Kisebbség a kisebbségben
Tizenötezer magyar görögkatolikus él a Partiumban
A Trianon előtti Erdélyben százezer lelket számláló magyar görögkatolikus egyház száz éves sorsa nagyban hasonlít a csángómagyarok térvesztéséhez. A rendszerváltás új kezdetet jelentett, az egykori magyar gyülekezetek közül azonban alig néhány partiumi egyházközség élt a lehetőséggel. A legkisebb erdélyi magyar történelmi egyház ma 15 ezer lelket számlál.
Tanácstalanul állok a külsőre két ortodox templomot magába záró telek előtt Nagykároly központjában. A biztonság kedvéért megkérdezem az egyik idősebb járókelőt, hogy melyik a görögkatolikus – a válasz az, hogy mindkettő, csak az egyiket ma is az ortodoxok használják. A túloldalon, az évszázados papi lak fiatal parókusa, Vadas Krisztián frissiben berendezett irodába vezet: egyetlen helyiséget sikerült eddig lakályossá tenni a felújítás alatt álló, lerobbant házban, az irodabútorzatot egy magyarországi alapítványtól kapták. A tágas telken fekvő jókora épület az egykori gyülekezet gazdagságáról árulkodik, akárcsak felújítás alatt álló műemléktemploma.
Ezerről kétszázra fogyatkoztak
A Szatmárnémetiben felnőtt, középiskolai és egyetemi tanulmányait Nyíregyházán végző Vadas Krisztiánt 2004-ben szentelték görögkatolikus pappá nagyváradi román püspöke jelenlétében. A Rómában tanult egyházi elöljáró akkor úgy fogadta a szülőföldjére hazatérő fiatal magyar papot, hogy az egyház egy nagycsalád, amelyben különböző nemzetiségek vannak. Akkor már új szelek fújtak a magyar gyülekezetek háza táján, a legtöbb helyre képzett magyar parókus került. Mivel Erdélyben nincs magyar nyelvű teológusképzés, a fiatalok a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára felvételizhetnek. Vadas szerint hosszú évekig minden évfolyamon volt erdélyi diák, akik hazatérve itthoni gyülekezetekben helyezkedtek el. Nagy hiány volt magyar lelkészből, kilenc éven át a nagykárolyi gyülekezetbe is a szatmárnémeti pap szolgált be. A fiatal parókus nincs könnyű helyzetben, a száz évvel ezelőtt több mint ezer lelket számláló gyülekezet mára 200 főre zsugorodott.
Története kicsiben az erdélyi magyar görögkatolikus egyház története. „Már Trianon után elkezdődtek a megpróbáltatások, amikor a román hatóságok kijelentették, hogy a magyar görögkatolikusok elmagyarosodott románok. Ez elindította a római katolikus rítusra történő átállást, a görögkatolikusokat eleve románnak írták be. A magyar világban – a román idők megpróbáltatásaiból okulva – sokan lettek római katolikusok, illetve protestánsak. 1951-ben a kommunista hatóságok bezárták a templomot, két évig nem volt szertartás. A gyülekezetet átvette az ortodox egyház: a kilencvenes évek elejéig egy Csíkból származó, római katolikusnak felszentelt, de magyar ortodox papként szolgáló lelkészt kaptak” – foglalja össze a történteket Vadas. Hiába lettek azonban egyetlen tollvonással ortodoxok a magyar gyülekezetek, a görögkeleti püspök is kénytelen volt magyar papot keresni a magyar gyülekezetekbe. Olyan is volt, hogy nem tudott magyarul, de végül megtanult.
A rendszerváltás után a nagykárolyi magyar görögkatolikusok az elsők között kérték visszatérésüket régi vallásukba. Ortodox papjuk ezt nem vállalta, így nyugdíjba küldték. Míg a román ajkú hívek esetében ellenállásba ütközött, a magyaroknál könnyebben ment a váltás, hiszen az ortodox elöljárók tudták, hogy nem sok babér teremhet számukra magyar közösségekben. Sikerült visszaszerezni a templomukat egy olyan telken, ahol a két világháború között egymás mellett megfért a magyar és a román görögkatolikus templom. Igaz, 1990 után csak a magyarok kapták vissza templomukat, a másikról az ortodoxok a mai napig nem hajlandók lemondani. Nagykárolyban a népszámlálás legfrissebb adatai szerint kétezren vallják magukat román görögkatolikusnak: ők új templom építésére kényszerültek.
Sok esztendőre, uram
Februárban a nagykárolyi gyülekezet Sok esztendőre, uram címmel szervezett nagyszabású partiumi találkozót a magyar papok, a hajdúdorogi görögkatolikus és a szatmári római katolikus püspök, illetve a nagyváradi román vikárius részvételével. Vadas Krisztián szerint jól működnek a határon átívelő kapcsolatok, sokszor kirándul a gyülekezet tagjaival Máriapócsra, szoros az együttműködés a magyarországi hajdúdorogi püspökséggel. A kilencvenes évek hangulatához képest sok minden változott, a magyar gyülekezetek életében is beindult az építkezés. Gondnak tartja az utánpótlás hiányát, kevés a fiatal, még kevesebb a keresztelés. Ezért próbálkozik fiatalokat célzó tevékenységekkel. Azt mondja, valamennyi történelmi magyar egyház közös feladata a jövő nemzedék kinevelése.
Sokat pályázik, közösen a testvéregyházakkal: csak így tudják előteremteni a fennmaradás költségeit. „A romániai görögkatolikus egyház szegény egyház, mindössze húsz éves, kemény ellenszélben alakult. Nincs pénze kis gyülekezetek támogatására, a magyarok kétszeresen nehéz helyzetben vannak” – mondja vendéglátóm. A Partiumban egyedülálló, bizánci stílusban, 1736-ban épült műemléktemplomuk teljes felújítása is csak egy határon átívelő uniós pályázat révén lehetséges. Az „egyházalapító” szatmári pap
Bár Pallai Béla szatmárnémeti parókus tiltakozna az egyházalapító címke ellen, de nélküle jóval később „cseperedett” volna fel a több mint tíz szatmári magyar gyülekezet. Pallai papcsaládból származik, apja és nagyapja is görögkatolikus parókus volt. 1952-ben lemondatták őket, de titokban megmaradtak lelkésznek, büntetés terhe alatt is szolgálták híveiket. Ezt az utat választotta a fiú is, amikor a kor szokása szerint titokban szentelte pappá a római katolikus püspök. Civilben vállalati könyvelő volt, majd a római katolikus püspökség laikus alkalmazottja, aki házaknál keresztelt és esketett, de nem temethetett, mert ott nagy volt a lebukás veszélye. Földalatti hálózatban élt és működött a görögkatolikus egyház, legtöbbször a Szekuritáté sem tudott róla – tájékoztat Pallai.
A rendszerváltást követően az egykori szatmárnémeti gyülekezet néhány tagja megkereste őt, így alakult meg az első erdélyi magyar görögkatolikus közösség. Nem készült rá, mégis ő lett az egyház első szervezője. Sorra járta a régi gyülekezeteket, amelyek egymás után önállósodtak. Öt gyülekezetben szolgált, amíg mindenhová került lelkész. A régi ortodox papok kimentek Nyugatra, vagy nyugdíjaztatták magukat, helyüket rendre elfoglalták a Magyarországon képzett fiatalok. Pallai Béla volt 1994-ig az első erdélyi magyar görögkatolikus esperes, ez maradt a legmagasabb erdélyi magyar egyházi tisztség. Ma tíz szatmári gyülekezet a nagybányai püspökséghez, a nagykárolyi és az újonnan létrejött nagyváradi magyar gyülekezet pedig a nagyváradi román püspök hatáskörébe tartozik.
„Sorsunk ma sem leányálom: mi vagyunk a kisebbség kisebbsége. Mégis előrelépés, hogy a román püspökök a magyar gyülekezeteket elfogadták testvérként, nem tagadják létezésünket. Arra törekszünk, hogy szeretetben éljünk egymás mellett, megőrizve ősi magyar hitünket” – mondja búcsúzóul Pallai Béla, aki büszke rá, hogy több fiatalt is elindított a lelkészi pályán.
Esély a kiegyezésre?
A Trianon utáni években Magyarországon mintegy 200 ezer, Erdélyben mintegy 100 ezer magyar görögkatolikus élt, létszámuk későbbi felbecsülése nehézségbe ütközik, a román népszámlálók ugyanis már a két világháború között parancsba kapták, hogy a görögkatolikus hitűeket románnak tüntessék fel. Az 1940-es években Székelyföldön 37 faluban élt több mint 20 ezer görögkatolikus magyar, akik az ortodox vallásra történő kényszerű áttéréskor választották a római katolikus rítust. Ezt megkönnyítette Márton Áron püspök körlevele, aki azt kérte papjaitól, hogy minden üldözött görögkatolikus vallású ember előtt álljanak nyitva a római katolikus templomok kapui. Néhány partiumi gyülekezet kivételével az ortodoxok által elrekvirált erdélyi, székelyföldi magyar görögkatolikus templomok, iskolák, épületek és termőföldek máig nem kerültek vissza jogos tulajdonosukhoz. A tizenkét partiumi magyar gyülekezeten kívül Erdélyben más görögkatolikus közösség nem alakult újra. Román püspökségi források szerint azonban akár egész Erdélyre kiterjedő nyitás várható, ha a magyarországi és a romániai görögkatolikus püspökök megállapodást írnak alá az egykori magyar gyülekezetek közös felvállalásáról. Erre leginkább Pop Claudiu, a Balázsfalvi Nagyérsekség Kuriális Püspöke tűnik nyitottnak.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Negyvenöt év tánccal, dallal
A szentgyörgyi torony, jaj de messzire látszik – ki tudja, hányszor és hány városi, falusi színpadon hangzott el ez a dal itthon és a nagyvilágban a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium népzene- és néptáncegyüttesének előadásában. Való igaz, a fennállásának negyvenötödik évfordulóját április 5-én ünneplő együttes messzire vitte Sepsiszentgyörgy és a Mikó hírét, ahol megfordult, hirdette: a tanítás mellett a hagyományőrzés is az iskola feladata.
Mondják, hogy a Székely Mikó Kollégium néptánccsoportja összenőtt Péter Alberttel, ami szinte szó szerint érthető, mert az alapképzése szerinti orosz szakos tanár, táncoktató, koreográfus, az együttes szervezője, kapcsolattartója, Pro Urbe-díjas pedagógus nyolcvanegy éve ellenére jelenleg is fáradhatatlan irányítója az együttesnek. Mátisfalván már gyermekkorában magába szívta a népzene és néptánc szeretetét, az akkor még élő hagyományt később magával vitte a székelykeresztúri iskolába, ahol a Haáz Sándor irányítása alatt működő néptánccsoportban is meglelte helyét, majd egyetemi évei alatt Kolozsváron is folytatta a táncolást. „Nem is volt hivatalosan táncoktatónk, hanem mi tanítottuk egymásnak a táncot, azt, amit otthonról vittünk magunkkal Udvarhelyről, Csíkból, Gyergyóból, és egy balettmester segített összeállítani a műsort, időnként pedig Kalotaszegre és mezőségi falvakba mentünk bálba, ahol ellestük az öregek táncát, így ezeket is hamar megtanultuk.” Ilyen gazdag batyuval érkezett Péter Albert három év szamosújvári tanítás után Sepsiszentgyörgyre, előbb a leánylíceumban, majd az esti iskolában oktatott, a rajoni tanfelügyelőség művelődési osztályát irányította, 1968-tól 1994-es nyugdíjazásáig volt a Székely Mikó Kollégium (korábban Matematika–Fizika Líceum) orosztanára. Már az első esztendőben összefogott Dancs Árpáddal, és az Albert Ernő által korábban indított hagyományőrző tevékenységet folytatva hozták létre a néptánccsoportot, a zenekart és énekkart, és már első bemutatkozásukkal, A halálra táncoltatott lány balladájára készített produkcióval nagy sikert arattak. Az együttes 1972-ben lépte át először az országhatárt, a pécsi Leöwey Klára Gimnázium meghívására utaztak Magyarországra, a két iskola kapcsolata azóta is szoros. Bejárták Háromszék, Székelyföld városait, falvait, Erdély és az egész ország magyar és román városaiban nyertek díjakat, kitüntetéseket, többször is országos első és második helyezést, és akkor is vitték a hírét Sepsiszentgyörgynek, a Mikónak, amikor egyre szűkült az utazási lehetőség, és a kommunista hatalom igyekezett elsorvasztani a magyar művelődési intézményeket. Ott voltak székely ruhában az első szabad március 15-én 1990-ben, ott vannak most is az iskola és a város minden ünnepén, s bár Dancs Árpád a kilencvenes évek közepétől már nem vezeti az ének- és zenekart, az évfordulós ünnepségen újból előveszi karmesteri pálcáját. Fellépnek az alapító táncosok, zenészek, énekesek, majd szerre a többi nemzedék csoportjai, köztük az iskola jelenlegi igazgatója is, Kondor Ágota, aki diákként szólóénekese volt az együttesnek. A Mikó mindenkori igazgatói amúgy támogatták a hagyományőrző tevékenységet, s bár anyagiakkal keveset tudtak segíteni, mindig elismerték Péter Alberték munkáját, aki úgy tartja, számára az a legnagyobb elismerés, hogy minden olyan előadáson, rendezvényen, ahol a népzene és a néptánc jelen van, az előadók, illetve a nézők legalább felét ismeri. Több ezer óra próba, ezernél több táncos, zenész tanítvány, több száz előadás, kiszállások, köztük a kárpátaljai, angliai és portugáliai út élménye az, ami miatt Péter Albert negyvenöt éve tanítja néptáncainkat, dalainkat elsősnek, kamasznak, ballagónak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

VII. „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó Verőcén
Az Erdélyország az én hazám Világtalálkozó fordulóponthoz érkezett az Úr 2013-as évében! Megújulásra, megtisztulásra, krisztusi szeretetre van szükségünk! Idén 2013. június 28-30-a között ismét megrendezésre kerül – immár hetedik alkalommal –, az „Erdélyország az én hazám” elnevezésű háromnapos fesztivál, melyet ma már az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek találkozójaként tartanak számon. A Fesztivál mesébe illő környezetben, Verőcén, a Csattogó-völgyben talált otthonra!
A remek programok közül kiemelve néhányat, olvasóink figyelmébe ajánljuk a csíkszeredai öregdiák találkozót, Simó József előadását Wass Albertről, Medvigy Endre irodalomtudós összefoglalóját a száműzött magyar irodalom nagyjairól. Kiemelkedő érdeklődésre tarthat számot Mezőség bemutatkozása, azon belül egy széleskörű autonómia konferencia neves előadók közreműködésével, valamint a Mezőségi fejlesztési műhely című kerekasztal beszélgetés több alapítvány bemutatkozásával. A mezőségi táncok- és gasztronómiai bemutató és kóstolás mellett Kallós Zoltán filmvetítéssel egybekötött előadása ismereteinket gyarapíthatja. Június 30-a a moldvai csángók napja, csángó szentmisével kezdődik, majd a Csángómagyar önazonosság című konferencia mellett bemutatkozik a Csángó Rádió, mellette lesz néptánc-, baranta és kopó-bemutató.
Esténként koncertek színesítik a programokat. Tamás Gábor: „Szeresd az életet” című fellépése mellett lesz Dancs Annamari és „Határok nélkül” Hungarica, Siculus és Ismerős Arcok koncert. Éjszakánként mezőségi táncház lesz a Kaláka Néptáncegyüttessel.
A háromnapos rendezvény állandó műsorai között szerepel játszóház, erdélyi kézműves foglalkozás, sport (foci, lovaglás, röplabda, íjászat stb.), kirándulás, egészségmegőrző program, erdélyi gasztronómiai bemutató és vásár, imasátor, valamint hagyományos termékek kirakodóvására. Az „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó három védnöke: Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tábor egyik alapítója, önkormányzati képviselő, Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyüjtő és Petrás Mária csángó népdalénekes, kerámiaművész. Az idei Világtalálkozó főszervezője: a Budapesti Székely Kör, Ferencz Vilmos vezetésével. Alapító: Gaál István, aki 2007-ben megálmodta az Erdélyország az én hazám Világtalálkozót.
A Csattogó – völgyben 280 fős faházas szállás, valamint 2.000 fős sátorhely áll rendelkezésre! A szálláshelyeket a rendkívül nagy érdeklődésre való tekintettel már most érdemes lefoglalni a Szállások oldalon leírtak alapján.
A Kallós Zoltán Alapítvány egyik fontos célkitűzését a fesztivál szervezői is vallják: „… mindennapi életünk szerves részét képezi a nagyszüleinktől örökölt, ránk hagyományozott kultúránk, tapasztalatok és értékek felbecsülhetetlen tárháza. Ezt a kincset csak akkor tudjuk érdemben használni, ha tudjuk, mikor, mit, miért és hogyan kell cselekednünk ahhoz, hogy felelősségteljesen éljünk abban a közösségben és társadalomban, amelyikbe beleszülettünk.” Így legyen!
Találkozzunk Önnel is Verőcén 2013. június 28-30-a között! Budapest-Verőce, 2013. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján A Jóisten hathatós áldását kérve Fesztiválunkra nagyrabecsüléssel köszöntöm:
Frigyesy Ágnes.
Erdély.ma,

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Mit ér a feltétel, ha magyar
Nem elcsendesedni (lezárulni semmiképp), hanem éppenséggel kiteljesedni látszik a magyarság elleni, illetve a magyarság fogalmával szembeni érthetetlen román hatósági viszonyulás. Nevezhetnénk ezt magyarellenességnek, jogtalanságnak, diszkriminációnak, és még nagyon sokféleképpen. Az ungur, „mágjár” vagy „székuj” valamilyen jelkép formájában megjelenítve, legújabban pedig leírva, ellenállást vált ki a többségi nemzetet képviselőkből – intézményi szinten is.
A székely és magyar zászlós történetek után most a magyar nyelv, pontosabban annak ismerete eredményezett olyan törvényszéki határozatot, amely a demokrácia fogalmához kötődő több elvet (legyen az jogi vagy csak erkölcsi) megkérdőjelez. A kolozsvári rádió magyar nemzetiségű főszerkesztő-helyettese, Rostás-Péter István évek óta „hadállásban” tölti be tisztségét amiatt, hogy a rádió egyik román nemzetiségű alkalmazottja több alkalommal beperelte a tisztség „elfoglalása” miatt. Legutóbb például azért kezdett el pereskedni, mivel a főszerkesztő-helyettesi állásra kiírt versenyvizsgán feltételként szabták meg a magyar nyelvismeretet, vagyis egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amelyen az adott rádióadó műsort sugároz. Ezt az illető minden téren jogsértőnek, sérelmesnek találta. A törvényszék pedig a napokban határozott, helyt adva a panasznak, és érvénytelenítve a tavalyi versenyvizsgát. Függetlenül attól, hogy mivel indokolják a határozatot (állítólag arra hivatkoznak, hogy a rádió igazgatótanácsában már van egy magyar képviselő – tehát indokolatlan még egy „mágjár” a főszerkesztő-helyettesi székben), a „logika” nyilvánvaló: a törvényszék szerint nem érvényes az a versenyvizsga, amelynek kiírásában egyik feltételként a magyar nyelvismeretet tüntetik fel.
Az eset nem egyedi és nem is az első, ugyanis hasonló témában pereskedik a szilágyperecseni polgármester, aki a jegyzői állás betöltésére szeretett volna magyarul tudó-beszélő alkalmazottat, minden bizonnyal a jobb ügyintézés végett. Ez annál is cifrább, mivel jelentős összegű kártérítés kifizetésére is kötelezték a polgármesteri hivatalt, amely tovább bonyolítja a dolgot. Akár jelenségről is beszélhetünk, hiszen egyből túl sok a történet, amelynek az alapja, kiváltója, témája a magyarsághoz kötődik – jelképekben vagy nyelvben. Vagy elég csak Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester esetére gondolni, akit az Országos Diszkriminációellenes Tanács bírságolt meg, mivel a város főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás.
Az említett bírósági határozatokat nevetségeseknek nevezhetnénk, ha nem lennének siralmasak. Elsősorban minden munkaadó, legyen az magánvállalkozó vagy állami (költségvetési) intézmény, megszabhatja versenyvizsgáinak feltételeit, természetesen a törvényes előírásoknak megfelelően. A felvételhez vagy alkalmazáshoz olyan elvárásai, feltételei lehetnek, amelyek az adott tisztség legjobb ellátásához, a munkafeladatok teljesítéséhez leginkább hozzájárulnak, és itt szokták feltüntetni „valamely idegen nyelv ismeretét”, például. Néha pontosítanak is, hogy melyik idegen nyelvet részesítik előnyben, de rendszerint természetesen azt, amelyiket az adott munkahelyen tudni és beszélni kell(ene).
Ezzel azonban nem mondok újdonságot, hiszen már több évtizedes gyakorlat, és újsághírben sem szerepelt még eddig egy olyan pereskedés sikeres története, amelyben valaki az angol nyelv megkövetelését kifogásolta volna egy állásinterjúnál (függetlenül attól, hogy esetleg az alkalmazottak többsége beszéli az angolt). Pedig lenne mit kifogásolni, diszkriminatívnak bélyegezni s ilyen alapon sértetten pereskedni egy munkahely vagy valamilyen tisztség betöltésére kiírt feltételek olvastán: több év szakmai tapasztalat (mit szóljon ehhez egy frissen diplomázott?), gépkocsivezetői jogosítvány (mi köze van a számlázáshoz?), számítógép-kezelői ismeretek (sofőri állás betöltésére), és folytathatnánk az egzotikus idegen nyelvekkel meg a felső korhatárt megszabó életkorokkal. Úgy tűnik, ebben a követelményözönben csak éppenséggel a magyar (ungur vagy mágjár) nem szerepelhet (lassan semmilyen formában, megfogalmazásban), mert akkor az jogtalan, alkotmányellenes, sértő, önbecsülést romboló, szabálytalan, vagy egyszerűen fölösleges, tehát lényegtelen, és emiatt érvénytelen, ami hozzá kötődik.
A bíróságok vagy törvényszékek, tehát az igazságügy intézményeinek határozatokba foglalt (torz)szüleményei mégis veszélyesek: előzményt teremtenek, alapul szolgálnak, vagy egyszerűen csak ötletet adnak egy olyan országban, ahol mindig akad erre fogékony közeg.
Mindenek ellenére: magyarnak lenni jó.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár).

Erdélyi magyar papokat jelent fel egy „magyar” újságíró
A szélsőliberális megnyilvánulásairól ismert, a Jobbik ellen is többször tiltakozó Parászka Boróka, a Manna.ro erdélyi hírportál szerkesztője hétfőn panaszt nyújt be a román Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) egy pápai káplán és egy református lelkész „antiszemita” kijelentései miatt.
Ferenczy Miklós református lelkész, volt kolozsvári esperes a Facebookon, Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes pedig egy köztéri megemlékezésen olyan nyilatkozatot tett, amely „antiszemita, megbélyegző, gyűlöletkeltésre és uszításra alkalmas” – állítja egy marosvásárhelyi újságíró.
Ferenczy a Facebookon megosztott egy Izrael népe – felsőbbrendű zsidóság című kisfilmet, amelyhez a következő megjegyzést fűzte: „A felvételek önmagukért beszélnek! Nézzétek és tanuljatok belőlük! Hihetetlen, de sajnos valóság! Felsőbbrendűség? Inkább alávalóság!!” A Maszol.ro portálnak nyilatkozva Ferenczy „valóban nagyon szerencsétlennek” nevezte, hogy a filmet antiszemita körök terjesztik, és kommentárja a klip üzenetével történő azonosulásként értelmezhető. Parászka Facebook-oldalán tiltakozott a lelkész bejegyzése ellen, majd levelet írt az erdélyi református püspöknek. Két hetet várt Kató Béla állásfoglalására, mielőtt úgy döntött, panasszal fordul az diszkriminációellenes tanácshoz. „Ez olyasmi, amit nem lehet majd megkerülni" – mondta a Népszabadságnak az újságíró.
A másik feljelentett Darvas-Kozma József pápai káplán, aki Csíkszeredában, 2012. március 15-én rámutatott, az osztrákok a Rotschildok zsarolásának engedve verték le az 1848-as magyar forradalmat, Magyarországot pedig azért darabolták fel, mert Ferenc József apostoli király 1903-ban megvétózta a zsidó bankárdinasztia jelöltje, Rampolla bíboros pápává választását. [Forrás: nol.hu, manna.ro, alfahir.hu]
itthon.ma//erdelyorszag.

Verespatakon bezárták, Szászfenesen építik a református templomot
Az egyház lesz a kapocs az „új” településre költözők között
Szászfenes 2013. IV. 7. – ez a felirat áll a református templom alapkövén, amit tegnap szenteltek meg a Leányvárban. A faragott terméskő időkapszulát rejt, fényképpel, tervrajzzal, alapító okirattal. Az Erdélyi Református Egyházkerület legfiatalabb egyházközsége a szászfenesi: tavaly nyáron jött létre, ma már 700 tagot számlál. Ágoston Attila megválasztott lelkész itt nemcsak templomot épít, hanem közösséget egy olyan minitársadalomban, amelynek tagjai is itt, most kezdik megismerni egymást. Szászfenes az utóbbi néhány évben fejlődött rendkívüli iramban, lakossága megháromszorozódott. Ma több mint ezer református él az ország legnagyobb községében, amelynek magyarjai túlnyomórészt római katolikusok voltak. Szászfenesen soha nem volt református templom – kisebb csodának számít korunk erdélyi magyar társadalmában: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, Kolozsvár mellett új templom épül.
Hitélet, kapcsolatok, kultúra
Csodálatos, hogy esőtlen időt adott az Úr erre a napra – mondogatták az érkezők, pedig felhők tornyosultak az égen, és később a szél is megindult. Több százan tarkították a domboldalt tegnap valamivel dél után – sok volt a fiatal is. László és Ildikó három éve laknak Szászfenesen, fél éve összeházasodtak, késő őszre várják első gyermeküket. A huszonéves házaspár vasárnapjai megoszlanak a római katolikus és a református közösség között. Az alakuló egyházközségről a barátaik révén szereztek tudomást. – Figyeljük a programokat, a történéseket. Az alakuló református gyülekezetet is fiatalok kezdeményezték, biztos nagy szerepük lesz benne a fiataloknak és a gyermekeknek is – mondják, és örvendeznek annak, hogy az egyházi életbe kismamaklub-találkozó is „belefér”.
Elekes Zoltán zenetanár totyogókorú kislányával a nyakában érkezik. Csíkszeredából költözött Szászfenesre. Feleségével, Katussal Kolozsváron töltött éveikben a tóközi református templomba jártak. Kíváncsi vagyok, mit jelent egy harmincas fiatalnak az, hogy templom épül a közösségben. – Elsősorban, ami a legfontosabb: hitben való fejlődést, egy lehetőséget, hogy hitéletet tudjon élni az, aki szeretne. Kapcsolatokat és kultúrát – összegzi, és kérdésemre úgy becsüli, ha megmarad az eddigi munkatempó, öt éven belül templomba lépünk a Leányvárban.
Istentisztelet kultúrotthonban, panzióban
Szászfenes lakossága az utóbbi években mintegy 22 ezerre duzzadt – sorsa Kolozsvár afféle elővárosaként alakult: több lakónegyed épült itt, egyre többen, főleg fiatal családok költöztek ki. Korábban a helybeli magyarok többségükben római katolikusok voltak, a néhány tucatnyi reformátust Magyarlóna lelkésze gondozta. Családi házaknál találkoztak, 2003-tól az önkormányzat által kiutalt lakásban tartottak istentiszteleteket. A több mint ezer reformátusnak ez a hely már nem elég. Az új szászfenesiek eljártak régi egyházközségeikbe, Kolozsvárra, mígnem a lakosság és az egyház részéről egyaránt megszületett az igény egy önálló egyházközség megalakítására. Pap Géza akkori püspök Ágoston Attila kalotadamosi lelkipásztort bízta meg a feladattal: írja össze, gyűjtse össze a nagyközség reformátusait, akik itt mind betelepedettek, tehát egymást sem ismerik úgy, mint egy faluban, községben szokták az emberek. A Szászfenesi Református Egyházközséget tavaly júliusban jegyezték be, augusztusban presbitériumot, gondnokokat választottak, és az első konfirmációra is sor került: hat fiatal vett akkor úrvacsorát életében először. Az istentiszteleteket az önkormányzat által jelképes áron bérbe adott kultúrotthonban tartották, majd tavaly nyár óta, amikor a művelődési ház felújítása elkezdődött, Székely Olga bocsátotta rendelkezésükre a Jozefini panzió termét – ismertette a történéseket Ágoston Attila.
Az már az első pillanattól egyértelmű volt, hogy e közösségnek templom is kell majd. E célra ezer négyzetméteres telket kaptak használatra az önkormányzattól. Ősszel szerződést kötöttek Abos Ede tervezőmérnökkel, aki mintegy 300 férőhelyes templomot, parókiát, és e kettőt összekötő tanácstermet „rajzolt” a szászfenesieknek – a passzív ház (hosszú távon olcsóbban fenntartható „zöld” ház) építkezési engedélyét ma veszik át. Most árajánlatokat fognak kérni az alap elkészítésére; a legmerészebb elképzelések szerint az épület az idén tető alá kerül, és további két év alatt elkészül. Az ehhez szükséges pénzt pályázatokból, önkormányzati, megyei tanácsi költségvetésből, adományokból, külföldi (főleg holland) kapcsolatok révén remélik előteremteni.
„A veréb is talál házat...”
A folytatáshoz való biztatásként szolgált a tegnapi örömünnepség, amelyet egyházi és világi méltóságok egész sora tisztelt meg jelenlétével. Bibza Gábor esperes a Zsoltárok könyve 84. részével köszöntötte a jelenlévőket, majd Bibza István azért fohászkodott, hogy a kövekből templom legyen itt. Igehirdetésében Kató Béla püspök a kontrasztot emelte ki: míg Verespatakon a napokban temették el az utolsó reformátust, addig Szászfenesen új templom épül – kőszikla a bizonytalanságban, pajzs az agresszív világban, vár, ahonnan megerősödve indulhatunk a hétköznapokba.
Gáti Attila főgondnok olyan templomról beszélt, amely otthona lehet a helybelieknek. Szokatlan és reménykeltő, hogy a szászfenesi egyházközség gondnokai mind fiatalok: Gáti Attila gyermeke bármely pillanatban megszülethet, a közösségben sok a fiatal házas és a kisgyermek.
Ferenczy Miklós, a kolozsvári Fehér-templom lelkipásztora a gyermekekről beszélt, akik úgy fognak majd szüleikről beszélni, mint szászfenesi templomépítőkről. Dumitru Marcel Andreica görögkeleti pap örül a lehetőségnek, hogy Szászfenesen mindenki saját hagyománya szerint, saját nyelvén imádkozhat – a majdani református templom szomszédságában már áll egy új ortodox templom, kissé távolabb görög katolikus, melynek plébánosa, Florin Pop új virágszálként üdvözölte a reformátusok templomépítő tervét. Szőcs Béla, a szászfenesi római katolikus plébános arra intett: ne legyen ez az épület csupán egy csarnok, amivé hit nélkül válna. A további segítséget is ígérő Horia Petru Sulea polgármester úgy értékelte: az egyetlen, ami e nehézségekkel terhelt világban összetarthat, az a hit. Később kérdésünkre elmondta: a költségvetésből az egyházaknak elkülönített 600 ezer lejt a papokkal közös konzultáción megállapított prioritásoknak megfelelően osztaná el. A templomépítések mellett sürgős feladatként említette a szászfenesi római katolikus és a magyarlónai református templom fedélzetének javítását.
Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja a használaton kívül jutott templomok listájára 145.-ként a napokban felkerült verespataki református templom kapcsán a válaszlehetőségeket fontolgatta a sokakban fel-felmerülő kérdésre: van-e értelme ellenállni az úgyis bekövetkező tragédiának? Mint mondta, a szászfenesi gyülekezetteremtő példa lélekemelő, reménykeltő nemcsak a helybelieknek, hanem az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyaroknak is. Máté András parlamenti képviselő anyagi segítséget ígért a templomépítéshez, és erre kérte a jelen levő polgármestert és alpolgármestert is. Flóriska István, a presbiteri szövetség elnöke azt kívánta: havonta 2-3 keresztelő legyen, hogy 15 év múlva száz ifjú konfirmálhasson a leendő templomban.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár).

Ösztöndíj csángóknak
Első alkalommal adták át pénteken Csíkszeredában csángó magyar egyetemista fiataloknak a nemrég alapított, a csángó magyarok apostolaként is nevezett, idén januárban elhunyt győri bencés szerzetesről, Jáki Sándor Teodózról elnevezett tanulmányi ösztöndíjat.
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) az ösztöndíjjal a moldvai csángó magyar oktatási programból kikerült, magyar nyelven felsőfokú tanulmányokat folytató fiatalokat kívánja jó eredményekre ösztönözni.
„Szeretnénk megmutatni, hogy érdemes tanulni” – indokolta az ösztöndíj célját Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke, aki átadta péntek reggel a díjakat az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában a fiataloknak. Hangsúlyozta, nem szociális ösztöndíjról van szó, azt kapnak a csángó egyetemista fiatalok a Domokos Pál Péter Alapítványtól, ezzel a támogatással kifejezetten a tanulást kívánják elősegíteni és ösztönözni. Az RMPSZ az amerikai Pillangó Alapítvány támogatásából biztosítja a Jáki Sándor Teodóz-ösztöndíjakat a magyar nyelven felsőfokú tanulmányokat folytató, csángó magyar fiataloknak. Az ösztöndíjat egy egyetemi félévre lehet elnyerni, és havi támogatást jelent.
Pénteken hat egyetemista kapta meg a 350, 400, illetve 450 lejes támogatást jelentő ösztöndíjakat. Ebben a félévben a csíkszeredai Louis Pasteur Egészségügyi Főiskolán tanuló Talaz Gabriela, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) sepsiszentgyörgyi tagozatán tanuló Ambarus Luiza, a BBTE székelyudvarhelyi tagozatán tanuló Citea Claudia, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai részlegén tanuló Beta Agneza, a BBTE kolozsvári székhelyén tanuló Noghi Cretu Livia Ioana és a BBTE gyergyószentmiklósi tagozatán tanuló Barbuta Iuliana részesült a támogatásban. Lászlófy Pál elmondta, az ösztöndíjat félévente újra meghirdetik.
Krónika (Kolozsvár).

Szervezkednek a néppárti fiatalok Kolozsváron is
Megalakult a Minta ifjúsági csoportosulás Kolozs megyei szervezete Kolozsváron. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) partnereként szerveződő Minta első közép-erdélyi szervezetének alakuló közgyűlésén kolozsvári és széki fiatalok vettek részt. A Kolozs megyei szervezet elnökének Sándor Esztert, alelnökének Győri Orsolyát és Pál Gergőt választották. A gyűlésen elhangzott: a Minta helyi önkéntesei 2013 során a Kolozsvári Magyar Napok, a Tusványos és a Tájoló közéleti konferencia megszervezését is segíteni fogják. A Minta országos szintű kezdeményező bizottsága március elején határozott úgy, hogy a helyi és megyei szervezetek megalapítása után április 19-én, Kolozsváron tartja alakuló küldöttgyűlését. A nemzeti-keresztény elvű ifjúsági szervezetnek a kolozsvárin kívül eddig Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában. Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Nagyborosnyón és a Gyimesekben alapítottak helyi fiókokat.
Szabadság (Kolozsvár).

Tudomány és helytállás
Második alkalommal látta vendégül Balás András székely-magyar származású, jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban oktató professzort csütörtök délután Csíkszeredában a Sapientia egyetem.
A baróti Tortoma Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban jelent meg Balás András Tudomány és helytállás című kötete, melyben a szerző kiemelten foglalkozik a kisebbségi sorssal. Ezt a könyvet azért írta, hogy a tanulás örömét, a tudomány szeretetét, a felsőoktatáshoz való jogot és a kisebbségi sors becsületét népszerűsítse.
Házigazdaként Kósa István, a Sapientia EMTE Műszaki és Társadalomtudományok Kar dékánja köszöntötte a jeles előadót, kiemelve: nem csupán kisebbségi létről beszélhetünk Balás munkájában, ennél sokkal tágabb értelemben használja a kisebbség fogalmát. A szerző művében rámutat arra a kisebbségi hangra, amely ha megfelelő közeg van, akkor képes felszínre jönni. A könyv erénye, hogy rávilágít az innovációra.
Balás András nevéhez fűződik a Székely Előfutár Alapítvány, amely székelyföldi kutatókat támogat. „Aki még soha nem volt kisebbségben, az soha nem mondott semmi újat. Aki többségben van, az azt hangoztatja, amit a többség” – hangsúlyozta előadásában.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro.

Erdélyi körúton a csíksomlyói Salvator-kápolnáról szóló könyv
Erdélyi körúton mutatja be Németh Zsolt magyarországi kutató a csíksomlyói Salvator-kápolnáról írt könyvét, amelyben amellett érvel, hogy a kegyhely az első évezredben épült, vagyis korábban a falkutatások alapján a 14. századra becsült időpontnál.
A fizika tudományának kandidátusa a középkori magyar kincsek kutatásával foglalkozik, könyvet írt a Szent Koronáról, és a Kárpát-medence középkori templomait is kutatja. Németh Zsolt csütörtökön Csíkszeredában, az elkövetkező napokban pedig Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Kovásznán, Sepsiszentgyörgyön és Aradon tart előadást a Salvator-kápolnáról, illetve a Szent Koronáról.
A szerző a Fénytemplom a Kis-Somlyón című könyvben a Salvator-kápolnáról írt, amelynek építési időpontjáról nem maradtak fenn hiteles adatok, de régészeti és falkutatások alapján a 14. századra teszik a kápolna építését.
Németh Zsolt az MTI-nek csütörtökön elmondta: Vécsey Gyula csíkszeredai mérnök kéziratos tanulmánya ösztönözte arra, hogy behatóbban foglalkozzon a kápolna történetével. Az erdélyi mérnök már a rendszerváltás előtt felismerte, hogy a kápolna szentélye különlegesen kiképzett ablakrésekkel rendelkezik, amelyek a Nap járásának kiemelt irányaira mutatnak.
"Csillagászati számítások alapján sikerült igazolni részletesebben és pontosabban, hogy ezek az ablakrések ilyen irányokra mutatnak. Emellett csillagnyugvási irányokat is sikerült azonosítani" - mondta Németh Zsolt. Hozzáfűzte, hogy a legizgalmasabb talán a Pásztor elnevezésű csillag nyugvásának iránya, ami az idő múlásával változik. A kutató szerint ha elfogadjuk, hogy az egyik ablakrés ennek a csillagnak a nyugvási irányára mutat, akkor feltételezni lehet, hogy 1000 előtt épült a kápolna első része, ami azonos a jelenlegi kis szentéllyel.
Vannak más szempontok is, amelyek a korábbi eredet mellett szólnak. Így feltűnő, hogy míg valamennyi középkori templomnak van keleti szentélyablaka, a Salvator-kápolnának csak északi és déli ablaka van, ráadásul mindkettő szemmagasságban.
A kutató szerint a kápolna eredetileg nem misék celebrálására épült, hanem csillagászati megfigyelések végzésére, így a hely szakralitása több mint ezer éve töretlen, hiszen az ókorban és a középkorban is szakrális tevékenységnek számított az asztrológia.
MTI
Erdély.ma.

Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni
„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.)
– A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem?
– Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
– Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől?
– Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott.
– Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra?
– A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára.
– Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton?
– A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni.
– A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről?
– Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni.
– Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant?
– Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit.
– Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez?
– Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár).

Búcsú Győrffy Ilonától
Akik közelebbről ismerték, tudták, hogy az utóbbi időben gyógyíthatatlan betegségben szenved, halálhíre mégis sokakat megdöbbentett. Egy olyan személy távozott az élők sorából, aki élete folyamán sohasem felejtette el azt az iskolát, amelyben tanult, azt a várost, amelyben addig élt, és azt a nemzetet, amelyhez tartozott. Az életkörülmények nagyon sok irányba sodorhatják az embert élete folyamán. Puskás Ilona nyolcadik osztályos korától a Bolyai Farkas Líceum tanulója volt, és mint az iskola XI.E osztályos diákja 1962-ben érettségizett. 1965-ben férjhez ment Győrffy Péter orvoshoz, aki hét évvel előtte szintén a Bolyaiban érettségizett. Kezdetben mindketten Csíkszeredában dolgoztak, majd 1977-ben, akkor már két kisgyerekkel, kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba. A kezdeti nehézségekkel megküzdve, megfeszített munkával sikerült valahogy anyagi körülményeiket idővel rendezni. Új környezetében azonban nem felejtette el, hogy honnan jött. 1989-ben Győrffy Ilona Amerikában létrehozta a Kulturális Alapítvány Erdélyért egyesületet, melynek célja – amint a megnevezése is sejteti – az itteni kulturális tevékenység támogatása és külföldi ismertetése. Ez tette lehetővé számos író, tudós, képzőművész, politikus és közéleti személyiség amerikai meghívását és előadói körútjának megszervezését. Létrehozta a Győrffy Zoltán-díjat, mellyel 1991-től kezdve a Bolyai Farkas Líceumban minden év ballagási ünnepségén három kiváló diákot jutalmaznak (300+200+100 dollár pénzjutalommal). Ezenkívül eddig több mint harminc szegény sorsú és jól tanuló bolyais diák részesült megszabott idejű ösztöndíjban. Marosvásárhelyen létrehozta a tizenöt évig működő angol nyelvű Bay Zoltán könyvtárat, ahol a szakembereknek nyújtott szellemi segítségen kívül a kisgyerekek részére egy angol nyelvű óvoda is működött szakpedagógus irányításával. Ennek költségeiről szintén Győrffy Ilona gondoskodott. Említésre méltó még a Borsos Tamás-szobor felállításához nyújtott támogatás is. Tevékenysége elismeréseként 2004-ben Győrffy Ilonát Marosvásárhely díszpolgárává választották.
Mint pályakezdő tanárnak, alkalmam volt tanítani abban a kitűnő diákokból verbuválódott XI.E osztályban is. Az 50 éves érettségi találkozójuk alkalmával a tavaly kiadott EMLÉKKÖNYV-ükben a következőket írja Győrffy Ilona magáról: "Erdéllyel s szülővárosommal, Marosvásárhellyel való kapcsolatom soha nem szakadt meg, s idővel egyre mélyült. … A honvágy az, amit nem lehet megmagyarázni, hogy mit is érzel. Nem lehet szabályozni, és soha nem tudod, hogy mikor jelenik meg. Kiborít egy szavalóest, a málna illata, egy hóhullás, a karácsony… A gyakori hazalátogatás meg a barátok hozzánk jövetelei sokat jelentettek. Házunkban egy kis Erdélyt hoztunk létre, hazai festményekkel, faragott bútorokkal, udvarunkon fenyőfákkal. 35 év után is európaiasan élünk."
Kedves volt tanítványom halálhírét megtudva, aki példaképe volt annak, hogy mit jelent bolyais diáknak lenni és volt iskoládért valamint nemzeti közösségedért tenni, akaratlanul is a kisgyerekkoromban a rádióban oly sokszor hallott ének szövegének kezdősorai jutottak eszembe: "Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér …"
Weszely Tibor.d
Népújság (Marosvásárhely).

Elhagyatott telephelyek listája
Több mint 60 olyan elhagyatott ipari terület, illetve félbehagyott építkezési felület található Csíkszeredában, amelynek valamennyire ki van építve a közműhálózata, de azon évek óta semmilyen tevékenység nem zajlik. Ezekre szeretnének beruházókat vonzani.
A tavaly decemberi parlamenti választásokat megelőzően tartott sajtótájékoztatót Korodi Attila éppen kampányoló – azóta újraválasztott – RMDSZ-es parlamenti képviselő, illetve Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Ráduly akkor azt állította, a polgármesteri hivatal tavaszra elkészíttet egy olyan tanulmányt, amely tartalmazni fogja a barnamezős csíkszeredai ipari területeket. Korodi akkor azt vállalta, hogy segít a tanulmány terjesztésében.
Területek a múlt rendszerből
„Tavaszra ígértük, az elmúlt hónapokban történt is előrelépés ez ügyben” – reagált megkeresésünkre Ráduly, aki hozzátette, a megbízott tanácsadócég 62 olyan csíkszeredai, illetve hargitafürdői területet jelölt meg, amelyen ipari termelést lehetne folytatni. „A hozzánk eljuttatott nulladik verzió egyelőre belső használatra készült, csak az önkormányzati képviselő-testület néhány tagja kapott egy-egy példányt. Az viszont már elmondható, hogy a város nyugati és keleti ipari telepe mellett szinte minden olyan kisebb-nagyobb területet lajstromba vettek, amelyen valamikor építkezéseket kezdtek el, de időközben leálltak a munkálatokkal.”
A volt traktorgyár részlegeinek helyet adó ipari felületek mellett olyan területekről van szó, mint például a hargitafürdői bányavállalat telephelye, valamint az a terület, amelyre valamikor a Csíki Centerként ismert bevásárlóközpontot képzelték el (az Óceán üzlettel szembeni terület a Temesvári sugárúton). Az a Postabank melletti, a katolikus egyház tulajdonában lévő terület is felkerült a listára, amelyen még a múlt rendszerben elkezdtek építkezni, a rendszerváltozás után azonban leálltak, és azóta is kihasználatlanul áll a városközpontban.
A lista korántsem végleges
A polgármester szerint a lajstrom korántsem tekinthető lezártnak. Miután közzéteszik a listát, azok is jelentkezhetnek, akiknek olyan ingatlan van a tulajdonukban, amelyen ipari termelést lehetne folytatni, de kimaradt a leltározásból. „Az az elképzelésünk, hogy egy helyi és egy nemzetközi szinten ismert tanácsadócsoport készíti el a végleges szaktanulmányt, amit a lehető legtöbb helyen terjesztenénk, hogy beruházókat vonzzunk a városba. Korodi Attila parlamenti képviselő vállalta, hogy Bukarestben besegít e tanulmány szórásába.”
Az elöljáró úgy számol, hogy Csíkszeredában jelenleg több mint száz hektárt tesz ki az olyan terület, amelyen egykor gyárak működtek, ma viszont kihasználatlan. Ezeket a barnamezős területeket, azaz kiépített közműhálózattal rendelkező, használaton kívüli, leromlott állapotú egykori ipari telepeket szeretnék hasznosítani.
Korodi: segítek a terjesztésben
„Várom, hogy készüljön el a tanulmány. Jelenleg a használaton kívüli csíkszeredai ingatlanok összesítése zajlik. Ahogy elkészül a végleges tanulmány, segítek abban, hogy eljusson a bukaresti gazdasági körökhöz és a nagykövetségek mellett működő attaséhálózatokhoz” – nyilatkozta Korodi Attila parlamenti képviselő.
Kozán István
Székelyhon.ro.

A könyv vonzáskörében
Ma kezdődik és április 26-áig tart a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban a könyvtári napok. A rendezvénysorozatot 2006 óta áprilisban tartják Csíkszeredában, mivel április 23. a könyv és a szerzői jogok világnapja, továbbá Romániában a könyvtárosok napját is ekkor ünneplik.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is a könyvtári napok keretében lép érvénybe a megbocsátás hete, amikor a megyei könyvtár elengedi a késedelmi díjat, ha az olvasók visszaszolgáltatják a korábban kikölcsönzött kiadványokat, dokumentumokat. A programok közt szerepelnek író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, előadások, valamint tematikus környezetvédelmi nap a Föld napján, április 22-én. A szervezők célja a minőségi kultúrafogyasztás ösztönzése, az olvasáskultúra fejlesztése, a kulturális értékeink iránti érdeklődés felkeltése. Az iskolások, óvodások számára meghirdetett foglalkozásokra a nagyobb csoportokat előzetes bejelentkezés alapján fogadják.
Elsőként az Erdélyi Gyopár, az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) folyóirata és kiadója mutatkozik be ma 18 órától a megyei könyvtár előadótermében Balázs Katalin felelős szerkesztő, Dezső László, az EKE országos szervezetének elnöke, illetve Macalik Ernő biológus részvételével. A rendezvénysorozat jövő héten folytatódik, hétfőn, a Föld napján reggel 9 órától Békés találkozás a medvével címmel Szabó Szilárd természetvédelmi szakértő (Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökség) tart rendhagyó környezetvédelmi órát kisiskolások számára, 17 órától pedig a felnőtteket várják a könyvtár épületébe, mivel Gombos Sándor egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE tanára értekezik az ökotoxikológiáról (környezetszennyezésről).
Április 24-én, szerdán 13 órától Farkaskoma címmel a könyvtár Fakalinka bábtársulata mutat be mesejátékot, melyet pénteken délelőtt 10 órától is előadnak. Gyermekcsoportokat még csütörtökön délelőtt 10-től 12 óráig várnak a könyvtár előadótermébe, amikor is a Kincses szigetek című játékos könyvtári foglalkozáson vehetnek részt. A foglalkozásra gyermekcsoportokkal a 0753–073489-es telefonszámon Török Editnél lehet jelentkezni. A filmkedvelő fiatalok, felnőttek számára április 25-én, csütörtökön 18 órától az Árnyékok, nők, kalapok, fegyverek című rendezvényen a Raymond Chandler Hosszú álom című könyve alapján készült, The Big Sleep (rendező: Howard Hawks) című filmet vetítik. Ezt követően a látottakat Makai Beáta filmesztéta által moderált beszélgetésen vitathatják meg az érdeklődők. Április 26-án, pénteken két író-olvasó találkozót is tartanak a megyei könyvtár előadótermében. Varró Dániel budapesti költő, műfordító, a Túl a Maszat-hegyen (2003) és a Szívdeszszert (2007) című kötetek népszerű szerzője az egyik meghívott, aki 13 órától találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője lesz. Nicolae Bucur műkritikus, egyetemi tanár és Constantin Catrina zenetudós, népzenekutató Tezaur de etnografie şi folclor în judeţele Covasna şi Harghita című néprajzi tanulmánykötetét 18 órától mutatják be Constantin Secară zenetudós és Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens közreműködésével, Nicolae Bucur Ademenirea Timpului című válogatott publicisztikai írásait tartalmazó kötetét pedig Stelian Busuioc tanár, publicista ismerteti.
Szőcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár).

Ferences kolostor épül Árkoson
A város közeli település etnikai összetételében kevesebb, ám a lakosság felekezeti megoszlásában – hisszük, nem hisszük – jelentős változásokhoz vezetett az elmúlt 150 esztendő. Kétségeinket nem az elmúlt idők statisztikai adatainak megbízhatósága váltotta ki, mint inkább az, hogy a népszámlálásokkor számba vettek egy része – különösen az elmúlt több mint fél évszázad alatt – nem tulajdonított fontosságot felekezeti hovatartozása bevallásának. Túl azon, hogy egyházi rendelkezések is szabályozzák ezeket a kérdéseket, statisztikák bizonyítják: egyre nagyobb azoknak a száma, akik a vallásszabadság nyújtotta védfal mögött olykor anyagi vagy inkább ideológiai meggondolás miatt megtévesztően nyilatkoznak, ami egyre inkább a nemzeti kisebbségeket is tömörítő történelmi egyházak szempontjából bír jelentőséggel. Az említett időszak alatt Árkos községbe költözöttek számlájára írható az, hogy a 2011-es népszámláláskor 432 személy vallotta magát római katolikusnak, holott 155 évvel ezelőtt, 1869-ben csak 60 katolikus élt a zömében protestánsok lakta településen! A kisközösség számára a helybeli báró Szentkereszti család építtetett kápolnát 1824–25-ben, amelynek férőhelye már rég nem elegendő a számában hétszeresére növekedett gyülekezetnek, amely jelenleg a sepsikőröspataki katolikus anyaegyház filiája.
Nyolc esztendővel ezelőtt kismamaotthont létesítettek itt, amely az Irgalmasság Anyja névre hallgat, s azt ferences nővérek működtetik. Az otthon épülete nem a rend tulajdona, bért fizetnek használatáért. Tekintettel arra, hogy az otthon közvetlen közelében álló katolikus kápolna tágas telke az anyaegyház tulajdona, lehetőség nyílt arra, hogy ott 49 évre terjedő bérleti szerződés alapján, az érsekség engedélyével kolostort építsenek a ferences nővérközösség számára. A sepsiszentgyörgyi kivitelező cég már megkezdte a munkálatokat, „kinőttek a földből” a kolostor falai. Az épületet csíkszeredai székhelyű cég tervezte, s amint az a kifüggesztett táblán is olvasható: még ebben az évben tető alá kerül. Az alapkőletételen az érsekséget Tamás József segédpüspök, a szászsebesi székhelyű Erdélyi Ferences Rend papi vezetői, az anyaegyházat Fekete József plébános, a polgári községet pedig annak vezetője, Máthé Árpád polgármester képviselte – nyilatkozta id. Duka Antal gondnok. Ez alkalommal a nővérek kápolnájában Gyümölcsoltó Boldogasszonykor, a védőszent napján ünnepi szentmisét celebráltak. Mint megtudtuk, a szerzetesi közösség kozármislenyi (Magyarország) anyaháza 1996-ban egy svájci jótevő támogatásával épült fel. Ott 2004-ben nyitották meg a Dorottya Otthont, ahol világi dolgozókkal együtt gondozzák és ápolják az időseket. Árkoson 2005 óta végeznek szolgálatot a kismamaotthonban. Erre a feladatra P. Böjte Csaba ferences atya hívta meg e közösséget, amely a magzati élet védelmén túl arra hivatott, hogy a bajba került anyák (elsősorban leányanyák), majd később születendő gyermekük számára is biztonságos otthont teremtsen. Az igazi otthon létrehozása a Kovács Zita elnök vezette sepsiszentgyörgyi Pro Vita Hominis Társaság érdeme, amelynek alap célkitűzése az emberi élet védelme a fogantatás pillanatától a halálig, és nemet mond az abortuszra, az eutanáziára.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Lefedik Erdély magyarlakta részeit
Észre kell venni továbbá, hogy a civil szervezetek területi szempontból „lefedik” egész Erdélyt. A Civil Kurázsi Udvarhelyszéken, az Identitas Egyesület Csíkszéken, a 16 Patak Egyesület pedig Gyergyószéken aktivál.
A Kézdiszékért Egyesület Kézdiszéken, a Mikó Imre Egyesület pedig Sepsiszéken működik. A Pro Partium Egyesület a Partiumban (Bihar megye), míg a Reconstructio Egyesület Közép-Erdélyben (Kolozs megye) aktivál. De mit lehet tudni róluk?
Civil Kurázsi Egyesület
Az Igazságügyi Minisztérium honlapján található civil kataszter szerint a Civil Kurázsi Egyesületet (Asociația Curaj Civic) 2011 novemberében jegyezte be Nagy Pál (az EMNT udvarhelyszéki szervezetének elnöke, tanácsosjelölt, a székelyudvarhelyi Demokrácia Központ vezetője), Balázs Attila (a kézdiszéki EMNT elnökségi tagja, egyben az EMNP kézdiszéki szervezetének elnöke) valamint Jakab Attila (az EMNP udvarhelyi tanácsos-jelöltje, 2012 márciusától az EMNP székelyudvarhelyi szervezetének elnöke.
Az egyesületnek nincsen honlapja, és a Google is csak egyetlen releváns találatot ad rá: egy, az EMNT-vel közösen szervezett, Magyarul csak helyesen, szépen elnevezésű akciósorozatot, mely révén Székelyudvarhelyen cégeket, intézményeket igyekszenek a magyar nyelv tudatos használatára ösztönözni.
Amikor a szervezet eddigi tevékenységeiről érdeklődtünk Nagy Pálnál, az a Magyarul csak helyesen, szépen akciósorozat mellett honosítással kapcsolatos tevékenységeket, illetve a Magyar állampolgárok klubját említette (mindkét tevékenységre a Bethlen Gábor Alaptól kaptak finanszírozást.) A Szerencsejáték Zrt.-től kapott adomány: 100 ezer euró A Magyar Fejlesztési Bank Zrt.-től kapott adomány: 34 ezer euró A Magyar Villamos Művek Zrt.-től kapott adomány: 34 ezer euró A Bethlen Gábor Alaptól kapott támogatás: 34 ezer euró Összesen: 202 ezer euró Az Identitas Egyesület Az Identitas Egyesületet (Asociația Identitas) 2012 márciusában jegyezték be Hargita megyében. Az alapítók: Tiboldi László (az EMNT csíkszéki elnöke, az EMNT csíkszeredai Demokrácia Központjának az irodavezetője), Sorbán Attila (az EMNP Hargita megyei tanácselnökjelöltje, az EMNP felcsíki képviselőjelöltje) valamint Fekete Gyula. Az Identitas Egyesületnek nincsen honlapja, és a Google-keresés egyetlen, nevükhöz kapcsolódó kezdeményezést ad, ahol az egyesület társzervező volt: egy Nemzeti Értékeink Akadémiája elnevezésű, havi rendszerességgel sorra kerülő nemzetépítő előadássorozatot, ahol legalábbis egy ízben „hiánypótlónak számító, tabudöntögető, színvonalas és érdekfeszítő előadásra” került sor. Idén március 15. alkalmából Folkográfia koncertet szerveztek Csíkzsögödön, a csíkszéki EMNT-vel közösen. A Szerencsejáték Zrt.-től kapott adomány összege: 135 ezer euró Összesen: 135 ezer euró

Intézményteremtés régi és új korokban
Beszélgetés Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia EMTE volt rektorával
Tanított a szép emlékű Bolyai Tudományegyetemen, majd az egyesített utódintézményben. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) oktatásért felelős rektorhelyettesként, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen pedig rektorként segítette a magyar nyelvű felsőoktatás fejlődését. Szilágyi Pál számára a szaktudás, a vezetői tapasztalat és saját lelkiismerete jelölte ki a követendő utat.
– Hamarosan betölti 80. életévét, de több mint hat évtizede él Kolozsváron. Hogyan tekint szülővárosára, Tasnádra?
– Sajnos nem fejlődött olyan mértékben, ahogyan megérdemelte volna. A rendszerváltás után az ipar teljesen tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög. Pedig régi község, kisváros. Korábban főleg magyarok és svábok lakták, most már ötven százalék a román lakosság aránya, ennek ellenére megőrizte a magyar jellegét. Szívesen emlékezem arra a templomra, mely bár református, de már a reformáció előtt is állt. Dombra építették, tiszta időben, jó messzelátóval Debrecent is látni a toronyból. Szülővárosomhoz kötődik, hogy édesapámat és nővéremet közmunkára deportálták a Szovjetunióba. Mindez a város jegyzőjének volt „köszönhető”, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a közigazgatás román legyen. A sváb lakosságot mondhatni testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a jegyző a római katolikusok jó részét is svábnak titulálta.
– Ötven éven át, 1954-től 2003-as nyugdíjazásáig a BBTE különböző struktúráiban tevékenykedett. Annyi idő után milyen volt teljesen más terepen, a Sapientián új munkába fogni?
– Nem volt ez minden átmenet nélküli, hiszen bár 2003-ig tanítottam a BBTE-n, 2000-től, azaz a kezdetektől tagja vagyok a Sapientia EMTE kuratóriumának. A BBTE-n nemcsak professzor, hanem néhány évig dékánhelyettes és rektorhelyettes is voltam, sőt, Andrei Marga minisztersége alatt három hónapig megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként az egyetem teljes oktatási folyamatáért feleltem, magyar, román és német tagozaton egyaránt. Ez a periódus szakmai szempontból rendkívül fontos volt számomra, Románia ugyanis akkor csatlakozott az EU-s struktúrákhoz, bevezettük a kreditrendszert, elfogadtuk a Bolognai-folyamatot. Engem tulajdonképpen ez irányú tapasztalataim miatt kértek fel, hogy járuljak hozzá a Sapientia megszervezéséhez. – Rektorhelyettessége idején a BBTE magyar tagozata részleges önállóságra tett szert. Milyennek ítéli a magyar oktatókkal való közös munkáját?
– A magyar tagozat fejlesztése szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot, mindössze azt ellenezték, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amelynek törvényileg elismert döntéshozatali joga van. Mindezzel együtt a magyar dékánhelyettesekkel legalább havonta találkoztunk, és egyáltalán nem vonultunk félre: mindig ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk meg a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, szervezeti életet éltünk. Már a legelején tapogatóztunk afelől, a tanárok hogyan képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egybecsengő vélemény volt például, hogy az oktatás terén legyünk teljesen önállóak, a tudományos kutatásban azonban a legnagyobb együttműködést kell megvalósítani, mert abból mindenki csak nyerhet.
– A Sapientia történetének legelső bekezdésében szerepel az ön neve. Milyen volt bábáskodni egy kialakuló intézmény felett?
– Nagyon szép küldetés volt. Az egyetemszervezés minden csínját-bínját ismertem, és fontos szempont volt az is, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam. A világtanácsnak köszönhetően nem csak a magyarországi, más határon túli, és külföldi magyar egyetemi oktatókat ismertünk meg, hanem mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nyitott nyugat-európai, amerikai, más földrészek egyetemei, de Magyarország felé is. Ismeretségeimet felhasználva szerződéses, tudományos, sőt, baráti kapcsolatot építhettünk ki a Kárpát-medencei magyar egyetemekkel is. Olyan tudományos együttműködést valósítottunk meg, amelybe bevontuk a román kollégákat is, így gyorsan eltűnt belőlük a gyanakvás, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken.
– Egy ismeretlen struktúrával szemben akár a bizalmatlanság is érthető és magyarázható lenne, mégis, a Sapientián 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mi volt e nagy érdeklődés mozgatórugója?
– Az elszántság, hogy egyetemi hálózatot akarunk építeni az erdélyi magyarságnak, olyat, amelynek az intézményei a mi kezünkben vannak. Tudván, mit akarunk elérni, mi irányíthatjuk, és azt a célt szolgálhatjuk. Mert mi nem csak tanítani, hanem nevelni is akarunk. Nem biztos, hogy egy jó szakember a nemzet érdekére is fordítja az energiáját, a Sapientia Alapítvány statútumában viszont szerepel, és ez megragadta az embereket. Emellett sok magyar fiatal lehetőséget is látott egy dinamikusabb rendszerben egyetemi karrier építésére.
– Az első rektor, Tonk Sándor 2003-ban bekövetkezett halála után önt választották a Sapientia élére. Hogyan folytatta elődje munkáját?
– A tisztség átvétele nem jelentett különösebb törést, hiszen a teljes előkészületben részt vettem, 2003-ig a Sapientia oktatási bizottságát vezettem Tonk Sándor felkérésére. A kezdetekkor az egyetem rektora és a kuratórium elnöke egyazon személy, vagyis Tonk Sándor volt, ám rövidesen beláttuk, hogy a két szervnek jobban el kellene különülnie. Rektorunk halála olyan esemény volt, ami időszerűvé tette a kérdést, így választották az alapító egyházak Kató Bélát a Sapientia Alapítvány kuratóriumának élére, és akkor döntöttek az én rektori kinevezésem felől is. Azóta külön zajlanak a szenátus és kuratórium gyűlései: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. A politikától pedig próbálunk minél távolabb maradni. Segítségre persze olykor szükség volt, mert eleget akadályoztak bennünket a hatóságok.
– Ilyen rálátással hogyan összegezné a Sapientia eddigi 13 esztendejét?
– Felépítettünk egy önálló magyar egyetemet Romániában, így nyilvánvalóan nagyon elégedett vagyok. Szakmai szempontból talán egy kicsit többet is megvalósíthattunk volna. Egy Kolozsvárhoz hasonló egyetemi központban aránylag könnyű egyetemi szellemet megvalósítani, Marosvásárhelyen is hasonló a helyzet. Csíkszeredában viszont teljesen új állapot alakult ki, ott nem volt egyetem és olyan emberek, akiknek a tapasztalatára és hozzáállására építeni lehetett volna. Mindent a nulláról kellett kialakítani, s ez nem megy egyik napról a másikra.
– Milyennek ítéli az erdélyi magyar felsőoktatás jövőjét?
– Alapvető probléma a pedagógusképzés siralmas helyzete. Annak idején a Bolyai egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, a tanárképzést nem csak hivatali, de lelkiismereti kérdésnek is tekintették. Az elemi- és középiskoláknak olyan tanárokat tudott adni, hogy az intézmények mintaszerűek lehettek, a tanárok pedig olyan diákokat küldtek egyetemre, akik bárhol megállták a helyüket. Ma már ez nem így van: a tanárképzés egyáltalán nincs megfelelő színvonalon, a pedagógusokat nem becsülik meg, nem fizetik meg őket. Egy társadalom pedig itt veszíthet a lehető legtöbbet, mert nem csak az a kérdés, hogy lesz-e aki elvégezze azt a munkát, hanem hogy fejleszteni, irányítani is tudja. Ez a probléma 20-30 év alatt bosszulja meg igazán magát, de már most is látni jeleit. Tenni kell, mégpedig sürgősen, mert ez a folyamat nem csak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja. Feltétlenül gazdagítani kell az erdélyi magyar felsőoktatást olyan szakokkal, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés, mert ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő szakembereket és anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényednek, aki pedig elszegényedik, eladja a földjét. Így veszíthetjük el azt, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Optimista ember lévén azt mondom: ha mi, akik egyetemeken dolgozunk, feladatunkat nem csak szakmai, megélhetési, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük, nagyon sokat tehetünk. Sokkal több lehetőség van, mint amennyit kihasználunk.
– Mivel tölti nyugdíjas napjait?
– Van egy kertem, amit nagyon szeretek ápolni, s nyugodt életet biztosít nekem. Az embereket mindig meghallgatom, de helyettem nem dönt senki. Otthon olyan nevelést kaptam, hogy az életben végezzem a saját feladatom, azzal törődjek, amit befolyásolni tudok, amit meg nem, azon ne emésszem magam. Tanácsosként segítem Dávid László rektor munkáját is, rendkívül jó a kapcsolatunk: én megosztom vele a tapasztalataimat, de soha nem veszem zokon, ha másként dönt. Van továbbá egy csomó összegyűjtött, feldolgozásra váró anyagom a Bolyai, a Babeş–Bolyai és a Sapientia történetéről. Egyik sem volt mindig viharmentes.
Szilágyi Pál
Tasnádon született 1933. június 18-án. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem Matematika-Fizika Karán fejezte be 1954-ben. Gyakornok majd tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen, az egyetemegyesítés után tanársegéd a BBTE-n, ahol 1963-ban nyerte el a matematikatudományok doktora címet, s ahol 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be. 2003-ban a BBTE-n nyugdíjba vonult. 2000-től tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, jelenleg alelnöke. 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt. Éveken át a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Kisebbségekért Díjjal tüntették ki 2000-ben, 2002-ben pedig az MTA Arany János-éremmel ismerte el szakmai és intézményszervezői munkásságát. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja.
Dénes Ida.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

2013-as EMKE-díjak
Hagyományosan, éves közgyűlése keretében adta át 2013-as díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végező személyiségeknek a nagy múltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Idén a SPECTATOR-díj kitüntetettje Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke, lapunk főszerkesztője lett, aki az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért vehette át a díjat. Laudációjában Kántor Lajos, a jeles irodalomtörténész, publicista, kritikus, szerkesztő, a ’90-es években maga is az újságíró-egyesület elnöke méltatásában kiemelte, hogy "újságírói és főszerkesztői elfoglaltságát fölösleges magyarázni, ám ha valaki emellett a szakmai szövetségben is vezető szerepet vállal – és azt nem egyszerűen megtisztelő címként fogadja el, hanem átérezve a felelősséget, folyamatosan műhelyjellegű tanácskozásokat szervez; ha valaki a kötelező reprezentáción, protokollon túl elsőrendű feladatának tudja a nemzetközi kapcsolatok építését, országon belül pedig a román újságíró-szervezetekkel való egyeztetést –, az bizonyára megérdemli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elismerését".
Ugyancsak volt MÚRE-elnöknek, a januárban elhunyt, aradi születésű Csép Sándor televíziós szakembernek, drámaírónak adományoztak – ezúttal posztumusz – EMKE életműdíjat, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért.
További 2013-as díjazottak: a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért a csíkszeredai Györfi Erzsébet kapott KACSÓ ANDRÁS-díjat; terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi múzeum muzeológusa részesült BÁNYAI JÁNOS-díjban; az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozása szolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként Bencze Mihály brassói matematikus kapott KUN KOCSÁRD-díjat; több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért a kolozsvári Tóth Guttman Emesét tüntették ki a NAGY ISTVÁN- díjjal; kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért Rekita Rozália és Jancsó Miklós kolozsvári színészházaspárnak adományoztak BÁNFFY MIKLÓS-díjat; folytonosan megújuló színészi teljesítményéért valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért KOVÁCS GYÖRGY-díjjal jutalmazták Pálffy Tibort, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészét; élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért POÓR LILI-díjat kapott Panek Kati, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze; az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai- festészeti munkássága valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen a képzőművészeknek szánt SZOLNAY SÁNDOR-díjat Székely Géza kolozsvári grafikus kapta; a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért MONOKI ISTVÁN-díjjal Emődi Andrást, a nagyváradi római katolikus püspökség könyvtáros-levéltárosát tüntették ki; a Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért KŐVÁRY LÁSZLÓ-díjat kapott Szekernyés János helytörténész, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke, végül pedig, de nem utolsósorban a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért Flóriska Attila kolozsvári üzletember kapott MIKÓ IMRE-díjat.
(b. a.)
Népújság (Marosvásárhely).

Belföldi hírek
Ismét változik az egyetemi felvételi
Az egyetemek maguk dönthetnek idén arról, figyelembe veszik-e a felvételin a középiskolai átlagot – tartalmazza a Hivatalos Közlönyben megjelent miniszteri rendeletet. „Ez egy lehetőség, amelyről az egyetemek döntenek.
Úgy vélem, nem kell a minisztériumnak megtiltania olyasmit, amit az oktatási törvény nem tilt” – mondta Remus Pricopie oktatási miniszter. A középiskolai tanulmányi eredmények figyelembevételét tavaly Cătălin Baba, az Ungureanu-kormány oktatási minisztere törölte a lehetséges felvételi szempontok közül, arra hivatkozva, hogy az a gyengébb középiskolákból magas átlaggal érkező jelentkezőket részesíti előnyben és hosszú távon igénytelenségre, érdemtelenül nagy jegyek osztogatására ösztönzi a középiskolákat. A 2013–2014-es egyetemi tanévre és az idei felvételire vonatkozó jogszabály is tartalmazza azt a korábbi rendelkezést, hogy a román tannyelvű egyetemre felvételiző kisebbségi diákok minden olyan tantárgyból anyanyelvükön vizsgázhatnak, amelyet a középiskolában anyanyelvükön tanultak.
A Magyar Nyelv Napjai Csíkszeredában
Ünnepélyes megnyitóval kezdődött tegnap a Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat, melyen többek között Péntek János, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem professzora, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének vezetője kifejtette: mindannyiunknak közünk van a magyar nyelvhez, de külön felelősséggel tartoznak a nyelvészek, pedagógusok, színészek, a média, a politikusok, akik mintaadók. Üdvözölte, hogy civil szervezetek is felvállalták a nyelvápolást, mint például Csíkszeredában az Édes Anyanyelvünkért Szövetség. A Sütő András Nyelvőrzési Díjat – melyet azok a nyelvészek, nyelvművelők vagy közéleti személyiségek kapják, akik a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért, az anyanyelvi kultúra ápolásáért, a magyarul beszélők anyanyelv-használati jogaiért munkálkodnak – idén Hegyeli Attila kapta, aki tizenkét évet dolgozott azért, hogy a csángó magyarok tanulhassák anyanyelvüket, elindította az erre irányuló programot, amely több mint ötezer csángó diákot érintett.
Elnököt választott a Minta
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági partnerszervezeteként alapított Minta tegnapi I. Országos Alakuló Küldöttgyűlésén Tőke Ervint, az EMNP csíkszeredai önkormányzati képviselőjét választotta a szervezet elnökévé. Tőke Ervin kijelentette, a Minta „jó ügyet és jó politikai közösséget” támogat, a tagok pedig az elmúlt választási év politikai kampányai során is bebizonyították, hogy „erős ellenszélben” is képesek dolgozni. Fontosnak nevezte, hogy a Minta megoldást találjon a fiatalok kivándorlása ellen, mert az „hasonló módon tizedeli a közösséget, mint egy háború”. Úgy fogalmazott, „túlélésünkhöz és reménybeli megerősödésünkhöz egy út vezet, a Székelyföld és az Érmellék területi autonómiája.”

Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)

Nyelvőrzés-díj Hegyeli Attilának
A moldvai nyelv védelme, a csángó oktatási program elindítása és működtetése érdekében végzett munkájáért az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés-díját adta át Hegyeli Attilának a hét végén Csíkszeredában tartott Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat ünnepi mozzanataként. Hegyeli 2000-ben kezdeményezője és elindítója volt a moldvai magyar oktatási programnak, amelyben közel ötezer csángó gyermek fordult meg az évek során.
A csángó gyermekek az iskolában, illetve délutáni magánoktatásban ismerkedtek a magyar nyelvvel, fejlesztették a családból hozott nyelvtudást, sokan közülük a középiskolát is magyar nyelven folytatták, folytatják erdélyi iskolákban, némelyek felsőfokú tanulmányaikat is anyanyelven végzik. Említett oktatási programot tavalyig a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége működtette, a magyar állam mint fő támogató egy évvel ezelőtt bízta a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségére, amelynek elnöke, Burus-Siklódi Botond a Háromszék érdeklődésére elmondta, a Nyelvőrzés-díj jó helyre került, hisz szövetségük arra a tizenkét éves munkára építkezve folytatja a moldvai magyar oktatási programot, amelyet Hegyeli Attila elindított és kitartó munkával eredményessé tett.
A díj átvételekor Hegyeli hangsúlyozta, az elismerés az egész csapatot illeti, amellyel együtt dolgozott, és amely szívügyének tekintette a csángó gyermekek anyanyelvi oktatását.
Fekete Réka
Háromszék
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bukhat az erdélyiek magyar érettségije
Rendőrségi feljelentést tett az Emberi Erőforrások Minisztériuma az erdélyi fiatalokat magyarországi érettségire felkészítő Sziltop Nonprofit Kft. ellen. A Magyar Nemzet cikkezett arról, hogy a budapesti tárca szerint a társaság jogosan igényelhet normatív hozzájárulást az állami költségvetésből a magyar állampolgársággal rendelkező romániai diákok után is, a Székelyföldre kihelyezett osztály működtetéséhez azonban engedélyt kellett volna kérnie az oktatásért felelős minisztertől.
A napilap megtudta, mivel ez nem történt meg, a romániai oktatással és vizsgáztatással a cég szabálysértést követ el, amiért a tárca feljelentést tett.
Mint arról lapunkban beszámoltunk, a Sziltop tavaly jelentette be, hogy magyar állami normatív támogatással működtetne a Székelyföldön levelezői jellegű, ingyenes gimnáziumi oktatást, és készítene fel magyar állampolgársággal rendelkező erdélyi fiatalokat magyarországi érettségire. A cég az anyaország egyik legnagyobb, 160 tagiskolából álló, tizenhatezer diákot oktató magániskola-hálózatát működteti, és tizenhetedik éve folytat esti és levelező gimnáziumi felnőttoktatást. A Sziltop által fenntartott Kölcsey Ferenc Gimnázium vásárosnaményi levelező tagozata keretében tavaly szeptemberben indították be az oktatást: Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön 200 jelentkezőnek tartanak felkészítő konzultációt havonta egyszer. Mivel a cég bevallottan nem akar versenyezni a helyi középiskolákkal, oktatási ajánlata a felnőtteknek szólt, így a Székelyföld számos településéről beiratkozott fiatalok átlagéletkora 28–30 év közötti. Közülük mintegy százan rendelkeznek magyar állampolgársággal is, felkészítésükért a társaság 40 ezer forint (600 lej) normatív támogatást kap diákonként a magyar államtól havonta.
Szilasi György, a Sziltop Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója tegnap a Krónikának elmondta, nem értik, mit kifogásol erdélyi tevékenységükben a budapesti minisztérium, hiszen az illetékes magyarországi kormányhivataltól beszerezték a szükséges engedélyt, a székelyföldi diákokat a vásárosnaményi tagozatra íratták be. „Arra nem kell engedélyt kérnünk, hogy elküldjünk néhány vendégtanárt, és oktassuk az erdélyi diákokat. Semmiféle tájékoztatást nem kaptunk a minisztériumtól, mindössze azt tudjuk, hogy feljelentést tettek ellenünk Budapest V. kerületi rendőrkapitányságán” – nyilatkozta lapunknak Szilasi György. Az igazgató értetlensége annál nagyobb, hogy Erdélyben kifejtett tevékenységükhöz levélben gratulált Orbán Viktor kormányfő és Áder János köztársasági elnök, Bába Iván, a külügyminisztérium közigazgatási államtitkára pedig jóváhagyta, hogy a májusban esedékes, csaknem ötven diák részvételével tartandó érettségi vizsgát Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán szervezzék meg. Kérdésünkre, miszerint fennáll-e a veszélye, hogy a sikeresen vizsgázó erdélyi hallgatók ne kapjanak magyar érettségi oklevelet, Szilasi György úgy válaszolt, nem tudja elképzelni, miért ne kaphatnának, a társaság nem látja ennek semmi akadályát. „Szeretnénk alaposabban megismerni a minisztérium álláspontját, a feljelentés okát. Ha a tárca elgáncsolja a székelyföldi vizsgát, akkor erdélyi hallgatóink számára megrendezzük Magyarországon” – szögezte le az ügyvezető igazgató.
Különben a Sziltop Nonprofit Kft. vendégtanárai öt tantárgyból készítik fel a székelyföldi fiatalokat, és eddig összesen száz kihelyezett órát tartottak; a magyar rendszerű vizsgán románból idegen nyelvként érettségizhetnek. Szilasi Györgytől megtudtuk, bár a magyar államtól csak a magyar állampolgárságú hallgatók után kapnak támogatást, ingyenessé tették a levelezői konzultációt az egyelőre nem honosultak számára is, mivel nem akarnak különbséget tenni magyar és magyar között. Egyébként román politikusok tavaly a hazai oktatási rendszer elleni „szabotázsakciónak” nevezték a kezdeményezést, és a Sziltop tevékenységének kivizsgálására szólították a bukaresti oktatási minisztériumot. Szerintük a magyarországi oktatási intézmény olyan romániai magyar fiataloknak adna érettségi bizonyítványt, akik Romániában elbukták a vizsgát, ezért fennáll a veszélye, hogy a diákok felhagynak a tanulással a „könnyűszerrel megszerezhető” magyar oklevél láttán.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Látogatói csúcs a könyves mustrán
Zárás előtt néhány órával látogatói csúcsot döntött a 20. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál: a csütörtökön kezdődött könyves mustrát vasárnap délutánig több mint 63 ezren keresték fel. A könyvfesztivál zárónapján átadták a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szakmai díjait.
Tavalyi teljesítménye alapján a Magvető Könyvkiadó lett az év kiadója. A hétvégén zajló rangos könyves bemutatón egyébként összesen tíz erdélyi kiadó képviseltette magát, kilencen a Romániai Magyar Könyves Céh által bérelt közös standon állítottak ki, míg a csíkszeredai Bookart Kiadó külön standot bérelt, és több könyvbemutatót is szervezett.
A Bookart Svájci írók sorozatában három új könyvet mutattak be, egy ötvenes évekből származó, reneszánszát élő útleírással és két versszerűen tömör, minimalista regénnyel ismerkedhettek meg a budapesti olvasók. Hajdú Farkas Zoltán, a csíkszeredai kiadó főszerkesztője és a sorozat szerkesztője az MTI-nek elmondta: Nicolas Bouvier Világunk járása című, kétkötetes útleírását Nyugat-Európában az utazóirodalom bibliájának tartják, mostanság fedezték fel újra. Az akkor 24 éves író 1953-ban utazott át egy barátjával Jugoszlávián, Görögországon, Törökországon, hogy elérjenek Iránba, majd Afganisztánba. A később Japánt és Srí Lankát is bejárt Bouvier-t a szerkesztő úgy jellemezte: nagy humanista, aki az emberben a legjobbat kereste. Egészen más Adelheit Duvanel Anyám kalapjára című regénye, amely magányos, kilátástalan életet élő hőseiről rövid, feszesen megírt látleletet ad – jellemezte a kötetet a szerkesztő. A harmadik könyv szerzőjét, Klaus Merzet pedig úgy mutatta be: talán az egész német nyelvű irodalom legnagyobb minimalistája, akinek a Jakob alszik című, mindössze 70 oldalas regényét óriási műnek tartják. Maga az alcím is – Voltaképpen egy regény – a mű rövidségével folytat párbeszédet. Hajdú Farkas Zoltán a tavalyi könyvfesztiválon szintén három kötettel indított Svájci írók sorozat fogadtatását firtató kérdésre azt válaszolta: a magyarországi vezető kulturális lapok nagyon jó kritikákat közöltek a korábbi könyvekről, a vártnál sokkal jobb a visszhangja. Elmesélte: a sorozat ötlete még 2010-ből származik, és egy társadalomtudományi modellnek, a „keleti Svájc” elképzelésnek állít emléket Erdély és Svájc, e két többnyelvű és többkultúrájú terület irodalmi összekapcsolásával. A szerkesztő elmondása szerint az volt a szándékuk a sorozattal, hogy olyan, világirodalmi értékű svájci írókat jelentessenek meg magyarul, akiket a magyar olvasó még nem ismer. Ezt az is indokolta, hogy bár van két-három svájci szerző, akinek a műveit Magyarországon kiadják, azok csak a Friedrich Dürrenmatthoz hasonló nagy nevek, akik már nem is svájciként, hanem inkább világhírű íróként ismertek. A sorozat jövőjéről szólva Hajdú Farkas Zoltán elmondta: Werner Morlanggal, a műveket kiválasztó svájci irodalomtudóssal eleve kilenckötetesre tervezték a sorozatot, és már az utolsó hármas is előkészület alatt áll. Ám terveik szerint megjelentetnek egy tizedik, kísérő kötetet is, amelyben a kilenc szerzőről írt tanulmányokat, velük készült interjúkat gyűjti majd össze. Ezzel egy időre lezárják a sorozatot, de, ahogy a szerkesztő mondta, jelentkezett olyan igény, hogy Gerhard Meiernek és Klaus Merznek újabb köteteit is adják ki. Így például a tervek szerint megjelentetik Meier Holtak szigete-tetralógiájának mind a négy kötetét, a tavaly kiadott első rész után következő másodiknak maga a sorozatszerkesztő lesz a fordítója. A három új kötetet pénteken mutatták be a könyvfesztivál keretében. A budapesti Svájci Államszövetség Nagykövetségével és a Pro Helvetia Alapítvánnyal közös rendezvényen részt vett az egyik szerző, Klaus Merz, a kötetek fordítói, Ádám Péter, Nádori Lídia és Rácz Péter, valamint Hajdú Farkas Zoltán. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége egyébként Michel Houellebecq francia író volt, aki egy pódiumbeszélgetésen elmondta: nem tartja magát történetmesélőnek, könyvei mindig a figurákból indulnak ki. A botrányhősként beharangozott író – aki az idei Budapest Nagydíjat vehette át a fesztiválon – arra is kitért: nem a szexet és a halált, hanem sokkal inkább a szeretetet és a gyászt érzi művei fő témájának.
Krónika (Kolozsvár).

Székelyzászló-ügy – Nem indul büntetőeljárás az intézményvezetők ellen
Nem indít büntetőeljárást az ügyészség a csíki polgármesteri hivatalokra, tanintézetekre, önkormányzati fenntartású intézményekre kitűzött székely zászlók ügyében – írta kedden a Székelyhon portál.
A portált Sorin Mihai Colceriu csíkszeredai főügyész tájékoztatta a bűnügyi kivizsgálás lezárásáról, amelyről hamarosan írásban tájékoztatják az érintetteket.
A főügyész szerint a rendőrség összeállított egy listát azoknak a csíki intézményeknek a vezetőivel, amelyekre kitűzték a székely zászlót. Végül nem is hallgatott ki minden intézményvezetőt, és azt a javaslatot tette, hogy ne induljon bűnvádi eljárás ellenük. A rendőrség álláspontját az ügyészség is elfogadta.
Hargita megyében egy maroshévizi nyugalmazott tanár feljelentése alapján kezdte vizsgálni a csíkszerdai, a székelyudvarhelyi és a gyergyószentmiklósi ügyészség azoknak az intézményeknek a vezetőit, amelyeken ott leng a székely zászló. Az intézményvezetők március és április során kaptak rendőrségi idézést, és írásos nyilatkozatot kellett adniuk arról, hogy miért tűzték ki a zászlót, ki utasította erre őket, mit jelképez a lobogó, és kitől kapták azt.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke múlt héten nyilatkozatban kérte fel a belügyminisztérium illetékeseit, hogy állítsák le a székely zászlót kitűző polgármesterek, iskolaigazgatók kihallgatását, és „foglalkozzanak azzal, ami a dolguk". Az RMDSZ elnöke kijelentette, a közösségi szimbólumok használata nem ütközik törvénybe, és nem is sérti a többségi lakosok egyéni vagy közösségi érdekeit.
A feljelentő nyugalmazott tanár korábbi keresete alapján helyezte hatályon kívül tavaly szeptemberben a Marosvásárhelyi Táblabíróság a Hargita Megyei Tanácsnak azt a 2009-ben hozott határozatát, amely a megye zászlajává nyilvánította a székely zászlót. A táblabíróság úgy ítélte meg, hogy egy megyének nem lehet zászlaja.
A zászlót Székelyföld szimbólumává tevő Székely Nemzeti Tanács (SZNT) úgy vélte, szükségtelen önkormányzati határozatokat hozni a zászló kitűzéséről, ezek ugyanis félremagyarázhatók, és lehetőséget adnak az érintettek zaklatására.
MTI
Erdély.ma

Erdélyi Fiatal Közgazdászok és Vállalkozók Találkozója - Interjú Csiszér Albert főszervezővel -
CSISZÉR ALBERT főszervezőt, a Romániai Magyar Közgazdász Társaság Ifjúsági Frakciójának (röviden RIF) elnökét kérdeztem a májusban megtartandó EFIKOT-ról, Erdély legnagyobb magyar nyelvű fiatal közgazdász találkozójáról. A fiatal elnök elárulta, hogy a találkozó központi témája egy új gazdasági irányzat és gondolkodásmód lesz, mely a „Kék Gazdaság – Blue Economy” nevet viseli.
Mi is valójában az EFIKOT?
Az EFIKOT az Erdélyi Fiatal Közgazdászok és Vállalkozók Találkozója, mely idén immár 12. alkalommal kerül megrendezésre az RMKT Ifjúsági Frakciója, vagyis a RIF által. Az EFIKOT hagyományosan minden évben megrendezésre kerül, mindig más-más városban, ahova egész Erdélyből összegyűlnek a fiatal közgazdászok, vállalkozók, gazdasági témák iránt érdeklődők. A résztvevők szakmai előadásokat hallgathatnak meg, megismerkedhetnek neves gazdasági szakemberekkel, ugyanakkor kapcsolatokat építhetnek. Mint ezen a téren egyedülálló rendezvény megerősíti az erdélyi magyarságot, bővítve annak gazdasági ismereteit, kapcsolatait, tapasztalatait.
Mikor és hol lesz megtartva? Honnan vártok résztvevőket?
Az XII. EFIKOT Marosvásárhelyen lesz megtartva, a Continental Hotelben 2013. május 3-5. között. Résztvevőket várunk az egész Kárpát-medencéből, de határon túlról legfőképp Magyarországról, míg Erdélyből Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Nagyváradról, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Székelyudvarhelyről, de minden bizonnyal lesznek bukaresti résztvevők is.
Mit jelent a Kék Gazdaság?
A Kék Gazdaság egy új gazdasági alternatívát kínál a társadalmak számára a gazdasági és ökológiai válságra. Az elmélet mellett a gyakorlatban is már létező módszereket mutat be, amelyeket a természet inspirált. Günter Pauli koncepciója olyan innovációkat használ fel, melyeket a természet ihletett s melyek által teljesen ki lehetne küszöbölni a fölösleges és pazarló szemétképződést, ugyanakkor megélhetést biztosíthatna a helyi kisközösségek számára is.
Miért pont a Kék Gazdaságot választottátok témaként?
Úgy gondoljuk, hogy a fiatalok azok, akik legfogékonyabbak az újra és ők azok, akik a változást hozzák. Mert váltásra, változásra szükség van a mai világban és ez az újfajta gazdaság-elmélet egy jó alapja lehet ennek. Ezért szeretnénk megismertetni neves előadóink által ezt a gazdaság-szemléletet a fiatalokkal, hiszen a mi kezünkben van a jövő kulcsa.
El tudnál mondani egy pár szót az előadókról?
Összesen 15 előadónk lesz a konferencián, melyek 3 szekcióban fognak előadni. A konferencia fő meghívottja Charles van der Haagen, aki Günter Pauli, a Kék Gazdaság elmélet kidolgozójának munkatársa és egyben legjobb barátja, valamint dr. Kiss Tibor, aki lefordította a Kék Gazdaság című könyvet magyarra. Neves előadóink még dr. Hetesi Zsolt fizikus és matematikus, a fenntartható fejlődés kutatója, dr. Törőcsik Mária marketingszakember, a fogyasztói magatartás kutatója, egyetemi tanár, dr. Svéhlik Csaba kétszeres Európa-díjas autókonstruktőr, valamint Csibi Magor, a WWF Románia programigazgatója.
Miért éri meg eljönni a konferenciára?
A szakmai része a konferenciának és a téma önmagáért beszél. Ez egy olyan új terület, amelyről jó ha minden fiatal közgazdász tud. Egy kis izelítőt adtunk az előbbi kérdésnél előadóinkból is, akikért szintén megéri eljönni. Viszont ezen kívül a konferenciának van egy hatalmas hozzáadott értéke, mégpedig az hogy a szűk két nap során összekovácsolódik egy remek fiatal közösség és egy olyan közeg alakul ki, amely megfelelő teret nyújt az ismerkedésre, kapcsolatépítésre. Ezt fűszerezi a kitűnő hangulat és a fiatalos alternatív programok.
Mit is csináltok valójában ti, RIF-esek?
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) Ifjúsági Frakciójaként (RIF) a fiatal közgazdászok országos szervezete vagyunk. Célunk összefogjni, találkozási felületet biztosítani, illetve szakmai ismereteket, programokat nyújtani a gazdaság iránt érdeklődök számára. Ami a rendezvényeinket illeti márciusban már szerveztünk egy branding témakörű konferenciát, illetve tervben van a XII. EFIKOT után ősszel egy újabb konferencia megrendezése, hogy csak a fontosabb programokat említsen. Ezen kívül még rengeteg nem konferencia jellegű rendezvényünk van, mint pl. klubtevékenységek, képzések, csapatösszerázó programok. Azon személyek pedig, akik szeretnének többet tudni ezekről követhetik eseménynaptárunk a RIF honlapján: www.rif.ro
Akinek felkeltettük a figyelmét és jelentkezne a konferenciára, hol teheti meg és mit kell még tudnia ezzel kapcsolatosan?
A konferencia Marosvásárhelyen lesz megszervezve a Continental Hotelben*** május 3-5 között. A teljes programról, előadókról, részvételi díjakról és jelentkezési lehetőségekről a rendezvény honlapján lehet olvasni: http://efikot.rif.ro/.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyar konzuli iroda nyílik Marosvásárhelyen és Nagyváradon
Hat új külképviseletet nyit a magyar kormány: Eszéken, Krakkóban és Torontóban főkonzulátus, Melbourne-ben, Marosvásárhelyen és Nagyváradon konzuli iroda nyílik – áll a keddi Magyar Közlönyben. A kormányhatározat értelmében az eszéki és krakkói főkonzulátusok felállításához szükséges helyi alkalmazotti létszám, továbbá az egyszeri beruházási és működési kiadások a Külügyminisztérium idei költségvetésében már rendelkezésre állnak, míg a marosvásárhelyi és nagyváradi konzuli irodákhoz szükséges kiküldötti és helyi alkalmazotti létszámot, valamint a kiadásokat szintén a tárca idei költségvetése tartalmazza.
A torontói főkonzulátus és a melbourne-i konzuli iroda megnyitásához szükséges kiadások fedezetét a tárca idei költségvetése, továbbá a Miniszterelnökség és a Külügyminisztérium közötti előirányzat-átcsoportosítás adja.
A közlönyben az olvasható, hogy az eszéki főkonzulátus kerülete Eszék-Baranya, Vukovár-Szerémség, Brod-Szávamenti, Pozsega-Szlavón, Verőce-Drávamente, Belovár-Bilogora, Kapronca-Körös és Muraköz megyékre terjed ki.
A torontói külképviselet kerülete Ontario (kivéve Ottawa közigazgatási területe), Manitoba és Saskatchewan tartomány. A krakkói főkonzulátus kerülete pedig az alsó-sziléziai, az opolei, a sziléziai, a szentkereszti, a kis-lengyelországi és a kárpátaljai vajdaságokból áll.
A konzuli irodák közül a melbourne-i a canberrai magyar nagykövetséghez tartozik, és Victoria, Dél-Ausztrália és Tasmania tartományokra terjed ki a kerülete.
A marosvásárhelyi külképviselet a csíkszeredai főkonzulátushoz tartozik, kerülete Maros és Szeben megyékből áll. A nagyváradi konzuli iroda a kolozsvári főkonzulátushoz tartozik, és Bihar, valamint Arad megyékre terjed ki a kerülete.
A kormány a határozat alapján továbbá felhívja a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy gondoskodjon arról: a Külügyminisztériumnak a külképviselet-igazgatásra mindenkori engedélyezett létszámát hárommal növeljék.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára március közepén Ausztráliában és Új-Zélandon járt, látogatása alkalmával úgy nyilatkozott, hogy 2008-ban az előző kormány több magyar külképviseletet bezárt, közöttük a főkonzulátust Sydneyben, Torontóban és Sao Paulóban, pedig ezek a helyek fontos központjai a magyar diaszpórának.
Az államtitkár hangsúlyozta, tárcája javaslatot tett a kormánynak egyes képviseletek újranyitására, így a közeljövőben várhatóan konzuli iroda nyílik Melbourne-ben is.
hirado.hu
Erdély.ma

Versek szavak és kvantumok között
„Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg.” Beszélgetés Lipcsei Márta nagyváradi költővel.
Melyik az a legkorábbi emléke, amikor tudatosult a költészet iránti vágya?
– Ötéves voltam, amikor az egyik unokatestvérem olvasta nekem Arany János V. László című balladáját. Nagyon tetszett, és a mai napig pontosan fel tudom idézni a bennem elindított fantáziafolyamatot. Vagyis nem azt akarom mondani, hogy a ballada nyelvezete fogott meg elsősorban, hanem a történet: elképzeltem, ahogy felriad a király a tomboló vihar zajában, illetve ahogy a vár tövében lopakodik a szökevények kis csapata. A gyermeki fantázia konkrét képeket teremtett. Egyébként rajzolgattam is, elsősorban dekoratív rajzokat, tizennégy éves koromban rajztanárom, az elismert művész, Mottl Román biztatott is a folytatásra, de akkor mintha már a zene fogott volna meg inkább, hegedülni tanultam. Őszintén szólva nem sikerült muzsikussá válnom, később viszont, a költészetben, eleinte tudat alatt, majd egyre tudatosabban köszönt vissza a zeneiség megérzése. Tehát az Arany-balladához kötődik a fantáziám „beindulása”, de az irodalommal már korábban szembesültem. Édesapám matematikatanár volt, de református pap felmenőitől örökölhette az énektudását, édesanyám pedig óvónő lévén, a szakmájához tartozott az éneklés. Egészen kicsi koromból emlékszem, milyen sok népdalt énekeltek a szüleim, esténként pedig a papa olvasott fel nekünk. Nem meséket, de például az Egri csillagokat és ugyanazt a fogást alkalmazta, amit a folytatásos regényeknél szoktak: mindig a legérdekesebb résznél hagyta abba, hogy várjuk a folytatást. Mondanom sem kell, hogy a Gárdonyi-regény is nagyon jó fantáziagyakorlat volt: mintegy újrajátszottam a jeleneteket, meg-megismételve mindazt, ami különösen megragadott. Amikor már nagyobbacskák lettünk, Nyírőről, Németh Lászlóról, Szabó Dezsőről beszélt nekünk sokat a papa és matematikusként természetesen nagyon sokat a Bolyaiakról.
Lipcsei Márta 1943. május 3-án született Nagyváradon, régi értelmiségi családban, a jelenlegi Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1960-ban, 1965-ben szerzett oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem fizika–kémia szakán. Harminc éven át oktatott fizikatanárként: tíz-tíz évig Feteşti-en, illetve Csíkszeredában, végül nyugdíjazásig a szülővárosában. Hét verskötete jelent meg, hamarosan megjelenik a nyolcadik, és előkészületben van a kilencedik – gyűjteményes – kötet is. Tagja a Magyar és a Román Írószövetségnek, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
– Verset mikor kezdett írni?
– Viszonyom a versíráshoz határozottan rendhagyónak mondható. Vagyis nem a szokásos serdülőkori rímfaragással kezdődött, hanem felnőtt fejjel és akkor sem egyszeriből kiforrott költemények papírra vetésével. A férjem, aki osztálytársam volt, szuperszonikus gépen lett pilóta, és házasságunk első tíz évében a Bărăgan közepén éltünk. Én Feteşti-en tanítottam, illetve ingáztam: négy kilométert gyalogoltam a buszmegállóig. Nagyon inspirált a beláthatatlan búza- és kukoricatenger szépsége, és tulajdonképpen gyaloglás közben éreztem át, mennyire igaza volt Petőfi feltétel nélküli alföldrajongásának. Egy-egy szókapcsolat, mondat, verssor jutott eszembe, ezeket leírtam ugyan, de még nem álltak össze verssé. Bevallom, a pilóták telepén, ahol laktunk, eléggé magányosnak éreztem magam, és úgy kezdtem – nagyon tudatosan – József Attilát olvasni. Gyakran megesett, hogy a magaméval azonosnak éreztem az ő túlérzékenységét és magányát, miután pedig megtanultam annyira románul, hogy éreztem is a nyelvet, akkor a kortárs román költészetet is kezdtem megérteni. Labişt, Sorescut, Nichita Stănescut olvastam és érdekes módon Iorgát, nem a történelmi, hanem a filozófia felé hajló írásait. Nálam ugyanis a fizika a filozófia felé mozdult el, ebben is rokonságot éreztem József Attilával. Tudom például, milyen büszke volt arra, hogy naprakész korának nagy, atomfizikai felfedezéseivel. Én pedig, amikor a kvantummechanikát tanítottam, a filozófia felől igyekeztem megközelíteni. Ösztönös volt ez a megközelítésem és később igazi szellemi elégtételnek számított olvasnom Nemes Nagy Ágnesnek a vers kvantumelméletéről írt véleményét, vagyis hogy a vers nem egyszerre jelenik meg, hanem kis kvantumokban, adagokban, s akárcsak a részecskéknek, a verseknek is van hullámtermészete. Az ő megfogalmazását próbálva továbbgondolni, eljutottam oda, hogy már a szavaknak van részecske- és hullámtermészete, ez utóbbit pedig a zeneiséggel hoztam összefüggésbe. Ez kétségtelenül az én fizikusságomnak tudható be. De visszatérve a fizika és a filozófia közelségéhez, nemrég volt részem egy igazán élvezetes szellemi utazásban: a kisebbik unokám országos fizikaversenyen ért el szép eredményt, és jutalomként Michael Brooks Fizika című könyvét kapta. A tudós az eddig felhalmozódott tudást fogja egybe, öszszegzi – filozófiai szempontból. Nagy élmény volt olvasni! De Weöres Sándortól sem idegen, hogy fizikai képekből induljon el, és a tőle megszokott zseniális játékossággal érje el a poétikai eredményt. Változás-variációk című versemben az ő gyakorlatával próbálkoztam: az interferenciaképben a fénycsíkok intenzitása változik, az első három fénycsíkot ragadom meg, a szakaszok ezért is háromsorosak. A szavak permutációjával a gondolati és érzelmi intenzitások kifejezésére törekedtem. De most látom, hogy előreszaladtam az időben, a máról beszélek, holott nem is mondtam, tulajdonképpen mikor kezdtem el írni: harmincéves koromban, akkor már három gyermek anyjaként. Ahogy gyalogoltam hazafelé a búzatáblában, vagy ahogy a konyhaablakból néztem a fénycsóvát kilövellő, meredeken felszálló gépeket, a különálló sorok kezdtek összeállni versekké. Már akkor tudatosult, hogy a kozmoszról szeretnék egy versciklust írni, ami csak húsz év elteltével valósult meg. A férjem hirtelen halt meg, és úgy éreztem, talán eljött az ideje a kozmoszciklusnak. A folyamatos versírást a tanítványaim váltották ki belőlem: egy maturandusünnepségen azt a „feladatot” kaptuk egy kollégámmal, hogy egyikünk írjon verset, a másik mondja el. És akkor nekem beugrott néhány régebbi verssor, leírtam, a kollégám pedig felolvasta. A szerelemről szólt a vers, és nagyon nagy sikert aratott a gyerekek körében. Előbb el sem akarták hinni, hogy én írtam, aztán viszont elkezdtek biztatni. Én pedig olvasni kezdtem a kozmoszciklushoz, szavakat gyűjtöttem és sikerült vennem a „kiugrott”, felfénylett szavak üzenetét, melyekből aztán összeálltak a versek.
– A megjelenésre mennyit kellett várnia?
– Körülbelül három évet: első kötetem, a Csillagközi utazás 1996-ban jelent meg a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában. A szerkesztésben sokat segített Kozma Mária. A következő két kötetem, a Vertikális álomterek és a Virtuális világ is a Pallasnál jelent meg, a harmadik kötet megjelenése után mentem nyugdíjba, és ahogy mondani szokás, azóta csak az irodalomnak élek. Bevallom, sok pótolnivalóm akadt, mert egész életemben olvastam ugyan, de tudatosan nem tanulmányoztam a kortárs költészetet. Vagyis egy kicsit autodidaktának tartom magam ilyen szempontból, de ezt egyáltalán nem szégyellem. Húsz év telt el az írás kezdete óta, és a lendületem alig csökkent. Igaz, nem érzem már azt a remegtető íráskényszert, de amikor harmóniában vagyok magammal, vagyis jó a belső energiaszintem, még mindig nagyon jól működik az alkotási és – miért is ne?! – a továbblépési vágy.
– Ha Lipcsei Mártát álmából felköltik és rákérdeznek, hogyan határozza meg önmagát, milyen gyorsan tudna válaszolni, és mi volna a felelet?
– Szinte azonnal és az, hogy költő. Nem azért, mert húsz éve írok verseket és a nyolcadik, illetve egy gyűjteményes kilencedik kötetem készül megjelenni, hanem mert visszatekintve tulajdonképpen mindig is költői alkat voltam. Nagyon erősen átéltem az élet mélységeit és magasságait, a szavak mindig nagyon erősen hatottak rám, ki tudott néhány szó billenteni az egyensúlyomból, bánatot, örömöt okoztak. És bizony voltak az életemben olyan pillanatok, amikor eléggé meg kellett küzdenem ahhoz, hogy egyensúlyban tartsam magam. Nagyon sokat segített ebben az úszás is: diákkoromban versenyúszó voltam, de ha belül valami baj van, ma is elmegyek úszni. Óvónő édesanyámtól tanultam, hogy a versek is sokban segítik a belső egyensúlyt. Nagyon idős volt már, amikor gyakran kiültünk ide, a tömbházak közötti padra, és a mama ugyanúgy, könyv nélkül mondta Reményik, Eminescu, Tompa Mihály, Dsida Jenő verseit, mint gyermekkorunkban.
– Visszatérnék az álomból felriasztó kérdéshez: költőnek vagy költőnőnek vallaná magát. Egyáltalán: fizikusként mi a véleménye a nők szellemi egyenjogúságáról? Hisz női filozófus, zeneszerző, nagy matematikus vagy fizikus egy-két kivételtől eltekintve nincs. Költő viszont van szép számmal.
– Fizikusként egyetértek azzal a véleménynyel, hogy a férfiak a zseniálisak. Illetve zseniálisabbak, mert bár a környezet sokban meghatározza a kiteljesedést, a kreatív elmék kiharcolják maguknak a megfelelő környezetet. A nők mást vesznek észre az életből, mint a férfiak, a figyelmük is másmilyen. Én költőnek tartom magam, férfias lelkialkat vagyok, de persze nem tagadom meg a nőiségemet. Mint Nemes Nagy Ágnes. Feltehetőleg emiatt nem véletlen az elvont tudományok iránti érdeklődésem sem: a tudományos ismereteket tudatosan építem be a költészetbe. A férfi kutatótársakkal körülvett Marie Curie-n kívül nincs más Nobel-díjas tudósnő, költőnő viszont hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy mennyi. De meggyőződésem, hogy minden alkotó elmében ott vannak a zsenialitás szikrái.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

Színes csíkszentgyörgyi falunapok könyvtáravatóval
Színes kulturális és szabadidős programokkal várták idén is Csíkszentgyörgyön a község lakosságát és az odalátogatókat a Szent György-napok alkalmával. A programsorozat kiemelkedő pontja volt az új községi könyvtár átadása.
Szombaton a sportkedvelőknek focibajnokságot tartottak a községi sportpályán, a kultúrházban délelőtt a legkisebbeknek a csíkszeredai Boszorka bábcsoport mutatta be a Fakalinka című bábelőadását. Ezt követően kézműves foglalkozáson vehettek részt a gyerekek.
A kultúrotthonban helyet kapó, megújult könyvtári térre is sokan voltak kíváncsiak. Tamás Rozália, a csíkszentgyörgyi könyvtár könyvtárosa kettős ünnepnek nevezte az eseményt, hisz nemcsak az új könyvtár megnyitását, hanem a községi könyvtárnak a Biblionet programba való bekapcsolódását is megünnepelhették. A programba való bekapcsolódás által pályázat útján négy számítógépet, egy fénymásológépet és egy kivetítőt kapott a könyvtár az IREX Alapítványtól.
„A Biblionet egy országos program, eddig több mint kétezer közkönyvtár kapcsolódott be. Amellett, hogy próbáljuk biztosítani az embereknek az információhoz való hozzáférést, igazából a szándékunk a közkönyvtárak újrafellendítése, valamint az, hogy a könyvtár egy közösségi hellyé alakuljon, ami sok mindenre alkalmas, kézműves foglalkozásra, hagyományőrzésre... Az a tapasztalatunk, hogy azokban a könyvtárakban, ahol működik a Biblionet program, megnőtt a könyvkölcsönzés is, nemcsak a látogatottság” – osztotta meg a jelenlevőkkel Szőcs József, a romániai IREX Alapítvány területi képviselője. „A tíz településből álló községnek bizony szüksége van egy ilyen nagyságrendű könyvtárra. Amikor megvalósul egy szép dolog, akkor az ember könnyen elfelejti a nehézségeket” – mutatott rá a községi könyvtár hányattatott múltjára György József, Csíkszentgyörgy polgármestere. „Azt kívánom, hogy ez a közösség használja minél többet, és hogy a könyvtár a közösség hasznát szolgálja”.
A délután folyamán, a Csíkszentgyörgy önkormányzata és a csíkszentgyörgyi Harmónia mazsorett tánccsoport által szervezett rendezvénysorozat részeként vallásos koncertet, esküvői ruhabemutatót, valamint a menasági amatőr színjátszók rövid jeleneteit tekinthette meg a közönség. Este Abodi Nagy Blanka koncertje hangolta jókedvre a jelenlevőket, majd Janicsák Veca és az Új Bojtorján koncertezett.
Vasárnap a csíkszentgyörgyi fúvósok, a Csíkszentkirályi Vadrózsa és a Házasemberek néptánccsoportok, a Harmónia mazsorettcsoport, Orbán Szabina, valamint a Csíkbánfalvi Márton Ferenc amatőr színjátszó csoport lépett fel. Ugyancsak vasárnap került sor a 18 évesek köszöntésére is.
„Annak ellenére, hogy nagy a pénztelenség, az emberek kihasználják a lehetőséget, eljönnek, a sátrakban egyet söröznek, megtekintik az előadásokat. Egy picit találkozunk azokkal is, akik nem jönnek gyakran a hivatalba, el tudunk kötetlenül beszélgetni, és ez jó mindnyájunknak” – fogalmazott a polgármester.
Föld-napi rendezvény az Erdei Iskolánál
A csíkszentgyörgyi kultúrotthontól néhány kilométerre, a pottyondi Erdei Iskola Vendégháznál a Riehen Egyesület szervezésében szombaton Föld-napi rendezvényt tartottak. Az esemény számos ifjú és idősebb érdeklődőt vonzott, egész családok is kilátogattak. A résztvevők végigjárhatták a tanösvényeket, mikroszkópon keresztül vizsgálhatták a patak élővilágát, népi sportjátékban vehettek részt, a lacikonyhán töltött káposztát, paszulyfőzeléket, valamint az erdei iskola saját édességkészítményeit is megkóstolhatták. Nagy népszerűségnek örvendett a szekerezés, valamint a Menyecskék Házában zajló kézműves foglalkozások, ahol többek között színes ceruzatartót és kalapot lehetett készíteni. „A Menyecskék Háza egy felújított régi parasztház, a nyár folyamán itt szeretnénk női foglalkozásokkal megismertetni a gyerekeket. A berendezésén most dolgozunk, de többek között a kenyérsütés, szövés vagy a hagyományos főzés fortélyaiba avatjuk majd itt be a fiatalokat. A nyár folyamán vannak saját szervezésű vakációs programjaink, és azokból szeretnénk ilyenkor ízelítőt nyújtani a minket meglátogatóknak” – mondta el Szabó Enikő, a Riehen Egyesület munkatársa.
Péter Beáta
Székelyföld.ro

Kíméletlenül bírságol a fogyasztóvédelem a román nyelvű cimkék hiánya miatt
Hivatalosan is bemutatta Sorin Susanu, a brassói regionális fogyasztóvédelmi főbiztosa a Hargita megyéért felelős helyettesét. Öt év szakmai tapasztalattal a háta mögött Moldovan Laurentiu, vezeti ezután helyettes főbiztosi minőségben a fogyasztóvédelmi hatóság Hargita megyei részlegét. Az elmúlt időszak ellenőrzéseiről, a tapasztalt hiányosságokról, illetve az ortodox húsvét körüli várhatóan fokozott fogyasztóvédelmi tevékenységéről számolt be Sorin Susanu, regionális főbiztos. Kiderült például, hogy nyolc ellenőrzés során nyolc esetben kényszerültek bírságot kiszabni az egyik csíkszeredai szupermarketre ugyanazért a kihágásért: a polcon található áruk nem tartalmaztak román nyelvű termékleírást. A fogyasztóvédelmi főbiztos rosszindulatnak minősítette a cég hozzáállását, és kijelentette nem riadnak vissza a drasztikusabb lépésektől sem a törvények betartatásáért. Amennyiben nem hajlandóak törvényes módon címkézni az árut az egységben, felfüggesztik az üzlet működési engedélyét.
Emellett a főbiztos hivatalosan is bemutatta a Hargita megyéért felelős helyettesét, Moldovan Laurentiut, akit már nézőink ismerhetnek a képernyőről. Az új helyettes főbiztost a csíkszeredai piaccsarnokban tartott ellenőrzés kapcsán szólaltattuk meg. Moldovan Csíkszeredában született, itt is végezte az általános és a középiskolát.
Később Brassóban, élelmiszer mérnöki és közgazdászi szakokon végezte egyetemi tanulmányait. Továbbá az is kiderült, az új igazgató anyanyelvi szinten beszél magyarul, igaz kameránknak nem volt hajlandó magyarul nyilatkozni. Arra azonban kamerán kívül ígéretet tett, hogy minden ügyféllel az anyanyelvén áll majd szóba.
Hompoth Loránd
csikitvonline.ro
Erdély.ma,