Program a Kárpát-medence szórványmagyarsága segítésére
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indít a kormány tavasszal – mondta el Potápi Árpád János az MTI-nek.
A Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára kifejtette: a program az egykori monarchia területére terjed majd ki, érintve Csángóföldet, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát, Dél-Lengyelországot egyaránt. A program alapvetően nem az emigráció magyarságát, hanem a Kárpát-medencében élőket szeretné megcélozni – jelezte.
A Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára a magyar közösségekhez várhatóan ötven fiatalt küldenek ki, akik a kulturális feladatok mellett a szórványmagyarság közösségeinek szervezésében, építésében, identitásának megerősítésében segítenek majd.
Potápi Árpád János tájékoztatása szerint a program forrásigényének meghatározása zajlik, ugyanakkor várhatóan jóval alacsonyabbak lesznek a költségek, mint az egymilliárd forintos kerettel meghirdetett Kőrösi Csoma Sándor programé.
A programot – amelyet Grezsa István miniszteri biztos koordinál – a tervek szerint márciusban hirdetik meg – jelezte az államtitkár.
MTI
Erdély.ma

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.  – A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön
Van-e jövője Csángóföldön a magyar nyelvű oktatásnak? Nemrég szegezték nekem ezt a kérdést, enyhe hangsúlybeli utalással túlzott naivitásomra, amiért én hiszem és tudom, hogy értékes a tanítói munkám. Íme, hitem háttérszele. Minden sorom a frumószai magyar nyelvű oktatással kapcsolatos. Én itt élek családommal, ebben a faluban, Csángóföld ezen csücskében.
Évek óta, naponta több órán át tanítok magyar nyelvet csángó gyerekeknek a román tannyelvű iskolában. Annak teljes és nyílt tudatában, hogy az általuk beszélt archaikus nyelv valódi kincs. Tanítom nekik az irodalmi magyart, a ,,tiszta magyart”, ahogy ők nevezik, és használom a ,,csángosat” is, a régis beszédet.
Az egyetemi végzettségem, szakképzett magyartanári mivoltom karonfogva sétál kilenc esztendeje az idős frumószai barátnéim tudásával, mit örömnapokon átadnak nekem. Nyelvi szinten, de azon jóval túl….
Úgy tanítom a magyar anyanyelvet ezeknek a gyerekeknek, hogy annyira szeressék az óráimat, hogy utódaikat majd írassák be magyarórára. Ne kényszerből, ne pénzért, hanem annak a tudatos vagy tudattalan örömnek a hatására, amit kisgyerekekként megtapasztaltak az óráimon.
Könnyedén, játékosan okosítani nagyon nehéz. Tapasztalat kell hozzá, tudás, kidolgozott munkaterv és kitartás, és még valami elengedhetetlen, a rugalmasság. A kidolgozott munkaterv napi szintű átgondolással hatékony. Én a tanórám utolsó perceiben jegyzem le, hogy a csoport jövő órán merre haladjon. Minden csoport minden gyermekecskéje más és más. Erre is kell figyelni. És dicsérni, úgy adni erőt nekik, hogy az értékeit csokrosítsuk, ne az esetleges hibáját élesítsük. Csoportonként napi 3-4 perc átgondolni, hogy értékes magyarórát tartsak. Néha leírom, néha nem. De ahogy átlépem az osztályterem küszöbét, máris körbeölel egy szeretetpalást, melynek felelősséggallérja olykor szorít. Majd látom, hallom, ahogy haladnak a tudásukban, a kicsi hatesztendősöktől a tizennégy évesekig, egyenként és mégis csoportban, csokorékban.
Annyit bántották ezeknek a gyerekeknek a szüleit, nagyszüleit, dédszüleit, őseit csángóságuk miatt. Fizikailag, de leginkább a lelküket préselték időkön által. Hiszem, hogy figyelemmel, következetességgel, szakértelemmel és szeretettel tudatosítható a csángókban az értékességük, egyediségük ereje, és csíráztatható ez a csodanyelv. Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön, hogy jövője is legyen a csángóföldi magyar nyelvű oktatásnak, mondom, kiáltom, írom évek óta. Ezt értem alatta…
(2015. március 29.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Szórványoktatási stratégiai megfontolások
Az elmúlt hetekben több erdélyi médiumban is egyoldalú elemzés tárgyát képezte a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége.
Nemzetstratégiai Kutatóintézet
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet valós szándékai ismeretének hiányában némely sajtóorgánumok érzelmi alapon pánikhangulatot keltenek, és próbálják félremagyarázni a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenységét és a szórványösztöndíj-program nemzeti ügyét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a szórványoktatással kapcsolatos elképzeléseit a Magyar gyermek – magyar iskolába mottó mentén fogalmazza meg, mely által a szórványban élő diákoknak a magyar nemzet részeként való megmaradását kívánja elősegíteni. Olyan mélyszórványban élő, magyar, VIII. osztályt végző diákok számára ajánl fel ösztöndíjat, akik azért kényszerülnek román nyelvű középiskolába, mert környezetükben, megyéjükben nincs magyar nyelvű, általuk választandó elméleti vagy szakoktatási irány.
A román nyelvű középiskolában való tanulás lehet, hogy néhány évig otthon tartja a gyermekeket, sok esetben viszont – és a tapasztalat ezt igazolja – az asszimiláció visszafordíthatatlan útjára sodorja a fiatalt, vegyes házasságokhoz vezet, ami a magyar nemzeti identitás gyengülését, megszűnését és perspektivikusan a magyar szórvány eltűnését eredményezheti. Mindezekért az erdélyi mélyszórványban élő magyarság megmaradásának alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, ennek hiánya jelentősen gyengíti a magyar kultúrkörben való megmaradását, kulturális értékeink megőrzését, a magyar nemzethez való tartozás közösségi, emocionális megélését.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által ajánlott ösztöndíjrendszer egyáltalán nem új keletű, és nem is egyedi. Mint ahogy az sem egyedi, hogy diákok más megye magyar oktatási intézményét választják továbbtanulásuk helyszíneként. Jelenleg Erdély több középiskolája más megyékből, sőt a Csángóföldről „toborozza" diákjait és ösztöndíj-programokat ajánl fel nekik. Ezért lehetetlen nem egyoldalúságot és kettős mércét látni abban a kritikában, amely a Nemzetstratégiai Kutatóintézet ez irányú tevékenységét elítéli, de szemet huny más intézmények hasonló gyakorlata felett.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet oktatási stratégiája a Kárpát-haza Fejlesztési Koncepcióba illeszkedik, amely a magyar szellemi létalap megerősítésére irányul, az önfenntartó vidék és a helyi, térségi gazdaság tudatos fejlesztését, megerősítését és intézményesülését szorgalmazza, aminek feltétele a versenyképes magyar tudástér és humánerőforrás megteremtése. Ez a célja a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványprogramjainak is, hiszen az anyanyelven való tanulás identitásmegőrző jelentősége mellett az elsajátított ismeretek mélyebb és alaposabb tudást eredményeznek, növelve a diákok munkaerő-piaci versenyképességét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet tudatosan olyan magyar oktatási központokat választ ki, amelyek a nemzeti többleten túl lehetővé teszik a diákok alapos, anyanyelven történő szakmai képzését, növelve versenyképességüket, és megteremtve a szülőföldjükön való sikeres egyéni és szakmai boldogulás valós feltételeit.
A Magyar gyermek – magyar iskolába mintaprojekt keretében a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a 2014–2015-ös tanévben a magyarpéterfalvi református gyülekezet segítségével küküllőszögi mélyszórványból származó diákoknak ajánlott fel ösztöndíjat. Az ösztöndíjban részesülő középiskolás diákok – saját képességeik és az általuk választott szakirány alapján – Székelyudvarhely különböző magyar tannyelvű oktatási intézményeiben tanulhatnak, ráadásul egyházi kollégiumi nevelésben is részesülnek.
Egy másik, Szórvány a szórványban című mintaprojekt keretében – az evangélikus püspökség együttműködésével – Négyfaluban Brassó és Szeben megyei szórványban élő diákok részesültek ösztöndíjban, ami megteremtette számukra a középiskolai rendszerben való megmaradás lehetőségét, és ezáltal magyar identitásuk megőrzését. Ezen szórványösztöndíj-programunk egyszerre próbálja megmenteni a kilencedik osztályt és a négyfalusi magyar középiskolát.
Mindezeken túl a Nemzetstratégiai Kutatóintézet identitáserősítő programokat és Gábor Áron előadás-sorozatot szervezett az erdélyi mélyszórványban élőknek Türben, Bethlenszentmiklóson, Magyarpéterfalván, Felvincen, Székelykocsárdon, Lupényban, Petrozsényben és Petrillán (Magyarlónya).
Közel százötven Zsil-völgyi és küküllőszögi gyermeknek, szülőnek és pedagógusnak tanulmányi utakat szervezett az ópusztaszeri nemzeti parkba. Ugyanakkor – a külhoni magyar pedagógusszövetségekkel kötött stratégiai megállapodások szellemében – a tömbmagyarságban és szórványban oktató pedagógusok és intézményvezetők szakmai továbbképzését biztosította több ízben is anyaországi oktatási konferenciák megszervezésével.
A végzett diákok további életpályájával kapcsolatban felmerülő kérdések, miszerint a diákok tanulmányaik után visszatérnek-e a szórványba, a tömbmagyarságban is ugyanúgy felmerülnek a fiatalok elvándorlása láttán. Pontosan ezért emeli ki a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a Kárpát-haza gazdaságfejlesztési koncepciójában, hogy egy erős magyar nemzet nem képzelhető el erős, fejlődő és növekvő gazdaság nélkül, amely megteremti a szülőföldön való boldogulás lehetőségét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási stratégiáját komplexebb összefüggésben kell tehát értelmezni. A legnagyobb érték azonban a magyar gyermek, akinek joga van anyanyelvén tanulni, ugyanakkor lehetőséget kell teremteni számára, hogy saját képességeinek és vágyainak megfelelő szakirányú oktatást válasszon.
Ez a cél hosszú távú gondolkodást és a jelenlegi szórványoktatási stratégiák integrált továbbgondolását, kibővítését jelenti. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet számos fórumon és stratégiai koncepciójában is megfogalmazta, hogy kiemelten fontosnak tartja a szórványkollégiumi rendszer fenntartását és megerősítését, de meggyőződése, hogy a szórványmagyarság léte a tömbmagyarság nélkül elképzelhetetlen, ami ugyanakkor fordítva is igaz.
Ezt támasztja alá a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Fejlesztési Műhelye – a Kárpát-haza Napló sorozat keretében – 2014-ben megjelentetett Szórványkollégiumok a Kárpát-medencében című kötet, amely egyedi kiadványként hiánypótló módon, együttesen mutatja be a nemzeti meg- és fennmaradás jelentős bástyáit.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a maga részéről továbbra is fő szempontjának tekinti, hogy a pedagógusok, a történelmi magyar egyházak, illetve a szórványban élő gyerekek szüleivel közösen alakítsa ki szórványoktatási stratégiáját. Érthető némelyek ezzel kapcsolatos aggodalma, amit párbeszéd útján fel lehet oldani, de nem vezet jó irányba a közvélemény félretájékoztatása.
A magyar gyermek jövője megérdemli a politikai érdekeket mellőző, őszinte párbeszédet. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási kezdeményezése nem más, mint egy konkrét segítségnyújtás a szórványban élő, jobb sorsra érdemes magyar gyermekek irányába, kiegészítése a szórványkollégiumok nyújtotta oktatási kínálatnak. Nem magyar–magyar verseny, mint ahogy ezt egyesek értelmezni próbálják.
Az elmúlt huszonöt esztendő szórványügyben kifejtett tevékenységei nem mindig hozták a kívánt eredményt. Jól lemérhető ez az erdélyi magyar szórvány jelenlegi állapotán. Reméljük, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége más, tenni tudó és akaró intézményeket is arra bátorít, hogy az elkövetkezőkben is maradéktalanul felvállalják a szórvány gondjait, hogy azokra ne csoportérdekeket, hanem a közösséget szolgáló érdemi megoldások szülessenek.
dr. Puskás Attila
A szerző a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa
Krónika (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt. – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Volt egyszer egy frumószai szavalóverseny
2007-ben szerveztük a legelsőt, akkor az már a harmadik volt, mi frissen érkezett tanárokként csak továbbvittük a hagyományokat. A keret rendkívül egyszerű volt. Pénteken érkeztek a gyerekek a tanáraikkal a többi oktatási helyszínről, mindenhonnan, ahol volt magyar nyelvű oktatás Csángóföldön.
A vendéggyerekeket a fru-mószai gyerekek szállásolták el, a tanárokat mi. A következő napon volt a verseny az iskolában, majd elmentünk ebédelni, következett a díjkiosztó, s már indult is mindenki haza a saját falujába. 60-80 vendégünk volt egy-egy verseny alatt.
De milyen egy csoda volt a legelső szervezés. Akkor még hősiesen saját kezemmel kevertem a majonézt a tanárok vacsorájához, főztem a levest is, mert bátor voltam és fiatal, és naivan szerettem volna az én ízeimet ajándékozni a vendégeimnek.
Késő este Hegyeli Attilával beszélgettünk a ház előtt, mikor egyszercsak megkérdezte, hogy: és a díjak?
S ott fagytunk le egyszeriben, hogy erről elfeledkeztünk.
De megvolt a pontos lista a részt vevő gyerekekről, s ment is az első órában a díjakért valaki. S mennyit emlegettük ezt később. A megismételhetetlen végtelen bizalmat, a jóindulaton alapuló megoldhatóságot.
2008-ban már eszesebb voltam. Óriási adag ételt készíttettem Mónikával, a mindenkori helybéli segítőmmel, de érkezett öt nagyonéhes váratlan vendég is, és a díjkiosztó előtt olyan hangosan kapartuk Adriánnal a nagy fazék alját némi maradék reményében, hogy néhányan megfordultak a zakatolást hallván.
Egyik évben aztán már nem volt szokás a pénteki érkezés, mindenki a versenyre érkezett. Akkor állapítottam meg magamban halkan, hogy túl sokan lettünk, s ennek ez a hozadéka, mondhatnánk rendje.
A verseny mindig nagyon jól sikerült. Lelkiismeretes munkájának tükre volt ez mind a gyereknek, mind a felkészítő tanárnak. Oly szépen, ízesen mondták a verseket a gyerekek, hogy olykor el kellett fordulnom, hadd ne lássák meghatottságomat. Olykor meg hangosan nevettünk, mert úgy hozták a körülmények.
Mindig elcsattintott viccem volt, hogy a bemutatkozás során frumószaiaktól is megkérdeztem, hogy „honnan jöttél, melyik faluból?” Ők válaszolták, hogy:
– Frumuszóból.
– Nem jöttél sokat! – tettem hozzá mindig, s nevettünk, annyira nevettünk.
Egyszer Krisztina kicsi tanítványom így kezdte a verset...
– Piros, Piros, piiiirooos! – s közben aggódva pillantgatott felém.
– Weöres Sándor! – segítettem ki nagykésve felocsúdva révületemből.
Szép idők voltak, hasznos idők.
Aztán megsirült minden. Nem volt már élmény összeülni, feladat lett, papíron jól nyomon követhető teljesítménykupac.
2014-et írunk. Péntek van, Adrián indulna a zsűri után. Egy árva bani, fillér, fitying sincs eljuttatva hozzánk az RMPSZ-től. Nem vagyok ideges. Kiteszem zsebből, ha kell, már számba is vettem barátaim sorát, akik segíthetnének ebben. Nem vagyok feszült. Reggel nyolc óra. Valahogy kihozzák a pénzt. Adrián elindul a zsűriért. Másnap jönnek a gyerekek, a tanárok, kezdődik a verseny. Zökkenőmentes, az iskola nyitva, mint mindig, annyi éven át. A gyerekek ügyesek. Én már nem hatódok meg konferálás közben. Figyelem a kollégákat, alig ismerem őket. Ők sem engem. Jót esznek a szünetben. Nem én főzők. Kiváló étel kerül eléjük a helyi kocsma szépen kidíszített termében. Köszönik is bátran.
A díjkiosztókor váratlanul megfogalmazom a ki nem mondhatót. Nem, előtte, a versenyre induláskor, reggel kilenc után a kicsi ház tornácáról kimondom a ki nem mondhatót.
– Úgy nézzünk erre a napra, mintha az utolsó frumószai szavalóverseny lenne Csángóföldön!
Nem néztem senki szemébe, hadd ne legyen senki terhe!
Gratulálva búcsúztak a kollégák, mosolyogtak gyerekek. Én végtelen nyugalommal figyeltem őket. Pár hétre rá értesítettek, hogy nem számíthatok munkaviszonyom meghosszabbítására az RMPSZ részéről. Nem illettem a képbe, gondolom. Indoklás nem volt. Nem volt miért, gondolták.
Most ismét lesz frumószai szavalóverseny. Mert mi maradtunk. A román tannyelvű állami iskola megbecsülte ugyanis a magyartanárát, képzeljék, nem a szakképzettsége okán, hanem emberségből, kitartásáért, rendszeres munkájáért.
Szóval, lesz frumószai szavalóverseny, a XII. Szintén a frumószai magyartanárok szervezésében. Hogy milyen lesz? Bensőséges és értékes. Hogy ki jön el? Csángóföldről nem sokan, gyanítom. De aki jön, szeretettel fogattatik.
Most ért el a hír, hogy I. Lakatos Demeter Csángó Versmondók Találkozóját szervezik Külsőrekecsinben az RMPSZ szervezésében. Sikereket!
Máthé Kriszta
Szabadság (Kolozsvár)

A hatvanéves dr. Pozsony Ferenc köszöntése
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem díszterme szűknek bizonyult annak a nagyszámú néprajzkutatónak, történésznek, szociológusnak, irodalmárnak, nyelvésznek a befogadására, akik szombaton Kolozsváron dr. Pozsony Ferenc szakmai köszöntésére gyűltek össze.
A tudományos kutatói életpályák kerek évfordulójának megünneplése, a szakma tisztelgése, az ünnepelt kutatási területébe tartozó, tisztelői által írt szakmai tanulmányok kötetbe fűzése több mint hetvenéves hagyománnyal rendelkezik. A Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke és Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa által kezdeményezett rendezvény e tudományos hagyományt éltette tovább.
Pozsony Ferenc Zabolán született, Kolozsváron végzett magyar–orosz szakon, és rövid kézdivásárhelyi tanárkodás után 1990-től az újonnan indult kolozsvári néprajz szak egyetemi docense. 2008 és 2012 között a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese. Nevéhez köthető a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum és tájház, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság alapítása, melyet több mint húsz évig vezetett. 13 önálló kötetet és több mint 300 szaktanulmányt publikált, negyedszáz kiállítást szervezett. 2010 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 2011-ben a Magyar Köztársaság Elnöki Érdemérmének kitüntetettje. Erdély népcsoportjainak, a magyar balladáknak, népszokásoknak, társadalomnéprajznak, Csángóföld néprajzának kiemelkedő kutatója – tudhatták meg a jelenlévők abból a laudációból, amelyet Paládi Kovács Attila akadémikus írt és Jakab Albert Zsolt olvasott fel. Az ünnepeltet Soós Anna, a BBTE rektorhelyettese, Bodó Sándor, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Balogh Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének vezetője, Mohay Tamás, az ELTE Néprajzi Intézetének vezetője, Cseri Miklós és Kemecsi Lajos, Magyarország két legnagyobb néprajzi múzeumának igazgatója, számos kutató és tisztelője köszöntötte. A rendezvény fénypontja az Aranykapu című születésnapi kötet bemutatója volt. Az ünnepelt szakmai elismertségét jelzi, hogy a kötetben hetvenhét magyar, román és francia neves néprajzkutató tisztelgett egy-egy rövid tanulmánnyal, és több mint száz Kárpát-medencei kutató küldött szakírás híján jókívánságokat. A tanulmányokat Jakab Albert Zsolt és Kinda István szerkesztő tudománytörténet, népművészet, társadalomkutatás, gazdálkodás, népi vallásosság, folklór, identitás tematikába rendszerezte.
Szőcsné Gazda Enikő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fiatalokat várnak Csángóföldre magyart tanítani!
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) versenyvizsgát hirdet a Moldvai Csángómagyar Oktatási Program megüresedett pedagógusi állásaira mindazok számára, akik a 2015–2016-os iskolai évben szeretnének tanítani, oktató-nevelői képességeiket a gyakorlatban kipróbálni.
Gyere Te is a Kárpátok keleti oldalára, a moldvai csángókhoz tanítani! A Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban mindig szükség van megfelelő szakképesítéssel rendelkező pedagógusokra!
A jelentkezéshez szükséges iratcsomót (beiratkozási ív, Europass CV szakmai önéletrajz, végzettséget igazoló oklevélmásolatok, személyi igazolvány másolat, kézzel írott motivációs indoklás, ajánlólevél) a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének székhelyén (Csíkszereda, Petőfi utca 4. szám) lehet személyesen beadni, vagy elküldeni szkennelt formában az titkarsag@rmpsz.ro e-mail címre, legkésőbb július 24-ig (péntek). Magyar nyelvvizsgára és meghallgatásra, valamint eredményhirdetésre július 29-én (szerda) kerül sor, 10 órai kezdéssel az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában (Tapolca utca 20. szám) a Concordia teremben.
Jelentkezhetnek: – Szakképzett magyartanárok, néprajzosok – Magyar tanítók (tanítóképzőt, tanítóképző főiskolát végzettek) – Más szakképesítésű pedagógusok – Olyan fiatalok, akik szeretnének gyerekeket magyar nyelvre, hagyományőrzésre tanítani. A rendszeres havi fizetés és étkezési jegyek mellett minden oktató külön juttatásban részesül, amelyből a lakhatási (helyszín) feltételeit tudja biztosítani (házbér, villany-, víz-, gáz- és telefonszámla megtérítése). A programról:
A Moldvai Csángómagyar Oktatási Program keretében magyar anyanyelvet tanuló gyermekek román tannyelvű iskolákban tanulnak. Az otthonról hozott magyar szókincsük a legrégebbi magyar dialektus archaikus szókincsét őrzi. A programban dolgozó kollégák a magyar nyelv írása és olvasása mellett igyekeznek minden hiányosságot pótolni, melyet a román állami oktatási rendszer szabadon (üresen) hagy ezekben a közösségekben. Az oktatás intézményesített formában, de nem mindig az iskolában zajlik (iskolán kívüli foglalkozások). Az érdeklődők információkat kaphatnak a hagyományőrzők, tanítók, oktatók és foglalkozásvezetők eddigi munkájáról, feladatairól, eredményeikről, sikereikről a www.csango.rmpsz.ro honlapon. Ugyaninnen tölthetik le a versenyvizsgához szükséges beiratkozási/jelentkezési formanyomtatványt is.
Közlemény
Erdély.ma

Ott ragadnak a tanárok – Stabilizálódik a csángó oktatási program helyzete
A Krónika című napilap elemzést közölt a moldvai csángó falvakban zajló magyar nyelvoktatásról, amiből nagyjából az derül ki, lassan stabilizálódik ennek a helyzete. Ugyanakkor a terjeszkedés elmarad.
Az utóbbi hetekben többfelé is lehetett olvasni, hogy tanárokat keresnek Csángóföldre. Ezzel kapcsolatban Márton Attila, az oktatási program koordinátora a Krónikának elmondta, hogy elsősorban a megürült állásokat próbálják betölteni, azonban több olyan helyszín is van, ahol évek óta ott dolgozó pedagógus mellé keresnek kollégát.
29 településen vannak jelen
Csíkban (a Csík nevű faluban, románul Ciucani) és Diószénen (Geoseni) egyenesen két oktatóra van szükség, ezekre a helyszínekre akár párban is lehet jelentkezni. Emellett Bahána, Bogdánfalva (Valea Seacă, Bákó mellett) Diószeg (Tuta), Lábnyik (Vladnic), Lujzikalagor (Luizi Călugăra), Pokolpatak (Valea Rea), Szitás (Nicoreşti) és Újfalu (Nicolae Bălcescu) településekre keresnek a csángó gyerekeket magyarul írni-olvasni tanító pedagógusokat.
A havi fizetés és étkezési jegyek mellett az oktatók 700 lejes juttatásban részesülnek, amiből a lakást biztosíthatják. Márton Attila szerint a szegény moldvai településeken ez az összeg anyagi biztonságot ad, így ha valaki jól gazdálkodik, javítani is tud a körülményeken. Az állandó fluktuáció ellenére az oktatók kétharmada stabil, a 9 helyi pedagógus és 8 hagyományőrző mellett 14 olyan oktatójuk van, aki „gyökeret vert” a Csángóföldön, mesélte Márton Attila, aki lészpedi tanítóként maga is tagja a 43 fős pedagógusi csapatnak.
Az RMPSZ által felügyelt oktatási program keretében jelenleg 29 moldvai településen zajlik a magyar nyelv oktatása 2070 moldvai gyerek részvételével. Az anyanyelvi oktatás 19 helységben az állami oktatás része, a többi településen pedig délutáni foglalkozások keretében tanítják magyarul írni-olvasni, oktatják a csángó hagyományokra a gyerekeket. „Azok a közösségek, ahol jó a nyelvi állapot, le vannak fedve” – jelentette ki Márton Attila, amikor a bővítési tervekről kérdezték. Mint mondta, lehetne ugyan terjeszkedni más, rosszabb nyelvi adottságokkal rendelkező települések irányába, jelenleg azonban arra összpontosítanak, hogy a meglévő helyszíneket „hivatalosítsák”, a délutáni foglalkozásokat is bevigyék az állami oktatási rendszer keretei közé. Ez nemcsak amiatt lenne fontos, mivel jelentős anyagi terhek alól mentesítené a program működtetőit, hanem azért is, mivel nagyobb presztízst, folytonosságot biztosítana a magyar nyelvű oktatás számára – magyarázta a koordinátor.
Ahol mások tanítanak
A pedagógusszövetség által felügyelt helyszíneken kívül két településen, Máriafalván és Lujzikalagorban a program korábbi működtetője, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) biztosítja a magyar nyelvű oktatást hetente tartott délutáni foglalkozások keretében. Márton Attila elmondta, azt remélik, hogy a 2015–2016-os tanévtől az érintett 15 gyereket is sikerül beíratni az állami oktatásba, a környező településeken ugyanis hivatalosan is biztosított a magyar nyelvű oktatás. Az oktatási koordinátor szerint, a korábbi nézeteltérések ellenére, ma már folyamatos az egyeztetés a két szervezet között. (Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Frumósza településen a magyar oktatók önállósultak az RMPSZ-től – szerk.)
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Kárpát-medencei magyar bölcsességek könyve Nagygécen
Napokon belül az utolsó emlékoszlop is a helyére kerül Nagygécen, a felújított és restaurált Megmaradás templomamellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településekről 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig,Temestől Délvidékig.
A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A település ugyanis 1970-ben elnéptelenedett, a Szamos pusztítása után a hajdani lakosok nem költözhettek vissza otthonaikba, így a házak zöme végleg az enyészeté lett. A 1200-as évek végén épített templom állapota is rohamosan romlott – de megmaradt, és most megújult: így válhatott a falu a nemzet megmaradásának szimbólumává. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet – Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében – a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei magyarok lakta települések üzeneteivel.
Az üzenetek gyűjtése 2014 augusztusában indult. Az első üzenet szinte azonnal megérkezett, Háromszékről, Sepsiszentkirályról: "Magyar, ne csak nézz, hanem láss is! A szíveddel, és jobb lesz a világ…" A következő hónapokban egészen idén június végéig csaknem 310 ezer karakternyi Kárpát-medencei bölcsességet küldtek be a települések polgármesterei, jegyzői, lelkipásztorai és papjai, lakosok, leszármazottak és elszármazottak.
Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, a határtalan magyarság, az emberiesség fontosságának, a szeretet erejének gondolatvilágát testesítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét a Kárpát-medence teljes területéről. Szám szerint a legtöbb üzenet – 1004 darab – Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan például Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron ("Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne") és Tompa Mihály ("Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!") egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszövegrészletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat.
Nagygéc ikonikus lakója, Bözsi néni saját szavaival üzent: "Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek".
Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a Legszebb kulturális üzenet, az egyházi szervezetek pedig a Legszebb egyházi üzenet címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén a székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: "A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül" (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a legtöbbek tetszését: "Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk" (Ravasz László).
Az emlékpark és a felújított Megmaradás temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja a látogatókat a román–magyar határ menti Nagygécen.
Népújság (Marosvásárhely)

Megmaradás Temploma — Nemzeti Emlékhely
Nagygécen rövid időn belül felújítják a sokáig magára hagyott és elfelejtett templomot, ami a megmaradás jelképe lesz a készülő Nemzeti Emlékparkban, melyben a Megmaradás Temploma mellett szerepel az Őrtűz oszlop, a Megmaradás Háza és a Makovecz-kilátó.
Alig hagyjuk el az országhatárt, még a Csenger, illetve Fehérgyarmat felé vezető elágazásig sem kell elmenni, hogy megpillanthassuk (ha nagyon figyelünk bal felé) a „Nagygéc” feliratú fatáblát. Sokáig az elhagyott, az elfelejtett faluként emlegették ezt a nagy múltú települést — mesélte Forján Zsolt, Csenger város polgármestere —, melyről már 1280-ból maradtak fenn írásos emlékek Később több birtokosa is volt, köztük a Csarnovodai, Csáki, Darai és Drágfi családok tulajdonát képezte, 1476-tól pedig a Szántaiak és a Becskiek birtokolták századokon át. A XIX. században a Szatmár vármegyei magyar falunak 355 lakosa volt, a szabadságharc után, 1852-ben báró Haynau vette meg a géci pusztát. A kúria helyén a korabeli leírások szerint emeletes kastélyt építtetett, amiből azonban mára nem maradt fenn semmi. Szatmár vármegye monográfiája már 88 házról és 678 lakosról ír.
A főútról aránylag jól karbantartott út vezet az emlékhelyig, az út két oldalán bokrok terjengnek, néhány ház is található, de úgy tűnik, ezek nemrég épültek. A temetők is fák és bokrok közé kerültek. A település jelképe az egytornyos, egyhajós, támpilléres szentélyű teremtemplom, román kori résablakokkal, kora reneszánsz szentségházzal, betlehemi csillagos, háromszintes toronnyal. A templom bemutatásakor Forján Zsolt régi dokumentumokra hivatkozik. Egy 1339-es dokumentum szerint Géc templomát az egyik apostolfejedelem, Szent Péter tiszteletére szentelték fel. A kis templom két részből áll, a hajó az Árpád-korból, a szentély Mátyás király korából való. A templomot a XV. század második felében késő gótikus stílusban kibővítették: elbontották a román kori szentélyt, lefaragták a diadalívét, a templom hajóját meghosszabbították és szentéllyel bővítették. A két gótikus ablak közötti szószéket a XVIII. században építették téglából, illetve gótikus faragott kövekből. A reformáció idején, a XVII. században festették ki a templom belső terét, amelyről leírások is vannak. Az épület famennyezetét 1765-ben kapta. Vélhetően ez idő tájt épülhetett a templom különálló fatornya is. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot 1896-ban emelték, a bejárat bővítésével ekkor tüntették el a román kori kaput.
Emlékhely
A templom sorsát az 1970-es Szamos-közi árvíz évtizedekre megpecsételte. Külső falán térdmagasságban jelzés található: idáig ért a víz 1970-ben. A bejárat mellett ez olvasható: „Nagygéc, faluközpont, nemzeti emlékhely. A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe”. A Megmaradás Templomának teljes körű felújítása hamarosan befejeződik. Helyükre kerültek a padok, amelyek teljesen megegyeznek a korábbiakkal színben és formában egyaránt. A restaurátorok beépítették az úgynevezett „pillangó ablakokat” is. Napsütéses időben a templom ablakain beszűrődő fény és az árnyékok különleges játékának lehetnek szemtanúi a látogatók. Az emlékparkban hamarosan az utolsó emlékoszlop is helyére kerül, a felújított és restaurált Megmaradás Temploma mellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településektől 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig, Temestől Délvidékig. A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás Temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet — Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében — a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei, magyarok lakta települések üzeneteivel. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét, a Kárpát-medence teljes területét lefedve. Szám szerint a legtöbb üzenet — 1004 darab — Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) és Tompa Mihály („Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”!) egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszöveg-részletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat. Nagygéc üzent: „Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek”.
Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a „Legszebb Kulturális Üzenet”, az egyházi szervezetek pedig a „Legszebb Egyházi Üzenet” címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén egy székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül.” (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk.” (Ravasz László). Az emlékpark és a felújított Megmaradás Temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja majd a látogatókat. Az emlékkertben helyére került az Őrtűz oszlop is. A monumentális alkotás a hét magyar törzs bejövetelére is emlékeztet és a honfoglaló ősöknek állít emléket. A látogatók azonban az Árpád-házi királyok neveit is felfedezhetik az oszlopon. A kárpát-medencei magyar települések üzeneteit tartalmazó márványtáblák gyűrűjében felállított Őrtűz oszlopban elhelyezésre került egy 30 kilogrammos prizma is, melynek megtört fényein keresztül látható a Makovecz Imre által megálmodott kilátótorony is. Ottjártunkkor jóleső érzés volt a toronyból széttekinteni, átlátni a határon, azt remélve, hogy egyszer az is eltűnik és még szimbolikusan sem akadályozza majd semmi az összefogást. A falu újjáélesztésére, emlékének ápolására a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre, mely a Nagygécért Közhasznú Egyesület nevet viseli. A felújítási munkálatok 562 millió forintba kerülnek. A Nagygécen hamarosan elkészülő emlékhelyet Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke fogja felavatni.
Elek György
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Temes megyében is beindult a Petőfi Sándor Program
A temesvári Szórvány Alapítvány székházában kedden megtartott sajtótájékoztató keretében mutatkozott be a Nemzetpolitikai Államtitkárság által idén elindított Petőfi Sándor Program bánsági ösztöndíjasa, Horváth Ida, végvári származású joghallgató. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célkitűzéseit dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke ismertette.
„A szórvány a mi értelmezésünkben egy olyan helyi magyar csoport, amely saját erejéből képtelen a nyelvi-kulturális fennmaradásra, segítséget kell kapnia ahhoz, hogy a megmaradását biztosítsuk – mondta dr. Bodó Barna –, erre találtuk ki a szórványgondnok intézményét is, de ennél sokkal átfogóbb, az egész Kárpát-medencére kiterjedő programot indított el a Nemzetpolitikai Államtitkárság, amelynek dr. Grezsa István miniszteri biztos a felügyelője, koordinátora.” Az új programot a Kőrösi Csoma Sándor Program mintájára találták ki, amelynek célja, hogy magyar fiatalok utazzanak ki a diaszpóra magyarságához, és a magyar közösségek életét segítsék, hozzájáruljanak a magyar közösségek identitásának megőrzéséhez. A Kárpát-medencei szórványmagyarság megerősítését célzó Petőfi Sándor Program célterülete a Kárpát-medence mellett Ausztria, Csehország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és a Csángóföld. A programban részt vevő 50 ösztöndíjas fiatalt kifejezetten a szórványterületekre küldik.
Temes megyében Horváth Ida, végvári származású joghallgató augusztus 15-től kezdte el a szórványközösségeket segítő tevékenységét. A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasainak a tevékenysége négy nagy kérdésre hegyeződik ki: közösségszervezés, kulturális–szabadidős–sport-tevékenységek szervezése, elsősorban fiataloknak, a helyi-megyei eseménynaptárkövetése, összeállítása, gondozása és a külföldi kapcsolatépítés. Horváth Ida feladatai közé tartozik majd a temes.ro honlap működtetése, a megyei eseménynaptár megjelenítése a világhálón.
Horváth Ida a sajtó képviselőinek elmondta: most ismerkedik a megye magyar közösségeinek, illetve magyar intézményeinek, civilszervezeteinek a helyzetével. Részt vett a Végvári Falunapok rendezvényein és a következő hét végén besegít az Újszentesi Falunapok megszervezésébe. Horváth Ida kezdeményezésére szeptember 21-én a Bánságban is megemlékezünk a Magyar Dráma Ünnepéről, amelyre meghívják dr. Csávossy György bánsági származású drámaírót, és előadják egyik darabjának egy részletét. Szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján a Bánságban is megünnepeljük a Magyar Népmese Napját. Erre az alkalomra meghívják a magyarországi nagy népmesemondót, Kóka Rozáliát, aki saját gyűjtésű bukovinai székely és moldvai csángó népmeséket fog előadni Nagybodófalván, Szapáryfalván és Temesváron.
A Petőfi Sándor Program időtartamát első körben 9 hónapra tervezik, de dr. Bodó Barna szerint megvan rá a remény, hogy folytatódik a következő években is.
Pataki Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Mindenét odaadja a csángó
A legfiatalabb generációnak már nem éri meg magyarul tanulni Csángóföldön. Erdély szívében azonban még élnek olyan emberek, akik ezt szívügyüknek tekintik a körülmények dacára. Magyarfaluba, az „elférfiatlanodott" településre személyesen vitte el adományait két héttel ezelőtt a „Csak tiszta forrásból" elnevezésű magyarországi csoport.
Sírva jöttek ki a Magyarországról érkező pedagógusok a magyarfalusi magyar „iskolából" tavaly nyáron, amikor adományt vittek az ott élő, magyarul tanuló gyermekeknek. A 120 gyerekre nagyjából 16 négyzetméternyi hely jutott...
Misszió: a magyar nyelv megmentése
Mivel a segítség folyamatosan jól jön, a csoport idén augusztus elején is ellátogatott a csángó településre, ahova ruhaneműt, játékokat, tanszereket, tartós élelmiszereket vittek.
Nem kellett sokat beszélnie Magyarfalu két tanítójának, a házaspár Kiss Csabának és Annamáriának, hogy rádöbbenjenek a „Csak tiszta forrásból" nevű csoport tagjai: a lehető legjobb kezekbe adhatják át személyesen adományaikat. A két fiatal a brassói egyetemen végzett, és küldetésének érezte, hogy az eldugott kis településen nemcsak a moldvai csángó magyar hagyományokat ápolja, hanem szeretett anyanyelvünkön tanítsák az ottani gyermekeket, akik román iskolába járnak, az archaikus magyar nyelvet pedig egyre ritkábban hallják.
– Hogyhogy nem látok férfiakat? – kérdezem Csabától, amikor a csoport 6. útjához csatlakozva, háromnapi kirándulás, buszozás, történelmi emlékezés után megérkezünk a zsákfaluba. – Külföldön dolgoznak: Kongóban és Új-Guineában kapnak legalább munkát, és keresnek egy kis pénzt... 10 havonta járnak haza. A gyerekek 14 éves korukig tanulnak, aztán a szülői háznál segédkeznek, megtermelik, amit megesznek, illetve a jószágokkal foglalkoznak, cserekereskednek – meséli a tanító, aki párjával elhatározta, tesznek azért, hogy Romániában ne vesszen el a magyar szó. Harc az élhetőbb körülményekért
A múlt évben még piciny házuk „nappalijában", egy körülbelül 16 négyzetméternyi területű helyiségben próbálták a 120 gyermek oktatását lelkiismerettel végezni. A „tanteremből" egyenesen a még kisebb hálószobájuk nyílt. A ház mellett elkezdődött az iskola építése, de a magyar kormánytól kapott előzetes ígéretek ellenére az anyagi támogatás elmaradt.
A csoport a nyíregyházi Apáczai Csere János gyakorlóiskola igazgatójával, Andó Károllyal az élén akkor a döbbenettől előbb letaglózva, majd motiválva azonnal lobbizni kezdett az élhetőbb körülményekért. Ennek hatására az óvoda régi épületét megkapta a két tanító, így nagyobb hely áll rendelkezésükre. Cserébe Annamáriának minimális illeték fejében kellett tanítania a román iskolában.
De megérte: idén már abba az épületbe vitte az iskola nyugdíjazott pedagógusa, dr. Kanyuk Jánosné kezdeményezésére alakult, általa vezetett és azóta az ország többi részéből érkezőkkel is kiegészült csoport az adományokat, és láncban állva, kézből kézbe adva juttatták el azokat a buszból a tanterembe. Tiszta szívvel, szeretettel
A gyönyörűen hímzett ruhákba öltözött alsós gyermekek teljes szívüket és lelküket nekünk adva énekeltek, táncoltak és szavaltak hálájuk jeléül, majd meglepetésként szekérrel romantikus erdei úton át a nagyobb fiúk felvittek a hegycsúcsra. Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy a hegytetőn, amely már a világ pereméhez volt hasonlatos, friss, hideg vízzel, pálinkával és még meleg túrós pitével vár Annamari bennünket, így egészíti ki a természet adta varázslatot.
A csángók rendkívül vendégszeretők. Szállásadóink is falubeliek voltak. Lina néninél pujpuj (kukorica), gyümölcsfák, padlidzsáni (padlizsán), sőt, eper is volt, ami „kétsze’ csinyál egy esztendőn" (májusban és augusztusban is terem – a szerk.). De az árnyékszék az udvaron, fürdőszoba pedig egyáltalán nem volt a házban. Sokan a faluban télen a havat a házban felolvasztva, melegítve tisztálkodnak. – Mosmicsinájjak, van csap a házban, de víz nem gyün belűle – szabadkozott a néni –, gyűjjenek, elkísérem magokat a lyányomhoz moskolódni (fürdeni, mosakodni)! Sérüljenek (forduljanak) balra, ha kilépnek a kapun. A lyányomnak van két gyerekecskéje, legalább azokat is megösmerik.
A 3 és 10 éves „gyerekecske" értette ugyan a magyar szót, de nem igazán akartak vagy tudtak megszólalni. „Nem külföldre jöttek, hanem haza"
– Van olyan gyermek, akit nem járatnak magyar iskolába – mondta Csaba.
– Mi azért tesszük a dolgunkat. Ajánlottak Bákóban (Bacau) tanítói állást mindkettőnknek szolgálati, fürdőszobás lakással. Nagyon csábító volt az ajánlat, 2 szoba és fürdőszoba, de amint a „gyermekeinkre" gondoltunk, rájöttünk: a luxus nem ér annyit, hogy itt hagyjuk őket – teszi hozzá Annamari. Elképesztő, hogy ilyen is létezik, de nem csak e két lelkes fiatal ejtette ámulatba a csoport tagjait. Székelyföldön keresztülhaladva a tordai sóbánya idegenvezetője, Attila megható, a magyarságról szóló saját versével búcsúzott el tőlünk, és egy mondattal: „ne feledjék, nem külföldre jöttek, hanem haza". A sepsiszentgyörgyi székely múzeum idegenvezetője minden kérdésünkre maximális szakmai tudással és alázattal válaszolt. A Gyimesben található hegytetőn, Áldomáspatakán nemcsak a friss levegőbe, egy helyi 68 éves asszony saját készítésű sajtjába is beleharaphattunk. Az erdélyiek szorgalmát a rendben tartott hegyoldalak, erdők bizonyítják. Kedvességük őszinte és szívből jövő volt. Nemcsak hallottunk róla, hanem saját bőrünkön tapasztaltuk: „mindenét odaadja a csángó".
Balmaz Ágnes
delmagyar.hu / Délmagyarország napilap
Erdély.ma

Fehér Holló-könyvbemutató
Toronyba zárt anyanyelvünk
Ez a címe Szucher Ervin újságíró dokumentumriport-kötetének, amelyet november 9-én mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem, valamint a Juventus Kiadó gondozásában megjelent kötet 25 szórványriportjában 50 településről esik szó. Elmondása szerint a szerző hídnak szánta a kötetet az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak. A kötet a Végvárak omladozó falai sorozat első része, amelyet újabbak követnek majd.
A szórványban élő magyarokat kereste fel az évek során a szerző, keresztül-kasul járva az országot, hogy "kivételes érzékenységgel" bemutassa életüket, érzéseiket, gondolataikat.
A szórványriportok megjelentetését felkaroló Fehér Holló sorozatról Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője beszélt. Értékelte a szerző témaválasztását, íráskészségét, majd megjegyezte, hogy túlságosan pesszimistának tartja a riportok kicsengését.
Különös, kegyetlen, igaz könyv ez a Csángóföldön, Vâlcea, Mehédia, Krassó-Szörény megyében, Dobrudzsában, Óradnán, az enyedi szórványban, a Mezőségen, Veres-patakon, Székelykocsárdon, Moldvában stb. élő magyarokról – sorolta a helyszíneket Kelemen Ferenc rádiós újságíró, a kötet méltója. Megrázó és döbbenetes élmény volt számára a riportokat egy helyen olvasni. A szórványlétről szóló gazdag információs anyag, a beszélő címek miatt a nagyközönség mellett a fiatal újságíróknak is ajánlotta a gazdagon illusztrált kötetet. Értékelte továbbá a szerző hozzáértését, amivel meg tudta nyitni beszélgetőtársai lelkét, hogy elmondják mindazt, ami "nem normális", de valós. Végül az előszót jegyző Csinta Samutól olvasott fel egy idézetet, aki szerint "…Szucher Ervin egy pillanatnyi időre sem engedi szőnyeg alá söpörni a probléma lényegét: az erdélyi szórvány a maga klasszikus léptékében elveszett. Pengeéles kórképet kapunk arról, hogy a megváltozott történelmi és társadalmi körülmények már a túléléshez szükséges elemek egyikét sem biztosítják".
Nem könnyű optimistának lenni, amikor azt látjuk, hogy az erdélyi magyarság békeidőben veszített el egymillió embert – utalt a szerző Szabó Csaba korábbi megjegyzésére, majd köszönetet mondott az előtte szólóknak, akik szórványriportjainak a kiadására biztatták. Kezdetben a kíváncsiság vezérelte, később szakmai kihívásnak érezte, ma már hivatásnak tartja a szórványtémák iránti vonzódását – osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Fő támogatója a Krónika című lap és annak főszerkesztői voltak, továbbá az olvasók visszajelzése, ami megerősítette abban, hogy nem a jelentéktelen aktuális események, hanem a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írások találnak nagyobb visszhangra a közönség körében.
Egyformán kedves volt számára a Trianon által elszakított magyarság és a gazdasági okokból önként román vidéket választó szórvány-magyarok életébe betekinteni, akik közül egyesek, ha nem is beszélik anyanyelvüket, de oszlopos tagjai történelmi egyházainknak. Jobban kellene figyeljenek rájuk a művelődési és a politikai élet képviselői, s ne csak a választások előtt keressék fel azokat, akik az RMSZ biztos szavazótáborát képezik – hangsúlyozta Szucher Ervin. Beolvadásukat visszafordíthatatlan folyamatnak érzi, és véleménye szerint az oda vezető időt kellene elviselhetőbbé tenni azzal, hogy baráti jobbot nyújt, elbeszélget velük bárki, aki arra jár –, majd utalt arra, hogy számunkra is mennyire fontos volt az anyaországiak érdeklődése a rendszerváltás előtti években
A könyvbemutató hangulatát meghatározta Mende Gaby színművésznő fellépése, aki Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő átütő erővel és Szucher Ágnes Bernadett mesteris színészhallgató szavalata, aki Gyurcsó István felvidéki költő Az unokák megszületnek című versét tolmácsolta. A rendezvényen a marosszentgyörgyi Szabó házaspár zenélt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Ünnep a szórványközösségekért
A magyar közmédia tematikus napja november 15-én
November 15-éről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának napjáról 2015-től – a magyar parlament döntése értelmében – a magyar szórvány napjaként emlékezünk meg. Vasárnap a közmédia méltó módon állítja fókuszba csatornáin a szórványmagyarság sorsát.
A közszolgálati csatornák november 15-én, vasárnap egész napos tematikus műsorfolyammal hívják fel a figyelmet a szórványmagyarság életére, lehetőségeire és helyzetére. Az M1, a Duna, a Duna World csatornákon, valamint a Kossuth rádió műsoraiban és a www.mediaklikk.hu oldalon is a szórványban élő magyarságé lesz a főszerep. A műsorkészítőket mindvégig az vezérelte, hogy minél több információt osszanak meg a tömbmagyarságról leszakadó közösségekről; azokról az emberekről, akik fizikailag és lelkileg is elszigetelve élnek nemzettársaiktól, mégis hűen őrzik identitásukat.
A szórványnap példás összefogással valósulhat meg: a téma szakavatott szakértői – hét külhoni régió több tucat határon túli tudósítója – majdnem egy hónapon át készítette el az anyagokat. A közel száz riport s a negyven településről elkészített kisfilm az ő munkájukat dicséri. A húsz mini- portréban megszólalnak azok az emberek is, akik a szórványterületeken a legtöbbet teszik a magyarság fennmaradásáért.
A tematikus műsorhoz közéleti szereplők is csatlakoztak, akik nem csupán azt vállalták, hogy elutaznak a külhoni régiókba, de valamilyen módon mindannyian segítséget is nyújtottak a szórványban élőknek. Rátonyi Kriszta, a Petőfi Tv műsorvezetője Csángóföldre látogatott, Rusz Milán és Benkő Péter színművészek egy különleges, Jávor Pál életét bemutató darabot visznek a Szerémségbe, Vadkerti Imre előadóművész pedig egy felvidéki iskola életébe hoz szívmelengető fordulatot. A budapesti stúdióban Borbás Marcsi, a közmédia "Gasztroangyala" és Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója műsorvezetőként mutatkoznak be.
A riporterek exkluzív tartalmakkal várják azokat is, akik nem csupán a képernyőn, de az interneten szörfözve is kíváncsiak a jeles napra. A www.mediaklikk.hu oldalon, amellett hogy élőben követhetik a televíziós közvetítést és az adásból kimaradt kisfilmeket, a magyar szórvány napján szerepet vállaló közéleti szereplők gondolatait is megismerhetik.
A magyar szórvány napjához Ön is csatlakozhat. A nézők november 15-ig küldjék el a szerkesztőknek a hethatar@mtva.hu e-mail címre azokat a fényképeiket, videóikat, amelyeket szórványterületeken készítettek.
Népújság (Marosvásárhely)

Biztató jövőkép Csángóföldön, keresztszülői támogatással
Gyermekkoruk óta magyarországi „keresztszülők” támogatásával tanult általános és középiskolában s jutott egyetemre több csángó magyar fiatal. Botezatu Izabella és Kovács Krisztián hálás a segítségéért, és visszatér Moldvába, amint megszerzi diplomáját. Támogatni akarják az otthoni gyerekeket, és hasznosítani a megszerzett tudást.
– Nemhogy diplomám, talán még érettségim sem lenne, ha nem kaptam volna segítséget a keresztanyámtól, Kiss Melittától – jelentette ki Kovács Krisztián, a keresztszülői program talán legsikeresebb pártfogoltja. A fiatalember a tanulmányait moldvai szülőfalujában, Pusztinában kezdte, majd Csíkszeredában járt középiskolába. A népi furulyaművész végül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen idén szerzett diplomát. Most mesterképzésre jár, de már félállásban tanít. – A keresztszülői program elindulása előtt ismertem a keresztanyámat, aki már Pusztinában segített engem, de támogatta a későbbi tanulmányaimat is. Nagyon sokat köszönhetek neki, hálával tartozom azért, hogy bízott bennem – mondta el Kovács Krisztián, aki haza szeretne térni Moldvába, amint végez a tanulmányaival. – Segíteni akarok az otthoniaknak, azt a tudást, amit az évek alatt megszereztem, tovább akarom adni – mondta erről lapunknak a fiatalember.
A klézse-budai származású Botezatu Izabella az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanul anglisztika szakon. – Nekem több keresztszülőm is van, egy házaspár tíz éve támogat, egy másik pár pedig három éve állt mellém. Sajnos utóbbiak közül már csak a keresztanyám él – mutatott rá Izabella. A fiatal nő jelezte: az első keresztszüleinek azt köszöni, hogy ennyi ideig támogatták és mellette voltak. Mindig biztatták azzal, hogy amit csinál, az nagyon jó, és érdeklődtek a családja felől is. – A második keresztszüleim befogadtak, szinte a gyermekük lettem – fűzte hozza a moldvai lány. Izabella megjegyezte, hogy ha befejezi tanulmányait, akkor hazatér, és segíti a moldvai gyermekeket. Már most is sok ilyen programban vesz részt.
Mint azt korábban megírtuk, Böjte Csaba ferences szerzetes biztatására 2005-ben hirdették meg Magyarország-szerte a „Legyen ön is keresztapa, keresztanya!” mozgalmat. A programban jelképesen vállalni lehetett – és azóta is lehet – egy-egy csángó gyermek keresztszülőségét. Mindazok a természetes és jogi személyek, akik annak céljával egyetértenek, anyagilag támogathatják csángó magyar gyermekek oktatását, tanítási költségeiket. Ezt többféleképpen tehetik meg: évi hatvanezer forinttal fizethetik egy nevesített falusi csángó gyermek oktatását, de adhatnak ugyanekkora támogatást úgy is, hogy nem szeretnének kapcsolatot fenntartani keresztgyermekükkel.
A keresztszülők hozzájárulhatnak évi 150 ezer forinttal egy fiatal kollégiumi lakhatásához, aki középiskolai tanulmányait Csíkszeredában vagy Gyimesfelsőlokon folytatja. Eddig tíz év alatt csaknem 400 millió forintot fizettek be a keresztszülők. A Moldvai Magyar Oktatási Alapítvány újabb keresztszülők jelentkezését várja.
Borsodi Attila
magyaridok.hu
Erdély.ma

Akadozik a csángómagyar oktatási program – a helyszínen jártunk
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) optimista éves jelentéseivel ellentétben akadozik a magyar állami támogatással működtetett Moldvai Csángómagyar Oktatási Program. Már van olyan helyszín, ahol megszűnt az éveken keresztül működő magyar oktatás Csángóföldön, több településen pedig a megfelelő helyiség hiánya akadályozza az iskolán kívüli magyarnyelv-tanítást. Indult azonban magyar nyelvoktatás olyan faluban is, ahol pár évvel korábban ez még elképzelhetetlennek tűnt. A helyszínen jártunk.
Az RMPSZ a magyar parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának november 23-án tartott ülésén bemutatott jelentése szerint az oktatási program az idei tanévben már szinte mindenhol a román tannyelvű intézetekben, ennek már szerves, vagy még csak most megfoganó, megtűrt részeként működik Csángóföldön. „Az iskolai magyar anyanyelv oktatásának beindítására Ferdinándújfalu, valamint Bahána, Szitás és Újfalu községekben még nem nyílt meg a lehetőség, így ezeken az oktatási helyszíneken továbbra is délutáni foglalkozások keretében sajátítják el a gyermekek a helyi dialektus beszélt és írott formáját” – olvasható a dokumentumban.
Ezzel szemben a helyszíni tapasztalatok már mást mutatnak: Ferdinándújfaluban az idei tanévben gyakorlatilag megszűnt a magyar nyelvoktatás. Az iskolába még nem sikerült bevinni a magyar órákat, sőt a faluban már az iskolán kívüli magyar nyelvoktatás sem működik. Bahánán sem iskolai, sem délutáni magyar oktatás nincs, a gyerekeknek a harmadik faluig kell gyalogolni, ha az iskola utáni magyar órákon részt akarnak venni.
Az idén már többször is cserélődtek az oktatók Dioszénen – ahol emiatt az idei tanévben december elejéig gyakorlatilag alig volt magyartanítás. Egyelőre az iskolai heti néhány órára hagyatkoznak Nagypatakon is, itt ugyanis máig nem találtak megfelelő ingatlant a délutáni magyar oktatásnak, amire a gyerekeknek a szomszédos faluba kell járniuk. Folyamatos gondot jelent az oktatók fluktuációja, de sok helyen az állami hivatalok is igyekeznek akadályozni a magyar nyelv tanítását.
Ezek a problémák az oktatás minőségére is kihatnak. Akadnak helyszínek, ahol alaposan megcsappant a magyar oktatásra járó gyerekek száma. Ez azonban az egész programot jellemzi, a növekvő támogatások és egyre több oktatási helyszín ellenére a gyerekek létszáma az utóbbi években jelentősen csökkent.
Ferdinándújfalu: iskolában még nem, iskolán kívül már nem tanulnak magyarul
Idén már nem indult a gyerekek délutáni elfoglaltságával egybekötött magyar nyelvtanítás a Bákó melletti Ferdinándfaluban (a község román neve Nicolae Bălcescu). A tanítás itt egy iskolához közeli, jó állapotban levő emeletes ingatlanban zajlott éveken keresztül, amit 300 lejért bérelt az RMPSZ egy helyi lakostól. A nevét elmondani nem akaró tulajdonos szerint az ingatlanját bérlő oktató már hónapok óta elutazott, de a lakást még mindig nem tudja ismét birtokba venni az ott maradt felszerelést és a bútorzat miatt.
Emellett egyhavi bérrel és ugyancsak egyhavi költséggel el is vannak maradva, amit a tulajdonos szeretne megkapni, de azt sem tudja, kihez forduljon. „Már a tavaly fel akartam bontani a bérleti szerződést, de a tanító nagyon kért, hogy hagyjam még egy évet, utána úgyis hazautazik. Iskolakezdés után ki kellett írnom a kapura, hogy nincs már magyar oktatás, mivel folyamatosan jöttek a gyerekek” – magyarázta az elmaradt lakbér miatt meglehetősen ingerült hölgy, aki azzal fenyegetőzött, hogy kidobja az utcára és felgyújtja a nála maradt felszerelést, ha nem kapja meg a pénzét, és nem veheti ismét birtokba ingatlanját.
Az oktatás helyszínének ügye itt annak ellenére nem rendeződött, hogy a helybéliek közül sokan járatnák a korábban negyvennél több gyereket is foglalkoztató magyar oktatásra a gyereküket. A diákok magyar nyelvtudása elégé eltérő, a falut jól ismerők szerint van ugyan olyan gyerek, aki szépen beszél magyarul, de nagyon sokan gyakorlatilag csak köszönni tudnak.
Egy csángó nyelvjárásban beszélő helybéli férfi 12 éves kislánya évek óta járt az oktatásra és tovább is tanulna – ha volna hol. A kislány elmondása szerint szinte mindennap jártak az oktatásra, de magyarul sokat nem tanult. „Küldeném a fiam, mert így nem csak a megfelelő délutáni programja van biztosítva, hanem magyarul is megtanulhat, ami majd hasznára lehet” – mondja egy másik helybéli férfi, aki hozzá is teszi: maga ugyan ortodox vallású, de jónak tartja a magyartanítást, annak ellenére, hogy már a rendőrségtől többször is megkeresték. A hatóságok arra kérték, folyamatosan tájékoztatassa őket is arról, ami a magyar tanításon történik.
Dioszén – kimaradnak a gyerekek a gyakori oktatócsere miatt
Problémásan indult az iskolakezdés Dioszénen is. Itt már az iskolában anyanyelvként is tanítják heti néhány órában a magyar nyelvet, azonban a nyelvtanítás és a hagyományápolás legfontosabb részét kitevő délutáni oktatást idén csak decemberben tudták elkezdeni. A helységben 2002-től volt magyar oktatás, az órákra annyi gyerek járt, hogy folyamatosan két tanárra volt szükség.
A múlt tanévet már új oktatóval kezdték a diákok, az idei tanévben pedig ismét új pedagógust kellett megismerni, mivel a korábban kinevezett személy nem vállalta többet a tanítást. Az új oktatónak sem volt nagyobb sikere, pár héttel az tanítás megkezdése után már betegszabadságra hivatkozva hazautazott, onnan üzenve, hogy nem szeretne visszajönni. A magyar oktatás így egy hónapig szünetelt, míg néhány napja két székelyföldi tanító költözött be az elfogadható körülményeket nem biztosító, magyar házként ismert ingatlanba.
Az oktatók folyamatos cserélődése az oktatási programra is rányomja a bélyegét. Az új tanárokat fogadó 29 éves Bálint mondta el: a tavalyi tanítócserét követően már kevesebb gyerek jött a magyar órákra, ez a szám még jobban lecsökkent, miután az alig pár hetet maradó tanár vette át a tanítást. Mindezek következtében a korábbi 120-as gyereklétszám körülbelül felére csökkent.
Az új oktatóknak azonban örülnek a gyerekek. Alig pár nappal az érkezésük után már kórusban kiabálták a kapuban: „Tónitónéééniiii!”. A Gyergyóalfaluból érkezett Nagy Annamária pedig „Gyertek be, gyertek be” felkiáltással boldogan szaladt ki, és terelte be a 10-14 éves lányokat a még csomagokkal tele nagyszobán keresztül a belső, egyelőre még hűvös helyiségbe, ahol máris leült velük foglalkozni.
A két tanítón látszik a lelkesedés, pedig a körülmények ezt nem teszik indokolttá. Diószéni életük azzal kezdték, hogy első éjszaka szinte megfulladtak a fatüzelésű kályhából kiáramlott füstben. Ezt másnap egy helybéli kitisztította ugyan, de az elhanyagolt helyiség sürgős és alapos felújítást igényel. Ráadásul fürdőszoba sincs, az oktatók lakhatása mellett a délutáni tanításnak is helyet biztosító ház tulajdonosa nem egyezett bele, hogy akár egy kisebb fürdő költségeit apránként leszámolja a 300 lejes házbérből.
A lakbért minden esetben abból a 700 lejből kell fedezni, amit az RMPSZ oktatási helyszínenként biztosít. Habár a legtöbb helyen alig 300 lej körüli összegekről van szó, a 700 lejes keret meglehetősen szűknek bizonyul. Ebből ugyanis a lakbéren kívül a különböző költségeket is fizetni kell, mint áramfogyasztás és a tűzifa, e mellett pedig a gyerekek foglalkoztatásához szükséges kellékeket is meg kell vásárolni.
Rejtély, hogy a téli időszakban ezt ki miként gazdálkodja ki, hiszen a 300 lejes havi bér és az egy szekérnyi, 450-500 lejbe kerülő tűzifa megvásárlásával már ki is futottak a rendelkezésükre álló keretből. Ennyi tűzifa azonban minden téli hónapban szükséges, mivel a tanítási helyiséget és a tanár többnyire egyszobás lakását is ki kell fűteni. „Hogy gazdálkodunk ebből? Azt még nem tudjuk, de valahogy megoldjuk” – mondta bizakodva a másik oktató, a Gyergyóból érkezett Ugron József.
Nagypatak: nincs pénz, nincs iskolán kívüli magyar nyelvoktatás
Rendkívül lecsökkent a gyerekek létszáma az elmúlt években Nagypatakon is. A Maszolnak nyilatkozó oktatók szerint itt a szülők sorra vették ki a magyar oktatásról a gyerekeket, egyebek között az egyik oktató meglehetősen problémás viselkedése miatt. A tavaly ide érkező tanítónő alig 13 gyerekkel vette át a tanítást, ezt a számot sikerült húszra feltornásznia.
Nincs megoldva azonban a délutáni oktatás ügye. A korábban bérelt és időközben felmondott ingatlan helyébe ugyanis nem találtak újat, a tanítónőnek szállást biztosító gazda pedig már nem szeretné az oktatási tevékenységnek is átengedni az ingatlanját. Habár az új tanítónő az iskola mellett igyekszik minél több közös tevékenységet szervezni, az iskolán kívüli magyar oktatás Nagypatakon gyakorlatilag felszámolódott. A délutáni magyar foglalkoztatásra járni kívánó gyerekeknek nincs más választásuk, mint a közvetlen közel fekvő Forrófalvára menni, ahol Antal János foglalkozik velük. A népművelőként alkalmazott férfi eseményeket, kirándulásokat szervez, helyi hagyományokat oktat, a hozzá járóktól azonban elvárja, hogy aktívan vegyenek részt a foglalkozásokon, ezért akik nem teljesítettek, azokat eltanácsolta.
A forrófalvi férfi a nagypataki gyerekek sorsát is szívén viseli, ennek érdekében ott is bérelni akar egy ingatlant – erre azonban nincs pénz. Mint mondta, az RMPSZ nem tudja vállalni még egy lakás bérlésének költségeit. „Ház van elég, pénz azonban annál kevesebb. Legalább 400 lejre van szükség havonta ingatlanbérlésre. Abban reménykedem, hogy ezt a pénzt a saját kulturális egyesületem pályázatával elő tudjuk teremteni” – magyarázta Antal János. Megtudtuk, hogy Nagypatakról egyre többen járnának hozzá, s habár a két falu meglehetősen közel van egymáshoz, egy gyereknek ez mégis nagy távolságot jelent, télen pedig már el sem engedik a szülők, csak ha haza is tudja kísérni.
Bahána: messze még a magyar iskola
Bahánán sem rózsás a helyzet. A gyerekek iskolába is a szomszédos településre, Szitásra járnak – magyar oktatás azonban még nincs ebben a tanintézményben. Az iskolán kívüli magyar tanításra ugyanakkor még egy faluval távolabb, Újfaluig kell elgyalogolniuk. Ezek a települések közvetlenül egymás mellett vannak, ez mégis 20-30 perces mindennapos gyaloglást jelent, télen pedig rendszeresen a sötétben kell megtenni ezt a távot.
Bahánán a korábbi években működött a helyszíni magyar oktatás, de a bérelt ingatlant felmondták, újat pedig máig nem találtak. Az RMPSZ a polgármesteri hivatalt felkérte ugyan, hogy az óvoda épületében termet biztosítson a magyar nyelv tanításának, választ azonban még nem kaptak erre.
A helybéliek legfőbb kifogása a magyar oktatás kapcsán az, hogy a gyerekeknek a harmadik faluba kell gyalogolniuk, ha az iskolán kívüli magyar tanításon akarnak részt venni. „Messze van. Most még nincs hó, de amikor az is lesz … elmegy reggel és este hat után jön haza” - sorolta a kifogásait Lăcătuș Ionela, akinek egyik lánya mindezek ellenére jár a magyar oktatásra. Kisebbik fiát is küldené, de csak abban az esetben, ha a faluban újraindítanák a tanítást.
Hasonlóan érvelt Imre Agneza, akinek hat gyereke közül csak egyik jár a magyar órákra. „A kisebbek is be vannak íratva, mert azt mondták, hogy itt is csinálnak magyar iskolát, de még semmi nincs” – mondta. Hozzátette: „így nem tudom küldeni, mert messze van. Sok neki, hogy a harmadik faluba elmenjen.”
Folyamatos az oktatók fluktuációja és csökken a gyereklétszám
AZ RMPSZ a magyar országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának november23-i ülésén ismertetett összesítése szerint 2012-ben – amikor átvette a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől az oktatási program irányítását – 25 helyszínen zajlott magyar oktatás, összesen 42 oktatóval. Mindegyik helyszínen volt iskolán kívüli, ugyanakkor 18-ban iskolai oktatás is. Az idei tanévre az oktatási helyszínek száma 28-ra, az oktatók száma pedig 46-ra emelkedett.
Ezeken a helyszíneken van iskolán kívüli oktatás, ugyanakkor 24-ben iskolai magyartanítás is. 2012-ben a csángómagyar oktatási programra 85,6 millió forintot költő RMPSZ-nek a költségvetése is emelkedett: 2015-ben már 127,3 millió forintból gazdálkodhatott. Az évről évre növekvő költségvetés és a lejelentett iskolai helyszínek emelkedő száma ellenére feltűnő, hogy a foglalkoztatott gyerekek száma a 2012-es adatként feltüntetett „közel 2200” gyerekről a 2015/2016-os tanévre 1658-ra csökkent – ebből 1187 van beiratkozva az iskolai magyar oktatásba.
A jelentés három kategóriába sorolja az oktatási helyszíneket a lakhatási és az oktatási feltételek szerint. E szerint „megfelelő körülmények” között alig tíz helyszínen zajlik az oktatás, „elfogadható körülmények” tizenegy, „szerény körülmények”pedig kilenc helyszínt jellemeznek. Hogy érteni lehessen, mit jelentenek ezek a besorolások, az RMPSZ megmagyarázta: „ha a víz már be van vezetve, elfogadható körülmények közé soroltuk az ingatlant”.
Az RMPSZ reménykedik abban, hogy a továbbiakban nem az oktatók eddigi folyamatos fluktuációja fogja a legsúlyosabb problémát jelenteni. „A jelenlegi finanszírozás motiválja az oktatókat a hosszú távú maradásra és nem csak szorgalmazza, hanem lehetőséget is ad a közösségbe való behonosodásra.” Mint írják: ez már szinte szórványstratégia, hisz nem kitelepíteni kell a közösséget, hanem behonosítani egy-egy közösségszervező pedagógust, aki igyekszik a szórvány jelenlegi állapotát megtartani, a jelenlegi nyelvi állapotokat megőrizni.
A szervezet sikerként könyveli el, hogy „Lujzikalagorban sikerült az iskolán kívüli tevékenységeket, foglalkozásokat is bevinni a helyi hivatalos szervek fennhatósága alá, a lujzikalagori magyar oktatást a romén tannyelvű iskolához tartozó, a polgármesteri hivataltól szerződéses viszony alapján birtokolt bérleményben bonyolítottuk”. Hasonló megoldással Magyarfaluban is sikerrel próbálkoztak, ugyanis mint mondják, a román állami iskola igazgatója könnyebben el tudja fogadni a magyar anyanyelvi órák bevezetését, amennyiben meggyőződik ennek reális igényéről és létjogosultságáról.
Márton Attila: el kell dönteni, mit vállalunk fel
Márton Attila, az oktatási program RMPSZ-es koordinátora a Maszolnak megerősítette: valóban az oktatók fluktuációja jelenti a legnagyobb problémát. „Jó volna, ha mindenhol olyan tanítónk volna, akik minden körülmények között megállják a helyüket, az oktatók azonban időnként cserélődnek” – jelentette ki.
A programkoordinátor Ferdinándújfalu kapcsán azt mondta: hét év után már elérkezett az idő, hogy a szülők kérjék az állami iskolától a magyar anyanyelvi oktatás beindítását. „Nem mondanám, hogy itt megszűnt a magyar oktatás, ezt az időszakot kivárásnak nevezném. Ferdinéndújfaluban ugyanis ma már nem egy külső nyomás miatt kell magyar nyelvet oktatni, hanem azért, mert a szülők is ezt szeretnék. Ezért most már nekik kell kérni annak bevezetését az állami iskolától” – fogalmazott.
Mint mondta: hét év elteltével a ferdinándújfalui gyerekek azt sem tudják elmondani magyarul, hogy hány évesek vagy mi a nevük. „El kell dönteni: akarják-e a szülők az iskolai magyar oktatást vagy pedig mindössze egy délutánra küldenék be a gyerekeket románul beszélgetni – utóbbit az RMPSZ nem vállalja fel” – szögezte le. Hozzátette: Bahánán a polgármesteri hivatal folyamatosan tologatja annak a kérésüknek a megtárgyalását, hogy a már nem működő állami iskola egyik termét adják ki a magyar oktatásnak, habár itt annyiban jobb a helyzet, hogy a szülők korábban kérték, hogy a közeli Szitáson működő iskolában beinduljon a magyar oktatás – azonban valakik „rábeszélésére” már többször is meggondolták magukat.
„Már tanárt is kinevezett ide a tanfelügyelőség, de mire az igazgató asztalára letettem a dokumentumot, a szülők visszavonták kérésüket” – mesélte Márton Attila, aki a reméli, hogy nemsokára ismét lesz elegendő igénylés a magyar nyelvet oktató pedagógus kinevezésére.
A programkoordinátor a dioszéni és nagypataki jelentős létszámcsökkentésre is kitért. Mint mondta, valóban érezhető a gyereklétszám csökkenése, azonban az adatok pontatlanok és elnagyoltak, ugyanis mielőtt átvették volna az oktatási programot, nem volt pontos kimutatás a gyerekek számáról. Ez magyarázza a hivatalos jelentésükből is kitűnő, mintegy 400 fős létszámcsökkenést is, mivel szerinte a 2012 évi 2200 gyerek lejelentése még pontatlan adatokra támaszkodik.
„Korábban karácsony előtt szokták összesíteni a gyerekeket, ekkor rendszerint sokan jártak a délutáni magyar oktatásra, de például februárban már sokkal kevesebben voltak” – magyarázta Márton. A programkoordinátor szerint az iskolai oktatás tekinthető a stabil alapnak, ha a gyereket oda beíratják, az már a tanulóban is felelősséget ébreszt. Ezért tehát a magyar nyelvnek az állami iskolában anyanyelvként való oktatására igyekeznek nagy hangsúlyt fektetni a következő évben is. Az iskolában zajló magyar tanításnak legitimitása és társadalmi elfogadottsága ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Ez emeli a program presztízsét is és elfogadottá teszi a magyar nyelvoktatás iránti igényt.
Lázár Lehel, Oborocea Mónika
maszol.ro

Átadták a Látó idei nívódíjait
Amikor a nyelv rendezi a múltat…
– Immár a huszonnegyedik alkalommal osztjuk ki a Látó nívódíjait, de reméljük, ugyanígy ünnepelhetünk a huszonötödik és a harmincadik díjkiosztáson is – mondta Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szombat délután, a Kultúrpalota kistermében. Mint szavaiból kiderül, a marosvásárhelyi lap régi hagyományát ünnepelték: a folyóiratban ezen esztendő során közlő szerzők közül a szerkesztők által kiválasztott alkotóknak adták át a Látó idei nívódíjait.
– Mindig négy kategóriában osztjuk ki e díjat: vers, széppróza, esszé-tanulmány és debütdíj, utóbbit hol versért, hol prózáért, hol esszéért adjuk át. A díj a Hunyadi László szobrászművész által készített, Batsányi János portréját formázó plakettből áll – mondta Kovács András Ferenc, majd sorrendben elsőként a debütdíjat elnyert Murvai Bélát laudálta Láng Zsolt.
– Felnőtt az, aki megtanul beszélni, gondolkodni, a gondolatokkal pedig műveleteket végezni. Gyerek az, aki fel akar nőni, aki tanulni akar. Murvai Béla későn kezdett el írni. Ami nem jelent semmit. Nem mindenki tud 37 évesen a háttérben meglenni. Murvai Béla most is képes csendben maradni. Megteremt egy gyereket, aki ugyanazt éli át, amit az írója. Az ugyanaz nem ugyanolyat jelent. Optimizmus sugárzik a díjazott Csángóvidéken zajló történetéből. Az, aki írja, a háttérben marad – mondta a méltató, majd a debütdíjas szerző felolvasása után Vida Gábor méltatta a széppróza kategória díjnyertesét, Szilágyi Júliát.
– A dokumentumpróza írói megtapasztalhatják, hogy milyen az, amikor a nyelv rendezi a múltat. A tényekkel baj van: már soha nem lehet visszamenni abba az időfrekvenciába. A mesélés által a tények átalakulnak, megváltoznak. Szilágyi Júlia kritikusként tisztán látja az elbeszélés esendő voltát. Mégis belevágott. Mert minden mondata mögött tíz másik van: a valóság létezik, csak el kell mesélni. Prózája pontos, szűkszavú, visszafogott, bölcs. A kérdező habitusát választja, aki tudja, hogy mindig van megválaszolnivaló – hallottuk Vida Gábortól, majd Szilágyi Júlia szólalt fel: – A pályámat kritikákkal kezdtem, majd próza lett belőle, magam sem tudom, hogyan. Most memoárokat írok. Ezzel akkor kezdenek az emberek foglalkozni, amikor észreveszik, hogy a jövőből alig maradt már valami. És ezt teszem én is – mondta a szerző egyik írása részletének felolvasása előtt.
A Látóban három részletben közölt tanulmányáért Tibori Szabó Zoltán vehette át idén a lap nívódíját; a szerzőt és munkáját Demény Péter méltatta.
– Az ember örök vágya a megértés. A tanulmány ennek a legpontosabb útja. Minden csak történetekkel mesélhető el. A tanulmány esetében küszködni kell az információkkal, az adatokkal, a pontossággal, a módszerrel. Tibori Szabó Zoltánnak a Gáll Ernő, az irredenta című munkáját három részletben közöltük – harminchét Látó-oldal, 189 lábjegyzet… mekkora munka és kín akár csak egy névnek is utánajárni, hiszen van, aki ekképpen emlékszik, van aki másképp. Nagy feladat a múltat nem prózaírói eszközökkel összerakni, újrateremteni. A tanulmány a Securitate által végzett lehallgatásokat veszi alapul – mindent lehallgattak, a csendet is felvették, elhitették, hogy mindenről tudnak. A nélkül a szorgalom és alázat nélkül, amivel Tibori Szabó Zoltán dolgozott, semmi sem derülne ki arról a múltról, amely engem izgat. A szerző munkái általában és partikulárisan is azt éreztetik, hogy mennyire fontos a pontosság, a tisztesség. Egy jól megírt tanulmány világteremtő lehet, a Tibori Szabó Zoltáné olyan, mint egy időkapszula. Óvatosan a múlt megítélésével! – ezt a meglátást is neki köszönhetem. – Bajban voltam, mert amit írtam, az nem irodalom – tette hozzá a szerző. – Úgy éreztem, hogy érdemtelenül kapom ezt a díjat, mert hozott anyagból dolgozom – amelyet a Securitate hozott. Mekkora "hálával" tartozunk nekik! Hiszen ha nem hallgatták volna le éjjel-nappal Gáll Ernő lakását, egy csomó mindenről sokkal kevesebbet tudnánk. Nem volt tanárom, de nagyon jó viszonyban voltunk. Ő volt az első olyan baloldali értelmiségi a hatvanas évekbeli Erdélyben, aki rájött, hogy a magyar kisebbség ügyét a baloldalnak nem sikerült megoldania, ezért európai szintre kívánta azt emelni. Ez az ötlet akkor született meg először. És akiket ezzel megbízott, informátorok voltak: egy órán belül a belügy tudott mindenről…
Végül, de nem utolsósorban Kovács András Ferenc méltatta a Látó vers- nívódíjasát, a Debrecenből érkezett Aczél Géza költőt.
– A vers ugyan időtlen, mégis az idő matériájából dolgozik – e megállapítás különösen érvényes Aczél Géza hosszú szabadverseire, prózaverseire, melyeknek az emlékezéshez is közük van. Életdarabokból, látásdarabokból tevődnek össze ezek a nagyon érdekes, besorolhatatlan, különleges dikciókkal, retorikával bíró szerzemények. Aczél Géza sokat foglalkozott a magyar avantgárddal, e verseknek ilyen hozadékuk is van. Megvan a maguk ritmikája, néhol mesteri és váratlan rímekkel találkozhatunk. Irónia és önirónia jellemzi őket, úgy éreztem, hogy a költő szeretne elveszni műveiben, melyek speciális tördelést igényelnek – és a képversek világát is megidézik ezzel – mondta a Látó főszerkesztője, majd Aczél Géza felolvasása után átadta a szépirodalmi folyóirat idei nívódíjait.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

„Egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási a szerepe”
Interjú dr. Béres Józseffel, a Béres Gyógyszergyár elnökével és Mátyás Etelkával, Pürkerec evangélikus kántorával.
– Két interjúalanyunk Mátyás Etelka evangélikus kántor és dr. Béres József, a Béres Gyógyszergyár elnöke. Mátyás Etelka Erdélyből, a csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecről (Brassó megye) érkezett, akivel itt ülünk Béres József irodájában, ahol egy nagyon érdekes történetet mesélnek el. A kezdetek kezdete egy levél volt. Mátyás Etelka evangélikus kántort kérdezem: miért is fordult levélben a Béres Gyógyszergyár elnökéhez?
– Mátyás Etelka: Az Evangélikus Élet című újság 2014. novemberi számában jelent meg Gazdag Zsuzsanna dr. Béres Józseffel készített írása. Világosan és érthetően kicsengett ebből az írásból, hogy Béres doktorék szeretettel viseltetnek a határon túli magyarok iránt. Kisebbségi sorsukat a szívükön viselik, nehézségeiket úgyszintén, s felekezeti különbség nélkül segítik, szeretik a határon túli magyarokat. Ez ragadott meg, ez késztetett arra, hogy bátorkodjam írni dr. Béres József úrnak.
– Mit írt ismeretlenül a Béres Gyógyszergyár elnökének?
– M. E.: Elsősorban megírtam, hogy jómagam egy nagyon kicsiny csavar vagyok Isten hatalmas gépezetében, hiszen 63 évesen a pürkereci gyülekezet kántoraként élek és dolgozom. Tisztában voltam azzal, hogy Béres úrék végzettsége, társadalmi pozíciója jóval magasabb ennél, de azzal is tisztában voltam, hogy Krisztusban testvérek vagyunk, hogy magyarként ott vagyok én is azon a magaslaton, ha nem kicsit magasabban annál.
Ilyen alapon bátorkodtam, elsősorban testvérükként Krisztusban, megszólítani Béres úrékat. Meggyőződésem egy élet munkája után, hogy nem csak nyelvében él az ember, hanem dalaiban is. Ez volt az a második nagyon fontos szempont, ami arra késztetett, hogy írjak, hiszen megtudtam ebből a vele készített interjúból, hogy nagyon szeretnek énekelni, sőt egy daloskönyvet is összeállított. Nagyon fontosnak tartottam, hogy egy ilyen énekgyűjteménynek a birtokába jussak.
– Mielőtt megkérdezném dr. Béres Józsefet, a levél fogadóját arról, miért is válaszolt, miért került kapcsolatba Mátyás Etelka evangélikus kántorral, szeretném megkérni Etelkát, mutassa be a Brassó melletti csángó Hétfaluhoz tartozó Pürkerecet.
– M. E.: Tiszta szívemből jön az a mondás, hogy Pürkerec a világ közepe. Ez nem lokálpatriotizmus, hanem az igazság, hiszen ez Erdély legdélkeletibb csücske, az utolsó falu, ahonnan továbbjutni már nem lehet. A falunk mellett húzódik valahol az ezeréves határ. Az a tény, hogy Pürkerecen ma is élnek magyarul beszélő, magyarul gondolkodó, magyarul érző és szeretni tudó magyarok, ráadásul Pürkerec egy csodálatos vidéknek a része, ez bizony feljogosít engem, hogy azt valljam, a mi kis falunk a világ közepe.
Példamutató az itt élők testvérszeretete az anyaországi magyarok felé, és a világon élő minden magyar felé. A harcaimnak, amit a magyarság ügyéért folytattam, igen sok csodálatos eredményét tapasztalhattam, amikor sikerült a magyar gyermekeket, a szülőket attól a gondolattól eltéríteni, hogy a könnyebbnek tűnő román iskolát válasszák, és inkább a magyar iskolában taníttassák a gyereküket.
– Közismert, hogy a Béres Részvénytársaság elnöke, dr. Béres József és felesége, Béres Klára, a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója mindig nagy odafigyeléssel fordultak a rászorulókhoz, segítettek, amiben tudtak. Miért válaszolt Mátyás Etelka levélére?
– Béres József: Mátyás Etelka levele ez év januárjában futott be hozzám, és amit megfogalmazott ebben a levélben, az két kérés volt. Az egyik az, hogy határon túliak lévén termékadományokkal az ő közösségüket, a rászorulókat is támogassuk, a másik pedig az én szerény daloskönyvemre, a Szép magyar énekre vonatkozott. Gondolkodó emberként az utóbbi években megfogalmazódott bennem, hogy mi lehet igazán a megmaradásunknak a fő záloga, és oda egyszerűsítettem le ezt a képletet, hogy hit nélkül és a hagyományaink őrzése nélkül nem lehet a magyarságnak megmaradása.
Hagyományaink közé besorolhatjuk első helyen a magyar nyelvet, de énekeiben, népdalaiban is él a nemzet. Ebből a levélből egy igen erős istenhitű ember képe sugárzott felém, illetve az, hogy a nemzetünk megmaradása szempontjából kiemelkedően fontos dolgokat nemcsak ápolja, de tanítja, sok esetben visszatanítja ott, Pürkerecen. Bár a kérések folyamatosan érkeznek hozzánk, de ez egy különleges kérés volt: egy különleges termékkérés, egy különleges énekeskönyvkérés, azt is beleszőve, hogy természetesen meghív minket, és első kézből ismerkedhetünk meg a pürkereci magyarokkal, a hétfalusi csángókkal és ezzel a világgal.
Napjaink nem igazán a helyben maradásról, a hazaszeretetről ismerszenek meg, hanem mindenki egyfajta gazdasági menekültként egyre jobb életet szeretne valahol. Nos, ezek az emberek, akik ott maradtak csángóföldön, beleértve Mátyás Etelkát is, ott a végeken állnak ki magyarként.
– Ön nemcsak válaszolt erre a levélre, hanem személyesen vitte el a daloskönyvet és a termékadományt Pürkerecre. Milyen volt ez a találkozás?
– B. J.: Az utóbbi évtizedekben Erdély-járó emberekké váltunk. Ezt részben a csíksomlyói búcsú okozta, másrészt próbáljuk az utazásainkat is főleg érdekes emberi találkozásokkal kitölteni. A levél elolvasása után jött a gondolat, hogy az idei, pünkösdi kis kitérőnket a hétfalusi csángók földjére tegyük meg. És megfogalmazódott bennem az is, hogy nemcsak jómagam és szűkebb családom, hanem a baráti köröm is részt vehetne ezen az utazáson. Így egy kisebb csapattal, szám szerint nyolcan indultunk el pünkösd hétfőjén Pürkerecre.
– Most Mátyás Etelka kántor asszonyhoz fordulok: miután elküldte a levelét, megtörténhetett volna, hogy egy elfoglalt üzletember nem is válaszol...
– M. E.: Szívem minden szeretetével komoly meggyőződés élt bennem, hogy aki hitre jutott ember és szereti a magyarokat, az nem fog csalódást okozni annak a magyarnak, aki tiszta szívvel, szíve minden szeretetével hívta őket, s aki leírta levelében, hogy bizony minket, a végeken élő magyarokat éltet ez a szeretet. Az anyaországi magyaroktól kapott szeretet éltet, erősít, segít helytállni. Megmondom őszintén, eszembe sem jutott, hogy visszautasítaná a kérésemet, egyiket sem: azt sem, hogy adott esetben szeretett népemnek támogatást nyújtsanak gyógyszeradomány formájában, sem pedig azt, hogy kaphassak tőle egy daloskönyvet.
– Milyen érzés volt Béres József számára, amikor Klára asszonnyal és a barátaival megérkeztek Pürkerecre?
– B. J.: Mindenkinek a fejében vannak ilyenkor ideák a táj képéről, az épületekről, a faluképről. Sok tekintetben beigazolódott a várakozásunk, különösen abban a tekintetben, ami a néphagyományokat illeti. Hisz azt láttuk – bár Orbán Balázs erről majd 150 évvel ezelőtt írt –, hogy bizonyos néphagyományai, a húsvéti pirostojás-festéstől kezdve a táncokon át a szövésig, ezek így-úgy fönnmaradtak. Természetesen központi helye volt a belépésnek ebbe a faluba az Etivel való találkozás, és szemtől szembe látni azt, milyen hívő, kemény asszony ezen a tájon, aki küzd a hitéért, a magyarságáért.
– Mit jelent Béres József számára a pürkereciek és Mátyás Etelka ölelése?
– B. J.: Annak a beteljesülését, hogy egymásra találtunk, és amit egy levél sugallt, amelyet Etelka írt, és amit Orbán Balázs ezekről az emberekről – bár másfél évszázaddal korábbi állapotokról – írt, ezek beigazolták önmagukat. A pürkereci magyarokban, csángókban, Etelka szűkebb baráti környezetében, akik fogadtak bennünket igaz örömmel és tiszta szívből, odaadással, és az ő személyisége, hite és a magyar kultúra, nyelv, ének és irodalom iránti elkötelezettsége mind visszaigazolódik ebben az ölelésben.
– És milyen volt Mátyás Etelka számára ez a találkozás Béres Józseffel, Béres Klárával és a barátaikkal?
– M. E.: Olyan megható szeretettel öleltük meg egymást, amit könnyek nélkül el sem lehet képzelni. Mintha mindig ismertük volna egymást, mintha mindig barátok lettünk volna, sőt átéreztük, hogy bizony minden akadály ellenére mindig is igazi testvérei voltunk egymásnak. A kezdet volt a legcsodálatosabb, amikor az udvaromra, Pürkerecen tizenketten ültünk le a Béres úr által erre az alkalomra készített énekes füzettel, amit a daloskönyvből állított össze. Ez a közös éneklés volt a kezdete, egyben a pecsétje annak, hogy most már ők Magyarországon, mi Pürkerecen szívünk minden szeretetével együtt énekelünk. Ez az éneklés a szíveinket kapcsolta össze, hiszen úgy éreztük, egyek vagyunk ebben is.
– B. J.: Valóban, ha hisszük azt, amit kifejtettem korábban, hogy egy nép, egy nemzet megmaradásában a hitnek és a hagyományoknak óriási szerepe, vezető szerepe van, akkor nagyon fontos, hogy valóban azokat az énekeinket is énekeljük, amelyek patinásak, nemesek. Hisz az ének csak akkor gyógyít, szól a lelkünkhöz, hogyha az valóban a mi lelkünkből fakadt egykoron.
Hadd említsek meg még egy motívumot, ami érzelmileg rendkívüli módon megérintette a mi nyolcfős csapatunkat. A pürkereci evangélikus templomban történt, ami az egyik legrégebbi a hétfalusi csángó evangélikus templomok köréből, legalábbis az alapítását és alapjait tekintve, hiszen 1444-ben épült. A templomban a kántor asszony titokban – mi azt nem sejtettük, mert a templombelsőt néztük – odalopakodott az orgonához, amelynek kíséretével elénekeltük az Erős vár a mi Istenünk himnuszt. Ebben a környezetben szem valóban nem maradhatott szárazon. Aztán a székely himnusz éneklésével tetőztük be a pürkereci evangélikus templomban a közös éneklést.
– Megkerülhetetlen a kérdés: milyen Csángóföldre lépett 2015 pünkösdjén Béres József?
– B. J.: Engem az is nagyon érdekelt, pontosan a daloskönyvem alapján, hogy a néphagyományok, kezdve az öltözködési viselettől, a húsvéti pirostojás-festésen át egészen a táncokig, például a boricáig, hogyan élnek napjainkban. Nagy örömmel konstatáltuk, és köszönjük Etelkának most is, hogy a hagyományőrzőket megszervezte, eljöttek; és vagy a lakásán, vagy a falu kultúrházában bemutatták a tudásukat, amiről Orbán Balázs közel 150 éve tudósított.
– Mátyás Etelka evangélikus kántor miben látja a magyarázatát annak, hogy a fiatalokat be tudják vonni a táncba, a közösségi életbe, éneklésbe?
– M. E.: Gyökerek nélkül nincs élet. Azt tapasztalom, azt látom, és hálás vagyok érte, hogy amit tanultunk és tudunk, azt a szüleinknek köszönhetjük, az idősebb generációnak. És itt most név szerint kiemelném Barkó Etelka tanárnő szerepét, akit Négyfalu nagyasszonyának neveznek éppen azért, mert a szüleitől örökölve teljes szívvel adta vissza, adja tovább a fiataloknak a tudását, komoly hagyományokat őrző csoportokat hozott létre. Ugyanígy Pürkerecen a lelkész bátyám egyik lánya, Mátyás Vilmika szintén a szülőktől kapva az indíttatást, alapította az első nagyon komoly ifjúsági tánccsoportot. Ebből nőttek ki a fiatalok, akik ma már a következő tánccsoportot tanítják.
– Egy Béres Józsefhez hasonló sikeres üzletember számára miért fontos a magyar dal, a magyar hagyományok őrzése? És miért fontos, hogy – bár eddig is segítette a határon túliakat – most még inkább támogassa őket?
– B. J.: Életünket egyrészt tudatosan, másrészt értékorientáltan próbáljuk az értékek mentén élni és vezetni, főleg most, hogy így bölcsülünk és öregszünk. Ha az ember kellően tudatos és értékekben – legalábbis saját definícióm szerinti értékekben – tud gondolkodni, akkor elkerül ezekhez az ügyekhez. Nem hagyja érintetlenül sem a hit kérdése, sem a hagyományaink. Ezek vezettek el bennünket oda, hogy foglalkozni kezdjünk azzal, milyen fontos az ének és a néptánc napjainkban.
Ha hisszük azt a gondolatot, amit a nagy elődök: Kodály, Bartók, Járdányi és mások megfogalmaztak, miszerint az ének lelki termék, és hogyha magyarként magunkhoz vesszük szép magyar énekeinket, akkor biztosan a lelkünket istápoljuk. Látjuk az emberek erőfeszítését, ahogyan próbálják a környezetüket hitben tartani. Feleségemmel és a családommal úgy gondoljuk, nekünk kutyakötelességünk ezen emberek mögé beállni, és ezeket az emberi erőfeszítéseket a magunk szerény eszközeivel támogatni.
– Többször említette az elnök úr az interjú során a fiatalokat, milyen örömmel látta, hogy Pürkerecen a fiatalok maguk is ismerik és továbbadják a néphagyományokat, a táncokat. Milyennek látja Magyarországon a helyzetet?
– B. J.: Úgy gondolom, mindig lesznek olyan gondolkodó emberek, akik megtanulják, megtartják ezt a kultúrát, és képesek vissza is tanítani mindezt. Jó példa erre a ma már a szellemi kulturális világörökség részévé vált magyar táncházmozgalom módszere, ami képes volt újraértelmezni ezeket a dolgokat városi körülmények között is.
– És miként került aztán Mátyás Etelka pürkereci kántor Budapestre, dr. Béres József irodájába?
– M. E.: Bizony, nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezért megírtam Béreséknek, hogy magyarországi evangélikus testvéreim jóvoltából Piliscsabán két konferencián fogok részt venni, utána még három napig leszek Budapesten. Megírtam azzal a huncut erdélyi gondolattal, hogy talán megértik ebből, de jó lenne találkozni! Reméltem, hogy jön az ajánlat, és jött is: ha már itt vagyok, szeretnének velem találkozni. Így ölelhettük meg újra egymást testvéri szeretettel itt, Budapesten is.
– Mit jelent Mátyás Etelka kántor asszony számára, hogy megkaphatta a magyar állampolgárságot?
– M. E.: Neveltetésemből, adottságaimból fakadóan elég könnyen tudok beszélni, de vannak dolgok, amit az összes szót birtokolva sem tudok kifejezni. Beszélhetnék arról, mekkora szenvedést jelentett lemetszett végtagként élni, mert a határon túl rettenetes elnyomásnak, veszélynek voltunk kitéve. A remény pislákolt a szívünkben, s azt senki nem tudja elmondani, még jómagam sem, hogy mit jelentett, amikor ez ilyen formában megvalósult. Hihetetlen, szavakkal valóban kifejezhetetlen öröm volt számomra, hogy magyar állampolgár lehetek, és nagy örömöt élek meg azóta is.
Sallai Éva
(A beszélgetés a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című közéleti műsorában elhangzott interjúk szerkesztett változata)
Krónika (Kolozsvár)

Szellemkincsek tárlata a kolozsvári Téli fesztiválon
Szellemkincseink címmel nyílt tárlat kedden a kincses városban a Téli fesztivál keretében az Apáczai Csere János Elméleti Gimnázium képzőművészeti tagozatos diákjainak ex libris munkáiból.
Az ex libris vagy könyvjel – amint a sokszorosító-grafikai műfaj elnevezése is mutatja, az igényes könyvkultúra elválaszthatatlan tartozéka, amely több évszázados múltra tekint vissza.
Az Apáczai diákjai linóleummetszet eljárással készítettek könyvjegyeket, amelyek elsősorban a magyar népi kultúra és hagyomány különböző tájegységeinek világából (Kalotaszeg, Mezőség, Székelyföld, Csángóföld) ihletődtek.
„Tettük ezt azzal a szándékkal, hogy ily módon felkeltsük az olvasóközönség érdeklődését a könyvművészet ezen ágazata iránt" – vallotta Székely Géza, az iskola képzőművész tanára, a diákok szakirányítója. A diákmunkákból nyílt kiállítás január 15-ig tekinthető meg a Belvárosi Unitárius Egyházközség gyűléstermében.
Krónika (Kolozsvár)

„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …” - magyarórát hallgattunk Lujzikalagorban
Isten hozott! - áll a lujzikalagori magyar iskola fehér csipkés zöld kapuján piros betűkkel. A kapuban a magyartanár, Petres László. A székelyföldi fiatal férfi – aki már hat éve oktat magyar nyelvet a Bákó megyei faluban – 6-8 eltérő életkorú gyereknek tart magyarórát. Mindannyian elmélyülten rajzolják a közelgő ünnepekre készülő karácsonyi történetet.
A lujzikalagori tanító a régi magyar deák (kántor), Cocianga János házába invitál be, aki itt „Jézuska után a második legnagyobb ember” volt. Dgyiják Jáné háza multifunkcionális: az egyik szoba a tanítóé, a másik a klásza. A tanító egyetlen szobája egyben konyha, múzeum, háló, nappali. „Magánélet? Ilyen nincs. Nem olyan, mint a hagyományos iskoláknál, hogy a tanár reggel bemegy, délután pedig távozik, itt folyamatos a jövés-menés, az oktatás” - mondja Petres, miután diszkréten szabadkozunk, a magánszférájáról még véletlenül sem akarunk fotót készíteni.
Clujról jöttünk, musafirok vagyunk!
A színes, világos osztályteremben kellemes meleg, a kályhában ropog a tűz, a gyermekek pedig lelkesen rajzolnak a padokban. Sziasztok - köszönünk széles mosollyal. Mivel nem érkezik válasz, Petres odasúgja, hogy az archaikus csángómagyar kultúrában magázódnak, a gyermekek nem ismerik a sziázást, a csókolomot, a Jó napot viszont tökéletesen megfelel.
Már ekkor világos lesz, hogy a gyerekek magyarnyelv-tudása eléggé hiányos. A tanító rövid mondatokkal tájékoztatja őket a vendégekről. A Jöttek Clujról, ők musafirok! bemutatást követően a kölcsönös üdvözlést egy kisfiú szakítja meg. Loci, ce ziceți? - emeli a magasba a rajzát. Jó lesz - válaszolja magyarul Petres. Loci, pot să fac steaua? - folytatja. Igen, igen - jön a kedves hangú válasz ugyancsak magyarul a tanítótól.
A különböző korú diákok egymás között románul beszélnek. Csak akkor szólalnak meg magyarul, amikor a magyartanár külön megkéri erre őket. Hány klászás, hány osztályos vagy? Három, öt, nyolc - válaszolják a tanulók, akik az iskola utáni, délutáni magyarórákon hetente 2-3 órát is eltöltenek.
A magyar nyelvtudás: egy puzzle
„Ezeknek a gyermekeknek a magyar nyelvtudását úgy kell elképzelni, mint egy puzzle-t” - magyarázza Petres. „Egyiknek tizenhatos, másiknak ezres puzzle, vagyis ennyi magyar szó van a fejükben” - folytatja. „Ezeket a darabkákat pedig össze kell rakni, kapcsolni, így lesznek belőlük mondatok, szövegek. Két módszer is kínálkozik: vagy új puzzle-darabkákra, vagyis „igazi” magyar szavakra cseréled a csángó szókészletüket, vagy pedig a régi csángószavakat erősíted, amelyeket otthon hallanak, azaz a csángó kultúrájukat” - mondja az oktató.
A Bákó megyei település négyezer főt számlál, nagyon sokan, főleg a fiatalok, külföldön dolgoznak – ahogy más csángóföldi falvakban is. Jelenleg Olaszországban 1800-an dolgoznak a faluból, ezen kívül vannak Spanyolországban, és a legfrissebb célország Anglia. A településen leginkább a nyugdíjasok, a munkanélküliek maradtak – meg a gyermekek, akik közül több mint hetvenen járnak magyarórára.
„A kérdés az, mit tudjon a gyerek? Egy Petőfi Sándor verset, amely számára aligha köthető valamihez, vagy a Kisgerlice, madárka csángó éneket, amit már kapcsolni tud a meglévő tudásához? Az én tapasztalatom az, hogy ezeknek a gyermekeknek a többsége nem fog magyar iskolában továbbtanulni, aki mégis, legtöbbje visszatér majd Székelyföldről. A fiatalok tetemes része ugyanakkor elmegy Olaszországba dolgozni. És akkor mit vigyen magával?” - teszi fel a kérdést a tanító.
Magyarórán a gyermekek megtanulnak magyarul írni, olvasni, az oktató emellett nagyon fontosnak tartja, hogy falujuk, a nagyszüleik örökségét tudatosítsa bennük. „Számomra az egyik nagy elégtétel, ha a téli ünnepek alatt karácsonyi énekeket tanulunk, amiből nagyon sok maradt fenn a faluban. Ezeket pedig a szülőknek is elénekelik magyarul, az ének pedig erősíti a közösségérzetüket” - mondja.
Az egyik kisdiák a beszélgetés ezen pontján legnagyobb meglepetésünkre elkéri a tanítótól a polcon heverő puzzle játékot. „Laci, kirem szípen” - szólal meg csángómagyarul.
„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …”
A lujzikalagori gyermekek decemberi ottjártunkkor Mikulásra és a karácsonyi műsorra készültek. A három király betlehemi útját rajzolták, Máriával, a kis Jézussal, az utat mutató angyallal, a vezércsillaggal. A legjobb rajzok az osztályterem falára kerültek.
„Tehát vannak a pásztorok, aztán mennyből az angyal lejött, a pásztoroknak mutitta, hogy menjetek Betlehembe. És ezt kell csálni. Ott van a Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska, és Mária meg József. Adi, látod, itt van a csillag és mutitja, hová menjenek. Igen?” - adja ki az instrukciókat a tanító.
„Loci, să-l las alb?” - kérdezi Adi. Hát nem, van feteke, fejér, barna ... - jön a válasz. Majd Petres kérésére a gyermekek elénekelik a kedvünkért a Mikulás, Mikulást, majd az egyik kislány a Kisgerlice, madárkát.
Télvíz idején kistopánban
A tanítótól megtudjuk, a magyarórára érkező csoportok összetételét nem feltétlenül az határozza meg, hogy a gyermekek milyen szinten ismerik a nyelvet. „Általában a testvér a testvérrel jön, ami nem mindig jó, mert előfordul, hogy túl nagy a korkülönbség. Sokáig az volt a probléma, hogy az óvodásokat nem tudtam leültetni, most vannak kisszékek, kisasztalok. A csoport tagjai szinte kivétel nélkül ugyanazon a környéken laknak. Általában megrikoltják egymást miután végeztek az iskolával, akit pedig nincs, ki megrikoltson, az magára nem nagyon jön, mert nagy a falu” - magyarázza.
Aztán rámutat pár gyermekre a hátsó sorokban: „Ők például egy család. A nagyapjuk Gyergyóból származott, csobán volt. A lányát az esztenán megtanította magyarul írni, olvasni. Az anyuka aztán idekerült, és hozzáment egy olyan férfihoz, aki a '90 -es években kiment Magyarországra. Mivel ott nagyon rossz tapasztalatokat szerzett a hiányos magyar nyelvtudása miatt, miután hazatért, hallani sem akart arról, hogy ő otthon is magyarul beszéljen. Ennek következtében a gyerekek egyáltalán nem tudtak magyarul, azonban az édesanyjuk ragaszkodott ahhoz, hogy ide jöjjenek, mivel szép emlékeket őriz az apjáról”.
Szemünk egy kislányra téved, aki a kinti mínuszfokok ellenére kis, piros félcipőben, topánkában ül a padban, közel a kályhához. „Nicoleta édesanyja nagyon korán meghalt, kistestvérével együtt az édesapja neveli. Ha bemennétek egy-egy házba, akkor látnátok igazán, honnan jönnek...” – kapunk választ a fel nem tett kérdésre. A tanító hozzáteszi: éppen ezért van nagy szükségük a keresztszülő-programra, adományok nélkül az osztályteremben színes ceruza sem lenne.
Mintha az idős székelyek csak románul intézhetnék ügyeiket
Jellemző, hogy minél szegényebb egy család, annál inkább megtartották és beszélik a magyar nyelvet otthon - tudjuk meg, miközben szemünk a saját bakancsunkról ismét a félcipőre téved. „Aki úgymond kikupálódott és már jobb anyagi helyzetben van, igazodni akar ahhoz a világhoz, ami számunkra standard: itt pedig ez a román világ. Hogy felmérjük, mi is a helyzet Csángóföldön a magyar nyelvtudással, minden falut részleteiben kell megvizsgálni, nagyon pontosan kell látni a település hagyományát és lakóit" - magyarázza Petres.
Lujzikalagor 99,99 százaléka római katolikus csángó. 70-75 százalékuk tud, ért és beszél magyarul, pontosabban azt az archaikus csángó dialektust ismeri, amelyet szinte kizárólag Kalagorban használnak. Amikor egy csángó azt állítja magáról, hogy ő román, ezzel valójában azt akarja kifejezni, hogy ő Romániában él – oszlatja el a tévhiteket Petres.
A gyerekeket a családban elsősorban románul tanítják meg, azaz románul kommunikálnak velük, miközben a család felnőtt tagjai egymás közt a helyi nyelvjárásban beszélnek. Ebből az a fura helyzet adódik, hogy a gyermek ugyan ért magyarul, de nem beszéli a nyelvet, mivel azt senki nem kéri tőle - mutat rá a tanító. Hozzáteszi, itt jutnak szerephez a tanárok, akik ösztönözni próbálják a gyerekeket arra, hogy magyarul beszéljenek. Ez kisebb korban könnyen megy, hiszen a passzív tudás – szókincs, nyelvtani ismeretek – már megvan.
Kalagorban a nyelvváltás a kilencvenes években elején zajlott le, ekkor kezdtek olyan nemzedékek felnőni, akiknek az anyanyelve már nem a magyar. „Az átállás hosszú, bonyolult folyamat. Gondoljunk csak bele: az itt élők azzal a helyzettel szembesültek, mintha egy székely faluból az idősek csak a román nyelvet ismerő bákói hivatalba intézhették volna ügyeiket, természetesen románul. Itt nem adatott meg az, mint például Udvarhelyen vagy Csíkszeredában: hogy a hivatalban csak találsz valakit, akivel szót értesz magyarul. Erős értelmiségi réteg híján az ilyen helyzeteknek kitett csángók nem éreztek szükségét a magyar nyelv megőrzésének. A ’60-as, ’70-es évekig zárt közösségekben éltek, őseik hagyományát követték a legtöbb faluban. A kommunizmus, a kollektivizálás, az iparisítás viszont szétzilálta őket, a férfiakat elvitték szocializmust építeni – azt is románul építették. A nyelvváltás mértéke falvanként változik” - kapunk gyorstalpalót Petres Lászlótól.
Románok, magyarok vagy csángók?
Jobb, ha ezt a kérdést nem teszi fel senki Csángóföldön - hívja fel a figyelmet a tanító. Hozzáteszi: „a gyerekeket hiába kérdezed, az idősek pedig nem szívesen beszélnek erről. Az ő identitásuk meghatározó eleme, hogy római katolikusok. Egy úgynevezett prenacionális állapotban vannak, vagyis még nem mentek keresztül a nemzetté válás folyamatán. Tehát vannak a katolikusok, az ortodoxok, de mindannyian románok vagyunk, mert Romániában élünk. Ez viszont nem zárja ki, hogy sok nyelvet beszéljünk”.
Petres felvázolta, milyen az, amikor a külföldön dolgozók hazajönnek szabadságra. „Hat gyerek a tízből más országban keresi meg a kenyerét: három Olaszországból, kettő Angliából, egy Németországból jön, így az unokák olaszul, angolul és németül beszélnek. Amikor összegyűlnek, az idősek magyarul kommunikálnak, a középső generáció számára a román a presztízsnyelv, az unokák pedig mindenféle más nyelven értekeznek. Ebben a helyzetben számukra az az elsődleges, hogy ők katolikusok. Ez különbözteti meg őket a románoktól is" - szemlélteti az identitás kérdését Petres László.
A csángók helyzetéről kapott ízelítő végén azon kapjuk magunkat, hogy lejárt a magyaróra, a gyermekek pedig befejezték a rajzaikat. „Hai, vége, vegyétek fel a kusmánt. Akkor vásárnap hánykor jön a Mikulás?” - szegezi az utolsó kérdést a gyermeknek a tanítótól. „La patru” - válaszolja az egyik kislány. „Igen, négykor” - erősíti meg Petres László.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

Keresztszülőprogram Nagyenyeden: mentőöv a szórványból érkező diákoknak
A szórványból érkező magyar diákok anyanyelvi oktatásának biztosítéka a keresztszülőprogram. Nagyenyeden magánszemélyek, vállalatok, lovagrendek támogatják egy-egy diák anyanyelvi oktatását minimum négy évig, ami nélkül ezek a gyermekek talán elvesznének a szórvánnyal gyakran járó szegénységben.
Antal Kincső negyedik éve tanul a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, most tizenkettedikes. A Bákó megyei Gyimesbükkről érkezett Fehér megyébe, egy nap az út, amíg szülőfalujából az iskolába jut. Szülei munkanélküliek, édesapja alkalmi munkából tartja fenn a családot. Hogy Kincső a kollégiumban tanulhat, egy kanadai lovagrendnek köszönhető: a lovagrend tagjai adják össze havonta azt a 60 eurót, amelyből a csángó diáklány étkeztetését fedezik. A lovagrendet képviselő kanadai házaspár, Glaser János és Heidi a több éve működő keresztszülőprogram támogatói.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban keresztszülőnek lenni nem csak anyagi hozzájárulást jelent. A programot úgy találták ki, hogy a keresztszülő és a támogatott diák folyamatosan tartsa a kapcsolatot egymással: írnak egymásnak, meg is látogathatják egymást. Glaser János és Heidi élt is ez utóbbi lehetőséggel, és Kanadából Nagyenyedre utazott, hogy lássa, hol tanul a keresztlányuk. Ajándékot is kaptam tőlük - meséli Kincső az élményt, akivel a nagy múltú, 400 éves iskolában találkoztunk.
"Magyarul kommunikálunk, beszélnek magyarul szerencsére. Tudok angolul, de éppen annyira nem, hogy ugyanolyan jó kapcsolatot tudjak fenntartani velük, mint magyarul. Elég gyakran írunk egymásnak, leginkább a Facebookon, vagy emaileken váltunk a Yahoon. Kíváncsiak arra, hogyan tanulok, hogy sikerülnek a felmérőim, én meg arra, hogy mi történik velük. Nagyon kedvesek" - magyarázza Kincső, aki néhány kulisszatitkot is elárul a programról. "Volt arra példa, hogy a diák összevitázott a keresztszülejével, el sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. Volt úgy is, hogy csak két évet támogatták a diákot, de úgy is, hogy diák más iskolát választott, szépen megköszönte a támogatást" - tudjuk meg.
"Kenyérre még van pénzünk"
A Gyimesből Antal Kincsőn kívül még 17 diák tanul a keresztszülőprogram segítségével a Bethlen Gábor Kollégiumban. "Nekem ez a támogatás nagy esélyt jelent, a támogatottak legalább 90 százaléka így van vele. A Gyimesekből érkezők nagy része nem mondhatja, most annyira szegény, hogy kenyérre sincs pénzük, de éppen annyi nincs, hogy iskoláztatni tudjanak a szüleink. Mindenkinek jól jön a segítség, de egy olyan gyermeknek, akinek a szülei nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessék a bentlakást, az utazást, annak persze nagyon jól jön" - mondja az érettségi előtt álló diáklány, aki Csíkszeredában szeretne tovább tanulni. 
Arra a kérdésre, hogy otthon lett volna-e lehetősége magyarul tanulni, igennel válaszol. Viszont nem olyan szakon, amin tanulni szeretett volna, és nem is olyan színvonalon - teszi hozzá. "Az egyik tanárnőm hívta fel a figyelmet arra, hogy itt van ez a Bethlen Gábor Kollégium, ahol anyagi támogatást kapnak a diákok. A családban meghánytuk-vetettük, és úgy láttuk, az a legjobb nekem, ha ide jövök. Igazunk volt" - mondja magabiztosan.
Kis unszolásra a családjáról is megoszt néhány információt. Például azt, hogy édesanyja 11 éves koráig egyedül nevelte, majd mostohaapján kívül új taggal bővült a család: egy kistestvérrel. Nem szeretne kitérni arra, hogy milyen alkalmi munkából tartja el őket az apa, és hogy mit jelent így élni Csángóföldön. Arról viszont szívesen mesél, hogy a szomszédok irigykedhetnek arra, milyen jó suliba jár, hiszen ott nem mindenkinek adatik meg a középiskola.
"Jaj, azok a pontok!"
Míg beszélgetünk, előkerül egy kék füzetecske, amelyben délutáni programok és pontok sorjáznak. Ekkor derül ki, hogy a diáknak pályáznia kell az iskola fele, hogy támogatásban részesüljön, ez alól a keresztszülőprogram sem kivétel. A tanulónak minden évben bizonyítania kell, hogy megérdemli a támogatást, ezt pedig egy pontrendszerben mérik fel. Pontokat lehet szerezni például a jó jegyekkel, aki pedig nem él ezzel a lehetőséggel, az a délutáni foglalkoztatásokon tehet eleget a feltételeknek: cserkészkedhet, kórusra járhat, táncot tanulhat a reneszánsz táncegyüttesben, bekapcsolódhat a máltai szeretetszolgálat tevékenységeibe, vagy éppen bibliaórákat hallgathat, ha ahhoz van kedve.
Az elv az: mivel a támogatásban részesülő diákok a kollégiumban laknak, tehát a szülők az iskolára bízták a felügyeletüket, nevelésüket, a tanulóknak ingergazdag környezetet kell biztosítani. Az igazgatónő, Szőcs Ildikó szavaival élve: nem elég az, hogy a diák a Bethlen Gábor Kollégium folyosóján wirelessszel mobilozik, hanem meg is kell tanulnia figyelni másokra. A 2014-2015-ös tanévben a kollégium minden bentlakója sikeresen érettségizett.
"Jaj, azok a pontok..., szükséges jó, vagy rossz, nem is tudom. Attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Az érettségi előtt állóknak nem mindig van idejük extra tevékenységekre járni" - mondja Antal Kincső, miközben mutogatja a kék füzetét. Én inkább a jegyekre összpontosítok, így szerzem meg a pontokat".
Minden bentlakásszobához külön fürdőszoba
A kék füzet után Kincső a bentlakásszobáját is megmutatja. Miközben anagyszabású és városcsőddel fenyegető felújítás alatt álló iskolában a lánybentlakás fele tartunk, tréfásan megjegyzi, biztosan azért helyezték el a lányokat az épületegyüttes legfelső emeletére, nehogy megszökjenek.
Belépve a néhány ágyas, hatalmas bentlakásszobába, rögtön megakad a szemünk a külön fürdőszobán. "Igen, külön fürdőszoba jár minden szobához. Mostmár nagyon jó környezetben vagyunk. Amikor kilencedikben idejöttem, még zajlott a felújítás itt. A jóval kisebb épületben, a Bagolyvárban voltunk elszállásolva, amelyet most is újítanak. Ott volt a kisintri, ahol pár szobára majdnem száz leány jutott. A majdnem száz leánynak volt két fürdőszobája, és a két fürdőszobában volt összesen négy zuhanyzó. Úgy oldottuk meg a zuhanyzást, hogy vagy szilenciumról kéreztünk el a nevelőnőtől, hogy kapjunk meleg vizet, vagy hideg vízben tusoltunk. De olyan is előfordult, hogy éjszaka felkeltünk, hogy meleg vízzel fürödhessünk" - meséli az élményeket.
Kincső viszont meglepetésünkre nosztalgiával gondol vissza ezekre az időkre: "Akkor talán egy kicsivel jobb is volt, mint most. Most szinte mindenki külön van, és alig találkozunk. Akkor amilyen jó vicceket hallottunk esténként a fürdőben, szerintem megért mindent. Az tagadhatatlan, hogy most nagyon kényelmes, külön fürdő, vécé, nagyok a hálók, nincs zsúfoltság, de akkor a beszélgetés, az ismerkedés sokkal könnyebben ment, jobban ismertük egymást. Most mindjárt vége az első félévnek, és van az intriben olyan kilencedikes, akit alig láttam kétszer-háromszor, nem is tudom, hogy hívják. Tavalyelőtt ilyen nem fordult elő".
Kincső azt is elárulja, hogy az iskolaigazgatónőnek köszönhető, hogy tavaly már megkapták az új bentlakást, ő sürgette a munkásokat, hogy az eredeti tervek előtt fejezzék be a munkát.
Szőcs Ildikó: keresztszülő most is kerestetik
Szőcs Ildikó iskolaigazgatót az műemléknek számító épületegyüttes felújítását végző munkások között találjuk. Most is sürget, tárgyal, magyaráz. Remélem, ősszel meglesz az avató - jegyzi meg, miközben az irodája fele haladunk.
A négyszáz éves kollégium nemcsak Fehér megye iskolája, hanem más megyéből, például Székelyföldről, Csángóföldről is érkeznek ide diákok. Olyan tanulójuk is akadt, aki román iskolába járt, majd itt folytatta tanulmányait, később pedig magyar tannyelvű egyetemet végzett. A szórványoktatásban nagyon fontos a támogatás, keresztszülőből sosem elég - mondja.
"Az a helyzet, hogy a szórvány gazdasági nyomorral is társul. Ha szórványban vagyunk, lehet munkalehetőség sincs. Ki kell mondanunk, hogy nagyonis előfordulhat: itt második, harmadik prioritás, hogy a gyermek milyen nyelven tanul. A szülőket meg kell győzni, el kell mondani, lehet, nem kerül neki pénzbe, hogy a gyermekét tanítassa, utána viszont már nagyon büszke, hogy a gyermek eredményt ér el. A szülőket leginkább azzal lehet meggyőzni, ha tudja, ösztöndíjat tudunk biztosítani" - magyarázza az iskolaigazgató.
Csíkszeredától az Egyesült Államokig
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 104 bentlakójából mindössze 4 diák nem kap támogatást. Nem mindenki az intézményes keresztszülőprogramban jut anyagi segítséghez, hiszen az iskola mellett működő, hivatalosan bejegyzett Bethlen Gábor Alapítvány egyéb adományokat is fogad. Szőcs Ildikó iskolaigazgató beszámolója szerint például egy németországi egyházközség minden évben nyolc diákot támogat. De akad olyan sepsiszentgyörgyi vállalkozó is, aki rendszeresen él azzal a lehetőséggel, hogy adója két százalékát nem az államnak, hanem az alapítványnak adja.
A keresztszülők listájára pillantva rögtön kiderül, hogy több a külföldi támogató, mint az erdélyi. "Lehet, külföldön van már előzetes tapasztalat arról, mit jelent adományozni. Itt minden vállalkozót meg kell győzni, hogy nem a saját zsebéből fizet, hiszen leírhatja adójából az adományt, csakhát nálunk még nincs meg ennek a kultúrája" - magyarázza az iskolaigazgató.
Jelenleg 65 keresztszülője van az iskolának, köztük Sógor Csaba EP-képviselő. "Nagyenyedtől Ausztráliáig mindenhonnak vannak keresztszülők. Olyanok is, akik itt végeztek annak idején. Nagyon sok olyan is akad, akit annak idején mások támogattak, most meg ő teszi ugyanezt. És persze olyanok is, akik csak egyszerűen be szeretnének kapcsolódni a karitatív tevékenységbe, mert úgy gondolják, az ifjúságé a jövő, és érdemes ebbe pénzt fektetni" - ecseteli Szőcs Ildikó.
A keresztszülőprogram arra épít, hogy a támogató minimum négy évig biztosítja a gyermek kollégiumi ellátását. Ha menet közben egy keresztszülő már nem tudja előteremteni a pénzt, az iskolának mindig van B terve, de azért előfordult olyan helyzet is, amikor nagyon rezgett a léc, és nem lehetett tudni, maradhat-e a bentlakásban a diák.
Szőcs Ildikó azzal fejezi be mondandóját, hogy keresztszülők nemcsak magánszemélyek, hanem csoportok, munkaközösségek is lehetnek, sőt van résztámogatási lehetőség is, ugyhogy szinte akármilyen megoldásra nyitottak. A program része, hogy az iskola ajánlja a diákokat a keresztszülők fele: "Nem tapasztaltuk eddig, hogy a keresztszülőknek speciális kívánságaik lettek volna a diákokkal szemben, hogy például a gyermek legyen szőke és 1,60 méter. A támogatott és a keresztszülő között a kommunikáció a fontos".
Oborocea Mónika. maszol.ro

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.  – A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Böjtös galuska
Történt, hogy 2010-ben egy vegetáriánus barátnőm vendégeskedett nálunk Frumószán. Ebédre mi galuskát ettünk, ő sajtot, túrót. Egyszer csak kérdezi, hogy kaphat-e egy galuskát...
– Ez apróka töltött káposzta, csak épp szőlőlapiba van tekerve – magyarázom.
Bólint, majd vesz egyet, villájával szétnyomkodja, megszaglássza, majd kijelenti:
– Ebben egy deka hús sincs!
– Óhhhh, már hogy ne lenne, nem épp vegetáriánusok az itteni emberek – okoskodok.
Addig-addig, hogy felhívom telefonon a galuska készítőjét, aki velem egyidős barátnőm egyben, és három éve gyakran főz nekünk. Ekkortájt még magázódunk, három esztendő nem elegendő számára, hogy egy tanárnőt letegezzen. Barátságunk negyedik évében adja be végül a derekát és tegezni kezd.
 De vissza a galuskához...
– Mónika, kedves, megmondaná nekem, hogy mit tett a galuskába?
– Hogy mivel töltöttem meg?
– Igen.
– Hagymát dinszteltem, tettem belé még murkot, egy kis rizst.
– Zöldet?
– Petrezselymet, egy kis kaport.
– S még mit?
– Sót, borsot...
– Egyebet?
– Igen, még az apróra vágott káposztalapit, egy kanál zsírt. Ez a tötelékje...
– Húst nem tesznek belé? – kérdem kikerekedett szemekkel.
– Tonár néni, húst a böjtös galuskába?
– Tesznek belé?
– Nincs hús a böjtös galuskába!
– Hány esztendeje küldi Kend nekem a böjtös galuskát?
– Harmadik böjtben vagyunk belélépvel – mondja.
– Nem vettem számát eddig, hogy nincs benne hús, na mondja meg!
Nevet.
– Azt kell jelentse, hogy finom, kedvire való! –mondja.
– Igen! Isten fizejse! – köszönök el.
– Jó szűvel! – köszön.
Tudja meg, aki még nem tudta, hogy a böjtidőben, a böjtös galuskában nincs hús. De húsval vagy nélküle, akit Csángóföldön galuskával, geluskával kínálnak, az ki ne hagyja!
(2016. február 8.)
Egy húshagyó keddnek napjáról
2010-et írunk, csodás év, negyedik esztendeje élünk Frumószán, befogadott a falu. S egyszercsak egy napon mind csak nyitják a kaput s hojzák a geluskákat. A geluska tiszta magyarul: galuska, apróka töltött káposzta, kisujjnyi, szőlőlevélbe, martilapuba, édes vagy savanyú káposzta levelébe tekerve. Mesébe illő nagyságú fazekakban főzik, fáskályha szélén, lassú tűzön.
Azon a húshagyó kedden a harmadik galuskás tál átvételekor igazán értetlenül tettem fel a kérdést:
– Tatiána, mondja má’ meg nekem, hogy mi lelte az asszonyokat ma, hogy mind nekem hojzák, küdik a geluskákat, főtten, krudan, mindenképpen?
– Holnaptól sirülünk bé a böjtbe, Tanár né’, hát együnk húsból bőven a mai napon, ezért főjzük s küdjük es, hojzuk es! – mondja nevetve.
– Isten fizejse! S ne meséjze el másoknak es, me nem tudtam.
Meséjzte vagy sem, nem tudom, de immán elmeséltem én szeretetvel,
(2010, húshagyó keddnek napján)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Moldvában nem lehet keveset ülni
Az újtusnádi származású Petres László hat éve él és tanít magyar nyelvet a moldvai Lujzikalagorban. S bár elsősorban tudományos céllal költözött Moldvába, ottléte alatt mesemondó versenyt szervezett, csángó népviseletek gyűjtésébe kezdett. Az egyelőre vándorkiállítás formájában működő tárlatnak igazi helye Moldvában lenne, mondja, ahol egy tájházban nemcsak a turisták nyerhetnének bepillantást a csángók mindennapjaiba, de talán a helyiek is ráébredhetnének: a réginek, avíttasnak képzelt kultúrájuk olyan érték, amelyhez tudatosabban kellene viszonyulniuk.
– A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat?
– Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják.
– A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető?
– Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni.
– Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek?
– Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része.
– Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek?
– Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek.
– Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni?
– Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt.
– Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott...
– Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőségNapsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön.
– A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek?
– A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk?
– Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában?
– Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat.
– Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb?
– Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez!
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csíksomlyói árva csibészek
Fennállásának huszonöt éves évfordulóját ünnepelte a csíksomlyói Csibész Alapítvány. A Gergely István (Tiszti) római katolikus plébános kezdeményezésére az egyházi keretben 1990-ben megszületőárvagyerek-gondozás elsősorban azokat a fiatalokat érintette, akik 18. életévük betöltése után egyik napról a másikra kerültek utcára az állami árvaházakból. A mintegy 800 gyerek és fiatal gondozását felvállaló alapítvány ügyvezető igazgatójával, Kolumbán Imrével jártuk végig a megtett utat.
Kolumbán Imre 1987-ben költözött családjával Csíksomlyóra. Noha más római katolikus gyülekezethez tartozott, még abban az évben megkereste a frissen oda kerülőfiatal plébános, így az elejétől nyomon követhette az árvákkal való foglalkozás rögös útját. A Ceauşescu-rendszerben ez eleve veszélyes ügy volt, hiszen a 380 gyereket ellátó állami árvaház hiába működött az egyházközség területén, pap oda nem léphetett be. Néhány árva fiatal titokban vette fel a kapcsolatot a plébánossal, és ezekből a beszélgetésekből született meg az ügyük iránti életre szóló elköteleződés.
„Szervezetten csak 1989 decembere után lehetett egyházi szervezeti keretben árvákkal foglalkozni. A csíksomlyói kegytemplom szomszédságában, egy elhagyott épületben bukkantunk rá Tisztivel 1990 elején nyolc-kilenc, árvaházból származó fiatalra, aki nyomorúságos körülmények között húzta meg magát ott. Ebből a fertőből hívtuk be őket a plébániára, gyakorlatilag ez volt a kezdet” – emlékezik vissza a két évvel később, 1992-ben hivatalosan bejegyzett Csibész Alapítvány ügyvezetőigazgatója az indulás körülményeire. Hogy hasznossá tegyék magukat, a fiatalok a plébánián Mária- és Jézus-szobrocskákat, kis kereszteket formáztak. Ezzel a foglalatossággal a plébános Olaszországban találkozott, és kiderült, hogy a menedéket és elfoglaltságot keresőfiatalok kaphatóak az ilyen kézműves munkákra. A hírre, hogy néhány fiú meleg ételhez és szálláshoz jutott a katolikus egyháznál, a 18. életévüket betöltőés utcára került árvaházi lányok is bejelentkeztek, így bővült a kör.
Mindez azonban csepp volt a tengerben, hiszen a Ceauşescu-rendszer utolsó évtizedében lerobbant árvaházi oktatás sem szakmát, sem az életre történőfelkészülés lehetőségét nem adta meg a kiszolgáltatott fiataloknak. 18 éves korukban többségük úgy került ki a nagybetűs életbe, hogy senki nem ajánlott nekik sem szállást, sem munkahelyet. Csapatokba verődve húzták meg magukat az ország különbözőrészein, és sokan bűnözőéletmódot folytatva szerezték be a napi betevőjüket.
A plébániára került magyar és cigány fiatalok elbeszélései megrázó történetek voltak az árvaházakban uralkodó állapotokról: a hatalmas hálószobákban elszállásolt gyerekek között dzsungelszellem uralkodott, a nagyok végtelenségig kihasználták a kisebbeket. A szexuális molesztálásokat és minden egyéb visszaélést a kis létszámú személyzet nem tudta és valószínűleg nem is akarta megakadályozni.
Asztalosok és varrónők
A további lépésekhez anyagi erőforrások kellettek. Kolumbán Imre a gondviselés erejének tudja be az elsőjelentős külföldi támogatók megjelenését. Történt ugyanis, hogy Kelet-Ausztriában, a Magyarországgal szomszédos Õrségben, egy Erdélybe igyekvőkatolikus csapat Tiszti volt osztálytársánál, egy szintén katolikus papnál érdeklődött egy támogatásra igényt tartó gyülekezet felől. Az Erdélyből elszármazott pap később elmesélte, bármennyit is gondolkozott rajta, minden alkalommal Gergely István neve jutott eszébe. Az osztrák csapat első, székelyföldi látogatásának köszönhetően kézi famegmunkáló szerszámokhoz jutottak, másodjára pedig annyi pénzt hoztak, amivel egy modern kombinált asztalos gépet tudtak vásárolni a plébánia garázsában működőasztalosműhely számára. Ekkorra már döntés született arról, hogy a fiatalokkal kezdeni kell valamit, tehát mindenek előtt szakmát adnak a kezükbe. A jogi keretet ehhez a Csibész Alapítvány hivatalos bejegyzése jelentette.
A frissen privatizált Hargita Megyei Építkezési Vállalat élére közben Kolumbán Imrét választották igazgatónak. „Amikor elindultunk, Tiszti még az elején megígértette velem, hogy amennyiben a szociális munkánk teljes embert fog kívánni, átjövök főállásba az alapítványhoz. Ez 1994 májusában meg is történt” – emlékezik vissza a váltás körülményeire az alapítvány ügyvezetőigazgatója. Az igazgatói fizetésénél jóval kevesebb bér sem tudta eltántorítani elhatározásától. „Az alapítvány pénzügyileg soha nem állt úgy, hogy ez anyagi szempontból megérte volna. Én ebben a munkában mást láttam, számomra a lelki elégtétel volt a fontos”.
Új beosztásában Kolumbán Imre indulása mégsem volt felhőtlen, hiszen egy profitorientált nagycégtől átjött vállalati menedzserként olyan terveket szövögetett, amelyek az új körülmények között nem voltak megvalósíthatóak. Néhány hónap múlva megtorpant, míg sikerült magában letisztáznia a pőre valóságot: üzemi szinten termelni nem lehet, itt embereken kell segíteni. „Egy belsőhang rávezetett arra, hogy az én feladatom mindenkiből kihozni azt a maximumot, amit lehet, és az egyre bővülő csapatból közben közösséget kell építeni” – meséli Kolumbán Imre. A harminc fiatalra szaporodott árvaházi közösségnek két műhelyt béreltek: a fiúkat asztalos szakmára képezték, a lányokat varrónőnek. Az egyre terebélyesedő csapat hírére egy idős testvérpár házat adományozott a csibészeknek, így a lányoknak is megoldódott az állandó szálláshelyük.
Német tapasztalatok
Az igazi fordulatot azonban két német újságíró cikke hozta meg számukra. A Süddeutsche Zeitung munkatársait a Székelyudvarhelyen székelő ferences nővérek irányították a csíksomlyói csibészek alapítványához. A német lap karácsonyi számában képes riport jelent meg a Csibész Alapítvány nem mindennapi történetéről, azzal a felhívással, hogy aki teheti, az adományozzon az árvák javára. A cikk sikere mindenkit meglepett: a németországi adományozók részéről akkora összeg gyűlt össze, hogy ebből vásárolták meg az addig bérelt műhelyeket és a fiatalok szálláshelyéül szolgáló csíkszépvízi volt örmény plébániát. A pénz egy részét felajánlották Böjte Csaba akkor induló árvagyerek-programjának támogatására. A németországi hírverésnek később is visszatérőhaszna lett, hiszen egy befolyásos német alapítvánnyal kerültek kapcsolatba, amely német állami forrásból Hargita megye egyik korszerű autószerelő műhelyének csíkszeredai megnyitását finanszírozta. A Munkaügyi Minisztériumtól kapott szakoktatási engedélyek alapján immár nemcsak asztalosokat és varrónőket, hanem autószerelőket is képezhettek. „Az autószerelőműhelyt még akkor építettük, amikor a helyi szervizekben többnyire csak hazai márkájú kocsikat javítottak. Két szakembert sikerült németországi továbbképzésen betanítani, akik hazatérve a frissen induló szakoktatás alapját képezték” – magyarázza vendéglátóm a ma is jó eredménnyel működő szerviz indulásának történetét. A Csibész Alapítvány tulajdonában levő kft. által működtetett szerviz ma is a csíkszeredai autószerelő-képzés egyik alapműhelye.
A jelentős németországi forrásokat magyarországi közalapítványi támogatások egészítették ki a kilencvenes évek derekától beinduló fejlesztéseikben.
Mindenkivel tartják a kapcsolatot
A legnagyobb kihívásnak az árva fiatalok tartós elszállásolása, otthonteremtése bizonyult. Már az elején kiderült, hogy gondozottjaik önerőből nem tudnak sem bérelni, sem hitelre lakást vásárolni. Az elmúlt két évtizedben az alapítvány minden lehetséges forrását elsősorban erre fordították, a kitermelt és megpályázott vagy különbözőadományok formájában érkezett pénzekből összesen 26 épületet vásároltak. A lakások egy részében ma is az egykori gondozottak laknak, lakbért nem kell fizetniük. Legénylakás és kertes ház egyaránt van: noha az eredeti egyezség szerint a lakásban 26 éves korukig lakhatnak a fiatalok, aki mégsem talált magának saját lakást, nem költöztetik ki. Évekre, évtizedekre szóló kapcsolatok alakultak ki az alapítvány és a gondozottak között. Még azok is rendszeresen visszajárnak, akik már rég külföldön élnek vagy ott dolgoznak. Ha másért nem, az éppen lejárt személyazonossági igazolvány kicseréléséért. Sokuk számára ugyanis a csíksomlyói székház az egyetlen erdélyi kapocs, így nem véletlen, hogy az alapítványnál eddig megfordult mintegy 800 személy többségével ma is tartják a kapcsolatot.
„Két fiatalt szeretnék kiemelni ebből a hatalmas csapatból, egy pozitív és egy negatív példát. A Csíkszépvizen felnőtt egyik cigány kislányunk a kolozsvári egyetemen végzett szociális munkás szakon, utána Ausztriában gondozott idős embereket. Munkaadójának annyira megtetszett alapossága és komolysága, hogy saját vállalkozásának beindítását támogatták. Ma Ausztriában prosperáló állásközvetítőcéget működtet időskori gondozói munkát kereső erdélyiek számára, miközben idehaza, Csíkban ikerházat épít családjának, illetve a Nagyváradon canto szakot végzett húga számára. A másik történet egy fiatalemberről szól, aki bűnözőlett. Nagyon sok problémánk volt vele: elhagyva találták egy vonaton, nálunk nőtt fel, itt tanult szakmát, de Erdélyben nem találta a helyét, így kiment Hollandiába. Kábítószercsempészként bukott le Máltán, börtönbüntetésre ítélték. Egyházi vonalon máltai barátaink tartják vele a kapcsolatot” – magyarázza Kolumbán Imre.
Az egykori lakók közül sokan élnek itthon, de van közöttük Svájcban, Angliában és főleg Magyarországon letelepedett fiatal is. A beszélgetésünkre a 25 éves találkozóról érkező Imre friss élményeit is megosztja, hiszen a családapák és családanyák ma már mosolyogva idézik fel csínytevéseiket, amelyek zöméről még nevelőik sem tudtak. Kiderült, igazi csibészek voltak. Kolumbán Imre arra büszke, hogy a fele-fele arányban magyar és cigánygyerekekből kikerülő fiatalok többsége megállja a helyét.
Gyerek–szülő csángóprogramok
A romániai gyerekvédelmi rendszer gyökeres átalakulásával mára a Csibész Alapítvány kezdeti szerepvállalása is átalakult. Épületeik többségét immár a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság bérli, ahol kisebb, családias csoportokban különbözőkorú gyerekeket gondoznak, nevelnek. Új tevékenységként nagy létszámú külső-rekecsinyi csángó családok gyerekeinek gondozását, taníttatását, nevelését vállalták fel a szülők beleegyezésével. Húsz csángó gyerekük jár óvodába vagy iskolába Csíkszeredába. Az alapítvány „csángóprogramja” azonban ennél több: német segítséggel megpróbálnak szegénysorban élősokgyerekes csángó családokon segíteni. Asztalos műhelyükben deszkapadlótól bútorig mindent elkészítenek, amivel egy-egy lakást lakhatóbbá, kényelmesebbé tehetnek Csángóföldön. Egy másik program keretében fut a csíkszentmártoni leányanya-otthon: jelenleg négy anyának biztosítanak gyerekével együtt szállást. De Szentmártonban nappali befogadó is működik olyan rendezetlen, nehéz sorsú szegény családok gyerekei számára, ahol a kisdiákok délutáni felügyeletét és tanulását vállalják. Az ide járó 16 gyereket meleg ebéd, lecketanulás, uzsonna és pihenés várja.
A rendszerváltás óta eltelt huszonöt évben a romániai gyerekvédelem, az árvaházi gondozás alapvető átalakulásokon ment át – magyarázta megkeresésünkre Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője (portrénkon). Az egyik legfontosabb változás a csecsemőellátásban történt. A romániai gyerekvédelem is azokra az amerikai kutatásokra alapoz, amelyek kimutatták, hogy a hároméves koráig intézményes keretek között, árvaházban felnőtt csecsemőkésőbbi életében is helyrehozhatatlan lelki és értelmi sérüléseket szenved. Ez a felismerés vezetett oda, hogy az elmúlt években a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemőket nevelőszülő-programban helyezik ki családokhoz. „A nevelőszülők toborzása terén Hargita megyében nincsenek gondok, inkább a területi eloszlás jelent fejtörést, mivel Alcsíkon és Felcsíkon sokkal több a jelentkező, mint Udvarhelyszéken” – magyarázza az igazgató. A területi lefedettség azért fontos, mert az intézmény elsődleges célja az, hogy a nevelőszülőkhöz került gyerekeket hazagondozzák, azaz amelyik vér szerinti szülő erre igényt tart, rendszeresen láthassa gyerekét.
Hasonlóan nagy átalakuláson mentek át a régi, szocialista típusú árvaházak is: a gyerekeket a legtöbb helyen családi típusú otthonokba költöztették megfelelőnevelői, gondozói felügyelet mellett. Csak tavaly 7 új családi házat építtetett a Hargita megyei gyermekvédelem. Az ide beköltözött fiatalok és nevelőik mind arról számoltak be, hogy a kisebb közösségben életük gyökeresen megváltozott.
Nevelőszülők dilemmája
A nevelőszülőkhöz kerülőgyerekek jelentős része ma már jó kezekben van. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a kapcsolat minden esetben felhőtlen. Az igazgató szerint a problémák rendszerint kamaszkorban jelentkeznek. A gyerekek között sok a cigány származású fiatal, ők ebben a korban fedezik fel új identitásukat, és gyakran éppen az iskolában éri őket társaik részéről az első megaláztatás. Amúgy is a legtöbb kamasz a szülőellen fordul, a nevelőszülők egy része pedig nehezen tudja ezt feldolgozni. „Sok nevelőszülő ezeket a helyzeteket jól kezeli, amit az is jelez, hogy a fiatalokat később sem engedik ki a családból, felnőtt korukban is követik lépéseiket. Vannak esetek, amikor a nevelőszülő keres meg bennünket, és kéri, hogy helyezzük el a gyereket, mert úgy érzi, a kezdeti jó kapcsolatuk jóvátehetetlenül megromlott” – magyarázza Elekes Zoltán.
A gyermekvédelmi szakember szülőként is mondja, hogy soha nem szégyen pszichológushoz fordulni, ha a szülő azt érzi, önerőből nem tudja megoldani gyermeknevelési problémáit. A külsősegítség nem garancia a sikerre, de egy külsőszem eleve jobban ráláthat azokra a hiányosságokra, amelyeket egy kapcsolatban élő szülő belülről nem vesz észre.
A családi kötelék az első
A Bodnariu család norvégiai esete kapcsán – amiről lapunk is részletesen beszámolt – a romániai joggyakorlatról kérdezett igazgató úgy fogalmazott, az európai gyermeknevelési szokások igen különbözőek. Romániában a gyereknek a családból való kiemelése egy viszonylag hosszú folyamat. A döntéshozatalnak két fóruma van. Az első és egyszerűbb a megyei gyermekvédelmi bizottság döntése, amelyhez a szülői beleegyezés is szükséges. Amennyiben a szülő nem ért egyet az intézkedéssel, a gyermekvédelmi hatóság javaslata alapján a területileg illetékes bíróság dönthet a gyerek családból történő kiemeléséről. Az eljárás elindításának leggyakoribb okai: a gyerek testi és lelki fejlődését veszélyeztető elhanyagolás, a gyerekkel szemben elkövetett erőszakos cselekedetek, szexuális bűntények és egyéb visszaélések.
Az igazgató hangsúlyozza: a román gyerekvédelmi törvény egyik alapelve, hogy minden gyerek lehetőleg a saját családjában nevelkedjen, ezért minden intézkedés ebbe az irányba mutat. Ha mindenáron szükséges a családból történő kiemelés, ez minden esetben csak ideiglenes lehet, a végsőmegoldás a vér szerinti család vagy a nevelőszülők családja lehet. A romániai gyerekvédelmi rendszerbe, az állami gondozottak hálózatába bekerülő gyerekek túlnyomó többségét tehát nem családokból kiemelt gyerekek jelentik, hanem a vér szerinti szülők által elhagyott csecsemők.
A testi fenyítés ügyében a gyermekvédelmi szakember úgy fogalmaz: a román törvénykezés nem engedélyez testi fenyítést sem az iskolai, sem a családi nevelésben. A romániai gyakorlat szerint azonban kicsi az esélye annak, hogy egy szülői pofon miatt a gyereket kiemeljék a családból. Erre akkor kerülhet sor, ha bebizonyosodik: a gyerek testi és szellemi fejlődését veszélyeztető agresszió áldozata a családban.
Civilek a vártán
Elekes Zoltánt a civil szervezetekkel való együttműködésről is kérdeztük. Az igazgató szerint nem minden esetben felhőtlen ez a kapcsolat, mert az érdekek sem mindig találnak. „Nekünk, intézményként kötelezettségeink, szabályaink vannak, amelyek szerint el kell járnunk, a civil szervezet pedig inkább azt nézi, hogy kin kell segíteni, és ezt hogyan teheti meg minél hamarabb és minél hatékonyabban. Emiatt néha a civil szervezeteknek az az érzése, hogy mi túlbürokratizáljuk a dolgokat” – magyarázza a gyermekvédelmi szakember. A mára átalakult gyerekvédelem számára az a fontos, hogy a szociális téren tevékenykedő civil szervezetek elsősorban nappali központokat és családsegítő szolgáltatásokat tartsanak fenn, erre tudnak támogatást nyújtani.
Hargita megyében egyik legfontosabb partnerük a Csibész Alapítvány. A mintegy két évtizedes kapcsolatukról Kolumbán Imre úgy fogalmazott, az együttműködés felhőtlen.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csernátfalu, a városközpont (A barcasági csángóföldön)
Ez Négyfalu városközpontja, itt található a polgármesteri hivatal, a városi tanács székhelye. Így volt ez régen is, mert Csernátfalu központjában építették fel a hétfalusi magyarok szabadságharcos áldozataik legszentebb emlékét, amelyet mindenki csángó szobor néven emleget. Csernátfalunak 1427-ben Szent Mihály falva volt a neve, miként az Mátyás király 1460-ban kelt adományleveléből is kitűnik.
Az írott szó
Szent Mihály oltalmában a címe annak a 240 oldalas könyvnek, amelyet 2004-ben adott ki a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Szerzői készséges négyfalusi kalauzaink, Hochbauer Gyula és Kovács Lehel István, készült a Csernátfaluban működő Disz Tipo nyomdában. A szerzők összefoglalják a reformáció előtti időszak dokumentált katolikus egyháztörténetét. Ebből tudjuk, hogy 1542 és 1544 között Hétfalu – s így Csernátfalu – magyarsága is áttért az evangélikus-lutheránus vallásra. A Fennvaló gondoskodott arról a lepergett évszázadok során, hogy a barcasági Tízfalunak mindig legyenek krónikásai, helytörténeti írói és történészei, tehetséges tollforgatói, tanítói-tanárai, legújabban a matematikát és informatikát magas szinten művelő értelmiségijei, akik felvállalták s felvállalják ma is a mindennapok történéseinek rögzítését az eljövendő emberöltők számára is. Apáczai Csere Jánost, a lelkész Szeli Józsefet és a nehezen összeszámlálható többi értelmiségit olyan személyek-személyiségek követték, követik, mint dr. Bencze Mihály, Csernátfalu szülöttje, jeles matematikus, tanár és költő, a bukaresti Ady Endre-líceum igazgató-tanára, aki szülőhelyének és csángó népének átfogó képét is adta a Jászvásárban 2013-ban megjelent Visszapillantó tükör című vaskos kötetében. A brassói Fulgur Kiadó alapítójaként gondozta Kalabér László földink Kézdimartonfalvától Új-Zélandig a madarak nyomában című könyvét (1997). Bencze Mihályt – aki két éve a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet szerkesztője – csak telefonon tudtuk elérni Zilahon, ahol egy országos matematikai vetélkedő zsűrijében áldozta amúgy is szűköcske szabadidejét. A melléklet háromszékiek számára elsősorban a bukaresti magyarság múltjáról, de jelenéről is szóló tudósítások-írások nélkülözhetetlen forrása. Köztudott, hogy csángó testvéreink régen s odaszakadt rokonaik révén most is erősebb szálakkal kötődtek, kötődnek Bukaresthez, mint mi. Bár Hosszúfaluban található családi háza, e sorba tartozik Hochbauer Gyula magyartanár, helytörténész, közíró is, aki Kommandón kezdte pályafutását, s egyike Hétfalu kiváló ismerőinek. Miként ővele, találkoztunk Kovács Lehel István informatikus egyetemi adjunktussal, helytörténész-szerkesztővel is, mindketten önálló, olykor külön kiadványokban rögzítették, rögzítik Hétfalu hely- és kortárstörténetét (Magyar iskolák a Kárpát-kanyarban, Hétfalusi csángó tájszógyűjtemény, A hosszúfalusi faragászati iskola története Sipos-Gaudi Enikővel stb.). Nevükhöz kötődik többek között a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság működése, a Hétfalu független művelődési és helytörténeti havilap szerkesztése és kiadása.
Ahol Hunyadi János is megfordult
Tiszteletes Török László csernátfalusi evangélikus lelkész vendégeként még mindig a hely múltja felől érdeklődtünk. Készséggel állt rendelkezésünkre. Elmondta, hogy valóban Csernátfaluban volt a Szent Mihály eklézsia központja, amely a maga idejében a hét csángó település egyetlen istentiszteleti helye volt. Múltja visszanyúlik a Szent István által kiadott „minden tíz falunak egy templom” rendeletig. Ennek az egyházközségnek Hunyadi János akkori kormányzó 1442-ben egy díszes, aranyozott ezüstből készült áldozókelyhet adományozott a hétfalusi csángók a törökök elleni harcban tanúsított hősiessége elismeréseként. A brassói ötvösség e remekművét egyházközségünk őrzi – jegyezte meg. A ma álló templom szentélye XVI. századi építmény, a hagyomány szerint a második templom maradványa. Ehhez építették hozzá 1779-ben a jelenlegi templomhajót. Mostani formáját azonban csak 1895-ben nyerte el. Csernátfalu magyarságának lelki gondozását mind máig huszonegy lelkész végezte. A sepsiszentkirályi származású Kiss Árpád – egykori mikós diák –, unokája, dr. Kiss Béla és hitvese, Kiss Béláné Füzessy Irén hárman együttvéve 99 éven keresztül vezették a gyülekezetet és folytatták magas szinten a népművelést. Török tiszteletes ezt a lelkészöltőt követte-folytatta egyparókiás papként. Féléves barcaújfalusi esperesi segédlelkészi szolgálat után foglalta el a csernátfalusi parókiát 1985-ben. Munkája mellett felette hasznos szolgálatként vállalta a két világháború között is megjelenő Csángó Naptárak anyagának összegyűjtését és egy új sorozat számítógépes szerkesztését. A felette hasznos és értékes kiadvány tükre majdnem az egész Hétfalu kortárs történéseinek.
Volt egyszer egy csángó szobor
Nem kerülhetjük ki ennek a szomorú múltú és emlékezetű obeliszknek a történetét. E témában Nagy János nyugalmazott történelemtanárt kerestük meg, aki megírta a szoborállítás körülményeit, de késői mentésének is részese volt.
– A XIX. század utolsó negyedében vetődött fel a gondolat – mondta –, hogy Hétfaluban szobrot állítsanak az 1848–49-es szabadságharc vértanúi emlékére, amikor Brassó parancsára 51 hétfalusit végeztek ki borzasztó kínok között. Így például Szász György 77 éves hosszúfalusi evangélikus lelkészt rátették egy izzó vaskályhára, és addig perzselték, míg kiadta lelkét, sokakat agyonlőttek, másokat leszúrtak, a tatrangi Csere Pétert a Malomárkában fojtották meg. Az emlékobeliszkre a gyűjtési akciót Koós Ferenc királyi tanácsos tanfelügyelő indította, akit több lelkes hétfalusi támogatott. A szobor (így nevezik a hétfalusiak az obeliszket) kivitelezését az apácai Bosin Antal és a brassói Gabrielli Ferenc kőfaragók vállalták. Alapját a csernátfalusi piactéren rakták le 1891 márciusában, és szeptember 27-én leplezték le. 1926 januárjában a helybeli szélsőjobboldali román türelmetlenség a szobrot ledöntötte. A négyfalusiak sokáig szétrombolva hagyták, hogy váljék az ügy a négyfalusi románság szégyenére. A két világháború közötti feszült politikai viszonyok között a szobor felső részét a hosszúfalusi alszegi evangélikus temetőbe szállították. Mivel azt az idő vasfoga kikezdte, az 1970-es évek derekán Kocsis Andrásné kezdeményezésére gyűjtést indítottak az emlékmű kijavítására, amit Elekes Mihály kőfaragó és Sipos Gaudi István végzett el. A márványlapokat az eredeti feliratokkal 1981. november elsején helyeztük fel – fejezte be Nagy János. A temetőben hajtottunk fejet mi is a zöld cserjék övezte obeliszk előtt, itt emlékeznek minden év március 15-én a helybeliek, s papi segédlettel idézik meg a csángó vértanúk hősiességét. A csángó szobor egykori talapzatára helyezte el a helybeli Astra Egyesület 1931. július 23-án a nemzet egyesítéséért 1916–1919-ben hősi halált halt román katonák emlékművét. Hétfalut, de főleg Négyfalut nemcsak ismerni, hanem bemutatni is tudni kell azoknak a messzi földről idejövőknek, akik a ma élő Csángófölddel szeretnének ismerkedni, a festői tájjal, a még megjeleníthető és látható csángó hagyományokkal, az épített örökséggel, népviselettel, népszokással, a jellegzetes borica-tánccal, szedettesekkel, varrottasokkal, tojásfestéssel, élő képzőművészettel. Az elvárások szintjén fogadja az ideérkezőket Simon Attila, a helybeli Renáta panzió tulajdonosa, idegenforgalmi menedzser, idegenvezető.
Kisgyörgy Zoltán
Bencze Mihály: Visszapillantó tükör, 2013 (magánkiadás)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Há’ maga nem tud magyarul?
Klézsén Duma-István Andrással sétálunk a hegyre, ahol két „kálvár”-ja is van neki, amint arról egyik versében ír. Szent László királyhoz kapcsolódó dombneveket mutat, illetve azt, hogy hol térdelt a nagy király, három halmot alakítva ki, s hová hajtotta homlokát, majd arról is, hogy miként él a moldvai magyarok között – mert szerintük természetesen e vidéken történt – a kun vitéz legyőzéséről regélő legenda.
Aztán valamikori várról, barlangrendszerről mesél, majd a keresztúttal is megközelíthető domb sok-sok, fantáziadússágról valló történetéről, a „hegyről”, amelynek hátán a behorpadásokat az alant kialakított barlang, illetve folyosórendszer beomlásának tulajdonítja. Idegencsalogató, érdekes mesék, a költő merész képzettársításaival díszítve. Meg nem szakítanám a mesefolyamot. Mindig szerettem történeteket hallgatni, s bizony nemegyszer találtam már szembe magam olyan mesével, aminek száz évek múltán igazolódott be a valóságalapja.
A dombról le, más utat, egy kis kerülőt választottam. Hagytam Andrást, hogy Zsigmond Attilát szórakoztassa. Érdekes, máshol nem látott szőlőkarózást csodáltam ereszkedve. A tőke köré három egy méter – egy méter húsz centis karót szúrnak, azokat fent összekötik szomorúfűzággal, a megmetszett venyigéket pedig e karókhoz kötik. Mintha sátorkarók lennének… A kis szőlőskertekben a családok felnőtt tagjai dolgoztak. Asszonyok, férfiak. Látszott, hogy kalákáról van szó. Nem túl messziről figyeltem a szorgoskodást, a beszélgetésüket. Román nyelven váltották a szót. Ott kellett elmennem mellettük.
– Spor la treabă! – köszöntem. Mind a hatan egyszerre emelkedtek fel a munkából. – Há’ maga nem tud magyarul? Nyilván pontosan tudták, hogy kik lehetünk, ha a felvevőgéppel és Duma-István Andrással kapaszkodtunk nem messze tőlük a tetőre. – Azért köszöntem így, mert maguk egymás között románul beszéltek. – Tudunk mi magyarul es, oláhul es. Még beszélgettünk az épp aznap hazatért fecskékről is, aztán kifaggattak, hogy mi járatban vagyunk ott? – András új könyve, és a magyar nyelv itteni oktatása érdekelt – válaszoltam. Nem fűztek hozzá semmit. Magyarul köszönünk el egymástól. Ők pedig, hallottam, románul folytatták a tereferét. A gyermekeikre gondoltam, akik szépen énekelnek, magyar verset mondanak az iskolán kívüli oktatáson, s akik közül egyre többen tanulhatnak hivatalosan az iskolában is magyar nyelven, de akiknek – hacsak mámika és tátika nem él –, e középkorúak már aligha adják tovább a magyar szavakat. Ezért felmérhetetlen értékű az, amit Márton Attila, a moldvai magyar oktatásért felelő pedagógus és társai, a magyar nyelvet oktató tanerők, a magyar nyelvű rádiót működtető Lőrinc Celesztin tesz, ahogy az is, amit a mesélőkedvű költő, művelődésszervező, néprajzi gyűjtőmunkát is végző Duma-István András, és kicsit odébb dr. Nyisztor Tinka, Nyisztor Ilona és sokan mások tesznek nap mint nap Csángóföldön, otthon.
Bajna György
hargitanepe.eu

Apróka eszponka
Ótó, avagy oltógyomor
Épp juhsajtot veszek, mikor megakad a szemem ezeken a valamiken. Sára néni mellettem áll a sorban. Megkérdezem tőle, mik is ezek. Az embert, aki árulja, kérem, hadd fényképezzem le.
– A bárányka gyomra. Annak előtte kell elvágni, mielőtt fü(v)et kezdene enni. Amíg még csecsszopó, érti tonár né’?
– S ezvel mit es csiálnak, mire használják?
– Ezvel ótják a tejet, s csiálnak belőle túrót, édeskedvű túrót. Hogy es mondja annak kend?
– Sajt. Mi a sós sajtot mondjuk túrónak.
– Úgy, úgy, de jó hogy mindcsak megértjük egyik a másikat.
– Úgy, úgy, s mondja csak, egy ekkora gyomor mennyi tej beoltására elegendő, néne Sára?
– Ez attól függ, hogy mennyire az ereje, de 60 liter tejből es tud sajtót csiálni, melyik gyengecske, az csak 20 litrut ót bé.
– Láttam anyákat kik vesznek a magazinból, az üzletből ótót porból, az mi?
– Az nem jó, az nem teszen jót az egiszségnek, az nem valódi. Nem jó az íze a túrónak, sajtnak attól, csitorog.
– Csitorog? Csikorog?
– Há’…
– Isten fizejse a beszédét, néne Sára!
– Jószűvvel, látom nagy az öröme kendnek az ilyen beszédektől.
– Má’ hogyne vóna! Egészséget, néne Sára!
– Adjon a jó Máriecska, tonár né’!
Néne Sára és Máthé Kriszta beszélgetése Frumószán, Csángóföldön egy egyszerű piaci napon. Mert nekem ez a világ közepe!
(2016. május 22.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Fölszállott a páva: Nyárádszeredában tartottak válogatót
Erdély minden szegletéből érkeztek ifjú tehetségek a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató műsor területi válogatójára Nyárádszeredába. Nemcsak a művelődési ház volt népzenétől hangos vasárnap Nyárádszeredában, ahol a Fölszállott a páva tehetségkutató erdélyi területi válogatóját tartották, az utcán is szólt a muzsikaszó, és akadt, aki a járókelők mellett ropta a legényest.
A televíziós műsor hét Kárpát-medencei területi válogatója közül a nyárádszeredai volt az utolsó, ahol Erdély, Bánság, Székelyföld és Csángóvidék első válogatáson átesett jelentkezői mérettettek meg komoly szakmai zsűri előtt: Juhász Erika és Bárdosi Ildikó népdalénekes, népzenetanár, Györffy Erzsébet pedagógus, népdalénekes, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Balogh Júlia, az MTVA vezető szerkesztője, Adócs Gergely néprajzkutató, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, a Magyar Néprajzi Társaság népzene és néptánc tagozatának elnöke, Kostyák Alpár kolozsvári zenész, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Benő Barna táncos, koreográfus, a Bekecs Néptáncegyüttes vezetője, Gombai Tamás népzenész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára véleményezte a versenyzők tudását.
Az erdélyi válogatóra 36 produkciót jegyeztettek be, ebből 28 az ének, 3 a hangszerjáték, 5 a néptánc kategóriában. A gyerekek a Temesvártól Pusztináig, Brassótól Méráig terjedő terület egészéről érkeztek Moldova, Gyergyó, Kászon, Felcsík, Udvarhelyszék, Sóvidék, Nyárádmente, Küküllő, Mezőség, Kalotaszeg népzenei, néptánc- és hangszeres anyagával. A két és fél órás színpadi bemutatást követően a zsűri elvonult, bő másfél órára volt szüksége a döntés meghozatalához.
Az értékelőn a szakemberek tanácsokat osztogattak, elmondták, hol és mit kell még csiszolni, „hogy gyémánttá váljon" az adott produkció, felhívták a figyelmet a dallamválasztásra, az előadásmódra, a repertoár bővítésére, az izgalom legyőzésére is. Ugyanakkor köszönetet mondtak a szülőknek, hogy „ebben a bolond világban" a magyar népzene, népdal, néptánc felé terelik gyerekeik érdeklődését, de a pedagógusokat is köszönet illette, akik igyekeznek ráirányítani tanítványaik figyelmét ezekre az értékekre. Mint elhangzott, Erdélyben és Csángóföldön szép, ősi népdalkincset tárt fel Bartók és Kodály, és ma is ezekhez kell nyúlni. A szakemberek arra biztatták a gyerekeket, ne csak egy verseny erejéig tanuljanak meg valamit, hanem folyamatosan műveljék ezt a kultúrát.
A fellépők 56 és 70 közötti pontszámokat értek el, de szereplésük eredménye csak néhány nap múlva derül ki. Csütörtökön a budapesti Hagyományok Házában tartják az arányosító zsűrizést: az egy bizonyos pontszám fölötti teljesítményeket felvételről elemzik, egymással is összemérik. Ekkor dől el, melyik 48 produkció jut tovább a televíziós fordulókba. Nyári balatoni táborozáson vesznek részt a kiválasztottak, novemberben és decemberben lesznek az élő adások, a döntő karácsony előtt várható.
Agócs Gergely elmondta, az erdélyi és felvidéki magyarok hasonló gonddal küzdenek. Míg Magyarországon állami vagy önkormányzati támogatással működő művészeti iskolákban tudnak bekapcsolódni a gyerekek, fiatalok a néphagyományok művelésébe, addig a határon túliak alig kapnak ilyenfajta támogatást az államtól. A Hagyományok Háza ezért azt tervezi, hogy programot indít népi kultúrát oktató pedagógusok részére: népdal, hangszeres népzene, néptánc területén szeretnének oktatókat képezni. „A lemaradás nemcsak anyagi vagy intézményi szinten, hanem módszertanilag is megmutatkozik, és ezzel valamit kezdeni kell. Ennek ellenére a határon túliak semmivel sem maradnak le az anyaországi produkciók mögött" – vélekedett Agócs Gergely.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Pályázati felhívás az I. Csángóföldi Nyári Egyetemen való részvételre
A Partiumi Michiel de Ruyter Tudományos Társaság, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, a Klebelsberg Kuno Szakkollégium, valamint a Z Generációért Alapítvány pályázatot hirdet az I. Csángóföldi Nyári Egyetemen való részvételre, melyre Romániában, a Bákó megyei Kosteleken kerül sor.
A nyári egyetem célja, hogy Csángóföldön közösségépítő műhely-helyszínt hozzunk létre a régió fiatal értelmisége számára, összekössük Csángóföldet és a Kárpát-medence többi régióját az ifjúsági konferenciák, ifjúsági együttműködések területén. Ezen cél érdekében rendezzük meg idén július 24-29. között az I. Csángóföldi Nyári Egyetemet a csángóföldi Kostelken. Csángóföldön az infrastrukturális és logisztikai problémák miatt nincs számottevő felsőoktatási műhelymunka, gyenge az ifjúsági szervezetek közötti kárpát-medencei szintű együttműködés, a Kárpát-medencében oly népszerű és hasznos nyári egyetem (szabad egyetem) ismeretlen a régióban. Ezen a szervező csapat változtatni szeretne és az idei évtől kezdődően minden év nyarán nyári egyetemet szeretne rendezni Csángóföldön. A tervezett rendezvény egy olyan hat napos találkozó melynek célcsoportját csángóföldi, székelyföldi, partiumi és magyarországi egyetemisták alkotják, de partnerszervezeteinken keresztül meghívást kapnak a Kárpát-medence más régióinak fiataljai is. A nyári egyetemek felépítését követve szekcióülések, előadások, ifjúsági kerekasztal-beszélgetések, szabadidős és kulturális programok képezik a rendezvény programpontjait. Társadalomtudományi és természettudományi szekciókon keresztül szeretnénk megvizsgálni az idei év két alaptémáját: (1.) a rurális mezőgazdaság Kárpát-medencei helyzetét és társadalmi vonatkozásait valamint (2.) a Kárpát-medencei fiatalság gazdasági migrációját.
Jelentkezési határidő: július 1, éjfél.
A jelentkezések elbírálása július 5-ig történik meg, ezen a napon értesítünk ki mindenkit a jelentkezésének elbírálásról. Ezt követően további hasznos információkkal látjuk el a sikeresen pályázókat.
Erdély.ma

Csángó magyarok világtalálkozója
A reformáció 500. évfordulójára emlékeztek az elmúlt hét végén Brassóban és Hétfalu minden településén a csángó-magyarok világtalálkozóján. Ha figyelembe vesszük, hogy a kulturális rendezvényeken jelen volt Barcaújfalu, Krizba, Apáca képviselete is, elmondhatjuk: együtt ünnepelt Délkelet-Erdély evangélikus magyar hitközössége.
A Brassó-belvárosi evangélikus templomban a rendezvénysorozat egyház- és eseménytörténeti résszel, tudományos kerekasztallal vette kezdetét. Az előadókat, a világiakat, a megjelent hívek közösségét Zelenák József egyházmegyei esperes köszöntötte. Kolumbán Vilmos, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora – földink – ecsetelte a királyföldi és barcasági reformáció történetét, kitért a barcasági vallásújítás úttörőjére, Johannes Honterusra is. A szervezők külön meghívottja, a Brassói Gernot Nussbacher történész, levéltáros és Honterus-kutató magyar nyelven pásztázta Honterus életpályáját, tevékenységének jelentőségét a protestantizmus ösvényének alakításában. A történelmi szász hegemóniáról esett ugyan szó, ennek kapcsán a Cenk alatti város és a szászság műveltség- és szellemalakító jelentőségéről is, több résztvevő azonban – miként azt jelezték – részleteiben szerette volna hallani, hogy milyen hatása volt ennek a folyamatnak és hogyan ment végbe Csángóföldön, gyanítva, hogy a reformáció közel sem volt mindenütt teljesen felhőtlen. Ezt az óhajt mintha alátámasztanák a csernátfalusi Bencze Mihály tanár, író, költő és ismert közéleti személyiség sorai, akinek a Barcasági csángók rövid története című írásában ez olvasható: „A reformáció idején a Brassói szászok Honterus vezetésével evangélikus hitre tértek. Hasonló sorsot erőltettek az addig zömében katolikus hétfalusi magyarokra. Egyik napról a másikra, akaratuk ellenére evangélikus vallásúak lettek. (...) Számtalan át nem aludt éjszakán töprengtem azon, hogy hol lehetnek azok az okmányok, dokumentum, írás, könyv, amelyből, ha már más minden dokumentum elveszett, a barcasági csángómagyarok igaz történelmét mégis meg lehetne írni. Hisz a természeti katasztrófákon és emberi butaságokon kívül történelmünk írásos dokumentumait hamisította és pusztította Róma, a frankok, az erdélyi szászok, a törökök, az osztrákok, a szerbek, a románok, a szlovákok, az oroszok, az izmusok, és hadd ne soroljam tovább.” A csángókérdéssel foglalkozó helyi tollforgatók igyekeztek ugyan az elmúlt 26 év alatt némi fényt deríteni erre a témakörre helyi kiadványokban, hangsúlyozva azt, hogy Brassó közelsége sok jót hozott, de ugyanannyi gondot is, meg kellett küzdenie a közelségében élő maréknyi magyar csángóságnak azért, hogy még ma is beszélhesse anyanyelvét, énekelhesse népdalainkat, megőrizze egykori népviseletét, borica-táncát.
Péntek délután Brassóban a Redutban tartottak megnyitó konferenciát lelkészek és egyházvezetők részére, köszöntőt mondott Adorjáni Dezső Zoltán püspök, előadást tartott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a világtalálkozó meghívott résztvevője.
Türkösben, Bácsfaluban
A Brassói pénteki egyháztörténeti előadásokat gyerek- és ifjúsági istentisztelet előzte meg csütörtökön Türkös evangélikus templomában, amelyet Ifjúsági Nap követett a Zajzoni Rab István csángó költő nevét viselő elméleti líceumban. Az összes csángó falu iskolái képviseltették magukat. A tanulók számára fontos rendezvény tematikája a reformáció 500 esztendeje volt, a versenyző diákok felhasználhatták addigi magyar történelmi és irodalmi ismerteiket.
− Négy rövid történelmi előadást hallgattak meg a versenyt megelőzően a gyerekek, s az ott készített jegyzeteiket, a hallottakat is felhasználták a vetélkedőn. Feladatlapot készítettünk, és bizottság értékelte a feleleteket – tájékoztatott a szervezésben oroszlánrészt vállaló Kóródi Levente türkösi lelkipásztor. Bízunk abban, hogy a vetélkedő hozadéka mAradandó és hasznos lesz a csángó fiatalság aranytartaléka számára az elkövetkező évek során.
A bácsfalusi evangélikus templomban Kovács Lehel egyetemi tanár emlékest keretében értekezett a Bácsfaluban született nagy csángó szobrász, Istók János életművéről. Ezt követően a templomban elhelyezték Miklós István bácsfalusi kőfaragó Istóknak szentelt emlékplakettjét.
Tatrangban, Pürkerecen, Csernátfaluban
Tatrangban a krizbai gyerekek és fiatalok léptek színpadra. Szombaton a zarándoklatra indulók megkoszorúzták a költő Rab István zajzoni mellszobrát, majd hagyományos népviseletben, lovas bandériummal vonultak a pürkereci istentisztelet színhelyére.
Az ökumenikus istentiszteleten Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök hirdetett igét, a romániai Evangélikus-lutheránus Egyház legmagasabb kitüntetésében – Reményik Sándor-díjban – részesítették Kövér László országgyűlési elnököt és Riedl Rudolf egyházkerületi felügyelőt. Itt láthatta ismét a népes közönség a színpadon a háromfalusi boricásokat, a csángó leányok táncát, az apácai tánccsoportot.
Nem volt hiány vásári sokadalomban sem: lacikonyha, bogrács és hűsítők várták a vendégeket. Az eseményt ünnepi emlékest zárta a csernátfalusi evangélikus templomban, s a pürkereci nagyszínpadon szombat este a Cover Rock Band koncerttel rekesztette be a világtalálkozót.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)