Tamás Sándor újabb székely autonómiatüntetést kezdeményezett
A Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló, a székelység autonómiaigényét felmutató közös demonstráció megszervezése érdekében intézett felhívást az erdélyi magyar politikai szervezetekhez Tamás Sándor, Kovászna megye tanácsának elnöke kedden, a Székely szabadság napján.
Az RMDSZ politikusa a Sepsiszéki Székely Tanács által meghirdetett sepsiszentgyörgyi tiltakozó megmozdulás résztvevőjeként nyilatkozott kezdeményezéséről a magyar közmédiának. Rámutatott: az utóbbi 25 évben egyszer, a 2013 őszén széles összefogással megrendezett Nagy Menetelésen sikerült úgy felmutatni a székelység autonómiakövetelését, hogy az mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból Székelyföldre irányította a figyelmet. Úgy vélekedett: ez összefogás miatt sikerülhetett.
"Korábban is volt olyan párt, amely megpróbálta kisajátítani a székelyek ügyét, de senkinek sem hitbizománya Székelyföld, hanem mindannyiunk közös ügye, közös tulajdona (...) Szeretném hívni mindazokat a magyar szervezeteket, akikkel összefogásban Székelyföld autonómiájának ügyét előbbre tudjuk vinni: jöjjenek, tegyék félre a sértődéseket, szervezzünk közösen 2015-ben egy hasonló nagy rendezvényt" - mondta Tamás Sándor.
Március 10-ét, az 1854-es székely vértanúk kivégzésének évfordulóját, az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) a Székely szabadság napjává nyilvánította. A 2013-as és 2014-es marosvásárhelyi megemlékezés a székelyföldi autonómiaigényt megjelenítő felvonulással végződött. Miután az idei marosvásárhelyi felvonulását Dorin Florea polgármester idén betiltotta, helyette Székelyföld számos más településén rendeztek kedden tiltakozó megmozdulásokat a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT) alkotó széki tanácsok.
A demonstrációk résztvevői a bukaresti kormányhoz intézett petícióban követeltek területi autonómiát Székelyföldnek, és tiltakoztak a marosvásárhelyi gyülekezési jog korlátozása, a székely jelképek hatósági üldözése ellen.
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke az MTI-nek elmondta: minden székelyföldi megmozdulást a helyi széki tanács kezdeményezett: volt ahol partnerszervezetek is csatlakoztak, de Csíkszereda volt az egyedüli hely, ahol valamennyi magyar szervezet - köztük a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is - nyíltan kiállt a Székely szabadság napján szervezett tiltakozó megmozdulás mellett.
MTI
maszol.ro

Napos oldal
Az idei székely szabadság napja igenis felkelt, sőt éppen a tiltásoknak köszönhetően világított rá – még csak derengő, sanda fénnyel – az egyetlen járható útra, arra, amelyen csak együtt lehet előrelépni.
A marosvásárhelyi tiltakozó felvonulás megakadályozása igenis felrázta az erdélyi magyarságot. Kelemen Hunor – talán legfélresikerültebb idei nyilatkozatával – bő egy hete még úgy próbálta érthetetlen módon bagatellizálni a történteket, hogy kijelentette, nem ismeri a kérdést, vele nem konzultált Izsák Balázs, „ez az SZNT-elnök és kollégái, Tőkés László, Szilágyi Zsolt és Toró T. Tibor dolga”.
Hogy ez távolról sem így van, néhány nappal később Ráduly Róbert, Csíkszereda RMDSZ-es polgármestere bizonyította be, aki az SZNT, az EMNP és az MPP képviselőivel közösen jelentette be, hogy együtt tiltakoznak a városban a székely szabadság napján.
A csíkszeredai példát annak az újratervezésnek egyik első, követendő lépéseként lehetne értelmezni, amelyről épp Kelemen Hunor beszélt többször is a közelmúltban. Ide illik Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök bejelentése is, miszerint májusban pártfüggetlen előválasztás útján nevezik meg azt a marosvásárhelyi polgármesterjelöltet, akit jövőre a teljes magyar közösség támogathat az elöljárói tisztség visszaszerzése érdekében.
Persze mindez csak akkor tekinthető a sokak által várva várt új kezdetnek, ha nem csupán derék magánakcióknak vagyunk tanúi, hanem az RMDSZ felső vezetése is összefogást szorgalmazva, a pártszándékokat a nemzeti érdeknek alárendelve képzeli el az újratervezést.
Ha pedig utóbbi nyilvánvalóvá válik, az ellenzéknek is azonnal változtatnia kell hozzáállásán, és félre kell tennie az afféle kekeckedéseket, hogy elsőként ki invitált kit tárgyalóasztalhoz, ki nem válaszolt a másiknak, s hogy a sajtón keresztül hiába üzengetnek egymásnak.
Merthogy a székely szabadság napjánál is világosabb: a tét óriási. S hacsak egy isteni kéz nem nyúl alá, hogy a grabancuknál fogva egy asztalhoz ültesse a most még egymással kardoskodókat, akkor nem marad más, minthogy alapos önvizsgálatra szólított képviselőink józan eszében, lelkiismeretében bízzunk.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Előtérben a digitális műveltség
Új Média Konferencia
A Facebookon történő önmegjelenítésről és barátkozási szokásokról, a képek önreprezentációs formaként való használatáról, a netkonstrukciókról, a világhálón termelődő társadalmi tőke hatékonyságáról esik szó többek között a március 20–21-én nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő Új Média Konferencián.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Karának Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszéke ezúttal A digitális műveltség szerepe a mindennapi életben címmel szervezi meg az ülésszakot, amelynek hagyományosan a koronkai campus ad otthont. A részletekről a tegnapi sajtótájékoztatón számoltak be az illetékesek: dr. Tőkés Gyöngyvér tanszékvezető, a konferencia főszervezője, dr. Gagyi József docens és dr. Fülöp Otília adjunktus.
A konferencián a digitális műveltségnek az élet számtalan területén betöltött szerepét járják körbe az előadók, nem csak a fiatalok, hanem minden generáció, illetve társadalmi réteg szemszögéből közelítve meg a jelenséget. Tőkés Gyöngyvér a sajtótájékoztatón előrevetítette, hogy ez a műveltség nem csak a felnőtt és idős, de a fiatal nemzedék körében sem egységes, ez utóbbi korcsoporton belül is nagy különbségek észlelhetők az infokommunikációs lehetőségek kihasználásában. Fülöp Otília arra hívta fel a figyelmet, hogy a közösségi médiacsatornákon zajló kommunikáció során a felhasználók gyakran szakítják félbe képi jelekkel a szöveget. Ilyenkor a felhasználó egy meglévő készletből válogat, bár az az illúziója, hogy ő irányítja a kommunikációt. Gagyi József a virtuális térben kialakuló kapcsolatokról, illetve a neten termelődő társadalmi tőkéről szólt.
Az idei konferencia újdonsága, hogy ezúttal díszelőadók is tartanak értekezéseket. A plenáris üléseken Rab Árpád, a magyarországi Információs Társadalom és Trendkutató Intézet igazgatója a digitális kultúra működési mechanizmusaira, illetve az új tudásszerzési modellekre irányítja a figyelmet. Anca Velicu, a bukaresti Román Akadémia Szociológiai Intézetének kutatója a hazai helyzetet mutatja be, többek között a romániai gyerekek digitális műveltségéről beszél, és két nemzetközi projektet is ismertet. Vincze Hanna Orsolya, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára a hírek terjedéséről értekezik. A negyedik előadás, amelyet dr. Fehér Katalin, a Budapesti Gazdasági Főiskola oktatója tart, igazi kuriózumnak számít az új médiakonferenciák történetében, ugyanis Thaiföldről, videokonferenciás összeköttetésben hallgatható majd meg. A díszelőadások angol nyelven hangzanak el március 20-án délelőtt 10 órától 13.20-ig. A szekcióelőadások 14.30-kor kezdődnek. Az érdeklődők három szekcióban hallgathatnak majd meg izgalmas értekezéseket, a tizedik születésnapját tavaly ünnepelt Facebook jelenségét járják körbe, a netkonstrukciókat, illetve a vizualitás témakörét boncolgatják az előadók. Szintén pénteken folyóirat-bemutatókra is sor kerül, Rab Árpád az Információs Társadalom, Gagyi József az ACTA Universitatis-Sapientia Com- municatio (Marosvásárhely–Csíkszereda) kiadványt ismerteti. A konferencia második napján, szombaton újabb izgalmas eszmefuttatások hangzanak el, Kádár Magor a romániai önkormányzatok online kommunikációjáról, Nistor Laura a környezetvédők internetes jelenlétéről értekezik, Veszelszki Ágnes a Trollfoci közösségi oldalát elemzi, Péter Árpád a videojátékok társadalmi szerepének, megítélésnek változásairól, Makkai Júlia a popkult regényben fellelhető Erdély- reprezentációról, Zsigmond István és Mecal Özcinar a törökországi kommunikációs politikákról, a digitális kapitalizmusról beszél.
A sajtótájékoztatón felmerült a kérdés, hogy mi a magyarázata annak, hogy felmérések szerint a romániai lakosság jelentős százaléka nem internetezik. Dr. Tőkés Gyöngyvér a hozzáférési gondok mellett egy kognitív gát meglétével magyarázta a jelenséget. A vidéki lakosság 70 százaléka nem látja a virtuális jelenlét hasznát, illetve nem rendelkezik olyan referenciacsoportokkal, amelyek elvárnák tőle, hogy kapcsolatban álljon a virtuális világgal A romániai közigazgatásba, ügyintézésbe szintén nincs beleivódva az internet-használat, így az embereknek hétköznapi ügyeiket a fizikai valóságban kell elintézniük – tette hozzá a szociológus, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a fiatalok is nagyrészt játékokra, szórakozásra használják az internetet. Gagyi József arra világított rá, hogy a vidéki közösségekben még mindig a hagyományos kapcsolatoké a főszerep, ha például valaki repülőjegyet szeretne interneten foglalni, az online világban jártasabb szomszédtól kér segítséget, ahelyett hogy ő maga is megtanulná használni a virtualitásba nyíló kulcsokat.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld autonómiája: rendészeti kérdés?
A román hatóságok rendészeti kérdéssé akarják lealacsonyítani Székelyföld autonómiájának ügyét, jelentette ki Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a Székely Szabadság Napján a romániai demokrácia állapotáról tartott marosvásárhelyi sajtótájékoztatón. A rendezvényen, amelyre valamennyi romániai politikai szervezet elnökét várták, csak az SZNT elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke vett részt. Izsák szerint a hatóságok azt próbálják elérni, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések kérdése az esetleges rendbontások miatt rendészeti ügyként jelenjen meg március 24-e előtt, amikor az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának monitoring bizottsága tárgyalja a székelyföldi önkormányzatok autonómiapárti határozatait. Az SZNT elnöke megfélemlítési kísérletnek nevezte Lucian Goga Maros megyei prefektus állítását, amely szerint rá hárul minden felelősség, ha Marosvásárhelyen rendbontás történik a Székely Szabadság Napja alkalmából. Az EMNP elnöke, Szilágyi Zsolt úgy vélekedett: ma ugyanúgy a hatalom tudatos provokációjától kell tartani Marosvásárhelyen, mint 25 évvel ezelőtt, amikor a fekete márciusként emlegetett események során véres román–magyar összetűzések törtek ki a városban. „Azt kívánom román polgártársainktól, ne féljenek a magyar szabadságtól. A mi szabadságainkból állhat össze a közös országunk szabadsága” – jelentette ki Szilágyi.
Számos erdélyi településen tartottak megemlékezést az 1854-es székely vértanúk kivégzésének évfordulóján. Marosvásárhelyen körülbelül ezren vettek részt a Székely vértanúk emlékművénél tartott rövid megemlékezésen Kincses Előd ügyvéd felhívására. A rendezvény résztvevői zászlókkal, virággal érkeztek a helyszínre, ahol Kecskés Csaba unitárius lelkész mondott imádságot, ezt követően pedig a tömeg elénekelte a székely és a magyar himnuszt. A rendezvény helyszínén, a Postaréten és a környékbeli utcákban több száz csendőr és helyi rendőr követte figyelemmel az eseményeket, rendbontás azonban nem történt. A megemlékezést megelőző órákban a rendőrök több személyt is igazoltattak a környéken, megkérdezték tőlük, részt vesznek-e az eseményen. Szemtanúk szerint az emlékmű környékén parkoló autóból már a kora délutáni órákban filmezték a gyülekező tömeget.
Sepsiszentgyörgyön több százan gyűltek össze a turulmadaras obeliszk körül, a rendezvényt követően pedig Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke pedig felhívást intézett az erdélyi magyar politikai szervezetekhez, egy a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonló, a székelység autonómiaigényét felmutató közös demonstráció megszervezésére. „Szeretném hívni mindazokat a magyar szervezeteket, amelyekkel összefogásban a Székelyföld autonómiájának ügyét előbbre tudjuk vinni: tegyék félre a sértődéseket, szervezzünk közösen 2015-ben egy hasonló nagy rendezvényt” – mondta Tamás Sándor.
Csíkszeredában mintegy ezren vettek részt a Szabadság térre meghirdetett tiltakozáson. A székely zászlókkal felszerelt, „Autonómiát! Autonómiát!” skandáló tömeget Veres Dávid, az SZNT csíkszéki képviselője köszöntötte, majd Darvas-Kozma József római katolikus esperes mondott imát. A szervezők felolvasták a petíciót, amelyet Jean-Adrian Andrei prefektusnak adtak volna át, a hivatalt azonban zárva találták. Hasonlóan jártak a sepsiszentgyörgyi tüntetők is a Kovászna megyei prefektussal. Gyergyószentmiklóson legalább háromszázan vettek részt a húszperces főtéri megemlékezésen, ahol Árus Zsolt a Székely Nemzeti Tanács képviselőjeként tartott rövid beszédet.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Változások előtt a Székelyföldi Regionális Stúdió
Korszakváltás következik a Székelyföldi Regionális Stúdió történetében a magyar közmédia március 15-én esedékes átszervezésével – vélekedik az alapítók egyike, Jakab Endre. A korábbi gabonaraktárban berendezett, korszerű technikai eszközökkel és a régióban összesen közel negyvenfős munkaközösséggel rendelkező médiaegység tizenkét éve működik, hol több, hol kevesebb lehetőséggel a székelyföldi események és értékek bemutatására.
Barátságosan fogadják a látogatót a székelyudvarhelyi gabonaraktárban praktikusan berendezett Székelyföldi Regionális Stúdió munkatársai: a kaputelefonon kedves női hang invitál be, majd készséges dolgozók igazítanak útba, ha nem tudjuk, hogy az alagsori stúdióterem vagy az emeleti irodák és szerkesztőség felé vegyük-e az irányt.
Mint megtudtuk, a székelyudvarhelyi televíziózás története majdhogynem a rendszerváltásig nyúlik vissza: a 90-es évek elején két helyi tévécsatorna is megjelent, az Udvarhelyi Televízió (UTV), illetve az Ati-Beta tévétársaság, amelyeket a tulajdonosok a kezdeti konkurenciaharcot követően 1997-ben Digital 3 Televízió néven egyesítettek. A mostani Duna Stúdió csapatának magját olyan tévések alkotják, akik az Ati-Betánál vagy az UTV-nél kezdték pályafutásukat. A magyar közszolgálati csatornákkal való együttműködés folyamatát Jakab Endre szerkesztő-riporter és Szikszai Olivér operatőr kezdte meg 1998-ban, a Duna Televíziónak tudósítva székelyföldi eseményekről.
„2001 végén, 2002 elején létrejött a Székelyföldi Stúdió. Akkor az Illyés Közalapítvány a Média határok nélkül című pályázat révén a Kárpát-medencében háromszázmillió forint értékben televíziós eszközöket osztott szét úgy, hogy létrehozott öt stúdiót: egyet-egyet Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Ungváron, Felvidéken és Délvidéken. Ezek köré tudósítói pontokat épített ki. Hozzánk, Székelyudvarhelyhez a gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, brassói térség tartozott, illetve Bukarestben is volt olyan munkatárs, aki akár a kolozsváriaknak, akár nekünk tudott dolgozni” – elevenítette fel Jakab Endre a kezdeteket. Hozzátette, a stúdió azóta is szünet nélkül működik, s bár létrehozása az Illyés Közalapítványhoz és a Székelyudvarhelyért Alapítványhoz köthető, mostanra a Székelyföldi Regionális Stúdió önálló jogi személy, amely a szakma kezében van.
A székelyföldi stúdió – amely előbb a Kőkereszt téren, a Mokka kávéház fölött működött, 2013-ban pedig a mostani helyszínre, a Kornis Ferenc utcai volt gabonaraktár épületébe költözött, a korábbi felület mintegy kétszeresére – a kezdetektől a magyar közszolgálati televíziónak dolgozott.
Túlnyomórészt a Duna Televízióban jelentek meg anyagaik, ugyanis abban az időben az biztosította a legnagyobb teret a határon túli tartalmaknak. Kisebb részben az M1, a Kossuth rádió, 2004-ig pedig a Hír Televízió is biztosított nekik felületet. A helyi csapat a Gazdakör című műsorral kezdett, de többek közt a híradóba, a Közép-európai Magazin, Régiók, Váltó, Talpalatnyi Zöld, Világunk és Térkép című műsorokba is bedolgoztak – minden olyan műsorba, ahol a szerkesztők nyitottak voltak a határon túli tartalmak sugárzására. A kezdeti, egy kamerával készített műsorrészek, tudósítások mellett a fejlődéssel a Székelyföldi Stúdió kínálatában megjelentek a többkamerás felvételek, így egy idő után már élőben is közvetítettek erdélyi szentmiséket és más rendezvényeket, továbbá az új székhelyről élőben jelentkezhettek be stúdióbeszélgetésekkel is.
A közvetítések lebonyolítására rendelkezésükre áll egyebek mellett egy mobilstúdió, amelyet kétórás be- és egyórás kicsomagolás árán bárhová kiszállíthatnak – ismertette Jakab Endre, hozzáfűzve, a közeljövőben teljességgel átállnának műholdas közvetítésre, amely tovább könnyítené az élő helyszíni bejelentkezésekhez kapcsolódó munkafolyamatot. Jakab Endre szerint a stúdió a lehető legkorszerűbb eszközökkel rendelkezik, így a tartalmak minőségét tekintve a vezető tévécsatornák színvonalát is tudja hozni. A minőségi felszerelés azonban önmagában halott dolog, azáltal nyer valódi értelmet, hogy a tévések szakszerűen tudják használni – mutatott rá Jakab Endre. Az alagsorban berendezett stúdió díszletének színe a ledes technológiának köszönhetően tetszés szerint változtatható, így számos műsor háttereként használható.
2012-ben megszületett a Székelyföldi Stúdió első „gyermeke”, eddigi egyetlen önálló műsora, a Székely Kapu, amely kimondottan székelyföldi témákat dolgozott fel – a műsor jelenleg szünetel a közmédia vasárnaptól esedékes átszervezése miatt, ám a szerkesztők reményei szerint a jövőben folytathatják a projektet. A küszöbön álló változás az M1-et és a Duna Televíziót is nagymértékben érinti: egyetlen csatornára, a Dunára, az új nemzeti főadóra kerül át a két csatorna kínálatából minden olyan műsor, amely nem szűnik meg, az M1 pedig hírcsatorna lesz, amely tizennyolc órában élő tartalmat közvetít, minden órában híradóval. Ez a regionális stúdiókat is nagymértékben érinti, hiszen mostantól nem egy jól meghatározott időszakban kell majd bejelentkezniük, hanem reggel hattól éjfélig bármikor lehetőségük lehet rá. „Elméletileg sokkal több lehetőségünk lesz a székelyföldi tartalmak megjelenítésére a közmédiában” – fejtette ki bizakodón a stúdióvezető.
A stúdiót a Székely Nemzeti Tanács ezen a héten tüntette ki Gábor Áron-díjjal, Székelyföld jelenének és múltjának kifogástalan szakmaisággal történő népszerűsítéséért, a székelyek autonómiaküzdelmének hiteles megismertetéséért, a székely önismeret elmélyítéséért és a székely közösségi tudat megerősítéséért. Jakab Endre a díjjal kapcsolatban elmondta: megtiszteltetés ez a Székelyföldi Regionális Stúdiónak, és meglepetésként érte őket, főként, hogy korábban a Magyar Országgyűlés jelenlegi elnöke is megkapta ezt az elismerést. Úgy érzik, a Gábor Áron-díj jelképezi a székelység elismerését a stúdió dolgozóinak több évtizedes munkája iránt. Egyúttal kifejtette, ennek a munkának a folytonosságához szükség van arra, hogy a közmédia is fontosnak lássa a külhoni magyar tudósítói hálózatot.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

Támogatást ígért Seszták Miklós
Magyarország olyan fejlesztéseket szeretne támogatni, amelyek munkahelyeket hoznak létre, nemcsak a határon belül, hanem azon kívül is, azért, hogy minden magyar szülőföldjén boldogulhasson – jelentette ki Seszták Miklós, Magyarország Nemzeti Fejlesztési Minisztériumának vezetője pénteken Csíkszeredában.
Erdélyi munkalátogatása során pénteken Csík vendége volt Seszták Miklós, Magyarország Nemzeti Fejlesztési Minisztériumának vezetője, aki délelőtt a szépvízi tejfeldolgozó üzemet tekintette meg, majd Csíkszeredában a megyeházán bemutatták neki a Hargita-hegység rendezési tervét és a Hargita sírégió tervét. Az alkalomból politikusokkal, polgármesterekkel, vállalkozókkal, közbirtokossági vezetőkkel is találkozott. A találkozó utáni sajtótájékoztatón Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke bevezetőjében elmondta, a nemzetpolitika gazdasági vonatkozásait próbálják erősíteni a mostani találkozósorozattal. A fejlesztési miniszter hangsúlyozta, Magyarország számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy elérje a gazdasági gyarapodást, és olyan fejlesztéseket támogasson, amelyek munkahelyeket hoznak létre – nemcsak a határon belül, hanem azon kívül is, hogy minden magyar szülőföldjén boldogulhasson.
A miniszter szerint a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium politikai célja, hogy az egész nemzet fejlődését szolgálja. Ez üzleti szempontból, a felvevőpiac számára is lényeges kérdés, mert nem mindegy, hogy egy magyar terméket mekkora piacon lehet értékesíteni – mutatott rá Seszták, aki fontosnak nevezte a magyar-román gazdasági, üzleti kapcsolatok erősítését is. Az általa vezetett tárca fontos feladatának nevezte az Európai Unió közvetlen támogatási lehetőségeihez való hozzáférést megkönnyítő, interaktív információs bázis létrehozását a Magyar Fejlesztési Központ keretében, amely a támogatási lehetőségek iránt érdeklődőknek jelent segítséget.
A fiatalok körében erősödő elvándorlási szándékkal kapcsolatos újságírói kérdésre válaszolva Seszták Miklós úgy értékelte, azon kell dolgozni, hogy a fiatalok elsősorban ne a kivándorlás, hanem a tapasztalatszerzés céljával vállaljanak munkát külföldön. Közölte, keresik a megoldást arra, hogy magyar tulajdonú bankok segítségével támogatási programot indítsanak Erdélyben is azon gazdasági szereplők számára, akik uniós forrásokat pályáznak meg, és önrészre van szükségük. A tárcavezető szerint az erdélyi befektetések iránt érdeklődő magyarországi vállalkozókat gazdasági fórumok, konferenciák keretében szeretnék kapcsolatba hozni itteni gazdasági szereplőkkel, ugyanakkor a székely termékek számára is igyekeznek minél nagyobb piacot biztosítani.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Seszták Miklós: a külhoni nemzetrészeket is segíti a Magyar Fejlesztési Központ
Nemcsak a magyarországiakat, hanem a külhoni nemzetrészeket is segíti az idén létrehozott Magyar Fejlesztési Központ a közvetlenül elérhető brüsszeli támogatások megpályázásában - jelentette ki Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter pénteken Csíkszeredában.
Rámutatott: a tárca neve is jelzi: a magyar kormány az egész nemzet fejlődését akarja szolgálni, mert az a cél, hogy minden magyar szülőföldjén tudjon boldogulni.
Seszták Miklós a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) meghívására érkezett négynapos munkalátogatásra Erdélybe, ahol vállalkozókkal, önkormányzati vezetőkkel találkozik.
Seszták Miklós az MTI érdeklődésére kifejtette: az egyes tagországokra leosztott, nemzeti forrásokon kívül léteznek a direkt brüsszeli források, vagyis olyan programok, amelyekre bármely uniós polgár, gazdasági, vagy nonprofit társaság, önkormányzat pályázhat. Magyarország azzal tud segíteni, hogy a Magyar Fejlesztési Központnál magyarul, közérthető nyelvezeten közétett információs bázist interneten a külhoni magyar pályázók számára is elérhetővé teszi. A Magyar Fejlesztési Központ nem tervez irodahálózatot kialakítani a Kárpát-medencében, de road-showkat, konferenciákat szervez majd azokban a térségekben, ahol az internetalapú tájékoztatás nem elég.
A miniszter elmondta: fontosnak tartja a román-magyar fejlesztéspolitikai kapcsolatok erősítését is: ennek érdekében többször tárgyalt már a bukaresti partnerekkel. Beszámolt róla: a tavaly aláírt magyar-román közútfejlesztési keretmegállapodásnak megfelelően folyik az építkezés a (Szegedet-Araddal összekötő) M43-autópálya Makó és az országhatár közötti szakaszán, amely gyorsforgalmi kapcsolatot teremt Nyugat-Európa felé Románia egészének, és az erdélyi magyarságnak is.
Elkészültek az M4-es autópályát a Berettyóujfalun keresztül az országhatárral összekötő szakasz tervei is, amelyet 2017-18-ban szeretnének megépíteni. Tervezik a Debrecen-Berettyóújfalu M35-ös autóút folytatását, amely szintén a keleti országrész és Erdélyt kötné be a nyugat-európai infrastruktúra-hálózatba - mondta Seszták Miklós.
Közös sajtóértekezletükön Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke rámutatott: látogatás megszervezésével a nemzetpolitika gazdasági dimenzióját akarták erősíteni, mert a külhoni közösség a magyar-magyar, illetve a Magyarország és Románia közötti kapcsolatok erősítésében is érdekelt.
Az RMDSZ-nek fontos, hogy szoros, partneri kapcsolata legyen a magyar kormányzattal, hogy a nemzeti fejlesztési tárca és az erdélyi vállalkozók kapcsolatépítését segítse, mint ahogy abban is szerepet vállal, hogy román-magyar kapcsolatokat, és partnerséget erősítse - tette hozzá Kelemen Hunor.
Seszták Miklós székelyföldi találkozói után Kolozsváron és a Partiumban folytatja erdélyi útját. Budapest, (MTI)

A versnek csak egy minősége van
Születésnapi beszélgetés Gál Éva Emese költővel, képzőművésszel
– Szatmárnémetiből, Erdély nyugatra tekintő "asztaláról" került a Székelyföld legzordabb medencéjébe, más habitusú, más vérmérsékletű emberek közé. Eltelt 35 év azóta, megszokta már a vidéket?
– Megszoktam és megszerettem, hiszen csodálatos szépségű a táj, és zömében jólelkű, tiszta emberek lakják, bár az ellenkezőjével is találkoztam. Amit soha nem fogok megszokni és megszeretni, az a hosszú, hideg tél.
– Volt valami személyes oka annak, hogy Gyergyót választotta a főiskola elvégzése után?
– Harmadéves főiskolás koromban házasodtunk össze Burján Emillel, aki már pár éve a szülővárosában tanított, így természetes, hogy diplomázás után ott próbáltam állást találni, ahol a férjem élt és dolgozott.
– 1980-ban végzi el a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ami azt jelenti, hogy a hírhedt diktatúra "derekán" volt Kolozsvár többé- kevésbé megbecsült magyar diákja. Milyen emlékei vannak Kolozsvárról?
– Kolozsvárról szinte csak szép emlékeim vannak, hiszen a főiskolás évek jelentik (gondolom, a legtöbb ember számára) a szabad, gondtalan ifjúságot, amikor a szülőhelyénél jóval mozgalmasabb kultúrkörnyezetben millió új élmény éri, és nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Ilyen nagyszerű ember volt Bretter György, aki filozófiatanárom volt a főiskola első évében. Elkápráztatott tudásával, és gondolataival valósággal kitárta előttem a világot. Neki mutattam meg első év végén néhány versemet, Ő vitte be az Utunk szerkesztőségébe, néhányat közöltek is. Nagyon jól emlékszem, hogyan tolmácsolta a szerkesztőség véleményét: Még nagyon zsenge, de metaforában látja a világot, és ez az, amit nem lehet megtanulni. Aztán vinni kell, állandóan vinni kell a szerkesztőségbe a verseket! Másik nagyszerű tanárom volt a grafikus Feszt László, akitől szakmailag nagyon sokat tanultam, aki a kollográfia megtanítása és megszerettetése révén ráébresztett arra, hogyan lehet kizárólag plasztikai eszközökkel érzelmi és gondolati hatást kiváltani, minden fogalmi, illusztratív utalás nélkül. Az általános, megszokott nyomáson túl, amely szerint már gyermekkorunktól belénk ivódott, hogy egy hazug világban élünk, és bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, a diktatúra hatását különösebben nem éreztük. Működött a Gaál Gábor irodalmi kör (ahol lehettek besúgók, de én erről nem tudok), ahová rendszeresen eljártam, s egy idő után fel is olvastam verseket. Itt szinte sokkhatásként ért, hogy a köri tagok rögtön a "női líra" jelzőjét aggatták rám, és eszerint kezdték a verseket boncolgatni. Azelőtt eszembe sem jutott, hogy a versírásban számít az, hogy ki nő és ki férfi. Meggyőződésem, hogy bármilyen fiziológiai vagy lelki különbségek vannak férfi és nő között, a költészet ezen felülemelkedik, és a versnek csak egy minősége van.
– Milyen volt a gyermekkora, s mennyire érződött a magyar kultúra hatása a múlt század ’60-as, ’70-es éveiben a Partiumban?
– A gyermekkorunk mindig szép, hiszen a megszépül a múlt törvénye szerint a szép emlékeket őrizzük meg. Kisgyermekkorom egyik meghatározó élménye, hogy a fényképész nagyapám műterme velünk egy udvarban volt, ahol retusfestékekkel is rajzolhattam, és ahol különleges, általa tervezett nézőkéjén megcsodálhattam a világ nagyvárosait. Hogy mennyire érződött a magyar kultúra hatása az 1960-as, ’70-es években? Nagyon jó magyar könyvkiadóink és folyóirataink voltak, rangos íróink, költőink. A partiumi és erdélyi irodalomkedvelőknek bőven volt miből fejleszteniük szellemiségüket, és akkoriban többet és többen olvastak, mint most, amikor a tévécsatornák kínálata és az internetezés az olvasás rovására történik. Ez fokozatosan elsekélyesíti a gondolkodást és lelkivilágot. Az megint más kérdés, hogy a magyarországi magyar irodalom mennyire jutott el Erdélybe. Csak hellyel-közzel, amit könyvkiadóinknak és folyóiratainknak a cenzúra ellenére sikerült becsempészniük kínálatukba. 1980-ban a férjemmel sikerült kiutaznunk Budapestre, ahol egy antikváriumban több évfolyamnyi Szép versek antológiát vásároltunk, és jobban megismerkedtünk a kortárs magyar költészettel. A ’80-as években volt egy magyarországi könyvcserepartnerünk is, Petz Nándor, akinek a hazai Téka sorozat könyveit kellett küldenünk, és cserében szállította, amit kértünk. Az ő jóvoltából nyerhettem betekintést a nyugati magyar irodalomba. A sors fintora, hogy röntgenes szakember volt, és átvilágíthatatlan fekete papírba csomagolva küldte nekünk a könyveket, ami felkeltette a szeku érdeklődését – emiatt bajunk is származott.
– Sikeres volt a költészetbe való "be- lépése", a hazai magyar lapok szinte mindegyikében ott volt a neve. Miért választotta a képzőművészeti főiskolát?
– Kisgyermek koromtól rajzolni és olvasni szerettem. Amikor hetedik osztályos voltam, megalakult Szatmáron is a zene- és képzőművészeti iskola líceumi tagozata, de csak román nyelvű oktatással, és anyám arra kért, hogy maradjak otthon. A két nővérem akkor már Kolozsváron tanult. Ha a magyar tagozat mellett döntök – ígérte anyám – járhatok továbbra is magán rajzórákra. 13 éves koromban kellett tehát döntenem: vagy magyar tagozaton maradok, és abbahagyom a rajzot, vagy képzőművészeti iskolában maradok, és átmegyek román tagozatra. Túl kedves volt már a rajz, és úgy okoskodtam: attól, hogy román tagozatra járok, még olvashatok magyarul, amennyit akarok. De döntésem miatt mindég volt egy kis lelkiismeret- furdalásom. Középiskolás koromban lehoztam a padlásról a nővéreim magyar tankönyveit, és becsülettel végigolvastam, s kiolvastam a megjelölt, néhol jó proletkultos kötelező olvasmányokat is.
– 1980-ban és 81-ben Markó Béla, illetve Szávai Géza kötetének készíti el a borítóit, amire máris felfigyel a szakma. Ez volt az első komolyabb "meg-rendelés" a Kriterion részéről? Mekkora kihívás volt ez?
– A grafika szakon tanultunk könyvgrafikát is, és negyedéven az volt a követelmény, hogy tervezzünk olyan könyvborítót, amely meg is fog jelenni. Ekkor kerestem fel a Kriterion könyvkiadót, s nyertem megbízást Deák Ferenctől, a Kriterion legendás grafikusától a Markó Béla Lepkecsontváz című verseskötete borítójának megtervezésére. A Szinopszis kötetborítójának megtervezésére Szávai Géza kért fel Gyergyószentmiklóson. Többnyire ismerőseim felkérésére készítettem borítókat, és illusztráltam könyveket, illetve saját versesköteteim borítóját is magam terveztem, kivéve az utolsót, a Lélekvesztőt, amit lányomnak engedtem át. A '80-as években írtam egy Betűbaba-ábécét, amelyben minden betűt egy-egy figura illusztrált. Végül az Új Élet hasábjain jelent meg sorozatban Bábécé címmel 1988-89-ben.
– Mindössze 27 éves, amikor kellő eleganciával egyszerűen besétál az erdélyi magyar irodalomba: a Forrás-sorozatban megjelenik Ajándékgömb c. verskötete. Ezt a "gömböt" tényleg ajándékba adta a magyar irodalom szerelmeseinek?
– Lehet-e verset másképpen adni az olvasónak, mint ajándékba? A szomorú az, hogy lassan ajándékba sem kell senkinek. Az Ajándékgömb a Földet jelenti. Talán azért is választottuk ezt a verscímet, hogy a férjem egyik hegesztett fémgömb szobrával illusztrálhassuk.
– Családja valódi művészfamília: férje, Burján Gál Emil híres szobrász, lánya, Enikő festőművész, Ön pedig költő, képzőművész, újságíró, muzeológus… Van úgy, hogy a három művész "összedolgozik"?
– Amióta mindhárman létezünk, abban az értelemben "összedolgozunk", hogy mindenben segítjük egymást. Talán én sem lennék az, akivé sikerült lennem, ha a férjem nem rendelkezik azzal a művészetelméleti tudással, amely folyómedret igazított a tehetségemhez, s bizonyára az ő fejlődésén is módosított az én ösztönösebb versírásom. A lányunk költészetben is, festészetben is saját utat jár be, és ez így van rendjén. Mindig kikéri a véleményünket, de tanácsot csak a minőség jegyében adunk: a fejlődés irányát nem befolyásolhatjuk. Olyan értelemben nem dolgoztunk össze, hogy közös munkát hozzunk létre. Mindhármunknak megvan a saját egyénisége, irányultsága, stílusa. Ám, ha művészfamíliáról van szó, a miénk csak a felszín: egyik nagyapám festőművész, rajztanár volt, aki Budapesten Szinyei Merse Pál tanítványaként végzett főiskolát, másik nagyapám fényképész volt, aki szépen rajzolt, és verseket is írt. Édesanyám zongoratanárként kereste a kenyerét, édesapám számára idős korában is napi félórányi hegedülés jelentette a lazítást. A szüleim zenei képességeit a nővéreim örökölték, én szinte botfülűnek születtem. A nagyapáim rajzkészségét viszont sem a szüleim, sem a nővéreim nem örökölték, csak én. A férjemnek is volt egy nagynénje, aki tehetséges amatőr festő volt. A lányom a felmenőitől minden készséget örökölt, jó a rajzkészsége, festészet-szakon végzett Kolozsváron, muzikális, jó a zenei hallása (elemista korában zongorázott). Jó verseket ír, több antológiában szerepelt, három megszerkesztett verseskötete van, amelyek még nem találtak kiadóra.
– Ön költőnek vagy képzőművésznek tartja magát?
– Képzőművész, pontosabban grafikus a végzettségem, amit büszkén vállalok. Hogy költő vagyok-e vagy sem, azt nem nekem kell kimondani. József Attila kimondhatta, ő annyira őszintén önmaga volt, hogy tőle nem tartjuk nagyképűségnek.
– Az 1986-ban írt Harmónia c. versében – a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versének tartom – ezt írja: "Maradj velem/nincs a versemnél szebb szobám,/nincs a szavaknál melegebb karom". Ezt Gál Éva Emese, a költő írja. Hogyan írná le/rajzolná meg a fenti képsorokat a képzőművész Gál Éva Emese?
– A Harmónia című versem az 1988-ban napvilágot látott Örökölt csend című kötetemben jelent meg. Már korábban, az egyik kérdés kapcsán érintettem, hogy a Feszt Lászlótól tanultak segítettek abban, hogy csak plasztikai eszközökkel közvetítsek tartalmakat. Nehéz küzdelem zajlott le bennem, amíg a képzőművész legyőzte az irodalmárt, és sikerült különválasszam magamban a kettőt: a fogalommentes képzőművészeti nyelvezetet és a fogalomdús irodalmi nyelvet. A kettő nagyon mélyen bizonyára azonos tőből fakad, de a kettőt soha nem akarom összemosni. Soha nem akarom illusztrálni a saját verseimet, és soha nem fogok verset írni a rajzaimról.
– Szeret utazni; hol járt a nagyvilágban, hol állították ki munkáit?
– Utazni nagyon szeretek, ha több életem lehetne, az egyikben világcsavargó lennék és beutaznám az egész Földet. De csak egyetlen életem van, s ebben Budapestig, Bécsig, Salzburgig jutottam el. 1990 és 2009 között szinte minden évben résztvevői voltunk mindhárman a Hajósi Nemzetközi Művésztábornak, amelyet Alföldi Albert kultúrigazgató (volt parlamenti képviselő) és felesége, Magdi szervezett és vezetett, s ahol nagyon jó alkotói közösségre, barátokra leltünk. Egyéni kiállításaim voltak több alkalommal Gyergyószentmiklóson, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsváron a Korunk galériában, Salzburgban, Fehérgyarmaton és a Gyergyói-medence falvaiban. Részt vettem közös kiállításon Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában (a megyei tárlatokon), Kovásznán, Kolozsváron, Bukarestben, Budapesten és Bécsben.
– Nemsokára kerek évfordulós lesz: betölti a hatvanadikat. Dédelget valamilyen kívánságot?
– Legdédelgetettebb kívánságom, hogy sikerüljön a gyermekem élete, aki megannyi tehetsége ellenére munkanélküli, és Gyergyószentmiklóson még pincérnői állást sem sikerült elfoglalnia…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

„Szabadságból akkor lesz több, ha megosztjuk”
Méltóképpen emlékeztek a csíkszeredaiak március 15-én. A magyar nemzet ünnepnapjára, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 167. évfordulójára díszbe öltözött közösség megkoszorúzta Gál Sándor, majd Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrát.
A csíkszeredai Gál Sándor teret a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület lovas huszárainak katonadalai töltötték be tegnap, miután a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar fúvósai eljátszották a román, majd a magyar himnuszt. Az 1848-as forradalom székely honvéd tábornokának szobránál összegyűlt ünneplő közösség a történelmi egyházak képviselőinek beszédét hallgatta meg.
„A székely akkor ilyen vitéz, ha vezére még vitézebb” – idézte Darvas Kozma József római katolikus esperes Petőfi Sándor magyar költőt, aki megjegyzésként küldte ezt a sort a Székelyek című verse mellé a Debreceni Közlönybe 1949. április 17-én. Az esperes ehhez kapcsolódóan így folytatta ünnepi beszédét: „Politikusainkat, hivatalt viselő elöljáróinkat, akik autonómiánk mellett kiállnak, akik ilyen lehetőségek között mernek dolgozni, ne szidja senki, még a Székelyhonon se!” Az egyházi elöljáró szerint ez mérgezi a közösséget. „Nekünk bátorítani kell a vezetőinket, a vezéreinket, hogy mi is bátrabbak legyünk” – emelte ki.
Darvas Kozma József továbbá kijelentette, március 15-e 2015-ben az autonómiáról, a szubszidiaritásról szól. „Csíkszeredának ne dirigáljon Budapest vagy Bukarest, vagy Brüsszel, az államhatalom ellenőrzést tartson és támogasson!” – hangsúlyozta az esperes, majd pontokba szedve ismertette az önrendelkezési elveket, követeléseket.
Darvas Kozma József után beszédet mondott Solymosi Alpár unitárius lelkész, majd Csige Sándor Zoltán, Magyaroszág Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja olvasta fel Orbán Viktor ünnepi üzenetét. Ezt követően megkoszorúzták Gál Sándor szobrát, majd a résztvevők ünnepélyesen felvonultak a Vár térre.
Ráduly: A Csíki Magánjavak visszaállítása nélkül nincs autonómia!
Ráduly Róbert Kálmán házigazdaként köszöntötte a Vár téren összegyűlt ünneplő közösséget. Csíkszereda polgármestere többek között arról beszélt, hogy az 1848-as forradalom kitörésének szele Csíkországba április negyedikén jutott el, ennek kapcsán megemlítette Gecző János csíki forradalmárt társaival, Donáth Pállal és Veress Ádámmal együtt. Majd visszatérve a jelen politikai helyzetre, így fogalmazott: „Milyen szép lenne addig nem lépni a kormányba, amíg az autonómiát nem ígérik meg nekünk”. Ráduly továbbá a Csíki Magánjavak vagyonközössége visszaállításának szükségességét emelte ki. „Autonómia addig nem lesz, amíg a Csíki Magánjavakat nem sikerül visszaállítani. Az autonómia alapja a biztos gazdasági háttér. A székelységnek, különösen a csíki székelységnek a közbirtokosságok és a Csíki Magánjavak több tízezer hektáros erdőbirtoka volt a mindenkori bankja!” – hangsúlyozta a polgármester. Végezetül megválaszolt egy kérdést. „Azt a kérdést, amelyet Klaus Johannis államfő nem létezőnek nevezett nem olyan rég Németországban, ugyanis ő azt mondta, nincs magyar kérdés. Mondjuk ki erre a kérdésre a magyar és a székely választ: autonómiát akarunk!” Kijelentését tapssal fogadták a résztvevők.
Petőfiék a szólás szabadságát, a cenzúra eltörlését vívták ki, mert tudták, hogy minden elnyomás a szólásszabadság korlátozásával kezdődik – mondta ünnepi beszédében Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Hozzátette: az 1848-49-es forradalom tanúsága a szabadság, egyenlőség és testvériség. „Az elnyomók sem a szabadságból, sem az egyenlőségből, sem a testvériségből nem akartak adni, nem akarták megosztani, mintha valami olyasmiről lenne szó, amiből ha adunk másnak, vagy megosztjuk másokkal, akkor elfogy, kevesebb lesz belőle. Pedig tudjuk, hogy a szabadságból akkor lesz több, ha mással megosztjuk” – vonta le a következtetést a szövetség elnöke.
A Vár téri megemlékező ünnepségen felszólalt Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára is. Az ünnepség Petőfi Sándor és Nicolae Bălcescu szobrainak koszorúzásával zárult.
Barabás Hajnal

Portik: adjon kezet a magyar a magyarnak
Az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezete a Petőfi-szobornál tartotta megemlékező ünnepségét. A rendezvényen az RMDSZ is képviseltette magát. Jóval a kezdés előtt a karhatalom emberei videokamerát helyeztek ki az utca túlsó oldalára.
Petőfi Sándor Szabadság, szerelem című versének első soraival indította ünnepi beszédét Sebestyén Péter római katolikus plébános, aki arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy ezt a napot nagyon lehet szeretni, felekezeti hozzátartozástól és pártállástól függetlenül. Aztán feltette a kérdést: mennyire él bennünk vajon a lánglelkű költő szelleme, az Anyám tyúkja és a Nemzeti dal mellett vajon a többi verseit is ismerjük, tudjuk? Mit értünk szabadság alatt? – sorjázta a kérdéseket a szónok, aki szerint a Petőfi által vallásos áhítattal szeretett szabadság, az ő szabadságvágya nem a nyárspolgár szabadságvágya volt.
Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai konzulja Orbán Viktor magyar miniszterelnök üzenetét olvasta fel, majd népdalokat énekeltek a székely ruhás fiatalok.
Nem lehet úgy ünnepelni Marosvásárhelyen, hogy ne jusson eszünkbe az öt napja esett jogsértés – figyelmeztetett Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, aki a magyarság választott vezetőit vonta felelősségre, mert nem álltak a közösség mellé, holott nem csak a politikusoknak van szükségük a közösség támogatására, de a közösségnek is az ő támogatásukra – mondta.
A lánglelkű költőről, szúrós tekintetéről, a magyar magyarral való kézfogásáról beszélt Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnöke, arra is kitérve beszédében, hogy a Néppárt részéről erős az akarat, hogy az előválasztásokon győztesen kikerülő közös jelölt minden marosvásárhelyi magyart képviseljen a polgármesteri választásokon. „Mi, akik itt vagyunk, lelkiismeret-furdalás nélkül akarjuk állni Petőfi szúrós tekintetét” – mondta a politikus.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

„Erdély idén bekapcsolódhat az európai úthálózatba”
„Nagyon szeretnék, hogy nyárára, de legkésőbb szeptemberre Erdély bekapcsolódjon a nyugat-európai úthálózatba az M43-M5-M0-M1 útvonalon” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Seszták Miklós. A magyarországi nemzeti fejlesztési minisztert négynapos erdélyi látogatása végén kérdeztük. Nem először jár Erdélyben, de a múlt héten egy magyarországi miniszter részéről szokatlanul hosszú időt, négy napot töltött itt. Ennyire fontos a nemzeti fejlesztési minisztérium számára ez a régió?
Több oka is van annak, hogy ilyen hosszúra nyúlt a látogatásom. Még tavaly nyáron tettem ígéretet egy erdélyi látogatásra, és időközben a szatmáriaknak is megígértem, hogy részt veszek a március 15-i ünnepségükön. Így végül összefűztem a szatmárnémeti látogatásomat a Hargita megyeivel. Emellett valóban azt gondolom, hogy fejlesztés szempontjából nagyon fontos régió Erdély, akár román-magyar, akár a magyar-magyar kapcsolatok szemszögéből nézzük. Ennek nagyon egyszerű oka van: ha a tízmillió fogyasztóhoz hozzáadjuk még az erdélyi magyar fogyasztókat, az bármilyen számítás szerint is 10-15 százalékos növekedést jelent.
Eddigi erdélyi körútján magyar vállalkozókkal is találkozott, akik nyilván a romániai jogi és üzleti környezetben tevékenykednek. Tud-e a nemzetfejlesztési minisztérium olyan támogatásokat biztosítani számukra, amelyeknek az országhatár nem akadálya?
Két vállalkozói fórumon voltam, körülbelül ötven vállalkozóval találkoztam. Arra kértem őket, mondják el, hogy mire lenne szükségük. A legfontosabb igényük egy olyan anyagi forrás biztosítása, amelyből fizetni tudnák a különböző pályázataikhoz szükséges önrészüket. Ez érthető igény, hiszen magunk is kiszámoltuk, hogy 1 forintból 50-80, európai uniós forrásból származó forintot lehet generálni. Amiről beszélgettünk még a vállalkozókkal, az a közvetlenül elérhető uniós források lehívása volt. Mi éppen e források kezelésére hoztuk létre a Magyar Fejlesztési Központot. Magyarország azzal tud segíteni, hogy a Magyar Fejlesztési Központnál magyarul, közérthető nyelvezeten közétett információs bázist interneten a külhoni magyar pályázók számára is elérhetővé teszi.
Erdélyi magyar önkormányzati vezetőkkel is tárgyalt. Rajtuk hogyan lehet – határon átívelő módon – segíteni?
Vannak különböző, határon átnyúló uniós források is. Persze, ezek megpályázása nem könnyű, a pénz lehívásához konzorciumokat kell létrehozni, és csak kisebb összegeket lehet lehívni.
Csíkszeredai sajtótájékoztatóján is említést tett a határ menti együttműködési projektekről. Miért állt le az ön tudomása szerint az uniós alapokból finanszírozott Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program?
Két együttműködési uniós program is van. Az egyik program a 2007-2013-a költségvetési ciklusra vonatkozik, és ez az év vége felé közeledve lassan lezárul. A másik program a 2014-2020-as ciklusra szól. Aránylag friss miniszter vagyok, és csak azt látom, hogy a két fél egymásra mutogat ebben a kérdésben. A közlekedés vonatkozásában például Magyarország azt mondja: Románia részéről jelentős, román-magyar együttműködésben elkölthető pénz lenne útfejlesztésre, és a magyar fél nagyjából már el is készítette a határig rá eső részt, viszont a román fél ezt elmulasztotta. Sokkal hatékonyabbá kellene tenni ezeket az együttműködéseket.
Ha már útfejlesztés került szóba: az Arad-Nagylak autópálya-szakasz befejezését idén júniusra ígéri a román fél. Ha a magyar fél befejezi az M43-as Makó és országhatár közötti szakaszát, akkor Aradról Budapestre már sztrádán is el lehet majd jutni. Ez mikor várható?
Amikor eléri az országhatárt az autópálya romániai része, addig a mi sztrádaszakaszunk is elér majd Nagylakhoz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a pályaépítési munkálatok összehangoltan zajlanak. Mi nagyon szeretnék, hogy nyárára, de legkésőbb szeptemberre Erdély bekapcsolódjon a nyugat-európai úthálózatba az M43-M5-M0-M1 útvonalon.
Szíjjártó Péter külügyminiszter egy budapesti háttérbeszélgetésen azt mondta: a román-magyar diplomáciai kapcsolatok rég nem voltak annyira fagyosak, mint most. Ez mennyire nehezíti ez meg Románia és Magyarország gazdasági és fejlesztéspolitikai együttműködését?
Azt biztosan állítom, hogy az erdélyi körutam alatt ennek semmilyen hatását nem tapasztaltam. Az is igaz, hogy elsősorban erdélyi magyar vállalkozókkal, politikai és önkormányzati vezetőkkel találkoztam. Tény azonban, hogy van még mit javítani a kapcsolatokon. Példát is mondok: felvetődött Kolozsváron jártamkor, hogy mikor lesz Budapest-Kolozsvár repülőjárat? Erre ugyanis a magyar fél már rég készen áll. Emil Boc polgármestertől tudom, hogy ez a lehetőség Kolozsvár sem múlik már. A repülőjárat tudomásunk szerint azért nem indul el, mert a román felsőszintű döntéshozókban nincs meg még az a szándék, hogy hozzájáruljanak az elindulásához.
Kelemen Hunor szövetségi elnök meghívására érkezett Erdélybe. Milyen szerepe lehet az RMDSZ-nek a román-magyar kormányközi kapcsolatok építésében?
A magyar közösséget képviselő valamennyi komoly politikai szereplőnek fontos szerepe van a román-magyar kapcsolatok alakulásában. Az RMDSZ-t én olyan komoly politikai szereplőnek látom, amelynek jelentős szerepe lehet ezen a téren.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Elemző könyv jelent meg az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázadáról
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Borbély Zsolt Attila politológus-közíró Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvét mutatják be ezen a héten Székelyföld több városában. A Partium kiadó által 2014 decemberében megjelentetett könyv lépésről-lépésre végigköveti az elmúlt 25 év történetét.
A szerző az MTI-nek adott interjúban elmondta, hogy az autonómia nemzetstratégiai szükségszerűségéhez mérte az elmúlt 25 év eseményeit, mert úgy gondolja, az erdélyi magyarság nemzeti érdeke az autonómia elérése. „1989 óta az autonómiánál többet nem lehet követelni, kevesebbet viszont nem érdemes, mert az egyenlő a felmorzsoltatással” - jelentette ki Borbély Zsolt Attila. Hozzátette, bár sokan vitatják, ő meghatározhatónak tartja a nemzeti érdeket: ez a nemzet szellemi, kulturális, morális és lélekszámbeli gyarapodása.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet első, későbbi kihatásokkal is bíró fontos momentumaként 1989. december 25-ét említette, amikor a megalakuló magyar szervezet Romániai Magyar Demokrata Szövetségként (RMDSZ) határozta meg magát. Szerinte szerencsésebb lett volna a romániai helyett az erdélyi önmeghatározás, mert ez a közösség őshonosságát hangsúlyozta volna.
1992. október 25-ét is fontos fordulópontként említette, amikor az RMDSZ döntéshozó szerve, a Küldöttek Országos Tanácsa elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozatot. A dokumentum első ízben állt ki határozottan az autonómia mellett.
Az elvont autonómiakövetelést az 1993-as brassói kongresszus fordította le a program és az alapszabály nyelvére. A kongresszus kétéves határidőt adott azoknak az autonómiacentrikus lépéseknek a megtételére, amelyek nem ütköznek a román törvényi szabályozásba. Ezeket a lépéseket, mint például a nemzeti kataszter összeállítása, azonban az RMDSZ vezetése elmulasztotta megtenni - vélekedett.
Borbély Zsolt Attila szerint 1996. november 28-án „ágyazott meg az RMDSZ” máig érvényes politikájának.
Ekkor úgy lépett be a kormánykoalícióba, hogy semmiféle előzetes garanciát nem kapott programja részleges megvalósítására sem. Ezzel a szövetség feladta a legfontosabb eszközét: a külpolitikai nyomásgyakorlást - tette hozzá.
A szerző az RMDSZ ellenzékét megjelenítő szervezetek megalakulását tartja újabb fordulópontoknak. Mint emlékeztetett, 2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), 2008-ban a Magyar Polgári Párt (MPP), 2011-ben pedig az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alakult meg.
Az MPP megalakítását szerinte az RMDSZ váltotta ki azzal, hogy román hatalmi segédlettel megakadályozta a magát szintén civil érdekvédelmi szervezetként meghatározó Magyar Polgári Szövetség választási indulását. Az EMNP megalakulása szerinte annak következménye, hogy az MPP „saját elnöke foglyává vált”, és azok, akik egyszerre voltak hívei a nemzeti érdekeknek és a demokráciának, kénytelenek voltak saját pártot alapítani.
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor az RMDSZ nem tudja átlépni az ötszázalékos parlamenti küszöböt. „Ha sikerülne egy autonómiacentrikus cselekvési egységet létrehozni az RMDSZ, az MPP és az EMNP között, akkor ez az időpont jelentősen kitolhatóvá válna. Ha nem, akár már a 2016-os parlamenti választásokon is előfordulhat, hogy az erdélyi magyarság képviselet nélkül marad a román parlamentben” - jelentette ki.
A politológus elmondta, annak ellenére sem esett nehezére elemzőként tekinteni a politikai történésekre, hogy kezdetben az RMDSZ-ben politizált, jelenleg pedig az EMNT országos alelnöke.
„Nem vagyok hajlandó egyet jobbra ütni, egyet pedig balra, hogy objektívnek tűnjek. Ha nem középen van az igazság, akkor ezt ki kell mondani” - jelentette ki Borbély Zsolt Attila.
Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvet a hét során Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön mutatják be. Kolozsvár, (MTI)

A legfelsőbb bírósághoz fordult Csíkszereda alpolgármestere
Összeférhetetlenségi ügye miatt a Legfelsőbb Ítélő és Semmítőszékhez fellebbezett Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere, miután korábbi keresetét a marosvásárhelyi ítélőtábla elutasította. Az alpolgármester ezúttal is az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) megállapításának érvénytelenítését kéri.
Több hónapba telt, amíg Csíkszereda alpolgármestere megkapta a marosvásárhelyi ítélőtábla írásbeli közlését az ANI megállapítása elleni fellebbezésének elutasításáról. A döntésről már tavaly novemberben értesült, akkor hozta ezt a határozatot a táblabíróság, de az indoklást nem ismerte. Korábban azt mondta kérdésünkre, hogy szeretné elolvasni az elutasítás indoklását, és azután dönt, hogy a legfelsőbb törvényszéki fórumhoz fordul, vagy sem. Végül megtette ezt a lépést, élt a fellebbezési lehetőséggel.
Antal Attila úgy értékelte, az egész ügy alapja a korrupcióellenes harc és az átláthatóságért folyó állami intézkedéssorozat. „A védekezésemben folyamatosan próbáltam fenntartani és bizonyítani, hogy az én esetem nem az az eset, nem titkoltam el információt, nem is éltem vissza ezzel, és kértem a bíróságot, állapítsa meg, hogy itt egy mulasztásról, tévedésről van szó. Ezért kértem, hogy semmisítsék meg a jegyzőkönyvet. A táblabíróság erre nem volt hajlandó, ők gépiesen mondják a törvény szövegét” – fejtette ki kérdésünkre az alpolgármester.
Antal Attila szerint neki önmagáért nincs, miért harcolnia, de elvi kérdésként kezeli az ügyet. „A polgármester és a képviselőtársak meggyőztek arról, hogy ez egy ilyen süket helyzet, és ebben a helyzetben ilyen módon kell továbbmenni, és fellebbezzek. Ez egy elvi kérdés, ezzel győztek meg a kollégák is, hogy ilyen helyzetben ne hagyjam magam” – részletezte. Hozzátette, a fellebbezésben is fenntartotta, hogy nem követett el visszaélést, sem olyan dolgot, ami az önkormányzat hátrányára válna, és kérte, semmisítsék meg a jegyzőkönyvet. „Tarthatatlanul ellentmondásos és vicces ez az egész. Így mandátum közepén, tizenegy év után úgy gondoltam, nem hagyom, hogy ezt tegyék velem. Ezt még bevállaltam, és ha lehet, megpróbálom a munkámat végezni a hátralevő bő egy évben. Ha nem, úgy is jó” – mondta el az alpolgármester.
Az ANI tavaly februárban adott ki egy közleményt, amelynek értelmében, mivel Antal Attila 2008. június 20. és 2013. december 13. között alpolgármesteri tisztségének betöltésével egy időben egy cég ügyvezetője is volt, megsértette a 2003. évi 161-es törvényt. Az említett jogszabály kimondja, hogy a polgármesteri vagy alpolgármesteri tisztség összeférhetetlen egy cégnél betöltött ügyvezetői funkcióval. Az alpolgármester a jelentés nyilvánosságra hozatala után közölte, az említett céget pszichológiai rendelő üzemeltetése céljából hozták létre, ő ott nem dolgozott, jövedelmet nem szerzett, és az ügynökség vizsgálatáról értesülve a céget felszámolta.
Kovács Attila |
Székelyhon.ro

Csaba királyfi a csíksomlyói nyeregben
Csíksomlyón mutatják be a Csaba királyfi székely rockoperát augusztus 15-én. A rendezvény első számú díszvendége maga a székelység lesz – mutatott rá a mű szerzője, G. Nagy István Ilián csütörtökön, a díszbemutató kapcsán tartott sajtótájékoztatón.
Több csíkszeredai és székelyföldi zenész, énekes közreműködésével valósul meg az a nagyméretű előadás, amelynek díszbemutatóját a csíksomlyói nyeregben tartják meg. A mű szerzője elmondta, két kiemelt érdekessége is van az előadásnak: egyik, hogy Csaba királyfiról ilyen nagyszabású művet nem írt még senki a magyar kultúrtörténetben, a másik, hogy hét éve nem volt ilyen jellegű bemutató a nyeregben. „Az engedélyeket megkaptuk, elsőként Ráduly Róbert Kálmán állt az ügy mellé. Megkerestük az egyházat is Csíksomlyón, ők is hozzájárultak ehhez a bemutatóhoz.” A produkció kapcsán, melynek már volt egy bemutatója Magyarországon és egy Erdélyben is, elmondta, olyan előadásra törekednek, amely pártok, vitatkozás, ellentmondások fölött áll.
Nemzetegyesítő eseménynek nevezte Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere a tervezett rendezvényt, nemcsak a rockopera témája miatt, hanem azért is, mert az alkotók határokon átnyúló összefogásával valósul meg. „Ami a politikai vonzatát illeti, nem emlékszem olyan, a nyeregben történt eseményre, amely valami megosztó politikai jelleggel bírt volna, és tudom, hogy ez a mű a névvel kezdődően, a történettel, a tartalommal folytatva egy olyan katarzist tud adni a székely közösségnek, amelyre a mai világban nagy szükség volna.” A polgármester rámutatott, hogy fontos hellyé nőtte ki magát Csíksomlyó a nemzeti kultúra, a néphagyomány és a nemzeti tudat ápolása tekintetében. „Itt jó néhány jelentős rockeseményre is sor került az elmúlt néhány évben. Az egyik, talán a legfontosabb magyar rockopera, az István, a király bemutatásával indult a sorozat, de Koltay Gábornak, Papp Kincses Emesének és legutóbb az egri barátainknak láthattuk a színvonalas produkcióját a nyeregben.”
„Azt szeretném felmutatni ezzel a művel, hogy itt olyan nép él, amely nagyon büszke lehet a saját múltjára, kultúrájára” – hangsúlyozta G. Nagy Ilián. A próbákat május végén, június elején kezdik el. A produkcióban látható, hallható lesz többek között János Kinga csíkszeredai énekes, Gergely Mátyás énekes, zenész, Krizbai Imre énekes, zenész, Bene Zoltán énekes, zenész, aki Gáspár Álmos sepsiszentgyörgyi zenésszel együtt hangszerelte a rockoperát. Csaba királyfi szerepében Ráduly Botond Manó lesz látható, Látód, a főmágus pedig Rudán Joe.
Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere arra hívta fel a figyelmet, hogy vegyük észre ez alkalommal, milyen zenészeink vannak. „Nagyon örvendek annak is, hogy a világ szeme Csíksomlyón van, annak is, hogy van egy csodálatos történelmi múltunk, de számomra a legerősebb kapaszkodó az, hogy amit akár Gergely Mátyás, vagy akár Bene Zoliék csinálnak itt Szeredában, azt igenis értékelik Budapesten. Köszönjük G. Nagy Iliánnak, hogy számunkra felmutatja nemcsak a múlt, hanem a jelen értékeit is.”
A mű szerzője felkéri a székelyföldi néptáncegyütteseket, hogy jelentkezzenek a díszbemutatón való részvételre, ahol két momentumban szeretnének „nagyszabású székely táncos társaságot” felvonultatni.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Népregulázástól a lényeg
Az arrogáns, hatalomvágytól fűtött és attól talán kissé meg is ittasodott Victor Ponta miniszterelnöknek sok rossz tulajdonsága mellett van egy jó is: tud figyelni. És amikor tavaly ősszel csúfos vereséget szenvedett az elnökválasztáson Klaus Johannistól, csak ennyit mondott: a népnek mindig igaza van.
Ezt mondta nagy vonalakban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is március 15-én Sepsiszentgyörgyön, miután beszéde közben kifütyülték, s erről faggatták az újságírók: joguk van hozzá, véleménynyilvánítási szabadság van. Az RMDSZ egyes másodvonalas vezetői azonban – megjegyzendő, hogy általában Facebook-bejegyzésekben – elítélték a füttykoncertet, a fütyülőket. Lelkük rajta. Reakciójuk azonban sok mindent elárul a szervezetben uralkodó állapotokról.
Először is: nem figyelnek. Nem elég, hogy nem figyelnek a köz vagy a köz egy részének véleményére, nem figyelnek saját főnökükre: Kelemen reakciója saját kifütyülésére megfelelő és elegendő is lett volna a helyzet kezelésére. De nem, ez számukra nem volt elég: meg akarták dorgálni az embereket, rájuk akartak koppintani a tanulópálcával, hogy megszabják, hol szerintük az illendőség határa. Miközben az elégedetlenkedők nem tettek egyebet, mint amit Kelemen is mondott róluk: hangot adtak a véleményüknek. Nagy bűn ez egy „demokráciában” ugyebár. Egy olyan közegben, ahol önmagát a közösség egyedüli legitim szervezetének tartó RMDSZ nemsokára megtartandó kongresszusán egyetlen jelölt újraválasztásáról szavazhatnak a „küldöttek”.
Nem csoda, hogy sokaknál, akik látják, hogy az RMDSZ-en kívül is van élet, kiütötte a biztosítékot a másodvonalas RMDSZ-főnökök és mások népregulázási kísérlete.
De a legnagyobb baj az egész históriában az, hogy közben megint elsikkadunk a lényeg felett. Mert sokkal fontosabb volna arról beszélni, hogy huszonöt évvel a véres marosvásárhelyi március után hol is tart jelenleg az erdélyi, székelyföldi magyarság. Hogy az RMDSZ a jubileumi évforduló dacára nem Marosvásárhelyre tervezte központi ünnepségét, hanem Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába: mintha meg akarná jelölni, mi maradt még nekünk. A szimbolikus térfoglalás hiánya jelzi Marosvásárhelyen, hogy az RMDSZ elveszettnek hiszi a csatát Székelyföld fővárosában: a székely szabadság napján tapasztalható jogfosztásra a szemük se rebben, Kelemen Hunor nem az egész közösség, hanem egy szerencsétlen nyilatkozatában csupán a Székely Nemzeti Tanács, Izsák Balázs problémájának tartotta, hogy Marosvásárhelyen a hatóság korlátozza a gyülekezési- és véleménynyilvánítási szabadságot (még jó, hogy aztán árnyalt, s eszementnek nevezte Dorin Florea marosvásárhelyi polgármestert ezért). Miközben a románok az ellenünk elért győzelmükre emlékeztető nemzeti ünnepüket Marosvásárhelyen, a majdnem teljesen üres főtéren hangos és drága rendezvényeken ünnepelhetnék (ha volnának elég mazochisták kiállni a decemberi fagyos szélbe), a magyar ünnepek a postaréti sírok feletti emlékmű mellé korlátozódnak vagy kiszorulnak még a városból is. S bár a Néppárt helyi szervezete próbálja visszacsempészni az ünnepet a központba, a Petőfi-szobornál tartott megemlékezésével, egyelőre csak a közösség súlyos megosztottságára tudtak ezzel rávilágítani: miközben a nemzeti ünnep központi témája az összefogás volt, a vásárhelyi magyar szervezetek külön-külön ülik meg a nemzeti ünnepet, s külön emlékeznek meg a fekete márciusról.
De a legsúlyosabb, hogy a közösséget látszólag mindez gyakorlatilag hidegen hagyja. Nagyobb közérdeklődésre tart számot Székelyföldön a felsoroltaknál a morbid kék hír vagy az ingyen termékbevezetésre kitalált hazafias médiahekk. Szerencsére azért remény is van: vannak már, akik, ha már nem szavazhatnak az RMDSZ kongresszusán, kifütyülik Kelemen Hunort: hol lenne rá máshol alkalmuk, mint a nemzeti ünnepen? S vannak, akik minden népregulázási kísérlet dacára még mindig merik szidni a politikusokat. Még ha csak a Székelyhonon is.
Rédai Attila
Székelyhon.ro

Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen
A Bernády Házban a fenti címmel tartott hétfő délután előadást Novák Csaba Zoltán, a marosvásárhelyi Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Kutatóintézetének munkatársa. Ugyanitt került sor az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) tanulmánykötet bemutatójára, amelyet Gagyi József, a Sapientia EMTE tanára ismertetett.
Az előadásról, illetve a kutatásokról Novák Csaba Zoltánt kérdeztük:
– 25 éves a romániai rendszerváltás. Ennek kapcsán átfogó kutatást szervezett a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet 12 olyan településen, ahol a magyarság többségben van vagy nagy arányban van jelen: Aradon, Temesváron, Nagyváradon, Szatmáron, Máramarosszigeten, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, Székelyudvar-helyen, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen. Főleg városokban vizsgáltuk meg, hogyan zajlott le a rendszerváltás az illető településen, illetve az adott magyar közösség hogyan szervezte meg önmagát. Minden településen egy helyi történész vagy történelemtanár készítette el a kutatásokat: egy dokumentációt az adott település rendszerváltásra vonatkozó történetében, a település eseményeinek kronológiáját, illetve minden településen öt-tíz személlyel készítettek életútinterjút. Ezek az anyagok megtalálhatók az intézet irattárában, de a honlapon is hozzáférhetők. A kutatás tehát föltérképezi, hogy hogyan szerveződött meg a romániai magyarság.
– Mi volt a közös vonás, melyek voltak a különbségek?
– Három típusú rendszerváltás-történetet lehet rekonstruálni Erdélyben magyar szempontból. Az első a Székelyföldön, vagyis a tömbmagyar vidékeken lezajlott rendszerváltás, ahol a magyarság aktívan részt vett a forradalmi eseményekben, és a számarányának megfelelő arányban került be a helyi vezetésbe. Van egy szórvány típusú rendszerváltás, ez általában a nyugat- vagy közép-erdélyi városokra jellemző, Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, de akár Kolozsvárra is, ahol a magyarság számarányát tekintve kisebb arányban volt jelen, és külön fejezet Marosvásárhely, ahol egy sajátos keveréke zajlik a két típusnak. Itt a magyarság kellő súllyal van jelen a városvezetésben, de erős ellenlépés kezdődik el az 1990. januári időszaktól folyamatosan, ami majd elvezet a fekete márciushoz.
– Beszélt a romániai magyar szervezetek megalakulásáról is.
– Romániában a ’80-as években az erőteljes diktatórikus elnyomás miatt nem alakult ki a magyarországihoz vagy a lengyelországihoz hasonló demokratikus ellenzék, értelmiség. Ezért nehéz volt újraszervezni a diktatúra utáni új hatalmi szerveket, úgy fölállítani, hogy megkerüljék az egykori kommunista pártot. Az RMDSZ – és általában a magyar közösség – kemény szorítás után talált önmagára ’89-ben. Csodával határos módon egy 45-50 éves diktatúra után, szétvert intézményi hálózattal, szinte a semmiből, heteken belül a legelemibb szervezetektől egészen a politikai érdekképviseleti szervezetig megszervezi önmagát, új erővel töltődik fel, s olyan gyors volt ez az újjászerveződés, hogy sok románban azt az érzést keltette, hogy kívülről irányított és szervezett folyamat volt.
Nagyon nehéz volt érdekképviseleti szervezetet létrehozni, hiszen minden olyan intézmény, amely hátteret jelenthetett volna egy ilyen csoportosulásnak, a ’80-as években gyakorlatilag fölszámolódott. Egyetlen olyan értelmiségi kör működött Romániában 1989-ben, amelynek teljes Erdély-szintű lefedettsége volt, a Kriterion kiadó és a Domokos Géza által vezetett kiadói hálózat értelmisége, illetve a különböző helyi lapoknál működő értelmiségi csoportok. Ezekre épül majd az RMDSZ. Tehát a többnyire elszigetelt, de egymással informális kapcsolatban levő magyar értelmiségiek azok, akik megszervezik az RMDSZ-t, amely későbbi hetekben, hónapokban kiegészül egy nagyon jelentős szerepet játszó műszaki értelmiséggel.
– A romániai rendszerváltásnak az erdélyi magyarság szempontjából van egy másik nagyon fontos vetülete: az etnikai, nemzetiségi kérdés.
– Tudjuk azt, hogy a Ceausescu-rendszer utolsó időszakában az asszimilációra hajtott. Nagyon fontos volt, hogy a rendszerváltás után hogyan fog viszonyulni a kérdéshez a Nemzeti Megmentési Front. Úgy tűnt, hogy pozitívan viszonyul a kérdéshez, január elején ki is adtak egy nyilatkozatot, de valamikor január-február tájékán fordulat történt, amit úgy neveznek, hogy az ellopott forradalom. Ebben az Iliescu által vezetett új csoport – kénytelen vagy jószántából – alkut kötött azokkal a csoportokkal, amelyek tagjai az egykori nómenklatúrába tartoztak, vagyis a Román Kommunista Párt érdekszférájába tartozó csoportokkal. Ennek égisze alatt 1990 februárjában, majd később, a nyár folyamán a bukaresti bányászjárásokkal, Erdélyben a marosvásárhelyi eseményekkel gyakorlatilag átmentette a régi elit a pozícióit 1990-ben, és egy mérsékelt, amolyan peresztrojka típusú rendszerváltásról beszélhetünk Románia esetében.
Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990)
"Az 1989-es események magyar szemszögből való kutatása 2010-ben indul a kolozsvári NKI keretében. A kutatás lezárásaként készült el a 12 esettanulmány (…). A cél az volt, hogy a romániai rendszerváltásnak egy eddig kevésbé ismert oldalát – tételesen a magyar kisebbségi szerepvállalást és önszerveződést – szakszerűen, történeti kutatásokkal dokumentáljuk és értelmezzük" – olvasható egyebek mellett a Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán által szerkesztett, Gagyi József egyetemi tanár által bemutatott tanulmánykötet hátlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Csíkszeredában is bemutatták Kincses Előd könyvét
Kincses Előd Fekete március című könyvét mutatták be szerdán délután a csíkszeredai Corvina könyvesházban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében.
„Azt hiszem, hogy Kincses Elődöt lényegesen többen ismerik, mint azt ő szeretné, és ezeknek fele sem ismeri annyira, mint kellene. Gondoljunk csak arra, hogy voltak idők, sőt, talán most is ilyen időket élünk, amikor a Kincses név éppen úgy titokszó volt bizonyos romániai körökben, mint a Tőkés vagy a Király” – fogalmazott az eseményen György Attila író.
A harmadik, bővített kiadású kötet magyar és román nyelven is megjelent. Kincses Előd elmondta, szerette volna, ha a Fekete március román változatát egy román kiadó adja ki, de sajnos azok megtagadták, arra hivatkozva, hogy sokba kerül. Így az is a Kriterion könyvkiadónál jelent meg. „Azért szerettem volna, ha egy rangos román kiadó adja ki, hogy legalább a románság érdeklődő része tudja meg az igazat a fekete márciusról. Mert aki nézi ezeket a borzasztó román hírtelevíziókat, egyebet nem lát, minthogy a bestiális magyarok csapkodják a földön fekvő Cofariut. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy Cofariu volt a földön fekvő áldozat. Ezt a témát is taglalom a könyvemben. Ami számomra szintén bosszantó dolog, az már magyar részről történik: egy szerzőpáros írt egy könyvet a fekete márciusról. Elmagyaráztam nekik, mennyi tévedést tartalmaz, de továbbra is azt szajkózzák, hogy helyi szervezés volt, és nem volt pogromkísérlet. Ezt egy jogász tudja megállapítani, egy történész ilyesmibe nem kellene belekotyogjon. Azt az álláspontot képviselni, hogy ez egy helyi dolog volt, az történelemhamisítás” – mutatott rá.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Márton Áron-pályázat a Székelyföldnél
„A mai embernek, ha emberi mivoltát meg akarja őrizni, meg kell szabadulnia az egydimenziós élettől és létfelfogástól, a dolgok és a merőben földi célok uralmától. A létbizonytalanság, az élet nagy ellentmondásai felébresztették a modern ember lelkében a vágyat a becsületesség, az őszinteség, az egyenesség, az igazság és az igazságosság iránt, s a keresztény ember segítheti a társait abban, hogy ezen az úton előbbre jusson.” (Márton Áron)
IAM TEMPUS EST – A Székelyföld kulturális folyóirat pályázatot hirdet Márton Áron püspök életpályájából merítő, nyelvi igényességgel megírt irodalmi művek (vers, próza, esszé, filmnovella, színmű, riport stb.) alkotására.
Maximális terjedelem 30 flekk (1 flekk 1350 karakter).
A pályamunkákat 2 példányban, jeligével ellátva (feloldását zárt borítékban) 2015. augusztus 31-ig lehet benyújtani a Székelyföld szerkesztőségének címére (RO–530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5. sz.).
A pályázat díjai:
I. 3000 lej
II. 2000 lej
III. 1000 lej
Eredményhirdetésre 2015 szeptemberében kerül sor.
A díjazott művek közlési jogát a Székelyföld folyóirat fenntartja.
Székelyhon.ro

A tudományos közösség építője – Díjazott az Erdélyi Múzeum-Egyesület
Évi közgyűlését tartotta Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében március 28-án, szombaton.
A közgyűlési beszámolókat követően tiszteleti taggá választották Kerekes László mérnök-professzort és Farkas Zoltánt, az EME agrártudományi szakosztályának elnökét, s átadták a fiatal kutatóknak járó Gróf Mikó Imre-díjat és a Gróf Mikó Imre-emlékplakettet.
A díjat, amelyet az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány ítél oda elismerésként négyévenként, Ősz Sándor Előd levéltáros kapta a Bibliotheca Calviniana Transylvanica című forráskiadvány sajtó alá rendezéséért, az emlékplakettet pedig Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese vehette át az EME folyamatos működéséhez és az erdélyi magyar tudományműveléshez nyújtott támogatása elismeréséül.
A közgyűlésen az EME választmányának egyharmadát megújították, az elnökség viszont nem változott: továbbra is Sipos Gábor elnök és Bitay Enikő főtitkár vezeti az egyesületet. Sipos Gábor megnyitóját követően Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke az MTA elnökének üdvözletét tolmácsolta, és Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvivő elnöke képviseletében Kerekes Sándor tanácsos üdvözölte az egybegyűlteket.
Kerekes kiemelte az EME tevékenységének jelentőségét, melyet február 22-én a kincses városbeli Operabálon a Kolozsvár jelképe (Emblema de Cluj) kitüntető cím odaítélésével is elismert a megye vezetősége.
„Az erdélyi magyar tudományos élet keretintézménye 2014-ben is a magyar tudományos közösség szolgálatában állt. Eredményesen működtette intézményrészlegeit, így a tudományok művelőinek, illetve pártolóinak egyaránt teret adott könyvtárai, kutatóintézete, kiadója, a hét szakosztálya, valamint a hat fiókegyesülete révén. Ugyanakkor szorgalmazta, segítette a kutatás iránt érdeklődő ifjúsági kutatócsoportok munkáját is” – mutatott rá az egyesület főtitkára.
Az EME a kutatás iránt érdeklődők között igyekszik megtalálni mind a tapasztalt nyugalmazott egyetemi, mind az aktív oktatókat, kutatókat, akik révén a fiatal nemzedék is bevonható a tudományos élet vérkeringésébe. Az EME egyszerre kutatást végez, nevelői, oktatói szerepet is ellát, ugyanakkor közzéteszi és terjeszti a kutatási eredményeket, mindeközben tudományos közösséget épít a különböző szakterületeken – összegezte a főtitkár az egyesület kiértékelőjében.
Az egyesület aktív szerepet tölt be a helyi közösség tudományos életében, együttműködik a társintézményekkel, partnerekkel. Például a Kolozsvári Magyar Napokon könyvstandot működtet, előadásokat és kiállítást szervez. Ugyanez a szerepvállalás jellemzi a fiókegyesületek részvételét a különböző helyszíneken, így Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szilágysomlyón, Zilahon.
„Az elmúlt évben az EME összesen 92 rendezvénynek volt a házigazdája. Kiadványaink mérlege: 31 könyv, 11 folyóirat. Tavaly összesen 22 kutatási programot működtettünk 13 főállású és 30 külső munkatárs részvételével. A közgyűlés elfogadta a 2015-ös év munkatervét, amely ugyanolyan tartalmasnak és színesnek mutatkozik, mint a tavalyi” – mondta el Bitay Enikő.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Válogatás egy hivatásos versrajongótól
A Kriterion könyvkiadó 101-111-123 vers elnevezésű antológiasorozatának két kötetét mutatták be nemrég Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban. A kötetek anyagát Mirk László magyartanár válogatta és szerkesztette.
Önmagát építő könyvsorozatnak nevezte H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a versantológiájuk láncolatát. A múlt héten bemutatott két kötet közül az egyik Csíksomlyóról szól, 101 vers és ének Csíksomlyóról címmel látott napvilágot ezelőtt négy évvel, épp a pünkösdi búcsú előtt. Akkor elmaradt a bemutatója, így most egyszerre méltatták a tavaly ősszel megjelent 123 vers a családról című kötettel.
„A kötet erről a híres szakrális helyről, többek között a csodatevő kegyszoborról, a pünkösdi zarándoklatról, Kájoni Jánosról, Domokos Pál Péterről szól. A katolikus gimnázium és tanítóképző szellemisége késztetett arra, valamint a hit köteléke miatt éreztem erős késztetést arra, hogy költők, dalszerzők, szövegírók Csíksomlyóról szóló verseit, dalait évszázadokra is visszamenően felkutassam, csokorba kössem és kiadjam. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, mert bármennyire nagy és fényes múltja van Csíksomlyónak, mégse írtak róla annyi verset, mint például Marosvásárhelyről, Nagyváradról, Nagyenyedről, Brassóról. Ezért hosszú búvárkodásomba telt, amíg sikerült 85 versre rátalálnom körültekintő válogatás után” – magyarázta Mirk László. A kötetbe válogatott versek mindenekelőtt a csodatevő segítő Máriáról szólnak, akit mennyei rózsának, liliomszálnak, ég úrnőjének, asszonyok asszonyának neveznek. Aztán olvashatunk többek közt a Salvator-kápolnánál otthonra lelt remetéről, Somlyó nagy szülöttéről, Domokos Pál Péterről, a csángók apostoláról, a híres páter Kájoniról, a csíksomlyói gimnáziumban három évig diákoskodott Gábor Áronról többek. A kötet különlegessége, hogy kottával közöl verseket. A szerkesztő tizenhat Mária-éneket válogatott össze Márk József atya segítségével.
A másik bemutatott kötetben a szerzők sorát az 1859-ben született Benedek Elek indítja, a kötetzáró verset pedig az 1985-ben született csíkszeredai Noszlopi Botond írta. Így tehát 124 év, 68 hazai magyar költő 123 versével ismerkedhet az olvasó, amikor átlapozza a kötetet. A versek megszólítottai között vannak édesapák, édesanyák, gyermekek, nagyszülők, unokák, a család apraja-nagyja. A kötetben mégsem egy illuzórikus családképpel találkozunk, még az érzelmi fűtöttségű versek sem csak erről szólnak, amint az a könyv ajánlásából is kiderül. A versekből kiemelt sorok intarziaszerűen illeszkednek bele az ajánlásba – magyarázta Mirk.
„Nagy gondot okozott nekem, hogy mi legyen az előszóban, mert mindent elmondtak már eddig a családról, én csak sokadszorra mondanám el azt, amit már mindenki tud. Aztán még egyszer átolvastam a verseket, és logikai összefüggést kerestem. És összekötve a versidézeteket állt össze az ajánlás.”
A könyv illusztrációit a kolozsvári Báthory István Elméleti Középiskola diákjai készítették.
Péter Beáta |
Székelyhon.ro

Módosítottak a szabályzatokon
Kolozsváron tartotta közgyűlését március 28-án, szombaton a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A közgyűlés elfogadta mind az alapszabályzat, mind a működési szabályzat módosításait, az etikai kódexet pedig közvitára bocsátják a tagok között. Ennek egyik újdonsága, hogy többek között az online felületekre és a kommentek kezelésére is kitér.
Rácz Éva Mária elnök beszámolójából kiderült, hogy 2013 októbere óta 35 személlyel bővült az egyesület tagsága, közöttük vannak visszairatkozók és pályakezdők egyaránt. A támogatásoknak köszönhetően egyebek mellett megjelent két riportkötet, a 2013-as és 2014-es, idén pedig a Beszterce-Naszód megyei Radnaborbereken szervezik meg a riporttábort, július 10-12. között. A MÚRE 25. éves fennállását május 15-16-án Csíkszeredában ünneplik meg, az őszi szakmai tanácskozás pedig a tervek szerint ismét Nagykárolyban lesz, szeptember 18-20. között.
Fried Noémi Lujza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hiánypótló kötetet mutattak be az 1989-es forradalom magyar vonatkozásairól
A 1989. december 22-től 1990 májusáig, az első szabad választásokig tartó időszak tizenkét erdélyi város elsősorban magyar vonatkozású történéseit összesítő tanulmánykötetet mutattak be hétfőn Kolozsváron. Az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) című tanulmánykötetet Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán szerkesztette a Rendszerváltás Romániában. Kisebbségek részvétele az 1989-es forradalomban és önszerveződési formák program keretében készült kutatás alapján. A 2010-ben kezdődött kutatás nagymértékben a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) keretén belül zajlott.
Horváth István, az NKI vezetője elmondta: az 1989-es eseményeket sokan leírták felülnézetből, dokumentálták, hogy mi történt Bukarestben a nagy pártépületek környékén, hogyan működött az egész forradalom ott, ahol a kamerák jelen voltak. E mellett viszonylag kevés tudomásunk van arról, hogy mi történt azokban az erdélyi városokban, ahol magyarok és általában kisebbségek élnek, és az akkori eseményeket magyar szempontból megélők és alakítók emlékezete nem strukturált, nem rendszerezett. Ebben a kontextusban döntöttek úgy, hogy ezeket a történéseket nemcsak dokumentumok révén, hanem egyéb eszközökkel is rögzítik, azok révén, akik részt vettek, szemtanúk voltak, és rekonstruálni tudják nemcsak az események valamilyen tárgyszerűségét, hanem az azokhoz kapcsolódó akkori jelentéseket, érzelmeket és hangulatokat.
„Az egyik elképzelés, hogy több perspektívából kiindulva interjúkat készítünk, dokumentumelemzés alapján próbáljuk meg rekonstruálni az akkori történéseket. Ez a rekonstruálás, ez a fajta történelmi próbálkozás nem elszigetelt, hisz a Kisebbségkutató Intézet az 1945 utáni kisebbségi történetet, történelmet kutatja különböző módszerekkel, és ilyen szempontból ez egy hosszabb távú, perspektivikusabb kutatási projektnek a része” – magyarázta Horváth. Hozzátette: ebben a kontextusban a kötet mellett egy jelentős archívum is létrejött, amelyik az NKI keretein belül kutatható. Az NKI vezetője szerint az ilyen típusú történetírásnak az előnye és hátránya egyben, hogy az akkori eseményeket megélők beleszólhatnak és elmondhatják, hogy bizonyos történések nem pont így zajlottak, és szerintük hol kellene változtatni.
Gidó Attila, a kötet egyik szerkesztője és az NKI tudományos főtitkára elmondta, hogy a tanulmánykötet román nyelven is megjelent, hisz olyan kutatást igyekeztek elvégezni, amelyik a román történetírásba is beágyazható. A módszertanról szólva a szerkesztő megjegyezte: az összes esettanulmány megadott rendszerben készült, mindenhol strukturált interjúkat, kronológiákat készítettek, dokumentumgyűjtést végeztek, és ez alapján álltak össze az elemző értekezések.
A kutatásban a következő települések kaptak helyet: Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. Kutatások a kötetből kimaradt településeken - Brassó, Zilah, Nagybánya, Székelykeresztúr - is folytak, viszont különböző okokból kifolyólag ezek a tanulmányok nem készültek el. A kötetet egy előtanulmány nyitja, amely a kutatási előzményeket és a kortárs romániai szakirodalmi kontextust taglalja. Gidó szerint ez azért fontos, mert az 1989-es forradalomról szóló kutatások lényegében elkerülik a magyar témát, a könyv pedig ezt a rést is használja ki. A kutatási eredményeket már csak azért is érdemes románul közzétenni, hogy a román történetírás is valamennyire képben legyen az 1989-es magyar vonatkozású eseményekkel.
A könyvbemutatót Fodor János: Forradalom és rendszerváltás Kolozsváron, és Novák Csaba Zoltán: A rendszerváltás és a romániai magyarság című előadásai zárták.
(tudósítónktól) Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989-1990) Szerkesztők: Bárdi Nándor, Gidó Attila, Novák Csaba Zoltán /Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2014/
Transindex.ro

Versek a világot jelentő deszkákon
Összesen három előadással készül a magyar költészet napjára a Kolozsvári Állami Magyar Színház, mindhárom a vers mai világban való létét értelmezi – jelentette be Visky András, a színház művészeti vezetője szerdai sajtótájékoztatóján.
Hozzáfűzte: a kolozsvári középiskolás diákokat is bevonják az előadásokba. A fűnyírógép (ODAKINT) című zenés-verses előadásban a diákok azokat a verseket mondhatják el, amelyeket ők maguk választottak erre az alkalomra, a színház pedig ehhez helyszínt és technikai hátteret, fényeket, aláfestő zenét biztosít, illetve megzenésített verseket „ad hozzá”.
Versszelfik az ünnepre
Visky András elmondta: arra is megkérték az önkéntes alapon jelentkező diákokat, hogy készítsenek „versszelfiket”, azaz olyan, mozgóképsorokat, amelyek mai, hétköznapi környezetbe helyezik a kiválasztott verset, ezeket levetítik az előadás ideje alatt. A színház stúdiótermében megtartott produkcióra két alakalommal: április 4-én szombaton és 10-én pénteken kerül sor.
A belépés díjtalan, de előzetes regisztrációhoz kötött – hangsúlyozta Visky András. Hozzáfűzte, noha csak két előadást terveznek, reméli, hogy a közönség kiköveteli magának a további előadásokat. Azt szeretnék, ha minden évben be tudnák vonni a diákokat valamelyik produkciójukba.
Ugyanakkor bejelentette: április 11-én, szombaton kerül sor a Villanyborotvám (ODABENT) című stúdiótermi előadásra, amelyben a klasszikus verseket kortárs zeneszerzők megzenésítésében hallgathatják meg a nézők.
József Attila, Weöres Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és Tandori Dezső verseinek Ligeti György, Kurtág György, Selmeczi György, Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente és Orbán György által megzenésített változatait énekli el Sámson Melinda, akit két másik fiatal zenész, Béres Melinda és Horváth Edit kísér hegedűn és zongorán.
Ady-est Csíkban és Kolozsváron is
A Csíki Játékszín április 11-én, szombaton két eseménnyel ünnepli a magyar költészet napját. Délelőtt 11 órakor Tizenegy címmel versnapi városköszöntő hangzik el a Csíki Játékszín lépcsőin. Az idei versösszeállításban magyar költők ars poeticái szerepelnek. Szabó Enikő színművész tizenegy költő művét válogatta erre az alkalomra, amit a társulat tolmácsolásában hallgathatnak meg a csíkszeredaiak.
József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Dsida Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Nagy László, Orbán János Dénes, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós és Weöres Sándor művei kerültek be az idei összeállításba. Szabó Enikő Budapesten lép fel a költészet napján, a tizedik Versünnep Fesztivál döntőjébe általa megzenésített versekkel jutott tovább. A döntő a Nemzeti Színházban kerül megrendezésre.
A csíki moziban 19 órakor Bogdán Zsolt Ady-estjét látja vendégül a Csíki Játékszín. A „... függök ezen a zord élet-párkányon...” című pódiumműsor a szatmárnémeti Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciója. Az előadás szereplője Bogdán Zsolt Jászai- és kétszeres UNITER-díjas, érdemes művész, szerkesztő-rendezője pedig Szugyiczky István, a szatmárnémeti társulat örökös tagja. Az előadásra 15 lejes áron válthatók belépők.
Bogdán Zsolt Ady-estjét másnap, április 12-én a kolozsvári közönség tekintheti meg újra este 8 órai kezdettel a stúdióteremben.
Kiss Előd-Gergely 
Krónika (Kolozsvár)

Ösztöndíj továbbtanuló csángómagyar fiataloknak
Hét csángómagyar fiatalnak adták át csütörtökön Csíkszeredában, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségénél a P. Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjat. A tanulmányi eredményeket elismerő ösztöndíjjal a középiskola után továbbtanuló fiatalokat segítik.
2013-ban alapította a P. Jáki Sándor Teodóz atyáról elnevezett ösztöndíjat a Pillangó Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Az egyetemi félévre elnyerhető támogatást a tanulmányaikat romániai felsőoktatási intézményben magyar nyelven folytató csángómagyar fiatalok pályázhatják meg, értéke pedig függ az elért tanulmányi eredményektől. Idén heten nyújtottak be pályázatot, és mind a hét fiatalt támogatják – közölte csütörtökön Lászlófy Pál István, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke, miután átadták a fiataloknak az ösztöndíjakat. Három egyetemi hallgató – Tímár Karina Andrea (BBTE, I. évfolyam, 450 lej), Györgyice Adriana Lívia (Sapientia EMTE, II. évfolyam, 450 lej) és Ignác Cselina Angella (Sapientia EMTE, II. évfolyam, 400 lej) – öt hónapig, havi rendszerességgel részesül a támogatásban. A posztliceális képzésben részesülők két alkalommal folyósított tanulmányi ösztöndíjat kapnak a két félév végén. Az első félévi eredményei alapján Kiss Anna Mária (II. évfolyam, 400 lej), Balázs Mária Nikoletta (II. évfolyam, 350 lej), Taláz Gabriella (III. évfolyam, 350 lej) és Györgyice Mária Piroska (II. évfolyam, 300 lej) veheti át a támogatást.
Lászlófy Pál azt kívánta a fiataloknak, hogy legyenek büszkék magyarságukra, nyelvükre, és bizakodását fejezte ki, hogy a csángómagyar gyermekek tanulását segítő rendszerben nevelkedett fiatalok felnőttek arra is, hogy nemzeti öntudatukat bizonyítsák. Taláz Gabriella a támogatás átvétele után elmondta, idén végzi el az egészségügyi asszisztensi posztliceális képzést, harmadszorra kapja meg az ösztöndíjat, és szeretné megköszönni, hogy segítettek neki, és hogy itt lehet.
Az RMPSZ tiszteletbeli elnöke közölte, szervezetük a tanév végén középiskolások számára is meghirdeti az ösztöndíjat.
R. Kiss Edit 
Székelyhon.ro

Marosvásárhely márciusa (1.)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. 
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! 
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. 
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizenkét tanulmány az erdélyi magyarok önszerveződéséről
Az országot mai napig érintő és meghatározó politikai és társadalmi eseménye az 1989-es rendszerváltás volt.
Sokszor azonban azt érezni, hogy 25 (idén már 26) év távlatából sem látunk tisztábban, és még mindig nem tisztázódtak a történések. Ebben próbál segíteni a március 30-án Kolozsváron is bemutatott Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötet, amelyet Bárdi Nándor, Gidó Attila és Novák Csaba Zoltán szerkesztettek. A cím már elárulja, hogy ezek a tanulmányok, amelyek 12 város – Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Máramarossziget, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely – történésein keresztül próbálják magyarázni az 1989. december vége és 1990 májusa között történteket, főként a magyarok körében végbement változásokra, eseményekre koncentrálnak. A kutatóprogram viszont 16 település szempontjából vizsgálta az adott időszakot, de Brassó, Nagybánya, Székelykeresztúr és Zilah városáról készült anyagok bizonyos okokból kifolyólag nem jelentek meg.
ÚJVÁRI DOROTTYA
Szabadság (Kolozsvár)

A Kárpát-medence legnagyobb ételszentelése
A húsvéti ételszentelés Csíkszeredában megőrizte évszázados, eleven ünnepélyességét: reggel nyolc órakor rendezett sorokban várták a hívek, hogy püspöki áldásban részesüljenek a kosarakban helyezett eledelek a Szabadság téren.
A hagyományos ételszentelésre több ezren gyűltek össze idén is, hogy részesei legyenek a Kárpát-medence legnagyobb eledelszentelésének.
Kereszténységünk legnagyobb ünnepére ébredve a föltámadt Krisztus szavaival köszöntötte az összesereglett sokaságot Tamás József püspök: „Békesség veletek!” Rövid elmélkedésében Szent Pál apostolnak a Timóteushoz írt első leveléből idézett: „Isten minden teremtménye jó és semmi sem megvetendő, amit hálaadással veszünk magunkhoz, mert Isten Igéje és az imádság megszenteli” (1Tim 4,4). A püspök rámutatott arra, hogy egyházunk az ószövetségi bölccsel vallja: mindennek megvan a maga ideje. Így meg van az ideje a böjtnek és meg van az ideje az étkezésnek. „Mindenben Istennel találkozhatunk, ha bennük Isten dicsőségét keressük. A nagyböjti szentidőben böjtöltünk, hogy a bűnbánatnak a cselekedetein keresztül megtisztuljunk és általa közelebb kerüljünk Istenhez” – fogalmazott Tamás József.
Most, hogy a nagyböjti idő véget ért, az étel a feltámadásnak a tanúságává válik. Megítélése szerint az étkezésnek is fontos szerepe lehet az Istennel való találkozásunkban, hisz a megszentelt eledelek fogyasztásában találkozhatunk a föltámadt Jézus Krisztussal.
Az eledelek ünnepélyes megáldását követően a téren kialakított sorok között vonult el a papság a ministránsokkal, és meghintették szenteltvízzel a kosarakat. A püspöki áldás után az ételszentelés a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom Zsolt 
Székelyhon.ro

Próféta a saját hazájában
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki  Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)

335 éves a Nagy Mózes Elméleti Líceum
Nagy Mózes plébános, Háromszék Pázmány Pétere 1680-ban Esztelneken alapította meg Felső-Háromszék első iskoláját, amely később Kézdivásárhelyre költözött. Az iskolaalapítás 335. évfordulóját a héten háromnapos rendezvénysorozattal ünnepelték a kantai iskolában. A Nagy Mózes Elméleti Líceumban a rendezvénysorozatot az Iskola másként hét részeként szervezték meg, amelynek során a diákok nemcsak tudományos előadásokon, kiállításmegnyitókon, hanem sportrendezvényeken is részt vehettek.
A diákok rövid megnyitón vettek részt szerdán délelőtt a tanintézmény udvarán, ezt követően tudományos ülésszakot tartottak a történelem szakon. A résztvevők többek között a ferences rend történetéről, a kommunizmus mindennapjairól hallhattak előadást, de a fiatalok és az egyház kapcsolata is terítékre került. A természettudományok kedvelői háromszéki geológiai képződményekről és ivóvizeinkről, az irodalmárok olvasásmotivációról, tudomány és művészet kapcsolatáról hallhattak előadásokat. 
A közigazgatási részlegen a diákoknak Bokor Tibor polgármester, az iskola volt igazgatója az önkormányzat munkájáról beszélt, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul pedig a diplomácia mindennapjairól mesélt. 
Csütörtökön a Nagy Mózes Sportklub fennállásának 45. évfordulóját ünepelték, ezen a napon a sporté volt a főszerep. Az eseményre meghívták azokat a jelenlegi és volt sportolókat és edzőket, támogatókat, akik a negyvenöt év során hírnevet szereztek az iskolának. Tegnap délelőtt a kantai tanintézményben iskolatörténeti bemutatót tartottak, és ellátogattak Esztelnekre is, ahol a Nagy Mózes által alapított egykori iskola helyén koszorút helyeztek el. Délután megnyitották a rajzosztályos tanulók évzáró ünnepi tárlatát, illetve a volt és jelenlegi művésztanárok és egykori tanítványaik, volt diákokból lett neves alkotók, valamint a legtehetségesebb mai tanulók közös kiállítását a Vigadóban és az Incze László Céhtörténeti Múzeumban. A kantai iskola rajztagozatának 43. tárlatát az eddigi hagyománytól eltérően egy hónappal hamarabb nyitották meg az ünnepségsorozat részeként.  A kiállítást Mocsáry-Gondos Beáta aligazgató és Ferencz Éva magyartanár méltatta. A nagyteremben és az előcsarnokban Vetró András, Györgyjakab Boróka és Koszta Ervin művésztanár mintegy száz tanítványának több száz festészeti, grafikai és szobrászati munkája látható. A tárlatmegnyitón fellépett az iskola régizenekara Pakó László zenetanár irányításával, valamint a nyolcadikosok, akiket Tamás Annmária magyartanár készített fel. A végzősök nevében Ercse Zsuzsa mondott búcsúbeszédet. A második tárlatmegnyitóra a Vigadó emeleti kistermében került sor, ahol Mocsáry-Gondos Beáta aligazgató méltatta a nem mindennapos kiállítást, kiemelve, hogy mindeddig az iskola történetében hasonló tárlatra nem volt példa. Az aligazgató kérésére Kosztándi Jenő festőművész, az iskola egykori tanára szólalt fel, aki felsorolta pár olyan tehetséges tanítványa nevét, akik a képzőművészeti pályát választották. Az ünnepségsorozat fénypontja és zárórendezvénye a Vigadóban bemutatott gálaműsor volt, amelyen a gyöngyösi testvériskola, a Berze Nagy János Gimnázium több mint hatvanfős küldöttsége is részt vett.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)