Transznisztriai pokol: halott társaikat ették meg a deportáltak, hogy túléljenek
Augusztus 2. a roma holokauszt nemzetközi emléknapja. Romániában már 1942-ben megkezdődött a romák deportálása Antonescu parancsára.
A roma holokauszt nemzetközi emléknapja augusztus 2-a. A Cigány Világszövetség kongresszusának határozata alapján 1972 óta emlékeznek meg a világ több országában arról, hogy 1944. augusztus 2-án éjjel az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban néhány óra alatt több mint háromezer roma embert gyilkoltak meg. Az Európai Parlament 2015. április 15-én foglalt állást a romák hátrányos megkülönböztetésének megszüntetése és a roma holokauszt emléknapjának elismerése mellett.
A kétmilliós európai cigányság hozzávetőleg 10-30 százaléka veszett oda a második világháború idején, a holokausztban. Szita Szabolcs történész, a magyarországi Holokauszt Emlékközpont ügyvezető igazgatója elmondta, hogy az elhurcolásnak nem mindig a megsemmisítés volt a célja, részben kényszermunkára kényszerítették a cigányokat, részben embertelen orvosi kísérleteknek vetették alá őket. Magyarországon már az 1944. márciusi német megszállás előtt elkezdődött a cigányok kényszermunkára hurcolása - idézte Szita Szabolcsot az MTI.
Romániában még korábban: már 1942-ben megkezdődött a romák deportálása Antonescu marsall parancsára. Az akkor Romániához tartozó Transznisztriába mintegy 25 ezer romát hurcoltak el az ország egész területéről, férfiakat, nőket, gyerekeket vegyesen.
A deportált romákat napi élelem-fejadagért dolgoztatták, amely nem volt elég a családok ellátására. A 25 ezerből a hivatalos adatok szerint 14 ezren haltak meg a deportálás alatt, nagyrészt az éhezés, hideg és betegségek következtében. A valódi szám ennél nagyobb lehet, hiszen például a Dolj és Mehedinţi megyéből elhurcoltakat nem is regisztrálták – írja a Vice.com, amely négy évvel ezelőtt közölt egy interjút Romeo Tiberiadeval, aki Romániában több tucat túlélő visszaemlékezéséről készített felvételt.
A besszarábiai deportálásokról moldovai dokumentumfilm is készült három évvel ezelőtt:
Romeo Tiberiade akkor kezdett foglalkozni a témával, amikor nagyszüleitől megtudta, hogy ők is a deportáltak között voltak. Antonescu rendelete értelmében elvileg „csak” a nomád cigányokat fogták el és terelték a vonatokra, de később aztán a letelepedett romákra, így a Dolj megyei romaügyi szakértő nagyszüleire is sor került. Velük volt Tiberiade akkor mindössze tíz hónapos édesanyja is. A táborban, ahol laktak, a rossz higiéniai körülmények miatt tífuszjárvány tört ki; a halottakat és a betegeket is tömegsírba dobálták az őrök.
A kolhozban végzett mezőgazdasági munkáért a felnőttek fél kiló puliszkát kaptak fejenként, de az nem volt elég az egész családnak, ezért időnként az éj leple alatt elszöktek a 12 km-re lévő legközelebbi faluba élelmet lopni, de reggelre vissza is kellett érni a munkakezdésre, ezért sokan nem vállalkoztak erre. Nagyon sokan végül éhen haltak. Megjelent a kannibalizmus, egyes túlélők a halottak húsából táplálkoztak. Gyerekekéből is.
„Van körülbelül négy-öt eset. Az egyik ezüstműves mesélte nekem, hogy amikor az egyik gyermeke meghalt, kénytelen volt darabokat kivágni a húsából, tűzön megsütni és megetetni a többi gyermekével” – mondta el a kutató.
A deportált romák közül egyelőre kevesen kaptak kárpótlást. Sokan nem is tudnak a lehetőségről, vagy nem tudják, mit kell tenniük. A roma túlélők felkutatásával és segítésével foglalkozik többek között a CRC - Centrul de Resurse pentru Comunitate nevű civil szervezet projektje.
Hivatalos megemlékezés Romániában
Tavaly Bukarestben felavatták a Roma Holokauszt Emlékművét a Romániai Roma Kultúra Múzeumában. Idén első alkalommal szerveztek hivatalos megemlékezést Romániában a roma holokausztról - írja a Mediafax.
A rendezvény a Romániai Holokauszt Áldozatainak Emlékművénél zajlott az Országos Roma Hatóság társszervezésében, hivatalok képviselői, politikusok, civilek és túlélők jelenlétében. Dacian Cioloskormányfő üzenetét Valeriu Nicolae államtitkár olvasta föl az alkalomból.
Szükséges, hogy megemlékezzünk a romániai és európai romák kegyetlen szenvedéseiről a holokauszt idején; szolidaritásom fejezem ki a tragikus események túlélőivel - üzente a kormányfő. Újra és újra emlékeztetnünk kell a társadalmunkat arra, hogy a fajgyűlölet és a szélsőséges ideológiák milyen veszélyeket hordoznak, ezért az áldozatok emlékét életben kell tartani, hogy soha ne történhessen meg ehhez fogható - állt az üzenetben.
Răzvan Rusu, a külügyminisztérium igazgatója a jelenleg román soros elnökség által vezetett Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) üzenetét olvasta föl. Szükség van a túlélők hangjára, és minél többen meg kell hallgatnunk ennek a tragédiának a történeteit, be kell bizonyítanunk, hogy egy olyan társadalom vagyunk, amely gondot visel azokra, akik szenvedtek - szólt a felhívás. "A mi hibáink, az államé, ezt el kell ismernünk, felelősséget kell vállalnunk, és el kell kerülnünk a jövőben. Amennyire tudatosítjuk az ebben az időszakban a romák ellen elkövetett atrocitásokat, közös felelősségünk lesz, a kormányé, a civil szervezeteké és a társadalom más szegmenseié, hogy vállaljuk a történelmet és tanuljunk a múlt hibáiból, hogy azok soha ne ismétlődhessenek meg."
Megemlékezés Magyarországon
A magyar miniszterelnökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára szerint olyan emlékezetkultúrára van szükség, amely a 20. századi diktatúrák, illetve a vészkorszak áldozatairól való méltó megemlékezésre törekszik és az embermentők cselekedeteit példaként állítja a következő nemzedékek elé. "Jelentős erőfeszítéseket kell tennünk egy olyan emlékezetkultúra kialakítására, amely egyaránt törekszik a méltó megemlékezésre a 20. századi diktatúrák valamennyi áldozatáról, ugyanakkor a jövő nemzedékei elé a mártírok bátorságát és az áldozatokkal szolidáris segítők, embermentők cselekvő szeretetét állítja példaként" - fogalmazott Latorcai Csaba kedden, a roma holokauszt nemzetközi emléknapján Budapesten, a Cigány Történeti, Kulturális, Oktatási és Holokauszt Központban tartott megemlékezésen. Hangsúlyozta: csak ez segít abban, hogy a vészkorszak és a második világháború okozta "látható sebeket" közös akarattal gyógyítsuk.
Colleen Bell, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete közölte, a pharrajimos (roma holokauszt) nemcsak egy "gonosz rendszer műve volt", amely pár év leforgása alatt több millió embert pusztított el, hanem több száz évnyi hátrányos megkülönböztetésnek és üldöztetésnek a következménye is. Ez a megkülönböztetés napjainkban is folytatódik - mondta, példaként említve a kilakoltatások diszkriminatív gyakorlatát és a szegregált oktatást.
A megemlékezésen felolvasták Langerné Victor Katalinnak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárának levelét, amelyben azt írta: a 20. század a népirtások százada volt. Egész népeket semmisített meg az önhittség, a gőg és a sötét hatalom gonoszsága - fogalmazott. Hozzátette, az áldozatok közös jellemzője az elhagyatottság és a fizikai gyengeség volt. Olyanok voltak, akik végképp senkire nem számíthattak, akik iránt nem éreztek részvétet.
A megemlékezést követően átadták a Cigány Történeti, Kulturális, Oktatási és Holokauszt Központ országos pályázatának díjait.
A roma holokauszt Magyarország és Európa közös tragédiája. "Nem felejtjük el az áldozatokat, nem felejtjük el a tennivalónkat" – fogalmazott Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a roma holokauszt és a kislétai gyilkosság évfordulója alkalmából kiadott közleményében kedden. Magyarország kormánya elítél minden erőszakot és a gyűlöletet, amely faji alapon tesz kollektívan felelőssé bármely népet, népcsoportot - áll a közleményben.
Transindex.ro

Moldova megkapja
Jóváhagyta a Moldovai Köztársaságnak ígért 150 millió eurós visszatérítendő hitel első, 60 millió eurós részletének folyósítását tegnapi ülésén a kormány.
Bukarest tavaly októberben kötött hitelszerződést a nehéz gazdasági helyzetbe került Moldova kormányával, hogy segítsen átvészelni azt az időszakot, amíg az országnak sikerül a Nemzetközi Valutaalappal megállapodnia. Bukarest a korrupció visszaszorításához, az igazságszolgáltatás megerősítéséhez, független és feddhetetlen jegybanki vezető kinevezéséhez és egy gazdaságélénkítő csomag elfogadásához kötötte a hitel folyósítását. Miután a hitelszerződésről szóló módosított törvényt Klaus Iohannis államfő májusban kihirdette, a kormány döntésén múlt, mikor értékeli úgy, hogy teljesültek a feltételek. A most felszabadított 60 millió eurós hitelrészletet Moldova várhatóan augusztus végén hívhatja le.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyanús levelek Árpád öcsémtől (Egy megfigyelt család, 17.)
Nem tudom eldönteni, hogy a Securitate működése alatt elképesztően gyanakvó, netalán legendaépítő volt, vagy csak fontosságukat akarták bizonygatni. Töprengésem magyarázatául az alábbi példák is szolgálnak.
1972. augusztus 30-án Árpád öcsém levelet írt nekem Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre. A levél szövegéből idézek: „Kedves Bátyám! Legelőször is a küldeményt átadtam, mondhatnám, nem a legszívesebben. Nem szeretem az ilyen postásszerepet. Hogy mi volt a tartalomban, nem tudom, de a nagy titokzatosság valamennyit megmagyaráz. Remélem, nem kell megismételnem. Kényelmetlen. Különben megkérdezte, hogy várok-e választ, de mivel erre nem tértél ki, s gondolván, hogy ott, az üzletben úgysem ajánlatos kibontani – mondtam, hogy nem kaptam erre üzenetet.” A levelet még aznap elolvassa a belügyminisztérium Kolozsvári igazgatóságának VI. ügyosztálya (612. szám), a TF (levélcenzúra) 0642-es iktatószámmal fordításban tartja nyilván a teljes szöveget. Egy példányt átutal a III. igazgatóságnak (belföldi elhárítás) további eljárás végett. E levéllel kapcsolatban, öcsém kihallgatása során, az érdekelte a Securitatét, hogy ki az a személy, akinek átadta a levelet? „Én – állítja öcsém –, akárhogy is erőltettem az emlékezetemet, már elfelejtettem, és ezt mondtam a tisztnek is.” Ezután minden levelét felbontják, és egy következő még erősíti is a gyanújukat. Ami az idézett levelet illeti, korántsem politikai összeesküvést rejt. Egyszerűen – akkor már első feleségemtől külön laktam, de még nem váltunk el – egy hölgy ismerősömmel nem volt alkalmam hazautazásom előtt találkozni, és levelet küldtem neki. Tudtam, hogy hol dolgozik, s öcsémet kértem meg a levél átadására. Öcsém azonban valóban tartózkodott minden homályos, számára fel nem fedett ügyben részt venni.
Amint már említettem, számtalan levelezőtársa volt, részben rokonok, részben képeslapcsere alapján szerzett ismerősök. Egyik szatmári rokonunknak, V. É.-nak küldött hosszú levelében egy rejtvény megoldására kéri a válaszban (1. dokumentum). Ez a levél románra fordítva a „rejtett üzenet” dekódolására a Bukaresti szakintézetbe került, a készülő „összeesküvést” leleplezendő. Nem tudom, Éva megfejtette-e, vagy csak a Bukaresti szakemberek álla esett le a megfejtés után. A mellékelt szakértői válaszban törölve van az adott válasz (2. dokumentum). Lehetséges, hogy jót nevettek a gyanakvó szekustársaikon.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti gyásznap augusztus 13.
Elfogadta szerdai ülésén a kormány azt a határozatot, amelynek értelmében nemzeti gyásznappá nyilvánítják Anna román királyné temetésének napját. „Nem lesz állami temetés, nem is lehet. Anna királyné nem volt román állampolgár, csak brit és francia állampolgársága volt. Nem merült fel ennek a lehetősége, csak augusztus 13. nemzeti gyásznappá való nyilvánítása” – mondták el kormányon belüli források a Mediafaxnak.
A román királyi család már közölte Anna temetésének hivatalos programját. A koporsót augusztus 9-én hozzák az országba, az Otopeni repülőtérre, majd ugyanaznap szállítják a Peleș-kastélyba, 11-én pedig a Bukaresti királyi palotába.
Szombaton, augusztus 13-án 10 óra 55 perckor ravatalozzák fel Anna királyné koporsóját a királyi palota előtti téren. Ott kerül majd sor az egyházi szertartásra. A gyászolók szabadon bemehetnek a téren kifejezetten erre a célra kialakított övezetekbe. A temetésre 15 órakor kerül sor Curtea de Argeș új katedrálisában.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Több mint 300-an vettek részt az EU-tábor különböző programjain
A Magyar Ifjúsági Értekezlet, az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Wilfried Martens Centre for European Studies idén 13. alkalommal szervezte meg az EU Tábort. A július 27-31. között megszervezett tábor vasárnap HE Paul Brummell Nagy-Britannia Bukaresti nagykövetének „Brexit – A hivatalos történet” című előadásával zárult - olvasható a szervezők mai sajtóközleményénen.
A tábor újult helyszínnel jelentkezett, a rendezvénynek a zeteváraljai Natur Air Park adott otthont. Az EU Tábor minden évben azokkal a legaktuálisabb politikai és közéleti témákkal foglalkozik, amik a fiatalokat leginkább érdeklik és érintik, ez idén sem történt másként. A tábor fő témái a Brexitre és az idei önkormányzati választásokra éleződtek ki, de a tavalyi évben elkezdett és nagy népszerűségnek örvendő Tabusarok sem mAradhatott ki a tábor programjából. A 2016-os önkormányzati választások különös hangsúlyt kaptak a tábor programjában, hiszen az idén az RMDSZ jelöltlistán megjelenő MIÉRT-es fiatalok közül 12 fiatal polgármester, 16 megyei tanácsos, 3 megyei tanács alelnök és több száz helyi tanácsos képviselheti a fiatalokat helyi és megyei szinten egyaránt - olvasható a dokumentumban.
„Azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy az idei önkormányzati választásokon a fiatalok bebizonyították, hogy igenis komolyan gondolják a közéleti szerepvállalást. Sok okos talpraesett fiatal van Erdély-szerte, aki szeretne tenni a közösségért és biztosak lehetünk benne, hogy ez a közelgő parlamenti választásokon sem lesz másként.” – fogalmazott Antal Lóránt a MIÉRT elnöke.
A tábornak több mint 150 állandó lakója volt, az 5 nap során pedig több mint 300-an vettek részt a tábor különböző programjain.
Szabadság (Kolozsvár)

Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Lesz-e új európai fősodor?
A politikai kommunikáció több szempontból tipologizálható. A kínálkozó megközelítések közül az egyik legkézenfekvőbb a szakmai. Másképp nyilatkozik meg a politikát tudományosan megközelítő politológus, a politikából élő, „professzionális” gyakorló politikus, a politika terepén mozgó publicista és a kocsmaasztalnál vitatkozó laikus. Ennél is fontosabb megkülönböztetés az, mely az előbbi szempontrendszert keresztbe metszi, hogy a lényegről szól-e a mondandónk, avagy puszta mellébeszélés. Hogy irányt mutat-e, vagy szolgaian irányt követ, akár a képviselt közösség érdekeivel ellentétes.
A globális háttérhatalom gazdasági-pénzügyi-politikai-szórakoztatóipari-médiabeli polipja kialakított egy olyan beszédmódot, melybe a lényegkerülés eleve bele van építve a fogalomhasználat, a taburendszer, az elfogadottnak tekintett megközelítésmódok révén. E gigantikus hatalmi összefonódás ugyanúgy megköti azok nyelvét, akik pozícióorientáltak (magyarán mondandójukat nem az igazságkeresés és - terjesztés, hanem a pozícióőrzés vagy még magasabb pozíció elérési igyekezete diktálja), mint ahogy George Orwell 1984 című regényének szereplőit az egzisztenciális félelem kötötte az újbeszél alkalmazásához. Ily módon az intézményes politikában mára uralkodóvá vált a frázispuffogtatás, a hazug mantrák ismételgetése, a valós folyamatok és tények figyelmen kívül hagyása.
A szólásszabadságot lábbal tipró globalista megatechnika végeredménye ritka élességgel azonosítható be azon jelenségkör esetében, amit a „politikai korrekt” újbeszél hazug módon „menekültkérdésnek” nevez, a tárgyszerűség látszatát megőrizni igyekvő, de a szalonképességre ügyelők tábora migránskérdésnek vagy modern kori népvándorlásnak, a taktikai szempontokat félretevő tárgyszerű szemlélő pedig Európa muszlim megszállásának.
Tőkés és Orbán a lényegről szól
Tőkés László és Orbán Viktor abban különbözik Európa vezető politikusaitól, hogy a lényegről mernek szólni, sőt, talán az a kijelentés is megkockáztatható, hogy kettejük között az egyik fő összekötő kapocs éppen „a hallgatás falának” programszerű, tudatos lebontási igyekezete, a kimondhatóság határainak feszegetése.
Tőkés László idei tusványosi beszédében megismételte a múltban nagy port kavart tézisét Magyarország védőhatalmi státuszának kívánatosságáról, s rámutatott arra, hogy ha egy közösség végveszélybe kerül, akkor harcolnia kell és nem azt mérlegelnie, hogy létért folyó önvédelme politikailag korrekt-e. Az EMNT elnöke által meghatározott kommunikációs pászmán haladva Orbán Viktor sem használta a modern kor globalista újbeszéljét. Idei tusványosi expozéjában ennek jegyében egyetlen fordulatot engedett meg magának, azt is úgy, hogy finoman jelezte kételyeit, s ez a fordulat úgy szólt, hogy „mi úgy tudjuk”, hogy Ukrajnában a népakarat döntött a nyugati orientáció mellett. Végig érdemi kérdésekről szólt, mi több, nem ritkán frontálisan neki is támadt a globális háttérhatalom által felállított taburendszernek. Mint tette ezt korábban is az illiberális demokráciára vonatkozó téziseivel, amivel párhuzamban kipellengérezte a szalonok „politikai korrektség” néven forgalmazott idiotizmusát.
A magyar kormányfő rámutatott arra, hogy az Európai Uniót vezető elit megbukott, hogy Brüsszelnek abba kell hagynia a „denacionalizálás”, a központosítás, a hatáskörelvonás politikáját, hogy az Egyesült Államok demokrácia-exportja is felelős az Európába irányuló népvándorlásért, hogy értékelni kell, hogy e politika megváltoztatását egy esélyes elnökjelölt, a sokak által elítélt és nevetségessé tett Donald Trump is felvállalja. (Persze a libertariánus sajtó azon frissiben rányomta Orbánra a bélyeget, hogy a vezető politikusok közül „elsőként állt be Trump mögé”, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök kiemelt egy-két pozitívumot Trump programbeszédéből.)
V4-ek: ami összeköt, és nem, ami szétválaszt
Orbán Viktor hitet tett a V4-ek együttműködése mellett, ami igen fontos dolog, mert pont Magyarország az, melynek oka lenne ezen együttműködést szétrobbantani, hiszen a felvidéki magyarság helyzete finoman szólva is aggasztó és a migránsügyben oly együttműködő Fico e kérdésben teljességgel hajthatatlan. Orbán reálisan látja, hogy olyan helyzetben van az egész kontinens, hogy ha a beindult migrációs folyamatok eszkalálódnak – márpedig sem felszíni jel, sem mélyen fekvő ok nem ígéri elcsitulásukat – akkor Európa rövid időn belül élhetetlenné válik. Mint Orbán is jelezte, már most a félelem és a bizonytalanság érzése uralja a földrészünket. A félelem okát egyelőre elsősorban az aggasztó hírekben kell keresni. De pár éven belül könnyen oda juthatunk, hogy mindegyikünknek lesz az ismeretségi körében féltucatnyi megerőszakolt, kirabolt, meggyilkolt áldozat, már persze, ha nem mi magunk válunk valamelyik „szír agysebész” áldozatává. Hogy nemcsak Malmö, Párizs vagy Brüsszel egyes negyedeibe nem lesz tanácsos fehér embernek belépni, de Pozsony, Budapest vagy akár Bukarest is a mindennapi élet poklává válik. S nem csak egyes kerületeké. Afrikában kiapadhatatlan az emberutánpótlás, Európába pedig többen vágyakoznak, mint ahány embert egyáltalában eltartani képes a vén kontinens.
A V4-ek együttműködése tehát vitális, és Orbán Viktor helyesen teszi, hogy egyelőre önmérsékletet tanúsít a nemzetpolitikai kérdésekben szlovák viszonylatban. Mondom ezt elnyomott, kisebbségbe kényszerített magyarként. Olyan sajátos helyzetbe jutottunk, hogy az egész kontinensnek mi, a kommunizmus alól bő negyed évszázada felszabadult s a mintademokráciák által alig leplezetten lenézett közép- és kelet-európaiak mutatunk utat, mi őrizzük azt az értékrendet, amit ma európainak mondunk. Azt az értékrendet, mely integrálja mind a kereszténység, mind a felvilágosodás egykoron szembefutó értékeit, a toleranciakultúrát, az emberi jogokat, a méltányosság, kölcsönösség, igazságosság kultuszát, a nők egyenjogúságát, magyarán mindazt, amit az iszlám tagad. Mi nem felejtettük el, hogy a létünkre törő másságot nincs okunk szeretni, hogy öngyilkosság a toleranciakultusz jegyében befogadni egy olyan agresszív kultúrát, mely többségbe kerülve felszámolja a gyengébbnek bizonyult befogadók értékrendjét.
Magyar népszavazás, az európai precedens
Hogy sikerrel jár-e az eszmeileg Orbán Viktor által meghatározott V4-es politika, még nem tudni. Reményteli jelenségek vannak. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz az őszi anyaországi népszavazás eredménye, hogy egy sikeres magyar népszavazás kivált-e egy referendumsorozatot más országokban, de legalább Közép-Európában. Mert mint arra a magyar kormányfő rámutatott, ma bizony egyedül Magyarország az, ahol a választópolgárok intézményesen, közjogi keretek között nyilváníthatnak véleményt migránskérdésben.
Ígéretes, hogy repedések mutatkoznak a globális háttérhatalom monolitnak hitt akaratának betonfalán. E hatalmi összefonódást a nyílt színen megjelenítő aktorok már nem minden esetben értenek egyet. Míg Obama vagy Soros György úgy tesz, mintha nem lenne evidens összefüggés a migráció és a terrorista támadások elszaporodása között, megélhettük, hogy a New York Times bírálja Merkel menekültpolitikáját.
Orbán Viktor is utalt arra, hogy egy vesztébe rohanó fősodorból nem baj, ha kikerül az ember. A nagy kérdés az, miként Orbán is mondta, hogy lesz-e Európát irányítani, a jelenlegi gazdasági-, elit- és demokráciaválságból kivezetni, a külső támadástól megvédeni képes új fősodor? Nem tudni tehát, hogy merre viszi sorsunkat a világpolitika.
Nekünk, egyszerű polgároknak cselekvési a cselekvési terünk, de mégis létező. S azt mindenképpen felöleli, hogy az őszi népszavazáson vegyünk részt és voksoljunk az Európát tönkre tevő, semmit meg nem oldó kényszerbetelepítés ellen.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Merre tart a Magyar Polgári Párt?
Ősszel parlamenti választások lesznek, ezért tágabb összefüggésben tekinthetünk a Székelyudvarhelyi és szentegyházi jobbrafordulás eredményére. Mindkét városban a Magyar Polgári Párt jelöltje győzött, de az Erdélyi Magyar Néppárttal való összefogás segítségével. A koalíció létrejöttét kemény küzdelem előzte meg, hiszen az MPP-nek együttműködési szerződése van az RMDSZ-szel.
Az MPP utolsó helyen végzett a pártok versenyében a helyhatósági választásokon, feleannyi szavazatot gyűjtve, mint riválisa, a néppárt. A polgármesterek vonatkozásában sokkal jobb eredményt tud felmutatni, de ez nem a párt elismertségének, hanem a személyek egyéni kiválóságának, népszerűségének következménye. Győzelmekről nyilatkoznak a párt vezetői, de gyorsan elfelejtik, hogy csak Székelyföldi vonatkozásban a Csíkszeredai, Sepsiszentgyörgyi és a Kovászna megyei tanácsból kimAradt a szervezet, nulla az eredmény. Maros megyeben pedig alig létezik, Makfalva az üdítő kivétel. Az eredmények értékelése fontos, hiszen a tét nem kevés: akik összehozták a paktumot az RMDSZ-szel, bejutó parlamenti helyek várományosai lehetnek az RMDSZ listáin, a sajtóban előzetesen kiszivárgott hírek szerint. Jelen írásom nem titkolt célja, hogy a párt kongresszusát megelőzően nyilvánosság előtti vitát kezdeményezzek. A következmények nélküli politizálás, az elhallgatás vagy a győzelmekről harsogó kommunikáció helyett a hibák kijavítására, felelős magatartásra, tiszta beszédre lenne szükség.
Lassan lejár a 2012 őszén, az akkori parlamenti választásokat néhány héttel megelőző Országos Tanácson (OT) megválasztott elnökség mandátuma. A Biró Zsolt elnök nevével fémjelzett négyéves időszak legfontosabb ténykedése az RMDSZ-szel megkötött két megállapodás, amely a párt életében éles fordulatot jelentett, hiszen politikai ellenfélből szövetséges partnerré változott az MPP. A tagság többsége nehezen tudta követni a radikális félfordulatot, ezt a március tizediki Marosvásárhelyi füttyszó és hurrogás híven kifejezte, de a szervezeti gyengülés, a szavazók elfordulása, a helyhatósági választások eredményében minden kétséget kizáróan megmutatkozott. A közelgő kongresszus (OT) feladata lesz többek között a politikai irányvonal jóváhagyása, a tisztújítás és a több helyen alkalmatlan, néhol egyenesen antidemokratikus alapszabály megváltoztatása. Csak példaként említem azt a szabályzati előírást, amely szerint az elnök javasolja az elnökség tagjait megválasztásra és fordítva, az elnökség tehet javaslatot az elnök személyére.
Az RMDSZ reformja nélkül nem lehet változás
Az MPP jövőjéről szóló elemzés során nem lehet megkerülni a többi politikai szereplőt, különösen nem lehet az RMDSZ-t figyelmen kívül hagyni. Az erdélyi magyar politika újratervezése ma már alig halasztható probléma, hiszen az RMDSZ-re szavazó választópolgárok lassan, de biztosan elfogynak. A magyar parlamenti képviselet az 5 százalékos bejutási küszöb szélén tántorog. Bár létezik a 6-3-as mentőöv, mégis változásra lenne szükség az RMDSZ háza táján is. Erre sajnos kevés az esély, ugyanis a pártként működő szövetség betagozódott a romániai pártstruktúrába: nagyon sok ember és szerveződés egzisztenciálisan függ a párttól, ami a hatalom gyakorlásának természetes velejárójaként, évtizedek alatt kialakult. A pártot feltehetően a háttérbe vonult „erős” emberek irányítják, azok, akik az elmúlt 25 évben meghatározták az erdélyi magyar képviselet sorsát. A „pénzzel, paripával, fegyverrel” rendelkező mamutszervezettel szemben megalakuló két új párt nem igazán tudta felvenni a versenyt, ráadásul a magyarországi testvérpárt vitatható, ingadozó magatartása csak rontott a helyzetükön. A magát „kapocsként” megfogalmazó, de csak az RMDSZ-szel szövetkező MPP-re inkább a beolvadás sorsa vár, a néppárt „mindenáron” ellenzékisége pedig nem igazán népszerű a magyarság egyre romló politikai kilátásai miatt, hiszen összefogásra lenne szükség a parlamenti bejutáshoz, az autonómiaküzdelemhez és még sok más ügy sikere érdekében.
Húsz évvel ezelőtt eldőlt, hogy nem lesz erdélyi magyar választói regiszter, nem lesznek belső választások, az RMDSZ pártként betagozódik a román hatalmi struktúrába és kormányba. Aki ezt nem vállalta, mehetett ellenzékbe, vagy leléphetett. Ezért jelentek meg a pártok. Itt állunk most 2016-ban, és az RMDSZ szeretné folytatni a már kipróbált kormányzati, kijárásos, balkáni utat a közben fiatalított vezetőkkel az élén, az „ahogy lehet” praktikus filozófiája alapján. Erre ösztökélik saját érdekcsoportjai, a hozzájuk hűséges sajtóorgánumok, a hatalom monopóliuma és a román politikai elit megszokott rendje.
A többpártrendszer szelleme a palackból kiszabadult, nem lehet többé visszatuszkolni az egységes RMDSZ-be. Lehetséges megoldásnak tartanám, ha az RMDSZ átalakulna tényleges Magyar Szövetséggé, a nevében és a tartalmában is! Az összes pártok – a jelenlegiek és a jövőben létrejövők is – belső koalíciós alapon működnének együtt a politikai versenyben. A Székelyudvarhelyi és a szentegyházi példa helyhatósági sikere ebbe az irányba mutat: az együttműködésnek, a koalíciónak nincs ma már alternatívája, hiszen az összefogást sugallja a választók felé, választói elvárásnak tesz eleget. Az RMDSZ-t ma már sokan azonosítják a lejáratott, mohó román politikai elittel, ezt a képet a párt sajtója sem képes tisztára mosni, ez viszont választói távolmAradást okoz, így a helyzet további romlása borítékolható. Új „gúnyát” kellene felvenniük, egy tisztábbat. Most csupán remélni lehet, hogy soraikban egyre több, olyan tehetséges politikus lesz, aki felismeri a változtatás szükségszerűségét.
Kétes önállóság az RMDSZ árnyékában
Az MPP–RMDSZ paktum egyben identitásvesztést okozott a tagság körében. Nagy kérdés, hogy a jelenlegi vezetőknek a gyenge választási eredmény miatt sikerül-e ezen az úton megtartani a pártot. Az elvi- és érdekpolitizálás összeegyeztetése nem kis feladat, hiszen a választók árgus szemekkel figyelik az eseményeket. Az erdélyi magyar közvélemény elég lesújtó véleménnyel van politikusai teljesítményéről, hiszen közülük többek belevegyültek a korrupt Bukaresti politikába. Az MPP erkölcsi megítélésének nem használt a szövetséggel való együttműködés. Bíró Zsolt pártelnök elhíresült, kiszivárogtatott „spága” elszólása híven tükrözi a jelenlegi magyar politikai elit zömének be nem vallott, de gyakorolt magatartását. Az sem véletlen, hogy az RMDSZ-es autonómiastatútum létrehozásában vállalt szerepe miatt a marosszéki Székely Tanács megvonta tőle a bizalmat, az MPP elnöke elvesztette a SZNT-ben betöltött alelnöki tisztségét. Az említett statútum döcögő, inkább látszatközvita közepette, a SZNT mellőzésével a mai napig várja parlamenti benyújtását, holott nagy szükség lenne az egységes fellépésre az újabb romániai régiósítás tervek miatt.
Az MPP önállósága, identitása nagyon kérdőjelessé vált a baráti RMDSZ-es vállveregetés közepette. Az MPP-nek a szövetség meleg paplanja alá való bebújás helyett egészen más politikai utat kellene járnia. A jövőben változtatni kellene a párt szövetségi politikáján, vissza kell téríteni a pártot az alapvető értékeihez, amely az egész magyar politikai rendszer reformját célozza. Ebben a folyamatban kézenfekvő politikai szerep kínálkozik a párt számára, hiszen a jobboldali összefogás zászlóshajója is lehetne. Az RMDSZ korifeusai csak akkor szánják el magukat változtatásra, újratervezésre, ha egy ütőképes „nemzeti oldal” jön létre, amely erőt képvisel, mert csak annak az üzenetét értik meg. Székelyudvarhely és Szentegyháza üzenete egyben a választók üzenete az RMDSZ irányába. A megfogyatkozó választói kedvet növelheti, ha távoznak a porondról az olyan vitatott személyiségek, akikre esetenként korrupció vagy tisztességtelen meggazdagodás árnyéka vetült. Következésképpen, az erdélyi magyarság érdeke lenne egy demokratikus, átlátható politikai intézményrendszer létrejötte, a hitelesség visszaszerzése erkölcsi megtisztulással, egységes fellépés a Székelyföldi autonómia ügyében. Az MPP-nek akár pozitív szerepe is lehetne ebben a folyamatban, hiszen csak a nyitottság, az egyenes, tiszta beszéd, a valós- és nem a színlelt- összefogás mozgósíthatja a kiábrándult szavazókat.
Thamó Csaba
A szerző tanár, az MPP Hargita megyei képviselője volt 2008–2016 között
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Szabó Katinál Zágonban
Szerdán délután Zágonban meglátogattuk az 1984-es Los Angeles-i olimpián négy aranyérmet szerző tornászlányt, Szabó Katit, aki kisebbik fiával, Zenóval pár napra hazatért szülőfalujába. A világon négy tornásznő mondhatja el, hogy egy olimpián négy aranyérmet szerzett – az orosz Larisza Latyinina, a magyar Keleti Ágnes, a csehszlovák Vera Cáslavska és a zágoni Szabó Kati. Minden idők egyik legeredményesebb romániai magyar sportolója visszavonulása után elvégezte a Bukaresti testnevelői főiskolát, s rövid dévai edzősködést követően 1991-ben férjhez ment egyetemi csoporttársához, az Aradi Christian Tamás kajakozóhoz. Családjával huszonöt éve Franciaországban, Chamalieres-ben él, ahol ez év januárjáig a helyi tornászklubot vezette, Aradi születésű férje ötvenévesen még aktív kajakozó. Szabó Kati zágoni szülőházának két szobáját a torna foglalja el. Az egyikben érmei, serlegei, oklevelei, fotói és újságkivágásai, illetve az 1980-as és 1984-es olimpiai formaruhája, a másikban több száz babája, illetve a családi emlékek tekinthetők meg.
Harmincnégy évvel ezelőtt jártam utoljára Kati szülőházában, de ennyi év után sem okozott gondot megtalálni, az egykori tornászcsillag és kisfia már a kapuban várt. Fülöp Magdolna, a Kézdivásárhelyi Nők Egyesületének elnöke azzal a céllal látogatta meg Katit, hogy felkérje, legyen az egyesület tiszteletbeli tagja. Fülöp Magdolnától megtudtuk, hogy Balogh Zita, Kati Amerikai Egyesült Államokban élő nővére már tagja az egyesületnek, de tiszteletbeli tagjuk az Ausztriában élő, tőlünk elszármazott Kilyán Katalin, Meister Éva színművésznő Szolnokról, Mikes Katalin grófnő, Bakk-Vitális Mária Kinga, a Zarah Moden és New Fashion ruhagyárak vezérigazgatója, Szőnyi Kinga, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, valamint Kézdivásárhely testvérvárosainak számos közéleti személyisége. Szabó Kati a harmincadik tiszteletbeli tagjuk lett. Kati az egyesületi tagság elfogadásának emlékére megírt tányért és Fülöp Magdolna, illetve az egyesület által eddig megjelentetett kiadványokat kapott ajándékba. Ezt követően exkluzív interjút készítettünk vele. – Ismét itthon vagy pár napra, ha jól tudom, idén először látogattál haza. – Igen, idén először, de nem utoljára jöttem Zágonba, halottak napjára ismét eljövök, de akkor egyedül. Én Déván, Chamalieres-ben, Aradon is nagyon szeretek élni, de itthon a legjobb, ezt a csendet sehol máshol nem találom meg. Az utóbbi tíz évben, 2010 kivételével, amikor megműtöttek diszkoszsérvvel, minden esztendőben többször is hazalátogattam, olyan is volt, hogy ötször jártam Zágonban, de az is előfordult, hogy csak Bukarestig jöttem.
– Hosszú évek után első alkalom, hogy a román női tornászválogatott nincs jelen a riói nyári olimpiai játékokon. Miben látod ennek az okát?
– Nincs csapatunk. Remélem, az illetékesek felébrednek, mert ha nem, nem lesz többet román női torna. A mai generáció tornászai nagyon sok mindent látnak maguk körül. Az én időmben ez másképp volt. Mindig azt akartam megmutatni, hogy én vagyok a legjobb, pedig a torna után nekem abszolút semmim sem mAradt, örökségem a zágoni családi ház. Visszatérve kérdésedre, nemcsak a női tornában, hanem más sportágakban is hanyatlás tapasztalható, nem születnek kimagasló eredmények. – Mesélj valamit a családodról!
– Nagyobbik fiam, Lorenzó tizenkilenc éves, a kisebbik, Zenó pedig tizenhármat tölt a napokban. Lorenzó befejezte az első évet a nemzetközi kereskedelem szakon abban a városban, ahol a családunk él, Zenó ősszel nyolcadik osztályt kezd, nagyon szeret táncolni, hiphopra jár. Nagyobbik fiam több mint tíz évig focizott, de abbahagyta. Férjem jelenleg is nagyon keményen kajakozik, versenyekre is jár. Lorenzó hat, Zenó négy nyelven beszél. Büszke vagyok a fiaimra. – Zágonban mivel telnek napjaid?
– Mindig akad tennivaló az 1972-ben épült családi házban, melyet minden évben próbálok javítani. A gombásodás is sok bajt okozott a faépületen. A ház karbantartása sok figyelmet igényel, és nagyon sok munkát követel, de ezt nehéz Franciaországból intézni, csak akkor tudok valamit előmozdítani, amikor itthon vagyok. Ilyenkor sok ismerős betér hozzám, és rajongóim is rendszeresen meglátogatnak. Vasárnaptól péntekig gyógykezelésre megyek Bálványosfürdőre a négycsillagos Grand Hotelbe, majd még eltöltünk pár napot Zágonban, aztán visszautazunk Franciaországba. – Van-e olyan szándékotok, hogy egyszer majd hazatelepedjetek?
– Bennem van ilyen szándék, de nem tudhatom, mit hoz a jövő. Én azt szeretném a legjobban, hogy hat hónapot itthon, hat hónapot pedig Franciaországban élhetnék. Ahol mi lakunk, nagyon enyhék a telek, a mínusz tíz Celsius-fok ott már nagy hidegnek számít, és hó csak a hegyekben van.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A faluromboló tovább élő műve
Radu Aldulescu új regénye: A népirtás krónikái Napkút Kiadó, Budapest, 2016. Fordította Kirilla Teréz
Radu Aldulescu, a román prózairodalom neves kortárs írójának nevével már évekkel ezelőtt találkozott a magyar olvasó, a hazai román irodalomtanításban pedig a magyar iskolák tanulói is megismerték. A Jeruzsálem prófétái (Prorocii Ierusalemului) című nagylélegzetű regényét méltán fogadta nagy elismerés, akár a kritikusok, akár az olvasók körében, hiszen egy új korszak, a kelet-európai szocializmus béklyójából szabadult, egy forradalom, a román népélet nagy fordulatáról és az utána válságba került társadalomról szól.
Bukarest zűrzavaros napjai, az Egyetem téri tüntetések, a bányászjárások, a vadkapitalizmus hirtelen jelenségei a két főszereplő életét is megpecsételik. Román emigránsok gyermekeket csempésznek Nyugatra, akik nem védekezhetnek az embertelen bántalmazásoktól, öreg, perverz pedofilok eltorzult bántásaitól.
Az író eddigi nagy sikerű művei után hogyan őrizhette meg frissességét, újdonságát? – kérdezi egyik kritikusa, amikor bemutatják új regényét, A népirtás krónikái (Cronicile genocidului) címűt, 2015-ben. Radu Aldulescu egyetlen műve sem vész homályba, minden regényét debütálása óta (1996) siker koronázza, ez derül ki az olvasók visszajelzéseiből, műveinek többszöri kiadásából.
A román kortárs irodalom derékhadának képviselőjeként ismert Radu Aldulescu 1954-ben született Bukarestben, első írása, a Sonata pentru acordeon, amely hamarosan elnyeri a Román Írószövetség díját, az Albatros Kiadónál jelent meg. Filmszcenáriumát, a Terminus PAradist, Lucian Pintilie rendezte, a Velencei Filmfesztivál zsűrijének nagydíját kapta. Sorozatban közli műveit a legnagyobb román könyvkiadó, a Cartea Româneasca.
Mindezek után a magyar olvasóközönségnek is megéri elolvasni, megismerni, a tanuló fiataloknak a kortárs román irodalomból nemcsak kötelező olvasmányként, hanem modern nyelvi élményként is eredetiben érdemes olvasni. A népirtás krónikái "Egy olyan világot mutat be, amelyről az Úristen levette a kezét" – írja méltató kritikusa, Stefan Agapian. Ez a világ pedig mint a romlás, a mély szakadék szélén álló elszegényedettek társadalma, egészen konkrétan a Ceausescu falurombolása után egy újonnan létesített kisváros világa, siralmas tömbházai, egy olyan jövőképbe foglalt település, amely egy hatalmasnak ígérkező ipari kombinát dolgozói számára épült, és éppen annak a jövőképnek vált áldozatává, amely sok ezer munkás- és parasztembert megnyomorított.
A főhős neve Ördög Róbert (Robert Stan, talán Satan), története hosszú láncolata egy zavaros kort kibontakoztató társadalom válságának, még szociális kérdésekkel foglalkozók számára is nehéz átlátni. Előbb egy munkásparaszt életformában, később a posztkommunizmusban tengődő ember élete. Robert Stan foglalkozását tekintve a Ceausescu-korszakban sírásó, rendezetlen helyzetű családból kerül a fővárosba valahonnan Pitesti környékéről. Életét felborítja a forradalom, lakás nélkül mArad, végül egy féktelen erkölcsű asszony, Andreea élettársául fogadja be a környék minden rendezetlenségét, átalakulását megélő tömbházlakás garzonjába. Andreea menthetetlen munkakerülő, kisfiával, Andreikával úgy érzi, hogy védelemre szorul, és Ördögben találja meg Apuskáját, aki minden hisztériás kitörését, féltékenységét, egyre kiújuló depressziós hangulatát eltűri, kibírja. Általuk az újonnan formálódó, egyrészt rohamosan gazdagodó, másrészt a mélyszegénységbe, erkölcstelen fertőbe süllyedő társadalom olyan embereit is megismerjük, akik mélyről jöttek, feljutottak a korrupt értelmiségi világ szintjére, és hol a valahai szekus életformából üzletemberré előlépett barát, hol a pénzéhes média szolgálatába szegődött költő életszemléletének, önmaguk ámításának vagyunk tanúi. Laurean és Brândusa élete, sorsa valójában összefonódik az érdekes cselekmény sodrában Ördög és Andreea sorsával, akiknek családja egy álszent, újgazdag réteg kialakulását mutatja. Ezeknek a lényeknek az élete hosszú monológokban, egymást szüntelenül vádoló párbeszédekben jelenik meg, megakasztja a cselekményt, mintegy narrációként meglepi az olvasót.
Nem hiányzik a román irodalom nagyjaitól örökölt misztikus jelenségek előhívása sem, a gondolkodásmód felvillantása, az a szemlélet, hogy végül még az ilyen Ördög Róbertek is túlélnek minden gonoszságot.
Történelmi pillanatképnek is tekinthetjük Radu Aldulescu regényét. A Nagyvilág című irodalmi folyóiratnak az író a magyar olvasónak szánt mondanivalójáról, könyveiről, tapasztalatairól adott interjút: "Soha a történelem során nem idézett elő az ember több halált és szenvedést a felebarátja számára, mint ebben a százévnyi időszakban: két világháború, holokauszt, Gulag, hidegháború, terrorizmus, globalizáció, az egyén kontroll alatt tartása és ultrahatékony eszközökkel való manipulálása. Mindezek voltaképpen antikrisztusi eszközök. Úgy tűnik, valóban az Apokalipszis idejét éljük". Ehhez az írói meglátáshoz még hozzátehetjük napjaink történéseit, ahogy az ember felebarátját terrorcselekményekkel pusztítja, minduntalan gyűlöletet ébreszt a másként élők, gondolkodók iránt. Az író valós cselekményekből kiindulva láttat és következtet, történelmi pillanatképeket alkot, az olvasó pedig megérzi szavaiból, hogy nincs más választása, mint jót cselekedni, szembefordulni minden gonosszal.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Az 1916-os román betörés a Székelyföldben
A Románia és az antant között 1916. augusztus 17-én létrejött titkos szerződésben rögzítették, hogy amennyiben Románia az antant oldalán belép a háborúba, s annak befejeződéséig hadban áll, akkor a háború után érvényesítheti területi követeléseit, s nagyjából a Tisza-vonaláig terjesztheti ki határait.
Tíz nap múlva, 1916. augusztus 17-én, a hadüzenettel egyidőben, a román csapatok átlépték a Kárpátokat. Azzal a szándékkal törtek be Erdélybe a románok, hogy érvényesítsék a szerződésben foglaltakat.
Jelentős anyagi károk keletkeztek ugyan, a lakosság egy része elmenekült, de a francia tisztek által felkészített, gyenge harcértékű román haderőt az osztrák-magyar és német csapatok hamarosan kiverték, olyannyira, hogy 1916 decemberében már Bukarestet is elfoglalhatták.
A Moldvába menekült román kormány sokáig vonakodott a békekötéstől, de miután Oroszország kilépett a háborúból, 1918. május 7-én az Osztrák-Magyar Monarchiával és szövetségeseivel különbékét kötött...
E vészterhes időszaknak, a megvalósuló politikai horrornak, annak irodalmi és történeti vonatkozásainak szenteli augusztusi számát a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld című folyóirat.
A tartalomból:
Nagy József: A cs. és kir. 82. „székely” gyalogezred az 1916. évi Bruszilov-offenzíva idején
Mihály János: Feljegyzések az 1916. évi román betörésről
Garda Dezső: Az 1916. augusztus 27-i román katonai támadás és Gyergyó
Benkő Levente: Balázs Béla feljegyzései az 1916. évi menekülésről és következményeiről
Gottfried Barna: A Maros-védőállástól a Magyarosig. A m. kir. 10. (miskolci) honvéd gyalogezred Erdélyben (1916. szeptember–1917. március)
Lukács Bence Ákos: IV. Károly király Székelyföldi látogatásai (1916–1918)
eloszekelyfold.com

A megismerés koncentrikus körei
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjúja.
Épp öt éve, 2011-ben beszélgettünk Önnel erről a témáról. Úgy látjuk, az idei román nyelv és irodalmi vizsgaeredmények, mind a nyolcadikosok, mind az érettségizők esetében azt mutatják, hogy nem változott pozitív irányba a helyzet. Kérjük, foglalja össze, hogyan látja: mi történt, mi nem történt az elmúlt öt esztendő alatt?
Én inkább az elmúlt tíz évről beszélnék. Mert pontosan 2006-ban, Kovásznán szerveztek egy konferenciát, Maria Got minisztériumi vezérinspektor irányításával. Ezen az országos értekezleten részt vett minden megye román nyelv- és irodalomoktatásért felelős tanfelügyelője, illetve főtanfelügyelő-helyettese. Komoly rendezvénynek tűnt, mert a tematikája az volt – ezt érdekes és fontos megjegyezni –, hogy Învăţarea limbii române după standarde europene, tehát: A román nyelv oktatása az európai szabványok szerint. Meglepett, hogy én is meghívást kaptam, méghozzá előadóként erre az értekezletre, hiszen az alig létrehozott Sapientia alig-alig ment át a tű fokán, és – legalább is akkoriban – még egy nem jó szemmel nézett intézmény volt. Be is neveztem azon nyomban, egy olyan című szöveggel, hogy Învăţarea limbii române în şcolile maghiare – o problemă controversată, azaz: A román nyelv tanítása a magyar iskolákban – egy ellentmondásos probléma. A témajavaslatomra visszaválaszoltak, hogy nagyon köszönik, és éppen vitaindítónak szánják az előadásomat, azzal a kiigazítással, hogy în şcolile maghiarehelyett, în şcolile minoritare, vagyis magyar helyett kisebbségi iskolák kifejezés szerepeljen. Ebbe nem mentem bele, az előadásomat is azzal indítottam, hogy én nem beszélhetek a más nemzetiségi iskolákban folyó román nyelvoktatásról, csak a magyar tanintézmények ez irányú tevékenységéről.
- Nemde, az ön fejtegetésének volt egy jól megalapozott elméleti kiinduló pontja is?
- Eszmefuttatásomban abból indultam ki, hogy minden nyelv, lett légyen az írásbeli vagy szóbeli formában, illetve minden jel, minden szimbólum – én majdhogynem egyenlőségi jelet teszek a „nyelv” és a „szimbólumrendszer” között – egy szuverén, autonóm entitás. Úgy, ahogyan a szimbólumainkat is tiltják, levetetik, letagadják, ugyanúgy a mi magyar nyelvünket – akár a többi nemzetiség nyelvét is –, mint szuverén entitást semmibe veszik. Létezik valahol az a latinul megfogalmazott elv, mely szerint létezik a „prima inter pares”, első az egyenlők között. Jó, jó, amikor demokráciáról beszélünk, akkor nem teszünk különbséget: minden nyelv egyenlő, de amikor a gyakorlatra kerül sor – a gyakorlat az oktatás –, akkor már vannak „első nyelvek az egyenlőek között”. Sajnos, ez európai gyakorlat. Ezt csinálták a franciák a németekkel, a németek a franciákkal Elzász-Lotaringiában, és sajnos, a magyarok is az első világháború előtt. Liviu Rebreanu Ion című regényében van egy ilyen helyzet, amikor magyar tanfelügyelő érkezik a román iskolába, ott bizony, elhangzik a felszólítás, hogy „beszéljetek magyarul”. Ez történik ma nálunk, de Szerbiában, Szlovákiában is, mindenütt, ahol feltevődik az államnyelv oktatása kisebbségi iskolákban. Egy nagyon kemény leltárt készítettem. Előbb az elvi problémákat vezettem fel, felvetettem azt a kérdést: miért nem lehet azt megérteni, elfogadni, hogy minden nyelv egy szuverén entitás? Aztán rátértem arra, hogy azért, mert – sajnos, ez általános európai gyakorlat – a nyelvoktatás állampolitikai ügy. A nyelvet nem annak és nem arra használják, amit szolgálnia kellene: a kommunikációra, hanem a nemzeti elnyomás, a diszkrimináció eszköze, amely bármely kisebbség hosszú távú hátrányos helyzetben tartását szolgálja. Ennek az eszköze, és távolról sem annak, amiről beszélünk, hogy működő, eleven eszköze legyen a népek, a nemzetiségek közötti kommunikációnak.
Bizonyára sem ezeket az érveit, sem a további következtetéseit nem fogadta mindenki nagy elismeréssel…
Akkor százalékosan bemutattam, milyen a román tanterv, milyenek a magyar iskolák számára kiadott román tankönyvek, és hogyan van az, hogy a vizsgáztatást, tehát az ismeretellenőrzést országosan egységes normák, elvárások szerint vezetik le? Megmondom, nagy nemtetszéssel – ez szelíd szó –, igen durván fogadták. Életemben nem kerültem ilyen helyzetbe: egy szálloda konferenciatermében voltunk, közvetlen mellettem, előttem, mögöttem úgy hurrogtak, mint egy rossz futballmeccsen. Megfagyott a levegő körülöttem, majd elkezdődtek a hozzászólások… Elsőnek a főtanfelügyelő asszony emelkedett szólásra. Rájöttem, hogy már volt egy mérkőzésem ővele, a ma Márton Áron nevét viselő középiskolában csaptunk össze. Én 1990-ben, abban a líceumban tanítottam, kiszállt Bukarestből egy minisztériumi brigád, és már az első nap nagyon keményen összementem ezzel a bizonyos Maria Got-tal. Három nap elteltével tartottak egy kiértékelőt, és a helyi inspektor elkövette azt a hibát, hogy megkérdezze: a tanárok közül kinek van észrevétele az ellenőrzéssel kapcsolatosan. Én abban a pillanatban felnyújtottam a kezem, és elmondtam minden kifogásomat a minisztériumi kontrollal kapcsolatosan. Például azt, hogy bennünket, helyi tanárokat kitiltottak azokból az osztályokból, ahol ellenőrzést tartottak.
Több dolgot kifogásoltam, s amikor befejeztem a hozzászólásomat, ez a hölgy felpattant, otthagyott csapot-papot, vette a kabátját, és egyedül rohant vissza Bukarestbe. Amikor ismét találkoztunk, nem akart emlékezni rám, de én emlékeztettem őt. Visszatérve a kovásznai vitaindítóm utáni hozzászólásokhoz, az egyik minisztériumi kolléga kifejtette: nem érti Balázs Lajos hozzáállását a kérdéshez. Ők Bukarestben laknak, egy lépcsőházban néhány magyar családdal. Húsvétkor is, karácsonykor is koccintanak egymással, boldog ünnepeket kívánnak egymásnak. Az utána következő felszólaló valamelyik erdélyi városból volt, ő is majdnem ugyanezt szajkózta. Végül egy Kolozsvári professzorasszony a Babeş-Bolyairól, Alina Pamfil kijelentette: végre egy ilyen nehéz, problematikus, kényes kérdésről először hallhatunk előadást! Rendkívül fontos téma, ennek kellene meghatároznia a konferencia egész menetét! – vonta le a következtetést. Utána egy Iaşi-i professzorasszony szólalt fel. Kijelentette, hogy ő ugyan hallott erről a problémáról, de eddig nem nagyon értette: mi a baj? Most értette meg, az előadásomból. És kéri, adjam oda neki a szövegem másolatát. Már láttam Maria Got asszonynak a színe változását, aki gyorsan elrendelte a… kávészünetet. Nem mondom, hogy nem tapsoltak meg, de többen hurrogtak le, a tapsolók a kisebbségiek voltak. Amikor mentünk kifele a teremből, néhányan lefele nyújtott karral megkeresték a kezemet, és megszorították, mások meg néztek rám, mint a lőtt medvére… Odajött Matekovits Mihály, a Tanügyminisztérium kisebbségi főosztályának akkori vezérigazgatója: „Most azt mondtad el, amiről mi, egymás között sokszor beszélgettünk, de mások előtt soha nem mertünk kimondani.”
- ilyenre sikeredett a „második felvonás” a kávészünet után?
- Az én vitaindító előadásom témájától idegen, attól mindenben eltérő felszólalások következtek, imilyen-amolyan siránkozások hangzottak el. Az én vitaindítómról senki nem beszélt többet. Másnap a Kovászna megyei román napilap iszonyatosan megtámadott, a magyar lap viszont nagyon feldicsért. A román újság azzal fenyegetett, hogy össze fogják hívni a román tanárok szervezetét (egyébként megtudtam, hogy olyan nincs is…), panaszt emelnek a minisztériumban ellenem, és tiltakozó nyilatkozatot tesznek közzé. Tény, hogy tettek is, hiszen a román lapok öklömnyi betűkkel, kiemelten hozták másnap a nevemet, és mindent rám hordtak, amit „szokás” ilyenkor ellenünk, és utána a Marosvásárhelyi Rádióban háromszor is beolvasták ugyanezt a szöveget, nagyon elmarasztaló tálalásban. Szerkesztő urak, ne vegyék hivalkodásnak, de ez volt az első nyilvános, éles felvetése a kérdésnek! Ezt megelőzően és ezt követően is nagyon sok cikket, hozzászólást írtam a román nyelv oktatásáról a magyar iskolákban, volt egy olyan tervem, hogy összegyűjtöm és könyv alakban is kiadom, Hiábavaló cikkek és beszédek címmel. Azt az ominózus hozzászólásomat viszont tett követte. Azóta is számos konferenciára meghívnak, beszélnek róla, de olyan kidolgozott tervet, mint a miénk, még nem láttam egyetlen egyet sem.
- Engedelmével, hadd idézzünk fel egy furcsa epizódot, ami 2007-ben történt: Traian Băsescu, Románia akkori elnöke, Székelyföldön jártában tett egy rá jellemző kijelentést: „azt tapasztaltam, hogy Székelyföldön a magyar gyerekek énekelve tanulják az angolt és sírva a románt.” Önök éppen akkoriban kezdték összeállítani azt a bizonyos, azóta sokat emlegetett tanterv-tervezetet. Kérem, vázolja fel, hogyan is készült el ez a javaslat, és egyáltalán: mi volt az utóélete. Tudomásunk szerint Pásztor Gabriella akkori RMDSZ-es államtitkár próbált meg érdemben lépéseket tenni ebbe az irányba…
- Egyedül ő tett. Gabriella még a főnökét, az oktatási tárca vezetőjét is megtámadta. Számon kérte, milyen tanügyminiszter az, aki azt állítja, hogy „învăţarea limbii române se poate face numai într-un singur fel.” Tehát csak egyféleképpen lehet a román nyelvet tanulni, nincs helye semmilyen más módszernek, metódusnak, csak annak, amit ők kidolgoztak, az megváltoztathatatlan.
- Az Önök elképzelése szerint hogyan kellene kinéznie egy olyan tantervnek, amely alapján hatékonyan lehetne a nem román anyanyelvű diákokat az állam nyelvére oktatni?
- A szempont, amit a tanterv kidolgozásakor követtem, az az volt, hogy mindennek a megismerése több irányból történhet – akár a világ legmagasabb csúcsának a meghódítását is több ösvény szolgálja. Az egész tanterv-felépítésben próbáltam kimunkálni a megismerés koncentrikus köreinek rendszerét. A nyelvtanban is úgy tanuljuk, hogy az ötödik osztályban a főnévről egy kicsikét, a hatodikban többecskét, a hetedikben még többet, és az utolsó osztályban jutunk el a szintaxis és morfológia kapcsolatainak megismeréséig, illetve a kommunikációban való érvényesítéséig. Ez volt az alapelv, amiből kiindultam. És megszólítottam Lajos Katalin kolleganőmet és Tódor Erika Máriát szintén, de a gondolatvitel koordinálását magam vállaltam fel. Úgy készítettük el a tantervet, hogy horizontálisan fogalmaztuk meg az alaptematikákat. Nagyjából fel is sorolnám: Lumea mea, Az én világom. Amikor bemutattam, azt mondtam a tanügyminiszternek, hogy
ne irodalmi szövegek töltsék meg a tankönyvet, hanem didaktikai szövegek.
Miben különbözzön az eddigiekhez képest? Ne irodalomra, hanem a megismerést követő köznapi szövegekre kell építeni ezen a szinten, és azzal párhuzamosan lexikológiai és grammatikai problémákat fölvetni. Az ötödikes Lumea mea tematikán belül vertikálisan:Familia, Casa – A család, A ház – minden, ami funkcionális és nem funkcionális, de meg kell nevezni, mert neve van. Lumea animalelor domestice şi sălbatice, A háziállatok és a vadállatok bemutatásánál már bejönnek a környezetvédelem elementáris elemei. Viaţa de toate zilele, Sărbători, Şcoala, La cumpărături, azaz A hétköznapi élet, Az ünnepek, Az iskola, Bevásárláson – megannyi élettér, pragmatikus szituáció, megannyi beszédhelyzet, ami elengedhetetlen a mindennapi kommunikáció gyakorlatában. Igen fontos a Lumea numerelor, A számok világa, mert a gyermekeink elementáris aritmetikai műveleteket nem tudnak románul. Arta românească: arta populară, olăritul, ţesutul, cusutul, portul, arta lemnului. A román művészet, a népművészet, a népi mesterségek minden ágának megismerését célozza. Înţelepciunea populară – A népi bölcsesség –, erre eddig is nagyon nagy hangsúlyt fektettem, középiskolás szinten is. Elárulom, hogy gyakorló középiskolai tanárként nem nagyon követtem a tantervet, azt tanítottam meg, ami az érettségire szigorúan kötelező volt, s azon túl inkább közmondásokat és találós kérdéseket. Nem véletlenül, hiszen mivel mind a két műfaj telített metaforával, rengeteg beszélgetésre ad lehetőséget. George Pruteanu úr, egykori román tanár, nem túlzottan magyarbarát hajdani parlamenti képviselő, egyszer betoppant az én órámra, s a végén kijelentette: ilyet ő még Bukarestben sem látott… Minden egyes témában azt követtem, hogy az egyszerűtől az összetett felé haladjunk. Külön, gyakorlatias témakör a hivatalos intézményekkel való kapcsolattartás, a szolgáltatásoktól a rendőrségig, az útlevélosztályig, az utazás alkalmával, a turisztika intézményeknél folytatott potenciális, virtuális beszélgetések. Ezek voltak az alapvető témák.
- Egy híján tíz esztendő telt el az Önök tanterv-tervezetének megszületése óta. Milyen volt ennek a gyökeres reformjavaslatnak az utóélete?
- 2007-ben bemutattam Kolozsváron, Markó Béla jelenlétében, egy, az RMDSZ által szervezett kerekasztal alkalmával, ott volt Péntek János is, Szilágyi N. Sándor is, akik nem találtak kifogásolni valót a tervezetben. Inkább azt nehezményezték, hogy ama bizonyos kovásznai fellépésem alkalmával – mert híre ment! – túl kemény voltam… És a minisztériumban Pásztor Gabriella államtitkár asszony elfogadta, és továbbította. Ugyanakkor elküldtem a szaklap, a Tribuna Învăţământului szerkesztőségének is, lássuk: hogyan reagál rá egy román közeg, hogyan fogadja a tanterv-javaslatunkat? Bukarestben, az egyetem román tanszékén is bemutattam, nekik sem volt szakmai, módszertani kifogásuk ellene. Inkább a nacionalista, nemzeti ideológiát „fuvarozó” olvasmányokat hiányolták a tantervből. Talán megértették, hogy ezzel a koncepcióval éppen azt akartam kizárni, hogy a mi gyerekeink „középkori” emberekkel, középkori helyzetekben, regionális, elavult nyelven beszéljenek. Listát készítettem – például – a hatodikos tankönyvben olvasható ósdi szavakból. A harminchárom kifejezésből maguk a román tanárok ötöt, ha meg tudtak magyarázni. S ezek a szavak mind szerepelnek az év végi ismeretfelmérő teszteken!
A román tanulók számára is hány és hány esetben kell lábjegyzeteket beiktatni,
mert ezek nélkül ők sem értik meg. És közben minden felmérőn elvárják, hogy ezeket az általam kifogásolt szavakat „helyettesítsétek szinonimákkal”! Hát hogyan lehet egy szinonimát találni arra, aminek nem értjük az elsődleges jelentését sem? Az illetékesek átnézték a tervezetet, adtak egy oklevelet, azt sem tagadom, hogy honoráriumot is kaptam érte. Közben Pásztor Gabriellát lecserélték, Király Andrást nevezték ki a helyébe. Utána csend, néma csend…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro, 2016. aug. 11.
Kivirágzik-e a falra hányt borsó?
A román nyelv nem megfelelő módszertanú oktatása a kisebbségek, esetünkben a magyar diákok körében, évről-évre visszatér a lehangoló vizsgaeredmények idején. A téma egyik elkötelezett szakértője és szószólója Balázs Lajos Csíkszeredai néprajzkutató, egyetemi docens, aki tanári pályáját a hatvanas években romántanárként kezdte. Szilágyi Aladár és Szűcs László interjújának második része.
Eddig sem rejtette, most sem rejti véka alá a véleményét azokkal szemben, akik érdemben tehetnének valamit a román nyelv hatékonyabb oktatása, a gyakorlati nyelvhasználat, a pragmatikus kommunikáció jobbítása érdekében…
Király András államtitkár urat a minap megszólították a Marosvásárhelyi Rádióban, az idei érettségi vizsgaeredményekkel kapcsolatosan. Kijelentette, hogy… „örvendeni kell ezeknek az eredményeknek is”. Örvendeni annak, hogy több ezer gyermek megbukik, hátrányba kerül, aztán valamennyi közülük a pótvizsgákon még átmegy, de ők is már startból hátrányba kerülnek a többiekhez képest? Mindenki tudja és látja, hogy ösztöndíj, egyetemi-, munkahelyhez jutás, stb. terén, hátrányt szenvednek. Arról nem is szólva, hogy az idén – akár az előző években – románból buktak legtöbben a képességvizsgán is.
- Ahhoz mi szól, tanár úr, hogy Király András szerint 2025-re érettségiig bezárólag minden szinten megoldódik a kisebbségi román oktatás kérdése?
- Nem hiszek ebben a kijelentésben, mert nem váltotta valóra az ígéreteit. Szégyellem mondani, de félrevezeti a közvéleményt. Négy éve már a rádióban, a televízióban és a sajtóban nyilatkozza, hogy ősztől új tankönyvek, új tanterv fogja várni a diákokat az iskolában. Hol vannak? A minisztériumban azóta is csend van. Én továbbra is kalapáltam a dolgot, nyílt leveleket írtam a parlamenti képviselőkhöz. Tudomásomra jutott, hogy egy szaktanárokból álló bizottság keményen dolgozik egy tantervváltozaton. Higgyék el nekem, én abból egy betű, nem sok, annyit sem láttam. De azoknak a tanároknak a nevével sem találkoztam: ennek nyoma kellene legyen valahol. Hol van? Én fél esztendő alatt kimunkáltam a tervezetünket, öt esztendeje szó van róla, idézik, de sehol, semmi nem történik.
2011-ben elkészült az új oktatási törvény. Annak a 46/2-es paragrafusában kimondják, hogy „saját program szerint, saját tanterv szerint kell oktatni a kisebbségek számára a román nyelvet”. Viszont ugyanaz a törvény a 45/11-es paragrafusban mindezt megelőzően expressis verbis kimondja: „nem kötelező a román tanárok számára ismerni a kisebbségi nyelvet”.
- Végül is ezt a törvényt mennyire alkalmazzák, mennyire nem?
- Oda térnék vissza: a román nyelv oktatása ne legyen a nacionalista ideológia „fuvarozója”, továbbá, hogy vegyék figyelembe: mindenik nyelv egy szuverén egység, míg a harmadik alapvető elvárás, hogy a román nyelvet tanító tanárnak ismernie kell a diákok anyanyelvét. Én 36 évet értem meg az általános oktatásban, és azután rálátásom lett megyei, országos viszonylatban is a dolgokra. ’89 előtt erőltetve helyeztek a Székelyföldre sok-sok román anyanyelvű tanárt. Olyanokat, akik nem tudtak kommunikálni a gyermekekkel. És akkor abból az lett, hogy „copiii ăştia sunt tâmpiţi”, ezek a gyerekek idióták.
A gyermekek nem értették a tanárt, a tanár nem értette a gyermekeket.
Borzasztóan terhelő lehet megtanulni magyarul… Nem azt mondom, hogy az irodalmi nyelvet a maga teljességében, de valamelyest mégiscsak ismerniük kellene azoknak a diákoknak az anyanyelvét, akikkel foglalkozik. De nem, az oktatási törvény expressis verbis kimondja, hogy nem kötelező. Visszatérve a székelyföldi Băsescu látogatását követő helyzetre, probléma kerekedett akörül is, hogy egyáltalán minek nevezzük ezt a nyelvet, hogy „limba română”? Legyen „a doua limbă”, a „második nyelv”? – Romániában!? Itt jön be a „prima inter pares”… Legyen „limbă străină”? Mi az, hogy a román nyelv „idegen nyelv? És akkor kitaláltuk – s ezt egyébként megbeszéltem Péntek Jánosékkal is –, amikor jöttek egy bonyolultabb megnevezéssel, hogy a román legyen a „környezeti nyelv”,„limba de mediu”. Nos, vegyük a mi sajátos erdélyi helyzetünket: az, ami „környezeti nyelv”, teszem azt, nálunk, a Székelyföldön, az egyáltalán nem a román. Itt a környezeti nyelv a magyar, mert abban élünk. A szórványban viszont fordított a helyzet: ott a román a környezeti nyelv, mert a románság alkotja a többséget. S a szórványban élő magyar gyermekek annak a hatására könnyebben tanulhatnak románul. Ezek alapján lehetne differenciálni, a tankönyvet eszerint írni, szerkeszteni. És akkor válasszanak, hogy hangsúlyosabban magyar anyanyelvűeknek szóljon-e, vagy a másik változatban olyanokhoz, akik kétnyelvűségben, kétnyelvű környezetben élnek. Ez a helyet régióról régióra változik Erdélyben, azért nem érthettem egyet a fenti általánosító jelöléssel és megnevezéssel. A választás lehetőségét meg kell adni. Úgy, ahogy a többi tantárgyból tantervváltozatokat, tankönyvváltozatokat kínálnak, a tanár négy vagy ötféle fizika könyvből vagy kémia könyvből választhat, ugyanúgy, miért ne lehetne kétféle román tankönyvből tanítani és tanulni?
Ön eddig is alkalmazott sajátos módszereket. Véleménye szerint, a jelenlegi körülmények között, attól függetlenül, hogy mennyi realitása van annak az ideális állapotnak, hogy mindezt teljes mértékben bevezetik, mennyire van a pedagógusoknak lehetőségük, mindazoknak, akiknek van hozzá empátiája, ambíciója, hogy kialakítson egy, akár sajátos, egyéni stratégiát is a román nyelv oktatása terén?
Itt jön be a tanár egyénisége és személyisége. Törődik vagy nem törődik a tanítványaival, mindegy neki, hogy átmennek vagy nem mennek át a vizsgán, mindegy, hogy eredményt ér el, vagy sem.
A tanárok megszokták a kudarcot.
A román nyelv, mint tantárgy nehezebb lett, csúnyább, visszataszítóbb minden másnál. Ahhoz, hogy úgy tanítson valaki, ahogyan én tanítottam – zárójelben mondom: sok diákom annak idején bevallotta, hogy a magyar vizsgától félnek, de a romántól nem –, ki kell munkálni egy egyéni koncepciót. Említettem a közmondásokat. A közmondásokból negyven bújt meg a jobbzsebemben, egy-egy borítékban. Azok közül, az órákon, mindig valaki tételt húzott, mindig valaki vizsgázott. Megadtam az értékelési szempontokat. A másik zsebemben meg negyven olyan cédulát rejtettem el, melyek mindegyike előírta, hogy a szerencsés felelő nyolc kortárs irodalmi szóval alkosson mondatokat. A következő órán fordítva történt, keresztezték a borítékokat. Éppen ez a művelet zajlott, amikor Pruteanu, a tévés nyelvőrként is elhíresült személyiség belépett hozzám… Igen, mindent elő kell készíteni. A hivatalos anyagot, persze, „vinni kell”, de azon rengeteg ballaszt van. ’89 után, nem is tudom, melyik évben, uniós program szerint, – erre rímelt rá a beszélgetésünk elején általam emlegetett „după standarde europene” – szerveztek Sinaián egy konferenciát tankönyvkészítőknek, illetve tankönyvelbírálóknak. Én elmentem arra. Egy angol úr vezette, ő többek között azt mondta, hogy a tankönyvben egy-egy irodalmi szöveg terjedelme nem lehet több két oldalnál, gyér sorokba szedve. Bár átmentem az egyetemre, azért folyamatosan foglalkoztam az 5-8. osztályos szinttel, hiszen öt unokámat tanítottam végig, párhuzamosan. Ha ezt az angol előadó által emlegetett elvárást összehasonlítom a nálunk meghonosodott gyakorlattal… Hadd adjak egy példát: a hatodik osztályban van egy ilyen olvasmány, hogy Iapa lui Vodă, A vajda kancája, Mihail Sadoveanu elbeszélése, hat oldal! Sadoveanu tollából ered, képzelhetik, milyen szókinccsel! Hogy mit kínlódtak vele az unokáim, és mit kínlódtam én magam, hiszen a feleltetéskor a tanárok pont úgy kérik, ahogy a tankönyvben van. Aztán bevontak engem a tankönyveket elbíráló bizottságba. Bukarestbe jártam többször tankönyvet elbírálni. És azt mondta nekem az egyik minisztériumbeli illetékes, hogy „limba română este o limbă canonizată”, a román nyelv kanonizált, ezért nem lehet másképpen tanítani. Csak egyféleképpen.
És csak azokat a szövegeket lehet használni, amik már benne vannak a tankönyvekben. Azt mondtam neki, tudja-e hogy, éppen egy hónappal ezelőtt Budapesten (a helyszín nem volt „jó példa”…) tanácskozott a Nemzetközi Bibliatársaság? És a tanácskozás témája a következő volt: a Biblia szövegének a korszerűsítése. Nem tudott erre replikát mondani. Egyebeket is felhoztam, például azt, hogy beszereztem francia tankönyveket, amiket idegeneknek, tehát nem francia anyanyelvűeknek szerkesztettek. Mutatóban benne vannak a nagy klasszikus írók szövegeinek rövid kivonatai. Tehát d’après Balzac, tehát Balzac után, vagy d’après Victor Hugo, nem Balzac vagy Victor Hugo eredeti, a francia nyelvvel éppen barátkozó számára bonyolult prózája. Nem, akármennyit példálózunk, akármivel hozakodunk elő, román barátaink képtelenek elfogadni ezeket az érveket. Isten bocsássa meg a vétkemet, de nem tudom megérteni Király András tanügyi államtitkár hozzáállását sem, ehhez a súlyos és máig megoldatlan problémához. Egyről a kettőre – amióta ott van – nem tudott jutni. Se tankönyvek, se tervezet. Ugyan sokat beszélnek róla, egyre-másra konferenciáznak Kolozsváron, Váradon, Szeredában, Bukarestben, de csak beszélnek, érdemben nem tesznek érte semmit.
- Tehát összefoglalólag elmondhatjuk, hogy az utóbbi 5-10 évben nem történt semmi javulás?
- Alig-alig. Nincs javulás, bár éppenséggel történhetett valami ezeken a bizonyos konferenciákon vagy micsodákon, de azt föl kellene mutatni, valamit konkrétan le kellene tenni az asztalra. Áruljam el, hogy bizonyos körök milyen átverésekhez folyamodnak? Azt írják a borítólapon, hogy Limba română pentru şcolile minorităţilor, (Román nyelv kisebbségi iskoláknak) vagy éppen azt, hogy pentru şcolile maghiare. Belélapoz az emberfia, és meghökken: szinte szóról szóra ugyanaz van benne, mint a román tanulók számára összeállított tankönyvekben! A borítólap nem egyéb, mint egy figyelmet keltő reklám, de a valóságban ugyanaz van benne, mint bármelyik, román gyerekeknek szánt tankönyvben. Igaz, amiről beszélek, az egy öt évvel ezelőtti állapot, de nincs tudomásom arról, hogy változott volna a helyzet: hátul szószedet van, az olvasmányok végén, és abba oda van írva, hogy mondjuk, a ‘sapka’, vagy a ‘könyv’ milyen nemű. Pedig a szuverén magyar nyelv nem használja a nemeket… És a szerzőkről nem beszélve, mert azt is kalap alatt, vagy hogyan intézik. A tankönyvírás igen jó biznisz, úgy a tankönyvekért sokat fizetnek, még craiovaiak is vannak közöttük!
- Craiovaiak, akik a magyaroknak írnak tankönyvet?
- Igen, akik a magyaroknak írnak, holott lehet, erre se jártak mifelénk, Erdélyben. Hát ilyen dolgok történtek az utóbbi tíz esztendőben. S hogy ezzel szemben valamiféle gyökeres változás következett volna be? Arról én nem tudok. Ahelyett, hogy megtanítanók azt, hogy… – Mondok néhány banális, de beszédes példát, ami a román nyelvben specifikus, de a magyar nyelvben nem, mert nálunk a hangsúly mindig egy helyen van, a szó elején, a románban pedig mozgó és jelentéshordozó: veselă vagy veselă, az előbbi jelentése: edény, az utóbbié vidám. Duduie vagy duduie, az előbbi duruzsolás, dübörgés, az utóbbi pedig kisasszony jelentésű. 1989 előtti anekdota: egy Kovászna megyei atyafinak fel kellett szólalnia a Bukaresti pártkongresszuson, minden elő volt készítve, őelvtársságának minden szava, minden mondata is. Egy „strukturálisan” előírt, kötelező fogadalommal kezdte: „Noi, cei din Covasna putem mult…” Ennek hallatán az egész terem felélénkült, a mi atyánkfia vigyázkodott jobbra meg balra, nem értette, mi van, hiszen otthon a romántanárnak is megmutatta. Nem tudta elképzelni, mit kacagnak rajta, föl nem fogta, hogy a putem azt jelenti, hogy bűzlünk, és neki azt kellett volna mondania, hogy putem, azaz, képesek vagyunk valamire…
- Tanár úr, Önnek volt egy frappáns metaforája. Valósággá válhat az, amit egy alkalommal emlegetett, hogy „egyszer még a falra hányt borsó is kivirágzik”?
- Jaaaj… hát ezt honnan tudja maga?
- Újságíró volnék…
- Ez egyféle pedagógiai hitvallásom. Három példám, pontosabban két példaképem, illetve egy példabeszédem van: az egyik Kőműves Kelemen, a másik Mikes Kelemen, a harmadik pedig annak a reménye, hogy „a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik”.
- Szóval, tényleg „kivirágzik”?
- Hááát… hogy is mondjam… Imitt-amott virágozhat, mert létezniük kell olyanoknak is, különb pedagógusoknak meg tanároknak, mint én vagyok. Nem a magam személye a fontos, hanem az, hogy ki mertem állni ezzel az üggyel, és azóta is kalapálom. Sajnos, benne van a pakliban az is, hogy nem azt, és nem úgy csinálják, amit jobban lehetne. Sok ilyen, a románhoz hasonló hibát látok a magyar nyelv és irodalom oktatásában is. Az közszájon forgó, hogy a gyerekeink, fiataljaink nagyrészt nem tudnak olvasni, hogy baj van a szövegértéssel. De csakugyan, az egyetemen is megtapasztalom, hogy hallgatóink – tisztelet a kivételnek – mennyire nem tudnak magyarul, az anyanyelvükön sem. Például, hogy – ami a néprajztudományhoz is elengedhetetlen – mennyire nincsenek földrajzi ismereteik, mennyire hiányzik a szókincsükből a földrajzi nevek tudása, ismerete.
erdelyiriport.ro

Nyilvános vetítéssel startol a 13. KMNYE
Miközben a résztvevők nagy része már hétfőn megérkezett, a hivatalos megnyitó kedden délután 15 órától zajlik a tizenharmadik Kárpát-medencei Nyári Egyetemen, amelyet idén is a Partiumi Keresztény Egyetem fogadott be.
A megnyitón Ft. Csűry István püspök köszönti elsőként a vendégeket a díszteremben, nyitóáhítattal indítva a heti programok sorát, majd a fővédnök, az oktatási jogok biztosa, Aáry-Tamás Lajos adja át gondolatait. A berlini székhelyű Konrad Adenauer Alapítvány Bukaresti irodájának képviselője is jelen lesz, rövid előadásban mutatja be, miként vonják be a fiatal közösségeket a jövő alakításába. A megnyitó után az Anjou Lafayette filmforgalmazó cég jóvoltából ismét látható lesz Váradon a Lovasíjász című film, Kaszás Géza rendezésében, amelyet hivatalosan csak ősztől, illetve a mozikban januárban mutatnak be. Közönségbeszélgetés veszi kezdetét a film után a forgalmazó cég képviseletében Venczel Endre vezetésével, amelyen számos érdekes információt tudhatnak meg a nézők a filmről. Fontos: a vetítés délután 16 órától kezdődik, a PKE dísztermében, nyilvános és ingyenes az olvasók számára is!
erdon.ro

Csodálatos az amerikai-román katonai együttműködés
Erről egy amerikai kongresszusi küldöttség tárgyalt Iohannis elnökkel Bukarestben.
A katonai együttműködésről és információcseréről folytatott megbeszélést hétfőn Bukarestben egy amerikai kongresszusi küldöttség, amelyet hivatalában fogadott Klaus Iohannis államfő.
A Devin Nunes, a képviselőház hírszerzési bizottságának elnöke által vezetett delegáció „megbízható, stabil szövetségesnek" nevezte Romániát egy „kiszámíthatatlan térségben", és nagyra értékelte a két ország hírszerzési együttműködését - olvasható a román elnöki hivatal közleményében. Az amerikai fél megköszönte Romániának, hogy katonákat küld a közös nemzetközi missziókba, és a deveselui támaszpont révén hozzájárult a rakétapajzs fejlesztéséhez.
A felek a Fekete-tenger térségének biztonságáról és a NATO rakétavédelmi rendszerének fejlesztéséről is tárgyaltak. Iohannis a közös hadgyakorlatok fontosságát hangsúlyozta, és az amerikai katonák romániai jelenlétének növelését szorgalmazta.
Romániában leghamarabb jövő tavasszal alakulhat meg a NATO romániai nemzetközi dandárja, amelynek létrehozásáról az észak-atlanti szövetség varsói csúcsértekezletén döntöttek. Egyelőre csak Lengyelország és Bulgária jelezte, hogy részt vesz a romániai dandárban, de Bukarest nyugati szövetségesek felajánlásaiban is reménykedik.
Bukarest egy úgynevezett „Fekete-tengeri kezdeményezést" is el akart fogadtatni szövetségeseivel, amely - ha nem is egy NATO-flotta megalakítását - legalább a fekete-tengeri NATO-országok haditengerészetének közös gyakorlatozását jelentené. Varsóban az erről szóló döntést a védelmi miniszterek őszi értekezletéig elnapolták.
foter.ro

Felértékelődött Bálványosfürdő
„Habár még csak a nyári idény felénél tartunk, már most kijelenthetem, hogy a Háromszéki panziótulajdonosok kiváló idényt fogtak ki, az utóbbi huszonöt év legjobb nyarát éljük” – mondotta érdeklődésünkre Daragus Attila, az Országos Faluturisztikai Szövetség alelnöke.
Daragus szerint idén a magyarországi vendégek száma látványosan növekedett, a tavalyi háromszorosára, s ugyancsak megugrott a Bukaresti, Brassói, konstancai, galaci, argeşi és az ország déli megyéiből a kánikula elől Bálványosfürdőre érkező turisták száma. Egyre többen érkeznek Kolozs, Szilágy és Szatmár megyéből is, akik a tengerpart felé tartva megszállnak Székelyföldön. Az idény a megszokottnál hamarabb kezdődött, az első turisták sokkal korábban érkeztek, mint az előző esztendőkben és még szeptemberre is foglaltak. Június végétől teljes kapacitással működnek a bálványosi panziók, vendégből nincs hiány.
Daragus szerint a terrorista veszély miatt a turisták elsősorban a biztonságukat tartják szem előtt, és inkább a belföldi nyaralást választják, de előnyt jelent a jó meleg nyár is. Kovászna fürdőváros után Bálványos és Torja következik megyeszinten az eladott vendégéjszakák számát illetően. Egyre több azon román turisták száma, akik felfedezték, felfedezik Székelyföld csodálatos tájait, és bizalommal jönnek ide, s itt költik el a nyaralásra szánt pénzüket, mert tudják, hogy nem lopják el a kocsijukat, nem rabolják ki őket. A medvék is turistacsalogatók lettek, sokan jönnek kukázó medvéket nézni. Daragus Attila szerint szépül-gyarapodik Bálványosfürdő, mindenki igyekszik fejleszteni, ahogy a zsebe megengedi. A legnagyobb beruházást a Grand Hotel Bálványos tulajdonosai végezték, a nyugati színvonalú wellnessközpont eddig hiányzott a bálványosi kínálatból, de május óta az is működik. A mofettákat is egyre többen látogatják. Egyelőre Sepsibükszád irányába nem folytatódik az aszfaltozás, a tizennyolcas kilométerkőnél, ahol a betonburkolat kezdődik, abbahagyták a munkát.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megbízható szövetséges Románia
A katonai együttműködésről és információcseréről folytatott megbeszélést hétfőn Bukarestben egy amerikai kongresszusi küldöttség, amelyet hivatalában fogadott Klaus Iohannis államfő.
A Devin Nunes, a képviselőház hírszerzési bizottságának elnöke által vezetett delegáció megbízható, stabil szövetségesnek nevezte Romániát egy kiszámíthatatlan térségben, és nagyra értékelte a két ország hírszerzési együttműködését. Az amerikai fél megköszönte Romániának, hogy katonákat küld a közös nemzetközi missziókba, és a deveselui támaszpont révén hozzájárult a rakétapajzs fejlesztéséhez. A felek a Fekete-tenger térségének biztonságáról és a NATO rakétavédelmi rendszerének fejlesztéséről is tárgyaltak. Iohannis a közös hadgyakorlatok fontosságát hangsúlyozta, és az amerikai katonák romániai jelenlétének növelését szorgalmazta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar diákok a rendőrakadémián: még mindig csak csepp a tengerben?
A nemzetiségi kisebbségeknek fenntartott helyek száma kevés, csak a kvótával nem javítható látványosan az arány. De mégis „gyerekkori álmok” teljesülnek.
Augusztus 8-án tették közzé a Bukaresti „Alexandru Ioan Cuza” Rendőrakadémián az írásbeli eredményeket. A rendőrakadémiára összesen 4010-en jelentkeztek, a kizáró jellegű sport, orvosi és pszichológiai próbák után 2915-en mAradtak versenyben a 795 helyre.
A tavalyi évhez képest az idén 184 diákkal többet vettek fel, a túljelentkezés egyes szakokon így is látványos volt, a közrendészet karon például 12-en versenyeztek egy helyre, ahol a legnagyobb jegy 9,50, míg a legkisebb 8,50 volt. A legmagasabb bejutási átlag a tűzoltó karon volt, itt 9,75 volt a legjobb jegy és szintén 8,50 a legkisebb.
Idén is voltak a nemzeti kisebbségek számára fenntartott helyek
A nemzeti kisebbségek számára idén is voltak külön fenntartott helyek, a roma, a magyar és a más nemzetiségű felvételizőknek így nagyobb esélyük van bekerülni az akadémiára. A belügyminisztériumhoz tartozó rendőrakadémia honlapján közzétett információk szerint azoknak a jelentkezőknek, akik a nemzeti kisebbségek számára fenntartott helyekre pályáznak, bizonyítaniuk kell a nemzetiségi hovatartozást. Ez lehet egy az adott kisebbségi szervezet által kiállított igazolás vagy az érettségit igazoló okmány is. A magyarok számára összesen 11 helyet hirdettek meg a rendőrakadémián, ebből ötöt a közrendészet karon.
A magyar diákok körében még mindig nem tartozik a népszerű opciók közé a rendőri pálya
A magyar nemzetiségű diákok körében a rendőri szakma nem túl népszerű, Ádám Gábor, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának a vezetője már 2007 óta szervez népszerűsítő kampányokat a magyar többségű megyékben, hogy a fiatalok lehetséges opcióként gondoljanak a rendőri pályára is.
Romániában jelenleg a kisebbségi rendőrök aránya 1 és 1,5 százalék között mozog. A rendőrség 2016-ban kiadott, a 2015-ös évre vonatkozó jelentésében 1,35 százalékra teszi a kisebbségi rendőröknek az arányát, ez az arány javult a 2014-es évhez képest, de továbbra is jóval alatta van a lakosság nemzetiségi arányainál – tudtuk meg Ádámtól, aki elmondta, hogy a cél természetesen minél inkább megközelíteni a 10 százalékos arányt.
Ennek az alacsony aránynak összetett okai vannak: egyrészt még mindig él a köztudatban, hogy a rendőri feladatokat csak román nemzetiségűek láthatják el, a „csak a rendőr román a faluban” sok Székelyföldi településen még továbbra is megmásíthatatlan axiómaként él. Ugyanakkor ennél a pályánál is érvényesül az, ami sok más szakmában is megmutatkozik, hogy a jelentkezők családjában már van hagyománya az adott szakmának, így a magyarok körében a rendőri szakma esetében ez a szám még nagyon alacsony. Ezenkívül az is egy fontos adalék, hogy a nemzetiségi kisebbségeknek fenntartott helyek száma kevés, csak a kvótával nem érhető el a tíz százalékos arány.
Ádám Gábor ugyanakkor azt is elmondta, hogy a magyar, roma és más nemzetiségű fiatalok még most sem tudják felvenni a versenyt a többségiekkel, hiszen még mindig van legalább egy jegy különbség a román felvételizők legutolsó bejutási médiája és a legjobb magyar jegy között.
„Másrészt az az öt hely elenyésző, hogy hosszútávon csökkenteni lehessen a lemAradást, jóval nagyobb beiskolázási számok kellenének, hogy tizenöt éven belül már ne legyen ilyen alacsony a nemzetiségiek aránya. Ha a többségi jelentkezők felől közelítjük meg, akkor az is egy problémát jelent, hogy a nemzeti kisebbségek számára fenntartott helyekre jóval alacsonyabb jegyekkel be lehet jutni, ez okozhat némi frusztrációt is ” – fejtette ki az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontjának a vezetője, aki kérdésünkre elmondta, hogy a nemzetiségi helyek száma az elmúlt években kiszámíthatatlan módon változott – míg 2010-ben csak a magyarok számára 34 külön hely volt, ebből 15 volt rendőrségi, a többi csendőrségi, tűzoltósági, levéltári és jogi szakokon. 2011-ben csak a 15 rendőrségi hely mAradt meg, a többi szakon már nem voltak elkülönített helyek. 2012-ben volt egy hatalmas leépítés, akkor egy hely volt az akadémián, 2013-ban hat, 2014-ben nyolc, 2015-ben 9, míg az idén pedig 11 hely.
Lehetséges küldetés: a rendőri pálya népszerűsítést célzó kampány egyre több érdeklődőt vonz
A rendőri szakma népszerűsítését szolgáló kampány része a Lehetséges küldetés tábor, amelyet az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja szervez a Kolozsvári Septimiu Mureşan Rendőrképző Iskolával közösen. A 2007-től működő rendezvény célja, hogy a kisebbségi, elsősorban magyar és roma nemzetiségek körében megismertessék a rendőrségi munkát, hogy azok lehetséges opcióként tekintsenek a rendőri szakmára.
Ádám Gábor elmondta, hogy a rendezvényük sikeres, hiszen az elmúlt években több mint 1300 diák iratkozott be a táborba, amelyből 280 diák részt is tudott venni rajta. 2013-ban volt egy szünet, 2014-től viszont újraindították a kampányt és a tábort is. Ádám elmondta, hogy a 2014-es tábor résztvevői közül tízről tudják, hogy próbálkozott a rendőrakadémián illetve a rendőrképző iskolákban, a 2015-ös tábor 51 résztvevője közül 30-an voltak végzősök, közülük pedig 4-en próbálkoztak a Bukaresti rendőrakadémián. A rendőriskolákban ősszel lesznek a felvételik, így oda még várják a további jelentkezőket. Régi álmuk vált valóra, hogy bejutottak a rendőrakadémiára
A 2015-ös tábor résztvevői közül a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumban érettségizett Szabó Kinga egyike annak az öt magyar diáknak, akik idén sikeresen bejutottak a Bukaresti rendőrakadémiára. Kinga már általános iskolás kora óta készül a rendőri pályára, egyszer sem gondolt arra, hogy más szakmát válasszon.
„Már gyerekként is szívesebben játszottam kisautókkal mint babákkal, később pedig a sok rendőrös film volt az, amelyek még inkább erősítették bennem, hogy ezt a szakmát válasszam.” A Lehetséges küldetés tábort a tavaly Kinga egyfajta vízválasztónak tekintette, hiszen azzal a gondolattal ment el a Kolozsvári táborba, hogy vagy végleg lemond a rendőri pályáról vagy még jobban meg fogja erősíteni az elhatározásában.
„A tábor az az élmény volt az életemből amelyik leginkább motivált ahhoz, hogy továbbra is erre a pályára készüljek” mesélte Kinga, aki a Bukaresti felvételin az írásbeli vizsgától félt a legjobban, azon belül is történelemtől, mert azelőtt nem igazán foglalkozott ezzel a tantárggyal.
Jánosi Szilárd még 2014-ben vett részt a Lehetséges küldetés táborban, de 2015-ben nem sikerült bejutnia a rendőrkadémiára. Szilárd az idén már sikeresen felvételizett, a Transindexnek elmondta, hogy gyerekkori álma volt, hogy rendőr lehessen és 10. osztály elején azt is eldöntötte, hogy a Rendőrakadémiára jelentkezik az érettségit követően. Szilárd szintén az írásbelitől félt a legjobban, a sport próbák nem okoztak nehézséget számára, hiszen 11 éve karatézik.
Simon Mária Tímea
Transindex.ro

Kettős beszédet folytat az udvarhelyi ortodox pópa?
Sok székely támogatásával sikerült minden, amit Udvarhelyen elért – véli Pavel Puiu, a Székelyudvarhelyi ortodox egyház papja. Nemrégiben egy interjút készített vele egy országos hetilap, amelyben egyebek közt az jelent meg, hogy az udvarhelyi ortodox egyházat Vitéz Mihály vajda alapította, hogy lánya kényszerből tanult meg magyarul, és feleségét is arra kényszerítették alkalmazásakor, hogy magyarul vizsgázzon az asszisztensnői állásra.
Romokban állt érkezésekor az egyház épülete, ám most már zsúfolásig megtelik románokkal és székelyekkel az udvarhelyi ortodox templom – nyilatkozta nemrégiben Pavel Puiu Székelyudvarhelyi ortodox pap a Formula AS országos hetilapban megjelent interjúban.
„Nem állunk jól egyáltalán” – válaszolja arra a kérdésre, hogy hány román van Udvarhelyen. „A város lakosságának két százalékát tesszük ki, de valójában kevesebben vagyunk. Amikor a feleségem megszülte a fiamat, körülbelül ezren voltunk románok, most legfeljebb 700–800-an. Köztük vannak azok, akik valóban részesei a román közösségnek és egyháznak, a nemzeti ünnepekkor tartott rendezvényekre, valamint a román közösség összejöveteleire eljönnek, és vannak azok, akiket nem érdekel semmi, sőt elmagyarosodtak. Utóbbiakat már nem is tartom románoknak, mert elszakadtak mindentől, ami román, még nevüket is megváltoztatták, hogy magyarosodjanak: Antonból Antál lett. Nem önmaguktól, hanem a feleség vagy férj kérésére tették.
Ezelőtt néhány évvel egy román férfit, aki katona volt, a feleség pedig udvarhelyi székely asszony, egy itteni faluban temettük, ahol csak a kántor meg én voltunk románok; úgy néztek ránk, mint a John Wayne-filmekben, senki sem tudta, mi történik, mert az ortodox temetési szertartás különleges. (…) Ilyen ritmusban Udvarhely valószínűleg az egyetlen százszázalékosan magyar város lesz Romániában. Tizenhét éve vagyok itt pap, de nagyon kevés román jött, viszont nagyon sokan mentek el” – nyilatkozta Pavel Puiu a hetilapnak.
„Van egy román iskolánk, amelyhez nagyon ragaszkodunk, mert bármikor megszűnhet. Most majdnem háromszáz diákunk van, de alig húsz százalékuk udvarhelyi, a többi más településről származik. Vannak román gyerekek, de magyarok is. Sok vállalkozó – akinek volt kis esze – arra gondolt, hogy román nyelv nélkül nincs jövője gyerekének, rájöttek, hogy a román iskola kiindulási pont lehet az életükben, ezért hozták hozzánk” – fogalmazott.
Most se értik, hogy a román a hivatalos nyelv
„Szegény románok, megszokták az itteni nehézségeket. Ide sodorta őket az élet, és kénytelenek voltak alkalmazkodni” – válaszolja arra a kérdésre, miként élnek a románok egy magyar közösségben. „Sokan kénytelenek voltak megtanulni magyarul. Amikor ide jöttem, még román nyelvű óvoda sem volt igazán. Egy román csoport volt, ahol a gyerekek nyolcvan százaléka magyar volt. A lányom erőszakkal tanult meg magyarul, nem volt más választása. Az összes gyerekem tud magyarul, ami nem rossz, de jobb lett volna, ha szívvel-lélekkel, nem kényszerből tanulnak meg magyarul. A feleségemet 2001-ben alkalmazták a kórházba, magyarul kellett vizsgáznia. Most ért magyarul, de az elején nagyon nehéz volt. Mindenki csodálkozott, hogy csak románul tud. Lehet, abban az időben nem tudták, hogy a hivatalos nyelv az országban a román. Még most se igazán értik ezt. Egyes székelyek, szegények, nem is akarják megérteni. Mi mást érezzek irántuk, mint szánalmat?” – olvasható a Formula AS-nak adott interjúban. „Igazi hátrány, hogy a székelyek nem tudnak románul. Egyesek makacsságból nem tanulnak meg románul, mások pedig képtelenek. Nehezen tudom ezt megérteni. (…) Nem kényszerít senki, hogy légy ortodox vagy a szíved fölött hordd a román trikolórt, de ameddig ennek az országnak a személyijével rendelkezel, ameddig édesanyád, nagymamád nyugdíja Bukarestből érkezik, addig nem káromolhatod, és képes kell lenned értekezni másokkal az ország nyelvén” – hangzik el Puiu véleménye a cikkben.
A leggyengébb láncszem az állam
„Nem a székelyek nehezítik az életünket, hanem vezető politikusaik vérében van a diverzió keltése” – mondta Pavel Puiu a román nyelvű lapnak. „Az egyszerű, hétköznapi magyar egészséges, normális ember. Ám a forradalom utáni 25 év alatt folyamatosan mérgezték őket olyan propagandával, amely mindig rossz fénybe helyezte a románokat, ami már zsigereikké vált. Ez a szélsőséges nacionalizmus nagy szegénységbe sodorta őket. Kilencventől mostanáig az RMDSZ kormányon vagy a kormány árnyékában volt, ezalatt Hargita és Kovászna megye lett a legszegényebb Erdélyben, és együtt alkotják a legszegényebb romániai térséget. (…) Ha ez a két megye határmenti lenne, akkor még azt is mondhatnám, hogy céljuk elszakadni Romániától, majd Magyarországhoz csatlakozni, de itt, az ország szívében képtelenek erre. Az úgynevezett székely autonómiával is csak szavazatokat nyertek. Szerintem a magyarok is ráébredtek időközben, hogy a rendszerváltás óta a szélsőséges nacionalizmust csaliként használták. Példa erre, hogy a helyi választásokon is csökkent az RMDSZ-voksok száma” – mondja.
„Nem tudom megmagyarázni semmiképp a Bukaresti hatóságok érdektelenségét. Traian Băsescu volt az egyetlen, aki a magyarok szemébe mondta, hogy addig nem kapnak autonómiát, amíg ő az elnök, de tett is ezért a térségért, amiért a magyarok szerették és támogatták. Ám a többi Bukaresti politikus csak a táj szépségeit nézte meg és vadászott. Egyik sem kopogott be hozzám vagy a román közösséghez. A magyarokat sem keresték meg, őket is és minket is átvertek a politikai vezetők. Hargita és Kovászna megyében a leggyengébb láncszem a román állam” – olvasható az interjúban.
A székely hívekre pénzügyileg is támaszkodtam
„Vasárnap a románok járnak istentiszteletre, de hétközben sok székely keres meg. Sokan faluról jönnek (…), többféle felekezetűek, hiszen sem a protestánsoknál, sem a katolikusoknál nem létezik lelket simogató, feloldozó ima” – nyilatkozta. „Ez is egy túlélési forma volt, pénzügyileg is, székely híveimre is támaszkodtam, hiszen fizetésem elég gyenge, még fele sem egy tanári fizetésnek; fele a parókiától van, fele pedig az államtól” – magyarázta, hozzátéve, hogy néhány éve még misszionárius papi fizetése volt, ám ma már nem. „Korábban duplán fizetett állami fizetésem volt, hiszen Székelyföld hátrányos helyzetű térség, de néhány éve visszavonták ezt az alapot” – tette hozzá.
Nem volt más választás, megtanultunk magyarul
Az Udvarhelyi Híradó megkeresésére, az udvarhelyi ortodox pap elmondta, úgy érzi, a vele készített interjúban gondolatait szélsőségesre fogalmazta át a hetilap munkatársa. „Az interjú készítője félreérthette, hogy Vitéz Mihály vajda alapította az udvarhelyi ortodox templomot, ugyanis valójában a vajda egyik kapitánya alapította a krónikák szerint” – reagált Pavel Puiu. Kérdésünkre elmondta, az első ortodox templomot 1600-ban alapították Udvarhelyen, ami az egykori Botos utcában lehetett. A lelkész pontosabb információkat is ígért az egyházalapításról a későbbiekben. Amikor mi kérdeztük arról, hogy lánya tényleg erőszakkal tanult-e meg magyarul, Puiu ismét azt válaszolta: félreérthette az interjú készítője a válaszát. „Amikor 1999-ben Székelyudvarhelyre jöttem, nem létezett román óvoda a városban. Nem erőszakkal kellett megtanulnia magyarul, hanem szükségből, hiszen nem volt más választása. Kénytelenek voltunk megtanulni magyarul. Ami nem rossz, nem is vagyok ellene” – mondta lapunknak. „Feleségemet először magyarul akarták vizsgáztatni, amikor a városi kórház egyik asszisztensnői állására pályázott, de amikor tisztázódott, hogy nem tud magyarul, románul vizsgázott” – folytatta.
„Több székely barátom van, mint román”
„Annyi ideje élek Udvarhelyen, hogy több székely barátom van, mint román. Sok székelyen segítettem, nem szeretem a szélsőséges nacionalizmust. Nem volt mindig rózsás a helyzet, olyan alkalom is volt, hogy elém állt két idősebb férfi, akik azt mondták, nincs mit keresnem itt, ez nem román város, távozzak. Ezek alapján viszont nem kéne általánosítani” – mondta lapunknak. „Sok székely támogatásával sikerült minden, amit Udvarhelyen tettem és elértem. Sok barátom van: Borbáth, Boros, Verestóy szenátor úr is sokat segített, utóbbival mai napig jól egyezek. Nagyon jó volt a kommunikáció a helyi önkormányzat és az ortodox egyház között, jó kapcsolatom volt Szász Jenővel, Bunta Leventével is. Olyan emberekkel vagyok barát, akik voltak a templomban, akik nem láttak bennem ellenséget, és én sem bennük.”
Hátrányos helyzetben a Székelyföldi ortodox templomok
„Nincs semmi bajom a székelyekkel, a román állam szomorít el. Hargita a sor végén kullog, itt vannak a legalacsonyabb fizetések, a legkevesebb befektetés az országban, ez a térség megérné, hogy gazdagabb legyen” – véli Puiu. Azt, hogy az ortodox egyház szent szinódusa miért tartja számon Hargita és Kovászna megyét hátrányos helyzetű területként, Pavel Puiu azzal magyarázta, hogy alacsonyabb az itteni ortodox hívek száma, mint más megyékben. „Míg például a buzău-i templomban vasárnaponként háromszázan vannak jelen, itt legfeljebb húsvétkor gyűlnek össze annyian a templomban.” Azt is elmondta, hogy ez a papi fizetésre is kihat. „Egy ortodox pap fizetése két részből áll: az egyik fele az államtól jön, amiből levonják az adókat is, a másik felét viszont saját forrásokból kell előteremteni. Utóbbi azon egyházi szolgáltatások eredménye, amelyeket a templomban végzünk: házasságkötések, keresztelők, temetések. Én évente egy temetést és két keresztelőt tartok, így saját forrásból nem igazán tudom fedezni a fizetésemet” – magyarázta.
Szerinte a különböző politikai doktrínák, az autonómiakövetelés befolyásolta negatívan az egyszerű nép felfogását. Mint elmondta, az udvarhelyi ortodox közösséget alkotó száz család közül sok a vegyes, akik békésen élnek. „Mindkét fél szélsőséges nacionalistái és sovinisztái fűtik az ellenségeskedést. Nem azért vagyok annyi éve Udvarhelyen, hogy háborút szítsak a magyarok és románok között” – hangsúlyozta.
Egyházalapítás a történészek szerint
Az ortodox egyház udvarhelyi megjelenésével kapcsolatban helyi történészt is megkérdeztünk, aki nem tud arról, hogy Vitéz Mihály vajda, netán kapitánya valaha is templomot alapított volna Udvarhelyen. Kápolnási Zsolt történész szerint az első román templomot Mihály vajda uralkodása után száz évvel építették Udvarhelyen, bizonyos Görög András kezdeményezésére, aki nem ortodox, hanem görög katolikus egyházat alapított. A történész állítja, Vitéz Mihály sosem járt Udvarhelyen, egyébként is csak negatív hatása volt Székelyudvarhelyre az uralkodása idején született, régiónkat érintő döntéseknek.
„A múlt századnak vége fele származott volt ide egy Görög András nevű görög vallású ember, aki a Botos utcában, az alsó végén jószágot szerezvén, arra a maga vallásának kedvéért egy kis templomot építtetett, és testamentumban a jószággal együtt ugyanazon valláson levő oláhoknak hagyta, ahova pap szállván bé, a város köről való oláhoknak itten kezdették megyéjéket tartani. Hanem 1759-dik esztendőben hitegető híres Sofroniusnak követjei ide is elérkezvén, arra vették az ezen megyéhez tartozó oláhokot, hogy az említett esztendőben nagy lármával a papot a házból kihányják” – írja Szeles János az 1898-ban megjelent Székely-Udvarhely története című munkában.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Erdélyi magyarok alakították a fegyvercsempészeket a Sky News botránygyanús filmjében
Bár a Sky News újságírói ezt továbbra is tagadják, egyre egyértelműbb, hogy előre megírt forgatókönyv alapján készítették a brit tévécsatorna munkatársai azt a tényfeltáróként bemutatott, múlt héten műsorra tűzött filmet, amely a romániai fegyverkereskedelemről szólt. Ezt vallották az ügyészeknek a film erdélyi főszereplői is, akikről kiderült, hogy Maros megyei (radnóti) magyarok, és pénzt kaptak azért, hogy eljátsszák a fegyvercsempészek szerepét.
A Sky News Erdélyben készített filmje már bejárta a nagyvilágot. A felvétel szerint a tévécsatorna forgatócsoportja álarcot viselő fegyverkereskedőkkel találkozott, akik egy rendszám nélküli terepjáró gépkocsi csomagtartójából kínáltak fegyvereket eladásra. A riporter - állítása szerint - lehetséges vásárlóként került kapcsolatba az állítólagos fegyverkereskedőkkel, akikkel egy olyan erdős területen találkozott, ahol nem volt mobiltelefonos térerő. Az álarcos férfiak attól sem zárkóztak el, hogy a kamera előtt elmondják: Ukrajnából származó fegyvereket árulnak bármilyen mennyiségben, és bárkinek eladják azokat, aki megfizeti a kért árat. A televízió szerint a fegyvereket a nyugat-európai piacra szánták.
A felvételeknek nagy visszhangja volt Romániában is, a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) hivatalból nyomozást indított az ügyben. Alig néhány nap vizsgálódás – házkutatások és tanúk kihallgatása – után, szerdán a DIICOT főügyésze kijelentette: a filmet előre megírt forgatókönyv alapján készítették a brit tévécsatorna munkatársai. A román sajtó azt is megtudta, hogyan jutottak az ügyészek erre a következtetésre.
A terepjáróból indultak ki
A DIICOT szakértői a film képkockáinak elemzése után viszonylag könnyen azonosították az álarcos férfiakat. Kiindulópontjuk a filmben látható rendszám nélküli Suzuki Samurai terepjáró volt – írja az evz.ro. Az ügyészeknek csak annak kellett utánanézniük, hogy kik birtokolnak Romániában ilyen márkájú járművet. Második lépésként azt ellenőrizték le, hogy a Suzuki Samurai terepjárót birtokló személyek közül kiknek van vadászengedélyük. A filmben látható fegyverek többsége ugyanis vadászpuska volt.
Így jutottak el az ügyészek a zselyki (Beszterce-Naszód megye) Hunyadi Csabához. A taxizásból élő férfit kihallgatták Bukarestben, és a vallomása alapján már könnyű volt rekonstruálni a film elkészítésének forgatókönyvét.
A britek fikciós filmet ígértek
E szerint a Sky News a romániai forgatás előtt egy bizonyos Aurelian Szantóval vette fel a kapcsolatot. A radnóti férfi hét éve Nagy-Britanniában él. Az ügyészségi kihallgatása után a sajtónak elmondta: a brit csatorna egy fegyvercsempészekről szóló dokumentumfilm elkészítéséhez kérte a segítségét. A Sky News képviselői Szanto beszámolója szerint azt hangoztatták, hogy csupán egy Romániában forgatott „ismeretterjesztő” filmről lenne szó. Azt is ígérték: a film végén közlik a nézőkkel, hogy a bemutatott történet fikció, csupán a kelet-európai fegyvercsempészet jelenségére és ennek veszélyeire kívánja felhívni a figyelmet. Az együttműködésért nyilván pénzt – 2000 eurót – is felajánlottak Aurelian Szantónak.
A Londonban élő romániai férfi ezek után megkeresett egy radnóti származású magyar testvérpárt, Pantics Csabát és Pantics Leventét. Előbbi most is Radnóton, utóbbi Besztercén él. Mindhármuk közös szenvedélye a vadászat, innen az ismeretségük is. Pantics Levente volt az, aki a forgatáshoz kölcsönkérte egyik barátjától, Hunyadi Csabától a Suzuki Samurai terepjárót. A zselyki férfinak nem árulta el, hogy milyen célokra használja majd a járművet.
Zselyk határában forgattak
A Pantics fivérek vállalták a fegyvercsempészek alakítását a Sky News filmében. Az egész világot bejárt jeleneteket éppen Zselyk határában forgatták július 31-én. A brit csatorna stábja előtte Marosvásárhelyen szállt le, onnan egy bérelt autóban utaztak Besztercére – írja azadevarul.ro. A város egyik szállodájában már várta őket Aurelian Szanto, akivel átbeszélték a forgatás utolsó részleteit.
Másnap megjelentek a hotelben a Pantics testvérek is. Átvették a britektől a forgatás kellékeit – többek között a maszkokat és a terepszínű ruhákat – és a produkció „szövegkönyvét”. A Sky News újságírói ugyanis előre megírták, hogy mit nyilatkozzanak a filmben. A forgatás után pedig megkapták a honoráriumukat is: Aurelian Szanto 1000 eurót, a Pantics testvérek fejenként 500-500 eurót tehettek zsebre. Azt nem tudni, hogy Hunyadi Csaba kapott-e pénzt a szolgáltatásaiért, tény, hogy a terepjáró csomagtartójában látható vadászfegyverek egy része tőle származott.
A Sky News mindent tagad
Csütörtökön az ügyészek folytatták Szanto és Pantics fivérek kihallgatását. Mindhárom férfi egyöntetűen állítja, hogy a Sky News újságírói átverték őket, mert fikciós film forgatásáról szólt az eredeti egyezségük. A DIICOT ugyanakkor a Hotnews információi szerint azt fontolja, hogy eljárást indítson a brit csatorna Erdélyben járt stábjának vezetője, Stuart Ramsay ellen is. A veterán újságírót nemzetbiztonságot veszélyeztető hamis információk terjesztésével gyanúsítanák.
A Sky News időközben hivatalos közleményben kiállt az alkalmazottai mellett. Maga Stuart Ramsay pedig fennhangon állítja, hogy nem ők verték át a nézőket, hanem a film szereplői, akik fegyvercsempészeknek adták ki magukat, amikor felvették velük a kapcsolatot. „A filmben bemutatott történet valós. Senkit nem fizettünk le. Nem volt előre megírt forgatókönyv sem. Nézzetek szembe a valóssággal!” – írta csütörtökön Ramsey a Twitter-oldalán.
maszol.ro

Az igazi bűnösök
Kiengedték, illetve hazaengedték félévi bezártság, raboskodás, sanyargatás után a két székely „terroristát” az előzetesből. Hat hónap sem volt elég, hogy bizonyítékokat találjanak a nyomozó hatóságok arra vonatkozóan, mi különös történt volna 2015. december elsején Kézdivásárhely főterén az addig sohasem tartott, megfélemlítő katonai felvonulás alkalmával.
Nem történt semmi, csak a nagy büdösség, hiszen a vád, hogy robbantani akartak, nem igazolódott be. Megtörtént a megfélemlítő eljárás, a két képzeletbeli székely terrorista letartóztatása. Gondolom, a hatóságok szégyenletükben most hazaengedték őket, de miért is? Ha ez az állítólag elképzelt, de megvalósításhoz közel sem levő „robbantás” nem okozott semmiféle anyagi, erkölcsi, de még politikai kárt sem, akkor mi van a naponta történő súlyos, sokszor halálos eseményekkel, amelyekről az állami szervek hanyagsága, nemtörődömsége tehet? Megemlítek ízelítőül pár esetet a sok ezerből, amelyek sokkal nagyobb méretűek, mint a Kézdivásárhelyi „robbantásos” ügy.
A közutak rossz állapota miatt naponta törnek autók és emberi nyakak.
Az árvizek falvakat, városokat, mezőket mosnak el, mert nincs védőgát.
Az erdők letarolásával megváltozott a klíma.
A régi történelmi épületekről hull a vakolat és a tégla az emberek fejére. A Bukaresti Colectiv Klubban kitört tűz, illetve a védelmi rendszer hiánya 60 halálos áldozatot követelt. A hamisított fertőtlenítőszerek gyártása és forgalmazása az egészségügyben felmérhetetlen károkat okozott. A kórházak hiányos felszerelése és az emberi tényezők szintén.
Az Argeş megyei rabszolgatartók évekig (2008 óta) fenntartották törvénytelen birodalmukat. A sort lehetne folytatni, de ezek után már megkérdezhetjük: melyik tevékenység, illetve nemtevékenység a súlyosabb Románia-szerte? Az-e, amit csak elképzelt valaki, vagy az, ami megtörtént és történik naponta? A felelősek mégis szabadon járnak! Hogy nem tudták és tudják az illetékes megfigyelő és nyomozó szervek leleplezni az igazán nagy, súlyos törvényszegéseket, ami valóban lényeges lenne?
Még a tömlöcök működtetését sem képesek biztosítani – vagy cserélni kell játékosokat? Csak csodálkozom azon, hogy Romániában német a király, német az államelnök, német a hírszerző szolgálat főnöke, német a nemzeti futballcsapat edzője, és mégis... N. Kányádi Mihály,
Szentivánlaborfalva
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úgynevezettek
Ami a Háromszékieknek Dan Tanasă, az a marosszékieknek Marius Pașcan. Magyarán: feljelentők ők, nem az úgynevezettek közé tartozók, hanem valóságosak. Mondhatni: hivatásosak. Hogy melyikük a veszélyesebb, azt nem tudni. Csupán annyit, hogy számunkra – a politikai életben elfoglalt pozícióit, az ezzel és mással járó befolyását tekintve – a Maros menti „úgynevezett” tűnik veszélyesebbnek. Bár a civil társadalmi szférához sorolt előbbi mögött is jól sejthetően ott állnak azok az erők, akikről nem illik tudni. Így működik az a világ, amit Bukarestből irányítanak.
A Maros menti már prefektusként is ádáz ellensége volt az államosított erdők visszaszolgáltatásának, már maga a gondolat, hogy esetleg magyar kézbe kerülhet bármi is, mély aggodalomba, jajveszékelő hazaféltésbe sodorta. Az effajta nemzeti színű aggodalmaskodást nem most kezdte, már zsenge fiatalkorában, a Cuvântul Liber nevű újság kezdő riportereként volt, akitől eltanulnia a magyargyűlöletet. Egyébként az említett sajtótermék máig eltántoríthatatlanul ott törtet az akkor, azaz az 1989-es rendszerváltáskor kiválasztott, kijelölt pászmán.
Úgynevezettünkre visszakanyarodva, ő az, aki aki anno prefektusi ténykedésének mérlegét megvonva, azzal hivalkodott, hogy jogi eszközökkel sikerült megakadályoznia a Felső-Maros menti Bánffy-erdők visszaszolgáltatását. Ugyancsak ő volt, aki pert indított a nyárádszeredai polgármesteri hivatal ellen, amiért az zöldövezetté nyilvánította a városka központi terét, így próbálva megakadályozni az ortodox templom felépítését. Szintén ő volt az, aki parlamenti felszólalásban kelt ki a szerinte rasszista, fasiszta, xenofób üzenetet hordozó székely zászló használata, valamint az „úgynevezett” Székelyföld autonómiája ellen.
Legújabban az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium iskolaépületének – kakukktojásként ebben működik az Unirea Líceum – a római katolikusok tulajdonába történt visszajuttatásának törvényességét vitatják. A restitutio leghangosabb vitatója ezúttal sem más, mint az úgynevezett. Itt kapcsolódik az eset a szentgyörgyi Székely Mikó Kollégium körüli cirkuszhoz. Mindkét esetben a román érdekvédők azt gondolják, hogy – ha már mögöttük a hatalom, a pártos igazságszolgáltatás – bármit megtehetnek. Nyilván az erősebb kutya szaporodik elve alapján…
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tízezer templom épült Romániában egy negyedszázad alatt
Az elmúlt hat évben az állam 130 millió euróval finanszírozta meg az egyházak építkezési lázát. Az új templomok számának tekintetében a neoprotestánsok megelőzik az ortodoxokat.
A rendszerváltás óta úgy szaporodnak a templomok az erdélyi városokban, mint eső után a gomba. A legnagyobb hévvel az ortodox egyház építkezik, mely az Egyházügyi Államtitkárság legfrissebb adatai szerint országszerte 3191 kultikus jellegű épületet emelt az elmúlt 26 évben, 1078 pedig jelenleg is épülőfélben van.
Kétségtelen, hogy a görög-keletiek építkezési lázát részben a szimbolikus területfoglalás szándéka magyarázza, elsősorban a Székelyföldön, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a kommunizmus évtizedeiben az erdélyi városokban a román hívek száma megsokszorozódott, a templomok száma ellenben stagnált. Bármennyire is irritáló sokunk számára az erdélyi ortodox terjeszkedés, tény, hogy az idehaza bejegyzett 18 egyház közül az ortodox esetében a legmagasabb az egy templomra jutó hívek száma, kb. 1000.
Lendületben a neoprotestánsok
A görög-keletieknél sokkal diszkrétebben, de talán még nagyobb hévvel terjeszkednek a pünkösdisták, akik 1990 óta 1950 imaházat húztak fel, 82-n pedig most is dolgoznak. A Pünkösdista Keresztény Egyház templomaira átlagosan 133 hívő jut. Nem tétlenkedtek a baptisták sem, akik 790 imaházat emeltek a rendszerváltás óta. Alig valamivel mAradnak el tőlük a hetednapos adventisták, kiknek jelenleg 762-vel több imaházuk van, mint 1898 végén, s további 83 épül. Ez elképesztő mértékű növekedés, főleg, hogy egy 81 ezer tagot számláló vallási közösségről van szó. A három neoprotestáns felekezet 1990 januárja és 2015 decembere között 3500 új templomot avatott fel, többet mint az ortodoxok, akik 16 millióan vannak, míg ők 550 ezren.
A Római-Katolikus Egyház 351 templomot épített az elmúlt negyedszázadban, míg a reformátusok 314-t. A két magyar történelmi egyháznak 534, illetve 444 híve jut egy templomra, hozzávetőleg feleannyi, mint az ortodoxoknál. A katolikusok és a reformátusok esetében azonban a statisztikát torzítja, hogy templomaik száma egy száz évnél is régebbi etnikai realitást tükröz, se szeri, se száma a hívek nélkül mAradt, illetve maroknyi gyülekezettel rendelkező templomoknak.
Az unitáriusok 18 templomot építettek Ceaușescuék bukása óta, a magyar lutheránusokat tömörítő evangélikus egyház pedig 8-t. A rendszerváltás óta három felekezet egyáltalán nem építkezett: a szász evangélikusok, a zsidók és az örmény katolikusok. Ez utóbbi a legkisebb hazai felekezet, 393 taggal, kiknek 22 templomuk van.
Az állam egyre bőkezűbben támogatja a templomépítést. 2011-ben még csak 82 millió lej ment közpénzből erre a célra, 2014-ben azonban már 144, tavaly pedig 177 millió. Hat év leforgása alatt a központi költségvetésből 590 milliót utaltak ki templomépítésre.
Ahol a méret számít
Bár kevesebbet építettek, mint a neoprotestánsok, a betegesen nagyzoló, ízléstelen templomok tekintetében a görög-keletiek verhetetlenek. Az ortodoxok egyház égisze alatt fut a messze legvitatottabb projekt, a Bukaresti A Nemzet Megváltása Katedrálisának építése. A hívek egy része által is kritizált, a hivalkodás szimbólumának tartott épület alapkövét 2007-ben helyezték el. A munkálatok 22 méterrel a talajszint alatt kezdődtek, jelenleg már 45 méterrel magasodnak a talajszint felé a falak. Az 5000 ember befogadására alkalmas épület központi kupolája 120 méter magas lesz, állítólag látni lehet majd látni lehet majd Bukarest minden pontjáról. A megalomániás projekt összköltségét 400 millió lejre saccolják.
Kiérdemli a grandomán jelzőt a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templom is, főleg, hogy a 28 ezer lakosú, gazdasági és szociális problémákkal küszködő Fogarasban építették fel. A katedrális építését botrányok kísérték: sokan az elhelyezését kifogásolták, ugyanis a vár közvetlen közelében húzták fel, azt pedig, hogy aranyozott kupolát biggyesztettek rá, sok ortodox is vérlázító pazarlásnak tartja.
Túlméretezett, a dominancia torz szimbólumainak tűnő templomokat nem csak az ortodoxok tudnak emelni. A Kolozsvári Bocskai (Timotei Cipariu) – téren 23 éve készül a görög-katolikusok katedrálisa, s az építkezésnek messze még a vége. A templom már rég készen lehetne, ha az unitusok elöljárói nem a hívek száma és az egyház anyagi lehetőségei által nem indokolt méretű groteszk behemótot álmodtak volna a Kincses Város központjába.
Pénzhiány miatt a megalomániás tervet a kivitelezés folyamán kissé megnyirbálták, befogadóképességét 2500 főről 1500 főre, magasságát pedig 98 méterről 72 méterre csökkentették. Arra azért vigyáztak, hogy 8 méterrel magasabb legyen, mint a tér másik végében álló ortodox székesegyház. Ha már a hívek számában nem kelhetnek versenyre velük, legalább a kupolájuk magasabb legyen.
Pengő Zoltán
maszol.ro

Többnyelvű helységnévtáblák Kolozsváron: „Komoly leckét kaptunk Nagybányától”
Komoly leckét kaptunk Nagybányától – reagált a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, Csoma Botond arra, hogy csütörtökön a nagybányai tanács ellenszavazat nélkül, egyöntetű igennel fogadta el a város három nyelvű (román, magyar, német) megnevezéséről szóló határozatát.
A Kolozsvári helyi tanács RMDSZ-es tagja elmondta, követendő példa lett számunkra az, ahogy Nagybányán zökkenőmentesen, európai módon megoldották a többnyelvűség kérdését: egyrészt azzal, hogy minden párt felzárkózott az ügy mellé, kihúzták a nacionalista hangulatkeltés méregfogát, másrészt azzal, hogy az RMDSZ javaslatára a megbízott polgármester nyújtotta be a tervezetet, jelezték, a kisebbségek kérdése nem lehet politikai csatározás tárgya.
Mint arról már korábban beszámoltunk, csütörtökön egyöntetű, 21 igen szavazattal fogadta el a nagybányai testület a város három nyelvű megnevezésére (Baia Mare - Nagybánya - Neustadt) vonatkozó határozattervezetet. „Úgy véltük, egy olyan városnak, amely Európa kulturális fővárosa címre pályázik, kötelessége komolyan venni az itt élő kisebbségek jogait” – mondta a nagybányai tanács RMDSZ-es tagja, Kovács Richárd megkeresésünkre.
A határozattervezetet nem az RMDSZ nyújtotta be, hanem a polgármesteri teendőkkel megbízott alpolgármester, Marinel Rob. „Erre azért került sor, hogy jelezzük, ez elsősorban nem egy politikai húzás, hanem fontos lépés a normalitás fele” – magyarázta a tanácsos. Kisebb súrlódások a tervezettel kapcsolatban csak a jogi bizottságban merültek fel: egy szociáldemokrata tanácsos emelt kifogást ellene, mondván, hogy a közigazgatási törvény szerint nem kötelessége a városházának többnyelvű helységnévtáblákat kihelyezni, hiszen a magyar lakosság számaránya nem éri el a 20 százalékot. Kovács Richárd tájékoztatása szerint erre az volt a válasz, hogy a törvény nem is tiltja ennek megtételét, így hadd döntse el az önkormányzat, hogy szeretne-e többnyelvű helységnévtáblákat, vagy sem.
Nagybánya lakosságának 10,3 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek a 2011-es népszámláláson.
Csoma: „Tartozunk a városnak”
Csoma Botond, aki gratulált a nagybányai RMDSZ-nek és a helyi tanácsnak, a Maszolnak elmondta, nagyon reméli, hogy még ebben a mandátumban sikerül Kolozsváron is elérni a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztését. Kolozsváron a helyi testület egy 2002-ben hozott határozatában elfogadta a táblák többnyelvűsítését, ám azóta sem sikerült ennek a határozatnak érvényt szerezni. Annak ellenére nem sikerült a táblák kihelyezése, hogy az erre vonatkozó törvény 2001-es elfogadásakor még az 1992-es népszámlálás adatai voltak érvényben, amelyek szerint meghaladta a 20 százalékot a város magyar lakosságának az aránya. 2011-ben a magyarok Kolozsvár lakosságának a 16 százalékát tették ki.
Csoma emlékeztetett, hogy a politikai eszközökön kívül civil ráhatással és jogi úton is próbáltak eredményeket elérni, a szavazatvesztés félelme viszont meghiúsította a próbálkozásokat. „Kimondottan pozitívumnak látom, hogy egyik román párt sem akart politikai tőkét kovácsolni a másik román párt kárára Nagybányán, hanem mindenki felkarolta az ügyet. Kolozsváron éppen az ellenkezője zajlik. Csak egy példa a sok közül: a Iorga-tábla visszahelyezése kapcsán a Szociáldemokrata Párt nacionalista hangulatkeltésbe kezdett, és ezzel gyakorolt nyomást az akkori városvezetésre, Sorin Apostura, hogy helyezze vissza a táblát. Azóta is ott áll a tábla a Mátyás-szoborcsoport talapzatánál” – magyarázta Csoma.
A PNL-RMDSZ együttműködés eredményt hozhat?
Arra a kérdésre, hogy helyhatósági választások után kötött PNL-RMDSZ együttműködési megállapodás mennyire garancia a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztésére, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke elmondta, eddig egyetlen román párt sem vállalta írásban, hogy ennek eleget tesz. „A tárgyalásokon természetesen előjöttek a félelmek, elhangzott az örökös szöveg, hogy ha felvállalnák az ügyet, szavazatokat veszítenének. Ennek ellenére megszületett a megállapodás” – magyarázta.
Hozzátette, éppen a nagybányai példa mutat rá arra, hogy a szavazatvesztés félelme milyen szépen leépíthető, ha minden párt felvállalja az ügyet. „2004 óta Funar már nem regnál Kolozsváron, végre túl kéne már lépni a rossz beidegződéseken. Be kellene látni, hogy a félelem most már elrugaszkodott a valóságtól, nincs sok alapja. Amikor kihelyeztük a Kolozsvári műemlékekre a többnyelvű táblákat, mindenfélére hivatkoztak, hogy majd kivonul az Új Jobboldal tüntetni a Bánffy-palota elé és a Főtérre, mégsem történt semmi” – mutatott rá Csoma Botond.
„Nagybánya a határozat elfogadásával zseniális lépést tett Európa Kulturális Fővárosa 2021 cím elnyerése felé" – mondta az RMDSZ Kolozs megyei elnöke. Mint ismert, négy város (Bukarest, Kolozsvár, Temesvár, Nagybánya) versenyzik jelenleg a cím megszerzéséért, Temesvár után pedig Nagybánya is jelezte, a multikulturalizmusnak akkor van értelme, ha azt tartalommal töltik fel. Az kulturális minisztérium szeptemberben dönt arról, hogy melyik város lesz Európa kulturális fővárosa 2021-ben.
O. M.
maszol.ro

ITT ÉS MOST
Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni „a három B”-re.
Nyaranta újra és újra előkerül a téma. Vannak, akik szerint addig nem változik semmi Székelyföldön, amíg nem lesz területi autonómia. Vannak, akik szerint már van bizonyos fokú mozgástér, csak élni kell vele. Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni Bukarestre, Budapestre vagy Brüsszelre (ahogy emlegetni szoktam: „a három B”).
Abban hiszek, hogy itt és most ki kell használni e mozgásteret, amennyire csak engedi a jelenlegi jogi környezet, különben később már nem lesz, akiért dolgozni. Továbbra is amondó vagyok, hogy bölcsebben tesszük, ha a csodavárás helyett a munkára koncentrálunk, mert azt más nem fogja helyettünk elvégezni. Nagyon meg kell fontolni, mire fordítunk nagyobb energiát. Oda kell figyelni, hogy olyasmivel foglalkozzunk, aminek van értelme, hosszú távú hatása. Komoly dolgokkal csak komolyan.
Felteszem a kérdést: ha lenne területi autonómia, akkor vajon annak a vezetése mást csinálna-e, mint most Hargita Megye Tanácsa? Azt gondolom, hogy nem, lényegében ugyanezt csinálná. És ez nagyon fontos! Úgy is fogalmazhatunk: mivel a területi autonómiát megteremteni nem áll hatalmunkban, igyekszünk úgy cselekedni, mintha az autonómia már létező valóság lenne.
Az alábbiakban megpróbálom a lehetetlent: átfogóan bemutatni Hargita Megye Tanácsa szerteágazó tevékenységét. A cél
Azzal kell elsősorban törődnünk, amin a magunk erejéből tudunk változtatni. Méhek módjára. Egy fenntartható, önerőből gazdálkodni és fejlődni képes székely társadalomban kell gondolkodni. Korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy ha a szakiskoláink nem nyújtanak jó képzettséget, szakmát, és középiskoláinkban a gyermekek többsége sikertelenül érettségizik a tizenkettedik osztály végén, akkor mi az ő jövőjüket lopjuk el, és azt az autonómiát is, amit maguknak meg szeretnének teremteni. Az egyik legfontosabb közös cél ez kellene legyen, hogy itthon teremtsünk biztos jövőt a fiataljainknak. A fiatalok itthon mAradása érdekében olyan projektekben gondolkodunk, amelyek lehetőséget adnak a fiatal vállalkozóknak, hogy akár az iskola elvégzése után, a lehető legjobb körülmények között indíthassák el első vállalkozásukat. Nagy erő van a közbirtokosságainkban, jelentős szerepük van közösségeink életében, így szükség lenne részvételükkel olyan fejlesztési alap létrehozására, mellyel a fiatal vállalkozókat tudnánk hangsúlyosan támogatni. Mindez a közbirtokosságok tulajdonában levő vagyon révén valósulhatna meg. Sikerek Tennivaló akad bőven, ugyanakkor sikerekről is be tudunk számolni. Az egyik siker a Székely termék mozgalom, amelynek segítségével jövedelemhez juthatnak a termelők. Vagy ott van a székelykeresztúri tejfeldolgozó üzem, amelyet a gazdák szövetségbe tömörülve megvásároltak, azaz saját kezükbe vették sorsukat, és nincsenek kiszolgáltatva a felvásárlóknak. Az agrárium támogatása egyébként is kiemelt célunk, enélkül elképzelhetetlen egy erős Székelyföld. Összefogással sikerült távol tartani a nagy multi céget, a helyi vállalkozók érdekeit szem előtt tartva – léptünk, amikor kellett, felkészültünk a helyzetre. Említhetjük még a Hargita megyei kalákamozgalmat, az ország legprofesszionálisabb önkéntestűzoltó-hálózatát, az ország egyedüli vidéki fedett műjégpályáját (Csíkkarcfalva). Sokszor csak egy egyszerű döntésen múlik a siker. Dolgozni kell,
és mi dolgozunk a Székelyföldi családok saját lábon állásáért, egzisztenciális biztonságáért, a demográfiai csökkenés megállításáért, kistelepüléseink felvirágoztatásáért (Kisfalu keretprogram), a fiatalok hazavonzásáért, a turizmus fellendítéséért, a vendégéjszakák számának növekedéséért, a hegyi túrázók biztonságáért, gyermekeink érvényesüléséért (a szakoktatás fellendítéséért és a román nyelv tanítási módszerének megváltoztatásáért), a Székelyföldi felsőoktatás erősítéséért, vállalkozóink lehetőségeinek bővítéséért. Falugondnoki rendszerünk is kiemelkedő színvonalú. (Mindezekről egy kis összefoglaló elérhető itt.)
A fentiek mind az autonómiát jelentik. Ha erősödik és jól érzi magát egy közösség, ha a fiatalok hazavágynak és jövőt látnak szülőföldjükön, ha a másutt élők egyre többen látogatnak el hozzánk, akkor jó úton járunk. Azért, hogy ez így legyen, nap mint nap tenni kell, nem várhatunk, amíg Bukarestben egy tollvonással vagy egy törvénnyel autonómiát adnak, amely ha lenne is, tudjuk, hogy milyen lenne, körülbelül olyan, mint az új helyi szimbólumos törvény, nesze semmi, fogd meg jól. Hiába valósulna meg a világ legtökéletesebb autonómiamodellje Romániában, a Bukaresti minisztériumok hetek alatt csutakra tennék az egészet, látszik ez már most is.
Létező jogok
Azt kell számon kérni elsősorban a mindenkori Bukaresti vezetéstől, amit nemzetközi szerződésben vállalt, és bizony a román állam törvényben vállalta, hogy szavatolja a helyi autonómiát minden helyi és megyei önkormányzatnak a nemzetközi normáknak megfelelően. Erre mint létező jogra hivatkozhatunk, és ezen harcunkban szövetségesünk lehet minden romániai helyi és megyei önkormányzat Tulceától Biharig.
Ugyanakkor nem mutogathatunk mindig a fővárosra, amikor számos kulturális, oktatási, egészségügyi, sport-, ifjúsági és egyéb intézményt magyar ajkú személy vezet Erdélyben, főleg Székelyföldön, és rengeteg magyar többségű önkormányzat működik. A döntés nagyon sok esetben a mi kezünkben van. Márpedig megvan a lehetőség a cselekvésre! Élni kell a lehetőségekkel! Hargita Megye Tanácsánál erre törekszünk mindennap.
Határokat feszegetünk
Amint azt már többször kifejtettem, nem beolvadás vagy szórványosodás elleni modellekben kell nekünk gondolkodnunk, hanem kivándorlás elleni modellekben, ezek lényege pedig a munkahelyteremtés, a gazdaságfejlesztés.
Sokszor az elsőre nem túl hangzatos ötletből jöhetnek létre nagy dolgok, például ha sikerül a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban létrehozni egy kutatói központot, az sokat jelenthet a térség egészségügyi rendszerének fejlődésében. A szakorvosok vonzására épített Csíkszeredai szolgálati lakások is sikeres kezdeményezésnek nevezhetők, ezúttal is köszönöm a magyar kormánynak e programhoz és még sok máshoz nyújtott támogatást. A programot folytatjuk, akárcsak a többi beruházást e területen. A beruházásokon kívül fontos kiemelni, hogy a több mint 200 orvosi, asszisztensi, ápolói és munkásállás elfoglalása érdekében folyamatban van a versenyvizsgák meghirdetése.
Hargita Megye Tanácsánál sok feladatot vállaltunk, olyat is, ami nem a mi hatáskörünk, de amikor látjuk a rossz folyamatokat – például évről évre az érettségi és a kisérettségi gyenge eredményeit, főként román nyelv és irodalom tantárgyból –, és ezekkel senki sem foglalkozik érdemben, akkor lépnünk kell, az érintett szereplőket asztalhoz ültetve. Ilyen téma a szakoktatás és a pályaválasztás előtt álló fiatalok helyzete. Foglalkozunk például a pályaorientáció kérdésével, mert úgy látjuk, ha nem mozdítunk valamit, akkor a dolgok ugyanúgy mennek évről évre, mert egyes illetékesek belekényelmesednek a helyzetbe.
Ennek érdekében Hargita Megye Tanácsa több olyan kezdeményezést indítványozott, amelyek egy magyarországi együttműködési rendszer kiépítésére irányulnak, ugyanis számos szakképzéssel, pályaorientációs tanácsadással, tangazdasággal kapcsolatos jó gyakorlatot és tapasztalatot a megyében is meg lehet valósítani. A Duna Régió Szakképzési Klaszter által többoldalú partnerségben megvalósítható a Magyarországon jól működő duális képzés visszahonosítása. Szükségesnek tartjuk azonban egy helyi klaszter létrehozását is, ennek megvalósítása érdekében helyeztük kilátásba a Székelyföldi Szakképzési Klaszter létrehozását.
Beszámolóim alkalmával többször is hangsúlyoztam, hogy az elmúlt években folyamatosan nagy figyelemben részesítettük a fiatalokat, teszünk és dolgozunk azért, hogy megfelelő képzést kapjanak, hogy megoldjuk az őket foglalkoztató problémákat. Erre ténylegesen törekszünk, az itthoni elindulást, a vállalkozásokat, a munkahelyek teremtését, a fiatalok alkalmazását intézményeinkben ugyancsak prioritásként kezeljük.
Beleszólunk, ha nem is kérdeznek
A fentieken kívül több törvénymódosító javaslat és vitaanyag született az elmúlt években Hargita Megye Tanácsa szakembereinek a közreműködésével, mert ha nem is törvény által előírt kötelességünk, a parlamentben elfogadott jogszabály-tervezetek természetesen ránk is érvényesek, ezért amikor lehetett, éltünk a demokratikus közvitában való megszólalás lehetőségével. Az emberéleteket veszélyeztető medvék, illetve vadkárok ügyében szintén megszólaltunk, jelentést is készítettünk, bár ez sem hatásköre a megyei tanácsnak, de valamit tenni kell, ha egyszer a vonatkozó törvények nem engedik (tiltják) a hatékony helyi fellépést, vagy ha az illetékes hatóságok nem lépnek idejében. Térkép készült, többször fordultunk mind a prefektúrához, mind a kormányhoz segítségért – kevés sikerrel –, majd a miniszterelnöknél is lobbiztunk. És nem beszéltünk hiába. Amit önerőből megtehettünk, megtettük, például a megyei integrált hulladékgazdálkodási projektből vásároltunk 46 medvebiztos szemeteskonténert, indirekt módon próbáltunk segíteni, ha már Bukarest nem segít rajtunk.
A regionalizáció témájában is többször kifejtettük álláspontunkat, mivel szerintünk ez olyan jelentős kérdés, amelybe mindenképpen bele kell szólnunk. Azért is rendkívül fontos ügy ez, mert a román közigazgatás rákfenéje az együttműködések hiánya, miközben Hargita megye az együttműködések, az összefogás terén jól áll, példa erre a kaláka, a LEADER-program, az önkéntes tűzoltókkal, valamint az egyházakkal való összefogás. Ez utóbbira nagy hangsúlyt fektetünk, hiszen felekezeteink által kétezer éves közösségszervezési tapasztalatra alapozhatunk. Kezdeményezéseinkre más megyékben is felfigyeltek.
A helyi szereplők közötti konszenzusra törekvő döntési struktúrákra van szükség, erre kellene építeni a régiós átszervezés során, az érdemi, összehangolt munkára. Jelenleg sajnos egymás mellett élés jellemző a megyék, térségek közötti viszonyra, mint ahogyan egymás mellett élés van a magyar–román viszonyban is. Ezen változtatni kell, és már a jelenlegi struktúrában is jobban együtt lehetne működni! Alaposan meg kell vitatni, mi az, amit megyei hatáskörben hagyunk, mi az, amire nincs szakemberi kapacitás, és régiós szinten kellene szervezni (például útépítés, -felújítás esetében), és mi az, amit (akár magyarországi mintára) járások szintjén. (Tény, hogy ha bármilyen jogkört elvesznek Bukaresttől, és lehoznak alacsonyabb szintre, azt mi Hargita megyében üdvözöljük.) Egymás között
Ide tartozik a megyék közti együttműködés kérdése. Óriási lehetőséget jelentenek az önkormányzati fejlesztési társulások, például Hargita és Kovászna megye turizmusa fellendítésének összehangolására megalakult a Csomád–Bálványos Közösségi Fejlesztési Társulás, amely Székelyföld turisztikai minisztériuma lehetne. Egységes turisztikai programokban kell gondolkodnunk. A közös bérlet ötlete a Hargita Sírégióban valósult meg –amely a modern síturizmus alapköve Székelyföldön –, és ugyanezt szeretnénk a wellnessközpontok esetében is, összekapcsolva a sírégiós bérlettel. A tervezéstől a szakképzésig össze kell hangolni a különböző tevékenységeket, egymást segítve kell megoldani a sajátos problémákat, ezért is vettünk részt a Székelyföldi turisztikai klaszter megalakításában. Ennek értelmében a nyári Székelyföldi rendezvényeket is össze lehetne kötni, csomagban kínálva őket az ide látogatóknak. Például Tusványos és a Csíki Jazzfesztivál között pár nap „üresen” mAradt, ilyenkor kellene idejében szervezni a kettő közé egy rendezvényt, hogy a turisták itt mAradjanak mindhárom rendezvényre. (Turisztikai támogatásainkról itt egy infografika.)
Az a kérdés is ide tartozik, hogy miként bánunk étkezési kultúránkkal, hogyan termelünk, árulunk, készítjük és fogyasztjuk el ételeinket, mivel ez hatással van az egészségünkre, környezetünkre, életkedvünkre, tágabb értelemben az életminőségünkre, településeink megtartó erejére. Bár a Székelyföldi Kulináris Központ kezdeményezése Hargita megyéből indult, ez Székelyföldi program kell hogy legyen. Meg kell teremteni a „székely szolgáltatás” minősítést, megszervezve ennek folyamatos belső ellenőrzését is, amely egyrészt biztosítani tudja a szakmai színvonal emelését, másrészt a Székelyföldi és idelátogató fogyasztó védelmét.
A fentiek tükrében fontosnak tartjuk egy rendszeresen működő Székelyföldi statisztikai adatszolgáltató rendszer létrehozását. Ennek érdekében statisztikai szemléket készítettünk a három megyére vonatkozó adatokkal.
És még nem is említettem a „fizikai” összeköttetést: sokszor felvetődött a három megye – Hargita, Kovászna és Maros – egymásba vezető útjainak a felújítása. Ne feledjük: a közös jövőtervezés gyerekeink itthon mAradását szolgálja. Nincs rendjén az, hogy a bözödiek és a székelykeresztúriak csak nagy kerülővel juthatnak el egymáshoz, miközben mindössze néhány kilométer választja el őket! Az utak minősége közösségek, rokonok kapcsolatát befolyásolja, ezért nagy figyelmet kell szentelnünk az átjárhatóságnak. A megyei utak fejlesztésével összeköthetjük Székelyföldet, az útszerkezetek felújítása direkt és indirekt módon is hozzájárul a gazdaság fejlődéséhez, fontos a gazdasági szempontból stratégiai pontok összekötése. A fejlettebb gazdaság pedig megélhetést, biztosabb jövőt jelent a lakosság számára, ez pedig hozzájárul a demográfiai mutatók javulásához.
Büszkék lehetünk szociális rendszerünkre, amely Kelet-Közép-Európában kiemelkedő teljesítményű. A hátrányos helyzetű gyermekekkel több szinten is foglalkozunk, hogy minél többen családi környezetben, nappali központok létrehozását támogatva. Ezt az idősek számára is szorgalmazzuk. E téren valamennyi partnerség fontos, és amikor kellett, kiálltunk azok mellett, akikre a hatóságok rászálltak.
Kulturális követeink
A beruházások, munkahelyteremtés mellett pedig ott vannak a kulturális eseményeink, programjaink, kiadványaink, pályázataink, amelyek az identitás erősítését szolgálják:
• A Hargita Megyei Kulturális Központ évente megszervezi a térség kulturális életének egyik legfontosabb eseményét, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, amely 2015-ben elnyerte a legjobb európai fesztiváloknak járó EFFE minősítést, és tagja a REMA európai régizene-hálózatnak. A fesztivál révén évről évre többen látogatnak el térségünkbe.
• A Székelyföld Napok októberi rendezvényei az egész székely közösséget megmozgató események, az együttműködést szorgalmazzák, ugyanakkor a Székelyföldi értékekre hívják fel a figyelmet. • A Nemzetközi Felolvasó maratonnak 2014 óta a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár a főszervezője, Hargita Megye Tanácsával együttműködésben. A programra való igényt és a közösségépítés fontosságát tükrözi, hogy három év alatt a mozgalomban részt vevők száma 16 ezerről több mint 30 ezerre növekedett, és magyar nyelvterületen a hét ország 115 településéhez további 5 ország több mint hatvan települése csatlakozott.
• A Hargita Kiadó is fáradhatatlanul munkálkodik szellemi örökségünk megőrzésén és folyamatos fejlesztésén, széles körű ismertetésén. Kiemelném a Székely Könyvtár kiadványait. A könyvsorozatból négy év alatt negyven kötet jelent meg.
• Fontos megemlíteni a Székelyföld kulturális folyóiratot is, amely az évek során Hargita megye egyik legfontosabb kulturális brandjévé vált. A folyóiratnak közel ezer előfizetője van.
• A székelység története című kötet megérte második, javított kiadását, ami önmagáért beszél.
• Egy másik programunkban négy szakembert kértünk fel, hogy felkutassa Székelyföld történelmi címereit, pecsétjei és zászlóit. Munkájuk nem csupán azt szolgálja, hogy minél szélesebb körben meg tudjuk ismertetni értékeinket és magát a székelységet, hanem azt is, hogy létrejöjjön egy olyan szabályozás, amely hosszú távon biztosíthatja a fejlődést oly módon, hogy a helyi jelleg is megmAradjon. A felsorolt beruházások, programok, kezdeményezések mind-mind az autonómiáról szólnak. És ehhez összefogás kell, amit már sokszor szorgalmaztunk. Szórványprogramunkkal ráadásul egy szélesebb körű összefogást valósítunk meg. Ugyanakkor keresni kell annak lehetőségét, hogy közös, magyar–román kiállás legyen jó néhány arra érdemes és mindannyiunkat érintő ügyekben, mert lehetséges. A Székelyföldi románság kérdésével, a Hargita megyei magyar–román viszonnyal többször is foglalkoztunk, előkészítve a jó együttélési kódexet.
Székelyföld fejlesztésében stratégiai jelentősége van a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karainak, így az intézménnyel több pontban is együttműködésre törekszünk. Egyebek mellett hagyományos termékek bevizsgálására alkalmas laboratóriumot működtethetne az egyetem, s az energiahatékony épületek témakörében is együttműködhetnénk.
Populizmus vagy közös megoldáskeresés?
Ezt a sok mindennel foglalkozást szokás akár populizmusnak nevezni, én viszont közös megoldáskeresésnek hívom (lásd még a konzultációt). Félreértés ne essék, nem cinikus megjegyzésnek szánom, de akik populizmust emlegetnek, valószínűleg nem értik, hogyan működnek a dolgok ebben az országban. A ma Romániájában jobban, eredményesebben lehet haladni, ha egy adott ügyben az érintettek egyetértenek intézkedéseinkkel, értik, mely lépés miért történik. Legtöbbször a „tömeg” nyomására el tudjuk érni, hogy a hivatali dolgozók erőt vegyenek magukon, és dolgozzanak, előkészítsenek és aláírjanak dokumentumokat annak érdekében, hogy haladjanak az elakadt ügyek még akkor is, ha a jelenlegi román jogszabályi környezet olyan, mint egy kalandparki túra biztosítókötél, sisak, háló nélkül. A Dâmbovița partján csak korrekciókra, toldozásra-foldozásra képesek, a román parlament mondhatni mellékintézmény lett, amely csak a tömeg nyomására próbál változtatni valamennyit, de inkább csak kullog az események után. Mi magunk, saját erőből kell elvégezzük a munkát, nem várva a „három B”-re. Természetesen a parlament továbbra is fontos, ezért keményen kell dolgoznunk, hogy a magyarság minél nagyobb számban képviseltesse magát az őszi választás után is. Csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy a választók már nem várnak, a kommunikációs eszközök gyors fejlődése hatására naprakészebb, pörgősebb döntéshozatalt várnak el, aminek bizonyos szinten meg kell felelnie a törvényhozásnak, kezdeményező módon, nem csak követve az eseményeket.
Ma már az emberek többet várnak el a politikusoktól, mint 10–15 éve, és a körülmények is változtak: elsősorban nem a törvények hiánya a gond, hanem azok értelmezése, alkalmazása, sőt legtöbbször az egymásnak ellentmondó szabályozás miatt akadnak igen komoly problémák. Éppen ezért az érdekeltek bevonása egy-egy ügy részleteibe (lásd például az egyik útfelújítás esetében) nagyon fontos. Úgy lehet hatékonyan végezni a munkát, ha az érintetteknek segítünk megérteni az adott problémát, és ennek nyomán akarják az általunk vázolt megoldást.
A területi irodáink is a közös megoldáskeresésben segítenek. A lakosság irodáink iránti bizalmát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az évek során már közel 17 ezren fordultak hozzánk különböző területeken felmerülő problémáikkal. A földek ügye, utak és hidak, egyházi, oktatási és szociális problémák csupán töredékei azoknak a témaköröknek, amelyekkel kapcsolatosan felkeresik kollégáinkat. Emellett mintegy 700 petíciót nyújtottak már be kirendeltségeinkhez, és büszkén mondhatjuk, hogy az esetek több mint 90 százalékában megoldást találunk a felmerülő problémákra. Live streames fogadóóra
Az idei EU Táborban Facebook-királynak neveztek, de más körökből hallottam azt is, hogy né, a populista, már a Facebookon is nyomul élő videós közvetítéssel. Pedig szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló, a világ legtermészetesebb dolga, hogy élő videóval jelentkezem az internetes közösségi oldalon, mert olyankor azonnal kérdezhetnek tőlem az érdeklődők, a megye legtávolabbi sarkából is. Az online konzultációm alapján is úgy látom, a legújabb kommunikációs eszközök használata fontos a választóknak is a politikussal való kapcsolattartásban, ajánlom kollégáimnak. Szerintem az csak jó, ha a politikusnak a hivatalos fogadóórákon kívül is alkalma van beszélgetni a választóival. Aki erre azt mondja, hogy populizmus, az lenézi a választókat. Ma már annyi óra nincs fogadóórára, hogy elég legyen. Hozzám naponta ötvenen jelentkeznek be, hogy fogadjam őket, talán utasítsam el őket, vagy találjunk rá megoldást. Mi találtunk, de keresünk más lehetőséget is. Akinek van ötlete, kérem, jelezze.
Saját lábra kell állnunk!
Tehát mint már említettem, olyasmivel kell foglalkoznunk, aminek van az emberek számára is kézzelfogható eredménye, értelme, hosszú távú hatása. Az élet számos területén folytatni kell a munkát, például azért, hogy a kitermelt fát minél nagyobb arányban itthon dolgozzák fel, és feldolgozva értékesítsék – ezáltal ugyanis munkahelyek jönnek létre –, vagy épített örökségünkért, a hagyományos falukép megőrzéséért, székely kapuink megmentéséért, a fából való építkezés bátorításáért, amiknek köszönhetően több turista érkezhet térségünkbe – mindezek a saját lábon állás esélyeit növelik.
Ugyanezt a célt szolgálja a műemlékvédelmi programunk és a Modern Székely Ház program egyaránt. Szándéknyilatkozat született arról, hogy a döntéshozó politikum, az építész/örökségvédő szakma és a civil szféra együttműködik a Székelyföldi értékek megőrzésében, ami azt jelenti, hogy elkészülnek a településenkénti helyi védettségi listák és a helyi értékvédelmi rendeletek, folytatódik a Modern Székely Ház pályázat, lépéseket teszünk a hagyományőrző, de korszerű faluképbe illő épületek megóvása érdekében, valamint az örökségvédelmi képzés, az oktatás és a társadalom bevonása ügyében. Cselekvési terv készült az épített és táji értékek megőrzésére, melyben a szakma, a politikum és a civil szféra hosszú távú feladatai jól körvonalazhatóan szerepelnek. A legfontosabb irányelveket chartában fogalmazták meg a szakemberek. A fentiek érdekében készült el műemlékvédelmi stratégiánk. Épített örökségünket védjük akkor is, amikor a gyergyószárhegyi Lázár-kastély közösségi rendeltetésének visszaállításáért harcolunk.
Az embereknek munkahely kell, a falvaknak fejlesztés kell, ezzel kell foglalkozni. Szoktam emlegetni – Böjte Csaba ferences szerzetestől kölcsönözve a gondolatot –, hogy a kevesebb cirkusz, több munka jegyében dolgozunk, mert nem hiszünk abban, hogy a perek, cirkuszok előbbre vinnének – azok csak növelik a közösség kudarcérzetét. Ahol konfliktus van, ott a fiatalok rendszerint nem kapnak kedvet a családtervezéshez.
Figyelmeztető választók
A politizálásra térve: amikor arról beszélek, hogy meg kell nézni, mire fordítjuk a legtöbb energiát, akkor értem ezt például az oktatási törvény alkalmazása vagy a zászlótörvény körüli hercehurcára. Vigyáznunk kell, nem szabad belesétálnunk azokba a csapdákba, amelyeket a magyar–román konfliktus gerjesztésében érdekelt körök gerjesztenek. Mindezek tükrében egy következő alkalommal alaposabban meggondolandó a kormányra lépés, amit korábban a fenti két törvény miatt vállaltunk, mert az eredmény nulla. A zászlótörvény alapján vetetik le a lobogót, és ha a minisztérium nem bólint rá egy zászlós tervezetre, akkor az a jogszabály nem ér semmit. Az oktatási törvényt sem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, továbbra sem...
Többször komoly figyelmeztetés érkezett a választók részéről, amit komolyan kell venni. (Konzultációim a különféle témakörökben: ifjúsági, kikapcsolódás, érettségi-kisérettségi eredmények, árvizek, rendezvények, gyermekek továbbtanulása, választási részvétel.) A részvételi arányban és a leadott szavazatokban mutatkozik meg, mennyire értékelik egy politikus munkáját, és a választók nagyfokú lemorzsolódása mutatja, ha rossz irányba haladunk.
Ha elvermeljük magunkat mi, politikusok, mint az a bizonyos japán katona, aki évtizedek óta várta az amerikaiak támadását az őserdőben, mert nem szólt neki senki, hogy a háborúnak rég vége van, akkor nem vesszük észre, hogy az élet túllépett rajtunk. Ezért mondtam a fiataloknak nemrég, az EU Táborban, hogy kérjék számon a politikusoktól, dolgoznak-e legalább napi nyolc órát úgy, hogy annak értelme is legyen. Én e számonkérésnek elébe megyek, jelen írásommal azt próbálom elmagyarázni, aminek jegyében eddig is dolgoztam.
Vannak, akik a beolvadástól féltenek bennünket, pedig az anyaországon kívüli magyarlakta térségek közül egyedül Székelyföld az a térség, ahol növekszik a magyarság etnikai aránya. Hargita megyében, aki a beolvadástól fél, ennek veszélyéről regél, annak nem tudok mást mondani, mint azt, hogy hallucinál. Én azt látom, hogy az emberek teszik a dolgukat, az egyházak is teszik a dolgukat, a különféle önszerveződő közösségek, valamint a politika úgyszintén, de sajnos vannak olyanok, ahhoz a bizonyos japán katonához hasonlóan, akik elvermelték magukat napjaink realitásai, kihívásai, problémái elől, és nem akarják elfogadni azt, hogy nem a látványos nagy harcok idejét éljük, hanem a kevésbé látványos, kitartást, egymásra odafigyelést, sok türelmet és kölcsönös bizalmat igénylő közösségépítés korszakát.
Hosszúra sikeredett írásomat azzal a kérdéssel zárnám, amelyet az írásom elején feltettem, és amelyet mások is sokszor feltettek, de soha meg nem válaszoltak: ha holnap Bukarest nyakon öntene bennünket a területi autonómiával, akkor mi változna, mi lenne az, amit másként csinálnánk, mint most. Ami Hargita Megye Tanácsát illeti, szerintem semmi érdemi változást nem jelentene, mert területi autonómia ide vagy oda, a jelenlegi román törvények, amelyek az élet ezer dolgát szabályozzák, ugyanúgy érvényben mAradnának, azok a törvények, amelyek ma az európai uniós alapelvnek számító helyi autonómia elvét az élet számos területén kiüresítik. Hiába hoznánk létre akármilyen autonómiatanácsokat, és gyűléseznénk naphosszat, a dolgok ugyanúgy mennének, mint most. Azt kell látnunk, hogy sokkal nagyobb a baj annál, mint ami egy területi-közigazgatási jogszabály módosításával javítható lenne, értve ezalatt akár egy Székelyföldi területi autonómiát létrehozó jogszabály-módosítást. Tegnap a televíziók azzal voltak tele, hogy a szenátusi elnök a gépjárművezetői engedélye érvényességének meghosszabbítása céljából megkerülte az 1000 (nem elírás, ezer) főből álló sort. A 21. században, az IT-sok tízezreit foglalkoztató országban itt tartunk, ezer fő áll sorban egy igazolványért. És ez van az adók befizetésénél meg mindenhol, állnak az emberek sorban, miközben sok száz millió eurót elpalltak mindenféle szoftverfejlesztésekre kézzelfogható eredmény nélkül. De vegyünk egy másik területet. A törökök kiűzése után az osztrák adminisztráció néhány évtized alatt öszvérrel, mérőléccel és mindenféle kezdetleges eszközzel a felszabadított területeket felmérte, telekkönyvet készített. Pontos, precíz telekkönyvezésen esett át a Partium, a Bánság meg Erdély. Mi van ma? Nagy semmi. Két-három évente előáll valaki, hogy most már tényleg telekkönyvezni kellene a földeket, és megnézni, hogy mi hol van, és azzal nagyjából annyi. Akkor, amikor lassan Mari néni is GPS-es telefonnal járkál a faluban.
Ezek a problémák, és ilyenekből ezer van, amely megnyomorítja az emberek mindennapi életét, nemzetiségtől függetlenül. Nekünk ezekkel kell foglalkoznunk most, nem a magunk kis különszámát danolásszuk úton-útfélen, amellyel egyébként is egy dolgot értünk el mostanáig: azt, hogy a lassan száz éve folyó Bukaresti pénzszivattyú meg mindenféle centralizálás, bürokratizálás ellen tiltakozni szándékozó temesváriakat, kolozsváriakat, brassóiakat, nagyszebenieket a Bukaresti média és a mögötte álló (pártállástól függetlenül, a jelenlegi állapotok megőrzésében érdekelt) Bukaresti politikusok időnként elhallgattassák azzal, hogy vörös posztóként lobogtatják előttük területi autonómiás követeléseinket.
Természetesen mindannyian akarjuk a területi autonómiát, ezért is dolgozni kell, és persze hogy fontos a Bukaresti törvényhozás meggyőzése erről. Tehát nem akarom elbagatellizálni a témát, egy ilyen struktúrában minden könnyebb és egyszerűbb lenne. Saját, térségre vonatkozó szabályokat lehetne hozni az élet több területen való megszervezésére, ez lenne a kívánatos és fontos helyzet, ám addig is, amíg ezt elérjük, dolgozni kell. Minden közösségi összefogással, saját erővel kifejtett munka erről, a saját ügyeink kezeléséről szól. Ellenkező esetben jelentős számú elvándorlással kell számolnunk térségünkben.
Vannak bajok tehát, de azért a cikkem szerintem mégis arról szól, hogy vannak lehetőségek, és lehet elérni eredményeket, csak akarni kell dolgozni.
Borboly Csaba
A szerző Hargita Megye Tanácsa elnöke.
Transindex.ro

Mitől esik le a kereszt a templomtoronyról? (Beszélgetés Puskás Bálint nyugalmazott alkotmánybíróval)
Egy hónapja a nyugdíjasok sorát gyarapítja a Sepsiszentgyörgyi Puskás Bálint. A volt alkotmánybíróval a testület szerepéről, belső harcairól és a romániai jogbiztonság ingatagságáról is beszélgettünk.
– Már régebbtől hangoztatta: fontos, hogy továbbra is legyen magyar tagja az Alkotmánybíróságnak. Miért? – Nem csak hangoztattam, de az elmúlt fél évben rengeteget is dolgoztam, hogy így legyen. Egy ideig úgy tűnt, hogy nem fog menni, a két nagy román párt ugyanis teljes mértékben rá akarta tenni a kezét az Alkotmánybíróságra. A parlament alelnökének leváltása után kialakult konjunktúrában azonban az SZDP felvállalta kérésünk támogatását, így kerülhetett a helyemre Varga Attila. Nem annyira a RMDSZ-érdekérvényesítés szempontjából fontos ez, hiszen az alkotmánybíróknak nem politikai elvárásoknak kell megfelelniük. Amikor fél éve a moldovai és havasalföldi szabad gazdák legelőket-erdőket tömörítő közbirtokosságai elhagyásának törvényességi alapját tárgyaltuk – ez a mi közbirtokossági fogalmainktól abban tér el, hogy ők saját birtokaikkal álltak be a közösségbe –, felmerült az erdélyi magyar közbirtokosságok ügye is. Ha nem vagyok akkor ott, nem lett volna, aki elmagyarázza az alkotmánybíróknak a különbséget, s az eredeti törvény a mi közbirtokosságaink felszámolásához is vezethetett volna.
– Mi volt a legfőbb érve?
– A létrehozatal elve: a mi közbirtokosságaink az osztrák császári ajándékozásból származó területekből jöttek létre. Hasonló eset volt a Kolozsvári Erdélyi Magyar Egyesület jogutódlása, amikor újra csak az EME létrejöttének, az eredet történelmi hátterének megvilágítása győzte meg az alkotmánybíróságbeli kollégákat. De összességében is hasznosnak tartották, hogy van valaki közöttük, aki másképp gondolkodik, más logika vezérli. A másképp gondolkodás presztízsét amúgy elődöm, Kozsokár Gábor teremtette meg, s biztos vagyok benne, hogy Varga Attila is tovább képviseli. – Az alkotmánymódosítási törvényszöveg véglegesítése esetén azonban ez sem bizonyult eredményesnek… – A végeredményt tekintve valóban nem. Pedig tizenkilenc oldalas különvéleményt fogalmaztam meg, amit a kollégáim megértettek, de nem fogadtak el. Például azt a passzust, amelyben arról rendelkezett volna, hogy a kisebbségi kérdésekről szóló törvények esetében kötelezően ki kell kérni a kisebbség véleményét. Vagy hogy a tartományokon belül létre lehessen hozni olyan altartományokat, ahol a kisebbségek többségben legyenek – ezt sem fogadták el. Igaza van, Puskás bíró úr, de ezt nem szavazhatjuk meg. Ha jelen vagy, el lehet érni eredményeket, ha nem, esélyed sincs. A tanügyi törvény esetében sikerült jelentős javításokat eszközölni, bár ha a tekintet ölni tudott volna, biztosan nem élem túl azt az ülést.
– A különböző országok alkotmánybíróságai közötti kapcsolattartásban jut-e szerep a magyar tagnak?
– Nemrég másodmagammal vettem részt egy rigai konferencián. Az asztalon a román zászló mellett a következő két névtábla állt: Puskás V. Zoltán és Benke Károly, utóbbi segédbíró az Alkotmánybíróságon. Úgy fényképeztek bennünket, mint valami turisztikai látványosságot, a lengyelek meg is jegyezték, hogy milyen két jellegzetes román név. De én írtam a testületek három évenként rendezett, legutóbb Rio de Janeiróban tartott találkozójára a román jelentést. Talán nem kell mondanom, hogy Rióban a Puskás név mindenkinek ismerősen csengett, természetesen nem nekem köszönhetően. – És ebben a magyar jelenlétben mennyi a kirakatjelleg?
– Amíg politikusként dolgoztam, én is nagyon éreztem a hasonló reprezentációk kirakatjellegét. A Szenátus alelnökeként több uniós előcsatlakozási tárgyaláson vettem részt kirakatbábuként: menjél te, jól fest, hogy magyar van.
Az Alkotmánybíróságon akadémikusabb a légkör, a reprezentálásra való felkérés az egyén értékének szól. Az európai testületek 2011-es, általunk rendezett konferenciáján én voltam az általános jelentéstevő. Pedig akkor Románia látta el a soros elnöki teendőket is a testületben. – MAradt-e lebegésben olyan téma, amit nehéz szívvel hagyott Bukarestben?
– Igen, meggyőződésem szerint azért nem hoztak még döntést az egyneműek házasságkötésének ügyében, mert az én álláspontom ellenkező volt, és meg akarták várni a távozásomat. A helyzet roppant éles szavazást ígér, az ellenvéleménynek pedig nyoma mArad a döntés után is. – Hogyan alakította az idő a román Alkotmánybíróságot?
– A tagok szakmai felkészültsége mindig jónak volt mondható, és az is tetszik, hogy a tagok között vannak elméleti és gyakorlati szakemberek egyaránt, tanári, ügyvédi, ügyészi, bírói előélettel. Ez a szakmai elegy többnyire jó döntésekhez vezetett. A testület politikai befolyásolásának szándéka azonban mindig is létezett, hol többé, hol kevésbé érezhetően. Traian Băsescunak sikerült elérnie, hogy egy időben öt tag is igyekezett képviselni az ő, illetve pártja érdekeit. Most nincs ilyen, a személyi cserék, a pártok átalakulása kiegyensúlyozottá tette a testület összetételét. Persze kísérletek mindig vannak egyik vagy másik bíró „megszerzésére”.
– Önt nem próbálták befolyásolni?
– Nem állítanám, azt viszont kijelenthetem, hogy soha nem cselekedtem meggyőződésem ellen. Először akkor esett le a kereszt a templom tetejéről, amikor a nyugdíjak csökkentéséről szóló törvényről azt mondtam, hogy alkotmányellenes – holott akkoriban még kormányon volt az RMDSZ. A román sajtóban 2009 és 2013 között úgy szerepeltem, mint a magyar, aki a piros gomb fölött rendelkezik. A román demokrácia sorsa a magyar Puskáson múlik, jelent meg többször is. Fenyegető leveleket is kaptam ebben az időszakban. A szövetség részéről viszont soha egyetlen kísérletre sem került sor, és szemrehányást sem kaptam, ha netán az alkotmánybírósági álláspontom nem egyezett a kormánypárti RMDSZ álláspontjával.
– Milyen viszonyban áll a testület a korrupció, szervezett bűnözés és terrorizmus elleni, feddhetetlenségi, hírszerző típusú szervezetekkel?
– Voltak találkozási, esetenként súrlódási pontjaink, legtöbb esetben – sajnos, nem mindig… – az alkotmánynak, az emberi jogoknak megfelelően jártunk el. Döntésünk után a Feddhetetlenségi Ügynökség tevékenysége egy időre le is állt, mivel alapjaiban kellett újrafogalmazniuk törvénytervezetüket. Más kérdés, hogy a második változatot már senki sem merte megtámadni. És aztán jöttek ellenünk is az antikorrupciós, feddhetetlenség-ügynökségi átvilágítások, amit nyugodtan nevezhetünk megfélemlítési kampánynak is. De az Alkotmánybíróság összességében ilyen körülmények között is képes volt megmAradni az alkotmányosság alapkövének.
– Mivel dicsekszik majd leginkább az alkotmánybírói időszakából?
– A nyugdíjcsökkentés érvénybe léptetésének megakadályozása azért kívánkozik a lista elejére, mert emberi és hitbéli meggyőződésem alapján mindig is az elesettek pártján álltam. Ama döntést követően egyfajta nyugdíjügyi szakértővé váltam, az Alkotmánybíróságon a későbbiekben mindig én írtam ebben a témában a döntési javaslatot. Odáig jutottam, hogy már a munkaügyi miniszter is konzultált velem a szociális juttatásokkal kapcsolatos tervezetek ügyében. Arra is büszke vagyok, hogy az alkotmánymódosítási törvénnyel kapcsolatos tizenkilenc oldalas különvéleményemben felvetettem: ha 1848-ban történelmi tettként kezelték a kisebbségek önrendelkezési jogának megfogalmazását, miért ne szerepelhetne ez napjaink román alkotmányában is. Ezt követően a román sajtóban felhívást is megfogalmaztak, hogy indítsanak eljárást ellenem államellenes cselekedetre való izgatás ügyében, így aztán közel két éven át zajló kivizsgálás folyt ellenem, amelyet csak 2016 februárjában zártak le.
– És mi van a másik serpenyőben?
– Sajnos, több esetben politikai töltetű döntésekben kellett részt vennem, ha még ellenvéleményt is fogalmaztam meg. Van egyébként kolléga, aki arra buzdít, hogy adjam ki kötetben az alkotmánybíróként megfogalmazott különvéleményeimet. Azt is nehezen viseltem, hogy az Alkotmánybíróságban is sokszor eluralkodott a román hivatalokban uralkodó azon nézet, miszerint nekünk mindent szabad, azt csinálunk, amit akarunk, mert mi vagyunk az erősek. – A barikád mindkét oldalát megjárt, politikai pályát is befutó jogászként milyennek tartja a mai romániai jogbiztonságot?
– Ingatagnak. Elsősorban azért, mert az európai átlaghoz képest rengeteg törvényünk van, amelyek igen sűrűn változnak, s közben a törvények minősége többnyire gyengül, mivel eleve és tudatosan úgy szövegezik meg, hogy könnyen értelmezhetők legyenek. Ma is húsz, általam előterjesztett törvény van érvényben, közülük később mégis alkotmányellenesnek voltam kénytelen nyilvánítani a szövetkezeti törvény egyik megfogalmazását, amelyet még a barikád másik oldalán az általam képviselt társadalmi réteg érdekének megfelelően fogalmaztam meg szenátorként. A hangsúly azonban a jóhiszeműségen van, mert sokan bizony a pillanatnyi konjunktúrát kívánják kihasználni, míg a kontrollszervek rá nem jönnek a dolog kifogásolhatóságára. Az értelmezhetőség pedig súlyos visszásságokat és sérelmeket okozhat, és így aligha beszélhetünk jogbiztonságról.
PUSKÁS BÁLINT
Nyugalmazott alkotmánybíró, 1949. április 19-én született Szovátán. Alkotmánybírói mandátuma 2007-től 2016 júniusáig tartott. Előzetesen jogtanácsosként, majd ügyvédként tevékenykedett a Kovászna megyei Ügyvédi Kamara keretében. 1996 és 2007 között az RMDSZ szenátoraként vett részt a törvényhozásban, a parlament gazdasági, ipari és szolgáltatói bizottsága, a privatizálási és jogi bizottság, 2001-től pedig a költségvetési és pénzügyi bizottság tagja volt. 2001 és 2004 között a szenátus alelnöke, előtte a felsőház titkáraként dolgozott. Több mint 50 törvénymódosítás kezdeményezője. A Máltai Lovagrend tagja, a Román Érdemérem lovagi fokozatának tulajdonosa. Nős, egy gyermek apja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. Részletek
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EMI-tábor – A titkosszolgálatok és a meghurcolt fiatalok ügye
Áthatotta az elmúlt fél év hangulatát Beke István és Szőcs Zoltán ügye, amikor is két fiatalt terrorizmus vádjával elvitt a Szervezett Bűnözés és Terror Elleni Igazgatóság (DIICOT) mindenféle alapos vád nélkül, majd hónapokat töltöttek előzetes letartóztatásban, jelenleg pedig házi őrizetben vannak. „Azért választottuk ezt a felállást az előadásra, mert közösen sikerült már egy tüntetést szerveznünk szolidaritásunk kimutatandó a két fiatal irányába, mindezt pedig a helyhatósági választások kampányidőszakának közepén” – mondta Sorbán Attila Örs. Hozzátette: az említett tüntetésen nemcsak civil szervezetek, hanem pártok képviselői is részt vettek, megmutatva, hogy nemcsak üresen beszélnek a kisebbségi érdekvédelemről, hanem lehet rájuk számítani.
Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője kifejtette, amikor kezdődött a terrorhullám a HVIM-esek ellen, akkor nem látták az egész képet, viszont mostanra összeállt: egy élő példa, hogyan működik karöltve a román titkosszolgálat ( SRI) és a média. Mint magyarázta, szépen fel volt építve a történet, eleinte csak találgattak a médiában is, negyven bombáról és több terroristáról volt szó, percről percre manipulálták az embereket. „Amikor Szőcs Zoltánt is elvitték, már vártuk, hogy mi következünk” – tette hozzá Tóth Bálint, egyik tagjuk például fenyegető szöveges üzenetet is kapott egy ismeretlen telefonszámról. Hosszú távon az lehet az ügy jelentősége, hogy amikor az autonómia ügye magasabb szintekre jut, akkor azt minél hamarabb tudják lesöpörni az asztalról: a terrorista székelyek helyzetét nem tárgyalják.
Szőcs Csongor csupán testvére, Zoltán helyzetéről beszélt, ugyanis Beke István tárgyalásán tanúskodik. Kiemelte, hogy elsőfokú tanúja Bekének, ám eleinte ki sem hallgatták őt, csak azokat, akiktől a vádakat alátámasztó információkat reméltek. Mint ismeretes, a házkutatások alkalmával magyar és Árpád-sávos zászlókat, Wass Albert-köteteket foglaltak le. Bukarest előtt 10 kilométerrel megálltak, és egy tiszt utasításai alapján elgyakorolták egy terrorista elfogását Romániában – mesélte Szőcs Csongor. „Az ilyen komoly terroristákat pedig hogy lehet, hogy hazaengedték házi őrizetbe?” – tette fel a kérdést Szőcs, aki tájékoztatott: a romániai jogtörténetben nem történt soha olyan, hogy ebben a fázisban hazaengedték volna a gyanúsítottat. „Három tárgyalásra engedtek be minket, az ott levő emberek, az ügyészen és a bírón kívül, mind kacagtak a vádon.” A házkutatáskor lefoglalt tárgyak egy részét visszaszolgáltatták, ám a zászlókat és a köteteket például nem, arra hivatkozva, hogy ezek a fő bizonyítékok. Szőcs ugyanakkor hozzátette, Beke István terrorizmus vádjával, míg Szőcs Zoltán terrorizmusra való felbujtással van vádolva; két állítólagos bűncselekményről van szó, ezeket mégis egyként kezelik a bíróságon.
Az ügyvéd keresése sem volt egyszerű: a jogászok mind visszakoztak, többen családi programra hivatkozva, de volt, aki szemükbe mondta, hogy nem vállalja az ügyet, mert fél. Végül Rozsnyai Sándor ügyvéd vállalta el a munkát – mondta Szőcs Csongor. Elmagyarázta: az elmúlt fél évben nehéz anyagi helyzetbe kerültek a meghurcoltak családjai, most ebből próbálnak kilábalni.
Tőke Ervin, a Minta elnöke elmondta, közösségi ügyről van szó, amelynek súlyos következményei vannak és lehetnek az egész magyar közösségre nézve: a román állam félelmet kelt az emberekben, így akarva megakadályozni, hogy a magyar ügyet felvállalják.
„Politikusokra van szükségünk, nem utászokra” – jelentette ki Sorbán Attila Örs, aki úgy vélekedett: olyan kisebbségi érdekérvényesítésre van szükség, amely megakadályozza a hasonló helyzetek kialakulását. Az elkövetkező időszakban az a célja a már említett szervezeteknek, hogy nyomást gyakoroljanak az erdélyi magyar politikusokra: vállalják fel a hasonló ügyeket, nemcsak a magyar, hanem a román közösség és hatalom előtt is. Ha ezt nem teszik meg, arra kérik a választókat, hogy az őszi választások alkalmával fontolják meg, szavazatukkal támogatják-e a parlamentbe való bejutásukat – zárta gondolatait az EMI vezetője.
Az erdélyi magyarság és a titkosszolgálat: a Szekuritátétól a SRI-ig címet viselő kerekasztal-beszélgetésen Gergely István így határozta meg a világnézetek kizárólagosságán alapuló rendszerek működését: „Tudósok és egyenruhát viselők egymást kiszolgálják.” A Szekuritátét illetően elmondta: a katolikus egyházban is „áldásosan” fejtette ki tevékenységét a román titkosszolgálat, és ennek a mára is kihatása van. Az előadó kijelentette: a hatalom részéről még néhány évvel ezelőtt is hasonló módszereket tapasztalt, mint a kommunizmus idején: igyekeztek tudomására hozni, hogy mindent tudnak róla, ezáltal pedig megfélemlíteni. A közösségnek a félelem feloldására kell törekedni – vélte Gergely István.
Szabó Gyula kifejtette: Magyarországon még ma is sokan elbuknának, ha a múlt komoly feltárására sor kerülne. Rendszerváltás helyett csak egy hosszúra nyúlt átmenet kezdődött el, ami napjainkban is tart; az előző rendszer besúgói, ügynökei közül sokan ma is magas beosztásban vannak – mondta az egyháztörténet kutatója. „Meg kell húzni a vonalat a diktatúra és a demokrácia között. Nem lehet, hogy aki a diktatúrát kiszolgálta, az a demokráciát is szolgálja” – jelentette ki Szabó Gyula, aki azt javasolta: nyilvánossá kell tenni az aktákat, és általános átvilágítást kell végezni, nem csak egy-egy emberen kérni számon a múltját.
Közlemény
Erdély.ma

Vallásszabadság Romániában: papíron igen, a valóságban nem
Az emberi jogok érvényesítéséről szóló országjelentésnek Romániával foglalkozó negyven oldalán az Egyesült Államok külügyminisztériuma bőségesen foglalkozott a romániai magyar kisebbség jogsérelmeivel.
A jelentésben szót ejtenek a magyar nyelv hivatalos használatának tiltásáról, a kétnyelvű helységnévtáblák hiányáról, az önálló, állami finanszírozású magyar egyetem alapításának elutasításáról, a székely zászló és egyéb Székelyföldi szimbólumok tiltásáról, a csángóföldi magyar oktatás akadályoztatásáról, valamint az egyházi és közösségi ingatlanok restitúciójának késlekedéséről.
Igaz, Washington óvatos volt: mindezt nem állította határozottan, hanem csupán úgy közölte, hogy erre panaszkodik a romániai magyarság érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ.
Lassú az elkobzott javak visszaszolgáltatása
Az amerikai külügy a romániai vallásszabadság betartását elemző, nemrégiben megjelent jelentésében is úgy fogalmaz, hogy habár a romániai törvénykezés és maga az alkotmány is szavatolja a teljes vallásszabadságot, védi a vallási kisebbségeket – így például azok állami támogatásban részesülnek –, a román hatóságok nem minden esetben tartják tiszteletben a vonatkozó jogszabályokat.
A jelentés hangsúlyozza, hogy bizonyos állami megszorítások miatt egyes vallási csoportokat nem ismernek el az országban, és akadályozzák az 1940 és 1949 között elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását. Erre példaként elsősorban a görög-katolikusok hozza fel, akik több templomukat mindmáig nem kapták vissza, mivel a hatóságok nem hajtották végre a bírósági döntéseket. Az ortodox egyház befolyására egyébként a helyi hatóságok igyekeztek megakadályozni a nem ortodoxok ortodox temetőkbe történő temetkezését.
Erre elsősorban a görög-katolikusok és a hetednapi adventista egyház képviselői panaszkodtak. Szó esik arról is, hogy az ortodox egyház nyomást gyakorol mind az oktatási tárcára, mind pedig az iskolákra a vallásórák kötelezővé tétele érdekében.
Meggyalázott zsinagógák, fasiszta vezetők ünneplése
A jelentés szerzői dicsérően szólnak arról, hogy a román kormány igyekszik gyakorlatba ültetni a Nemzetközi Holokauszt Bizottság ajánlásait, és az iskolai programokba belefoglalta a holokauszt tanulmányozását is. Azt viszont megállapítják, hogy 2015-ben az alkotmánybíróság elutasította azt az új törvényt, amely lehetővé tette volna az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatásának elsőbbségét a holokauszt túlélői számára. A román kormány ugyanakkor azon van, hogy mégis érvényt szerezzen ennek a törvénynek.
A tavalyi év alatt több antiszemita megnyilvánulás is volt Romániában. Zsinagógákat szentségtelenítettek meg, voltak, akik tagadták a holokausztot, bizonyos szervezetek egyszersmind ünnepségeken emlékeztek meg a vasgárdista mozgalom fasiszta vezetőiről.
A jelentés kitér arra is, hogy Bukarestben hatalmas mecset épülne, amely nagy ellenkezést vált ki a lakosság körében. Így például sertésfejeket dobáltak a mecset építésére kiszemelt területre, sertést legeltettek, keresztekkel tűzdelték tele a telket.
Az amerikai Külügyminisztérium jelentése leszögezi: az Egyesült Államok Bukaresti nagykövetsége nem egy alkalommal kifejezte aggodalmát a román illetékeseknek az egyházak elkobzott javainak lassú visszaszolgáltatása miatt, és bár értékelte a kormány korábbi eredményeit, sürgető feladatnak tartotta a holokauszt borzalmainak teljes elismerését, a holokauszt iskolai oktatásának további javítását.
Személyes találkozók
A Bukaresti amerikai nagykövetség valamint az amerikai Külügyminisztérium tagjai több alkalommal is találkoztak a görög-katolikus egyház vezetőivel, akikkel egyházuk és az ortodox egyház közötti kapcsolatok javításáról tárgyaltak, ez alkalommal szóba kerültek a két egyház közötti incidensek is.
Az amerikai nagykövetség képviselői többször is találkoztak a zsidó közösség, a zsidó szervezetek vezetőivel. A nagykövetség a megbeszélések során külön kihangsúlyozta, hogy Washington határozottan támogatja az antiszemitizmus leküzdéséért folytatott harcot.
A nagykövetség tagjai ugyanakkor a romániai muzulmán közösség képviselőivel közösen a vallási toleranciát szorgalmazó számos rendezvényen vettek részt – zárul az Egyesült Államok Külügyminisztériumának a vallásszabadság betartásának helyzetét elemző jelentése.
Bogdán Tibor
Transindex.ro