Így szüntették meg a Magyar Autonóm Tartományt
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben.
Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós
origo.hu
Székelyhon.ro

Több száz pedagógus tüntetett Bukarestben a parlament előtt
A tanügyi szakszervezetek több száz tagja tüntetett hétfőn Bukarestben a parlament előtt, fő követelésük, hogy az oktatásra fordítsák a GDP 6%-át.
A Spiru Haret és Alma Mater szakszervezetek tagjai azt skandálták, „6%-ot!”, „Szolidaritást!” és „Le a bürokráciával!”, egyesek köztük a kisjövedelmű tanárok képviseletében „627 és 715 lej között” feliratú táblákat tartottak.
A tüntetők vuvuzelákkal és sípokkal igyekeztek felhívni követeléseikre a figyelmet.
A tanügyi szakszervezetek az oktatási törvény módosítását is kérik, emellett egy külön törvény megalkotását a tanügyben dolgozók fizetésszabályozásáról, az oktatás bürokrácia- és politikamentesítését, valamint a helyettesítő tanerők és nem oktatási tevékenységgel foglalkozó tanügyi alkalmazottak állásai befagyasztásának megszüntetését. A tanügyi szakszervezetek folytatni kívánják a tiltakozó akciókat, és – amennyiben kéréseiket nem teljesítik – a tanév befagyasztásával fenyegetőznek.
A Szabad Tanügyi Szakszervezetek Föderációja november 6-ra nagygyűlést szervez, amelyre több mint 10 ezer pedagógust várnak.
Marius Nistor szakszervezeti vezető kijelentette, a legfőbb követeléseik nem találtak megoldásra, bár elkezdődött egy társadalmi párbeszéd; a sztrájkkal azt akarják megmutatni a politikusoknak, hogy, ha azokat nem is érdekli a több mint 3,5 millió diák és a több mint 350 ezer tanügyi alkalmazott sorsa, őket viszont érdekli.
nyugatijelen.com / Mediafax
Erdély.ma

Aki alakíthatta a történelmet
– beszélgetés Király Károllyal, Kovászna megye egykori párttitkárával –
Király Károly közelmúltunk azon kevés politikai személyiségei közé tartozik, akik elvi meggyőződésből és népük szolgálatának feltett szándékával váltak a román kommunista hatalom részesévé. A magas tisztség és a vele járó előjogok gyakorlása sem tudta megfertőzni őket, sőt, amikor rádöbbentek, hogy a kezdetben ígéretesnek tűnő népi demokrácia helyét parancsuralmi rendszer és személyi kultusz veszi át, felálltak kényelmes bársonyszékeikből, és szembefordultak az önkényuralommal. Magatartásuk és tetteik az erdélyi magyarság jelenét és jövőjét egyaránt meghatározták. Az 1968-as közigazgatási átszervezés során megalakított Kovászna megye egykori vezetőjével Székelyföld múltjáról és jelenéről beszélgettünk.
– Ön szerint mi vezetett Románia 1968-as területi és közigazgatási felosztásának átszervezéséhez?
– A Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésének a nyíltan soha be nem vallott, de annál határozottabb szándéka, mely kivitelezésének első lépései már 1960-ban, Gheorghiu Dej pártfőtitkár vezetése alatt megtörténtek. Leválasztották a Magyar Autonóm Tartományról Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat, három, többségükben románok lakta területet pedig hozzá csatoltak, ezzel nagymértékben megváltoztatva a Maros–Magyar Autonóm Tartománnyá átkeresztelt közigazgatási egység nemzetiségi összetételének arányait.
– Melyek voltak a megyésítés előkészítő lépései?
– 1967 őszén politikai hadjáratot indítottak Székelyföld területi felosztása érdekében. Elképzelésük szerint a történelmi Marosszék, a már említett román területekkel együtt Maros megyét alkotta volna. Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajont, valamint Kovászna városát, Zabolát, Maksát, Dálnokot, Málnást, Nagybacont, Zágont, Bodzafordulót és egész Erdővidéket Brassóhoz, míg Tölgyest és a Gyilkos-tavat Bákó megyéhez kellett volna csatolni, a maradékból pedig létrehozták volna Hargita megyét.
– Minek köszönhető, hogy a keménykezű, ellentmondást nem tűrő kommunista hatalom mindezt végül mégsem tudta megvalósítani?
– Az összefogásnak. Annak, hogy a nép egységesen és határozottan lépett fel a bukaresti szándékok meghiúsítása és saját akaratuk érvényesítése érdekében.
– Hogyan lehetett ezt elérni?
– A helyi politikai vezetők felosztást ellenző állásfoglalásával, mely mögé – a velük egyetértő és elképzelésüket támogató értelmiség meggyőző munkája következtében – a városiak és vidékiek egyaránt felsorakoztak. Meg kell említenünk továbbá, hogy az összefogás magját képező vezetőréteg egységes álláspontjának kialakításában óriási szerepe volt Fazakas Jánosnak, aki magas rangú párttisztviselőként mindvégig kiállt a történelmi Háromszék megye visszaállításáért. Az ő következetes magatartásával és tekintélyével sikerült Sepsiszentgyörgy rajon Brassó párti vezetőinek akaratát meghiúsítani.
– Önnek milyen szerep jutott ezekben az eseményekben?
– A párt és a kormány rendkívüli megbízottjaként Hargita megye megszervezésére kaptam felhatalmazást, ezért 1967 késő őszén már a helyszínen tartózkodtam. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár és államfő már a ’60-as évek elején ismert, megbízott bennem, ezért amikor tudomást szerzett Kézdivásárhely rajon és a hozzájuk csatlakozók Brassó ellenes viszonyulásáról, engem bízott meg a helyzet kivizsgálásával. E kérésnek eleget téve szembesültem a közakarattal, melynek hatására végül Hargita mellett, Sepsiszentgyörgy központtal egy újabb székely megye létrehozását javasoltam. Ceauşescu ezt elfogadta, csupán a Háromszék elnevezéssel szemben voltak fenntartásai, így az új megye, szintén az én sugallatomra, a Kovászna elnevezést kapta, és szintén engem bíztak meg a megalakításával is. Működését 1968. február 18-án kezdte el.
– Az Ön vezetése alatt a régi-új megye soha nem tapasztalt gazdasági és kulturális fejlődésnek indult. Hogyan sikerült mindehhez beleegyezést és anyagi támogatást szerezni?
– Okosan kihasználtam a megye adottságait, illetve a helyzetemet. Gazdag vadállományunknak köszönhetően ugyanis az államfő gyakran megfordult nálunk, megyevezetőként nekem jogom és kötelességem volt a vadászatokra elkísérni. Egy ilyen alkalommal például, miközben Kisbaconon haladtunk át, megemlítettem neki, hogy a falu lakossága neheztel rám, amiért nem rendeztünk be múzeumot a magyar Ion Creangă, vagyis Benedek Elek mesemondó emlékére. Sok medve van itt? – kérdezte rám nézve, majd igenlő válaszom után írásban kérte tőlem az emlékház létrehozására szóló javaslatom. Így lettünk gazdagabbak egy kulturális intézménnyel.
– Mi vezetett az 1972-ben bekövetkezett lemondásához?
– Tisztában voltam vele, hogy ténykedésemmel sok ellenséget szereztem magamnak Bukarestben, ezért csak idő kérdése, hogy a megye éléről elmozdítsanak. Erre 1972-ben látták elérkezettnek az időt, ugyanis ekkor szólítottak fel, hogy nevezzem meg az utódomat, s az is a tudomásomra jutott, hogy felfelé, a minisztertanácsban alelnöki tisztséget is betöltő és általam tisztelt Fazakas János helyére akarnak buktatni. Eleve viszolyogtam ettől a megoldástól, s mivel Ceauşescu és az általa vezetett mindenható párt nemzetiségi politikája is a kárunkra változott, elhatároztam, hogy további politikai szereplést nem vállalok. Döntésemben fontos szerepet játszott, hogy rádöbbentem, az előléptetést elfogadva, magam is a homogén román nemzetállam megteremtésének eszközévé válok.
– Miként látja megteremthetőnek Székelyföld területi autonómiáját?
– Csakis a néppel együtt, amennyiben a politikai és szellemi élenjárók is e küzdelem élére állnak. A hatalomhoz való dörgölőzés helyett pedig okos, bátor, következetes és egységes politizálásra van szükség. Az elmúlt 93 év alatt ugyanis Bukarest csak úgy tudott rajtunk uralkodni, hogy hol mézzel, hol korbáccsal megosztott bennünket.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Autonómia: előre menekül az RMDSZ
Előre menekül az RMDSZ: Borbély László, a szövetség politikai alelnöke bejelentette, hogy törvénytervezetet nyújtanak be a Székelyföld területi autonómiájáról.
Borbély hangsúlyozta, hogy a vasárnapi nagy menetelés a magyar közösség szolidaritását mutatta meg. Hozzátette, az RMDSZ két hónap alatt befejezi a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét. „Dél-Tirolban és Finnországban pozitív példák vannak, amelyeket át lehet venni, de mindez a többség politikai akaratától függ” – mondta. Az RMDSZ alelnöke szerint a magyar közösség üzenete az, hogy „nem lehet figyelmen kívül hagyni Románia 1,3 millió lakosának akaratát”.
Mindez kimondottan jól hangzik, a körülmények ismeretében azonban inkább úgy tűnik, hogy az RMDSZ így akar ismét az előtérbe kerülni. A székelyek nagy menetelésében ugyanis csupán másodhegedűsként vett részt – hasonlóan a többi magyar párthoz, lévén hogy a megmozdulást a civil szervezetként nyilvántartott Székely Nemzeti Tanács szervezte. Bár a civil kezdeményezés körül kialakult összefogás jól hangzik, azért a magának a romániai magyar közösség első számú képviselete címet vindikáló szervezet nem tűrheti, hogy mások vigyék el a show-t. Ha már az SZNT újdonságként több mint ötven kilométeres élőlánc ötletével állt elő, amely több mint százezer embert mozgatott meg, és megmutatta a bukaresti hatalom felé, hogy a magyarok részéről valós igény mutatkozik az autonómiára, akkor illik valami ennél is nagyobb szabású akcióval előállni. Ezért aztán – hogy ismét magához ragadja a kezdeményezést az autonómiaküzdelemben – előállt az autonómiatörvény ötletével. Ez abból a szempontból jó húzás, hogy riválisai hasonló kezdeményezéssel nehezebben tudnának előállni, lévén hogy jelenleg az RMDSZ az egyetlen, parlamenti képviselettel rendelkező magyar politikai szervezet. A tervezettel kitűnően lehet kampányolni a jövő tavasszal esedékes európai parlamenti választások előtt. Az pedig, ha a román többségű parlament vagy a kormány elsüllyeszti, vagy hátráltatja a szavazási procedúrát – amelynek kapcsán jelen állás szerint aligha várható más eredmény, mint az elutasítás –, szintén csak az RMDSZ malmára hajtja a vizet, hiszen még így is az erdélyi magyar önrendelkezések magányos parlamenti szélmalomharcosának szerepében tetszeleghet. Különösen úgy, hogy ellenzékben van, tehát nem köti a kezét semmilyen, a kormányzás fejében megkötött politikai alku, miszerint a kormányszereplésért cserében csak visszafogottan vagy egyáltalán nem bírálhatja Románia kisebbségpolitikáját. Mindennek nyomán – bár nem vonható kétségbe, hogy az RMDSZ vezetői is óhajtják az autonómiát – nehéz nem észrevenni a rövid távú politikai megfontolásokat, a pártérdeket a kezdeményezés mögött. Az ezzel kapcsolatos aggályokat azzal oszlathatnák el, ha a tervezet kidolgozásába a többi magyar szervezetet is bevonnák.
Autonómiamenet: újszerű üzenet
Egyébként a székely meneteléssel újabb nagyszabású autonómiamegmozduláson van túl az erdélyi magyar közösség, és az esemény kapcsán érdemes annak – legalábbis Erdély tekintetében értett – újszerűségét kiemelni. Szakított ugyanis azzal a gyakorlattal, hogy a városok utcáira, tereire gyűjtik össze az embereket, és ez mindenképpen pozitívum, hiszen a tüntetések előbb-utóbb óhatatlanul unalmassá, megszokottá, érdektelenné válnak. Egy ilyen látványos akció azonban alkalmas arra, hogy felrázza az embereket, hogy több embert bírjon rá a részvételre, mintha csak egy egyszerű utcai megmozdulásról lenne szó. Arról nem is beszélve, hogy a követelések címzettjei, illetve a román média is nagyobb eséllyel figyel fel rá – ami ezúttal be is igazolódott. A demonstráció abból a szempontból mindenképpen beteljesítette a hozzá fűzött reményeket, hogy tömegerőt tudott felmutatni, hogy jelezte a bukaresti hatalom felé: az önrendelkezés nem csupán néhány magyar politikus vesszőparipája, hanem az erdélyi és partiumi magyar közösség jelentős részének valós igénye. Emellett azért is fontos, mert az összes, egyébként egymással hadakozó romániai magyar politikai alakulatot fel tudta sorakoztatni az ügy mellett. Ezúttal az időpontválasztás is szerencsés volt, nem szorította háttérbe más, a bukaresti sajtó érdeklődésére inkább számon tartott rendezvény, mint tavaly a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása ellen Sepsiszentgyörgyön szervezett, az Igazság Napja nevű tüntetést Traian Bãsescu államfő kisebbik lányának, Elenának az esküvője, amely minden román médiumban elnyomott, eljelentéktelenített bármilyen más eseményt. Ennek nyomán a román hírcsatornák kiemelt hírként, a nap eseményeként tálalták a megmozdulást, ami már önmagában eredmény. Más kérdés, hogy a hírtelevíziók jelentős része megpróbálta lejáratni a rendezvényt. Egyrészt azzal, hogy megkísérelték elbagatellizálni azt, mondván, százezres nagyságrend helyett csupán 15 ezer résztvevő volt jelen – ez a tényekkel köszönő viszonyban sem nagyon levő információ amúgy a csendőrségtől származik. Másrészt pedig azáltal, hogy kevés kivétellel jórészt olyan szélsőséges román politikusokat szólaltattak meg, akik kapcsán egyértelműen tudni lehet, hogy a székely menetre használt legenyhébb jellemzésük az „alkotmányellenes”, valamint „az ország egységes nemzetállamisága elleni merénylet” lesz. A nap során legtöbbet szereplő román politikussá ezáltal Bogdan Diaconu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt (PSD) parlamenti képviselője vált, aki rendszerint semmilyen konkrét politikai vagy gazdasági kérdéshez nem szól hozzá, politikusi tevékenysége gyakorlatilag kizárólag a magyarellenes nyilatkozatokban merül ki. (A honatya a hét elején bűnvádi feljelentést tett a menetelés szervezői ellen, később azonban visszavonta keresetét.)
Menetrendszerű román reakciók
A román politikum amúgy a várható módon reagált. Diaconu mellett a másik kormánypárt, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, Crin Antonescu is azt vizionálta, hogy valakik „enklávét” akarnak az ország közepén létrehozni, az ellenzéki Demokrata-liberális párt (PDL) vezető politikusa, Anca Boagiu pedig Victor Ponta kormányfő nyakába próbálta varrni a megmozdulást, mondván: a tüntetés annak nyomán jöhetett létre, hogy a miniszterelnök Koszovó elismerésének a lehetőségéről nyilatkozott. Ezek a reakciók nem meglepőek, hiszen a román pártok körében ma is megszokott gyakorlatnak számít, hogy magyarellenes nyilatkozatokkal próbálnak szimpatizánsokat szerezni maguknak. Ezen nyilatkozatokkal azonban tulajdonképpen még jó szolgálatot is tesznek az önrendelkezés ügyének, hiszen csak még elszántabbá teszik az autonómia követelőit. Konkrétabb kellemetlenség is akadt, és nem kell megrögzött összeesküvéselmélet-hívőnek lenni ahhoz, hogy a Csíkszeredában kibérelt különvonat vasárnap kiderült „váratlan meghibásodását” ne tekintse véletlennek az ember. Pozitívum azonban, hogy olyan hírcsatorna is akadt, amely megpróbált objektíven tájékoztatni az eseményről, így annak valós céljairól is értesülhettek a román nézők. Márpedig az ilyen és ehhez hasonló rendezvények legfőbb célja épp ez: a bukaresti politikum mellett a szélesebb román közvélemény is értesüljön a magyarok igényeiről, valamint arról, hogy azok nem sértik egyetlen román nemzetiségű állampolgár érdekeit sem. Emellett ugyanakkor fontos célpont a nemzetközi közvélemény is, ezért vélhetően az is pozitív eredményeket hoz, ha az ilyen rendezvények szervezésekor a külföldi sajtó képviselőivel is fölveszik a kapcsolatot. Az önrendelkezés ügyének ugyanis még akkor is segíthet, ha bekerül a nemzetközi köztudatba, és ha az Európai Bizottság visszautasította az illetékességét a kisebbségi ügyek uniós szintű rendezését célzó kezdeményezést. Ezáltal ugyanis fölkelthető a nemzetközi közvélemény rokonszenve az ügy iránt, ami megfelelő nyomásgyakorló eszköz lehet mind a bukaresti, mind a brüsszeli illetékesekkel szemben. Mindent összevetve tehát a székely menet alapvetően jól sikerült akciónak tekinthető. Az önrendelkezés szempontjából pozitív hozadékai lehetnek, ha a jövőben megrendezendő autonómiamegmozdulások is hasonló, újszerű és formabontó módon nyilvánulnak meg. Legalább ennyire fontos azonban az is, hogy továbbra is teljes körű, összpárti támogatást élvezzen minden, az autonómiát célzó kezdeményezés.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)

Sajtóprésben az erdélyi magyarság
Valamennyi újság, rádió, televízió örül, ha nézettsége, olvasottsága nő, s valójában mindent meg is tesz ennek érdekében, tehát semmi rendkívüli nincs abban, hogy az ETV, azaz az Erdélyi Magyar Televízió is a Kisebbségi Kutatóintézet nemrég végzett felmérései alapján nyugtázhatta: az erdélyi magyar háztartások 58 százalékában jelen van, s hogy az elmúlt három év alatt nézettségük 20,3 százalékról 35,8 százalékra nőtt.
Lehet, kissé elrugaszkodott az említett nézőszám, de fogadjuk el, hisz végül is az ETV-nek vannak igen jó és tanulságos műsorai, egyebek közt a Kós Károly Akadémia előadásainak közvetítése, a magyarországi televízióktól átvett hazai művészportrék, az eredeti és vonzó főzőműsorai, fiatalos és lendületes magazinjai. Igaz, „nem agresszív”-nek titulált híradójuk amolyan fából vaskarika, ugyanis a hír az hír, objektív és pontos, nem lehet sem szelíd, sem agresszív, csak ha a szerkesztő – minden bizonnyal politikai sugallatra – ezzel a jelzővel illeti. Pucérra vetkőztetve inkább azt jelenti: szót sem ejtünk az RMDSZ ellenzékének rendezvényeiről, nem adunk helyet más vélemények megfogalmazóinak, azaz kiszorítjuk a másságot műsorainkból.
Ám a legnagyobb gubancot mégis a Sajtóprés című műsor jelenti, ahol néhány „sajtómunkás” úgy osztja az észt, hogy megfagy a lélek is az emberben. Értjük mi Gáspárik Attilát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatóját, meg kell szolgálnia, hogy igencsak közepes képességű aktorként az RMDSZ marosvásárhelyi klikkjének jóvoltából az elmúlt huszonvalahány esztendőben igazán jelentős pozíciókat sikerült elnyernie, köztük a színház igazgatói posztját is, de mintha esetében nem működne Mikszáth Kálmán dzsentri hősének ama meggyőződése: ha hivatalt kap az ember, eszet is ad hozzá a Jóisten. Hogy mélyen lenézi a székelység minden törekvését, küzdelmét, harcát, hogy legutóbbi nagy megmozdulásunkat is amolyan maoista nagymenetelésnek titulálta, s csak amiatt érez mély felháborodást, hogy színháza igazgatóját Bukarest, nem a helyi politika nevezi ki – önmagát jellemzi, s a marosvásárhelyi nyomott, megalkuvó hangulatot sugározza a nézők felé. Parászka Boróka sem szabadul budapesti liberális mentorai bűvköréből, s amolyan másodrendű, elvetendő, székelykedő attitűdnek tekinti az erdélyi autonómiaküzdelmeket, szinte kikérve valamilyen magasabb rendű eszme nevében, hogy nemcsak a nyomorgó cigányság felemelésének kérdése áll a romániai magyarság politikájának homlokterében, hanem amolyan békaügető-versenyszerű autonómiatüntetéseket szervez. Érdekes mód, megvalósult joggyakorlatot lát, s magyar feliratokat ott is, ahol nincsenek, s akár a jó öreg bürokraták, folyamatosan írásos összefoglalóban tájékoztatná a megye és Marosvásárhely román vezetőit a megvalósult kisebbségi jogokról. Úgy tesz, mintha beadványokkal, törvénycikkelyek felsorakoztatásával jobb belátásra lehetne bírni – teszem azt – egy olyan rendőrfőnököt, aki visszaeső bűnözőnek nevez egy embert, aki soha bíróságot sem látott. Ráadásul gyanúsnak ítél minden civil tiltakozást, mert néha-néha valahol, valaki társaságában pártembereket is vélt felfedezni. A műsorvezetőnek, sajnos, nehezen forog a nyelve, s bele-belebonyolódik még a kérdésekbe is, nemhogy a vitát irányítani tudná. S mintha folyamatosan rettegne, hogy véletlenül az RMDSZ irányvonalától picit is elhajló vélekedés füle hallatára elhangzik. A Népújság alapító, tapasztalt és jó ideig regnáló főszerkesztője, Makkai János szemmel láthatóan érzékeli ugyan a nemzetiségi feszültségtől terhes társadalmi közeget, melyben véleményt fogalmaz, de mintha tartana Parászka Boróka fullánkosan pergő nyelvétől és globalizmustól terhelt, meglehetősen éles eszétől is. A Brassói Lapok főszerkesztőjének, Ambrus Attilának nagy ritkán megfogalmazott különvéleménye is túl halovány ahhoz, hogy egy mákszemnyit is fordítson az asztaltársaság által sugallt demoralizáló hangulaton: üljünk nyugton, esetleg fogalmazzunk beadványokat az épp regnáló hatalmasoknak, haladjunk az RMDSZ kijelölte úton, s drukkoljunk, mielőbb ismét kormányra jussanak, hogy nekünk is csurranjon-cseppenjen valami. Sajnos, kikopott körükből az a történész is, aki mérsékelt hangerővel ugyan és igen visszafogottan, de ellenvéleményt fogalmazgatott meg, így hát megy zavartalanul a hablatyolás, lesajnálás, ellenségkeresés, tőkéslászlózás, az anyaországi kormánytörekvések fitymálása, a jó itt és így nekünk hangulat gerjesztése.
A heti véleményműsor legnagyobb baja azonban, hogy uralja az a szájtartás, mely a szórvány- és tömbmagyarság helyzet- és magatartásbeli különbözőségeit kihasználva ellentétet szít. Hogy a Sajtóprésnek mindeddig nem volt civil kurázsija ahhoz, hogy markáns ellenvéleményt megfogalmazó újságírót, akár egy Bakk Miklós-mértékű, nemzeti gondjainkat összetettebben látó politológust is asztalához ültessen, egyfajta gyávaságra vall, de bizonyára úgy érzik, nincs olyan intellektuális erő Erdélyben, mely méltó lenne őhozzájuk.
Tudjuk, Marosvásárhely más világ, ma is hordja Fekete Márciusa tanulságait, félelmeit, megalkuvásait, féltik a törékeny és kétes egyensúlyt, melyet kínkeservesen teremtettek meg – csak azt felejtik, hogy önfeladásuk árát nem ők, hanem gyermekeik és unokáik fizetik majd meg.
Az ETV Medgyessy Péter tiszavirág-életű magyar miniszterelnök ajándéka Marosvásárhelynek, s mintha mindmáig pecsétként viselné magán az ügynökmúltú bankár-politikus habitusát is.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kertész Melinda
LESZ NYITÁS
Hogyan válik egy levéltáros történész kultúrdiplomatává?
Nagy Mihály Zoltán az első magyar vezetője az ICR-nek. Szerinte nem ízlések és pofonok kérdése, hogy Románia mit mutat meg külföldön a kultúrájából, és főleg nem a politikum döntése kellene legyen.
A romániai kultúra külföldi bemutatását szolgáló intézmény, a Román Kulturális Intézet (ICR) vezetőtestületének első alkalommal lett magyar tagja: Nagy Mihály Zoltán - aki a Boc-kormány idején Románia Országos Levéltárának az igazgatóhelyettesi tisztségét töltötte be - a nagyváradi levéltár főlevéltárosi beosztását cserélte hétfőn az ICR elnökhelyettesi tisztségére. A történész végzettségű elnökhelyettest arról kérdeztük, hogy hogyan fér össze a szakmája a kultúrdiplomáciával, illetve milyen lehetőségeket lát az ICR Marga-korszakban megtépázott hírnevének a visszaállítására.
Miért döntött úgy, hogy az ICR élén folytatja? Hogy fér meg a kultúra nagykövetségét ellátó intézmény élén vállalt szerepe a történészi szakmájával?
– Tulajdonképpen már a levéltár élén, amikor nemzetközi levéltári szervezetekkel kerültünk kapcsolatba, közös munkaterveket írtunk alá, már akkor elkezdődött számomra a kultúrdiplomáciai munka, nyilván teljesen más hangsúllyal. Amikor felkértek az ICR igazgatóhelyettesi tisztségére, először visszautasítottam, mert ez a munkakör állandó bukaresti tartózkodást igényel.
Emellett kiszámíthatatlan az is, hogy mennyi ideig tarthat a megbízatásom: jóllehet az ICR élén a kinevezés négy évre szól, de már megtapasztaltam, hogy előreláthatatlan történések miatt nem biztos, hogy az ember végigviheti a mandátumát. Viszont több emberrel tárgyalva arra a következtetésre jutottam, hogy ez egy történelmi lehetőség, nemcsak nekem, hanem az erdélyi magyar közösség számára is, hiszen az ICR élén korábban nem volt magyar vezető. Ha ez a lehetőség adódott, vétek lett volna kihagyni. Az első időszakban nagyon intenzív tanulási folyamat is lesz számomra, hiszen ennek az intézménynek 19 külföldi fiókszervezete van. De talán itt az ideje annak, hogy az erdélyi magyar kultúrát ne csak Romániában, hanem kihasználva ezt az intézményi hálózatot, a világ bármelyik pontján bemutathassuk.
Honnan érkezett a felkérés?
– Egy megegyezésnek köszönhetően az RMDSZ-nek ajánlották fel, hogy az egyik alelnöki tisztségre javaslatot tehetnek. Ezt követően felgyorsultak az események: a szenátus külügyi és kulturális bizottsága előtt bemutattam a programomat. Ez egy nagyon rövid bemutatkozás volt, az első része abból állt, hogy kérdéseket tettek fel, arra voltak kíváncsiak, hogyan látom én az intézetet. Abból indultam ki, hogy komoly államigazgatási tapasztalattal rendelkezem, a Román Nemzeti Levéltár második embereként az elmúlt évek alatt megismertem a kultúrdiplomáciát. Ezekre a tapasztalatokra támaszkodva úgy vélem, első körben fel kell mérni, hogy a törvényi keretek mennyire jók arra, hogy az intézet teljesíthesse a céljait.
Az utóbbi időszakban nagyon nagy változtatásokon esett át az intézet, a levéltári tapasztalatokból tudom, hogy ez mivel jár. Meg kell nézni, hogy az ésszerűséget és az anyagi lehetőségeket hogy lehetett úgy egyeztetni, hogy ne a kultúra rovására menjenek a változtatások. Meg kell nézni, hogy kivel lehet dolgozni, hiszen az elmúlt időszakban kultúrdiplomatákat, kultúrmenedzsereket képeztek. Meg kell nézni, hogy ezekkel a szakemberekkel hogyan állunk, megnézni a pénzügyi feltételeket és aztán lehet a programokat tervezni.
A román és a magyar irodalom műfordítások révén történő külföldi népszerűsítését például fontos feladatnak tartom. Fontos továbbá a román film és a képzőművészet propagálása, ez utóbbi esetében - legyen az szobrászat, vagy festészet - nem léteznek nyelvi akadályok. A kortárs romániai művészet esetében viszont az érdekközösségeket is figyelembe kell venni, hiszen éles küzdelem zajlik a különböző művészeti csoportok között az erőforrásokért. Andrei Marga igazgatása alatt a Patapievici vezetése idején felépített kultúrpolitika - amely arról szólt, hogy milyen művészeket illetve munkákat fog az ICR égisze alatt Románia külföldön bemutatni - 180 fokos fordulatot vett. Hogyan látod összeegyeztethetőnek a két kultúrdiplomáciai felfogást, áthidalhatónak az ebből adódó feszültségeket?
– Létezik egy közel 160 éves vita, amely a román állam megalakulásától kezdődően zajlik: a modernizmus vagy a tradicionalizmus irányába mozduljon-e el a román kultúra, illetve ennek a kultúrának melyik szegmensét kellene külföldön bemutatni. Itt most az a baj, hogy ebben benne van egy komoly üzenet is, hogy az adott nemzet, állam hogyan gondolkodik saját magáról. Egyesek azt mondták, hogy Horia-Roman Patapievici elképzelései túl liberálisak voltak, amelybe a horogkeresztes rózsaszín póni is belefért. Én azt mondanám, hogy ebben a kérdésben ne a politikum döntsön. Azonban a politikum elvárja azt, hogy ha már pénzt ad, akkor a saját ízlése szerint történjen a kultúrdiplomácia. Nem ízlések és pofonok kérdése az, hogy egy ország milyen kulturális képet tud magáról külföldön bemutatni, ennek a kérdésnek a kapcsán az ujjal mutogatás helyett létre kell jönnie egy párbeszédnek. Ha az adott országon belül bizonyos művészeti csoportosulás, művészeti ág nemzetközi szinten is eredményeket ér el, akkor azt mindenféleképpen be kell mutatni, ha tetszik, ha nem, nem szabad a tradicionalizmusba beburkolózni. De azt sem mondhatjuk, hogy nem mutatjuk meg a máramarosi vagy a székelyföldi fafaragást, hisz ez egy élő kultúrának a része.
Ha az elkövetkező időszakban lesz nyitás az ICR részéről, akkor szerintem sok vitát meg lehet spórolni, és nem kell öntörvényűen dönteni arról, hogy kit juttatnak külföldre, és ki marad bent az országban.
Milyen a hangulat a vezetőségben, hogy látja, az alelnöki tisztség mekkora mozgásteret biztosít az ICR-politikák alakításában?
– Kétszer volt találkozóm az intézet elnökével, Lilian Zafiroiuval, aki a kultúrdiplomáciában közismert személy. Úgy látom, hogy kellő nyitottsággal és tapintattal nyúl bizonyos kérdésekhez. Már az első találkozónk alkalmával kifejezte óhaját, hogy mihelyt az adminisztratív akadályok elhárulnak a kinevezésem elől, és átkerülök a levéltártól az ICR élére, meg kell beszélni az intézmény új szervezeti felépítését, a működési szabályzatot. Azt mondta, ő ezt egyedül nem is vállalja. Mivel 2011-ben magam is ilyen működési szabályzaton dolgoztam a levéltárnál, jól tudom, hogy az ördög a részletekben bújik meg, tehát ezt a dokumentumot nagyon részletesen át szeretném nézni.
De azt tapasztaltam, hogy a nyitottság nagyon megvan, legalábbis az elnök és a másik alelnök részéről. Hogy a vezetőség többi tagja milyen lesz, nem tudom megjósolni, csütörtök-pénteken lesz az első találkozó velük. Idén nem tudunk nagyot tervezni, hamarosan lezárul az év, már a jövőben kell gondolkodni, van másfél hónapunk arra, hogy megismerjük egymást és felismerjük a lehetőségeket. Románia különböző kulturális intézményei megtépázott hírnévvel kerültek ki a Frankfurti Könyvvásárról, illetve a Párizsi Könyvszalonból. Arról nem is beszélve, hogy Marga adminisztrációja alatt mennyire leromlott hazai és nemzetközi szinten is az ICR megítélése. Mit gondol, mi a teendő kultúrdiplomáciai téren a hasonló esetek megelőzése érdekében?
– Mindkét könyvvásár esetében az ICR csak társszervező volt, a kulturális tárca volt a főszervező. Ezzel nem akarom a felelősséget elhárítani, a két rendezvényen a jelenlét kétségtelenül nem jelentette a legjobb reklámot az országnak. Ezek szervezési kérdések, amelyeket meg kell oldani. Sokszor nem lehet a mögé bújni, hogy nem volt megfelelő anyagi fedezet, és Frankfurtban bérelni kellett a polcokat, ahova a könyveket elhelyezték. Lehetett volna szerezni a környéken élő románoktól anyagi támogatást, a berlini ICR kirendeltség igazgatója is beszállhatott volna a szervezésbe. A helyzet felismerése és felmérése révén ki kell használni a lehetőségeket, nem abban merül ki a kultúrdiplomácia, hogy Bukarestben meghozzuk a döntést. Bárki tudhatja, aki költözött, hogy hogyan kell egy polcot átszerelni, és ezt meg lehetett volna úgy oldani, hogy jól nézzen ki. Ehhez nem kell arra hivatkozni, hogy nincs pénz, nem kultúrdiplomácia kérdése az, hogy az ember a kezébe vegyen egy kalapácsot. Ezekből a hibákból tanulni kell.
Transindex.ro

Háromszékiek is tüntettek (Tanárok tiltakozása Bukarestben)
Ötvenhat pedagógus utazott tegnap Sepsiszentgyörgyről a fővárosba, csatlakozva a Szabad Tanügyi Szakszervezetek Országos Szövetsége által szervezett nagyméretű tiltakozó akcióhoz. Az ágazatban tevékenykedők többek közt azt követelik a kormánytól, hogy az oktatásra fordított összeg a nemzeti össztermék 6 százalékát tegye ki jövő évben.
Ilyen egységes, hangvételében kemény fellépést eddig még nem tapasztaltam – nyilatkozta lapunknak a megmozduláson részt vevő Nagy Gábor. A szabad szakszervezet háromszéki vezetője szerint tegnap délelőtt tízezer pedagógus gyűlt össze Bukarestben. Egyértelművé vált, hogy az előző költségvetési évben 2,2 százalékot utaltak ki a tanügynek, ilyen alacsony értékre pedig az unióban sincs példa, még az afrikai országokban is 7–8 százalékot adnak az ágazatnak – mondta a sepsiszéki csoport képviselője. Románia szándékosan vonja el a pénzt a tanügyi rendszerből, és nem csupán bérekre, de a beruházásokra sem juttatnak elegendő forrásokat – jegyezte meg Nagy Gábor. Utóbbi kapcsán a Baróti Szabó Dávid-iskola épületét hozta fel példaként. Úgy vélekedett, a diákok sorsát is megpecsételik, hiszen sokan azért maradnak ki az iskolából, mert a szaktárca nem fizeti az ingázók bérletpénzét. A tiltakozó tömeg a kormány és a parlament épülete előtt vonult fel, a háromszéki szakszervezeti bizalmi tájékoztatása szerint követeléseik lajstromát tízezer aláírással, valamint a megmozduláson részt vevők névsorával együtt tették le a kormány asztalára. Ezzel a megmozdulással azonban nem ért véget elégedetlenségük kinyilvánítása – fejtette ki a megyei szakszervezeti képviselők szűk körű megbeszélés után Nagy Gábor. „Egyhangúan megszavaztuk az újabb, tavaszi tiltakozást, akkor mozgósítjuk a szülőket, a 18 évnél idősebb diákokat, egyetemistákat, pedagógusokat is, az általános sztrájk jellegű akciót a politikai helyzettől tesszük függővé” – összegzett a szakszervezeti bizalmi.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több ezer tanár tüntetett Bukarestben
A diákok is támogatják a sztrájkoló pedagógusokat
Kolozsvár több felsőfokú oktatási intézményében is japán sztrájkba kezdtek tegnap a diákok, így támogatva a fővárosban a kormány székháza előtt tüntető pedagógusokat. A Műegyetemen, az Orvosi és Gyógyszerészeti, a Formatervezői, a Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetemen, valamint a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen japán sztrájkba lépett diákok az oktatási törvény által is előírt hatszázalékos részesedést követelték a hazai össztermékből (GDP) a tanügy számára.
Tiltakozásuk jeléül az országban több tízezer diák ment fehér karszalaggal a tanórákra, és amennyiben a kormány nem tesz eleget követeléseiknek, meghatározatlan időre általános sztrájkot hirdetnek.
Victor Ponta miniszterelnök találkozott a szakszervezet képviselőivel, és ígéretet tett arra, hogy a jövő évi költségvetésből jelentősen növelni fogják a tanárok bérét.
„Nem 3–4 százalékos növekedésről, hanem a kezdő orvosok és tanárok jelentős fizetésemeléséről van szó” – idézte a miniszterelnököt az Antena3.
Magasabb bérekért tüntettek a pedagógusok szerdán a bukaresti kormány székháza előtt. A tanügyi szakszervezeti szövetség (FSLI) felhívására közel 5500 pedagógus érkezett a fővárosba az egész országból. A demonstrálók egyebek mellett 50 százalékos béremelést követeltek a pályakezdőknek, hogy ismét vonzóvá tegyék a fiatalok számára a tanári hivatást. A szakszervezeti vezetők azt állítják: Románia jelenleg a GDP 2,5 százalékát fordítja az oktatásra, vagyis feleannyit sem, mint az uniós átlag. A romániai tanárok bére alig egytizede az európai uniós átlagnak. Egy romániai tanár óradíja 3 euró, míg magyarországi kollégájuk 16, egy németországi tanár pedig 54 eurót keres tanóránként – állítja a FSLI.
A fővárosban tüntető pedagógusok a „Le a hazug kormánnyal”, „Oktatás nélkül meghal bármely nemzet”, „Általános sztrájkot” jelszavakat skandálva a kormány székháza elől a parlament épületéhez vonultak. Az egyik sztrájkoló tanár koldusnak öltözött, a kezében pedig „Ha mi meghalunk, ti is meghaltok” feliratú táblát tartott.
Arra az esetre, ha a kormány nem tesz eleget követeléseiknek, a jövő héten népszavazást kezdeményeznek a tanügyi dolgozók körében, majd általános pedagógussztrájkot tartanak a tavaszi európai parlamenti választások idején, vagy közvetlenül a tanév vége előtt – idézi a Mediafax hírügynökség Simion Hancescut, a FSLI egyik vezetőjét.
A pedagógusok tiltakozó megmozdulásával az egyetemi hallgatók és középiskolai diákok szervezetei is szolidaritást vállaltak. A Romániai Diáktanácsok Országos Szövetségének (ANOSR) felhívására több tízezer hallgató ment fehér karszalaggal a tanórákra. A diákszervezetek szerint a kormány nem vállal felelősséget Románia jövőjéért, hiszen kevés pénzt fordít az oktatásra. Az ANOSR mindegy hetven romániai diákszövetség ernyőszervezete, így több mint 500 ezer diákot képviselnek. A diákok szerdai japán sztrájkja csupán figyelmeztető lépés volt, honlapjukon máris meghirdették, hogy november 13-án az órákat az utcán tartják követelve a GDP hat százalékát, amelyből nagyobb ösztöndíjakat, jobb körülményeket a bentlakásokban, jobb minőségű ételt az étkezőkben, és a tanárok magasabb fizetését remélik. Amennyiben a döntéshozók nem veszik figyelembe követeléseiket, meghatározatlan időre általános sztrájkot is kilátásba helyeztek
Szabadság (Kolozsvár)

Băsescu jóváhagyta Zákonyi kinevezését
A román balliberális kormány és a jobboldali államfő közötti politikai ellentétek befolyásolták Magyarország új bukaresti nagykövetének kinevezését. Miközben a román külügyminisztérium szokatlan módon több hónapig halogatta a döntést, az államelnöki hivatal mindössze néhány nap alatt beleegyezett abba, hogy Zákonyi Botond elfoglalhassa állomáshelyét a bukaresti diplomáciai kirendeltségen.
Bogdan Oprea, Traian Băsescu elnök szóvivője szerdán lapunkat úgy tájékoztatta: az államfő november 6-i hatállyal megadta a beleegyezést (agrément) ahhoz, hogy az új magyar nagykövet megkezdhesse misszióját a román fővárosban. A döntést ugyancsak szerdán továbbították a román külügyminisztériumnak. A magyar fél még július végén benyújtotta a Zákonyi Botond hivatalba lépéséhez szükséges agrément iránti kérését, Füzes Oszkár leköszönő nagykövet pedig október elején el is hagyta állomáshelyét. Lapunk értesülései szerint a magyar Külügyminisztérium érdeklődésére a bukaresti társtárca heteken keresztül „bürokratikus akadályokkal” indokolta a késlekedést. Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára a Közép-európai Kezdeményezés (KEK) külügyminisztereinek egy héttel ezelőtti gödöllői ülése után a csúszás kapcsán közölte: Románia arról biztosította Magyarországot, hogy ennek kizárólag technikai oka van, és a napokban várható a diplomata akkreditálása. Az ügyben vélhetően ezt követően történt előrelépés. Titus Corlățean román külügyminiszter a hét elején egy lapinterjúban bejelentette, az általa irányított tárca valamennyi procedúrát teljesített az új magyar nagykövet hivatalba lépéséhez, és a bukaresti elnöki hivatal végleges döntésére vár.
Nem kizárt, hogy a román balliberális kormány az erdélyi magyar közösség autonómiatörekvéseinek nyílt támogatása miatt próbált borsot törni Budapest orra alá Zákonyi kinevezésének halogatásával. Mint arról beszámoltunk, Corlăţean a România Liberă napilapnak adott interjúban elismerte: a magyar-román viszonynak vannak felfele ívelő időszakai és hullámvölgyei, de szerinte a magyarországi választások előtt ez mindig így történik. Arra a kérdésre, mit szól magyar kollégája, Martonyi János álláspontjáról, miszerint sem a román alkotmánnyal, sem az európai vagy nemzetközi szabályozással nem ellentétes az autonómia egyetlen formája sem, a román diplomácia vezetője leszögezte: Bukarest jobban tudja, mi ütközik alaptörvénybe, és mi nem. Idén februárban a szociáldemokrata román külügyminiszter kiutasítással fenyegette meg Füzes Oszkárt, miután az akkori nagykövet közölte: Magyarország támogatásáról biztosítja a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Amúgy volt már rá példa, hogy Traian Băsescu alaposan megvárakoztatott külföldi diplomatát. Matthijs van Bonzel, Hollandia bukaresti nagykövete kinevezését 2012 elején jóváhagyta ugyan a bukaresti külügy, az államfő azonban csak hat hónap elteltével vette át tőle megbízólevelét, tiltakozásképp amiatt, hogy a nyugat-európai ország megvétózta Románia schengeni csatlakozását.
Zákonyi Botond – aki szerdán a Krónikától értesült kinevezése jóváhagyásáról – 43 éves történész, nemzet- és szomszédságpolitikával foglalkozó kutató szeptemberig irányította a Magyar Külügyi Intézetet. Korábban a Külügyminisztérium munkatársaként Dél-Kelet-Európával, elsősorban Romániával foglalkozott; diplomataként Romániában, a Moldovai Köztársaságban és Brüsszelben, az EU melletti magyar állandó képviseleten teljesített külszolgálatot. 2009-2010-ben ő volt a magyar nemzeti kisebbségek brüsszeli érdekképviseleti irodájának első vezetője.
Rostás Szabolcs
Szabadság (Kolozsvár)

Emlékkonferenciával ünneplik Kolozsváron Venczel József századik születésnapját
A BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Szociológiai és Demográfiai Szakbizottsága és az EME Jog- Közgazdaság- és Társadalomtudományok Szakosztálya Venczel József erdélyi társadalomkutató születésének 100. évfordulója alkalmával emlékkonferenciát szervez 2013. november 8-án 10 órai kezdettel.
A rendezvény helyszíne a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet Sociologica épülete, Dosztojevszkij/Plugarilor utca 34.
A rendezvényen áttekintik Venczel József életét és szakmai pályáját, szó lesz a bukaresti tanulmányútjáról, a Gusti iskolához való viszonyáról, az EME-beli munkásságáról, Bolyai egyetemi oktató munkájáról.
A Venczel-kutatók bemutatják a tudós erdélyi magyar birtokpolitikáról, a székely migrációról, a népfeleslegről, valamint a társadalomszerkezetről szóló kutatásainak értékét.
A tudományos emlékkonferencia programja
Időpont: 2013. november 8 Helyszín: Kolozsvár, BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézet, Sociologica épület, Dosztojevszkij/Plugarilor/ u. 34 sz, 7. terem 10.00 – 12.15 Megnyitó: Magyari Tivadar dékánhelyettes, Vincze Mária EME szakosztály-elnök, Veres Valér intézetigazgató Magyari Tivadar: Venczel József élete és szakmai pályája Rostás Zoltán: Venczel József bukaresti tanulmányútja, környezete Tóth Bartos András: Erdélyi magyar birtokpolitika Venczel József munkásságának tükrében.(1940-1945) Horváth István: Venczel és a székely migráció elméleti keretbe helyezése 12.15-12.30 Kávészünet 12.30 – 14.15 Telegdy Balázs: Venczel József és a bukaresti Szociológia Iskola Veres Valér: Venczel József oktatói és kutatói munkássága a társadalomszerkezet területén a kolozsvári egyetemen Magyari Nándor László: Kirajzások a Székelyföldről. Venczel József Székely népfeleslegéről. Ilyés Szilárd: Venczel József munkássága az Erdélyi Múzeum Egyesületnél Hozzászólások Pozsony Ferenc: Venczel munkásságának szerepe az erdélyi néprajzkutatásban 14.15 Ebéd: állófogadás
Venczel József 1913. november. 4-én született Csíkszeredában. Végzettsége szerint jogász, de tudományos munkásságát a szociológia területén fejtette ki, főleg a falukutatás és népességkutatás vonatkozásában. Gazgag közéleti munkásságot fejtett ki a két világháború között. Egyetemi munkássága 1945-től kezdődik, amikor kinevezik a Bolyai Tudományegyetem a statisztika és a szociológia professzorának. Egyetemi karrierjét a politikai üldöztetések szakították meg, Piteşti, Văcăreşti, Nagyenyed, Szamosújvár és Dés börtöneiben raboskodott, 1961. jan. 11-én szabadult. Ezt követően alkalmi munkákból élt, amíg 1969-től Ion Aluaş professzornak sikerült visszahoznia őt az egyetemi szférába, a BBTE szociológiai munkaközösségébe, tudományos kutatói állásba. Itt több kutatásban vett részt, így a Csákigorbón végzett szociológia felmérés anyagát rendszerezte. Onnan került betegnyugdíjba, másfél hónappal halála előtt.
Fontosabb megjelent gyűjteményes kötetei: Az önismeret útján. Tanulmányok (szerk. és bev. Imreh István, Buk. 1980); Erdélyi föld – erdélyi társadalom (szerk. és bev. Székely András Bertalan); A falumunka útján (szerk. és bev. Katona Ádám, Székelyudvarhely–Budapest, 1993), Székely András Bertalan zárótanulmányával. (közlemény)
Transindex.ro

Diplomáciai kihívás
Bár a román külügy bürokratikus okokkal magyarázta, hogy az új bukaresti magyar nagykövet kinevezésével kapcsolatos beleegyezést hónapokig halogatta, nehéz nem arra gondolni, hogy Bukarest nem véletlenül „kotlott” az ügyön.
Románia vélhetően ezzel jelezte Budapestnek: sérelmezi, hogy Magyarország nyíltan felvállalta az erdélyi és partiumi magyar közösség autonómiatörekvéseinek a támogatását.
Ami azt jelzi: a diplomatikus hangvételű nyilatkozatok ellenére a két kormány közötti viszony nem a legjobb. És bár a romániai magyaroknak és a románoknak, Magyarországnak és Romániának az lenne az érdeke, hogy a két ország viszonya jó legyen, félő, hogy a jelenlegi konjunktúra nem ennek kedvez. Jövőre ugyanis mindkét országban választási év lesz: Magyarországon országgyűlési, Romániában pedig államfőválasztást tartanak az EP-választások mellett. Márpedig azt már láthattuk, hogy a román kormány egyetlen olyan alkalmat sem hagy ki, amikor abban a színben tüntetheti fel magát, hogy felemeli a szavát a „túlzott” magyar igények ellen. Kampányidőszakban pedig ez bizonyára fokozódni fog, sem a PSD, sem a PNL nem fogja majd vissza magát, ha az adóemelések miatti áremelkedésekről azzal kell majd elterelni a figyelmet, hogy magyarveszélyt vizionálnak.
Magyar szempontból azért lesz különlegesebb a jövő évi választás, mert azon immár a regisztrált határon túli állampolgárok is voksolhatnak. A jelenlegi bukaresti hozzáállás miatt a magyarországi pártoknak nem árt majd óvatosan kampányolni, hogy ne adjanak fel magas labdát a magyarellenes lépésekben szavazatszerzési lehetőséget látó román félnek, ennek ugyanis minden bizonnyal az itteni magyarok innák meg a levét.
A közjogi nemzetegyesítés mellett a határon túli magyarok és az anyaország közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése, a közös gazdasági stratégia megvalósítása csak akkor lehetséges, ha az utódállamok kormányai nem akadályozzák. A határon túliak melletti határozott kiállás és a bukaresti, pozsonyi, kijevi, belgrádi kormánnyal való jó viszony fenntartása, vagy legalább az ellenséges viszonyulás csökkentése jelenleg egymást kizáró szándéknak tűnik. A magyar fél egyik legnehezebb feladatának e kettő összeegyeztetése ígérkezik.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Előzetes letartóztatásban a gyergyószentmiklósi főügyész
Korrupció gyanúja miatt a Bukaresti Táblabíróság vizsgálati fogságba helyezte Majeczki Izabellát, Gyergyószentmiklós főügyészét.
A csütörtökön őrizetbe vett és Bukarestbe szállított főügyészt a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) azzal gyanúsítja, hogy 2011-ben két tehenet, három juhot és két bárányt fogadott el azért, hogy kedvezően záruljon az ügyészségi vizsgálat két– erőszakos cselekményekért előállított– személy ügyében.
A DNA pénteki közleménye szerint ez év augusztusában úgy próbálta eltüntetni a megvesztegetés nyomait, hogy a megvesztegetők egyikével hamis nyilatkozatot íratott, amelyben az illető azt nyilatkozta, hogy pénzért adta el az állatokat. A korrupcióellenes nyomozók azzal is gyanúsítják a főügyészt, hogy egy ügyészségi dosszié gyors lezárása ígéretével próbálta érvényesíteni az élettársa építővállalatának az üzleti érdekeit. A hatóságok tízezer lejre becsülik az okozott kár értékét.
Majeczki Izabella az egyetlen vezető tisztséget betöltő magyar nemzetiségű ügyész Székelyföldön. A gyergyószentmiklósi ügyészség áprilisban azzal került az erdélyi magyar sajtó érdeklődése középpontjába, hogy hivatalból indított vizsgálatot olyan gyergyószentmiklósi és gyergyócsomafalvi rendezvények ügyében, amelyeken Wass Albert műveiből olvastak fel.
MTI
Székelyhon.ro

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sanyarú a romániai szellemi fogyatékosok sorsa
Sanyarú a romániai intézetekbe került szellemi fogyatékosok vagy pszichiátriai problémákkal küszködők sorsa. Nem kormányzati szervezetek kimutatása szerint a betegeket valóságos kínzásnak vetik alá a szakosított intézményekben, a beutaltak legalább 65 százaléka életét veszíti.
51 ellenőrzés – súlyos problémák
Szociális felügyelők idén június 20-a és július 5-e között 51 alkalommal látogattak el pszichiátriai központokba. Megállapításuk szerint a Munkaügyi Minisztérium alárendeltségébe tartozó ilyen jellegű intézetekben a gondozottakkal való bánásmód rengeteg kívánnivalót hagy maga után.
Az 51 látogatás alkalmával tapasztaltak szerint a gondozottak igen rosszul tápláltak, gyógyszerezésükben is sok a hiányosság, a személyzet pedig nem megfelelően felkészült és szakképzettségük sem üti meg a kívánatos szintet. Vannak intézetek, ahol a szükséges személyzet alig kétharmada dolgozik, másutt viszont 110 százalékkal is túllépik a keretet.
Az ellenőrzések során három intézetet is találtak, amelyek egészségügyi engedély nélkül tevékenykedtek. Egyik közülük Ilfov megyében működött – az ellenőrök teljesen érthetetlennek találták, hogy az egymillió eurós támogatásban részesült kórház miként működhet egészségügyi jóváhagyás nélkül –, kettőt pedig Bukarestben fedeztek fel. A három intézet egyikében sem vezettek pontos nyilvántartást a betegekről, nem léteztek betegekre kiszabott, egyéni gyógymódok
Sanyarú a romániai intézetekbe került szellemi fogyatékosok vagy pszichiátriai problémákkal küszködők sorsa. Nem kormányzati szervezetek kimutatása szerint a betegeket valóságos kínzásnak vetik alá a szakosított intézményekben, a beutaltak legalább 65 százaléka életét veszíti.
Egyébként mind az 51 meglátogatott intézetben súlyos problémákat találtak.
A pszichiátriai központokban kezelt gyermekek esetében súlyos gondot jelent az, hogy a 18 éven felüli gyermekekkel már nem törődik jóformán senki. Az intézeti gyermekek törvényes képviselői a megyei tanácsok, akik egyben hitelutalványozók is, így tehát ilyen vonatkozásban érdekellentétet is fennáll.
35 ezer személy
Jelenleg Romániában több mint 35 ezer személyt ápolnak a pszichiátriai intézetekben. Civil szervezetek szerint az államnak haladéktalanul fel kell lépnie az ellenük alkalmazott bánásmóddal szemben.
Mindennek alapján a Jogi Erőforrásügyi Központ máris azt szeretné, ha az állami illetékesek mellett a civil társadalomi szervek is rendszeresen és szúrópróbaszerűen ellenőrizhetnék ezeket az intézeteket. A kérés jogos, hiszen Románia már régebben ratifikálta az Egyesült Nemzetek Szervezetének a fogyatékos személyek jogait védelmező konvencióját, amelynek romániai alkalmazása tulajdonképpen még várat magára. Tíz esztendő alatt ugyanis mindössze 200 szúrópróba látogatásra került sor a Jogi Erőforrásügyi Központ illetékeseinek részéről.
A központ megállapításai szerint a beutaltak az 1970-es évek bánásmódjában részesülnek, amikor a betegek csupán gyógyszeres ellátást kaptak. Jelenleg viszont feltétlenül el kell ismerni és be kell tartani a beutaltak emberi jogait – jelentette ki a Jogi Erőforrásügyi Központ ügyvezető igazgatója, Georgiana Iorgulescu. Véleménye szerint mielőbb meg kell állapítani azt is, hogy milyen állami hatóság vagy szerv felelős az ENSZ-konvenció romániai tiszteletben tartásáért, kinek a hatáskörébe tartozik az intézetekben zajló tevékenység monitorizálása, a nem kormányzati szervezetek számára pedig rendszeresíteni kell az ellenőrzés lehetőségét, ezeknek az intézeteknek ugyanis komoly tapasztalataik vannak ezen a területen.
Véget kell vetni annak a gyakorlatnak is, hogy személyeket akaratuk ellenére helyeznek el pszichiátriai intézetekben, ennek ugyanis drámai hatásai lehetnek az érintettekre.
Minisztériumi vélemény
A kérdésben megszólalt a munkaügyi minisztérium államtitkára, Codrin Scutaru, aki maga is sürgette, hogy a civilek minél nagyobb mértékben vegyék ki részüket az ellenőrzésből, az intézetek tevékenységének irányításából. Az államnak ugyanis nincsenek megfelelő forrásai a mozgássérülteket, illetve pszichiátriai betegségekben szenvedőket ápoló intézetek tevékenységének fenntartására, megfelelően képzett személyzete sincs. Codrin Scutaru nem tartja kizártnak, hogy jövő évtől a munkaügyi minisztérium és a nem kormányzati szervezetek szakemberei közösen hajtsanak végre szúrópróbaszerű ellenőrzéseket, mindenekelőtt a pszichiátriai intézetekben.
Központok helyett gondoskodó személyek
A munkaügyi tárca egyébként a jövőben arra törekszik, hogy az általánossá váló európai gyakorlatnak megfelelően a pszichiátriai betegségben szenvedő gyermekeket és felnőtteket ne központokban ápolják, hanem olyan személyek környezetébe helyezzék el, akiktől megfelelő segítséget és egyben gondoskodást is kaphatnak.
Egyébként mind az 51 meglátogatott intézetben súlyos problémákat találtak.
A pszichiátriai központokban kezelt gyermekek esetében súlyos gondot jelent az, hogy a 18 éven felüli gyermekekkel már nem törődik jóformán senki. Az intézeti gyermekek törvényes képviselői a megyei tanácsok, akik egyben hitelutalványozók is, így tehát ilyen vonatkozásban érdekellentétet is fennáll.
Bogdán Tibor
Maszol.ro

Olosz Levente
A ZSIDÓK KIÁRUSÍTÁSA
"Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink"
Bár a romániai zsidók kiárusítása már az ötvenes években elkezdődött, Ceaușescu volt a fő haszonélvező: 1968 és 1989 között 40 577 zsidót adott el Izraelnek 112.498.800 dollárért.
Miután a kelet-közép-európai országokban a kommunista rendszerek teljesen megvetették a lábukat, az addig a hatalomátvételben nagy szerepet játszott zsidóság jelentősége megszűnt. A szocialista országokban a Szovjetunió vezetésével és iránymutatásával hatalmas antiszemita hullám vette kezdetét, amely 1953-ban érte el a csúcspontját. Romániában is végigsöpört a tisztogatási hullám, hosszabb ideig szabaddá tették a kivándorlást. Annak ellenére, hogy szerettek volna a teherré vált zsidóságtól megszabadulni, nem tudták szakértelmüket nélkülözni az ország gazdasági ágazataiban.
1953-tól teljesen beszüntették a zsidók kivándorlását.
1958-ban a Szovjetunió kivonta csapatait Romániából, így mindinkább lazult a szovjet nyomás az országon. A csapatkivonás után Románia kifejezte hajlandóságát a kereskedelmi kapcsolatok újjáélesztésére a nyugati országokkal. Mivel a nyugati országok szkeptikusak voltak, Románia jó szándéka jeléül ismét megkönnyítette a zsidók kivándorlását.
A kivándorlás lehetősége izgalomba hozta a romániai zsidóságot. Az ország elhagyásához szükséges iratokat kiadó intézmények előtt több kilométeres sorok alakultak ki. Azokat, akik a kiutazási dokumentumokat kérték, elbocsátották munkahelyükről, a diákokat pedig kizárták az egyetemről. A kiutazási kérelmek elérték a 100 ezres számot. A román diplomácia azonban nem várt nehézségekbe ütközött. Az arab országok heves tiltakozásba kezdtek amiatt, hogy Románia katonákat küld Izraelnek. Románia, engedve az arab nyomásnak, 1959-ben visszavonta a kivándorlás engedélyezését, a kiadott engedélyeket semmisnek nyilvánította, és újbóli letartóztatásokat hajtott végre a cionista vezetés soraiban.
A román külügyminiszter, Ion Gheorghe Maurer azzal a kéréssel fordult az izraeli kormányhoz, hogy tiltsa meg az izraeli sajtónak, hogy tudósítson a romániai bevándorlókról, és ne szivárogtasson ki információkat az arab országoknak. Az izraeli kormány beleegyezett a feltételekbe, és megtette a szükséges intézkedéseket. Ettől kezdve a romániai emigránsok kérdése tabutémának számított az izraeli sajtóban. A Kneszet egy speciális törvényt fogadott el, amely bűncselekménynek minősítette az Alijára való vonatkoztatást. Az új emigrációs törvény neve „sha-sha alyah” „Csit-csit alija” volt. Az amerikai diplomácia kikötötte, hogy a kereskedelmi kapcsolatokat a két ország között csak akkor újítják fel, ha Romániai szabaddá teszi a kivándorlást a zsidók számára.
Románia és Izrael olyan megoldást keresett, amivel feltűnés nélkül le tudták bonyolítani a zsidók kivándorlását. Végül Henry Jacober személyében megtalálták a megfelelő embert az ügylet lebonyolítására. Jacober 1961-ben kezdte el tevékenységét, amely során zsidókat váltott ki Romániából az Izraelben élő rokonaik kérésére.
A személyek ára 4000 és 6000 dollár között változott.
Az izraeli titkosszolgálat is felfigyelt Jacober működésére. Először nagyon zavarta őket a ténykedése, de Shaike Dan (az izraeli titkosszolgálat Romániába kihelyezett főnöke) találkozott Jacoberrel, és meglátta a benne rejlő lehetőséget. Miután Ben Gurion 1961-ben megadta a felhatalmazást, Dan nekikezdhetett a munkának. Jacobert utasította, hogy találkozzon Gheorghe Marcuval, a DGIE (Direcţia Generală de Informaţii Externe) vezetőjével. Jacober elmondta, hogy az izraeli titkosszolgálat az ő közvetítésével szeretne egy általuk megegyezett összeget fizetni minden egyes zsidóért, akit a román hatóságok emigrálni engednek. Románia először visszautasította az ajánlatot, mivel provokációt sejtett a háttérben. Jacober ekkor arra tett javaslatot, hogy 500 zsidó emigrálásáért cserébe egy csirkefarmot épít Romániában.
Dej jóváhagyta, mint egyedi alkalmi üzletet. A farm elnyerte Dej tetszését, és még továbbiakat rendelt ugyanezért az „árért.” 1960 közepére a Belügyminisztérium rendelkezett a legnagyobb csirke-, malac- és más típusú farmmal az országban. A farmok által termelt javakat diplomáciai fedezet alatt, Jacober segítségével nyugatra exportálták. Az ezekből származó jövedelem elérte az évi 8-10 millió dollárt. A farmok létrejöttében játszott izraeli szerepről csak pár ember tudott.
1958 és 1965 között Romániából 107 540 zsidó emigrált Izraelbe.
Évente átlagosan 13 000. Ekkor azonban két fontos eseményre került sor. 1965 márciusában hatalomra került Nicolae Ceaușescu, 1967-ben pedig sor került a hatnapos háborúra, amely után Románia egyedüliként a kelet-európai szocialista államok között, nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Miután Ceaușescu tudomást szerzett a Jacober ügyről, leállította a további kivándorlást, a titkos üzlet miatt kirúgta Marcut, és a belügyminisztert is kommunista-ellenes tevékenységgel vádolta meg.
Két évvel később Ceaușescu már maga vetette fel az ötletet,
hogy tovább kell folytatni a „kereskedést”. Visszahelyezték hivatalába Marcut, aki újból felvette a kapcsolatot Jacoberrel. Ekkor szorosabbá vált a kapcsolat a DGIE és a Moszad között. Marcu és Dan között több találkozásra is sor került, ahol már a zsidókért fizetendő összegről tárgyaltak. Ceaușescu kifejtette, hogy le kell állni az őskori cserekereskedelemmel, és új kereskedelmi formában kell az ügyet lebonyolítani. A zsidókért cserébe amerikai dollárt akart kapni. Kikötötte, hogy Izrael minden egyes zsidóért meghatározott összeget kellett fizessen. Az összeg nagysága a zsidók korától, iskolai végzettségétől, mesterségétől és családi státuszától függött. Fenntartotta a tárgyalások titkosságát, az új meggyezésből eltávolította a DGIE-t, és a Világkereskedelmi Intézet álcája alatt futtatta az üzletet.
1969-ben létrejött az egyezmény Dan és Marcu között, amely 3 évre szólt. A megállapodás szerint 1971-ig összesen 40 000 zsidó emigrációját hagyják jóvá. Ezek között 10% egyetemi diplomával rendelkező, 10% képzett technikus és munkás, és 2% egyetemi hallgató. A tárgyalások sarkalatos pontját a zsidók szállítása jelentette, mivel a románok saját légitársaságukkal akarták, teljes áron szállíttatni őket. Végül lecsökkentették az árat, de a jegyért még mindig az izraeliek kellett fizessenek.
Az első 3 éves szerződést Románia nem tartotta be,
a megígért szám felét sem engedte kivándorolni. Ennek ellenére tovább folytatták az tárgyalásokat, az egyezményeket ezután minden 5 évben megújították. Románia a kivándorolni készülők között kémeket toborzott, Izraelbe érkezésük után ezek Bukarestnek jelentettek. 1969-1970 között 250 ilyen informátorral rendelkezett a romániai titkosszolgálat. Az egyiket, Francisc (Efraim) Samuel volt szekus ezredest elfogták az izraeliek, de miután Ceaușescu azzal fenyegetőzött, hogy leállítja a zsidók kivándorlását, a foglyot elengedték.
Romániának lavíroznia kellett Izrael és az arab államok között. Annak ellenére, hogy Románia Izraellel fejlesztette a diplomáciai kapcsolatait, Ceaușescu több arab országgal is jó kapcsolatot tartott fent. Az 1970-es évek végére az izraeli-román kapcsolatok megromlottak, de ez nem volt kihatással a gazdasági, „kereskedelmi” kapcsolatokra.
Az izraeli kormány nemcsak pénzben fejezte ki háláját a romániai zsidókért. Sokkal több árut importált Romániából, mint amennyire szüksége lett volna. Többször utasítottak izraeli cégeket arra, hogy a speciális kapcsolatok fenntartása érdekében Romániából szerezzék be áruikat, még akkor is, ha az üzlet nem termelt profitot a cégnek. Ezen felül több kölcsönszerződést is kötött a két ország. 1970-ben Izrael 7 milliós, kamat nélküli kölcsönt nyújtott Romániának.
A legérdekesebb a történetben a zsidókért fizetett pénz mennyisége, amely nem nagy meglepetésre Ceaușescu magánszámláján landolt.
1978-ban az egy főre kifizetett összeg 2000 és 50 000 dollár között változott. A kifizetések üzleti találkozóként zajlottak le, általában valamelyik nyugati ország fővárosában. Marcu vitte a listát, amelyen azok a zsidók szerepeltek, akik megkapták az engedélyt a kivándorlásra, Dan és az izraeli titkosszolgálat emberei pedig pénzzel teli bőröndökkel érkeztek a megbeszélt helyre, és bonyolították le a cserét.
Annak ellenére, hogy általában Izrael személyenként 2000 dollárt fizetett, egyes különleges esetekben a román hatóságok csillagászati összegeket követeltek. Így volt ez Lazar Derera esetében, akit a román hatóságok szabotázs vádjával ítéltek el. Jacobernek 1972-ben sikerült negyed millió dollárért kivásárolnia őt. 1983-ban az ár körüli tárgyalások elmérgesedtek. Ceaușescu kijelentette, hogy
Izraelnek meg kell fizetnie a zsidók oktatási költségét is.
A DIE (Direcția de Informații Externe, a volt DGIE) a tárgyalások folyamán 9 500 dollárt követelt minden egyes zsidóért, és 15 500-at azokért, akik egyetemi diplomával rendelkeztek. A román vezetést nagyon bosszantotta az, hogy Izrael visszautasította a fizetést a kisgyerekekért és az öregekért.
A DGIE/DIE nagyban hozzájárult a román gazdaság fenntartásához. Amellett, hogy parancsot kapott a zsidók kiárusítására, anyagi érdekek is közrejátszottak az üzletben, mivel a szerzett pénz 80%-át kellett csak átadja a kincstárnak, a többit megtarthatta.
1970-ben Ceaușescu és Ion Stănescu (a Szekuritáté vezetője) utasította a DIE-t, hogy kezdje el a Peregrinii akciót. A program célja az volt, hogy bármely román állampolgár, aki el akarja hagyni az országot, megválthatja az engedélyt. Az összeg 826 lejtől 10 000 lejig váltakozott. 1973-ban bezárták a programot, mivel nagyon sok szekus tiszt tett szert kisebb vagyonra, elvonva a párttitkár elől a piszkos bevételt. Egy durva becslés szerint
1968 és 1989 között Ceaușescu 40 577 zsidót adott el Izraelnek 112.498.800 dollárért, kezdetben 2000, később 3300 dollárért per személy. A zsidók eladása következtében a romániai zsidók létszáma 1988-ra 23 000-re csökkent. 1989-ben Ceaușescu jóváhagyta, hogy vegyes házasságban élő egyéneket is el lehessen engedni, csak hogy teljesíteni tudják a megígért kvótákat.
Egy másik fontos eseményben is közrejátszott a Románia és Izrael közötti emberkereskedelem. Az 1960-as évektől Románia kezdett eltávolodni a Szovjetuniótól, és egyre jobb kapcsolat alakított ki az Amerikai Egyesült Államokkal. Nixon 1969-ben Bukarestbe látogatott. Ez volt az első látogatás, amelyet egy amerikai elnök kommunista országba tett. Romániai azért kardoskodott, hogy elnyerje a „Most Favored Nation” címet (Legnagyobb Kereskedelmi Kedvezményt), amit 1972-ben meg is szerzett. Romániának lavíroznia kellett Izrael és az arab államok között. Annak ellenére, hogy Románia Izraellel fejlesztette a diplomáciai kapcsolatait, Ceaușescu több arab országgal is jó kapcsolatot tartott fent. Az 1970-es évek végére az izraeli-román kapcsolatok megromlottak, de ez nem volt kihatással a gazdasági, „kereskedelmi” kapcsolatokra. A státusz fenntartása érdekében Romániai utasította a romániai zsidó szervezetek vezetőit és Izraelt, hogy vesse be befolyását a cél érdekében. Izrael először visszautasította a „felkérést,” de miután Ceaușescu azzal fenyegetődzött, hogy teljesen megszünteti az kivándorlást, végül is vonakodva beleegyezett. Az Amerikai Egyesült Államok 1988-ban visszavonta a státuszt Romániától, amihez az is hozzájárult, hogy tudomást szerzett az Izrael és Románia közti „kereskedelemről.”
A leírtak alapján mindenki eldöntheti, hogy ezt a XX. században mindenképpen egyedi üzletet – amely két ország kormányának tudtával és a titkosszolgálatainak részvételével történt – Románia erkölcsi és morális süllyedéseként vagy pedig ellenkezőleg, külpolitikai és titkosszolgálati bravúrként kell/lehet értékelni.
Transindex.ro

Szórvány Napjára készülve: a szórvány, a Székelyföld és a Partium együtt tudja elérni céljait
Az RMDSZ tizedik, nagyváradi kongresszusán hozott határozata értelmében, idén harmadik alkalommal ünnepeljük Erdélyben, november 15-én a Magyar Szórvány Napját. A központi rendezvénynek ebben az évben a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium ad otthont, szimbolikus a helyszínválasztás, hiszen erdélyi fejedelmünk megválasztásának 400. évfordulójára emlékezünk az idén – tájékoztatta Winkler Gyula EP-képviselő az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei elnökségét és önkormányzati képviselőit, akikkel szombaton Besztercén találkozott.
Három kiemelt témája lesz a Kelemen Hunor szövetségi elnök védnöksége alatt zajló rendezvénysorozatnak, mondta el Winkler Gyula, ezek közül a szórványoktatás az, amely Beszterce-Naszód megyében is kulcsfontosságú kérdés. Továbbá elemzik az Összetartozunk székely-szórvány együttműködést és bemutatják az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket program eredményeit. A székely-szórvány partnerség szerepét méltatva, az EP-képviselő politikai tájékoztatójában kitért arra is, hogy az RMDSZ számára fontos kezdeményezés körvonala- zódik a következő hetekben, ez a román kormány által felvállalt decentralizációs törvénytervezet, amelyet felelősségvállalással készül a parlament elé terjeszteni a kabinet.
„Az RMDSZ 11. kongresszusa idén világosan megfogalmazta azokat a feladatokat, amelyek a romániai magyar közösség előtt állnak a következő időszakban. Ezek a feladatok csak akkor valósíthatóak meg, ha a szórványközösségek a székelyföldi tömbben és a Partiumban élő magyar közösségekkel együtt szolidárisan lépnek fel a romániai, a kárpát-medencei és az európai politikai porondon. Együtt lehetünk csak sikeresek, a szórvány, a Székelyföld és a Partium szolidaritás hiányában külön-külön nem tudja elérni céljait" – fogalmazott Winkler Gyula. A decentralizáció megvalósítása és a centralizált nemzetállam lebontása, olyan célkitűzés, amely vezérfonalként köszön vissza az RMDSZ két évtizedes tevékenységében – emlékeztetett az EP-képviselő.
„Most várhatóan támogatni tudjuk a jelenlegi kormány decentralizációs törvénycsomagját, hogyha a kormányzati koalíció elfogadja javaslatainkat, amelyek a feladatok decentralizálása mellett a pénzügyi decentralizációt is szorgalmazzák. Ebben az esetben a decentralizációs törvénycsomag életbe lépése a valós önkormányzatiságot erősíti és hozzájárul a helyi közösségek önrendelkezésének biztosításához a Székelyföldön és a Partium jelentős részében. A szórványközösségek számára azonban a decentralizáció nem jelent előnyt, ezért fontos, hogy a 2005-ben, az akkori kormány által elfogadott kisebbségi törvénytervezet parlamenti vitája véglegesítődjön és életbe lépjen a jogszabály. Ezáltal érvényesülhetnek a különböző körülmények között élő erdélyi magyar közösségek érdekei, így megtestesül az a közösségi akarat, amely az elmúlt időszakban a Székelyek nagy menetelésén vagy a régióátszervezés kapcsán tervezett helyi népszavazásokért gyűjtött aláírások révén nyilvánult meg" – mondta Winkler Gyula.
A megbeszélésen napirendre kerültek a jövő évi politikai kihívások, ennek kapcsán Winkler Gyula kiemelte, hogy az RMDSZ számára a legnagyobb kihívás az európai parlamenti választás. „Be kell bizonyítani, hogy az Európai Unióban élő, egyik legjelentősebb kisebbség nemzeti közösségként meg akarja őrizni erős európai parlamenti képviseletét" – hangsúlyozta. Az EP-választásokkal kapcsolatos kérdésekre válaszolva, megerősítette, hogy az európai szabályozások és a választási törvény értelmében minden uniós állampolgár csak egyszer élhet szavazati jogával, választhat, hogy az állandó vagy az ideiglenes lakhely szerinti országban adja voksát az európai parlamenti jelöltek listájára. „Az erdélyi magyar közösség érdeke, hogy az EP-választáson az állandó lakhelyükből származó jogosultság szerint gyakorolják szavazati jogukat, az RMDSZ jelöltjeire szavazzanak, hiszen csak így lehet biztosítani azt, hogy az erdélyi magyar közösséget erdélyi magyarok képviseljék az Európai Parlamentben" – hívta fel a figyelmet Winkler Gyula, aki szerint közösségünk államalkotó jellegét azáltal is bizonyíthatjuk, hogy Romániát nemcsak román politikusok, hanem erdélyi magyarok is képviselik Brüsszelben.
A romániai gazdasági helyzetről és a jövő évi költségvetésről beszélt szombaton délután a besztercei média képviselőinek Winkler Gyula, aki Décsei Attila megyei RMDSZ elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatót. Az EP-képviselő többek között annak veszélyére hívta fel az újságírók figyelmét, hogy a jövő évi állami költségvetést a választási év követelményeinek vetik alá, amelyek elsősorban szociális követelmények, és mellőzik a gazdaságélénkítő intézkedéseket, az infrastrukturális beruházások finanszírozását. „A következő évben a kormány olyan új adók és illetékek bevezetését tervezi, amelyek elsősorban a családokat és a kis- és közepes vállalkozókat sújtják. Ez egyértelműen téves út, az RMDSZ véleménye szerint a költségvetés jövedelmét nem a polgárokat és a vállalkozókat sújtó adóteherrel kell növelni, hanem az adócsalás visszaszorításával és a feketegazdaság csökkentésével" – hangsúlyozta Winkler Gyula.
Az EP-képviselő szerint a költségvetési tervezetnek biztosítania kell a közigazgatási decentralizáció zavartalan megvalósítását, ezért növelni kell a helyi és a megyei önkormányzatok jövedelmét. „Az elemi logikának ellentmond az, ahogy a jelenlegi kormánykoalíció értelmezi az adórendszer hatékonyságát. Egy kirívó példa a mezőgazdasági adó, amely jelenleg a központi költségvetést gazdagítja annak ellenére, hogy begyűjtésével a helyi intézmények foglalkoznak. Az RMDSZ véleménye szerint a mezőgazdasági adóból származó bevételnek helyben kell maradnia és a helyi, illetve a megyei önkormányzat jövedelemforrását kell képeznie, nem pedig a Bukarestben központosított állami költségvetését" – mondta Winkler Gyula a besztercei sajtótájékoztatón.
RMDSZ közlemny
Erdély.ma

Verespatak – Kovács Csongor szerint nem lehet megnyugodni –
Elutasította a román parlament verespataki különbizottsága azt a törvénytervezetet, amely elősegítette volna az aranybánya-beruházást.
A Verespatak-törvénytervezet elutasítását javasolta a bányaprojekt közvitáját lefolytató parlamenti különbizottság. Augusztusban a román kormány terjesztett a parlament elé a ciántechnológiás beruházást támogató törvénytervezetet, amely ellen azóta is folyamatosan tüntetnek a környezetvédők. A tervezet a koalíciós pártok között is feszültséget szült, miután a liberálisok kihátráltak a szociáldemokraták által támogatott tervezet mögül.
Baranyi László tudósító a Duna Közbeszéd című műsorában arról számolt be, hogy a bizottsági véleményezés önmagában semmire sem kötelezi a parlamentet, amely annak rendje és módja szerint mindkét kamarában szavaz majd a törvénytervezetről. A mai koalíciós megállapodás alapján valószínűnek tűnik, hogy ezt a törvénytervezetet most már a kormánytöbbség is elutasítja. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nem is valósulhat meg a bányaberuházás: legfeljebb nem úgy, ahogy Victor Ponta szerette volna. Ő ugyanis a döntés felelősségét próbálta a parlamentre hárítani azzal, hogy nem kormányhatározattal, hanem törvénytervezettel próbált utat nyitni a beruházás előtt. A mai sajtóértekezleten Victor Ponta azt is bejelentette, hogy a szociálliberális kormánykoalíció módosítani fogja a bányászati kerettörvényt, és ha annak megfelel majd a kanadai beruházó terve, akkor a kormány kiadja az engedélyt a verespataki bányanyitásra. Példátlan tüntetéshullám
A tudósító beszámolt arról, hogy a ciános bányatechnológia ellen példátlan tüntetéshullám kezdődött Romániában: immár több mint két hónapja folyamatosan demonstrálnak a környezetvédők nemcsak, Bukarestben, hanem az egész országban. Bizonyára ez a közhangulat is közrejátszott abban, hogy Crin Antonescu liberális pártelnök kihátrált a törvény mögül. A kétharmaddal kormányzó szociálliberális szövetség egyébként nem egy párt, hanem a szociáldemokraták és a liberálisok koalíciója, amelyben egyre növekszik a feszültség. Romániában most már a legtöbb elemző arra számít, hogy ez a koalíció felbomlik, a kérdés legfeljebb az, hogy mikor.
Végleges döntés?
Arra a kérdésre, hogy mikor várható végleges döntés Verespatak-ügyében Baranyi László elmondta, hogy ezt nehéz megjósolni, hiszen a bányalicenc kibocsátása óta 15 év telt el és azóta a romániai parlamenti pártok mindegyike volt már kormányon, de egyikük sem merte elutasítani vagy engedélyezni ezt a beruházást. Nem tudni mit szól a befektető ahhoz az ötlethez, hogy egy újabb bányatörvény kidolgozását kell megvárnia. Victor Ponta már korábban is azt emlegette, hogy a kanadai beruházó előbb-utóbb pert indít a román állam ellen és több milliárd eurós kártérítést követel majd Romániától. Tény az, hogy a beruházó mintegy félmilliárd dollárt költött eddig a verespataki bányaprojektre és nehezen hihető, hogy veszni hagyja ezt a pénzt.
Kovács Csongor: „kint leszek és tüntetni fogok”
Kovács Csongor, a Zöld Erdély Egyesület elnöke a Közbeszédben elmondta: pozitív eredmény, hogy elutasító javaslat született a parlamenti bizottságban, de ez csak egy javaslat, a végső döntés a parlamentben dől el.
Az elnök szerint 15 éve egy illegális bányaprojektet akarnak ráerőszakolni Romániára.
Kovács Csongor szerint a bányaberuházás ellen civilizált és példaértékű tüntetés zajlott, véleménye szerint semmi ok nincs arra, hogy az emberek megnyugodjanak és otthon maradjanak. „Én személy szerint továbbra is kint leszek és tüntetni fogok” – mondta.
hirado.hu / Duna Tv, Közbeszéd
Erdély.ma

Hazudott a román miniszterelnök-helyettes a ET Közgyűlésén
Hiába szerveztek százötvenezres tüntetést a székely autonómia mellett, a román régióátalakítási tervek ellen, Bukarest szemérmetlenül állítja a nemzetközi fórumokon, hogy az erdélyi magyarok elégedettek területátszervezési elképzeléseikkel.
Komlóssy József, a Közép-Kelet-Európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke számolt be arról Gecse Gézának, hogy ezt hogyan teszik.
Komlóssy – aki svájci-magyar kettős állampolgár, a magyaror- szági parlament ET delegációjának a szakértője már 22 éve – elmondta, hogy a román miniszterelnök-helyettes kérdés-felelet alapján tartott előadást az Európa Tanács Közgyűlésében. Arról beszélt miként tervezik Románia regionális felosztását, és mi lesz a decentralizációval.
A miniszterelnök-helyettes azt állította, hogy a magyarok népközösségével is konzultált, és a magyarok teljesen elégedettek az új megoldási javaslattal – mondta Komlóssy József. Hozzátette: a román miniszterelnök-helyettesnek a kérdéseket egy nappal azelőtt fel kellett tenni, a román delegáció magyar tagjának pedig megmondták, hogy jobb, ha nem tesz fel kérdést.
Komlóssy azt is elmesélte, hogy a román miniszterelnök-helyettest egy orosz képviselő megkérdezte: tudomása szerint Romániában több mint 1 millió magyar él, ők is elégedettek az új regionális felosztási tervvel? Mire a miniszterelnök-helyettes szemrebbenés nélkül válaszolt: igen, a magyarok is elégedettek.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Nyilvánosság kizárva: autonómiatervezetet készít az RMDSZ
A nyilvánosság teljes kizárásával, önállóan kívánja elkészíteni a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét az RMDSZ. A szövetség azt tervezi, hogy külső szakértők bevonása nélkül állítja össze a dokumentumot az év végéig. Vajon megint az autonómiaküzdelem kisiklatására készülnek?
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára a tervezetet kidolgozó testület összetételét sem kívánta elárulni. „Ez egy belső műhelymunka, és nem szeretnénk, hogy szakértőink a sajtó és egyáltalán a közvélemény nyomása alatt dolgozzanak” – fogalmazott a kolozsvári politikus a Krónika napilapnak. Megjegyezte: „A szövetség december végén közvitára kívánja bocsátani tervezetét, addig nem szeretnénk részletekbe bocsátkozni az elképzelést illetően, nem lenne célszerű”.
Kovács Péter szerint a tervezet beterjesztését megelőző közvita fóruma épp arra jó, hogy bárki megfogalmazhatja észrevételeit a dokumentummal kapcsolatban - reagált a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a műhelymunkához felajánlott segítségére. „Az a célunk, hogy a közvitát követően egy olyan tervezetet kívánunk benyújtani, amely a lehető legszélesebb körű támogatottságot élvez” – tette hozzá Kovács.
Márton Árpád RMDSZ-es képviselőtől szerint a tervezet még nincs olyan fázisban, hogy bármit is mondani lehessen róla. „Amíg konkrét kérdések kapcsán nem születnek döntések, mindenki csak a saját véleményét mondhatja, ebből pedig nagy zűrzavar alakulhat ki, ez nyilván akadályozná a racionális döntéshozatalt”– szögezte le Márton Árpád, aki a Krónika értesülései szerint részt vesz a tervezet összeállításában.
Toró: közös szellemi termékre van szükség
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke szerint az RMDSZ autonómiatervezete akkor lehet sikeres, ha mögéje társadalmi konszenzus építhető, ha a teljes politikai elit a társadalommal összhangban felsorakozik mögéje. „A konszenzust eddig nem sikerült megvalósítani, ám a néppárt továbbra is készen áll arra, hogy részt vegyen az alkotói munkában, szívesen átadjuk az elméleti és a gyakorlati tudást, sőt a tervezet képviseletét, népszerűsítését is vállaljuk, ha egy közös szellemi termékről van szó. Ezt már a nyilvánosság előtt és személyesen Kelemen Hunornak is jeleztem korábban” –mondta Toró. A néppárt elnöke ugyanakkor úgy fogalmazott, óvatosan optimista ebben a kérdésben, mert emlékszik az RMDSZ korábbi autonómia-tervezetekhez való viszonyulására. „2004-ben társaimmal három autonómiatervezetet nyújtottunk be a parlamentben: az Székely Nemzeti Tanács megbízásából a Székelyföld területi statútumát, az EMNT felkérésére egy személyi elvű autonómiára vonatkozó kerettörvényt illetve az erdélyi magyarok személyi elvű kulturális autonómiájának statútumát. Akkor az RMDSZ vezetése nem állt mellénk, ellenezte a parlamentben, a vitában sem sorakozott fel az ügy mellett. Az, hogy mennyire nem gondolták komolyan ezt a kezdeményezést, visszaköszönt 2012-ben, amikor a Székelyföld autonómiastatútuma befejezte parlamenti pályáját, és az RMDSZ szenátorai, élükön Markó Bélával és Frunda Györggyel részt sem vettek azon a szavazáson, ahol pontot tettek az ügy végére” – idézte fel Toró. A politikus szerint az, hogy az RMDSZ kongresszusa úgy döntött, szükség van egy ilyen törvénytervezetre, jelzi, hogy az elmúlt kilenc év nem volt hiábavaló, elérték, hogy a politikai elit az egész társadalommal, a civil közösséggel cselekvően vállalja fel az önrendelkezés ügyét.
Az EMNP elnöke szerint az autonómiatervezet a Székelyek Nagy Menetelésének folytatása lehet, ám egységre van szükség a véglegesítésében és érvényesítésében.
„Nem valószínű a közös műhelymunka”
Székely István Gergő politológus nem tartja valószínűnek, hogy az RMDSZ végül bevonja a tervezet kidolgozásába az MPP-t, az EMNP-t és az SZNT-t. Ugyanakkor úgy véli, arra sincs túl sok esély, hogy a három politikai szervezet közös tárgyalási platformja, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) újrainduljon, melynek célja eleve az volt, hogy az erdélyi magyar közösség számára fontos stratégiai kérdésekben közös álláspontot alakítsanak ki, amelyre a későbbiekben közös politikai cselekvés építhető. „Mindez csak abban az esetben történhetne meg, ha az RMDSZ ellenzéke jelentősebb támogatottságot tudna felmutatni. Úgy gondolom, az RMDSZ valószínűleg olyan külső szakértőkkel fogja legitimálni a törvénytervezetét, akik nem tartoznak a szövetség holdudvarába” – nyilatkozta lapunknak a Székely István Gergő.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szombaton jelentette be: a szövetség december végéig közvitára kívánja bocsátani a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét, és arra készül, hogy azt a februárban kezdődő tavaszi ülésszak legelején nyújtja be a parlamentben. Kelemen Hunor elmondta, jelenleg szakemberekkel dolgoznak a tervezeten, amely a dél-tiroli autonómiamodellt tekinti kiindulópontjának. Kijelentette, a román társadalom meggyőzése nélkül esélytelen az autonómiaküzdelem. Parlamenti autonómiakísérletek kronológiája
A román parlament elé terjesztett kezdeményezések eddig kivétel nélkül elbuktak. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár átfogó kronológiájából kiderül, az első kísérlet Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Szilágyi Zsolt, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor és Vekov Károly RMDSZ-es képviselők nevéhez fűződik, akik 2004. február 25-én benyújtották Székelyföld Autonómia-statútumát. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetét március 30-án az alsóház, júniusban pedig a szenátus is elutasította. 2004. június 18-án négy RMDSZ-es képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) nevében, Bakk Miklós és Toró T. Tibor honatya által kidolgozott, a személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát. A dokumentumot alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága szeptemberben leszavazta.
2005. június 8-án az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják az SZNT-nek a parlament elé terjesztett autonómia-statútumát.
2005. június 30-án az SZNT Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik (beterjesztő Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő), de a képviselőház október 12-én elutasította. Márton Árpád RMDSZ-es képviselő felvállalhatatlannak nevezte az SZNT statútumát. Ugyanezt a törvénytervezetet a bukaresti szenátus 2012. szeptember 25-én tűzte napirendre és utasította el.
http://itthon.ma/erdelyorszag, http://itthon.ma/erdelyorszag

Szőcs Géza: Megelégszem azzal is, hogy költő
Hatvanéves Szőcs Géza. A költő neve az elmúlt években elsősorban politikai szerepvállalása kapcsán merült fel a közbeszédben. Volt kultúráért felelős államtitkár, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért felelős kormánybiztos. A politika kihat a költészete megítélésére, de úgy véli: költőként 2010 előtt sem volt a kánon kedvence. Legújabb könyve képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának. Marosvásárhelyi születésű, és sok műve szól Kolozsvárról, de Szőcs Géza számára a haza nem egy pontot jelent, hanem pontok sokaságát, amelyek között az ember sorsa megtörténik. Bár Liberté ’56 című művét Vidnyánszky Attila állította színpadra, Szőcs a Magyar Nemzetnek azt mondta: elképzelhetetlennek tartja, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója bármit is rendezzen a színházban az ő darabjai közül.
– Kolozsvárott, 60. születésnapi ünnepségén azt mondta legújabb könyvéről, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című kötetről, hogy „szinte szamizdatban jelent meg”, a könyvesboltokban sem kapható. Nekünk sikerült megvenni Budapesten az egyik nagy könyvesboltlánc üzletében, bár ott a világirodalom polcára került. Hogy értette, amit akkor mondott? – Örömmel hallom, hogy a világirodalomhoz sorolták a könyvet. Az engem ért ottani sokk alapján mondhattam ezt Kolozsvárott, ezt a rossz tréfát a szamizdattal. A helybeli könyvesboltok kirakatai tele vannak jobbnál jobb magyar könyvekkel, és elszomorított, hogy ez a kötetem, amely legfőként Kolozsvárról szól, a kolozsváriakat oly kevéssé érdekli, hogy még csak meg sem próbálják megmutatni. Azóta nekem is sikerült megvásárolnom Budapesten, akkor éppen a költészet polcon volt. Nyilván nem tudnak vele mit kezdeni, és nem is állítom, hogy hagyományos megközelítéssel egykettőre meghatározható, hogy micsoda. Gyakori panasz, hogy nincs látható helyen. Tőlem is nagyon sokan kérdezték, hol lehet kapni. De hát a könyvbeszerzés, sőt a könyvolvasás hagyományos formái felett úgyis eljárt az idő. Ennek nem örülök, mert nem szeretek képernyőről olvasni, de mégiscsak ez lesz a jövő útja. A szép könyveket persze nagyon fogjuk sajnálni, eltűnésük a könyvkultúra leépülését jelenti. De valószínűleg ugyanezt érezte az az írástudó kaszt is, amely kevesek privilégiumaként kódexeket olvashatott. Amikor megjelent a könyvnyomtatás, talán úgy vélekedtek, hogy a könyv olyan, mint egy festmény, szobor vagy ékszer: manufakturális remekmű. És ezt a könyvnyomtatás tönkreteszi majd. Iparivá teszi az írott betűhöz való hozzáférést. Akármeddig élek, nem tud oly nagyot fejlődni a technika, hogy ne akarjak szép könyveket írni és olvasni. Ha tervezek valamit a hetvenedik vagy nyolcvanadik születésnapomra, az biztosan egy szép könyv lesz.
– A Sziveri Jánossal való beszélgetésekben kitalált Kolozsvár-történeteket nem Szőcs Géza jegyzi, hanem valaki más, aki Szőcs Géza történeteit meséli el, és akivel korábbi műveiben is találkozhattunk. Miért a Carbonaro álnév?
– A jegyzetekben meg is neveztem Darkó István barátomat, akivel közös történeteket írtunk, és a Szénégető Henrik álnevet használtuk. Ezek a kolozsvári Echinox diáklapban jelentek meg negyven évvel ezelőtt. A romantikus szabadságeszmény és a természetközeliség, amely a carbonarókhoz kötődik a képzeletemben, hatott rám akkor is, és nyilván ma is. De ma már az álnévnek nem az az elsődleges szerepe, hogy elrejtsen, hanem, hogy eltávolítsa a valóságos hús-vér szerzőt annak irodalmi mutációjától. Amióta van olvasás, sokan elkövetik azt a hibát, hogy a könyv szerzőjét azonosítják a szerző valóságos énjével. Márpedig nem azonosítható. Az én helyzetem különösen kényes. Annyi kígyót-békát kapott a Szőcs Géza nevű politikus-író, hogy a mocsokdobálók maguk is képtelenek elkülöníteni az írót a politikustól, akit maguk mázoltak feketére. De nem csak ezért választottam ezt a megoldást. Meghatározhatatlan műfajú a könyv, nem a szó klasszikus értelmében vett novellákról van szó. Elvont, képzeletbeli, parodisztikus, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának, annak a tapasztalatnak, amit Sziveri János nem ismert, de aminek a megismerésére rendkívüli módon vágyott. A könyv egészében, azt hiszem, pontosan visszaadja azt a sajátos kapcsolatot, amely kettőnk között volt. Ezzel emlékezem meg Sziveri Jánosról, akivel nagyon sokféle játékot megengedtünk magunknak. Úgy gondoltam, az eltelt negyedszázad indokolja, hogy az akkori Szőcs Gézát eltávolítsam a maitól.
– Hamar megosztott lett a közélet a rendszerváltás után, ekkor mégsem érezte szükségét annak, hogy álnéven írjon.
– Bizonyos konklúziók akkor már megszülettek bennem. Ezt jelzi A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban – Sz. G. utolsó verseskönyve című, 1992-es kötet. Világos volt, hogy az az attitűd, amellyel az ember 1990-ig – főleg Erdélyben – magyar költő lehetett, nem folytatható. A könyv üzenet volt, hogy ez Sz. G. utolsó verseskönyve, és most valami más következik. Lehet, hogy Carbonaro, lehet, hogy csak versek, de biztosan nem verseskötetek. Amit 1990 előtt egy verseskötet jelentett egy magyar költő életében, azt többet nem lehetett már megismételni.
– A költő szerepe változott?
– Minden megváltozott, a költő valóságos és elképzelt szerepe, a missziója és a missziós tudata, a költészeti, verselési technikák, eszmények, trendek. Máshogyan üzent akkor egy kötet. Ahogy a világ kezdett szétesni, úgy atomizálódott az egykor egységes mondatként felfogható verseskötet is. Szétesett, megtöredezett egyes versekre.
– Ön szerint ez a változás rossz?
– Ezt a szót nem használnám. Szokatlan annak, aki nem nőtt bele. A politikai viszonyokat, amelyekben felnőttem, nem kívánom vissza. De az ezekhez elválaszthatatlanul kötődő saját verseskönyveket igen. Ez nosztalgia. Akinek persze – mondjuk – a slam poetry az anyateje, annak mindez már teljesen érthetetlen és érdektelen. – Jól értjük, hogy ön szerint inkább a prózának és a drámának van túlélési esélye? – Az embereknek mindig szüksége lesz történetekre. A lírai tudat elsorvadása viszont nagy kockázat, mert ez a legősibb önkifejezési és önértelmezési formája az emberi léleknek. Évezredekig hozzátartozott az emberi közösségek tudatvilágához, mentális és pszichés önismeretéhez. Ma, amikor egyre bonyolultabbak az összefüggések, még kevésbé nélkülözhető ez a fajta tudás és világinterpretáció. Az az emberiség, amelyik el tudja képzelni, hogy költészet nélkül lehet élni, az önsorsrontás felé halad. Egy falanszterben nem az ellenőrzöttség, a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb, hanem a léleknélküliség. – Ha így gondolja, akkor nem csoda, hogy nemzetközi költészeti díjat alapított, a Janus Pannonius-díjat. – Bozótharcosok vagyunk, akiknek az egyetlen imperativus, hogy a költészetet életben kell tartanunk, át kell mentenünk, valamiképpen Asimov Alapítványának megfelelően. Egy olyan költészeti nagydíj, amelyre a világ odafigyel, e célnak fontos eszköze lehet.
– Úgy tűnik, szívesen foglalkozik olyan elődökkel és pályatársakkal, akiket kevésbé becsülnek meg, mint érdemelnék. Ez a programja?
– Ez a karakteremhez tartozik. Úgy vélem: ami érték, azt meg kell mutatni. Az idén Janus Pannonius-díjjal kitüntetett perzsa költőnő, Szimin Behbaháni magyarul teljesen ismeretlen volt, hiába jelölték kétszer is Nobel-díjra, hiába idézték a legmagasabb méltóságok a strófáit, és hiába volt ismert világszerte mint polgárjogi aktivista. Angol fordításban ismerkedtem meg a műveivel, nagyon rossz fordítás: leegyszerűsít, elhagy sok mindent, de mégis megérintett. Cél volt az is, hogy magán a költőn segítsünk üldözött állapotában. Óriási siker volt az idei Janus Pannonius-díjátadás, a BBC-től lefelé rengetegen foglalkoztak vele. A magyar sajtó jelentős része viszont csak hallgatott, némán és nyilván ingerülten, és valószínűleg pokolba kívánta Szimin Behbahánit, amiért el merte fogadni a díjat ahelyett, hogy megalázta volna Magyarországot azzal, hogy visszautasítja. Ugyanez a sajtó kárörömmel konstatálta, hogy tavalyi díjazottunk, Lawrence Ferlinghetti, miután előbb elfogadta, végül is nem vette át a díjat.
– A Terror Háza Múzeumban rendezett Szolzsenyicin-kiállítás kísérőprogramjára önt is meghívták, hogy felolvassa az esszéjét. A meghívóban az állt, hogy „Szőcs Géza, erdélyi magyar költő”. Ugyanebben a sorban a szintén meghívott Spiró Györgynek a Kossuth-díját tüntették fel. Ilyen sokat jelent az erdélyi magyar költő cím?
– Persze, lehet az erdélyi magyar költő presztízskategória vagy elismerés, felérhet adott esetben akár egy Kossuth-díjjal is. De vannak erről más élményeim is. Irodalmi értéktulajdonítás szempontjából az erdélyiség ma biztosan semmit nem jelent. Egy időben fontos volt, Bukarestben és Párizsban is volt üzenetértéke annak, hogy Erdélyben vannak magyarok, erdélyi magyar költők is. Aztán az önmeghatározásom mind inkább eltolódott afelé, hogy megelégedtem a magyar költő meghatározással. Ma már azzal is megelégszem, hogy költő.
– Az életműve Erdély-, többnyire Kolozsvár-központú. A száműzetésből is hazavágyott, most mégis régóta nem él már otthon. Az ön számára ez normális állapot, vagy törést jelent nem Kolozsvárott élni? – Számomra a haza egységes kontinuum, Soprontól, sőt Őriszigettől és Cinfalvától Brassóig, Kézdivásárhelyig tart. Az, hogy ezen a hazán belül valaki hova költözik, szuverén döntés. Nem véletlen, hogy a régi kolozsvári családoknak volt házuk Kolozsvárott és Budapesten is. A haza nem egy pontot jelent, amely „a” haza földje, hanem pontok sokaságát, amelyek között meghatározódik és megtörténik az ember sorsa.
– Húsz év telt el, amióta megalapította az Előretolt Helyőrséget, a kilencvenes évek fiatal erdélyi költőgenerációjának fórumát. Milyen utat járt be ön szerint ez a műhely, és most hol tart? – Akkor ez azért volt fontos, mert kibontakozási lehetőséget jelentett nem kevés ifjú tehetségnek. Sajnos őnekik is meg kellett élniük az irodalom és főleg a líra leértékelődését. Ők más generáció, mint azok, akik 1980 vagy 1990 előtt adhatták ki a versesköteteiket. Akkor, a kilencvenes években pontosan érzékelték, hogy abban a világban nekik hol a helyük. Mára ezt a biztonságérzetet elvesztették. Megöregedtek, lehetne mondani. De nagyon örülök, hogy akkor ez az egész elindult. Előképei voltak már a hetvenes években: az Echinox, ahol fiatal és tehetséges emberek próbáltak publikálni, és az Igazság című kolozsvári hetilap Fellegvár című rovata, amely ugyanerről szólt, és én szerkesztettem. Már huszonévesen szívesen támogattam azokat, akikben tehetséget láttam. Számomra az irodalmi kapcsolatok soha nem a rivalizálásról szóltak. Vagy barátságról, vagy elutasításról, de semmiképpen nem a rivalizálásról.
– A 60. születésnapjára készült kötetben Karinthy Márton teszi fel a kérdést, hogy miért nem játszanak Szőcs Géza-darabokat a színházak. A Liberté ’56 című művét 2006-ban Vidnyánszky Attila vitte színre, aki most a Nemzeti Színház élére került. Lesz Szőcs-darab a Nemzetiben?
– Vidnyánszky Attilának mindig nagyon következetes támogatója voltam, akkor is, amikor nemcsak ellenoldalról támadták, hanem házon belül is. Már csak ezek miatt az előzmények miatt is elképzelhetetlen, hogy Vidnyánszky bármit is rendezzen a Nemzeti Színházban az én darabjaim közül. Ha a helsinki vagy a Kuala Lumpur-i színház felkéri, és ő igent mond, az más dolog. De a Nemzeti Színházban nem, ezt nem tartanám helyesnek.
– A politikai támadások árnyéka nem túl igazságos módon visszavetül a költői életművére, annak megítélésére is. Ez bántja?
– A költő érzékeny ember. Attól költő, hogy túlérzékeny.
– Feltehetőleg számított erre, amikor politikai szerepet vállalt.
– Ha úgy vesszük, 2010 előtt sem voltam a kánon kedvence. Az a szekértábor, amelynek tagjai az elmúlt huszonöt évben megmondóemberek voltak a kultúrában, jól körülírható orientálódást és gazsulálást vár el azoktól az íróktól, akiket sztárolni akar. Ez a fajta futtatás, helyzetbe hozás, feltupírozás ízlésem ellen való. Megelégszem azzal, hogy nem tudtak megsemmisíteni, kiradírozni, elpusztítani. Persze talán azért, mert nem tartottak elég fontosnak.
– Az alkotói életére milyen hatással volt a politikai szereplés? – Nem szabad elszakadni a valóságtól. Sok művész hajlana rá, hogy egy kellemes dolgozószobában írja a műveit. De ahhoz, hogy a valóságot izgalmas művekben tudja feldolgozni a művész, állandó kapcsolatban kell lennie a tényekkel, kihívásokkal, amelyeket az élet hoz. Látnia kell, hogy viselkedik az ember elesettként, és hogyan egy kivételezett kaszt tagjaként. A politikusi pozícióból ilyen értelemben sokkal gazdagabb életanyaghoz jutottam, mint ami egyébként lehetséges lett volna számomra. Ha lesz időm mindezt beépíteni különböző műfajú szintézisekbe, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy politikusként is rálátást nyerhettem az életre.
– A politikus ezek szerint ott volt a költészetben. A költő ott volt-e a politikában? És ha igen, hogy boldogult? – Olykor korlátozták, máskor inspirálták egymást. Az nem igaz, hogy szétválasztható a kettő. Már csak azért sem, mert a politikus sokszor olyan kihívásokkal szembesül, amelyek a költőnek is kihívást jelentenek. És erre nem lehet kétféle választ adni.
– A magyar költők körében mindig nagy hagyománya volt a közéleti tevékenységnek. – Itt van rögtön szegény Janus Pannonius, aki rosszul politizált, ott is hagyta a fogát. Mindig volt ennek kockázata. Sok a kísértés és a kihívás is, ezekre én általában igent mondtam. Olyan generációhoz tartozom, amely évtizedekig a legstatikusabb, legeseménytelenebb, legsivárabb életkörülmények között élte az életét. Amikor kinyílt a világ, az összes lehetőséget úgy értelmezte, mint kihívást, feladatot. Amire egy normális helyzetben lévő költő, politikus vagy egészen egyszerűen egy polgár azt mondja, hogy nem lehet, vagy túl sok, arra az én generációm azt mondja: dehogynem, próbáljuk meg.
– Közelmúltbeli sajtóértesülések szerint önt nevezhetik ki az Országos Széchényi Könyvtár kormánybiztosának. Akkor úgy nyilatkozott, hogy elvállalná a feladatot. Ön szerint mikor születhet döntés az ügyben? Kinevezése esetén milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdene hozzá a kormánybiztosi működéshez? – E kérdés már túlmutat valamelyest eredeti szándékunkon, hogy e beszélgetés alanya elsősorban a költő, író, irodalomról gondolkodó szerző lesz. De igaz: hogyne tartozna bele egy író érdeklődési körébe a könyvtár, egyáltalán: a könyv, a könyvkultúra jövője? Különösen a mai válságos időkben, amikor állítólag éppen végét járja a Gutenberg-galaxis. Úgy fogalmazhatnék: a könyvek iránti érdeklődésemből és szeretetemből évek alatt kifejlődött a felelősségérzet is. Egyre többet kezdtem foglalkozni a késégbeejtő állapotba jutott Széchényi-könyvtárral is, megoldásokat, mintákat keresve a problémáira, egyre többet konzultálva hazai és külföldön élő szakemberekkel és intézményvezetőkkel. Ennek a kapcsolati és szakismereti tőkének a gyarapodását érzékelte a kormányzat is, ezért kaptam a felkérést a kormánybiztosi tisztség elvállalására. Ami nagy megtiszteltetés, és igent is mondtam, de pár hónap türelmi időt kértem, különös tekintettel a közelgő választásokra meg arra, hogy éppen mostanában kerülnek magasabb energianívóra a milánói világkiállítás előkészületei. Vagyis két kormánybiztosság terheit és felelősségét kellene vállalnom. Azt kértem, egyelőre egy saját szellemi műhelyre támaszkodva segíthessem a könyvtár megbízott főigazgatójának munkáját, s ennek eredményeit mérlegre téve szülessen meg majd a végleges döntés. És ez így is lesz.
rKissNelli, Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet

Gyávák és bátrak
Most, hogy a Hargita megyei prefektus ismét – ezúttal a korábbinál borsosabb – pénzbírsággal sújtotta Csíkmadaras polgármesterét a magyar zászló kitűzése miatt, ideje lenne komolyan elgondolkodni a lehetséges válaszlépéseken.
A napnál világosabb ugyanis, hogy a román hatóságok tűzzel-vassal üldözik a magyar és a székely jelképeket, minden eszközt – állami, rendvédelmi szerveket, igazságszolgáltatást – bevetve annak érdekében, hogy az erdélyi magyarok ne érezzék otthon magukat szülőföldjükön. És ahogy lenni szokott, ezúttal is a fejétől büdösödik a hal. Victor Ponta áprilisban, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének strasbourgi ülésszakán még azzal szédítette a Nyugatot, hogy kormánya kész rendeletben/törvényben szabályozni kisebbségek, helyi közösségek jelképeinek középületekre történő kitűzését. Aztán októberben a miniszterelnök már arról beszélt: ilyen jogszabályt legfeljebb Magyarország kormánya fogadhat el. Sőt Valeriu Zgonea, a képviselőház szociáldemokrata elnöke februárban még azzal „fenyegetőzött”, hogy Románia 41 megyéjének zászlajával együtt a székely lobogót is kitűzhetik a bukaresti parlament épületére. Aztán kiderült, az ígéret egyszerű szurkapiszka volt arra, hogy a magyar Országházra kikerült a kék-arany zászló.
Szóval érdemes lenne megfontolni egy újabb adománygyűjtési akciót a 9000 lejjel megbüntetett madarasi elöljáró javára. Még akkor is, ha egyes erdélyi magyar véleményformálók lefitymálták a kétnyelvű piaci feliratok osztogatásáért megbírságolt marosvásárhelyi Lakó Péterfi Tünde ügyében megnyilvánult hasonló szolidaritást. Természetesen az ilyen akciók csak tüneti kezelést jelentenek a kisebbségi közösség jogainak érvényesítése terén, viszont felmerül a kérdés: mi vezethet megnyugtató megoldáshoz? Elsősorban olyan körülmények között, amikor az erdélyi magyaroktól a törvénybe foglalt jogokat is elvitatják, másfelől pedig azt is megtiltanák nekik, amit a jogszabályok amúgy nem. Ha a jelenlegi román hatalom gyáva ahhoz, hogy nyíltan betiltsa a magyar vagy székely jelképek használatát, legalább a közösségnek és választott képviselőinek illene elég bátornak lenni határozottan követelni annak az állapotnak a meghonosítását, ami más európai országokban természetes.
Rostás Szabolcs |

Az RMDSZ ideológiai arculata
Az elvont eszmék köré épült sokszínű gyűjtőpártok, amelyeket nem sokkal a rendszerváltás előtt a történelmi helyzet hívott életre, s így hosszabb szerves fejlődésen nem eshettek át, meglehetős ideológiai heterogenitást mutatnak. Megalakulásakor a félmilliós taglétszámú RMDSZ is hasonlóan sokszínű volt, s hosszan tartó egységessége csak annak volt köszönhető, hogy az erdélyi politikai környezet, a választók ma is meglevő egységigénye nem kedvezett a kis magyar pártok létrejöttének. Így az 1996-os kormányzati szerepvállalást és az autonómiaépítés útjáról való letérést követően az RMDSZ neptuni ihletettségű politikáját kényszerzubbonynak érzők csak akkor alapítottak saját szervezeteket, amikor 2003-ban az RMDSZ kongresszusi leszámolt az egyik legfőbb autonomista célkitűzéssel, a belső választással, s bizonytalan időre ad acta tette a nemzeti katasztert is. Az RMDSZ mindazonáltal ma is gyűjtőpárt. Távoztak ugyan a kőkemény, megvásárolhatatlan autonomisták, de még mindig igen színes az eszmei profil. Ellentétek és politika
Az RMDSZ-en belüli politikai sokszínűség két síkon ragadható meg. Az egyik a hagyományos, eszmei-ideológiai, konzervatív/liberális, még pontosabban nemzeti/kozmopolita ellentét, a másik egy látszatra metodológiai, valójában belső hozzáállásbeli különbözőség. Utóbbi egymásnak feszülése – amit neveztek már radikális/mérsékelt, kuruc/labanc, tájba simuló/helyzetteremtő, autonomista/kisebbségi, szabadságpárti/komprádor ellentétnek – határozta meg nagymértékben a politikai mozgásokat az elmúlt mintegy negyed évszázadban, s végül az RMDSZ érdekképviseleti monopóliumának végét jelentette. Ez az ellentét az elnyomó román hatalomhoz való viszony mentén húzódik, a média előszeretettel nevezi radikális/ mérsékelt ellentétnek, ami helytelen, de annál tetszetősebb és elterjedtebb jelölés. Miközben az erdélyi magyarság körében eddig csak mérsékelt politikai irányzatok küzdöttek egymással, sem radikális célokat (határmódosítás) nem fogalmazott meg senki, sem radikális, a törvényesség határain túli eszközök bevetésére nem került sor. Ezzel együtt a tagság és a szavazók szintjén tudati síkon bizonyára létezik ez a különbségtétel, amit sokan komolyan vesznek, és komolyan hisznek. (Ha megjelenne az anyaországi kereskedelmi médiában egy hittérítő, aki azt hirdetné, hogy a Föld lapos, vélhetően ő is hamar szert tenne őszinte követőkre szerte a Kárpát-medencében. A kilencvenes évek második felében elrettentő példaként említve olvashattuk a Demokratában, hogy az Egyesült Államokban létezik is egy Flat Earth Society nevű szerveződés, amelynek tagjai szerint a Föld gömbölyűsége téveszme.) A csúcsvezetés szintjén már inkább a széplélek illetve karrierista, vagy ha úgy tetszik, a tudományos nyelvezethez közelebb álló kifejezéssel élve pozícióorientált és programorientált politikusok álltak egymással szemben. ők más megközelítésben a román érdekeket egyénelvű politikai számításból kiszolgálókként, illetve politikájukat a magyar érdekekhez igazítókként írhatók le. Így is volt mindaddig, míg az RMDSZ-en kívüli szerveződések utóbbiakat fel nem szívták. Ezzel együtt sem állítható, hogy az RMDSZ politikailag homogén szerveződés lenne, hiszen igen nagy a távolság az autonómiatörekvéseknek és a nemzeti tábor képviselőinek rendszeresen alávágó Frunda György, illetve az azokat soha meg nem tagadó, sőt, mellettük ismételten kiálló Tamás Sándor és Antal Árpád között. (A legutóbbi választásokon mindketten túlteljesítettek az EMNP-vel szembeni kommunikációs harcban, s ezzel sokak előtt végleg leszerepeltek, mindazonáltal az iménti tézis deskriptíve helytálló.)
Démoni riválisok
Eszmei-ideológiai síkon ugyanakkor megmaradt a liberális/konzervatív, még pontosabban a nemzeti/nemzetellenes síkon meglevő ellentét. A nyíltan nemzetellenes, értelemszerűen kisebbségben lévő irányzat kezdettől jelen volt az erdélyi magyar közéletben, és nem meglepő módon a „mérsékeltekkel”, az elnyomó hatalom kegyeit kereső komprádorokkal igyekezett szövetséget kötni. Nem is sikertelenül. Az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia) Nyilatkozat ellen támadó médiakommandó két tagját 1993 után ott leljük érthetetlen módon a nyilatkozatban foglaltak megvalósítását felvállaló Ügyvezető Elnökségben – Magyari Nándor Lászlót önkormányzati, a nemzet iránti szeretetet új-kollektivizmusként megbélyegző és alapjaiban támadó Cs. Gyimesi Évát pedig az oktatási főosztály élén. A kétezres években újhatalmi góc jelent meg az RMDSZ-ben: a „bihariak”. ők nem elég képzettek ahhoz, hogy Cs. Gyimesi Évához hasonlóan nemzetellenes pamfleteket írjanak, de anyaországi eszmetársaik Nagyváradra invitálásával gondoskodtak arról, hogy a bihari közönség kellő dózisban rendszeresen megkapja az álbaloldal nemzetellenes gyűlöletadagját. Meghívottjaik között volt a határon túli magyarok ellen uszító gyűlöletkarmester Gyurcsány Ferenc, nem sokkal a december 5-i népszavazás után, 2005-ben. Még akkoriban náluk járt a 2006-os rendőrterroron gúnyolódó és a rendőrruhába bújtatott vadállatok által eszméletlenre vert Révész Máriuszt Révész Mártíriusznak csúfoló Kuncze Gábor. Az MSZP-s Újhelyi István és Nyakó István 2009-ben kampánytechnikára okította az ifjú RMDSZ-eseket, arra biztatva őket, hogy az ellenfelet démonizálni kell, s ha nincs ehhez muníció, akkor ki kell találni. Az utóbbi időben járt náluk Bajnai, Mesterházy és szellemi holdudvaruk tekintélyes alakjai, egyszóval alig volt az anyaországi baloldalnak olyan miniszterelnöke vagy pártelnöke, aki meg ne fordult volna Nagyváradon az RMDSZ meghívására.
Belső többszínűség
Szabó Ödön, a párt megyei ügyvezető elnöke, jelenleg parlamenti képviselő, az RMDSZ-en belül addig ismeretlen eszközökkel gazdagította a politikai harcot, amit betudhatunk egyéni kreativitásának, de akár az Újhelyi-féle jótanácsok követésének is. Volt, hogy kommandósaival megjelent a másik tábor rendezvényén, és saját hangosítással botrányba fullasztotta azt. Jellemző, hogy míg Markó Béla válását az autonomista oldal nem használta ki politikai célokra, addig Szabó Ödön Tőkés László vonatkozásában előszeretettel lovagolt ezen a témán, legutóbb pedig szabályosan ellopta a Szent László Napok logóját és megrendezési jogát, annak bukaresti levédésével. A bihariak mellett vannak még az RMDSZ holdudvarában tevékenykedő, nehezen felvállalható „gerillák” is, mint a csíksomlyói búcsút leszóló, a korszerűség jegyében azzal a homoszexuálisok „előremutató, haladó szellemű” felvonulását szembeállító Czika Tihamér, akinek problémája akadt azzal is, hogy a háromszéki magyar önkormányzat a románok bevonása nélkül rendezi meg a háromszéki magyarok találkozóját. Vagy Parászka Boróka, akinek egy Facebook-bejegyzéséből megtudhattuk, hogy csak azért nem emigrál, mert román barátai ide kötik, s őt csak a magyar jobboldal zavarja, a román elnyomást nem érzékeli. Retorikájuk és megszólalásmódjuk merőben eltérő mind a székelyföldi RMDSZ-es autonomistákétól, mind pedig az RMDSZ fősodrának stílusától és mondanivalójától. Összességében tehát leszögezhető, hogy a döntéseit jellemzően egyetértésben hozó, kifelé kétségkívüli egységességet mutató RMDSZ nem egyszínű. A közös nevező az érdek, a politikai zsákmány. Ennek érdekében viselik el egymást habitusukat illetően merőben eltérő politikusok. S marad meg párton belül az a maroknyi, nemzetileg elkötelezett aktivista, aki ma is úgy érzi, úgy hiszi – vagy szeretné hinni –, hogy csak az RMDSZ-en belül lehet hatékonyan szolgálni a magyar ügyet.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tárgyalópartnerek kerestetnek
A székelyek nagy menetelése után egyre gyakrabban vetődik fel, hogy az erdélyi magyar társadalom, az őt képviselő politikusok nagyot mulasztottak az elmúlt években, évtizedekben, amikor nem próbáltak román partnereket találni az autonómiaküzdelemben, nem igyekeztek a többségi nemzet itt élő tagjait meggyőzni arról, hogy nekik is helyük van egy autonóm székelyföldi régióban, sőt, akár javukra is válhat az önrendelkezés. Most végre elindult a nyitás, ma egy konferencián román és magyar szakemberek, politikusok járják körül a témát. Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, az RMDSZ egyik meghatározó politikusát arról kérdeztük, milyen lehetőségeket lát, hogy kimozduljon a holtpontról az autonómiával kapcsolatos magyar–román párbeszéd. Antal Árpád: – Izgalmas lenne egy tájékoztató kampányt indítani, egy-egy szórólapot készíteni külön a moldvaiaknak, a havasalföldieknek és az erdélyi románoknak arról, hogy kik a székelyek, mit akarnak, mi az autonómia. Mindenik estben megkeresni a történelmi kapcsolódási pontokat, hisz voltak bőséggel, és azokon keresztül elmagyarázni szándékainkat. Tapasztalatom, hogy ilyen érvekkel lehet rájuk hatni. Ezen a szórólapon fel lehetne tüntetni olyan honlapcímeket, melyeken elérhetnek bizonyos anyagokat, például Valentin Stan tájékoztató videóit. Ha minden tizedik ember megnézné, s megváltoztatná véleményét, az már eredmény lenne. Én ebben látok lehetőséget, de nagyon sok pénzbe kerül, önkormányzati forrásokból nem finanszírozható, így pályáznunk kell. Ha sikerül forrásokat megnyernünk e célra, áttörési pont lehetne. – Milyen ajánlatokat tudnának megfogalmazni az itt élő románok számára? – Egyik fő problémájuk, hogy nincsenek képviselőik a székelyföldi önkormányzatok vezetőségében. Én úgy gondolom, hogy egy adott helyzetben lehetne tárgyalni akár a megyei alelnöki vagy alpolgármesteri tisztségekről, azt mondani, hogy rendben, ha ti úgy érzitek biztonságban magatokat Székelyföldön, és ha mi ezt nektek megígérjük, partnereink tudnátok lenni abban, hogy legyen székelyföldi autonómia, akkor ebben nem látnék különösebb kivetnivalót – de mi is elvárnánk ugyanezt Kolozsváron, Nagyváradon, Aradon, ahol hasonló a magyarok aránya. Ennek mindenképpen feltétele az autonómia, hisz jelen pillanatban a román nemzetállamon belül nekünk az önkormányzat jelenti a védőbástyát. Ezért nem adtuk ki a kezünkből, nem hagytunk ezekből a pozíciókból, mert minden egyéb – a dekoncentrált intézményektől, a katonaságon, rendőrségen, csendőrségen, titkosszolgálatokon keresztül – mégiscsak az ő kezükben van. Tehát lehetne beszélni az etnikai arányosság elvéről minden intézményben, de csak csomagban. Ha ők elfogadják, hogy a csendőrségen belül legyen arányosság, én is el tudom fogadni, hogy a polgármesteri hivatalom belül is legyen. Itt van egy pálya, csak hát erről valakivel tárgyalni kellene. Sajnos, egyelőre nincs, kivel. A másik a kulturális autonómia kérdése. Sepsiszentgyörgyön vagy Székelyföldön az itt élő románoknak szükségük van kulturális autonómiára, és ezt mi nagyrészt már most biztosítjuk számukra. Például Sepsiszentgyörgyön nem fogunk olyan igazgatót választani a román színház élére, akivel a románok nem értenek egyet. Megvan a többségünk, elméletileg bárkit odatehetnénk színházigazgatónak vagy akár a román iskolák élére, de nem tesszük. Kulturális autonómiájuk van, négy román tanácstagjuk közül ha legalább hárman egyetértenek, akkor mi, a többiek megszavazzuk. Ez most így működik, de akár írásban is lehetne szabályozni. Pénzek elosztásánál a megyei tanácsnál ugyanez a helyzet – a román tanácstagok dönthetnek az egyházi, kulturális támogatások arányosan leosztott részéről –, én ezt nem tartom feltétlenül helyesnek, mert a versenynek nem erről kellene szólnia, de akár ezt is el tudnám fogadni. Nem látok ebben problémát – nyilván szeretném, ha Nagyváradon, Kolozsváron is ugyanígy járnának el. Tulajdonképpen mindebben partnerek vagyunk, erről kellene szólniuk a tárgyalásoknak. – Van-e szükség akár pozitív diszkriminációra, hogy érezzék, nem fenyegeti őket veszély, az autonómia nem elüldözésüket, ellehetetlenítésüket célozza? – Úgy érzem, sokkal több empátia van bennünk az itt élő románok iránt, mint mondjuk bennük a szórványban élő magyarok iránt. El tudom fogadni a pozitív diszkrimináció elvét, de az a helyzet, hogy az egész államszerkezetnek olyan a felépítése, hogy legyünk őszinték: miben nyilvánuljon ez meg? Megvádoltak azzal, hogy nincs román igazgató a polgármesteri hivatalban, de ez nem azért van így, mert mi nem akarunk románt alkalmazni, hanem azért, mert egy itt élő román ember, ha közigazgatásban akar dolgozni, akkor nem az alulfizetett és sok munkával járó önkormányzatot választja, hanem a prefektúrát, esetleg valamelyik dekoncentrált vagy militarizált intézményt, ahol feleannyi munkáért kétszer vagy háromszor annyi pénzt kap. Romániában nincs egy Sepsiszentgyörgy méretű város, amelynek két színháza lenne. Ha racionálisan nézzük, tulajdonképpen nem lenne indokolt a román színház fenntartása, de ez is egy gesztus a román közösség irányába: igen, áldozunk arra, hogy érezhessék, vannak fontos intézményeik. – A másik igen súlyos kérdés, hogy nincsenek olyan képviselői a székelyföldi románságnak, akikkel tárgyalni lehetne. Van itt bármilyen áttörési lehetőség? Hogyan lehet eljutni az egyszerű emberekhez, ha véleményformálóik, politikusaik elutasítanak minden párbeszédet? – Voltak ilyen próbálkozások korábban, a Közösségért Alapítvány például, de ezek megrekedtek. Az itt élő románokat, de főként képviselőiket folyamatosan az aggasztja, hogy teret veszítenek. Elmennek a már itt született fiatalok, nagyon erős Brassó, Bukarest vonzása, s hacsak valaki nem rendőr, csendőr akar lenni, inkább ott keresi a boldogulást. Zavarja őket minden magyar utcanév, szobor, kulturális intézmény, mert ezt térvesztésként élik meg. Azoknak, akik a rendszer – titkosszolgálatok, egyház, kormány, államelnöki hivatal – támogatását élvezik, érdekük, hogy mi, magyarok egyetlen millimétert se lépjünk előre. Nem látom, hogy az ilyen Codrin Munteanu-, Mircea Duşa- vagy az ortodox püspök-féle emberekkel miként lehetne megegyezni. Az egyszerű embereknél más a helyzet, választásokon például vannak, akik már átszavaznak. Autonómia kérdésében, persze, ők sem partnereink. Volt egy felmérésünk, amelyből világosan kiderült: a szentgyörgyi magyarok mind székelyföldi régióban gondolkodnak, a románok Brassó központú régiót szeretnének. Az etnikai többség jelentené számukra a biztonságot. Nem érzem, hogy átütő sikereket lehetne elérni a helyi politikusokkal való egyezkedésekben. Sőt, úgy érzem, sokszor könnyebb Bukarestben egyeztetni a minket érintő kérdésekben, mint a helyiekkel. Ugyanakkor mégsem tartom a dolgot kilátástalannak, igaz, nincsenek csodák, nincs egy olyan képlet, amely alkalmazható és minden megoldódik. Nekünk kell megtalálnunk valamilyen formában az utat, amellyel elérhetjük a célt.
Farkas Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helykeresők
Törpeségi fóbiánkat képtelenek vagyunk levetkőzni. Ez abból eredeztető, hogy kirekesztett nemzetrészi létünk meghatározására nincs elfogadható kifejezésünk – mondta nemrégiben egy felvidéki gondolkodó. A nemzetiségi fogalom másodlagosságot jelent. A kisebbség pedig végső soron a hatalomból kizártakat minősíti a múlt századi politikai retorikában. Így nem csoda, hogy lépten-nyomon viszonyítjuk magunkat. A többséghez. A hatalomhoz. Bukarestre és Budapestre sandítva úgy kapkodjuk fejünket, mint a fejét vesztő viccbéli egér, amely választani képtelen két sajtdarab közt. Persze, vannak olyanok is, mint a néppártiak, akik csak a Duna- parti Országházat bűvölik, az újabb és újabb pénzadományok reményében megfeledkezve arról, hogy más törvényhozási közegben élnek híveik. Megfelelési kényszerükben még a jövő évi anyaországi választások regisztrációs kampányát is túllihegik. Versenyfutásra kényszerítve az RMDSZ-politikusokat, akik hiába érnek el kis sikereket a bukaresti törvényhozásban, például az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat terén, mégsincs megfelelő visszhangja. Talán a hazai közélet és médiatér képtelen a higgadt elemzésre. Kisebbségérzetünkben végképp elveszítettük józan ítélőképességünk? Még az elmúlt két évtized meghatározó politikusa, Markó Béla is a budapesti Élet és irodalomban közölte néhány napja sarkalatos véleményét a Nagy menetelés kapcsán az aktuális kérdésekről. Feltételezhetően azért esett választása az ÉS-re, hogy a magyarországi politikusoknak üzenjen, de Erdélyben is hallják, akiknek szánta. Tagadhatatlanul sok igazság van abban, amit állít, de a pragmatikus gondolkodás hályogot vont az emlékeire. Jól elrejtette magában azt az ifjú költőt, aki a több tízezres tömeg élén masírozott azon a huszonhárom évvel ezelőtti könyves-gyertyás tüntetésen. Természetesen egy tiltakozó tüntetéssel nem vívható ki az anyanyelvhasználat, a magyar iskolahálózat vagy az autonómia. De erőt adott politikusainknak. Volt mire támaszkodniuk az idegőrlő csatározásaikban a meg nem értő többségiekkel. A törvényhozásban vagy kormánykoalícióban. És tagadhatatlanul értek el sikereket. De igenis meg kell tanuljanak csetlés- botlás nélkül kiigazodni a székely zászlók erdejében. Nem beolvadva, hanem élére állva annak a törekvésnek, amit két évtizede felvállaltak. Csak néha mások a pálya széléről beszökve előreszaladtak. Az idők változtak, és ehhez alkalmazkodni kell. Azért, hogy legyen képviselet Brüsszelben és Bukarestben. És jó lenne, ha a magyar országgyűlésben erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai képviselő beszélne nevünkben. Akkor talán elmúlna kirekesztettségérzetünk.
Karácsonyi Zsigmond
Népújság (Marosvásárhely)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
Két évtizeddel ezelőtt indult be a négyéves újságíróképzés Kolozsvárt – előbb román és magyar, majd német nyelven. Korábban újságíróképzés csak kétéves formában, valamely alapképzés elvégzése után, a bölcsészkaron működött. Az újságírás nem velünk kezdődött – mutattam rá nemegyszer sajtótörténeti előadásaim során, és remélhetőleg nem is velünk fejeződik be. Így van ez még akkor is, ha jól tudjuk: az újságírás napjainkban korántsem az, mint amilyennek a sajtószabadságot hozó 1989-es változásokat követően elképzeltük. Az újságíróképzés sem. Különben ma már médiaoktatásnak nevezzük, hiszen az elektronikus újságírás mára fölényes túlsúlyba került. A mai médiaoktatóknak ennek tudatában kell felkészíteniük – alapszinten, mesteri és doktori fokon – hallgatóikat, hogy az ötcsatornás médiakommunikációs rendszer működtetői, alakítói, illetve annak továbbépítői lehessenek.
A négyéves alapképzés elindításának huszadik évfordulója alkalomából háromnapos konferencia helyszíne volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem. A témának szentelt kerekasztal-beszélgetésen azzal kezdtem felszólalásomat: nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az első erdélyi hírlap 230 évvel ezelőtt (1783-ban) látott napvilágot iebenbürger Zeitung címmel, ezt követte (volna) – Bruckenthal báró és Bánffy György kormányzó támogatásával – egy román nyelvű gazdasági lap (Foaie română pentru economie), amelyik akkor csak a bécsi engedély megszerzéséig juthatott el, 1790-ben pedig megjelent az Erdélyi Magyar Hírvivő – ugyancsak a gubernium székhelyén, Nagyszebenben.
Kétéves újságíróképzés a bölcsészkaron
Az 1989-es fordulatot követően újjászerveződött a romániai magyar sajtó intézményrendszere, és amire csak a két világháború közt volt példa: a magyar újságírók is megalakíthatták a maguk önálló szakmai szervezetét. Amelynek vezetősége már indulásakor felismerte, hogy az új helyzetben alapvető fontosságú a szakmai felkészültséggel párosuló szemléletváltás. Azzal fordult tehát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékéhez, hogy indítsák újra az újságíróképzést. Arra hivatkozhattak, hogy a hatvanas években a magyar nyelv és irodalom szakon választható tantárgy volt a sajtótörténet, a lapszerkesztés, a műfajismeret – Balogh Edgár egyszemélyes műhelyének köszönhetően. A változások után Péntek János frissen kinevezett professzor vált a tanszék vezetőjévé, aki megértő támogatóra talált – a bölcsészkarról Bukarestbe került – Marian Papahagi oktatási és tanügyi miniszterhelyettes személyében, és 1990 őszén a Szabadságban már meg lehetett hirdetni, hogy bármelyik felsőfokú oktatási intézményből bárki jelentkezhet kétéves újságíróképzésre, aki a maga szakterületén az első három évet már elvégezte, illetve amennyiben az egyetemi diploma birtokában is szükségesnek tartja kiegészíteni szakképzését.
Meglepően nagy volt az érdeklődés. Mindjárt az első héten huszonkilencen jelentkeztek. Érdekes módon nem a bölcsészkarról, amint az várható lett volna, hanem például a matematika és fizika szakról, a műegyetemről, a teológiáról, a mezőgazdaság-tudományi főiskoláról... Hétvégekre tettük az előadásokat, szemináriumokat, műhelygyakorlatokat. Így Aranyosgyéresről, Brassóból, Nagyváradról, Tordáról is jelen lehettek azok, akik a sajtótörténet, a kommunikációelmélet, a sajtónyelv, a sajtószociológia, a tömeglélektan, a konfliktuselmélet iránt érdeklődtek, illetve írásgyakorlatot kívántak folytatni.
Nem érdektelen az sem, hogy azóta hányan szereztek közülük nevet maguknak az írott és elektronikus sajtóban, a közéletben, a felsőoktatásban. Bódizs Edit ma is rádiós szerkesztő-riporterként működik, Farkas Réka a Háromszék rovatvezetője, Fekete Vince a Székelyföld című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese, Kelemen Hunor rádió- és folyóirat-szerkesztőként vált először a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének vezetőségi tagjává, művelődési miniszterré, majd az RMDSZ elnökévé, Szabó Mátyás a Közép-Európai Egyetem Tanterv Fejlesztő Központjának vezetője. Napjainkban az ő példájuk igazolja leginkább azt az axiómát, miszerint egy újságíróból bármi lehet, ha idejekorán abbahagyja az újságírást.
Magyari Tivadar és a Campus – önálló magyar újságíró szak?
Amivel csak arra szeretnék utalni, hogy a leendő újságírónak egyetemi szintű interdiszciplináris és interkulturális szemlélettel kell rendelkeznie. Ha nem is így fogalmazták meg ezt kollégáim a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) 1993 februárjában újjászervező marosvásárhelyi közgyűlésen, a lényeg ez a szemléleti alap volt. Távollétemben választottak be a MÚRE tizenöt tagú igazgatótanácsába. A szakmai oktatási-nevelési bizottság elnökeként azt a közületi felhatalmazást kaptam, hogy a bölcsészkaron működő kétéves újságíróképzést fejlesszük négyéves szakképzéssé. Az első lépés az volt, hogy Kántor Lajos MÚRE-elnökkel és Péntek János professzorral – ma mindketten az MTA tagjai, Péntek János a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke – felkerestük Andrei Marga professzort, a BBTE rektorát, aki arról biztosított bennünket: semmi akadálya, hogy magyar tagozata is legyen az 1993 őszétől induló kolozsvári újságírói szaknak.
Volt. A minisztérium ugyanis nem biztosított külön létszámkeretet a magyar csoport elindításához. A Történelem és Filozófia Kar dékáni hivatala pedig, amelyiknek az újságírói szakoktatás beindítását rektori szinten feladatul adták, teljes „értetlenkedéssel” viszonyult a kérdéshez. Magyari András akkori magyar rektorhelyettesnek kellett közbelépnie. Magyari Tivadar akkori tanársegéd az Erdélyi Napló 1993. szeptember 30-i számában a nyilvánosság elé tárta: tíz nappal a felvételi előtt még azt sem lehetett tudni, hogy milyen nyelven fog zajlani a megmérettetés. A jelentkezőknek rendre azt mondták, hogy magyarul bizonyosan nem. Magyari Tivadar szerencsére résen volt, és arra biztatta a szándékosan elbátortalanítottakat: azért mégiscsak iratkozzanak be. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók diáklapja, a Szabadság heti mellékleteként megjelenő Campus alapító szerkesztőjeként (Balló Áronnal és Horváth Istvánnal együtt) érdekelt volt az utánpótlás nevelésében. A zavart növelte, hogy román tagozatot szervező kollégáink nem akartak osztozni a minisztérium által biztosított negyven helyen, mondván, hogy harcoljuk ki a magunkét. Nem volt könnyű, mert a neptuni politikai egyezkedések során kialkudott háromszáz fős „magyar keretet” a tanárképzés számára tartogatták.
Bár nem az esélyegyenlőség tiszteletben tartásával zajlott az első felvételi, a versenyvizsgára jelentkezett magyar diákok fele mégiscsak bejutott a BBTE-re. Főként az idegen nyelveknek köszönhetően. Később ketten a román tagozatról is átiratkoztak (érdekes módon azok, akik román osztályban végezték a középiskolát), így tizenhárom hallgatóval indulhattunk. Magyari Tivadarnak később is meghatározó szerepe volt az indulásban, hiszen a Szociológiai Tanszéken addigra már kellő gyakorlatra tett szert a tanrend kidolgozásában, később segítségünkre volt annak – a magyar újságíróképzés jogos igényei szerinti – harmonizációjában. P. Dombi Erzsébettel, Albert Júliával, Egyed Emesével, Horváth Istvánnal és másokkal együtt oktatóként is oroszlánrészt vállalt a magyar tagozat működőképességének megteremtésében, jóllehet az első években az egyetem anyagilag nem honorálta ezt a többletmunkát.
Két évvel később az önálló kar létrehozása hosszútávra rendezte/normalizálta a helyzetet. A német tagozat beindítását már eleve ajándékként fogadták mind a román, mind a magyar diákok. Mármint azok, akik kellő német nyelvismerettel rendelkeztek, jártasak voltak a német kultúrában. Miközben bővült az újságírószak felvételi kínálata, a külföldi vendégtanárok jelenléte és a hallgatók németországi szakgyakorlata révén megnőtt a kar külföldi presztízse.
Mindez alighanem összefügg azzal, hogy nekünk elsősorban nem egy adott keret feltöltése volt a célunk, hanem az elhivatottak kiszűrése. Elvégre versenyhelyzetben élünk, s a piacgazdaság törvényei szerint a minőségi lapszerkesztésé a jövő, tehát az utánpótlás-nevelésben sem érvényesíthetünk más szempontot.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Autonómia-konferencia Sepsiszentgyörgyön – Tisztázni kell az autonómiaigény fogalmát
Tisztázni kell az autonómiaigény fogalmát a romániai magyarok és a románok között – hangzott el Sepsiszentgyörgyön az önrendelkezésről rendezett konferencián. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett tanácskozáson egyetértettek abban, hogy az autonómia elképzelhetetlen a többségi nemzettel tör- ténő intézményes párbeszéd nélkül.
Az I. világháború után Románia is aláírta azt a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, amely szerint jogos igénye a kisebbségeknek az autonómia. Ez a szerződés már akkor vallási és oktatási autonómiát irányzott elő a székelyeknek és a szászoknak – hangzott el az önrendelkezésről szóló sepsiszentgyörgyi konferencián. Sergiu Constantin Dél-Tirolban élő romániai kutató úgy fogalmazott, csak egy jól kidolgozott autonómia stratégia lehet jó a románoknak és magyaroknak egyaránt. „Több rosszat tesz egy nem megfelelően kidolgozott autonómia, mint annak hiánya. A magyarok azért lennének elégedetlenek, mert az autonómia nem működne jól, a románok meg azért, mert autonóm státuszuk ellenére a magyarok mégis panaszkodnának” – mondta a kutató.
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke azt mondta, csak a többségi nemzettel közösen tud a magyarság autonómiát kiharcolni magának. „Ha megtaláltuk azokat a partnereket, akikkel lehet erről beszélni, tehát nem tabutémaként kezelik, és nem elutasítóak, akkor velük közösen gondolkodva el lehet jutni oda, hogy ők vigyék tovább ezt a gondolatot saját közösségeik fele, és elsősorban Bukarest fele” – fogalmazott Toró T. Tibor.
A szervező Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Bálványos Intézet vezetői szerint ez a konferencia lehet az első lépés a román többség meggyőzéséhez, az autonómiával szembeni aggályok eloszlatásához vezető úton. hirado.hu / Duna Tv Híradó
Erdély.ma

Antal bocsánatot kért a románoktól
Nyilvánosan kért bocsánatot Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere a román közösségtől szombaton a tavalyi kampányban elhangzott kijelentése miatt, az EMNT által szervezett autonómia-konferencia kerekasztal-beszélgetésén.
A megyeszékhely elöljárója bocsánatkérését a MaghiaRomania blog egyik szerzője kérdése nyomán fogalmazta meg. A blogíró arra volt kíváncsi, az Autonómia-az évtized kihívása címet viselő, a két etnikum közeledését szolgáló konferencia központi célja, a párbeszéd megindítása miként lehetséges, miközben maga a városvezető riogatott románveszéllyel tavaly a parlamenti választások során. Sever Ioan Miu, aki Olahus álnéven szerkeszti a portált, pontosan idézte a polgármester 2012-ben elhangzott szavait, melyek szerint azok a választók, akik nem az RMDSZ-re szavaznak, hanem az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltjeire, azok tulajdonképpen a román jelöltek esélyeit növelik. Mindezt olyan kontextusban, hogy az EMNP-nek nincs reális esélye a parlamentbe jutásra. A polgármester, aki egyben a megyeszékhely RMDSZ-szervezetének elnöke, ráadásul hangsúlyt helyezett arra, hogy kijelentse, nem akarja, hogy Sepsiszentgyörgynek román képviselője legyen a törvényhozásban.
Antal Árpád elismerte, hogy egy, a kampány hevében elhangzott szerencsétlen kijelentésről van szó, és a magyar-magyar választási belharc járulékos áldozata lett a megye románsága. Az elöljáró elismerte, hogy már a kijelentése elhangzását követően tisztában volt azzal, hogy előbb vagy utóbb szembesülnie kell majd ennek következményeivel. Antal hozzátette: ez az első alkalom, hogy lehetősége nyílik nyilvánosan elnézést kérni ezért.
A kerekasztal meghívottai közül Toró T. Tibor, a EMNT-elnök, valamint Mădălin Guruianu, a Nemzeti Liberális Párt városi képviselő-testületi tagja szóltak hozzá a témához. Előbbi szerint nem csak a román választóktól kellene bocsánatot kérni. Toró felidézte, hogy Olosz Gergelynek a RMDSZ-szenátori minőségről való lemondását követően a kézdiszékiek tulajdonképpen magyar felsőházi képviselő nélkül maradtak, jelen pillanatban ugyanis Marius Obreja USL-s színekben, a voksok újraosztása nyomán bekerült politikus képviseli őket. Az elnök ugyanakkor reméli, hogy az elkövetkezendő megmérettetésen a román veszélyre való hivatkozás kimarad a repertoárból.
Guruianu egyrészt üdvözölte Antal gesztusát, kijelentve, elfogadják a nyilvános bocsánatkérést, amelyre talán korábban is sor kerülhetett volna, igaz, a személyes megbékélés már korábban megtörtént. A liberális politikus ugyanakkor sajnálatát fejezte ki, hogy egyáltalán ilyen megnyilvánulásokra sor került a kampányban, hiszen ezzel egyúttal egy igen értékes román fiatalembert – a szintén jelenlévő Emil Pantelimont – fosztották meg egy lehetőségtől. Guruianu úgy véli, ő lett volna az, aki többek között a helyi románság üzenetét is a valóságnak megfelelően tudta volna tolmácsolni Bukarest irányába.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Autonómia: tabu, amiről beszélni kell
Ágas-bogas, sok részletében tisztázásra szoruló kérdéskör az autonómiáé – elsősorban ez derült ki a szombati, sepsiszentgyörgyi autonómia-kerekasztalon. Az is világossá vált, hogy az egyik legnagyobb kihívás a félelem leküzdése.
A többsíkú társadalmi párbeszéd és egyben a reális tájékoztatás szükségessége, egymás elképzeléseinek, terveinek megértése, az autonómia kérdésének a tabu-létből való kiemelése és részleteinek pontos tisztázása. Ezen fő kérdések körül forgott az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása címmel, szombaton, Sepsiszentgyörgyön lezajlott szakmai konferencia záró momentumát jelentő kerekasztal-beszélgetés. A Bakk Miklós politológus moderálta esemény alkalmából Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere (RMDSZ), Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) háromszéki szenátora, valamint Mădălin Guruianu, szintén liberális párti városi képviselő-testületi tag ültek egy asztalhoz.
Legyőzni a félelmet
A beszélgetés, a harmadik részt jelentő hozzászólásokat leszámítva, a moderátori kérdésekre adott válaszokban testesült meg. A sokrétű válaszok központi, egységesen azonosítható eleme ugyanakkor azt volt, hogy az autonómia továbbra is az úgymond szürke zónában, a tabuk között foglal helyet. A román nemzetiségű meghívottak szerint ez elsősorban annak tudható be, hogy eddig az egész kérdéskör elsősorban kampánycélokra lett felhasználva, minden politikai alakulat által. A beszélgetés résztvevői abban ugyan egyetértettek, hogy ezt elsősorban párbeszéddel, a számtalan tisztázatlan részlet, félelem, előítélet feloldásával lehet rendezni, de maga a kommunikáció helyzete terén már eltérőek voltak a meglátások. Míg a PNL képviselői úgy vélték, létezik párbeszéd – még akkor is, ha ezt sokszor nem a megfelelő személyek folytatják –, a magyar meghívottak szerint a partnerek terén ütköznek akadályokba, illetve a kommunikáció kiterjesztése is elengedhetetlen.
Antal Árpád négy szintet azonosított, köztük a Bukaresttel történőt, de a magyar-magyar dialóguson belül is újabb kettőt. Ugyanő elismételte már korábban is hangoztatott álláspontját, mely szerint az eljövendő időszak legfontosabb kihívása a partnerek keresése. Abban mindenki egyetértett, hogy apróbb előrelépések ugyan történtek – ahogy Izsák Balázs fogalmazott, tíz évvel ezelőtt beszélni sem lehetett nyugodtan az önrendelkezésről –, viszont a félreértelmezések, előítéletek, történelmi sebek okozta félelmek továbbra is komoly akadályt jelentenek. Ennek feloldása pedig csak egy, a legmagasabb szintekre, így a román parlamentig is felérő ésszerű, őszinte vita megnyitásával, lefolytatásával lehetséges. Ennek során tisztázhatókká válnának olyan kérdések is, mint a majdani autonóm területen kisebbségbe kerülő románság jogai, a kulturális önrendelkezés kérdésköre, és érthetővé válna mindenki számára, hogy nem a román nemzetállam vagy Románia egységessége elleni kezdeményezésről van szó, hanem egy, az európai gyakorlatba tökéletesen beillő berendezkedési formáról.
Az érvütköztetések mellett abban minden résztvevő egyetértett, hogy a kommunikáció elindult, azaz a konferencia elérte célját.
Eltorzulhat a román-magyar viszony?
Nem hiányoztak ugyanakkor a sötétebb, a további elutasítás, illetve a bukaresti politikumot továbbra is jellemző kettős beszéd esetén az autonómia-mozgalom radikalizálódását előrevetítő jóslatok sem, noha ebben a résztvevők nem értettek egyet, olyannyira, hogy a román meghívottak tulajdonképpen kikerülték a választ. Toró T. Tibor kimondottan esélytelennek ítélte meg egy ilyen forgatókönyv megvalósulását, szerinte egy nagyon is moderált hozzáállásról, a demokrácia szabályain belül zajló harcról lehet beszélni.
A vitázók ugyanakkor abban kétségtelenül megegyeztek, hogy csakis garanciák felállításával lehetséges az előrelépés ezen a téren, és egy egészséges párbeszéd kialakításához elengedhetetlen, hogy a románság részéről is azok folytassák ezt, akik nem a huszonhárom éve ismert nemzetállami retorikának a letéteményesei. A garanciák terén felmerült – Guruianu felvetésére –, hogy magyar oldalon kikre hárul a bizalom-híd felépítése, ugyanis Székelyföldön eddig is magyarok vezettek. A válaszok egyértelműek voltak: ezeket a garanciákat elsősorban törvények adhatják meg. A hídépítés, bizalmi tőke kialakítása kapcsán román részről elhangzott egy igen lényeges észrevétel: meg kellene fontolni, hogy az erőből történő kezdeményezések – így a helyi referendum kiírása a fejlesztési régiók átszervezése kapcsán –, vagy a párbeszéd elindítása vezet-e célra végül. A felvetésre Antal Árpádtól érkezett a válasz, az érintettség okán, aki a két kérdéskör elválasztását javasolta, mivel a fejlesztési régiók problémája ebben az esetben nem „mosható” össze az önrendelkezésről szólóval.
A kerekasztalt záró közönségbeli hozzászólások között több olyan is fellelhető volt, amely a kérdéskör tisztázását szorgalmazta. Kiemelésre érdemes a kolozsvári Mircea Surdu hozzászólása, aki a történelmi alapú regionalizálás kérdését hozta be a vitába, illetve a vegyes házasságban élők helyzetét taglalta. Surdu egyébként egy kétnyelvű felirattal ellátott kulcstartót adott át a vita résztvevőinek a frissen alakuló, általa képviselt Erdélyi Mozgalom nevében, melynek pontosan a történelmi alapon történő régiókra osztás, egyfajta federalizációs megoldás az elképzelése.
Nagy D. István
Székelyhon.ro

Építsünk hidat
Ha az október 27-i nagy meneteléskor mindannyian kihúzhattuk magunkat, és büszkén mondhattuk: íme, a közösség egyként kiáll legfontosabb céljainkért, képesek vagyunk békés, civilizált módon erőt, elszántságot, népakaratot felmutatni autonómiatörekvéseinkhez, most, az EMNT által kezdeményezett kétnyelvű autonómiakonferencia után ismét csak elégtétellel nyugtázhattuk: végre kezdünk arra is rájönni, hogy sürgősen és érdemi párbeszédet kell folytatnunk a Székelyföldön élő románsággal, szövetségeseinkké kell tennünk őket.
Mert szombat este bizony a szó igazi értelmében vett párbeszéd zajlott, még ha kevés román résztvevője volt is a konferenciának: a többségi nemzet egyes helyi képviselői aggodalmaiknak adtak hangot, kérdéseket fogalmaztak meg – a magyar vezetők pedig igyekeztek magyarázattal szolgálni, válaszokat adni. Konkrét ajánlatok is elhangzottak a románság számára: támogassák autonómiatörekvéseinket, és kulturális autonómiát biztosítunk számukra, képviseletük lesz a városi, a megyei tanács vezetőségében. (Vajon ezt miért nem lehet hasonlóan egyértelműen megfogalmazni, amikor a kormányra lépéshez támaszt feltételeket az RMDSZ: biztosítják a parlamenti többséghez szükséges szavazatokat, ha partnereik támogatják az autonómiát?) Persze tagadhatatlan, kései e nekiveselkedés, abban sem bízhatunk, hogy rövid időn belül sikerül lebontani az előítéletek falát, és biztosak lehetünk abban: Bukarest minden eszközt bevet majd, hogy holtvágányra terelje e próbálkozásokat. De miként a hatalom egyre gyakoribb packázásai, megfélemlítési kísérletei – az erdélyi visszaszolgáltatás felülvizsgálata, az önkormányzati vezetők nyakába zúdított perek, jelképeink, anyanyelvünk üldözése – csak erősebbé, elszántabbá teszi közösségünket, úgy a feszültségek szításában, a centralizált, korrupt államberendezkedés fenntartásában érdekeltek mesterkedéseire is meg kell találnunk a legmegfelelőbb, legokosabb választ. S mielőtt újra a szeparatizmus vádját kezdenék el lobogtatni, az ország szétdarabolásával kezdenék el riogatni a romániai közvéleményt, jó lenne, ha a készülő autonómiastatútumban egyértelműen rögzítenénk a helyi románság kulturális autonómiáját szavatoló rendelkezéseket, a tervezet közvitája során pedig velük is konzultálnánk, kérdéseiket, javaslataikat meghallgatnánk. Gesztusokat ugyanis nekünk kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy bizalommal viseltessenek törekvéseink iránt, esetleg támogassák azokat.
Fracádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)