Emlék az utókornak: Egy honvéd visszaemlékezései
Családi dokumentumok rendezgetése közben került elő egyik székelyhídi olvasónk üknagyapjának az első világháborúról, illetve az azt követő évekről írt visszaemlékezése, melyet, mint kordokumentumot adunk közre.
Tatai István székelyhídi olvasónktól kaptuk az alább több részben olvasható, megszerkesztett kéziratot, melynek aktualitást ad, hogy nemrégiben volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója. A szöveg szerzője olvasónk üknagyapja, Farkas Gábor (1877–1949) építőmester és kőműves, az első világégés részese volt, mint a debreceni 39. gyalogos ezred katonája, és ennek „köszönhetően” bejárta fél Európát, harcolt a piavei fronton, és Doberdónál is, majd szerencsésen hazatért. A visszaemlékezés régi fotók és családi dokumentumok rendezgetése közben került elő. Olvasónk joggal fogalmaz úgy, hogy igazi kincsre bukkant, hiszen a papírra vetett szöveg a hozzá tartozó fotókkal kiegészítve valóságos kordokumentumnak nevezhető: hogyan látta a háborút egy katona a lövészárokból, és hogyan a háború utáni éveket. Hogy valóban így van, arról most győződjenek meg olvasóink is, íme Farkas Gábor visszaemlékezése.
„Engem is besoroztak…”
Születtem 1877. hatódik hó 10-én, Székelyhídon. Édesapám Farkas Gábor (született Székelyhídon), édesanyám Nyéki Erzsébet (született Váncsodon, Magyarországon). Két és fél évig voltam nyomdász tanonc, de láttam, ez a szakma nem nekem való, ezért kőműves tanonc lettem 4 és fél évre. A segédi idő alatt dolgoztam többek közt Nagyváradon, Érkeserűben, Szatmáron, Nagykőrösön, Kecskeméten, Budapesten. Amikor hazatértem, apám látta, hogy megkomolyodtam, és mivel egyedül nem élhettem, hát megnősültem, Hatházi Julianna lett a hites feleségem. Kőműves iparosként építettem az Érmellékem többek között az asszonyvásári leányiskolát, a székelyhídi pala, később papírgyárat, a nagykágyai malmot. Miután kitört a háború, a Duna és a Tisza közét már elfoglalták a szerbek, az oroszok a Kárpátokat, engem is besoroztak, kiképzésre elvitek Jaromérba (Csehországba), 6 heti kiképzésre. Onnan kerültem Königgratzba (középkori magyar neve Királyvárad), ott volt a harctéri kiképzés, akkor voltam 37 éves. Később 4 hétig voltam, 1916. januárjában a doberdói fennsík lövészárkaiban, melyek közönséges árkok voltak, az ellenség felőli oldalon földdel megrakott zsákokkal egy méterrel megmagasítva.
Méterekre az ellenségtől
A zsákok között vaslemez volt, az azokon volt lyukakon dughatta ki a katona a puskája csövét. Az ároktól egy méterre volt a drótakadálynak nevezett tövises drót, de csupán 20 méterre volt az ellenség is. A tisztek pince alakú, kősziklába vájt üregben voltak, onnan osztották parancsaikat. A katonák az említett árkokban kellett legyenek 10 napig és 10 éjszakán át, az ennivalót éjszaka vitték nekik, már amikor lehetett. Csendesebb időben, amikor nem volt támadás, az 500 emberből 15 – 20 halt meg naponta. Éjszakánként, hogy az ellenséget meglessük, világító rakétát kellett kilőnünk, de sok volt a gránát és repesz, ami az emberek életét könnyen kioltotta. Az életüket vesztett bajtársakat a szanitécek hajnalonként szedték össze, és vitték 2 kilométernyi távolságra, ahol koporsó nélkül, saját ruháikban temették el őket. A sebesülteknek a szanitéc gyorssegélyt nyújtott.
Sok magyar nyugszik olasz földben
A 10 keserves nap eltelte után, hajnali időben érkezett el a váltás ideje, a mi, 39. számú ezredünket a 41. számú váltotta. Nagyjából 10 kilométeres távolságban voltak a deszkából épült pihenő barakkok, egybe 100 ember fért be. Ezeket az építményeket az ellenség, leginkább repülőről, rendszeresen szétverte. Ez a barakktábor egy kis falura hasonlított, a katonák még kis templomokat is építettek deszkából. Volt idő körülnézni a környéken. Doberdó éghajlata meleg, megterem a citrom, a narancs, a füge, a babér, a gesztenye, a rozmaring. A talaj köves egyik helyen, a másikon a burján akár 60 centisre is megnő, a kopárságban semmi nem terem. Egy idő után megbetegedtem, legyengültem, ezért kórházba vittek előbb San Daniele-be, ahonnan másfél hónap után Budapestre kerültem 2 hónapra. Átkértem magam Debrecenbe, ahol újabb 4 hónapig lábadoztam, majd áthelyeztek Érmihályfalvára újabb 5 hónapra. Ekkor már Románia is hadban állt, katonái bevonultak Kolozsvárra. nem sokáig voltak ott, a németek és a magyarok visszaverték őket Bukarestig.
Négy nap, négy éjjel
Ez idő tájt már Mihályfalván nem lehetett maradni, vissza kellet menni az ezredhez. Ott, ahol már korábban voltam, az üdülőbe (San Danielle – szerk.megj.) készítettem egy konyhát épülettel együtt, ahol 500 embernek főztek. Innen beosztottak a menetszázadba, 4 nap és 4 éjjel mentünk vonattal, míg az olasz tengerparthoz értünk, Doberdóhoz közel. Ekkor már az olaszokat Coneglián túl, a Piavé partjánál állították meg a magyar és német hadtestek. A tengerparton kiszálltunk, gyalog mentünk Conegliáig. Szép város volt nagyon, gyárak raktárak, vasúti nagy épületek. Az olaszok, mikor visszavonultak, felgyújtották, az állomást szétlőtték, ebben a nagy városban nem maradt 20 családnál több, a többiek elmenekültek. Mi egy kastélyban szálltunk meg, melynek a kertjéből lett az elhunytjaink temetője: a Piavénél meghalt embereinket ott temettük el. Engem, mint mesterembert, beosztottak a temetkezéshez, tiszteknek csináltan koporsót, közlegényeknek keresztet. Itt kevés ideig voltam, újra beteg lettem, kórházba szállítottak, de csak olasz területen, mivel senki beteget az országunkba vissza nem hoztak, ott volt az üdülőnk is, nagyon sok magyar nyugszik az olasz földön.
Nehéz helyzetben
Innen áthelyeztek a divíziós asztalos műhelybe itt már nagyon jó dolgom volt, 10 napra kaptunk 30 olasz lírát, az volt a lénungunk (fizetésünk). A magyarok1908. májusában átkeltek a Piavén, 14 nap és éjjel egyformán tűz alá voltunk véve. Zita királynénk, az olasz király leánya, árulást tett, a folyó vizét előbb elzáratta, majd, mikor felgyűlt, megengedtette – embereink közül sokan az ágyútűzben haltak meg, mások vízbe fúltak. A mieink kimerültek, nehéz helyzetükben feladták a frontot, a hátralevő emberek pedig fellázadtak: 1918. október 10-én reggel egy jeladásra mindenki felvette a holmiját, fegyverét azzal, hogy nem megy senki a frontra, e helyet védje meg a cseh, mi csak Magyarországot védjük, nem kell nekünk az olasz föld.
Következett Székelyhíd, hazaértem
A tisztek, nem bírván a legénységgel, arra hivatkoztak, hogy „fiúk, messze van Magyarország!” Nem baj, megyünk gyalog is, volt a válasz. A honvédek minden magyart összeszedtek, a fegyvert otthagyták, és elmentek. Október 20-án este jött a parancs, hogy a civilektől hozzunk szekeret, jószágot. Összeszedtünk 25 szekeret, megraktuk élelemmel, a szegény emberektől az utolsó jószágokat is elhoztuk, azok nem győzték siratni. Elindultunk, reggel hallottuk a robbanásokat: a mi embereink amit nem tudtak elhozni, azt felgyújtották. Az országútra érve láttuk, hogy mindenfelől jönnek az emberek a frontról, alig fértek, az égen olasz repülők szálltak. Az utolsó olaszországi falunál, a Plocken hágónál jártunk, amikor újabb parancs jött: fegyvert elégetni! Másnap reggelre elértük Ausztria első faluját, Kötschach-Mauthent. A parancs szerint semmihez nem volt szabad nyúlni, aki azt megszegi, egyből hadbíróság elé viszik. Ekkor már nagy hatalmuk volt a civileknek.
Ismét változás
Meneteltünk tovább, majd Maltambergben szálltunk vonatra, ahol 14 nap utazás után a csehek mindent elszedtek, élelmet, felesleg ruhákat. Pécsre érve jött a parancs: le a sapkát, rózsával. Vártak bennünket, húzták, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…”, teával és kaláccsal kínáltak. Innen tovább utaztunk Budapestre, Debrecenbe, végül következett Székelyhíd. Hazaértem! Aztán jött ismét a változás, a kommunisták az egész országban Kun Béla és Lenin nevében kormányoztak. Ezek sok embert eltetettek láb alól, Pesten a Dunába lökték, akik ellenük voltak. Kezdett minden hivatal románná alakulni. 1930-ban elmentem Bukarestbe munkára, 3 hét után tovább Dömbovicára, ahol 6 hónapig voltam egy nagy cementgyárban, és 32 ezrest kerestem. Ó-Románia egy része, Brassótól Szinajáig nagyon sziklás sok erdőséggel, sok forrása van, aztán nagy síkság következik. Ugyanabban az évben, november elsején jöttem haza. Decemberben a székelyhídi papírgyárban robbanás történt, négyen meg is haltak.
„Román idő”
Szüleim sírkövét 1931. januárjában készítettem el, február 16-án meghalt feleségem, Hatházi Julianna. Április hónapban újra nősültem, Bóné Juliannát vettem el. Édes fiam, ifj. Farkas Gábor 1932. április 20-án született meg. A népnek 1939-ig tűrhető volt az élete. Ez ideig 2 minisztert is lelőttek, és most már sűrűsödnek a vészjelek: az olaszok elfoglalták Szicíliát, a németek Ausztriát, az oroszok Lengyelország egy részét, és Finnországot 1939. december 1-én. A “román idő” alatt a közigazgatás román volt, 1939-ben készült el Székelyhídon a katolikus kápolnából egy román templom, ami mostanig sincs bepucolva. E napig 21 éve a román uralomnak…
Rencz Csaba
erdon.ro

Heves, riadalmas a nyár
Emlékezgetünk itt-ott az első világháborúra, mert manapság mániánk az évforduló. Állítgatjuk az emlékműveket, szobrokat agyba-főbe, melyek még ki sem hűltek, azonnal jön egy csapat, egy banda, egy párt, és máris döntöget, takarít, rostál. Ez a bennünket, magyarokat különösen megnyomorító első háború is csak annak fáj, aki megszenvedte következményeit mindmáig; aki haszonnal szerkesztette azt a háborút, annak viszen a konyhájára ma is…
Azt írja Ady Endre 1907. szeptember 14-én (Budapesti Napló): „Mi hazudunk egymásnak, és szobrokat állítunk azoknak, akikhez semmi közünk sincs.”
Előző soraiban arról is szól, hogy Vajda Jánosnak egy nagy ember járt ki száz forintot nadrágra, hogy fürdőre mehessen a nagy költő. Ady mindenről írt, hihetetlen mennyiségű publicisztikát. Nagy, igen nagy magyar vállalkozó volt, egy nemzet érdekében.
Én a heves nyárban ballagok egy nagy tudós és fiatal magyar, dr. Somló Bódog nyomában. Tudós egyetemek sietve vették föl tanárnak Nagyváradon, Kolozsváron, Budapesten, jogtörténetet, etikát, jogbölcseletet tanított egyetemen, jogakadémián. Elhihető nagy ígéret volt Somló Bódog, ezért ölelte magához a szabadkőművesek szervezete is, büszkén. Somló is, a szabadkőművesek is tele voltak reformtervekkel, csupa jó szándékkal. És ismét Ady háza elé jutok. Ady Endrét is ugyanígy és ilyen megfontolással kérték föl tagságra, és az akkor (1912) immár megkerülhetetlen költő és politikai gondolkodó belépett a szabadkőművesek szervezetébe.
És a politikai konzervatív feledhetők ki akarták rekeszteni dr. Somló Bódogot az egyetemekről, mondván: egyházellenes. Ady sietett segítségére, többször vette védelmébe a fiatal tudóst. Aki 47 éves korában öngyilkos lett, mert képtelen volt túlélni Trianont, lelkében nem bírta feldolgozni a Magyarország elleni ítéletet. Ítélet volt az egy tisztességes, haladó, építkező ország ellen, mert kellett (ma is kell ám!) a hely másoknak.
Mindenki kért hazánk testéből, és kapott, legtöbbet a románság.
Az első világháborúra emlékezgetek, utcáról utcára, kapuról kapura térve. Heves nyár van, és még mindig tudunk fájni, fájni.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Változatok anyaországra
Számos tanulsággal szolgálnak az összrománság helyzetének és gondjainak kibeszélése céljából tizenkét évvel ezelőtt létrehozott marosfői nyári szabadegyetem idei előadásai, mindenekelőtt Bukarest számára.
Az előző években a többnyire a székelyföldi autonómiatörekvések miatti hisztéria, az ottani románságot ért „jogtiprások” feletti kesergés jellemezte rendezvény résztvevői ezúttal éppenséggel a román államot, annak határon túli politikáját vették célkeresztbe.
A szerbiai, ukrajnai és transznisztriai románság képviselői egyaránt arra panaszkodnak, hogy Bukarest elengedte a kezüket, sorsukra hagyta a környező országokban őshonos, erős asszimilációnak kitett kisebbségi közösségeket, amelyek a nemzeti identitásuk megőrzéséért folytatott küzdelem terén tulajdonképpen nem számíthatnak Romániára.
„Folyamatosan érezzük anyaországunk támogatásának hiányát” – fogalmazott a szerbiai románok képviselője. Hozzátette: nemcsak egy évente megrendezendő néptánctalálkozó szponzorálását várják Romániától, hanem hogy biztosítsa a külhoni románok oktatási és kulturális intézményrendszerének létrehozásához és fenntarthatóságához szükséges alapokat, ahogy teszi azt Magyarország az erdélyi, kárpátaljai és vajdasági magyarok esetében.
Micsoda érdekes kontrasztok! Miközben Bukarest folyamatosan azt hangoztatja, hogy Budapest retrográd, a 21. századi multikulturalizmussal és szomszédságpolitikával összeegyeztethetetlen nemzetpolitikát folytat, a szomszédos országokban élő románok épp ezt hiányolják anyaországuktól.
Rendkívül ellentmondásos, hogy amíg a magyarországi közméltóságok rendszeresen ellátogatnak az elcsatolt területekre (apropó: októberben Orbán Viktor kormányfőt Kolozsvárra várják), addig az ukrajnai románok fájdalmára Odesszában legutóbb 17 éve fordult meg bukaresti politikus. Akik közül a jövőben remélhetőleg kevesebben teszik majd szóvá a budapesti hivatalosságok erdélyi „jövés-menését”.
Sőt hátha külhoni nemzettársaik méltatlankodása nyomán ismerik fel egy anyaország felelősségét és azt, hogy az ebből fakadó kötelezettségek teljesítése megkerülhetetlen.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Már lincselik a jósokat is
avagy: cigány önrendelkezés Erdélyben
Nem vagyok jós. Nem vagyunk már messze attól a kortól, amikor nálunkfelé már a jósokat is lincselik. Aki belelát rengeteg tapasztalata nyomán a nem is titkolt jövendőbe, az nem is jós még.
Amikor Magyarországon, Olaszliszkán (Zemplén megye, Tokaj mellett) tanúi lehettünk pár évvel ezelőtt a cigányság sajátos önrendelkezési jogának, a lincselés háztáji gyakorlásának, minden szívszeretet nélkül hívtam föl a sajtóban a figyelmet a jelenségre – na, nem csak én –, aztán arra is, hogy Európa sajátos jelenségnek, egy gátlástalan népesség rohamszerű elszaporodásának lehet tanúja. Továbbá annak, hogy az ún. demokrácia lovat ad – lopott lovat – e népesség alá, mely ötszáz éve nem épített egyetlen kultúrházat, egyetlen iskolát, templomot, és amit kapott ingyen, azt tönkretette. Nem utolsósorban teszem szóvá azt is, hogy ezeket a munkakerülő, fürdőt és munkahelyet hírből sem ismerő embereket nekünk saját munkánk után el kell tartanunk!
Hadd tegyem hozzá: akkor tévedtem, azt állítván, hogy harminc éven belül több európai országban kerülnek többségbe, s uralkodni fognak; nem harminc, 15 év is elegendő, hogy hajlongva kérjünk majd építkezési engedélyeket a cigány többségtől.
Olaszliszkán elsodort egy magyar ember, tanár egy szabálytalanul közlekedő kerékpáros cigánylánykát, a tanár kiugrott a kocsiból, benne hagyván két kisgyermekét, segíteni akart a cigánygyermeknek, de annak nem lett semmi baja. Ám üvöltések verték fel a falut, a tanárt saját kisgyerekei szeme láttára halálra verték, kivégezték a cigányok ott, helyben. És megjelent a Jobbik Magyarországért párt civil védegylete, a Magyar Gárda szótlan csoportja, dermedten állt, tiltakozásul. És elment.
Üvöltött ám a Szabad Demokraták Szövetsége is – ma már döglött párt –, hogy fajüldözés stb. Három nappal ezelőtt Kézdiszentléleken ugyanez ismétlődött. Kézdiszentléleken, ahol száz évvel ezelőtt a 2006 lakosból négy volt cigány! Ez nem véletlen, kérem, ez minálunk az élet. És Európa csendes, ismét csendes: őrzi a látszatdemokráciát. És új ruhában, zsebpénzzel dédelgeti haza-vissza a cigányainkat a Szent Márk térről, Londonból, Párizsból. Budapestről nem. Ott nincs „fajüldözés”.
Mondom, nem kell már 15 év.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Diaconescu: Budapest úgy értelmez, mint Oroszország
Az, ahogyan a magyar külügyminisztérium értelmezi az autonómia ügyében a magyar–román alapszerződést, nagyon hasonlít ahhoz, amire Oroszország hivatkozott a Krím annektálásakor – jelentette ki augusztus 16-án, szombaton a Mediafax hírügynökségnek Cristian Diaconescu volt külügyminiszter, az ellenzéki Népi Mozgalom Párt (PMP) államfőjelöltje.
A leköszönő Traian Basescu elnök által támogatott PMP politikusa hozzátette: Magyarország feleslegesen igyekszik a nemzetközi jogban legitimitást keresni az etnikai alapú területi autonómiáról szóló elképzeléseihez. Úgy vélte, ezt az Európai Bizottság döntése is nyilvánvalóvá tette, amikor – a tagállamok hatáskörébe tartozó területként – elutasította a RMDSZ Magyarország által is támogatott európai polgári kezdeményezését.
A korábbi külügyminiszter szerint – működése idején – az alapszerződés értelmében megalakult kisebbségi vegyesbizottság is azt az elvet tartotta szem előtt, hogy az uniós tagállamok saját hatáskörben biztosítják a kisebbségi jogokat.
Az elnökválasztásra készülő Diaconescu a hét elején az államfői tisztségre szintén pályázó Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnököt is bírálta, amiért részt vett a székelyföldi nyergestetői csata múlt vasárnapi évfordulóján. Diaconescu azt hangoztatta, hogy a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében korlátozzák a románok munkához, kultúrához és nemzeti önkifejezéshez való jogát.
A román és a magyar külügyminisztérium között – sajtónyilatkozatok szintjén – nyilvános vita alakult ki pénteken arról: belügy-e a kisebbségi kérdés, és sérti-e a kétoldalú alapszerződést az, ha a magyarországi döntéshozók nyilatkozataikban támogatásukról biztosítják az erdélyi magyarok autonómiaigényét.
Románia szerint saját állampolgáraihoz fűződő viszonya nem tartozik Magyarországra és az 1996-ban aláírt alapszerződés nem jogosítja fel Magyarországot, hogy etnikai alapú területi autonómiát, vagy kollektív jogokat követeljen a kisebbségek számára. A Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) szóvivője ezzel szemben azt állította: az autonómia kérdése nem sérti a magyar–román alapszerződést, hiszen éppen ez a dokumentum emeli a kisebbségi ügyeket a kétoldalú kérdések közé.
A KKM szóvivője szerint Románia saját állampolgáraival vitatkozik, a magyar kezdeményezések pedig nem az etnikai alapú területi autonómiáról szólnak, de „a román reakciók gyakran félreértelmezik ezt”.
Szabadság (Kolozsvár)

A DK szerint Orbán árt az erdélyi magyarságnak
A DK az autonómiát a liberális demokrácia egyik alapértékének tekinti s ezért támogatja, ám az Orbán-kormány megismétli ezt a hibát, amikor bátorítja a "székely" – egy tipikusan etnikai alapú – autonómia követelőit - írja Ara-Kovács Attila.
A román külügyminiszter az 1996-ban aláírt magyar-román alapszerződés megsértésével vádolta a magyar kormányt, amire a külügyminisztérium úgy reagált: Budapest támogatja ugyan az autonómiát, de nem az etnikai alapút, így a román kifogásoknak nincs alapjuk - olvasható abban a közleményben, amelyet Ara-Kovács Attila, a DK külügyi kabinetének vezetője juttatott el az Országos Sajtószolgálathoz.
A Demokratikus Koalíció úgy látja, az Orbán kormány először akkor szegte meg az alapszerződést, amikor politikai és anyagi támogatást nyújtott a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel szemben politizáló pártoknak, veszélyeztetve az erdélyi magyarság parlamenti képviseletének érdekérvényesítő képességét, ráadásul beavatkozott a szomszédos állam politikai életébe.
Ara-Kovács Attila szerint az Orbán-kormány megismétli ezt a hibát, amikor bátorítja a "székely" – egy tipikusan etnikai alapú – autonómia követelőit. A Fidesz egyik szélsőjobboldali tagja volt múlt ősszel a budapesti székely autonómia-tüntetés vezérszónoka, s e témáról értekezett Orbán Viktor az idei tusnádfürdői tanácskozáson. E követelések célja nem az erdélyi magyarság autonómiája, hisz az, ha megvalósulna, kirekesztené az erdélyi magyarság nagyobbik, nem a Székelyföldön élő részét az autonóm jogokból.
A DK az autonómiát a liberális demokrácia egyik alapértékének tekinti s ezért támogatja. Az RMDSZ, kormányzati pozícióban, számtalan autonóm jogot vívott ki az ott élő magyarságnak. Ezek bővítése a feladat, nem pedig az erdélyi magyarság bevonása a magyarországi politikai harcokba - zárul a közlemény.
Népszabadság

Ki a nagyobb hazafi
El sem kezdődött még hivatalosan az elnökválasztási kampány, a jelöltek máris őrült versenybe kezdtek. No nem országvezetési víziójukat ismertetik, nem arról beszélnek, mit tesznek majd, ha a Cotroceni-palota boldog lakói lesznek, nem arról értekeznek, milyen útra terelnék a gazdasági-társadalmi válságba sodródott országot – nem, mindez másodlagos fontosságú kérdés csak, már ha egyáltalán szóba kerül. A verseny jelenleg arról szól, ki a nagyobb román.
Az alaphangot Victor Ponta adta meg, igen ravasz módon szúrt oda legesélyesebbnek tartott ellenfelének, Klaus Johannisnak: azt ecsetelte, ő bizony román és ortodox. Az ily módon magyarázkodásra kényszerített liberális politikus aztán fene nagy igyekezetében még tán Pontán is túltett hazafiságban: lojalitását bizonygatta, azt hangsúlyozta, román ő, nem is akármilyen, lám, még a székelyek autonómiaigényét is mily határozottan elutasítja. A kormányfő sem adta alább, újabb ravasz húzással elmerészkedett a Nyergestetőre, és a székelyek hősiességét méltatta – rá néhány napra pedig külügyminiszterét a székelyföldi Marosfőre szalasztotta, hogy az ott összesereglett románságot megnyugtassa: Bukarest oltalmát élvezik. S ha már ott volt, hát Titus Corlăţean nem mulasztotta el az alkalmat, hogy jól oda ne mondjon Budapestnek, egyenesen azzal vádolta Magyarországot, hogy az autonómiatörekvések támogatása révén megszegi a két állam közötti alapszerződést. S amikor már azt hittük, hogy ennél hazafiasabb hangvételű megnyilvánulást már aligha tehet bárki, megszólalt Cristian Diaconescu, az államfő legújabb pártjának államfőjelöltje is, aki – miután néhány nappal korábban Nagyromániát vizionálva még azt ecsetelte, a Moldovai Köztársaság és Románia egyesülése nem késhet már soká – külügyminiszteri múltját meghazudtolva igen otromba és felelőtlen módon azzal riogatta a közvéleményt, hogy Magyarországot Oroszországhoz hasonlította. És ne higgyük, hogy itt a vége. Az államfőválasztás előtt vélhetően gyakran előkerül még a magyar kártya. Mert Romániában jelenleg nem az számít hazafinak, aki az ország és nemzete előmenetelén dolgozik, hanem az, aki erőteljesebben gyűlöli a magyarokat. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A romániai elnökválasztásról és a Fidesz–RMDSZ- kapcsolatok erősítéséről tárgyalt Orbán Viktor Kelemen Hunorral
Sok sikert kívánt Orbán Viktor kormányfő Kelemen Hunor szövetségi elnöknek a romániai elnökválasztáson való részvételéhez kettejük csütörtöki budapesti egyeztetésén. Orbán Viktor arra számít, hogy megerősödik a magyar közösség súlya a román belpolitikában, valamint ésszerűbb alapokra lehet helyezni a magyar–román kapcsolatokat.
A novemberi államelnök-választásról Kelemen Hunor elmondta: "ebben az időszakban egész Románia figyel, éppen ezért szélesebb körben mutathatjuk meg az erdélyi magyar közösség törekvéseit, érdekeit. Ez a legjobb alkalom arra, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és mit akarunk. El kell mondanunk a román többségnek, hogy mi, magyarok dolgozó, adózó, értékteremtő polgárai vagyunk ennek az országnak, de saját hagyományaink, értékeink és érdekeink vannak. Azért is fontos, hogy jelöltet állítsunk, mert a román politikusok, pártok között egy sincs, amely az erdélyi magyarok specifikus kérdéseire megfelelő választ adna". A szövetségi elnök a találkozón elmondta, az erdélyi magyar embereknek meg kell mutatniuk, hogy erős közösséget jelentenek, "hogy minket nem lehet megkerülni, amikor az ország jövőjéről döntenek".
Az RMDSZ elnöke szerint ezért nem lehetséges az, hogy a választások első fordulójában román jelöltet támogassanak az erdélyi magyarok. "Egységes fellépésünkkel akár azt is eldönthetjük a második fordulóban, hogy ki lesz Románia elnöke, és hogyan fogunk élni a következő öt évben. Az elnökválasztás tehát jó alkalom arra is, hogy megmutassuk közösségünk erejét" – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az Országházban zajlott tárgyaláson a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és a magyar miniszterelnök általánosságban is áttekintette az aktuális nemzetpolitikai kérdéseket, valamint megállapodtak abban, hogy tovább erősítik a Fidesz és az RMDSZ kapcsolatait.
Népújság (Marosvásárhely)

Nyelvünk
Szerkeszti: Both Csaba Attila
Új rovat a Népújságban
Nyelvünk címmel indul új rovat a Népújságban. A havonta egy alkalommal megjelenő oldalon nyelvünkről, a magyar nyelvről olvashatunk érdekességeket, újabb híreket és játszhatunk különféle nyelvi játékokat.
Rovatunkkal szeretnénk a nyelvünkkel való foglalkozás felé is fordítani olvasóink figyelmét, hiszen a XIX. századi nyelvújítás kora óta talán soha nem volt akkora szükség az anyanyelvünkkel való törődésre, mint napjainkban.
Reméljük, új rovatunk elnyeri tetszésüket, és mindig találnak BENNE érdekes, szórakoztató témákat.
Olvassák szeretettel!
Szavaink történetéből
Érdekes megismerni, hogy szavaink, melyeket naponta használunk, honnan jöttek, mi a történetük. Ebben a részben a legkorábban (1000-ig) meglévő szavainkból szemezgetünk.
Elsőként nézzük meg a nyelvünk, identitásunk, nemzetünk számára legfontosabbat: magyar szavunk első, írásos emléke valahol 870 körülre datálódik. Valószínűleg összetett szó, melynek tagjai olyan szavak vagy elemek, melyek vagy kihaltak, vagy már régóta csak összetételek elemeként használatosak. Előtagja ősi, ugor kori (i.e. 2. évezred eleje – i.e. 1000 és 500) szó, amelynek jelentése férfi, ember; nem, törzs, frátria lehetett; utótagja a férfi jelentésű ősi, finnugor kori (i.e. 3. évezred – i.e. 2. évezred) er szó. Nyelvünkben az elsődleges magyeri, magyer alakból az összetétel elhomályosulása után, alakult ki népnévvé a magyar forma.
Mindannyian használjuk a csorog szót, azonban, bizonyára, sokan nem tudjuk, milyen régóta élő láncszeme mindennapi megnyilatkozásainknak. Első írásos említése kérdés, hogy már 950 körül vagy csak később, 1450 után történt-e meg, annyit mindenesetre el lehet mondani, hogy ez valószínűleg egy ősi, uráli kori (i.e. 4. évezred – i.e. 3. évezred) szótő, amely képzés során vette fel ma használatos alakját. A szó az alapnyelvben a fut, csorog jelentésű csjora alakban élhetett. A szóvégi –g igei gyakorító képző. Erősen hangutánzó jellege miatt a származtatás bizonytalan.
Forrás: Etimológiai szótár
Magyar nyelvjárások – határtalanul
A magyarnak is, mint minden nyelvnek, több nyelvjárása van. A nyelvjárások a legtermészetesebb és legalapvetőbb létformái egy-egy nyelvnek. Adott esetben olyannyira különbözhetnek, hogy egy idő után már nem áll fenn a kölcsönös érthetőség feltétele, ilyenkor már felmerül a kérdés, hol van a határ nyelvjárás és önálló nyelv közt. A magyar is évezredekkel ezelőtt csak nyelvjárása volt az obi-ugor nyelvnek, amelyből aztán különfejlődött, s ma már nem értjük egymást hanti és manysi testvéreinkkel.
A magyar nyelvjárások terén ilyen nagy különbségek nem állnak fenn, így jó ideig biztosan nem beszélhetünk arról, hogy a nyelvjárásaink olyannyira szétfejlődnének, hogy már nem értjük egymást. Egy kérdés azonban nálunk is aktuális: a moldvai csángóké, akiknél olyannyira erős a román nyelvi hatás, hogy már nehézségbe ütközünk a velük való kommunikáció során. Esetükben talán lehet gondolkodni azon, hogy ők még a magyar nyelv egy dialektusát beszélik-e, vagy a csángó nyelv beszélői. Ennek a kérdésnek a megválaszolását azonban azokra a nyelvészekre, kutatókra bízzuk, akiknek ez a kutatási területe.
A magyar nyelvnek Kárpát-medence-szerte jelenleg tíz nyelvjárását tartjuk számon, melyeknek elnevezése egyben arra is utal, hogy melyik földrajzi régióban beszélik. Nyugatról keletre haladva: nyugat-dunántúli, közép- dunántúli–kisalföldi, dél- dunántúli, palóc, dél-alföldi, Tisza- Körös-vidéki, északkeleti, mezőségi, székely és moldvai nyelvjárási régiók.Ezek természetesen tovább tagolódhatnak, hiszen az egyes nyelvjárási régiókon belül is elkülönülnek a beszéd különböző formái.
A magyar irodalmi nyelv (sztenderd) egyetlen nyelvjárást vett alapul kialakulása/kialakítása során, azt, amelyet a fővárosban, Budapesten használnak, ezáltal a különböző szótárakból jórészt hiányoznak a többi nyelvjárás tájszavai, ugyanez igaz a sztenderd hangzórendszerre is.
A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat azzal a céllal jött létre, hogy elősegítse a nyelvi változatosság kölcsönös elfogadását, mások nyelvi jogainak elismerését, a magyar nyelv jellemzőinek felmérését, a kisebbségi nyelvi jogok folyamatos bővítését.
A határtalanítási program célja, hogy az újonnan megjelenő magyar szótárak mindegyike az egész magyar nyelvterületről tartalmazza azokat az elemeket, amelyeknek helyük van a magyar nyelv szótáraiban, hogy így azok valóban magyar és ne csak magyarországi nyelviek legyenek.
Népújság (Marosvásárhely)

Forrásmegvonással sújthatják a Néppártot
Annyira ellenezte egy EMNP-s államelnökjelölt indítását az idei választásokon Orbán Viktor, hogy forrásmegvonással fenyegette meg a pártot – közli bizalmas értesülésekre hivatkozva a Transindex.
A portál szerint a néppárti jelöltállításról a magyar miniszterelnök a tusványosi szabadegyetemen szerzett tudomást, de hiába fenyegetőzött anyagi szankciókkal. Tusványoson Toró T. Tibor EMNP-elnök úgy nyilatkozott: nem Budapest fogja eldönteni, hogy állíthat-e államelnökjelöltet a Néppárt, amelyet a Fideszhez régi kapcsolat fűz, de ezt stratégiai célok határozzák meg, és nem feltétlenül az aktuális politikai konjunktúra. Arra a kérdésre azonban kitérő választ adott, hogy akár szembe is lehet menni a Fidesszel. A Néppárt később nevesített államfőjelöltje némely források szerint találkozót kért Orbán Viktortól, miután a magyar kormányfő múlt héten találkozott Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel (megállapodtak, hogy tovább erősítik a Fidesz és az RMDSZ kapcsolatait), és bár korábban a Fidesz az EMNP-t nevezte meg stratégiai partnerének, Szilágyi Zsolt fogadását Budapestről elutasították. A Néppárt cáfolja, hogy találkozót kért volna.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar szolidaritás lángja
„A gyertyaláng vagy a tábortűz mindenhol a helyi időszámítás szerint, augusztus 20-án este kilenc órakor lobbanjon fel, a nemzetközi dátumvonaltól nyugatra, tehát Új-Zéland, Ausztrália vonalától keljen útra, és végigkísérve augusztus 20-át, Honoluluban aludjék ki.
Így, amikor Budapesten felröppennek a Szent István-napi tűzijáték első rakétái, a Magyar szolidaritás lángja már 11–12 órája van úton” – áll abban a felhívásban, amelyet a Külföldi Magyar Cserkészszövetség szerkesztőségünkhöz is eljuttatott. A korábbi, 1933-as kezdeményezést, amikor a megbeszélt időben lobbantak fel a szolidaritás lángjai Gödöllőn, a Hargitán, a Tátrában, a Mecsekben, Szabadkán, a Bakonyban, mindenfelé, ahol magyar cserkészek voltak, tíz évvel ezelőtt, 2003 augusztusában újították fel. Most újból útjára indul a láng, hogy a világot bejárva emlékeztessen mindannyiunkat szétszórtságunkra és együttérzésünkre. A szervezők azt is ajánlják, hogy a Himnusz eléneklése és az ünnepélyes tűzgyújtás után a jelenlevők felsorolhatják a trianoni határokon kívül élő barátaik nevét, országát, gondoljanak azokra, akik üldöztetést, megveretést, jogfosztást szenvednek még ma is magyarságukért.
(ferencz)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székelyföldieket is elismertek (Külhoni Magyarságért Díj)
Tizenegy szervezet képviselője, illetve személyiség vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkártól tegnap Budapesten a Parlamentben. Elismerésben részesült a Diakónia Keresztyén Alapítvány és a Gyulafehévári Caritas, illetve a csernátoni Haszmann Pál Múzeum is.
Semjén Zsolt köszöntőjében arról beszélt: a magyar nemzet egy és oszthatatlan, és csak akkor tudunk megmaradni csonkítatlanul, ha minden nemzetrész megőrzi örökségét. A díjról azt mondta: az annak az elismerése és köszönete, hogy a kitüntetettek megőrzik és továbbépítik sajátosságaikat, és ezzel az egyetemes magyarságot őrzik meg. Potápi Árpád János beszédében azt mondta: 2011 óta minden évben olyan személyeknek, illetve szervezeteknek adják át az elismerést, akik a Szent István-i örökség továbbörökítői, akik a határokon túl élő magyar közösségek érdekében a közéletben, az oktatásban, a kultúrában, az egyházi életben, a tudományban, a tömegtájékoztatásban, a gazdasági életben kiemelkedő tevékenységet végeznek. Idén megkapta az elismerést az Erdélyi Református Egyházkerület által alapított Diakónia Keresztyén Alapítvány, amely az élet megóvását, a betegek és hátrányos helyzetűek segítését, keresztény értékek képviseletét, az egyén és közösségi felelősségvállalás erősítését vallja feladatának, és jelenleg négyszáz gyermekkel foglalkozik. Ugyancsak elismerést kapott a Gyulafehévári Caritas, amelynek célja a szegénységben élők társadalmi reintegrációja, motivált és szakképzett személyzet biztosítása, mindezek által a helyi közösségek fejlesztése. A csernátoni Haszmann Pál Múzeum szintén a díjazottak között szerepel, az intézmény 1973-ban nyitotta meg kapuját, azóta immár művelődési központként határainkon túl is számon tartják. Haszmann Pál pedagógus és Haszmanné Cseh Ida magángyűjteményüket ajánlották fel múzeumalapítás céljából a székely magyar közösségnek.
A 2005-ben alakult Alsózelei Zele törzs elsődleges feladatának hagyományaink megőrzését, a népi kultúra értékeinek gyűjtését és védelmét tekinti, munkájukat az elismeréssel jutalmazták. A Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség, a Csemadok méltatása során elhangzott: az 1968. márciusi Csemadok-program igazi demokratikus áttörés volt a kisebbségi magyar politikában. A nemzetiségi kérdés rendezésére vonatkozóan az önigazgatás és a kollektív kisebbségi jogok alapján fogalmazta meg javaslatait. A nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozása mellett javasolta az államhatalmi és végrehajtó szervek melletti nemzetiségi szervek, köztük nemzetiségi minisztérium létrehozását, a magyarok számára hátrányos, 1960. évi közigazgatási elrendezés kiigazítását, valamint az 1945 után hozott magyarellenes jogszabályok felülvizsgálatát. A Csemadok 1989-ben párttá alakult, ennek ellenére 50 ezres tagságát mindmáig hatékonyan képes mozgósítani. A díjazottak közt szerepel Tamás Aladárné Szűcs Ilona tanítónő, aki 2011-ben felvette a magyar állampolgárságot, ezt követően a szlovák kormány megfosztotta szlovák állampolgárságától. Az idén 70 éves Magyar Szó napilapot is elismeréssel jutalmazták, a méltatás során elhangzott: 1955-től a világ legjobb magyar nyelvű napilapjaként tekintettek rá, számított, mit ír a Magyar Szó. A vajdasági újság felemelte szavát a délszláv háború esztelensége, a kényszermozgósítások, a kisebbségi jogok durva megsértése, csorbítása ellen. A vajdasági magyar közösségért, nemzeti önazonosságának megtartásáért és fejlesztéséért kapott kitüntetést a 47 éve működő civil szervezet, a Középiskolások Művészeti Vetélkedője. A regionális vetélkedő évente 600 középiskolásnak ad alkalmat a bemutatkozásra, tudásuk összemérésére.
Szintén a díjazottak közt szerepel a Kárpátalja hetilap. A jelenleg 110 településre eljutó újságot a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapította, amely fontosnak tartja a magyar lakosság objektív tájékoztatását.
A kitüntetett svédországi Őrszavak Anyanyelvápoló Egyesületet a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége alapította 1996-ban azzal a céllal, hogy évente rendezzen anyanyelvi táborokat, valamint szakmailag hangolja össze a svédországi magyar anyanyelv oktatását. A 9–10 napos anyanyelvi táborok témája minden évben egy magyar történelmi kor, mely kiegészül a Kárpát-medence földrajzának oktatásával. Idén Hunyadi Mátyás és kora lesz a fő téma.
A Kanadai Magyar Kulturális Tanács szintén elismerésben részesült, a szervezet célja összefogni a Kanadában működő magyar szervezeteket felekezeti hovatartozástól függetlenül, magyarságmegtartó munkájuk segítése és támogatása, megakadályozni minden romboló törekvést, és segítő kezet nyújtani a problémák megoldására.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A népművészet mesterei
Tíz alkotónak adományozott Népművészet Mestere-díjat a magyar kormány nevében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Budapesten.
A Mesterségek Ünnepe keretében, a Budai Várban megtartott ünnepségen díjat vehetett át Csiszár Aladár, a magyarországi táncházak, táborok rendszeresen meghívott adatközlője, napjainkig a jobbágytelki Marosszéki Népzene- és Néptánctábor hegedűoktatója, Fodor János, az erdélyi Mezőség tánckultúráját és néphagyományait kiválóan ismerő táncos, énekes és tanítómester, valamint Gaál János, a Néprajzi Múzeum egyházi- és bútorgyűjteményének restaurátora, famennyezet-készítő is. Az elismerést megkapta Holecz Ferencné Gyepes Ilona énekes, a Nyitra-vidéki Zoboralja magyar nyelvsziget helyi népdalkincseinek, különösen balladáinak gyűjtője és megőrzője, Horváth Elek, a magyar népzene egyik meghatározó adatközlője, a reneszánsz korig visszanyúló magyar zenei hagyomány őrzője, előadója és terjesztője, Kanalas János kosárfonó népi iparművész, oktató, Porkoláb Ferenc szűrrátét-készítő népi iparművész, Reszeginé Nagy Mária szalmafonó népi iparművész, Sebestyén István bukovinai székely mesemondó, népdalénekes, továbbá Szabó Ferencné Balázs Róza, a válaszúti magyar, román, cigány néptánc- és népdalkincs ápolója, megőrzője is. A Népművészet Mestere-díjat azok a nem hivatásos alkotók kaphatják meg, akik hosszabb időszak alatt kifejtett munkásságukban kiemelkedő teljesítményt értek el a népművészet területén. A négy kategóriában odaítélt díjat, amelyet idén adtak át 61. alkalommal, mára több mint 500 tárgyalkotó, zenész, mesemondó, énekes és táncos nyerte el.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Össznemzeti ünnep augusztus 20-án
Az elmúlt ezer év nemzedékeinek sorsa azt taníthatta, hogy nekünk, magyaroknak az igazságunkat, az érdekeinket magunknak kell képviselnünk, és érdekeink gyakran csak mások érdekeivel együtt érvényesülhetnek – mondta Áder János magyar köztársasági elnök szerdán, az augusztus 20-ai ünnepélyes zászlófelvonást követően, a budapesti Kossuth Lajos téren tartott állami rendezvényen.
Kifejtette: „megtanulhattuk, hogy a minket megillető tiszteletet nekünk magunknak kell megkövetelnünk, miként azt is, hogy ezt a tiszteletet a másoknak megadott tisztelettel érdemelhetjük ki”.
Áder János szólt arról is, hogy értékeinket csak a nyugati polgárosodás révén gyarapíthatjuk, a függetlenség pedig nem adomány, hanem olyan felbecsülhetetlen érték, amelyért minden nemzedéknek meg kell küzdenie. Az államfő szerint hibáinkból okulni kell, és nem az ellenfelek számát, hanem a szövetségesekét érdemes gyarapítani. „Ez a legjobb módja, hogy megvédjük országunkat és megóvjuk hazánkat” – hangsúlyozta.
Áder János felelevenítette az ország történelmi fordulóit, amelyekből – mint mondta – érdemes tanulni: száz éve tört ki az első világháború, amely után „hosszú időre szétszakították nemzetünket”, és hetven éve kezdődött a zsidó és cigány honfitársaink haláltáborokba deportálása.
„Hetvenéves tapasztalat, hogy az állam soha, semmilyen ideológia nevében sem fordulhat saját polgárai ellen” – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: a szovjet csapatok 1956-ban a magyarok szabadságharcát ugyan leverték, szabadságvágyát azonban nem tudták leverni.
Semjén: nem leszünk egyik világhatalmi központ gyarmata sem
Szent István nem tűrte, hogy Magyarország része legyen a német-római császárságnak vagy a bizánci birodalom hűbérese legyen. Korábban a magyar nemzet akarata az volt, hogy nem leszünk Moszkva gyarmata, és most nem leszünk más világhatalmi központoknak sem a befolyási övezete, gyarmata, alárendelt népe – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az egri országzászló-emlékmű avatásán szerdán.
Semjén még kedden este, a Vendégségben Magyarországon elnevezésű ünnepi rendezvényen, a budapesti Clark Ádám téren arról is beszélt: a magyarság akkor marad meg, ha minden nemzetrész megmarad.
Semjén Zsolt itthoni és határon kívülről érkezett magyar fiatalokhoz fordulva arról beszélt, hogy az egyetemes magyarság csonkulna meg, ha valamelyik nemzetrész elveszne. Közölte, a magyar állam kötelessége és feladata, hogy a közös kultúrát, a közös nyelvet, a történelmi sorsközösségünket segítsen megélni. A miniszterelnök-helyettes az állam természetes kötelességének nevezte a magyar nemzet közjogi egyesítését. Erre utalva bejelentette, eddig már több mint 600 ezer határon túli magyar tett esküt.
Határon túli ételek bemutatója
Az augusztus 20-I ünnepségek egyébként a szokásos módon, a budapesti Kossuth téren, Magyarország nemzeti lobogójának felvonásával és tisztavatással kezdődtek, majd a honvédtisztjelöltek letették esküjüket. Az ünnepi szentmise délután öt órakor kezdődött a Szent István-bazilika előtt, ahol Orosch János nagyszombati érsek mondta a szentbeszédet. A szertartás a Szent Jobb-körmenettel zárult.
A nemzeti ünnep alkalmából koncertekkel várták a látogatókat Budapesten. A Parlamentben 10-től 16 óráig nyílt napot tartottak. Sokan keresték fel a Budai Várat és a Bem-rakpartot, ahol a Mesterségek Ünnepe programjai és a Magyar Ízek Utcája várta a látogatókat, utóbbi helyszínen idén határon túli ételkülönlegességeket kóstolhattak a látogatók.
Székelyhon.ro

Írók, irodalomtörténészek beszélgettek Kolozsvárról
Írók, irodalomtörténészek gyűltek össze a Kolozsvári Magyar Napok alatt a Continental szállóban, hogy megosszák az érdeklődő közönséggel kolozsvári történeteiket, viszonyukat a városhoz.
Egyre inkább rögeszmésen kezdi mondani, hogy kolozsvári, holott nagyszülői gyökerei más erdélyi tájakon lelhetők fel, vallotta meg Demény Péter író. Vallasek Júlia irodalomtörténész számára evidencia volt, hogy kolozsvári, ez azonban hiányosságot is jelentett, például, hogy az egyetemre vagy gimnáziumba kerülés nem jelentett vízválasztót.
Láng Zsolt író úgy fogalmazott, Kolozsvár azért fontos, mert összetettebb, mint egy falu, különböző rétegei vannak, az architektúrájában is benne van, hogy egy emlékező település. Balázs Imre József irodalomtörténész elmondta, betelepedett kolozsvári, eddigi élete felét Székelyudvarhelyen élte le, de gyerekkorától kezdve gyakran látogatott a városba. Láng Zsolt gondolata mentén kifejtette, nincs egyetlen város, az időbeli és térbeni rétegek különböznek egymástól. Tompa Andrea a város kicsiségét és nagyságát elemezte: Kolozsvárra jellemző volt provincializmus is, amikor Budapesttel versengett, mindig csak második lehetett, és jelen állapotában is egy "majdnem központ".
A továbbiakban az emlékek és a dokumentálódás viszonyáról, szerepéről beszélgettek. Láng Zsolt elmondta, számára a dokumentálódást a séta jelenti -egy várostól nem várja el az ember, hogy tanuljon, de örvend annak, ha ez megtörténik. Azért is nevezte Kolozsvárt a szerelmesek városának egyszer, mert még az utcák megrajzolása is lehetőségeket ad a szerelmeseknek, fogalmazott. Vallasek Júlia hozzáfűzte, egy tizenöt éve vak férfi mutatta be neki egy ízben Veszprémet egészen pontosan, utána ő maga is sokáig kísérletezett azzal, hogy "vakon ismerkedjen" egy városrésszel csak a hangokra, szagokra hagyatkozva.
Tompa Andrea arról beszélt, találkozott emberekkel, akik nem túl pozitív szereplőkként jelentek meg a könyvében, de nem sikerült őszinte beszélgetést folytatnia velük. Nehezebb eset az ember családja, hiszen az itt születő történetekkel szemben az embernek óvatosabbnak kell lennie, "el kell kérnie" azokat a regény publikálása előtt, mondta.
Gyermetegséggel, akár kegyetlenséggel írta meg kolozsvári könyvét Demény Péter, nem is volt tudatában annak, hogy mi fog következni. Bolero című darabja kapcsán sem ússza meg, mondta, hogy az emberek keresik a való személyeket és történéseket. Balázs Imre József kifejtette, sokszor hajlamosak vagyunk kulcsregényként olvasni a századeleji történeteket is, szerinte azonban a régi írók is úgy írták regényeiket, hogy próbálták jobban megfogni a lényeget.
maszol.ro

Szent István-búcsú a Perkőn
Ismét megszólalt tegnap a perkői kápolna kis harangja, búcsúra szólítva a Szentföld falvainak hívő katolikus népét. Előző nap a hagyományokhoz híven Kiskászon ifjúsága díszítette fel a Szent István-kápolnát és környékét. Perkői szentbeszédében Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános úgy vélekedett, a magyarság letért a Szent István által kijelölt útról.
A Szent István-búcsú tegnap 10 órakor Kézdiszentlélek központjában, az öt évvel ezelőtt felavatott egész alakos Szent István-szobor előtti téren kezdődött mintegy kétszáz felső-háromszéki, erdélyi és határon túlról érkezett zarándok jelenlétében. Kézdiszentlélek testvértelepüléseinek – Budapest XI. kerülete, Piliscsaba, Alsónyék, Szentgál és Nyéklábháza – küldöttei is együtt ünnepeltek a kézdiszentlélekiekkel. A Szent Gellért Lovagrend Márton Áronról elnevezett erdélyi rendtartományának négy tagja állt díszőrséget a szobornál. Magyarország csíkszeredai főkonzulátusát Ónody Rita Éva konzul képviselte. Márton Árpád parlamenti képviselő mellett Olosz Gergely volt képviselő és exszenátor is jelen volt, akit Kézdiszentlélek barátjaként konferáltak be.
A szent király kőszobránál az egyházi kórus fellépése után házigazdaként Balogh Tibor polgármester, Nagy Károly Zoltán, Magyarország bukaresti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője, majd Bándi Lilla Enikő és Voloncs Attila, a Magyar Nyelvért Benedek Elek Emlékdíj idei és tavalyi díjazottja mondott ünnepi beszédet, ezt követően Thiesz Katalin és Bartók Botond énekelt. Koszorúzás után a több száz fős tömeg egyházi énekeket énekelve, templomi zászlókkal elindult a szent hegy felé, útközben elvégezték a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben felállított kőkereszteknél. A nagy meleg ellenére mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. A búcsús szentmise főcelebránsa Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános volt, aki szentbeszédében arra kérte a jelenlevőket, legyenek hűségesek őseink szent hitéhez, nemzetünk gyökeréhez. Mint mondta, a magyarság letért a Szent István által kijelölt útról, a tévelygő nyáj a mai világban pedig nehezen tér magához. „Korunk ellentmondása, hogy magasak az épületek, de kicsinyes a természetünk. Szélesebbek útjaink, de szűkebb látókörünk. Nagyobbak házaink, de kisebbek családjaink. Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértő és mégis, több a gondunk. Több a gyógyszerünk, de kevesebb és gyengébb az egészségünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk. Túl gyakran gyűlünk, túl ritkán imádkozunk. Éveket adunk az élethez, nem pedig életet az évekhez. Nagyobb dolgokat teszünk, nem pedig jobb dolgokat” – hangsúlyozta a kolozsvári főesperes.
A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához, külön kiemelve, hogy az ünnepségen a Máltai Lovagrend brassói képviselői is jelen voltak. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszékre is hoztak
Kiosztották a Külhoni Magyarságért Díjakat
Tizenegy személyiség, illetve szervezet, intézmény – köztük a csernátoni Haszmann Pál Múzeum – képviselője vehette át a Külhoni Magyarságért Díjat Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkártól kedden, Budapesten a magyar Parlamentben.
„A díj annak az elismerése és köszönete, hogy a kitüntetettek továbbépítik sajátosságaikat, és ezzel az egyetemes magyarságot őrzik meg” – fogalmazott Semjén Zsolt. Az idén az Erdélyi Református Egyházkerület által alapított Diakónia Keresztény Alapítvány kapott elismerést, továbbá a Gyulafehévári Caritas és a csernátoni Haszmann Pál Múzeum is a díjazottak között szerepelt.
A háromszéki intézmény 1973-ban nyitotta meg kapuját, azóta immár művelődési központként határainkon túl is számon tartják. Haszmann Pál pedagógus és Haszmanné Cseh Ida annak idején magángyűjteményüket ajánlották fel múzeumalapítás céljából a székely-magyar közösségnek.
A Külhoni Magyarságért Díjat 2011-ben alapították. A hagyomány szerint augusztus 20-a előtt adják át azoknak, akik Szent István szellemiségében végzik tevékenységüket, és ezzel a nemzet fennmaradását szolgálják.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Királyi örökség
Ha augusztus 20., akkor tűzijáték! – örvendezett elemista korában a fiam, miután kisgyerekként Budapesten a Duna-partról követhette végig először a Szent István ünnepének záróakkordjaként megrendezett tűzijátékot. A nagy csinnadrattával folyó budapesti ünnepségsorozat egész napos kínálatából a tűzijáték ragadt meg benne kitörölhetetlenül, s ahogy cseperedett, a Duna-parti színes kavalkád élményével már el tudtunk beszélgetni az országalapító Szent Istvánról is. Tavaly, hetekkel a Kolozsvári Magyar Napok előtt már István, a király volt a téma, olyannyira, hogy színes történelemkönyvet is vásároltam neki, hadd nézze és olvassa végig a Géza fejedelem fiaként megkeresztelkedett Vajk Szent Istvánná válásának gyönyörű történetét. Kicsit tartottam tőle, hogy a magyartanárnője által kötelező házolvasmányává tett Harry Potter mellett vagy után nem lesz kedve Szent Istvánról olvasgatni. Kellemesen csalódtam: talán épp a budapesti élmények csiklandozták a fantáziáját, és győzték meg arról, hogy egy modernkori ponyva után mégiscsak egy magyar történelmi személyiségről szóló könyvecske az igazi olvasmány.
Valahogy így vagyok én is augusztus huszadikával. Keresem benne azt, ami közös hullámhosszra terel Szent Istvánnal és korával. A törzsi országot a nyugati kereszténységhez felzárkóztató, szilárd hatalomra szert tevő király kora és tettei érdekelnek. Az, hogy miként tudta megalkotni a kor körülményei között egyedülálló bravúrt: a pogány istenekben hívő, nemzetségekre tagolódó, mintegy félmillió magyart – esetenként kíméletlenül – rávenni várakkal megerősített, királyi vármegyékbe tagolódó, nyugati műveltségű, keresztény állam létrehozására, amelyben az új egyházi rendet tíz püspökség és a fölöttük álló esztergomi érsek felügyelte. A történelmi bravúrnak tekinthető új állami berendezkedésre 1038-ban bekövetkezett haláláig István királynak szűk négy évtizedre volt szüksége, ami történelmi léptékkel mérve is kis idő ekkora horderejű átalakításokra. Az azóta eltelt több mint ezer esztendő tanúsága szerint semmi sem bizonyult annyira maradandónak a magyar történelemben, mint a Szent István által teremtett államberendezkedés. Érdemei tehát elvitathatatlanok.
Megcsonkított, megkurtított országa a történelem viharai ellenére is él. A Kárpát-medencei kitekintésű szentistváni mű megmaradt anyaországa napjainkban valami hasonló csodára készül: hét utódállamban rekedt nemzeti közösségeit igyekszik közös ernyő alá hozni, olyan útra, amelyen Szent István nyomdokain haladva újabb ezer évre őrizheti meg a nemzetet.
Makkay József, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Édes-keserű kenyérhéj
A Szent István-i intelmekbe csomagolt, megszentelt újkenyér szétosztása az elárvult ferences rendi torony árnyékában gerincegyengető élmény volt. A mindig kesergő, saját tehetetlenségüket vádló gyűlöletté formázó sorstársaink megtapasztalhatták, hogy a székelyföldi román enklávévá züllesztett Marosvásárhely központjában is lehet a nyílt téren magyar nemzeti ünnepet tartani. Ez annak az eredménye, hogy negyedszázada erős, tárgyalóképes képviselete van az erdélyi magyarságnak. Jogérvényesítési elvárásainkat sok téren gúzsba köti a többségi nemzet uralkodói meg nem értése. De ebből fakadó keserűségünket balgaság öncélú megkövezésekben levezetni. Amint tette a fenti rendezvény főszervezője ünnepi beszédében, piros lapot mutatva politikai ellenfeleinek, megalkuvó, áruló magyar vezetőknek nevezve őket. A jobbító szándékú bírálat minden esetben helyénvaló, de közös cselekvésre utaltságunkban nemcsak értelmetlen, hanem káros is ez a gáncsoskodó ellenségkeresés sorainkban. Mert hosszú, vargabetűs volt az út a gyertyás tüntetéstől e Szent István-i ünneplésig. És még sok van, amíg az általunk óhajtott autonómiát kivívjuk. Az oly sokat emlegetett nyugati példák bizonyítják, hogy emberöltőnyi mércével kell számolnunk. És számos eszköz bevetésével érhetünk csak célba. De nem szabad arra számítani, hogy rövid távon látványos eredményeket érünk el. Türelmetlenségünkben könnyen lerombolhatjuk, amit addig sikerült felépíteni – mondta a napokban egy budapesti, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó kutatóintézet vezetője. Partnereket kell keresni a többségi, román politikai elitben, civil társadalomban, és meg kell győzni a román lakosságot. Ezért értelmetlen a két magyar államelnökjelöltnek állított Izsák Balázs-i kelepce. Természetesen mindkét jelölt felvállalja az autonómia ügyét. Egyik még azzal is dicsekedhet, hogy az általa képviselt szervezet nemcsak beszélt, hanem eredményeket is elért. És itt nem a néppárti jelöltre gondolunk. Sőt, az ez utóbbit támogató csapatnak az is felróható, hogy képtelen volt a tusványosi lehetőségeket kihasználva megnyerni ügyünknek a román demokratikus gondolkodókat. Az utóbbi években azt tapasztaltuk, hogy elmaradt a nyitás a román pártok és civil szervezetek felé. Ennek az lett a következménye, hogy az autonómiát támogató magyarországi megnyilatkozások heves tiltakozásokat váltottak ki a bukaresti hatalomból. Pedig így nem szolgálják a mi ügyünket budapesti "barátaink". Ezért is veszélyes játék magyar-magyar bizonyítási verseny szintjére süllyeszteni az autonómiakérdést. A jelen államelnökjelölt-állítás tétje végső soron az, hogy a magyar közösség megerősödve, a gazdasági, társadalmi jövőjében bizakodva kerüljön ki belőle. Nemzeti közösségünk akkor érzi jól magát, ha a megélhetési és a kulturális reprodukció feltételei adva vannak. Ez állíthatja meg az elvándorlást és az anyaországi vérelszívást. Hogy legyen újkenyerünk jövőre is.
Karácsonyi Zsigmond, Népújság (Marosvásárhely)

A Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad
Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség Kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára csütörtökön részt vett a 13. Partiumi Magyar Napok Rendezvényein, ahol a szatmári magyarság céljairól egyeztetett az RMDSZ megyei vezetőivel és rész vett a partiumi fiatal magyar orvosok találkozóján - írja közleményében a Miniszterelnökség.
Most van itt a mi időnk - mondta köszöntő beszédében Latorcai Csaba, aki szerint vállalva a Magyarország Alaptörvényében is rögzített egymás iránti kölcsönös felelősségünket, közös erőfeszítéssel tehetjük egyre egészségesebbé, gazdagabbá és örömtelibbé Kárpát-medencei és azon kívüli magyar közösségeink életét.
A helyettes államtitkár szerint jóleső érzéssel és jogos önbecsüléssel mondhatjuk ki, hogy a 13. Partiumi Magyar Napok sokaknak reményt ad. A rendezvény sikerét megalapozta a civil szervezetek és az egyházak összefogása, továbbá a Magyar Kormány anyagi támogatása. Latorcai Csaba reményét fejezte ki, hogy a magyar közösségek még számtalan hasonló rendezvényen ünneplik majd összetartozásunkat, közösen elért sikereinket, valóra váltott reményeinket Szatmárnémetitől, Sepsiszentgyörgyön át Lészpedig, és Felsőpulyától, Kassán, Ungváron és Budapesten át Szabadkáig az új évezredben.
orientpress.hu -

Seprődi János – 140
Száznegyven évvel ezelőtt, 1874. augusztus 15- én született Seprődi János, a Székelyföld első népzenei falumonográfiájának megírója, zenetörténész és zenekritikus, a kolozsvári református főgimnázium volt tanára, az egyházi énekeskönyv megújításának nagy előharcosa. Sokoldalú munkásságának szép összefoglalása volt a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése impozáns munka, amely 1974-ben látott napvilágot Benkő András gondozásában. A bevezető tanulmány megírásában Almási István és Lakatos István is részt vett.
Seprődi kivételes tehetsége már kisiskolás korában megmutatkozott. Tanítója, a kibédi népmeséket gyűjtő Ősz János (1863-1941) mindent elkövetett, hogy okos tanítványa tovább tanulhasson. Székelyudvarhelyen érettségizik, a kolozsvári egyetemen szerez latin-magyar szakos tanári diplomát, s a város szellemi életének munkása marad 1923. március 6-ig, haláláig. Negyvenkilenc évet élt.
Az alábbiakban néhány olyan mondarészletet, visszaemlékezést közlünk, amelyek emberközelbe hozzák Seprődi János alakját. Talán sikerül érzékeltetnünk a szülőföld, a család, a gyermekek iránti szeretet nagyszerűségét, a munka mindenek fölötti jótékonyságát az emberi életre.
Seprődi a népdallal már kicsi korában megismerkedett. Nagy Sándorné Seprődi Sára (János húga) így emlékezett vissza 82 éves korában: "édesanyám s édesapám is jó énekes volt, amikor végeztek a munkával, édesapám csak letelepedett az ágy szélére, s elkiáltotta magát:
– Na, álljon elé az én bandám, s énekeljünk!
Köréje gyűltünk gyermekekül, s énekeltünk, sokszor csak énekből állt az egész este. Még úgy is volt, hogy az útról kezdték dobálni a cserepeket, hogy hát miféle zenebona van nálunk."
Külön mondaszövegek maradtak fenn Seprődi és Ősz János baráti viszonyáról. Seprődi unokaöccse, a ma már közel kilencvenéves Seprődi József mondta volt el: "Ez az Ősz János aztán Pócsfalván vásárolt bátyámnak 25 ár szőlőst. Finom oltott szőlő, nemes szőlő termett rajta (…) Szüretkor levonult az egész kibédi rokonság, a gyermekeket is kellett vigyék, családostól mentek. A vonattal történt az utazás. Vidám szüretek voltak."
Nos, eme vidám szüretekről számolt be – jóval szélesebb ívben – K. Seprődi Anna, a nagy tudós lánya, a Seprődi János – az ember (1874–1923) munkájában, amely kéziratban maradt. Az anyag megküldését a Budapesten élő Seprődi Sándor Jánosnak köszönöm.
"Ekkor már másodszor jártunk »ott-hon«, Kibéden. A maga módján: mind! Egy kupét töltöttünk meg, nagy feltűnést keltve. Az első állomás Udvarhely volt anyai rokonoknál. Onnan szekéren, kocsin, ahogy jött, először a Hargitán- Gyergyón át, másodízben a parajdi sóhegyek mellett ereszkedtünk le Kibédre (…) Lássuk, honnan eredtünk, kik vagyunk. És milyen a nép, amelyből származunk.
Persze, csak egy-két hétig éltünk a »család nyakán«, hiszen ők sem bírták volna anyagiakban. A végső cél Pócsfalva volt, ahol – szőlőit nyesegetve – (apánk) testileg-lelkileg megpihenhetett. Ősz János minden terhet levett róla. Az iskola nagy termének padjaira deszkákat fektetett, megrakta ágyneművel. Ott hancúroztunk esténként, s nappal is a Küküllő partjain az ő hasonló számú és korú gyermekhadával.
1916-ban voltunk ott utoljára családostól. Az akkori hazajövetelt is a maga módján, egyszerűen, pánik nélkül oldotta meg. Talán a maga gyermekkori vándorlásaira gondolt, mikor úgy határozott, nagyobb gyermekeivel gyalog teszi meg az utat Kolozsvárig, mert hisz a dugig telt vonatokra nem remélhette feltenni kilenctagú családját (ez utalás a háborús viszonyokra).
Összeállt egy szomszéd falusi »meg- lódult« családdal, melynek magasra tornyozott két ökrös, két tehenes szekerére feltette a kisebbeket, anyánkat – a féléves legkisebbel – egy kilencvenes nagymama mellé a bakra, s azzal elindult. Hat napig »ballagtunk« a négy állat nyomában az országút szélén, míg mellettünk elzúgott a rémülettől megbolydult népáradat, anélkül, hogy bármi félelem közel ért volna hozzánk. Apánk derűje, bizakodása, humorizálása csak amolyan kirándulásnak érzékeltette velünk a nem is könnyű vállalkozást. Mikor pedig leereszkedtünk egy hét múlva a tordai hágón (=Torda- hágón), »hazaérve«, megvásárolta a két tehenet a tovább menőktől, istállóvá alakította az egyik fásszínt, s attól kezdve éveken át hallott (= hallatszott) a szelíd tehénbőgés, szállt az újszerű szénaillat – mély megbotránkozására a Farkas utcai »úri« népeknek. A szükséges széna egy részét maga kaszálta le a Brétfüben, minket megtanított »takarni« – melyet a tanári fizetés pótlására adott át a tanároknak a Kollégium. Így legalább a tejet nem szűköltük az elkövetkező nehéz időkben. A falut (Pócsfalvát) azonban már nem látogathattuk többé tömegesen. Csak az ment le szüretre, akire szükség volt. Legtöbbször anyánk. Aki később ebből a szőlőcskéből rendezte el Apánk sírját."
A közölt mondarészleteket a következő két Ráduly-kötetből vettem: Őseink turulmadara. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. V. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2010. A monda címe: Seprődi találkozása a népdallal (22-23. old.). Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis- Küküllő mentéről. VI. A monda címe: Seprődi János vidám szüretei. Sajtó alatt.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

„Erdmagyar” szokásjogok
Mint minden közösségnek, nekünk is vannak a történelmünk során kialakult, „begyepesedett” társadalmi szokásaink, alapelveink, kiindulópontjaink. Ez az örökségünk magán viseli elért sikereink, valamint elszenvedett vereségeink nyomait egyaránt. A frusztráltnak mondható nemzettudatot főleg az utóbbi évszázad során átélt kudarcok határozzák meg. Elvesztett háborúk, szétszaggatott országrészek, külföldi elnyomás, kisebbségbe rekedt milliók, gazdasági nehézségek, külkapcsolati konfliktusok. Ezek jellemzik a magyar nemzet mai állapotát. Ebben a geopolitikai helyzetben természetesnek tűnhetnek azok a szokásjogi axiómák, amelyek első sorban a konzervativizmus irányába mutatnak, de mégis akadnak olyan személyek, akik elvárnák, hogy a modernizmus jegyében, az erdélyi magyarok is liberálisabb elveket valljanak.
Az újkori nemzetközi egyezmények, a különféle direktívák, valamint a tudatosan felépített eszmerendszerek egy eléggé egyoldalú toleranciát követelnek meg tőlünk. A jogainkról való lemondásra késztetnek. Mások szempontjait kell fontosabbnak tartanunk, mint a sajátjainkat. Megtanítottak a „nagy liberális szellemiség”
jegyében csendben maradni, jól viselkedni, megalkudni. Másfelől pedig, ha a helyzet úgy kívánta, akkor a „nemzeti ügy érdekében” elvtelenül kellett cselekednünk. Mi tagadás, ez utóbbi leckét jól megtanulta közösségünk, hiszen még soha nem szegte meg „tömegesen” az összefogás intelmét. Az erős képviseletért nagy bírsággal, az elveink feladásával kellett megfizetnünk. Sorra megdőltek azok az axiómák, amelyek eddig minket jellemeztek.
Az egyik ilyen példa a bukaresti partnerekhez fűződő egyre szorosabb kapcsolat. Persze a szövetségnek mindenáron élnie kellett a romániai parlamenti képviselet nyújtotta lehetőségekkel, de nem lett volna szabad a Kárpátoktól délre eső területeken zajló sárdobálásba ennyire elmélyülnie, az elvtelen egyezkedéseket felvállalnia, a magyar kormánnyal pedig megannyiszor konfliktusba keverednie. Az erdélyi magyar közösség, ha választania kellene, Budapest és nem Bukarest, valamint az egyenes beszéd és nem a hazugság mellett voksolna. Ezt pedig minden politikai alakulatunknak tiszteletben kellene tartania.
Egy másik axióma az erdélyi magyarok jobboldali politikai beállítottsága. Hiába fáradoznak egyesek ennek a ténynek a megváltoztatásán, eleve kudarcra vannak ítélve. Nyugodtan befeketíthetik a jobboldali erők vezetőit, és jelentéktelennek tekinthetik az általuk képviselt értékeket. Az itteni emberek ettől nem változnak. Bárki, bármit is mondhat a balliberális oldalon. Ez nem egy feltételezés, amit bizonyítani kellene, hanem tény.
Sőt, adott esetben, ha kell, tisztes távolságot tudnak tartani bármilyen politikai alakulattól, nem dőlnek be a provokációknak. Ilyen szempontból Erdély nem követheti az anyaország példáját, ide nem gyűrűzhet be a politikai szegregáció. Itt nem uralkodhat el az a társadalmi betegség, amely az emberek agymosási tüneteit vonná maga után. Itt jobban érvényesül a szabad véleményhez való jog és az emberek egymás iránti tisztelete. Remélhetőleg ezt előbb-utóbb belátják azok is, akik ez ellen dolgoznak.
Ferencz Zsombor, kozpont.ro

Gyulafehérvár hiányzó szobra
Gyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek kiemelten foglalkoznak a város múltjával, és díjazandó módon az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Egy valami azonban még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért.
A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76 000 000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terve. Ez nem csak Közép-Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60 000 RON-ba került – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is.
Gyulafehérvár hiányzó emlékei közül a legfájóbb Cserni Béla (1842–1916) szobrának hiánya.
A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911–ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz).
Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006–ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja.
A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is) számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István – ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba, mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből.
Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson.
Szabadság (Kolozsvár)

Titus Corlăţean és az autonómia: ki sért alapszerződést?
Sajátos érveléssel indított újabb fronton támadást a magyar önrendelkezési törekvések ellen Titus Corlăţean román külügyminiszter a Marosfőn megrendezett román nyári egyetemen.
A bukaresti diplomácia vezetője azzal vádolta meg a magyar kormány tagjait, hogy amikor a romániai magyar autonómiatörekvéseket, a székely önrendelkezést támogató nyilatkozatokat tesznek, megsértik a román–magyar alapszerződésben foglaltakat.
Corlăţean szerint a mindkét fél által elfogadott alapszerződés 15. cikkelye és melléklete azt szögezi le összefoglalva, „hogy kétoldalú kapcsolatokban nem fogadjuk el a kollektív jogokat és az etnikai alapú autonómiákat”.
Külső vagy belső igény az autonómia?
A román külügyminiszter ezzel egyfajta „külső agresszió” áldozataként próbálja beállítani Romániát, minden bizonnyal arra alapozva, hogy – többek között Orbán Viktor magyar kormányfő „illiberális demokráciáról” szóló tusnádfürdői beszéde miatt – Magyarország nemzetközi megítélése jelenleg nem a legjobb, ezért ha „rátolja” az autonómiaigényekért viselt felelősséget Budapestre, azzal sikerül gyengítenie a romániai magyar közösség pozícióit.
Corlăţean azzal próbálja diszkreditálni az autonómiaigényeket, hogy úgy igyekszik beállítani, mintha külső erők szorgalmaznák, nem pedig az ország több mint egymillió polgára igényelné. Ezáltal olyan látszatot kelt, mintha a mindig nyughatatlan Budapest kezdeményezésére romlott volna meg a viszony a két ország között, nem pedig azért, mert Bukarest hallani sem akar a romániai magyar közösség jogbővítési igényeiről.
A román külügy ráadásul a magyar válaszra – miszerint szó sincs az alapszerződés megsértéséről, hiszen épp ez a dokumentum emeli a kisebbségi ügyeket a kétoldalú kérdések közé – a nemzeti kommunista Ceauşescu-érában megszokott, de a jelenlegi kormány által is több ízben használt érvelést alkalmazta, miszerint a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatos témák Románia belügyét képezik.
Holott már a Corlăţean által hivatkozási alapként használt alapszerződés bevezetőjében is az áll, hogy a nemzeti kisebbségek védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének részét képezi, és mint ilyen, a nemzetközi együttműködés tárgya, a szerződő felek elősegítik egymás számára, hogy figyelemmel kísérjék az ebben a cikkben foglaltak megvalósulását.
Nincs szó az autonómia tilalmáról
Bár az alapszerződésnek magyar szempontból nagy hiányossága, hogy nem szerepel benne az autonómia kérdése, sőt az Európa Tanács 1201-es, a kisebbségek védelméről szóló, a szerződéshez mellékletként csatolt ajánlásához román követelésre hozzáfűzték: „a Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik a kollektív jogokra, és nem kötelezi a feleket arra, hogy az említett személyek számára biztosítsák a jogot az etnikai alapú területi autonómia speciális státusára”, az ominózus 15. cikk interneten hozzáférhető változataiban nem történik említés arról, hogy a kétoldalú kapcsolatokban szóba hozni sem lehet az önrendelkezés témáját.
Ezzel szemben többek között azt tartalmazza, hogy „a Szerződő Felek együttműködnek a nemzeti kisebbségek védelme nemzetközi jogi kereteinek továbbfejlesztésében. Egyetértenek abban, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak továbbfejlesztésével kapcsolatos azon nemzetközi dokumentumok rendelkezéseit, amelyekre nézve a jövőben kötelezettséget vállalnak, e Szerződés részeként fogják alkalmazni.”
Vagyis Bukarest egyértelműen elfogadta, hogy a felek kétoldalú, nemzetközi együttműködés keretében foglalkozhatnak a kisebbségek helyzetével. Igaz, a megfogalmazás nem a kisebbségi közösségekről szól, hanem a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének jogairól, ez azonban a legkevésbé sem jelenti a kollektív jogok említésének tilalmát – legalábbis a szövegben tételesen sehol sem áll ilyesmi. Ráadásul az is világos, hogy a kisebbségi egyének kisebbségi jogainak bővítése az egész közösség számára a megmaradás záloga lehet.
A 15. cikk vége a következőképpen hangzik: „Az ebben a cikkben foglalt kötelezettségvállalások egyike sem értelmezhető oly módon, hogy feljogosítana az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel, egyéb nemzetközi jogi kötelezettségekkel vagy a Helsinki Záróokmány és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Párizsi Chartájának rendelkezéseivel ellentétes bárminemű tevékenység folytatására vagy cselekedet végrehajtására, az államok területi integritása elvét is beleértve.”
Előfordulhat, hogy Corlăţean erre a kitételre célzott, amikor az autonómia tilalmára próbált hivatkozni. Csakhogy az önrendelkezés semmilyen nemzetközi egyezményt nem sért, számos európai példa van jól működő és az adott ország egésze, illetve az autonóm területen élő közösség polgárai számára békét és jólétet biztosító területi autonómiára.
Az pedig végképp nem állja meg a helyét, hogy az autonómiatörekvések Románia területi integritására törnének. Az autonómiák Európa-szerte alkotmányos alapon, az illető állam törvényeinek betartásával működnek, szó sincs arról, hogy az önrendelkezés bármilyen módon sértené az illető ország szuverenitását vagy területi egységét.
Emlékezetes, hogy az autonómia ügyét a romániai magyar közösség vitte ki a nemzetközi porondra, amikor különböző szervezetei révén a kisebbségi jogok európai uniós szintű rögzítését kérte, és amikor az Európai Bizottság ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy a kisebbségi ügyek nem közösségi, hanem tagállami hatáskörbe tartoznak, a kisebbségi szervezetek több pert indítottak ellene az Európai Unió bíróságán. A perekbe a felperesek oldalán Magyarország is beszállt, míg az alperes mellett, a kisebbségek ellen többek között Románia is belépett a jogvitába.
Az azonban, hogy Magyarország kiáll a nemzetközi porondon az autonómiatörekvések mellett, távolról sem jelenti azt, hogy az autonómiaigényeket Budapest fogalmazta meg. A magyar kormány több ízben is jelezte: az erdélyi magyar közösség által megfogalmazott igényeket támogatja, nem saját kezdeményezéséről van szó.
A magyar fél feladata – elsősorban a romániai magyar közösség képviselőiről van szó, de a magyar diplomácia aktivitása is fontos – az, hogy nyilvánvalóvá és vitán felülivé tegye a nemzetközi porondon: nem a renitensnek beállítani próbált Budapest által generált nemzetközi konfliktusról van szó, hanem román állampolgárok százezreinek a legitim kisebbségi szervezetek révén a bukaresti központi hatalom felé a törvényes keretek betartásával megfogalmazott igényéről. Az autonómiaigény hangoztatása és támogatása pedig semmiben sem ellentétes a magyar–román alapszerződéssel.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)

Semjén: Budapest kiáll az autonómia mellett
A magyar kormány „teljes mellszélességgel” a külhoni magyarság autonómiatörekvései mögött áll – mondta a nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes a külképviseleti vezetők értekezletén hétfőn Budapesten.
Semjén Zsolt kiemelte: az egyes autonómiakoncepciókat az adott nemzetrésznek, közösségnek kell kidolgoznia, és a magyar kormány azt támogatja, amelyet a közösség a saját megmaradásáért kimunkált. Soha nem követeltek olyat, amire ne lenne példa Európában, vagy ami ne lenne általános. az autonómia a közösség szintjén emberi jognak számít – rögzítette a kormányfő helyettese, aki kijelentette: „ha másoknak jár, nekünk is jár”.
Úgy fogalmazott: a magyar állampolgársági törvény támadhatatlan, nem tartalmaz etnikai aspektust. A törvény semmilyen olyan pontot nem tartalmaz továbbá, amely különbözne a körülöttünk lévő országok gyakorlatától.
A rendezvényen felszólalt Orbán Viktor miniszterelnök is. Leszögezte: Magyarország az egyetlen olyan európai uniós tagállam, amelynek politikai intézményrendszerét – az európai értékek szempontjából – „töviről hegyire” átvilágították – jelentette ki Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn Budapesten, a Külgazdasági és Külügyminisztérium idei külképviselet-vezetői értekezletén.
„Mi, kérem, át vagyunk világítva” – mondta a kormányfő a nagykövetek előtt. Szavai szerint a közös európai értékek szempontjából „pápábbak vagyunk a pápánál”, mert nemcsak teljesen átvilágították Magyarország politikai intézményrendszerét, hanem a kormány ennek során eltűrte a kettős mércét is. A kormányfő az eddigi gazdasági intézkedésekről is beszélt. „Nem az a dolgunk, hogy megvédjük, amit elértünk, hanem az, hogy bemutassák azokat a lehetőségeket, amelyek az elmúlt évek sikereiből fakadnak” – magyarázta.
„S miután elkötöttük magunkat az ideológiai megközelítésű külpolitikától – folytatta –, sokkal nyitottabban tudunk kapcsolatokat építeni olyan államokkal is, amelyek nem a nyugati szövetségi rendszerhez tartoznak.”
Egyértelművé tette egyúttal azt is, hogy Magyarország helye a nyugati szövetségi rendszeren belül nem képezi vita tárgyát, „de a kormány nem követi azt a külpolitikát, amely szerint minden külpolitikai kérdés középpontjába az értékkérdéseket kell állítani”. Megítélése szerint az értékkérdések fontosak – a NATO és az EU is bizonyos mértékig értékközösség –, de ez nem jelenti azt, hogy Magyarországnak úgy kell viszonyulnia a szövetségi rendszerén kívüli országokhoz, hogy mit gondol azok kultúrájáról, politikai intézményrendszeréről, demokráciájáról.
Navracics Tibor külgazdasági és külügyminiszter a rendezvényen kiemelte: a külpolitika három alappontja továbbra is az euroatlanti elkötelezettség, a közép-európai szomszédságpolitika, valamint a nemzetpolitikai elkötelezettség.
Székelyhon.ro

Íróutaztató kétlaki író
Murányi Sándor Olivér székelyudvarhelyi író egy ideje roppant érdekes dologgal foglalkozik: írókat utaztat Erdélyben, és ennek ürügyén író-olvasó találkozók hosszú sorát valósította meg az utóbbi másfél-két esztendőben. Ez a rendezvénysorozat kuriózumnak számít. A “nép”, s amaguk a szerzők is kedvelik ezt a műfajt. Előzményekről, aktuális programokról és tervekről esik szó az alábbi beszélgetésben. Tekintettel a szívélyes, baráti viszonyra, amely általában fennáll köztünk, Murányival tegező formában beszélgettünk.
- Körülbelül két évvel ezelőtt Udvarhely provinciális kultúrájáról esett szó. Éppen itt ittunk a G. Caféban. Félreeső hely, kisváros, de azért mégiscsak történnek “dolgok” nálunk. Hazatérőként te ezt most milyennek látod ezt a helyet?
- Nem a hely számít, hanem az ember – figyelmeztetett apám, amikor egyetemi tanulmányaim után hazaköltöztem szülővárosomba, Udvarhelyre. Nemrég jegyezte meg főszerkesztőm, Mészáros Sándor: rendkívüli esetnek számít, hogy székelyföldi városban ennyi nagy magyar író megfordul. Jelen pillanatban pezsgő kulturális élettel rendelkezik a város, amelyben fontos szerepet kapnak az irodalmi rendezvények. Elértük azt, hogy, ha szerző jön Erdélybe, Udvarhely fontos fellépési állomás számára. Magamról annyit, hogy bármerre tekergek a világban, én azért mindig udvarhelyi maradok.
- Nagy sok író-olvasó találkozót, mini-fesztivált, körutat, “ródsót” szerveztél mostanában. Nem Udvarhely volt az egyetlen állomás, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába, Kolozsvárra is elvitted közben a vendégeidet. Kiket nem hívtál még meg Erdélybe?
- Talán azzal kezdeném, hogy kik mutatkoztak be az általam “székely Agórának” becézett helyi G. Caféban: Barnás Ferenc, Benő Attila, Bodor Ádám, Csaplár Vilmos, Esterházy Péter, Follinus Anna, François Bréda, Kányádi Sándor, Lackfi János, Nagy Koppány Zsolt és Térey János, Pion István, Simon Márton és Závada Péter. A tavalyi évet az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) év végi díjátadó gálájával zártuk
Nem volt még nálunk Závada Pál, Péterfy Gergely, Nádas Péter. Sorolhatnám tovább, hiszen irodalmi Nobel-díjas se volt vendég. Miért ne jöhetne? Mindenki akkora, amekkorát álmodik. Fontosabb azonban, hogy az említett írók-költők között ott van már a második magyar Nobel-díjas, mint lehetőség. Ez izgalmasabb a szervező számára.
- Hogy működik ez az íróutaztatás? Van erre egy minisztériumi projekt? Vagy maga – a köztudottan szegény – Magyar Írószövetség, a Szépírók Társaság, esetleg az E-MIL szervezi?
- Sajnos, minisztériumi projekt nem létezik erre, az írószervezetek támogatnak, az anyagi költségek oroszlánrészét a G. Kulturális Egyesület, valamint a Gondűző Étterem és Szálloda vállalja… Ugyancsak apám tanította: nem panaszkodni kell, hanem dolgozni! Hálával és tisztelettel gondolok a székely vállalkozókra, akiknek fontos, hogy irodalmi élet legyen Székelyudvarhelyen.
- Jössz-mész itt az írókkal, egyszemélyes irodalmi utazási iroda vagy, de mi a helyzet veled, mint prózaíróval? Készül-e az új regény? Netán novellafüzér? Dráma?
- Székely János mondta annak idején: egy író, nagyobb százalékban önmagát meséli el. Egyes szerkesztők szerint a múltról, mások szerint a jelenről kell írni a mai magyar prózában. Mindkettő sikerére bőven van példa. Készülő kötetemben e kettőt próbálom összeilleszteni úgy, hogy felépülhessenek belőle az új regény körvonalai. Hogy sikerül-e, ma még nem tudom. Ennél fontosabb számomra a napi munka.
“Nulla dies sine linea”, avagy: “‘Egy napod se teljen el anélkül, hogy nem húzol a tervedért legalább egyetlen vonalat” – tartja a latin mondás. Milyen szépek az irodalmi szerzőre vonatkozó német kifejezések: Schriftsteller, Dichter! – Szövegépítő. Gondolatsűrítő. Amikor megnyitom laptopomon a Word-ot, el kell tűnniük egy időre számomra az irodalmi esteknek, hogy aztán még nagyobb lelkesedéssel szervezzem meg a soron következőt.
- Információim szerint bölcsészként, kutatóként is ambícióid vannak. Ezeket jegeled? Vagy titokban végzel kutatásokat, s tanulmányokat is írsz?
- Tudományos munkám kissé háttérbe szorult az elmúlt időben. Biztosan neheztel is ezért rám témavezetőm, Dr. Szegedy-Maszák Mihály, de, ahogy befejeztem az új regényt, visszatérek ismét az értekező prózához, befejezem doktori disszertációm, melynek témája: Hermann Hesse természetszimbólumai.
- Tudjuk, hogy most, szombaton ismét vendéget hozol (a beszélgetés augusztus 21-én készült, a tervezett közönségtalálkozó annak rendje-módja szerint le is zajlott – a Szerk.), azonban inkább a terveid érdekelnek. Nem a távlatiak, hanem azok, amelyeket erre az “évadra” tervezel.
- Papp-Für János és Muszka Sándor költők lesznek a vendégeim, ezt követően, augusztus 28-án Jász Attila költő, az Új Forrás folyóirat főszerkesztője lép fel a G. Caféban. Szeptember 18-án Parti Nagy Lajos és Závada Pál lesznek a vendégeim, októberben Kalligramos szerzőtársam, Péterfy Gergely író, aki nagyon közel áll ahhoz, hogy kötete, a Kitömött barbár az év könyve legyen Magyarországon. Őt közös főszerkesztőnk, a már említett Mészáros Sándor mutatja be. De ígéretet kaptam Nádas Pétertől is, hogy eljön városunkba.
- És aztán: hol képzeled el a további életedet? Hazajössz? Vagy másutt szeretnél élni?
- Székelyudvarhely városát végleg soha el nem hagyom. Kétlaki életet szeretnék élni, de nem ennyi szaladgálással, mint most. Télen Budapesten, nyáron a székelyföldi erdőkben, a medvék között. Meggyőződésem, hogy a természetközeliség a huszonegyedik századi irodalomban is aktuális.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Szőcs István: Az irodalom emlékezete – és a történelemé (II.)
Minden nemzetnek megvannak a maga al- vagy fiók-etnikumai, pót-népcsoportjai; ezek gyakran az unokaöcs: „szépséges mákvirág”, vagy a nagybácsi: „vén ütődött” jellegzetességeit viselik, de ugyanilyen gyakori az idillista általánosítás, a „fönn a magas hegytetőn, hangzik a havasi kürt” s hasonlók. Ismertem sok olyan jóhiszemű magyarországi értelmiségit, akiknek képzeletében „a székely” hatgyermekes családapa, a havason rovásírásos pásztorbotjával elűzi a feles számú medvéket, szellemes aforizmákban fejezi ki magát, és mindegyre a Szűz Máriához fohászkodik! Az „új idők” e képen legelőször a „hatgyerekeseket” ritkították meg – bizony a Székelyföld sok vidéken is baranyás egykézés terjedt el –; rovásírásos bot legfennebb a parajdi múzeumban van, s az is hamisítvány; medve még akad a kukák meg a gyümölcsösök körül; ami pedig a Szűz Máriás fohászkodásokat illeti, csak temérdek …-tal adhatók még ma is vissza. Az viszont nem igaz, hogy a székely „soviniszta és elzárkózó”, ez legfennebb egyes színigazgatókra és kultúrfelelősökre lehetett érvényes! Éppen ellenkezőleg! A közismert adomákkal szemben mindenki tud olyan eseteket, mint amelyek velem is meg-megtörténtek, például: este a sötét kézdivásárhelyi utcán megkérdek magyarul valakit, van itt valahol trafik? – és: „pázsiná csélélalta” felelik elemi iskolai reminiszcenciával, mert érzik a kiejtésemen, hogy nem helybéli vagyok. (A román kifejezés értelme: „a másik könyvoldalon”!) A Fekete-tenger partján egy tudományos kutató intézetben négy óra hosszat beszélgettem egy szakemberrel a kontinentális talapzat érdekességeiről, s a búcsúzáskor elárulta, hogy udvarhelyi származású, s ugyanaz a vezetékneve, mint nekem! 1989-ben egy sepsiszentgyörgyi banketten, ahol asztaltársaim csak románul voltak hajlandók csevegni, holott csupa Molnár meg Császár nevűek voltak; ugyanekkor mellém húzódott a brassói román színház egyik művésze s azt duruzsolta a fülembe, hogy ezek a szentgyörgyi magyarok milyen soviniszták, például csak azért hozták létre a magyar színház román tagozatát, hogy a brassói román színház közönségét elcsábítsák, s ezzel gyengítsék színházuk munkájának értelmét! (Azért egyes történelmi pillanatokban hangsúlyozták a magyar nyelv jelentőségét is. Évekkel azelőtt Király Károly volt a megyei párttitkár, utána Nagy Ferdinánd, majd egy Rab nevű, abból a bizonyos zajzoni családból. Érzelgős hangon emlegették, hogy a „Királyság” és a „Nagyság” korszakai után, ím elérkezék a „Rabság ideje”. Viszont, amikor 1989 decemberében a forradalmi hangulatú tömeg behatolt a megyei pártbizottság épületébe, az első titkár felkiáltott: „Jaj, jóemberek! Ne bántsatok!” A helybeliek így viszonozták: „Ne is bántsátok, mert né milyen okos ez! Egy perc alatt megtanult magyarul, de azelőtt évek alatt sem volt képes!” És nem is bántották!) Beke György termékeny és népszerű riporter volt, aki akkoriban minden lapot, folyóiratot teleírt, és 40 év alatt 26 kötete jelent meg, mégis mindég mellőzöttségről panaszkodott; utolsó panasza: a Változás után kiköltözött Budapestre, egyszer csak hallja a nyitott ablakon keresztül a tömbház udvaráról, két szomszédasszonya társalgását: „Mondja csak Mariska, hogy hívják ezt a román írót, aki fölöttem lakik?” Uzoni születésű volt s a székelység ideológusának tekintette magát. (Népszerű is volt, de olyasmikért is, hogy bizonyos kölcsönzött szófordulatokat súlyosan félreérthető módon alkalmazott, s ezt, sok olvasó szellemességnek vélte; pl. Számba venni jó és A miniszoknya sem fenékig tejfel! Voltak azonban komolyabb „szembenézései” is. Középiskolai dolgozatok alapján készült felmérésekben szóvá tette, hogy a végzős osztályok magyar nyelvű dolgozataiból az a megdöbbentő tény derül ki, hogy nyelvezetük szegényesebb, sablonosabb, ízetlenebb, mint a néhány évvel alattuk tanuló osztályoké!)
Nagyon komoran hallgatott eleinte, amikor arról beszéltünk neki, hogy a „székelyei” sok fele nem adják gyerekeiket magyar iskolába, ha nagyvárosba kerülnek; nem olvasnak magyar újságot, nem járnak magyar színházba… Eleinte csak morgott: „A székelyek számára a társadalmi megbecsülés, az elismertség mindég is fontosabb volt, mint bármi más”… „A 19. század végén a székely leesett a fejlődés körhintájáról.” „Székelyföld, Marosvásárhely kivételével, kiesett az urbanizációból, a technikai civilizációból!” „Ha elmegy ma Bukarestbe, Temesvárra, a modern civilizáció, az urbanizációs erő össze van kötve a román nyelvvel!” Igen! – és felemelte a hangját és kezdett kivörösödni: „Az emancipáció a varsági, az atyhai, a kászonaltízi, az oklándi székely számára: a román nyelvvel együtt jelentkezett, ezért nézhetik le?”… És már ordítozott: „Bezzeg, hogy röhögtetek a múltkor, hogy a színi akadémista lányokat fölvitték Bukarestbe tapasztalatcserére, és amikor megkérdeztétek az egyik székely lányt utána, hogy mi jelentette számára a legnagyobb élményt a főváros művészeti életéből, azt felelte: az, hogy az Ambasador szálloda fürdőszobájában két vécé volt, »az egyikbe pisiltünk, a másikba az izénket mostuk«, na ugye, micsoda röhej!... De hogy honnét jöttek ezek, mi van az agysejtjeik mélyén? Te is – fordult felém –, te magad mondtad, milyen nevetségesnek tartottad, ha nagyanyád, amikor még háromszáz éve sincs, hogy igenis hajtott! A lányokat Giraj kán »színi akadémiájára« vitték Bahcsiszerájba, sürgetted, menjenek már valahova, mindég azt felelte: »Minek siessünk, nem hajt a tatár!« Pedig de ott is csak arra tanították őket, mint Vásárhelyen a te művész-pedagógus barátaidat, hogy Hopsza Sári sarokra!... a gyerekek arcába pedig horgot akasztottak és úgy hurcolták őket a rabszolga kereskedők elé!... Mit tudjátok tiii!” Jól van Gyuri, feleltük, mindenki őseinek megvan a maga szörnyű történelme! De a szenvedésen kívül mást is műveltek! Miket építettek máshol! Festettek, utat vágtak! Ott van például a csíksomlyói búcsújáró hely! Háromszáz év nem volt elég ahhoz a székelyeknek, hogy a szeredai letérőtől egy pár kilométernyi tisztességes „zarándok-utat” építsenek a Csíksomlyói Szűz Mária templomáig, s onnét fel a kápolnáig!... Nézd meg máshol, bárhol a világon; az ilyen helyekhez vezető utakat: kapuk, oszlopok, emléktáblák, díszkapuk, fogadalmi oszlopok, padok, lugasok… oszl… Ám Beke arca ekkor már sötétvörös lett és ordított: „Az egyház mért nem gondoskodott róla? A híres nagy papjaitok! Azok azt mondták, ha a csángók Moldova felől azokon a szűk ösvényeken is fel tudnak jönni, akkor a székelynek is legyen jó az a mellékutca, elég széles!” – és felkapta a szerkesztőségi telefon-kagylót és többször hevesen a villára sújtott vele. Beke, sajnos, azóta elment, végleg… S ma, megint írja az újság: Csíkszeredában régizene fesztivál! Ehhez különleges jussuk is van, ottan őrzik a Kájoni-kódexet, a magyar zeneirodalom első nagy monumentumát: háromszázötven évről ezelőttről tartalmaz kortárs nyugati zenét, saját szerzeményeket, gyűjtött népdalokat… És akkor, kérdezzük megrettenve, hogy lehet, hogy noha itt született Kolozsvár környékén, a kalotaszegi Jegenyén, sőt Kájon is errefelé van, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi ötven-hatvan évben Kolozsvár zenehallgató közössége – itt, ahol több ezer magyar diák tanul –, csakis úgy részesülhetett rangos, gazdag műsorú Kájoni-esetben, hogy egy francia – ismétlem: francia! – misszió tartott néhány éve egy Kájoni-estet? Nem a csíkiak és nem is a helyiek, ahol annyi zenei intézmény és annyi ilyesmire váró hallgató létezik? Ezt kellene most valahogy kimagyarázni…

Hálósok, ha találkoznak...
Miről beszélgetnek a barátok, azonos érdeklődésű, egyazon körhöz, csoportosuláshoz tartozó emberek, ha találkoznak? Nyilván arról, ami összehozta, összeköti őket, ami legjobban foglalkoztatja, és ébren tartja az érdeklődésüket. Nos, a katolikus közösségek hálózata ilyen. Az aránylag fiatal, 1990-ben Budapesten alakult egyesületnek sikerült ismertté tennie a nevét, és behálóznia a Kárpát-medencét.
Hogy kiknek a révén, kiknek az elképzelése, törekvése találkozott, kik érezték úgy, hogy szükség van egy szorosabb összefogásra? Azok, akik a katolikus vallásban látják hitéletük kiteljesedését, a keresztény értékek továbbadásának a lehetőségét. Köztük vannak a Partium régióhoz tartozó csoportok, akik az elmúlt héten Temesváron képviseltették magukat egy olyan találkozón, amelyre ráillik a hasznos és kellemes minősítés.
Bálint Klára, a temesvári Háló csoport irányítója, a találkozó szervezője és házigazdája, Konrád Katalin, a Partium Háló Egyesület vezetője, ft. Gyenge Béla, a nagyváradi Szent József plébánia plébánosa, ft. Tóth Attila nagyváradi segédlelkész és a helybeliek, ft. Szilvágyi Zsolt józsefvárosi plébános, ft. Kocsik Zoltán, a Gerhardinum Katolikus Líceum spirituálisa, valamint a kiscsoportos beszélgetéseken résztvevőknek köszönhető a tartalmas, élménygazdag nap megélése.
Az erzsébetvárosi szalvatoriánus rend temploma, amely otthont adott a Háló-találkozónak, méltó keretet biztosított a mindenkit érintő kérdéskörnek. Ugyanis Keresztény nevelés a családban és az iskolában címmel ft. Kocsik Zoltán, a Gerhardinum Líceum lelki vezetője tartott előadást. Soha jobbkor! Hisz küszöbön a tanévnyitás, a gyermekek elindítása, és a család, az egyház, az iskola együttműködése feltételeinek a megteremtése napi feladat, egyik vagy másik nélkül hézagos lenne a nevelés. A szülői példaadás, az iskola egészséges légköre, a hitéletet irányító lelkipásztorok és hitoktatók személyes hozzájárulása együtt szolgálja az emberépítés nemes feladatát, amelyhez felnőni nem is olyan könnyű.
A kiscsoportos beszélgetések során egyéni tapasztalatok, emlékek, javaslatok hangzottak el, és közös ima szentesítette az elhatározást: szövögetni, bogozni kell továbbra is a Hálót, hétköznapokon és ünnepnapokon, akár egyszerű kenderszálból, akár selyemzsinórból, mert a cél közös. Hogy összetartson, megtartson és erősítsen.
Sipos Erzsébet, Nyugati Jelen (Arad)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem – (3.)
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE egy állami felsőoktatási intézmény Marosvásárhelyen. Az egyetem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karából nőtte ki magát 1948-ban. A második bécsi döntést követően Kolozsvárott újraalakult a Ferenc József Tudományegyetem. Az 1944-es kiürítési parancsok és a háborús viszonyok ellenére a tanítás folytatódott az egyetemen és 1945-ben felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel ugyanebben az évben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött az I. Ferdinánd király Tudományegyetem és a kolozsvári klinikákon nem volt elég hely, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre. Ezen a héten, befejezésül még erről az intézményről írunk lapunk olvasóinak.
Bevezetik a kétnyelvű oktatást…
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, melynek rektora dr. Csőgör Lajos lett.
1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya azóta fokozatosan csökkent.
Történelmi visszapillantó: a letartóztatott egyetemi vezető
Amint azt már összeállításban említettünk, az intézmény első rektora tehát Csőgör Lajos volt, aki 1904-ben született. Negyven és negyvennégy között tanársegédként tevékenykedett a kolozsvári Ferenc József Egyetem fogorvosi tanszékén, azonban negyvenkilencben politikai okból letartóztatták. Tíz évvel később azonban rehabilitálták. Ennek nyomán hetvenegyben megkapta a szocialista munka hőse kitüntetést, hetvenkettőben pedig a kiváló orvos címet.
A birtokunkban lévő dokumentumok nem tartalmazzák azt, hogy Csőgör Lajos rektort miért tartóztatták le és zárták börtönbe, azonban ismeretes az a tény, hogy abban az időben gyakoriak voltak az ilyen kirakatperek – ezt támasztja alá az egyetem legkiemelkedőbb tanárának, Miskolczy Dezsőnek a dossziéja is (az irat a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsánál található).
A kommunista rezsim látszatkeltése
Miskolczy Dezső nemzetközi szinten is ismert magyar neurológus volt, aki amerikai és nyugat-európai tudósokkal is tartotta a kapcsolatot. Sorina Buta kapta meg a választ arra, hogy ez miként is volt lehetséges…
A kommunista rezsim azt a látszatot akarta kelteni, hogy tudományok terén nyitott a kommunikációra. Így lehetett fenntartani a külföldi kapcsolatokat, és felnéztek azokra, akik ezekben részt vettek.
Miskolczy pályafutása a szekuritátás dossziéja, és a koholt vádak
A professzor Budapesten végezte tanulmányait, aztán kutatóként dolgozott egy neves madridi intézetben. Harminc és negyven között a szegedi egyetem tanára és tanszékvezetője volt, aztán kinevezték a kolozsvári egyetem ideggyógyászati tanszékének vezetőjévé, ezután a kolozsvári elmegyógyintézet igazgatója lett, majd pedig egyetemi tanárként folytatta pályáját a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol neurológiát és endokrinológiát tanított. Ugyanakkor kitűnő ismerője volt a latin, német, spanyol, olasz és francia nyelveknek, sőt még románul is megtanult.
Tudni kell azonban még azt is, hogy a Magyar-, illetve a Román Népköztársaság között kötött szerződés tette lehetővé, hogy itt taníthasson. Hatvannégyben tért vissza Magyarországra.
A szekuritátés dossziéjában szereplő adatok szerint negyvenkilencben részt vett a marosvásárhelyi egyetem szabotázsakciójában. A leírtakból azonban az nem derül ki, hogy pontosan mit követett el, nyilvánvaló tehát, hogy koholt vádak voltak ezek. Sokak előtt ismeretes az a tény, hogy zavart idők jártak akkor, és sok ilyen „képzelt” összeesküvési kísérletet vélt felfedezni a rendszer.
A román tagozat pedagógusainak itt van lehetőségük arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán…
A hatvanas években megalakult az egyetem román tagozata. Az itt tanító pedagógusok többsége szintén Kolozsvárról érkezett. Ott tanársegédek vagy dolgozatvezetők voltak, Marosvásárhelyen azonban lehetőségük adódott arra, hogy feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán.
De akár pár példával is élhetünk… E tekintetben Liviu Popovici-ot kell megemlíteni, aki ötvenegyben kezdett el tanítani Kolozsváron, hatvanhatban jött Marosvásárhelyre, és talán az egyetem egyik legkiemelkedőbb személyisége lett. Csakis azért említjük az ő nevét, mert az alvásról végzett kutatásai és az epilepszia mechanizmusáról írt tanulmányai az országhatáron kívül is ismertté tették a román ideggyógyász nevét. Így nyolcvannégyben a Francia Akadémia tagjává választották, és számos rangos kitüntetésben volt része nem csak Franciaországban, hanem Prágában és Moszkvában is.
És hadd említsünk meg még egy nevet. Az egyetem másik meghatározó tanára Gheorghe Simu volt, akit az egyik legjelentősebb román patológus szakembernek tartanak. Az ő tanulmányait is számos rangos nyugat-európai onkológiai szaklapok is elismerve publikálták.
Román tanárok, akik magyarul is tanítottak
Megemlítünk még pár nevet. A lentiekben az is ki fog derülni, hogy ezt miért is tesszük… Az orvosi egyetem szemészeti tanszékét Vasile Săbădeanu vezette. Ő a marosvásárhelyi római katolikus líceumban végezte tanulmányait, aztán felkészítő tanárként tevékenykedett a kolozsvári szemészeti klinikán, majd egyetemi tanársegéd lett, és noha Kolozsvárott lehetősége lett volna arra, hogy egyetemi tanári pályát fusson be, áthelyeztette magát a marosvásárhelyi járóbeteg-rendelő mentőszolgálatára, majd pedig a társadalombiztosítási pénztárnál töltött be vezető tisztséget. Negyvenöt és negyvenhat között a marosvásárhelyi kórházban dolgozott szemész főorvosként, és közben tanított is előbb magyar, majd román nyelven.
De az egyetem tanárai között volt Zeno Barbu is. Ő a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, és esetében is kimondottan fontos megjegyezni és leírni, hogy magyarul tanított, sőt mi több: ötvenkettőben írt egy magyar nyelvű tüdőgyógyászati szakkönyvet is. Ötvenegy és nyolcvanöt között a tüdőgyógyászati klinika vezetője volt.
2007-ben az egyetem falaira magyar feliratok kerülnek
1990. márciusában az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek, egyenlő jogokat követelve. A sztrájkhoz később a tanárok is csatlakoztak, de a román hatóságokkal nem tudtak megegyezni. Ezek az események voltak a későbbi fekete március néven elhíresült pogrom kezdetei. Csak 17 évvel a rendszerváltozás után, 2007 áprilisában sikerült elérni, hogy magyar feliratok is kerüljenek az egyetemre. A kommunizmus éveinek szabályszerű numerus claususa után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a román és magyar tannyelvű helyek aránya valamelyest kiegyenlítődjön.
Az egyetem magyar oktatói és a magyar politikai, érdekvédelmi, tudományos és diákszervezetek elszánt küzdelme folytán fokozatosan emelték ugyan a magyar helyek számát, de egészen a kétezres évek végéig a román tannyelvű helyek voltak többségben.
Az orvosi oktatásban az 1989. decemberi forradalom óta tehát voltak bizonyos eredmények – így helyreállították a magyar nyelvű előadásokat az összes diszciplínákon. A jelen feladati körül egy probléma különleges jelentőségű és fontosságú: a diákság és a fiatal orvosok körében kialakult elvándorlási láz fékezése.
1991-ben az intézmény nevét Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem-re módosították. Az egyetem jeles tanárai, diákjai
Benedek Imre, Benedek István, Grépály András, Gyergyay Ferenc Pál, Lőrincz Ernő András, Máthé Ákos, Maros Tibor, Mártha-Papp Ilona, Mártonfi László, Mátyás Mátyás, Miskolczy Dezső, Molnár Vince, Mühlfay László, Nemes László, Sipos Emese, Steinmetz József, Szabó Béla, Szabó Endre, Száva János Zoltán, Székely Károly, Székely Melinda Gyöngyi, Toró Árpád, Tóth Katalin Tünde, Tőkés Béla, Veress Albert – és minden bizonnyal, még nagyon, nagyon sokáig sorolhatnánk. Nagy-Bodó Szilárd
Nagy-Bodó Tibor
Központ
Erdély.ma

1940. augusztus 30. – A második bécsi döntés
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt. Amellett, hogy Magyarország jelentős revíziós sikert ért el, a döntés számos negatív következménnyel is járt, elsősorban abból a szempontból, hogy Magyarország szorosabbra fűzte viszonyát a Berlin–Róma tengellyel.
Románia számára az 1940-es esztendő súlyos válságokat hozott, ugyanis Jugoszlávia kivételével valamennyi szomszédja területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: a Szovjetunió Besszarábiára – a mai Moldovára –, Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni a nyomásnak, így például a Szovjetunió – a Molotov–Ribbentrop-paktum záradékában foglaltak nyomán – 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben, és elérte, hogy augusztus 16-án Szörényváron – Hory András és Valeriu Pop vezetésével – a két állam delegációi tárgyalóasztalhoz üljenek. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult, így a határvitában az utolsó szó Németországot és Olaszországot illette meg.
Hitler kiegyensúlyozott döntést akart, mert el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, hiszen egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Románia tengelyben tartása elsősorban a havasalföldi olajmezők miatt volt fontos, míg Magyarország földrajzi helyzetének köszönhette kedvező alkupozícióját. Ciano gróf olasz külügyminiszter naplójából mindenesetre kitűnik, hogy a kérdés mind neki, mind Ribbentropnak elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom miatt volt érdekes.
II. Károly román király (ur. 1930–1940) és kormánya bízott is a tengelyhatalmak kedvező döntésében, miközben Horthynak és Telekinek szembe kellett néznie a német–olasz bíráskodás számos negatív következményével. Budapesten úgy vélték, akár még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország még inkább elkötelezi magát Hitler irányában. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelem nem is volt alaptalan: erről a magyar delegáció – Teleki és Csáky István külügyminiszter – már augusztus 29-én meggyőződhetett, amikor meglátta a német–magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezetét.
A második bécsi döntés kihirdetésére a Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor került sor. A német–olasz bizottság határozata értelmében Magyarország – keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig – Erdély területéből mintegy 43 ezer négyzetkilométert kapott vissza, melynek 2,4 milliós lakosságából – az 1941-es népszámlálás szerint – 54 százalék, azaz 1,3 millió fő vallotta magát magyarnak. Ez a döntés tehát főként Magyarország számára volt kedvező, nem véletlen, hogy – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – az új határvonalak kihirdetésekor Mihail Manoilescu, Románia külügyminisztere a sokktól el is ájult.
Az első, felvidéki területnyereséget eredményező bécsi döntéshez képest a második kevésbé volt igazságos, de ebben az erdélyi népesedési viszonyok is komoly szerepet játszottak, hiszen a romániai magyarság zöme – a Partium mellett – a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Számottevő különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt – tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták –, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
Magyarországon a második bécsi döntést természetesen kitörő örömmel fogadták, a közvélemény azt igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel a lehetőségét annak, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni; ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 ezer fős magyar kisebbség repatriálását.
Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is: Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. Észak-Erdélybe időközben – 1940 szeptemberében – bevonultak a Magyar Királyi Honvédség egységei, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka.
Tarján M. Tamás, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)