Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. november 3.
Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 5.
Szenátor- és képviselőjelöltek vagyona
Hét politikai alakulat 34 tagja vesz részt a decemberi parlamenti választásokon Hargita megyében. Közöttük vannak „régi motorosok”, ugyanakkor olyanok is, akik először jelöltetik magukat szenátornak, illetve képviselőnek.
Akárcsak négy esztendővel ezelőtt, Hargita megyében ezúttal is öt képviselői és két szenátori körzetet alakítottak, ezek mindegyikében indít jelöltet a két magyar párt, az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a román pártok képviselői viszont csak bizonyos körzetekben méretkeznek meg magyar versenytársaikkal. Alább a jelöltek neveit ismertetjük, továbbá – a Mediafax hírügynökség összeállítását felhasználva – legfrissebb vagyonnyilatkozataikból tallózunk.
Az 1-es számú szenátori körzet
Hargita megyében két szenátori körzetet alakítottak ki. Az egyes számú szenátori körzethez a Csíki-medence, Szentegyháza, Lövéte, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, a Gyimesek és a Kászonok vidéke tartozik. E szenátori körzet jelöltjei: Tánczos Barna (RMDSZ), Papp Előd (EMNP), Alexandru Tompea (PNL), és Adrian-George Ciobanu (PDL).
Tánczos Barna jelenleg a Román Jégkorong Szövetség elnöke, 900 négyzetméter földterület és egy csíkszentkirályi lakóház tulajdonosa. Államtitkárként tavaly 53 ezer lejt keresett. Papp Előd két csíkszeredai tömbházlakás tulajdonosa, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkatársaként tavaly 36 ezer lejt keresett. Alexandru Tompea mérnök két maroshévízi földterület tulajdonosa, mindkettőt örökölte. Két lakóházat jelölt meg vagyonnyilatkozatában. 2011-ben 83 ezer lejes fizetése volt.
A 2-es számú szenátori körzet
A 2-es számú szenátori körzetben (Udvarhelyszék és a Gyergyói-medence nagy része) Verestóy Attila (RMDSZ), Zakariás Zoltán (EMNP), Dan Emanuel Petruţ (PSD), valamint Adrian Trif (PDL) indul a szenátori székért.
Verestóy Attila vagyona tavaly 70 millió euró volt. Zakariás Zoltán orvos, vagyonnyilatkozatában egy koronkai (Maros megye) belterületet jelölt meg, továbbá egy mezőgazdasági területet a tengerparti Vama Veche településen, illetve egy székelyudvarhelyi tömbházlakást. Dan Emanuel Petruţ jelenleg képviselő a maroshévízi önkormányzati testületben, a bélbori ásványvíztöltődében dolgozik, ahonnan tavaly 31 ezer lej fizetést kapott. Emellett 5,5 ezer lejnyi önkormányzati képviselői illetményben részesült. A Csíkszeredában élő Adrian Trif jogász jelenleg egy kereskedelmi társaság marketingigazgatója. A megyei választási irodához letett vagyonnyilatkozatát nem töltötte ki.
Az 1-es számú képviselői körzet
Az 1-es számú képviselői körzetben (Alcsík) négyen indulnak: Korodi Attila (RMDSZ), Csibi Zoltán (EMNP), Niculae Niga (PNL) és Radu Botezatu (Romániai Jobboldali Szövetség, ARD).
Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter vagyonnyilatkozata szerint feleségével egy 1700 négyzetméteres csobotfalvi terület, két csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy Škoda Octavia személyautó tulajdonosa. Tavaly 55,4 ezer lejnyi képviselői illetményben részesült. Csibi Zoltán idéntől önkormányzati képviselő a csíkszentimrei testületben, vagyonnyilatkozata szerint tavaly összesen négyezer lejt keresett. Niculae Niga közgazdász, a megyei kincstár volt igazgatója márciusi vagyonnyilatkozata szerint három belterület mellett két csíkszeredai tömbházlakás, egy hétvégi ház, valamint egy Dacia és egy Peugeot személygépkocsi tulajdonosa. Az utolsó pénzügyi évben 89,6 ezer lejt keresett.
A 2-es számú képviselői körzet
Kelemen Hunor (RMDSZ), Sorbán Attila (EMNP), Cristina Vaida (PNL) és Mitică Ducu (PDL) indul a kettes számú Hargita megyei (felcsíki) képviselői körzetért.
Kelemen Hunor 2010-ben szüleivel közösen vásárolt egy 120 négyzetméteres lakást és egy közel 300 négyzetméteres belterületet, mindkettőt Kolozsváron. RMDSZ-elnökként tavaly 49 ezer lejt, kulturális miniszterként pedig 55 ezer lejt keresett. Sorbán Attila menedzserként tevékenykedik egy csíkszeredai cégnél, amelytől 2011-ben összesen 14,4 ezer lej fizetést kapott. Egy csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy pálfalvi és egy csíkszeredai földterület tulajdonosa.
A 3-as számú képviselői körzet
Antal István (RMDSZ), Székely Réka Kinga (EMNP), Ioan Crăciunaş (USL) és Cristina Timariu (PDL) a 3-as számú (Udvarhelyszék) képviselői körzet jelöltje.
Antal István 32 hektár mezőgazdasági és erdős területet birtokosa, tulajdonosa továbbá két magánháznak, illetve egy 2000 négyzetméteres kereskedelmi/termelői felületnek. Értékes magánkönyvtárat is magáénak tudhat. Székely Réka Kinga unitárius lelkész tavalyi fizetése 14 ezer lej volt. Ioan Crăciunaş a belügyminisztériumtól vonult nyugállományba, éves nyugdíja tavaly meghaladta az 51 ezer lejt.
A 4-es és 5-ös számú képviselői körzet
A 4-es számú (Parajd – Székelykeresztúr – Gyergyó) képviselői körzet jelöltjei: Moldován József (RMDSZ), Lázár Ede (EMNP), Teodor Dobrean (PNL) és Veronica Arsintea (PDL).
Moldován József volt kommunikációs államtitkár mellett tehát a Sapientia egyetem tanára, Lázár Ede próbálja megszerezni a szavazatok többségét. Lázár tavaly 41 ezer lejt keresett.
Az 5-ös számú (Hargita megye északi része) képviselői körzet jelöltjei: Mik József (RMDSZ), Szabó Tibor (EMNP), Mircea Duşa, (PSD), és Petru Runcan (PDL).
Mik József jelenleg Borszék polgármestere, tavaly polgármesteri fizetésként 32,4 ezer lejt kapott. Szabó Tibor jelenleg a borszéki borvíztöltöde alkalmazottja, tavaly még Borszék alpolgármestereként tevékenykedett, amiért 2011-ben 24 ezer lej fizetés járt. Mircea Duşa legfrissebb vagyonnyilatkozatából kiderül, hogy két földterület (egyik 113, a másik 283 négyzetméteres) és két tömbházlakás tulajdonosa. Tavaly képviselői illetményként 55,4 ezer lejt kapott.
Kozán István
Székelyhon.ro
Hét politikai alakulat 34 tagja vesz részt a decemberi parlamenti választásokon Hargita megyében. Közöttük vannak „régi motorosok”, ugyanakkor olyanok is, akik először jelöltetik magukat szenátornak, illetve képviselőnek.
Akárcsak négy esztendővel ezelőtt, Hargita megyében ezúttal is öt képviselői és két szenátori körzetet alakítottak, ezek mindegyikében indít jelöltet a két magyar párt, az RMDSZ, illetve az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), a román pártok képviselői viszont csak bizonyos körzetekben méretkeznek meg magyar versenytársaikkal. Alább a jelöltek neveit ismertetjük, továbbá – a Mediafax hírügynökség összeállítását felhasználva – legfrissebb vagyonnyilatkozataikból tallózunk.
Az 1-es számú szenátori körzet
Hargita megyében két szenátori körzetet alakítottak ki. Az egyes számú szenátori körzethez a Csíki-medence, Szentegyháza, Lövéte, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, a Gyimesek és a Kászonok vidéke tartozik. E szenátori körzet jelöltjei: Tánczos Barna (RMDSZ), Papp Előd (EMNP), Alexandru Tompea (PNL), és Adrian-George Ciobanu (PDL).
Tánczos Barna jelenleg a Román Jégkorong Szövetség elnöke, 900 négyzetméter földterület és egy csíkszentkirályi lakóház tulajdonosa. Államtitkárként tavaly 53 ezer lejt keresett. Papp Előd két csíkszeredai tömbházlakás tulajdonosa, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkatársaként tavaly 36 ezer lejt keresett. Alexandru Tompea mérnök két maroshévízi földterület tulajdonosa, mindkettőt örökölte. Két lakóházat jelölt meg vagyonnyilatkozatában. 2011-ben 83 ezer lejes fizetése volt.
A 2-es számú szenátori körzet
A 2-es számú szenátori körzetben (Udvarhelyszék és a Gyergyói-medence nagy része) Verestóy Attila (RMDSZ), Zakariás Zoltán (EMNP), Dan Emanuel Petruţ (PSD), valamint Adrian Trif (PDL) indul a szenátori székért.
Verestóy Attila vagyona tavaly 70 millió euró volt. Zakariás Zoltán orvos, vagyonnyilatkozatában egy koronkai (Maros megye) belterületet jelölt meg, továbbá egy mezőgazdasági területet a tengerparti Vama Veche településen, illetve egy székelyudvarhelyi tömbházlakást. Dan Emanuel Petruţ jelenleg képviselő a maroshévízi önkormányzati testületben, a bélbori ásványvíztöltődében dolgozik, ahonnan tavaly 31 ezer lej fizetést kapott. Emellett 5,5 ezer lejnyi önkormányzati képviselői illetményben részesült. A Csíkszeredában élő Adrian Trif jogász jelenleg egy kereskedelmi társaság marketingigazgatója. A megyei választási irodához letett vagyonnyilatkozatát nem töltötte ki.
Az 1-es számú képviselői körzet
Az 1-es számú képviselői körzetben (Alcsík) négyen indulnak: Korodi Attila (RMDSZ), Csibi Zoltán (EMNP), Niculae Niga (PNL) és Radu Botezatu (Romániai Jobboldali Szövetség, ARD).
Korodi Attila volt környezetvédelmi miniszter vagyonnyilatkozata szerint feleségével egy 1700 négyzetméteres csobotfalvi terület, két csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy Škoda Octavia személyautó tulajdonosa. Tavaly 55,4 ezer lejnyi képviselői illetményben részesült. Csibi Zoltán idéntől önkormányzati képviselő a csíkszentimrei testületben, vagyonnyilatkozata szerint tavaly összesen négyezer lejt keresett. Niculae Niga közgazdász, a megyei kincstár volt igazgatója márciusi vagyonnyilatkozata szerint három belterület mellett két csíkszeredai tömbházlakás, egy hétvégi ház, valamint egy Dacia és egy Peugeot személygépkocsi tulajdonosa. Az utolsó pénzügyi évben 89,6 ezer lejt keresett.
A 2-es számú képviselői körzet
Kelemen Hunor (RMDSZ), Sorbán Attila (EMNP), Cristina Vaida (PNL) és Mitică Ducu (PDL) indul a kettes számú Hargita megyei (felcsíki) képviselői körzetért.
Kelemen Hunor 2010-ben szüleivel közösen vásárolt egy 120 négyzetméteres lakást és egy közel 300 négyzetméteres belterületet, mindkettőt Kolozsváron. RMDSZ-elnökként tavaly 49 ezer lejt, kulturális miniszterként pedig 55 ezer lejt keresett. Sorbán Attila menedzserként tevékenykedik egy csíkszeredai cégnél, amelytől 2011-ben összesen 14,4 ezer lej fizetést kapott. Egy csíkszeredai tömbházlakás, valamint egy pálfalvi és egy csíkszeredai földterület tulajdonosa.
A 3-as számú képviselői körzet
Antal István (RMDSZ), Székely Réka Kinga (EMNP), Ioan Crăciunaş (USL) és Cristina Timariu (PDL) a 3-as számú (Udvarhelyszék) képviselői körzet jelöltje.
Antal István 32 hektár mezőgazdasági és erdős területet birtokosa, tulajdonosa továbbá két magánháznak, illetve egy 2000 négyzetméteres kereskedelmi/termelői felületnek. Értékes magánkönyvtárat is magáénak tudhat. Székely Réka Kinga unitárius lelkész tavalyi fizetése 14 ezer lej volt. Ioan Crăciunaş a belügyminisztériumtól vonult nyugállományba, éves nyugdíja tavaly meghaladta az 51 ezer lejt.
A 4-es és 5-ös számú képviselői körzet
A 4-es számú (Parajd – Székelykeresztúr – Gyergyó) képviselői körzet jelöltjei: Moldován József (RMDSZ), Lázár Ede (EMNP), Teodor Dobrean (PNL) és Veronica Arsintea (PDL).
Moldován József volt kommunikációs államtitkár mellett tehát a Sapientia egyetem tanára, Lázár Ede próbálja megszerezni a szavazatok többségét. Lázár tavaly 41 ezer lejt keresett.
Az 5-ös számú (Hargita megye északi része) képviselői körzet jelöltjei: Mik József (RMDSZ), Szabó Tibor (EMNP), Mircea Duşa, (PSD), és Petru Runcan (PDL).
Mik József jelenleg Borszék polgármestere, tavaly polgármesteri fizetésként 32,4 ezer lejt kapott. Szabó Tibor jelenleg a borszéki borvíztöltöde alkalmazottja, tavaly még Borszék alpolgármestereként tevékenykedett, amiért 2011-ben 24 ezer lej fizetés járt. Mircea Duşa legfrissebb vagyonnyilatkozatából kiderül, hogy két földterület (egyik 113, a másik 283 négyzetméteres) és két tömbházlakás tulajdonosa. Tavaly képviselői illetményként 55,4 ezer lejt kapott.
Kozán István
Székelyhon.ro
2012. november 8.
A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro
2012. november 9.
Egy kis visszatekintés
Örömmel olvastam az egyik úriember véleményét lapjukban arról, hogy mennyire passzív az ifjúság érdeklődése a magyar történelem és úgy általában a magyarság sorsa iránt, egészen addig, ameddig a fejtegetés feléig nem értem. Itt egy 180 fokos fordulattal találtam szembe magam. Valahogy úgy éreztem magam, mint régen, amikor jött a fekete autó és a pribékek egészen megnyugtattak, hogy elvtárs, mi érted jöttünk, nem ellened. Az történt ugyanis a szerzővel, hogy a fiatalok kezdeti történelmi hiányosságai miatt már-már kitör és a magyarok legádázabb ellenségeitől vett idézettel kezdi szapulni a magyarságot. Úgy éreztem, mintha a megboldogult SZDSZ, vagy annak hosszú nyelvű csatlósai szólaltak volna meg - jönnek a szarból a mélymagyarok, vagy zsidó kultúra nélkül a magyaroknak csak a fütyülős barackjuk lenne stb. - és céljuk az egész nemzet lejáratása itthon és külföldön egyaránt. Ilyen véleményt akár a románoktól is vehetett volna, ők sem írtak valami hízelgően rólunk (a lovaglástól teljesen karikalábú, makogó, törpe, vad kinézetű hordák stb.). Véleményem szerint azért nem ideális pont egy Habsburgot idézni, mert tudjuk, kik voltak az említett urak. Ezt még fokozza az a tény is, hogy az említett II. Habsburg József (1741-1790), akit Kalapos Királynak is hívtak – ugyanis nem volt megkoronázva - és 1781 után cseh és magyar király – nem az intelligenciájáról volt híres. Autodidakta módszerrel képezte magát, aztán Álmodozások (franciául Réveries) címmel veti papírra elképzeléseit, a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölve meg. A nemzetiségi mozgalmakat Bécs hallgatólagosan támogatta, külön épületrész volt számukra biztosítva, és ide az ún. Controlor folyosón lehetett bejutni. Itt fogadta a Horia, Cloșca és Crișan triót is, és biztatta az 1784-es kegyetlenségekre. Az említett trió mindent támadott, ami nem volt ortodox, és ezen belül is főleg a magyar nemességet. A király a rendfenntartó szerveket nem engedte közbelépni, csak miután már több ezer áldozatot követelt a véres randalírozásuk. A felkelés leverése után csak a 3 főkolompos ellen indult eljárás a király parancsára. Ez röviden a kalapos király, akire hivatkozik a szerző - és ő hihetetlenül igazat ad neki (érdekes kifejezés) - vádol és verbőczyzik. Azt is tudni kell, hogy Werbőczy István (1458-1541) kora egyik legműveltebb egyénisége volt . A magyar és német nyelv mellett tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet is. Az állami apparátusban különböző magas funkciókat foglalt el és az ő nevéhez fűződik a Hármas Könyv - Tripartitum - című törvénygyűjtemény kiadása 1517-ben, amely a nemesség és a parasztság közti viszonyt igyekszik tisztázni. A bécsi udvarral nem volt különösebben rossz viszonyban, ezért a szultán 1541-ben megmérgeztette. Most, ha kicsit is beletekintünk a magyarok történetébe, akkor egyből látjuk, hogy már több mint ezer éve (most nem veszem figyelembe László Gyula kettős honfoglalás-elméletét) népünk talán a világ egyik legnagyobb ütköző zónájában telepedett meg. Itt találkozik ugyanis két ellentétes civilizáció, az ortodoxia és a kereszténység, és itt kellett helytállni több mint ezer éven keresztül mindenféle idegen segítség nélkül. Persze, ígéretek mindig voltak, de hány Habsburg vagy román király esett el az ellenséggel vívott csatában úgy mint II. Lajos magyar király (1506-1526)? Persze, azt elismerem (erdő száraz fa nélkül), hogy a nemesség körében voltak széthúzások és kisebb-nagyobb kilengések, de nem ez volt a történelem során az általános jellemvonása a magyarságnak, de mivel állandó hadakozásban volt, férfinépségből mindig hiány volt. Bezzeg a betelepedő népeknek nem volt kötelező hadviselés, ami az addigi életkörülményekhez képest Kánaán volt. Így is pl. Lórántffy Zsuzsanna, Rákóczi György (ma terrorista lenne) fejedelem felesége a fogarasi oláhoknak iskolát építtetett „Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre”. Ma melyik moldvai településen nyitnak magyar iskolát megtollasodott román testvéreink? Máskülönben Bécsnek a „legnagyobb magyar” Széchenyi Istvánról sem volt valami jó véleménye, hiszen ő a döblingi börtönben végezte 1860-ban, talán azért, mert azt merte mondani, hogy „vár állott, most kőhalom”. Pedig volt idő, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Tehát az a nemzet, mely 22 fő szentet, 22 fő boldogot, 18 fő tiszteletreméltót avatott, ugyanakkor 1222-ben kiadta az Aranybullát, lényegében az ország alkotmányát - a világon talán csak az angolok előzik meg ebben - az én olvasatomban nem lehet egy söpredék nemzet, sőt büszkeség tölt el, hogy ide tartozom. A szerző gondolatmenetét folytatva, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének az ősbemutatója 1915-ben volt , és zeneileg legtermékenyebb periódusa 1920 után kezdődött, tehát az ő zenéjére már nem nagyon mulathatták el az országot. Sajnos, a legkritikusabb időben Magyarországnak nem volt egy Kemal Atatürkje, de volt egy Károlyi Mihálya, aki a liberálisok teljes befolyása alatt állt, majd Kún (alias Kohn) Béláék politikai prostituáltja lett, ami a hatalmas országvesztés egyik okozója. Abban az időben talán Liszt Ferenc zenéje volt a topon, de az nem feltétlen volt alkalmas nagy mulatozásokra. Kölcsey Ferenc a Himnuszban nem mástól vár segítséget, ő Istenhez esedezik áldásért, ami nem meglepő, hiszen Szent István királyunk Máriának ajánlotta országát. Tehát nem kell ellenségeink alá lovat adni, mert tudok egy nemzetet, amely 2500 éve már hordozza a civilizációt és kultúrát e tájon, minden csatában győzedelmeskedett, az első világháborúban is csak győzelemre emlékeznek (pe aici nu se trece), de arra már nem, hogy August von Machensen a magyar hadsereggel egyetemben úgy megriasztotta, hogy ijedtségükben még a fővárost is Iași-ba költöztették. Erre mondják: Falsa tempore ac spatio vanescunt. Da pace Domine! (A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Adj nekik békét, Uram!) Azt is tudjuk, hogy a történelemben, bármennyire is akarják egyesek, nincsen status quo. Románia mai határvonalait az 1947. 02.10-én kötött párizsi békeszerződés szentesíti. Az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) élén tevékenykedő Kurkó Gyárfás hathatós hozzájárulásával akkor Észak-Erdélyt Romániához csatolták. Akkor még Kolozsvár (ezért Vadim elvágja a torkomat), Nagyvárad stb. még magyar többségű városok voltak. Azóta egy magyar nemes sem telepített be senkit, de az etnikai összetételt ma meg lehet nézni. Ez a tendencia sajnos, ma is gőzerővel folytatódik, csak Csíkszeredában is nyitott szemmel kell járni. Végül a szerző mondanivalójának befejező részével újra tökéletesen egyetértek, ha egyáltalán ennek van valami jelentősége. Tisztelettel,
Bilibók Károly
Székelyhon.ro
Örömmel olvastam az egyik úriember véleményét lapjukban arról, hogy mennyire passzív az ifjúság érdeklődése a magyar történelem és úgy általában a magyarság sorsa iránt, egészen addig, ameddig a fejtegetés feléig nem értem. Itt egy 180 fokos fordulattal találtam szembe magam. Valahogy úgy éreztem magam, mint régen, amikor jött a fekete autó és a pribékek egészen megnyugtattak, hogy elvtárs, mi érted jöttünk, nem ellened. Az történt ugyanis a szerzővel, hogy a fiatalok kezdeti történelmi hiányosságai miatt már-már kitör és a magyarok legádázabb ellenségeitől vett idézettel kezdi szapulni a magyarságot. Úgy éreztem, mintha a megboldogult SZDSZ, vagy annak hosszú nyelvű csatlósai szólaltak volna meg - jönnek a szarból a mélymagyarok, vagy zsidó kultúra nélkül a magyaroknak csak a fütyülős barackjuk lenne stb. - és céljuk az egész nemzet lejáratása itthon és külföldön egyaránt. Ilyen véleményt akár a románoktól is vehetett volna, ők sem írtak valami hízelgően rólunk (a lovaglástól teljesen karikalábú, makogó, törpe, vad kinézetű hordák stb.). Véleményem szerint azért nem ideális pont egy Habsburgot idézni, mert tudjuk, kik voltak az említett urak. Ezt még fokozza az a tény is, hogy az említett II. Habsburg József (1741-1790), akit Kalapos Királynak is hívtak – ugyanis nem volt megkoronázva - és 1781 után cseh és magyar király – nem az intelligenciájáról volt híres. Autodidakta módszerrel képezte magát, aztán Álmodozások (franciául Réveries) címmel veti papírra elképzeléseit, a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölve meg. A nemzetiségi mozgalmakat Bécs hallgatólagosan támogatta, külön épületrész volt számukra biztosítva, és ide az ún. Controlor folyosón lehetett bejutni. Itt fogadta a Horia, Cloșca és Crișan triót is, és biztatta az 1784-es kegyetlenségekre. Az említett trió mindent támadott, ami nem volt ortodox, és ezen belül is főleg a magyar nemességet. A király a rendfenntartó szerveket nem engedte közbelépni, csak miután már több ezer áldozatot követelt a véres randalírozásuk. A felkelés leverése után csak a 3 főkolompos ellen indult eljárás a király parancsára. Ez röviden a kalapos király, akire hivatkozik a szerző - és ő hihetetlenül igazat ad neki (érdekes kifejezés) - vádol és verbőczyzik. Azt is tudni kell, hogy Werbőczy István (1458-1541) kora egyik legműveltebb egyénisége volt . A magyar és német nyelv mellett tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet is. Az állami apparátusban különböző magas funkciókat foglalt el és az ő nevéhez fűződik a Hármas Könyv - Tripartitum - című törvénygyűjtemény kiadása 1517-ben, amely a nemesség és a parasztság közti viszonyt igyekszik tisztázni. A bécsi udvarral nem volt különösebben rossz viszonyban, ezért a szultán 1541-ben megmérgeztette. Most, ha kicsit is beletekintünk a magyarok történetébe, akkor egyből látjuk, hogy már több mint ezer éve (most nem veszem figyelembe László Gyula kettős honfoglalás-elméletét) népünk talán a világ egyik legnagyobb ütköző zónájában telepedett meg. Itt találkozik ugyanis két ellentétes civilizáció, az ortodoxia és a kereszténység, és itt kellett helytállni több mint ezer éven keresztül mindenféle idegen segítség nélkül. Persze, ígéretek mindig voltak, de hány Habsburg vagy román király esett el az ellenséggel vívott csatában úgy mint II. Lajos magyar király (1506-1526)? Persze, azt elismerem (erdő száraz fa nélkül), hogy a nemesség körében voltak széthúzások és kisebb-nagyobb kilengések, de nem ez volt a történelem során az általános jellemvonása a magyarságnak, de mivel állandó hadakozásban volt, férfinépségből mindig hiány volt. Bezzeg a betelepedő népeknek nem volt kötelező hadviselés, ami az addigi életkörülményekhez képest Kánaán volt. Így is pl. Lórántffy Zsuzsanna, Rákóczi György (ma terrorista lenne) fejedelem felesége a fogarasi oláhoknak iskolát építtetett „Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre”. Ma melyik moldvai településen nyitnak magyar iskolát megtollasodott román testvéreink? Máskülönben Bécsnek a „legnagyobb magyar” Széchenyi Istvánról sem volt valami jó véleménye, hiszen ő a döblingi börtönben végezte 1860-ban, talán azért, mert azt merte mondani, hogy „vár állott, most kőhalom”. Pedig volt idő, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Tehát az a nemzet, mely 22 fő szentet, 22 fő boldogot, 18 fő tiszteletreméltót avatott, ugyanakkor 1222-ben kiadta az Aranybullát, lényegében az ország alkotmányát - a világon talán csak az angolok előzik meg ebben - az én olvasatomban nem lehet egy söpredék nemzet, sőt büszkeség tölt el, hogy ide tartozom. A szerző gondolatmenetét folytatva, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének az ősbemutatója 1915-ben volt , és zeneileg legtermékenyebb periódusa 1920 után kezdődött, tehát az ő zenéjére már nem nagyon mulathatták el az országot. Sajnos, a legkritikusabb időben Magyarországnak nem volt egy Kemal Atatürkje, de volt egy Károlyi Mihálya, aki a liberálisok teljes befolyása alatt állt, majd Kún (alias Kohn) Béláék politikai prostituáltja lett, ami a hatalmas országvesztés egyik okozója. Abban az időben talán Liszt Ferenc zenéje volt a topon, de az nem feltétlen volt alkalmas nagy mulatozásokra. Kölcsey Ferenc a Himnuszban nem mástól vár segítséget, ő Istenhez esedezik áldásért, ami nem meglepő, hiszen Szent István királyunk Máriának ajánlotta országát. Tehát nem kell ellenségeink alá lovat adni, mert tudok egy nemzetet, amely 2500 éve már hordozza a civilizációt és kultúrát e tájon, minden csatában győzedelmeskedett, az első világháborúban is csak győzelemre emlékeznek (pe aici nu se trece), de arra már nem, hogy August von Machensen a magyar hadsereggel egyetemben úgy megriasztotta, hogy ijedtségükben még a fővárost is Iași-ba költöztették. Erre mondják: Falsa tempore ac spatio vanescunt. Da pace Domine! (A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Adj nekik békét, Uram!) Azt is tudjuk, hogy a történelemben, bármennyire is akarják egyesek, nincsen status quo. Románia mai határvonalait az 1947. 02.10-én kötött párizsi békeszerződés szentesíti. Az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) élén tevékenykedő Kurkó Gyárfás hathatós hozzájárulásával akkor Észak-Erdélyt Romániához csatolták. Akkor még Kolozsvár (ezért Vadim elvágja a torkomat), Nagyvárad stb. még magyar többségű városok voltak. Azóta egy magyar nemes sem telepített be senkit, de az etnikai összetételt ma meg lehet nézni. Ez a tendencia sajnos, ma is gőzerővel folytatódik, csak Csíkszeredában is nyitott szemmel kell járni. Végül a szerző mondanivalójának befejező részével újra tökéletesen egyetértek, ha egyáltalán ennek van valami jelentősége. Tisztelettel,
Bilibók Károly
Székelyhon.ro
2012. november 14.
Vasárnap: Magnificat a Kárpátokban
Csíkszeredai előadás az operában
A csíkszeredai Léda Kulturális Egyesület által létrehozott Magnificat a Kárpátokban című előadást láthatják az érdeklődők november 18-án, vasárnap délelőtt fél 12 órától a Kolozsvári Magyar Operában. „Közel hatvan fiatal szerepel a produkcióban, akik nagy izgalommal várják, hogy ebben az intézményben fellépjenek. Reméljük, hogy a nézőknek is felejthetetlen élményt tudunk nyújtani” – nyilatkozta Svella Adél táncművész, az előadás rendezője.
Hozzáfűzte: „az előadás a teremtéstörténettel kezdődik, amely idillikus környezetben, a Kárpátokban játszódik. Innen csábítja el Lucifer saját birodalmába Ádámot és Évát: amikor észreveszik, hogy Lucifer becsapta őket, megpróbálnak visszatalálni régi életükhöz. Saját erejükből ezt nem tudják megtenni, ezért szükség van égi segítségre, és ebben a nehéz helyzetben jelenik meg Mária, aki megmutatja nekik az utat.” Az előadásban fellépnek Görbe Gyopár, Bilibók Attila, Kiss László színművészek, Svella Adél, továbbá a Léda Tánctanoda balettosztálya, a csobotfalvi hagyományőrző néptánccsoport és a csíkcsomortáni Magyarok Nagyasszonya néptánccsoport. Közreműködik Mag István és Theil Emília, valamint a Phoenix Sport Club Taekwondo csoportja, Simó Mihály vezetésével. A koreográfiát László Csaba és Svella Adél állította össze. A rendező munkatársai: Görbe Kinga és Lakatos Imre.
Művészeti titkárság
Szabadság (Kolozsvár)
Csíkszeredai előadás az operában
A csíkszeredai Léda Kulturális Egyesület által létrehozott Magnificat a Kárpátokban című előadást láthatják az érdeklődők november 18-án, vasárnap délelőtt fél 12 órától a Kolozsvári Magyar Operában. „Közel hatvan fiatal szerepel a produkcióban, akik nagy izgalommal várják, hogy ebben az intézményben fellépjenek. Reméljük, hogy a nézőknek is felejthetetlen élményt tudunk nyújtani” – nyilatkozta Svella Adél táncművész, az előadás rendezője.
Hozzáfűzte: „az előadás a teremtéstörténettel kezdődik, amely idillikus környezetben, a Kárpátokban játszódik. Innen csábítja el Lucifer saját birodalmába Ádámot és Évát: amikor észreveszik, hogy Lucifer becsapta őket, megpróbálnak visszatalálni régi életükhöz. Saját erejükből ezt nem tudják megtenni, ezért szükség van égi segítségre, és ebben a nehéz helyzetben jelenik meg Mária, aki megmutatja nekik az utat.” Az előadásban fellépnek Görbe Gyopár, Bilibók Attila, Kiss László színművészek, Svella Adél, továbbá a Léda Tánctanoda balettosztálya, a csobotfalvi hagyományőrző néptánccsoport és a csíkcsomortáni Magyarok Nagyasszonya néptánccsoport. Közreműködik Mag István és Theil Emília, valamint a Phoenix Sport Club Taekwondo csoportja, Simó Mihály vezetésével. A koreográfiát László Csaba és Svella Adél állította össze. A rendező munkatársai: Görbe Kinga és Lakatos Imre.
Művészeti titkárság
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 14.
Kultúra Hargita megyében 2020: szemléletváltásra van szükség a kulturális programok terén
A kulltúra az a szegmens, amelyben az önkormányzatok a legnagyobb szabadságot kapják, hogy megvalósíthassák elképzeléseiket, így Hargita megyében is a kulturális stratégia valósítható meg leginkább – jelentette ki Borboly Csaba kedden Csíkszeredában, a Kultúra Hargita megyében 2020 című konferencián. Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a kultúra fontos szerepet tölthet be a térség fejlesztésében, mert kulturális értékeink révén nemcsak az idegenforgalmat növelhetjük, az serkentő hatású lehet a gazdaságban is. Csak együttműködéssel, partnerséggel lehetünk ebben is sikeresek – hangsúlyozta a tanácselnök, aki szerint Székelyföld kulturális értékeire még jobban fel kell hívni a figyelmet, mert jelenleg nem használjuk ki eléggé a lehetőségeinket. „Hargita Megye Tanácsa nyolc kulturális tevékenységet folytató alintézménnyel rendelkezik, és arra törekszik, hogy minél kevesebbet költsön adminisztrációra és minél többet kulturális tevékenységre – tette hozzá Borboly, aki szerint ehhez a helyi döntéshozók nagyobb mértékű bevonása is szükséges. Farkas András, a PONT csoport vezetője előadásában az európai kulturális pályázati programokat vázolta. „A kultúrában óriási potenciál rejlik, ezt kellene kihasználni partnerséggel, nálunk viszont a partnerség kultúrája nagyrészt abban merül ki, hogy a felek együttműködési megállapodást írnak alá, és részt vesznek egymás rendezvényein, de az igazi partnerség az, amikor a felek rendszeresen együtt gondolkodnak, terveznek” - fogalmazott. Kulturális területen pályázni lehet akár ifjúsági rendezvényekkel is, és fontos szerepük lehet a helyi fejlesztési közösségeknek, Leader-csoportoknak – tette hozzá. Biró A. Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánja szerint sürgős szemléletváltásra van szükség a térség fejlesztése, így a kulturális programok terén is. „Hargita Megye Tanácsánál már tapasztalható ez a szemléletváltás, hiszen az utóbbi években számos olyan szerepet vállalt fel, amely nem lenne kötelessége, és ebben az a mentalitás van jelen, hogy ne várjunk központi kezdeményezésre, hanem lépjünk mi magunk, mert ezzel versenyelőnyhöz juthatunk” – magyarázta a dékán. A szakmai tanácskozás további részében a kultúra, menedzsment, közkapcsolatok, település és térségfejlesztés területén jártas szakértők vitatták meg a kultúra szerepét a megye jövőbeli fejlesztésében, melynek célcsoportjai a kulturális szervezetek képviselői, közintézményi vezetők, az iskolák, a civil szféra és a helyi önkormányzatok kulturális képviselői. A konferencia célja rávilágítani a kultúra szerepére a megye regionális fejlesztésében. A rendezvény egy kulturális képzéssorozat része, amelynek végeredménye egy megyei szintű kulturális portfólió és stratégia kidolgozása.
(hírszerk.)
Transindex.ro
A kulltúra az a szegmens, amelyben az önkormányzatok a legnagyobb szabadságot kapják, hogy megvalósíthassák elképzeléseiket, így Hargita megyében is a kulturális stratégia valósítható meg leginkább – jelentette ki Borboly Csaba kedden Csíkszeredában, a Kultúra Hargita megyében 2020 című konferencián. Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a kultúra fontos szerepet tölthet be a térség fejlesztésében, mert kulturális értékeink révén nemcsak az idegenforgalmat növelhetjük, az serkentő hatású lehet a gazdaságban is. Csak együttműködéssel, partnerséggel lehetünk ebben is sikeresek – hangsúlyozta a tanácselnök, aki szerint Székelyföld kulturális értékeire még jobban fel kell hívni a figyelmet, mert jelenleg nem használjuk ki eléggé a lehetőségeinket. „Hargita Megye Tanácsa nyolc kulturális tevékenységet folytató alintézménnyel rendelkezik, és arra törekszik, hogy minél kevesebbet költsön adminisztrációra és minél többet kulturális tevékenységre – tette hozzá Borboly, aki szerint ehhez a helyi döntéshozók nagyobb mértékű bevonása is szükséges. Farkas András, a PONT csoport vezetője előadásában az európai kulturális pályázati programokat vázolta. „A kultúrában óriási potenciál rejlik, ezt kellene kihasználni partnerséggel, nálunk viszont a partnerség kultúrája nagyrészt abban merül ki, hogy a felek együttműködési megállapodást írnak alá, és részt vesznek egymás rendezvényein, de az igazi partnerség az, amikor a felek rendszeresen együtt gondolkodnak, terveznek” - fogalmazott. Kulturális területen pályázni lehet akár ifjúsági rendezvényekkel is, és fontos szerepük lehet a helyi fejlesztési közösségeknek, Leader-csoportoknak – tette hozzá. Biró A. Zoltán, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánja szerint sürgős szemléletváltásra van szükség a térség fejlesztése, így a kulturális programok terén is. „Hargita Megye Tanácsánál már tapasztalható ez a szemléletváltás, hiszen az utóbbi években számos olyan szerepet vállalt fel, amely nem lenne kötelessége, és ebben az a mentalitás van jelen, hogy ne várjunk központi kezdeményezésre, hanem lépjünk mi magunk, mert ezzel versenyelőnyhöz juthatunk” – magyarázta a dékán. A szakmai tanácskozás további részében a kultúra, menedzsment, közkapcsolatok, település és térségfejlesztés területén jártas szakértők vitatták meg a kultúra szerepét a megye jövőbeli fejlesztésében, melynek célcsoportjai a kulturális szervezetek képviselői, közintézményi vezetők, az iskolák, a civil szféra és a helyi önkormányzatok kulturális képviselői. A konferencia célja rávilágítani a kultúra szerepére a megye regionális fejlesztésében. A rendezvény egy kulturális képzéssorozat része, amelynek végeredménye egy megyei szintű kulturális portfólió és stratégia kidolgozása.
(hírszerk.)
Transindex.ro
2012. november 15.
Erdélyi Orvosnapok Csíkszeredában
Sokszemszögből a fájdalomról
A fájdalom volt a fő témája a múlt hét végi Tizenhatodik Erdélyi Orvosnapoknak. A magyar tudomány napja Erdélyben égisze alatt zajló továbbképző előadás-sorozat helyszíne a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház volt, ahol a MOGYE tanárai, magyarországi vendégelőadók és csíkszeredai orvosok osztották meg elméleti és gyakorlati ismereteiket a hallgatósággal. A háromnapos rendezvény ötletéről, emlékezetes előadásairól a szervezők nevében dr. Mártha Krisztina egyetemi adjunktust, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának titkárát kérdeztük.
– Két hónappal ezelőtt, amikor az EME- elnökséggel Csíkszeredába utaztunk, hogy elkezdődjön a tulajdonképpeni szervezés, a Hargita Megyei Orvosi Kollégium vezetőtanácsa vetette fel, hogy próbáljunk meg egy témát találni a 16. konferenciának. Az ötletnek nagyon örültünk, mivel jobban meg tudtuk szervezni, s jobban körvonalazódott az, amit el szerettünk volna érni. Elsősorban a MOGYE-ről hívtunk meg előadókat azzal a kéréssel, hogy mindenki írja körül a fájdalmat a maga szakterületén. Így sikerült végigjárni az élettani alapoktól a farmakológián át a különböző szakterületekig a fájdalom okát, megnyilvánulását és csillapításának a lehetőségeit. Érdekességként említem meg, hogy a szombati ülésszakot dr. Vik János, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának oktatója kezdte, aki egy logoterápiai szemléleten keresztül próbált rávezetni a fájdalom testi és a lelki kapcsolatára és annak összefüggéseire. Ezenkívül két budapesti kardiológusprofesszor, dr. Nádházi Zoltán (Semmelweis Egyetem, II-es Belgyógyászati Klinika) és dr. Zámolyi Károly (Bajcsy-Zsilinszky Kórház), akik évek óta rendszeres vendégei az orvos-napoknak, szombaton délelőtt kisebb kardiológiai továbbképzőt tartottak.
Az EME Orvostudományi Szakosztályának az elnöksége mellett a szervezésben a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, a Hargita Megyei Orvosi Kollégium és a Csíkszeredai Sürgősségi Kórház vett részt. Több mint kétszáz résztvevőt regisztráltunk, s az első nap végén tartott állófogadáson a Hargita megyei családorvosok meg is jegyezték, hogy nagyon kemény program volt, amelynek során sokat tanultak. Úgy tűnik, hogy egy téma kijelölése, amire felfűzzük az előadásokat, hasznos ötlet, és követni fogjuk a továbbiakban is, mert ezáltal jobban rendszerezhetők az információk.
– A legnehezebben elviselhető fájdalmak közé tartozik a fogfájás, úgy látom, erről nem esett szó az orvosnapokon.
– Sajnos pontosan arról a területről nem sikerült előadót találni, ahol dolgozom, de a csíkszeredai fül-orr-gégészek ezt is érintették. Szeretném hozzátenni: annak ellenére, hogy a fogfájás a közhiedelemben úgy él, mint az egyik legkellemetlenebb fájdalmak egyike, az előadások során, különösen amelyeket a neurológusok tartottak, rájöttünk arra, hogy vannak sokkal nehezebben uralható fájdalmak is. Vik János adjunktus előadása pedig arról szólt, hogy a lelki fájdalmak sokszor nehezebben elviselhetők, mint a fizikai fájdalmak.
– Mi volt az idei rendezvény tanulsága? – kérdeztük a második napon.
– Ha szeretnénk, hogy eljöjjenek az orvosok, olyan témát kell választanunk, olyan színvonalat kell biztosítanunk, ami alá nem szabad engedni a mércét.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Sokszemszögből a fájdalomról
A fájdalom volt a fő témája a múlt hét végi Tizenhatodik Erdélyi Orvosnapoknak. A magyar tudomány napja Erdélyben égisze alatt zajló továbbképző előadás-sorozat helyszíne a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház volt, ahol a MOGYE tanárai, magyarországi vendégelőadók és csíkszeredai orvosok osztották meg elméleti és gyakorlati ismereteiket a hallgatósággal. A háromnapos rendezvény ötletéről, emlékezetes előadásairól a szervezők nevében dr. Mártha Krisztina egyetemi adjunktust, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának titkárát kérdeztük.
– Két hónappal ezelőtt, amikor az EME- elnökséggel Csíkszeredába utaztunk, hogy elkezdődjön a tulajdonképpeni szervezés, a Hargita Megyei Orvosi Kollégium vezetőtanácsa vetette fel, hogy próbáljunk meg egy témát találni a 16. konferenciának. Az ötletnek nagyon örültünk, mivel jobban meg tudtuk szervezni, s jobban körvonalazódott az, amit el szerettünk volna érni. Elsősorban a MOGYE-ről hívtunk meg előadókat azzal a kéréssel, hogy mindenki írja körül a fájdalmat a maga szakterületén. Így sikerült végigjárni az élettani alapoktól a farmakológián át a különböző szakterületekig a fájdalom okát, megnyilvánulását és csillapításának a lehetőségeit. Érdekességként említem meg, hogy a szombati ülésszakot dr. Vik János, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának oktatója kezdte, aki egy logoterápiai szemléleten keresztül próbált rávezetni a fájdalom testi és a lelki kapcsolatára és annak összefüggéseire. Ezenkívül két budapesti kardiológusprofesszor, dr. Nádházi Zoltán (Semmelweis Egyetem, II-es Belgyógyászati Klinika) és dr. Zámolyi Károly (Bajcsy-Zsilinszky Kórház), akik évek óta rendszeres vendégei az orvos-napoknak, szombaton délelőtt kisebb kardiológiai továbbképzőt tartottak.
Az EME Orvostudományi Szakosztályának az elnöksége mellett a szervezésben a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, a Hargita Megyei Orvosi Kollégium és a Csíkszeredai Sürgősségi Kórház vett részt. Több mint kétszáz résztvevőt regisztráltunk, s az első nap végén tartott állófogadáson a Hargita megyei családorvosok meg is jegyezték, hogy nagyon kemény program volt, amelynek során sokat tanultak. Úgy tűnik, hogy egy téma kijelölése, amire felfűzzük az előadásokat, hasznos ötlet, és követni fogjuk a továbbiakban is, mert ezáltal jobban rendszerezhetők az információk.
– A legnehezebben elviselhető fájdalmak közé tartozik a fogfájás, úgy látom, erről nem esett szó az orvosnapokon.
– Sajnos pontosan arról a területről nem sikerült előadót találni, ahol dolgozom, de a csíkszeredai fül-orr-gégészek ezt is érintették. Szeretném hozzátenni: annak ellenére, hogy a fogfájás a közhiedelemben úgy él, mint az egyik legkellemetlenebb fájdalmak egyike, az előadások során, különösen amelyeket a neurológusok tartottak, rájöttünk arra, hogy vannak sokkal nehezebben uralható fájdalmak is. Vik János adjunktus előadása pedig arról szólt, hogy a lelki fájdalmak sokszor nehezebben elviselhetők, mint a fizikai fájdalmak.
– Mi volt az idei rendezvény tanulsága? – kérdeztük a második napon.
– Ha szeretnénk, hogy eljöjjenek az orvosok, olyan témát kell választanunk, olyan színvonalat kell biztosítanunk, ami alá nem szabad engedni a mércét.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 16.
Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett. Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc
Krónika (Kolozsvár)
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett. Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 17.
Babucs Zoltán
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro
2012. november 19.
Ellopták a csíkszeredai rovásírásos helységnévtáblát
smeretlenek kidöntötték és ellopták a Csíkszereda Udvarhely felőli bejáratánál felállított rovásírásos helységnévtáblát. Állíttatója, Csibi Barna két napig őrizte a táblát, késő éjszakáig ott maradt a közelében, harmadik napon azonban már nem ment ki, és aznap már el is tűnt. A rovásírásos táblát magánemberként felállító Csibi nem tudja, ki lophatta el a táblát.
Feljelentést tett a rendőrségen, a rendőrök ki is mentek a helyszínre, rögzítették a nyomokat, felvették a nyilatkozatát. A tábla 27 ezer forintba került, erre az állíttató engedélyt váltott és hat hónapra kifizette a bért az önkormányzatnak.
Dobos László
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma
smeretlenek kidöntötték és ellopták a Csíkszereda Udvarhely felőli bejáratánál felállított rovásírásos helységnévtáblát. Állíttatója, Csibi Barna két napig őrizte a táblát, késő éjszakáig ott maradt a közelében, harmadik napon azonban már nem ment ki, és aznap már el is tűnt. A rovásírásos táblát magánemberként felállító Csibi nem tudja, ki lophatta el a táblát.
Feljelentést tett a rendőrségen, a rendőrök ki is mentek a helyszínre, rögzítették a nyomokat, felvették a nyilatkozatát. A tábla 27 ezer forintba került, erre az állíttató engedélyt váltott és hat hónapra kifizette a bért az önkormányzatnak.
Dobos László
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma
2012. november 19.
Újraválasztották Dávid Lászlót a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorává
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) belső választásán Dávid Lászlót választották további négy évre az egyetem rektorává. Az egyetem honlapján közölt hír értelmében a szavazáson az egyetem tanárainak 73,4 százaléka vett részt, Dávid László rektor a szavazók 90,9 százalékának támogatásával szerzett újabb mandátumot. Dávid László az egyedüli jelentkező volt a rektori tisztségre.
A magyar állam támogatásával létrehozott oktatási intézmény választásán Dávid László volt az egyedüli rektorjelölt. Az újraválasztott rektor 2007 óta vezeti a Sapientiát.
Dávid László legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy megvalósítsák azokat az ingatlanfejlesztési terveket, amelyek finanszírozásáról október harmadikán írtak alá szerződést Marosvásárhelyen Orbán Viktor miniszterelnökkel.
A magyar miniszterelnök marosvásárhelyi látogatása alkalmából az erdélyi felsőoktatás fejlesztését szolgáló elvi megállapodást írtak alá a magyar kormány és a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem képviselői. Az összegből 850 millió forint jut a Partiumi Keresztény Egyetemnek a sok éve anyagi erőforrások miatt halogatott székházépítésre, a többiből a Sapientia folytatja a kolozsvári építkezést, míg Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is új beruházásokat tervez. Az Orbán-kabinet két részletben juttatja el a 4 milliárd forintos támogatást. Az első rész 2013-ban érkezik, s a kolozsvári, illetve a csíkszeredai kiadásokat fedezi. Mint ismeretes, a kincses városban a Sapientia már hozzá is látott a kolozsvári kar Tordai úti székhelyének építéséhez.
Dávid László ugyanakkor céljai között említette ugyanakkor az egyetem tudományos eredményeinek javítását. Hozzátette, a Sapientiának azt kell bizonyítania, hogy eredményei alapján Erdély és Románia egyik legjobb felsőoktatási intézménye.
Az egyetem oktatói gárdájának fiatalítását is fontos feladatának tekinti a rektor. Megemlítette, az egyetemet elindító oktatók egy része elérte, vagy hamarosan eléri a nyugdíjkorhatárt, ezért a következő négy évben azokat a fiatalokat szeretné helyzetbe hozni, akik a következő időszakban meghatározó vezetői lehetnek a tanintézménynek.
Október végén Kása Zoltán professzort, az egyetem kutatási intézetének eddigi vezetőjét választotta elnökévé alakuló ülésén az EMTE szenátusa.
Krónika (Kolozsvár)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) belső választásán Dávid Lászlót választották további négy évre az egyetem rektorává. Az egyetem honlapján közölt hír értelmében a szavazáson az egyetem tanárainak 73,4 százaléka vett részt, Dávid László rektor a szavazók 90,9 százalékának támogatásával szerzett újabb mandátumot. Dávid László az egyedüli jelentkező volt a rektori tisztségre.
A magyar állam támogatásával létrehozott oktatási intézmény választásán Dávid László volt az egyedüli rektorjelölt. Az újraválasztott rektor 2007 óta vezeti a Sapientiát.
Dávid László legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy megvalósítsák azokat az ingatlanfejlesztési terveket, amelyek finanszírozásáról október harmadikán írtak alá szerződést Marosvásárhelyen Orbán Viktor miniszterelnökkel.
A magyar miniszterelnök marosvásárhelyi látogatása alkalmából az erdélyi felsőoktatás fejlesztését szolgáló elvi megállapodást írtak alá a magyar kormány és a Sapientia Alapítvány, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem képviselői. Az összegből 850 millió forint jut a Partiumi Keresztény Egyetemnek a sok éve anyagi erőforrások miatt halogatott székházépítésre, a többiből a Sapientia folytatja a kolozsvári építkezést, míg Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is új beruházásokat tervez. Az Orbán-kabinet két részletben juttatja el a 4 milliárd forintos támogatást. Az első rész 2013-ban érkezik, s a kolozsvári, illetve a csíkszeredai kiadásokat fedezi. Mint ismeretes, a kincses városban a Sapientia már hozzá is látott a kolozsvári kar Tordai úti székhelyének építéséhez.
Dávid László ugyanakkor céljai között említette ugyanakkor az egyetem tudományos eredményeinek javítását. Hozzátette, a Sapientiának azt kell bizonyítania, hogy eredményei alapján Erdély és Románia egyik legjobb felsőoktatási intézménye.
Az egyetem oktatói gárdájának fiatalítását is fontos feladatának tekinti a rektor. Megemlítette, az egyetemet elindító oktatók egy része elérte, vagy hamarosan eléri a nyugdíjkorhatárt, ezért a következő négy évben azokat a fiatalokat szeretné helyzetbe hozni, akik a következő időszakban meghatározó vezetői lehetnek a tanintézménynek.
Október végén Kása Zoltán professzort, az egyetem kutatási intézetének eddigi vezetőjét választotta elnökévé alakuló ülésén az EMTE szenátusa.
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 20.
Marosvásárhelyi könyvvásár csíki kiadók szemszögéből
Elégedettek voltak a hétvégén tartott 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói a könyves felhozatallal és a gazdag kulturális programkínálattal, a könyvkiadók pedig a vásárlók nagyfokú érdeklődését dicsérték. Honlapunk a csíkszeredai kiadók vezetőit kereste fel, hogy a hétvégén szervezett háromnapos rendezvényt értékeljék.
Negyvenhárom önálló stand fogadta a látogatókat, főleg erdélyi magyar kiadók voltak jelen, továbbá a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete tizenkét anyaországi kiadót hozott el a vásárra. Négyszáztizenhat könyv most került először a vásárlók elé. A kiadók a jól sikerült vásár örömének mámorában is keserű szájízzel mondták, nem egy nyereséges szakma ez, nehezen tudják eladni a könyveket, egyre szűkül a piac. Éppen ezért a hazai kiadók pénteken egy megbeszélésre hívták a sajtó munkatársait, hogy beszéljenek arról, milyen módon lehetne a felgyorsult világban visszaszoktatni az embereket az olvasásra. Amiben mindannyian megegyeztek, hogy az írott kultúra népszerűsítéséhez bizony szükség van az internetes jelenlétre. Sikeres Bookart brand
„A Bookart Kiadó számára nagyon is sikeres volt az idei könyvvásár, egy ötéves korszak végén elmondhatjuk – hiszen ennyi idő óta veszünk részt a vásáron –, hogy megvan már a kiadónknak a saját brandje, arculatilag és tartalmilag is sajátos szegmensét foglaltuk el a könyvpiacnak” – emelte ki Hajdú Áron, a kiadó igazgatója. Hozzátette, ezúttal műfordításokkal jelentkeztek, népszerűnek bizonyult a svájci szerzők könyveiből indított sorozatuk. „Ezek a kötetek elsőként nálunk jelentek meg magyarul” – hívta fel a figyelmet az újdonságra Hajdú. Egy kritikus megállapítást is megfogalmazott, szerinte jövőre nagyobb helyszínen kellene megszervezni a vásárt, hogy elkerüljék a tolongást.
Egyik legjobb könyvvásár volt az idei
Ez volt az egyik legjobb vásár – vélte Burus Endre, a Pro Print Kiadó vezetője is, aki az első könyvvásártól kezdve mindig részt vett a szemlén. Azt mondta, érződött, hogy többet reklámozták idén a rendezvényt, mint az előző években. „Akik idejöttek, azok céltudatosan könyvet vásárolni érkeztek. Sok-sok embert láttam nagy zacskó könyvvel elhaladni, persze nem mindegyik nálunk vásárolt” – fejtette ki Burus Endre. Hozzátette, legnépszerűbb kiadványuknak a Fodor Sándor Csipike című meseregénye bizonyult, de sokat adtak el Novák Csaba Zoltán történész fekete márciusról szóló könyvéből is.
Hét új címmel jelentkezett a Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója elmondta, sikeresnek bizonyultak az idén megjelent könyvújdonságaik, de a régi címekből is vittek, és ezek iránt is volt érdeklődés. „Hét új könyvet vittünk, ezek mind elkeltek. Kuti Dénes és Bálint Károly művészalbumát szintén eladtuk, és a volt kínai nagykövet könyve, a Pekingi követség című is érdeklődésnek örvendett, mint ahogy Kozma Mária Régiségek Csíkországból, illetve Ferencz Imre Madárkirakata is elfogyott. Vették a Balázs Lajos néprajzkutató Rituális szimbólumok című könyvét, illetve Ambrus Tündének a Székely falutízesek című kötetét is, de az előbb felsoroltak fogytak a leginkább” – összegzett Tőzsér József.
Könyvesboltot nyitottak a vásár végén
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó vezetője örömhírről számolt be, mint mondta, ők épp hétfőn nyitották meg a könyvesboltjukat Marosvásárhelyen. Nem volt véletlen az időzítés, hisz a könyvvásárt használták fel, hogy reklámozzák magukat. „Ezúttal nem kiadóként, hanem inkább könyvterjesztőként jelentünk meg a könyvvásáron. Azon kívül, hogy Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő lapozóját jelentettük meg a rendezvényre, az is egy célunk volt, hogy a marosvásárhelyi lakosoknak bemutassuk, milyen változatos készlettel várjuk a könyves üzletünkben. A nyolcezer címből másfél ezret vittünk el, úgy érzem, hogy bemutatónk nagyon jól sikerült, sok emberrel találkoztunk, rengeteg érdeklődő volt, így reményeket fűzünk a vásárhelyi boltunkhoz, amelyet a csíkszeredai mintára készült arculattal és a gyerekek számára kialakított játszósarokkal üzemeltettünk be” – tájékoztatott Tőzsér László.
A Székely Könyvtár sorozatát népszerűsítette a Hargita Kiadó
A Hargita Kiadó a Székely Könyvtár sorozatának szervezett bemutatót a vásárhelyi könyvvásáron. „Általában azt mondják, ha egy ilyen rendezvény végén egy kiadó költségvetési mérlege nullában jön ki, akkor számára sikeresnek mondható a könyvvásár. Mi túl is teljesítettünk, de nekünk főleg a részvétel volt a fontos, mert a Székely Könyvtár sorozatunknak szerettünk volna hírt verni” – emelte ki Lövétei Lázár László, a kiadó vezetője. Ők is érdeklődést könyvelhettek le, vásároltak is a sorozat köteteiből, illetve meg is rendelték jó néhányan.
Szász Cs. Emese, Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
Elégedettek voltak a hétvégén tartott 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói a könyves felhozatallal és a gazdag kulturális programkínálattal, a könyvkiadók pedig a vásárlók nagyfokú érdeklődését dicsérték. Honlapunk a csíkszeredai kiadók vezetőit kereste fel, hogy a hétvégén szervezett háromnapos rendezvényt értékeljék.
Negyvenhárom önálló stand fogadta a látogatókat, főleg erdélyi magyar kiadók voltak jelen, továbbá a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete tizenkét anyaországi kiadót hozott el a vásárra. Négyszáztizenhat könyv most került először a vásárlók elé. A kiadók a jól sikerült vásár örömének mámorában is keserű szájízzel mondták, nem egy nyereséges szakma ez, nehezen tudják eladni a könyveket, egyre szűkül a piac. Éppen ezért a hazai kiadók pénteken egy megbeszélésre hívták a sajtó munkatársait, hogy beszéljenek arról, milyen módon lehetne a felgyorsult világban visszaszoktatni az embereket az olvasásra. Amiben mindannyian megegyeztek, hogy az írott kultúra népszerűsítéséhez bizony szükség van az internetes jelenlétre. Sikeres Bookart brand
„A Bookart Kiadó számára nagyon is sikeres volt az idei könyvvásár, egy ötéves korszak végén elmondhatjuk – hiszen ennyi idő óta veszünk részt a vásáron –, hogy megvan már a kiadónknak a saját brandje, arculatilag és tartalmilag is sajátos szegmensét foglaltuk el a könyvpiacnak” – emelte ki Hajdú Áron, a kiadó igazgatója. Hozzátette, ezúttal műfordításokkal jelentkeztek, népszerűnek bizonyult a svájci szerzők könyveiből indított sorozatuk. „Ezek a kötetek elsőként nálunk jelentek meg magyarul” – hívta fel a figyelmet az újdonságra Hajdú. Egy kritikus megállapítást is megfogalmazott, szerinte jövőre nagyobb helyszínen kellene megszervezni a vásárt, hogy elkerüljék a tolongást.
Egyik legjobb könyvvásár volt az idei
Ez volt az egyik legjobb vásár – vélte Burus Endre, a Pro Print Kiadó vezetője is, aki az első könyvvásártól kezdve mindig részt vett a szemlén. Azt mondta, érződött, hogy többet reklámozták idén a rendezvényt, mint az előző években. „Akik idejöttek, azok céltudatosan könyvet vásárolni érkeztek. Sok-sok embert láttam nagy zacskó könyvvel elhaladni, persze nem mindegyik nálunk vásárolt” – fejtette ki Burus Endre. Hozzátette, legnépszerűbb kiadványuknak a Fodor Sándor Csipike című meseregénye bizonyult, de sokat adtak el Novák Csaba Zoltán történész fekete márciusról szóló könyvéből is.
Hét új címmel jelentkezett a Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója elmondta, sikeresnek bizonyultak az idén megjelent könyvújdonságaik, de a régi címekből is vittek, és ezek iránt is volt érdeklődés. „Hét új könyvet vittünk, ezek mind elkeltek. Kuti Dénes és Bálint Károly művészalbumát szintén eladtuk, és a volt kínai nagykövet könyve, a Pekingi követség című is érdeklődésnek örvendett, mint ahogy Kozma Mária Régiségek Csíkországból, illetve Ferencz Imre Madárkirakata is elfogyott. Vették a Balázs Lajos néprajzkutató Rituális szimbólumok című könyvét, illetve Ambrus Tündének a Székely falutízesek című kötetét is, de az előbb felsoroltak fogytak a leginkább” – összegzett Tőzsér József.
Könyvesboltot nyitottak a vásár végén
Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó vezetője örömhírről számolt be, mint mondta, ők épp hétfőn nyitották meg a könyvesboltjukat Marosvásárhelyen. Nem volt véletlen az időzítés, hisz a könyvvásárt használták fel, hogy reklámozzák magukat. „Ezúttal nem kiadóként, hanem inkább könyvterjesztőként jelentünk meg a könyvvásáron. Azon kívül, hogy Lövétei Lázár László József Attila-díjas költő lapozóját jelentettük meg a rendezvényre, az is egy célunk volt, hogy a marosvásárhelyi lakosoknak bemutassuk, milyen változatos készlettel várjuk a könyves üzletünkben. A nyolcezer címből másfél ezret vittünk el, úgy érzem, hogy bemutatónk nagyon jól sikerült, sok emberrel találkoztunk, rengeteg érdeklődő volt, így reményeket fűzünk a vásárhelyi boltunkhoz, amelyet a csíkszeredai mintára készült arculattal és a gyerekek számára kialakított játszósarokkal üzemeltettünk be” – tájékoztatott Tőzsér László.
A Székely Könyvtár sorozatát népszerűsítette a Hargita Kiadó
A Hargita Kiadó a Székely Könyvtár sorozatának szervezett bemutatót a vásárhelyi könyvvásáron. „Általában azt mondják, ha egy ilyen rendezvény végén egy kiadó költségvetési mérlege nullában jön ki, akkor számára sikeresnek mondható a könyvvásár. Mi túl is teljesítettünk, de nekünk főleg a részvétel volt a fontos, mert a Székely Könyvtár sorozatunknak szerettünk volna hírt verni” – emelte ki Lövétei Lázár László, a kiadó vezetője. Ők is érdeklődést könyvelhettek le, vásároltak is a sorozat köteteiből, illetve meg is rendelték jó néhányan.
Szász Cs. Emese, Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
2012. november 21.
A gyimesbükki létrehozó ember
Deáky András Szemben az árral című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában, a Lazarus-házban.
Az esemény főszervezője, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte a jelenlévőket. Örömmel nyugtázta, hogy az a terem, ahol az újdonsült magyar állampolgárok teszik le az esküt, ugyanúgy megtelt egy kulturális esemény alkalmából, mint ahogy eskütételkor szokott. Csikós Klára a Németh Géza Egyesülettől köszöntötte a szerzőt, aki régóta tagja az 1995-ben alapított szervezetnek. Kifejtette, hogy Deákyt „létrehozó emberként” ismerik. Hozzátette, 1990-ben bölcsész tanárként újraalapította a magyar iskolát Gyimesbükkben, de nyugdíjazása után sem ült karba tett kézzel, hanem panziót létesített, melyet a közügy szolgálatába állított. Ugyanis a magyar vonatkozású emlékhelyek, emlékművek ápolásával foglalkozott, nála a turisták nemcsak egyszerűen kikapcsolódnak, hanem feledhetetlen történelmi leckét kapnak a csángókról, az ezeréves határról stb. Maga a könyv is úgy született, hogy nagyon sokan kérték fel az előadót, írja is le, amit elmond. Szarka Gábor kiegészítette az elhangzottakat azzal, hogy ez a kötet nem regény, nem fikció, hanem kordokumentum. „Olyan eseményekről szól, amelyek megestek a szerzővel élete folyamán, mégsem önéletrajz, mert Deáky tanár úr az, aki ápolja az itteni emlékeket. Újra köztudatba hozta, zarándokhellyé változtatta az ezeréves határt, nem véletlen, hogy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntették.”
A szerző pedig összefogásra buzdított, mint mondta, kell legyen egy „nemzeti minimál”, amely mentén a magyarság együtt lép fel a jogaiért és szülőföldjéért, politikai hovatartozástól függetlenül.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
Deáky András Szemben az árral című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában, a Lazarus-házban.
Az esemény főszervezője, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte a jelenlévőket. Örömmel nyugtázta, hogy az a terem, ahol az újdonsült magyar állampolgárok teszik le az esküt, ugyanúgy megtelt egy kulturális esemény alkalmából, mint ahogy eskütételkor szokott. Csikós Klára a Németh Géza Egyesülettől köszöntötte a szerzőt, aki régóta tagja az 1995-ben alapított szervezetnek. Kifejtette, hogy Deákyt „létrehozó emberként” ismerik. Hozzátette, 1990-ben bölcsész tanárként újraalapította a magyar iskolát Gyimesbükkben, de nyugdíjazása után sem ült karba tett kézzel, hanem panziót létesített, melyet a közügy szolgálatába állított. Ugyanis a magyar vonatkozású emlékhelyek, emlékművek ápolásával foglalkozott, nála a turisták nemcsak egyszerűen kikapcsolódnak, hanem feledhetetlen történelmi leckét kapnak a csángókról, az ezeréves határról stb. Maga a könyv is úgy született, hogy nagyon sokan kérték fel az előadót, írja is le, amit elmond. Szarka Gábor kiegészítette az elhangzottakat azzal, hogy ez a kötet nem regény, nem fikció, hanem kordokumentum. „Olyan eseményekről szól, amelyek megestek a szerzővel élete folyamán, mégsem önéletrajz, mert Deáky tanár úr az, aki ápolja az itteni emlékeket. Újra köztudatba hozta, zarándokhellyé változtatta az ezeréves határt, nem véletlen, hogy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntették.”
A szerző pedig összefogásra buzdított, mint mondta, kell legyen egy „nemzeti minimál”, amely mentén a magyarság együtt lép fel a jogaiért és szülőföldjéért, politikai hovatartozástól függetlenül.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
2012. november 22.
A Sapientia is kapcsolódik az Erasmus-programhoz
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákjai előtt is megnyílik a lehetőség, hogy Európa bármely országában végezzenek el egy-egy félévet egyetemi tanulmányaik során.
Akkreditácója után ugyanis a Sapientia is bekapcsolódhat az ezt elősegítő Erasmus-programba, és aláírták ennek érdekében az első együttműködési szerződést is. „Egy olyan kapcsolatrendszert fogunk kiépíteni, amely által nemcsak Magyarországra, hanem Európa számos országába mehetnek a diákjainak” – mondta el tegnap Makó Zoltán, a Sapientia EMTE csíkszeredai, gazdaság- és humán tudományok karának dékánja.
Közölte, a diákok és oktatók európai mobilitását szolgáló Erasmus-programba az egyetem akkreditációja után azonnal kezdeményezték a bekapcsolódást, és már alá is írták az első, ezt elősegítő partnerségi szerződést a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolával. Az Erasmus-program keretében lehetőség van tanulmányi mobilitásra, a 3–12 hónapos más egyetemeken való „áthallgatásra” havi 300–400 eurós ösztöndíjat adnak.
Krónika (Kolozsvár)
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem diákjai előtt is megnyílik a lehetőség, hogy Európa bármely országában végezzenek el egy-egy félévet egyetemi tanulmányaik során.
Akkreditácója után ugyanis a Sapientia is bekapcsolódhat az ezt elősegítő Erasmus-programba, és aláírták ennek érdekében az első együttműködési szerződést is. „Egy olyan kapcsolatrendszert fogunk kiépíteni, amely által nemcsak Magyarországra, hanem Európa számos országába mehetnek a diákjainak” – mondta el tegnap Makó Zoltán, a Sapientia EMTE csíkszeredai, gazdaság- és humán tudományok karának dékánja.
Közölte, a diákok és oktatók európai mobilitását szolgáló Erasmus-programba az egyetem akkreditációja után azonnal kezdeményezték a bekapcsolódást, és már alá is írták az első, ezt elősegítő partnerségi szerződést a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolával. Az Erasmus-program keretében lehetőség van tanulmányi mobilitásra, a 3–12 hónapos más egyetemeken való „áthallgatásra” havi 300–400 eurós ösztöndíjat adnak.
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 23.
Két éve jöttek létre a Demokrácia Központok
November 24-én lesz két éve, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Budapesten aláírta a Magyar Külügyminisztériummal, a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és Wetzel Tamás honosításért felelős minisztériumi biztossal azt a dokumentumot, amely kimondja a Demokrácia Központok létrejöttét, és ily módon elkezdődhetett az erdélyi honosítási folyamat.
Sándor Krisztina elmondta: két év alatt 230 ezer erdélyi fordult meg a 28 honosítással foglalkozó irodák egyikében. A Demokrácia Központot honosítási kérelmeikkel megkeresők iratcsomói közül 74 717 lezártnak tekinthető, és ennek köszönhetően 121 637 erdélyi kapta már meg könnyített honosítási eljárással a magyar állampolgárságot. Szász Péter közölte: a kincses városban 25 655-en érdeklődtek, 7784 iratcsomó lezártnak tekinthető, és 13050 személy szerezte meg a magyar állampolgárságot. Gergely Balázs elmondta: jelen volt Budapesten, amikor Toró T. Tibor aláírta a fentebbi dokumentumot.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: az EMNT huszonnyolc erdélyi városban létesített irodát, amelyek hálózatot alkottak. – Az első hat hónapban természetesen nagyon sokan keresték fel a Demokrácia Központokat. A magyar állampolgárságot és a központok segítségét igénybe vevő személyek 53,84 százaléka székelyföldi volt. Közép-erdélyi a kérelmezők 13,67 százaléka, a Partiumbeliek aránya pedig 32,44 százalék. A huszonnyolc iroda közül legtöbben a csíkszeredait, a marosvásárhelyit, a kolozsvárit, a szatmárnémetit és a székelyudvarhelyit keresték fel. A csíkszeredai Demokrácia Központ segítségét 14 568-an, míg a székelyudvarhelyiét 10 582-en igényelték. A huszonnyolc iroda mellett kisebb településekre is ellátogattunk, és segítettünk az iratok lefordításában, a dossziék összeállításában – magyarázta Sándor Krisztina. Megemlítette továbbá, hogy a www.demokraciakozpont.org honlapon bárki tájékozódhat a hozzá legközelebb található központ ügyfélfogadási órarendjéről, vagy a 0264-308-208-as vezetékes számon érdeklődhet a magyar állampolgárság igényléséről.
Szász Péter, az EMNT-iroda kolozsvári vezetője a Demokrácia Központok és a konzulátusok közötti jó együttműködést emelte ki. Szásztól megtudtuk: Kalotaszegen sokkal többen igényelték a magyar állampolgárságot, mint a Mezőségen. Kolozs megyében kiszálltak Székre, Bonchidára, Ördöngösfüzesre, Detrehemtelepre, Jegenyére, Körösfőre, Tordára, Magyarszovátra, Nádasdarócra és Magyarkapusra.
Zárszóként Gergely Balázs, az EMNP alelnöke köszönetet mondott a huszonnyolc központ közel száz munkatársának a tevékenységéért. Szász Péter a történelmi magyar egyházak támogatását említette, amikor a központ kihelyezett tevékenységeit az egyház által a rendelkezésükre bocsátott gyülekezeti termekben fejthette ki. Gergelytől azt is megtudtuk, hogy a magyar állampolgárság elnyerése közösségkovácsoló tény is, hiszen Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben már megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
November 24-én lesz két éve, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Budapesten aláírta a Magyar Külügyminisztériummal, a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és Wetzel Tamás honosításért felelős minisztériumi biztossal azt a dokumentumot, amely kimondja a Demokrácia Központok létrejöttét, és ily módon elkezdődhetett az erdélyi honosítási folyamat.
Sándor Krisztina elmondta: két év alatt 230 ezer erdélyi fordult meg a 28 honosítással foglalkozó irodák egyikében. A Demokrácia Központot honosítási kérelmeikkel megkeresők iratcsomói közül 74 717 lezártnak tekinthető, és ennek köszönhetően 121 637 erdélyi kapta már meg könnyített honosítási eljárással a magyar állampolgárságot. Szász Péter közölte: a kincses városban 25 655-en érdeklődtek, 7784 iratcsomó lezártnak tekinthető, és 13050 személy szerezte meg a magyar állampolgárságot. Gergely Balázs elmondta: jelen volt Budapesten, amikor Toró T. Tibor aláírta a fentebbi dokumentumot.
Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: az EMNT huszonnyolc erdélyi városban létesített irodát, amelyek hálózatot alkottak. – Az első hat hónapban természetesen nagyon sokan keresték fel a Demokrácia Központokat. A magyar állampolgárságot és a központok segítségét igénybe vevő személyek 53,84 százaléka székelyföldi volt. Közép-erdélyi a kérelmezők 13,67 százaléka, a Partiumbeliek aránya pedig 32,44 százalék. A huszonnyolc iroda közül legtöbben a csíkszeredait, a marosvásárhelyit, a kolozsvárit, a szatmárnémetit és a székelyudvarhelyit keresték fel. A csíkszeredai Demokrácia Központ segítségét 14 568-an, míg a székelyudvarhelyiét 10 582-en igényelték. A huszonnyolc iroda mellett kisebb településekre is ellátogattunk, és segítettünk az iratok lefordításában, a dossziék összeállításában – magyarázta Sándor Krisztina. Megemlítette továbbá, hogy a www.demokraciakozpont.org honlapon bárki tájékozódhat a hozzá legközelebb található központ ügyfélfogadási órarendjéről, vagy a 0264-308-208-as vezetékes számon érdeklődhet a magyar állampolgárság igényléséről.
Szász Péter, az EMNT-iroda kolozsvári vezetője a Demokrácia Központok és a konzulátusok közötti jó együttműködést emelte ki. Szásztól megtudtuk: Kalotaszegen sokkal többen igényelték a magyar állampolgárságot, mint a Mezőségen. Kolozs megyében kiszálltak Székre, Bonchidára, Ördöngösfüzesre, Detrehemtelepre, Jegenyére, Körösfőre, Tordára, Magyarszovátra, Nádasdarócra és Magyarkapusra.
Zárszóként Gergely Balázs, az EMNP alelnöke köszönetet mondott a huszonnyolc központ közel száz munkatársának a tevékenységéért. Szász Péter a történelmi magyar egyházak támogatását említette, amikor a központ kihelyezett tevékenységeit az egyház által a rendelkezésükre bocsátott gyülekezeti termekben fejthette ki. Gergelytől azt is megtudtuk, hogy a magyar állampolgárság elnyerése közösségkovácsoló tény is, hiszen Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben már megalakult a Magyar Állampolgárok Klubja.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 23.
Két év alatt 120 ezer új magyar állampolgár Erdélyben
Több mint 120 ezer erdélyi és partiumi kapta meg a magyar állampolgárságot az elmúlt két évben. Az EMNT-irodákban összesen 74 717 iratcsomót véglegesítettek, az érdeklődők száma elérte a 230 ezret – számolt be a kedvezményes honosítás elmúlt két évéről Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke csütörtökön a szervezet kolozsvári sajtótájékoztatóján.
Elmondta, a 28 EMNT-iroda révén a Székelyföldön 65 553, Közép-Erdélyben 16 622, míg a Partiumban 39 461 magyar rendelkezik már magyar állampolgársággal. A friss magyar állampolgárok több mint fele öt városból kerül ki, ezek sorrendben Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Székelyudvarhely. Hozzátette: az idősebbek kedvéért alkalmanként vidékre is kiszálltak az EMNT munkatársai. Szász Péter, a kolozsvári EMNT-iroda vezetője ugyanakkor elmondta: nem csak egyszerű végrehajtóként működtek közre a kedvezményes honosítás munkájában, hanem az ezt lehetővé tevő jogszabály kidolgozásában is tevékenyen részt vettek. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, az EMNT-irodahálózat volt igazgatója ismertette, a számadás apropóját az szolgáltatta, hogy két éve, 2010. november 24-én írták alá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Külügyminisztérium és a Nemzetpolitikai Államtitkárság képviselői azt a háromoldalú megállapodást, amely alapján az EMNT-irodahálózat elindította a honosítási tevékenységét. Hozzáfűzte, a folyamat sikerében nem felejthetőek el mindazok, akik két éve a folyamat gördülékeny előmozdításáért nap mint nap tesznek.
„Köszönettel tartozunk az EMNT munkatársainak, a konzulátus munkatársainak és mindazon partnereknek, akik áldozatos munkája nélkül nem tarthatnánk itt” – mondta. Megemlítette, hogy az újdonsült magyar állampolgárok Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben önkéntes alapon állampolgári klubokat hoztak létre, ami alátámasztja a honosítási folyamat közösségteremtő erejét.
Székelyhon.ro
Több mint 120 ezer erdélyi és partiumi kapta meg a magyar állampolgárságot az elmúlt két évben. Az EMNT-irodákban összesen 74 717 iratcsomót véglegesítettek, az érdeklődők száma elérte a 230 ezret – számolt be a kedvezményes honosítás elmúlt két évéről Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke csütörtökön a szervezet kolozsvári sajtótájékoztatóján.
Elmondta, a 28 EMNT-iroda révén a Székelyföldön 65 553, Közép-Erdélyben 16 622, míg a Partiumban 39 461 magyar rendelkezik már magyar állampolgársággal. A friss magyar állampolgárok több mint fele öt városból kerül ki, ezek sorrendben Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Székelyudvarhely. Hozzátette: az idősebbek kedvéért alkalmanként vidékre is kiszálltak az EMNT munkatársai. Szász Péter, a kolozsvári EMNT-iroda vezetője ugyanakkor elmondta: nem csak egyszerű végrehajtóként működtek közre a kedvezményes honosítás munkájában, hanem az ezt lehetővé tevő jogszabály kidolgozásában is tevékenyen részt vettek. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, az EMNT-irodahálózat volt igazgatója ismertette, a számadás apropóját az szolgáltatta, hogy két éve, 2010. november 24-én írták alá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Külügyminisztérium és a Nemzetpolitikai Államtitkárság képviselői azt a háromoldalú megállapodást, amely alapján az EMNT-irodahálózat elindította a honosítási tevékenységét. Hozzáfűzte, a folyamat sikerében nem felejthetőek el mindazok, akik két éve a folyamat gördülékeny előmozdításáért nap mint nap tesznek.
„Köszönettel tartozunk az EMNT munkatársainak, a konzulátus munkatársainak és mindazon partnereknek, akik áldozatos munkája nélkül nem tarthatnánk itt” – mondta. Megemlítette, hogy az újdonsült magyar állampolgárok Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben önkéntes alapon állampolgári klubokat hoztak létre, ami alátámasztja a honosítási folyamat közösségteremtő erejét.
Székelyhon.ro
2012. november 23.
„A mandátumom végére felnőtt a Sapientia”
„Az az érzésem, hogy a mandátumom végére felnőtt az egyetem" – jelentette ki a maszol.ro-nak Dávid László, akit további négy évre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorává választottak. Az intézményvezetőt új mandátumának terveiről kérdeztük.
Visszatekintve az elmúlt rektori mandátuma időszakára, melyek azok a megvalósítások a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem életében, amelyeket fontosnak tart kiemelni?
Először is az az érzésem, hogy a mandátumom végére felnőtt az egyetem. Ez nem csak az akkreditációt jelenti, hanem azt is, hogy bizalommal tudok tekinteni a fiatal kollégákra, „felnőttek" ők is. Amikor a mandátumom elkezdődött, sokszor feltettük azt a kérdést, hogy lesz-e kellő erejük, energiájuk, hogy ezt a nehéz periódust végigvigyék, egyszerre kellet szakot építeni, tudományos eredményeken dolgozni, doktorálni, tudományos címet szerezni, jó tanárként teljesíteni és felnőni ehhez a feladathoz, amit a Sapientia jelent. A megvalósítások miatt büszkén tekintek vissza. Úgy hiszem, van akinek folytatni azt az eszmét, amit a Sapientia képvisel, mert ez az intézmény nem csak egyetem; benne van az is, hogy itthon maradjunk, hogy jól érezzük magunkat és alkossunk itthon, a fiataloknak pedig megpróbáljuk átadni mindezt. Végre közösségként élem meg a Sapientiát; az egyetem három helyszínén roppant sok ellentét volt, ám végre látom az alagútnak a végét, azt a fényes pontot, amiért érdemes volt dolgozni.
Melyek volnának az új mandátum kitűzött céljai és tervei?
A célokat három különböző kategóriába sorolnám. Be akarom fejezni azokat az elkezdett fejlesztéseket, amelyek különböző okokból nem valósulhattak meg. Azt is mondta annak idején a Sapientia Alapítvány elnöke, Kató Béla, hogy újra szeretné alapítani a Sapientiát, mert az egyetem megérdemelte volna, hogy a hőskorban többet áldozzunk rá. Nem tettük, de így is megszerezte az akkreditációt, azonban továbbra is nagyon sok mindenben hiányt szenved. Kolozsváron nincsen székhely, Marosvásárhelyen nincs bentlakás, Csíkszeredában az épület pontosan olyan állapotban van, mint ahogy ezelőtt 11 évvel abbahagyták az építését, ezeket helyre kell hozni, és ez azért is fontos, mert a fiataloknak azt kell elmondanunk: nem feledkeztünk meg rólatok, nem feledkeztünk meg erről az egyetemről, van értelme az elvégzett munkátoknak, most hozzátesszük ezt a részét is, és az egyetem így lesz egységes egész.
Másodsorban nagyon fontosnak tartom azt, hogy az egyetemen megerősítsük a kutatást. Felépítettük az egyetemet, van oktatás, és ki kell alakulnia annak az irányvonalnak, amely mentén a Sapientia igazán jó eredményeket tud felmutatni. Rég mondjuk, és vállalni kell azt, hogy a kutatást és a kutatásos eredményeket meg kell erősíteni, a kutatásoknak kötődniük kell ahhoz, amit a Sapientia képvisel, az embereinek megfelelő tudományterületeken és a szakok szerint zajlódjon a munka. Ezzel akarunk kitűnni a többi egyetem közül, így szeretnénk megmutatni azt, hogy volt értelme ezt az egyetemet megalapítani, mert ez a szimbiózis, amely kutatást-oktatást jelent a Sapientián is megvalósult.
Harmadsorban azzal kell szembenéznünk, hogy az egyetem alapításánál jeleskedő nagy öregjeink, azok az egyetemi tanártársak, akik vállalták az alapítást, abban a korban vannak, amikor már törvény szerint – de a természet szabályai szerint is –kevesebb időt és energiát tudnak áldozni arra, hogy az egyetemet továbbra is aktívan szolgálják. Át kell adni a stafétabotot. A fiatalokra hárulnak a teendők, és úgy hiszem, hogy ez a következő négy évemnek éppen arról kell szólnia, hogy hogyan és kiknek sikerül átadni ezt a feladatot, hogy megbízhatóan, hosszú távon tudják továbbvinni az egyetemet.
Ezt a három tervet szeretném mindenképpen megvalósítani, persze vannak más céljaim is: megerősíteni az alapoktatást, kiépíteni a mesterképzőt és négy éven belül elindítani az első doktori képzésünket is.
A rektorválasztás egy válaszvonalra esik két korszak között, az első az alapítványi korszak volt, amikor azt mondhatjuk, hogy a Sapientia Alapítvány segítségével létrehoztuk az egyetemet, ez 10-11 évbe tellett, de kész van. Most meghúztuk a vonalat, átléptük a Rubikont, egyetemként működünk minden jó oldalával és minden kihívásával, ami ezzel jár. Ha négy év múlva is ennyire tisztán meg tudjuk fogalmazni az elvégzendő célokat és azok határidejét, akkor azt jelenti, hogy sikeresek voltunk az elmúlt négy évben.
Említette, hogy Kolozsváron a Sapientiának még nincs székhelye, ennek megépítése már több éves terv. Hol tartanak most?
Az épület már elkészült, be lehet menni, a födémet befejeztük, ezután csak a felszereléseket és a nyílászárókat kell feltenni, az épület tető alatt van, teljes egészében úgy érzem, hogy az áll ott, ami öt-tíz-száz év múlva is állni fog, a továbbiakban ki kell színesíteni, fel kell öltöztetni az épületet, úgy ahogy azt illik.
Mikor nyitja meg majd a kapuit?
A jövő tanév elején szeretnénk már abban az épületben kezdeni. Kérdés, hogy a tanévkezdésre kész lesz-e, mert van egy-két hónapos csúszás, ez egy kezdeti eltolódás, és ennek a behozása plusz kiadásokat igényel, ezért egyelőre nem tudjuk, hogy ott kezdjük a tanévet és vállaljuk a költségeket, vagy a néhány hónapos csúszás mellett döntünk.
Kik támogatták és milyen pénzből készülhetett el az épület?
Ezt az épületet azért tudtuk elkészíteni, mert Magyarország kormánya a kezdeti megállapodások szerint végre megadta azt a kétmilliárd forintos támogatást, amelyet addig soha nem kaptunk meg. Ez azt eredményezte, hogy az egyetem működtetése mellett jó gazdálkodással ki tudtunk szorítani egy olyan összeget, amelyből fokozatosan, lassan fel lehetett építeni ezt a kolozsvári épületet. A Magyarország kormányával megkötött szerződésben benne van a folyamat véglegesítése, az épület felöltöztetése is. Ha az előző periódusban nem építettük volna meg az épületet, akkor nem beszélhetnénk arról, hogy jövőben ott kezdjük a tanévet.
A román állam semmilyen támogatást nem biztosított?
Sajnos nem támogattak, és a megkapott támogatások egy része is elment adókra és illetékekre, olyan utakra, amelyek megnehezítették az építkezést, és főleg azért fizettünk rá, mert mindaddig, amíg nem kaptuk meg az akkreditált egyetem státuszt, sok esetben úgy soroltak be, mint alapítványt, a megfelelő következményekkel. Egy valamit hadd emeljek ki: az alapítványok adókötelesek minden vagyonukra, ingatlanukra, ez évente elég nagy terhet rótt ránk, bár mindenki tudta, hogy ezeket az épületeket oktatási célokra használjuk. Attól a pillanattól, amikor ezek már az egyetem tulajdonát képezik, mentesülnek az adókötelezettségtől. Ezekre keserűen emlékszünk vissza, mert adóra kiadott összegeket jobb célokra is lehetett volna és lehetne fordítani, de ennek az időszaknak több hátránya is volt, miután törvénybe iktattak olyan külföldi pályázati lehetőség nyíltak meg, amelyekre jóval kisebb önrésszel vagy önrész nélkül lehet nevezni.
Az akkreditáció megszerzésével számítanak-e a román állam támogatására?
Igen, mi számítunk a román állam támogatására, mert közterhet veszünk le a válláról. Ha mi nem tanítanánk ennyi hallgatót, akkor az állam tanítatná őket, állná ennek a fedezetét. Ha nem tanítunk valakit, akkor utána nem lesz adófizető munkavállaló állampolgár, aki a befizetett illetékeivel fenntartja az államot. Több ezer hallgató végzett nálunk, kiképzésük nagy anyagi teher, amit átvettünk, tehát úgy érezzük, hogy megérdemelnénk a támogatást. Persze ennek számos részletkérdése van, amit a megfelelő pillanatban elemeznünk kell. Az is benne van a pakliban, hogy ha a Sapientia egyetem ilyen támogatást kap, akkor a többi magánegyetem is hasonló igényekkel lép fel. Itt azt a lehetőséget is fel kell vetni, hogy olyan mértékben részesüljenek támogatásban, amilyen mértékben hozzájárultak a közjóhoz. Ebbe az is beletartozik, hogy hiányszakmákban, esetenként nagyon nehéz, sok beruházást igénylő szakmákban vállaljuk a képzést. Nem arra megyünk, hogy egy-egy szakmában öt-hatszáz diákot beültetünk egy óriási terembe, és egy személy tart nekik előadást, ez nagyon költséghatékony oktatás, csak az a kérdés, hogy mennyire hatékony a tudás szempontjából. Mi azt vállaljuk, hogy esetenként pár emberes kiscsoportokkal laboratóriumokat felszerelve és ezeket működtetve pontosan azokban a hiányszakmákban indítunk képzést, amelyek a román és a magyar állam, de az Európai Unió számára is fontosak. Ilyen az informatika, vagy az informatikához kötődő műszaki területek, ahol nem lehet mellébeszélni, mert világszerte meg van az a szint, amelynek ha egy hallgató nem felel meg, nincs keresnivalója a piacon. A Sapientia vállalta, hogy ezen a téren, de több más szakon is, ütőképesen, megfelelő hatékonysággal oktat.
Az akkreditálás nyomán melyek voltak az eddig tapasztalt előnyök?
Mindannyian érezzük az elvégzett munka utáni jó érzést, emellett egyelőre csak arról tudok beszélni, hogy látjuk a lehetőségeket. Látjuk azt, hogy az akkreditáció pillanatáig mi nem vehettünk részt közvetlen módon az Erasmus vagy Ceepus csereprogramokban. Az ezekhez való hozzáférés roppant fontos, mert ha a hallgatók egy szemesztert egy-egy neves egyetemen töltenek, akkor rengeteg tapasztalattal térnek haza. Ugyanígy, ha egy oktatónak úgy kell előkészítenie egy előadássorozatot, hogy azt egy neves egyetemen, nemzetközi nyelven is megtartja, akkor másként hozza haza ezt a tudást, és másként tanít itthon is. Eddig másodkézből benne voltunk ilyen programokban, más egyetem jóvoltából, de közvetlenül csak most kaptuk meg az Erasmus Chartert, amelynek az akkreditáció volt a feltétele, most már teljes jogú tagok lehetünk a programban. Hamarosan kiderül, hogy ezekre az oktatási programokra mennyit szán az unió, de meg vagyok győződve, hogy nagyon jó befektetés az, ha értelmiségi fiatalokat, nyitott embereket tud nevelni.
Akkreditáció hiányában eddig nem indíthatott mesterit. Hogyan alakul ezután a képzés a sorsa?
Több képzés előkészítése folyamatban van. A jelenlegi ex lex állapotban, amíg nem lesz minőségbiztosítási felmérés, amely alapján besorolnak egy adott minőségi kategóriába, még várnunk kell a mesterképzők kérésével. Addig is azt találtuk ki, hogy külföldi egyetemekkel közösen nemzetközi mesterképzőket indítunk. Úgy gondoljuk, addig kell a lehetőségeket fejleszteni, amíg minden hallgatónknak biztosítani tudjuk azt a mesterképzőt, ahol tudja folytatni a tanulmányait, ha akarja. A finanszírozástól kezdve a teljes struktúrát ki kell építenünk, és ennek a tanárok oldaláról nézve is nagyon komoly feltételei vannak, mert a pedagógusokat illetően is sokkal szigorúbbak az elvárások, mint az alapképzésben.
Idén a marosvásárhelyi karon új szak is indult, milyen volt ennek a fogadtatása?
Ezt az új szakot, a tájépítészet legalább 3-4 éve el kellett volna indítani, de arra gondoltunk, hogy amíg a kertészeti szak végleges akkreditációja nem történik meg, addig felelőtlenség mellé tenni egy olyan szakot, amely megosztja az erőforrásokat. A tájépítészet szakról többen is úgy vélték, hogy nagyon nagy szükség van rá, ezt a Marosvásárhelyen szervezett tájépítészeti konferencián részvevő nemzetközi előadók és szakemberek is megerősítették.
Általában milyen a diákok érdeklődése a Sapientia képzési lehetőségei iránt?
A Sapientiára beiratkozó diáklétszám a katasztrofális érettségi eredmények ellenére is az idén ugyanakkora volt, mint tavaly, de emellett a régiók szintjén átrendeződést tapasztaltunk. Arra számítottunk, hogy a csíkszeredai és a marosvásárhelyi helyszíneken egyforma lesz az érdeklődés, ennek ellenére Marosvásárhelyen többen, Csíkszeredában pedig kevesebben jelentkeztek. Marosvásárhely régióként vonzó más régióból származó hallgatóknak is, Csíkszereda egyetemi lehetőségként nem vonzó a Maros menti, Szamos menti, Körös menti fiataloknak, nem jellemző az, hogy Erdély szórványrégióiból Csíkszeredába mennének a diákok tanulni. A csíkszeredai egyetem diáksága a közvetlen térségből kerül ki, és mivel ott roppant rossz érettségi eredmény volt, ez meglátszott a jelentkezők létszámán is. Vásárhely az elvesztett hallgatókat érdekes módon kompenzálta. Az átrendeződésnek egy jó oldala is van, amint a kollégák is jelzik, a nehéz érettségi után sokkal jobban felkészültek az elsőéveseink, akik most bejutottak az egyetemre, valószínű, hogy sokkal nagyobb százalékban el tudják végezni, tehát kisebb lesz a lemorzsolódás, ami nem rossz dolog.
Infrastrukturális fejlesztések szintjén mi volna a következő lépés?
Marosvásárhelyen az infrastrukturális fejlesztés első lépése az a diákbentlakás lenne. Eredetileg 240-300 helyre terveztük az épületet, úgy hisszük, hogy az első fázisban mindenképpen kielégíti az igényeket, de emellé meg kell teremteni a létezési feltételeket, biztosítani kell azt, hogy ott lehessen megfelelő módon étkezni. Az egyetem eddig működtetett kantinja félmegoldás volt, mert a máshol elkészített és odaszállított ételt melegen tartották, de ezzel az eljárással számbelileg sem lehetne egy akkora tömeget kiszolgálni, ezért az új épület egyik szélére beterveztünk egy étkezdét. Olyan épületet készül majd el, amely nem is annyira impozáns, hanem inkább hasznos, közel 300 diáknak biztosít lakhatási, étkezési és tanulási feltételeket.
A bentlakás felépítésére kitűzött határidő 2014. december 31., ha eddig nem sikerül véglegesen átadni, akkor bajban leszünk, ezért a helyszíni vezetők, Székely Gyula dékán folyamatosan egyeztet a tervezővel, hogy ezt a viszonylag nyugodt, de még építkezésre nem használható téli periódust kihasználjuk.
Kutatási központ is épül?
A kutatási központ esetében ketyeg az óra, mert az egyetem együttműködési szerződést kötött egy kutatócéggel, de ez az szerződés nem volt teljesen megfelelő arra, hogy a cég európai pénzeket kapjon a központ felépítésére. Most patthelyzet alakult ki: a Sapientia bizonyos feltételrendszert igényelt, mert úgy látta biztosítva a szerződést, az EU meg azt kéri – mivel az egyetem nem vehetett részt ebben a pályázatban –, hogy a cég rendelkezzen a szükséges területtel, a Sapientia ezt nem adhatta minden feltétel nélkül. Azért mondom, hogy patthelyzet van, mert van szerződés, erre a cég nem kapott uniós támogatást, ezért még vár a terv megvalósítással, ha egyáltalán kivitelezi.
Maszol.ro
„Az az érzésem, hogy a mandátumom végére felnőtt az egyetem" – jelentette ki a maszol.ro-nak Dávid László, akit további négy évre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorává választottak. Az intézményvezetőt új mandátumának terveiről kérdeztük.
Visszatekintve az elmúlt rektori mandátuma időszakára, melyek azok a megvalósítások a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem életében, amelyeket fontosnak tart kiemelni?
Először is az az érzésem, hogy a mandátumom végére felnőtt az egyetem. Ez nem csak az akkreditációt jelenti, hanem azt is, hogy bizalommal tudok tekinteni a fiatal kollégákra, „felnőttek" ők is. Amikor a mandátumom elkezdődött, sokszor feltettük azt a kérdést, hogy lesz-e kellő erejük, energiájuk, hogy ezt a nehéz periódust végigvigyék, egyszerre kellet szakot építeni, tudományos eredményeken dolgozni, doktorálni, tudományos címet szerezni, jó tanárként teljesíteni és felnőni ehhez a feladathoz, amit a Sapientia jelent. A megvalósítások miatt büszkén tekintek vissza. Úgy hiszem, van akinek folytatni azt az eszmét, amit a Sapientia képvisel, mert ez az intézmény nem csak egyetem; benne van az is, hogy itthon maradjunk, hogy jól érezzük magunkat és alkossunk itthon, a fiataloknak pedig megpróbáljuk átadni mindezt. Végre közösségként élem meg a Sapientiát; az egyetem három helyszínén roppant sok ellentét volt, ám végre látom az alagútnak a végét, azt a fényes pontot, amiért érdemes volt dolgozni.
Melyek volnának az új mandátum kitűzött céljai és tervei?
A célokat három különböző kategóriába sorolnám. Be akarom fejezni azokat az elkezdett fejlesztéseket, amelyek különböző okokból nem valósulhattak meg. Azt is mondta annak idején a Sapientia Alapítvány elnöke, Kató Béla, hogy újra szeretné alapítani a Sapientiát, mert az egyetem megérdemelte volna, hogy a hőskorban többet áldozzunk rá. Nem tettük, de így is megszerezte az akkreditációt, azonban továbbra is nagyon sok mindenben hiányt szenved. Kolozsváron nincsen székhely, Marosvásárhelyen nincs bentlakás, Csíkszeredában az épület pontosan olyan állapotban van, mint ahogy ezelőtt 11 évvel abbahagyták az építését, ezeket helyre kell hozni, és ez azért is fontos, mert a fiataloknak azt kell elmondanunk: nem feledkeztünk meg rólatok, nem feledkeztünk meg erről az egyetemről, van értelme az elvégzett munkátoknak, most hozzátesszük ezt a részét is, és az egyetem így lesz egységes egész.
Másodsorban nagyon fontosnak tartom azt, hogy az egyetemen megerősítsük a kutatást. Felépítettük az egyetemet, van oktatás, és ki kell alakulnia annak az irányvonalnak, amely mentén a Sapientia igazán jó eredményeket tud felmutatni. Rég mondjuk, és vállalni kell azt, hogy a kutatást és a kutatásos eredményeket meg kell erősíteni, a kutatásoknak kötődniük kell ahhoz, amit a Sapientia képvisel, az embereinek megfelelő tudományterületeken és a szakok szerint zajlódjon a munka. Ezzel akarunk kitűnni a többi egyetem közül, így szeretnénk megmutatni azt, hogy volt értelme ezt az egyetemet megalapítani, mert ez a szimbiózis, amely kutatást-oktatást jelent a Sapientián is megvalósult.
Harmadsorban azzal kell szembenéznünk, hogy az egyetem alapításánál jeleskedő nagy öregjeink, azok az egyetemi tanártársak, akik vállalták az alapítást, abban a korban vannak, amikor már törvény szerint – de a természet szabályai szerint is –kevesebb időt és energiát tudnak áldozni arra, hogy az egyetemet továbbra is aktívan szolgálják. Át kell adni a stafétabotot. A fiatalokra hárulnak a teendők, és úgy hiszem, hogy ez a következő négy évemnek éppen arról kell szólnia, hogy hogyan és kiknek sikerül átadni ezt a feladatot, hogy megbízhatóan, hosszú távon tudják továbbvinni az egyetemet.
Ezt a három tervet szeretném mindenképpen megvalósítani, persze vannak más céljaim is: megerősíteni az alapoktatást, kiépíteni a mesterképzőt és négy éven belül elindítani az első doktori képzésünket is.
A rektorválasztás egy válaszvonalra esik két korszak között, az első az alapítványi korszak volt, amikor azt mondhatjuk, hogy a Sapientia Alapítvány segítségével létrehoztuk az egyetemet, ez 10-11 évbe tellett, de kész van. Most meghúztuk a vonalat, átléptük a Rubikont, egyetemként működünk minden jó oldalával és minden kihívásával, ami ezzel jár. Ha négy év múlva is ennyire tisztán meg tudjuk fogalmazni az elvégzendő célokat és azok határidejét, akkor azt jelenti, hogy sikeresek voltunk az elmúlt négy évben.
Említette, hogy Kolozsváron a Sapientiának még nincs székhelye, ennek megépítése már több éves terv. Hol tartanak most?
Az épület már elkészült, be lehet menni, a födémet befejeztük, ezután csak a felszereléseket és a nyílászárókat kell feltenni, az épület tető alatt van, teljes egészében úgy érzem, hogy az áll ott, ami öt-tíz-száz év múlva is állni fog, a továbbiakban ki kell színesíteni, fel kell öltöztetni az épületet, úgy ahogy azt illik.
Mikor nyitja meg majd a kapuit?
A jövő tanév elején szeretnénk már abban az épületben kezdeni. Kérdés, hogy a tanévkezdésre kész lesz-e, mert van egy-két hónapos csúszás, ez egy kezdeti eltolódás, és ennek a behozása plusz kiadásokat igényel, ezért egyelőre nem tudjuk, hogy ott kezdjük a tanévet és vállaljuk a költségeket, vagy a néhány hónapos csúszás mellett döntünk.
Kik támogatták és milyen pénzből készülhetett el az épület?
Ezt az épületet azért tudtuk elkészíteni, mert Magyarország kormánya a kezdeti megállapodások szerint végre megadta azt a kétmilliárd forintos támogatást, amelyet addig soha nem kaptunk meg. Ez azt eredményezte, hogy az egyetem működtetése mellett jó gazdálkodással ki tudtunk szorítani egy olyan összeget, amelyből fokozatosan, lassan fel lehetett építeni ezt a kolozsvári épületet. A Magyarország kormányával megkötött szerződésben benne van a folyamat véglegesítése, az épület felöltöztetése is. Ha az előző periódusban nem építettük volna meg az épületet, akkor nem beszélhetnénk arról, hogy jövőben ott kezdjük a tanévet.
A román állam semmilyen támogatást nem biztosított?
Sajnos nem támogattak, és a megkapott támogatások egy része is elment adókra és illetékekre, olyan utakra, amelyek megnehezítették az építkezést, és főleg azért fizettünk rá, mert mindaddig, amíg nem kaptuk meg az akkreditált egyetem státuszt, sok esetben úgy soroltak be, mint alapítványt, a megfelelő következményekkel. Egy valamit hadd emeljek ki: az alapítványok adókötelesek minden vagyonukra, ingatlanukra, ez évente elég nagy terhet rótt ránk, bár mindenki tudta, hogy ezeket az épületeket oktatási célokra használjuk. Attól a pillanattól, amikor ezek már az egyetem tulajdonát képezik, mentesülnek az adókötelezettségtől. Ezekre keserűen emlékszünk vissza, mert adóra kiadott összegeket jobb célokra is lehetett volna és lehetne fordítani, de ennek az időszaknak több hátránya is volt, miután törvénybe iktattak olyan külföldi pályázati lehetőség nyíltak meg, amelyekre jóval kisebb önrésszel vagy önrész nélkül lehet nevezni.
Az akkreditáció megszerzésével számítanak-e a román állam támogatására?
Igen, mi számítunk a román állam támogatására, mert közterhet veszünk le a válláról. Ha mi nem tanítanánk ennyi hallgatót, akkor az állam tanítatná őket, állná ennek a fedezetét. Ha nem tanítunk valakit, akkor utána nem lesz adófizető munkavállaló állampolgár, aki a befizetett illetékeivel fenntartja az államot. Több ezer hallgató végzett nálunk, kiképzésük nagy anyagi teher, amit átvettünk, tehát úgy érezzük, hogy megérdemelnénk a támogatást. Persze ennek számos részletkérdése van, amit a megfelelő pillanatban elemeznünk kell. Az is benne van a pakliban, hogy ha a Sapientia egyetem ilyen támogatást kap, akkor a többi magánegyetem is hasonló igényekkel lép fel. Itt azt a lehetőséget is fel kell vetni, hogy olyan mértékben részesüljenek támogatásban, amilyen mértékben hozzájárultak a közjóhoz. Ebbe az is beletartozik, hogy hiányszakmákban, esetenként nagyon nehéz, sok beruházást igénylő szakmákban vállaljuk a képzést. Nem arra megyünk, hogy egy-egy szakmában öt-hatszáz diákot beültetünk egy óriási terembe, és egy személy tart nekik előadást, ez nagyon költséghatékony oktatás, csak az a kérdés, hogy mennyire hatékony a tudás szempontjából. Mi azt vállaljuk, hogy esetenként pár emberes kiscsoportokkal laboratóriumokat felszerelve és ezeket működtetve pontosan azokban a hiányszakmákban indítunk képzést, amelyek a román és a magyar állam, de az Európai Unió számára is fontosak. Ilyen az informatika, vagy az informatikához kötődő műszaki területek, ahol nem lehet mellébeszélni, mert világszerte meg van az a szint, amelynek ha egy hallgató nem felel meg, nincs keresnivalója a piacon. A Sapientia vállalta, hogy ezen a téren, de több más szakon is, ütőképesen, megfelelő hatékonysággal oktat.
Az akkreditálás nyomán melyek voltak az eddig tapasztalt előnyök?
Mindannyian érezzük az elvégzett munka utáni jó érzést, emellett egyelőre csak arról tudok beszélni, hogy látjuk a lehetőségeket. Látjuk azt, hogy az akkreditáció pillanatáig mi nem vehettünk részt közvetlen módon az Erasmus vagy Ceepus csereprogramokban. Az ezekhez való hozzáférés roppant fontos, mert ha a hallgatók egy szemesztert egy-egy neves egyetemen töltenek, akkor rengeteg tapasztalattal térnek haza. Ugyanígy, ha egy oktatónak úgy kell előkészítenie egy előadássorozatot, hogy azt egy neves egyetemen, nemzetközi nyelven is megtartja, akkor másként hozza haza ezt a tudást, és másként tanít itthon is. Eddig másodkézből benne voltunk ilyen programokban, más egyetem jóvoltából, de közvetlenül csak most kaptuk meg az Erasmus Chartert, amelynek az akkreditáció volt a feltétele, most már teljes jogú tagok lehetünk a programban. Hamarosan kiderül, hogy ezekre az oktatási programokra mennyit szán az unió, de meg vagyok győződve, hogy nagyon jó befektetés az, ha értelmiségi fiatalokat, nyitott embereket tud nevelni.
Akkreditáció hiányában eddig nem indíthatott mesterit. Hogyan alakul ezután a képzés a sorsa?
Több képzés előkészítése folyamatban van. A jelenlegi ex lex állapotban, amíg nem lesz minőségbiztosítási felmérés, amely alapján besorolnak egy adott minőségi kategóriába, még várnunk kell a mesterképzők kérésével. Addig is azt találtuk ki, hogy külföldi egyetemekkel közösen nemzetközi mesterképzőket indítunk. Úgy gondoljuk, addig kell a lehetőségeket fejleszteni, amíg minden hallgatónknak biztosítani tudjuk azt a mesterképzőt, ahol tudja folytatni a tanulmányait, ha akarja. A finanszírozástól kezdve a teljes struktúrát ki kell építenünk, és ennek a tanárok oldaláról nézve is nagyon komoly feltételei vannak, mert a pedagógusokat illetően is sokkal szigorúbbak az elvárások, mint az alapképzésben.
Idén a marosvásárhelyi karon új szak is indult, milyen volt ennek a fogadtatása?
Ezt az új szakot, a tájépítészet legalább 3-4 éve el kellett volna indítani, de arra gondoltunk, hogy amíg a kertészeti szak végleges akkreditációja nem történik meg, addig felelőtlenség mellé tenni egy olyan szakot, amely megosztja az erőforrásokat. A tájépítészet szakról többen is úgy vélték, hogy nagyon nagy szükség van rá, ezt a Marosvásárhelyen szervezett tájépítészeti konferencián részvevő nemzetközi előadók és szakemberek is megerősítették.
Általában milyen a diákok érdeklődése a Sapientia képzési lehetőségei iránt?
A Sapientiára beiratkozó diáklétszám a katasztrofális érettségi eredmények ellenére is az idén ugyanakkora volt, mint tavaly, de emellett a régiók szintjén átrendeződést tapasztaltunk. Arra számítottunk, hogy a csíkszeredai és a marosvásárhelyi helyszíneken egyforma lesz az érdeklődés, ennek ellenére Marosvásárhelyen többen, Csíkszeredában pedig kevesebben jelentkeztek. Marosvásárhely régióként vonzó más régióból származó hallgatóknak is, Csíkszereda egyetemi lehetőségként nem vonzó a Maros menti, Szamos menti, Körös menti fiataloknak, nem jellemző az, hogy Erdély szórványrégióiból Csíkszeredába mennének a diákok tanulni. A csíkszeredai egyetem diáksága a közvetlen térségből kerül ki, és mivel ott roppant rossz érettségi eredmény volt, ez meglátszott a jelentkezők létszámán is. Vásárhely az elvesztett hallgatókat érdekes módon kompenzálta. Az átrendeződésnek egy jó oldala is van, amint a kollégák is jelzik, a nehéz érettségi után sokkal jobban felkészültek az elsőéveseink, akik most bejutottak az egyetemre, valószínű, hogy sokkal nagyobb százalékban el tudják végezni, tehát kisebb lesz a lemorzsolódás, ami nem rossz dolog.
Infrastrukturális fejlesztések szintjén mi volna a következő lépés?
Marosvásárhelyen az infrastrukturális fejlesztés első lépése az a diákbentlakás lenne. Eredetileg 240-300 helyre terveztük az épületet, úgy hisszük, hogy az első fázisban mindenképpen kielégíti az igényeket, de emellé meg kell teremteni a létezési feltételeket, biztosítani kell azt, hogy ott lehessen megfelelő módon étkezni. Az egyetem eddig működtetett kantinja félmegoldás volt, mert a máshol elkészített és odaszállított ételt melegen tartották, de ezzel az eljárással számbelileg sem lehetne egy akkora tömeget kiszolgálni, ezért az új épület egyik szélére beterveztünk egy étkezdét. Olyan épületet készül majd el, amely nem is annyira impozáns, hanem inkább hasznos, közel 300 diáknak biztosít lakhatási, étkezési és tanulási feltételeket.
A bentlakás felépítésére kitűzött határidő 2014. december 31., ha eddig nem sikerül véglegesen átadni, akkor bajban leszünk, ezért a helyszíni vezetők, Székely Gyula dékán folyamatosan egyeztet a tervezővel, hogy ezt a viszonylag nyugodt, de még építkezésre nem használható téli periódust kihasználjuk.
Kutatási központ is épül?
A kutatási központ esetében ketyeg az óra, mert az egyetem együttműködési szerződést kötött egy kutatócéggel, de ez az szerződés nem volt teljesen megfelelő arra, hogy a cég európai pénzeket kapjon a központ felépítésére. Most patthelyzet alakult ki: a Sapientia bizonyos feltételrendszert igényelt, mert úgy látta biztosítva a szerződést, az EU meg azt kéri – mivel az egyetem nem vehetett részt ebben a pályázatban –, hogy a cég rendelkezzen a szükséges területtel, a Sapientia ezt nem adhatta minden feltétel nélkül. Azért mondom, hogy patthelyzet van, mert van szerződés, erre a cég nem kapott uniós támogatást, ezért még vár a terv megvalósítással, ha egyáltalán kivitelezi.
Maszol.ro
2012. november 24.
Pallas, avagy irodalmi lakoma
Lélektani jellegű és tudományos igényű munka, prózavers, regény, művészeti kiadvány, gyermekkönyv – a Pallas-Akadémia Könyvkiadó marosvásárhelyi közönsége idén sem csalódhatott, hiszen a csíkszeredai könyves műhely ugyanazzal a műfaji sokszínűséggel érkezett a tizennyolcadik nemzetközi könyvvásár keretében szervezett estre, amelyet a korábbi években is megszokhattak tőle a legújabb termésből nyújtott "kóstolók" résztvevői. A Bernády Ház zsúfolásig telt termében házigazdai minőségében Nagy Miklós Kund köszöntötte az egybegyűlteket, aztán már kezdődhetett is a maratoni bemutatósorozat. A vendéglátó elsőként a távol maradt alkotók műveiről – Bogdán László: Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című könyvéről, Ferencz Imre verseskötetéről, a kiváló fotókkal gazdagított Madárkirakatról, illetve Kristó Tibor: Kárász Karcsi, a csalihal című verses meséjéről – szólt, majd a jelen levő alkotókhoz vándorolt a mikrofon. Albert Ildikó a Pallas-estek régi visszatérőjeként mutatta be Örökzöld tabuk című munkáját, amely egy csíkszeredai folyóiratban megjelent lélektani írásokból született.
– Amikor elkezdtem átírni, kibővíteni ezeket az írásokat, rájöttem, hogy mindaz, amivel foglalkoztam, tabutéma – idézte fel a kötet megkeresztelésének pillanatát a szerző, aki többek között a képzelt betegségek, a beteg társadalom, a piaci szokások, illetve a turkálás jelenségét is körbejárja művében.
Ambrus Tünde, a Székely falutízesek című, Apáczai-díjjal jutalmazott történelmi témájú mű írója szintén alkotása előzményeiről beszélt. Elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt, tízéves pedagógusi munka után úgy döntött, hogy "egy szikrát" továbbtanul, a pécsi egyetemre esett a választása, ahol – a székely társadalom szerveződése legkisebb egységének számító – tízesekből írta disszertációját.
– Hétéves kutatói munka eredménye ez a kötet, nem tartom befejezettnek. Alkotásomat három idődimenzióba rendeztem. Ami a múltat illeti, összefoglaltam azokat a valós ismereteket, amelyek eddig megjelentek, a jelen dimenziójában azt vizsgáltam, hogy jelenleg mi van a tízesek helyett, majd arra kerestem a választ, hogy mit tudunk kezdeni a jövőben a tízesekkel. Megnéztem mindazokat a tényezőket, amelyek befolyásolták a tízesek alakulását, fejlődését, konzerválódását, illetve elsorvadását – összegzett a szerző.
Borsodi L. László Feljegyzések a földről című verseskötetének alkotásait prózaverseknek nevezte.
– A korábbi négy könyvem után egy új kifejezésmódot, egy új költői nyelvet kellett találnom. Kulcsár Szabó Zoltán szerint a prózavers a költőiséget mint távoli, felbomlott konvenciót őrzi, nem domináns benne a lírai kód. Én igyekeztem ezt a líraiságot megőrizni – mondta a költő, majd ízelítőt is nyújtott könyvéből.
Kozma Mária a tavalyi Régiségek Csíkországból című gyűjtemény után idén a Régiségek Gyergyóból című alkotással jelentkezett.
– A valóság igazsága mellett, azt hiszem, a meséknek is megvan a maguk igazsága. Mikor a valóság és az álmaink sem tudnak erőt adni, forduljunk a mesékhez – ajánlotta a szerző.
Tamás Tímea legújabb meséskönyve, A karácsonyi hangyalka születéséről beszélt, amelyet Magyar Andrea illusztrátor kérésére írt meg, akinek egy rajzpályázathoz volt szüksége egy új mesére. Az alkotás három nap alatt készült el a korábbi hangyalkás ciklus lezárásaként.
Mészáros Sándor "kakukktojásnak" számított az alkotók sorában. A pekingi követség című regényében a diplomataközösség életébe, annak feszültségeibe enged bepillantást, és ezek a feszültségek elvezetnek a fikcióig, bűnügyi történetté formálva a cselekményt.
– Két folyamat körvonalazódik ebben a kötetben. Egyrészt az, hogy micsoda iszonyatos erővel próbálja visszahúzni az országot az a súlyos múlt, amelyet "kulturális forradalomnak" nevezünk, másrészt a kínai vezetők felismerése, hogy vissza kell térni az ésszerűséghez. Ebben az időszakban a munkáról szólt az egész ország, arról, hogy bármit meg lehet valósítani, csak meg kell dolgozni érte. Ez óriási tiszteletet váltott ki belőlem – mondta az író, aki évekig Kínában a magyar külügyi szolgálatnál dolgozott. Könyvét egy trilógia első részének szánta, a folytatás már folyamatban van.
Nagy Miklós Kund nemcsak házigazdaként, hanem szerzőként, a Bálint Károly szobrászművészről, illetve Kuti Dénes festőművészről szóló monográfiák létrehozójaként is részt vett az irodalmi együttléten. A női aktokat felsorakoztató, nagy terek uralására is képes Bálint Károly, illetve a világot az utóbbi esztendőkben hiperrealista módon fejtetőre állító, ragyogó "kutiféle" színekkel dolgozó Kuti Dénes művészi világát a Bernády Házban kiállított alkotások érzékeltették. A monográfiákról Sebestyén Spielmann Mihály osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel, majd a művészek fogalmazták meg alkotói hitvallásukat.
– Minden munka egy tükör a szemlélő előtt, aki saját magát látja meg benne – mondta Bálint Károly, míg Kuti Dénes alkotói félelmeiről szólt, és azt is bevallotta, hogy három évig tiltakozott a monográfia megírása ellen, mert azt hitte, hogy neki kell rendszerezni, sorrendbe tenni 51 év munkáját, de kiderült, hogy aggodalma alaptalan volt, a monográfia írója ugyanis csak annyit kért tőle, hogy hozzon el mindent, amije van, aztán menjen haza.
Amint az irodalmi lakoma legelején kiderült, a "megkóstoltatott" könyvek igazi sikernek számítanak, hiszen péntek délutánra minden példány elfogyott belőlük. Ettől a héttől viszont az újonnan nyílt marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban újra megtalálhatók.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
Lélektani jellegű és tudományos igényű munka, prózavers, regény, művészeti kiadvány, gyermekkönyv – a Pallas-Akadémia Könyvkiadó marosvásárhelyi közönsége idén sem csalódhatott, hiszen a csíkszeredai könyves műhely ugyanazzal a műfaji sokszínűséggel érkezett a tizennyolcadik nemzetközi könyvvásár keretében szervezett estre, amelyet a korábbi években is megszokhattak tőle a legújabb termésből nyújtott "kóstolók" résztvevői. A Bernády Ház zsúfolásig telt termében házigazdai minőségében Nagy Miklós Kund köszöntötte az egybegyűlteket, aztán már kezdődhetett is a maratoni bemutatósorozat. A vendéglátó elsőként a távol maradt alkotók műveiről – Bogdán László: Münchhausen báró kalandjai a mélabús tornyok városában című könyvéről, Ferencz Imre verseskötetéről, a kiváló fotókkal gazdagított Madárkirakatról, illetve Kristó Tibor: Kárász Karcsi, a csalihal című verses meséjéről – szólt, majd a jelen levő alkotókhoz vándorolt a mikrofon. Albert Ildikó a Pallas-estek régi visszatérőjeként mutatta be Örökzöld tabuk című munkáját, amely egy csíkszeredai folyóiratban megjelent lélektani írásokból született.
– Amikor elkezdtem átírni, kibővíteni ezeket az írásokat, rájöttem, hogy mindaz, amivel foglalkoztam, tabutéma – idézte fel a kötet megkeresztelésének pillanatát a szerző, aki többek között a képzelt betegségek, a beteg társadalom, a piaci szokások, illetve a turkálás jelenségét is körbejárja művében.
Ambrus Tünde, a Székely falutízesek című, Apáczai-díjjal jutalmazott történelmi témájú mű írója szintén alkotása előzményeiről beszélt. Elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt, tízéves pedagógusi munka után úgy döntött, hogy "egy szikrát" továbbtanul, a pécsi egyetemre esett a választása, ahol – a székely társadalom szerveződése legkisebb egységének számító – tízesekből írta disszertációját.
– Hétéves kutatói munka eredménye ez a kötet, nem tartom befejezettnek. Alkotásomat három idődimenzióba rendeztem. Ami a múltat illeti, összefoglaltam azokat a valós ismereteket, amelyek eddig megjelentek, a jelen dimenziójában azt vizsgáltam, hogy jelenleg mi van a tízesek helyett, majd arra kerestem a választ, hogy mit tudunk kezdeni a jövőben a tízesekkel. Megnéztem mindazokat a tényezőket, amelyek befolyásolták a tízesek alakulását, fejlődését, konzerválódását, illetve elsorvadását – összegzett a szerző.
Borsodi L. László Feljegyzések a földről című verseskötetének alkotásait prózaverseknek nevezte.
– A korábbi négy könyvem után egy új kifejezésmódot, egy új költői nyelvet kellett találnom. Kulcsár Szabó Zoltán szerint a prózavers a költőiséget mint távoli, felbomlott konvenciót őrzi, nem domináns benne a lírai kód. Én igyekeztem ezt a líraiságot megőrizni – mondta a költő, majd ízelítőt is nyújtott könyvéből.
Kozma Mária a tavalyi Régiségek Csíkországból című gyűjtemény után idén a Régiségek Gyergyóból című alkotással jelentkezett.
– A valóság igazsága mellett, azt hiszem, a meséknek is megvan a maguk igazsága. Mikor a valóság és az álmaink sem tudnak erőt adni, forduljunk a mesékhez – ajánlotta a szerző.
Tamás Tímea legújabb meséskönyve, A karácsonyi hangyalka születéséről beszélt, amelyet Magyar Andrea illusztrátor kérésére írt meg, akinek egy rajzpályázathoz volt szüksége egy új mesére. Az alkotás három nap alatt készült el a korábbi hangyalkás ciklus lezárásaként.
Mészáros Sándor "kakukktojásnak" számított az alkotók sorában. A pekingi követség című regényében a diplomataközösség életébe, annak feszültségeibe enged bepillantást, és ezek a feszültségek elvezetnek a fikcióig, bűnügyi történetté formálva a cselekményt.
– Két folyamat körvonalazódik ebben a kötetben. Egyrészt az, hogy micsoda iszonyatos erővel próbálja visszahúzni az országot az a súlyos múlt, amelyet "kulturális forradalomnak" nevezünk, másrészt a kínai vezetők felismerése, hogy vissza kell térni az ésszerűséghez. Ebben az időszakban a munkáról szólt az egész ország, arról, hogy bármit meg lehet valósítani, csak meg kell dolgozni érte. Ez óriási tiszteletet váltott ki belőlem – mondta az író, aki évekig Kínában a magyar külügyi szolgálatnál dolgozott. Könyvét egy trilógia első részének szánta, a folytatás már folyamatban van.
Nagy Miklós Kund nemcsak házigazdaként, hanem szerzőként, a Bálint Károly szobrászművészről, illetve Kuti Dénes festőművészről szóló monográfiák létrehozójaként is részt vett az irodalmi együttléten. A női aktokat felsorakoztató, nagy terek uralására is képes Bálint Károly, illetve a világot az utóbbi esztendőkben hiperrealista módon fejtetőre állító, ragyogó "kutiféle" színekkel dolgozó Kuti Dénes művészi világát a Bernády Házban kiállított alkotások érzékeltették. A monográfiákról Sebestyén Spielmann Mihály osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel, majd a művészek fogalmazták meg alkotói hitvallásukat.
– Minden munka egy tükör a szemlélő előtt, aki saját magát látja meg benne – mondta Bálint Károly, míg Kuti Dénes alkotói félelmeiről szólt, és azt is bevallotta, hogy három évig tiltakozott a monográfia megírása ellen, mert azt hitte, hogy neki kell rendszerezni, sorrendbe tenni 51 év munkáját, de kiderült, hogy aggodalma alaptalan volt, a monográfia írója ugyanis csak annyit kért tőle, hogy hozzon el mindent, amije van, aztán menjen haza.
Amint az irodalmi lakoma legelején kiderült, a "megkóstoltatott" könyvek igazi sikernek számítanak, hiszen péntek délutánra minden példány elfogyott belőlük. Ettől a héttől viszont az újonnan nyílt marosvásárhelyi Gutenberg könyvesboltban újra megtalálhatók.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 27.
Szilágyi Zsolt: neurotikus az RMDSZ reakciója – Kovács Péter: a vádak csak mesék
Többek között az RMDSZ-t vádolja tisztességtelen ellenkampánnyal Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. A politikus úgy véli, összehangolt akciósorozatról van szó, amelynek szerinte az a kiindulópontja, hogy a szövetség jelöltjei bármit megtesznek abbeli félelmükben, hogy a parlamentbe jutás elszalasztása nyomán nem kapnának a képviselőknek és szenátoroknak járó mentelmi jogot, és különböző bűncselekmények miatt rács mögé kerülnének.
Szilágyi felidézte: a Román Televízió választási műsorokért felelős producere önhatalmúlag eldöntötte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt födralizmust népszerűsítő választási klipjét nem sugározza a köztelevízió, mert állítólag alkotmányellenes.
Szilágyi Zsolt szerint a köztévé döntése azért logikátlan, mert Crin Antonescu monarchiát népszerűsítő, illetve Victor Ponta alkotmánymódosítást szorgalmazó kampányklipjét gond nélkül sugározza. Egyébként az RTV tegnap közölte, az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) egy novemberi határozata értelmében nem közölte az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) az autonóm régiókat és föderációs államberendezkedést hirdető, román nyelvű reklámklipjét. A közszolgálati televízió az EMNP panaszára válaszolva a CNA választási kampányt szabályozó határozatának arra a cikkelyére hivatkozik, amely szerint a választási klipek tartalma „nem veszélyeztetheti az alkotmányos rendet, a közrendet, a személyek és a javak biztonságát”.
Ugyanakkor vasárnap este egy, a közérdekű nyilvánosság szabadsága felett őrködő, román civil szervezet közleményben ítélte el a hirdetés sugárzásának megtagadását. A bukaresti székhelyű ActiveWatch Sajtófigyelő Ügynökség felszólította a televíziót, hogy vizsgálja felül döntését.
„A román nemzetállam tipikus neurotikus reakciójáról beszélhetünk, és pontosan ugyanilyeneket produkál az RMDSZ is” – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Szilágyi Zsolt, majd felsorolta a szerintük az RMDSZ részéről őket ért igazságtalanságokat. Csíkszereda határában például úgy tűnt el nyom nélkül az EMNP két óriásplakátja, hogy közben az út túloldalán az RMDSZ hasonló méretű molinói érintetlenek.
A választási bizottság döntésével az EMNP szlogenjeit parodizáló plakátokat már le kellett szedni, de az ellenkampány mégis folytatódik – véli a politikus. Tudomása szerint Marosvásárhelyen Frunda György nevében korteskedők boltokban fenyegetik meg az üzletvezetőket, hogy pénzügyi ellenőrzést küldenek rájuk, amennyiben nem szedik le az EMNP-plakátokat a kirakatukból. Szilágyi Zsolt szerint ez a módszer az ukrán maffia védelmi pénzére hajaz.
Máramaros megyében osztályfőnökök próbálnak diákjaiktól információt szerezni arról, hogy a családok igényelték-e a magyar állampolgárságot, Biharban pedig állítólag állásukból való eltávolítással, az oktatási-nevelési támogatás vagy a szociális segély megvonásával fenyegetnek meg EMNP-szimpatizánsokat. Épp előző nap szerzett róla tudomást, hogy az EMNP-rendezvényekre leszerződtetett, érmihályfalvi amatőr színjátszócsoport tagjait egyenként hívták fel telefonon, és fenyegették meg RMDSZ-tagok – közölte Szilágyi, aki arra szólította fel a magyar szavazókat, ne engedjék magukat megfélemlíteni.
Megkeresésünkre Kovács Péter, az RMDSZ kampányfőnöke úgy nyilatkozott, Szilágyi Zsoltnak bizonyítékokat kellene keresnie vádjaira, amelyek szerinte mesék, és mindössze arra szolgálnak, hogy a párt bekerüljön a médiába. Eközben Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es képviselőjelölt, a szövetség megyei ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy az EMNP ellenük kampányol, hiszen a kis pártnak szerinte esélye sincs a szövetséggel szemben.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Többek között az RMDSZ-t vádolja tisztességtelen ellenkampánnyal Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke. A politikus úgy véli, összehangolt akciósorozatról van szó, amelynek szerinte az a kiindulópontja, hogy a szövetség jelöltjei bármit megtesznek abbeli félelmükben, hogy a parlamentbe jutás elszalasztása nyomán nem kapnának a képviselőknek és szenátoroknak járó mentelmi jogot, és különböző bűncselekmények miatt rács mögé kerülnének.
Szilágyi felidézte: a Román Televízió választási műsorokért felelős producere önhatalmúlag eldöntötte, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt födralizmust népszerűsítő választási klipjét nem sugározza a köztelevízió, mert állítólag alkotmányellenes.
Szilágyi Zsolt szerint a köztévé döntése azért logikátlan, mert Crin Antonescu monarchiát népszerűsítő, illetve Victor Ponta alkotmánymódosítást szorgalmazó kampányklipjét gond nélkül sugározza. Egyébként az RTV tegnap közölte, az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) egy novemberi határozata értelmében nem közölte az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) az autonóm régiókat és föderációs államberendezkedést hirdető, román nyelvű reklámklipjét. A közszolgálati televízió az EMNP panaszára válaszolva a CNA választási kampányt szabályozó határozatának arra a cikkelyére hivatkozik, amely szerint a választási klipek tartalma „nem veszélyeztetheti az alkotmányos rendet, a közrendet, a személyek és a javak biztonságát”.
Ugyanakkor vasárnap este egy, a közérdekű nyilvánosság szabadsága felett őrködő, román civil szervezet közleményben ítélte el a hirdetés sugárzásának megtagadását. A bukaresti székhelyű ActiveWatch Sajtófigyelő Ügynökség felszólította a televíziót, hogy vizsgálja felül döntését.
„A román nemzetállam tipikus neurotikus reakciójáról beszélhetünk, és pontosan ugyanilyeneket produkál az RMDSZ is” – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Szilágyi Zsolt, majd felsorolta a szerintük az RMDSZ részéről őket ért igazságtalanságokat. Csíkszereda határában például úgy tűnt el nyom nélkül az EMNP két óriásplakátja, hogy közben az út túloldalán az RMDSZ hasonló méretű molinói érintetlenek.
A választási bizottság döntésével az EMNP szlogenjeit parodizáló plakátokat már le kellett szedni, de az ellenkampány mégis folytatódik – véli a politikus. Tudomása szerint Marosvásárhelyen Frunda György nevében korteskedők boltokban fenyegetik meg az üzletvezetőket, hogy pénzügyi ellenőrzést küldenek rájuk, amennyiben nem szedik le az EMNP-plakátokat a kirakatukból. Szilágyi Zsolt szerint ez a módszer az ukrán maffia védelmi pénzére hajaz.
Máramaros megyében osztályfőnökök próbálnak diákjaiktól információt szerezni arról, hogy a családok igényelték-e a magyar állampolgárságot, Biharban pedig állítólag állásukból való eltávolítással, az oktatási-nevelési támogatás vagy a szociális segély megvonásával fenyegetnek meg EMNP-szimpatizánsokat. Épp előző nap szerzett róla tudomást, hogy az EMNP-rendezvényekre leszerződtetett, érmihályfalvi amatőr színjátszócsoport tagjait egyenként hívták fel telefonon, és fenyegették meg RMDSZ-tagok – közölte Szilágyi, aki arra szólította fel a magyar szavazókat, ne engedjék magukat megfélemlíteni.
Megkeresésünkre Kovács Péter, az RMDSZ kampányfőnöke úgy nyilatkozott, Szilágyi Zsoltnak bizonyítékokat kellene keresnie vádjaira, amelyek szerinte mesék, és mindössze arra szolgálnak, hogy a párt bekerüljön a médiába. Eközben Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es képviselőjelölt, a szövetség megyei ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy egyáltalán nem zavarja, hogy az EMNP ellenük kampányol, hiszen a kis pártnak szerinte esélye sincs a szövetséggel szemben.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 30.
Plakátoló fiatalokat hurcolt meg a csendőrség
Csíkszereda központjában november 29-én, csütörtök délután plakátoló fiatalokra csapott le a csendőrség, akiket igazoltatás után elő is állítottak. A feltűnő plakátokkal az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagjai az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés mindeddig be nem tartott ígéreteire kívántak emlékeztetni.
A nagyméretű plakátokon fehér alapon fekete betűkkel az alábbi szöveget tüntették fel: „1918. december 1-jén a gyulafehérvári nemzetgyűlésen önrendelkezést ígértetek! Ne feledjük! Követeljük!”
Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke, aki szintén részt vett az akcióban, kifejtette: Csíkszereda központjában, az erre a célra kijelölt helyeken ragasztották ki tájékoztató jellegű plakátjaikat. Körülbelül negyven perc elteltével jelent meg két csendőr, akik először igazoltatták az ifjakat, majd bekísérték őket a csendőrségre, ahol vallomást kellett írjanak, majd távozhattak. Bírságot nem szabtak ki rájuk – informált az EMI országos elnöke.
Az EMI tagjaival együtt lapunk munkatársát is– aki a feladatát végezte, fotózta az eseményt – beszállították a csendőrségre, annak ellenére, hogy igazolta magát.
Létai Tibor
Székelyhon.ro
Csíkszereda központjában november 29-én, csütörtök délután plakátoló fiatalokra csapott le a csendőrség, akiket igazoltatás után elő is állítottak. A feltűnő plakátokkal az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagjai az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés mindeddig be nem tartott ígéreteire kívántak emlékeztetni.
A nagyméretű plakátokon fehér alapon fekete betűkkel az alábbi szöveget tüntették fel: „1918. december 1-jén a gyulafehérvári nemzetgyűlésen önrendelkezést ígértetek! Ne feledjük! Követeljük!”
Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke, aki szintén részt vett az akcióban, kifejtette: Csíkszereda központjában, az erre a célra kijelölt helyeken ragasztották ki tájékoztató jellegű plakátjaikat. Körülbelül negyven perc elteltével jelent meg két csendőr, akik először igazoltatták az ifjakat, majd bekísérték őket a csendőrségre, ahol vallomást kellett írjanak, majd távozhattak. Bírságot nem szabtak ki rájuk – informált az EMI országos elnöke.
Az EMI tagjaival együtt lapunk munkatársát is– aki a feladatát végezte, fotózta az eseményt – beszállították a csendőrségre, annak ellenére, hogy igazolta magát.
Létai Tibor
Székelyhon.ro
2012. december 1.
Erődemonstráció a román nemzeti ünnepen Csíkszeredában
Katonai parádéval ünneplik ma Románia nemzeti ünnepét Csíkszeredában. A felvonulást Hargita megye prefektusi hivatala szervezi.
1918 december elsején a Román Nemzetgyűlés 1228 képviselője kérte a magyarok, és a szászok megkérdezése nélkül, hogy Erdélyt Romániához csatolják.
A katonai parádéra már csütörtökön gyakoroltak Csíkszereda utcáin, a lakosok pedig meglepődtek a katonai járművek látványán. A harckocsis felvonulást a magyar pártok képviselői sem helyeslik, erődemonstrációnak és megfélemlítésnek tartják.
Időközben Csíkszeredában megjelentek az 1918 december elsejei ígéretekre emlékeztető plakátok is, a gyulafehérvári nagygyűlés résztvevői ugyanis 94 ezelőtt önrendelkezést is ígértek az Erdély nemzeti kisebbségeinek.
Duna Tv
Erdély.ma
Katonai parádéval ünneplik ma Románia nemzeti ünnepét Csíkszeredában. A felvonulást Hargita megye prefektusi hivatala szervezi.
1918 december elsején a Román Nemzetgyűlés 1228 képviselője kérte a magyarok, és a szászok megkérdezése nélkül, hogy Erdélyt Romániához csatolják.
A katonai parádéra már csütörtökön gyakoroltak Csíkszereda utcáin, a lakosok pedig meglepődtek a katonai járművek látványán. A harckocsis felvonulást a magyar pártok képviselői sem helyeslik, erődemonstrációnak és megfélemlítésnek tartják.
Időközben Csíkszeredában megjelentek az 1918 december elsejei ígéretekre emlékeztető plakátok is, a gyulafehérvári nagygyűlés résztvevői ugyanis 94 ezelőtt önrendelkezést is ígértek az Erdély nemzeti kisebbségeinek.
Duna Tv
Erdély.ma
2012. december 1.
Nagyszabású ünnepségek a Székelyföldön a román nemzeti ünnepen
Mircea Dusa román belügyminiszter szerint sértik a románságot azok a választási plakátok, amelyek autonómiát követelnek Erdélynek és föderális államberendezkedést sürgetnek Romániában – közölte szombaton az Agerpres hírügynökség, a politikus Csíkszeredában elhangzott beszédét idézve. A románság nemzeti ünnepe alkalmából december 1-jén, szombaton a Székelyföldön is nagyszabású ünnepségeket rendeztek a román hatóságok. Az utóbbi két évtizedben először rendeztek – haditechnikát is felvonultató – katonai parádét Csíkszeredában, amelyre az Agerpres szerint háromezer ember volt kíváncsi.
Az ünnepségen részt vevő Mircea Dusa belügyminiszter, Hargita megyei parlamenti képviselő azt mondta, az alkotmány nemzetállamként határozza meg Romániát és akik bekerülnek a román parlamentbe, erre az alkotmányra esküsznek fel. A miniszter úgy vélekedett: sértő a románságra nézve az, hogy a nemzeti ünnep előtt szövetségi államot és autonómiát hirdető plakátok jelentek meg Maros, Hargita és Kovászna megyében. A politikus ezzel az Erdélyi Magyar Néppárt választási hirdetéseire utalt, amelyeket több erdélyi városban eltávolíttattak a helyi hatóságok, arra hivatkozva, hogy a feliratok alkotmányellenesek.
Sepsiszentgyörgyön a Mihai Viteazul szobornál rendezett szabadtéri ünnepséget a Kovászna megyei prefektusi hivatal december elseje alkalmából. A szervezők egy nagyméretű román nemzeti zászlóval takarták el azt a SIC Terra Siculorum feliratú – a Székelyföld latin nevét hirdető – táblát, amelyet a magyar közösség választott vezetői helyeztek ki egy hónapja a prefektusi hivatal előtt.
Az Agerpres hírügynökség szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) tisztségviselői idén is távol maradtak a sepsiszentgyörgyi december 1-jei ünnepségektől. Antal Árpád polgármester néhány nappal korábban azt üzente a szervezőknek, hogy majd akkor vesz részt a román nemzeti ünnepen, ha Románia megadja a magyaroknak az 1918-as gyulafehérvári kiáltványban megígért autonómiát – tette hozzá az Agerpres.
Az erdélyi románság 1918. december 1-jén a Gyulafehérvári nemzetgyűlésen fogadott el kiáltványt Erdély és a Román Királyság egyesüléséről, amelyben az Erdély területén élő más nemzeteknek önrendelkezést ígért. December 1-je 1990 óta Románia nemzeti ünnepe.
MTI
Erdély.ma
Mircea Dusa román belügyminiszter szerint sértik a románságot azok a választási plakátok, amelyek autonómiát követelnek Erdélynek és föderális államberendezkedést sürgetnek Romániában – közölte szombaton az Agerpres hírügynökség, a politikus Csíkszeredában elhangzott beszédét idézve. A románság nemzeti ünnepe alkalmából december 1-jén, szombaton a Székelyföldön is nagyszabású ünnepségeket rendeztek a román hatóságok. Az utóbbi két évtizedben először rendeztek – haditechnikát is felvonultató – katonai parádét Csíkszeredában, amelyre az Agerpres szerint háromezer ember volt kíváncsi.
Az ünnepségen részt vevő Mircea Dusa belügyminiszter, Hargita megyei parlamenti képviselő azt mondta, az alkotmány nemzetállamként határozza meg Romániát és akik bekerülnek a román parlamentbe, erre az alkotmányra esküsznek fel. A miniszter úgy vélekedett: sértő a románságra nézve az, hogy a nemzeti ünnep előtt szövetségi államot és autonómiát hirdető plakátok jelentek meg Maros, Hargita és Kovászna megyében. A politikus ezzel az Erdélyi Magyar Néppárt választási hirdetéseire utalt, amelyeket több erdélyi városban eltávolíttattak a helyi hatóságok, arra hivatkozva, hogy a feliratok alkotmányellenesek.
Sepsiszentgyörgyön a Mihai Viteazul szobornál rendezett szabadtéri ünnepséget a Kovászna megyei prefektusi hivatal december elseje alkalmából. A szervezők egy nagyméretű román nemzeti zászlóval takarták el azt a SIC Terra Siculorum feliratú – a Székelyföld latin nevét hirdető – táblát, amelyet a magyar közösség választott vezetői helyeztek ki egy hónapja a prefektusi hivatal előtt.
Az Agerpres hírügynökség szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) tisztségviselői idén is távol maradtak a sepsiszentgyörgyi december 1-jei ünnepségektől. Antal Árpád polgármester néhány nappal korábban azt üzente a szervezőknek, hogy majd akkor vesz részt a román nemzeti ünnepen, ha Románia megadja a magyaroknak az 1918-as gyulafehérvári kiáltványban megígért autonómiát – tette hozzá az Agerpres.
Az erdélyi románság 1918. december 1-jén a Gyulafehérvári nemzetgyűlésen fogadott el kiáltványt Erdély és a Román Királyság egyesüléséről, amelyben az Erdély területén élő más nemzeteknek önrendelkezést ígért. December 1-je 1990 óta Románia nemzeti ünnepe.
MTI
Erdély.ma
2012. december 1.
Katonai erődemonstráció Székelyföldön a nemzeti ünnepen
Mircea Duşa belügyminiszter szerint sértik a románságot azok a választási plakátok, amelyek autonómiát követelnek Erdélynek és föderális államberendezkedést sürgetnek Romániában - közölte szombaton az Agerpres hírügynökség, a politikus Csíkszeredában elhangzott beszédét idézve.
A románság nemzeti ünnepe alkalmából szombaton a Székelyföldön is nagyszabású ünnepségeket rendeztek a hatóságok. Az utóbbi két évtizedben először rendeztek - haditechnikát is felvonultató - katonai parádét Csíkszeredában, amelyre az Agerpres szerint háromezer ember volt kíváncsi.
Az ünnepségen részt vevő Mircea Duşa belügyminiszter, Hargita megyei parlamenti képviselő azt mondta, az alkotmány nemzetállamként határozza meg Romániát és akik bekerülnek a román parlamentbe, erre az alkotmányra esküsznek fel.
A miniszter úgy vélekedett: sértő a románságra nézve az, hogy a nemzeti ünnep előtt szövetségi államot és autonómiát hirdető plakátok jelentek meg Maros, Hargita és Kovászna megyében. A politikus ezzel az Erdélyi Magyar Néppárt választási hirdetéseire utalt, amelyeket több erdélyi városban eltávolíttattak a helyi hatóságok, arra hivatkozva, hogy a feliratok alkotmányellenesek.
Amint arról korábban beszámoltunk, Sepsiszentgyörgyön hatalmas román trikolórral takarták le a román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön a „SIC – Terra Siculorum" feliratú táblát.
Az erdélyi románság 1918. december 1-jén a Gyulafehérvári nemzetgyűlésen fogadott el kiáltványt Erdély és a Román Királyság egyesüléséről, amelyben az Erdély területén élő más nemzeteknek önrendelkezést ígért. December 1-je 1990 óta Románia nemzeti ünnepe.
Maszol.ro
Mircea Duşa belügyminiszter szerint sértik a románságot azok a választási plakátok, amelyek autonómiát követelnek Erdélynek és föderális államberendezkedést sürgetnek Romániában - közölte szombaton az Agerpres hírügynökség, a politikus Csíkszeredában elhangzott beszédét idézve.
A románság nemzeti ünnepe alkalmából szombaton a Székelyföldön is nagyszabású ünnepségeket rendeztek a hatóságok. Az utóbbi két évtizedben először rendeztek - haditechnikát is felvonultató - katonai parádét Csíkszeredában, amelyre az Agerpres szerint háromezer ember volt kíváncsi.
Az ünnepségen részt vevő Mircea Duşa belügyminiszter, Hargita megyei parlamenti képviselő azt mondta, az alkotmány nemzetállamként határozza meg Romániát és akik bekerülnek a román parlamentbe, erre az alkotmányra esküsznek fel.
A miniszter úgy vélekedett: sértő a románságra nézve az, hogy a nemzeti ünnep előtt szövetségi államot és autonómiát hirdető plakátok jelentek meg Maros, Hargita és Kovászna megyében. A politikus ezzel az Erdélyi Magyar Néppárt választási hirdetéseire utalt, amelyeket több erdélyi városban eltávolíttattak a helyi hatóságok, arra hivatkozva, hogy a feliratok alkotmányellenesek.
Amint arról korábban beszámoltunk, Sepsiszentgyörgyön hatalmas román trikolórral takarták le a román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön a „SIC – Terra Siculorum" feliratú táblát.
Az erdélyi románság 1918. december 1-jén a Gyulafehérvári nemzetgyűlésen fogadott el kiáltványt Erdély és a Román Királyság egyesüléséről, amelyben az Erdély területén élő más nemzeteknek önrendelkezést ígért. December 1-je 1990 óta Románia nemzeti ünnepe.
Maszol.ro
2012. december 3.
Nagyszabású ünnepség volt Csíkszeredában
Románia nemzeti ünnepe alkalmából szombaton a Székelyföldön is nagyszabású ünnepségeket rendeztek. Az utóbbi két évtizedben először tartottak – haditechnikát is felvonultató – katonai parádét Csíkszeredában, amelyre mintegy háromezer ember volt kíváncsi.
Az ünnepségen részt vevő Mircea Duşă belügyminiszter, Hargita megyei parlamenti képviselő azt mondta, az alkotmány nemzetállamként határozza meg Romániát, és akik bekerülnek a román parlamentbe, erre az alkotmányra esküsznek fel.
A miniszter úgy vélekedett: sértő a románságra nézve az, hogy a nemzeti ünnep előtt szövetségi államot és autonómiát hirdető plakátok jelentek meg Maros, Hargita és Kovászna megyében.
A politikus ezzel az Erdélyi Magyar Néppárt választási hirdetéseire utalt, amelyeket több erdélyi városban eltávolíttattak a helyi hatóságok, arra hivatkozva, hogy a feliratok alkotmányellenesek.
(Agerpres/MTI)
Nyugati Jelen (Arad)
Románia nemzeti ünnepe alkalmából szombaton a Székelyföldön is nagyszabású ünnepségeket rendeztek. Az utóbbi két évtizedben először tartottak – haditechnikát is felvonultató – katonai parádét Csíkszeredában, amelyre mintegy háromezer ember volt kíváncsi.
Az ünnepségen részt vevő Mircea Duşă belügyminiszter, Hargita megyei parlamenti képviselő azt mondta, az alkotmány nemzetállamként határozza meg Romániát, és akik bekerülnek a román parlamentbe, erre az alkotmányra esküsznek fel.
A miniszter úgy vélekedett: sértő a románságra nézve az, hogy a nemzeti ünnep előtt szövetségi államot és autonómiát hirdető plakátok jelentek meg Maros, Hargita és Kovászna megyében.
A politikus ezzel az Erdélyi Magyar Néppárt választási hirdetéseire utalt, amelyeket több erdélyi városban eltávolíttattak a helyi hatóságok, arra hivatkozva, hogy a feliratok alkotmányellenesek.
(Agerpres/MTI)
Nyugati Jelen (Arad)
2012. december 11.
Kántor Lajosé a Kriterion Koszorú
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy idén Kántor Lajos irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, publicistának, neves romániai magyar közéleti személyiségnek adományozza a Domokos Géza alapította Kriterion Koszorút.
A testület a kitüntetettnek azt az európai nyitottságú, több évtizedes irodalomtörténeti, irodalomkritikai, publicisztikai, szerkesztői, műkritikusi és művészetszervezői munkásságát értékelte, amellyel az erdélyi magyarság szellemi értékeit gazdagító könyvek, lexikonok, monográfiák, publicisztikai kötetek és tanulmányok egész sorát jelentette meg, ugyanakkor kitartó és eredményes tevékenységet folytat a Korunk folyóirat és a körülötte kialakított szellemi alkotóműhelyek fenntartásában, gazdagításában.
A 2012. évi Kriterion Koszorút december 14-én, pénteken délután 6 órakor adják át Csíkszeredában, a Petőfi utcai Kriterion Házban.
Kántor Lajos munkásságát Markó Béla méltatja az ünnepség keretében.
Szabadság (Kolozsvár)
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány kuratóriuma legutóbbi ülésén úgy döntött, hogy idén Kántor Lajos irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, publicistának, neves romániai magyar közéleti személyiségnek adományozza a Domokos Géza alapította Kriterion Koszorút.
A testület a kitüntetettnek azt az európai nyitottságú, több évtizedes irodalomtörténeti, irodalomkritikai, publicisztikai, szerkesztői, műkritikusi és művészetszervezői munkásságát értékelte, amellyel az erdélyi magyarság szellemi értékeit gazdagító könyvek, lexikonok, monográfiák, publicisztikai kötetek és tanulmányok egész sorát jelentette meg, ugyanakkor kitartó és eredményes tevékenységet folytat a Korunk folyóirat és a körülötte kialakított szellemi alkotóműhelyek fenntartásában, gazdagításában.
A 2012. évi Kriterion Koszorút december 14-én, pénteken délután 6 órakor adják át Csíkszeredában, a Petőfi utcai Kriterion Házban.
Kántor Lajos munkásságát Markó Béla méltatja az ünnepség keretében.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. december 11.
Kelemen Hunor: Minden erdélyi magyart képviselünk
"A Romániai Magyar Demokrata Szövetség jelöltjei 12 képviselői és hat szenátori körzetben a szavazatok abszolút többségével megnyerték a versenyt" – jelentette ki hétfőn délelőtt Csíkszeredában Kelemen Hunor szövetségi elnök. Hozzátette, a megyei, valamint az országos visszaosztásból további mandátumokra számít a szövetség.
Az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének elnöke, Borboly Csaba, Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila képviselő is részt vett a csíkszeredai sajtótájékoztatón, ahol a részeredményeket foglalták össze.
"Az RMDSZ a részeredmények ismeretében hatalmas felelősséget érez a magyar választók iránt. Köszönjük a bizalmat, nekik köszönhető, hogy a szövetség átlépte az 5 százalékos küszöböt, és bejutott a parlamentbe. Köszönetet mondok ugyanakkor az RMDSZ megyei szervezeteinek, polgármestereinknek, tanácsosainknak, a kampánystáboknak, mindenkinek, aki az elmúlt hónapban segített" – mondott köszönetet Kelemen Hunor. A szövetség elnöke ugyanakkor hangsúlyozta, nehéz időszak előtt áll Románia. "Komoly, megfontolt és felelős politikai magatartásra lesz szükség. Az RMDSZ a jogállam megerősítését, az alkotmány módosítását, a kiszámítható gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, az európai integráció folytatását és a kisebbségi jogkörök bővítését tartja szem előtt" – jelentette ki Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke figyelemreméltó gesztusnak nevezte Victor Ponta miniszterelnök ajánlatát a szövetségnek. "Értékelem Victor Ponta együtt- kormányzásra vonatkozó ajánlatát. Ez azt jelenti, hogy a román pártok előtt is világos, a magyarság érdekérvényesítő szervezete az RMDSZ, és a magyar közösség érdekeit kormányzati szinten is meg kell jeleníteni. Egyelőre keressük az együttműködés lehetőségét, a döntést azonban a Szövetségi Képviselők Tanácsa fogadja el" – szögezte le Kelemen Hunor.
A parlamenti választások kampányáról elmondta, ez volt az elmúlt 23 év legnehezebbike. "Minden olyan próbálkozás, amely a szövetség meggyengítésére irányult, kudarccal zárult. Azonban látnunk kell azt is, hogy lesznek olyan választókerületek Szatmár vagy Bihar megyében, ahol az ötven plusz egyes többség, a parlamenti mandátum néhány szavazaton bukik el. Az EMNP megtévesztő kampánya és a rossz időjárási viszonyok egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a romániai magyarok kisebb számban mentek el szavazni, bebizonyosodott, amit már az önkormányzati választások óta mondunk: a magyar-magyar verseny nem mobilizál, nem hozza vissza a bizonytalanokat. Ugyanakkor kiemelkedő a Hargita megyei választók magas részvétele, amelyet a Kovászna és a Maros megyei követ" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök.
"Az RMDSZ-en belül a legjobb szervezeti modell a csíki területi szervezeté" – jelentette ki Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának és az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének elnöke. Mint kifejtette, előzetes adataik alapján a megyében Csíkban volt a legnagyobb részvételi arány, átlagban 49%-os. A tanácselnök külön méltatta a meghívottként jelen lévő Pál Pétert, Csíkszentlélek polgármesterét, mert a településen volt a legmagasabb részvételi arány a térséghez és a megyéhez is viszonyítva: 69,5 százalék. "Ha mindenütt ilyen arányban mentek volna el szavazni a magyarok, akkor az RMDSZ ma 9-10 százalékos parlamenti erő lehetne" – mondta Borboly Csaba, gratulálva a csíki jelölteknek és kampánycsapatuknak. Gratulált a gyergyószéki és udvarhelyszéki területi szervezeteknek, településeknek is, mert az ő kiváló eredményeikre is szükség volt ahhoz, hogy Hargita megye választási részvétel tekintetében Erdélyben az első, és országosan a 11. legyen. Szerinte a Hargita megyei részvétel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szövetség átlépte a parlamenti küszöböt.
"Az RMDSZ az önkormányzatokra épül, hiszen ha jól dolgoznak a szövetség polgármesterei, helyi tanácsosai, az az országos választások eredményein is meglátszik" – hangsúlyozta Borboly Csaba. Hozzátette: ami a más megyékben elért eredményeket illeti, azokat elemezni kell, és amelyik szervezet gyengén mozgósított, ott segíteni kell.
"Ma nem a győzelemről, hanem a felelősségről kell beszélnünk, illetve az előttünk álló feladatról. Bízom benne, hogy el tudjuk végezni a ránk bízott munkát, és négy év múlva eredményes csapattal állunk a választók elé" – jelentette ki Tánczos Barna, az RMDSZ győztes csíki szenátorjelöltje.
"December 9-én Csíkvidék ismét megmutatta, elég erős ahhoz, hogy saját maga döntsön jövőjéről. Falvaink, városaink lakói a hideg és a havazás ellenére olyan magas számban járultak a szavazóurnák elé, mint egy verőfényes nyári napon. Köszönöm mindenkinek, aki úgy érezte, nem hagyja, hogy mások döntsenek az életéről. Külön köszönöm az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének a munkáját, amelynek hatékonysága ma is megmutatkozott. Az itt elvégzett szervezeti munka példaértékű kell legyen Erdély más vidékein is. Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete nem harminc nappal ezelőtt, még csak nem is fél évvel ezelőtt, hanem ennél sokkal korábban fogott neki tudatosan építkezni, készülni a választásra" – hangsúlyozta Korodi Attila, az RMDSZ parlamenti képviselője.
Népújság (Marosvásárhely)
"A Romániai Magyar Demokrata Szövetség jelöltjei 12 képviselői és hat szenátori körzetben a szavazatok abszolút többségével megnyerték a versenyt" – jelentette ki hétfőn délelőtt Csíkszeredában Kelemen Hunor szövetségi elnök. Hozzátette, a megyei, valamint az országos visszaosztásból további mandátumokra számít a szövetség.
Az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének elnöke, Borboly Csaba, Tánczos Barna szenátor és Korodi Attila képviselő is részt vett a csíkszeredai sajtótájékoztatón, ahol a részeredményeket foglalták össze.
"Az RMDSZ a részeredmények ismeretében hatalmas felelősséget érez a magyar választók iránt. Köszönjük a bizalmat, nekik köszönhető, hogy a szövetség átlépte az 5 százalékos küszöböt, és bejutott a parlamentbe. Köszönetet mondok ugyanakkor az RMDSZ megyei szervezeteinek, polgármestereinknek, tanácsosainknak, a kampánystáboknak, mindenkinek, aki az elmúlt hónapban segített" – mondott köszönetet Kelemen Hunor. A szövetség elnöke ugyanakkor hangsúlyozta, nehéz időszak előtt áll Románia. "Komoly, megfontolt és felelős politikai magatartásra lesz szükség. Az RMDSZ a jogállam megerősítését, az alkotmány módosítását, a kiszámítható gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, az európai integráció folytatását és a kisebbségi jogkörök bővítését tartja szem előtt" – jelentette ki Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke figyelemreméltó gesztusnak nevezte Victor Ponta miniszterelnök ajánlatát a szövetségnek. "Értékelem Victor Ponta együtt- kormányzásra vonatkozó ajánlatát. Ez azt jelenti, hogy a román pártok előtt is világos, a magyarság érdekérvényesítő szervezete az RMDSZ, és a magyar közösség érdekeit kormányzati szinten is meg kell jeleníteni. Egyelőre keressük az együttműködés lehetőségét, a döntést azonban a Szövetségi Képviselők Tanácsa fogadja el" – szögezte le Kelemen Hunor.
A parlamenti választások kampányáról elmondta, ez volt az elmúlt 23 év legnehezebbike. "Minden olyan próbálkozás, amely a szövetség meggyengítésére irányult, kudarccal zárult. Azonban látnunk kell azt is, hogy lesznek olyan választókerületek Szatmár vagy Bihar megyében, ahol az ötven plusz egyes többség, a parlamenti mandátum néhány szavazaton bukik el. Az EMNP megtévesztő kampánya és a rossz időjárási viszonyok egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a romániai magyarok kisebb számban mentek el szavazni, bebizonyosodott, amit már az önkormányzati választások óta mondunk: a magyar-magyar verseny nem mobilizál, nem hozza vissza a bizonytalanokat. Ugyanakkor kiemelkedő a Hargita megyei választók magas részvétele, amelyet a Kovászna és a Maros megyei követ" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök.
"Az RMDSZ-en belül a legjobb szervezeti modell a csíki területi szervezeté" – jelentette ki Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának és az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének elnöke. Mint kifejtette, előzetes adataik alapján a megyében Csíkban volt a legnagyobb részvételi arány, átlagban 49%-os. A tanácselnök külön méltatta a meghívottként jelen lévő Pál Pétert, Csíkszentlélek polgármesterét, mert a településen volt a legmagasabb részvételi arány a térséghez és a megyéhez is viszonyítva: 69,5 százalék. "Ha mindenütt ilyen arányban mentek volna el szavazni a magyarok, akkor az RMDSZ ma 9-10 százalékos parlamenti erő lehetne" – mondta Borboly Csaba, gratulálva a csíki jelölteknek és kampánycsapatuknak. Gratulált a gyergyószéki és udvarhelyszéki területi szervezeteknek, településeknek is, mert az ő kiváló eredményeikre is szükség volt ahhoz, hogy Hargita megye választási részvétel tekintetében Erdélyben az első, és országosan a 11. legyen. Szerinte a Hargita megyei részvétel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szövetség átlépte a parlamenti küszöböt.
"Az RMDSZ az önkormányzatokra épül, hiszen ha jól dolgoznak a szövetség polgármesterei, helyi tanácsosai, az az országos választások eredményein is meglátszik" – hangsúlyozta Borboly Csaba. Hozzátette: ami a más megyékben elért eredményeket illeti, azokat elemezni kell, és amelyik szervezet gyengén mozgósított, ott segíteni kell.
"Ma nem a győzelemről, hanem a felelősségről kell beszélnünk, illetve az előttünk álló feladatról. Bízom benne, hogy el tudjuk végezni a ránk bízott munkát, és négy év múlva eredményes csapattal állunk a választók elé" – jelentette ki Tánczos Barna, az RMDSZ győztes csíki szenátorjelöltje.
"December 9-én Csíkvidék ismét megmutatta, elég erős ahhoz, hogy saját maga döntsön jövőjéről. Falvaink, városaink lakói a hideg és a havazás ellenére olyan magas számban járultak a szavazóurnák elé, mint egy verőfényes nyári napon. Köszönöm mindenkinek, aki úgy érezte, nem hagyja, hogy mások döntsenek az életéről. Külön köszönöm az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének a munkáját, amelynek hatékonysága ma is megmutatkozott. Az itt elvégzett szervezeti munka példaértékű kell legyen Erdély más vidékein is. Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete nem harminc nappal ezelőtt, még csak nem is fél évvel ezelőtt, hanem ennél sokkal korábban fogott neki tudatosan építkezni, készülni a választásra" – hangsúlyozta Korodi Attila, az RMDSZ parlamenti képviselője.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. december 11.
Emlékplakett Erdőszentgyörgyön
Az erdélyi Történelmi Vitézi Rend szervezésében került sor Erdőszentgyörgy városában vitéz Kiss János altábornagy emléktáblájának a leleplezésére.
Kiss János egyszerű székely szülők gyermeke. 1883. március 24-én a marostordai Erdőszentgyörgyön született. A kassai katonai reáliskola után kiváló minősítéssel végezte el a nagyszebeni hadapródiskolát. 1902-ben hadnagyként kezdte meg szolgálatát a monarchia hadseregében. Mint hivatalos katonatiszt az első világháború előtti években a császári és királyi 11. önálló vadászzászlóalj tisztje volt. Évekig Kőszegen állomásozott; az első világháború végén súlyosan megsebesült, lábsebe élete végéig kínozta, és nagy önfegyelemre szoktatta. 1919-ben barátságot kötött Bajcsy-Zsilinszky Endrével. A két háború között a magyar királyi honvédség egyik legfényesebb előmenetelű csapattisztje volt. Ezredesként a soproni gyalogezred parancsnoka lett. Tábornokká, altábornaggyá léptették elő. Ez katonai karrierjének a csúcsát jelentette. 1939-ben nyugdíjazását kérte, mert ellenezte a németbarát politikát. 1944 novemberében Bajcsy- Zsilinszky Endre tanácsára elvállalta a magyar katonai ellenállás megszervezését, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága irányítását, és gyakorlati tervet dolgozott ki a főváros megmentése érdekében. A nyilas kormányzat azonban árulás folytán a szervezkedők soraiba férkőzött. Kiss Jánost letartóztatták, a Margit körúti fegyházban több napig tartó kegyetlen vallatás után a nyilas rögtönítélő bíróság kötél általi halálra ítélte; 1944. december 8-án kivégezték. Végakarata szerint a kőszegi temetőben nyugszik.
Kiss János meghúzódhatott volna kőszegi visszavonultságában mint nyugdíjas tiszt, aki nem értett egyet a nyilasok politikájával; ő azonban tudatosan kockáztatta és feláldozta életét hazájáért és hazája jövőjéért. A fegyveres antifasiszta harc vértanúja lett, az aradi mártírok katonautóda.
Köszönetet mondunk a helyi református egyház lelkészének, Gáspár Györgynek és a presbitérium tagjainak, akik engedélyezték az emlékplakett elhelyezését a Tanácsterem falára.
Az emlékplakett leleplezésében részt vettek: vitéz Hunyadi László főkapitány, a koronaőrök, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, vitéz Kocsis László törzskapitány, a vitézi székek székkapitányai, hadnagyai és vitézei, valamint az erdőszentgyörgyi gyülekezet tagjai.
Az ünnepélyt megtisztelte jelenlétével őexcellenciája Szarka Gábor, Magyarország csíkszeredai konzulja és felesége is.
A helybeliek büszkék lehetnek városuk szülöttjére, akiről Magyarországon utcák, iskolák vannak elnevezve valamint szobra is áll a budai várban.
Vitéz Bíró István szék- kapitány, vitéz Császár Levente
Népújság (Marosvásárhely)
Az erdélyi Történelmi Vitézi Rend szervezésében került sor Erdőszentgyörgy városában vitéz Kiss János altábornagy emléktáblájának a leleplezésére.
Kiss János egyszerű székely szülők gyermeke. 1883. március 24-én a marostordai Erdőszentgyörgyön született. A kassai katonai reáliskola után kiváló minősítéssel végezte el a nagyszebeni hadapródiskolát. 1902-ben hadnagyként kezdte meg szolgálatát a monarchia hadseregében. Mint hivatalos katonatiszt az első világháború előtti években a császári és királyi 11. önálló vadászzászlóalj tisztje volt. Évekig Kőszegen állomásozott; az első világháború végén súlyosan megsebesült, lábsebe élete végéig kínozta, és nagy önfegyelemre szoktatta. 1919-ben barátságot kötött Bajcsy-Zsilinszky Endrével. A két háború között a magyar királyi honvédség egyik legfényesebb előmenetelű csapattisztje volt. Ezredesként a soproni gyalogezred parancsnoka lett. Tábornokká, altábornaggyá léptették elő. Ez katonai karrierjének a csúcsát jelentette. 1939-ben nyugdíjazását kérte, mert ellenezte a németbarát politikát. 1944 novemberében Bajcsy- Zsilinszky Endre tanácsára elvállalta a magyar katonai ellenállás megszervezését, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága irányítását, és gyakorlati tervet dolgozott ki a főváros megmentése érdekében. A nyilas kormányzat azonban árulás folytán a szervezkedők soraiba férkőzött. Kiss Jánost letartóztatták, a Margit körúti fegyházban több napig tartó kegyetlen vallatás után a nyilas rögtönítélő bíróság kötél általi halálra ítélte; 1944. december 8-án kivégezték. Végakarata szerint a kőszegi temetőben nyugszik.
Kiss János meghúzódhatott volna kőszegi visszavonultságában mint nyugdíjas tiszt, aki nem értett egyet a nyilasok politikájával; ő azonban tudatosan kockáztatta és feláldozta életét hazájáért és hazája jövőjéért. A fegyveres antifasiszta harc vértanúja lett, az aradi mártírok katonautóda.
Köszönetet mondunk a helyi református egyház lelkészének, Gáspár Györgynek és a presbitérium tagjainak, akik engedélyezték az emlékplakett elhelyezését a Tanácsterem falára.
Az emlékplakett leleplezésében részt vettek: vitéz Hunyadi László főkapitány, a koronaőrök, vitéz Lázár Elemér országos törzskapitány, vitéz Kocsis László törzskapitány, a vitézi székek székkapitányai, hadnagyai és vitézei, valamint az erdőszentgyörgyi gyülekezet tagjai.
Az ünnepélyt megtisztelte jelenlétével őexcellenciája Szarka Gábor, Magyarország csíkszeredai konzulja és felesége is.
A helybeliek büszkék lehetnek városuk szülöttjére, akiről Magyarországon utcák, iskolák vannak elnevezve valamint szobra is áll a budai várban.
Vitéz Bíró István szék- kapitány, vitéz Császár Levente
Népújság (Marosvásárhely)
2012. december 12.
Ember a Bolyai téren
A magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkásságáért kapott Julianus- díjat szombaton öt személyiség Csíkszeredában. Ahmet Aygün, a törökországi Rodostó (Tekirdag) polgármestere Beder Tibortól, a díjat adományozó Julianus Alapítvány elnökétől vette át az elismerést. A díjazottat a rodostói II. Rákóczi Ferenc múzeum igazgatója méltatta. Mint mondta, Aygün mandátuma alatt kopjafát, székely kaput emeltek a bujdosó fejedelem és kísérete emlékére, 2007 nyarán pedig szobrot állítottak a török nyomdászat megteremtője, a székelyföldi születésű Ibrahim Müteferrika tiszteletére. Farkas Árpád József Attila-díjas költő, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő marosvásárhelyi nyugalmazott magyartanár, Papp Kincses Emese csíkszeredai író, egyetemi oktató, Papp Lajos pécsi szívsebész részesült még az elismerésben.
A tizenötödik alkalommal kiosztott Julianus-díjat 1993-ban alapította a csíkszeredai Julianus Alapítvány. Az alapító szándéka szerint olyan személyiségek kapják az elismerést, akik a magyarság megmaradásáért tettek.
Akikről azt hinnénk, a kisujjunkban vannak, kiderül, hogy alig tudunk érdemben írni. Édesanyánk minden bizonnyal több Nobel-díjat is érdemelne egyszerre, mégsem tudnók pár mondatban összefoglalni elévülhetetlen érdemeit, közöttük azt például, hogy életre hozott.
Ha működne olyan pimasz grémium, amely a legtisztességesebb embernek járó díjat osztana, volna egy-két befutó tippem.
Szerencsére a tisztesség nem jutalmazandó kategória. Vagy ha mégis, ritkán talál a zsűri célszemélyt.
Ennek a kis fogalmazványnak két tengelye lehet. Az egyik így rázódna a mondatok göcögős útján: Farkas Ernő tanár úrnak köszönhetjük, hogy, a másik pedig emígy: mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő Maros megyében
Zárásképp jöhet aztán egy ilyesfajta trendi összegezés: magyartanárok körében végzett felmérés szerint a tanulók hon- és helyismerete a tízes skálán a helyre tehető.
Ezt máris hanyagolom.
Farkas Ernőnek valóban sok mindent köszönhet Maros megye magyarsága. Az a fajta ember, aki nem szövegel, hanem ahol csak teheti, tesz valamit. Amikor lehetetlen volt egy levegőt szívni a város elvtársaival, falura húzódott, mintha büntetné magát, és felfedeztette a magyarsággal Szabédi László névadó faluját a székely Mezőségen.
Farkas Ernő „hozta divatba" több más irodalmi és történelmi kiránduló- s zarándokhellyel együtt Szabédot, Marosvécset, Nyárádgálfalvát, Bonyhát, Pusztakamarást, Farkaslakát – Erdélyt. Úgynevezett kiránduló népművelő volt, a nép gyakran szaktanárokból állt, akiket tanfelügyelő korában éppúgy kirándultatott, akár a diákjait, hogy rányissa szemüket a hazára. Lefüggönyözött történelmünkre. (Szomorúan tapasztaljuk, hogy az ún. szabadságban született nemzedék friss diplomásai még annyit sem tudnak saját dolgainkról, mint az "átkos éra" sokat gyalázott, megalázott, gyakran kompromittált, "tyúkszámláló" pedagógusai.)
És persze, mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő, ritkábban kirándulnak a magyartanárok, kevesebb a magyartanárok szervezte iskolai kirándulás. „Odaátra", testvértelepülésekre még csak-csak elbuszoznak a gyerekekkel – miközben épp a kistáj, a régió marad jobbára terra incognita. „Mert drága minden", és mert „olyan olcsón kirándulást szervezni, mint Farkas Ernő, ma már a mágusok sem tudnának."
Meg minek is.
Én magam neki köszönhetem életem egyik legemlékezetesebb napját, amikor a Református Kollégium dísztermében tartott előadásuk után elkísérhettem a Nyárád menti "Szentföldre" – Mikházára, Nyárádremetére – Nagy Gáspár költőt és dr. Görömbei András irodalomtörténész professzort. Nagy Gáspár azóta eltávozott az élők sorából, számomra kegy, hogy szót válthattam vele, és hazafelé még nótázhattunk is. Farkas Ernőről én csak elfogulatlan elfogultsággal tudok szólni. Ez úgy fordítható magyarra, hogy túl sok barátkozás nélkül volnánk barátok. Például nem tegeződünk. Ahhoz túlságosan tiszteljük egymást, illetve tisztelem Őt.
Apró emberi „ügyeket" tudok róla, amelyekkel nem akárkit tisztel meg az ember. Csak vadidegennek vagy lelki barátnak mondjuk el legféltettebb titkainkat, mint amilyen az édesanyánk iránti szeretetünk, egy-egy meghatározó gyerekkori emlékünk, lelkünkben bujdokló, csontunkig sajgó, vagy fényben pompázó lét- és hitélményeink.
De fogalmam sincs, hogy hány éves, és csak akkor érdekelne, ha valami kerek évforduló kapcsán annyit mondhatnék neki magam is, hogy az Isten éltesse.
Háborgó lélek, az örökös borúlátás és kétkedés mindig morcos embere, aki bizonyára ekként leplezi gyermeki hitét az emberiségben, reményét a világ isteni voltában.
Derűlátó szemét mindig lefödi tenyerével, nehogy azt higgyük: nevet. És ha már ide sétáltam a Tanár úrral a vizek fölött, hadd adjam tovább a nevével kapcsolatban keletkezett kis anekdotát is.
Marosvásárhely, a Református Kollégium előtti spácium, Bolyaiak tere vagy csak Bolyai tér, az 1990- es évek elején. A két Bolyai szobra előtt magyarországi kirándulócsoport. Diákok és egy-két pedagógus. A vezetőjük dús keblű, vöröses hajú hölgy, roppant agilis, nagyon benne az erdélyi körszékelymagyarban, iscsó ráz és iscsó ráz, mindent (n)agyon-magyaráz.
Mellette sörtehajú, vésett arcú ember, többet hallgat, mint beszél, mert amint elkezd valamit, a buzgómócsing tanci azonmód rálicitál, minden mondathoz hat lapát.
Farkas Ernő persze udvariasan magába fojtja a szót.
Ez itt a dupla szobor, a két Bolyai, apa és fia, mögöttük, hátul, fiam, hátul, és kissé balra, na Edinácska, sikerült neked is betájolnod?, a Brúzlit könnyebb volna, mi?, szóval az a patinás épület a – Keleti Téka.
Farkas Ernő hallgat. A tanci zavartalanul folytatja. És akitől mindezt tudjuk, itt áll mellettem, tisztelettel köszöntöm, ő nem más, mint Bolyai Farkas Ernő, a két Bolyai ükunokája! Gyerekek, tapsoljuk meg Ernő bácsit!
Majdnem biztos, hogy efféle sosem történt meg Marosvásárhelyen.
Az viszont tiszta sor, hogy Farkas Ernő – az én sors-olvasatomban – ma is ott áll, a Keleti Téka és a Bolyaiak között, úgy is, mint tanítvány és úgy is, mint ük.
Ezért is tiszteljük.
Bölöni Domokos
* Bölöni Domokos laudációját Kovács Júlia tanfelügyelő tolmácsolta a csíkszeredai díjátadási ünnepségen.
Népújság (Marosvásárhely)
A magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkásságáért kapott Julianus- díjat szombaton öt személyiség Csíkszeredában. Ahmet Aygün, a törökországi Rodostó (Tekirdag) polgármestere Beder Tibortól, a díjat adományozó Julianus Alapítvány elnökétől vette át az elismerést. A díjazottat a rodostói II. Rákóczi Ferenc múzeum igazgatója méltatta. Mint mondta, Aygün mandátuma alatt kopjafát, székely kaput emeltek a bujdosó fejedelem és kísérete emlékére, 2007 nyarán pedig szobrot állítottak a török nyomdászat megteremtője, a székelyföldi születésű Ibrahim Müteferrika tiszteletére. Farkas Árpád József Attila-díjas költő, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő marosvásárhelyi nyugalmazott magyartanár, Papp Kincses Emese csíkszeredai író, egyetemi oktató, Papp Lajos pécsi szívsebész részesült még az elismerésben.
A tizenötödik alkalommal kiosztott Julianus-díjat 1993-ban alapította a csíkszeredai Julianus Alapítvány. Az alapító szándéka szerint olyan személyiségek kapják az elismerést, akik a magyarság megmaradásáért tettek.
Akikről azt hinnénk, a kisujjunkban vannak, kiderül, hogy alig tudunk érdemben írni. Édesanyánk minden bizonnyal több Nobel-díjat is érdemelne egyszerre, mégsem tudnók pár mondatban összefoglalni elévülhetetlen érdemeit, közöttük azt például, hogy életre hozott.
Ha működne olyan pimasz grémium, amely a legtisztességesebb embernek járó díjat osztana, volna egy-két befutó tippem.
Szerencsére a tisztesség nem jutalmazandó kategória. Vagy ha mégis, ritkán talál a zsűri célszemélyt.
Ennek a kis fogalmazványnak két tengelye lehet. Az egyik így rázódna a mondatok göcögős útján: Farkas Ernő tanár úrnak köszönhetjük, hogy, a másik pedig emígy: mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő Maros megyében
Zárásképp jöhet aztán egy ilyesfajta trendi összegezés: magyartanárok körében végzett felmérés szerint a tanulók hon- és helyismerete a tízes skálán a helyre tehető.
Ezt máris hanyagolom.
Farkas Ernőnek valóban sok mindent köszönhet Maros megye magyarsága. Az a fajta ember, aki nem szövegel, hanem ahol csak teheti, tesz valamit. Amikor lehetetlen volt egy levegőt szívni a város elvtársaival, falura húzódott, mintha büntetné magát, és felfedeztette a magyarsággal Szabédi László névadó faluját a székely Mezőségen.
Farkas Ernő „hozta divatba" több más irodalmi és történelmi kiránduló- s zarándokhellyel együtt Szabédot, Marosvécset, Nyárádgálfalvát, Bonyhát, Pusztakamarást, Farkaslakát – Erdélyt. Úgynevezett kiránduló népművelő volt, a nép gyakran szaktanárokból állt, akiket tanfelügyelő korában éppúgy kirándultatott, akár a diákjait, hogy rányissa szemüket a hazára. Lefüggönyözött történelmünkre. (Szomorúan tapasztaljuk, hogy az ún. szabadságban született nemzedék friss diplomásai még annyit sem tudnak saját dolgainkról, mint az "átkos éra" sokat gyalázott, megalázott, gyakran kompromittált, "tyúkszámláló" pedagógusai.)
És persze, mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő, ritkábban kirándulnak a magyartanárok, kevesebb a magyartanárok szervezte iskolai kirándulás. „Odaátra", testvértelepülésekre még csak-csak elbuszoznak a gyerekekkel – miközben épp a kistáj, a régió marad jobbára terra incognita. „Mert drága minden", és mert „olyan olcsón kirándulást szervezni, mint Farkas Ernő, ma már a mágusok sem tudnának."
Meg minek is.
Én magam neki köszönhetem életem egyik legemlékezetesebb napját, amikor a Református Kollégium dísztermében tartott előadásuk után elkísérhettem a Nyárád menti "Szentföldre" – Mikházára, Nyárádremetére – Nagy Gáspár költőt és dr. Görömbei András irodalomtörténész professzort. Nagy Gáspár azóta eltávozott az élők sorából, számomra kegy, hogy szót válthattam vele, és hazafelé még nótázhattunk is. Farkas Ernőről én csak elfogulatlan elfogultsággal tudok szólni. Ez úgy fordítható magyarra, hogy túl sok barátkozás nélkül volnánk barátok. Például nem tegeződünk. Ahhoz túlságosan tiszteljük egymást, illetve tisztelem Őt.
Apró emberi „ügyeket" tudok róla, amelyekkel nem akárkit tisztel meg az ember. Csak vadidegennek vagy lelki barátnak mondjuk el legféltettebb titkainkat, mint amilyen az édesanyánk iránti szeretetünk, egy-egy meghatározó gyerekkori emlékünk, lelkünkben bujdokló, csontunkig sajgó, vagy fényben pompázó lét- és hitélményeink.
De fogalmam sincs, hogy hány éves, és csak akkor érdekelne, ha valami kerek évforduló kapcsán annyit mondhatnék neki magam is, hogy az Isten éltesse.
Háborgó lélek, az örökös borúlátás és kétkedés mindig morcos embere, aki bizonyára ekként leplezi gyermeki hitét az emberiségben, reményét a világ isteni voltában.
Derűlátó szemét mindig lefödi tenyerével, nehogy azt higgyük: nevet. És ha már ide sétáltam a Tanár úrral a vizek fölött, hadd adjam tovább a nevével kapcsolatban keletkezett kis anekdotát is.
Marosvásárhely, a Református Kollégium előtti spácium, Bolyaiak tere vagy csak Bolyai tér, az 1990- es évek elején. A két Bolyai szobra előtt magyarországi kirándulócsoport. Diákok és egy-két pedagógus. A vezetőjük dús keblű, vöröses hajú hölgy, roppant agilis, nagyon benne az erdélyi körszékelymagyarban, iscsó ráz és iscsó ráz, mindent (n)agyon-magyaráz.
Mellette sörtehajú, vésett arcú ember, többet hallgat, mint beszél, mert amint elkezd valamit, a buzgómócsing tanci azonmód rálicitál, minden mondathoz hat lapát.
Farkas Ernő persze udvariasan magába fojtja a szót.
Ez itt a dupla szobor, a két Bolyai, apa és fia, mögöttük, hátul, fiam, hátul, és kissé balra, na Edinácska, sikerült neked is betájolnod?, a Brúzlit könnyebb volna, mi?, szóval az a patinás épület a – Keleti Téka.
Farkas Ernő hallgat. A tanci zavartalanul folytatja. És akitől mindezt tudjuk, itt áll mellettem, tisztelettel köszöntöm, ő nem más, mint Bolyai Farkas Ernő, a két Bolyai ükunokája! Gyerekek, tapsoljuk meg Ernő bácsit!
Majdnem biztos, hogy efféle sosem történt meg Marosvásárhelyen.
Az viszont tiszta sor, hogy Farkas Ernő – az én sors-olvasatomban – ma is ott áll, a Keleti Téka és a Bolyaiak között, úgy is, mint tanítvány és úgy is, mint ük.
Ezért is tiszteljük.
Bölöni Domokos
* Bölöni Domokos laudációját Kovács Júlia tanfelügyelő tolmácsolta a csíkszeredai díjátadási ünnepségen.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. december 12.
Választások: végleges eredmények Csíkból
2012. december 13.
Csak a választások után merte bejelenteni a megszorítások folytatását a Ponta-kormány
Három nappal a választások után már adóemelést jelentett be a Ponta-kormány: a kabinet tegnapi ülésén elfogadták azt a kormányhatározatot, ami lehetővé teszi a helyi önkormányzatok számára, hogy 16,05 százalékig terjedő mértékben emeljék a helyi adókat, illetékeket. Ugyanakkor közszférában dolgozók a bérük kiegészítésén kívül semmilyen további enyhítésre nem számíthatnak a pénzügyminisztérium illetékesei által kidolgozott határozattervezet értelmében. Ebben ugyanis egyebek mellett az áll, hogy a közalkalmazottak jövőre sem kapnak sem étkezési utalványt, sem üdülési csekket, illetve az alkalmazások továbbra is befagyasztva maradnak. A forradalmárok sem kapják vissza a korábban megszüntetett kedvezményeiket.
Mélyebben kell a zsebünkbe nyúlnunk?Szabad kezet adott a kormány az önkormányzatoknak az adóemelésre
Alig három nappal a választások után már adóemelést jelentett be a Ponta-kormány: a kabinet tegnapi ülésén elfogadták azt a kormányhatározatot, ami lehetővé teszi a helyi önkormányzatok számára, hogy 16,05 százalékig terjedő mértékben emeljék a helyi adókat, illetékeket. A tervezetet még októberben közzétette a pénzügyminisztérium, azonban akkor – valószínűleg a közelgő kampány miatt – nem is tárgyalt róla a kormány. Victor Ponta miniszterelnök később úgy nyilatkozott, hogy a polgármesterekre bízza, emelik-e a helyi adókat, illetékeket vagy sem.
A most elfogadott tervezet egyébként nagyrészt megegyezik a márciusban, még az Ungureanu-kabinet által ismertetett tervezettel, azonban végül annak kapcsán sem született döntés. Az adóemelés egyébként nem kötelező érvényű, az önkormányzatok maguk döntik el, hogy emelik-e, s ha igen, 16,05 százalékig milyen mértékben az illetékeket. Azért éppen 16,05 százalékról van szó egyébként, mert ennyire rúg az elmúlt három év inflációjának összege, s legutóbb három éve emelhettek hasonló elvek szerint adót, illetéket az önkormányzatok.
Várad: mindenképpen emeltek volna
A kormányhatározat meghozatala előtt közzétette adóemeléseket is tartalmazó határozattervezetét a nagyváradi önkormányzat. A napokban közvitára bocsátott jövő évi adó- és illetéktervben többféle emelés is szerepel. A kereskedelmi egységekre új adót róttak ki: ezután a működési engedély kiadása is pénzbe kerül majd, amennyiben a tervezet elfogadásra kerül. A városrendezési engedélyekre szóló bélyegilleték 16 százalékra emelkedhet, és ugyanennyivel nőhet a telkekre kirótt ingatlanadó mértéke is. A terv szerint ugyanakkor az épületek után számított ingatlanadó 6 százalékkal nőhet jövőre.
Csíkszereda: még megvitatják
Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere a Krónika megkeresésére arról beszélt, hogy egyelőre nem lehet biztosat mondani a jövő évi lehetséges helyi adóemelésről. Mint rámutatott, ezt még az illetékesnek meg kell vitatniuk. Ugyanakkor kifejtette, a helyi önkormányzat november végi tanácsülésén fogadta el a 2013-ra vonatkozó költségvetést, így nem valószínű, hogy a tanácsosi testület visszatér még erre a kérdésre.
Maradnak a megszorítások
A közszférában dolgozók a bérük kiegészítésén kívül semmilyen további enyhítésre nem számíthatnak a pénzügyminisztérium illetékesei által kidolgozott határozattervezet értelmében. Ebben ugyanis egyebek mellett az áll, hogy a közalkalmazottak jövőre sem kapnak sem étkezési utalványt, sem üdülési csekket, illetve az alkalmazások továbbra is befagyasztva maradnak. De a forradalmárok sem kapják vissza a korábban megszüntetett kedvezményeiket, egyes forradalmárkategóriák továbbra sem kapnak segélyt, továbbá korlátozott számú vasúti kedvezményben részesülnek.
Nem jut több pénz a parlamentnek
Plafont szab meg a kormány az állami költségvetésből fenntartott intézmények személyzeti költségeire, kivételt csak az oktatás és az egészségügy jelent – jelentette be tegnap Victor Ponta miniszterelnök. Elmondása szerint a rendelkezés hatálya alá az államelnöki hivatal, a parlament, az alkotmánybíróság, valamint a számvevőszék esik. A kormányfő egyébként már hétfőn arról beszélt, hogy hiába duzzad 470-ről 588-ra a honatyák száma, a parlament költségvetése a tavalyi szinten marad. Sőt a kormány és az államelnöki hivatal protokollra előirányzott költségvetése előfordulhat, hogy csökkenni fog.
Bálint Eszter, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Három nappal a választások után már adóemelést jelentett be a Ponta-kormány: a kabinet tegnapi ülésén elfogadták azt a kormányhatározatot, ami lehetővé teszi a helyi önkormányzatok számára, hogy 16,05 százalékig terjedő mértékben emeljék a helyi adókat, illetékeket. Ugyanakkor közszférában dolgozók a bérük kiegészítésén kívül semmilyen további enyhítésre nem számíthatnak a pénzügyminisztérium illetékesei által kidolgozott határozattervezet értelmében. Ebben ugyanis egyebek mellett az áll, hogy a közalkalmazottak jövőre sem kapnak sem étkezési utalványt, sem üdülési csekket, illetve az alkalmazások továbbra is befagyasztva maradnak. A forradalmárok sem kapják vissza a korábban megszüntetett kedvezményeiket.
Mélyebben kell a zsebünkbe nyúlnunk?Szabad kezet adott a kormány az önkormányzatoknak az adóemelésre
Alig három nappal a választások után már adóemelést jelentett be a Ponta-kormány: a kabinet tegnapi ülésén elfogadták azt a kormányhatározatot, ami lehetővé teszi a helyi önkormányzatok számára, hogy 16,05 százalékig terjedő mértékben emeljék a helyi adókat, illetékeket. A tervezetet még októberben közzétette a pénzügyminisztérium, azonban akkor – valószínűleg a közelgő kampány miatt – nem is tárgyalt róla a kormány. Victor Ponta miniszterelnök később úgy nyilatkozott, hogy a polgármesterekre bízza, emelik-e a helyi adókat, illetékeket vagy sem.
A most elfogadott tervezet egyébként nagyrészt megegyezik a márciusban, még az Ungureanu-kabinet által ismertetett tervezettel, azonban végül annak kapcsán sem született döntés. Az adóemelés egyébként nem kötelező érvényű, az önkormányzatok maguk döntik el, hogy emelik-e, s ha igen, 16,05 százalékig milyen mértékben az illetékeket. Azért éppen 16,05 százalékról van szó egyébként, mert ennyire rúg az elmúlt három év inflációjának összege, s legutóbb három éve emelhettek hasonló elvek szerint adót, illetéket az önkormányzatok.
Várad: mindenképpen emeltek volna
A kormányhatározat meghozatala előtt közzétette adóemeléseket is tartalmazó határozattervezetét a nagyváradi önkormányzat. A napokban közvitára bocsátott jövő évi adó- és illetéktervben többféle emelés is szerepel. A kereskedelmi egységekre új adót róttak ki: ezután a működési engedély kiadása is pénzbe kerül majd, amennyiben a tervezet elfogadásra kerül. A városrendezési engedélyekre szóló bélyegilleték 16 százalékra emelkedhet, és ugyanennyivel nőhet a telkekre kirótt ingatlanadó mértéke is. A terv szerint ugyanakkor az épületek után számított ingatlanadó 6 százalékkal nőhet jövőre.
Csíkszereda: még megvitatják
Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere a Krónika megkeresésére arról beszélt, hogy egyelőre nem lehet biztosat mondani a jövő évi lehetséges helyi adóemelésről. Mint rámutatott, ezt még az illetékesnek meg kell vitatniuk. Ugyanakkor kifejtette, a helyi önkormányzat november végi tanácsülésén fogadta el a 2013-ra vonatkozó költségvetést, így nem valószínű, hogy a tanácsosi testület visszatér még erre a kérdésre.
Maradnak a megszorítások
A közszférában dolgozók a bérük kiegészítésén kívül semmilyen további enyhítésre nem számíthatnak a pénzügyminisztérium illetékesei által kidolgozott határozattervezet értelmében. Ebben ugyanis egyebek mellett az áll, hogy a közalkalmazottak jövőre sem kapnak sem étkezési utalványt, sem üdülési csekket, illetve az alkalmazások továbbra is befagyasztva maradnak. De a forradalmárok sem kapják vissza a korábban megszüntetett kedvezményeiket, egyes forradalmárkategóriák továbbra sem kapnak segélyt, továbbá korlátozott számú vasúti kedvezményben részesülnek.
Nem jut több pénz a parlamentnek
Plafont szab meg a kormány az állami költségvetésből fenntartott intézmények személyzeti költségeire, kivételt csak az oktatás és az egészségügy jelent – jelentette be tegnap Victor Ponta miniszterelnök. Elmondása szerint a rendelkezés hatálya alá az államelnöki hivatal, a parlament, az alkotmánybíróság, valamint a számvevőszék esik. A kormányfő egyébként már hétfőn arról beszélt, hogy hiába duzzad 470-ről 588-ra a honatyák száma, a parlament költségvetése a tavalyi szinten marad. Sőt a kormány és az államelnöki hivatal protokollra előirányzott költségvetése előfordulhat, hogy csökkenni fog.
Bálint Eszter, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)