Erdélybe érkezett a Boldogasszony- vándorkiállítás
Erdélybe érkezett a Kárpát-haza Galéria által életre hívott Boldogasszony-vándorkiállítás, amely elsőként Csíkszeredában tekinthető meg.
Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke az MTI-nek elmondta: szándékuk az, hogy minél több helyszínre eljusson a kiállítás a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar közösségekhez, ezzel is erősítve a magyarság összetartozását. A májusban Budapesten megnyitott tárlat nem véletlenül jutott el először Kárpátaljára, hiszen a külhoni nemzetrészek közül az Ukrajnában élő magyaroknak van most legnagyobb szükségük a Szűzanya oltalmára – fogalmazott az elnök, hozzátéve: az Ungváron és Beregszászon bemutatott kiállítás egyfajta megerősítést biztosított az ott élők számára. Rámutatott: az sem véletlen, hogy Erdélyben először Csíkszeredában lesz látható a tárlat, hiszen a kiállítás a jubileumi Mária- évhez kapcsolódik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és a csíksomlyói ferences kolostor hirdetett meg a 2014. szeptember 14. és 2015. szeptember 15. közötti időszakra abból az alkalomból, hogy ötszáz éves a csíksomlyói Szűz Mária-szobor.
Az NSKI elnöke megerősítette, hogy a továbbiakban Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson is bemutatják a képzőművészeti alkotásokat, amelyeket a Gyimesekbe is el akarnak vinni. Addig tart a vándorkiállítás, amíg létezik fogadókészség a megmutatására – tette hozzá. Terveik szerint Erdély után Délvidékre viszik az 55 kortárs művész Mária- ábrázolásából álló tárlatot, amely várhatóan 2017-2018-ban kerül vissza Budapestre.
Az NSKI elnöke kiemelte, hogy a Boldogasszony- vándorkiállítás egyik nagy bravúrja, hogy meg tudott szólítani 55 kortárs művészt, amihez nem lett volna elég az NSKI és a Kárpát-haza Galéria felhívása, szavai szerint ehhez a Szűzanya hívó szava is kellett.
Hozzátette: a magyar nemzet megmaradásának zálogát keresztény múltja biztosítja, és a kiállítás révén a ma is elevenen élő, magyar összetartozást jelképező Mária-kultuszt akarják tudatosítani, ezáltal szolgálva a nemzet újraegyesítését. Úgy vélte, mindezt kortárs módon sikerült újrafogalmazni a kiállítás révén, ami fontos, mert így ez az örökség úgy ágyazható be, hogy a 21. század magyarjai, a fiatalok is megérthessék. "Jó lenne, ha a ma embere ismét az égre emelné tekintetét, ebben van egy közbenjárónk, a Boldogságos Szűzanya" – mondta az NSKI elnöke.
A Boldogasszony-vándorkiállítás kedden este 6-kor nyílt meg a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban, és szeptember 2-ig tekinthető meg.
Népújság (Marosvásárhely)

Tuzson János-szobor ajándékba
A csíkszeredai Mikó-vár kápolnatermében mutatták be augusztus 1-jén délelőtt Tuzson János mellszobrát, melyet a honvédőrnagy utódai ajándékoztak a városnak.
Az életünk folyamatos szabadságharc – fogalmazott az ünnepélyes átadón Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere. „Tennünk kell a dolgunkat a történelmi tények tudatosításával, az értékekre való figyeléssel, értékeinknek az előtérbe való hozásával.”
Az eseményen Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója röviden ismertette a kápolnaterem történetét és Tuzson János (Bélafalva,1825. október 25. – Sepsiszentgyörgy, 1904. január 2.) életét, majd elmondta, a honvédőrnagy egyik ükunokája kereste meg a csíkszeredai polgármesteri hivatalt, majd a múzeumot, hogy a család részéről egy, a kézdivásárhelyi Vetró András képzőművész alkotta mellszobrot ajándékoznának a városnak.
„Emlékszem gyermekkoromban az akkor még élő öregek meséltek egy bizonyos emberről, akit úgy aposztrofáltak, hogy az úr. Úr volt ő a szó minden nemes értelmében. Teljes vagyonát egy alapítványra tette. A családnak az értelmes, tehetséges gyerekeit támogatta. A Tuzson családon túlmenően számtalan jó eszű székely gyerek tudott neki köszönhetően tanulni. Nagyon büszkék vagyunk rá, mint ősünkre. Tulajdonképpen ezek a tettek, ezek a cselekedetek azok, amelyekből merítkeznünk kell, ezek azok a példák, amelyeket követnünk kell, mert csak ezek lehetnek a megmaradásunk zálogai” – mutatott rá a család képviselője, Tuzson Csaba.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kettő kevesebb, mint egy – A Néppárt az autonómiatervezetekről
A Székelyföld területi autonómiastatútuma esetében kettő kevesebb, mint egy – hívja fel a figyelmet tegnapi közleményében Zakariás Zoltán. Az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke arra reagált, amit Korodi Attila RMDSZ-es képviselő a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma munkacsoportjának budapesti ülésén és amit Ráduly Róbert, Csíkszereda lemondott polgármestere Tusványoson mondott, éspedig hogy Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke hibát követett el, amikor tavaly a Néppárt államfőjelöltjét támogatta, megsértve a szervezet pártok felettiségét.
Az EMNP-s vezető felidézi: az RMDSZ megbízott szakpolitikusai már az elejétől úgy fogtak neki saját statútumuk kidolgozásához, mintha az elmúlt bő egy évtizedben semmi sem történt volna, nem létezőnek tekintették a Székely Nemzeti Tanács által már 2003-ban kidolgozott, véleménynyilvánító népszavazáson több mint 200 ezer székelyföldi polgár által támogatott, a parlamentbe már kétszer beterjesztett tervezetet, amely köré fel tudott épülni egy igazi közösségi mozgalom. Emlékeztet továbbá: Izsák Balázs bírálói szándékosan elfelejtik megemlíteni, hogy az SZNT elnöke nyilvánosan felkérte mindkét magyar jelöltet a Székelyföld autonómiastatútumának képviseletére az államelnök-választási kampány során.
„Kelemen Hunor szokása szerint még csak válaszra sem méltatta, hiszen akkor már készen volt az összefércelt új tervezet, amit – a 2014-es dicstelen kormányzati részvétel és Victor Ponta kétes támogatásának tudatában – fő kampánytémává készültek bedobni. Ezek után azt állítani, hogy a dolgok fordított időrendi sorrendben történtek, az igaz­ság durva elferdítését jelentik!” – áll a közleményben. Zakariás Zoltán árulással vádolja az MPP országos és két székelyföldi megyei elnökét, akik szerinte „holmi hátsó ajtós parlamenti helyekért elárulták azt a szervezetet (és mellesleg a székelyföldi szavazóit is), amelynek országos vezetőségi tagságával éveken át jelentős politikai tőkére tettek szert”.
Felszólítják ugyanakkor az RMDSZ és az MPP vezetőit: hagyják abba az értelmetlen és káros hazugságkampányt az SZNT elnöke és a Néppárt ellen.
Háromszék
Erdély.ma

Kiértékelték a Csíkszeredai Városnapokat
Sajtótájékoztatón összegeztek hétfőn a Csíkszeredai Városnapok kapcsán a városvezetők: szó esett többek között a programkínálatáról, az eseményre fordított pénzösszegekről, és a Csíki Sör Manufaktúra által nehezményezettekről.
Antal Attila alpolgármester elmondása szerint ez az eseménysorozat egyfajta mérce kívánt lenni arra, hogy a város elöljárói hogyan képzelik el ezt az ünnepélyt. Meglátása szerint a városnapok a korábbi – jól sikerült rendezvényekhez képest is – képes volt fejlődni. „Ez egy jól sikerült rendezvény volt, a Jóisten velünk volt, és az időjárás is megfelelően alakult.” A négynapos eseménysorozatra a város költségvetéséből 300 ezer lejt fordítottak, ami Antal szerint ugyan sok pénz, de más tömegrendezvényekhez képest szerénynek mondható. Hozzátette, fontos szempont az is, hogy ebből a pénzből egy számottevő összeg helyben marad.
Az alpolgármester közölte, tudomása szerint az esemény alatt nem történt nagyobb rongálás. Mivel több olvasónk nehezményezte a kihelyezett vécék nem megfelelő ürítését, erre is rákérdeztünk. Mint megtudtuk, azok tartalmát csak reggelente sikerült kiürítenie a megbízott cégnek.
Az egyik közösségi oldalon nehezményezte a hétvégén a Csíki Sör Manufaktúra, hogy a városnapok alatt nem biztosítottak számára megfelelő felületet termékei árusítására. Ennek kapcsán rákérdeztünk a városháza álláspontjára. Mint megtudtuk, a városvezetésnek több támogatói ajánlat közül kellett kiválasztania a számára legmegfelelőbbet. A Heineken sörgyár termékeit forgalmazó Amigo vállalat szponzorszerződési ajánlatában – Antal szerint – több mint 150 napernyő, 600 sörasztal és sörpad, a városnapi rendezvényekre fordítható 5000 lej készpénz, illetve 3500 lej értékű termék szerepelt. A cég mindemellett vállalta azt is, hogy a Heineken sörgyár révén 25 ezer lej befizetésével egy további szerződést is köt. Az Igazi Csíki Sör ajánlatában 1000 lejes támogatás és 200 pohár sör szerepelt. A városvezetés az Amigo ajánlatát fogadta el, így a négynapos rendezvényen a Heineken sörgyár termékeit árusíthatták a legfontosabb rendezvénypontokon, például a Szabadság téren. A csíkszentsimoni sörgyár számára felajánlott Majláth Gusztáv Károly téri sörsátor lehetőségével az Igazi Csíki Sör nem élt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro

Keresztirány Jobbágyfalván
Egyhetes katolikus ifjúsági tábor zárult vasárnap Tündér Ilona völgyében, Jobbágyfalva határában. Sok fiatal élete változik meg egy-egy ilyen együttlét után – állítják a szervezők.
A Keresztirány nevű katolikus ifjúsági mozgalom már tizenöt éve él Erdélyben. Szilágyi László, a Keresztirány egyik alapítója és programfelügyelője elmondta, fontosnak tartják, hogy a fiatalok Istennek megfelelően éljék meg párkapcsolataikat, öltözetük, szórakozásmódjuk is tükrözze hitüket, mert Istennél találják meg a boldogságot. Azt is szeretnék, ha Erdély minden plébániája mellett élő fiatal csoport alakulna, akik saját korosztályuk körében bizonyságot tesznek Isten szeretetéről. Ezek a táborok sok szórakoztató programot tartalmaznak, de ugyanakkor lelki mélységre is törekszenek. Azt tapasztalják, hogy a fiatalok többre vágynak egy felszínes vallásos élménynél, élő kapcsolatot szeretnének Istennel. Azt is megtapasztalták már, hogy Isten meglátogatta táboraikat, és sok fiatal élete megváltozott egy-egy ilyen hét nyomán.
Első alkalommal hozták el a tábort Jobbágyfalvára, itt nagyon szép környezetben vannak, a házigazda és családja igen vendégszerető, lányai is bekapcsolódtak a programba, bár unitáriusok. Ez a tábor nem csak katolikusoknak szól, és Isten elbontja a felekezeti határokat – hangsúlyozta Szilágyi. Idén 54 résztvevő és 12 szervező érkezett ide Szatmárnémetiből, Nagykárolyból, Nagyváradról, Marosvásárhelyről és környékéről, Székelyudvarhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról és környékéről, de vannak a háromszéki Gelencéről is, és két magyarországi fiatalt is találtunk a táborban.
Az idei tábor neve Kalandtúra, „főszereplője” Ábrahám. Naponta reggeli után tanítás volt, benne vagy utána kiscsoportos beszélgetések, ebéd után műhelyek. Itt kézműves foglalkozások, lovaglás, társasági tánc oktatása vagy gitártanítás között lehetett válogatni, de a párkapcsolatokról is beszélgetnek. Délután játékok és sporttevékenységek is voltak, este szentmisére mentek be a faluba, vagy kijött a helyi plébános, majd újabb tanítás van egy mélyebb imával vagy dicsőítő koncerttel. Péntek este alkalom nyílott a tisztasági fogadalom letételére is: a tiszta párkapcsolat már világszerte mozgalommá vált a fiatalok körében, egyre többen döntenek úgy, hogy tisztaságukat megőrzik házastársuk számára.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A nem létező Cé oldal képviselője
A magyarországi színházi szakma politikai megosztottságával, az ebből fakadó értelmetlen konfliktusokkal indokolja Zsigmond Andrea kolozsvári színházi szakíró, szerkesztő, egyetemi oktató A Cé oldal című nyílt levelében, hogy miért nem vállalta tavasszal a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSzT) zsűrijében való részvételt.
Mint ismeretes, április elején nagy felháborodást váltott ki a magyar sajtóban, hogy a színházi szemle szakmai tulajdonosai, a Magyar Színházi Társaság és a Vidnyánszky Attila elnökletével vezetett Magyar Teátrumi Társaság nem fogadták el a Színházi Kritikusok Céhének jelöltjét, Csáki Juditot a POSzT zsűrijébe. Ekkor a két szervezet közösen kereste meg Zsigmond Andreát, hogy vállalja át a kritikusok céhe jelöltjének helyét. Zsigmond először igent mondott a felkérésre – ahogy nyílt levelében fogalmaz, hogy egyetlen határon túli zsűritagként képviselni tudja az erdélyi színházak érdekeit –, ám a kialakult botrány miatt kisvártatva visszalépett, és egyúttal tagsága felfüggesztését kérte a Színházi Kritikusok Céhében is. Sokan felháborodtak a Magyar Narancsnak dolgozó Csáki Judit személyének indoklás nélküli visszautasításán, az ügy hátterében pedig a budapesti Nemzeti Színházat is vezető Vidnyánszky Attila befolyását sejtették, aki szerintük elérte, hogy a POSzT-ot vezető szakmai szervezetek visszautasítsák az „ellenlábas” kritikus részvételét a zsűriben. Zsigmond visszalépésével azt a látszatot akarta elkerülni, hogy az „ellenlábas” helyett egy „baráti” szakembert nyomtak be a grémiumba, ő ugyanis, ahogy nyílt levelében fogalmazott, kizárólag szakmai szempontok alapján kívánja megítélni az egyes színházi előadásokat, nem kíván részt venni politikai csatározásokban egyik oldalon sem. Tavasszal egyébként interjút kértünk a kolozsvári szakembertől az ügy kapcsán, akkor azonban haladékot kért, hogy megfogalmazhassa gondolatait, amelyeket mostani nyílt levelében tett közzé.
„A magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne” – olvasható az írásban. Zsigmond leírja, hogy nem kíván a magyarországi „oldalak” egyikéhez sem tartozni, ugyanis őt főképpen szakmai kérdések foglalkoztatják. „Kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás?” – sorolja a számára releváns szempontokat Zsigmond. „Ezért mondtam hát másodszor nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne – egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében” – fogalmaz. Mint írja, ő inkább a Cé oldalt szeretné képviselni, az erdélyi színjátszás erényeire kívánja felhívni a magyarországi szakma figyelmét, a POSzT-on ugyanis erdélyi előadások is versenyeztek. Mivel szerinte erre a Színházi Kritikusok Céhe – amelyben egyre inkább az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá – nem fogékony, felfüggesztette a szervezetben való tagságát is. Csáki Judit kizárása miatt egyébként tavasszal Enyedi Éva színész-dramaturg és Nagy Fruzsina jelmez- és díszlettervező is visszautasította a zsűriben való részvételt, és több magyarországi társulat is visszalépett a versenyprogramban való szerepléstől.
Varga László
A nyílt levél teljes szövege:
A Cé oldal
(Nyílt levél a POSZT kapcsán)
Felhívtak. Zsigmond Andrea? Szeretnénk, ha benne lennél a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijében. Mindkét szakmai szervezet támogat (Magyar Színházi Társaság, Magyar Teátrumi Társaság). Mondom, khm, gondolkodási időt kérek. Jó, de keveset gondolkozz... Nos, azóta is gondolkodom.
Gondolkodom? Amennyire lehet, érzelmi megnyilvánulások közepette. A kavargás helyére jó lenne végre egy világos képet megrajzolni. Magamnak mindenképp. Meg a nyilvánosságnak is. Mert ezzel talán tartozom.
Az elmúlt hónapokban többen megszólaltak a POSZT kapcsán. Sok fontos tény és érvényes szempont elhangzott. Közben olyasmik is, amik bosszantottak. Ám legyen. Most nem kívánok sem cáfolni, sem helyeselni. Lejárt. Csupán egy a célom: hogy hozzátegyem a magam szempontját a többiekéhez. Elmondjam én is, mi látszik onnan, ahol én állok. Hogy miért? Mert mégsem járt le. Ami történt, még meg fog történni. Velem, mással. Velünk, egymással.
Legjobb talán, ha a tettek mentén haladunk. A magam zsigeri és/vagy megfontolt tetteimre gondolok. Mert azokról tudok hitelesen beszámolni.
Idén tavasszal három döntést kellett meghoznom, néhány hét különbséggel. Először: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, igent mondtam. Másodszor: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, mégis nemet mondtam. Harmadszor: a Színházi Kritikusok Céhében kértem a tagságom felfüggesztését. A három döntés összefügg egymással. Ezt szeretném kifejteni itt, ezt az összefüggést. Távolról kell kezdenem. Három városban éltem eddig huzamosabban: Csíkszeredában, Budapesten, és most (megint) Kolozsváron. Bár egyazon nyelvterület részei, ez a három város legalább két különböző kultúrát jelent. A két országban más-más földrajzi és társadalmi környezet, más-más materiális és szellemi (esztétikai!) tényezők befolyása hat. Legélesebben ma a következő különbség látszik kirajzolódni: a magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne. Van tehát egy értelmezési keret, ami Magyarországon ma mindent áthat. A kérdés az, hogy ha Kolozsváron élek, más gondokkal és célokkal, kötelező-e átvennem azt az értelmezési sémát? A ténykedéseimet ugyanis eddig egyáltalán nem a (magyarországi) Á és Bé oldal szempontjai határozták meg. Hanem a következő kérdések: kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás? Ezek a kérdések teljesen egyszerűek, a szakmámmal együtt járnak. Mi a közös bennük? Látni lehet, hogy nem bukkan fel bennük a napi politika. Mert a színházi szakíró dönthet úgy, hogy nem a (megosztó) politika érdekli. Hanem az összekapcsolás módjai. A színház mint művészet; és hogy e mezőben ténykedők szempontjai mind megmutatkozzanak. Mert vállalt szerepe: a moderátoré. Magyarország sem bukkant fel a két bekezdéssel előbbi kérdéssorban. Pedig gondolok rá. Leginkább akkor, amikor az alkotóink láthatósága foglalkoztat. Kap-e ugyanannyi esélyt filmszereplésre egy sepsiszentgyörgyi, mint egy magyarországi színész? Ha ugyanolyan tehetséges, megvan-e az esélye ugyanarra a díjra? Láthatók vagyunk-e a magyar kultúra nagyobb közegében vagy láthatatlanok? Ezt a Magyarország—Erdély keretet mozgósítottam, amikor az első döntést meghoztam. Az igent. A POSZT ugyanis befogadó: a magyar színházak versenyébe két határon túli előadást is beenged. Hogy felkértek a zsűribe, ugyanígy olvastam: a nyolc zsűritag ne mind magyarországi legyen. Kíváncsiak a mi látásmódunkra is. Ujjé! Viszont a magyarországi sajtó meg az ott élők egy része nem e szerint a független (vagy integrációs) Cé keret szerint olvasta a gesztust. Hanem az egyeduralkodó Á—Bé konfliktuális séma szerint, ami alá, mint egy szőnyeg alá, minden más amúgy létező problémát besöprünk. Mintha már nem léteznének a korábbi centrum—periféria, globális—lokális stb. feszültségek, csak egy mindent elnyelő kettősség, egy hófehér Á meg egy koromfekete Bé hatalmi oldal van, és ebből az egyszerű képletből minden egyedi eset levezethető. Lehet, hogy nem látom jól a helyzetet. Csak annyit látok, hogy abban az Á—Bé óriáskeretben nincs helyem. Miért, van helyem, felkínálják? S ha oda beállok, nem lőnek majd rám? De egyáltalán, van ebben a kétpólusú rendszerben valódi helye az embernek? Nem kéne visszacserélni ezt kisebb olvasási rácsokra, amelyek a gondjainkat közvetlenül megmutatják? A megoldási lehetőségeket is, talán? Ezért mondtam hát másodszor nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne, egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében. Abban az értelemben, ahogy Reinhart Koselleck írja – Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája vagy Az ellenség neve c. esszéjében. Mintha két embercsoport állna szemben egymással, amelyek közül egyik a másikat nem-embernek tartja, azaz megsemmisíthetőnek. Ebben nem akarok részt venni. Ez vezetett a harmadik döntéshez is: hogy felfüggesszem a tagságomat a Színházi Kritikusok Céhében. Mert abban is egyre inkább ez az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá. Magyarországon ma talán szükségszerű mindent Á-nak vagy Bé-nek látni. De magam a Cé-ben akarok állni. Én abban tudhatok részt vállani, hogy egy regionális színházi szakma erényei és problémái felszínre kerüljenek. Hogy az erdélyi színház jobban látsszék – pl. a Színikritikusok Díjában. De a céh erre nem látszik fogékonynak. Nem tudom, mi a jó út. De amin eddig jártam, nem cserélném le egy rosszabbra. Hadd tartozzak továbbra is egy Cé táborhoz. Hadd ne kelljen ezután sem azt mérlegelnem, hogy egy felém nyújtott kéz embertől vagy nem-embertől származik-e. Hadd bízzak benne. Az embert akarom látni a gesztusok, a mondatok mögött. Meg a színpadon. Mindkét, vagy akárhány oldalon. Az embert, aki tiszteli a másikat. Különben hogy is tisztelhetné a másik őt?
Zsigmond Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Rajt előtt a Sapientia EMTE
Beteltek a meghirdetett ingyenes és tandíjköteles helyek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) agrármérnöki szakán, Sepsiszentgyörgyön. Székely Gyula, a sepsiszentgyörgyi intézmény vezetője a Krónikának elmondta, az ország egyetlen magyar tannyelvű agrármérnöki szakán 30 diák kezdi meg a 2015/2016-os tanévet, közülük öten évi 400 eurós tandíjat kell hogy fizessenek.
Az új sepsiszentgyörgyi szak a marosvásárhelyi Műszaki és Humán Tudományok Kar keretében indul a kertészmérnöki tanszék felügyelete mellett, és már megkapták a romániai felsőoktatási minőségbiztosítási ügynökség (ARACIS) engedélyét is. A diákok számára négyéves alapképzést biztosítanak Sepsiszentgyörgyön, az első három évfolyam végzőseinek akkreditált egyetemen kell államvizsgázniuk, a Sapientia csak ezt követően kérheti a végleges akkreditálást. Az agrármérnök szak és a tervbe vett erdészeti szak beindítását a háromszéki önkormányzatok kezdeményezték.
A sepsiszentgyörgyi önkormányzat vállalta az új központ székházának, az egykori Gámán János mezőgazdasági iskola épületének felújítását, a belső munkálatokat, a tantermek, irodák, laboratóriumok kialakítását és felszerelését a magyar állam több mint egymillió euróval finanszírozta. Az ARACIS követelménye szerint 17 laboratóriumot kellett berendezni, ebből a genetikai és mikrobiológiai laboratórium Csíkszeredában működik. Székely Gyula elmondta, a sepsiszentgyörgyi kar teljes felszerelését még nem fejezték be, első lépésben a Csíki utcai épületcsoport udvarán mintegy 2000 négyzetméteren tudnak laboratóriumi körülmények között növényeket termeszteni, de hamarosan felvásárolnak egy 20 hektáros területet a tangazdaság létrehozására.
Ugyanakkor kiderült, nincs alapja azoknak a mendemondáknak, miszerint a Sapientia csíkszeredai Gazdasági és Humán Tudományok Karának gazdasági szakai átköltöznének Székelyudvarhelyre. Makó Zoltán, a csíkszeredai kar dékánja a Krónika érdeklődésére határozottan cáfolta a költözésre vonatkozó híreszteléseket. Hangsúlyozta, a Gazdasági és Humán Tudományok Karon nem változik semmi, ősztől ugyanúgy Csíkszeredában indulnak a szakok, mint eddig. Emlékeztetett ugyanakkor, Székelyudvarhelyen a Sapientia nem is indította el a tervezett szakokat. Mint ismeretes, az elmúlt tanévre két kihelyezett szakot terveztek Székelyudvarhelyre, a textilmérnöki és nyomdász-, illetve a kereskedelem és turisztikai képzés a szükséges feltételek hiánya miatt nem valósult meg.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

MEGVÁLTJÁK-E SZÉKELYFÖLDET AZ ÖNKORMÁNYZATOK AUTONÓMIAHATÁROZATAI?
Ráduly Róbert Kálmán három tusványosi "nemzetpolitikai" kijelentéséről.
Az idei tusványosi autonómiafórumon távollétemben elhangzott néhány olyan nemzetpolitikai – vagy annak álcázott – felvetés, amely közvetlenül érinti a székelyföldi önkormányzatokat, és amely a hozzám érkezett visszajelzések alapján sok helyi önkormányzati vezetőt elbizonytalanítottak a saját „nemzetpolitikai” szerepüket illetően, ezért szeretném nyilvánossá tenni a saját álláspontomat ebben a kérdésben. Azt javaslom, ne essünk abba a csapdába, amibe az egyszeri székelyföldi téeszelnök, aki a merénylet áldozatává vált Reagan elnök iránti együttérzését úgy fejezte ki, hogy „ez a sorsunk nekünk, elnökökül”. Kabát-kabát s elnök-elnök vagy polgármester, de azért nem szerencsés a polgármesteri, megyeitanács-elnöki pozíciót összetéveszteni a Fehér Házzal, bármilyen nagy formátumú, utat soha nem tévesztő politikus üljön is benne.
Ezen a ponton bújnak elő, mint szög a zsákból, azok a tusványosi kijelentések, amelyeket számos önkormányzati vezető – köztük jómagam – nehezen tud értelmezni. A sajtó által közvetített diskurzusból Ráduly Róbert Kálmán három kijelentése emelkedik ki. Az egyik szerint „azt kell megértetni az Amerikai Egyesült Államokkal”, hogy Székelyföld autonómiájának ügye a térség egyetlen stabilizációs lehetősége. A másik szerint a székelyföldi önkormányzatok autonómiaügyben „gyengén muzsikálnak”, mert sokan közülük nem fogadták el az SZÉKELY NEMZETI TANÁCS által javasolt úgynevezett autonómiahatározatot. A harmadik a legkeményebb: „2016-ban ott, ahol nem fogadták el az önkormányzatok az autonómiahatározatot, söprünk” – állítja Ráduly. Azt gondolom, hogy egy ilyen súlyos kijelentést egy kicsit jobban meg kellene gondolni s indokolni. Ez a beszéd röviden összefoglalva ugyanis azt üzeni, hogy a Székelyföld területi autonómiájának megteremtését szolgáló jogszabályi keret megalkotásában a székelyföldi önkormányzatok rendelkeznek hatáskörrel (pedig nem rendelkeznek, mert bukaresti parlamenti hatáskör), hogy ennek legfőbb eszköze az SZNT-féle autonómiahatározat, amely olyan fontos mérföldkő, hogy aki ezt nem teljesíti, azt ki kell söpörni a helyi politikából.
A Székelyföld autonómiájával én magam úgy vagyok, mint az egyszeri székely ember a házastársi szerelemmel: egyszer megmondtam, hogy ezt tartom a legfontosabb stratégiai célnak, s nem fogom ezt ismételgetni mindennap. Majd ha változás lesz ezen a téren, szólok. Az autonómia iránt elkötelezett önkormányzati vezetőként az tehát a kérdésem: az SZNT-féle határozat tényleg az a próbakő, ahol elválik az ocsú a búzától? Valóban ez lenne az autonómiaküzdelem Szent Grálja? Hogyha igen, akkor pontosan hogyan is fog működni? Eddig azt láttuk, hogy 55 határozat született, ezeket a prefektusok mind megtámadták a bíróságon, és az önkormányzatok kivétel nélkül elveszítették a pereket első fokon. Tudtommal néhány esetében nyújtottak be fellebbezést az érintettek az elsőfokú bírói döntések ellen. Mások mellett Csíkszereda sem fellebbezett a mai napig.
Nemzetközi szinten az Európa Tanácsban az ügy a vitáig se jutott el, szakbizottsági szinten született döntés arról, hogy a kérdés tagállami kompetencia, nem foglalkoznak vele plenáris ülésen. Innen akkor hogyan tovább? Pontosan hogyan akarjuk „megértetni” Európával és az Egyesült Államokkal, hogy a Székelyföld autonómiája a stabilizáció sarokköve? És mennyiben segíti a „megértetést”, ha 55 helyett 99 elkaszált határozatunk van?
Félreértés ne essék: minden, az autonómia irányába mutató kezdeményezést szimpátiával kísérek. Lehet, hogy az SZNT-féle kezdeményezés is egy lépés az autonómia felé. Én nem ebben az útban hiszek, és nem vitatom el senkinek azon jogát, hogy abban higgyen, amiben jónak látja. Lássuk a jogi procedúra végét, és adja Isten, hogy ne legyen igazam: állapítsa meg valamilyen belföldi vagy nemzetközi instancia, hogy a prefektusok jogtalanul jártak el, amikor megvétózták a határozatokat. Csakhogy ehhez a jogi harchoz akár egyetlen határozat is elég lenne. Ha egy település kiharcolja a jogot, a többi automatikusan megkapja. Semmi szükség tehát arra, hogy egy ilyen kezdeményezés mentén „jó” és „rossz” székelyekre osztassanak az önkormányzatok vezetői, és utóbbiak „kisöpörtessenek”, mint a pénzváltók a templomból, és a nyári politikai uborkaszezonban a román sajtónak 55-ször legyen alkalma kárörvendően beszámolni e perekről.
Azt gondolom, hogyha valami, akkor a „kisöpréseket” követelő vagdalkozás biztosan nem visz közelebb az autonómiához. Egyetlen olyan magyar önkormányzati vezetőt sem ismerek Székelyföldön, aki ne támogatná az autonómia gondolatát (jelenleg éppen azon dolgozunk, hogy a román önkormányzati vezetők véleménye ilyen irányban változzon). A célok tekintetében tehát nincs vita, a cél elérésére azonban mindenki más eszközöket használ: van, aki a határozatokban hisz, és van, aki a Székely termékben, a székely történelemtankönyvben és a székelyföldi munkahelyekben, az Egyesült Államok geopolitikai döntéseinek befolyásolását pedig meghagyja a diplomaták és egyéb arra hivatottak számára. Ezek a kezdeményezések jól megférnek egymás mellett, mint ahogy a kezdeményezések kritikája is elfér a politika porondján.
Kicsit sem haragszom Ráduly Róbertre, amiért szerinte én „letértem” a helyes útról: közszereplőként tiszteletben tartom mindenki jogát arra, hogy véleményt alkosson a politikai tevékenységemről, és örülök neki, ha a véleményét el is mondja. A kritika hasznos. Ami nem hasznos, az a „kisöpréssel” való fenyegetés. Nem gondolom, hogy keményen dolgozó, a településüket fejlesztő, identitásőrző programokat kezdeményező, munkahelyeket teremtő vezetőket azért kellene pellengérre állítani, mert nem fogadtak el egy SZNT által javasolt határozatot. A sértő fenyegetőzés ráadásul fölösleges is, hiszen ilyenfajta „kisöprésre” a valóságban csak a választói közösségeknek lenne lehetőségük, ők pedig ennél összetettebb módon értékelik a vezetők teljesítményét. Eltekintve a politikai szinten vezényelt puccs lehetőségétől, nincs tehát mód a beígért „kisöprésre”; puccs pedig nem készül – nekem legalábbis nem szólt senki.
Az a javaslatom, hogy a véleménykülönbségek fenntartása mellett, ámde vagdalkozás helyett próbáljuk az energiákat az építkezés irányába csatornázni. Örömmel hallottam, hogy Ráduly Róbert a jövőben több energiát kíván az autonómiaküzdelemnek szentelni. Távol álljon tőlem, hogy feladatokat osztogassak másoknak, de jelzem, hogy személy szerint szívesen látnám Ráduly Róbertet az RMDSZ székelyföldi autonómiafelelőseként: ebben a minőségében lehetősége lenne egységes platformra hozni a különböző autonómiakoncepciókat, az egységesített elképzelés mögé felsorakoztatni valamennyi magyar politikai erőt, és ezzel új lendületet adna a küzdelemnek. Ki tudja, talán még engem is meg tud győzni az SZNT-féle határozat fontosságáról.
Egyvalamiben biztosan egyetértünk Ráduly Róberttel: szerintem is lesz autonómia. Hogy mikor és miként, az még nagy kérdés számomra, de ha kitartóak vagyunk, célhoz érünk.
A Castro-féle kubai forradalom győzelmét követően állítólag Che Guevara megkérdezte a főnökét: „Szerinted valaha visszaállítja velünk a diplomáciai kapcsolatot az USA?” Mire Fidel Castro viccesen azt felelte: „Persze, majd ha az elnök fekete lesz, a pápa meg argentin, mint te.” Ezen aztán mind a ketten jót derültek akkor.
A világ változik, és a legvalószínűtlenebbnek tűnő forgatókönyvek is megvalósulhatnak, ha a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tesszük meg. A 90-es években a kétnyelvű feliratok, az anyanyelv használata a közigazgatásban elérhetetlennek tűnt, és mára a helyzet, bár nem tökéletes, lényegesen változott. Arra kell kérni a Jóistent, hogy segítsen javítani azon, amin javítani tudunk, elfogadni azt, amin nem tudunk változtatni, és világosítsa meg az elménket, hogy meg tudjuk különböztetni ezt a kettőt egymástól, mint az egyszeri tanácsadó a báránytól a pulikutyát.
Borboly Csaba
Transindex.ro

A soknemzetiségű Erdély szolgálata
Kányádi Sándor nagygalambfalvi születésű, jelenleg Budapesten élő költő, közéleti személyiség veheti át augusztus 12-én, Csíkszeredában a Kriterion-koszorút.
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion-koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarságnak azokat a kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtő munkájukkal Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget – áll az alapítvány közleményében. 2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor sok évtizedes munkásságát jutalmazza az idei díjjal, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagy hatású verseiből készített válogatások a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először. „Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja – áll az indoklásban. – Kányádi Sándor, a jelen kori magyar irodalom jeles személyisége ugyanakkor nem csupán alkotásaival, hanem közvetlen jelenlétével is következetesen részt vállalt és vállal az irodalom értékeinek az olvasóhoz való továbbvitelében, legyen szó bármilyen nemzedékről vagy akár a legkisebb faluközösségről. A Kriterion-koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza.” A kitüntetést jövő szerdán 18 órától a csíkszeredai Kriterion-házban adják át. Laudációt mond Székedi Ferenc, a kuratórium tagja.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Ráduly és Szőke hatósági felügyeletének feloldását kérték
Elmaradt hétfőn az ítélethirdetés a Csíkszereda volt polgármestere és hivatali tisztségéből felfüggesztett alpolgármestere ügyében tartott tárgyaláson. A Hargita Megyei Törvényszéknek arról kellett döntenie, hogy meghosszabbítja Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos hatósági felügyeletét, vagy feloldja a korlátozásokat.
A tárgyalást, amelyre azért került sor, mert nemsokára lejár a június 22-én a jogerős ítélettel elrendelt, hatvan napra vonatkozó hatósági felügyelet, hétfőn tartották a Hargita Megyei Törvényszéken. Az ügy még előzetes szakaszban van, ezért zárt ajtók mögött hallgatta meg a bíró az ügyészt, majd a védőügyvédek védőbeszédét, illetve a vádlottak észrevételeit, kérésük indoklását.
Mint Szász Ferenc, Szőke Domokos ügyvédje a közel egyórás tárgyalás után elmondta, az ügyész ezúttal a hatósági felügyelet meghosszabbítását indítványozta a bíróságnak újabb hatvan napra. Ő viszont a felügyelet teljes feloldását és védence szabadlábra helyezését kérte. „Mi azzal támasztottuk alá indítványunkat, hogy nem jelentenek veszélyt a vádlottak a társadalomra, és a társadalmi érdek azt diktálja, hogy Szőke Domokos tudjon visszatérni munkájához” – magyarázta Szász Ferenc.
Ráduly Róbert Kálmán kitart amellett, hogy mondvacsinált ügyről van szó alaptalan vádakkal. Emlékeztetett, két éve történt, hogy tetten érte megfigyelés közben a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tisztjét, amit később a SRI is elismert. „A szolgálat igyekezett visszavágni ezért. Ennek az eljárásnak az a célja, hogy bizalmatlanságot keltsenek az emberekben a választott elöljárókkal kapcsolatban. Ezt szolgálja az őrizetbe vétel napján a csúszópénzekről szóló információszivárogtatás a központi sajtónak, olyan bejelentésekre alapozva, hogy valaki egy üzletben hallott erről beszélni egy másik személyt” – mondta a volt polgármester.
A volt polgármester nehezményezte, hogy miután lemondott tisztségéről, és más területen dolgozik, a hatósági felügyelethez kapcsolódó tiltások miatt a polgármesteri hivatalba sem mehet be, és nem találkozhat ott különböző személyekkel, holott munkája végett erre szükség lenne. Az ítélet kihirdetését a tárgyalás után két órával későbbre ígérte a bíró, de ez akkor nem történt meg, az érintettek a délutáni órákban is erre vártak.
Az ügyben az alapfokú döntés nyomán mindenképp fellebbezésre kerül sor. Amennyiben a törvényszék helyt ad az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) indítványának és meghosszabbítja a hatósági felügyeletet, a két vádlott ügyvédjei nyújtanak be fellebbezést a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához, ha pedig feloldják az előzetes kényszerintézkedést, akkor a vádhatóság fordul fellebbezéssel a táblabírósághoz. A másodfokú, jogerős ítéletre még néhány napot várni kell.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Beteltek a helyek (Sapientia Egyetem Sepsiszentgyörgyön)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szeptemberben magyar nyelvű agrármérnöki szakkal avatja új oktatási helyszínét, a sepsiszentgyörgyi tagozaton minden meghirdetett hely betelt, az előadó- és szemináriumtermek, valamint a laboratóriumok majdnem készen állnak a tanévkezdésre.
Jelenleg még porosak a folyosók, a tizenhét laboratórium némelyikében kicsomagolatlan a felszerelés, de a különböző mérőeszközök, mikroszkópok, talajminta-vételi berendezések címkéiről ­látni, hogy a legjobb minőségű, márkás készülékek. Növénytan és növényélettan, kórtan és rovartan, kémia és agrokémia, informatika, topográfia és kataszter, földműveléstan és öntözéstan, menedzsment és marketing, takarmánytermesztés és -tárolás, növénynemesítés, állattenyésztés és takarmányozástan, kertészeti technológiák, növénytermesztéstan – olvassuk a laboratóriumok ajtaján, de a sorban ott találjuk a könyvtárt és olvasótermet, a szerverszobát és a tanárit is. A földszinten, első és második emeleten berendezkedett egyetem a Csíki utcában, az egykori Gámán János Szakközépiskola főépületében kapott helyett, amelynek felújítását a helyi önkormányzat finanszírozta, a belső kiképzést és a felszerelés beszerzését a magyar állam támogatta.
Székely Gyula, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorhelyettese, a sepsiszentgyörgyi oktatási központ igazgatója lapunknak elmondta, sikeres volt az első felvételi, betelt mind a huszonöt tandíjmentes és öt tandíjköteles hely, a háromszéki hallgatók mellett más megyékből is érkeztek jelentkezők, aki igényli, annak a város egyik iskolájában biztosítanak bentlakást. A négyéves alapképzés első esztendejében alapozó tantárgyakat tanítanak, többek között növénytant, kémiát, biokémiát, talajtant, idegen nyelvként angolt, a tanárok Marosvásárhelyről és Csíkszeredából érkeznek, de háromszéki szakembereket is bevonnak a képzésbe. Az első időszakban a gyakorlatot egy Sepsiszentgyörgy közelében bérelt öthektáros területen végzik, de tervbe vették saját tangazdaság kialakítását is.
Az első erdélyi magyar tannyelvű agrármérnöki szak a Sapientia marosvásárhelyi központja Műszaki és Humántudományok Karához tartozik, amelyet a kertészeti tanszék koordinál, a végleges akkreditáció megszerzéséig a végzős hallgatók egy akkreditált egyetemen államvizsgáznak.
Fekere Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Embernek maradni a hétköznapokban is
Molnár Levente Gyergyóremetén született, a rendszerváltást megelőzően költözött családjával Csíkszeredába. Jelenleg a legfoglalkoztatottabb magyar operaénekesként tartják számon, fellépett ő már a világ legjelentősebb operaházaiban is. Életéről, álmairól mesélt az ízig-vérig székely operaénekes.
– Az elmúlt időszak fellépéseit néztem, nem könnyű egy operaénekes élete...
– Számomra az utóbbi év emberpróbáló volt, de hát az ember edződik. Nagyon sok helyen énekelek, sokat utazok, gyakorolok, másokkal is foglalkozom, igyekszem segíteni ifjú tehetségeknek, mindemellett próbálok ember lenni a hétköznapokban is. Tavaly egy nagy ajándékot kaptam, megtudtam, hogy gyermekem lesz, és bár kimondhatatlanul örültem, csak elkapott a pánik, a kapkodás, hogy akkor nagyobb ház kell, így házat is építettem. Aztán a Virtuózokra is „lecsaptam”, elhoztam Erdélybe, mert egy jó dolgot akartam. Kicsit most már ki is vagyok fáradva.
– A Virtuózok már elbúcsúztak Székelyföldtől. Milyen volt megélni az elmúlt heteket?
– Jó hazajönni és jó a kollégáktól, ismerősöktől, barátoktól fogadni a hála szavait. De ez nemcsak az én érdemem. Igen, megálmodtam, fektettem bele pénzt és energiát, de nem egyedül csináltam, végig mellett volt édesanyám, édesapám, a barátaim, a támogatók, akik minden egyes szervezési gondot ügyesen kezeltek. Aki ráérzett arra, hogy milyen fontos, amit kitaláltam, az azonnal mellém állt. Ha csak a válogatásra gondolok, be kell vallanom, minden várakozásomat fölülmúlták az itthoni tehetségek. Meg ne halljam valakitől, hogy büszke rám, én vagyok büszke, hogy egy ilyen tehetségekben gazdag helyről jövök. Köszönöm minden egyes támogatónak, hogy mellém állt és üzenem a távol maradóknak hogy nagyon jó dolgokból maradtak ki. Remélem, legközelebb benne lesznek, mert ha nem, azt a gyerekek bánják. Nagyon sokat megéltem az elmúlt 12-13 évben, amióta énekelek, engem már nem lep meg semmilyen emberi reakció. Azon viszont elcsodálkozom, amikor valakik nem látnak a dolgok mögé. Én Erdélyben, Székelyföldön a nevemet csak tiszta dologhoz adom. Olyanhoz, ami előlépteti, segíti a fiatalságot, a magyarságot mind a megmaradásban, mind a tehetségek kibontakoztatásában.
– Sokan és sokat beszélnek a székelyföldi tehetségekről, de kiemelésükbe kevesen fektetnek energiát, pénzt. Önnek ez miért ilyen fontos?
– A kulturális, földrajzi térképen csak úgy tudunk megmaradni, ha vannak emblematikus alakjaink. Ha azt mondja valaki, hogy Erdélyre, a magyarokra, akár Magyarországra gondol, akkor a tehetségekre gondoljon. Ha az önzőségünkön túllépünk, akkor három-négy év alatt olyan embereket fogunk kitermelni, akikre valóban büszkék lehetünk. Nemcsak pénzről van szó, ez elsősorban akarat kérdése. Figyelni kell arra, hogy ki tartja itthon a frontot, ki akar úgy visszajönni, hogy valamit hozzon is. Az sem mindegy, hogy egy tehetség hogyan hagyja el az országot, a népünket. Van, aki úgy megy el, hogy azt mondja, de jó, hogy megszabadultam, és van aki úgy megy el, hogy hálás. Én is így vagyok, és úgy jövök vissza, hogy ide adni kell valamit, harcolni kell, székelynek kell maradni. Nem azt mondom, hogy úgy ébredek minden reggel, hogy azt mondom, Molnár Levente vagyok, aki székely, de tudom, hova dobban a szívem, tudom, egyik tettem a másikat azért követi, hogy esetleg az itthoniak is profitáljanak belőle. Tudom, nekem minden évben itt a helyem.
– Pontosan azt fordult meg a fejemben, hogy a világ nagy színpadai nem változtatták meg, ön mindig is megmarad székelynek.
– Negyvenegy év után búcsúztatta el a a nyáron a londoni Royal Opera House John Copley Bohémélet-rendezését, amelyben én is felléptem. Ott volt Charles herceg, és az előadás végén odajött gratulálni. Én a világon mindenhol elmagyarázom, hogy Székelyföldről vagyok, kisebbségben élünk, magyar az anyanyelvünk, de ő ismerte mindezt és kérdezett. Mutattam a telefonon egy képet, ahogy a testvéremmel, Szabolccsal egymás mellett állunk, és ő felismerte, hogy né, a prímás, a muzsikus, és tett egy-két tánclépést. Nagyon fontos helyeken megfordultam, ebédeltem a királyi családdal, énekeltem Dániában a királynőnek, és ha tehetem, mindenhol mesélek Székelyföldről, Erdélyről. Szükség van olyan emberekre, akik képviselnek bennünket, hallatják a hangjukat, szeretik a hazájukat és elérnek szép eredményeket. Semmivel nem vagyunk tehetségtelenebbek más népeknél, csak a sínre állításnál akad egy kis gond.
– Molnár Leventének milyen a kapcsolata Csíkszeredával, a csíkiakkal?
– Sokan ismernek, hiszen kisváros, de nem várhatom el az átlag székely embertől, hogy ismerjen engem. De nem is az a cél, hogy engem megismerjenek. Itt egy komoly renumét kell az országnak építeni. Még jobban kellene koncentrálni arra, hogy csak az igazán tehetségesek kerüljenek vezető pozícióba, hogy neveljék a népet minden téren. Ne az legyen, hogy ha valaki külföldről haza akar jönni, akkor elzavarják, mert féltik a munkahelyüket. Amikor valaki tárt szívvel jön és segíteni akar, azt kell tudni fogadni. Sok a jó hazafi. Én tudom, milyen külföldön egy székellyel, egy románnal vagy egy magyarországi magyarral találkozni. Nagyon nagy a különbség.
– Milyen álmai vannak Molnár Leventének?
– Nagyon szeretnék több időt a családommal tölteni, és két dolog között vacillálok. Létrehoztam egy egyesületet, amely a tehetségekkel fog folglalkozni, és vagy az van, hogy „csinálok még sok Molnár Leventét", nekik segítek és ennek a szolgálatába állok, vagy megyek, járom a saját utamat, egyengetem művészi pályámat. Mert erre is van bennem erő. Ez nagyban függ attól, hogy mennyire akarja ezt a magyar közösség, mert ezt a munkámat a magyar ember szolgálatába akarom állítani. Fiatal vagyok, teljében az erőm, nem akkor akarok másokat megvalósítani, amikor magammal nem tudok már mit kezdeni, hanem fiatalon akarok ebbe belevágni. Úgy érzem, van bennem ehhez kellő elhivatottság és alázat, de olyan kapcsolatrendszerrel is rendelkezem, amit jó lenne kihasználni. Nem vagyok irigy ember, örülök, ha minél nagyobb magyar művészekre lehetek büszke. Én imádok nekik tapsolni.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Elhunyt Incze Dénes nyugalmazott esperes, plébános
Életének 69., papságának 45. évében elhunyt Incze Dénes római katolikus címzetes esperes, nyugalmazott plébános – adta hírül honlapján a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség.
A csatószegi születésű plébánost lelkipásztori szolgálata mellett egyházi írói tevékenységéről ismerték. Több kötet szerzője, ugyanakkor ő alapította a Krisztus Világossága katolikus családi havilapot, amelynek főszerkesztője is volt.
Incze Dénes 1946. május 26-án született, elemi iskoláit szülőfalujában, a középiskolát Gyulafehérváron, teológiai tanulmányait ugyanott, a Hittudományi Főiskolán végezte.
Márton Áron püspök szentelte pappá Gyulafehérváron 1970. április 5-én. 1970-1979 között Csatószegen, 1979-1980 között Baróton, majd 1980-tól 2010-ig Tusnádfürdőn volt plébános, ahol a kommunizmus idején, 1982-83-ban templomot épített.
Temetése Csíkszeredában augusztus 14-én, pénteken délután 3 órakor lesz a Kalász-lakótelepi temető ravatalozó kápolnájából.
Székelyhon.ro

A megkövezett példa is ragadós
Úgy tűnik, hogy román honfitársaink sok tekintetben tanulékonyak, csak ki kell várni, amíg első felháborodásuk lecsitul. Kétségtelen, hogy rendkívül kellemetlen, ahogy időnként minket, magyarokat ócsárolnak, de amikor lenyugodnak a kedélyek, és alaposan elgondolkoznak, mindazt, amit magyar részről korábban égbekiáltó "pofátlanságnak" tekintettek (lásd Basescu 2013-as marosfői kijelentését a Tusványoson elhangzottakról), hamarosan lekoppintják, feltupírozva időnként.
Jut eszembe mindez, amikor olvasom, hogy a határon túli románok idei marosfői nyári egyetemén Cristian Diaconescu, a Basescu alapította Népi Mozgalom Alapítvány elnöke, volt külügyminiszter bejelentette, hogy a határon túli románoknak magyar mintára egyszerűsített eljárással románigazolványt kellene adni. Ami megerősítené az anyaországgal való kapcsolatukat, a romániai intézményeket közvetlen jogi úton pedig arra kötelezné, hogy speciális jogokkal ruházza fel őket. A volt külügyminiszter részben azért venné át ezt a magyar kezdeményezést, mert a képviselőház áprilisban elutasította a román állampolgárság megszerzésének megkönnyítésére benyújtott törvény módosítását, amit a vajdasági románok "aljas szavazatnak" minősítettek. A sokat káromolt magyar modell viszont némileg javíthatna a helyzeten. A Timok-völgyi románok képviselője pedig, elismerését fejezve ki a magyar testvérek iránt, a külhoni magyarok nemzeti identitásának megőrzésére kidolgozott stratégiának a lemásolását javasolta. Basescu pedig arra biztatta az észak-bukovinai, dél- besszarábiai románokat, hogy kérjék a kettős állampolgárságot, mert az ukrán állam nem ismeri el ugyan, de nem is tiltja azt.
A nagybani történet egy kisebb léptékűt juttat eszembe. Egy mezőségi magyar iskola fenntartása érdekében kértük a vidéki polgármestert, hogy a törvényes előírások értelmében támogassa a környékbeli magyar gyermekek befogadását azokból a falvakból, ahol megszűnt a magyar iskola. A sok hercehurcával járó elutasítást követően a következő években kiderült, hogy a román tagozat megmentése érdekében a környékbeli román diákok beutaztatásához folyamodtak.
A sokat káromolt és betiltott, ártalmatlan és nem is feltűnő székely zászló kifüggesztése is követendő példának bizonyult. Felháborodással kísért betiltását követően a kincses városban és környékén, a marosvásárhelyi orvosi egyetem udvarán, sőt később Csíkszereda főterén is megjelentek az óriástrikolórok: ha zászló kellett nektek, nézzétek címen. Csakhogy ezeket a sok XXXL-es zászlókat méretüknél fogva nehéz karban tartani, és költséges újra cserélni, ezért az időjárás viszontagságai miatt helyenként az elmúlt hetek során piszkos feltörlőrongyhoz váltak hasonlóvá.
Ami pedig a román közvélemény felháborodását és a magyar nagyövet megkövezését illeti a Székelyföld autonómiájáról tett kijelentése kapcsán, úgy tűnik, hogy román honfitársaink ezen a téren messze előttünk járnak. Az idei marosfői nyári egyetem első programpontja ugyanis a következő volt: Besszarábia egyesülése Romániával a románok nemzeti célja 2018-ra.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Márton Áron arcai
Több új művel gazdagodott a bucsini művésztelepen a Márton Áron-ikonográfia. A 2015. július 24–augusztus 2. között megrendezett XI. Vadárvácska Alkotótábor előre bejelentett szellemisége a nagy püspök egyénisége, példája, eszmei és hitvilága volt, s az a 19 művész, aki idén az évről évre újdonságokkal előrukkoló erdei szálláson dolgozott, hamar rá is hangolódott a témára. Ebben az is segítette őket, hogy közelebbről megismerkedhettek Márton Áron életének, munkásságának gyergyói vonatkozásaival, felkeresték a püspök szülőfaluját, Csíkszentdomokost, bejárták gyermekkorának élménynyújtó színhelyeit, hosszasan időzhettek a helybeli emlékmúzeumban, ahol alaposan betekinthettek mindabba, ami az erdélyi katolikus egyházfő példás szolgálatával, helytállásával kapcsolatos. Nyilvánvaló, hogy a Gyergyóalfaluban nyílt táborzáró kiállítás ennek jegyében a szokásosnál is jobban megérintette a közönséget. Az idei alkotó együttlét tematikus jellegét meghatározó házigazda, Gál Mihály és a művészeti vezető, Balázs József festőművész elképzelése e szellemiséghez méltó munkákkal teljesedett ki. Ezt Nagy Miklós Kund művészeti író is hangsúlyozta a tárlatnyitón, aki a művésztelepen született alkotásokat méltatva kiemelte: bár egyazon személyiség, azonos téma és sok közös ihletforrás ösztönözte munkára a művészeket, a végeredmény mégis kellőképpen színes, változatos lett, mindenki igyekezett, hogy saját útját, alkotói elképzeléseit, önmaga stílusát, műfaja jellegzetes jegyeit követve vetítse ki magából azt, amit számára a téma, a Márton Áron-i példázat sugall. Természetes, hogy ez esetben a művészi igényesség talán még hangsúlyozottabban, elevenebben élt a táborlakókban, mint máskor. Ki-ki a maga módján rajzolta, mintázta meg a népéért, hitéért tántoríthatatlanul kiálló Márton Áron arcát, idézte fel immár legendássá vált bérmaútjait, megpróbáltatásokkal teli börtönéveit, a lenyűgöző egyéniségéből sugárzó fényt, a szülőföldjében és népében rejlő erőt, energiát, amiből ő is táplálkozott. A művészeknek komoly kihívást jelentett mindez, hiszen el akarták kerülni a sztereotípiákat, nem a könnyebb megoldások vonulatán akartak végigmenni. Keményen megdolgoztak ezért, de nem feledhették a sokat idézett püspöki jelszót: "Non recuso laborem."
Kétségtelen, hogy Bálint Károly érdemelte ki a legnagyobb elismerést. Olyan kivételes teljesítményt nyújtott a 80 éves szobrászművész, amilyenre talán sokkal fiatalabb kollégái sem lennének képesek: erőltetett menetben, reggeltől késő estig dolgozva, öt nap alatt agyagból megmintázta, majd gipszbe öntötte, kiállításra alkalmassá finomította Márton Áron méretes mellszobrát. Ihletett művét remélhetőleg rövidesen bronzba nemesítve illő környezetbe, köztérre helyezik valahol. De a kiállított festmények, grafikák, plasztikák, textíliák is megérdemlik, hogy minél több ember elé kerüljenek. Gyergyóalfalu után a csíkszentdomokosiak láthatják az anyagot. Pár hónap múlva Marosvásárhelyre is eljut. Ez már szinte magától értetődő, annál is inkább, mivel ezúttal is Vásárhelyről érkezett a legtöbb táborozó. Bandi Kati, Barabás Éva, Bálint Károly, Datu Victor, Gergely Erika, Major Gizella, Nagy Dalma, Sajgó Ilona névsorából állt össze az itteniek csapata. Miholcsa József Marossárpatakot, Orbán Endre, Ráduly Piroska Csíkszeredát, Ferencz Erzsébet, Forró Ágnes Kolozsvárt, Csutak Levente, Jakabos Olsefszky Imola Brassót, Holló Barna Nagyváradot, Ciobanu Gyula Gyergyószentmiklóst, Balázs József, Szakács Eszter Gyergyóalfalut képviselte. A helyiek, a táborszervező Sövér Elek Alapítvány és Gyergyóalfalu polgármesteri hivatala átfogó katalógusban is szeretnék megörökíteni a XI. Vadárvácska műtermését. Eddigi kiadványaik tanúsítják, hogy ennek a tervnek a megvalósítása sem lehetetlen.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Áramkimaradást okozott a vihar Csíkszeredában
Erős széllökésekkel kísért vihar vonult végig Csíkszeredán hétfő délután. A néhány percig tartó heves esőzés nyomán a városban kisebb károk keletkeztek.
A felhőszakadás áramingadozást és -kiesést okozott Csíkszereda több lakótelepén. A fennakadás az egész megyét érintette, de a vihar elvonulása után mintegy két órával javarészt sikerült helyreállítani a szolgáltatást – közölte érdeklődésünkre Antal Imre, az Electrica Rt. Hargita megyei kirendeltségének vezérigazgatója.
A viharos szél a városban kisebb károkat okozott – tapasztaltuk terepszemlénken. A tömbházak cserepei érintetlenül maradtak, csupán néhány fáról került lomb a járdákra.
A szemetesek tartalmát szétszórta, míg a Szabadság tér Kossuth Lajos utca felőli részén lévő hirdető tetejét lesodorta a szél.
A rövid ideig tartó vihar miatt személyi sérüléshez nem riasztották a mentőket – tudtuk meg Péter Szilárdtól, a Hargita Megyei Mentőszolgálat igazgatójától.
A kora esti órákban sok helyen még nem sikerült helyreállítani az áramszolgáltatást, olvasóink visszajelzése alapján a Müller László és a Kőrösi Csoma Sándor utcákban, a Testvériség sugárúton, valamint Csíksomlyó és Zsögöd nagy részében nem volt áramellátás cikkünk publikálásakor és frissítésekor. Ugyanakkor városszerte több helyen is biztonsági rendszerek szirénáztak az áramingadozás miatt. Több helyen megadták már a villanyt, viszont helyenként még nem elérhető a kábeltévé és az internetszolgáltatás.
Székelyhon.ro

Fókuszban Makovecz Imre munkássága
A magyar organikus építészet egyik legjelentősebb képviselőjének, Makovecz Imrének a munkásságára fókuszál a Megtörtént és megtörténhetett volna című kiállítás, amely vasárnap délután, a Kolozsvári Magyar Napok keretében nyílt meg az Erdélyi Történeti Múzeumban, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), a Makovecz Imre Alapítvány, az intézmény és a Kincses Kolozsvár Egyesület közös szervezésében. Csernyus Lőrinc Ybl-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja – akitől a tárlat alapötlete is származik – felidézte, hogy egy időben Kolozsváron, Vargyason, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában is épültek templomok, ravatalozók, amelyeket a budapesti születésű, világhírű szakember tervezett.
– Mivel jogosítványa nem volt, én voltam többször a sofőr, így közben ezeknek az épületeknek a létrejöttét is volt alkalmam végigkísérni. Egyre több emberrel találkoztam, akikkel ma is tartom a kapcsolatot, ez is egy személyes kötődés, amiért örültem, hogy ide kerül a tárlat – hangsúlyozta Csernyus. Utalt arra, hogy elsőként Budapesten, a Vigadóban mutatták be a kiállítást, 1500 négyzetméteren, ezúttal ennek a töredéke látható. Bár az életmű-kiállítás egy darabig várat még magára, az igény, hogy minél több embernek bemutassák Makovecz Imre munkásságát, továbbra is meghatározó. Lehetőségeik szerint pedig ahhoz a településhez is igyekeznek némiképp illeszteni az anyagot, ahol kiállítást szerveznek. Kolozsvárról lévén szó ezúttal Kós Károly személyében találták meg a közös pontot, így először itt tekinthető meg (a hátsó terem egyik tárlójában) Makovecz háromoldalas szövege, amelyet mestere halálának másnapján írt saját kezűleg –, mellette pedig egy fénykép is látható kettejükről.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Elutasították Ráduly Róbert és Szőke Domokos fellebbezését
Jogerősen elutasította hétfőn a Marosvásárhelyi Ítélőtábla a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ügyvédjei által benyújtott fellebbezést, miután augusztus 10-én a Hargita Megyei Törvényszék alapfokon 60 nappal meghosszabbította hatósági felügyeletüket – írja a Székelyhon.
Így a Csíkszereda lemondott polgármestere, illetve tisztségéből felfüggesztett alpolgármestere ellen elrendelt kényszerintézkedés érvényben marad. A két vádlottnak így idézés esetén továbbra is meg kell jelennie a törvényszék vagy az előzetes szakaszban eljáró bíró előtt, és a felügyeleti program alapján vagy a hatósági idézésre rendszeresen a csíkszeredai rendőrségen. Ugyanakkor nem hagyhatják el az ország területét, és nem találkozhatnak egymással, illetve más, tanúkként megnevezett személyekkel.
A per következő tárgyalása szeptember 14-én lesz.
maszol.ro

Búzát küldtek a magyarok kenyerébe Székelyföldről is
Négy Hargita megyei adományozó közel kétszáz kilogramm búzát ajánlott fel a magyarok kenyerének megsütéséhez. Ebből húsz kilót kedden vittek el Pécsre, a többit pedig átadták Balázs Zsókának, a Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó csíksomlyói Szent István Kollégium vezetőjének.
Székelykeresztúrról Nagy László, Csíkszeredából a Harmopan Rt. malomipari és pékipari cég, a burgonyakísérleti állomás, valamint egy székelyudvarhelyi, névtelenségét megőrizni kívánó vállalkozó adományozott idén közel kétszáz kilogramm búzát a Pécsett megsütendő magyarok kenyeréhez. A felajánlott búzából a megyei önkormányzat szimbolikusan húsz kilogrammot küldött Pécsre, a többi pedig Csíkszeredában maradt.
„Szimbolikus gesztus, mely az összetartást erősíti. Köszönet az adományozóknak, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az összefogás kiteljesedjen Székelyföld ezen részébe is. Ez a búza tovább él nemcsak a lelkünkben, hanem felhasználása révén a legjobb helyre kerül, ide, a Szent Ferenc Alapítványhoz” – fogalmazott Borboly Csaba, Hargita Megye önkormányzatának elnöke kedden, amikor a búzát átadta Balázs Zsókának. E gesztust a Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó csíksomlyói Szent István Kollégium vezetője „egy szívből jövő Isten fizessével” köszönte meg.
A magyarok kenyere rendezvény az új kenyér ünnepéhez, augusztus 20-hoz kapcsolódó program, melynek keretében immár ötödik alkalommal a Kárpát-medence magyarlakta területeiről ajánlanak fel búzát. Az ünnepélyes összeöntés és őrlés után sütik meg a Magyarok Kenyere Ünnepén, augusztus 20-án az ünnepi kenyeret Pécsett. A magyarok kenyeréhez a vajdasági Székelykevéről küldenek kovászt és Parajdról érkezik a só. A szervezők tájékoztatása szerint az összegyűjtött búzából őrölt lisztet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, illetve a kárpátaljai Nagydobronyi Református Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthon gyermekeinek, valamint az Oltalom Karitatív Egyesület rászorulóinak ajánlják fel.
A program a Magyarok Kenyere Alapítvány, Pécs városa és a Nemzeti Agrárgazadasági Kamara stratégiai partnerségében valósul meg. Az első évben a jótékonysági akció keretében magyarországi és határon túli magyarlakta településekről 10 tonna búza érkezett, egy évvel később már 25 tonna, majd a harmadik évben 100, tavaly pedig 220 tonna.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

A jövőbe vetett hittel emlékeztek meg Szent Istvánról Csíkszeredában
A magyar államalapítás ünnepén a zord idő ellenére is mintegy százan gyűltek össze a csíkszeredai Szabadság téren a székely zászló ünnepélyes felvonására.
Az Abacus Egyesület, a Minta ifjúsági egyesület és az Erdélyi Magyar Ifjak által szervezett ünnepségen Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a székely jövőről beszélt. Mint fogalmazott, augusztus 20-a a megmaradás, a helytállás és a magyar jövő üzenetét hordozza. Arra emlékezünk, hogy ezer évvel ezelőtt István király olyan államot teremtett itt a Kárpát-medencében, amelyre méltán lehetünk ma is büszkék.
„Bármilyen mozaikot mutatnak az országok ahol élünk a Kárpát-medencében, nemcsak múltunk, de jövőnk is van. A székely zászló az autonómiaharcunk és a székely megmaradásunk jelképe” – emelte ki Szilágyi. Zárógondolatában az összefogás szükségességéről szólt: „A székelységért, a magyarságért össze kell fognunk! Bár jelképeinket a hatalom megpróbálja eltiporni, szívünkben él a szabadság, a magyar jövő!” – zárta beszédét az EMNP elnöke.
A székely himnuszt énekelve a népviseletbe öltözött fiatalok felhúzták a nagy méretű székely lobogót, majd rendezett sorokban a Mikó-vár udvarára vonultak át.
A magyar himnusz eléneklése után Szatmári Ingrid, református lelkész Szent István hitéről elmélkedett. Azt kívánta a fiataloknak, hogy az ő szellemiségét ápolják, hogy így legyenek az Úr Jézus igaz követői. Tőke Ervin, a Minta ifjúsági egyesület elnöke beszédében Szent István Imre fiához intézett intelmeire reflektált. „Ne legyünk restek őseink, apáink és anyáink példáját követni, másrészt pedig a magunk útját kell járnunk, a székely-magyar utat” – mondta Tőke. A társszervező Erdélyi Magyar Ifjak nevében Sorbán Attila Örs, az EMI elnöke köszöntötte az ünneplőket
Az ünnepség keretében, a Csíki Székely Múzeum udvarán felállított színpadon fellépett a csíktaplocai néptáncegyüttes, a Zsigora néptánccsoport, valamint a csíkszentkirályi Vadrózsa néptáncegyüttes.
Székelyhon.ro

Szent István ünnepe – Csíkszeredában felvonták a székely zászlót
Kolozsváron a Kárpát-medence kenyerének megszegésével és a Szent István-napi Néptánctalálkozó gálájával ünnepelték augusztus 20-át, Csíkszeredában a székely zászló ünnepélyes felvonásának szónokaként Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke mondott ünnepi beszédet.
Kolozsváron a magyar napok főtéri nagyszínpadán szegték meg tegnap délután a Kárpát-medence Szolnokon kisütött kenyerét, melyet a történelmi magyar egyházak vezetői áldottak meg. A város főterén immár 17. alkalommal tartják augusztus 20-án a Szent István-napi Néptánctalálkozót, mely hat éve a Kolozsvári Magyar Napok része.
Az idei néptánctalálkozón tizenegy ország húsz nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt. A Kárpát-medence országai mellett Németországból, Lengyelországból, Lettországból, Oroszországból és Fehéroroszországból is érkeztek néptáncegyüttesek a rendezvényre.
Csíkszereda főterén a székely zászló ünnepélyes felvonásával kezdődött a több ifjúsági szervezet által szervezett ünnepség. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke arról beszélt, hogy Magyarország határain túl augusztus 20. a helytállás és megmaradás üzenetét hordozza.
A politikus szerint harcolni kell minden olyan beavatkozás ellen, amely a közösség asszimilációját, a többségi nemzetbe való felszívódását célozza.
MTI
Erdély.ma

Az államalapításra emlékeztek
Erdély-szerte megünnepelték csütörtökön a magyar államalapítás évfordulóját, több városban ünnepi szentmisét, istentiszteletet tartottak Szent István király emlékére.
Kolozsváron a nemzeti ünnep alkalmából megáldották és szétosztották a Kolozsvári Magyar Napok résztvevői között a Kárpát-medence kenyerét. A 250 kilós kenyér alföldi búzából, vajdasági kovászból, felvidéki krumpliból, kárpátaljai forrásvízből készült Diószegi László sepsiszentgyörgyi pék irányításával.
A Kárpát-medence kenyerét a magyar történelmi egyházak képviselői – Adorjáni Dezső evangélikus püspök, Kovács Sándor római katolikus kanonok-főesperes, Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora és Rácz Norbert unitárius lelkész – áldotta és szentelte meg Hováth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei önkormányzat alelnöke és Kovács Sándor, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlés elnökének jelenlétében.
A nemzeti ünnepről Szatmárnémetiben is megemlékeztek csütörtökön, a félidőnél tartó Partiumi Magyar Napok keretében délelőtt ünnepi szentmisét tartottak a római katolikus székesegyházban, majd megkoszorúzták Szent István király szobrát. Délután Az I. világháború a magyar történelemben címmel hangzott el előadás a Láncos templom gyülekezeti termében, majd este a Kárpát-medencei utazás a tárogató világában című ünnepi műsort nézhette-hallgathatta meg a magyar közösség a Dinu Lipatti Állami Filharmóniában.
Kézdiszentléleken a barátságtalan időjárás miatt idén elmaradt a hagyományosnak számító Szent István-napi búcsús körmenet, a déli haragszóval kezdődő ünnepi szentmisét így nem a perkői kápolnánál, hanem a kézdiszentléleki erődtemplomban tartották meg, ahol Bodó Imre főesperes hirdette az igét. A misét megelőzően a résztvevők megkoszorúzták a község központjában lévő Szent István-szobrot. Délután hagyományőrző néptáncfesztivál kezdődött a felső-háromszéki településen, ahol évek óta tartanak a nemzeti ünnep alkalmával községi napokat.
Sepsiszentgyörgyön a Szent József belvárosi templomban és az azt övező templomkertben csütörtökön délután tartottak szentmisével egybekötött ünnepséget az államalapító mellszobránál. A szentmisét követően megszentelték és kiosztották az új kenyeret.
Csíkszeredában a Szabadság téren zajlott rövid ünnepség az Abacus Egyesület, a Minta ifjúsági egyesület és az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete rendezésében, melynek keretében ünnepélyesen felvonták a székely lobogót. Ezt követően a Csíki Székely Múzeum udvarán a Zsigora néptánccsoport, a csíktaplocai Néptáncegyüttes, valamint a csíkszentkirályi Vadrózsa Néptáncegyüttes lépett színpadra.
Krónika (Kolozsvár)

Vendégsírok
Május közepe tájt Udvarhelyen jártak a németek, a katolikus temetőben kiásatták a második világháborúban itt meghalt katonákat. Katonáikat. Véletlenül tudtam meg, hogy mi történt, mégpedig egy Németországban élő visszatelepülttől, aki évente hazajár, olyankor mindig köttet egy-egy kicsi koszorút, és felfuvarozza a sírokhoz. Idén is így tett volna, felmegy a temetődombon, a katonasírokat keresi, és nem találja. Bekopog a plébániára, ott érdeklődik. A plébánián készségesen elmondják, valóban itt járt a német hadisírokat gondozó szövetség elnöke, Lutz Müller, és megtárgyalta az egyház, illetve a temető illetékeseivel, hogy összegyűjtik és újratemetik a világháború német áldozatainak maradványait. Székelyudvarhely csupán egyetlen láncszeme a műveletnek. Egyébként az elnök immár húsz éve kutat Romániában, eddig csaknem ötezer német katona sírját azonosította.
Az 1944-ben meghalt közlegények, sarzsik, tisztek maradványait Iasi-ba szállítják, Moldvában egyébként már van egy nagy, első világháborús osszárium, a mărășești-i, amelyet a német hadsereget föltartóztató román katonák hősiességének emlékére építettek. Most a németeknek állítanak emléket, ez egy huszonöt év múlva kibontakozó történet, a második világháborúban. Az udvarhelyi német katonasírok kiásása nagy csendben történhetett, nincs tudomásom arról, hogy a sajtó bár egy hír erejéig ráfigyelt a készülődésre. Amikor utánanéztem a műveletnek a neten, látom, Kolozsváron 365, Désen 165, Szamosújváron 196, nálunk pedig Gyergyóditróban 36, Gyergyószentmiklóson 27 német maradványait gyűjtötték össze.
Az idei nyári hír szerint Csíkszeredában is kutattak. A régi kórház mögötti kiserdőben körülbelül kétszáz katona sírját tárták fel. Ebbe a haditemetőbe a város négy pontjáról hordták össze annak idején a halottakat. Rábukkantam egy 2012 májusában keltezett, szintén csíki vonatkozású tudósításra is, ami szerint Csíkcsomortánban ásatták meg a hadisírokat, szám szerint tizennégyet. Az írás részletezi, milyen nem nagy értékű, de katonazsebben rendszerint előforduló tárgyak kerültek ki a csontokkal együtt. Változatlanul nem hagy nyugton, hogy minden hírveréstől távol futott le Udvarhelyen Lutz Müllerék akciója. Tán mert korábban megégették maguk? Csíkszentmártonban, ami az 1944 őszi német-magyar összeomlás felé vezető út végstációja volt a Keleti-Kárpátokban, az Úz völgye felé, lelkiismeretesen gondozzák a második világháborús sírokat. Csíkdánfalván ugyancsak. A helyi elöljárók nem engedték megbolygatni a sírokat. Viszont az egész csupán idő kérdése, mert a német állam diplomáciai úton rendezi a kérdést, amit pedig tudomásul kell venni. S a mi halottaink? A sokat emlegetett, sokszor elrekviemezett második magyar hadsereg, százharmincezer halott meg sebesült magyar, s a halottak kinnrekedtek az örök orosz télben. Újsághírek szerint azokat a sírokat az oroszok gondozzák, ahogyan a románok is két front, két merőben ellentétes tábor, a központi hatalmak és az antant katonáinak sírjait. Ez az igazán rugalmas diplomácia! S a csehek, a magyarok a románokét, és így tovább. A huszadik század történetében ez is egy fejezet? Az örökre idegenbe szakadt vendégsírok története
Oláh István
Székelyhon.ro

Európa Kulturális Fővárosa: Kolozsvár vagy Sepsiszentgyörgy?
Rivalizálnak is, meg nem is. Vetélytársnak tartják egymást, de mégsem – annyira. Együttműködnek, de csak amennyire szükséges. Talán ezek a gondolatok szűrhetők le a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Communitas Alapítvány által szervezett Kolozsvár vagy Sepsiszentgyörgy? – verseny az Európa Kulturális főváros címért, amelyen a székelyföldi és a kolozsvári „csapat” vett részt.
– Kétségtelen, hogy a néhány évvel ezelőtti, az Európa Kulturális Fővárosa cím megpályázására vonatkozó döntés komoly lendületet adott Sepsiszentgyörgynek. Öt másik várossal, Csíkszeredával, Gyergyószentmiklóssal, Kézdivásárhellyel és Székelyudvarhellyel közösen tűztük ki magunk elé ezt a célt, Sepsiszentgyörgy tulajdonképpen Székelyföld nevében pályázza meg a címet – jelentette ki Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere.
Hozzátette: a székelyföldi település kulturális intézményei egyre ismertebbek mind Erdélyben, mind Románia egész területén, ugyanakkor külföldön is. A városban képzőművészeti központ jön létre, amely tovább erősíti Sepsiszentgyörgy esélyeit – jelentette be a tisztségviselő, akinek meggyőződése, hogy Sepsiszentgyörgy, a régióval együtt „tud Európa Kulturális Fővárosa lenni”.
K. D.
Szabadság (Kolozsvár)

A kinyújtott magyar kéz és annak elutasítása (Villáminterjú Jeszenszky Gézával a magyar–román kapcsolatokról)
Dr. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere, Magyarország volt washingtoni, majd norvégiai és izlandi nagykövete és felesége, Héjj Edit a múlt hétvégét Háromszéken töltötte, amint arról már beszámoltunk. A jeles diplomatával, a Háromszékre évek óta rendszeresen visszatérő vendéggel Imecsfalván a Turóczy-portán készítettünk exkluzív beszélgetést.
– A magyar diplomácia egykori vezetőjeként miként értékeli a jelenlegi magyar–román kapcsolatokat? – A jelenleginél rosszabb viszony is volt a két szomszédos állam között, és itt nem a Ceauşescu-korszakra, hanem a rendszerváltás utáni Iliescu-érára gondolok, amikor én külügyminiszter voltam. Nagyon komoly „meccseim” voltak Ad­rian Năstase akkori román kollégámmal. Utódja, Teodor Meleşcanu már más kategóriába tartozott, vele sikerült elérnem érzékelhető enyhülést, de az őszinte, kívánatos megbékélés és kiegyezés a két nemzet között akkor sem született meg, ma pedig még távolabb állunk attól. Ez senkinek sem jó, és jóindulattal ezen lehetne változtatni, hiszen formálisan mi szövetségesek, uniós és NATO-tagállamok vagyunk, és a veszélyek – a menekültáradat vagy az orosz nacionalizmus – egyformán fenyegetnek bennünket. A probléma ma is az, ami huszonöt esztendővel ezelőtt is volt, éspedig az erdélyi magyarság helyzete, jogos követelései. Ezekből van, ami teljesült, de messze nem annyi, mint amit jómagam is jogosnak tartottam és reméltem a kilencvenes évek elején, ami felé haladtunk a Constantinescu-korszakban. Ahhoz, hogy a helyzet változzon, személyi változások szükségesek. Erre esélyt kínál, hogy Romániában a közeljövőben választások lesznek, és akármilyen összetételű lesz az új kormány, az mindig egy új lapot, új lehetőséget nyit. Úgy gondolom, Magyarországnak is fontos, nemcsak érdeke, hanem kötelessége is, hogy megpróbáljon ezzel élni. Persze, az elmúlt huszonöt évre mindvégig a kinyújtott magyar kéz és annak elutasítása volt a jellemző. Bízzunk abban, hogy ez nem lesz mindig így. Meg kell találni a két ország között az olyan közös programokat, amelyek egyesítik őket. Vannak ötleteim, egyet említek: Székelyföld idegenforgalmi fejlesztését. Ezek­ről beszélgettem Csíkszeredában Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnökkel és munkatársaival. Ha a két kormány ebben megegyezne, az a helyi viszonyokon javítana, munkahelyeket teremtene, az idegenforgalmat növelné, közelítené a két kormányt és a két nemzetet.
– Mi a véleménye az Európát és Magyarországot is elözönlő menekültáradatról? A magyar–szerb határon épülő kerítés megoldja-e a problémát?
– Nem oldja meg. Sok mindenre érvényes egy régi latin közmondás, amely magyar fordításban így szól: ma nekem, holnap neked. Attól félek, a kerítés annyit ér, hogy majd Románia kap a menekültekből egy nagyobb adagot. Csak föl kell fedezni, egy pici kerülőt kell megtenni. Egy kerítéssel gátat vetni egy emberáradatnak éppen olyan reménytelen, mint egy gáttal egy hatalmas árvizet megfogni. Mindenképpen közös lépésekre lenne szükség – ez is közös érdek Románia és Magyarország között –, de az én visszatérő vesszőparipám ezzel kapcsolatosan az, hogy a kérdést a gyökereinél kell kezelni. Elejét kellene venni a menekülésnek. Sajnos, túl sok indok van arra, hogy ennyi ember vándorbotot vesz a kezébe, és mindent hátrahagyva – ami kis értéke van, azt pénzzé téve, embercsempészeknek adva – menekül. Az volna a segítség, ha a világ összefogna. Ezt csak katonai eszközökkel lehetne kezelni. Miért jött létre az ENSZ 1945-ben? Hogy a világ politikai válságait közös erővel orvosolja, amiben – végső eszközként – a katonai fellépés is benne van. Most kellene lépni. Ha egy állam megtámad egy másikat, akkor agressziót követ el. De ami most zajlik, az is az agresszió egyik formája. Most a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet követi el azt, ami az életet lehetetlenné teszi Irakban, Szíriában, Líbiában. Az iszlám fundamentalizmus, és nem Amerika borította lángba a Közel-Keletet. Az Amerikai Egyesült Államok segíteni próbált egy akkor nagyon veszélyes diktátor megsemmisítésével, de nem volt kellőképpen felkészülve arra a helyzetre, hogy a síiták és a szunniták ennyire gyűlölik egymást. Arra sem volt felkészülve, hogy az iszlám fundamentalizmus elvakultságában képes merényleteket elkövetni, rengeteg ártatlan embert megölni. Az Iránnal a nukleáris program ügyében született megegyezés révén esély van arra, hogy nemcsak európai és amerikai, hanem mohamedán részvétellel lehessen fellépni az Iszlám Állam és a terrorizmus ellen. Széles nemzetközi koalícióval kellene ennek véget vetni, és ebben Oroszország is érdekelt, hiszen őt is fenyegeti az iszlám fundamentalizmus. A közös érdek fölülírhatja az épülő konfliktusokat és az ellentéteket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A fel nem adható város
Több mint 500 programpont, a város főterét zsúfolásig megtöltő több tízezres közönség Koncz Zsuzsával és meghívottjaival együtt énekelte a közkedvelt slágereket. A 6. Kolozsvári Magyar Napokon különös hangsúlyt fektettek a Kárpátalján élő magyarság megsegítésére, s az egész héten át tartó adománygyűjtésen túl tematikus előadásokat is szerveztek e kérdéskörben.
A Kolozsvári Magyar Napok hatodik kiadásán 2–0-ás vereséget szenvedett az időjárás a közönségtől – a hét első pár napjában kitartó esőt péntekre intenzív részvétellel sikerült legyőzni, s az esőben összekovácsolódott magyarnapozók a visszatérő késő nyári melegben ellepték Kolozsvár szimbolikus tereit, a Farkas és a Fogoly utcát, valamint a Főteret. Szombat-vasárnap már egy tűt sem lehetett leejteni az Egyetem és Farkas utcai lacikonyhásoknál, vásárosoknál, úgy tűnik, a nagyérdeműt a már megszokott csillagászati árak sem tántoríthatják el. A záró pillanatokra, valamint az azt követő Koncz Zsuzsa-koncertre és tűzi játékra már 35 ezren voltak kíváncsiak, a nosztalgiázó, a régi slágereket éneklő közönség megtöltötte a Főtér körüli utcákat is – és mint a koncerten kiderült, nem csak a közönség számára volt emlékezetes a zárókoncert, Tolcsvay László 1979-ben zenélt utoljára Kolozsváron.
Mesélnek a kövek
Az idei programkínálat igencsak bővelkedett felemelő pillanatokban, elég, ha csak a felújított Farkas utcai református templom átadására gondolunk. Aki azonban lemaradt a vasárnapi istentiszteletről, a magyar napok ideje alatt bejárhatta a gótikus katedrálist, megcsodálhatta a közönség előtt korábban zárva tartott kerengőt, orgonakoncerteket hallgathatott esténként a felújított orgonán. És nem a református templom volt az egyetlen szakrális hely, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt – felmászhattunk a Szent Mihály-templom tornyába, bejárhattuk a ferences kolostort, megnézni, hol is lakott több ízben is Mátyás király és Gizella királynő, román és magyar nyelvű séta keretében sétálhattunk a Házsongárdi temető síremlékei között. S aki esetleg Kolozsvár történelmi múltjára volt kíváncsi, bő másfél órás előadást hallgathatott a központban ácsorogva Asztalos Lajos történésztől a Főtért körülölelő épületekről, vagy nyakába véve a várost, Egyed Emese és Gaal György segédletével felkereshette a hajdani kolozsvári írók, költők szülőházait.
A bőség zavara
Az Erdély egyik legnagyobb közösségi megmozdulásának tartott fesztivál programsorozatából válogatóknak nem volt könnyű dolguk – egyazon időben számtalan izgalmas irodalmi, színház- és kultúrtörténeti, zenei, filmes és egyéb előadásokból, kerekasztal-beszélgetésekből kényszerült választani, s nem egy esetben – például Romsics Ignác Horthy-előadásán vagy a bolíviai börtönből szabaduló Tóásó Előddel való beszélgetésen – nem ártott legalább negyedórával korábban érkezni, csilláron is lógott ugyanis a nagyérdemű. De hasonlóképpen zsúfolásig megtelt a Bulgakov kávéház terasza Az erdélyi főúri konyha titkai. Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola receptkönyve új kiadásának bemutatóján – még ha a beszélgetést nem is annyira a receptek, hanem Szilvássy Carola hajdan mindenkit lenyűgöző alakja uralta.
A magyar színházban tartott rendezvényekről – az Állami Népi Együttesről, a Virtuózok előadásáról – is sokan lemaradtak, kiszorultak. Szintúgy sokan vállalták volna a borítékolható vereséget, csak hogy sakkozhassanak Polgár Judittal, s akiknek sikerült, büszkén osztották meg a vereségükről készült képeket a különböző közösségi oldalakon, amelyek szintén magyar naposra vették a felületet, mondhatni a cybercsapból is magyar napok folyt.
A zsúfolásig megtelt termeket elnézve a szervezők akár hálát is mondhatnak az esős időnek. „Bírjátok még?” – kérdezte a főszervező Gergely Balázs a zárógálán, fáradtság és energia tekintetében elismerve vereségét a közönséggel szemben, megköszönve egyúttal kicsiknek és nagyoknak az egész heti aktív részvételt, kitartást.
Gyerekekre hangolva
S a téren lévő, cédulával – névvel, szülők telefonszámával – a nyakukban nyargalászó gyerekek sokaságát elnézve biztosított is a KMN jövőbéli közönsége, akik a Fogoly utcai középkori játékok, kézműves mesterségek mellett kipróbálhatták a középkori kalodatípusokat, szégyenketreceket is – s bár némelyikükből még ki tudott bújni a gyerek, a kalodaőr megnyugtatott: vannak méretre szabott változatai is, szívesen bevállalja a gyerekfelügyeletet fél órára, csak akkor engedi ki, ha valami szép, napcsalogató nótát elénekel. A Süss fel napra elő is bújik az augusztus végi nap, fogdából ki, mehetünk a református templom melletti romkertbe, amelyet szintén a gyerekek vehették birtokukba, a kolozsvári magyar rendezvényeken aktív szerepet vállaló Életfa Családsegítő Egyesület szervezésében a hét második felétől kézműves-foglalkozásokkal várták az apróságokat. Nyakig agyagosak lehettünk a visszatérő vendégnek számító Dáné Sándorral, a szintén állandó vendég Szalma Zsolttal üvegvarázslatokat lehetett fújni, ha volt türelme a gyereknek kiállni a hosszú sorokat. (Többnyire nem volt.) A romkert végében a BBTE Fizika Karán működő EmpirX Egyesület várta a jövő fizikusait, s kísérleteiket látva újra meggyőződtem: fizikusnak kellett volna lennem, hiszen az egyszerűnek tűnő kísérletek elbűvölték a kíváncsi gyerekeket, tudatlan felnőtteket egyaránt.
Arcot kapott intézmények
Miközben Koncz Zsuzsára várakoztunk a téren, megosztva egymással egész heti koncertélményeket, előadásokat, benyomásainkat, azon gondolkodtam, lehet-e még fokozni a magyar napok koncertkínálatát, az amúgy is emelkedett hangulatot. Mert a magyar napok, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, nem csak és nem elsősorban a színes programkínálatot jelenti. Van valami felemelő ugyanis abban, ahogy Kolozsvár központjában sétálva többnyire csak magyar szót hallunk, hogy a bölcsészkar épületében több mint kétszáz véndiák énekli a Gaudeamus igiturt, hogy kollégának szólít az ’56-ban még a Bolyai Egyetemen végzett véndiák. Hogy a Lajkó Félix-koncerten Kanadába szakadt román turista arról érdeklődik, mióta szervezik az Enescu-fesztivált Kolozsváron, s örömmel nyugtázni csodálkozó tekintetét, amikor meghallja, a teret betöltő sokadalom kivétel nélkül a magyar napokra sereglett össze.
S ha így nézzük, szimbolikus töltetű maga a programsorozat is – Pozsonytól Szabadkáig, Békéscsabától Miskolcig, Csíkszeredától Budapestig mindenki itt van, aki számít. Legalábbis ami például az irodalmi folyóiratokat illeti, de nem csak, hiszen 11 ország 16 nemzeti és regionális kisebbséget képviselő néptáncegyüttese vett részt a 17. Szent István-napi Néptánctalálkozón, de itt voltak sokan szerte a nagyvilágból, akik valaha is kolozsvárinak érezték magukat, akiknek fontos volt a város. Arcot kapnak Kolozsvár különböző intézményei is, jó részük képviselteti magát rendezvényekkel, programokkal – s ekkor értettem meg Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének a hálaadó istentiszteleten mondott szavait: Kolozsvárnak fontosak az intézményei, általuk érezheti magát otthon és otthonosan az ide jövő egyetemista.
Kolozsvár 700
„Isten hozott Kolozs megyében, drága magyarok!” – mondja a rövidre szabott zárógálán Mihai Seplecan, a Kolozs megyei tanácselnök. Minden bizonnyal az ide látogató magyarországi turistákra gondol – nyugtázza szomszédom. Gergely Balázs, a KMN főszervezője az, aki töprengésemre – lehet-e fokozni az emelkedett hangulatot? – választ ad, egyben feldobva a labdát Kolozsvár román közönségének is: Kolozsvár jövő év augusztus 19-én ünnepli városi rangra emelésének 700. évfordulóját, és ez jó alkalom arra, hogy 2016-ot Kolozsvár 700 néven kiáltsuk ki a kincses város születési évének. „Ez a dátum világszerte bármely városnak büszkesége lenne. Nincs sok belőlük. De olyan városról nem tudok, amelyik egy ilyen dátumot ne ünnepelne meg méltóképpen. Idén ifjúsági főváros voltunk, 2021-ben, ha minden jól megy, kulturális főváros leszünk, a 2016-os év legyen csak a miénk.”
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Segítik az anyanyelvi oktatást
Nyolcvan Hargita megyei iskolából tizenötezer, első–hetedik osztályos diák a részese annak a programnak, amelyet csütörtökön mutattak be Csíkszeredában. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség projektjét az Európai Unió támogatja.
Az egymillió eurós finanszírozású, Oktatás és teljesítmény elnevezésű program célja az anyanyelvi kommunikációs készségek javítása a gyermekeknél. Elena Mîndru projektfelelős, a program egyik szakértő-megfigyelője kifejtette, egy bukaresti tankönyvkiadó cég partnerségével hatvan magyar és húsz román tannyelvű iskola diákjai számára tartanak novemberig havonta nyolcórás anyanyelvi foglalkozásokat.
Minden iskolában lesz egy szakértő-megfigyelő, aki irányítja ezt a tevékenységet, a kommunikációt fejlesztő tananyagot eljuttatják a tanintézetekbe, ahol 520 pedagógus részvételével adják át a tudnivalókat a gyerekeknek. A program keretében először felmérést végeznek a diákok anyanyelvi kommunikációs készségeiről, majd ezután tartják a felkészítőket, a program végén pedig mind a tizenötezer gyermek számára versenyt szerveznek, amelynek keretében felmérik a tanultakat.
A versenyen megméretkező diákok mindegyike százlejes pénzjutalmat kap, a kiemelkedő teljesítményt nyújtók pedig jelentősebb díjakat. Azért az anyanyelvi kommunikációs készségek fejlesztésére pályáztak, mert ez az egyik legfontosabb és az iskolai évek során több alkalommal is felmért készség – mondta még Elena Mîndru.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro

Gábor Felicia: a csángók elszakíthatatlan részei a magyarságnak, de eltűnésüket csak lassítani lehet
A történelem sok nemzetet ítélt arra, hogy lassan eltűnjön a népek tengerében, és bármennyire is szeretnénk ennek ellenkezőjét, a jelek szerint ez a sors vár a csángómagyarságra is. A folyamatot lassítani lehet, de a Csángó vagyok, és a Csángó élet című könyvek szerzője szerint visszafordítani, aligha. Gábor Felicia nem tartja irodalmi értékűeknek munkáit, megírásukkal egyetlen cél vezérelte: megőrizni a jövő nemzedék számára a csángók különleges magyar nyelvét.
Gábor Feliciával ifj. Tóth György beszélgetett.
A szerző, akinek 11 testvére született, elmondta, hogy a művei az ő családja átélt éveit mutatják be, de ez bármelyik lujzikalagori család élete is lehetne. Ahogy „megnyíltak a sorompók, úgy Csángliából mindenki ment, amerre tudott”, neki is szinte mindegyik testvére Olaszországban van, a testvérei közül csak ő él egyedül Magyarországon – panaszolta Felicia.
A továbbiakban arról folyt a beszélgetés, hogy úgy a román, mint a vatikáni hatalom gáncsoskodása miatt a hit gyakorlása sem történhet magyarul Csángóföldön. Hajdanán az óvodában, akárcsak az iskolában számukra megtiltották, hogy magyarul beszéljenek, és azután, amikor már lehetett volna magyarul beszélni, a csángók már nem beszéltek magyarul – magyarázat a szerző.
Gábor Felicia meghatódva mesélt azokról az időkről, amikor ’89 után az ők házukban tartották az első magyar miséket, az öregek pedig magyar nyelven mondhatták végre azokat az imákat, amiket addig csak románul, vagy latinul mondhatták, hallhatták.
Egy másik érzelmileg megindító és nehezen feldolgozott emléke Gábor Feliciának az, amikor 13 évesen Csíkszeredában az iskolában tudta meg, hogy ő csángó, anyanyelve pedig a csángó – jelentette ki a Csángó vagyok, és a Csángó élet című könyvek írója.
Gábor Feliciának meggyőződése, hogy a csángók eltűnését csak lassítani lehet, mert a fiatalok elmennek, és ha esetleg néhányan majd vissza is költöznek, de azok és gyermekeik már nem fognak csángóul beszélni.
Kossuth Rádió
Gábor Felicia: Csángó élet /Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015
Erdély.ma

Justizmord és kései igazságtétel
Volt romániai magyar politikai elítéltek megkésett igazságtételnek, szemfényvesztésnek tartják, hogy a hatóságok csak huszonöt évvel a rendszerváltás után állítják bíróság elé a még életben lévő volt kommunista börtönparancsnokokat. Miközben egyiküket nemrég húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtották emberiesség elleni bűncselekményekért, az 1956-os forradalommal való szolidaritás miatt börtönt járt áldozatok szerint elsősorban a terror eszmei kezdeményezőit, a rendszer működtetőit kellett volna felelősségre vonni.
„Semmiféle elégtétel érzését nem keltette bennem a parancsnok elítélésére vonatkozó hír. Ő csak egyik sakkfigurája volt annak a szervezetnek, amelynek az volt a feladata, hogy likvidálja a kommunista rendszer minden »ellenségét«, legyen az az egykori történelmi pártokhoz tartozó vagy azokkal rokonszenvező, az 1956-os magyar forradalommal együtt érző másként gondolkodó, vagy az eseményektől felbátorított egyszerű közember, esetleg valamely szektához tartozó hívő" – kommentálta lapunknak Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész a bukaresti ítélőtábla nemrég alapfokon hozott verdiktjét.
A táblabíróság emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt húsz év letöltendő szabadságvesztéssel sújtotta a kommunista rendszer egyik legkegyetlenebb politikai büntetés-végrehajtási intézeteként elhíresült börtönt 1956 és 1963 között irányító Alexandru Vişinescut. A 90 éves, nyugállományú alezredes – akit katonai rangjától is megfosztottak – az első kommunista börtönparancsnok, akinek ügyében ítélet született Romániában a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán; két másik volt intézetvezető esetében vádemelésig jutott az ügyészség.
Pribékekből a demokrácia élharcosai
Anélkül, hogy Vişinescu személyes felelősségét kisebbíteni akarná, Dávid Gyula úgy véli, a politikai elítéltek és a társadalom számára egyaránt az jelentené az igazi elégtételt, ha a felelősségre vonást a „csúcson" kezdték volna. Ott, ahol kidolgozták a kommunista rendszer ellenségei elleni megtorláskoncepciót, és ahol megteremtették az iszonyú börtönkörülményeket.
„Az 1989-es változások után azonban erről szó sem volt. Átépülve az új rendszer pártjaiba, a szervezet embereinek egy része a sajátos romániai demokrácia élharcosa lett, másokból, az elkótyavetyélt állami vagyonból részesedve, sikeres vállalkozó. Sokan busás nyugdíjjal tengették tovább életüket vagy politikai menekültstátusban ma is vígan élnek valamelyik tőlünk nyugatabbra lévő államban. Tiszta lappal talán a bukaresti Egyetem téri megmozdulás és a Demokratikus Konvenció választási győzelme révén indulhatott volna el ez az ország, de a valódi hatalom akkori birtokosai gondoskodtak arról, hogy erre ne kerülhessen sor" – illusztrálta a helyzetet a 87 éves szerkesztő, műfordító, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az 1956-os magyarországi forradalom nyomán indult romániai koncepciós perek egyikében.
Páskándi Géza költővel és másokkal együtt megjárta a kommunista titkosszolgálat, a Szekuritáte fogdáit, a szamosújvári börtönt, a Duna-delta munkatáborait. Köztük a peripravait, amelynek egykori parancsnoka, Ion Ficior ellen száz politikai fogoly halála miatt tavaly emeltek vádat.
Dávid Gyula úgy véli, bár a foglyok számára akkor egyáltalán nem volt mindegy, ma már részletkérdés, hogy az '56 utáni, egyre elviselhetetlenebbé vált börtönlét – amikor megtízszereződött a bebörtönzöttek száma – közepette egy-egy börtönparancsnokból vagy beosztottból az állat jött-e elő vagy meg tudott maradni „csak a kötelességét teljesítő" börtönőrnek. Ma is tisztán emlékszik például arra, amikor az 1958-as szamosújvári börtönlázadás leverésekor a közismerten emberséges őröktől a legfélelmetesebb verekedőkig a fegyház egész személyzete gumibottal és cseberrudakkal ütlegelte agyba-főbe az ablakokra szereltetett zsalugátereket ledobáló kétségbeesett rabokat, az emeletről le a földszinti nagycsarnokig.
De elmesélt egy másik példát is. A brăilai nagyszigeti Stoeneşti táborában 1961 nyarán egy nap eltűnt a hírhedt verekedő Grecu őrmester. Amikor két hét múlva visszatért, az esti számláláskor előadta annak a káderiskolai tanításnak a lényegét, amelyen részt vett: „Ide figyeljetek, banditák! Tudjátok meg, hogy a legsúlyosabb büntetés, amit egy elítélt kaphat, az az, hogy nyilvános dorgálásban részesítik az egész tábor előtt." És többet soha egy ujjal nem nyúlt a foglyokhoz.
Hogy mit ér és meddig terjed a romániai igazságszolgáltatás, arról az erdélyi magyar politikai elítélt szerint hűen árulkodik annak az 1956 utáni egyik leghírhedtebb koncepciós pernek a végkimenetele, amelyben Szoboszlai Aladár római katolikus papot és 56 társát ítélték el, közülük tízet halálra. Az ügyben néhány éve perújrafelvételt kezdeményezett a bukaresti legfelsőbb bíróság, majd az összes vádlottat felmentették a vádak alól.
„Nem hallottam róla, hogy ennek az ítéletnek a nyomán gyilkosság alapján vádat emeltek volna a per alapját képező koncepció kidolgozói, a vádakat „igazoló" vallomásokat a letartóztatottakból veréssel kipréselő szekusok, valamint az ítéletet meghozó ügyészek és bírák ellen. Pedig Szoboszlai és tíz társa kivégzése a felmentő ítélet alapján közönséges gyilkosság volt, vagy ha elegánsan akarjuk kifejezni magunkat: justizmord" – véli Dávid Gyula, aki szerint néhány egykori pribék kipécézése csupán „maszlag azoknak, akik még beveszik". (Justizmord jelentése: halálbüntetés súlyos bírói tévedés alapján a vádlott rovására; égbekiáltó igazságtalanság – szerk. megj.)
A neves irodalomtörténész emlékeztetett, hogy a kommunizmus bűneit néhány éve a Tismăneanu-jelentés alaposan feltárta, de annak nyomán sem történt semmi. „Nem hiszem, hogy a mostani számonkéréseket kezdeményezők is jutnának valamire a lényeget illetően, azon kívül, hogy ehhez a maszlagoláshoz asszisztálnak" – fogalmazott a Krónikának Dávid Gyula.
Nagy Benedek fél veséje
Nagy Benedek is szégyenteljesnek tartja, hogy a kommunista börtönparancsnokok elszámoltatására negyed évszádot kellett várni a romániai rendszerváltozást követően, ami szerinte szándékos halogatásra utal. „Addig odázták az igazságtételt, amíg ezeknek a gyilkosoknak a 99 százaléka természetes halállal, ágyban, párnák között kimúlt, most meg példát statuálnak néhánnyal, aki még életben van" – sorolta kifogását a Krónikának a Csíkszeredában élő helytörténész, író, nyugdíjas pedagógus, aki '56 után, kolozsvári egyetemistaként öt év letöltendőt kapott, amiért részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában.
Constantin Istrate, a szamosújvári börtön tavaly meghalt volt parancsnokhelyettese 1958-ban – mert nappal fekve találta az őr az ágyon – úgy megverte Nagy Benedeket, hogy elveszítette az egyik veséjét. „A hozzá hasonló félművelt, szadista hajlamú emberek végrehajtották a kapott parancsot, de poszt mortem feltétlenül el kellene ítélni az eszmei kezdeményezőket is, akik az egész rendszert felépítették és működtették: pártaktivistákat, ügyészeket, bírákat, kihallgatótiszteket" – szögezte le kérdésünkre a kilencvenes években parlamenti képviselőként, államtitkárként is tevékenykedő Nagy Benedek, akit a peripravai munkatáborban Vişinescuval is összehozott a sors.
A kommunista rezsim módszereit illusztrálva feltárta, hogy amikor 1956 novemberében bevitték a Szekuritáte kolozsvári székhelyére, egy büntetése kilencedik évét töltő vasgárdistát „állítottak" rá. A hatalom ugyanis a Vasgárda számos tagját informátorként, cellabesúgóként használta fel, hogy minél többet megtudjon a többi fogolyról. Nagy a duna-deltai lágerben élte át az egyik legkeményebb időszakot, amikor elmondása szerint a vérhas következtében úgy hulltak a megfeszített munkára fogott rabok, mint ősszel a legyek. Szerinte a kegyetlenség különböző formáit tekintve a kommunista börtönök semmiben sem különböznek például az auschwitzi haláltábortól, hiszen a lényeg emezekben is ugyanaz volt: likvidálni a rendszer ellenségeit.
„Kezdetben egyszerűen agyonverték az elítélteket, később, a hatvanas években más módszerhez, például a káros röntgensugarak alkalmazásához folyamodtak. Akkoriban nem létezett erkölcs, törvény és tisztesség, minden eszköz szent és felhasználható volt a cél érdekében" – állapította meg lapunknak a volt elítélt, hozzátéve: a mostani ítélet a közvéleménynek szánt szépségtapasz, formális dolog csupán, amely főleg azért paradox, mert iszonyúan megkésett.
Nagy Benedek szerint a kommunista rendszer idején meghurcoltak az évtizedes megfélemlítés miatt „zsibbadtan" élték át az 1989-es rendszerváltást, ezzel magyarázható, hogy a kilencvenes években többségük nem követelte a szekusok, pribékek felelősségre vonását. „Mély barlangból érkeztünk, emiatt nem szóltunk" – magyarázta az egykori elítélt.
Krónika (Kolozsvár)

A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)