Belföldi hírek
RMDSZ: Florea manipulál
Az RMDSZ Maros megyei szervezete határozottan elutasítja a Kelemen Hunor szövetségi elnök és Borbély László politikai alelnök ellen felhozott vádat, miszerint a szövetség parlamenti képviselői kárt okoztak Marosvásárhelynek azzal, hogy az új decentralizációs törvény értelmében a sportcsarnok és a műjégpálya nem került a város tulajdonába – áll a Területi Állandó Tanács közleményében, mely szerint Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere ezúttal is minősíthetetlen rágalmazással és olcsó demagógiával próbálja manipulálni a közvéleményt.
„Elfogadhatatlannak tartjuk, éppen ezért az illetékes közrendészeti hatóságokhoz fordultunk” – szögezik le. Az RMDSZ szerint „teljesen indokolatlan az aggodalom és tiltakozás”, hiszen a szövetség módosító javaslata értelmében Marosvásárhely egyike lesz annak a nyolc városnak, ahol sportkiválósági központ létesül, a bármilyen európai és világszintű rendezvény szervezésére alkalmas két sportcsarnok a minisztérium ügykezelésében maradva számos költségvetési támogatásban részesülhet. A közleményben továbbá felsorolják, mit tett az RMDSZ az utóbbi években Marosvásárhelyért, a kiadvány azzal zárul: „az RMDSZ vezetőségének mindennapi munkája nemhogy ártana, de napról napra előbbre viszi városunkat, korszerűsíti falvainkat, egy modern környezetet és egy élhető jövőt próbálva kiépíteni a következő generációk számára”.
Egységre szólítja az ellenzéki pártokat
Mihai-Răzvan Ungureanu, a Polgári Erő elnöke a jobbközép pártok képviselőit közös vitára hívta a jobboldal egységesítéséről, a Nemzeti Egység Tömbjének létrehozását javasolva. A Polgári Erő által tegnap kiadott sajtóközlemény szerint a 2012-es parlamenti választásokon a jobboldali pártok képviselői eltávolodtak egymástól, és így mindegyik hozzájárult az ellenzék legyengítéséhez, emiatt „a jobboldali és az ellenzéki erők azt kockáztatják, hogy a választók csalódni fognak bennük hallgatásuk, tétlenségük és rendezetlenségük miatt”. Egyetlen esélyük a sikerre az, „ha egységesen tevékenykednek, hogy ezzel véget vessenek a Szociál-Liberális Szövetség diktatúrájának”.
Gyorsforgalom vasúton és autópályán
Többek között egy vasúti gyorsforgalmi pálya építését, több más vasúti szakasz korszerűsítését, illetve az autópálya-építésben való részvételt ajánlották a román hatóságok tegnap a Kelet-Közép-Európa–Kína csúcstalálkozón a távol-keleti félnek. A gyorsvasút a Bécs–Budapest szakasz meghosszabbítása lenne Konstancáig Bukaresten át, a személyszállító vonatok 160 kilométeres sebességgel közlekedhetnének azon, és megépítése 11 milliárd euróba kerülne. A kínai fél már korábban jelezte érdeklődését az észak-erdélyi autópálya építésében való részvétel iránt, a csúcstalálkozón más pályaszakaszokat is figyelmükbe ajánlottak a hatóságok.
Döntött a védelmi tanács
A Legfelsőbb Védelmi Tanács körülbelül 15 percig tartó ülésen hagyta jóvá tegnap a nemzetvédelmi intézmények – a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, a Román Hírszerző Szolgálat, a Külügyi Hírszerző Szolgálat, a Speciális Távközlési Hivatal és az Őrző-védő Szolgálat – költségvetési tervezeteit. Az ülést Traian Băsescu államelnök vezette, az Államelnöki Hivatal által kiadott sajtóközlemény értelmében a Legfelesőbb Védelmi Tanácsnak törvény által előírt kötelessége jóváhagynia a nemzetvédelmi téren illetékes intézmények büdzsétervezeteit, mielőtt a parlament plénuma elfogadná az állami költségvetési tervezetet.
Havazásriadó Havaselvén
Mára sárga jelzésű havazás- és hóviharriadót jelentett az Országos Meteorológiai Intézet Bukarestnek és az ország déli és nyugati részében levő tizenhat megyének. Eszerint a Bánságban, Olténiában és Munténia nyugati részében, valamint a bánsági hegyvidéken és a Keleti-Kárpátokban havazni fog, a szél pedig helyenként rövid időre megerősödik, hóvihar is lehet. A csapadék mennyisége meghaladja a 15–20 litert négyzetméterenként, és jelentős vastagságú hóréteg rakódik le. Tegnap nehézkesen zajlott a közlekedés némely Vâlcea, Krassó-Szörény, Bihar, Fehér és Hargita megyei országutakon, ahol a hóréteg vastagsága az úttesten egy és három centiméter közötti volt, lezárt útszakaszokról azonban nem tájékoztatott az Országos Autópálya és Országút Vállalat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milliárdokat vár Románia Kínától
A kínaiak építhetik meg a cernavodai atomerőmű két reaktorát
Eurómilliárdokat vár Románia Kínától energia-beruházások révén. Constantin Niţă energiaügyi miniszter szerint a kínai vállalatok kifejezték hajlandóságukat, hogy több mint 5 milliárd eurót ruháznak be Romániában. A miniszter szerint az első szerződéseket már a jövő évben aláírhatják.
Niţă azon a gazdasági fórumon vett részt, amit a Kína és a kelet-közép-európai országok bukaresti csúcstalálkozója alkalmából tartottak. A fórumon mintegy 1500 üzletember volt jelen tizenhét országból. Niţă szerint nincs ok félni Kínától, és hasznosnak nevezte az ő tapasztalatukat. Hozzátette: a kínaiak elsősorban a cernavodai atomerőmű 3-as és 4-es blokkja iránt mutattak érdeklődést, de a tarnicai vízi erőmű, a rovinari-i energiaközpont és a Mintia-Deva hőközpont 3-as és 4-es egységének a korszerűsítése is érdekelte őket. A cernavodai atomerőmű két blokkjának a költségeit 6,4 milliárd euróra becsülték, így ez lenne Románia történetének legnagyobb beruházása.
A KKE–Kína-csúcs tegnap ért véget. Ebből az alkalomból a kínai kormányfő Victor Ponta miniszterelnökkel közösen nyilatkozott. Ponta bejelentette, hogy a csúcstalálkozón aláírtak egy úgynevezett útmutatót, amely tartalmazza együttműködésük főbb irányvonalait és a kölcsönös érdekeiket. A felek vállalták, hogy népszerűsítik a kölcsönös beruházásokat, és fejlesztik a kereskedelmi kapcsolataikat. A kínai miniszterelnök hangsúlyozta, hogy az elfogadott útmutató az egyenlőség, a kölcsönös tisztelet és az azonos bánásmód elvén alapszik. Kiemelte: a KKE-országok és Kína együttműködése bővíti Kína és az EU kapcsolatait, amely valamennyi fél számára hasznos. Annak szükségét hangsúlyozta, hogy a KKE–Kína-csúcs országainak vállalkozásai minél jobban megismerjék egymást a kölcsönös érdekekre alapozva, és ennek érdekében a hatóságoknak meg kell teremteniük az együttműködésükhöz szükséges kedvező légkört.
Ponta kifejtette, hogy az útmutató egyebek között az infrastrukturális beruházások, a kis- és középvállalkozások, a mezőgazdaság, a vasúti szállítás és a telekommunikáció területén jelöl ki együttműködési irányokat. Célul tűzték ki, hogy 2014-ben a csúcstalálkozó országai kölcsönösen népszerűsítik befektetéseiket, üzleti érdekeiket, ennek érdekében több rendezvényt szerveznek, és évente sor kerül az üzletembereket tömörítő gazdasági fórumra, akárcsak miniszterelnöki szintű találkozóra.
Li Ko-csiang úgy vélte, hogy a kelet-közép-európai országok és Kína közötti együttműködés az Európai Unió, valamint a távol-keleti ország kapcsolatának fontos eleme. Ponta is hangsúlyozta, hogy a bukaresti csúcstalálkozó kiegészítő eleme az EU és Kína stratégiai kapcsolatrendszerének.
Magyarország, Kína és Szerbia kormányfői megállapodtak abban, hogy a Budapest–Belgrád vasútvonal korszerűsítése érdekében együttműködés kezdődik a három ország között.
Szabadság (Kolozsvár)

Kárpát-medencei magyar hálózatokat építenének (Szász Jenő nemzetstratégiát alakít)
Összefüggő Kárpát-medencei magyar hálózatokat szeretne kiépíteni Szász Jenő, a magyar Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének vezetője. A hálózaton keresztül a külhoni magyarság és a nyugati magyar szervezetek például közösen pályázhatnának uniós és más forrásokra – mondta az erdélyi magyar politikus magyar újságíróknak tegnap Brüsszelben.
Szász Jenő szerint ezzel Magyarország EU- és NATO-integrációja után a nemzeti integráció is megvalósulhatna. Világossá tette, hogy úgy gondolja: a külhoni magyarság számára csak Budapestről lehet őszinte jövőképet felvázolni, mert bár Bukarestnek, Pozsonynak és Kijevnek is vannak elképzelései az országuk területén élő magyarokkal kapcsolatban, ők ellenérdekeltek ebben. „Fontos, hogy a meglévő magyar szervezeteket hálózatba szedjük, közös koordináció jöjjön létre, közös tervezés, cselekvés annak érdekében, hogy valamennyi nemzeti közösségünk gyarapodjék” – mondta, majd hozzátette: magyar jövő csak a Kárpát-medencében képzelhető el. A politikus ezért a második, harmadik generációs magyar emigránsokat is visszacsábítaná.
Az általa vezetett miniszterelnökségi kutatóintézet fő szempontjának azt nevezte, hogy megoldásokat kell keresniük a külhoni magyar közösségek számára. „Ha a gödör ott tátong az úton, akkor azt be kell tömni” – hangoztatta Szász Jenő, aki szerint ahol tettekre van szükség, ott nem elegendőek a szavak, és a tettekhez szükséges forrásokat is fel kell kutatni.
A romániai magyar politikus úgy gondolja, hogy az intézet tevékenységét Brüsszelből pályázatokkal lehet segíteni. Rámutatott, hogy a 2014 és 2020 közötti uniós keretköltségvetés szabályai szerint az Európai Szociális Alap esetében a pénzek legalább 10 százalékát unión belüli országhatárokon átnyúló projektekre kell fordítani, és a strukturális és kohéziós alapok esetében is adott ez a lehetőség, igaz, ott legfeljebb 15 százalék erejéig. Ennek kihasználásával a politikus szerint olyan projektek is megvalósíthatóak lennének, amelyek a magyar–magyar kapcsolatok erősítését szolgálják. A jogi értelemben román, szlovák és horvát pályázó is lehet magyar – hangsúlyozta Szász.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zúgolódik a Markó-tábor
Idestova három éve, mióta az RMDSZ 2011 februári kongresszusán Kelemen Hunor átvette az elnöki stafétát, Markó Béla nyilvánosan nem bírálta a szövetség vezetőségét, annak politikáját.
Az előzmények ismeretében ez nem számított meglepetésnek, hiszen az alakulatot 18 éven keresztül irányító politikus tulajdonképpen „kinevelte” utódját, akiben éppen emiatt sokan elődje feltétlen követőjét látták. Markó Béla megnyilvánulásai az elmúlt időszakban azonban arról árulkodnak, hogy mester és tanítványa között egyáltalán nem harmonikus a kapcsolat, a szövetség volt elnöke sok tekintetben nem ért egyet a Kelemen-féle RMDSZ irányvonalával. Sőt.
Az Élet és Irodalom múlt heti számában megjelent írásában Markó egyértelmű tanújelét adta annak: nem ért egyet azzal, hogy az EMNP-hez és az MPP-hez hasonlóan az RMDSZ is teljes mellszélességgel támogatta a székelyek október 27-i menetelését. Nagy menetelés című politikai esszéjét a szenátor azzal indítja, hogy ízekre szedi Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének még az esemény előtt elhangzott „szóvirágát”, miszerint „csak az maradjon otthon, akinek a nevére kiállított hivatalos halotti bizonyítványa van. Más igazoló iratot nem fogadunk el.”
Markó szerint csak akkor van értelme, létjogosultsága a hasonló tömegdemonstrációknak Erdélyben, ha ezt nem az értelmes, mindennapi politikai munka helyett, hanem annak megerősítéseként rendezik. „A minapi »nagy menetelés« viszont nem éppen erről szólt. Nem akarom bántani a menetelő »közembereket«, akiknek igazuk van, ismétlem, ha úgy érzik, hogy végre közvetlenül véleményt tudnak mondani egy számukra is fontos kérdésről. De őszintén aggaszt, sőt, mi tagadás, rossz előérzetet kelt bennem az a kizárólagosság, amely a halotti igazolványt emlegető férfiú szavaiból kiviláglik, és amihez, sajnos, asszisztáltak mindazok, akik a társszervezői tisztet vállalták, köztük az RMDSZ is, a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, amely a bukaresti parlamentben ellenzéki szerepre kárhoztatva kezd elbizonytalanodni, pedig tulajdonképpen semmi oka nem lenne rá!” – állapítja meg az ÉS-ben Markó, burkolt bírálattal illetve a szövetség parlamenti szerepvállalását is.
A volt elnök úgy véli, az RMDSZ-nek már csak azért sem kellene bizonytalankodnia, mert még ellenzékben is volt ereje „egy-két szeget beverni” a Ponta-kormány regionalizálási koncepciójának koporsójába, amiből egyelőre semmi sem lett. „Egyelőre. Mert nem tudni, ez a mindenféle vad jelzővel és vadregényes kiáltvánnyal – afféle: óva intjük Angliát – megspékelt tüntetés nem ad-e rossz irányt a dolgoknak” – aggodalmaskodik Markó Béla. Aki nagyobb ostobaságot elképzelni sem tud annál, mint „visszamenőleg lenullázni”, amit eddig elért az RMDSZ, miközben szerinte arról kellene vitatkozni, hogy sikerült-e tartalommal kitölteni a kiküzdött jogi kereteket, és hogy miképpen mehetünk tovább.
Továbbá gondot lát az olyasfajta „kizárólagosságban”, amely szerinte úgy nyilvánul meg, hogy sok politikai vezető sugallatára ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. „Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett. De milyen áron? És milyen eredményre? És milyen politikai kontextusban? Szabad-e egyáltalán ilyesmit latolgatni? Szétnézett-e valaki Erdélyből vagy Magyarországról a Kárpát-medencében, és felmérte-e, mekkora befolyásunk van ma Európában, és mekkora befolyással bírunk itthon? Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött” – szerepel Markó elemzésében.
A szerző nem szívesen ugyan, de kimondja: az RMDSZ-ben nem mindenki vette észre az általa tapasztalt „váltást”, az eddigi politikai eszközök megkérdőjelezését, ami szerinte nemcsak egy másik pályára állíthatja a szervezetet, hanem ezáltal fölöslegessé is teszi. „Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen »meneteljenek«, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni. A tüntetés és tiltakozás hasznos civil eszköz lehet, az önkormányzatokban vagy Bukarestben politizáló magyaroknak is szükségük lehet arra, hogy a mögöttük lévő tömeget láthatóvá tegyék” – véli az RMDSZ volt elnöke.
Ez hát a baj Markó szerint: a nevével fémjelzett korszak apró lépések politikája után az alakulat radikálisabb eszközökkel is kacérkodik. Nem mondja ugyan ki, de egyértelműen az RMDSZ által a területi autonómia ügyében beharangozott törvénytervezetre utalva megjegyzi: a szórványban élő magyarok most könnyen érezhetik úgy, hogy a parlamentben évek óta elfektetett kisebbségi törvénytervezet, a kulturális autonómia törvénye teljesen elsikkad. „Miközben mindenki tudja, hogy a területi autonómiáig még hosszú az út, ha annak is nem játsszuk el végképp az esélyét” – morfondírozik Markó. Vélhetően erre a vélt érdekellentétre reagált egy héttel ezelőtt Nagyenyeden Kelemen Hunor, amikor azt hangoztatta: nem lehet a tömbben élő magyarság érdekeit a szórványban élők ellen érvényesíteni. Az RMDSZ elnöke közölte, semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között, a kettő kiegészíti egymást. Miközben kettejük egyre nyilvánvalóbb nézeteltérése nyíltan még nem kapott hangsúlyt, ez a jelek szerint csak idő kérdése. Annál is inkább, mert az RMDSZ-közeli médiában egyre több kritikát olvasni például a szövetség és a Fidesz eddigi hűvös viszonyának enyhüléséről.
Gál Mária, a budapesti Népszava munkatársa a Maszol.ro portálon megjelent publicisztikájában a minap amiatt ostorozta a szövetséget, hogy beállt a „zászlólobogtatók és himnuszéneklők” sorába, zokszó nélkül aláírta a Magyar Állandó Értekezletnek a nemzetpolitika irányvonalát rögzítő zárónyilatkozatát, továbbá a Fidesszel karöltve Brüsszelben nem szavazta meg a Bugár Béla vezette Híd–Most szlovák–magyar párt felvételét az Európai Néppártba (EPP). A szerző szerint „csak idő kérdése, hogy az erdélyi magyarság 80 százalékának ama része, amely nem a zászlólobogtató, menetelős, székely autonómiázó, nem tárgyaló, hanem követelőző politikára szavazott, s most úgy érzi, hogy elárulták, vagy legalábbis feláldozták a nemzeti együttműködés oltárán, megtalálja a maga Bugárját és felépítse a maga Hídját.
Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy az RMDSZ-nek talán nem árt számolnia a szakadás veszélyével. Ez a kockázat ma esetleg még nem nagy, viszont – elsősorban Markó Béla aggályaiból, a szövetség jelenlegi vezetőségét ért bírálatokból kiindulva – nem is elhanyagolandó.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Javítható a román-magyar viszony parlamenti diplomáciával?
A parlamenti diplomácia eszközei segíthetnek a megrekedt magyar-román kapcsolatokat kilendíteni a holtpontról – jelentette ki Simonka György (Fidesz), az Interparlamentáris Unió (IPU) magyar-román tagozatának elnöke szerdán Bukarestben.
Az általa vezetett parlamenti delegáció - melyben Rubovszky György (KDNP), a tagozat alelnöke és Varga Zoltán (MSZP), a baráti tagozat tagja vesz még részt - azt kérte a román törvényhozóktól: vegyék figyelembe a magyar kisebbségi igényeket a közigazgatási határok megváltoztatásánál és a kommunizmus idején államosított ingatlanok visszaszolgáltatásánál.
Simonka György az MTI-nek elmondta: 2010 óta a magyarországi kisebbségi politika teljesen megújult, a magyarországi román önkormányzatoknak számos óvodát, iskolát adtak át, templomokat újítottak fel. Román partnereinek elmondta: hasonló hozzáállást várnak el Bukaresttől is. Az IPU bukaresti és budapesti tagozata egyaránt kormányközi megállapodást sürget az európai pénzekből előkészített magyar-román határpontok megnyitása érdekében.
Szabó Ödön, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselője, az IPU román-magyar tagozatának elnöke az MTI-nek elmondta: olyan átkelőkről van szó, amelyeknél az odavezető utat mindkét oldalon uniós pénzből korszerűsítették, csak néhány méternyi aszfalt hiányzik, mivel a határsávra a két állam csak közösen, azaz kormányközi megállapodással adhat építkezési engedélyt.
A romániai politikus szerencsés körülménynek nevezte, hogy az IPU bukaresti és budapesti tagozata élén is az adott országban kisebbséghez tartozó vezető áll, aki közvetlenül érdekelt a kapcsolatépítésben. Úgy vélekedett: a parlamenti diplomáciának az az előnye a kormányzatival szemben, hogy nem ideológiai alapon működik, mindkét oldalon kormánypárti és ellenzéki honatyák egyaránt részt vesznek a munkában, és a választási ciklusok "kevésbé zavarnak be". Mint mondta: olyankor van nagy szükség a parlamenti diplomáciára, amikor a másfajta diplomáciai csatornák megmerevednek.
Az IPU magyar-román tagozatának küldöttsége többek az RMDSZ vezetőivel, a bukaresti kisebbségvédelmi államtitkárral, a kormánypártok vezető politikusaival és a regionális fejlesztési minisztérium illetékeseivel folytat megbeszélést Bukarestben.
Tőkés „bepanaszolta” Szabó Ödönt
A látogatást megelőzően Tőkés László európai parlamenti képviselő nyílt levélben hívta fel Simonka György figyelmét, hogy Szabó Ödönt - MSZP-s kapcsolatai és korrupciós ügyei miatt - alkalmatlannak tartja a "Fidesszel és kormányával való bizalmas együttműködésre".
Simonka György erre úgy reagált: Tőkés Lászlóban az 1989-es forradalom hősét tiszteli, ezen figyelmeztetését azonban politikai álláspontnak tekinti. Kiejtette: a román parlamentben szükség van a magyarság képviseletére, jelen pillanatban ezt az RMDSZ tudja betölteni. Hozzátette: az IPU nem egyetlen pártról szól, abban ellenzékiek és kormánypártiak baráti légkörben tudnak szót érteni, és érdekünk ezt a légkört fenntartani. "Ebben Szabó Ödön nagyon sokat tud segíteni és IPU bukaresti tagozatának elnökeként az interparlamentáris kapcsolatoknak új lendületet adott" - jelentette ki Simonka György.
Az RMDSZ képviselőjét csütörtökön lapunk nem tudta elérni. A Krónikának Szabó Ödön a volt püspök eljárásról kijelentette: szerinte Tőkést zavarja, hogy a jelenlegi magyar kormányzás és az RMDSZ között elindult egy együttműködési folyamat. „Ilyen interparlamentális találkozó nem most először jön létre, mi pedig nem akarunk háborúzni. Ez diplomácia, de van, akit bármilyen magasra is emelt a történelem, nem tud felülemelkedni a kicsinyes, személyeskedő sértődéseken” – fogalmazott a politikus.
maszol/MTI

Ragyogó irodalmárok sötét múltja
Kényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett.
Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői.
Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról.
Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak.
Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni.
Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása.
Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”.
Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne.
Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget.
Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához.
Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni.
A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel.
Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre.
Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén.
Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták.
A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat.
OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről.
A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja

Nem tudni, hányan vagyunk (Megdöbbentő kutatási eredmények)
Fogalmunk sincs arról, hogy valójában mekkora Románia lakossága – összegezte Kiss Tamás szociológus azokat az eredményeket, amelyeket a délkelet-európai migrációs, demográfiai és humánerőforrás-folyamatok vizsgálatára irányuló Seemig-programban eddig feltártak.
A tíz országban zajló, 2012 nyarától 2014 decemberéig terjedő kutatás a térség hosszú távú közpolitikáinak és stratégiáinak kidolgozását kívánja elősegíteni. Romániából a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Hargita megye és Sepsiszentgyörgy önkormányzata vesz részt a felmérésben, amelynek előtanulmányát tegnap mutatták be.
Első lépésként az adatforrásokat és a legújabb migrációs erővonalakat próbálták azonosítani, és mindjárt ki is derült, hogy jelentős gondok vannak Románia személyi nyilvántartásaiban. Vannak adatai az Országos Statisztikai Hivatalnak, adott a 2011-es népszámlálás és a változásokat úgy-ahogy követő helyi, bel- és külügyminisztériumi jegyzékek. A ki- és bevándorlás regisztrációja azonban az állami meghatározás miatt valójában éppen a célcsoportokat nem képes befogni, illetve csak nagyon kis százalékukat. Bevándorlónak ugyanis azok számítanak, akik külföldi állampolgárok (és a román hatóságokkal egyetértésben telepednek le Romániában) – csakhogy ezzel kihagyják a számításokból az ukrán és moldovai lakosok tömegét, akik 1991-től kaphatnak romániai útlevelet, és emiatt nem is szerepelnek a migrációs statisztikákban (csak Bukarest első kerületében vannak bejelentve). Kivándorlónak pedig azokat a román állampolgárokat tekintik a román hatóságok, akik az egyetértésükkel hagyják el az országot. Csakhogy ezt sehol sem kell bejelenteni, így nem tudjuk, hányan élnek a határokon kívül. És nem túl hízelgő Romániára nézve, hogy a külföldi kimutatások sokkal pontosabbak. 2001 és 2008 között például 230 ezer román állampolgárt írtak össze Németországban (és számuk háromévente megduplázódik), miközben itthon ezeknek alig 6,9 százaléka, 15 ezer személy szerepel a német földön élők jegyzékében. Magyarország egyre kevesebb erdélyi magyart vonz, igaz, a magyar útlevél több ajtót megnyitott előttük. De ők is hiányoznak: a Magyarországon élő román állampolgároknak 8,4, az Olaszországban élőknek 1,9, a spanyol honba telepedetteknek pedig mindössze 0,3 százaléka jelenik meg a romániai adatbázisokban; utóbbiak száma már három éve meghaladta a 800 ezer főt, és itthon még csak 2500-ról tudtak a hatóságok. A Világbank adatai szerint hozzávetőlegesen 2,7 millió román állampolgár él külföldön, és ez még nem minden. A romániai választói névjegyzék 18,4 millió nevet tartalmaz, ami – a kiskorúak hozzáadásával – 22,5 millió fölötti lakosságot jelent, miközben a 2011-es népszámláláson 19 millió jött ki. Az Országos Statisztikai Hivatal azonban 21,4 millió személlyel számol. Kiss Tamás szerint az ország valós lakossága 19 millió alatti, a választópolgárok száma pedig 15,4 millió körül lehet.
Azt tudjuk, hogy azért adtak hozzá – papírokból – 1,2 millió személyt a népszámlálási eredményhez, mert a húszmillió fölötti létszám több anyagi forrást és európai parlamenti mandátumot jelent, de a többmilliós különbség olyan nagy, hogy minden egyes statisztika, társadalmi-gazdasági mutató, referendumküszöb, arányok, százalékok hitelességét megkérdőjelezi. Ugyanakkor világos üzenetet közvetít arról, hogy mennyire komoly ország Románia, ahol többek között a régióátszervezést is „a belső migrációval” próbálták igazolni, tekintet nélkül arra, hogy valótlan adatokra és a Ceauşescu-korszak következményeire építették érveiket – tette hozzá Antal Árpád polgármester, arra is figyelmeztetve, hogy „egészséges, eredményes közpolitikákat” így szinte lehetetlen kidolgozni. Szerinte az a tragikus, hogy az ország megfelelő intézményei úgy döntenek közérdekű kérdésekről, hogy fogalmuk sincs a valóságról, és nem is próbálnak rendet teremteni a zűrzavarban.
A tanulmányt Bukarestben is bemutatják az országos statisztikai intézet és a kormány képviselői előtt, és bár gyors változásokra nem számítanak, remélik, hogy egy uniós pénzből készült kutatásra a román és az európai intézmények is odafigyelnek.
Demeter J. Ildikó

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kommunizmusnál is rosszabb az új demokrácia (Fogyatkozó jogainkról)
A Román Népköztársaság 1952-ben módosított alkotmányából tallóztam a következőket: Bevezető fejezet. A Román Népköztársaság a városi és falusi dolgozók állama, megteremti a népi demokratikus államot, amely teljesen megfelel a romániai néptömegek érdekeinek és törekvéseinek. A Román Népköztársaság a Szovjetunió német fasizmus felett aratott történelmi győzelme eredményeként jött létre.
A Román Népköztársaság nemzeti kisebbségei teljesen egyenjogúak a román néppel. A Román Népköztársaság közigazgatási-területi autonómiát biztosít a magyar lakosságnak a székely rajonokban, ahol ez a lakosság összefüggő tömeget alkot. A társadalmi rend. 1. szakasz: A Román Népköztársaság a városi és falusi dolgozók állama. 4. szakasz: A Román Népköztársaságban a hatalom a városi és falusi dolgozóké, akik ezt a Nagy Nemzetgyűlés és a néptanácsok révén gyakorolják. A néptanácsok a Román Népköztársaság politikai alapja. 16. szakasz: A Román Népköztársaság államrendszere a népi demokrácia rendszere, amely a dolgozók hatalmát képviseli. 18. szakasz: A Román Népköztársaság közigazgatási-területi beosztása a következő: Arad, Bákó, Bîrlad, Bukarest, Konstanca, Craiova, Kolozsvár, Galac, Hunyad, Iaşi, Nagybánya, Nagyvárad, Piteşti, Ploieşti, Suceava, Sztálin, Temes tartomány, a Magyar Autonóm Tartomány. 19. szakasz: A Román Népköztársaság Magyar Autonóm Tartományát a székely-magyar lakosság lakta terület alkotja. A Magyar Autonóm Tartománynak autonóm közigazgatási vezetése van, amelyet a lakosság választ. A következő rajonokat foglalja magában: Csík, Erdőszentgyörgy, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Régen, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási központja Marosvásárhely városa. 20. szakasz: A Román Népköztársaság törvényei, az állam központi szerveinek határozatai és rendelkezései kötelezőek a tartomány területén. 21. szakasz: A Magyar Autonóm Tartomány szabályzatát az autonóm tartomány Néptanácsa dolgozza ki, és jóváhagyás végett a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlése elé terjeszti. Az államhatalom helyi szervei. 51. szakasz: A tartomány rajoni, városi és községi dolgozók Néptanácsai. 57. szakasz: A Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának végrehajtó szerve az általa választott végrehajtó bizottság. 58. szakasz: Az autonóm tartomány néptanácsát a Román Népköztársaság állampolgárai választják két évre, a törvényben előírt szabályok szerint. Bírósági fórumok és ügyészségek. 68. szakasz: A Román Népköztársaságban a bírósági eljárás román nyelven történik, biztosítva a nem román nemzetiségű lakosság által lakott tartományokban és rajonokban az illető lakosság anyanyelvhasználatát. Azoknak a feleknek, akik nem beszélik azt a nyelvet, amelyen a bírósági eljárás folyik, lehetőséget nyújtanak, hogy fordítók segítségével megismerkedjenek a perirat tartalmával, és hogy a fórumok előtt anyanyelvükön beszéljenek és fejtsék ki álláspontjukat. Az állampolgárok alapvető jogai és kötelességei. 77. szakasz: A népköztársaság biztosítja a munkához való jogot és javadalmazást. 78. szakasz: Biztosítják a munka utáni pihenés jogát, fizetéses szabadságot. 79. szakasz: Az állampolgároknak öregségükre, betegség vagy munkaképtelenség esetén anyagi biztosításhoz, az állam költségén a dolgozók ingyenes orvosi kezeléshez és ellátáshoz van joguk, üdülő- és fürdőhelyek állnak rendelkezésükre. 82. szakasz: A Román Népköztársaság biztosítja a nemzeti kisebbségeknek az anyanyelv szabad használatát, az anyanyelven való oktatást minden oktatási fokon. Azokban a kerületekben, amelyekben nem román nemzetiségű lakosság is él, minden szerv és intézmény szóban és írásban az illető nemzetiségek nyelvét is használja, és tisztviselőket nevez ki az illető nemzetiségek soraiból vagy azok közül a helyi lakosok közül, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életmódját. Mindez magáért beszél, de mai tönkreverőink számára kiemelném a 79. szakaszt, mert ezzel kapcsolatban nemcsak nekem van meg a véleményem róluk, hanem mindenkinek, akivel találkoztam, se vége, se hossza a panaszáradatnak. A lerombolt szociális ellátás legsötétebb pontja az egészségügy, amit addig reformáltak, amíg teljesen szétverték. Eltorzult agyszülemények eredménye, a hozzá nem értők bestiális emberölő intézkedései vezettek ide. Nem egyedül az egészségügyi miniszter a hibás, hanem az egész törvényhozó testület. Nem bízzák az orvosokra a betegellátást, hanem megszabják nekik, hogy meddig szabad vizsgálni, mennyi idő a várólista, a félig sürgősnél három hónapig is várakozhat a beteg, a tüdőrákos három vizsgálatra jogosult, a betegség követésére hat vizsgálat jár évente. Nem sorolom fel a többi rémes rendelkezést, amit tapasztalunk. Kiállunk az orvosok felháborodása mellett. Ők nem hibásak, végeznék lelkiismeretesen a munkájukat, de nem hagyják, hogy esküjüknek eleget tegyenek. Volt magyar minisztere is az egészségügynek, ő sem oldotta meg a gondokat. Hol volt és hol van a mindenképpen hatalmat akaró RMDSZ? Elnémultak a bársonyszékekben, mert hallgatni arany, és halogatni, beleegyezni minden gyalázatos intézkedésbe – ebben jó partnerei a mindenkori kormánynak. Ők tehetnek arról, hogy más pártok is alakultak, mert nem tudtak a kihívásoknak megfelelni. Hogy tegyenek valamit, létrehozták a nők szövetségét. Nem rossz gondolat, hátha gatyába tudják rázni elbambult férjeiket, és egységbe hozni a magyarságot. J. Á., Felsőrákos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Jurnalul National a román és a magyar energiaárakról
A romániai és a magyarországi energiaárak közötti különbségekről írt a Jurnalul National című napilap.
Ilie Serbanescu gazdasági elemző kétrészes írást közölt a román kormányzó Szociálliberális Szövetséghez (USL) közel álló bukaresti napilapban, amelynek internetes kiadásában csütörtökön jelent meg a cikk második része.
A szerző megállapítja, hogy Magyarországon csökkennek a fogyasztói energiaárak, miközben Romániában nőnek. A két ország közötti árkülönbség 15-20 százalék, aminek az a következménye, hogy Romániába nem jönnek külföldi befektetők, akik ott vannak, távozással fenyegetőznek. A szerző szerint a sokat dicsért Nemzetközi Valutaalap (IMF) utasításai nem könnyítenek a romániai befektetők növekvő költségein, így ha a befektetők választhatnak a térség országai közül, akkor a sokat bírált Magyarországra mennek, amelynek nincs megállapodása az IMF-fel, és amely teljes erőből megpróbál ellenszegülni "a brüsszeli bürokraták laboratóriumában kitalált gazdasági képtelenségeknek" – írta Serbanescu .A szerző szerint csakis a Bukarest és Budapest által alkalmazott politikák miatt van különbség a román és magyar fogyasztói energiaárak között, mindkét országban a külföldi (nyugat-európai) tőke sajátította ki az energiaszolgáltatást.
Serbanescu szerint ezek a szolgáltatók kihasználják a monopolhelyzetet, és különösebb erőfeszítés, menedzseri képességek nélkül hajtják be a biztos profitot válságidőszakban is, ami külföldre kerül, a kormányoknak pedig nincs pénzük az energiarendszerek korszerűsítésére. Ezért a kormányok nyaka körül "szorul a hurok", de a budapesti kabinet legalább megpróbál kiutat keresni, miközben a bukaresti nem is próbálkozik – véli a szerző.
Megállapítja, a román kormány nem tartotta szem előtt az ország érdekeit, amikor elfogadta az IMF-nek azt az "ostoba" parancsát, hogy liberalizálja az energiaárakat. Ez ugyanis a szerző szerint arra irányul, hogy az Európai Unióban kullogó Románia elveszítse egyedüli előnyét, amit saját erőforrásainak olcsóbb kitermelése jelent.
Az elemző gyarmatosító politikai modellnek nevezi, hogy a romániai energiaáraknak el kell érniük azt a szintet, amelyet az Európában domináns gazdasági erőt képviselő, de gázzal nem rendelkező Németország Oroszországnak fizet a nyersanyagért. A szerző szerint az energiaárak liberalizálása behatárolja Románia fejlődési kilátásait, és végérvényesen Európa perifériájára kényszeríti Bukarestet.
Serbanescu szerint Magyarország legalább keresi a kiutat, és arra törekszik, hogy a külföldi szolgáltatók a profitot visszaforgassák, mert a közszolgáltatások célja nem a lakosság kárára való profittermelés kellene legyen, hanem annyi bevétel előteremtése, ami a szolgáltatások fenntartására, korszerűsítésére és fejlesztésére elég – olvasható a Jurnalul Nationalban.

Bukarest bocsánatkérésre szólítja fel Budapestet Tőkés-ügyben
Bukarest nem sokáig tűrte szó nélkül, hogy Tőkés László mögött teljes mellszélességgel kiállt a magyar kormány román állami kitüntetésének tervezett visszavonása ügyében.
Radu Podgorean, a román külügyminisztérium államtitkára álláspontja felülvizsgálatára és bocsánatkérésre szólította fel magyar kollégáját, Németh Zsoltot napokban elhangzott országgyűlési felszólalásáért, amelyben az erdélyi európai parlamenti képviselő érdemrendjének lehetséges visszavonásáról beszélt.
Csütörtökön este közzétett nyilatkozatában Radu Podgorean „a román állam egyik szimbólumának minden alapot nélkülöző meggyalázásaként" értelmezte, és „teljességgel elfogadhatatlannak" minősítette a magyar külügyminisztérium államtitkárának parlamenti felszólalását. Németh Zsolt kedden az Országgyűlésben egy napirend előtti kérdésre válaszolva egyebek mellett azt mondta, a magyar kormány azt kéri Traian Băsescu román államfőtől, hogy „ne hagyja Románia Csillagát visszavörösödni".
„Súlyos, és minden alapot nélkülöző vád azt állítani, hogy megvörösödött a Románia Csillaga érdemrend. Feltesszük mi is a kérdést: mit mondana Németh Zsolt, ha Romániában valaki azt állítaná, hogy Budapesten visszatértek a hatalomba a horthysták?" – szerepel Podgoreannak az Agerpres hírügynökség által idézett állásfoglalásában.
Az államtitkár kijelentette: Románia szuverén joga a kitüntetések adása és visszavonása, az érdemrend pedig egyebek mellett a kitüntetett személyiség lojalitásának az elismerése Románia értékei, szimbólumai, és nemzeti érdeke iránt.
„Románia tiszteli a hőseit, de a hősöknek is tisztelniük kell Romániát" – jelentette ki az államtitkár, hozzátéve, Tőkés László érdeme, hogy bátran szembefordult a kommunista diktatúrával. „Megérdemelte a tiszteletünket ugyanúgy, ahogy azok a román állampolgárok is megérdemlik, akik 1989 decemberében élő láncot vontak köréje, hogy megvédjék a kommunista rezsim megtorló erőitől. Nem lehet feladatunk azonban tisztelni azt, aki ma azt kéri, hogy Románia kerüljön protektorátus alá" – jelentette ki az államtitkár.
Megjegyezte, a Románia Csillaga érdemrendet éppen azért hozták létre annak idején, hogy Románia függetlenségét jelképezze. Podgorean szerint Németh Zsoltnak a diplomáciai elfogadhatóság határán mozgó gyakori kijelentései jól ismertek Romániában. „Esedékes lenne, hogy Németh Zsolt vizsgálja felül álláspontját, és kérjen bocsánatot a gyalázkodó kijelentéseiért, amelyek ellentétesek országaink barátsági és együttműködési szerződése szellemével"– idézte az államtitkárt az MTI.
Különben Podgorean a magyar Külügyminisztérium honlapján csütörtökön megjelent angol nyelvű híradásra hivatkozott, amely Németh Zsolt válaszát foglalja össze Hidvéghi Balázs képviselő napirend előtti felszólalására.
Hidvéghi Balázs (Fidesz) az Országgyűlésben kedden, napirend előtt úgy értékelte, hogy a Románia Csillaga becsületbíróságának döntése Tőkés László kitüntetésének visszavonásáról azért történt, mert a politikus nyáron Tusnádfürdőn az mondta, Magyarország vállaljon védhatalmat az erdélyi magyarság felett. A képviselő szégyenletesnek nevezte a döntést, amely, ha megvalósul, Románia 1989-es forradalmának szellemét tagadja meg.
A kormánypárti politikus méltatta Tőkésnek a romániai forradalomban betöltött szerepét. Németh válaszában azt mondta, a magyar kormány azt kéri Traian Băsescu román államfőtől, „ne hagyja Románia Csillagát visszavörösödni". Hozzátette: a magyar politikának az egységet kell megőriznie az ügyben, és „élőláncot" kell alkotnia, mint ahogy az annak idején a temesvári parókia körül történt.
Az államtitkár szerint az elmúlt pár hónapban hisztériakeltés volt Romániában az üggyel kapcsolatban, amelynek okát három román újságíró fogalmazta meg a legjobban, miszerint a Szekuritáté soha nem tudta Tőkés Lászlónak megbocsátani Temesvárt, a romániai forradalmat, ezért a becsületbíróság döntése nem más, mint a kommunista titkosszolgálat bosszúja 25 év után.
Egyébként Németh Zsolt minden bizonnyal Tőkéstől „merített", amikor elvörösödő csillagról beszélt. November 22-ei, Nagyváradon tartott sajtótájékoztatója alkalmából kiadott, a bukaresti becsületbíróság döntését kommentáló nyilatkozatát az EP-képviselő azzal a megjegyzéssel zárta: „Románia csillaga elvörösödőben..."
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! - 19.
Látszatdemokrácia A látszatintézkedések – melyek célja a demokrácia bizonyítása – sorába tartoznak a második világháború után készült román alkotmányok. Ilyen az 1948-as, amelynek 24-es szakasza demagóg jellegű, „szépen hangzó kinyilatkoztatás”, miszerint a nemzeti kisebbségek az oktatás minden szintjén, valamint a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban is használhatják anyanyelvüket.
Az 1952-es alkotmány szinte szó szerint átveszi az 1948-ast, de a bíróság hivatalos nyelvhasználatát román nyelvűként határozza meg. A későbbi alkotmányok – köztük az 1965-ös, az 1991-es – deklarálják a kisebbségi jogokat.
A párizsi békeszerződés aláírása után kisebb-nagyobb intenzitással folyik a magyarság számára létrehozott iskolák, intézmények felszámolása, mert a román nacionalizmus megkapja Észak-Erdély magyar többségű területét, és így szabad kezet nyer a korábban kényszerűségből adott engedmények szűkítésére, megszüntetésére. Ezek átmeneti jellegét és felszámolásuk gyorsaságát az alábbi példa igazolja: a román kormányzat 1944. november derekán, épp aznap, amikor Észak-Erdélybe bevezetik a szovjet katonai igazgatást, létrehoz egy Nemzeti Kisebbségi Minisztériumot, de 1946-ban helyettesíti egy államtitkársággal, végül 1948-ban egy még alacsonyabb rangú, a miniszterelnökség mellett működő, az Együttélő Nemzetiségek Problémáival Foglalkozó Főigazgatósággal. Bár hangzatos címet viselnek, feladatkörük formális, javaslattevő, és nyilvántartják a nemzetiségi problémákat.
Hátrányos intézkedések
A háborús „bűncselekmények” kivizsgálása 1945 áprilisában kezdődik. Két ítélőtábla működik: egy Bukarestben és egy Kolozsváron. A kolozsvári 1946 márciusától 1946 júniusáig egy sor diszkriminatív ítéletet hoz, működési területe kizárólag Észak-Erdély és a magyar uralom idején történt „bűncselekmények” kivizsgálása. Ezt a román kormányzat propagandacélra használja fel, rámutatva arra, hogy az igazságtalan bécsi döntés eredményeképp a háború alatt a horthysta Magyarországon nagyszámú bűncselekményre került sor. A kolozsvári népbíróság elítéltjeinek nemzetiségi arányai is ezt mutatják. Jórészt koncepciós magyar- és németellenes perekre került sor. 372 magyar és 83 német mellett mindössze 26 román nemzetiségű bizonyult „bűnösnek”, azaz a 481 elítéltből a románok aránya mindössze 5,4 százalék. Érthető, hogy a diszkrimináció, a kiutasítások miatt 1946 decemberéig Erdélyből miért megy el 98 000 magyar.
A tudatos elszegényítés
Egy kisebbségi közösség tudatos elszegényítése mindig jó eszköz volt a nemzeti kisebbségek ellen, erről a gyakorlatról a „demokratikus” Groza-kormány sem mond le. E téren három intézkedését kell kiemelnünk: az egyik az 1945-ös földreform, a másik a CASBI-törvény, valamint a magyar szövetkezetek összeolvasztása a románokéval.
A köztudat szerint a CASBI-törvény gyökerei az 1944. szeptember 12-i orosz–román megegyezés 8. szakaszáig nyúlnak vissza, melynek célja az „ellenséges államok és polgáraik javainak zár alá” vétele. Azonban ilyen, illetve hasonló törvényt már az Antonescu-kormány is kiad 1942. július 3-án. Az 1945. február 10-én kiadott 91. sz. törvény alapján szervezik meg a CASBI intézményét (Casa de Administrare şi Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár rövidítése). Eszerint a magyar és a német állampolgárok – természetes és jogi személyek – vagyonát zárolják, ha nem tartózkodnak az országban. Ez már azért is igazságtalanság forrása, mert azok vagyona is zár alá kerül, akik deportálásuk, hadifogságba hurcolásuk miatt vannak távol. E kérdéskör alaposabb feldolgozása külön kötetet igényel, ezért az érdeklődők figyelmébe ajánlom Vincze Gábor szegedi történész e témában írt tanulmányát. A CASBI-törvény célját 1945. április 3-i végrehajtási utasítása mutatja, melynek lényege a burkolt vagyonelkobzás, a magyarság anyagi tönkretétele. A MNSZ-nek a CASBI-törvényről és annak végrehajtásáról ugyanez a véleménye. Az MNSZ az erdélyi magyarok, jogi és természetes személyek vagyonának a „felszabadításáért” harcol, de a magyar állam is érdekelt a magyarországi vállalatok, a Magyarországra költözött magyar állampolgárságú személyek ingatlanjai, ingóságai „felszabadításában” a CASBI zárolása alól. Az MNSZ választási kiáltványa sikerként emlegeti a Csíki Magánjavak visszaszerzését, szorgalmazza a földreform visszaéléseinek megszüntetését is: „a törvények becsületes alkalmazását”. A Csíki Magánjavak 60 ezer hold erdeje, nagyszámú üzem és ingatlan visszaadása végül is nem alakult át a községek vagyonává, ezek az 1948-as államosítással különböző állami cégek birtokába kerülnek. A magyarság anyagi helyzetét tovább rontják a magyar szövetkezeti vagyonra vonatkozó rendelkezések. 1944 őszén a magyar szövetkezetek egy részét a román állam a CASBI ellenőrzése alá helyezi. A következő évben, 1945-ben a Bukarestben tartott kongresszus határozatot hoz arról, hogy meg kell tiltani a szövetkezetek etnikai alapon való szervezését. 1946 áprilisában kerül sor a Kaláka és a Szövetség nevet viselő szövetkezeti mozgalom közös kongresszusára. A 200 ezres tagságú, mintegy 1200 magyar szövetkezeti mozgalom lényegében arra kényszerül, hogy belépjen a román megyei központokba. Az országos központ 1947 júniusában az ellenőrzése alá került 537, többnyire fogyasztási és értékesítési szövetkezetből 57-et megszüntet. A magyar szövetkezetek mint tagszövetkezetek megtarthatják különállásukat, autonómiájukat, és a korábbinál olcsóbban jutnak az iparcikkekhez.
Földreform 1945. március 23-án kiadják a földreformtörvényt, amelynek előírásai elsősorban a magyarokat sújtják. A földtörvény az 50 hektár fölötti kisajátítást írja elő, de lehetővé teszi a „határon kívül rekedtek”, a „kollaboránsok” és „menekültek” földjeinek elkobzását is. Hogy ki milyen kategóriába sorolható, azt diszkriminatív módon állapítják meg. Kollaboránsnak nyilvánítják például a szabályos sorozással a Székely Határvédelmi Erők keretében létrehozott, szervezett határőrzászlóaljakban szolgáló székelyeket is. A meghatározások pontatlansága lehetővé teszi, hogy azokat elsősorban a magyar és a német nemzetiségűekre alkalmazzák. Idézem Vincze Gábor történész összegzését: „Mindent összevetve elmondható tehát: a kisajátítást jórészt a magyarság (és természetesen az erdélyi németek) rovására hajtották végre.”
A föld elvételére elég egy egyszerű nyilatkozat, ezzel élnek is a vegyes népességű erdélyi települések románokból álló földosztási bizottságai, igyekeznek a magyarok földjeit kiosztani. Ezt jól mutatják az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megye statisztikai adatai: az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csupán 35 százalék. Ez általánosítható egész Észak-Erdélyre vonatkoztatva. A földreform hátrányos jellegét bizonyítja még az is, hogy a kisajátítás alá esők 94,6 százaléka erdélyi, és a kisajátított terület 49 százaléka is itt található.
Magyar Autonóm Tartomány (1952–1968)
Sztálin nyomására hozzák létre a történelmi Székelyföld területéből a Magyar Autonóm Tartományt, melynek központja Marosvásárhely. A MAT területét úgy alakítják ki, hogy a színromán Bodza-vidéket és a Felső-Maros-völgyet is hozzácsatolják, így 1956-ban a népességnek csak 77 százaléka magyar. A magyar lakosság kezdetben számarányának megfelelően vehet részt a tartomány vezetésében, szabadon használhatja a magyar nyelvet a közéletben is. Egyéb szempontból a tartomány úgy működik, mint Románia más régiói, csak a román pártpolitikát magyar nyelven hajtják végre. Jellemző, hogy a tartomány működési szabályzata sohasem készül el.
Az 1956-os magyar forradalommal való szimpátia kinyilvánítása miatt itt is megkezdődik a kulcspozíciók román kézbe juttatása. A forradalom leverése után Romániában mintegy 45 román és magyar nemzetiségűt végeznek ki. 3–4 ezer magyart zárnak börtönbe, a népesség arányaihoz mérve nagyobb számban a románoknál.
A MAT-ot 1960-ban átszervezik Maros-Magyar Autonóm Tartomány néven úgy, hogy a magyar többségű Háromszéket Brassóhoz csatolják, miközben román vidékek kerülnek a megmaradt részhez. Amikor 1968-ban sor kerül a megyésítésre, felszámolják a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is. A törvény 1968. február 16-ai hatállyal lép érvénybe, lényegében egy formailag 16 évig létező tartományt számol fel, amely helyét három megye foglalja el. Ceauşescu meghagyja Székelyföld egységét, bár három külön megyébe gyömöszöli.
A román kommunizmus áldásai
Az 1956-os magyar forradalom után a román kisebbségpolitika gyökeresen megváltozik. 1959-ben megszüntetik a kolozsvári Bolyai Egyetemet, és egyesítik a román Babeş-egyetemmel. 1960-tól hozzáfognak a magyar tannyelvű általános iskolák és középiskolák román iskolákkal való egyesítéséhez is, felszámolják a magyar tannyelvű szakképzést. 1971 után Nicolae Ceauşescu nyíltan felvállalja az etnikailag is homogén nemzetállam megteremtését. E változást tükrözi a kisebbségek megnevezése is. Az 1984-ig használt „együttélő nemzetiség” fogalma helyet megjelenik a „magyar származású román dolgozók” megnevezés. Törvényben foglalt diszkrimináció érvényesül az iskolai oktatásban az 1973. május 13-án kiadott 273. számú törvényrendelet által. Ez meghatározza az induló osztályok létszámát. Ennek alapján a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatásban az ötödik osztály indításához legkevesebb 25 tanulót kell beíratni, míg a középfokú iskolákban 36-ot. A törvény előírja azt is, hogy mindazokon a településeken, ahol a nemzetiségek nyelvén iskola működik, kötelező román tagozatot is szervezni a tanulói létszámtól függetlenül. A nyolcvanas években rohamos ütemű az iskolák románosítása, a magyar középiskolai hálózat felszámolása. Csökkentik a felsőoktatási intézetekben a fenntartott magyar helyek számát. Folytatódik a felsőoktatást magyarul végzők román vidékre helyezése, a magyar iskolákat pedig feltöltik románokkal, így néhány év alatt a tantárgyak többségét románul oktatják. A kulturális intézmények fokozatos elsorvasztása mellett az 1980-as években a hatalom engedélyezi, sugallja a szélsőséges magyargyűlölő kiadványok megjelenését. Falurombolási tervek készülnek, serkentik az ország elhagyására az erdélyi magyarokat. A hivatalos nyilvántartás szerint az 1980-as években 63 427 magyar hagyja el Erdélyt. Az illegálisan menekülőkkel együtt számuk eléri a 100 000 főt. 1988-ban megtiltják a településneveknek a sajtóban a nemzeti kisebbségek nyelvén való használatát. 1989 után évekig magyarellenes hisztéria uralja a román médiát, mert a magyarság az új helyzetben követeli a saját iskolahálózat megteremtését. Ilyen körülmények közt, az 1990. február 10-i könyves-gyertyás magyar tiltakozások után, a magyarellenes szélsőséges erők március 19-én megszervezik a marosvásárhelyi, hat magyar ember halálát is okozó pogromot. Érdekes az, hogy az 1989. december 30-án megszüntetett Securitate helyébe március 26-án – a marosvásárhelyi eseményekre hivatkozva – szervezik újjá a titkosrendőrséget.
A demokráciában csalódott magyarok újabb százezrei veszik a vándorbotot. A magyarellenség az elmúlt negyedszáz év alatt kisebb-nagyobb intenzitással folytatódott. Nem véletlenül került sor 2013. október 27-én a székelyek nagy menetélésére.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mítoszrombolás és önvizsgálat – Miért más Románia?
Bestsellernek mondható Lucian Boia történész Miért más Románia? című, a Koinónia Kiadó gondozásában magyarul is megjelent, Rostás-Péter István által fordított könyve – hangzott el a kötet bemutatóján a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban.
Az, hogy a román történelemszemlélet és -kutatás szempontjából az eddigi úzustól való egyértelmű eltávolodást jelző folyamat képviselőjének tavaly a Humanitas kiadásában megjelent könyve a második román nyelvű kiadást is megérte, már elég sokat elárul arról, hogy történelmi esszéként sikert aratott. Mint Stefano Bottoni történész írja, Boia új könyve a román társadalom torzulásait elemzi, és önvizsgálatra készteti egyre népesebb olvasótáborát: miért és mitől lett „más" Románia? „A számtalan vitát gerjesztő kötet több, mint eszmefuttatás: kiáltó szó egy útvesztett országért".
A magyar fordítást ismertető Horváth István szociológus, a kincses városi kisebbségkutató intézet vezetője úgy fogalmazott, újszerű szemléletű történelmi szintézis olvasható az emészthető stílusban írt, nemcsak a szakmának szóló könyvben. „A megjelenést követő néhány hónapban negyvenezer példány fogyott el a könyből, így valószínűsíthető, hogy nem jut a romániai szakkönyvek sorsára, amelyek esetében általában legfeljebb kétezres példányszámra lehet számítani. A kötet egyfajta reklámfogásnak is tekinthető, amely a megkérdőjelezés, mítoszrombolás eszközével élve ráirányítja a figyelmet a historiográfiai kurzusváltásra" – mondta a szociológus.
Esszé és tudománynépszerűsítés határán
Horváth István Nyáry Krisztián nagy sikerű, Így szerettek ők című irodalmi szerelmeskönyvéhez hasonlította Boia munkáját: előbbi az irodalomtörténet és a bulvársajtó, utóbbi az esszé és a tudománynépszerűsítő munka határán mozog. „Rostás Péter István fordítása nagyon jól tükrözi ezt: egyszerre érzékelhető a szövegben a szakmaiság és az esszészerűség, ugyanakkor az az igényesség, amely révén túlmutat a tudománynépszerűsítés szintjén. A szöveg azonban kerüli a szakszavakat, a túl sok adatot" – hangzott el a kötetbemutatón.
Horváth úgy fogalmazott: mint minden rendes bestseller, Boia könyve sem arról szól, mint amit a címe sejtet, hiszen szentenciaszerűen, egyértelműen nem mondja el, miért is más Románia. Különféleképpen értelmezi a másságot, elgondolkodik róla, új perspektívákat, új szempontokat vet fel – például a kommunizmus által dominált történelemszemlélethez képest. Érinti azt is, hogy Románia fejlődéstörténeti szempontból is sajátos: megkésett folyamatok, egyedi módon értelmezett történelmi helyzetek, ellentmondások, az elit sajátos reakciói jellemzik.
Annak ellenére azonban, hogy a szerző nem ad választ a címben feltett kérdésre, az olvasó nem marad a becsapottság érzésével. Boia azt a történelmi mítoszt kérdőjelezi meg, amit korábban több könyvében is: a Történelem és mítosz a román köztudatban, valamint a Románia Európa hátországa címűben már összefoglalta, szisztematikusan levezette, hogy miért is mítosz a román történelemszemlélet.
Új szemlélet a román történetírásban
Lucian Boia 1944. február 1-jén született Bukarestben. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem történelem szakán végezte. 1972-ben doktori címet szerzett Eugen Brote (1850–1912) erdélyi politikusról tartott disszertációjával. Oktatói karrierjét 1967-ben kezdte az egyetemen, 1990-től professzora, főtitkára (1980-1983) és alelnöke (1983–1990) a Történetírás Története Nemzetközi Bizottságának. Fő kutatási irányai: az erdélyi román nemzeti mozgalom viszonya a Habsburg Monarchia népeihez, egyetemes és román historiográfia, a történelmi képzetek kutatása, tudományos, politikai, és történelmi mítoszrendszerek. Külföldön jelenleg az egyik legismertebb román történész. Olyan új módszert és egyben új szemléletet próbál meghonosítani a mai román történetírásban, amely a nyugat-európai historiográfiában már régen használatos. Szívesen dolgozik a történelmi mítosz fogalmával, megmagyarázza egyes történelmi mítoszok keletkezését, fejlődését, rámutatva: sokszor a politika segít a mítoszok keletkezésében. Amikor pedig az egyik vagy másik mítosz már nem felel meg az éppen aktuális irányzatnak, úgynevezett ellen-mítoszok jönnek létre. A szerző szerint két fő típusa létezik a történelemnek: az egyik a reális történelem – a száraz tények és évszámok végtelen sora –, a másik a saját, egyénileg vagy kollektíven alakított képünk a történelemről. A „reális" történelem és a történelem mint „diskurzus" nem lehet azonos. Az első egy hatalmas és rendezetlen tár, ahonnan a történész – vagy általában aki történelemről beszél – adatokat gyűjt és rendez a saját belátása szerint, legtöbbször a felkészültsége és az érdeke függvényében. A mítosz a történelem vonzáskörében nem más, mint erőltetett egyszerűsítése a történelemnek, a funkciója pedig az, hogy mindig létrehoz egy vagy több „lényegbevágó igazságot". A mítoszok bevezetnek a történelemben egy bizonyos rend-elvet vagy irányt, amely összhangban van egy adott társadalom szükségleteivel és távlati céljaival.
Történelemírás igazságszolgáltatás nélkül
A kötetben mintegy kétezer éven „fut át" a szerző, 100 oldalon keresztül: „szöcskemódra" ugrál a különböző idősíkok között, miközben képes fenntartani az érvelés logikáját, a haladás kronológiáját. Ugyanakkor historiográfiai mítoszokat számol fel, különböző, asszimetrikus fejlődési folyamatokra mutat rá – ez pedig különleges teljesítmény, ezért sikerült bestsellerré válnia – fogalmazott Horváth István.
Szerinte Boia könyve a románok számára lehetőséget nyújt, hogy végre értelmezhessék önmagukat. „És mit mond nekünk, magyaroknak? Miért jó, hogy magyarul is olvasható?" – tette fel a kérdést a kötet ismertetője. Úgy fogalmazott, az erdélyi magyarok általában szeretik ezt a történelemértelmezési vonulatot, Lucian Boia munkáit, azokat az írásokat, amelyek megkérdőjelezik a létező historiográfiai mítoszokat.
A nacionalista történelemszemlélet egyik eleme például a feledés és a történelemhamisítás kohéziója, amelyet az erőszak kovácsolt össze – ez egy adott cél jegyében strukturálta ezt a történelemszemléletet. Az egzaktabb posztnacionalista történelemszemléletben pedig az összehasonlító történetiség, az alternatív történeti szemléletek dominálnak.
„Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk, mintha szeretnénk az egzaktitást. És amiként a románok számára a saját identitásuk szempontjából fontos, meghatározó, reflexiókra lehetőséget adó kérdés, hogy miért más Románia, ugyanúgy számunkra is reflexiókra ad lehetőséget" – mondta a szociológus. Úgy vélekedett, a magyar olvasók számára Boia könyvének az is lehet az olvasata, hogy „na végre, létezik egy történetírás, amely elmondja az igazságot".
„Az én olvasatomban azonban – és Boia három-négy, a témában írt könyvét ismerem – a szerző azt mondja: a történelem nem szolgáltat igazságot, a történelemírásnak nem az a feladata, hogy igazságot szolgáltasson. Boia szerint a történelem nem morálisan értelmezhető folyamat – úgy kell megragadnunk, hogy zárójelbe tesszük morális elvárásainkat, frusztrációinkat, és megpróbálunk arra reflektálni, hogy a nagy időfolyamban miként értelmezhetőek az egyes kísérletek, különböző intézmények, döntési helyzetek, amelyek az ember életét meghatározzák" – állapította meg Horváth. Mint mondta, a könyv jelentősége abban rejlik, hogy a történelemszemléletet nem úgy értelmezi, mint „A" bennünket meghatározó történelmet, hanem felkínálja az értelmezés és tévedés lehetőségét.
Arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az úgynevezett sérelmi történelemolvasással kellene viszonyulni a múlthoz – és ez jellemző sok esetben a magyarokra –, hanem inkább reflexív módon. Elhangzott az is, hogy az 1989 utáni társadalmat megalapozó mítoszokat Boia könyve mintegy átviszi a jelenkorba, úgy, hogy versenyre kel a meglehetősen sekélyes (újságírói) elemzői perspektívákkal – itt azokról a megközelítésekről van szó, amelyek általában mindenről véleményt, mégpedig határozott véleményt formálnak –, ugyanakkor sikerül összekapcsolnia a jelenkor különböző történéseit a múltbeliekkel is.
Kíméletlen kritika szükséges
Rostás Péter István, a könyv fordítója rámutatott, Boia szövegének fordításakor figyelembe kellett vennie azt a szempontot is, hogy a magyarországi olvasók számára is érthető legyen, ezért lábjegyzetekkel látta el egyes helyeken. Azonban nem terhelte túl jegyzetapparátussal, hiszen az ártott volna a szöveg lendületének. Elhangzott, érdekes figyelni arra is, hogy milyen a könyv fogadtatása a román sajtóban, illetve milyen lesz a magyar médiában, hiszen sokféle értelmezési lehetőség kínálkozik, és a magyarok számára nyilván más az olvasata, mint a románok számára.
Lucian Boia így összegez a könyv fülszövegében: „mi lehet aggasztóbb annál, hogy a fiatalok közül sokan és egyre többen, köztük a legígéretesebbek, kizárólag Románián kívül képzelik el a révbejutásukat? Mindenekelőtt kritikai, és a lehető legkíméletlenebb szemléletre van szükségünk, hogy egyszer s mindenkorra elkülönítsük az értéket a középszertől és a csalástól. Moslékba velük! – kiáltott fel Titu Maiorescu 1889-ban. Olyan próbálkozás ez, amelyet időszerűvé kell avatni. Romániának vajon sikerül-e megtennie? "
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Meghitt hangulatban adták át a Székely sirató emlékművet
Közel háromszázan gyűltek össze november 30-án, szombat délben Székelykeresztúr központjában, ahol leleplezésre került az első és második világháborúban elhunyt hősök tiszteletére állított Székely sirató emlékmű. Az eseményen a helyi politikusokon kívül többek közt Répás Zsuzsanna Magyarország közigazgatási és igazságügyi minisztériumának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára is köszöntötte az egybegyűlteket.
Könnyes szemű rokonok, politikusok és városlakók jelenlétében leplezték le Keresztúron a világháborúkban hősként elesett 182 helybéli katona emlékére állított emlékművet. Az ünnepély a magyar himnusz eléneklésével indult, majd Rafai Emil, a település polgármestere szólalt fel. Elsősorban a száz év távlatában is gyászoló keresztúri családokhoz szólt, hangsúlyozva, az elesett katona a nemzet számára hős, de az anyának áldozat. A továbbiakban a keresztúri világháborús helyzetről Orbán János, akkori katolikus plébános feljegyzéseiből idézett. „Jól tettük, ha ma élő utódok 99 év elteltével hiányt pótolunk, és világháborús emlékművet állítunk és avatunk itt, Székelykeresztúr főterén. Adja Isten, hogy álljon még sokáig a Székely sirató városunkban, nemzeteket és nemzedékeket emlékeztetve a nagy világégések áldozataira” – hangsúlyozta a polgármester.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár beszédében kiemelte, a hősi halottak emlékéből merítkezve a székelységnek saját kezébe kell vennie a sorsát. „Nem várhatja, hogy Bukarest majd megoldást hoz, hiszen naponta tapasztaljuk a gáncsoskodást, a burkolt vagy nyílt elnyomást. Elég a székelyzászlós perekre, vagy a Székelyek Nagy Menetelése előtt, hirtelen meghibásodott vasúti szerelvényre gondolnunk” – fogalmazott.
A következőkben Keresztúr polgármestere és Györfi Sándor, a Székely sirató alkotója leleplezték az elesett katonát és az őt sirató anyát ábrázoló műalkotást, majd Bocskai Vince szobrászművész a szobor alkotóját és művét méltatta. Ezt követően Györfi András, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét adta elő.
Felszólalásában Verestóy Attila szenátor a túlélők leszármazottainak fájdalmáról beszélt, akik a mindennapokban is magukkal hordozzák a világégések veszteségeit. Hargita Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba részvétet kívánt a háborúkban elesettek hozzátartozóinak, majd sajnálatát fejezte ki arra vonatkozóan, hogy Keresztúr polgármesterének többszöri kérése ellenére sem adhattak támogatást az emlékmű létrejöttéhez.
A szobor megáldására mindhárom történelmi egyház képviselőjét – Antal Zoltán, református lelkipásztort, Szombatfalvi József unitárius lelkipásztort és Kovács Péter katolikus plébánost – felkérték. Ezután az emlékmű körül álló székelyruhába öltözött lányok annyi szegfűszálat helyeztek el a talapzaton, ahány áldozat neve szerepel a táblán, majd az elöljárók és az elhunyt katonák hozzátartozói is letették kegyeletkoszorúikat. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és gyertyagyújtással zárult.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Az erdélyi románokat senki sem kérdezte meg
Az első világháború idején, 1916-ban, Románia azért írt alá szerződést az Antant-hatalmakkal, hogy oldalukon belép a háborúba, Erdélyért cserében. Az alku megkötésénél, de Erdély elcsatolásánál sem kérdezték meg az erdélyi románokat arról, hogy mi a véleményük minderről – írja egy bukaresti történész.
Erdélyben nem volt unionista mozgalom
„A román nacionalisták, a román történelem azt a hamis képet igyekezett mindeddig beállítani, hogy Erdélyben, már jóval 1918 előtt erő unionista mozgalom alakult ki. Csakhogy az első világháború előtti időkben az erdélyi románok gazdasági szempontból sokkal jobban éltek, mint a Román Regátban élő testvéreik” – fogalmaz Marius Diaconescu az Adevărul pénteki számában megjelent írásában.
A történész felidézi, hogy sok erdélyi román parasztnak földje volt, amiről regáti testvéreik még álmodni sem mertek. Számos román költözött be a városokba, többen közülük az 1867-es követő iparosítási folyamat során megnyílt gyárakban dolgoztak, mások egyenesen kisvállalkozásba kezdtek. Ekkor már jelentős számú román tisztségviselő dolgozott a magyarországi közigazgatás minden szintjén. Megnőtt a felsőoktatást végző románok száma. A románok lemondtak politikai passzivitásukról, cselekvően szorgalmazták a románság érdekeit a budapesti parlamentben.
„Az erdélyi románok nemzetiségi harca az asszimilációra törekvő magyar közigazgatás részéről érkező fenyegetések és nyomás közepette nehéz volt. Ám egyetlen erdélyi román politikus sem fogalmazta meg soha nyilvánosan azt, hogy az erdélyi románok politikai célja a Romániával való egyesülés” – írja Diaconescu.
A Regát – az más ország
A történész szerint az erdélyi románok számára Románia „más ország” volt. Igaz, olyan ország, amelyben románul beszéltek, románul tanulhattak az iskolában, de amely legfeljebb csak az álmodozók számára volt vonzó. Gazdaságilag a Román Regátban élő román nyomorult helyzetben volt, így Románia nem volt vonzó számukra.
Diaconescu emlékeztet: 1914 előtt nehéz volt elképzelni azt, hogy az Európát uraló nagyhatalmak eltűnnek, és nemzeti államok születnek majd. Az Osztrák-Magyar Monarchiában élő nemzetiségi politikusok tervei a Monarchia szövetségi állammá történő átszervezését tűzték ki célul, amelyben minden nemzet autonómiát kap. A nemzeti államra gondoló álmodozók csak kevesen voltak, hangjuk is jelentéktelen volt.
Cserében azonban a Román Regát sajtója, parlamentje már évtizedek óta nacionalista szövegekben szállt síkra Erdély és a többi, románok lakta terület Romániával való egyesüléséért. Az 1859-ben megalakult fiatal román állam 1877-ben vívta ki függetlenségét, a következő nemzeti terv pedig valamennyi román minél nagyobb államban történő egyesítése volt. „Az egyesülés vágya valós volt a Román Regátban, a Kárpátokon túl azonban csakis az álmodozók mertek ilyen messze tekinteni” – összegez a történész.
A háború – mint katalizátor
Szerinte a háború azonban valóban arra késztette az erdélyi románokat, tisztázzák érzéseiket a regáti románok iránt. Létezett a félelem bennük, hogy ne kelljen majd ellenük harcolniuk. Az osztrák katonai hatóságokban tudatosult a román katonák félelme, és – mert nem akarták kockáztatni hűségüket a kettős korona iránt – óvakodtak attól, hogy a Románia elleni frontra vigyék őket. „A háború gyakorlatilag katalizátorként hatott a nemzeti érzésre” – fogalmaz Diaconescu, aki szerint az 1916-os román katonai hadjárat Erdélyben katonai szempontból katasztrofálisan végződött.
A nemzeti ügy szempontjából azonban nagy nyereséget jelentett, mivel hozzájárult az erdélyi románok egyesülést szorgalmazó nemzeti érzésének fokozódásához. Jóllehet Románia katonai kudarca véget vetett a reményeknek, az egyesülés azonban megmaradt opciónak. Csupán 1918 őszén, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása idején vált az erdélyi románok elsődleges céljává a Romániával való egyesülés. A magyar veszély katalizátora volt az erdélyi románok unionista érzelmeinek – véli a szerző.
Felidézi azt is, hogy az erdélyi román politikusok kezdetben az Osztrák-Magyar Monarchia helyén konföderációra gondoltak. Amikor azonban megértették, hogy a magyarok nem egyeznek bele a konföderációban élő románok politikai törekvéseibe, csupán akkor hangoztatták az egyesülést. Az erdélyi románok számára Bécs garanciát jelentett a román nemzeti szellem megmaradására a magyar asszimilációval szemben.
„Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának körülményei között a nemzetek a nemzeti tervek eufóriáját élték át. A hadsereg kedvező körülményeket nyújtott a gondolatok megvitatásához, de az elégedetlenség, a frusztráció kirobbanásához is. A leszerelt katonák alkották az egyesülés kritikus tömegét, főként, hogy tisztjeik, szintén románok, az elsők között kapcsolódtak be a politikai vitákba” – állapítja meg a történész.
Băsescu: jó, vagy rossz játékos?
Diaconescu emlékeztet rá, hogy 1918 novemberében az egész monarchiát átfogták a nemzeti tervek és a bolsevik eszmék, amelyek gyorsan terjedtek. A románok számára a nemzeti eszme volt a döntő, amely néhány hét alatt eltöltötte őket. A románok fantasztikus lelkesedéssel küldték el képviselőiket Gyulafehévárra, hogy megszavazzák az egyesülést.
A bukaresti tervek ellenére, nem Románia döntött az Erdéllyel való egyesülésről, hanem az erdélyi románok választották azt – szögezi le.
„E rövid elemzést azért tartottam szükségesnek, mert Traian Băsescu bejelentette, Románia és Besszarábia egyesülésének kiemelt nemzeti céllá kell változnia. Nem vagyok hivatott arra, hogy eldöntsem, mennyire volt időszerű a nyilatkozat a vilniusi csúcstalálkozó előtt. Traian Băsescu ismét bebizonyította, hogy játékos. Hogy jó játékos-e vagy rossz, azt majd az utókor dönti el, nem az iránta érzett rokonszenv vagy ellenszenv” – zárja írását a szerző.
maszol.ro

A hétvége hírei
Ünnep tüntetésekkel
Kifütyülték Gyulafehérváron a december elsejei román nemzeti ünnepre érkezett kormányképviselőket a verespataki beruházást ellenző tüntetők. A mintegy kétezer fős ünneplő tömegben több százan fütyülni és hurrogni kezdtek, amikor a kormány és a politikai pártok megkoszorúzták Mihai Viteazul szobrát.
Gyulafehérváron az ünnepség már szombaton megkezdődött, és már az elejétől sem volt mentes a demonstrációktól: mintegy 300 fiatal a Moldovai Köztársasággal való egyesülést követelte Besszarábia Románia és Besszarábia román föld táblákkal. Gyulafehérváron jelen volt egy monarchiapárti csoport is, amely az ünnepségen a királyi család portréival vonult fel, és időnként azt skandálta: A monarchia menti meg Romániát. Egyébként Románia-szerte megünnepelték vasárnap az ország nemzeti ünnepét. Bukarestben nagyszabású katonai parádét tartottak, amely a legdíszesebb volt az 1989-es rendszerváltozás óta.
Érdektelenség Koszovóban
A koszovói helyhatósági választások november 3-i első fordulójához hasonlóan a második körben is alacsony a részvétel. Nenad Rikalo, a választási bizottság tagja a Beta szerb hírügynökségnek azt mondta, hogy a délelőtt folyamán Koszovó szerbek lakta településein járultak a legkevesebben az urnákhoz. A koszovói választások jelentősek Szerbia és Koszovó európai uniós integrációja szempontjából is. Belgrád és Pristina között az Európai Unió közvetítésével áprilisban született megállapodás arról, hogy Koszovóban megalakítják a helyi szerb települések közösségét, amely a továbbiakban a koszovói szerbek képviseleti szerveként működik majd. Belgrád 2008 óta nem hajlandó elismerni egykori déli tartománya függetlenségét, de amennyiben békésen folynak le a mostani választások, az Európa Tanács decemberi ülésén pozitív döntés születhet arról, hogy Brüsszel megkezdje a csatlakozási tárgyalásokat Szerbiával.
Békét sürget Ferenc pápa
Lszerelést és békét sürgetett a világban Ferenc pápa advent első vasárnapján a római Szent Péter téren mondott beszédében. A kardokból ekevas, a lándzsákból kasza legyen! – idézte a Bibliát Ferenc pápa a déli Úrangyala imádság (Angelus) előtt mondott beszédében. „Milyen szép nap lesz az, amikor a fegyvereket szétszerelik, és munkaeszközzé változtatják őket. Bízzunk a béke lehetőségében!” – hangoztatta a zsúfolásig megtelt Szent Péter téren. Az egyházfő az AIDS világnapján a betegekért és az őket „csendes elkötelezettséggel” segítő orvosokért, önkéntesekért imádkozott.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

EXKLUZÍV – Németh: a visszavonás jelentené a Románia csillaga meggyalázását
Az jelentené a Románia csillaga érdemrend meggyalázását, ha Tőkés Lászlót megfosztanák a kitüntetéstől – nyilatkozta vasárnap Németh Zsolt államtitkár a Krónikának a román külügyminisztérium felszólítása kapcsán, miszerint vizsgálja felül a kitüntetés lehetséges visszavonásáról kifejtett álláspontját.
Németh Zsolt semmi okát nem látja annak, hogy felülvizsgálja a Tőkés László román állami kitüntetésének tervezett visszavonásával kapcsolatosan a hét elején kifejtett álláspontját. A magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára mindezt azután jelentette ki a Krónikának, hogy a bukaresti szaktárca nevében Radu Podgorean államtitkár álláspontja felülvizsgálatára és bocsánatkérésre szólította fel a budapesti politikust.
Csütörtök este kibocsátott közleményében Podgorean „a román állam egyik szimbólumának minden alapot nélkülöző meggyalázásaként" értelmezte, és „teljességgel elfogadhatatlannak” minősítette Németh Zsolt napokban elhangzott parlamenti felszólalását. A külügy államtitkár november 26-án, kedden az Országgyűlésben egy napirend előtti kérdésre válaszolva egyebek mellett azt mondta, a magyar kormány azt kéri Traian Băsescu román államfőtől, hogy „ne hagyja Románia Csillagát visszavörösödni”.
Németh Zsolt vasárnap úgy vélekedett: éppen az jelentené a román állami kitüntetés meggyalázását, ha Tőkés Lászlót megfosztanák az érdemrendtől. A magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára lapunknak elmondta, a román politika már eléggé messzire ment ezen az úton, hiszen a román miniszterelnök, a bukaresti képviselőház elnöke és mindazok a személyek, akik exponálták magukat a becsületbíróság keretei között, már elkötelezték magukat a kitüntetés visszavonása mellett.
Németh Zsolt szerint e téren a Románia csillaga érdemrend becsületbíróságának tagjai közül a testület – egyben a Román Akadémia – elnökét mindenféleképpen kivételként kell említeni. „A bizottság határozata mindezidáig nem minősül a román állam döntésének. A román állam döntése akkor fog bekövetkezni, amint a köztársasági elnök állást foglalt ebben a kérdésben. Ezért úgy gondolom, immár Traian Băsescu államfő kezében van, hogy megmenti-e ezt a román nemzeti szimbólumot attól, hogy meggyalázzák” – jelentette ki a Krónikának a külügyi államtitkár.
A fideszes politikus úgy vélekedett: ha Tőkés Lászlót valóban megfosztják a magas rangú kitüntetéstől, akkor az mindenféleképpen a posztkommunista erők győzelme lesz. „Márpedig mi az 1989-es demokratikus forradalmat nagyon komoly tényezőnek tekintjük a román demokrácia és a magyar–román kapcsolatok alakulása szempontjából. Úgy gondoljuk, hogy Temesvár útmutató, iránytű a román–magyar kapcsolatok számára. Továbbá a jogállam, az emberi és a kisebbségi jogok tiszteletben tartása, a népek közötti kölcsönös tisztelet és barátság lehet a jövő útja, ezért is bízunk abban, hogy a román köztársasági elnök végül nem fogja jóváhagyni, hogy Tőkés Lászlót megfosszák ettől a kitüntetéstől” – nyilatkozta Németh Zsolt, hozzátéve: éppen ezért semmi okát nem látja annak, hogy a román külügyminisztérium felszólítására felülvizsgálja a kitüntetést tervezett visszavonásával kapcsolatos álláspontját.
Az államtitkár közölte, abban bízik: éppen a román kormányzat fogja megérteni azt, hogy helyes lesz az a döntés, ha Traian Băsescu államfő végül megvétózza a becsületbíróság határozatának a végrehajtását. „Ezt sajnálatos módon már nagyon komoly politikai tényezők kezdeményezték Romániában, elkötelezve magukat mellette. De van remény, és én éppen egy jövőbeni döntés meghozatala reményében kértem a román államfőt, ne hagyja, hogy visszavörösödjön Románia csillaga” – jelentette ki Németh Zsolt.
Kérdésünkre, miszerint ronthatja-e a kétoldalú magyar–román kapcsolatokat, ha Băsescu elnök mégis úgy dönt, hogy visszavonja Tőkés érdemrendjét, a külügyi államtitkár közölte: a kérdés megválaszolásához meg kell várni a román államfő döntését.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Moldova nem kér az egyesülésből
Moldovai politikusok szerint a chişinăui politikai helyzet destabilizálására alkalmasak Traian Băsescunak a Románia és a volt szovjet tagköztársaság esetleges egyesüléséről tett kijelentései.
A román államfő a bukaresti közszolgálati televíziónak a napokban adott interjúban úgy vélekedett: a NATO- és EU-csatlakozás után Románia következő nagy célja az kell legyen, hogy egyesüljön a Moldovai Köztársasággal. „Amikor egy népnek lehetősége van az egyesülésre, nem fog lemondani erről, a vér nem válik vízzé. Senki nem mondja, hogy ennek azonnal meg kell történnie, de Romániának felkészülten kell várnia azt a pillanatot, amikor a moldovaiak is akarják az egyesülést” – jelentette ki Băsescu, akinek állásfoglalását Bukarestben is bírálatok érték. Victor Ponta kormányfő például közölte, ő is támogatná ezt a célt, ha Moldovában minden román egyesüléspárti lenne, de a dolgok szerinte nem így állnak, az államfő „értelmetlen és ésszerűtlen” nyilatkozata pedig a moldovai kommunisták politikai pozícióját erősíthetik.
Ugyanezt a véleményt osztják az Európa- és románbarát chişinăui kormánykoalíciót alkotó pártok képviselői is. Dumitru Diacov, a moldovai Demokrata Párt tiszteletbeli elnöke szerint az unió feszegetése az ellenzéki kommunisták malmára hajtja a vizet, egyúttal kényes helyzetbe sodorja a moldovai kormánypártokat. „A román elnök önzésről tett tanúbizonyságot, kijelentését ugyanis csak saját és politikai pártja érdekében tette. Közben viszont nyilatkozatával azt kockáztatta, hogy destabilizálódik a moldovai politikai helyzet, holott az európai integrációs folyamatban nekünk éppen stabilitásra van szükségünk” – állapította meg Diacov. Vlad Filat volt miniszterelnök, a kormányzó demokrata-liberális párt elnöke úgy vélekedett, Băsescu nyilatkozata a moldovai kommunistáknak és Oroszországnak kedvez.
Iurie Leancă moldovai kormányfő az Európai Unió vilniusi keleti partnerségi csúcstalálkozóján ugyanakkor leszögezte: hazája számára az uniós integráció a prioritás, és a 4,5 millió lakosú Prut menti ország nem készült fel egy Romániával történő esetleges unióra. „Uniós csatlakozása után Moldova a közös európai gazdasági és kereskedelmi térség tagja lesz, ahol nincsenek belső határok. Számunkra ez a követendő célkitűzés, nem a Romániával történő egyesülés” – jelentette ki Leancă pénteken, miután a litván fővárosban – grúz kollégájához hasonlóan – aláírta az EU illetékeseivel a társulási és szabad kereskedelmi megállapodást. Különben a vilniusi csúcsról Bukarestbe jövet Traian Băsescu rövid kitérő erejéig látogatást tett Chişinăuban, gratulálva moldovai kollégájának, Nicolae Timoftinak ahhoz, hogy a Prut menti ország elindult az EU-ba vezető úton. Kettejük közös sajtótájékoztatóján azonban nem került szóba a két ország egyesülésének kérdése.
Közben a bukaresti IRES közvéleménykutató-intézet szombaton közétett felmérése szerint a román állampolgárok háromnegyede támogatja a román–moldovai uniót, 63 százalékuk pedig egyetért Băsescu ezt szorgalmazó kijelentéseivel. Mindemellett a megkérdezettek egyharmada úgy véli, hogy a Pruton túliak többsége nem híve az egyesülésnek. (A felmérés pénteken, 1132 felnőtt korú román állampolgár megkérdezésével készült).
Másrészt az ukrajnai Odesszából származó, a kilencvenes években Kolozsvárt letelepedett Vasile Ernu író, publicista a hét végén a Digi 24-nek elmondta, a moldovai állampolgárok túlnyomó többsége az önálló államiság híve. Ernu a hírtelevíziónak úgy vélekedett, a bukaresti vélekedéssel ellentétben a Pruton túli ország lakosságának kevesebb mint tíz százaléka támogatja a Romániával való egyesülést, és szerinte körülbelül ugyanennyien pártolják az Oroszországgal történő uniót.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Unió hátulütőkkel
A becsületesség és saját vágyálmaink okán is úgy illik, hogy mi, magyarok kellő empátiával közelítsünk a Románia részéről a Moldovai Köztársasággal való egyesülés kapcsán megnyilvánuló törekvésekhez.
Ismerjük el, hogy a románok nem indokolatlanul szorgalmazzák a Prut által megtestesített határ felszámolását, részükről természetes az azonos gyökerű két nép uniójának igénye. Már csak amiatt is tiszteletben kell tartanunk ezeket a törekvéseket, mivel mi is fenntartjuk magunknak a jogot, hogy szabadon véleményt nyilvánítsunk arról, milyen jövőt képzelünk el Erdély számára. Viszont Traian Băsescu valószínűleg nem gondolta végig, amikor a napokban újfent román–moldovai uniót szorgalmazott, sőt ami a legfontosabb: az államfő nem számolt az egyesülés valamennyi lehetséges következményével.
Először is a román társadalommal, a bukaresti politikai elittel ellentétben a volt szovjet tagköztársaságban sem a lakosság, sem a politikum nem tart igényt Nagy-Romániára. Az erős orosz befolyás, a kommunista örökség és más történelmi okok miatt a Pruton túli ország nem akar változtatni az egy nép, két ország status quóján, és ragaszkodik Moldova önálló államiságához. Még olyan körülmények között is, hogy a társulási szerződés aláírásával Moldova elindult az európai integráció útján, és belátható időn belül csatlakozik ahhoz az EU-hoz, amelynek Románia 2007 óta a tagja.
Tehát az egyesülés úgymond érzelmi szempontból is problémás, és csupán egyoldalú igény mutatkozik rá. És akkor még nem beszéltünk a kérdés jogi vetületéről! Bukarest – de legalábbis a román államfő – gyakorlatilag a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés felülvizsgálatát feszegeti, amely alapján visszaálltak a trianoni diktátumban rögzített határok. Márpedig ez lavinát indíthat el a térségben, hiszen Magyarország, sőt Ukrajna részéről is megfogalmazódhat ilyen-olyan igény.
Arról nem beszélve, hogy egyesülés esetén megváltoznának a romániai etnikai arányok, viszont Bukarest nem hunyhatna szemet például a Chişinău által a gagauzoknak biztosított széles körű autonómia fölött. Amit az új helyzetben nem lehetne megtagadni az erdélyi, székelyföldi magyaroktól sem. Márpedig kétséges, hogy Romániának ilyen áron is sietős...
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

A harmadik ág – magyarnak lenni…
Csak akkor tudunk megmaradni, ha akarunk, és ha teszünk is érte – mondta Ady Endrével A harmadik ág című kötet szerzője, Gazda József Tamás Áron-díjas székely író, szociográfus, a Marosszéki Székely Tanács december 2-i ülésének díszvendége.
A marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében mutatta be A harmadik ág című kiadványát Gazda József író. „Gazda József olyan művelődéstörténész, aki Székelyföld történelmét a legeredetibb módon dokumentálta, rengeteg hangfelvételt készített történelmi vonatkozású dolgokról. Ez a munka szinte egyedülálló dokumentum, rendkívül fontos a székelység számára. Az oral history műfajt gyakorolta, ezzel pedig hiteles történelmi képet festett Székelyföldről” – méltatta a szerzőt a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs.
Gazda József saját munkáit szociográfiáknak nevezte, azaz olyan dokumentumértékű irodalomnak, amely szépirodalmi igényeknek is meg akar felelni, vagyis hogy érzelmeket váltson ki az olvasóból, „az élet benne sűrűsödjék”, s maga az élet – még ha fájdalmas is – szép legyen.
Megtudtuk, a nemzet fájának harmadik ágáról szóló kötet tíz hónap alatt készült el, tizenöt éves anyaggyűjtő munka előzte meg, amit két évig tartó rendszerezés követett. Az idős szerző Argentínában, Venezuelában, Új-Zélandon, Németországban, Kanadában, Törökországban és még sokfelé keresett fel magyarokat. „Három millióra teszik a világban szétszórtan élő magyarok számát. Az 54 országból származó ezer emberrel folytatott beszélgetés során felelősen kijelenthetem: nem igaz, hogy bennünket a világ nem szeret” – fogalmazott, majd konkrét példákkal támasztotta alá, hogy milyen becsülete van a magyar nemzetnek a nagyvilágban (arról is beszélt, hogy svájci újságban Románia fizetett hirdetésben dicsőítette az országot és a népet). Gazda József szerint a magyarok tehetséges, szorgos nép, amelyet munkájáért és eszéért megbecsülnek a nagyvilágban, de nem vagyunk összetartóak, és nem szeretjük eléggé a nyelvünket.
Izsák Balázs SZNT-elnök a jövő évi tervekről elmondta, január 7-én lesz a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója, amely alkalomból a marosvásárhelyi Kultúrpalotában is nagyméretű rendezvénnyel készülnek. Továbbá elmondta, a Székelyek Nagy Menetelésének alátámasztásaként aláírásokat gyűjtenek a kiáltvány támogatására. „Legalább annyi aláírásnak kell összegyűlnie, ahányan ott voltunk, azaz több mint 150 ezernek, mert így tudjuk megüzenni Bukarestnek, hogy ha nem válaszolnak a beadványunkra, akkor nem elfáradunk, hanem megerősödünk. A székely vértanúk kivégzésének szomorú pillanata jövőre 160 éves, ezért 2014. március 10-én a Postaréten is legalább 150 ezren kell összegyűlnünk” – mondta a nemrég Bethlen Gábor-díjjal kitüntetett Izsák Balázs.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Erőből politizálva
A politika egyik kulcskérdése: miként tudjuk az erőt alkalmazni? Mert a politika nem a kölcsönös bizalom, a hála, a méltányosság terepe. A Balkánon különösképpen nem. Mindazonáltal jó lenne, ha az erdélyi magyar közösség keretén belül az egyes szereplők az erőt elsősorban kifelé vetnék be, „befelé”, magyar viszonylatban pedig a józan önmérséklet határozná meg a magatartásukat.
Ha az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőit a nyers pártérdek mozgatná, aligha javasolták volna a jövő évi európai parlamenti választásokra a pártkoalíciót, hiszen bázisuk nem néz jó szemmel semmiféle közösködést az RMDSZ-szel. Nemzeti szempontból ugyanakkor ez lenne az optimális megoldás: hárompárti magyar összefogás, a politikai egyéniség megőrzésével. Az RMDSZ és elnöke, Kelemen Hunor a legutóbbi SZKT-n e javaslatot határozott hangon utasította el, ami nem vall túl nagy politikai bölcsességre. Az RMDSZ elnöke ezt azzal indokolta, hogy az RMDSZ maga mögött tudhatja „az erdélyi magyar közösség 89 százalékának támogatását.” Sajátos matematika ez, ha annak fényében vizsgáljuk, hogy a közel egymillió választásra jogosult erdélyi magyar választópolgár közül 388528-an támogatták az RMDSZ szenátusi listáit. Az EMNP elvitt 58765 szavazatot, bizonyára román pártok is kaptak magyar szavazatokat, nem kevesen pedig távol maradtak az urnáktól. Az RMDSZ tehát az Erdélyben magyar pártokra leadott voksok 86,86 százalékát nyerte el a legutóbbi parlamenti választásokon. Értelemszerűen a szenátusi lista a releváns, s mivel az EMNP a szórványmegyékben csak szenátorjelölteket indított, így ott meg nem méretett.
De persze nem ez a fő probléma Kelemen Hunor álláspontjával. Hanem az, hogy ismét hengerelni készül – ami több szempontból is aggályos. Pártszempontból visszaüthet, annak dacára, hogy az RMDSZ jó eséllyel átviszi a zömmel általa dominált médián a saját üzeneteit, amit Kelemen Hunor az SZKT-n is megfogalmazott: Tőkés László pártja „az RMDSZ ellen indult” a 2012-es önkormányzati és parlamenti megmérettetésen – mi mást tehetett volna, a pártnak az a dolga, mondhatni létfunkciója, hogy induljon a választáson, az a kijelentés pedig, miszerint ezt az RMDSZ ellen tette volna, megalomániával vegyes paranoia –, „visszaélt a bizalommal.” Nevetséges ez a vád, hiszen éppenséggel az RMDSZ éltvissza a 2009-es magyar összefogás után az autonomista oldal bizalmával, nem egyeztettek Kelemen Hunor államelnök-jelöltségéről, mindmáig nem íratta alá polgármestereikkel és tanácsosaikkal a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatát, és kifarolt az újabb nagygyűlés megszervezésének nagyszabású tervéből. Az RMDSZ rágalma egyszerű, s a választók bonyolult üzenetekre kevéssé érzékeny többsége minden bizonnyal hitelt ad neki.
Kockázatos ez a lépés, mert volt már rá példa, hogy az RMDSZ ráfázott az erőpolitikára: 2007-ben Tőkés László egymaga több szavazatot kapott a Székelyföldön, mint az RMDSZ. Az is lehetséges, hogy az RMDSZ nem tartja elsődlegesnek az EP-választásokat, hiszen, mint Markó Béla el is mondta, a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ feladta az önálló külpolitika eszközét. Most ugyan kormányon kívül van a szövetség, de valószínűsíthető, hogy miként 2010-ben tette, az első hívásra ott terem a bukaresti hatalom aktuális birtokosai mellett fegyverhordozónak.
Kelemen Hunor talán arra játszik: ha a szervezet kiesik az EP-ből, azt megpróbálja az autonomista oldal ellen fordítani, s elrettentő példaként felmutatni a parlamenti választásokon. A szervezet fő fegyvere 2012-ben is a parlamentből való kieséssel való riogatás volt. Frunda György letagadta a napot az égről, amikor minden jogi alap nélkül azt állította: a 6:3-as küszöb nem érvényes kisebbségi szervezetekre. A háromszéki korifeusok azzal riogattak, hogy valamennyi, EMNP-re adott szavazat a román pártoknál landol. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester azóta ugyan bocsánatot kért e kijelentésért, sajátos módon azonban nem az EMNP-től, hanem a románoktól.
Nemzeti szempontból egyenesen önsorsrontás a külön indulás, hiszen figyelmen kívül hagyja a választók többségében még mindig meglevő egységigényt. Az analógia a 2012-es marosvásárhelyi csúfos bukás. Amikor meglett volna a konszenzuális jelölt Vass Levente személyében – aki egyébként a minap szakmai vonalon érvényesített bosszú áldozata lett –, akit minden erő támogathatott volna, de az RMDSZ nem volt hajlandó belemenni abba a forgatókönyvbe, amely a legtöbb szavazattal kecsegtetett (független jelölt párttámogatással), Frunda György személyében inkább olyan jelöltet indított, akiről tudni lehetett, hogy sok magyar semmi esetre sem szavaz rá, képtelen lesz maximálni a magyar szavazatokat. Így is lett.
De rossz az RMDSZ üzenete az erdélyi magyar közeljövő szempontjából is. Bár Kelemen Hunor kiállt az SZKT-n a Székelyek Nagy Menetelése mellett, valamint a magyarországi választások kapcsán hangsúlyozta, hogy a regisztráció tekintetében a szövetség segíti, ami pozitív és méltánylandó, az összefogás előli elzárkózás nem sok jót ígér a további közös autonómiaelvű cselekvés vonatkozásában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az RMDSZ egyeztetett a tanügyminiszterrel
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetősége és oktatásért felelős szakpolitikusai december 3-án Remus Pricopie tanügyminiszterével tárgyaltak Bukarestben.
A találkozón áttekintették a tanügyi törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó részének gyakorlati alkalmazásából adódó hiányosságokat és a tanügyi problémák mentén felmerülő sokrétű finanszírozási kérdéseket is.
A találkozóról Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei parlamenti képviselője, a Képviselőház Tanügyi, Tudomány- és Ifjúságügyi bizottságának tagja nyilatkozott. A Bihar megyei honatya elmondta, hogy tartalmas beszélgetést folytattak a tanügyminiszterrel, amely keretén belül áttekintettek nagyon sok, az anyanyelvű oktatást érintő sarkalatos kérdéskört.
„Úgy vélem, hogy két-három ügyet illetően előrelépés történt. Az elmúlt hetekben, például, jogosan nagy visszhangot váltott ki a tankönyvírás módszertana, a miniszter elfogadta az RMDSZ álláspontját erre vonatkozóan. Ez azt jelenti, hogy a megígért módszertani módosítást követően továbbra is lehetőség adódik minden egyes tantárgy esetében anyanyelven megírni a tankönyveket. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos része és eredménye volt a beszélgetésnek” – mutatott rá Szabó Ödön. Elmondta, a Szövetség továbbra is a jelenlegi kedvező anyanyelvi oktatásra vonatkozó törvényi kereteket próbálja is megvédeni, illetve ezen törvényi keretek alkalmazását kieszközölni, és lehetőség szerint még akár bővíteni is.
A Szövetség képviselői finanszírozási kérdésekről is tárgyaltak a tanügyminiszterrel. „Abban egyeztünk, hogy folytatni fogjuk a beszélgetést főleg a szórványban, kisebbségben és a magasan kvalifikált pedagógusokkal rendelkező iskolákban történő oktatás kérdésében, hiszen ez mindkét közösséget egyaránt érinti. A miniszter megerősítette – az RMDSZ által is képviselt álláspontot–, hogy tanév közben nem támogatja az osztályok összevonásait. Ezt remélhetőleg be fogják tartani megyei szinteken, hiszen nagyon sok esetben a tanfelügyelőségek a költségvetési terheket a kisebbségi oktatáson akarják megspórolni. A miniszternek és a minisztériumnak a tanügyi törvényben lévő tételes előírásokat érvényesítenie kell” – ismertette Szabó.
Elmondta, hogy az elkövetkező időszakban iskolai beruházásokra is sor kerül. „A miniszter jelezte, hogy az elkövetkező időszakban bizonyos fel nem használt EU-s források át lesznek csoportosítva a regionális operatív programokba, oktatási intézmények fejlesztésére. A forrásokból a már megkezdett munkálatok befejezésére lehet majd pályázni, főleg ott, ahol nem most kezdték el a beruházásokat az önkormányzatok. A megkezdett és befejezetlen beruházásokról van tehát szó. Az elkövetkező időszakban a fejlesztési minisztérium lesz az illetékes, így ezután a fejlesztési miniszterrel kell ezekben a kérdésekben tárgyalni” – nyilatkozta.
„Felsőoktatásról, óvodákról, összevont csoportok működéséről és törvényi keretiről tárgyaltunk, többek között, és azt tudom mondani, hogy vannak kérdések, amelyek úgy néznek ki, hogy hamarosan megoldásra kerülnek, mint például a tankönyvírás kérdése, és vannak olyan témakörök, amelyek megoldására további tárgyalásra és párbeszédre lesz szükség. Főleg azokon a területeken, ahol a minisztérium a módszertani dolgokat az elkövetkező időszakban szeretné kidolgozni, ilyen például a diáknormatívának az újragondolása illetve az általános és középiskolai bentlakásoknak a finanszírozására vonatkozó elképzelés” – összegezte a tanügyminiszterrel folytatott megbeszélés tartalmát Szabó Ödön.
(Transindex)
Nyugati Jelen (Arad)

"Fogyatékosok lesznek a magyar iskolák tanulói"
Mezey Sarolta
Tegnap sajtótájékoztatót tartott dr. Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere, ahol a megszokott menetrend szerint és sajátos hangnemben folyt a beszámoló.
"Az Unireáról nem mondunk le!"
– A legnagyobb gondunk a bizonytalanság. Nagyon nehéz olyan várost vezetni, ahol a legtöbb iskolát szolgáltatták vissza a felekezeteknek. Ott van például az Unirea Főgimnázium ügye. Most mit csináljak? Egy egész életen át bért fizetek, csak azért, mert a lelkészek úgy akarják? Én úgy gondolom, hogy egy olyan emblematikus középiskoláról, amely évtizedeken át számos kiválóságot adott a városnak, nem mondhatunk le. Úgy gondolom, hogy ennek az iskolának továbbra is kétnyelvű tanintézménynek kell maradnia, mert így egészséges! Meg kell érteni végre, hogy a magyar diákok előnyére válik, ha románokkal járnak egy iskolába, mert ha a növendékek nem beszélnek románul, "fogyatékosok" lesznek! Milyen ügyvéd, szakember lesz abból, aki nem beszél románul?! Én úgy gondolom, hogy ha van a városban egy színvonalas színmagyar középiskola, akkor az Unireát meg kell hagyni vegyes iskolának, mert ez így természetes! Harcoltak azért, hogy visszakapják a Bolyait, tessék, visszakapták, s most életveszélyes állapotban van az épület. A diákokra dől a díszterem mennyezete, mert az egyház nem képes megjavíttatni – fejtette ki álláspontját a vegyes tannyelvű iskolákról a város vezetője. Szerinte aki tiszta magyar iskolába jár, fogyatékos, félszeg lesz! És hogy hitelessé tegye mondandóját, a paródia kedvéért egy ilyen képzelt "fogyatékos" nem tudom-jával is fűszerezte mondandóját.
A polgármester csak azt felejtette el hozzátenni, hogy hány hónapja nem fizetik a szerződésben megállapított bért az egyházaknak, a reformátusnak és a katolikusnak, amit azok az ingatlanok javítására fordítanának.
Ez az a színvonal, amit már egy magyar anyanyelvű újságíró, aki ráadásul tiszta magyar iskolába járt Bukarestben, és jól megérti, mit mond a román anyanyelvű polgármester, nem bír tovább.
Bíráló, sérelmekkel tele hangnem
– A politikusok összevissza beszélnek, a felelős helyhatóságokat keményen sújtják a felelőtlen döntéseikkel. Figyelmen kívül hagyják a helyi érdekeket és a kidolgozott stratégiákat. Autópályákat rajzolnak fel Románia térképére, kisiskolás stílusban ígérgetnek fűt-fát, összekeverik a településeket, de mikor lesz ebből valami? Év végi ígéretek ezek. De mi lesz a repülőtérrel, amelyet lassan belep a pókháló? Mit mondunk majd a befektetőknek mi, marosvásárhelyiek? Gyertek gyalog Marosvásárhelyre! Mert eddig csak ígérgettek nekünk! Mi lesz a sportlétesítményekkel? Két hete fogalmaztuk meg a tiltakozásunkat, de választ nem kaptunk. Mit tehetnek a polgármesteri hivatalok ilyen helyzetben, amikor a helyhatóságok megkérdezése nélkül hoznak őket érintő döntéseket? – sorolta a sérelmekbe burkolt problémákat tegnapi sajtótájékoztatóján dr. Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere egyik témáról a másikra térve.
A polgármester kitért arra is, hogy javasolni fogja a megyei tanácsnak, üljenek le és beszéljék meg a fejlesztési stratégiákat, majd megkeresi a szomszédos megyék vezetőségét is, hogy kössenek együttműködési megállapodást Brassó, Szeben, Beszterce-Naszód, Hargita, Kolozs és Fehér megyékkel, hogy közösen dolgozzák ki az infrastruktúra fejlesztésére vonatkozó projekteket. Nem lehet, hogy Maros megye kimaradjon a fejlesztési tervekből. Miközben Brassó és Szeben megépítette a városi körgyűrűt, Marosvásárhelyen semmi sem épült, mert az itteni politikusok a kormányzással voltak elfoglalva, nem volt idejük a várost segíteni. A nagyvárosi övezet pedig kilenc éve "csendes", semmi sem történik a háza táján – mondta a polgármester.
Ami az üzemanyagra kirótt újabb adót illeti, az elöljáró kifejtette, emiatt a város havi százezer lejt veszít. Ez több mint évi egymillió lej. A pénz csak úgy elúszik, nem fordítható vissza. A gépkocsiparkot lassan fel kellene újítani, ehhez azonban pénz kellene.
Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés: nincs helye a jövő évi választásokon az erdélyi magyarok pártoskodásának
Sem a jövő évben esedékes magyarországi parlamenti választáson, sem az európai parlamenti választáson nincs helye az erdélyi magyarok pártoskodásának - közölte az MTI-hez eljuttatott szerdai nyilatkozatában Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke - írja ma az MTI.
Leszögezte, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az erdélyi magyarok minél nagyobb számban éljenek a választás állampolgári jogával a magyarországi választásokon, másrészt pedig azért, hogy minél erősebb képviselettel rendelkezzenek az Európai Parlamentben.
Az EMNT elnöke szerint súlyos következményekkel járhat az a "gőgös egyeduralkodói mentalitás", amely szerint az RMDSZ az egyedüli hiteles képviselője az erdélyi magyar közösségnek.
"Félrevezető pártpropagandának" találta azt a kijelentést, hogy az RMDSZ az erdélyi magyarság 90 százalékának a támogatásával rendelkezik. Megemlítette, hogy a legutóbbi választásokon az erdélyi magyaroknak csupán mintegy 40 százaléka járult az urnákhoz, a többség kiábrándult, és eltávolodott az RMDSZ-től.
"A nemzeti összefogás és együttműködés korparancsa látszik most a legfontosabbnak" - fogalmazott a volt királyhágómelléki református püspök.
Megemlítette, hogy Gyurcsány Ferenc ma is ugyanazt mondja, amit a magyar állampolgárság határon túli kiterjesztéséről tartott 2004. december 5-i népszavazás idején. "Román elvtársai is hozzá hasonlóan igyekeznek megfosztani bennünket kisebbségi és közösségi jogainktól. Hogyha rajtuk múlna, akkor az erdélyi magyarok sem Bukarestben, sem Budapesten nem találnának orvoslást helyzetükre" - állapította meg Tőkés László.
A romániai visszarendeződésről árulkodó példaként hozta fel, hogy a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságának az idézései után szerdán a legfőbb ügyészségtől kapott idézést, mert a szélsőnacionalista Új Jobboldal szervezet hazaárulással vádolta meg.
Tőkés László szerint az RMDSZ-nek is az igazi nemzeti összefogás útjára kellene lépnie. "Itt az ideje, hogy a közös nemzeti érdeket előtérbe helyezve, az RMDSZ szűk pártvezetősége és nomenklatúrája végképp felhagyjon az önös párt- és klientúraépítéssel, amit a magyar választópolgárok adólejeinek a kisajátításával és eltérítésével végez" - jelentette ki.
A volt püspök különösen fájdalmasnak találta, hogy a korábban általa vezetett Királyhágómelléki Református Egyházkerület is "a politikai és pénzügyi korrupciótól áthatott bihari RMDSZ" befolyása alá került. "Egyházunk ilyen mérvű pártosodására csak 1989 előtt, a rossz emlékezetű Papp László idejében volt példa" - vélte Tőkés.
Szabadság (Kolozsvár)

UNESCO-listán a kolindálás, a csíksomlyói búcsúnak még várnia kell
Felvették a szellemi örökség listájára az úgynevezett kolindálást, egy román karácsonyi népszokást az UNESCO illetékes bizottságának Bakuban zajló ülésszakán.
A házról házra járó, felnőtt férfiakból álló csapatok karácsonyi kántálását Románia és a Moldovai Köztársaság közösen terjesztette fel a szellemi kulturális örökség reprezentatív listájára – közölte csütörtökön a Medifax hírügynökség.
A kolindálás egyike annak a három előterjesztésnek, amellyel a román kulturális és örökségvédelmi minisztérium tavaly márciusban fordult az UNESCO-hoz. A csíksomlyói pünkösdi búcsú és a majszini (Máramaros megye) Nagyboldogasszony-napi zarándoklat idén végül nem került napirendre, mert az UNESCO illetékes bizottsága ezek esetében még kiegészítéseket kért a bukaresti kulturális tárcától – közölte Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkárhelyettese, a szövetség kulturális főosztályának vezetője.
A világ szellemi kulturális örökségéhez tartozva a csíksomlyói búcsú fokozottabb védelmet is kapna, a cím ugyanakkor méltó elismerést is jelentene a székelység több mint 500 éves hagyományának. „Ezzel olyan közös székelyföldi, erdélyi, magyar értékünk kerülne fel a nyilvántartott nemzetközi értékek közé, amely méltó módon képviselne bennünket ezen a listán” - indokolta az előterjesztést 2012 márciusában az akkori kulturális miniszter, Kelemen Hunor.
A szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló UNESCO-egyezményt 2003-ban fogadták el, erre azért volt szükség, mert a szervezet világörökségi egyezménye alapvetően az épített örökségre összpontosít. A szellemi világörökség az ősöktől örökölt hagyományokat, kifejezésmódokat, szóbeli hagyományokat, előadóművészeteket, társadalmi gyakorlatokat, ünnepi rítusokat, eseményeket, régi iparágak tudásanyagát tartalmazza.
maszol.ro/MTI/mediafax.ro

Pedagógussztrájk
Még bármerre billenhet a mérleg nyelve
Az általános tanügyi sztrájkra vonatkozó referendum eddig feldolgozott eredményei alapján Arad megyében a pedagógusok csatlakoznának az általános tanügyi sztrájkhoz – tudtuk meg Dănuţ Ieneşescutól, az aradi Demokratikus Tanügyi Szakszervezet elnökétől.
Szerda délutánig 153 középiskolából 125 tanintézmény válaszait dolgozták fel, ebből kiderül, hogy 4341 pedagógus válaszolt a kérdésre, mely szerint akarja-e a december 9-i sztrájkot. A kérdésre 2167-en nemmel feleltek, míg 2174-en igenlő választ adtak.
Akik visszautasították ezt a fajta tiltakozást, érvként a nem megfelelő időpontot hozták fel, ugyanis szerintük december 9-nek nincs semmi tétje a tanévre nézve.
„A referendum eredményét elküldtük Bukarestbe, ahol összesítik az országos eredménnyel. Ami a megyét illeti, a mérleg nyelve még bármerre billenhet, ugyanis még több mint 20 tanintézmény válaszait kell feldolgoznunk. A végeredménytől függetlenül tiszteletben tartom a kollégáim döntését, és azon leszünk, hogy megtaláljuk a tiltakozásnak azt a módját, mellyel a szükséges változtatásokat elérjük” – nyilatkozta Dănuţ Ieneşescu.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

„Tiszta” Romániát! – (20.)
A nemzetállam gyökerei
Az egységes, homogén nemzetállam megteremtésére való tö- rekvés nem Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor nevéhez kötődik. Ennek gyökere másfél száz éves múltra tekint vissza, még az 1881-ben kikiáltott Románia előtti időkbe. A két román vajdaságból – Moldvából és Havaselvéből – alakult Egyesült Feje- delemség már az 1860-as évek első felében úgy egységesül, hogy nemcsak modern alapokra épül, hanem nacionalista nem- zetállami eszmeiségre is.
E törekvés ékes példája az 1864-es oktatási törvény, amely előírja, hogy román állampolgár csak román tannyelvű iskolákba járhat. Ennek értelmében a moldvai csángó magyarok és a négyötöd arányban nem román népességű Dobrudzsa lakói nem tanulhatnak anyanyelvükön. Az anyanyelvhasználatot hivatalosan a trianoni békediktátum után kezdik korlátozni. Ekkor teszik kötelezővé a román nyelv használatát a bíróságokon, a közigazgatásban, majd a munkahelyek elnyerésének is alapfeltétele lesz. Bár Romániát a nemzetközi szerződések a kisebbségi jogok biztosítására kötelezik, azokat kirakattörvényekkel és látszatengedményekkel semlegesítik. Az elnemzettelenítés – kisebb-nagyobb intenzitással és változatos módszerekkel – a mai napig folyamatos.
Kedvező történelmi helyzetben a román hatalom nem riad vissza a kisebbségi közösségek, főképp a zsidók fizikai megsemmisítésétől sem. Mihai Antonescu miniszterelnök az 1941. június 17-i minisztertanácsi ülésen nyilvánosan jelenti be, hogy a Szovjetuniótól meghódítandó területeken azonnal megkezdik az etnikai tisztogatást, mert elérkezett az a történelmi pillanat, amely „évszázadokig nem fog újra beköszönteni”. Ion Antonescu marsall az 1941. október 6-i minisztertanácsi ülésen kifejti, hogy mit sem ér Erdély, Besszarábia visszaszerzése, „ha nem tisztítom meg a román nemzetet”. Meggyőződése, hogy egy nemzetet nem a határok, „hanem faji egyöntetűsége és tisztasága” tesz erőssé.
A kommunizmus idején a kisebbségellenes munkába bekapcsolódik az 1948-ban szervezett hírhedt titkosrendőrség, a Securitate is. Hatáskörébe a nemzeti kisebbségi közösségek ellenőrzése tartozik. Elsősorban a kultúra terén dolgozók megfigyelése, megfélemlítése a cél, hogy elfogadják a többségi társadalom értékrendjét, ne küzdjenek nemzeti közösségük fennmaradásáért, hogy felgyorsuljon az asszimilációjuk, illetve ösztönözzék kivándorlásukat. A Kelet-Európában végbemenő változások Romániának kedveznek, az 1947-es párizsi békeszerződés után Magyarország védhatalmi státusa megszűnt, a kisebbségi kérdés belüggyé vált.
Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere kemény kézzel folytatja a nagy előd, Antonescu marsall „tiszta” román nemzet megteremtésére irányuló programját, de – a megváltozott körülményeknek megfelelően – más eszközökkel. Parancsára készülnek el a kisebbségek felszámolását célzó tervezetek, melyek nevében is szerepel a „tiszta”, a nemzeti kisebbségek nélküli Románia megteremtése.
A Tiszta Románia program
A második világháború elején a sovén nacionalizmus, senkitől sem kényszerítve, a román hadsereggel negyedmillió zsidó nemzetiségűt mészároltat le. A háború végén a Szovjetunióba nagyszámú német lakost deportálnak, majd a háború után, 1946-ban megpróbálják elnyerni a szovjetek támogatását arra, hogy Észak-Erdélyből 400–450 ezer magyart telepítsenek ki. Folyamatos a nemzeti közösségek, elsősorban a magyarok és a németek anyagi tönkretétele a földreform, a CASBI-törvény által, a szövetkezetek ellehetetlenítésével. Mivel Romániában még mindig tekintélyes számú kisebbség él, ezért Ceauşescu parancsára kidogozzák a Tiszta Románia fedőnevű tervet, melynek célja, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessék a más nyelvű és kultúrájú nemzetiségeket.
E terv elkészítéséhez az 1970-es években fognak hozzá, több variánst, tizenkét tervezetet készítettek. Az 1976-os előirányozza, hogy húsz év alatt öt nemzetiségtől, a németektől, a magyaroktól, a zsidóktól, a cigányoktól és a törököktől kell megszabadulni. Ceauşescu e tervet 1977-ben hagyja jóvá. Eszerint a kisebbségek felszámolását két tízéves szakaszban kell megvalósítani. Minden évben kiértékelik az elért eredményeket, és az új adatok birtokában javítják a korábbit. Országos szinten a kiértékelésekre évenként Bukarestben kerül sor a megyei főnökök jelenlétében. A megyék szintjén havonta tartanak gyűlést, amelyen részt vesz egy bukaresti küldött is, aki számon kéri az elvégzett feladatokat.
E program alaposabb megismerését teszi lehetővé a Gazda Árpád által 1995-ben közreadott dokumentumértékű vallomás*, melyben egy volt szekustiszt, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes beszámol arról, hogy a hatalom miként próbált megszabadulni a nemzetiségektől. A munka megtervezésénél az 1977-es népszámlálási adatok alapján, alapos pontossággal térképezik fel a magyar és más közösségek helyzetét, igyekeznek megismerni a különböző beosztásban dolgozók anyagi körülményeit is.
A beindult gépezet minden téren nyomást gyakorol a kisebbségekre, hogy „önként” kérjék a kitelepedésüket. Persze, úgy kell ezt megrendezni, hogy úgy tűnjék, mintha a kitelepedni vágyó azt saját akaratából tenné. Főképp a bánsági németek körében alakítják ki azt a tudatot, hogy nehéz útlevelet szerezni. Ez azzal magyarázható, hogy a németek kitelepítése tervszerű, nem egyszerre, hanem tíz évre betervezve valósulhat meg, mert az elköltözők helyére csak fokozatosan lehet beszervezni azokat a családokat, amelyek pótolják a hiányt. Ezek jó része Moldvából, illetve Olténiából érkezik. Rendszerint 30 ezer lejt kapnak (70 ezer lejbe került egy új Dacia), és más juttatásokban is részesülnek. A Securitate pontosan tudja, hány német és magyar költözik el, ennek függvényében szervezik be a helyükbe települőket. A telepítési módszer emlékeztet a Constantin Anghelescu közoktatási miniszter által az 1920-as években meghonosított kultúrzóna intézményére. Akkor is óriási anyagi támogatásban részesült a kisebbségi régióban letelepedő munkavállaló.
A munkaerő ésszerű elosztását emlegetve a kitelepítést és az etnikai arányok megváltoztatását tervszerűen végzik. Az 1977-es tervet a zsidók esetében 90 százalékban, a németekét 85, a magyarokét 12, míg a cigányokét 18–20 százalékban teljesítik. A török közösséget bolgár minta szerint négy év alatt kell felszámolni. A cigányokat a pünkösdista vallásra térés irányába befolyásolják, mert tudják, hogy azok így könnyebben kaphatnak menedékjogot Amerikában, Franciaországban, Németországban és máshol.
A magyarkérdés megoldása már nehezebb. A magyarok és a székelyek Erdély őshonos lakói, ugyanakkor a határ mellett az anyaországuk, ezért a Securitate külön magyarországi kémkedési programot dolgoz ki, melynek a Helga fedőnevet adják. Külön kiképzést szerveznek Törcsváron, ahol a résztvevők két-három évig csak magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, ismerkednek a magyar irodalommal, történelemmel, hallgatják a magyar rádiót, és magyar tévét néznek. Hasonló tanfolyamokra kerül sor a Temes megyei Securitatén is. Minden szekusnak ismernie kell egy idegen nyelvet, választhatnak a magyar, a német és az angol közül.
Ahol kisebbségi közösség él, minden megyei parancsnok ismeri a Tiszta Románia programot. Ők megkapják a tervezet másolatát és egy etnikai térképet, amely aprólékosan mutatja a nemzetiségek számát, egészen addig, hogy hányan élnek vegyes családban. A program egészéről csak a Securitate főnöke tudhat, a többiek, a kisebb beosztásúak csak azt a részt ismerhetik, amely rájuk vonatkozik. A különböző régiók szekus vezetői is csak a saját körzetükben élő kisebbségi helyzetet ismerhetik, így a dobrudzsai a törökkérdést, a Temes megyei a magyar-, a német- és a zsidókérdést.
Mivel a nemzeti kisebbségek felszámolása összetett feladat, megvalósítására felhasználják az állam intézményeit. Például a mezőgazdasági minisztérium feladatul kapja, hogy a magyar, a német kollektív gazdaságok ne részesüljenek támogatásban.
A főügyész tudja, hogy feladata alaposabban büntetni a kisebbségieket, bár nem ismeri a Tiszta Románia tervet. A kultuszminisztérium a magyar egyházak templomainak restaurálását akadályozza. A tanügyminisztérium feladata a magyar származású tanárok kihelyezése Olténiába vagy Moldvába. Meghatározzák az egyetemekre való bejutás küszöbét is. Ez történelmi összehasonlításban talán a zsidótörvényekhez mérhető, hisz a második világháború előtt és alatt a német befolyású országokban megszabják, hogy bizonyos állásokat a zsidók hány százalékban tölthetnek be. A különbség annyi, hogy itt bizonyos tevékenységi ágazatokban a magyarok számaránya már a diploma megszerzésének akadályozásával csökkenthető. A honvédelmi minisztérium a magyar fiatalok egy részét nehéz munkára, főképp a bányákba irányítja.
Sajnos, Roland Vasilievici nyugalmazott ezredes 1995-ös vallomásának az a része is igaz, hogy 1989. után a helyzet alig változott. Idézem: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben”. Ez tetten érhető, ha valaki rendszeresen tájékozódik, mert naponta szembesül azzal, hogy a székely megyékben, de Erdély más vidékein is a prefektusok ádáz harcot folytatnak a magyar megnevezések, a székely zászló ellen. A kormánymegbízottak az elmúlt két évben csak zászlóügyben mintegy félszáz pert indítottak, hogy még külsőségekben se lehessen látni: Romániában – az egységes és homogén nemzetállamban – többmegyényi más nemzetiség is él.
A papíron létező nyelvhasználati jog még a magyar többségű székelyföldi településeken sem érvényesül. Mindezek mellett az utóbbi két évben sűrűsödnek a magyarellenes intézkedések, provokációk. Újabban a régiósítás álarcába bújtatva szeretnék felszámolni Székelyföldet, illetve a Partiumban még jelentékeny arányban magyarok által lakott tájegységeket. Alig-alig észlelhető, de nem tagadható, hogy egy maréknyi román értelmiségi is rájött arra: a 21. században a valódi és teljes körű, minden tevékenységi ágazat decentralizációja biztosíthatja a fejlődést, de úgy, hogy tiszteletben tartják a nemzeti közösségek kollektív jogát önazonosságuk megőrzésére.
A szélsőségesen nacionalista nemzettudat-formálás eredménye: bárhogy kizsigerelik, elnyomják a román népet, mind a mai napig riogatni lehet a román állam széthullásának rémével, el lehet terelni a figyelmet arról, hogy egy gazdag országban mély szegénységben élnek, mert a korrupció velejéig áthatja a román központosított államapparátust. A tömeges méretűvé duzzasztott szélsőséges nacionalizmus gyakran felszínre tör. Gondoljunk csak arra, hogy 2013-ban Bukarestben tízezrek ordítják: „Ki a magyarokkal az országból!” Ismerve az elmúlt másfél száz év román nemzetiségpolitikáját, számunkra egyértelmű: az idegengyűlölet, a nemzeti elnyomás nemcsak egy-egy kormány, politikai párt, illetve politikus bűne. Megmaradásunk kerete csak a területi, a kulturális és a helyi autonómia lehet. Kollektív jogok nélkül Erdély földjén nincs magyar jövő, ezért mi, székelyek és magyarok következetesen küzdünk ezek megszerzéséért. Tudjuk, hogy a szabadságot sehol nem adják ingyen, de azt is, hogy a kitartás meghozza gyümölcsét!
Vége
Kádár Gyula
* Gazda Árpád: Húszéves terv a kisebbségek felszámolására /Szabadság (Kolozsvár), 1995. június 27.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kinda Kálmán verses hagyatéka
Habár a lázas szó betegséggel járó állapotra vonatkozik mindenekelőtt, a lelkesen vagy szenvedéllyel űzött emberi tevékenység minősítésére is ez a szó szolgál, nemkülönben a heves, megfeszített munkavégzést is lázasnak mondjuk. Valamiként aztán az elmúlt évszázad nyolcadik évtizedét is ezzel a szóval illettük már az akkori hazai magyar közbeszédben, jószerével a heves, megfeszített nemzetiségi kultúraépítésre való tekintettel: azok a lázas hetvenes évek...
Tudja ezt elsősorban, aki átélte ezt az évtizedet, de az is meggyőződhet erről, aki ennek az időszaknak a krónikáját felnyitja. Számottevő eredményekre lehetne utalni itt a hazai magyar tudományosság, továbbá az irodalom, a képző- és színházművészet, a könyvkiadás, a televíziózás s a többi műhely kapcsán. Mindezzel a lázas „termeléssel” arányosan nőtt a „fogyasztás” mértéke, a kultúrát befogadó közönség számaránya és minősége is fokozatosan emelkedett. Nemcsak értelmiségi körökben találtak otthonra a szellemi értékek, de városokon és falvakon, nagyobb központokban és vidéken széles társadalmi rétegek részesültek a kultúra igazi értékeiben – s hadd tegyem hozzá: megfizethető áron.
Kapcsolatok létesültek és erősödtek meg értékek alkotói, befogadói és közvetítői között ilyen lelkesültségnek köszönhetően, valódi közösségi igények és szükségletek fogalmazódhattak meg mindenik tényező részéről, annak ellenére, hogy az országos politikai viszonyok mindennek nem kedveztek, a kommunista hatalom nyílt és burkolt módon egyaránt bomlasztotta, mérgezte a társadalmat. Ezúttal eme pezsgő légkört és társadalmi környezetet egy székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely esetével illusztrálnám, ahol hivatásos alkotók mellett műkedvelők is tollat fogtak, festőecsethez nyúltak, színpadra álltak, egyszóval keresték az önkifejezés számukra járható útjait. Példaként csak egyet, dr. Kinda Kálmán orvos esetét emelem ki, aki 1968 és 1979 között életének utolsó évtizedét töltötte ebben a kisvárosban, amikor mint műkedvelő jórészt a festészetet, faragászatot, fémdomborítást és a versírást választotta az önkifejezés, illetve az önismeret terepéül. Kinda doktor rövid élete folyamán (1921–1979) egyéni és csoportos képzőművészeti kiállításokon mutatkozott be (Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Kolozsváron, Bukarestben), de versei csak halála után 33 évvel váltak olvashatóvá. A hagyatékból közreadott kötetnek* nincs ugyan irodalomtörténeti relevanciája, emellett a versírás lázában gyakran válik dagályossá a kifejezés, máskor meg közhelyszerűvé, sok az üres szólam, a képzavar és az egyenetlenség az egyes versekben, a kötött formájúakban meg a ritmuszavar (egy alaposabb rostálás a szöveggondozó, Murányi János részéről csak jót tett volna!), de őrzi egy talán túl érzékeny és szenvedéllyel élő embernek az érzelmi és intellektuális reakcióit korának mindennapi történéseire, valamint közössége, a kisebbségben élő székely-magyarság történelmi helyzetére. Egy értelmiségi közérzetét és önkeresését követhetjük Kinda Kálmán egy-egy sikerültebb versében vagy versrészletében. („Egyedül vagyok az ütődött / Céltalanságok csonka szobra”; „Ragacsos sárban lassan döcögök / csődbe jutottam”; „Ködös, időtlen időkben élünk / S félünk, / Ködös lesz holnapunk is”; „Keserű vagyok, fekete, / pogány ördögök, sötét tagadás / vad, törvénytelen gyereke.”) Egyik felmenőjét idézve találja meg például a szépség iránti fogékonyságának és a zaklatott múltú Erdélyhez való ragaszkodásának gyökereit. „Egy régi-régi ősöm, / mikor már nagyon ösztövérre szegényedve / sorsa ezekre a balga tájakra vetette, / és elfogytak az arany billikomok, / gondolt egy nagyot: / a sárból, melybe már rég belehullani készült, / cserépkorsókat korongozott. (...) A Duna-medence / legeslegkeletibb, / legárvább, borús-bús sarkába vetve, (...) gondolok nagy ritkán nagyot: / az áldott-átkozott sárból, / amelybe hullani készülök, / álomkorsókat – // verseket / korongozok” – írja Homo faber című versében. Ami a „verseket korongozó” szerzőnek terjedelmesebb verseiben, mindenekelőtt a Dallamtalan dallamok ciklusba soroltakban nemigen sikerül, azt egy rövid lírai versével (Akt egy lugasban) eléri, azaz egyszerűséget és eredeti látásmód megnyilvánulását találhatja ebben az olvasó: „Olyan szép volt, / Gyönyörű márványtorzó, / Hogy térden állva kúszott felé / És keble közé / Hajtotta fejét / Egy rózsabimbó.” Ugyancsak letisztultságról tanúskodik és a vers végére tartogatott meghökkentéssel (hogy tudniillik jól vagyok, hiszen holnap temetnek!) kellő hatást ér el, hogy számon tartsa a kötet olvasója a Levél című búcsúverset, amelyből idézzük: „Kedveseim, / Ezennel tudatom levelemben, / hogy nagyon-nagyon jól vagyok. / Végre kimaradtak a szívrohamok / és a nyugtalanságok. (...) Ezennel tudatom még egyszer / azokkal, akik szerettek, / higgyétek el, hogy nagyon jól vagyok, / és nagyon jól érzem magam. // Holnap temetnek.” Kinda Kálmán megírta különben sírversét is, s ezt vésték aztán kopjafájára a Haszmann fivérek: „Minden levélre, száraz ágra / vérvörös könnyet hint az alkony. / Ősz van. Várnak a túlsó parton... / Úgy érzem, tél lesz nemsokára.”
Borcsa János
* Kinda Kálmán: Erdélyi litánia. Székelyudvarhely, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítménye

Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyari Tivadar
AZ ÖNISMERET ÚTJÁN
Tizenegy év börtön után Venczel József „megérte” saját utókorát
Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti, ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója.
Venczel József, munkásságát nézve, kisebbségpolitikai szakíró volt, azon belül kiemelten agrárpolitikai szakíró, illetve közművelődés-politikai szakíró. A szerteágazó tevékenységének alapja pedig a társadalomkutatás, esetenként a levéltári kutatás. Ezen kívül intézményszervezői, folyóirat-szerkesztői tevékenysége is emlékezetes.
Munkája a kortársai között úgy vált ismertté, később már-már legendássá, mint a nagyon pontos, konkrét szempontok alapján végzett munka. Lelkes munkacsoportoknak volt őmaga higgadt, részletekre figyelő, de az egész feladatot átlátó tagja. Amikor valaminek a jegyzékét kellett elkészíteni, valamiről nyilvántartást, katasztert akartak vezetni vagy legalábbis ennek a tervét kellett kidolgozni, a legtöbbször Venczelhez fordultak.
Venczel Józsefet már csak ezért is minden munkahelyén szerették és tisztelték. Közepes termetű, idősebb korára vékony, csontos ember volt. Gondozottan járt, de szürke egyszerűség jellemezte az öltözetét. Élete nagy részében erősen cigarettázott. Hitét naponta gyakorló katolikus volt, ha tehette, a napot reggel szent misével kezdte. Szerény volt, csendes, de érdeklődésre szívesen mesélt, élénken, sokszor jókedvűen magyarázott. Munkásságának lényegi része életének egy jól elhatárolható korszakát jelenti,
ez a tanulóévektől kezdődött és nagyrészt addig tartott, ameddig Venczel mögött 1950-ben becsukódott a börtöncella ajtója. Ez alig húsz év. Később, a tizenegy év börtön és a további, életéből hátralevő tizenkét szabadon töltött év során – azt lehet mondani – Venczel inkább saját korábbi munkásságának utóéletét érte meg: „megérte” a saját utókorát.
Élete végén, már betegen, talán elégtételként is, még lehetőséget kapott két, korábbi munkásságához méltó tevékenységre: arra, hogy a társadalomkutatás, főleg a falukérdés témájában publikálhasson (néhány tanulmányt vagy cikket, elsősorban a Korunkban), és élete legvégén arra, hogy ismét a legendás pontossága, rendszerező látásmódja szerint dolgozzon: rábízták az akkor éppen tervezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes címszó jegyzékének összeállítását.
Származás és család. Tanulmányok
Venczel József 1913. november 4-én születik és 59. évében hal meg, 1972. márciusában. Szüleinek első gyermeke, apja számtantanár. Csíkszeredában jön világra, ott nevelkedik és a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, 1930-ban érettségizik. Abban az évben beiratkozik a kolozsvári tudományegyetem jogi karára. A jogi tanulmányok nem túl könnyűek, román nyelven folynak, ennek ellenére viszonylag jó eredménnyel halad, és miután 1935-ben végez, 1936-ban beiratkozik doktorátusra: a jogtudományi doktori címet pedig 1939-ben szerzi meg.
Az 1935-36-os tanév második szemeszterét vendégdiákként a bukaresti tudományegyetemen tölti, Traian Herseni (nevezetes román társadalomkutató) maga hívja meg egy levélben, minthogy már tudott a falukutatás iránti érdeklődéséről.
Az új nemzedék. Az Erdélyi Fiatalok.
1918 után, az új helyzetben az erdélyi magyarság közéletét és közérzetét hosszú ideig az a generáció határozza meg, amelyik még az első világháború előtt nőtt fel – röviden mondva: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor nemzedéke.
A húszas évek végére felnövekvő fiatal értelmiségiek új generációja viszont az apák korosztályát egyre erőteljesebben bírálja: képtelennek látja a pontos helyzetmeghatározásra az új, a kisebbségi állapotban, és, emiatt is, képtelennek látja valamiféle konkrét cselekvésprogram megalkotására. Ez a bírálat a transzilvanizmus akkori változatának a bírálata. Az új nemzedék nem magát a transzilvanizmust veti el, hanem annak a bizonyos formáját.
A korábbi nemzedék a szépirodalmat, az esszéírást, a publicisztikát tartotta a fő kifejezési eszköznek, de a fő megismerési lehetőségnek is: irodalomközpontúság jellemezte. Az új nemzedék zsákutcásnak tartja ezt a viszonyulást, mely befelé fordulásra, múltba fordulásra – egy megfoghatatlan, elvont transzilvanizmusra alkalmas ugyan, de teljesen alkalmatlan a tényfeltáró ismeretre: ahogy ők fogalmaznak a nemzetiségi önismeretre. Ez a szó:
„nemzetiségi önismeret” az új generáció kulcsszava lesz.
Szerintük az önismeret a tudomány módszeres eszközeivel valósulna meg és nem a parttalan szemlélődés révén. Ez a transzilvanizmus – mondják a fiatalok – nem képes szembesülni azzal a realitással, hogy az erdélyi magyarság az új politikai helyzetben nem az egyik erdélyi nép, amely döntési helyzetben politizálhatna, hanem egy alávetett helyzetben levő romániai kisebbség.
Az önismeretet és az ennek alapján való cselekvést a középosztály (tulajdonképpen az értelmiség) feladatának tekintik. Ugyanis ez a nemzedék a kisebbségi társadalom két alapvető csoportjának az értelmiséget, illetve a népet tekinti: utóbbi a falu világát jelenti – a lélekszám erejénél fogva is – az akkori magyar lakosság 72 százaléka falun él.
Ebben a szellemiségben a kora-harmincas évek magyar egyetemistáinak figyelme a falukérdés, a falukutatás irányába fordul. 1930-ban egyetemista folyóiratot alapítanak Erdélyi Fiatalok címmel, és a lap tízéves élete során a legmaradandóbb, máig is a legemlékezetesebb szerepe valóban a falukutatás köréből való. A falu felé fordulás általános korjelenség. Számos egyesület, felekezeti ifjúsági szervezet próbálkozik falukutatással: népi hagyományok gyűjtése, helytörténet, szociográfia. Így az Erdélyi Fiatalok köre előtt több tanulságos példa is áll.
Az Erdélyi Fiatalok falumunkája kapcsán két dolgot emelek ki: az egyik az Erdélyi Fiatalok Falu-füzetei sorozat – összesen négy jelent meg a harmincas évek elején; ezek közül talán a legtöbbet idézett: Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932-ből.
A másik, amit az Erdélyi Fiatalok kapcsán kiemelek, az a Faluszeminárium: Venczel Józsefet itt találjuk fontosabb szerepben, ő a szeminárium titkára, tulajdonképpen fő szervezője. Ezeken a szemináriumokon nem csak a fiatalok tartanak előadást – köztük nagyon sokat maga Venczel – de a régi nemzedék nagyjait is felkérik erre: például Kós Károlyt, Tamási Áront.
A Dimitrie Gusti-féle falukutató iskola (Bukarest Iskola) világhíressé vált monografikus módszeréről (hely hiányában mibenlétét nem fejtjük ki, itt olvasható:, illetve itt).
Ezzel a körrel való első erdélyi magyar kapcsolatokat még azok a magyar egyetemisták közvetítik, akik Bukarestben tanulnak, például a később fiatalon elhunyt Bakk Péter. A kolozsváriak közül Mikó Imre veszi fel először a kapcsolatot magával a professzorral, de első között volt szerepe volt a Gusti-féle falukutatások ismertetésében Demeter Bélának, Jancsó Bélának, később magának Venczelnek is.
Az egyik első falukutató tábort, amely hasonló volt azokhoz, amit a Gusti-tanítványok is szervezni szoktak, 1936-ban az akkor fiatal Szabó T. Attila szervezte, Kós Károly és a református teológia támogatásával, Kalotaszeg alszegén: Bábonyban. A korra - és a gustiánus módszerre – jellemző módon a résztvevő 23 egyetemista nem csak a falu gazdasági, népesedési és lakásviszonyait mérte fel, térképeket is készítve, hanem dolgozott is: patakot szabályozott, utat javított.
Az egyik legemlékezetesebb tábor pedig Bálványosváralján volt, több szakaszban, 1941 és 1943 között, az immár visszakerült Észak-Erdélyben, ahol viszont Venczel alkalmazhatta a – közben világhíressé lett – román módszert. Orvostanhallgatókból, közgazdászhallgatókból, jogászdiákokból és tanárképzősökből álló csapatot vezetett, több ízben is visszatértek, olykor hetekre, a helyszínre. Köztük van az a fiatalember, aki későbbi pályája során a leginkább bizonyul majd Venczel-tanítványnak: ő Imreh István történész – aki jóval később a venczeli szakmai hagyaték első gondozója is lesz.
A Hitel. A venczeli pálya zenitje.
Venczel József egyike azoknak, akik idővel elégedetlenek lesznek az Erdélyi Fiatalok folyóirat szerkesztési elveivel, kiválnak, és egy másik lapot indítanak: ez a Hitel.
Venczel két nekifutással, először 1935-ben Makkay Lászlóval, aztán rá egy évre egyedül újra megalapítja a folyóiratot, ami 1944-ig létezik. Szerkesztőségének tagjai a jómódú Albrecht Dezső, politikus, újságíró, de ügyvéd és földbirtokos – hosszú ideig ő biztosítja majd a pénzt a kiadványhoz, – valamint Kéki Béla és Vita Sándor.
Ezek a nevek ma már a részletekben tájékozott történész számára ismertek csak, ám a Hitel nem csak egy szerkesztőségi csapat, hanem egy több száz személyből álló értelmiségi holdudvar is, és bizonyos irányzatot követ. A szerkesztőség maga otthont kap (Szövérdi) Szász István mérnök családi házában, a kolozsvári Vulcan utcai házban, ahol nem csak szerkesztőségi munka folyik, hanem vitaestek vannak, úgynevezett Hitel-vacsorák, amin gyakori vendég Tamási Áron, Márton Áron vagy sok író, politikus, újságíró, művész, egyházi személy.
Miért elégedetlenek Venczelék adott ponton az Erdélyi Fiatalokkal és miért akarnak újabb lapot alapítani? Az Erdélyi Fiatalok-csoport egy részének elégedetlenségét banális, munkaszervezési viták is okozzák. Egyesek szerették volna, ha a lap levetkőzné a már-már belterjes főiskolás-kiadvány jellegét, és az új nemzedék szélesebb megszólalási fóruma lenne.
De ezeknél a vitáknál sokkal erőteljesebb ellentétet okoz az, hogy az Erdélyi Fiatalok egy, minden tekintetben fenntartandó, politikai világnézeti semlegességet hirdetett, hogy a nemzetiségi önismeret szolgálatában az egységet őrizhesse meg, és nehogy ideológiai, netán felekezeti törésvonalak valamelyik oldalán találja magát miközben a Venczelék csoportja egy jól meghatározott világnézetet tart szükségesnek: arcvonalasabb lapot szeretnének.
A Hitelt ilyenek tervezik. Nem mellékes az sem, hogy a Venczel-féle csoport főleg katolikus fiatalokból áll. Alapvetően nem felekezeti ellentétről van szó, viszont tény, hogy abban a korban az ifjúság többnyire felekezeti alapon szerveződik.
A gondolkodásmódjuk jobb megértéséhez – de az egész venczeli társadalomfelfogás lényegi ismeretéhez – tudnunk kell, hogy a fiatal (katolikus) értelmiségiek gondolkodását ekkor – nagymértékben Márton Áron révén – a Vatikán újabb keletű szociális enciklikája határozza meg.
A szociológiai alapokat is felmutató 1931-es „Quadragesimo anno” enciklika a második szociális enciklika. Ezt negyven évvel azelőtt az első szociális enciklika, az 1891-es előzi meg.
A „Quadragesimo anno” társadalomelméleti tézisei révén elutasítja mind a szabad versenyen alapuló társadalmi modellt, mind az osztálytagozódás marxista modelljét, kiváltképpen a bolsevista osztályharcos-proletárdiktatúrás megközelítést. Olyan társadalmi felépítést modellez, amiben nem gazdasági státus szerinti rétegek, társadalmi osztályok a lényegi szerkezeti elemek, hanem egymást kiegészítő, egymásra utalt és az érdekeket szervezett formában egyeztető entitások: a szakmai hivatások szerint felálló csoportok. Ebben a modellben – amiben, egyébként, a keresztényi felebaráti szeretet egyik kohéziós tényező – valósítható meg, szerintük, a szociális igazság. Ezt a társadalomelméleti megközelítést – amit a rövidség kedvéért kissé leegyszerűsítve foglalunk össze – nevezzük hivatásrendiségnek.
A szemlélettel összefüggő ideológiát pedig: keresztényszocializmusnak nevezzük.
Az Erdélyi Fiatalok folyóirat belső ellenzékét jelentő Venczel-csoport esetében egy másik hatás is közrejátszott annak a társadalomszemléletnek a megerősödésében, miszerint a társadalom tanultabb-tehetősebb elitje a társadalmi változás fő kezdeményezője: ez a Széchenyi-modell.
Pontosabban, ami rájuk hatott, az a Szekfű Gyula történész által megrajzolt Széchenyi István-kép. Szekfű Gyula kortárs művei amúgy elég nagy hatással voltak annak a korszaknak a történelemszemléletére. A Szekfű-féle Széchenyi István annak az alapgondolatnak az atyja, miszerint a fejlődés az elittel kezdődik, a fejlődő, haladó elit hivatása a közösség önismerete, mely önismeret birtokában képes – korbeli kedvenc kifejezést használva – a „népvezetésre”. Széchenyi egyik meghatározó művének ez a címe: Hitel. Emiatt is választják az új folyóirat címének is a „Hitel” szót.
A Hitel, és maga Venczel József 1937-ben egy fontos nemzetpolitikai egyeztetési kísérlet szereplője: ez a Vásárhelyi Találkozó néven ismert esemény.
Rövid oktatói pálya. A „négy magyar év” és a Bolyai Egyetem
1940-ben magántanári állást ajánlanak neki a visszatérő kolozsvári magyar egyetemen, társadalomtudományi területen. Az állást végül nem foglalja el, mert tevékenységének és tudásának jobban megfelel az az oktatói státus, amit a Kolozsváron akkor éppen megalakuló Erdélyi Tudományos Intézet kínál fel neki.
Ennek az intézetnek kezdetben tanára, majd ügyvezető igazgatója. Az intézet a humán tudományok érdekében alakult, és 1945 után pedig a majdan Bolyainak nevezett magyar egyetem egyik intézete lesz. Közben egy másik fontos állása is van: az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület statisztikai osztályának a vezetője – és itt ő dolgozza ki, a háború utánra, az egyesület földbirtokreform-tervezetét. Közben kötetben dolgozza fel a korábbi román földbirtok-reform történetét is. A háború után Venczel tagja lesz az új magyar egyetemet talpra állító munkabizottságnak, együtt a legjobb barátjával, Nagy Gézával, a művelődésszervezővel, aki akkora református, mint amekkora katolikus Venczel Jóska, és mindhalálig egyik legjobb barátja. A legkülönfélébb munkákat vállalják, rendszeresen elkísérik Csögőr Lajost bukaresti egyeztető útjaira, de az adományok gyűjtésével is foglalkoznak, felmérnek, terveket rajzolnak, tanári pályázati dossziékat fordítanak le románra: mindent Venczel által kitalált rendszer szerint.
1945 október 1-től a Bolyai Egyetemen (akkor még nem így hívják) a közgazdasági és jogi karán a statisztika és a szociológia professzorává nevezik ki. Két-három előadásnak lesz gazdája. Abban az időszakban kutatómunkára nem jut idő, mert az egyetem talpra állítása érdekében sokat kell utazni Kolozsvár, Vásárhely és Bukarest között, és az oktatói munka is mindössze három szemesztert tart, mert 1947 elején letartóztatják és internálják.
(A szöveg annak az előadásnak a rövidített változata, amelyet a szerző a Venczel-emlékkonferencián tartott, november 8-án a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar szociológia intézetében. Eredeti címe: 2013: Venczel József centenárium)
Magyari Tivadar
szociológus, 1991-ben diplomázott Kolozsváron, 2004-ben szerzett doktori címet. Egyetemi docens a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetében. Kutatási területe életmód, média, oktatás, oktatáspolitika. 1997 és 2012 között az egyetem magyar tagozatának volt vezetője, rektorhelyettes.
Transindex.ro