Jótékonysági est a moldvai csángó magyarokért Székesfehérváron
A moldvai csángó magyarok támogatására rendeznek jótékonysági estet május 17-én Székesfehérváron.
A rendezvény bevételét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége oktatási programjának ajánlják fel a szervezők, a székesfehérvári Lénia 2 Kft. és a műsoros estnek otthont adó Szent István Művelődési Ház.
A segítségre azért van szükség, mert bár a csángóföldi magyarok anyanyelvi oktatásában jelentős eredményeket ért el a szövetség, az oktatási program bővítésére már nincs elegendő forrása - mondta el az MTI-nek a rendezvény egyik szervezője, Posch Dániel.
Noha a Kárpátokon túli Csángóföld 21 településén mintegy 1600 gyermek tanulhat anyanyelvén tanórán kívül, játékos foglalkozásokon, 15-20, többségében magyar nyelvű helységben anyagiak hiányában erre nincs lehetőség - tette hozzá a szervező.
A jótékonysági esten a csángó magyarok kultúrájával ismerkedhet meg a közönség, a rendezvényre a moldvai Magyarfaluból táncházas zenészek, valamint hagyományőrző énekesek, táncosok érkeznek. Mellettük színpadra lép a székesfehérvári fiatalok által néhány éve alapított, moldvai csángó népzenét is játszó Kákics együttes.
Könyvbemutatót is tartanak: Posch Dániel Csángómagyarok Moldvában című kötetét ismerhetik meg az érdeklődők. A könyv a témában kutakodó gyűjtők és néprajzosok által közöltekre támaszkodva segíti az eligazodást a moldvai csángók világában.
MTI

Nagyobb odafigyelést várnak a csángók – interjú Solomon Adriánnal
Elvárnám, hogy az RMDSZ jobban odafigyeljen a csángóság problémáira – nyilatkozta a Krónikának adott interjúban Solomon Adrián a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke.
– A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) által indított oktatási programban részt vevő pedagógusok szomorúan állapították meg, hogy míg az anyanyelv tanítása területén előrelépés történt az utóbbi két évtizedben, más területen a csángóság megrekedt a ’89 előtti szinten.
– Sajnos ez így igaz. Az oktatáson kívül semmilyen más területen nem tudtuk megtenni még az első, kezdő lépést sem, amit a többi követhetne. Gondolok elsősorban a civil társadalom kialakítására, a gazdasági élet fellendítésére, a kulturális naptár kialakítására, az ifjúságnak vagy az időseknek szánt programok beindítására. Nem igaz, hogy imitt-amott nem voltak próbálkozások, de mindaz, amit tettünk, édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy felrázzuk a moldvai csángóságot. Jómagam is próbáltam pályázati lehetőségeket ismertetni a magukat magyarnak valló cégvezetőkkel, de mivel minden az önrész előteremtésénél kezdődik, kisvállalkozóink eleve kudarcra vannak ítélve. Pedig valamerre már el kellene indulnunk, a nyelvoktatással még nem oldjuk meg az identitáskérdést. Ehhez viszont nemcsak pénzre, emberi anyagra is szükség van. A moldvai magyarságnak még sok Hegyeli Attilára lenne szüksége ahhoz, hogy az oktatás mellett egyéb programokat is be tudjon indítani.
– Húsz év alatt a jól működő oktatási program révén a csángóság nem termelte ki azt az értelmiségi réteget, amely képes lenne a közösség gazdasági, társadalmi vagy művelődési életét megszervezni?
– Lehet, hogy kitermelte. De saját tapasztalatból állítom, hogy a közülünk kikerült értelmiségieknek rendkívül keserves a visszaútja. Azoknak, akik Erdélyben vagy Magyarországon tanulnak, és évekig csak vendégként érkeznek a Csángóföldre, szinte lehetetlen újra beilleszkedniük. Nem is tudjuk őket megfogni, ösztönözni arra, hogy térjenek haza. Talán egy pénzalap megteremtése, egy ösztöndíjrendszer létrehozása lenne a megoldás arra, hogy visszacsalogassuk azokat, akik innen indultak világot látni és tanulni. Ezen jómagam is sokat vívódtam.
– Ehhez újabb támogatókra lenne szükség. Ilyen ínséges időkben kitől remélhetnek erre is pénzt, miközben az oktatási program kiteljesedésére sem jut?
– Azzal tisztában vagyunk, hogy konkrét támogatást senkitől sem várhatunk. Állandóan figyeljük a pályázati lehetőségeket, ám ilyen célra még egyetlen kiírást sem találtunk. Pedig legalább az indulást, a pályakezdést kellene valahogy ösztönözni, majd bizonyos feltételekhez, elvárásokhoz kötni a támogatás nyújtását.
– Ha már a támogatásról van szó: a moldvai csángóság érzi-e, hogy magyar politikusok képviselik a parlamentben és a kormányban?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kapunk semmilyen segítséget képviselőinktől. De nagyobb odafigyelést várnánk el az RMDSZ politikusai részéről. Például olyat, amilyenben választások előtt szoktak részesíteni. Az idők során többször is megfogalmazódott bennem, hogy egyes vezetőink valóban csak négyévente vállalnak fel minket.
– A szövetség csúcsvezetőihez hűséges moldvai magyarok közül sem juttatott vezetői tisztségbe senkit az RMDSZ?
– Nincs tudomásom arról, hogy Bákó vagy Neamţ megyében magyar ember bekerült volna valamelyik állami intézmény vezetőségébe. Arról sem tudok, hogy a térségben az RMDSZ valamiféle politikai alkuba kezdett volna kormányzási partnerével.
– Melyik intézményben kellene a leginkább a magyar szakember?
– Kétségkívül a Bákó megyei tanfelügyelőségen. Ebben már évek óta kérjük az RMDSZ segítségét, hisz Bákó az ország egyetlen megyéje, ahol annak dacára, hogy magyar nyelvű oktatás is folyik, egyetlen magyar pedagógus sincs a tanfelügyelők sorában.
– A tanfelügyelőség ajtaja még mindig nehezen nyílik a csángó szervezet képviselői előtt?
– Összehasonlítva a jó pár évvel ezelőtti helyzettel, most már könnyen nyílnak. Sőt fogalmazhatnék úgy is: megvannak a bejárt és bevált ösvényeink. Most inkább a vidéki iskolaigazgatók kényének-kedvének vagyunk kiszolgáltatva. Amikor megtagadta a magyarórák bevezetését vagy megszégyenítette a gyerekeket és fenyegette a szülőket, bizonyítottan törvényt szegett a gajdári meg a lujzikalagori tanintézmény vezetője is, ami fölött azonban a tanfelügyelőségen szemet hunytak. Igaz, a helyszínre kiszálló volt magyar államtitkár asszony sem tudta jobb belátásra bírni a két iskolaigazgatót. Akkor mit várjunk a tanfelügyelőségtől?
– Egyházi területen érzékel némi előrelépést?
– Egyelőre előrelépésnek látszó mozdulatot tapasztaltam. Azonban attól tartok, hogy ez a nyitás, ami valóban érzékelhető, csak időhúzás.
– Miféle nyitásra gondol? Hiszen a jászvásári püspök még mindig elzárkózik a magyar nyelvű misézés gondolatától.
– Nem is annyira a mise nyelvéről van itt szó. Mert azért valljuk be őszintén: valószínűleg nagyon kevesen tudnának átállni a magyar nyelvű misékre, hiszen már alig akad olyan idősebb csángó, aki ismerné a liturgiát. Viszont a halottas házaknál nem szabadna megtiltani a magyar siratót vagy a szenténekek énekelését, mint ahogyan Pusztinán a mai napig is teszi a helyi lelkész. Ez egy olyan falu, ahol szinte mindenki magyarul beszél. Akkor meg miért kell, papi parancsra, románul siratni a halottat?
– Még mindig vannak elrománosodott papjaik, akik az ördög nyelvének nevezik szüleik, nagyszüleik anyanyelvét?
– Ez már elcsépelt szöveg, újabban nem szokták mondani. Jelenleg inkább azzal próbálják teletömni a csángók fejét, hogy az a nyelv, amit népcsoportunk beszél, nem egy igazi, élő nyelv. El kell felejteni, hisz ezzel nem lehet érvényesülni – ezt mondogatják egyes papjaink.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Keresztszülők a moldvai csángó magyarokért
Több száz éves lemaradás behozásában kell segédkeznie annak, aki szimbolikus keresztszülője egy moldvai csángó magyar kisgyermeknek. A Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület szoros együttműködésben dolgozik ennek érdekében a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségével és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvánnyal. A program az idén tízéves, és ma már elmondható róla, hogy a történelmi Magyarország határain kívül rekedt csángóság felé még soha ennyien és ilyen nagy szeretettel nem nyújtottak kezet.
– Mi az anyanyelved?
– Román.
– Hogyan beszél veled édesanyád?
– Románul.
– Van kis testvéred?
– Van!
– És őt milyen nyelven csucsujgatja édesanyád?
– Magyarul.
(Tanár-diák párbeszéd egy moldvai magyarórán.)
Rendes keresztanya biztosan mindenre pontosan emlékszik, de engem annyira megérintett a Keresztszülők a Moldvai Csángó Magyarokért Egyesület munkája, hogy az első keresztszülő-találkozót orrfújással és könnytörölgetéssel töltöttem ahelyett, hogy rendesen odafigyeltem volna. Véletlenül keveredtünk oda, valahol olvastuk, hogy karácsonyi ajándékot várnak a csángóföldi magyar oktatásban részt vevő gyerekeknek. Voltam már Moldvában, megpróbáltam elképzelni, milyen vaspántos kapu mögé viszi az angyal a csomagot, vajon értik-e majd azt, amit beleírtunk. A gyerekeim megtöltöttek egy-egy dobozt olyasmivel, aminek ők is örülnének, ezeket a csomagokat vittük el a találkozóra. Fiatal székely tanárnő mesélt az elmúlt évekről – ünnepekről és hétköznapokról, amelyeket az isten háta mögött egy lépéssel, a messzi Moldvában töltött. Olyan volt, mint egy szülői értekezlet: a keresztszülők, akiknek a „gyerekeit” ő tanította, kérdezgették, ő meg mesélt a derékig érő hóban megtett utakról, a megtalált, kiveszettnek hitt szófordulatokról, az együtt töltött adventi napokról és a sikeresen kisilabizált magyarországi olvasókönyvekről.
Közben – nemcsak jelképesen, szó szerint is – egy percre sem engedte el a vele lévő gyerekeket, hol a kezét fogta valamelyiknek, hol a derekát karolta át, amikor leült, az ölébe vett valakit. A gyerekek persze tekergették a fejüket, mert sokan most találkoztak először keresztszüleikkel, akikről csak azt tudták, nekik köszönhetik, hogy magyarórára járhatnak, és ők küldik az ajándékokat a messzi Magyarországról. Aztán az egyesület egyik székelyföldi megbízottja mondta el, hogy mire lenne szükségük a csíkszeredai bentlakásban élő csángó gyermekeknek – matracra, edényre, társasjátékra –, mindezt hol és mikor lehet leadni. Hányan járnak magyar líceumba, hogy telt a félév, kik kerültek ki Budapestre egyetemre. Egy perc alatt világos lett: ha ezek a fiatalok nem kerülnek be az idén tizedik éve folyó moldvai magyar oktatási programba, most mélyszegénységben élő román földművesek vagy spanyol eperföldeken robotoló rabszolgák volnának, így meg – aki alkalmas erre – magyar értelmiségi is lehet belőlük! Nyisztor Tinka személyében nemrég az első csángó doktort is felavatták, a lehetőségek mindenki számára nyitottak. Azonnal jelentkeztünk, hogy mi is szeretnénk támogatni évi negyvenezer forinttal és szeretettel meg odafigyeléssel két, korban a mi gyerekeinkhez illő csángó fiatalt. Néhány hét múlva megérkezett az első levél: „Kedves Család! In vagyak Andras 9 éves, a testivéremet hiviak Julian nekem van egy kutyamat, hiviak Pufü es a tehenemet hiviak Virana. A tanar nininél jarum a magyar urara 3 esztendeje Szerátetvel: Andras, Frumosza.”
Andrást valójában Emilnek hívják, csak ezt a nevet nem találta elég magyarosnak. Ő a mi csángó keresztfiunk immár két éve, Máthé Krisztina és Neagu Adrián tanítványa, aki megengedte, hogy a leveleiből idézzek ebben az írásban. Mikor a Balaton-felvidéki Nyirádon (ahol a falu közössége minden évben vendégül lát frumószai gyerekeket) először találkoztunk személyesen az alacsony, hirtelenszőke kisfiúval, még annyit tett hozzá a bemutatkozáshoz: erős vagyok, de rövid! Van egy keresztlányunk is, Barnat Mária Magdaléna, aki pontosan olyan szép, mint a neve. A történelem viharai elől Moldvába menekült székely őseit idézi hosszú lenszínű haja, valószínűtlenül fehér bőre, kék szeme, amellyel elüt a kerek arcú, erős járomcsontú, mandulaszemű, piros-barna arcú, honfoglalás kori arcvonásokat viselő csángó többségtől. Tizennégy éves, kitűnő tanuló, szavalóverseny győztese, finom jelenség, aki képes elpirulni és a legkisebb kedvességtől zavarba jönni. „Köszönöm szépen a csumagat – írta két évvel ezelőtt. – Eceres nem kaptam ilyen szép pixeket [tollakat] a kis testvírem es sokat jácódat velik. Hogy tatótik [tartották] a Husvitet? Nálunk imánd eltot [immár eltelt], de szép volt. A gyerekek, hogy viszik az iskolával? Kendik, hogy vannak?”
Mostanában már e-mailt váltunk, és a levelek stílusa egyre inkább közelít a tankönyvek magyar nyelvéhez. Ám a beszélgetés még mindig nehéz, mert a gyerekek hihetetlen zavarban vannak amiatt, hogy a nagymamájuktól tanult magyart évszázadok választják el attól a nyelvtől, amelyet mi beszélünk. A néprajzban ismert jelenség, hogy bizonyos tudás egy-egy nemzedék kiiktatásával öröklődik tovább: a szülők dolgoznak, ezért az unokák nagyszüleiktől öröklik meg a közösség szellemi kincsét – Magdaléna esetében például a magyarnyelv-tudást. Hiába a felkészítő tábor a tanároknak, és hiába áll rendelkezésükre a nem hivatalos szórványtanterv, amelyet a magyarnyelv-vesztés szempontjából sok tekintetben hasonló körülmények között dolgozó máramarosi tanárok dolgoztak ki, és bocsátották moldvai kollégáik rendelkezésére, mégis nagyon nehéz a Csángóföldön magyart tanítani. A frumószai román nyelvjárásban például az e-t j-nek ejtik, vagyis Emil helyett azt mondják, Jemil, így hónapokba telik, amíg meg lehet értetni a magyarban a jég és az ég közti különbséget. Máthé Krisztina sepsiszentgyörgyi magyartanárnő a Mozaik Tankönyvkiadótól kapott tankönyveket, amelyek nagy szolgálatot tesznek, csak éppen nehezen értik a gyerekek a szövegét. Amikor előkerült a János vitéz, mindenki megkönnyebbült, mert Petőfi végre az ő nyelvükön szólt hozzájuk. Első alkalommal Magda és Emil csak igennel és nemmel válaszolt kérdéseinkre, de legutóbbi találkozásunkkor Magda folyékonyan elmesélte, hogy az édesapja hol tart a gyógyulásban. Magda édesapja favágó, pontosan úgy, mint a mesében. Csakhogy mint az egyszeri szegény embernek, Magda édesapjának sincs biztosítása, és most, hogy a nehéz munkában tönkrement a gerince, a család minden pénze ráment a műtétre.
– Most le kell ülnünk, és beszélnünk egymással! – mondta Máthé Krisztina hét évvel ezelőtt vőlegényének, Neagu Adriánnak, aki abban a percben biztos volt benne, hogy vége, lapátra tették. De Kriszta nem szakítani akart, hanem elmenni az isten háta mögé, és még egy lépéssel azon is túl, Moldvába magyart tanítani csángó magyar gyermekeknek. Amikor ezt elmondta a fotóművész fiúnak, rajta volt a sor, hogy azt higgye, elérkezett a szakítás pillanata. De Adrián nem csupán igent mondott, hanem egyenesen ezt: „De jó, tartunk nekik fotószakkört!” Felkészítő táborozás után – amely egyben alkalmassági vizsga is volt –, szeptemberben Bákó megyében, Frumószán találták magukat. A falu románosan használt nevének jelentése Szépfalu, a legenda szerint Stefan cel Mare fejedelem kedveséről kapta a nevét, a 4700 fős lakosság hatvan százaléka katolikus. A fiatal pár viszonylag jó állapotú parasztházat kapott szolgálati lakásnak, és nekiálltak kialakítani benne egy szobácskát, amelyben megkezdhetik az iskolán kívüli magyarnyelv-oktatást. Így lettek Emil és Magda tanítói.
E nagyobbacska szobából alakult ki a magyar ház, ahová ma már 130-140 gyerek jár tanulni. A legnagyobb nehézséget az első időben az jelentette Krisztináéknak, hogy bár millió elintéznivalójuk volt, egyikük sem beszélt igazán jól románul, márpedig az élet akkoriban még csak a többség nyelvén zajlott errefelé. Amikor megismerkedtünk, az udvarias kérdésre, „miben segíthetünk?”, Krisztina azonnal rávágta, van úgy, hogy egyszerre hetven gyerek is megfordul a magyar házban, és nagy szükségük volna elsősegélydobozra. Családunk törte a fejét, mi minden nyavalya fordulhat elő arrafelé, s jó érzés arra gondolni, hogy olyan baj nem történhet magyarórán, amelyet abból a dobozból ne lehetne megoldani.
A történelmi Magyarország határaitól keletre fekvő Csángóföldön az oktatás szervezése döbbenetesen későn, a XIX–XX. század fordulóján kezdődött, román nyelven. Magyar nyelvű oktatás csak az ötvenes években volt, falvanként változó ideig és változó formában, csakis az elemi osztályokra korlátozva – igaz, Bákóban magyar tannyelvű tanítóképző is működött néhány évig. A Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére felülről megszervezett oktatást szintén felülről, rendeletileg szüntették meg az 1956-os események után. A kommunizmus későbbi éveiben szó sem lehetett a csángók magyar nyelven történő oktatásáról.
Tíz évvel ezelőtt, amikor a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége (MCSMSZ) elindította a csángó oktatási programot Moldvában, sehol sem volt magyar nyelven zajló rendszeres, szervezett foglalkozás a gyerekekkel. A nyári táboroztatás, az erdélyi és magyarországi iskolákba való kiutaztatás, illetve a néhány településen lelkes emberek vezetésével zajló rendszertelen „oktatási” tevékenységek nyilván nem hozhattak jelentős előrelépést a rohamos asszimiláció megfékezésében.
A következő mondatok az MCSMSZ honlapján a sajnos szócskával kezdődnek, pedig minden lélek megmentése hatalmas siker: „a mintegy 9000 moldvai csángó gyerek közül, kik még valamennyire beszélik, értik őseik nyelvét, alig 1500-at tanítunk pillanatnyilag, és mindössze 75 gyerek számára biztosítjuk a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét. Oktatási programunk az elmúlt tíz évben beindított egy olyan folyamatot, amely révén a csángók magyar nyelvi oktatása megkezdődött, ez azonban nem nevezhető áttörésnek sem a számadatok, sem az elért eredmények szempontjából.”
Adrián és Krisztina kétféle küldetést teljesít Frumószán. Krisztinának az általános iskolai oktatás tanrendje szerint kell magyarórát tartania azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei ezt írásban kérik. Bár a frumószai iskola több tanárának szent meggyőződése, hogy magyar nyelv, mint olyan, egyáltalán nem is létezik, az itteni szülők többnyire mégis szívesen kérik a magyaroktatást, ám a néprajzáról híres Lujzikalagorban még mindig nem sikerült áttörést elérni e téren. Ez a magyaróra pont olyan értékű, mint a többi: a gyerekek jegyet kapnak, Krisztina pedig fizetést a minisztériumtól. A magyartanítás másik formája – az óvodai foglalkozásokon kívül – a már említett szolgálati lakás hátsó frontjából kialakított tanteremben zajlik. Ide az a gyerek jöhet, aki nemcsak magyarul akar tanulni, hanem fotózni, az olvasott magyar szöveget lerajzolni és kézműveskedni, hagyományos bútorfestést vagy éppen informatikát tanulni. És együtt lenni hasonló társaival.
Döbbenetes a csángó gyerekek kötelességtudata az anyaországból nézve. Éveken keresztül reggel hétkor is tartottak magyarórát, mégis mindig mindenki megjelent, azok is, akik hét kilométert gyalogoltak az iskoláig. Mikor Krisztinának sikerült úgy intéznie az órarendjét, hogy kilencre jöjjenek azok, akiknek délután van iskolai tanítás, a gyerekek nagyon megörültek: „Legalább elmehetünk a hetes misére!”
Moldvában fontosabb a vallás, mint a nemzetiség. Manapság körülbelül kétszázötvenezerre tehető a görögkeleti tengerben élő római katolikus lakosság száma. Bár a román történészek és egyházi személyek minden erejükkel tagadják, valójában nincs igazi érv, amely megkérdőjelezné a moldvai katolikusság magyar eredetét. A moldvai csángók korántsem alkotnak egységes népcsoportot, falvaik földrajzilag is elszórtan találhatók a román települések között, s sokszor nem is hallottak a távolabbi katolikus csángó községekről. Ami mégis összeköti őket, az elsősorban a vallás, illetve az egyre szűkülő, sorvadó, eltűnő nyelv és hagyományos kultúra. Még az elkószáló, elcsellengő jelentésű csángó megnevezést sem tartják a magukénak, hiszen ezt az ezeréves határokon belül élő magyarság, elsősorban a székelység ragasztotta rájuk, ők önmagukat inkább katolikusnak hívják. Ez elégséges volt a saját meghatározásukra, hiszen megkülönböztette őket az ortodox románságtól, s természetes is volt nekik, hiszen a középkori identitástudatot tükrözi. Számukra a nyelvcsere sem identitásvesztő tragédia, pusztán praktikus, a mindennapi életet megkönnyítő folyamat.
A moldvai magyarság legősibb csoportjait vélhetően a honfoglalás idején hagyták hátra a magyar törzsek határőrzőnek, majd az Árpád-házi királyok erősítésként erdélyi és felső-tiszai magyarokat telepítettek melléjük a XII–XIII. században. A következő évszázadokban üldözött husziták és a szegénység elől menekülők gyarapították a számukat. A legjelentősebb kirajzás az 1764-es madéfalvi veszedelemhez köthető, ekkor nagyszámú székely lakosság telepedett le Moldvában, ma e családok leszármazottai alkotják a moldvai magyarság nyolcvan százalékát. Így tehát a csángóság kimaradt sok mindenből, ami meghatározza a mai magyarság önképét. Mivel papjaik nem beszéltek magyarul, többé-kevésbé magából az írásbeliségből is kimaradtak, akárcsak a reformációból, a nyelvújításból, a reformkor ébredéséből. Nekik nem volt sem március 15-éjük, sem Erzsébet királynéjuk, őket még a trianoni diktátum sem érintette. Magyarnak lenni sokuknak valami nagyon mély, a tudatos és a tudattalan határán billegő archaizmus: mikor még és mikor már nincs szerepjátszás, amikor az élet nagy misztériumai tárulnak fel. Magyarul ringatják a pici babát, magyarul nyugtatják az idős embert, magyarul váltanak fontos szót a szülők: máskor románul beszélnek. Így kell, így könnyebb a világ felé. Tudomásul kell venni azt is, hogy a moldvai nyelvjárás – amely még a vonat szót vagy a hangtani hasonulást sem ismeri, és az irodalmi magyart beszélő számára első hallásra érthetetlen – nagyon nehezen alkalmazható a modern világ dolgainak megnevezésére. Óhatatlanul a rendelkezésükre álló román szókincsből kellett szavakat átvenniük, némi magyar hangrenddel megbolondítva. Nyelvjárási szempontból a beszélt magyar nyelv falvanként viszonylag jelentős eltérést mutat, tehát nem beszélhetünk egységes csángó nyelvjárásról. A 22 moldvai faluban, ahol jelenleg magyartanítás folyik, a tanárok többsége rövid ideig marad, van, aki csak egy évig. Ritka, hogy képes legyen valaki a világtól elzártan, sokszor áram és víz nélküli házban, napi internettől, tévétől elszigetelve hosszú éveket eltölteni. Krisztinának és Adriánnak a télen megszületik az első gyermeke, lassan ők is készülődnek vissza Erdélybe. Így tehát a tanároknak nincs idejük megtanulni a csángó nyelvjárást. Ezért bármilyen nagy dolog is a gyermekeket visszavezetni a magyar beszédhez, amit megtanulnak, az nem őseik nyelve lesz, hanem a modern magyar. Krisztina székely létére a kolozsvári egyetemen kicsiszolt irodalmi magyart beszél, emiatt sokszor lelkiismeret-furdalása is van. Észrevette, hogy a gyerekek köszönömöt mondanak az addig megszokott „isten fizesse!” helyett. Amikor először futott be hozzá egy kisfiú, hogy „könyörgök szépen, adjon egy kanna vizet!”, Kriszta azt hitte, ég a ház. Aztán rájött, hogy csak egy pohár vizet kért tőle. Igyekszik használni ezt a régies formát, mert amit ő mond, azt használják a gyerekek is. Lassan eltűnik majd a hasonulás nélküli nyelvhasználat, az s sz-nek ejtése, a kicsinyítések és a régies szavak.
Nemrég Magda elújságolta, hogy már tudja olvasni a magyar könyveket. Mikor teszünk jobbat: ha csak mélyenszántó hazafias könyveket küldünk, vagy akkor, ha neki való szerelmes regényeket? Ha Csíkszeredában akar tovább tanulni, akkor szüksége lesz mindkettőre.
A Moldvában élők számára – nemzetiségüktől függetlenül – felfoghatatlanul felgyorsult az idő: a néhány éve még önfenntartó falucskák felnőtt lakosságának nagyobb része ma szerte a nagyvilágban, főként Olasz- és Spanyolországban dolgozik. A nyugaton keresett pénzből épült hatalmas házak vakolatlan falai között pedig nagymamára, szomszédra, a Jóisten irgalmasságára hagyott funkcionális árvák, akiknek kapaszkodniuk kellene valakibe vagy valamibe. Van olyan tizennégy éves kislány, akit kivettek az iskolából, mert öt kis testvérét kell nevelnie, egyik szülője sincs itthon. Emilt azért nem láthattuk az idén, mert a szülei nem jöttek haza aláírni útlevélkérelmét. Magyarórára vonzó járni, mert „menő”, van ott számítógép meg ajándék Pestről. De ez még nem lenne elég ahhoz, hogy sokan délelőtt meg délután is végigüljék a tanórát, csak mert az anyjuk helyett Kriszta és Adrián törődik velük. A józan ész azt diktálná, hogy magyar helyett olaszt és spanyolt tanuljanak, de a moldvai gyerekeket a szívük viszi a magyarórára. Ha ez a nyelv anyjuk helyett is anyjuk, szó szerint anyanyelvük lesz, a csángóság nem vész el.
Farkas Adrienne, mno.hu
Erdély.ma

Csángóföldi oktatás: van még tennivaló
A hatósági fenyegetőzések ellenére idén ősztől újabb csángóföldi településeken tanulhatják a magyar nyelvet a csángó gyerekek. Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban iskolán kívüli tevékenységként oktatják őseik nyelvét, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása, így jelenleg 24 helység része a moldvai oktatási programnak – közölte a Krónikával Ferencz Éva. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének oktatási felelőse azonban hosszú távon nem derűlátó.
Újabb moldvai falvakban sikerült beindítani a magyar nyelv oktatását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ), így tovább nő a magyarul tanuló csángó gyerekek száma. Ősztől Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban oktatják majd iskolán kívüli tevékenységként a magyar nyelvet, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása – tudtuk meg Ferencz Éva oktatási felelőstől. Mint mondta, másik két településen, Diószegen és Lujzikalagorban is hivatalossá szerették volna tenni a magyarórákat, de a szülők nagy része hatósági megfélemlítés hatására visszavonta a korábban benyújtott kérvényt, melyben a fakultatív magyar órát kérték.
A polgármester és az iskolaigazgató többek között azzal fenyegetőzött, hogy elveszítik a gyereknevelési pótlékot, s ezután semmilyen segítségre nem számíthatnak az önkormányzattól. „Volt olyan szülő, aki azt mondta, inkább tartsuk nála otthon a magyarórát, csak ne legyen cirkusz” – magyarázta Ferencz Éva.
Szerencsére vannak sikertörténetek is, Nagypatakon például – ahol idén nyolc gyerek tanul fakultatív módon magyarul – a polgármester támogatta a magyaróra bevezetését, sőt megígérte: az iskolán kívüli magyaroktatáshoz is biztosítja a fát.
Ugyanis a tanfelügyelőség által engedélyezett heti 3 magyaróra nem elegendő, a pedagógusok délutánonként is foglalkoznak a gyerekekkel a szövetség által bérelt házakban. „Ahol már évek óta működik a program, és a hatóságok, lakosok látják, hogy a magyaróra a gyerekek javára válik, ott nem szokott probléma lenni” – vázolta a helyzetet Ferencz Éva. Tavaly 1680 csángóföldi gyerek tanulta ősei nyelvét az állami oktatás részeként vagy iskolán kívüli tevékenységként, és idén tovább nő ezek száma – mivel a csoportok sok helyen még most szerveződnek, nem tudni pontosan, mennyivel. Jelenleg 24 moldvai településen biztosított a magyar nyelv oktatása.
Egyre több az erdélyi tanerő
A jövőben további 25–30 helységre kellene kiterjeszteni a programot, azonban az oktatási felelős szerint erre egyelőre nincsenek meg az anyagi feltételeik. Mint mondta, a gazdasági válság érezhetően rányomja a bélyegét a keresztszülőprogramra – melynek keretében erdélyi és magyarországi magánszemélyek, intézmények felvállalták, hogy fedezik egy-egy csángó gyerek taníttatásának költségeit –, az utóbbi időben egyre többen lépnek vissza, csökkennek a befizetések. Ezért a szövetség vezetői örülnek, ha a jelenlegi 57 oktató bérét és a program egyéb költségeit állni tudják, bővítésre egyelőre nem gondolhatnak, holott számos településen a magas gyereklétszám miatt további pedagógusokra lenne szükség.
Jó jel viszont, mesélte az illetékes, hogy a tanárok között egyre több az erdélyi, illetve a csángó. Mint mondta, az idén alkalmazott 9 tanerőből csupán egy jött az anyaországból, s ketten csángóföldiek, ami jó aránynak számít. A teljes tanári karban egyébként 11 a moldvai és 5-en magyarországiak, a többi pedagógus főleg a Székelyföldről érkezett a Csángóföldre. Ferencz Éva szerint ez annak köszönhető, hogy idén sokkal jobban népszerűsítették a programot a romániai egyetemeken, tanfelügyelőségeken. De a nehéz életkörülmények miatt továbbra sem egyszerű Moldvába vonzani a fiatal pedagógusokat. Idén is sokkal több volt a jelentkező, azonban egy részük, amint meglátta, hogy a kútról kell vizet hozni, maguknak kell fát vágni, egyből visszakozott. „Ez nem is munka, ez életforma” – foglalta össze a csángóföldi oktatói tevékenység lényegét Ferencz Éva.
Felgyorsult az asszimiláció
Azonban az oktatási felelős biztatónak tartja, hogy jelenleg 9 diákjuk tanul romániai egyetemeken, és a csíkszeredai kollégiumukban is sok az olyan végzős, aki folytatni szeretné tanulmányait. Abban reménykednek, hogy ők majd szülőföldjükön akarnak boldogulni. Ferencz Éva szerint örvendetes, hogy Magyarország helyett inkább a hazai felsőoktatási intézményeket választják a diákok, így nagyobb a hazatérés esélye. Ez a szövetség munkáját is könnyítené, hiszen akkor nem kellene lakást bérelniük az oktatók számára. „Arra kell törekednünk, hogy ne importáljuk a Székelyföldről vagy Magyarországról a szakembereket, hanem mi magunk termeljük ki őket” – foglalta össze az egyik célkitűzésüket Ferencz Éva.
Ez amiatt is fontos lenne, mert az elmúlt tíz évben – amióta a csángóföldi oktatási program működik – a magyarórák bevezetése ellenére is egyre nagyobb a nyelvromlás, felgyorsult az asszimiláció, és félő, hogy sok településen elkésnek a program beindításával. „Attól félünk, hogy ha a következő két-három évben nem lépünk, már nem lesz, akit tanítani” – vetítette elő a szomorú jövőt az illetékes, aki szerint a következő tíz évben a bővítés lesz a fő feladat.
Hozzátette, akárcsak országszerte, Moldvában is csökkenőben a gyermeklétszám, ráadásul „divattá vált”, hogy a Székelyföldre és a belső-erdélyi szórványba visznek tanulni csángó gyerekeket, hogy ezáltal megmentsék az ottani magyar iskolákat a bezárástól. „Nem örülünk, hogy kiszakítják őket a családból” – mondta a pedagógus, aki szerint ez csak abban az esetben elfogadható, ha árva vagy nehéz sorú gyerekekről van szó. „Azt, hogy csak azért vigyenek el egy gyereket, hogy valakinek ne szűnjön meg az állása, ne szűnjön meg az iskola, nem támogatjuk” – jelentette ki a pedagógus, aki szerint ez az eljárás hosszú távon az illető tanintézeteket sem menti meg a bezárástól.
Sikerek és kudarcok
Hegyeli Attila, a szövetség ügyvezetője, aki maga is évekig vezette a moldvai magyar oktatási programot, a Krónika kérdésére úgy értékelte, hogy az elmúlt tíz év számos pozitívumot hozott. Nulláról kezdték, míg ma 24 településen van magyaróra, és 16 helységben ez az iskolában zajlik – mutatott rá a pedagógus. Csíkszeredában kollégiumuk van, ahol 70 diák tanul, míg hét fontos csángóföldi településen közösségi házat működtetnek – sorolta a megvalósításokat Hegyeli. A kudarcok között említette, hogy minden erőfeszítésük ellenére továbbra sincs magyar nemzetiségű tanfelügyelő a Bákó megyei tanfelügyelőségen, így nehézkes a program irányítása.
Ráadásul a bákói oktatási-művelődési központ terve sem valósult meg, nincs magyar könyvtár, magyar rendezvények, holott a városban több mint 20 ezer, vonzáskörzetében 60 ezer magyarul beszélő ember él, mutatott rá. „Az oktatás terén hatalmasat léptünk, de Csángóföldön csak akkor lesz jövője a magyarságnak, ha legalább ilyen mértékben tudunk előrehaladni a vallási ügyek (továbbra sincs magyar mise, és a iaşi-i püspökség nem is hajlik erre), a gazdaság (nagy a szegénység, óriási a munkanélküliség, az elvándorlás), az ifjúsági ügyek és szociális téren. Ez lesz a következő tíz évnek a nagy feladata” – foglalta össze Hegyeli Attila.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Terjed a magyar oktatás Csángóföldön
Újabb moldvai falvakban sikerült beindítani a magyar nyelv oktatását a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ), így tovább nő a magyarul tanuló csángó gyerekek száma. Bogdánfalván és Ferdinándújfaluban is oktatják ősztől iskolán kívüli tevékenységként a magyar nyelvet, míg Nagypatakon és Gajdáron fakultatív tantárgyként az állami oktatás részévé vált annak tanítása. Ferencz Éva, a MCSMSZ oktatási felelőse elmondta, másik két településen, Diószegen és Lujzikalagorban is hivatalossá szerették volna tenni a magyarórákat, de a szülők nagy része hatósági megfélemlítés hatására visszavonta a korábban benyújtott kérvényt, amelyben a fakultatív magyarórát kérték. Népújság (Marosvásárhely)

Turul szobor áll a Beszterce megyei Várkudu templomkertjében
Ismét áll turul szobor a Beszterce megyei Várkudu templomkertjében. Elődje 1945-ben vált a jelképtisztogatás áldozatává. Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke felkereste a szomszédos Vice szórványkollégiumát is, ahol csángó gyermekek befogadásával mentették meg a magyar iskolát a bezárástól. A mezőségi Vicére a környékről, és a távoli csángóföldről is érkeztek olyan gyerekek, akik odahaza nem tanulhatnának magyarul. A kollégium támogatói szerint a szórványt nem szabad leírni. A Bethlen városához tartozó Várkudu lakosságának többsége magyar – ez ma már ritkaságnak számít a Mezőségen. A magyar jelkép helyreállítását a román polgármester is támogatta: a turul emlékművet az Országgyűlés alelnökével közösen leplezték le. - A Kárpát-medence csak együtt fog fölemelkedni, részeiben soha. Tehát mint a repülőgép: nem lehet, hogy egyszer a szárnya, aztán a törzse, nem, együtt fog fölemelkedni.
Az eredeti turul-emlékmű avatásán, 1941-ben négy levente állt díszőrséget. Közülük ketten érték meg a szobor helyreállítását.
Baranyi László
Duna Tv, Híradó, Dunatv.hu

Megfenyegették a magyarokat a román papok
Tíz éve indította el a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) azt az oktatási programot, melynek hála ma már 25 moldvai településen tanulhatják a csángó gyermekek anyanyelvüket, népi kultúrájukat. A MCSMSZ mögött óriási munka és – mondhatjuk – sikeres 10 esztendő áll, azonban a program egyik vezetője szerint a fő célt, a csángók asszimilációjának megállítását még nem sikerült elérniük. A Kárpátoktól keletre, a romániai Moldvában él egy közel 250 ezer fős közösség, melynek tagjai hosszú időn keresztül csak úgy nevezték magukat: katolikusok. Ez különböztette meg őket a környezetükben élő (ortodox vallású) románoktól. Ők a moldvai csángók, akik közül 60 ezerre becsülik azok számát, akik beszélik a magyar nyelvet, pontosabban annak „csángó” változatát, amely a magyar és a román sajátos keveréke, sok archaikus magyar kifejezéssel és román jövevényszóval tarkítva. A csángó települések oktatása a 19-20. század fordulóján kezdődött – román nyelven. Egy pár éves intermezzót (ötvenes évek) kivéve egészen 2000-ig nem volt magyar nyelvű oktatás Moldvában, így nem csoda, hogy bekövetkezett a csángók nagymértékű asszimilációja. Az 1990-ben alakult Moldvai Csángómagyarok Szövetsége így valóban a 24. órában lépett közbe, amikor 2000-ben útjára indította a Csángó Oktatási Programot.
Minden kezdet nehéz
2000-ben két helyszínen 70 gyerekkel kezdődtek az eleinte még iskolán kívüli magyar nyelvű foglalkozások. Ahogy a Duna TV riportfilmjéből kiderül, a magyar oktatás népszerűsítése nem volt éppen zökkenőmentes, ugyanis több irányból is támadták a kezdeményezést. A legkeményebb ellenállást az egyház fejtette ki (s gyakran fejti ki ma is): a román anyanyelvű papok gyakran fenyegették meg azokat a szülőket, akik magyarul taníttatták gyereküket, de nem volt ritka a feljelentéstétel és a zsarolás sem. (Az egyik faluban a helyi plébános például nem engedte ministrálni a magyarul tanuló gyerekeket.)
A nehézségek ellenére a tíz év alatt sikerült elvinni a magyar nyelvű oktatást 25 moldvai településre, melynek köszönhetően ma 1600 gyerek tanulhat magyar nyelvet és irodalmat, a szerencsésebb helyeken – 2002 óta – akár iskolai óra keretében is. A számok első hallásra sikertörténetet sejtetnek az olvasóval, azonban ahogy azt az MCSMSZ oktatási felelőse, Ferencz Éva hangsúlyozta: a magyarul beszélő moldvai gyerekek becsült száma 9000, közülük viszont csak 1600-hoz jutottak el eddig.
De kik oktatják a csángó gyermekeket? A Marosvásárhelyi Rádió Jelenlét című műsorában elhangzottak szerint közel száz fiatal és idős, székelyföldi, szórványbéli és magyarországi pedagógus szolgált már Csángóföldön. Meglepetésre a legnagyobb számban magyarországiak jelentkeznek önkéntes magyartanárnak, de pozitív fejlemény, hogy egyre több a csángó származású oktató is.
Lássuk a tíz év eredményeit!
Mára elmondható, hogy az MCSMSZ oktatási tevékenysége átfogja a gyermekek magyar nyelven való tanulásának segítését az óvodától egészen az egyetemig. Az oktatási program egyik kezdeményezője, Hegyeli Attila beszámolója szerint 14 éves korig saját településükön iskolai és iskolán kívüli foglalkozások során tanítják a nyelvet, az írást, olvasást. Később a legügyesebb diákok számára – mivel Moldvában nincs magyar nyelvű iskolaközpont – biztosítják a székelyföldi magyar tannyelvű oktatásban való továbbtanulás lehetőségét (teljes ellátásuk és felzárkóztató programjuk, nevelésük révén). Csíkszeredában egy 76 fős csángó kollégium várja a továbbtanulni vágyó fiatalokat, Székelyudvarhelyen pedig a felsőfokú tanulmányok alatt van mód kollégiumban lakni. A gyerekek Magyarországra mehetnek felsőoktatási intézményekbe (az Oktatási és Kulturális Minisztérium biztosít évente 10 helyet számukra) vagy maradhatnak az MCSMSZ által biztosított ösztöndíjjal valamely romániai magyar egyetemen is.
Az oktatási tevékenység mellett az MCSMSZ nagy hangsúlyt fektet a közösségi programokra és a tanárok szakmai fejlődésére is. Ennek okán rendszeresen sort kerítenek tanári találkozókra, népdalversenyekre, táboroztatásra és más kulturális programokra is.
Pénzügyek
Az MCSMSZ adományok révén szerzi meg a szükséges pénzügyi alapokat az Oktatási Programhoz. A budapesti állami támogatás teszi ki a költségek fedezésének viszonylag nagy részét. Ezt egészíti ki a Keresztszülők a Moldvai Csángókért program keretében befolyt összeg. A KEMCSE egyedülálló kezdeményezés, melyben bárki részt vehet, aki személyesen is szeretne felelősséget vállalni a csángómagyar gyerekekért.
A keresztszülős program lényege, hogy a támogató vállalja egy moldvai magyar gyermek magyarul tanításának finanszírozását. Ez általános iskolások esetében évi 40 ezer, középiskolások esetében 150 ezer Ft. Az anyagiakon túl azonban hangsúlyt fektetnek a személyes kapcsolatra is, így a jelképes keresztszülő levélben tarthatja a kapcsolatot „új családtagjával”, de személyes találkozókra is gyakran sor kerül.
Az érem másik oldala
A szívmelengető eredmények azonban nem fedhetik el azokat a hiányosságokat, melyek pótlása elengedhetetlen a csángók asszimilációjának megakadályozásához. Hegyeli Attila véleménye szerint nem elég a gyermekek oktatása, a moldvai felnőttek számára is programokat kellene indítani, és gazdasági, szociális és kulturális téren is lépéseket kell tenni, hogy ez a magyar közösség fennmaradjon. Ahhoz, hogy a csángómentő akció valóban sikeres legyen, még legalább 30-35 faluban szeretnék bevezetni a magyar oktatást. Dolgoznak továbbá azon is, hogy minden faluban működjön egy „Gyermekek Háza”, amely helyszínéül szolgálhat minden, a magyar kultúrával kapcsolatos iskolán kívüli programnak. Mindemellett pedig szeretnék elérni, hogy a csángóföldi magyar falvakba magyar plébánost küldjön az egyház. Az ugyanis, hogy hitüket milyen nyelven gyakorolják ezek a közösségek, nagymértékben befolyásolja a magyar nyelvhez való ragaszkodásuk mértékét.
A feladat tehát még koránt sincs elvégezve, hiszen a tíz év eredményei csak a kezdeti lépéseket jelentik a hosszú és göröngyös úton. Állhatatos munkájáért minden kétséget kizáróan nagy tiszteletet érdemel a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége. Ahhoz azonban, hogy erőfeszítésük ne váljék szélmalomharccá, s eddigi munkájuk valóban meghozza gyümölcsét, szélesebb körű összefogás szükséges – határon innen és túl.
KovácsEszter kulturpart.hu, Erdély.ma

A csángók védelme közös európai ügy
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a pusztinai csángók egy csoportját, valamint a Moldvai Csángó-Magyarok Szövetségének vezetőit látta vendégül az Európai Parlament brüsszeli székhelyén. Kedden, 2010. október 26-án többek között nyilvános közmeghallgatás keretén belül ismertették a csángómagyarság helyzetét.
Megnyitóbeszédében Tőkés László EP alelnök arról a kulturális genocídiumról beszélt, amely a világ több országában élő kisebbségeket sújtja, és amely a közösség nyelvi és kulturális identitásának eltűnését eredményezheti. A több évtizedes asszimilációs politika következtében a nyelvvesztés tragikus méretűvé vált. A csángó-magyarok sem a templomban, sem az iskolában nem használhatják szabadon anyanyelvüket, az elnyomatás az „önkéntes asszimiláció” megjelenését eredményezte.
Tytti Isohookana Asunmaa, az Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlése kulturális bizottságának volt elnöke az általa 2001-ben elkészített 1521/2001-es jelentés alapján tartotta meg előadását. A csángók helyzetét az Oroszországban élő mari közösségéhez hasonlította. Rámutatott: az ET Parlamenti Közgyűlése által 2001-ben megszavazott jelentés és ajánlás oktatási, kulturális és szociális intézkedéseket kér a román államtól a csángó kultúra védelmében. A volt finn miniszter kijelentette: amennyiben a román állam álláspontja nem változik, és nem támogatják a csángómagyarok megmaradását, akkor kultúrájuk és nyelvük eltűnik. Példaként hozta fel, hogy Finnországban a pozitív diszkrimináció elve alapján a kisebbségi kultúrák és közösségek nagyobb támogatásban részesülnek az állam részéről, mint a többség. Végezetül hozzátette: az Európai Parlamentnek monitorizálnia kell a csángók helyzetét, Romániának pedig pozitív hozzáállást kellene tanúsítania.
Solomon Adrian, a Moldvai Csángó-Magyarok Szövetségének elnöke saját életútjának bemutatásán keresztül érzékeltette azt az állami nyomást, amelynek következtében sok csángó elveszíti anyanyelvét. Mivel mind anyanyelvük, mind pedig vallásuk alapján a csángók különböznek a többségi román nemzettől, ezért sok szülő attól fél, hogy gyermeke egész életében hátrányos megkülönböztetésben fog részesülni, amennyiben ragaszkodik anyanyelvéhez. Így előfordul az is, hogy sok esetben a nagymama, aki alig tud románul, nem tud értekezni unokájával, aki már csupán románul beszél. Az ET ajánlása alapján a tanügyi törvény által adott lehetőségekről a csángó szülőket tájékoztatni kellene, sorolta a csángó-magyarok vezetője, a magyar nyelvű misét ne csak a vendégcsoportok látogatásakor engedélyezzék, és a népszámlálás alkalmával a civil szervezeteket is be kell vonni a kérdőívek összeállításánál. Utóbbi esetében talán azt is érdemes lenne megfontolni, vetette fel Solomon, hogy közösségük tagjai csángónak vallhassák magukat.
A soron következő előadó bemutatása előtt Szilágyi Zsolt moderátor, Tőkés László kabinetfőnöke, aki több évig volt a csángók megbízott romániai parlamenti képviselője, arról szólt, hogy a félelem légköre nem szűnt meg Csángóföldön. Az elmúlt években volt pap, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart, a magyar nyelv oktatását igénylő szülők gyerekeit pedig több helyen nyilvánosan megalázták. Hegyeli Attilát, a csángó oktatási program vezetőjét pedig többször névtelen sms-ben fenyegették és félemlítették meg. Néhány évvel ezelőtt a bákói tanfelügyelőt és prefektust még arról kellett győzködni, hogy tartsák be, tartassák be a tanügyi törvény előírásait a magyar nyelv fakultatív oktatása terén.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ oktatási alelnöke, aki mintegy tíz éve vezeti az oktatási programot, elmondta: „szerencsésnek” mondhatják magukat, ugyanis a Bákó megyei tanfelügyelőség által 2000-ben indított, szervezetük bírósági felszámolását célzó keresetének 2003-ban a brassói bíróság nem adott helyt, az oktatási programot tehát folytathatták. Jelenleg 992 gyermek vesz részt ebben a programban, ebből félszázan nem az iskolák épületében, a hivatalos tanórák után, hanem magánlakásokban, közösségi házakban tanulhatnak heti három órában magyarul. Felméréseik szerint kellő támogatás biztosításával további 7500 magyarul tudó gyermek vehetne részt a magyar nyelv elsajátítását célzó programban. A csángó falvak lakosai megtanultak együtt élni a környező falvak román lakosságával, emelt ki Hegyeli, a csángó-magyarok mindenkor toleranciáról tettek tanúbizonyságot, nem keresik a konfliktust, ellenben elvárnák a toleráns hozzáállást az állami intézményektől is.
A pusztinai Nyisztor Ilona, aki a szervezet kulturális alelnöki tisztségét is ellátja, a pusztinai közösségi házban végzett munkájáról beszélt. „Tanítsuk vissza énekeinket, nyelvünket” – fogalmazta meg lelkesült beszédében.
A hozzászólások rendjén Gál Kinga néppárti európai parlamenti képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke az általa vezetett Intergroup üdvözletét tolmácsolta. Kiemelte az Európa Tanács ajánlásának fontosságát, annak pozitív hatásait. Mint mondta, az EU-nak át kellene vennie az ET vonatkozó dokumentumait, ugyanis pozitív hatásuk bizonyított már. A megfélemlítésnek, meghurcoltatásnak nincs helye Európában, a magyar nyelvű mise és oktatás természetes igények a 21. században.
Victor Boştinaru román szocialista képviselő hozzászólásában leszögezte, hogy a problémát nem Brüsszelben, hanem Bukarestben kell megoldani, és feltette a kérdést: a csángó-magyarok miért nem fordulnak az RMDSZ minisztereihez? Ha pedig a kormánykoalícióban részt vevő RMDSZ nem tud megoldást találni, akkor lépjenek ki a kormányból, ironizált a jelenleg Romániában ellenzékben lévő párt képviselője. A posztkommunista utódpárt prominense ezek után egy francia történésznek „a moldvai katolikus kisebbségről” írott könyvét reklámozta, amelyből néhány példányt át is adott az előadóknak és a hallgatóságban ülőknek.
Tőkés László zárszavában európai védelmet sürgetett a csángó magyarok védelmében. Elmondta, hogy a csángók közül a korábbi 250 ezerrel szemben ma már csak mintegy 50 ezren beszélik a nyelvet, a gazdasági nyomor következtében pedig a fiatalság menekül a térségből.
Hozzátette, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elkötelezte magát a csángómentés mellett. Újságíróknak az EP-alelnök arról is beszélt: személyes véleménye szerint nem érzékelhető, hogy van már alapjogi biztosa az uniónak. Mint mondta, a nyelvtörvénynél például az Európai Bizottság és az EP is „lebénult”.
Tőkés olyan monitorozást, felülvizsgálati módszereket szorgalmazott, amelyek mellett „nem ülhetnek páholyban a nyilvánvaló törvény- és jogsértők”.
Tőkés László beszédét mellékeljük.
Brüsszel, 2010. október 27.
Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodája

Beszélgetés a csángók helyzetéről Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Jelenleg Moldvában közel 250 ezer katolikus él, közülük mára hozzávetőlegesen hatvanezren beszélik valamilyen szinten vagy értik a magyar nyelvet. Szervezett formában tíz éve kezdődött a magyar nyelv oktatása Csángóföldön. Évente bővül azoknak a falvaknak a száma, ahová sikerül eljuttatni az oktatási programot. De ez korántsem elég arra, hogy tömegeket mentsenek meg az asszimilációtól, ám azt sikerült elérni, hogy több csángó gyermek végezzen magyar nyelvű középiskolát, egyetemet, és olyan is van, aki iskolái elvégzése után hazatér Moldvába, tanítani.
Tánczos Vilmos néprajzkutató az oktatási program hatékonyságáról, a csángó identitásról, asszimilációról és kitelepülésről is beszélt. Erdély.ma

Egyre szebben beszélnek magyarul a moldvai csángó gyermekek
A moldvai csángó gyermekek egyre szebben és egyre bátrabban beszélnek magyarul, vállalják magyarságukat, ezt jól bizonyította az is, hogy minden korábbinál nagyobb sikere volt a Rekecsin községben lévő Csíkfaluban a hétvégén megszervezett hetedik Szeret menti Népdalvetélkedőnek – mondta az Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke.
Ez a népdalvetélkedő hagyománnyá vált, évről évre egyre többen vesznek részt az eseményen, a rendelkezésre bocsátott termekbe már alig férnek be az emberek. Ezúttal huszonnégy faluból érkeztek versenyzők, két-két gyerek minden településről – közölte az elnök.
Az MCSMSZ mellett az ajándékok nagy részét magántámogatók biztosították – mondta Solomon Adrián, példaként említve a Máltai Szeretetszolgálatot, Kurkó Jánost, a csíkszeredai Fenyő Szálló tulajdonosát, a Rotary Club Szegedet. A magyarországi keresztszülők is sok ajándékot küldtek (azok a magyarországi személyek, akik az öt évvel ezelőtt útjára indított „Legyen Ön is Keresztapa, Keresztanya!" program keretében vállalták csángó gyermekek felkarolását).
Arra a kérdésre, hogy egy ilyen népdalvetélkedő mennyire segíti a csángó gyermekek magyar nyelvű oktatásának rendkívül hányattatott ügyét, Solomon Adrián azt felelte: ez a rendezvény éppen a szövetség oktatási programjának köszönhető, ennek keretében a tanárok arra buzdítják a gyerekeket, hogy szüleiktől, nagyszüleiktől „tanulják vissza" a csángó magyarok által énekelt régi dalokat.
E témával kapcsolatban Hegyeli Attila, a szövetség anyanyelvi oktatási programjának felelőse az MCSMSZ honlapján emlékeztet: 2000-ben egyesek vakmerőségnek vagy éppen szélmalomharcnak tartották azt az ötletet, hogy a moldvai csángó falvakban kezdjenek először iskolán kívüli foglalkozások keretében, majd az iskolákban is magyar nyelvű foglalkozásokat szervezni a gyerekeknek. A szövetség az elmúlt tíz évben nagyszerű eredményeket ért el, még akkor is, ha – mint az említett honlapon olvasható – a mai napig küzd „a hatóságok és a katolikus egyház helyi képviselőinek gáncsoskodásával".
Solomon Adrián ugyanakkor most örömmel számolt be arról, hogy a vetélkedőn jelen volt Csíkfalu polgármestere, aki üdvözölte a kezdeményezést. Az eseményen részt vett Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet és Balogh György, a csíkszeredai magyar főkonzulátus ügyvezető konzulja is. A nagykövet elmondta: úgy érzékeli, hogy a korábbi évekhez képest a csángók sokkal bátrabban vállalják a magyarsághoz való kötődést, sok száz, sőt, most már sok ezer gyerek tanul magyarul az iskola falai között vagy az iskolai foglalkozásokon túl. „Személyesen is tapasztalom, hogy egyre jobban beszélnek, egyre kisebb az a félelem, ódzkodás, ami a korábbiakban érzékelhető volt. A román hatóságok részéről is érezhető javulás, ma már türelmesebb, megértőbb a hozzáállás" – mondta Füzes Oszkár. Hozzáfűzte: Csángóföldről megérkeztek az első jelentkezések is az állampolgárság egyszerűsített felvétele iránt. Erdély.ma

Érmelléki demokrácia központ RMDSZ-módra – Majd mi!
Kedden délelőtt ülést tartott az érmihályfalvi képviselőtestület, de erről az elöljáróság szokása szerint csak a pártsajtót értesítették. Csak az ülés után tudtuk meg, hogy a titkosított tanácsülés egyik napirendi pontja a helyi MPP-frakció azon felajánlása volt, miszerint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által nyitandó Érmelléki Demokrácia Központ javára lemondanának saját székházukról. A zömében RMDSZ-es tanács azonban kettébontotta a javaslatot, melynek értelmében elvették a székházat, de az irodát majd maguk hozzák létre.
Mint arról már többször is szó esett a médiában, november végén egyszerűsített honosítás végrehajtásához kapcsolódó együttműködési megállapodást kötött a magyar Külügyminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Budapesten. Ezen megállapodás révén az Erdélyi Demokrácia Központok létrehozása által tájékoztató irodahálózat jön létre azzal a céllal, hogy segítsék a külhoni magyarok eligazodását az állampolgárság igénylésében.
Erdélyben húsz településen indítanak demokráciaközpontot, egyet Csángóföldön, egyet pedig Bukarestben. Kolozsváron működik majd a hálózat koordinációs központja, ide is lehet fordulni információért, segítségért. A hálózat kiépítésével szeretnék tehermentesíteni a konzulátusokat. A magyar állampolgárság megszerzésében nyújtott segítség csupán a kiegészítő feladatok egyike lenne a demokrácia központok számára. Ezen kívül figyelemmel kísérnék a megszerzett nyelvi jogok érvényesítését, és ha kell, nyomást gyakorolnak az illetékesekre annak érdekében, hogy élni lehessen a törvény által biztosított lehetőségekkel.
Mihályfalván tehát ilyen hivatal létrejöttéhez járult volna hozzá székháza átadásával a Magyar Polgári Párt helyi szervezete. Ifj. Szilágyi Ferenctől, az MPP önkormányzati képviselőjétől tudjuk, a tanácsülésen az ügynek nem akadt pártolója a polgári oldal két képviselőjén kívül, de egyértelmű volt, hogy az RMDSZ helyben is kisajátítja az EMNT kezdeményezését. A helyi polgári oldal, valamint az RMDSZ képviselete pénteken nyilatkozik az ügyben.
A részletekre visszatérünk. Már csak azért is, mert a helyzet elég faramuci amiatt, hogy az EMNT ötletét-kezdeményezését lenyúlni látszik az a párt, amelyről épp ezekben a napokban azt írogatja a magyarországi sajtó, hogy nem lelkesedik a kettős magyar-román állampolgárságért, sőt van, ahol az aktivistái megpróbálják lebeszélni az embereket a honosítás igényléséről. Vannak, akik egyenesen kettős beszéddel vádolják az RMDSZ-t, mondván: kifelé jó képe vág az egész procedúrához, de befelé ő maga szabná meg a demokrácia kereteit. S. É. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Együtt emlékeztek a székelyföldi megyék elöljárói Madéfalván
Először emlékezett a három székelyföldi megye, Hargita, Kovászna és Maros megye tanácsának elnöke közösen az 1764-es madéfalvi veszedelemről.
fagyos idő ellenére számos politikus, helybéli és Csángóföldre elszármazott csíki látogatott el a madéfalvi emlékműhöz, ahol arra emlékeztek, hogy 247 éve történt a madéfalvi veszedelemként emlegetett tömeggyilkosság, amelyet az osztrákok követtek el a csíki falucskában, ahol akkor összegyűltek a székely vezetők. Az ágyútűzzel indított támadásban mintegy 400 embert, köztük ártatlan gyermekeket és aszszonyokat mészároltak le. A mészárlás és az erőszakos katonasorozás következtében kezdődött el a székelyek kivándorlása Moldvába. A vérengzés emléke még ma is él nemcsak a madéfalviak, de a Csángóföldre került magyarok körében is.
Pénteken több mint százan gyűltek össze az emlékműnél, hogy leróják tiszteletüket a tömeggyilkosságban elhunytak előtt. Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter beszédében elmondta, bár az emberiség különböző népcsoportjai gyakran törtek egymásra azért, hogy földet, erőforrásokat szerezzenek, hogy megszüntessék egy nemzet önazonosságát vagy elvegyék szabadságát, a madéfalvi veszedelemhez fogható mészárlásra ritkán volt példa. „Voltak olyan harcok, amelyeket nem lehetett háborúnak nevezni, így 1764 sem nevezhető egyenlő felek küzdelmének, hiszen védtelen, alvó székely családokra törtek rá” – fogalmazott a tárcavezető. Kelemen szerint múltunkból le kell szűrni a tanulságot: nem szabad kompromisszumot kötnünk, ha szabadságunkról, értékeinkről, önazonosságunkról van szó, illetve soha nem fordulhatunk egymás ellen.
„Az, aki a határon áll, mindig jobban ki van téve a támadásoknak. A székely ember mindig a határon állt, még most is, amikor nem fegyverekkel harcolunk” – mondta a politikus. A megemlékezésen felszólalt Balogh György csíkszeredai konzul is, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy több évszázada azért harcoltak a magyarok, mert elvették tőlük a szabadságukat. Fontos ezért, hogy a jövőben egy nemzetként küzdjön a nép, hangsúlyozta a diplomata. Gyerkó László szenátor a jelen döntéseinek fontosságáról beszélt. „Történelmünket mi alakítjuk, döntéseink befolyásolják jövőnket, és erre a legaktuálisabb példa az oktatási törvény” – jelentette ki a honatya.
Lokodi Edit Emőke Maros megyei tanácselnök kifejtette, bármi is történt közel 250 éve, nem vehették el a magyaroktól nyelvüket, kultúrájukat, és ez a kitartás feljogosítja a székelyeket a magyar állampolgárságra. Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök arra buzdította a jelenlévőket, vigyék előre együtt a Székelyföld ügyét. „Székelyföld ne azoké legyen, akik kigúnyolják, hanem azoké, akik szeretik ezt a tájat, az itt lakó embereket. Ne azoké legyen, akik fékezik a szántóföldek, a legelők és az erdők visszaadását, hanem azoké, akik megművelik azokat, akiknek nem szégyen a kétkezi munka. Székelyföld ne azoké legyen, akik Bukarestbe viszik az adónkat, hanem azoké, akik itt termelik meg az anyagi javakat. Ne azoké legyen, akik a sót, a borvizet, az erdőt elveszik előlünk, hanem azoké, akik kitermelik az altalajkincseket és újraültetik a letarolt hegyoldalakat.
Székelyföld ne a nyakunkra ültetett ellenőrző szerveké legyen, hanem azoké, akik akkor is szeretik, amikor nem könnyű szeretni. Székelyföld azoké legyen, akik hisznek benne” – hangoztatta az elöljáró. Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a történelem ismétli önmagát, hiszen úgy, ahogy közel 250 éve saját vezetőket akartak a székelyek, ma is ragaszkodnak hozzá, hogy saját soraikból válasszák tisztviselőiket. „Számunkra Madéfalva az együvé tartozás, a jó- és balsors közös vállalásának, a székely múlt ismeretének, szimbólumaink és emlékhelyeink tiszteletének, az elveink mellett a végletekig való kitartásnak, jogaink érvényesítésének, a személyes és közösségi áldozatvállalásnak, az állhatatosságnak a jelképe” – összegzett az elöljáró.
Az idei megemlékezés a madéfalvi római katolikus templomban kezdődött, ahol a Zöld Péter Általános Iskola tanulói mutattak be ünnepi műsort. A műsorral egybekötött szentmisén a madéfalviak és meghívottaik mellett csángók és hagyományőrző huszárok voltak jelen. A Siculicidium emlékművénél tartott ünnepi beszédek között szavalat és csángó asszonyok kórusának éneke hangzott el. Ezt követően került sor a koszorúzásra, amely a székely himnusszal kezdődött és a magyar himnusszal zárult. Az emlékműtől az ünnepség résztvevői a helyi iskolába vonultak, ahol a Forradalom és szabadságharc 1848–1849 című vándorkiállítást tekinthették meg.
Forró Gyöngyvér, Krónika (Kolozsvár)

Csángóföldre is kiterjesztik a szórványprogramot
Háromszék és Sepsiszentgyörgy testvérmegyéinek, testvértelepüléseinek vezetői tartózkodnak a napokban a megyében, a képviselő-testületek elnökei, polgármesterek az eddigi együttműködés folytatásának, bővítésének lehetőségeiről tárgyalnak. A tegnap délelőtti első munkaülésen a bemutatkozáson és a segítőkészség kölcsönös kifejezésén túl néhány kivitelezésre váró ötlet is felmerült, melyhez a magyarországi elöljárók csatlakozását várják.
A magyarországi nemzetpolitikai változásokat Erdélyben is érezni, új lehetőségek látszanak kibontakozni, az eddig intézményesített testvérkapcsolatok bővítésének is elérkezett az ideje, illetve az utóbbi egy-két évben a Székelyföld belső anyaországi szerepéből kisarjadzott szórványstratégia fejlesztéséhez való partnerkeresés hívta életre a magyar—magyar találkozót, melyen Tamás Sándor megyeitanács-elnök és Antal Árpád András sepsiszentgyörgyi polgármester meghívására munkatársaikkal Békés, Veszprém megye közgyűlésének elnöke, a Heves megyei alelnök, valamint Veszprém, Cegléd polgármestere vesz részt. Bemutatták a Kovászna―Hunyad megyei szórványprogramot, emellett folyamatosan ötletekkel bombázták a meghívottakat. Többek között felmerült a székely fürdőprogram támogatásának szük­ségessége magyarországi nép­­szerűsítés által. Igen fontosnak tartották a résztvevők a magyar kormány által kezdeményezett osztálykirándulásos programot, Tamás Sándor ezzel kapcsolatban bejelentette, kiemelten támogatja a megyei önkormányzat azokat a háromszéki iskolákat, melyek diákjaikat ópusztaszeri kirándulásra viszik, kötelező vajdahunyadi, marosillyei megállóval.
Legtartalmasabbnak a szórványprogram ismertetése mutatkozott, a legtöbb ötlet is ezzel kapcsolatban merült fel. Demeter László megyei önkormányzati képviselő többek között felvetette, november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésnapján lehetne, kellene megszervezni a Magyar Szórvány Napját, kiterjesztve azt a Kárpát-medencére; ugyancsak ő említette: a piski fogadó ― magyar történelmi emlékhely ― eladó, jó volna megvásárolni, egyfajta magyar központtá átalakítani. Miként a Retyezát tövében akár alaptáborként is működtethetőek lehetnének a hívek nélkül maradt egyházi ingatlanok, és általában Hunyad, Fehér megyének be kellene kerülnie a magyarországi turisztikai irodák által kínált útvonalakba, ebben a szórványbeliek köréből kiképezett idegenvezetők nyújthatnának hathatós segítséget. A szórványprogram indításáról egyébként Tamás Sándor megfogalmazta: lehet, az asszimilációt hosszú távon képtelenség megállítani, mégis megpróbálnak tenni ellene. A szórványprogrammal "aprópénzből fontos és jó ügyet indítottunk el", illetve bővíteni is szándékoznak, nem csupán más erdélyi megyékre, de a Csángóföldre is ki akarják terjeszteni, valamint ez évtől a Házsongárdi temető magyar emlékeinek mentési programjába is beszáll a megye és a megyeszékhely. Mindezek­hez jó lenne, ha a testvérmegyék, testvérvárosok segítséget nyújthatnának, például az Új Széchenyi-tervből eredő lehetőségek megvizsgálásával, de bármilyen más módon is ― hogy ki mit vállal fel, esetleg milyen újabb ötletekkel rukkol elő, az elkövetkezőkben derül ki, hiszen a házigazdák feltett szándéka: tervek, kézfogással biztosított ígéretek nélkül nem engedik haza meghívottjaikat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Önkormányzataink is lehetnének “csángó keresztszülők”
Erdélyi mecénás kevés van, a román állam nem száll be a költségekbe, a támogatás nagy része Magyarországról érkezik a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége számlájára.
Folyamatosan keresik az elhivatott pedagógusokat Csángóföldre a magyar oktatási programba. Bár a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége tanártoborzó felhívására nagyon sok a jelentkező, gondosan megválogatják, kit vesznek fel, s még így is kiderülhet utólag a jelöltről, hogy valami miatt nem felel meg az elvárásoknak. Szerencsére kevés eset volt eddig, hogy valaki tanév közben hagyja ott a helyszínt. A fejvadászat azonban folyamatosan zajlik, hiszen az anyanyelvi oktatás sikere és jövője nagy mértékben azokon az embereken múlik, akik – csupán 1-2 évre vagy hosszú távra – vállalják, hogy egy faluban, a közösséggel együtt élik mindennapjaikat, alkalmazkodnak a befogadó közösséghez, de emellett a mindennapok gyakorlatába fokozatosan visszavezetik a magyar nyelv használatát.
A sikeres helyszíneken az utóbbi években nemcsak az figyelhető meg, hogy a gyerekek egyre magabiztosabban beszélnek magyarul a tanóra keretében, hanem iskolán kívül, a faluban is kezdi visszanyerni egy évszázad óta elveszített presztízsét a magyar nyelv.
B. D. T. Transindex.ro

Nem húzta vissza a válság a csíkszeredai könyvkiadók forgalmát
Nem érezhető a válság hatása a könyvforgalomban – jelentette ki a Krónika kérdésére a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, Burus Endre. „Mi a kisebbségtörténetre »szakosodtunk« főleg, ezek a könyvek pedig ugyanolyan lassan fogynak, mint eddig” – szögezte le az igazgató, aki úgy vélekedett, bár kevés szépirodalmi mű lát napvilágot a Pro-Print kiadónál, a tavaly megjelent Ignácz Rózsa-életműsorozatot nagy érdeklődés övezi.
Az idei tervekkel kapcsolatban Burus Endre elárulta, még a népszámlálás előtt szeretnék újra kiadni azt a statisztikai évkönyvet, amit 2002-ig öt éven keresztül minden esztendőben megjelentettek. „Egyszerre szeretnénk mind az öt kötetet piacra dobni, kibővítve a 2002-es adatokkal. Kettő már készen van, és reméljük, márciusra mindegyik elkészül” – fejtette ki Burus. Emellett 2011-ben kiadnának egy Erdélyt bemutató művészalbumot és folytatnák eddigi sorozataikat is.
A Bookart Könyvkiadó 2010 decemberében jelentette meg Kovács András Ferenc Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékából című verseskötetét. Hajdú Áron Péter, a kiadó igazgatója szerint kiadási programjukat nem, azonban az eladásokat befolyásolta a válság. „Szerencsénk, hogy értékesítési piacunk nagy része Magyarországon található, ott annyira nem érződött a válság” – tette hozzá. Az áprilisban Budapesten tartandó könyvfesztiválra három fordítással készülnek, így megjelenik majd Ludwig Hohl A munkáról, a halálról című írása Hajdú Farkas-Zoltán, Mircea Cărtărescu Sárkánylexikon című írása Szőcs Géza, valamint Jack Holland Nőgyűlölet című műve Vallasek Júlia fordításában.
„Ha az élelmiszerüzletek forgalma csökkent, hogyne lenne kevesebb vásárló a könyváruházakban is” – fogalmazott a Krónika kérdésére Tőzsér József Gyula, a Pallas – Akadémia Könyvkiadó igazgatója. Tőzsér hozzátette, bár az országon belüli forgalmuk 15 százalékkal csökkent, a magyarországi exportnak köszönhetően az összforgalomra nem panaszkodhatnak. 2010-ben tízzel kevesebbet, 33 új könyvet adtak ki, különböző intézmények támogatásával. Legnépszerűbbek az útikönyvek voltak, így a Váli Éva–Váli Csongor által írt Dubaj, ahol a madár is izzad és Ferdinandy György Trópusi szerelem című könyve. Emellett keresett volt Kozma Mária Marcika-mesék című írása is. Idén 18 éves a Pallas – Akadémia Könyvkiadó és 40 éves a Beke Gyula által elnevezett Tőzsér-posta könyvpostaszolgálat, amelynek legfontosabb küldetése volt annak idején a magyar könyvek eljuttatása a szórványba és a Csángóföldre. A Pallas – Akadémia idei tervei közt szerepel egy címertani könyv kiadása Sas Péter művelődéstörténész szerkesztésében, a gyergyóalfalvi Ambrus Imre monográfiájának kiadása, valamint Pomogáts Béla a magyar irodalom történetét bemutató újabb két kötetének megjelentetése.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Honosítás: nem mindennapi élettörténetek az erdélyi külképviseleteken
Több filmforgatókönyvnek is témául szolgálhatnak azok az élettörténetek, amelyekkel a Magyar Köztársaság erdélyi külképviseleteinek, illetve a szükséges iratcsomók összeállításában segédkező demokrácia-központok munkatársai találkoztak januártól, amikortól igényelhető a könnyített honosítás. Nem kevésbé érdekesek a magyar származást igazoló okiratok sem.
Filmbe illő esetnek lehettünk tanúi néhány héttel ezelőtt, amikor Ibi néni, aki 1930-ban született, papírjaival együtt behozott egy régi fényképet” – idézte fel a Krónika megkeresésére Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusának ügyvivője, akit arról faggattunk, hogy milyen érdekes, vidám, illetve szomorú élettörténetekkel találkoztak, amióta beindult a könnyítetthonosítás-igénylési roham a külképviseleten. A Balogh által említett fényképen Ibi néni (Szabó Ibolya) szerepel 10 éves korában egy bevonuló, ragyogó arcú magyar katona ölében. „Rendkívül spontán fotó, olyan érzése van az embernek, ha ránéz, mint a II. világháború után elhíresült Csók című képet nézve – az a fotó akkor készült, amikor az amerikai tengerészgyalogosok, meghallva a hírt, hogy véget ért a háború, spontán módon megcsókoltak fiatal lányokat az utcán. – Ezen a képen is ez az érzés látszik” – mesélte az ügyvivő.
A történet csattanója azonban az, hogy az Ibi néni papírjait újra áttekintő Böhm Dávid konzul jobban megvizsgálva a fényképet rácsodálkozott, hogy a fotó saját nagyapját ábrázolja, aki Erdélyben tartózkodott a bevonuláskor. A felismerést követően Böhm felhívta édesanyját, elkérte a létező összes korabeli fényképet, nagyapja katonakönyvét, amelyek mind azt igazolták, hogy a székely ruhás kislányt valóban Böhm Dávid konzul nagyapja tartotta a kezében. „Ez egy olyan történet, ami azt jelzi, hogy itt személyes találkozások is vannak, nem csak akkor, most is. Most összenő az, ami összetartozik – erről szól ez a történet, s akik egyszer találkoztak, újra találkozhatnak” – összegezte Balogh György ügyvivő. Noha a hivatalos ügycsomóhoz nem kötelező régi iratokat, fényképeket csatolni, Ibi néni a magyarországi munkatársaknak küldte a fotót. „A fénykép hátán ez a felirat szerepelt: sok szeretettel küldöm Budapestre azoknak a köztisztviselőknek, akik ezzel az üggyel foglalkoznak, hogy lássák, mi volt itt ezelőtt” – mesélte Balogh.
Az ügyvivő elmondta, nap mint nap hoznak be az emberek korabeli dokumentumokat, fényképeket, bizonyítványokat, amelyeket csak úgy lehetne méltóképpen archiválni, ha ezzel egy külön apparátus foglalkozna. „1916-os népfelkelési igazolványok, 1861-ből katonaelbocsátó irat, ami bizonyítja, hogy az illető 12-13 évig katona volt, tehát biztos, hogy 1848-ban is szolgált. Emellett számos megható levél és levélrészlet is érkezik be” – ecsetelte az ügyvivő.
Regényes sorsok Kolozsváron is
Nagyon sok különleges esettel, élethelyzettel találkoznak a kolozsvári főkonzulátus alkalmazottai is, a megható történetek gyakran megpróbáltatások elé állítják a hivatalnokot, hogy a törvény adta lehetőségek között, de a legnagyobb empátiával végezze feladatát – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Szűcs Zoltán konzul, aki egy nyolcvanas éveiben járó tanár megindító történetét osztotta meg lapunkkal. Az idős férfi Budapesten született, a szüleinek nyoma veszett a világháború forgatagában, ő árva maradt és a jelenlegi Románia területére sodródott. Utcagyerekként kóborolt, majd nevelőotthonba került. Magyarországról örökbe fogadó szülők jelentkeztek érte, ám végül mégsem került a magyar családhoz. A hatvanas években Romániában anyakönyvezték, az irataiban az szerepel, hogy apja-anyja és születési helye ismeretlen. A korábban magyar, valamint román nyelvet és irodalmat tanító férfi a konzulátus tájékoztató fórumán vetette fel első alkalommal, hogy ilyen körülmények között nem tudja teljesíteni a honosítási törvény által támasztott feltételeket. Szűcs Zoltán elmondta, hosszasan beszélgettek, a kolozsvári férfi hangsúlyozta, hogy szimbolikusan, érzelmi okokból igényelné a magyar állampolgárságot, hogy mint annyian a korosztályából, ő is magyarként haljon meg, viszont úgy tűnt, erre nem lesz lehetőség. Végül a családi iratok között előkerült egy budapesti örökbefogadási szándéknyilatkozat, ennek az okmánynak a hátán szerepelt egy mondat, hogy mikor és hol született az örökbe fogadandó kisgyerek. Ez alapján bizonyított, hogy az idős tanár Budapesten született, a honosításának tehát nincs semmilyen akadálya – mondta el a konzul.
Kiállítás készül
Eközben a csíkszeredai demokrácia-központ munkatársaiban már meg is született az ötlet, miszerint kiállítást szerveznek azoknak az iratoknak a másolataiból, amelyekkel a hozzájuk fordulók igazolják magyar származásukat. Fénymásoltak már korabeli cserkészigazolványt, esküigazolványt, 1938-ban kiadott jogosítványt, zsold-, illetve cselédkönyvet, 1956-os vitézilovagrend-igazolványt, állampolgársági bizonyítványt is – részletezte lapunknak György László, a központ önkéntese.
Félnek a csángók
Szomorú és vidám történetekkel egyaránt találkoznak a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ munkatársai is a honosításhoz szükséges iratcsomó összeállítása során. Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi központ ügyvezetője elmondta, számukra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor kiderült, Csángóföldön még mindig félnek a hatóságoktól, attól hogy megtorlásban lesz részük, ha magyarságukat vállalják. A Forrófalváról származó, Sepsiszentgyörgyön élő család minden tagja igényelte a magyar állampolgárságot, azonban a szülőfaluban maradt testvérek közül csak egy élt a lehetőséggel, ő is csak egyedül, a felesége és gyereke számára már nem kérte a honosítást. A forrófalvi férfi felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyakönyvi iratait nehogy hazaküldjék a falujába, mert akkor megtudja a postás, a pap és a rendőr, hogy magyar állampolgárságot kapott. A dokumentumokat a sepsiszentgyörgyi testvérnek fogják postázni. Nemes Előd elmondta, kiderült, hogy a kilencvenes évek elején már nagyon sokan próbálkoztak, hogy visszaszerezzék a magyar állampolgárságot, összeállították a dokumentumokat, majd megkapták az elutasító választ, hogy lakhely nélkül nem jár az állampolgárság. Ezeket „a sokszor pimasz hangvételű” elutasításokat viszik be most a demokrácia-központba, elpanaszolják, hogy húsz évet kellett várniuk, amíg most végre megkaphatják az őket megillető magyar dokumentumokat. Általában régi magyar keresztlevelekkel, magyar iskolai értesítőkkel igazolják a magyar eredetet, kevés a honvédkönyv, de például egy 1943-ban kiállított nyilas elismerő oklevél is előkerült, amit elfogadtak, hiszen rajta volt a magyar hivatalos pecsét, tájékoztatott Nemes Előd. Megható a nyolcvan év feletti idős emberek hozzáállása, akik azért igénylik a magyar állampolgárságot, hogy „magyarként haljanak meg”. Aki már nem tud bemenni a demokrácia-központba, a gyerekét küldi, hogy intézze helyette a honosítási papírokat. Egy 1943-ban született hölgy a demokrácia-központban tudta meg, hogy ő élete első két évében már volt magyar állampolgár, ettől annyira meghatódott, hogy azután ötpercenként sírva fakadt, mesélte a központ ügyvezetője. Egy másik hölgy – arra utalva, hogy a demokrácia-központokban is alá lehet írni az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését támogató íveket – „Hol lehet aláírni Tőkést?” felkiáltással rohant be, meglehetősen zavarba hozva a központ munkatársait. Nemes Előd elmondta, január óta több mint háromezer kérelmező fordult meg a demokrácia-központban, ötszáz iratcsomót véglegesítettek.
Csabából Decebal
A marosvásárhelyi irodában már hetek óta nem számít különlegességnek az, amikor egy-egy román ajkú, de magyarul is beszélő személy fordul tájékoztatásért. Olyan román nemzetiségű személy is akadt, akit a nagymamája kísért el a Klastrom utcai demokrácia-központba, mert ő nem beszéli a magyar nyelvet. „Az ilyeneket kénytelenek vagyunk eltanácsolni, hisz nem jogosultak az állampolgárságra” – mondta el lapunknak Kali István irodavezető. Volt viszont arra is példa, amikor a Decebal keresztnévre hallgató középkorú férfi kikérte magának: apja-anyja magyar, és ő is annak született, becsületes neve pedig Csaba, csak hát annak idején az anyakönyvi hivatalban így románosították. „Természetesen ez a személy is, mint sok más, élni kíván az állampolgársági törvény adta viszszamagyarosítás lehetőségével” – számolt be az esetről Kali. A vásárhelyi EMNT statisztikájában az állampolgárságot igénylő legidősebb személy 94 éves, a legfiatalabb alig kéthetes.
Magyarab igénylő
Sok érdekes vagy megható esettel találkoztak a nagyváradi demokrácia-központ vezetői is az utóbbi néhány hétben – mondta el a Krónikának Nagy József Barna, a központ irodavezetője. Legutóbb például egy 91 éves nénihez szálltak ki otthonába Biharra, mivel ő maga már nem tud utazni. A hölgy most harmadjára lesz magyar állampolgár, 1920-ban ugyanis annak született, majd Észak-Erdély ideiglenes visszacsatolásakor néhány évre újra az lett, 1945-ig. Most azt mondja, szeretne magyar állampolgárként meghalni – meséli az irodavezető. Egyébként, mint mondja, elsősorban az idősebbek kérnek náluk segítséget a honosítás kérelmezéséhez, ezért leggyakoribb, hogy valaki az 1940 és a 45 közötti állampolgársági igazolványával bizonyítja jogosultságát. Ám a spektrum igen tág, és mint Nagy József Barna megjegyzi, most kezd kiderülni, milyen sokan megtartották a magyar világból származó családi dokumentumaikat. Az iskolai bizonyítványokból, ellenőrzőkből, vasúti igazolványokból, katonakönyvekből kiállítást is szeretnének nyitni később – persze csak akkor, ha a dokumentumok tulajdonosai szívesen kölcsönadnák ezeket. Olyan is volt már, aki pálinka- vagy bormérési engedélyével igazolta magyar származását – meséli az irodavezető.
Az eddigi legkülönlegesebb eset, amivel a nagyváradi demokrácia-központban találkoztak, egy olyan házaspáré, amelyben a feleség csángó, a férj pedig Szíriából érkezett, és az úgynevezett magyaráb törzsből származik – ez a népcsoport mintegy 500 évvel ezelőtt vándorolt ki Észak-Afrikába, és bár magyar identitását nem őrizte meg az évszázadok alatt, sokan közülük sejtik, hogy rokonai a magyar nemzetnek – magyarázza az irodavezető. A férfi Nagyváradon végezte el az orvosi egyetemet, és itt is dolgozik, most pedig honosítását kérné. A nemzetpolitikai államtitkárság közlése értelmében csak egy igazoló okiratra van szüksége arról, hogy valóban magyaráb származású, és el is indulhat a procedúra – azóta a férfi a dokumentumot meg is szerezte. Román nemzetiségűek is szép számmal jelentkeztek Nagyváradon – mondja Nagy József Barna. Kifejti: természetesen ők is kérhetik honosításukat, de csak akkor, ha valamenynyire beszélnek magyarul, ezt azonban nem a demokrácia-központ, hanem az illetékes hivatal ellenőrzi majd. A vegyes házasságok esetében persze általában ez nem probléma, hiszen ott a román fél is sok esetben többé-kevésbé beszéli a magyart.
„Olyan többméteres díszoklevelekkel is találkoztunk, amelyeket anno az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalnokai állítottak ki. Volt például egy 2×3 méteres, díszített, főerdészi kinevezés, vagy olyan katonai kitüntetés is, amelyet maga Nagybányai Horthy Miklós láttamozott” – tájékoztatott Veres-Kupán Enikő, a szatmárnémeti központ vezetője. Emellett számtalan katonakönyv, első világháborús hadikitüntetés, rendfokozat, csendőrigazolvány, kinevezés, megbízólevél, iskolai oklevél kerül elő a szatmári otthonokból, amelyekkel a kérelmezők az őseik vagy saját maguk magyar származását kívánják bizonyítani. A szatmári irodában a legfiatalabb kérelmező pár hónapos kisbaba, a legidősebb 90 éves bácsi volt. „Olyan idős személyek is igénylik az állampolgárságot, akik már súlyos betegek, és nehezen mozdulnak ki otthonról. Hozzájuk a múlt héten a kolozsvári konzul személyesen látogatott el átvenni az okiratokat. Megható, hogy az idős emberek is ilyen komolysággal kezelik az állampolgárság megszerzésének kérdését. Az idős Jékel házaspár például díszmagyarban fogadta a konzult, aki otthonukban látogatta meg őket” – tette hozzá a szatmári központ vezetője.
A Mikó utca 6. szám alatt található – a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemhez tartozó – Sebészeti és Műtéttani és Urológiai Klinika 1944. május 15-én keltezett sportorvosi igazolása a legkülönlegesebb irat, amellyel a felmenői egykori magyar állampolgárságát igazolta az egyik kérelmező – tudtuk meg Szabó Lillától, a kolozsvári demokrácia-központ irodavezetőjétől. Mint részletezte, a legtöbben a korabeli anyakönyvi kivonattal igazolják felmenőik magyar állampolgárságát, de hetente legalább egyszer ritka, különleges iratokkal érkezik valaki. A kérelmezők beleegyezésével fénymásolatot készítenek ezekről az okmányokról. A fent említett sportorvosi igazolást a Bástya Sportegyesület egyik játékosának állították ki, akit véglegesen eltiltottak a sportolástól. Az egyik legrégebbi okmány, amellyel jelentkeztek, 1908-as keltezésű, magyar és francia nyelven kiállított, Ferenc József korabeli útlevél. Az úti okmányt egy 23 éves rettegi (jelenleg Beszterce-Naszód megyei település) segédkereskedő nevére állították ki. Az útlevélből kiderül a segédkereskedő Romániába utazott, a Brassói Magyar Királyi Határrendészet Predeáli Kirendeltségének pecsétje legalábbis ezt tanúsítja. Szabó Lillától megtudtuk, meglehetősen gyakran fordulnak elő a beérkező iratok között az oktatási intézmények oklevelei. Ezek közül az egyik legérdekesebb iratott egy kislány nevére állították ki, amiért önként lemondott jutalomkönyvéről a „bombatámadást ért Református Kórház javára”.
Nem fél a csíki szlovák hokis
Könnyített honosítással kért magyar állampolgárságot egy szlovák jégkorongozó, aki jelenleg a HSC Csíkszereda csapatában játszik, és a magyar válogatott tagja szeretne lenni – írja a Magyar Nemzet. Ladislav Sikorcin a lépéssel vállalja azt is, hogy elveszíti szlovák állampolgárságát. Jelenleg a magyar nyelvet tanulgatja, miután azt családi körben nemigen beszélik. Édesanyja szlovák ugyan, de beszél magyarul, anyai nagyanyja viszont magyarként született.
Krónika (Kolozsvár)

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. Kongresszusán
Nagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait.
Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk?
Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is.
Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani?
Tisztelt Kongresszus!
Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni.
Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni.
A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.
1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak.
Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett.
Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok?
Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget.
Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket.
Tisztelt Kongresszus!
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk.
Tisztelt Kongresszus!
Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban.
1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt.
Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk.
A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig.
Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja.
És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik.
Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné.
Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ.
De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból.
Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is.
Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola.
Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról.
Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja.
De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például.
Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is.
Tisztelt Kongresszus!
Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is.
Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben.
Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki.
Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető.
Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között?
Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel.
Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk.
Tisztelt Kongresszus!
Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is.
Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke.
És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet.
Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk.
erdon.ro

Megállítani a csángóasszimilációt
A moldvai csángó magyarok oktatási programjának fejlesztését és kiterjesztését szorgalmazta az asszimiláció megállítása érdekében Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának tegnapi budapesti ülésén.
Solomon Adrián kiemelte: míg 2000-ben két helyszínen, ma már 24 faluban folyik magyar oktatási program, amelynek eredményeként sok gyermek jelentkezik magyar tanítási nyelvű intézménybe továbbtanulni. Mint elmondta, a 2010–2011-es tanévben 1860 gyermeket sikerült a programba bevonni, ugyanakkor szeretnének minél több gyermeket elérni, és minél több óvodás korú gyermekkel szeretnének foglalkozni. Kiemelte: még legalább 20-30 helyszínt szeretnének a programba bevonni, és további magyar házakat is szeretnének kialakítani. A magyarházak nemcsak a gyermekek, hanem az egész falu életében nagyon fontos szerepet játszanak – mutatott rá. Az elnök szorgalmazta azt is, hogy Bákóban, ahol a legtöbb csángó magyar él, egy oktatási-kulturális központot alakítsanak ki, és magyar nyelvű médiumok is működjenek Csángóföldön.
Középfokú oktatási intézmények kellenek
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerint, ha nem indult volna el a csángó oktatási program, ma nem beszélhetnénk a Kárpátokon-túli magyarságról. Az eredmények közé sorolta az Európa Tanács 2001-es témában megfogalmazott ajánlásait, hogy veszélyeztetettnek nyilvánították kultúrájukat. Ugyanakkor feltette a kérdést, hogy az elmúlt tíz évben az oktatási programot miért szinte kizárólag magyarországi forrásból valósították meg, miért volt elenyésző a román forrás, s az RMDSZ miért nem lépett fel hatékonyan. A jövőre nézve elengedhetetlennek tartotta Bákóban magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény kialakítását. Megjegyezte: mára a korábbi 62 ezerről 45 ezerre csökkent a magyarul még beszélők száma, és a korfája is meglehetősen rossz ennek a népcsoportnak. A csángóügy egyben modell is, hiszen a Kárpát-medence magyarságának többsége szórványban él. Ha az alkalmazott megoldások sikeresek, akkor azok máshol is használhatók lehetnek – hangsúlyozta.
Erősíteni kell az identitást
Pákozdi Judit, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke az előrehaladott asszimilációra hívta fel a figyelmet. Megjegyezte: előrelépéshez e téren magukra a csángókra is szükség van, ezért identitásukat erősíteni kell. Horváth Szilárd, a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány elnöke arról beszélt, hogy jó lenne, ha minden magyarul tanuló csángó gyermeknek lenne egy befogadó családja Magyarországon. Elmondta: az alapítvány közel 300 millió forinttal támogatta a csángóföldi programot az elmúlt mintegy hat évben. Ugyanakkor úgy látta, a civil szférában még van tartalék, ezért a kezdeményezések, támogatási formák további bővítését szeretnék elérni. Ezek között említette a Csángóföldön oktató tanárok, kiadványok, többnyelvű misekönyvek kiadásának támogatását. Fontosnak tartotta, hogy együtt tudjanak működni az állami szférával, az erről szóló egyeztetések már megkezdődtek.
Magyar médium kell
A diószéni születésű, moldvai csángó keramikusművész, Petrás Mária arról beszélt, először történik meg, hogy a magyar Országgyűlés asztalára kerül az ügyük. Kapcsolódva az előtte elhangzott felvetésekhez, megerősítette, helyzetükön nagyon sokat segítene, ha magyar nyelvű médium működhetne Csángóföldön. A moldvai magyarságot úgy fosztották meg nyelvétől és magyar nyelvű misétől, hogy soha nem kérdezték meg őket – mutatott rá, hozzátéve: hibás megközelítés lenne, ha most azt kérdezgetnék tőlük, hogy valóban magyarnak vallják-e magukat.
Erdély.ma

Kiterjesztenék a csángók oktatását
A moldvai csángómagyarok oktatási programjának fejlesztését és kiterjesztését szorgalmazta az asszimiláció megállítása érdekében Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának tegnapi budapesti ülésén.
Solomon Adrián kiemelte: míg 2000-ben két helyszínen, ma már 24 faluban folyik magyar oktatási program, sok gyermek jelentkezik magyar tanítási nyelvű intézménybe tovább tanulni. A 2010—2011-es tanévben 1860 gyermeket sikerült a programba bevonni, ugyanakkor szeretnének minél több óvodáskorú gyermekkel foglalkozni. Még legalább húsz-harminc helyszínt szeretnének bevonni a programba, és újabb magyar házakat alakítanának ki. A magyar házak nem csak a gyermekek, hanem az egész falu életében nagyon fontos szerepet játszanak — hangsúlyozta. Szorgalmazta továbbá, hogy Bákóban, ahol a legtöbb csángómagyar él, alakítsanak ki egy oktatási-kulturális központot, és magyar nyelvű médiumok is működjenek Csángóföldön. Mint mondta, az anyanyelven való tanulást a törvények ugyan biztosítják, de a helyhatóságok gyakran nem tartják azt be. Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerint a csángókérdés egyrészt sikertörténet, másrészt nagyon sok még a megoldandó probléma. Ha nem indult volna el a csángó oktatási program, ma nem beszélhetnénk a Kárpátokon túli magyarságról — fogalmazott. A jövőre nézve elengedhetetlennek tartotta Bákóban magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény kialakítását. Megjegyezte: mára a korábbi 62 000-ről 45 000-re csökkent a magyarul még beszélők száma, és a korfája is meglehetősen rossz ennek a népcsoportnak. Ugyanakkor feltette a kérdést, hogy az elmúlt tíz évben az oktatási programot miért szinte kizárólag magyarországi forrásból valósították meg, miért volt elenyésző a román forrás, s az RMDSZ miért nem lépett fel hatékonyan. Pákozdi Judit, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke az előrehaladott asszimilációra hívta fel a figyelmet. Horváth Szilárd, a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány elnöke szerint jó lenne, ha minden magyarul tanuló csángó gyermeknek lenne egy befogadó családja Magyarországon. A diószéni születésű, moldvai csángó keramikusművész, Petrás Mária arról beszélt, először történik meg, hogy a magyar Országgyűlés asztalára kerül az ügyük. Kalmár Ferenc KDNP-s politikus elsősorban a székelyföldi kapcsolatok terjesztésében lát lehetőséget. A bákói magyar ház felépítése szerinte kemény ellenállásba ütközik majd, de ennek ellenére meg kell próbálni — vélekedett. Szili Katalin, a bizottság független alelnöke problématérkép készítésére tett javaslatot, hogy valóban elérjék a nyelv és a kultúra megtartását Csángóföldön. Azt is kezdeményezte, hogy a finanszírozás ügyét később tűzze napirendjére a bizottság. Szávay István (Jobbik) arra biztatta képviselőtársait, hogy hozzá hasonlóan vállaljanak keresztszülőséget egy-egy csángó gyermek támogatása érdekében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kevés csángó igényli a magyar állampolgárságot
Havonta mintegy ötven csángóföldi lakos készítteti el a magyar állampolgárság igényléséhez szükséges dokumentációt – közölte a Krónikával Hegyeli Attila. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) ügyvivője szerint főleg a Magyarországon munkát vállalók élnek az egyszerűsített honosítási eljárás adta lehetőséggel, és így az anyaországi polgármesteri hivatalokban nyújtják be igénylésüket. Az ügyvivő cáfolta azokat a sajtóhíreket, miszerint a román katolikus papok akadályoznák a csángókat a dokumentáció összeállításában.
Mesterségesen gerjesztik a konfliktust Budapestről azok, akik abból élnek, hogy feszültséget keltsenek” – jelentette ki a Krónikának Hegyeli.
A moldvai csángókkal külön foglalkozik az egyszerűsített honosítási eljárásról szóló, 2010. évi 44. törvény, eszerint nekik nem kell bizonyítaniuk, hogy felmenőik Magyarország területén éltek, ők csak valószínűsíthetik magyar származásukat. Ez az igénylőnek vagy felmenőinek családneve vagy születési helye alapján történik, de elősegíthetik más okmányok is, például magyariskola-látogatási igazolás, de mellékelniük kell egy magyar nyelven írt önéletrajzot is. György László, a csíkszeredai demokrácia-központ munkatársa szerint a moldvai csángókra vonatkozó passzus a Hargita megye területén élő csángókra nem vonatkozik, ugyanis ezek felmenői élhettek az egykori Magyarország területén.
Túlsúlyban a külföldi munkavállalók
Hegyeli Attila elmondta, havonta átlagosan ötven iratcsomó összeállításában segít, de nem tapasztalta, hogy a román ajkú katolikus papok akadályoznák a magyar honpolgárság megszerzéséhez szükséges egyházi bizonylatok kiállítását. Csupán egyetlen alkalommal jelezte egy ügyfél, hogy a pap nem állította ki első kérésre a kért bizonylatot. Azonban ez az egyedi eset is néhány napon belül megoldódott, ugyanis a plébános mindössze felettese tanácsát kérte az ügyben, aztán különösebb gond nélkül kiállította az igazolást. Egyébként Hegyeli hivatalos román–magyar fordítóként elkészítette az egyházi bizonylat román–latin–magyar verzióját is, amit a román ajkú papok szintén aláírnak.
Az ügyvivő arról is beszámolt, hogy sokan még a múlt év végén kérték a szükséges igazoló iratokat, hogy visszatérve magyarországi munkahelyükre már január elején kérvényezhessék a magyar állampolgárságot. „A csángók közül a magyar honpolgárságot kérvényezők többsége olyan személy, aki Magyarországon vállalt munkát” – magyarázta Hegyeli. Ezek rendszerint a munkahelyükhöz legközelebb eső polgármesteri hivatalnál adják be a kérésüket. Az ügyvivő szerint eddig egyetlen visszajelzés sem érkezett arra nézve, hogy az iroda által összeállított aktacsomó ne lenne rendben.
Kevesen kérik az állampolgárságot
Nem nevezhető általános jelenségnek, hogy akadályoznák a csángókat a magyar állampolgárság megszerzésében – jelentette ki a Krónika kérdésére Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ vezetője. Irodájukban mindössze két esetben panaszkodtak a csángók, hogy a plébános nem adta ki nekik az egyházi bizonylatot, több esetről nincs tudomásuk. Egy esetben viszont egy forrófalvi csángó férfi arra kérte a központ munkatársait, ne küldjék haza a szülőfalujába a magyar anyakönyvi iratait, mert így megtudná a postás, a pap és a rendőr, hogy magyar állampolgárságot kapott. A férfi attól tartott, negatív következményei lesznek annak, ha vállalja magyarságát.
A sepsiszentgyörgyi központban kevés csángó fordult meg, mondta Nemes Előd, holott a városban mintegy 800 moldvai magyar család él, évtizedekkel ezelőtt költöztek ide, és egy részük már a tömbmagyarságban románosodott el. Római katolikus vallásukat azonban megtartották, az Állomás negyedi templomban román nyelvű misét is tartanak számukra. Nemes Előd elmondta, a beköltözött csángók közül eddig csak néhányan állították össze az iratcsomót a magyar állampolgárság megszerzéséhez, és ők nem panaszkodtak a papokra. Ahogy a csíkszeredai és gyergyószentmiklósi demokrácia-központban sem tapasztaltak visszaélést a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges iratok beszerzésében. Gyergyószentmiklóson eddig egyetlen csángó sem kérvényezte a magyar honpolgárságot, tájékoztatta lapunkat Bákai Magdolna irodavezető. Információink szerint a csíkszeredai magyar konzulátuson csak néhány csángó kérte a magyar állampolgárságot, és ők sem panaszkodtak arra, hogy falujukban akadályoznák őket ebben.
A csángókérdésről Budapesten: sok még a probléma
A moldvai csángómagyarok oktatási programjának fejlesztését és kiterjesztését szorgalmazta az asszimiláció megállítása érdekében Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának tegnapi budapesti ülésén. Kiemelte: míg 2000-ben két helyszínen, ma már 24 faluban folyik magyar oktatási program, amelynek eredményeként sok gyermek jelentkezik magyar tanítási nyelvű intézménybe továbbtanulni.
Mint elmondta, a 2010–2011-es tanévben 1860 gyermeket sikerült a programba bevonni, ugyanakkor szeretnének minél több gyermeket elérni, és minél több óvodás korú gyermekkel szeretnének foglalkozni. Kiemelte: még legalább 20–30 helyszínre terjesztenék ki a programot, és további magyar házakat is szeretnének kialakítani. Utóbbiak ugyanis nemcsak a gyermekek, hanem az egész falu életében nagyon fontos szerepet játszanak, mutatott rá. Az elnök szorgalmazta azt is, hogy Bákóban, ahol a legtöbb csángómagyar él, egy oktatási-kulturális központot alakítsanak ki, és legyen magyar nyelvű média is a Csángóföldön.
Megjegyezte: az anyanyelven való tanulást a törvények ugyan biztosítják, de a helyhatóságok gyakran nem tartják azt be. Kijelentette: kötelességünk esélyt adni a következő generációnak, hogy láthassák őseik kultúráját.
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója arra mutatott rá, hogy a csángókérdés egyrészt sikertörténet, másrészt nagyon sok még a megoldandó probléma. Feltette a kérdést, hogy az elmúlt tíz évben az oktatási programot miért szinte kizárólag magyarországi forrásból valósították meg, miért volt elenyésző a román forrás, és az RMDSZ miért nem lépett fel hatékonyan. A jövőre nézve elengedhetetlennek tartotta magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény kialakítását Bákóban. Megjegyezte: mára a korábbi 62 ezerről 45 ezerre csökkent a magyarul még beszélők száma, és a korfája is meglehetősen rossz ennek a népcsoportnak. A csángóügy egyben modell is, hiszen a Kárpát-medence magyarságának többsége szórványban él. Ha az alkalmazott megoldások sikeresek, akkor azok máshol is használhatók lehetnek, hangsúlyozta.
Pákozdi Judit, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke az előrehaladott asszimilációra hívta fel a figyelmet. Megjegyezte, ennek elkerülése érdekében erősíteni kell a csángók identitását. Horváth Szilárd, a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány elnöke arról beszélt, hogy jó lenne, ha minden magyarul tanuló csángó gyermeknek lenne egy befogadó családja Magyarországon. Elmondta: az alapítvány közel 300 millió forinttal támogatta a csángóföldi programot az elmúlt mintegy hat évben, de a támogatási formák további bővítését szeretnék elérni. Ezek között említette a Csángóföldön oktató tanárok, kiadványok, többnyelvű misekönyvek kiadásának támogatását.
A diószéni születésű Petrás Mária keramikusművész arról beszélt, hogy a moldvai magyarságot úgy fosztották meg nyelvétől és a magyar nyelvű misétől, hogy soha nem kérdezték meg őket. Rámutatott: hibás megközelítés lenne, ha most azt kérdezgetnék tőlük, hogy valóban magyarnak vallják-e magukat.
Honosítás: azonosító és lakcímkártya
Nyilvántartásba veszik a 2011. január 1-jét követően kedvezményesen honosított, és Magyarországon lakóhellyel nem rendelkező polgárokat annak a törvénymódosító-javaslatnak értelmében, amelyet tegnapi ülésén fogadott el az Országgyűlés. Az érintettek személyi azonosítót és lakcímet tartalmazó okmányt kapnak. A parlament a törvény sürgős kihirdetését kérte a köztársasági elnöktől.
A Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszter által benyújtott változtatások azért váltak szükségessé, mert az egyszerűsített honosítás bevezetésével megszűnt az az általános követelmény, hogy a magyar állampolgárság megszerzésének előfeltétele a magyarországi lakóhely megléte. Ennek következtében az indoklás szerint jelenleg nincs olyan hatósági nyilvántartás, amelynek segítségével a kedvezményesen honosítottakról megbízható adatok állnának rendelkezésre. Ebből következően szükséges megteremteni annak jogi keretét, hogy a 2011. január 1-jét követően kedvezményesen honosított, Magyarországon lakóhellyel nem rendelkező polgárok a személyi adat-és lakcímnyilvántartás hatálya alá tartozzanak – olvasható a jogszabály indoklásában.
A módosítások értelmében az érintetteket az állampolgársági ügyekben eljáró szerv elektronikus értesítése alapján hivatalból induló eljárás keretében vennék nyilvántartásba, a magyarországi lakóhellyel nem rendelkezők részére személyi azonosítót és lakcímet tartalmazó okmányt adnának ki.
Bíró Blanka, Jánossy Alíz, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Diószegi László: 45 ezerre csökkent a magyarul még beszélő csángók száma
A moldvai csángómagyarok oktatási programjának fejlesztését és kiterjesztését szorgalmazta az asszimiláció megállítása érdekében Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának hétfői budapesti ülésén.
Solomon Adrián kiemelte: míg 2000-ben két helyszínen, ma már 24 faluban folyik magyar oktatási program, amelynek eredményeként sok gyermek jelentkezik magyar tanítási nyelvű intézménybe továbbtanulni. Mint elmondta, a 2010-2011-es tanévben 1860 gyermeket sikerült a programba bevonni, ugyanakkor szeretnének minél több gyermeket elérni, és minél több óvodás korú gyermekkel szeretnének foglalkozni. Kiemelte: még legalább 20-30 helyszínt szeretnének a programba bevonni, és további magyar házakat is szeretnének kialakítani. A magyarházak nem csak a gyermekek, hanem az egész falu életében nagyon fontos szerepet játszanak – mutatott rá.
Az elnök szorgalmazta azt is, hogy Bákóban, ahol a legtöbb csángómagyar él, egy oktatási-kulturális központot alakítsanak ki, és magyar nyelvű médiumok is működjenek Csángóföldön.
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerint ha nem indult volna el a csángó oktatási program, ma nem beszélhetnénk a Kárpátokon túli magyarságról. Az eredmények közé sorolta az Európa Tanács 2001-es témában megfogalmazott ajánlásait, hogy veszélyeztetettnek nyilvánították kultúrájukat. Ugyanakkor feltette a kérdést, hogy az elmúlt tíz évben az oktatási programot miért szinte kizárólag magyarországi forrásból valósították meg, miért volt elenyésző a román forrás, s az RMDSZ miért nem lépett fel hatékonyan.
A jövőre nézve elengedhetetlennek tartotta Bákóban magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény kialakítását. Megjegyezte: mára a korábbi 62 ezerről 45 ezerre csökkent a magyarul még beszélők száma, és a korfája is meglehetősen rossz ennek a népcsoportnak. A csángóügy egyben modell is, hiszen a Kárpát-medence magyarságának többsége szórványban él. Ha az alkalmazott megoldások sikeresek, akkor azok máshol is használhatók lehetnek – hangsúlyozta.
Pákozdi Judit, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke az előrehaladott asszimilációra hívta fel a figyelmet. Megjegyezte: előrelépéshez e téren magukra a csángókra is szükség van, ezért identitásukat erősíteni kell.
Horváth Szilárd, a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány elnöke arról beszélt, hogy jó lenne, ha minden magyarul tanuló csángó gyermeknek lenne egy befogadó családja Magyarországon. Elmondta: az alapítvány közel 300 millió forinttal támogatta a csángóföldi programot az elmúlt mintegy hat évben. Ugyanakkor úgy látta, a civil szférában még van tartalék, ezért a kezdeményezések, támogatási formák további bővítését szeretnék elérni. Ezek között említette a Csángóföldön oktató tanárok, kiadványok, többnyelvű misekönyvek kiadásának támogatását. Fontosnak tartotta, hogy együtt tudjanak működni az állami szférával, az erről szóló egyeztetések már megkezdődtek.
A diószéni születésű, moldvai csángó keramikusművész Petrás Mária arról beszélt, először történik meg, hogy a magyar Országgyűlés asztalára kerül az ügyük. Kapcsolódva az előtte elhangzott felvetésekhez, megerősítette, helyzetükön nagyon sokat segítene ha magyar nyelvű médium működhetne Csángóföldön. A moldvai magyarságot úgy fosztották meg nyelvétől és magyar nyelvű misétől úgy, hogy soha nem kérdezték meg őket – mutatott rá, hozzátéve: hibás megközelítés lenne, ha most azt kérdezgetnék tőlük, hogy valóban magyarnak vallják-e magukat.
Kalmár Ferenc (KDNP) szintén arról beszélt, hogy nagyon fontos lenne magyar nyelvű rádió, vagy televízióadás elindítása, illetve az oktatási program bővítése. A KDNP-s politikus elsősorban a székelyföldi kapcsolatok terjesztésében lát lehetőséget. A bákói magyar ház felépítése szerinte kemény ellenállásba ütközik majd, de ennek ellenére – mondta – meg kell próbálni.
Szili Katalin, a bizottság független alelnöke problématérkép készítésére tett javaslatot, hogy valóban elérjék a nyelv és a kultúra megtartását Csángóföldön. Azt is kezdeményezte, hogy a finanszírozás ügyét később tűzze napirendjére a bizottság. Szávay István (Jobbik) arra biztatta képviselőtársait, hogy hozzá hasonlóan vállaljanak keresztszülőséget egy-egy csángó gyermek támogatása érdekében.
Transindex

Bakk-Dávid Tímea
"ELŐRE A KEZEDET"
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 1. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Bogdánfalván a pap is magyarul tanulna; Külsőrekecsinben van a legkényelmesebb „magyar ház”,
ahol a tanárkollégák is zuhanyozhatnak.
Bogdánfalva az idei tanév új helyszíne a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) magyar oktatási programja számára. A Transindex és az MCSMSZ egyik magántámogatója, az Apemin Tusnad képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva.
Negyedórás út Bákótól, az MCSMSZ fehér furgonját követjük; keskeny, aszfaltozatlan zsákutcában található a bogdánfalvi „magyar iskola”. Azaz egy nagyobbacska falusi ház, ahol az – egyelőre csupán – iskolán kívüli tevékenységek zajlanak. A bejárati ajtó fölött hihetetlen mennyiségű plüssállat biztosítja a megfelelő szigetelést; odabent egy kezdőcsoporttal foglalkozik éppen az itt lakó és tanító pedagógus.
Ahol a pap is tanulna magyarul
Bodó Judit egy évet tanított már Pusztinán, az állami iskolában és a Magyar Házban is. A 2010-2011-es tanévet itt, Bogdánfalván vállalta el. „Most már megbarátkoztam a hellyel, a gyerekekkel; voltunk kirándulni, jó itt, szeretem. De itt a nyelvállapot jóval rosszabb, mint Pusztinán” – meséli. Az apróságok nagy többsége valóban csak egy-egy szót tud egyelőre magyarul; velük játékos formában, teljesen az alapoktól kell kezdeni a magyar nyelv tanítását. A mostani beiratkozókkal együtt januárban 42-en voltak. Vannak, akik kiiratkoztak, mert a szüleik nem engedték őket. Legtöbben az ötödik-hatodikosok járnak, a két párhuzamos osztályból szinte mindenki.
„Előre a kezedet, utána hátra” – a gyerekek mozgással egybekötött dalocska segítségével tanulják meg a testrészek nevét; a most először érkezett gyerekek figyelik, mit csinálnak és mondanak a többiek, akik már játszották ezt a játékot. Kitűnik a többiek közül egy szőke kislány, aki magabiztosan tudja a szöveget, alig téved, és még egy másik dalt is elénekel teljesen egyedül.
Egy másik játékos foglalkozás során az állatok és növények magyar nevét tanulják a kicsik. Celi, úgy tűnik, eminens a kezdők közt: szinte az összes állat és gyümölcs nevét tudja magyarul a Judit által felmutatott képeken, de Sergiu is nagyon ügyes.
Celi a testvérével az elsők közt kezdett járni a tanév elején – ez látszik is. „Innen tudom lemérni, mennyit fejlődtek, mikor a teljesen kezdőkkel jönnek órára” – mondja Judit.
Judit módszere, hogy a képen látható állat nevét először románul mondja a gyerek, majd – ha tudja – a magyar változatot. Szemmel láthatóan az az elv, hogy magyarul beszél velük, esetleg, ha nagyon nem értik, mi most éppen a feladat, elmondja románul is, de ezt általában megteszik helyette a társak, akik már értik – segítenek a többieknek. A kooperáció mellett azonban versengés is van, hiszen aki helyesen tudja egy állat nevét, odakapja a képecskét; aki a legjobb, annak gyűl ki a foglalkozás végére a legtöbb. A gyerekeknek meg is kell számolniuk a végén, kinek mennyi képecskéje gyűlt össze – így egyúttal a számolást is gyakorolják.
A faluban az iskolaigazgató, a polgármester, az egyház egyelőre közömbösen viszonyul a kis falusi házban zajló iskolán kívüli tevékenységhez. „Hallottam, hogy az iskolában néha a tanárok megszidták a gyereket, hogy nem tanultál, bezzeg a magyarra van időd. De vannak nagyon barátságosak is, kölcsönkérték a zselés tollat (amivel kézműves foglalkozásokon lehet díszíteni tárgyakat – szerk. megj.), vagy akiket felvettem autóval, mert stoppoltak, azokkal is jól elbeszélgettünk. A pap pedig szeretne magyarul tanulni, szóval nem panaszkodhatom” – mosolyog.
A felnőttek tudnak magyarul; általában véve jól fogadták, hogy elindult a magyartanítás a falujukban, de volt, aki azt mondta, nem küldi a gyerekét, mert fölösleges. Olyan is akadt, aki megszólította a pedagógust a faluban, hogy miért köszön magyarul. Viszont a gyerekek mesélték, kolindáláskor, amikor egy karácsonyi éneket magyarul énekeltek el, az öreg néni sírva fakadt, hogy ő ezt ismeri, s énekeljék el még egyszer. De olyanok is voltak, akik elkergették a gyerekeket, hogy ne énekeljenek magyarul.
Bogdánfalván Judit egyedül tanít, nincs olyan társaság, mint Pusztinán, akikkel ki lehetett járni. A szomszédokkal jóban van, de a faluban a közbiztonság sem túl jó, ezért a pedagógus inkább otthon ül. Marad jövőre? „Mindenképp maradok Csángóföldön, a tanulmányi szerződés is ideköt. Hogy Bogdánfalván tanítok-e jövőre is, az a vezetőség döntése lesz. Maradnék, mert már megszoktam, egy új helyszínen nehéz a beilleszkedés” – válaszolja. Jövőben az MCSMSZ mindenképp megpróbálja az iskolában is bevezetni az órákat Bogdánfalván.
300 gyerek magyarórán
A következő helyszín az abszolút pozitív példa: Külsőrekecsin. Több mint háromszáz gyerek jár a magyarórákra, óvodától nyolcadikig. A girbegurba, sáros utcácskákon felfele haladva elhagyunk egy útkereszteződésnél felállított keresztet, amelyen még magyar felirat olvasható; Solomon Adrián MCSMSZ-elnök szerint talán ez az utolsó hasonló vallásos magyar felirat Moldvában, amit még nem tüntettek el.
Az apró parasztházak közt kimagasló, narancssárga épület eltéveszthetetlen: ez a külsőrekecsini Gyermekek Háza. Terveit Maczalik Arnold kolozsvári építész készítette el, az épületet 2009 szeptemberében avatták fel.
Külsőrekecsin 2001-ben kapcsolódott be az iskolán kívüli oktatási programba, a foglalkozásokat magánháznál tartották. 2000 előtt is voltak nyári táborok, illetve magyar nyelvű foglalkozások, ha nem is rendszeresen. Nagyon nehéz volt eladó telket találni a faluban; házat a helyiek egyáltalán nem adnak el, vagy csak nagyon drágán; végül 2006-ban sikerült megvásárolni ezt a területet – helyez képbe Solomon Adrián.
2003-tól az állami oktatás keretein belül is tanulhatnak magyarul heti 3 alkalommal a gyerekek. Látogatásunkkor az óvodásokkal éppen Divald Borbála tanító foglalkozik; a fiatal magyarországi származású lány már évek óta itt tanít, és úgy tűnik, véglegesen letelepszik Csángóföldön, hiszen párját is itt találta meg. Nem ér rá azonban beszélgetni, Becze Gizella vezet fel minket az emeleten található tanári lakrészbe, ahol egy tea mellett mesél tapasztalatairól. A csíkcsicsói pedagógus otthon, Hargita megyében két évet óvónőként dolgozott, ám ettől a tanévtől nem kapott állást; 2010 szeptemberében hívták Külsőrekecsinbe, azóta ő tartja a faluban az iskolai magyarórákat a 2-4. osztályosoknak. Mindegyik osztálynak 3 órája van egy héten, egy-egy évfolyamon két, kb. 20 fős osztály is van, sok a gyerek. Két váltásban járnak, mert kevés az osztályterem.
Becze Gizella nem bánta meg a döntését: „tanítási tapasztalatot szerzek egy más környezetben; felénk magyar tannyelvű iskolák vannak, ilyesmit nem tapasztalhatnék”, magyarázza. Közben egyetemre jár, a munka mellett ez minden idejét lefoglalja. A szülők gyakran megállítják az utcán, a gyerekek előmeneteléről érdeklődve, mindenki nagyon kedves.
Bár Külsőrekecsin egy bejáratott helyszín, ahol teljesen elfogadott a magyartanulás, a gyerekek magyar szókincse változó. Van olyan gyerek, aki egyáltalán nem beszél magyarul, vegyes családból származik, édesapja vendégmunkás Magyarországon – mivel otthon nem kap segítséget a magyartanulásban, lassabban fejlődik. De olyan is akad, aki nagyon szépen beszél, mindent megért, és ki tudja fejezni magát. Egy-egy osztályon belül is nagyok tehát a különbségek – ezt Gizella úgy oldja meg, hogy olyan feladatlapokat készít elő, amelyeken könnyebb és nehezebb gyakorlatok is vannak. Aki nem érti a feladatot, annak körbeírja, vagy itt is sok esetben a gyerekek magyaráznak románul egymásnak. Emellett a haladóknak pluszfeladatot is kell oldaniuk.
A tanáriban a kollégák rendesek, s ha a székelyföldi pedagógus romántudása hiányosnak bizonyul, elnézik, segítenek. Becze Gizella egy nyolcadikos osztályt is tanít, a nagyobbakat amúgy Kovács Melánia tanítja az iskolában. Van két nyolcadikos lány, akik Csíkszeredába készülnek, velük külön Divald Borbála is foglalkozik. A nagyok délután járnak, a magyaróra a nyolcadiknak délután 5-től 6-ig tart – már sötét van, mire hazaérnek, de járnak hűségesen.
Transindex.ro

Bakk-Dávid Tímea
MENŐ A MAGYAR BESZÉD
Látogatás csángóföldi magyar oktatási helyszíneken 2. (Csángó oktatási program - mi ez? Célja a csángóföldi településeken a magyar nyelv oktatásának bevezetése, kiterjesztése. A gyerekek anyanyelvként tanulhatják a magyart, ha ezt a szülők írásban kérik a település iskolájában. Az MCSMSZ oktatási programja keretében jelenleg 23 településen tartanak Csángóföldön magyarórákat – iskolai választott tantárgyként és/vagy iskolán kívüli fakultatív foglalkozások keretében. Moldvában kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, eddig 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet.)
Csík nem Csíkszereda, és Buda nem Budapest. Nem magyarul éneklik a Tente babát, de egy asszony próféta lehet a saját falujában.
Transindex és az Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) egyik magántámogatója, a Tusnád Ásványvíz Rt. képviselője több oktatási helyszínre is ellátogatott; az első állomásunk Bogdánfalva volt, utána Külsőrekecsinbe, egy bejáratott oktatási helyszínre szálltunk ki, ahol működik a Gyermekek Háza is. Riportunk második részében csíki és budai helyszíni tapasztalatainkról számolunk be – nem Csíkszeredáról és nem Budapestről van szó, hanem két Bákó megyei csángó településről.
Magyarok a csíki „sectorul Bucuresti”-ben
Külsőrekecsinből Csík faluba érkezünk. Itt 2004-ben kezdődött a magyar oktatás; elég nehezen indult be, eleinte ellenségesen fogadták az MCSMSZ programját. Ám az utóbbi években megfordult a folyamat – meséli Solomon Adrián MCSMSZ-elnök.
A szövetség egy falusi házat, illetve melléképületeket vásárolt meg; a ház és az udvar egyáltalán nem tűnik ki a szomszédai közül a falu „sectorul Bucuresti”-nek nevezett szegletében. Itt is sár van; aszfalt még nyomokban sincs a főúttól távolabb lévő csángó falvakban. Az új idők jeleként egy kisgyerek gördeszkázni próbál – betonfelület vagy aszfalt híján a patak befagyott jegén, nem túl nagy sikerrel.
A „tanterem”-szobában épp egy nyolcadikos kislány nyelvtanozik Tamás Tündével, aki már 2008 óta tanít a faluban.
Fekete-Kászoni Rita félév közben érkezett Csíkszeredából, mert, mint mondja, már nagyon akarta látni, mi történik a moldvai magyar oktatási programban. „Szüleim kostelekiek, a nyarakat ott töltöttem, az ott tanító magyartanárok – Imre Éva és Ferencz András – példája volt hatással rám.” Biokémia és menedzsment után most pedagógiát tanul Székelyudvarhelyen. Az MCSMSZ más tanáraihoz hasonlóan vállalta, hogy Moldvában tanít az egyetem ideje alatt, ennek fejében a szövetség fizeti a tandíját, mintegy továbbképzésként. Ötödiktől tizenkettedikig tanítja Csík falu gyerekeit iskolán kívül; az iskolai órákat Tamás Tünde tartja.
Ahol menő magyarul tudni
„Az emberek nem fogadnak be egykönnyen a közösségbe; de ha befogadtak, akkor alig engednek el. Kezdünk a fiatalsággal is összebarátkozni, ami olyan szempontból is fontos, hogy lehet majd táncsoportot alapítani.” Fekete-Kászoni Rita szerint a felnőttek mind tudnak magyarul; ha látogatóba mennek, a családban egymás közt is magyarul beszélnek a szülők és gyermekek. A középiskolások meg egyenesen élvezik, hogy olyan nyelven tudnak egymás közt beszélgetni, amit a román többség nem ért: menő dolog magyarul tudni. „Sajnos ez nem jellemző mindenhol az egész megyében” – teszi hozzá Solomon Adrián.
Ritának bejön a moldvai tanárkodás. Nem szeretne Kosteleken tanítani? „Senki ne legyen próféta a saját falujában” – mosolyog. Adrián hozzáteszi, még van olyan tanáruk, aki csángóföldi, de nem a saját falujában tanít.
A „magyar iskola”, ahogy a faluban nevezik, kicsi, ezért nem alkalmas nagyobb rendezvények szervezésére. Az egyház ifjúsági házában vagy a kocsmában szoktak koncertet, táncházat tartani. A pappal jóban vannak a lányok, elhívták házszentelni is, az osztálytermet is megáldotta.
A sepsiszentgyörgyi születésű, de ugyancsak kosteleki származású Tamás Tünde azt mondja: nem is menne más faluba. Már harmadik éve Csíkban tanít, és még maradna. Nem tudja meddig, de jól érzi itt magát, jól kijön a helyiekkel. A legtöbben szívesen segítenek, ha valamire megkérik őket; jó a viszony a szomszédokkal. Egyetlen ellenpéldát mondanak, amikor megtudták, hogy egy részeg helybeli csúnyán beszélt (egyébként magyar nyelven) „a magyarokról”, akiket „fel kéne akasztani”, de ez a férfi is szemtől szemben kedves velük.
Másodiktól negyedikig azok a gyerekek, akik járnak órára, járnak az iskolában is; Tünde 3 csoporttal, 24 gyerekkel foglalkozik. Az iskolában 2 tanítónő van, az 1-3., illetve a 2-4. összevont osztályban tanítanak. Közreműködőek a magyartanárokkal. Néha egy-egy szülő aggodalmaskodik, hogy minek az a plusz óra, így is annyi tantárgy van, olyankor Tünde megnyugtatja őket: úgysem hagy sok házifeladatot.
Csíkból Csíkszeredába – s vissza
Akik 2005-ben másodikos-harmadikosként elkezdték, nagyrészt folytatják a magyartanulást – mondja Tünde. Csík faluból volt három gyerek, akik Csíkszeredába mentek továbbtanulni, ám hazajöttek, a társaik biztatták, jöjjenek át Bákóba; nehéz is volt Csíkszeredában mindent magyarul tanulni, s ennek híre ment a faluban, kicsit elbátortalanodott a többi gyerek is, nem akarnak menni. Most is van egy gyerek, aki menne kilencediktől – de egyedül nem akar.
Sulibörzét kellene tartani, más csángó falvakból Csíkszeredában tanuló diákok kéne eljöjjenek Csík faluba, hogy elmeséljék, milyen az ottani élet – vetik fel a pedagógusok. Solomon Adrián szerint szoktak is kivinni a csíkszeredai kollégiumba kisebb csángó diákokat, hogy a helyszínen győződjenek meg arról, jó hely, és érdemes székelyföldi iskolába felvételizni. Hogy utána mi történik velük, az nagyon változó – van, aki munkába áll, Erdélyben marad, vannak továbbtanulók is. Akik nyolc-tíz éve magyarul tanultak egy darabig, majd Bákóban végeztek, hazajöttek, családot alapítottak, azok nem éneklik a gyereküknek magyarul a Tente babát, fogalmaz Tamás Tünde. Inkább a nagyszülők beszélnek magyarul az unokáikkal. Ám valószínűleg ez a generáció nem zárkózik majd el attól, hogy a saját gyerekeit is magyarórára adja, tehát lesz folytonosság. Előfordul, nem is ritkán, hogy a fiatalok az utcán magyarul szólnak egymáshoz.
A mostani 30-40 évesek korosztálya azonban minden szinten kiesett a magyar oktatásból és mentalitásváltási folyamatból – véli Solomon Adrián. Nagyon szépen beszélnek magyarul, a házastársak anyanyelvükön szólnak egymáshoz otthon, ám „a gyerekhez meg a kis állatokhoz már románul beszélnek”.
Aki próféta a saját falujában
A Klézse községhez tartozó Buda az utolsó állomás: itt a moldvai magyar hagyományőrzés és visszatanítás egyik helyi apostolához, a szívélyes és katonás, karakán „néne Vittorihoz” – ahogy mindenki nevezi – kopogunk be. Épp baj van a kéménnyel, füst van a szobában, a gyerekekkel kijött az udvarra, ahol ugrókötéllel játszva a hét napjait gyakorolják.
Botezatu Victoria a saját házában tanít nemcsak magyar beszélgetést, de csángó hagyományos mesterségeket, szokásokat, régi dalokat, táncokat a fiataloknak. „Nem hivatalosan a rendszerváltás óta foglalkoztam fiatalokkal, gyermekekkel. Soknak már gyermeke van azóta. Akkor még nem magyaróráztunk, mindenki tudott beszélni magyarul. Énekeket és táncokat tanultunk vissza az öregebbektől” – meséli. Mikor már kiderült, szükség lenne nyelvtanításra is, mert a kisebbek közül egyre kevesebben tudtak magyarul, akkor kezdett kommunikációt, mindennapi beszédet is tanítani.
„Nem sokat írok velük, én magam sem jártam magyar iskolába. De beszélünk, játszunk, hogy megtanulják a nyelvet.” A falubeliek megszokták, hogy néne Vittori magyart tanít, küldik a gyermekeket. Bár olyan is volt, aki az ablaka betörésével fenyegette meg az asszonyt. A környékről mindegyik gyerek idejár, s lennének többen is, csak a települést kettészelő „nagyúton” kísérő nélkül nem lehet átkelni – itt van tehát infrastrukúra, aszfalt, főút, de hátrányai is akadnak.
Botezatu Victoria iskolán kívül foglalkozik a gyerekekkel, akik már elmúltak háromévesek, azokat szívesen várja. Közel százan járnak hozzá. Bár pedagógusi végzettsége nincs, jó érzékkel, mondókákkal, játékokkal ülteti el észrevétlenül az ismereteket tanítványaiban. Ugyanakkor a szülőknek azt tanácsolja, beszéljenek otthon is velük magyarul. A felnőtteknek is szervez foglalkozást, guzsalyast, ahol a régi szokásokat közösen felelevenítik; ilyenkor természetszerű, hogy mindenki magyarul társalog.
Klézsében három helyre is járhatnak a gyerekek magyarórára: a Szeret-Klézse Alapítványhoz, illetve Szász Annához. Néne Vittori szerint a környéken csak 3-4 család volt, ahonnan nem jártak a gyermekek, de amikor nyári óvodát tartottak, s az összes gyerek odacsődült, ők se maradhattak ki. Most már annyira belejöttek, hogy ők is járnak órára.
A pap félt megengedni karácsonykor, hogy a gyerekekkel magyar szenténeket is énekeljenek az oltárnál. De amúgy nem ellenséges, megszentelte az osztálytermet is, nem tett epés megjegyzéseket, barátságos. Nehezményezte ugyanakkor, hogy miért tőlük – a moldvai katolikus egyháztól – kérik az igazolásokat a magyar állampolgárságért folyamodó csángók; hogy nem lehetett volna ezt másképp megoldani? „Mondtam neki, az egy puszta igazolás, hogy az illető meg van keresztelve, olyan máshova is szokott kelleni, az én gyermekeim teológiát végeztek, ők is kellett vigyenek.” Nem mondhatni, hogy sokan kérnék amúgy; a legtöbben úgy gondolják, ez csak a székelyföldieknek jár, vagy nem is tudnak róla, hogy kérhetnék.
"Néne Vittori" próféta a saját falujában: még a kommunizmus ideje alatt is úgy ismerték a faluban, mint aki tud olvasni magyarul, hívták halottvirrasztáshoz olvasni a magyar szertartási szöveget, megkérték, másoljon le régi magyar énekeket, imákat. „Nem is tudtam volna letagadni, azelőtt is mindig úgy néztek a faluban, mint aki egy kicsit ’magyarabb’, mint a többiek. Olyan volt az én családom, ezt nem én kerestem, nagyapám magyar Bibliát olvasott, voltak könyvek, olvastak nekünk mesét. Mai napig egymást között nem beszélünk románul, ebben nőttem fel, nekem ez volt a természetes.” Botezatu Victoria a gyermekeire hagyta a családi örökséget. Lánya a szomszéd faluban, Trunkon tanít.
„Ki keresztapám, komám, ki rokonom, ki szomszédom – mindenki ismer, mindenki tudja, milyen foglalkozás zajlik, s ellenség most nincs. Ez nagyon jó érzés, mert voltak olyan idők, mikor a legjobb barátod nem szólt feléd, s nem is tudtad, minek, aztán derült ki, azért viselkedett így, mert valaki azt mondta neki, mi nem kéne ebbe beleavatkozzunk, ilyen politikákkal foglalkozzunk. Úgyhogy voltak félrevezetések, s rossz érzés volt, de már hál’ Istennek elmúltak. Mindenki meggyőződött arról, ebben semmi veszélyes dolog nincs, semmi rosszat a gyermekek nem tanulnak. Elértük azt, hogy az óvodában az óvónők mondják a szülőknek: mennyire látszik azokon a gyerekeken, akik magyarórára járnak, hogy foglalkoztak velük!”
Transindex.ro

Akik nem akarnak magyarul tanulni
Meghökkentő, elkeserítő a háromszéki főtanfelügyelő közlése, miszerint e vidéken a román iskolák tanulóinak harminc százaléka magyar családok ivadéka, esetleg vegyes házasságokból született gyermek. Bizonyára nagyon sok szülőt nem világosított fel senki az anyanyelvű oktatás előnyeiről, nem tudják, nem hallották és nem olvasták, hogy mindenki anyanyelvén válhat megalapozott ismeretekkel rendelkező felnőtté. Esetleg tudóssá.
A rendszerváltás előtt jogfosztásként éltük meg valamennyien, hogy lassan, de biztosan számolták fel a magyar tannyelvű középiskolai osztályokat, minden fél osztálykáért, minden helyért elkeseredett küzdelem folyt. Ma önként és dalolva íratják román iskolába az aggódó szülők gyermekeiket. Az elmúlt esztendőkben sajnos a szükségesnél kevesebbet beszéltünk minderről. Gondoltuk, elég, ha nyitva állt és áll az iskolák kapuja, válogathat a szülő, gyermek, hogy hol folytatja tanulmányait. És lám, most azzal kell szembesülnünk, a székelyföldi magyar szülő annyira aggódik csemetéje jövőjéért, hogy jobb sorsa reményében román iskolába íratja gyermekét. Tudjon románul — mondják —, akkor lesz jövője ebben az országban. Hogy magyarul nem tud, hogy anyanyelvét rosszul beszéli, nem ír és nem olvas, hogy kiesik a nemzeti kultúrából, elidegenül népétől, úgy látszik, sok szülőnek nem okoz gondot. És azt sem mérik fel, hogy az asszimiláció fájdalmas, lassan pusztító. S bár az államalkotó nép örömmel nyugtázza a folyamatot, le is nézi a kisebbségi sorsból kiszakadni óhajtókat. Rég kiderítették a pedagógia tudós emberei, hogy a legbiztosabb és legmegalapozottabb tudást anyanyelvén szerezheti meg a gyermek, hogy a román iskolát végzők eredményei például a román egyetemeken alatta maradnak a magyar iskolába járókénak. Ezt a kolozsvári építészeti egyetem magyar oktatóinak sokéves felmérése igazolja. S nem ártana emlékezni Hegyeli Attila, egykor Csángóföldön tanító magyar szakos tanár ama megfigyelésére, hogy e vidék román iskoláiban tanuló csángó gyermekek matematikatudása nagyságrendekkel lemaradt a román anyanyelvű társaiké mögött, mert a fogalomkialakítás és a tudás rögzülésének folyamatát megzavarta a kétnyelvűség. Ha gyermekeink egy része nem kíván magyarul tanulni, ha szüleiket nem érdekli iskoláink, nyelvünk és nemzeti létünk jövője, teljesen fölösleges a Székelyföld területi autonómiájáról, belső anyaország megteremtéséről, személyi vagy kulturális autonómiáról álmodozni.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban
kérdezett: Bakk-Dávid Tímea
Egyformán általános jelenség minden faluban, hogy a csángók nyelve erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények, mind maguk a beszélők szemében, véli Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
- Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?
Tánczos Vilmos: − Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az. Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.
A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.
Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.
- Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?
− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya. A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%). Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él. Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak. A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.
A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és -kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását. A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.
- Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?
− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is. Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek. Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.
- Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?
− A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.
Tánczos Vilmos: Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.
(folytatás)
Transindex.ro, 2011. március 16.
Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók?
Bakk-Dávid Tímea
60 ezer katolikus csángó ismeri valamilyen szinten a nyelvet egy ’94-96-os kutatás szerint. Azóta folyamatos a nyelvromlás. Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát.
Tánczos Vilmos néprajzkutató a moldvai csángók magyar nyelvismeretére vonatkozóan először 1994−1996 között végzett átfogó, minden csángó településre kiterjedő alapkutatást, folklórkutatói munkájával párhuzamosan. Mint a szelterszi társadalomtudományi táborban elmesélte, egy szoboravatáson fogalmazódott meg benne a kutatás gondolata: a szónokok ugyanis egymást túllicitálva előbb százezer, végül már négyszázezer moldvai csángóról beszéltek, ezzel szemben egy szociológus a rádióban nyilatkozva 3-4 ezer főt emlegetett. Ebből is látszik, hogy mennyire ideológiafüggő a kérdésre adott válasz: hányan vannak a csángók?
A falusoros becslés összegzését követően több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a “kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismer valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Több mint tíz év elteltével még mindig a Tánczos-féle számokat idézik tanulmányokban, újságcikkekben és kormányjelentésekben, sőt részben erre építik azokat a projekteket is, amelyek a csángók anyanyelvi oktatásának fejlesztését célozzák. Ugyanis más „kemény számok” nincsenek, illetve vannak ugyan népszámlálási adatok, ám azok adatsoraiból a a múlt század folyamán eltűnt a moldvai magyar etnikum. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 232 045 moldvai katolikus közül „hivatalosan” csak 2015 személy (0,86%) tekinthető magyarnak.
A kilencvenes években 110 települést járt végig a kutató. Idén nekifogott újra felmérni a magyarul valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusok számát: 2008-2009-ben 90-100 települést szándékszik végigjárni több szakaszban. Több mint tíz év alatt ugyanis nagyon sok minden megváltozott, felnőtt egy új nemzedék, a közösség nyelvismeretében és nyelvhasználatában is gyökeres változások történtek.
Az okok között ott van a modernizációval együtt járó akkulturáció, a hagyományos életvilágok fokozatos eltűnése és a hatalmas méretű migráció. Mindez azt eredményezte, hogy „a csángók által lakott településeken megváltozott a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony. A nyelvi tudatosság növekedett, aminek eredményeként a magyar nyelv vagy fel- vagy éppenséggel aláértékelődött” – állapítja meg Tánczos. Pozitív változás is történt, hiszen az utóbbi évtizedben – korlátozott módon, de – beindult a magyar nyelvű oktatás. Ez azonban becslése szerint a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10−12%-át érintette. Szintén negatív tényező, hogy ebben az időszakban halt ki az az idős nemzedék, amely anyanyelvi szinten ismerte még a hagyományos kultúrát, ideértve a tájnyelvet is – elvesztésükkel a tudás átadásának esélye a fiatalabb nemzedékeknek drasztikusan csökkent. A nyelvismeret és nyelvhasználat felmérésének azért van jelentősége, mert ez az alapja a jogérvényesítésnek is. Az Európa Tanács 2001/1521-es ajánlása kötelezővé teszi a moldvai csángó kultúra és nyelv védelmét – persze csak ha a szóban forgó népcsoport ragaszkodik ezekhez.
És ha egyáltalán még ismeri ezt a nyelvet, amit a 19. század végén a népesség 80-90 százaléka beszélt ebben a térségben. Az újabb „kemény számokra” – amelyek nagy vonalakban valóban érvényesek, mert ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröznek – a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség van. Tánczos Vilmos a télen 36 csángó települést járt végig; a további terepmunkát két szakaszban végzi el, összesen mintegy 50 napot szánva a fennmaradó falvakra. Azt is megvizsgálja, egy-egy generációs csoport esetében milyen szintű a magyar nyelv ismerete: anyanyelvi szintű, második nyelvként használatos, már csak passzív – vagy bekövetkezett a nyelvvesztés utáni állapot, amikor nem értenek már magyarul. Az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, nagymértékű a nyelv stigmatizálása: a csángók esetenként ékes magyar nyelven mondják el, hogy ők nem tudnak magyarul, alulértékelik a saját nyelvüket. Ugyanakkor még egy olyan székelyes csángó faluban is, mint Somoska, hihetetlen mértékű a nyelvromlás:
15 éve a gyerekek is jól tudtak magyarul, ma már csak értenek, de kizárólag románul beszélnek. Moldvában nyelvcsere zajlik – szögezte le a kutató, hozzátéve, az csak íróasztal mellett megkonstruált elmélet, hogy kiegyensúlyozott kétnyelvűség létezik. A kutató abból indult ki, hogy egy-egy személy nyelvi kompetenciája generációs hovatartozásától, illetve a település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságától függ, ahol az illető él. A nyelvállapot meghatározási módszerei: belehallgat a beszélgetésekbe; beszédbe elegyedik, tesztel, kérdez; szabályos interjúhelyzetet teremt, ahol az alany „megmutathatja, mit tud”. A település adatlapjára minden megfigyelését, becslését felvezeti, többek között az is kiderül erről, a településen általában milyen nyelven tanítják beszélni a családban a kisgyerekeket, milyen nyelven beszél a nagyszülő az unokával stb. A kutató arra is törekszik, minden felkeresett településről legyen hangfelvétele, nemcsak hagyományos folklórműfajokról, hanem történetekről, mindenekelőtt élőnyelvi megnyilatkozásokról. A terepmunkát követően az öt nagy csángó csoporttal külön résztanulmányokban foglalkozik (Tatros menti székelyes csángók, Tázló menti székelyes csángók, Szeret menti székelyes csángók, déli csángók és északi csángók), majd összesítő zárótanulmányt ír az eredményekről és következtetésekről. A szelterszi társadalomtudományi táborban a folyamatban lévő kutatásról beszélve elmondta, nem lát lehetőséget a nyelvi asszimiláció megállítására, ám a magyar oktatási programot mindenképpen folytatni kell. Minden ideológiai körítés, az etnikai identitáshoz való nyílt vagy rejtett társítás nélkül. „Úgy gondolom, hogy a csángó oktatási program kivitelezőinek a jövőben arra is fel kell készülniük, hogy a magyar nyelvet az érdeklődők számára a nyelvvesztés utáni állapotban is tanítsák.
(...) A román nacionalizmus a nyelvi revitalizáció bármilyen kísérletét, sőt magát a „magyaróra” programot is, egykettőre a „Magyarországról jövő erőszakos magyarosítás” címkéjével látja el, de mindez nem akadályozhat meg abban, hogy egy ilyen nyelvi revitalizációs programra a legtermészetesebb módon tekintsünk, és a lehető legszakszerűbben felkészüljünk rá” – fogalmaz szelterszi munkaanyagában Tánczos.
– 20 vagy 21 településen lesz idéntől magyar anyanyelvi oktatás Csángóföldön, a tavalyhoz képest remélhetőleg Szitáson és Dumbraveniben is sikerül elindítani a csoportokat – tudtuk meg Hegyeli Attilától, a csángó oktatási program vezetőjétől. Az iskolai oktatási helyszíneket hatósági akadályoztatás miatt nem sikerült bővíteni, maradt a 15 település; az MCSMSZ oktatási programjában jelenleg 40 fölött van a pedagógusok száma,
48 az irodai adminisztrációs személyzettel. Az alapcél továbbra is a vertikális és horizontális bővítés, tehát mind a helyszínek, mind az egy településen magyarórára járó gyerekek számát akarjuk növelni, hiszen egyetlen olyan falu sincs, ahol minden csángó gyerek részt venne az oktatási programban – mondta Hegyeli. Idén az óvodás korú gyerekek oktatására hangsúlyosabban is figyelmet fordítanak: a szülők is jelezték, hogy jó lenne, ha – még akár nyáron is – lenne ahová beadni a gyereket. A hivatalos óvodai program után, napi foglalkozások keretében, ám egyelőre csak civil keretek közt, mintegy magyar nyelvű “gyerekmegőrzőként” működne ez, főleg azokban a falvakban, ahol van már az MCSMSZ-nek saját háza. Az óvodai foglalkozásoknak jövőtől szándékoznak hivatalos formát adni, hasonlóan, ahogy az iskolákban is működik. Idén a 120 jelentkezőből 12 olyan pedagógust vettek fel, akinek többnyire van tapasztalata kisgyerekekkel való foglalkozás terén is. Egy hónapon belül kiderül, hol és mekkora létszámmal sikerül az óvodai programot elindítani – tette hozzá az oktatási program vezetője.
Az MCSMSZ mintegy 40 településen 9000 magyarul értő vagy beszélő gyerek bevonását tűzte ki célul. Mint Hegyeli elmondta, ezt a Tánczos-féle számokból kiindulva, azt a népszámlálási korfára vetítve becsülték meg, ám mivel évek óta rendszeres napi kapcsolatban vannak az oktatási program falvaival, a tereptapasztalatok alapján pontosították is ezeket. Jelenleg a szövetség programja mintegy 1500 gyereket vont be, majdnem ezren az iskolában is tanulják a magyart mint anyanyelvet, heti 3-4 órában. A legutolsó módszertani táborban a pedagógusok bekezdésenként kielemezték Tánczos Vilmos Hozzászólás a moldvai „magyarórák” kérdéséhez című, Moldvai Magyarságban megjelent tanulmányát – mondta el Hegyeli. „Az alapgondolattal, miszerint nem szabad rózsaszín álmokat kergetni, egyetértünk: nyelvészeti szempontból ugyanis valóban nem beszélik
anyanyelvi szinten a magyart az általunk megcélzott csángó gyerekek zöme, pont emiatt is van szükség a nyelvi revitalizációra. Ám a jogi értelemben vett anyanyelvi oktatásból egy jottányit sem vagyunk hajlandóak engedni” – szögezte le.
A román törvények értelmében van ugyan lehetőség heti egy órában a magyar opcionális tárgyként való oktatására is, ám ennek biztosítása elsősorban az illető iskola vezetőségének jóindulatától függ, amiben jelenleg nem mondhatni, hogy bővelkednek. A megoldás abban az alternatív tantervben rejlik, amelyet az MCSMSZ kezdeményezésére, a román oktatási minisztérium égisze alatt a szórványban oktatók szakmai fóruma véglegesített, és amelyet kolozsvári szakértők is véleményeztek – közölte Hegyeli.
Ez az alternatív magyar nyelvi tanterv a román iskolákba járó magyar gyerekek számára íródott, és ötvözi az anyanyelvi oktatás módszertanát az idegennyelv-oktatáséval. A tanterv a szakma részéről készen van – a labda a minisztérium térfelén; a kisebbségügyi főosztállyal közreműködve nekik kell érvényesíteniük, hogy alkalmazható lehessen. Transindex.ro

Bemutatkozott Burus Siklódi Botond, a pedagógusszövetség új elnöke
„Hagyományokra épülve, a megújulás útját követve, az elődök elkötelezettségével fogja vezetni a szövetséget az új elnökség” – szögezte le tegnapi bemutatkozó sajtótájékoztatóján Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) hétvégén megválasztott elnöke.
Mint arról beszámoltunk, ugyan szombaton megtartották a tisztújító küldöttgyűlést, Burus csak december 10. után veszi át az elnöki tisztséget, az ezzel járó feladatokat az RMPSZ huszadik évfordulós ünnepségéig még Lászlófy Pál látja el, akit egyébként a szövetség örökös tiszteletbeli elnökévé választott meg a szervezet küldöttgyűlése.
Az eseményen ugyanakkor most először régióelnököket, azaz alelnököket is választottak. A partiumi régió alelnöke Halász Ferenc lett, aki Temes megye főtanfelügyelő-helyettese, a Közép-Erdély régióban Virág Erzsébet fogja ellátni az alelnöki teendőket, a Székelyföld, Bukarest, a Csángóföld régiókban pedig a sepsiszentgyörgyi Kiss Imre. Az RMPSZ leköszönő alelnökei – Szőcs Judit és Matekovits Mihály – az RMPSZ tanácsadó testületében fognak szerepet vállalni, ahol a stratégiai és tudományos életre való odafigyelés lesz a fő célkitűzés. A testület vezetését Lászlófy Pál tiszteletbeli elnök látja el.
Módosított alapszabály
Az újonnan megválasztott elnök ugyanakkor beszámolt arról, hogy a huszadik küldöttgyűlésen alapszabály-módosításra is sor került. Főként formai változtatásokat eszközöltek ki, így az aktuális verzióban szerepel most már a preambulum, illetve a zárórendelkezések fejezet is. Módosítás történt abban a fejezetben is, amely a szövetség megszűnéséről szóló rendelkezéseket tartalmazza. Amint kiderült, az eddigi rendelkezés szerint ha megszűnt volna az RMPSZ, vagyona az állami iskolák között oszlott volna szét. A hétvégi küldöttgyűlés azonban úgy döntött, ezt az értéket – a szövetség felszámolása esetén – az iskolák mellett működő szórványkollégiumok kapják meg. Szintén szombaton döntöttek arról, hogy ezentúl a főtitkári funkciót az ügyvezető igazgatói szerep váltja fel, amely pozíció betöltéséről az elnökség dönt. Emellett bevezették az intézmények és testületek fogalmát, lehetőséget adva így a jogi intézmények létrejöttére, amelyek természetesen a jövőben is a szövetség keretein belül működnének mint intézmények.
„Egy oktatáspolitika kell”
„Az új elnökség a megválasztás után fokozatosan szembesül a feladat terhével, a mögötte rejlő hivatással, és maximális felelősséggel, odafigyeléssel, korrektséggel, valamint nyitottsággal szeretnénk folytatni a munkát” – fogalmazott tegnap Burus Siklódi Botond, aki arról is beszélt, hogy az új elnökség szeretné a továbbiakban is fenntartani az egyensúlyt az oktatáspolitikai kérdésekben. „Véleményem szerint romániai magyar oktatáspolitikai ügy egy van, következésképpen romániai magyar oktatáspolitikából is csak egy kell, s ez konszenzus alapján alakulhat ki” – mutatott rá Burus, hozzátéve, az RMPSZ továbbra is a tagság érdekeit szeretné képviselni, sőt szeretnék meggyőzni azokat, akik döntéshelyzetben vannak, arról, ami a szakma hasznára válhat. Az új elnök ugyanakkor kihangsúlyozta, a továbbiakban is számítanak a magyar oktatási minisztérium szakmai és anyagi támogatására.
Lászlófy Pál – aki szintén jelen volt a tegnapi sajtótájékoztatón – arra kért mindenkit, hogy támogassa a „nehezen összehozott, de munkára és sok egyébre képes szövetséget”. „Meggyőződtem róla és bízom benne, hogy jó kezekben hagyom az RMPSZ-t” – összegzett a leköszönő elnök.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek”
Bár sokat javult a csángók helyzete 2001 óta, továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság, állapították meg a brüsszeli csángókonferencia előadói.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) alapításának 20 éves, illetve az Európa Tanácsnak a csángók anyanyelvű oktatását szorgalmazó 1521-es ajánlásának 10. évfordulója alkalmából könyvbemutatót és konferenciát szervezett Brüsszelben az Európai Parlamentben Sógor Csaba EP-képviselő. Az eseményre az RMDSZ-es politikus meghívására eljött Brüsszelbe a Mük szeretünk itt élni című, háromnyelvű kötet több szerzője, illetve a moldvai magyar oktatási program keretében tanító tanárok egy része is. „Erdély legkeletibb részén, Moldvával határos faluban voltam lelkész. 1988-ban elindultam Moldvába, Bákóba. Gyimesközéplokon megállítottak, azt mondták, nem mehetek át. Esti vonattal, sötétben – így lehetett 1989 előtt meglátogatni azokat a magyarokat, akik értelmiségiek nélkül őrizték meg Moldvában a magyar nyelvet. Olyanok, mintha Nagy-Britanniában volnának ma 40 ezren, akik Shakespeare nyelvét beszélik” – mondta Sógor Csaba megnyitó beszédében. A moldvai magyarok nyelve azonban nemcsak azért fontos, mert közel 600 éve Tatros várában született meg az irodalmi magyar nyelv: ez egy emberjogi kérdés, a csángók anyanyelvükön szeretnének tanulni, és Románia kisebbségvédelmi vállalásokkal kötelezte el magát e kérdés megoldására.
A konferencián román és angol nyelvű tolmácsolás volt. A moldvai magyar oktatási programban tanító húsz pedagógus mellett román és más nemzetiségű EP-képviselők, gyakornokok, sajtósok és az EP-t látogató érdeklődők gyarapították a résztvevők létszámát. A brüsszeli csángó konferencián és könyvbemutatón előadott Pozsony Ferenc néprajzkutató, Solomon Adrián MCSMSZ-elnök, Smaranda Enache, a Pró Európa Liga társelnöke és Gabriel Andreescu emberjogi aktivista.
Pozsony Ferenc arra emlékeztetett, bár az elmúlt 21 évben sok minden pozitív irányban változott Moldvában, az állami iskolákban lehet választani a magyar nyelv és kultúra tantárgyat, mégis továbbra is veszélyeztetett kisebbség a moldvai magyarság. A városi magyar közösségeket Moldvában elsodorta a történelem, ám a falusi közösségek a múlt század közepéig nagyrészt megőrizték archaikus elemekben gazdag magyar nyelvjárásukat, karakterisztikus, hagyományos kultúrájukat, és mindig is ragaszkodtak katolikus vallásukhoz. Identitásuk működésében a római katolikus felekezethez való tartozásnak nagy jelentősége van az ortodox tengerben. Évszázadokig nem volt anyanyelvű liturgiában, oktatásban részük; kimaradtak a modern magyar nemzetépítésből, sőt a 19. század végéig kimaradtak a román nemzetépítésből is. Nagyon erős a lokális identitásuk, szoros szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz, de specifikus regionális, moldvai identitásuk is van. A 19. század végén a román állam iskolai rendszert szervezett meg, román nyelven folyt az oktatás, akkor kezdődött a nyelvi, kulturális, etnikai asszimiláció.
A 19. század végén a moldvai katolikusok 75 százaléka még magyar anyanyelvű volt, míg ma 250 ezerből 60 ezren beszélnek még magyarul – mondta Pozsony. Tradicionális kultúrájuk a kollektivizálásig fennmaradt, gazdag rurális szóbeli kultúrát – értékes balladák, középkorias vallási szövegeket, imákat stb. – őriztek meg a 20. század második feléig. Ez a szinte napjainkig fennmaradt kultúra Romániának, a magyaroknak, Európának is értéket képvisel, amit tovább kell adni; védeni kell, akár a kihalóban lévő állat- és növényfajokat, vélte Pozsony Ferenc. A csángó magyar nyelvjárások rehabilitációját szervezetten elő kell segíteni, szervezett, rendszeres iskolai oktatással, anyalnyelvű média megteremtésével, harmadsorban a templomban anyanyelvű misékkel – mert így az archaikus nyelv presztízse is emelkedne.
Solomon Adrián elmesélte, őt és kortársait a tanárok többször fogyatékosnak hitték: „mert nem tudtunk rendesen románul – kamaszkorunkban nem tehettünk mást, minthogy tagadjuk a származásunkat, azt, hogy tudunk egy másik nyelvet. Mégis a többség ránktette a bélyeget” – idézte fel az MCSMSZ elnöke. Solomon közvetítette a csángók üzenetét Brüsszelnek: nem üzennek semmit, és ez a legrosszabb. Az elnök szerint értékválság van, nemcsak identitásváltás, a fiatalabb nemzedékek elégetik a népviseletet, egyet tartanak meg, amiben eltemetik a szüleiket. Az archaikus kultúra átmentése, fontosságának felmutatása is az MCSMSZ mint érdekvédelmi szervezet feladata.
„A gyökerek elvesztése nem tesz jót senkinek” – fogalmazott az elnök. Elmondta, még van legalább 30 falu, ahol mielőbb be kellene vezetni a magyarórákat az iskolában. „Arra kérjük Önöket, segítsék munkánkat” – fordult a hallgatósághoz, amelynek soraiban több magyarországi és erdélyi magyar EP-képviselő is helyet foglalt.
Gabriel Andreescu arra hívta fel a figyelmet, elsősorban a gyerekek jogait kell tiszteletben tartani, nem engedhető meg, hogy hátrányos helyzetbe kerüljenek, nyomást gyakoroljanak rájuk azért, amiért őseik nyelvét tanulják. A moldvai katolikus egyház sajnos úgy tűnik, nem a spiritualitást, a hívek és istenük kapcsolatának biztosítását tartja elsősorban szem előtt, hanem hatalmi játszmákba bonyolódott, és politikai érdekek által befolyásolt. A Regionális Kisebbségi Nyelvek Chartáját Románia ratifikálta 2007-ben. Ez egy törvényi eszköz más eskzözök mellett, ám a filozófiája az, hogy a nyelvi sokszínűséget mint értéket mutatja föl; a változatosság önmagában érték, a demokrácia értékei közé tartozik – mondta.
„Nagyon szerettem volna, ha erre a konferenciára a román parlamentben kerülhetett volna sor” – mondta Smaranda Enache, aki az Andreescuval 2001-ben végzett csángóföldi terepszemléjük és a mostani, Sógor Csaba megbízásából megismételt kutatásuk eredményeit hasonlította össze. 2001-ben teljes ellenségességet tapasztaltak a helyi és megyei adminisztráció, a klérus és az iskolák részéről – mindenki azt mondta, a csángók magyar volta csak mese; „a kertek alatt mehettünk a tanárokhoz”, hisztéria volt a sajtóban, nemzetárulóknak kiáltották ki őket.
Ezúttal viszont a terepkutatás alatt mindenki kedves volt, látogattak iskolákat, magyar házakat, beszélgethettek nyíltan az emberekkel – ez fontos előrelépés, az ellenséges hangulat feloldódott. Sajnos Enache szerint a törvényben garantált jogokat nem feltétlenül követi olyan közpolitika, amely helyi szinten garantálná a gyakorlati alkalmazást. A magyar nyelv állami iskolában tanítása viszont nagyobb legitimitást ad, és az elsődleges és minimális feltétel, hogy minden egyes, szülők által leadott kérés esetében vezessék be az iskolába a magyarórákat. Ez az állam feladata – szögezte le Enache. Most 18 helyszínen lehet az iskolában a magyart választani, és további mintegy 30 településen lenne szükség biztosítani ezt a lehetőséget.
Enache szerint a totalitarizmus öröksége a csángók nyelvének elsorvasztása is, és ha a totalitarizmus bűneinek jóvátételéről beszélünk, akkor erre a kérdésre is oda kell figyelni. A nyelv az identitás fontos eleme, az államnak és az EU-nak erőfeszítéseket kell tennie, hogy megvédjék a kisebbségeket. Az előadók egyetértettek abban, hogy a román államnak be kellene szállnia a magyar oktatás költségeinek fedezésébe.
A moldvai magyar oktatás megszervezését jelenleg magánadományokból vagy magyarországi közpénzekből finanszírozzák.
Tőkés László, az EP alelnöke kifejezte csodálatát a moldvai magyar oktatási program tanárainak munkája iránt, akik vállalták a „moldvai missziót”. Olyan Európát képzelünk el, ahol jó magyarnak lenni, csángónak lenni, ahol cigánynak is jó lenni – mondta. Winkler Gyula EP-képviselő szerint ha a csángóknak nincs is üzenetük Brüsszel felé, az erdélyi magyar EP-képviselőknek meg kell fogalmazniuk egy üzenetet Csángóföldre: hogy foglalkoznak velük, van jövőjük Európában.
Gál Kinga a Kisebbségi Intergroup elnökeként ugyancsak leszögezte, napirenden tartják az európai kisebbségek problémáit, és a csángókérdésnek is figyelmet szentelnek. Pelczné Gáll Ildikó fideszes EP-képviselő arról biztosította a jelenlévőket, a magyar politikai pártok közt konszenzus van a moldvai magyar oktatási program támogatásának ügyében. Solomon Adrián szerint tudatosítani kell a csángókban, hogy nem kell félniük, vállalhatják identitásukat. Ebben a tudatosítási folyamatban nagy szerepet játszik a civil szféra, amelynek azonban meg kell erősödnie. A konferencián felmerült, hogy a magyar nyelvű misék bevezetése érdekében érdemes lenne az egyik vatikáni nunciushoz fordulni, aki kisebbségiként – hiszen katalán – biztosan fogékonyabb lenne a csángók kérésére. Pozsony Ferenc szerint akkor lenne igazán elmozdulás ebben a kérdésben, ha el lehetne érni, hogy a Vatikán egyértelmű, határozott üzenetet küldjön Moldvába a római katolikus egyház vezetőinek.
Mük szeretünk itt élni / Aici ne este drag sa traim / We Like to Live Here
A 440 oldalas, színes kötet Sógor Csaba támogatásával jelent meg. Szerzők: Pozsony Ferenc, Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Tytti Isohookana-Asunmaa, Sógor Csaba, szerkesztő: Medgyesi Emese.
A tájékoztató jellegű kiadvány elsősorban idegen ajkú európaiak számára készült, de a moldvai csángó közösség helyzete és kultúrája iránt érdeklődő hazai olvasók számára is hasznos kézikönyv. A könyvet hamarosan bemutatják Bákóban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Budapesten is.
B. D. T. Transindex.ro

Megállítani a csángóasszimilációt
A moldvai csángó magyarok oktatási programjának fejlesztését és kiterjesztését szorgalmazta az asszimiláció megállítása érdekében Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának tegnapi budapesti ülésén.
Solomon Adrián kiemelte: míg 2000-ben két helyszínen, ma már 24 faluban folyik magyar oktatási program, amelynek eredményeként sok gyermek jelentkezik magyar tanítási nyelvű intézménybe továbbtanulni. Mint elmondta, a 2010–2011-es tanévben 1860 gyermeket sikerült a programba bevonni, ugyanakkor szeretnének minél több gyermeket elérni, és minél több óvodás korú gyermekkel szeretnének foglalkozni. Kiemelte: még legalább 20-30 helyszínt szeretnének a programba bevonni, és további magyar házakat is szeretnének kialakítani. A magyarházak nemcsak a gyermekek, hanem az egész falu életében nagyon fontos szerepet játszanak – mutatott rá. Az elnök szorgalmazta azt is, hogy Bákóban, ahol a legtöbb csángó magyar él, egy oktatási-kulturális központot alakítsanak ki, és magyar nyelvű médiumok is működjenek Csángóföldön.
Középfokú oktatási intézmények kellenek
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány igazgatója szerint, ha nem indult volna el a csángó oktatási program, ma nem beszélhetnénk a Kárpátokon-túli magyarságról. Az eredmények közé sorolta az Európa Tanács 2001-es témában megfogalmazott ajánlásait, hogy veszélyeztetettnek nyilvánították kultúrájukat. Ugyanakkor feltette a kérdést, hogy az elmúlt tíz évben az oktatási programot miért szinte kizárólag magyarországi forrásból valósították meg, miért volt elenyésző a román forrás, s az RMDSZ miért nem lépett fel hatékonyan. A jövőre nézve elengedhetetlennek tartotta Bákóban magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény kialakítását. Megjegyezte: mára a korábbi 62 ezerről 45 ezerre csökkent a magyarul még beszélők száma, és a korfája is meglehetősen rossz ennek a népcsoportnak. A csángóügy egyben modell is, hiszen a Kárpát-medence magyarságának többsége szórványban él. Ha az alkalmazott megoldások sikeresek, akkor azok máshol is használhatók lehetnek – hangsúlyozta.
Erősíteni kell az identitást
Pákozdi Judit, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke az előrehaladott asszimilációra hívta fel a figyelmet. Megjegyezte: előrelépéshez e téren magukra a csángókra is szükség van, ezért identitásukat erősíteni kell. Horváth Szilárd, a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány elnöke arról beszélt, hogy jó lenne, ha minden magyarul tanuló csángó gyermeknek lenne egy befogadó családja Magyarországon. Elmondta: az alapítvány közel 300 millió forinttal támogatta a csángóföldi programot az elmúlt mintegy hat évben. Ugyanakkor úgy látta, a civil szférában még van tartalék, ezért a kezdeményezések, támogatási formák további bővítését szeretnék elérni. Ezek között említette a Csángóföldön oktató tanárok, kiadványok, többnyelvű misekönyvek kiadásának támogatását. Fontosnak tartotta, hogy együtt tudjanak működni az állami szférával, az erről szóló egyeztetések már megkezdődtek.
Magyar médium kell
A diószéni születésű, moldvai csángó keramikusművész, Petrás Mária arról beszélt, először történik meg, hogy a magyar Országgyűlés asztalára kerül az ügyük. Kapcsolódva az előtte elhangzott felvetésekhez, megerősítette, helyzetükön nagyon sokat segítene, ha magyar nyelvű médium működhetne Csángóföldön. A moldvai magyarságot úgy fosztották meg nyelvétől és magyar nyelvű misétől, hogy soha nem kérdezték meg őket – mutatott rá, hozzátéve: hibás megközelítés lenne, ha most azt kérdezgetnék tőlük, hogy valóban magyarnak vallják-e magukat.
Erdély.ma

Európa peremén - Borús kilátások Moldvában
A negyedmilliónyi csángó háromnegyede elrománosodott, és sajnos a maradék még magyarul értő csángó közösséget is a nyelvvesztés fenyegeti. Megdöbbentő viszont, hogy a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által tíz éve működtetett oktatási program folyamatos bővülése ellenére 17 ezerrel csökkent a magyarul értők, beszélők száma. A napokban Külsőrekecsinben újrafogalmazták a tíz éves csángómagyar közösségfejlesztő tervet, az Új Csángó Cselekvési Terv a riasztó adatok tükrében készült.
Tíz évvel ezelőtt a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének Oktatási Programja néhány iskolán kívüli foglalkozást jelentett, ma ez a mozgalom odáig fejlődött, hogy a 9000 valamennyire magyarul beszélő moldvai csángó gyerek közül 1700 tanulja a magyar nyelvet, a szövetség pedig jelenleg 65 gyerek számára biztosítja a magyar nyelven való továbbtanulás lehetőségét.
2008-ban még arról tudósítottuk a nézőket, hogy a moldvai Szitás faluban a katolikus plébános gáncsoskodása akadályozza a Moldvai Csángómagyar Szövetség által indított oktatási programot.
A megfélemlített szülők többsége akkor lemondott a foglalkozásokról, mindössze 5-6 gyerek tanult magyarul. Az oktatási program viszont túlélte a kezdeti nehézségeket, ma a falu gyermekeinek egyharmada, 40 gyerek tanul magyarul.
Az évek során népszerű lett a keresztszülő program is, amely révén a jelképes keresztszülők anyagilag is támogatják egy-egy iskolás korú gyermek anyanyelvi oktatását. Jelenleg 25 településen zajlik magyar oktatás, a fejlődés tehát egyértelmű. Talán ezért hatnak megdöbbentően Tánczos Vilmos néprajzkutató felméréseinek adatai, melyek szerint a magyarul beszélő csángók száma 50.000 fő alá esett, holott 15 évvel ezelőtt még 62 ezren beszéltek magyarul. A csángók kutatója szerint sem a magyar oktatás terjedésétől, sem a magyar misézéstől nem várható el a nyelvvesztés folyamatának megállítása, ennek ellenére az oktatás nagyon fontos tényező.
”Ezekért az emberekért semmiféle anyagi, didaktikai, pszichikai erőfeszítés nem kár, az emberek igényeinek eleget kell tenni, de ugyanakkor felelős módon, nemzetpolitikában kellene gondolkodni.” – mondja Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi docens.
A néprajzkutató szerint a moldvai csángók ügyét nem lehet drasztikus beavatkozások nélkül kezelni, például, a csángókat nem érdemes az erdélyi magyarsággal egy kalap alatt a szülőföldön maradásra ösztönözni: „Én nem kitelepíteni akarom a csángókat, de azt gondolom, hogy azokat a fiatalokat, akik a Csángóföldről elmenni akarnak, célszerű volna pozitív diszkriminációban részesíteni, és a magyarországi letelepedésüket valamilyen módon elősegíteni.”
Az Erdélybe áttelepedett csángók száma körülbelül 50 ezerre tehető. A jászvásári püspökség adatai szerint 1990 után 80 ezer csángó hagyta el szülőföldjét és dolgozik Spanyolországban vagy Olaszországban.
Erdély.ma

„Világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást”
Ókovács Szilveszter, a Duna TV új vezérigazgatója nem enged az igényességből
Ókovács Szilveszter 2010. november 18. óta a Duna Televízió Zrt. új vezérigazgatója. A korábban operaénekesként, közíróként, rádiósként és tévésként tevékenykedő Ókovács Szilveszter tavaly Cselényi Lászlót váltotta a Duna TV élén. Az új vezérigazgató és helyettese, Amin Zoltán nemrég erdélyi körúton tartózkodott, amelynek célja az itt élő magyarságnak a Duna TV jövőbeni műsorpolitikájával kapcsolatos elvárásainak és igényeinek a felmérése volt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Kolozsváron is zártkörű megbeszélésre került sor, amelyen a Duna TV vezetői egyetemi oktatókkal, politológusokkal, szociológusokkal, a szakma és a civil szféra képviselőivel folytattak eszmecserét. Ókovács Szilveszter és kollégája beszámoltak a magyar közszolgálati médiában bekövetkezett változásokról, hangsúlyozva: a jövőben az anyaország határain kívül élő magyarság, és az itt működő tévés műhelyek fontos szerepet fognak kapni a nemzet televíziójában, amely a Kárpát-medence meghatározó csatornájává kíván válni. A jelenlévők az erdélyi magyar közösségnek a kisebbségi sorsból adódó sajátos helyzetére, problémáik, gondjaik kibeszélésének és megjelenítésének fontosságára hívták fel a Duna Tv vezetőinek a figyelmét.
– Milyen átszervezések zajlottak a közelmúltban a magyar közszolgálati médiában, s ez milyen mértékben érintette a Duna TV-t? – kérdeztük a Duna TV új vezérigazgatóját, Ókovács Szilvesztert.
– Az új médiatörvény 2011. január elsejei életbe lépésével alapvetően változott meg a közmédia szerkezete. Szemponttá vált az erők koncentrálása, a párhuzamosságok felszámolása és a források hatékonyabb felhasználása. Ha ez nagyon politikusan hangzik, akkor néhány példa: a „sok stáb ugyanoda megy” pénzpazarló metodikáját a „sok stáb sokfelé megy” gyakorlata váltotta fel, így több hírt kapunk több felől. Azután lehetségessé vált az átdolgozás, és a „több stúdió dolgozik keveset” elve helyébe a „kevesebb stúdió dolgozik többet” elvárását tettük. Ami pedig a szerkezeti vázat illeti: négy úgynevezett megrendelő Zrt. jött létre (MTV, MR, MTI és Duna), amelyek az ötödiktől, a szinte a teljes dolgozói állományt és közvagyont átvett MTVA-tól kapják a kívánság szerint elkészített műsorokat. És valamennyi híradásért, honlapért és flash-ért az MTI Hírcentruma felel.
– Várhatóak-e lényegi változások az eddigiekhez képest a Duna TV műsorpolitikájában, és ha igen, akkor melyek lennének ezek? Milyen elképzelésekkel és tervekkel vágott neki az új feladatnak?
– A Duna Televízió 1992 karácsonyán II. János Pál áldásával lépett a minőségi televíziózás útjára. Büszke vagyok rá, pedig tizennyolc éven át csak nézője lehettem, hogy sosem tért le erről a csapásról, az időnként vargabetűk dacára sem. Pedig sokszor kellett utat taposni a médiadzsungelben: Csíksomlyóról búcsút például senki sem közvetített a Duna előtt. Magam most is azon vagyok, hogy se az igényességből, se az áldás erejéből ne veszítsünk: a Duna a politikai határok nélkül kezelt magyar nemzet orgánuma marad, míg második, tematikus csatornája dunART néven a magyar kultúra prémiumszintű gyűjtőhelye lesz. Ősztől ez lép az Autonómia nevű ismétlőprogram helyébe.
– Hogyan képzelik el megjeleníteni a televízióban az anyaország határain túl – az utódállamokban – élő magyarság sajátos gondjait? Miként kívánják bekapcsolni az összmagyar vérkeringésbe Erdélyt, létezik-e erre vonatkozóan valamilyen stratégia?
– Igen, hogyne. Nem célunk, hogy szellemi skanzenbe zárjuk a kárpáti karéjban élő, de az anyaországtól csaknem száz éve elcsatolt magyarságot. Minden műsorunk úgy gondolkozik majd, hogy a határon túli tematika szerves része legyen, határon túli vendég oda behívható legyen. Nem kipipálni szeretnénk Erdélyt sem, mondjuk, egy napi tizenöt perces híradócskával, hanem organikusan kötni az óhazához. Ez Önöknek is múlhatatlanul fontos, de – és engedje meg, hogy tízmillió potenciális célszemély miatt ezt is hozzátegyem – Kis-Magyarországnak is lételeme, ha megmaradni akar.
– Erdélyi körúton tájékozódtak arról, hogy milyen elvárásai vannak az itteni magyarságnak a nemzet televíziójával szemben. Többnyire milyen kérések fogalmazódtak meg, illetve figyelembe fogják-e venni az elhangzott szempontokat?
– Azért jöttünk, hogy beszélgessünk. Tizennyolc kisebb-nagyobb találkozás nettó másfél nap alatt nagyon sűrű program, de az otthoni átszervezések, az intézményépítés és az őszre tervezett vadonatúj műsorszerkezetek miatt most többre nem volt idő. Hamarosan visszatérünk, például egy műsorvezetői casting miatt is. De a feszített menetrend ellenére világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást. Mindkettőt szívből ígértük meg, annyit hozzátéve a rendszeresen ide kilyukadó disputához, hogy Erdély belső, intim ügyei viszont nem egy öt kontinensre szóró összmagyar adóra tartoznak. Véleményem szerint nem kerülhető meg egy potens és nézett erdélyi televízió felépítése. Ha viszont egy Kolozs megyei problémának van kitekintése, nagy a hatósugara, és megoldása valamennyi magyar ember számára hordoz megszívlelendőt Canberrától akár Csángóföldig, akkor annak természetesen a Dunán lesz a helye ezután is. Konkrét vitaműsort tervezünk – hadd ne improvizáljak, hisz szeretnénk komolyan venni a dolgot, a többiről majd később.
– Friss közvélemény-kutatás szerint tájainkon a Duna TV háttérbe szorult. Az emberek többsége az RTL-t és a TV 2 kereskedelmi adókat nézik inkább. Mit kívánnak tenni annak érdekében, hogy a nézőket ismét visszacsábítsák a Duna csatornákra és növeljék a tévé nézettségét?
– Egész őszintén: még rosszabb helyzetre készültünk. Odahaza annyira nyomasztó a kereskedelmi fölény, és annyira lepusztult a közmédia televíziós szegmense, hogy ugyanazokat az arányokat vártam Erdélyben is. Meglepett, hogy még mindig mekkora nimbusza van a Dunának, és ezt Budapestről jőve most nagy pozitívumként élem meg. De világos, hogy a túldolgoztatott, válságoktól sújtott, nehezen élő magyar ember szemzsibbasztónak vagy háttérnek használja a televíziót a határ mindkét oldalán, és ezt a fura telekommunikációs ópiumot a kereskedelmi média nagy eredményességgel gyártja. Nekünk át kell mennünk a tű fokán: olyan csomagolásba tenni az igazi, nem évülő értékeket, mint hazaszeretet, család, istenhit, műveltség, hagyomány, művészet, sport és mások, hogy azok a toronymagasra felküldött ingerküszöböt valahogy átüssék. A Duna nem lehet lassú, áporodott, színtelen és halk. Mint az élet valamennyi területén, itt is az arányok helyes megtalálása lesz a mesterség lényege. Úgy érezzük, Erdélyben még megvan a bizalom, és mi nem szeretnénk eljátszani.
Ókovács Szilveszter 1969. december 31-én született Veszprémben. Operaénekes (lírai bariton), zenekritikus, publicista, rádiós és televíziós műsorvezető, szerkesztő. Tanult trombitán, harsonán, zongorán, több fúvószenekarral bejárta a fél Európát.
A Kincskereső című országos gyermeklap sci-fi pályázatán nyertes. Középiskolásként a Caranten és Tabu funky együttesek tagja (basszusgitár, szövegíró, énekes). A Győri Zeneművészeti Főiskolán 1992-től magán-énektanár és kamaraművész, majd 1997-től a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia operaénekese, énekművésze, magánének-művésztanár.
Énekesként Európa több országában fellépett (dalestek, oratóriumok, operák), 1996-tól a Budapesti Kamaraopera, 1997-től pedig a Nemzeti Filharmónia szólistája, 2000-ben színpadra állítja Mozart A színigazgató című darabját.
Oktatóként 1996–2000 között a váci konzervatórium tanára, 1999-től az Oktatási Minisztérium fejlesztési tanácsadója, 2000–2002 között a Miniszterelnöki Kabinet tanácsadója, 2001–2005-ben Operaházi tag, 2001-től az Erkel Színház vezetője, 2002-től a Magyar Állami Operaház kommunikációs igazgatója.
Közölt a Belváros, Heti Válasz, UFI, Gramofon, Operaélet, EMI-Hangjegyzet, Új Ember, Fidelio, Magazin, Magyar Nemzet, KépMás, Nagyítás című lapokban.
Rádiósként 1989-től a veszprémi Radio Jam-ben hallható, 2001 – 2004 között a Bartók Rádió, 2007-től a Lánchíd Rádió, 2009-től pedig a Klasszik Rádió munkatársa. Tévésként 1991-92 között a Magyar Televízió Mozart-vetélkedősorozaton győzelemre vezeti csapatát, majd 2001-től a Satelit TV riportere, a Hír TV műsorvezetője, szerkesztője.
Artisjus-díj-ban részesül 2007-ben, majd 2009-ben Mikszáth Kálmán-díjjal jutalmazzák, 2010-ben Szervátiusz Jenő-díjjal tüntetik ki. Ezen kívül az Országos Polgári Szövetség Sajtódíjában és Pest megye Sajtódíjában részesül.
Felesége Máthé Zsuzsa jogász, történész, három gyermek édesapja, Benedek 6, Zsombor 5 és Juliska 2 éves.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)