Fiatal tehetségek alkotnak együtt Gyergyószárhegyen
Csángóföldi, magyarországi és erdélyi 10–14 éves gyerekek alkotnak egy hétig a ma kezdődő Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótáborban, Gyergyószárhegyen.
Szerdán kezdődik és július 12-éig tart a Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor, amelynek idén is Böjte Csaba Gyergyószárhegyi gyermekotthona a házigazdája. A gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány immár 23. alkalommal szervez képzőművészeti alkotótábort tehetséges Kárpát-medencei gyerekeknek. A pályamunkák, amelyek alapján a jelentkezők meghívást nyertek az alkotótáborba ezúttal a Nagyszüleink vonzásában témakörben készültek.
„A tábor célja évente lehetőséget nyújtani a tehetségüket már bontogató 10–14 éves gyerekeknek, hogy szakemberek, művészek társaságában, a Gyergyói-havasok festői környezetében találkozhassanak egymással, élményanyagot gyűjtsenek, és kapcsolatokat teremtsenek. De ugyanakkor szeretnénk lehetőséget teremteni arra is, hogy a résztvevők megismerkedhessenek Borsos Miklós gyergyócsomafalvi származású szobrászművész szellemi és erkölcsi hagyatékával” – foglalta össze a tábor célját Bancsi Edit szervező.
A 23. tábor nem véletlenül a „Nagyszüleink vonzásában” mottót kapta, hiszen Borsos Miklós szobrászművész születésének 110. évfordulóját ünnepeljük 2016-ban. „A tábor programjának hangulati elemei is kapcsolódnak a témakörhöz. Úgy állítottuk össze a programot, hogy a Csángóföldről, Magyarországról és Erdély más régióiból érkező gyerekek minél többet megismerjenek a Székelyföldből, illetve a csomafalvi szülőktől származó Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászról” – mondta a táborszervező.
A Borsos Géza, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke irányításával összeállított programnyitó ünnepségét követően a fiatalok a beérkezett pályamunkákat, azaz egymás alkotásait tekinthetik meg, amelyeket Balázs József alfalvi festőművész értékel. Az egyhetes tábor alatt, július 6–12-e között Főcze Alpár grafikus irányításával festészetet, grafikát tanulnak a fiatalok, Szabó Szilveszter, Borsos Júlia, Korpos Andrea és Dániel Margit pedagógusok vezetésével pedig kézműves foglalkozásokon vehetnek részt. Kirándulást és szórakoztató játékokat is terveznek a résztvevőknek, a hét során készült alkotásokat pedig a zárókiállításon teszik majd közszemlére.
Baricz Tamás Imola
Krónika (Kolozsvár)

Fiatal tehetségek alkotnak együtt Gyergyószárhegyen
Csángóföldi, magyarországi és erdélyi 10–14 éves gyerekek alkotnak egy hétig a szerdán kezdődő Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótáborban, Gyergyószárhegyen.
Szerdán kezdődik és július 12-éig tart a Kárpát-medencei Borsos Miklós Alkotótábor, amelynek idén is Böjte Csaba Gyergyószárhegyi gyermekotthona a házigazdája. A gyergyócsomafalvi Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány immár 23. alkalommal szervez képzőművészeti alkotótábort tehetséges Kárpát-medencei gyerekeknek. A pályamunkák, amelyek alapján a jelentkezők meghívást nyertek az alkotótáborba ezúttal a Nagyszüleink vonzásában témakörben készültek.
„A tábor célja évente lehetőséget nyújtani a tehetségüket már bontogató 10–14 éves gyerekeknek, hogy szakemberek, művészek társaságában, a Gyergyói-havasok festői környezetében találkozhassanak egymással, élményanyagot gyűjtsenek, és kapcsolatokat teremtsenek. De ugyanakkor szeretnénk lehetőséget teremteni arra is, hogy a résztvevők megismerkedhessenek Borsos Miklós gyergyócsomafalvi származású szobrászművész szellemi és erkölcsi hagyatékával” – foglalta össze a tábor célját Bancsi Edit szervező.
A 23. tábor nem véletlenül a „Nagyszüleink vonzásában” mottót kapta, hiszen Borsos Miklós szobrászművész születésének 110. évfordulóját ünnepeljük 2016-ban. „A tábor programjának hangulati elemei is kapcsolódnak a témakörhöz. Úgy állítottuk össze a programot, hogy a Csángóföldről, Magyarországról és Erdély más régióiból érkező gyerekek minél többet megismerjenek a Székelyföldből, illetve a csomafalvi szülőktől származó Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászról” – mondta a táborszervező.
A Borsos Géza, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány elnöke irányításával összeállított programnyitó ünnepségét követően a fiatalok a beérkezett pályamunkákat, azaz egymás alkotásait tekinthetik meg, amelyeket Balázs József alfalvi festőművész értékel. Az egyhetes tábor alatt, július 6–12-e között Főcze Alpár grafikus irányításával festészetet, grafikát tanulnak a fiatalok, Szabó Szilveszter, Borsos Júlia, Korpos Andrea és Dániel Margit pedagógusok vezetésével pedig kézműves foglalkozásokon vehetnek részt. Kirándulást és szórakoztató játékokat is terveznek a résztvevőknek, a hét során készült alkotásokat pedig a zárókiállításon teszik majd közszemlére.
Baricz Tamás Imola
Krónika (Kolozsvár)

Befejeződött az I. Csángóföli Nyári Egyetem Kostelken
Hétvégén zárta kapuit az I. Csángóföldi Nyári Egyetem, melyre a mesébe illő tájjal és faluszerkezettel rendelkező Kosteleken került sor július 25-30. között.
A nyári egyetemre a partiumi Michiel de Ruyter Tudományos Társaság, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, a Klebelsberg Kuno Szakkollégium, valamint a magyarországi Z Generációért Alapítvány szervezésében került sor.
A rendezvény kitűzött célja volt, hogy Csángóföldön közösségépítő műhely-helyszínt hozzon létre a régió fiatal értelmisége számára, összekösse Csángóföldet és a Kárpát-medence többi régióját az ifjúsági konferenciák, ifjúsági együttműködések területén. Összesen több mint 80 személy részvételével zajlott le a rendezvény, melyre Erdély mellett, Magyarországról, Felvidékről és Kárpátaljáról is érkeztek résztvevők.
„A vidék jövője, a jövő vidéke” mottó köré épülő rendezvényen a vitaindító előadást Géczy Gábor, fizikus tartotta, mely során felvázolta, hogy miért lehet jobb falun élni, melyek az előnyei a városhoz képest a természet közeli életmódnak. Ezt követően Deák Tamás informatikus, független kutató tartott előadást, saját életét bemutatva, hogyan hagyott ott egy multinacionális vállalatot vezető beosztásból, és költözött ki Budapestről egy kis faluba, ahol ma gazdálkodik, népi gyógymódokat kutat és népszerűsít. Ezen kívül hasonló életút beszámolót tartott Fülöp Szabolcs székelydályai református lelkész. Elmesélte, hogy városi gyerekként, hogyan lett bivalysajtkészítő és lótenyésztő Székelydályán. Majd Árus Csongor László hegyközszentmiklósi lelkipásztor mutatta be, hogyan lehet egy egyház által üzemeltetett falusi termálstranddal minél több munkahelyet teremteni helyieknek, hogyan lehet falusi turizmust fejleszteni a strand által termelt bevételekből.
Előadást tartott Bernád Ilona szülésznő, népi gyógyász szakíró, aki a hagyományos szülésről, bábaságról tartott izgalmas előadást.
Ezen kívül népzenei, néptánc előadásokra is sor került, Szalay Zoltán népzenekutató a magyar népdalról beszélt és arról, hogy a népdalok, miért az egész magyarság lélek tükrei. Majd Lévai Péter néptáncpedagógus a verbális- és metakommunikációs eszközök a néptáncokban témakörben tartott nagyon izgalmas előadást.
Az utolsó napokban a fiataloknak nyújtott Európai Uniós pályázati lehetőségekről tartott előadást Hamvas László, pályázatíró a magyarországi helyzetről, majd ezt követően Katona Csaba, a pályáztató hatóság képviseletében és Ilyés Szabolcs György, pályázati tanácsadó tartottak eligazítást a romániai pályázati lehetőségekről, és részletes gyakorlati tudnivalókat osztottak meg a résztvevőkkel, arról hogyan lehet vidéken új vállalkozásokat-, családi gazdaságokat elindítani.
Zárásként Kiss Csaba független kutató tartott újszerű és érzelmes előadást az aquapóniás növénytermesztésről, az abban rejlő lehetőségekről, valamint saját élettapasztalatát osztotta meg, hogyan gyógyult meg a saját maga által termelt búzafűlé segítségével daganatos betegségéből, és él teljes életet orvosi beavatkozás nélkül.
Utolsó este a résztvevők átlátogattak a XX. Gyimesi Tánctáborba Gyimesközéplokra.
Kiegészítő programokként a helyi gazdákkal, adatközlő kenő, inazó, csontkovács, és szövő emberekkel találkoztak a résztvevők. Ugyanakkor kipróbálhatták a kemencében sült házi kenyér sütését, gyógynövénygyűjtő körúton vehettek részt, és különböző népi gyógymódokat tanulhattak.
A Lovasíjász című filmet is megtekinthették a résztvevőkkel együtt Kostelek lakói, melyet követően közönségtalálkozóra került sor, jelen volt Venczel Endre forgalmazó, a film világjogainak tulajdonosa. A résztvevők már nagyon várják, hogy újra visszatérhessenek Kostelekre.
Közlemény
Erdély.ma

Vallásszabadság Romániában: papíron igen, a valóságban nem
Az emberi jogok érvényesítéséről szóló országjelentésnek Romániával foglalkozó negyven oldalán az Egyesült Államok külügyminisztériuma bőségesen foglalkozott a romániai magyar kisebbség jogsérelmeivel.
A jelentésben szót ejtenek a magyar nyelv hivatalos használatának tiltásáról, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányáról, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem alapításának elutasításáról, a székely zászló és egyéb Székelyföldi szimbólumok tiltásáról, a csángóföldi magyar oktatás akadályoztatásáról, valamint az egyházi és közösségi ingatlanok restitúciójának késlekedéséről.
Igaz, Washington óvatos volt: mindezt nem állította határozottan, hanem csupán úgy közölte, hogy erre panaszkodik a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ.
Lassú az elkobzott javak visszaszolgáltatása
Az amerikai külügy a romániai vallásszabadság betartását elemző, nemrégiben megjelent jelentésében is úgy fogalmaz, hogy habár a romániai törvénykezés és maga az alkotmány is szavatolja a teljes vallásszabadságot, védi a vallási kisebbségeket – így például azok állami támogatásban részesülnek –, a román hatóságok nem minden esetben tartják tiszteletben a vonatkozó jogszabályokat.
A jelentés hangsúlyozza, hogy bizonyos állami megszorítások miatt egyes vallási csoportokat nem ismernek el az országban, és akadályozzák az 1940 és 1949 között elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását. Erre példaként elsősorban a görög-katolikusok hozza fel, akik több templomukat mindmáig nem kapták vissza, mivel a hatóságok nem hajtották végre a bírósági döntéseket. Az ortodox egyház befolyására egyébként a helyi hatóságok igyekeztek megakadályozni a nem ortodoxok ortodox temetőkbe történő temetkezését.
Erre elsősorban a görög-katolikusok és a hetednapi adventista egyház képviselői panaszkodtak. Szó esik arról is, hogy az ortodox egyház nyomást gyakorol mind az oktatási tárcára, mind pedig az iskolákra a vallásórák kötelezővé tétele érdekében.
Meggyalázott zsinagógák, fasiszta vezetők ünneplése
A jelentés szerzői dicsérően szólnak arról, hogy a román kormány igyekszik gyakorlatba ültetni a Nemzetközi Holokauszt Bizottság ajánlásait, és az iskolai programokba belefoglalta a holokauszt tanulmányozását is. Azt viszont megállapítják, hogy 2015-ben az alkotmánybíróság elutasította azt az új törvényt, amely lehetővé tette volna az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatásának elsőbbségét a holokauszt túlélői számára. A román kormány ugyanakkor azon van, hogy mégis érvényt szerezzen ennek a törvénynek.
A tavalyi év alatt több antiszemita megnyilvánulás is volt Romániában. Zsinagógákat szentségtelenítettek meg, voltak, akik tagadták a holokausztot, bizonyos szervezetek egyszersmind ünnepségeken emlékeztek meg a vasgárdista mozgalom fasiszta vezetőiről.
A jelentés kitér arra is, hogy Bukarestben hatalmas mecset épülne, amely nagy ellenkezést vált ki a lakosság körében. Így például sertésfejeket dobáltak a mecset építésére kiszemelt területre, sertést legeltettek, keresztekkel tűzdelték tele a telket.
Az amerikai Külügyminisztérium jelentése leszögezi: az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetsége nem egy alkalommal kifejezte aggodalmát a román illetékeseknek az egyházak elkobzott javainak lassú visszaszolgáltatása miatt, és bár értékelte a kormány korábbi eredményeit, sürgető feladatnak tartotta a holokauszt borzalmainak teljes elismerését, a holokauszt iskolai oktatásának további javítását.
Személyes találkozók
A Bukaresti amerikai nagykövetség valamint az amerikai Külügyminisztérium tagjai több alkalommal is találkoztak a görög-katolikus egyház vezetőivel, akikkel egyházuk és az ortodox egyház közötti kapcsolatok javításáról tárgyaltak, ez alkalommal szóba kerültek a két egyház közötti incidensek is.
Az amerikai nagykövetség képviselői többször is találkoztak a zsidó közösség, a zsidó szervezetek vezetőivel. A nagykövetség a megbeszélések során külön kihangsúlyozta, hogy Washington határozottan támogatja az antiszemitizmus leküzdéséért folytatott harcot.
A nagykövetség tagjai ugyanakkor a romániai muzulmán közösség képviselőivel közösen a vallási toleranciát szorgalmazó számos rendezvényen vettek részt – zárul az Egyesült Államok Külügyminisztériumának a vallásszabadság betartásának helyzetét elemző jelentése.
Bogdán Tibor
Transindex.ro

A szászrégeni magyar tanítóképző napja
Tizennyolcadik esztendeje, hogy szeptember első szombatján Szászrégenben megtartják a magyar tanítóképző napját. Az esemény idén egybeesett az 1956-ban végzettek 60 éves találkozójával.
Az 1948 és 1956 közötti időszakban 740 tanító nyert oklevelet a szászrégeni tanítóképzőben. Közülük sokan, tanulmányaikat folytatva, tanári diplomát is szereztek. Jutott közülük az ország minden részébe, a Nyárádmentétől Máramarosig, a Szilágyságtól a Csángóföldig. Sajnos az elhalálozások, az előrehaladott életkor és a betegségek miatt ebben az esztendőben már csak ötvenhat képzős jött el a találkozóra, de megfogadták, hogy ezentúl is megszervezik a magyar tanítóképző napját, hiszen nem szabad feledésbe menjen, hogy az egykori járásbíróság, majd a 2-es számú elméleti iskola épületében 1948-1956 között magyar tanítóképzés folyt.
A magyarrégeni temetőben az elhunytakra emlékeztek
Péntek délután a volt képzősök egy része a magyarrégeni temetőben, az elhunyt tanárok és diáktársak emlékére állított kopjafa előtt találkozott. Itt – a koszorúzást követően – nt. Nemes Árpád nyugalmazott lelkipásztor emlékezett az elhunyt tanárokra és diáktársakra. Ezt követően a római katolikus templomban hálaadó szentmisére került sor.
Jó volt ismét együtt lenni
Szombaton délelőtt a "kis tanító nénik" és "kis tanító bácsik" – ahogy szeretik magukat szólíttatni – volt iskolájukban találkoztak. A jelenlevőket a hatvan évvel ezelőtt végzettek nevében Sárkány Kiss Judit köszöntötte. Szintén az ’56-ban végzett osztály nevében szólt a jelenlevőkhöz Demeter Pál is.
– 1952 szeptemberében szalmazsákkal megrakott szekerek érkeztek Szászrégenbe, amiket összeszorult szívvel kísértek tizenéves fiúk és lányok. Tanítók akartak lenni. Küzdelmes négy év után többen megszerezték a tanítói diplomát. Sokan elszórt magyar közösségekben kaptunk kinevezést. De szerettük a mesterségünket, szívesen dolgoztunk nehéz körülmények között is. Megtanultuk tanárainktól, hogy mi vagyunk a gyermekekért, és nem fordítva. Minden szülőnek a saját gyermeke a legjobb és a legkedvesebb. Ezt megértve könnyebb lett a munkánk. Ha nehézségek akadtak pályánk kezdetén, iskolánk tanáraihoz fordultunk segítségért, akik mindig szívesen fogadtak és jó tanácsokkal láttak el – emlékezett az idős tanító bácsi.
Az 1951-ben végzettek közül Gálfi Tibor tartott beszédet.
– A nyár a találkozók ideje. Ilyenkor tartják az érettségi, a falu-, az elszármazottak, a tánctalálkozókat. Ezek ma már hagyománnyá váltak. Tömegeket mozgatnak meg. Kisebbségi szempontból ezek a találkozók hatnak a nemzettudatra, azt sugallják számunkra, hogy valahova tartozunk. Egy népcsoport, egy nemzeti kisebbség nemcsak nyelvében, hanem hagyományaiban is tovább él. Nos, ezért is fontos számunkra ezeknek a találkozóknak a megszervezése.
Hogyan tovább?
Csernátoni József, aki tizennyolc esztendővel ezelőtt, Fekete Miklós Zoltánnal együtt, a magyar tanítóképző napjának az ötletgazdája és az első találkozók szervezője volt, jogosan tette fel a kérdést: hogyan tovább?
– Évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy minden évben találkozunk. A szervező legyen az 50 éve végzett évfolyam, majd a 60 éve végzett évfolyam. Eddig minden évfolyam eleget tett a fogadalomnak. Döntsük el közösen, hogyan tovább. Csernátoni József rámutatott arra is, hogy bár nem lehetett a volt képzőnek egy magyar személyiség nevét adni, őrizzék meg az iskola szellemét és az itt végzett diákok emlékét, s ne feledjék el, hogy Szászrégenben magyar tanítóképzés folyt.
Közös ének Sárika néni emlékére
A volt tanítványok hálával gondoltak az idén Németországban elhunyt Haltrichné Ozsváth Sárára. Az elmúlt esztendőben, ha csak gondolatban is, Sárika néni még jelen volt a találkozón. Akkor üzenetet küldött tanítványainak: "Köszönöm a sorsnak, hogy annak idején Szászrégenbe kerültem és hogy azokat a diákokat tanítottam, akiket most, 96. évemben is szeretettel idézek fel emlékeimben. A láthatatlan osztálynaplók itt vannak a kezemben, forgatom a lapokat és egyenként mindenkit megsimogatok gondolatban sok-sok szeretettel. Ez a nap a tiétek, drága megjelent diákjaim, és ha tehetitek, olvassátok el Petőfi Sándor A négyökrös szekér című versét, amiből zseniálisan tűnik ki, hogy sár és csillag az életünk. Ha meghalok, ne sirassatok! Síromnál inkább verset mondjatok."
Megható pillanat volt, amikor Duda Romulus az Egy rózsaszál szebben beszél című dalba kezdett Sárika néni, volt osztályfőnökük, tanáruk emlékére, s mindenki vele énekelt.
Műsor az egybegyűltek tiszteletére
A Humana Regun Egyesület Petőfi, Wass Albert és Kajcsa Jenő verseivel köszöntötte a volt képzősöket. Baki Andrea és Kiss Anna mini csim-bummosok két dallal, Demeter Győző és családja gitárjátékkal emelte a hangulatot.
Nagy F. Atilla a fiatal tanárok és a Rákózci Szövetség nevében szólt a jelenlevőkhöz, és felkérte őket, hogy írjanak az ’56-os eseményekről, hiszen mint fiatal végzettek élték meg az akkori zűrzavaros éveket.
Lesz tovább!
Wass Albertet idézve a Humana Regun Egyesület tagjai is a folytatásra biztatták a volt képzősöket.
– Minden embernek kell legyen feladata ebben az életben – kötelességen belül vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.
Kedves kis tanító nénik és kis tanító bácsik, kedves tanár nénik és tanár bácsik, nektek is volt feladatotok az életben, volt titkos küldetésetek, melyet Istentől kaptatok. Ez a tanítás volt, több generáció nevelése. Feladatotokat magas szinten végeztétek, és nem vallottatok szégyent sem az iskolában, sem a mindennapi élet küzdelmeiben, mert szívből, lélekből neveltetek, tanítottatok, szerettétek az iskolát. Jó néhány éve szeptember első szombatján megünnepelitek a szászrégeni magyar tanítóképző napját. Megkoszorúzzátok volt képzőtök falán azt a táblát, mely három nyelven hirdeti, hogy itt magyar tanítóképzés folyt. Mindig az az évfolyam szervezte a találkozót, melynek éppen kerek évfordulós osztálytalálkozója volt. Az idén ez lejárt. Hogyan tovább? – tettétek fel a jogos kérdést. Részünkről a válasz nagyon egyszerű. Folytatni kell. Ezentúl is minden év szeptemberének első szombatján itt kell találkozni. Tudjuk, telnek az évek. Egyre kevesebben lesztek. De azután is folytatni kell, miután már… Tudjátok, mit akarunk mondani. De valaki mindig lesz. Gyerekeitek. Unokáitok. Dédunokáitok. Tudjuk, hogy furcsán hangzik ez, de minden év szeptemberének első szombatján el kell ide jönniük emlékezni… rátok, az iskolára, hogy soha ne menjen feledésbe, hogy itt valamikor magyar tanítóképzés folyt.
Az ünnepség utáni osztályonkénti közös megbeszélésen a kis tanító nénik és kis tanító bácsik úgy döntöttek, hogy a következő években is szeptember első szombatján lesz Szászrégenben magyar tanítóképző napja.
Köszönjük!
Az évek során a volt képzősök közül mindig voltak néhányan, akik rendszeresen támogatták a Szászrégen és Vidéke havilapot. Így történt ez ebben az esztendőben is. A Szászrégen és Vidéke szerkesztősége nevében köszönjük Duda Romulus (Csíkszereda), Fodor Sándor, dr. Lázár Sándor (Marosvásárhely), Kósa Imre és Csernátoni József (Szászrégen) anyagi támogatását.
Fábián András György
Népújság (Marosvásárhely)

A MegmAradás temploma (2.)
A teljes felújítás után új nevet is kapott: A MegmAradás temploma, amely találóan fejezi ki a géciek szülőföldhöz való határtalan ragaszkodását. A szülőföldjük iránt elkötelezettek továbbálmodták a lakatlan település jövőjét – a templom köré nemzeti emlékhelyet terveztek. A kéthektáros park gyepűje a Régi- és benne a Csonkahont körvonalazza, itt kapott helyet a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfái ligetében a MegmAradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is. Itt várja látogatóit az Őrtűz oszlopa is. A monumentális alkotás, amelyre az Árpád-házi királyok neveit is felvésték, a hét magyar törzs bejövetelének és a honfoglaló ősöknek állít emléket. Az Őrtűz oszlopában elhelyezett 30 kilogrammos prizma megtört fényei világítják meg a Makovecz Imre által megálmodott hatalmas, 20 méteres szálfákból ácsolt kilátótornyot is.
Az Őrtüzet 200, márványlapokkal borított emlékoszlop övezi, amelyekre a Kárpát-medence magyarlakta települései üzeneteit vésték. Csángóföldtől, Drávaszögig, az Ung völgyétől Újvidékig, a pár száz lelket számláló településektől a többszázezres nagyvárosokig bezárólag, 2596 üzenet érkezett. A beküldött gondolatok az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmAradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg, s azt a szellemi erőt sugallják, amelyet Nagygéc és a XIII. század óta álló temploma is képvisel.
Csíkdánfalva üzenete bizonyult az egyik legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül”(Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy kis dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk” (Ravasz László).
Csenger Wass Alberttel üzen Nagygécnek: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.”
És egy, az író Hagyaték című gyűjteményes kötetéből származó idézet:
„Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, az igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre. Isten ültette a magyar gyökeret ebbe a földbe s Isten gondját is viseli, ha hagyod. Bízd gondodat az Úrra. Ő a te gondviselőd. … Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr. Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is. Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! … lássátok magatok előtt a jövendőt…, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek, s a lélekkel együtt pusztul a nép…”
Nagygéc bejáratánál állított emlékmű hét hófehér oszlopa a település nevének egy-egy acél betűjét tartja. Az oszlopokra mementóként felvésték az egykori elvándorolni kényszerített 749 lakos nevét és a Kormorán együttesnek az elsodort falu emlékére írt dala – Húzd a harangot – egy szövegrészletét.
Az oszlopsor gyújtópontjában elhelyezett csiszolt gránittömb a következő üzenetnek ad méltó helyet:
„749 indult új hazát keresni. Próbált meg gyökértől szakadva, új fa ága lenni”.
Murvai Miklós
o0o
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

A színvonalas magyar oktatásért (országos tanévnyitó Sepsiszentgyörgyön)
Isten áldását kérve, egymást erősítve kezdik az új tanévet a romániai magyar pedagógusok, akik számára immár harmadszor szervezett országos tanévnyitó ünnepséget a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ). Tavalyelőtt Csíksomlyó, tavaly a Kolozsvári Farkas utcai református templom, idén a Sepsiszentgyörgyi unitárius istenháza fogadta be az ország minden sarkából – majd minden erdélyi, de a távoli Temes és Szatmár megyéből, Bukarestből és a Csángóföldről is – érkező tanárokat, tanítókat, és ez a tér adott keretet ahhoz a lelki, szellemi ráhangolódáshoz, amelyet a jól végzett, felelősségteljes munka igényel.
A közel négyórás eseményen tizennégy beszéd hangzott el, és mindenik hangsúlyozta, hogy nem mesterséget, hanem hivatást gyakorolnak, akik a pedagógusi pályát választják. Elsőként Kovács István helybeli unitárius lelkész kérte Isten áldását rájuk, majd Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki az iskola szerepéről beszélve – keresés és találás, oktatás és nevelés – az anyanyelvű oktatás, a saját, közösséget építő intézmények fontosságát, a testi és lelki építkezés, a tudás és a hit, a templom és az iskola egymást kiegészítő szerepét fejtegetve jó tanulást, tiszta gondolatokat, szívvel való látást kívánt, és azt is bejelentette, hogy a perselybe gyűlt adományokkal a csángók magyar nyelvű oktatását támogatják.
A Szózat közös eléneklése után Szabó Margit alsó-Háromszéki RMPSZ-elnök, a rendezvény műsorvezetője köszöntötte az egybegyűlteket: Zákonyi Botond Bukaresti magyar nagykövet mellett a Csíkszeredai és Kolozsvári konzulátusok, a magyar kormány, a magyarul is oktató egyetemek (a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem) vezetői, a történelmi egyházak küldöttei, az RMDSZ elnöke, európai és Bukaresti parlamenti képviselői, önkormányzati vezetői, az EMNP alelnökei, főtanfelügyelők, iskolaigazgatók és tizenkét megye pedagógusai jöttek el az erőgyűjtő tanévnyitóra.
Szabó Margit sokféle biztató szóval fordult kollégáihoz, és kijelentette: ahol két-három tenni akaró ember összegyűl, ott csodák történhetnek. Mi állíthat meg bennünket abban, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben élni tudunk?
Erre a kérdésre több válasz is következett. Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád úgy véli, a gyermekek oktatóin múlik, hogy milyen lesz Erdély a jövőben, és ha ezt a munkát az állam nem is értékeli megfelelően, a gyermekek annál inkább. A külső nehézségekről Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök beszélt: az oktatás nem olyan irányba fejlődik, mint remélték, lassan készülnek a tantervek, a tankönyvek sokszor hiányoznak, és ha megvannak, akkor sem a minőségi fejlődést szolgálják – így kell lépést tartania a pedagógusnak, a változást segítve lehetőségei szerint, és egyúttal a mAradandó értékeket közvetítve. A magyar oktatás közügy, és mindenkire szükség van a javításáért vívott küzdelemben – jelentette ki. Megköszönte a nyugdíjba vonulók munkáját, a szülők bizalmát, üdvözölte az új tanárokat, és azt kívánta mindenkinek: ültessék vállaikra a gyermekeket, hogy azok még messzebbre lássanak, mint elődeik.
Ma senki sem szeret iskolába járni, sem a diákok, sem a tanárok – szögezte le általános derültséget keltve Bukur Tamás, a magyar középiskolások országos szövetségének (Makosz) elnökségi tagja, és hozzátette: jövőnek lenni sem könnyű, egy diáknak fontos, hogy ne érezze magát alárendeltnek, és hogy tanárai példaképek legyenek. Társa, Mátyási Katalin a diáktanácsok jelentőségéről beszélt a közösségépítésben. Dönteni sohasem könnyű – figyelmeztetett Sipos Imre, a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériumának köznevelésért felelős államtitkára, a Székely Mikó Kollégium alapítási nehézségeivel példálózva. Most az a kérdés, hogy mit tanítsunk, mire lesz szükség 10–20–30 év múlva, és csak az biztos, hogy a széles körű, magas szintű tudás a fennmAradás alapja. Ebbe az irányba kell fejlődnie a határon túli magyar oktatásnak, ebben segít Magyarország is: a minőségi pedagógusképzés, tankönyvek, tanulmányi versenyek, magyar nyelvű szaktáborok, szórványoktatási kollégiumok, ösztöndíjak, utazási lehetőségek megteremtésével, támogatásával. Ünnepélyes pillanat következett: a magyar állam 82 nyugdíjba vonult pedagógust tüntetett ki, közülük kettőnek – Öllerer Ágnes Bukaresti és Dimény János erdővidéki RMPSZ-elnöknek – helyben át is adták a Pedagógus Szolgálatért Emlékérmet és oklevelet, a többiek számára külön rendezvényt szerveznek. Iskolába 30 évvel ezelőtt sem szeretett senki járni, de ha az akkori állapotokkal vetjük össze a maiakat, néhány eredményt azért elkönyvelhetünk az erdélyi magyar oktatásban – véli Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, hangsúlyozva, hogy semmit sem kaptunk ajándékba, és ezután sem fogunk ajándékba kapni semmit, rajtunk múlik, hogy mi lesz iskoláinkkal. A 26 éve folyó tanügyi reform jövőben is folytatódik, 2017-ben új köz- és felsőoktatási törvény várható, ezért sorsdöntő év lesz, és óriási kihívás is, hiszen meg kell őrizni az eddigi eredményeket, és javítani kell az oktatás minőségén. Megoldást kell keresni a kis létszámú szórványiskolák fenntartására – ahol sokszor néhány gyermeken és szülőn múlik egy osztály indítása –, a pedagógusok továbbképzésére és a meglévő magyar oktatási hálózat megerősítésére, bővítésére is; mindebben partner a pedagógus szövetség és a magyar állam. Versenyképes tudást és szakképzettséget kell adni a diákoknak, jobb anyagi megbecsülést a tanároknak, el kell érni, hogy szeressenek iskolába járni.
Legyünk türelmesek és ragaszkodjunk szabadságunkhoz – kívánta Király András, a román Oktatási Minisztérium államtitkára, aki szerint a hazai oktatási rendszer folyamatos változása „nem biztos, hogy előrevisz”, de ez van, így is meg kell találni a módját, hogy a diákok fejlődjenek, és lehetőség szerint a szülőföldjükön boldoguljanak. 1989-hez képest biztató a romániai magyar oktatás helyzete, e napokban több mint 161 ezer óvodás és iskolás gyermek – megannyi csiszolatlan gyémánt – kezdi meg a tanévet 16 megyében, 1400 intézményben magyar nyelven, több tízezer pedagógus irányításával. Ahhoz, hogy ez a hálózat jól teljesítsen, a pedagógusokra, gyermekekre, szülőkre, egyházakra, politikai háttérre, az egész közösségre szükség van. Az új tanév örömet és reményt is jelent mindig, ugyanakkor az elmúlásra is emlékeztet. Rajtunk áll, hogy tartalmat adjunk az időnek, s bár nem tudjuk, mit hoz a jövő, együtt kell terveznünk – jelentette ki Pálfi József, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, hangsúlyozva, hogy az oktatásban minden szintnek megvan a maga jelentősége, és egyik sem létezhet a másik nélkül. ElmAradottnak ítélt gyermek is lehet zseni – ez derült ki abból a pár perces filmből, amelyet Tamás Sándor hozott magával, és amelyből minden résztvevő kapott egy másolatot a székely jelképeket ismertető füzet mellé. A megyeitanács-elnök arra kérte a felnőtteket, hogy jól használják fel hatalmukat a gyermekek fölött.
A pályakezdő pedagógusokat Kiss Imre megyei főtanfelügyelő üdvözölte, és – a hivatástudat mellé, a változó igények, kihívások és a stabilitás közötti egyensúlyozáshoz – egy Exupéry-idézettel azt kívánta nekik, hogy a hajóépítéshez elsősorban a tenger iránti vágyat tudják felkelteni diákjaikban. Összetartásra, helytállásra, a gyűlölet szeretettel való helyettesítésére a Külhoni Magyar Oktatási Tanács nevében Lászlófy Pál István, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Márton Áron püspök több évtizede megfogalmazott, ma is érvényes szavaival biztatott. Végül Péter Sándor Kovászna megyei RMPSZ-elnök a pedagógusszövetség üzenetét adta át: az iskola az egyetlen hely, ahol a holnapot el lehet képzelni, és ahol utakat lehet építeni a tudás felé; azon kell lenni, hogy ezek az utak ne fogyjanak el a megalkuvás, közömbösség, rosszindulat miatt...
A beszédek között a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai – Sebestyén-Lázár Enikő, Oláh-Badi Alpár, Kőmíves-Bokor Zsuzsa –, a Váradi József Általános Iskola részéről Incze Melinda tanárnő és diákjai, valamint Taláz Teodor és Bíró Jessica Médea csángó kisiskolások, a Kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola régizene-együttese és a Pro Musica kamarakórus szolgált magas színvonalú előadásokkal, végül a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult a templomi ünnepség. Ráadásként kézimunka-kiállítást is kínáltak a jelenlevőknek a szervezők – a Winkler Aranka által vezetett Szorgos kezek kör gazdag anyagát a templom udvaráról nyíló termekben rendezték el –, de ezt elfelejtették bejelenteni, ezért igen kevesen tévedtek be oda. A rendezvény a Kolcza vendéglőben tartott állófogadással zárult.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kezdődik az iskola: Sepsiszentgyörgyön tartották az országos magyar tanévnyitót
Mintegy 161 ezer magyar anyanyelvű óvodás és iskolás számára kezdődik meg ma az új tanév. Az RMPSZ Sepsiszentgyörgyön tartotta az országos magyar tanévnyitót, amelyen több felszólaló kiemelte: a nemzet megmAradásának záloga az iskola, a diákok oktatásának minősége.
Népünk és közösségünk jövője attól függ, hogy milyen iskolát működtetünk – hangsúlyozta Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke szombaton, a Sepsiszentgyörgyi unitárius templomban szervezett országos magyar tanévnyitó ünnepség keretében tartott áhítatban. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) immár harmadik alkalommal szervezte meg hasonló körülmények között a magyar tanévnyitót – tavaly a Kolozsvári Farkas utcai református templomban, míg 2014 őszén a csíksomlyói kegytemplomban köszöntötték egyházi elöljárók, politikusok és diákszövetségek képviselői az új tanévet.
Ezernégyszáz tanintézetben zajlik magyar oktatás
Hétfőn országszerte tizenhat erdélyi és partiumi megyében, Bukarestben, valamint a Csángóföldön összesen 161 ezer magyar anyanyelvű óvodás és iskolás kezdi meg az új, 2016/2017-es tanévet. Király András, az Oktatási Minisztérium RMDSZ-es államtitkára a rendezvényen rámutatott: 1400 tanintézetben zajlik magyar tannyelvű oktatás, köztük olyan iskolákban is, ahová mindössze 7-8 gyermek jár magyar tagozatra, de fontos, hogy nekik is lehetőségük legyen részt venni a magyar nyelvű oktatásban.
Házigazdaként Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere köszöntötte a meghívottakat, az unitárius püspökhöz hasonlóan pedig ő is kiemelte: a pedagógusok kezében van, hogy milyen lesz Erdély, milyen kilátásai vannak a magyar közösségnek, ez pedig „hatalmas felelősség, és amit ezért cserébe az állam, a társadalom nyújt, nincs összhangban a felelősség mértékével”.
Ezzel Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke is egyetértett, elismerte, hogy a tanügyben a változások nem mindig olyan irányba haladnak, ahogyan az a pedagógusok számára ideális lenne. Mint kifejtette: az új tantervek lassan készülnek, a tankönyvellátás sok kívánnivalót hagy maga után, a bérek pedig alacsonyak, de szerinte a megtapasztalt nehézségek ellenére látni kell az előrelépéseket, és kihasználni minden lehetőséget, hogy a gyerekek megbízható rendszerben tanulhassanak.
„Senki sem szeret iskolába járni”
Komolyabb bírálatot fogalmazott meg Bukur Tamás, a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének (Makosz) elnöke, aki úgy vélte: a romániai oktatási rendszer legnagyobb hibája nem a zsúfolt tanterv, illetve órarend, nem is az alacsony fizetések, hanem az, hogy „senki nem szeret iskolába járni: a tanár és a diák sem”. Mint rámutatott: a kis bérek miatt a pedagógusok frusztráltak, a tanulók pedig ennek közvetett áldozatai, hiszen senki sem vesz részt szívesen egy feszült tanár óráján, így adva van az ördögi kör. Összegzésként a Makosz elnöke hangsúlyozta: a jövő egyik legfontosabb eleme a kiegyensúlyozott tanár-diák kapcsolat. Mátyási Katalin, a szövetség elnökségi tagja a diáktanácsok támogatására kérte a pedagógusokat.
Sipos Imre, az Emberi Erőforrások Minisztériumának köznevelésért felelős helyettes államtitkára arra hívta fel a figyelmet: a külhoni magyar fiatalok letéteményesei a határon túli magyarság megmAradásának, ezért a magyar kormány támogatja a határon túli magyar oktatás fejlesztését, figyel arra, hogy a diákság létszáma fenntartható, növelhető legyen. Szerinte ennek egyik fontos eleme a tanár- és óvóképzés biztosítása, tehát a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fenntartása, korszerűsítése, az RMPSZ támogatása, a szakmai intézményhálózat kiépítése, a magyar nyelvű tankönyvek, oktatási segédanyagok, tanulmányi versenyek biztosítása, az anyanyelvápolás, a szórványoktatás pályázati rendszerben történő támogatása.
A helyettes államtitkár átadta a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet Öllerer Ágnesnek és Dimény Jánosnak, az RMPSZ Bukaresti, illetve erdővidéki elnökének. Az elismerést összesen 82 nyugállományba vonuló pedagógus kapja majd meg egy külön rendezvényen.
Kelemen Hunor az elért eredményekről beszélt
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az erdélyi magyar oktatásban az elmúlt 26 évben elért eredményekre hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy „semmit nem kaptunk ajándékba”. A szövetség vezetője rámutatott: a romániai oktatási rendszerben az elmúlt 26 évben folyamatosak voltak a reformok, 2017-ben pedig újabb tanügyi törvény lép hatályba. „A jövő esztendő ebből a szempontból mérföldkő lesz. Nem mindegy, hogy milyen lesz az új oktatási jogszabály, kijavítja-e a rendszer minőségére, a bérezésre vonatkozó hibákat” – fogalmazott Kelemen. Hozzátette: az RMDSZ már kidolgozta javaslatát a kezdő tanárok bérezéséről, ennek nyomán kiszámítható pedagógusi karriert lehet majd építeni.
A politikus arról is beszélt, hogy a magyar kormány segítségével sikerült felépíteni az új szamosújvári iskolát, így a Mezőségen szórványközpont működhet, a következő hetekben pedig Nagyváradon létrejön a Pedagógus-továbbképző Központ. Rámutatott: folyamatosan olyan jelzések érkeznek hozzájuk, miszerint szórványban gyakran néhány szülőn múlik, hogy megalakulhatnak-e a kis létszámú osztályok, ezért mindenkit szolidaritásra szólított fel.
Pálfi József, a Nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) rektora az oktatás különböző szintjei közötti szoros összefüggésről beszélt, Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke pedig egy kisfilmet mutatott be Thomas Edison feltaláló életéről, akire az iskolában értelmi fogyatékosként tekintettek, de édesanyja zseniként kezelte, és „neki lett igaza”. Az országos tanévnyitón felszólalt Kiss Imre Kovászna megyei főtanfelügyelő, az RMPSZ alelnöke is, aki a pályakezdő pedagógusokat köszöntötte. A szombati rendezvényen összegyűlt perselyadományt a csángó magyar oktatás megsegítésére ajánlották fel.
Bíró Blanka, Hajnal Csilla |
Krónika (Kolozsvár)

Amerikai látszatpolitika
Az Egyesült Államok számára egyáltalán nem ismeretlen a Romániában élő nemzeti kisebbségek, köztük a magyarok helyzete.
Nem is lehet számára idegen a téma, elvégre elmúltak már azok az idők, amikor Amerika – és vele együtt tulajdonképpen az egész Nyugat – alaposan megszűrt információkat kapott az országban uralkodó állapotokról, emiatt pedig kritikátlanul elhitte és elfogadta azt, amit a Bukaresti kommunista rezsim propagandája „beadagolt” neki. Például a Ceaușescu-diktatúra bikkfanyelvén arról, hogy „a román nép és az együtt élő nemzetiségek szoros testvéri egységben a szocialista Románia nagy családját alkotják”.
A washingtoni külügyminisztérium Romániáról évente kibocsátott emberi jogi jelentései rendre arról tanúskodnak, hogy a tengerentúl nagyon is tisztában vannak azzal, miképpen érvényesülnek az emberi, ezen belül a kisebbségi jogok az országban. Pontosan tudják, miként tiltják, akadályozzák a hatóságok és az önkormányzatok a magyar nyelv hivatalos használatát, a kétnyelvű helységnévtáblák elhelyezését, miként utasítja el hosszú ideje a román állam az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem létrehozását, hogyan folyik szisztematikus hadjárat a székely zászló és egyéb Székelyföldi szimbólumok ellen. És a sort folytathatnánk a csángóföldi magyarórák akadályoztatásával, az egyházi és közösségi ingatlanok restitúciójának késlekedésével.
A baj csak az, hogy a magyar közösség képviselői által több-kevesebb intenzitással jelzett problémakörök tudomásulvételén és csokorba gyűjtésén túlmenően Amerika nemigen tesz lépéseket ezeknek a gondoknak az orvoslásáért. Csak egy példa. Az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetsége a minap dörgedelmes hangvételű közleményben bírálta a román jegybankot (BNR) amiatt, hogy egykori, a Vasgárdával és a legionáriusmozgalommal rokonszenvező elnökét is ábrázoló emlékérmét bocsátott ki. Szóra sem méltatja viszont a diplomáciai képviselet a magyar jelképek üldöztetését.
Dicséretes, hogy az amerikai nagykövet végre személyesen igyekszik tapasztalatokat szerezni a tömbmagyar Székelyföld valóságáról, megkeseredik azonban a szánk íze, amikor a „kisebbségek tiszteletben tartása” fontosságának hangsúlyozása közben nem pontosítja, milyen csoport, közösség tagjaira utal tulajdonképpen. A feladat tehát nem könnyű: arról kell meggyőzni Amerika képviselőjét, hogy a dolgok nevén nevezésén túlmenően konkrét lépéseket is tegyen magyarügyekben.
Rostás Szabolcs |
Krónika (Kolozsvár)

„Ha a múltat nem tiszteljük, mit várunk a jövőtől?”
Beszélgetés Hamar Sándor fafaragóval 
Mindig öröm olyan emberrel találkozni, aki nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároz, tudja a helyét a világban: Hamar Sándor Kézdivásárhelyen él, 47 éves, két gyerek édesapja. 23 éves fia építészként dolgozik Marosvásárhelyen, lánya végzős tanuló a Nagy Mózes Elméleti Líceumban. Fia maga is nagyon szépen farag, lánya tehetséges rajzoló. A kézügyességet minden bizonnyal édesapjuktól örökölték, aki gyakorlatilag gyerekkora óta kezeli a vésőt, és minden munkával, amit kiad a keze közül, értéket igyekszik továbbörökíteni.
– Mióta foglalkozik fafaragással, és hogyan indult el ezen az úton?
– Az 1980-as évek elején már az egykori bútorgyárban fafaragóként dolgoztam, de ezt megelőzően Csernátonban, Haszmann Pali bácsiéknál tanultam, ahol ez a mesterség azonnal magával ragadott. Azóta is egyre erősödik bennem az a belülről jövő késztetés, hogy a fával, a fa melegségével dolgozzam, és lássam, milyen szép dolgok készülhetnek ebből az anyagból az ember által. Nem utolsósorban pedig fontos számomra a hagyományaink ápolása, átadása a következő nemzedékeknek. Hiszen ha ezt nem örökítjük tovább, mi marad? Célom ugyanúgy munkálni meg a fát, mint régen, és nem csak úgy átesni a műveleten, akkor inkább ne is fogjunk neki. Én azt vallom, csináljuk meg a munkát becsülettel, aztán majd az utókor eldönti, hogy van értéke annak vagy sem. Fülembe csengenek mesterem szavai: egy dolgot ha megcsinálunk, az legalább ötven évre szóljon, és úgy készítsük el, hogy arra is gondoljunk: abból táplálkozik majd az utókor. Amely, ha lát egy olyan munkát, amelynek semmi köze a népművészethez, a megmaradásunkhoz, ahhoz, amit mi képviselünk, akkor rossz úton járunk. Van egy csomó dolog, ami tájidegen, mindenki próbálkozik, hígul a szakma, de az lenne a fontos, hogy a mintakincs így maradjon meg, szépen, tisztán, ahogyan mi is kaptuk, hiszen ez a gyökerünk. Ha a múltat nem tiszteljük, mit várunk a jövőtől?
– Volt a családjában képviselője ennek a szakmának?
– Anyai nagyapám úgymond ezermester volt, mindent megbarkácsolt, és bár korán meghalt, szüleim meséltek róla, úgyhogy a kézügyességet tőle kaphattam ajándékba. Haszmann Pali bácsiékhoz szintén úgy kerültem, hogy anyai nagymamám csernátoni születésű, és oda látogatván többször bementünk a szomszédos falumúzeumba is, ahol belekóstolhattam mindebbe, és kezdettől magával ragadott a szépsége. Később faipart tanultam, ahonnan gyakorlatra már bekerültünk a bútorgyárba, ahol rögtön kiszúrtam a fafaragó csoportot, hiszen mind ott füleskedik az ember, ami érdekli. A szakközép elvégzése után el is tudtam helyezkedni a gyárban, ahol 7-8 évet dolgoztam, ez az idő meghatározó volt a vésőhasználatban, a formavilág kialakulásában. Nem mindegy, hogy az ember hobbiként vagy iparilag csinál valamit, mert ugyan szériamunka volt a gyárban, a sarokkanapék ornamentikáját készítettem, de annyi gyakorlatot, rutint szereztem, ami nagyon jó szolgálatot tett. 
– Hagyományos jelképrendszerünket, mintakincsünket tekintve honnan merít?
– Számomra a népművészet az alap, mert ezt kihagyni vétek volna. Ugyanúgy, mint a matematikában, az alaptól kell a tudás tégláit egymásra rakni, ha ez nincs meg, széthull az egész. Hiába készítünk egy stilizált barokk darabot, ha nem tudjuk a mintakincs alapjait, semmire sem jutunk, nincs amiből építkezni. Nagyon szeretem a stilizált népművészeti elemeket, a magyar ornamentikát, Huszka József gyűjteményéből nagyon sokat táplálkozom. Mivel nagyon sokat dolgozom Magyarországon, az ottani motívumokat is elsajátítottam, hiszen bár nagyon szép a székely ornamentika, mindenre nem lehet ráhúzni, van, ahová nem talál. 
– Mi a sajátos székely díszítőelem?
– A tulipános kúszó minta például, a kanyargós, életfaszerűen indázó növény. Minden egyes virágnak megvan a jelentése, a tulipán női jelkép, de azon belül a kislánytól az áldott állapotú nőig, az idős asszonyig minden életszakasznak megfeleltethető egy-egy kialakítása. Aki ismeri a népművészetet, annak mindez nyitott könyv. Továbbá minden szép virágunk külön jelentést hordoz, a liliom a tisztaság, a rózsa a szerelem jelképe stb.
– Miben áll a hagyományos technika? Hogyan munkálták meg a fát régen, és hogyan teszik most?
– Hagyományosan ami kézi szerszámokkal készült, az autentikus. Most muszáj bevetni bizonyos gépeket, hiszen rohanó világban élünk, és gyorsítani kell a tempót, minden megrendelés „tegnapra” kell. Ebben a vonatkozásban fontos, hogy ha gépeket hív segítségül az ember, azokat úgy használja, hogy ne legyen rögtön szembetűnő, ne essen át a ló túlsó, „mű” oldalára.
– A műhelyében hatalmas székelykapun dolgozik éppen, annak mi a története?
– Ez egy nagyobb méretű székelykapu, amely Magyarországra, egy magánszemélyhez kerül, akinek a kérésére turulmadaras Nagy-Magyarország-címer és Szent István, legelső királyunk alakja került rá azzal a felirattal: Emberé a munka, Istené az áldás. Előbb picit ódzkodtam ettől, hiszen ez nem hagyományos eljárás, a hagyományos kaputükör ugyanis egy életfa-szerű ornamentikából indul ki, és úgy forognak szépen körbe a virágok. A másik megoldás a kettő-, négy- vagy hatlyukas kapu, ami azt jelöli: hány ökrös gazda portáját díszíti a kapu. Mifelénk, Felsőháromszékre inkább ez volt jellemző, a tükrös kapuk Csíkszéken gyakoribbak. Három havi nagyon kitartó munkával, hagyományos ácsolással készült el ez a darab, rajta áll továbbá az is: „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez hűtlen ne légy soha!” Remélem, megfelelő helyen lesz, és gondját viselik majd.
– Mit gondol, miért ilyen népszerű Magyarországon a székelykapuk állítása?
– Nagyon sokat készíttetnek mindenfele, biztosan valami belső indíttatásból: Erdélyhez, a székelységhez való ragaszkodásból. Az említett munkámat például azért rendelte az idős bácsi, mert a második világháborúban kiüldözték Csángóföldről a szüleit, ő maga már az úton született. Dombóvár mellett egy félfalunyi csángó ember él a mai napig. 
– Vannak ott olyan mesteremberek, akik ezeket a kapukat megfelelőképpen el tudják készíteni?
– Akikről én tudok, többnyire innen származók, kitelepedettek, de legalábbis valamiféle székely gyökerük van. Én is hiszem és vallom: székelykaput csak székely ember tud igazán csinálni. Több mint egy évtizede járok fafaragó-táborba, dolgozom együtt egy ottani csapattal, rengeteg nagyon szép munka készül, amit ők jobban fölvállalnak, azok a rusztikus, rönkből életfaszerűen körbefaragott kapuk. Több olyant is készítettünk már Magyarországon. 
– A mesterek ízlése, a megrendelő kérése vagy a kor divatja alakítja a munkát?
– Általában az történik, ha valaki megkeres egy megrendeléssel, amely nem autentikus, giccses, próbáljuk picit terelgetni, irányítani, közös nevezőre jutni. Ha ez nem sikerül, inkább nem vállalom a felkérést, mintsem hogy olyan munkát adjak ki a kezemből, amelyre nem lehetek büszke. A mostani, rendhagyóan díszített székelykapun is rengeteget töprengtem, fenntartásaim voltak, amíg végül elvállaltam.
– Saját örömére is szokott dolgozni?
– Amikor időm engedi, igen. Például úgy készült az angyalos Nagy-Magyarország-címer, a portrék története is érdekes: egy táltosszervezet felkérésére vettem részt egy faragótáborban. Szerteret (hagyományos, a napfordulók alkalmával táltosok által tartott szertartások céljára készített teret) kellett készítenünk, 24 darab rönkfát körbe kellett faragni nemzetünk nagyjainak alakjával, Nimród vezérünktől megkezdve, Szent Istvánon át, egészen Mátyás királlyal befejezve. Ez a szertér mai napig áll. Tizenketten dolgoztunk rajta, mindenkinek két rönk jutott, én Botond vezért kaptam, másodiknak bátorkodtam megkérdezni: lehetne-e enyém Csaba királyfi alakja. Kérésem teljesült, és úgy éreztem, itthon is folytatnám, a szoborfaragást is gyakorolnám, így faragtam ki Attilát, Csaba királyfit és Árpád fejedelmünket. Előbb szkeptikusan álltam a táltosokhoz, de meggyőződhettem, hogy milyen erőt, milyen ősi tudást hordoznak és adnak tovább, valós, létező az, amit ők képviselnek. Megtapasztaltam a kézen keresztül átadható energiát, láthattam tűzön járást, amelynek során a „fogadó” látja az emberen, kész-e arra, hogy sérülés nélkül megtegye ezt, vagy még nincs. Ha még nem áll készen, elhalasztják ezt a tapasztalást.
– Látok egy teljesen más stílust képviselő munkát is, annak mi a története?
– Télire vágtam éppen a tűzifát, amikor elém került ez a darab, amelyen látni véltem a két szem helyét és azt, hogy mi bontakozna ki belőle. Azt mondják, ha a fa adja magát, nem szabad „megerőszakolni”, hagyni kell, hogy megmutassa, mi rejlik benne, így lett belőle ez a sokak által Krisztus-fejnek látott munka.
– Van olyan, hogy úgy ébred fel: nekem márpedig nincs kedvem faragni?
– Rengeteg ötletem van, ennek tehát nem szabad megtörténnie. Amikor dolgozom, kikapcsolódom, megszűnik a külvilág, csak azt veszem észre, hogy ismét este van, elrepült egy nap. Bárcsak minden nap ezt lehetne csinálni! Hálistennek megadatott, hogy előbb hobbiként indult, most már a munkám is. Fájlalom viszont, hogy nem vagyunk kissé talpraesettebbek, kérdezik gyakran tőlem: mit csinálunk mi itthon? Páratlan lehetőségeink lennének, hiszen mindenünk megvan: az emberanyag, a tudás, a természeti adottságok, csak szervezni nem tudunk. Kézdivásárhelyen mi, a céhmesterek unokái is tehetnénk azért, hogy a várost jobban felvirágoztassuk, a népművészet eszközeivel szebbé, vonzóbbá tegyük, idegenforgalmi szempontból is, akár mesterségbemutatókkal. Azzal kellene jól sáfárkodnunk, amink van, nem pedig elvesztegetnünk! 
(A fafarago.blog.hu blogon Hamar Sándor munkáival jobban is megismerkedhetnek az érdeklődők.)
F. I. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Potápi: A moldvai csángók mindig is ragaszkodtak az identitásukhoz
MTI
A Magyarországon élő moldvai csángók az identitásukhoz való szüntelen ragaszkodásuknak köszönhetik megmaradásukat – mondta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára szombaton a moldvai csángó magyarok betelepülésének 75. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen.
Potápi Árpád János szombaton a baranyai Egyházaskozárban hangsúlyozta: a moldvai csángók történelme nem ért véget Magyarországra érkezésükkel, nem tűntek el a „magyar tengerben”.
Földrajzilag távol kerültek Moldvától, Csángóföldtől, de mindig a szemük előtt tartották és tartják ma is a szülőföldjükhöz való kötelék ápolását – fogalmazott az államtitkár a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Országos Szövetség rendezvényén. Megjegyezte, ennek bizonyítéka az 1948-ban alapított, s azóta számos díjjal kitüntetett népművészeti együttesük, amely a mai napig őrzi a csángóföldi népszokásokat, a táncot és a zenét.
A politikus felidézte, hogy a moldvai csángók a bukovinai székelyekhez hasonlóan a második bécsi döntést követően indultak el szülőföldjükről, s amikor otthont teremtettek maguknak Bácskában, jött a hír, a legszükségesebb dolgaikat összegyűjtve újra menniük kell. „Nincs olyan magyarországi csángó vagy székely család, amely ne őrizne emlékeket e menekülésről, az út viszontagságairól, veszteségeiről, kilátástalanságáról” – mondta.
Potápi Árpád János rámutatott, hogy 1945 és 1947 között 163 család, ezer csángó magyar érkezett Baranya megyébe, akiket Egyházaskozárra, Szárászra, Mekényesre és Bikalra telepítettek le úgy, hogy kitelepített svábok házaiban vagy sváb lakosok mellett kaptak elhelyezést.
A bizonytalanság mellett immár lelkiismeret furdalásuk is volt, úgy érezték, másodszor veszik el valakinek az otthonát. Egy olyan kor szellemségének következményeit kellett viselniük, amely testvérekből akart ellenségeket faragni – mondta Potápi Árpád János.
A politikus szava szerint a Baranyába települt moldvai csángók ma már az anyaországban képviselik a moldvai magyarok harcát fennmaradásukért, nyelvük, vallásuk megtartásáért, de részei lettek annak a közösségnek is, ahova érkeztek. Kovászai tudtak lenni az itteni magyarságnak, a baranyai falvak lakói sokat tanultak tőlük, ezek közül az összefogás a legfontosabb – mondta az államtitkár.
Az eseményen a helyi és moldvai magyar falvak hagyományőrzői mellett részt vett Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke, Hargitai János kereszténydemokrata parlamenti képviselő, s mások mellett több baranyai város és község polgármestere is. magyaridok.hu

Anyaországi orvosok Székelyföldön (Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat)
Mintegy hatezer vizsgálatot végeztek a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (NGYSZ) önkéntes orvosai május 14. és 21. között Erdélyben, várhatóan harminc gyermeket Magyarországon műtenek meg vagy egyéb kezelést végeznek rajtuk – mondta el Edvi Péter, az NGYSZ elnöke. A Magyarországra vitt gyermekek 90 százalékánál műtétre, 10 százalékánál egyéb kezelésre, komoly technikai hátteret igénylő további vizsgálatokra, gyógyszerbeállításra lesz szükség.
Néhány gyermeknek a szakorvosok szemüveget írtak fel, amelyet a rászorulóknak a szolgálat vásárol meg. A fogorvosoknak mintegy száz fogat kellett kihúzniuk, a nőgyógyászati kamion orvosai pedig a gyerekek mellett felnőtteket is vizsgáltak, tanácsot adtak, szűréseket végeztek. Több olyan orvosuk van, aki már több mint húsz éve rendszeresen a csapattal tart. „Lelkes, összetartó csoport, segíteni akarnak, és mindezt jó szívvel teszik” – hangsúlyozta az elnök. Két napig tartózkodtak Csángóföldön, amely szétszórt vidék, az első és az utolsó falu között mintegy 200 kilométer van. Éppen ezért fontos többek között a nemrégiben elkészült lábnyiki tábor, amely lehetőséget teremt a találkozásra, hagyományőrző és más nyári táborok megrendezésére. Ide tartozik a magyarfalusi ház is, amelynek megépülését a magyar kormány 40 millió forinttal támogatta. Magyarfalu az egyik legtávolabbi település, csak magyarok lakják. A támogatás segítségével – a tervek szerint jövő tavasztól – létrejöhet egy épület, ahova a gyerekek magyarórára tudnak járni, otthont adhat az óvodának, különböző foglalkozásoknak. A bizottság tagjai május 17-én csatlakoztak az orvoscsoporthoz, ekkor a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztő és Rehabilitációs Központba látogattak el, és a Hargita megyei orvosokkal, szakszemélyzettel és a megye vezetőivel folytattak megbeszélést. Megegyeztek arról, hogy a központ medencéjét alkalmassá teszik a beteg gyerekek terápiájára. Mivel Hargita megye önkormányzata és a megyei kórház vállalta, hogy elvégzi a gyógymedence gépészetének teljes felújítását, az NGYSZ magára vállalta, hogy ősztől fedezi annak a hat helyi szakembernek a bérköltségét, akik a medence működtetését biztosítják. Háromkúton a gyerekek vizsgálata mellett megtekintették az új iskolát, amelyet a magyar állam, az NGYSZ és egy egri közösség segítségével építettek helyi szakemberek. A három éve leégett iskola helyére három tantermes épületet emeltek. Az NGYSZ önkéntes orvosai évente kétszer utaznak Hargita megyébe, ahol a megyei kórházban, iskolákban, óvodákban és egyéb gyermekintézményekben szűrik, vizsgálják és gyógykezelik a beteg gyermekeket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Amikor a Csángóföldön járt Szent Péter
Tizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt.
Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére.
„Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”.
Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a főszervező Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak.
Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”.
A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt.
Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből
Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett.
Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre.
Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Moldvai magyar oktatási program: stabilizálódik a csángóföldi pedagógusok köre
Szakképzett pedagógusok jelentkezését várják Csángóföldre, ahol az év végi fluktuáció ellenére stabilizálódni látszik az oktatók köre. A magyar oktatási programot működtető RMPSZ elsősorban a helyi hagyományőrzőkre és fiatalokra épít.
Egyre inkább stabilizálódni látszik a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programban részt vevő pedagógusok köre, mondta el a Krónikának Márton Attila, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) által felügyelt program koordinátora. A magyar kormány támogatásával megvalósuló program működtetői a helyi hagyományőrzők mellett a továbbtanuló csángó fiatalokat is igyekeznek bevonni a munkába.
Jelenleg 29 Bákó megyei csángó magyar közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána esetében korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre.
A legtöbb településen régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, de tanév végén még mindig észlelhető a fluktuáció, így idén is új tanerők jelentkezését várják, mondta Márton Attila. Nyolc pedagógus lép ki a programból és a belső mozgás eredményeként a 2017-2018-as tanévtől tíz új tanerőre van szükség. A program korábbi éveiben ennél jelentősebb volt a fluktuáció, míg kezdetben kevesebb pedagógus volt, volt rá példa, hogy azok fele évente kicserélődött, mesélte a programkoordinátor. Most a 47 kollégából tíz cserélődik, ami egynegyede az oktatóállománynak, ez jó arány, mondhatnánk: stabilizálódott az oktatói kar” – fogalmazott Márton Attila, aki szerint sok munkatársuk „megtalálta a számítását” Csángóföldön.
Elsősorban szakképzetteket várnak
Kifejtette, a felszabadult állásokra jelenleg 14 jelentkező van, de július 23-áig még be lehet nyújtani a dossziékat. Bár nagy konkurencia nem szokott lenni, az RMPSZ a korábbi évekhez hasonlóan várólistát készít, arra az esetre, ha tanév közben van szükség új pedagógusra. Elsősorban szakképzettek, tanítóképzőt, tanítóképző főiskolát vagy az egyetemen magyar szakot végzettek jelentkezését várják, de a programfelelős szerint az, hogy valaki megállja-e a helyét Csángóföldön, nem csak a képzettségtől függ.
„Rajtuk is múlik, hogy mennyire érzik magukat képesnek a váltásra, hogy a csángóföldi magyar oktatásban közösségszervezőként dolgozzanak” – jelentette ki. Nem a bérezés a döntő szempont abban, hogy valaki ebbe a kevésbé népszerű régióba dolgozzék, az anyagi juttatáshoz kíváncsiság, tenni akarás kell párosuljon. Csak azért, amit mi fizetésként tudunk ajánlani, még nem fog valaki itt dolgozni” – fogalmazott az oktatási szakember, hozzátéve, a jobb anyagi lehetőségek ellenére a program még mindig nem annyira vonzó a szakképzett pedagógusok körében, mint szeretnék.
Megkapják munkájuk jutalmát
A programra jobb fizetési rendszer jellemző, mint általában a hazai oktatásra, működtetői ezzel próbálják ellensúlyozni az olykor sanyarú moldvai életkörülményeket. A tanügyben bekövetkezett fizetésemeléseket is nyomon követik, de emellett megkülönböztetett módon bérezik azokat, akik tanítóképzőt vagy magyar egyetemet végeztek. A hazai gyakorlattól eltérően a magyar nyelvet oktatók minden munkanap után étkezési jegyet is kapnak, és havi 700 lejes pluszjuttatásban részesülnek, amiből lakhatási költségeiket törlesztik. Utóbbi összeget is a magyar állam állja, csakúgy, mint a bérek jórészét. Igazából a magyar kormány tartja fenn a teljes Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot, és a támogatásnak több, mint 99 százalékát fizetésekre költik. Nekünk az a fontos, hogy a pályázati pénzből elsősorban az oktatók kapják meg munkájuk jutalmát” – magyarázta Márton Attila.
Kifejtette, bár a hivatalos iskolai oktatás beindítását épp amiatt tartották fontosnak, hogy a költségek egy részét át tudják ruházni a román államra, az oktatók zömét továbbra is a magyar állam fizeti. Ugyanis a magyar nyelv oktatásából nem jön ki mindenhol a teljes katedra, egy-egy faluban pár óra van kiírva, amit a román állam ki is fizet. De négy-hat óráért senki nem fog elmenni Moldvába” – mutatott rá Márton Attila. Ezért az RMPSZ ezeket az oktatókat is nyolcórás munkaszerződéssel foglalkoztatja, és azok mögül sem hátrál ki, akik teljes katedrával bírnak. „A pedagógusszövetség részfizetéssel, négyórás munkaszerződéssel őket is foglalkoztatja, hiszen a munkánk nemcsak abból áll, hogy bemegyünk az iskolába és megtartjuk a magyarórát: délutáni foglalkozások, hétvégi programok is vannak, ami munkamennyiségben legalább ugyanannyit jelent” – jelentette ki a pedagógus. Ösztöndíjprogram a bekapcsolódó fiataloknak
Kifejtette, a stabilitás elérése, megőrzése érdekében arra törekedtek, hogy főleg helyi oktatókat, hagyományőrzőket foglalkoztassanak, és azokat a végzős egyetemistákat is megszólítják, akit moldvai magyarként Csíkszeredában, Kolozsváron tanultak tovább.
Elhalkul a magyar ima a Csángóföldön
Bár érezhető egyfajta nyitás, továbbra is ritkán, elszigetelten csendül fel a magyar ima, mise a moldvai csángó falvak egyházi eseményein. Intézményes párbeszéd hiányában a hívek nyomásgyakorlásán múlik a siker, csakhogy ők is egyre kevesebben vannak.
„Amennyire lehet, elsősorban velük dolgozunk” – magyarázta a koordinátor, hozzátéve, hogy ösztöndíjprogramot is indítottak a munkájukhoz kapcsolódni szándékozó fiatalok számára. Amennyiben a székelyudvarhelyi tanítóképzőben képezik magukat, az RMPSZ felvállalja ennek költségeit és hosszú távú szerződést köt velük. „Három évre fizetjük a főiskolát, ezután három évet le kell dolgozni, tehát hatéves munkaszerződést kötünk, ami szintén segít abban, hogy stabilizáljuk a tanerő fluktuációját. Így pillanatnyilag a kollégáknak a kétharmada vagy helyi, vagy régióbeli” – magyarázta Márton Attila. Hozzátette, leginkább a magyarországi jelentkezők esetében szűkült le az alkalmazási lehetőség, ugyanis őket csak az iskolán kívüli oktatási formában tudják dolgoztatni, és már csupán négy ilyen település van. Bár jelenleg is vannak anyaországi pedagógusaik, akik jól alkalmazkodtak a moldvai életkörülményekhez, alkalmazásukat elsősorban az a kitétel nehezíti meg, hogy kommunikációs szinten kell beszélni az állam nyelvét. „A román igazgatónak, kollégáknak el kell mondani, miért vagyunk itt, miért dolgozunk, mit szeretnénk. Azt, hogy ebben nincs nacionalizmus, ahogy ők általában félre szokták érteni. Kell egy alapvető román nyelvtudás, ami nélkül nem működik a kommunikáció a hivatalos szervekkel és ez sok félreértésre adhat okot” – indokolta a román nyelv ismeretének szükségességét Márton Attila.
„Nem mondhatom, hogy kitárt karokkal várnak minket szeptembertől minden iskolában” – jelentette ki a programfelelős azon kérdésünkre, hogy a kezdeti évekhez hasonlóan tapasztalnak-e még akadályoztatást a hatóságok részéről. Kifejtette, ezért is fontos, hogy az iskolákban olyan oktatóik legyenek, akik el tudják mondani a hatóságoknak: miért fontos, hogy a moldvai magyarok megőrizzék hagyományaikat.
„Hogyha már otthon beszélik a magyar nyelv régi dialektusát, ragaszkodnak ahhoz, hogy az az iskolában is megjelenjen. Ez jó hatással van a gyerekekre, helyükre kerülnek a dolgok, románul is, magyarul is szépen, elkülönítve tudnak beszélni. Nagyon sok román kolléga is látja ennek az előnyét” – érvelt az oktatási szakember. Rámutatott, a gondok a hatóságok fenntartásaiból, a meg nem értésből, félreértésből fakadnak. „Vagy azért jelentkeznek, mert korábban mi ezt nem tudtuk megfelelőképpen tolmácsolni, bemutatni” – tette hozzá a moldvai csángó magyar oktatási program koordinátora.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)

Lassítanák a nyelvváltást: kiterjesztenék a csángó oktatást
A kisgyerekeket is bevonná moldvai oktatási programjába a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, hogy a lurkók még a szótárrobbanás előtt, első nyelvként sajátíthassák el a magyart. A csángóföldi pedagógusok szerint a program szélesebb alapokra helyezése lassíthatná a nyelvváltás folyamatát.
Óvodáskorú, sőt annál kisebb gyerekekre is kiterjesztené a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A kisebbek számára idén kísérleti jelleggel három Bákó megyei településen beindított iskolán kívüli foglalkozásokat a 2017/2018-as tanévtől újabb helységekre terjesztenék ki, így érve el, hogy a kicsik még a szótárrobbanás előtti időszakban (1,5-2 éves korban, amikor a gyerek szókincse nagyon hirtelen megnövekszik) találkozzanak, ismerkedjenek a magyar nyelvvel – mondta el a Krónika kérdésére Márton Attila programfelelős.
A magyar kormány támogatásával fenntartott csángóföldi oktatási program koordinátora elmondta, jelenleg 29 Bákó megyei közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán az oneşti-i útvonalon, Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána településen korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre.
Márton Attila kifejtette, a legtöbb településen már régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, így a jövőben az a céljuk, hogy elmozduljanak az óvodáskorú, vagy ennél is kisebb gyerekek irányába.
„Ez lenne igazából a jó alaphelyzet, akkor a gyerekek már egy egészséges kétnyelvű környezetben kezdenének el beszélni” – indokolta a döntést a programfelelős, elmondva, hogy a tervek szerint oktatóik napi két-három órát foglalkoznának a másfél évesnél idősebb, de még nem iskoláskorú gyerekekkel. „Az lenne az ideális, ha még a szótárrobbanás előtt naponta olyan környezetben tartózkodnának, ahol magyarul beszélnek velük: így a magyar nem lenne egy utólagos, felvett második nyelv számukra” – indokolta az új célkitűzést Márton Attila.
Elmondta, a kisebb gyerekek oktatási programba való bevonására már a júniusban befejeződött 2016/2017-es tanévben is kísérletet tettek, Magyarfaluban, Pusztinán és Lészpeden foglalkoztak kisgyerekekkel is oktatóik, és a következő tanévben újabb helységekben vezetnék be az újítást. „Reméljük, hogy jövőre több oktatási helyszín lesz, ahol az oktatónak lesz ideje és energiája, hogy a kisebb gyerekekre is figyeljen” – jelentette ki Márton Attila, aki szerint az apróságokkal iskolán kívüli tevékenységek keretében foglalkoznának a pedagógusok.
Folyamatos a nyelvváltás
A kezdeményezést, hogy minél fiatalabb korban kezdjék el a magyar nyelv oktatását a Csángóföldön, Petres László is hasznosnak tartja, aki nyolcadik éve tanítja magyarra a csángó gyerekeket Lujzikalagorban. Minél kisebb korban kezdenek el magyarórára járni a gyerekek, annál inkább kötődni fognak ehhez a későbbiekben, mondta a pedagógus, de az esetleges buktatókra is felhívta a figyelmet.
Kifejtette, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) alkalmazottjaként maga is foglalkozik óvodáskorúakkal, négy-ötéves tanítványai maguktól, többnyire nagyobb testvéreikkel kezdtek el magyarórára járni. „Az elsők között voltam a programban, aki óvodáskorú gyerekeket is befogadott, de nincs lehetőség arra, hogy összeszedjem őket és csak velük foglalkozzak” – magyarázta.
A nyelvváltás folyamata – amikor a magyar helyett románul kezdenek beszélni, vagy párhuzamosan használják mindkét nyelvet a csángók – mindenik faluban megfigyelhető, egyes helyeken előrehaladott, máshol kevésbé előrehaladott formában. Nagy eltérések lehetnek a települések között, van, ahol jó a nyelvállapot, nemcsak az idősek ismerik és beszélik anyanyelvi szinten a magyart, hanem a 20-30 évesek is használják, mondta Petres Lészpedet, Pusztinát, Klézsét, Külsőrekecsint, Dumbravént, Magyarfalut, Lábnyikot említve példaként. „És vannak falvak, ahol a fiatal korosztály ért, de már nem nagyon beszél, és olyanok is, ahol annyira kevéssé tudnak már magyarul, hogy nem vállalják fel, még szüleik, rokonságuk előtt sem” – magyarázta Petres László.
Elveszőben az organikus csángó világ
Lujzikalagor például öntudatos, nagy hagyományokkal rendelkező település, ahol a 90-es évek elején történt a nyelvváltás, amikor az óvodába, iskolába járó gyerekek már második nyelvként hozták otthonról a magyart. „A jó nyelvállapotú falvak többségében most zajlik ez a folyamat, és ha az oktatási programnak lenne egy szélesebb alapja, ki tudna teljesedni egy napközi- és óvoda programban, az sokat segítene abban, hogy ha nem is áll meg, legalább lelassuljon” – magyarázta a csángóföldi pedagógus.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Identitásukkal fizetnek a csángók a békéért
A Bákótól alig néhány kilométerre fekvő Lujzikalagor Csángóföld mindmáig egyik „legtisztább” települése. A mára több ezres nagyközséggé duzzadt település mintegy 92 százaléka megőrizte ősi, római katolikus vallását. Bár az emberek magyarul beszélnek, a legtöbb helyi hivatalosan mégis románnak vallja magát.
Az Erdélyből vagy az anyaországból érkezőknek már a műútról való letérőtől meglepetést rejteget Lujzikalagor. Azok, akik egy lepusztult, elszigetelt, szegény falura számítanak, ahol népviseletbe öltözött öregek ülnek a poros út menti kunyhóik előtt, csalódniuk kell. Már a falunévtábla előtti szakaszon Lujzikalagor egy virágzó település képét nyújtja. Egymás mellett sorakoznak a szebbnél szebb emeletes házak. Bent a faluban minden harmadik házon látszik, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben épült. Az idegen kapkodja a fejét, miközben azon töpreng, miből tellett ennek „az archaikus népnek” ilyen palotákra. A sikertörténet mögött azonban komoly fizikai munka és sok lelki áldozat rejlik.
A szorgalmas mesteremberek hírében álló kalagoriak már a 90-es évek közepétől külföldön keresik kenyerüket; az elején csak Magyarországra merészkedtek át, aztán egyre távolabb. Legtöbbjük számára hosszú ideig Olaszország biztosította a gyarapodás lehetőségét, mára viszont a kedvelt célállomások odébb kerültek.
A mai fiatalok Nagy Britanniát vagy a skandináv államokat választják. A kívülállóknak nincs honnan tudniuk, hogy számos villa félig vagy teljesen üresen tátong. Jobb esetben a vendégmunkások hazatértek, de a külföldön felnőtt gyermekeik már nem. Rosszabb esetben a teljes család a végleges kitelepülés mellett döntött, és most árulni próbálja a házát.
Munkásokból lett vállalkozók
Gábor Florentin – aki kilenc esztendőt húzott le az olasz csizma szárában – a szerencsésebbek közé tartozik. Felnőtt gyermekei itthon szeretnének boldogulni, így feleségével, lányával és fiával egy fedél alatt lakik. Ma már semmi pénzért nem menne külföldre, meg is engedheti ezt magának, hiszen jó hírnévnek örvendő építkezési vállalkozó. Nem ő keresi a munkát, hanem a munka találja meg őt. Egyetlen gondja van: egyre nehezebben kerít szakembert. Akkora a hiány, hogy újabban a Pruton túli Moldáviából érkezőket kell foglalkoztatnia. Irigykednek is a környékbeli románok, hogy a lujzikalagoriaknak milyen jól megy soruk. „Mük megdolgoztunk a pénzért, nem loptuk azt!” – állítja büszkén az ötven esztendős vállalkozó. Mint meséli, a csángók rosszallói már azt is kitalálták, hogy a magyar kormány pénzeli őket. Legutóbb azt hallotta vissza, hogy „bezzeg ennek a csángó falunak még vendéglője is van”! Florentin büszke a falujára, sőt a vendéglőjére is, amely akkora, mint egy bálterem. Dicsekedhet vele, hiszen ő és a csapata építette. Mint meséli, a bákói románok is a katolikusokkal szeretnek dolgoztatni, mert sokkal megbízhatóbbnak tartják őket, mint saját szakembereiket.
Gábor Florentinnal ellentétben a Veres házaspár nemcsak a falu és a megye határán lépett túl, de gombatenyészetével a teljes moldvai piacot behálózta. A havi húsz tonna gomba előállításán és értékesítésén harminc alkalmazott dolgozik. Pétert és Lilit csak az bántja, hogy a hipermarket-láncok a különböző illetékeikkel teljesen lebőrözik a termelőket. A multinacionális cégek –amelyek üzleteikben csak a polcot biztosítják busás összeg fejében – kétszer annyit nyernek a terméken, mint ők, akik megkínlódnak a gomba előállításával és forgalmazásával. A rövid szavatosság okozta kockázatokról nem is beszélve. „Van, amikor nyáron tonnaszámra dobjuk el a gombát. De nem panaszkodunk, mert megver az Isten; a húsvét előtti nagyböjti időszak előre kárpótol” – mondja Veres Péter.
Megfékezni a megállíthatatlant
Míg az öregek egymás közt csángóul beszélnek, a fiatalabbak románul. Értenek magyarul, de ha nem muszáj, nem erőltetik meg magukat. Őseik nyelve nem csak a templom meg az iskola falai közül szorult ki, az otthonokból is kezd kikopni. Szélmalomharcán keresztül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megpróbál mindent megtenni a megállíthatatlan megállításáért. A nyelvi asszimiláció fékezéséért pedagógusai idestova tíz éve biztosítják a fakultatív magyarórákat.
Petres László 2010 szeptembere óta él és tanít Csángóföldön. A kincses várost és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katedráját cserélte fel Lujzikalagorra és Ádámék ingyen a rendelkezésére bocsátott családi házára, amelynek egyik szobájába osztálytermet, a másikba pedig az otthonát rendezte be. Hét évvel ezelőtt doktorálni készült, ezért vállalta az egyesztendős kiruccanást. Aztán rájött, hogy az oktatásban nem érdemes egyéves ciklusban gondolkodni, így kitolta háromra. De miként lett a három esztendőből hét? „Moldva-betegség” – vágja rá. Ez idő alatt tájházat hozott létre, focibajnokságot szervezett, mesemondó-találkozókat rendezett, és sok-sok gyereket tanított – vagy legalábbis tanítgatott – anyanyelvén megszólalni. Mindezt kemény ellenszélben tette, ugyanis hol az iskolaigazgató, hol a polgármester, hol valamelyik pap igyekezett keresztbetenni. Kimondottan nagy meccseim nem voltak. De nekem nem is kell kampányolnom a szülőknél, hogy küldjék a gyermekeiket magyarórára. Jönnek azok maguktól; testvér testvért hoz, barát barátot. És így, szép lassan terjed a híre” – mondja a „tanító bácsi”, aki jelenleg is heti két-három alkalommal mintegy félszáz gyerekkel foglalkozik. Ez az iskolaköteles kalagoriak egynegyedét teszi ki, ami lehet sok is, kevés is – nézőpont kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban már 1844-ben működött magyar tannyelvű iskola, míg a románt rá negyvenkét évre alapították, nagyon kevés. Szintén kevés, ha a második világháború utáni helyzettel vonunk párhuzamot. A településen 1948 és 1955 között nemcsak óvoda és hétosztályos magyar nyelvű általános iskola működött, de bentlakás is létezett, ahová más csángótelepülésekről is érkeztek gyerekek. Sőt az 1954–1955-ös tanévben a román tagozaton is bevezették a magyar nyelv oktatását.
De abban az esetben is kevésnek számít a fakultatív órákra járó nebulók száma, ha azt nézzük, hogy Lujzikalagorban szinte mindenki római katolikus, és a lakosság csaknem 70 százaléka érti és beszéli anyanyelvét. Soknak tűnhet az ötven gyerek, ha a községvezetés, az állami iskola tanügyi káderei és a papság ellenséges hozzáállását vesszük figyelembe. „Nem tiltják, de hittanórán meg-megkérdezik a gyerekektől, hogy tulajdonképpen miért is járnak magyar órára. A papok azt próbálják az itteniekbe sulykolni, hogy az érvényesüléshez a csángóknak jó románoknak kell lenniük” – mondja Petres.
Ilyen körülmények között szinte esélytelen „bevinni” a magyar órákat az iskolába. Valamikor a jelenlegi tanító elődje, Szász Csilla idejében volt rá kísérlet, hogy a szülők aláírást gyűjtöttek. Azonban a polgármester és az igazgató egyenként hívatta be a kérvényezőket, és „kérte fel” őket szignójuk visszavonására.
Gondok az öntudattal
Petres László, a csángók életébe jócskán belekóstolt kívülálló úgy látja, a faluban a továbblépéshez leginkább a nemzeti öntudat hiányzik. „Ha megkérdezed a falu lakóit, minek tartják magukat, azt mondják, elsősorban románoknak. Merthogy Romániában élnek. Másodsorban római katolikusoknak. Csak harmadsorban jön be a nyelvi tényező. Így van akkor is, amikor szavazni kell. A politikában a szociáldemokrata és a liberális párt létezik számukra, az RMDSZ-t és célkitűzéseit nemigen értik. »Mit tud tenni értünk az udéméré?« – szokták kérdezni” – ecseteli a helyzetet az Újtusnádról származó, Kalagorban ragadt pedagógus. Minden egyes szavát alátámasztja Gábor Florentin eszmefuttatása is. A középkorú férfi szülei egymás közt magyarul beszélnek, ő és felesége viszont románul kommunikál. Nagykorú gyermekei jobbára csak az állam nyelvét beszélik, anyanyelvükön legfeljebb tőmondatokat képesek megfogalmazni. Mint mondja, mindig is románul beszéltek a gyerekekkel, hogy ne tegyék ki annak a megaláztatásnak, amiben hajdanán nekik volt részük. „Mük nem tudtunk helyesen oláhul, ezért sokat csúfolódtak velünk Bákóban” – emlékszik vissza a megyeszékhelyen töltött középiskolás éveire. Amikor egy kicsit meredekebb témára, a Székelyföld autonómiájának kérdésére térünk, a családfőnek teljesen elkomolyodik a tekintete. Fejcsóválások közepette fejtegeti, hogy az önrendelkezés esetleges kivívása miért nem tenne jót a csángóságnak. „Így is sokat bozgoroznak münket, azután még jobban támadnának. Nekünk egy dologra van szükségünk: a békére!” – mondja, és érveit, legalábbis a csángóság szemszögéből, szinte lehetetlen nem elfogadni.
Bármennyire is furcsa, a lujzikalagori csángók nemzeti öntudata leginkább az 1989 utáni szabad világban kopott meg. A 19. század végén a falu 1878 lakosából 1802 vallotta magát magyarnak. Ez az arány fél évszázadon keresztül szinte nem is változott: a két világháború között, 1930-ban az 1879 kalagoriból 1800 tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Sőt a nemzeti szocializmus tomboló korszakában, 1984-ben a 6329 lakó zöme is magyar anyanyelvűként nyilatkozott a cenzuson. Az arány száznyolcvan fokos változása alig nyolc év múlva, az 1992-es népszámláláson következett be. Ekkor az 5277 megkérdezettből mindössze 27 személyt jegyeztek be csángóként és egyetlen egyet magyarként. A statisztikai adatok azóta sem változtak, a 2002-es népszámlálás öt magyart és kilenc csángót talált a faluban, a legutóbbi 2011-es cenzuson a 3333-ból alig 35 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mindezt olyan körülmények között, hogy sem bevándorlás, sem lakosságcsere nem történt.
Az identitás formálásában – vagy nevezhetjük így is, átformálásában – a legnagyobb szerepet a Jászvásárból irányított római katolikus egyház játssza. A csángók általában – és a lujzikalagoriak főként – nemcsak hogy istenhívők, de templomjárók is. Nincs olyan roráté, amely Florentin édesapja, a 77 esztendős Gábor János nélkül kezdődne el. Az öreg naponta fél hatkor kel, s ha esik, ha hull, hatkor már ott ül a majdhogynem katedrális méretű templomban. Az Olaszországban töltött kilenc év alatt fia négy olyan vasárnapot számolt össze, amikor valamilyen okból kifolyólag nem jutott el a szentmisére. A jászvásári püspökség újabban csángó papokat kezdett kiküldeni Itáliába, hogy románul szolgálják az ott élő moldvai közösséget. Bizonyos számítások szerint csupán Lujzikalagorból mintegy ezernyolcszázan élnek a csizma különböző részeiben.
Az sem mellékes, hogy a falu több mint száz papot adott az utóbbi fél évszázadban. Közülük több mint nyolcvanan most is szolgálnak – legtöbbjük Moldvában, néhányan Erdélyben, Magyarországon vagy Nyugaton. Csupán a két, egybenőtt falvat, Lujzikalagort és Oszebicet jelentő községben a plébános mellett még öten tevékenykednek. És az utánpótlás sem marad el… „Most is van két hetedik osztályos diákom, akik teológiára szeretnének felvételizni, de még gondolkodnak, hogy Gyulafehérvárra jelentkezzenek-e vagy Jászvásárra, azaz magyar papok legyenek vagy románok” – mondja Petres.
Papi diktatúra
A csángóföldi magyar misézés örök álom marad. Több mint száz évvel ezelőtt Camilli jászvásári püspököt idézve dr. Iosif Petru lelkipásztor a következőket írta a lujzikalagorikanak: „1915. május 6-án néhány öntudatlan lujzikalagori fellebbezőnek válaszolva, akik azt kérték, hogy templomaikban magyarul énekeljenek és prédikáljanak, a püspök így válaszolt: a panaszosok kellene hogy tudják, hogy Romániában a román nép nyelve a román, és nem is lehet más. Tehát átkot követne el saját nemzete ellen az a román állampolgár, aki azt követelné, hogy saját országában egy idegen nyelvet beszéljenek, például a magyart. Most kérdem én Lujzikalagor lakóit, azokat, akik »nem keverednek más nemzetekkel« , akiknek ebben az országban megadatott minden állampolgári és politikai jog, akik ebben az országban születtek és nőttek fel, amelynek kenyerét eszik, mondják meg nekem, magyarok ők, vagy románok? Mert hogyha magyarok, menjenek Magyarországra, ahol a magyar nyelvet beszélik, de ha románok, ahogy valójában azok, akkor meg kellene szégyelljék magukat, hogy nem ismerik hazájuk nyelvét; bizonyíték erre a levél is, amelyet szintén román nyelven írnak.” Bő évszázad elteltével a helyzet mit sem változott. Minden hasonló kérésre a jelenlegi egyházfő, Petru Ghergheli majdhogynem azonos választ szokott adni.
A magyar az ördög nyelve
A Jászvásáron képzett papok nemcsak a liturgia nyelvét határozzák meg, de a csángóság „gyermekszobájába” és „konyhanyelvébe” is jócskán beleszólnak. A templomtorony egyik lépcsőfordulatánál kétoldalas gépelt lista hirdeti, milyen keresztneveket lehet adni a születendő utódoknak. A lehető legtermészetesebb, hogy a lajstrom nem tartalmaz Kevin, Dzsenifer, Lolita, Arnold, Tárzán vagy Vulfia-szerű neveket, azonban hiányzik a Béla, az Eszter, a Hunor, a Réka, meg egyáltalán minden, ami magyar csengésű. Nem is csoda, hisz nem egy olyan lelkész fordult meg a faluban, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart vagy éppenséggel azt a jellegzetes csángó nyelvjárást, amit egykoron felmenői is beszéltek, és ő maga is értett. Néha-néha a közösségnek viszont olyan káplánhoz is van szerencséje, aki nem tagadja meg nemzetét, a templom falain kívül hajlandó egy-egy utcasarkon az idősebbekkel magyarul is elcsevegni. Amint kitudódik, hogy magyarbarát, társai beárulják, a püspök meg azon nyomban elhelyezi – állítják a helyiek.
A falu szülöttje, Ádám Valérián Marosvásárhelyen élő és a moldvai csángók jogaiért küzdő orvos az egyik háztetőre mutat: „Ott van az a parabolaantenna, mit ír rajta? Semmit. De látszik, hogy valamikor valamit írt, csakhogy lefestették fehérre.” A lujzikalagori „tányérfestésnek” külön története van; minden a Duna TV segélyakciójával kezdődött. Amikor a 90-es évek közepén a nemzet televíziója úgy döntött, az adó – és más magyar nyelvű csatornák – vételezésére parabola antennákat ajánlott fel ajándékba, az akkor Budapesten tanuló Ádám Valérián negyvenkét tányért „irányított” szülőfalujába. Mindenki örült, és nyomban felszerelte a világra néző szerkentyűt háza tetejére. Sőt a dunások csángóföldi látogatása során kétszázhetvenen be is álltak a tévések baráti körébe. „Amikor egy pár hét után ismét hazalátogattam, azt vettem észre, hogy a tányérok eltűntek a háztetőkről. Kiderült, hogy a plébános megtiltotta a használatukat. Azon a címen szereltette le, hogy azon szexfilmek mennek! Nyilván nem a felnőtt csatornák jelentették a gondot, különben a papok nem kötelezték volna a falubelieket, hogy álljanak ki a dunások baráti köréből. És a ma is imitt-amott még fellelhető tányérokon nyilván, nem a Duna TV neve lenne lekenve” – állapítja meg keserűen a történtek óta orvosi oklevelet szerzett fiatalember.
Vannak kivételek is…

Szeptembertől a Duna Palotában folytatja működését a Magyarság Háza
A budai várból a Duna Palotába költözik a Magyarság Háza, amely szeptembertől filmklubbal, a magyar népmese napján családi programokkal, valamint sorozatokkal is várja az érdeklődőket Budapesten.
A Magyarság Háza közel hat év után költözik át a Szentháromság térről a belvárosi rendezvényközpontba. Az intézmény céljai változatlanak maradnak: az összmagyarság értékeinek megőrzése, a nemzettudat erősítése, a magyarság szülőföldjén való boldogulásának elősegítése – hangsúlyozta Csiba Krisztina, a Magyarság Háza igazgatója az M1 aktuális csatorna hétfői adásában.
"Az idén megtöbbszöröztük a programjainkat, 10-14 programot szervezünk havonta, de folytatjuk a már elindított programsorozatokat is" - hívta fel a figyelmet.
Szeptember 6-án a Vasgyökerek című film vetítésével indul el a Magyarság Háza filmklubja. A film után beszélgetést tartanak az alkotókkal. Hangsúlyozta: a programban szereplő játék- és dokumentumfilmek olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek a jelen és a közelmúlt történéseit segítik feldolgozni a nézők számára. Folytatódik a Rendhagyó történelemórák elnevezésű sorozat is egy-egy kiemelt történelmi emléknaphoz kötődően.
Hangsúlyozta, hogy a sorozatokon túl csak külhoni magyar résztvevők, közreműködők és szereplők lesznek láthatóak a Duna Palotában.
Szeptember 30-án, A magyar népmese napján egésznapos családi programokkal várják a látogatókat. Csángóföldről, Felvidékről, Délvidékről és Kárpátaljáról érkeznek majd olyan fiatalok, akik egy-egy kárpát-medencei legendáriumnak a helyszínén élnek. Ezen a napon kézműves foglalkozásokkal, színpadi bemutatókkal és zenei programmal várják a gyerekeket.
Kiemelt rendezvény lesz ebben a fél évben a magyarság szórványnapja is november 15-én.
"Az intézmény amellett, hogy bemutatkozási lehetőséget ad a külhoni magyarságnak, megerősíti őket abban is, hogy amit őriznek, az érték és továbbőrizendő. Mi egyfajta motor szeretnénk lenni, hogy találkozóhelyet biztosítsunk a Kárpát-medencében élő magyarság számára" – mondta Csiba Krisztina. (MTI)

Kecskeszemű mesék Csángóföldről
A megkötött idő
Amennyire hihetetlen, hogy a puliszkakeverő kútba vetésével esőt lehet hozni, vagy a beteg tehenet oldalának szurkálásával meg lehet gyógyítani, annyira igaz, aki hisz benne, annak javára válik. Ezzel a hittel kell lapozni Csoma Gergely A megkötött idő című könyvét, amely moldvai csángó varázslásokat, ráolvasásokat, rontásokat, archaikus imákat és népmeséket tartalmaz. A szerző moldvai gyűjtéseiből összeállított kötetet szeptember utolsó szombatján mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A magyarországi szobrászművész 1977-ben szerelmesedett bele a Bákó, Románvásár és Ónfalva környéki, valamint az északi csángók nyelvjárásába, útjai során nyolcvanhat hangkazettát töltött meg ott gyűjtött felvételeivel. A Kovács Ákos kezdeményezésére lejegyzett szövegekből összeállított közel hétszáz oldalas kötetben a szerző az adatközlők születési évének és a felvétel helyének és időpontjának megjelölésével közli a szövegeket, a könyv mindez, valamint a településjegyzék és a témák szerinti felosztás okán kutatók számára is hasznos gyűjtemény. Csoma Gergely Szabófalváról érkezett a sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóra, ahol részt vett a Szent Mihály-napi búcsún, majd megkoszorúzta Lakatos Demeter, az 1974-ben elhunyt „Kárpátokon túli verselő pacsirta” sírját a helyi temetőben. A csángó költő születésének századik évfordulóján, 2011-ben Csoma Gergely kőbe és bronzba vésett emléktáblát adományozott a falunak, és, hogy illusztrálja, mennyire közel áll szívéhez az északi csángók „sz-elős nyelvjárásza”, három Lakatos Demeter-verssel indította múlt szombaton a könyvbemutatót a Székely Nemzeti Múzeumban. Majd kitért az első moldvai útja viszontagságaira, a bákói milícián töltött óráira, a Domokos Pál Péterrel való budapesti találkozására, és ismertette néhány korábbi csángókönyvét. Az elhagyott idő című fotóalbumban olyan fényképeket közöl, amelyeket huszonegy év különbséggel ugyanazokról az adatközlőkről készített különböző környezetben és élethelyzetben, az Elveszett szavak című kötet papírfecniken fennmaradt szövegeket, guzsalyas énekeket, imákat, népi gyógyászati eljárások leírását tartalmazza.
Csoma Gergely nem tartja magát néprajzosnak, de felelősséget érez, hogy a még élő szellemi örökséget megőrizze és továbbadja. Bátran kimondhatjuk, A megkötött idő nemcsak hagyományok gyűjteménye, hanem egyfajta nyelvőrző album, amelyből a moldvai csángók nyelvjárásain kívül a lelkületük is kiolvasható. A Fekete Sas Kiadó kiadványának emiatt ott a helye a néprajzi munkák sorában.
Csoma Gergely: A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából /Fekete Sas Kiadó/ Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Segítségre van szüksége a csángó gyerekeket magyarra oktató tanító néninek
Adománygyűjtés indult a Csángóföldön oktató Szarka Felícia pedagógus és családja számára, akik tűzvész következtében elveszítették otthonukat októberben; a külsőrekecsini ingatlan otthona volt a csángó-magyar oktatásnak is.
A családnak minden tárgya odaveszett. Bármilyen segítség jól jön nekik, tárgyi eszközök (tányér, főzőkanál, bútor, ruha, szőnyeg, takarók stb.), illetve pénz is.
„Felícia az a magyar tanító néni, aki a férjével együtt, az erejét, az idejét nem kímélve tanítja a szabadidejében a csángó gyerekeket magyarul, tanítja őket beszélni énekelni. Ő és a családja látta vendégül sok-sok éven át a Külsőrekecsinbe látogató gyermek és felnőtt csoportokat, még a saját házukban is” – olvasható a támogatásukat kérő felhívásban. maszol.ro

A magyar szórvány napja lesz szerdán a közmédiában
A szórványban élő magyarságot mutatja be sokszínű műsorokkal november 15-én a közmédia, a tematikus napon a Duna World mellett a Duna, az M1, az M5, valamint a Kossuth Rádió műsorai is foglalkoznak a témával.
A tematikus nap műsorai felölelik az összes érintett külhoni régiót – mondta el Siklósi Beatrix, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) kiemelt projektekért is felelős főszerkesztője az MTI-nek.
Az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a burgenlandi és a kárpátaljai szórványban élőket bemutató felvételek a műkedvelő színjátszástól és a pásztornaptól kezdve a gömöri népviseleten és a Petőfi-programon át a csángó iskolákkal is megismertetik az érdeklődőket.
A főszerkesztő felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar szórvány napja alkalmából exkluzív interjút ad a közmédiának Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Az interjút a közmédia több csatornáján is megtekintheti, meghallgathatja majd a közönség.
Emlékeztetett, hogy az Országgyűlés 2015 november elején nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának évfordulóját a magyar szórvány napjává. Erről a napról néhány éve az erdélyi magyarság már megemlékezik, a közmédia pedig már ezt megelőzően is tematikus adással foglalkozott a szórványmagyarsággal – hangsúlyozta.
A műsorfolyamban rövid bejátszásokban mutatnak be a szórványterületeken található településeket és olyan embereket, kezdeményezéseket, amelyek a magyarság megmaradását segítik.
Megismerkedhetnek a tévénézők a szórványban élők szokásaival, jellegzetes ételeikkel, zenéikkel, táncaikkal, viseletükkel. A műsor készítői kiemelt figyelmet szentelnek a tömbmagyarságtól leszakadó szórvány területeken élő közösségeknek, bemutatják, hogyan boldogulnak Csángóföldön, de ellátogatnak Kárpátalja vagy a Felvidék eldugott szegleteibe és megismertetik a nézőket azokkal az emberekkel is, akiknek nagyon sokat köszönhetnek a helyi magyar közösségek.
A nézők megismerhetik többek között a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványmagyarsággal foglalkozó programját, a lendvai Király Ferenc szobrászművészt, a Gyertyánligeten élő Páduai Szent Antal Karitász vezetőjét, a Romániai Falugondnokok Szövetségét és egy aknaszlatinai nyugdíjas sóbányászt. A stábok ellátogatnak egyebek mellett Zalatnára, Lévára, Viskre, Selmecbányára, Lábnyikra és Dobronakra is.
A tematikus nap két műsorvezetője Gál Emese és Kozári Réka lesz.
A közmédia harmadik alkalommal szentel tematikus napot a szórvány magyarságnak, idén a Pesti Vigadóból jelentkezve. (MTI)

Budapesten együtt ünnepelt a Kárpát-medence magyarsága
Hollós legenda a Duna Palotában
Budapesten, a Duna Palotában szervezett kulturális fesztiválon együtt ünnepelhette a Magyar Szórvány Napját Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Vajdaság, Csángóföld és a Muravidék magyarsága. Az ünnepségre meghívást kapott a Dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum is.
A szórványmentés a magyar nemzetpolitika egyik kiemelt célja, ennek jegyében 2017-ben megsokszorozódott a szórványban élőknek nyújtott támogatás: a szórványkollégiumok építése, közösségek, egyházak támogatása,oktatási intézmények fejlesztési forrásainak növelése. A Magyar Szórvány Napján a támogatással létrejött kollégiumokban, iskolákban, tehetségpontokban élő, tanuló, művészeti teljesítményt nyújtó fiatalok és közösségek mutatkoztak be, felmutatva egyúttal a kis településeken élők hagyományainak közösség-összetartó erejét – foglalták össze a rendezvény célját a szervezők.
Ennek jegyében dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes védnöksége alatt egész napos rendezvény zajlott a Duna- palotában, hagyományos termékkóstolóval, szakmai konferenciával és gálaműsorral. Délelőtt az elcsatolt területekről érkező csoportokat Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár köszöntötte a parlament épületében, ahol lehetőségük nyílt megtekinteni a különleges szépségű kupolatermet, illetve az itt őrzött koronázási jelvényeket: a magyar királyi koronát, jogart, kardot és országalmát.
A nap folyamán a Duna-palotában a került sor a Kárpát-medence különböző vidékein élő hagyományok bemutatására. A kóstolással egybekötött gasztronómiai kiállítás nagy sikernek örvendett. Hidegen préselt tökmagolajtól a hájastésztáig mindenféle finomság asztalra került: ízletes sajtok, házikolbász, kalácsok, káposztás pogácsa, mákos rétes, beiglik stb. Volt is érdeklődés, kóstolgatás bőven. A dévai Szivárvány Nyugdíjasklub tagjai által sütött finomságokból, a helybeli családok által készített sajtból, házikolbászból, zakuszkából mutatóba sem maradt. A gasztrotermékek mellett kézműves asztalok sorakoztak, ahol különböző vidékek szőtteseit, kézimunkáit ismerhették meg a látogatók, köztük a dévai kézművesek termékeit is. És élőben követhették a szalmafonás, csipkeverés folyamatát. Közben a hagyományőrző csoportokkal érkező zenészek húzták a talpalávalót. A kiállítóteremben is, a Duna-palota előtti sétálóutcán is moldvai, erdélyi diákok ropták a táncot. A dévai Renaissance Gyermektánc-együttes is ízelítőt nyújtott a dél-erdélyi nemesi családok hagyományaiból.
A koradélutánra időzített szakmai konferencián a szórványlétről folyt a tanácskozás, majd a nap fénypontjaként került sor a gálaműsorra, melyet Csibi Krisztina, a Magyarság Házának igazgatója nyitott meg.
A teltházas színházterem közönsége előtt gyönyörű népviseletben vonult fel a Kárpát-medence színe-java: mezőségi, Zobor-vidéki, kupusziniai, külső-rekecsini, Mura-vidéki táncokat, muzsikát szólaltatva meg. A hagyományok sorában külön színfoltot jelentett a dévai Renaissance Gyermektánc-együttes előadása, mely a törökverő Hunyadi János eredetéről szóló Heltai Gáspár-legendát elevenítette fel a színpadon 15-16. századi táncokra épülő történelmi táncjátékkal. A vastapssal jutalmazott előadás Dél-Erdély gazdag történelmi hagyatékára irányította az együtt ünneplők figyelmét. – Bár számbelileg kevesen vagyunk, élni és tenni akarunk Dél-Erdélyben. Őrizzük, ápoljuk kulturális, történelmi örökségünket, kézműves és gasztronómiai hagyományainkat és itt most a Magyarság Házában nagyszerű alkalom kínálkozott, hogy mindezt megmutassuk a nagyvilágnak, a Kárpát-medence különböző vidékein élő sorstársainknak, akikkel jó volt találkozni, együtt lenni. Köszönet mindezért a szervezőknek, mindenekelőtt Csibi Krisztina igazgató asszonynak és dr. Seres Zsuzsának, akik szeretettel láttak vendégül bennünket. És köszönet Potápi Árpád államtitkár úrnak, hogy fogadott a parlamentben – fogalmazott Kun-Gazda Kinga, a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanárnője, aki a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság vezetőivel együtt kísérte el Budapestre a Renaissance Gyermektánc-együttest. Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)