Díj mint isteni gondviselés
A Magyar Művészetért Díjrendszer 33. gáláján díjazzák többek közt Csíki Hajnal marosvásárhelyi színésznőt is. A nemrégiben a Versünnep döntőjében a legjobbak között végzett színésznő Ex Libris-díjat kap pénteken, ugyanakkor tüntetik ki többek közt Böjte atyát is, aki Mátyás király-díjjal lesz gazdagabb.
Az Ex Libris-díj a Magyar Művészetért Díjrendszerbe tartozik, amelyet 1987-ben alapítottak, majd fokozatosan különféle díjakkal bővítettek. A díjat Gubcsi Lajos alapította 2009-ben a világ magyarsága színe-javának, elismerésül történelmünk ápolásáért, jelenünk tiszta magyar kultúrájáért, az új nemzedékek neveléséért, kiemelkedő személyeknek és erős közösségeknek egyaránt. Az alapító mottója szerint a díj eljut oda is, ahova már csak a madár jár. Az Ex Libris-díjat egyaránt adományozzák világhírű zenésznek és építésznek, olimpiai bajnoknak és egyházi közösségnek, falusi tanítónak és történelmi jelentőséget hordozó várnak, táncosoknak és gimnáziumoknak az Úz-völgyétől a Csendes-óceánig.
Előadóművészetből jeleskedik
A Magyar Művészetért Díjrendszer 33. gáláját Budapesten tartják június 13-án, akkor adják át többek közt a Mátyás király-díjat, a Zrínyi Ilona-, az Árpád fejedelem-, valamint a Petőfi Sándor-díjat, a Magyar Művészetért 2014-es kitüntetettjei is akkor kapják meg díjukat, és összesen tizenhat Ex Libris-díj is gazdára talál.
Ezek között van Csíki Hajnal marosvásárhelyi színésznő is, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja. Csíki Hajnal Magyarkirályfalván született 1981-ben, Székelyudvarhelyen tanult a Benedek Elek Tanítóképzőben, majd Marosvásárhelyen végzett a színművészeti egyetemen. Kiemelkedő előadóművészetéről tanúskodik a Hervay Gizella verseiből összeállított műsora, a Vigyázó, benne is különös erővel a költőnő verse tragikus sorsú férjéhez: „Az utolsó levél Szilágyi Domokoshoz”. Idén áprilisban Budapesten, a Versünnep döntőjében a legjobbak között végzett a színésznő: a költészet napján a magyarok által lakott területek 12 legjobb előadóművésze csillogott.
Lehetetlen körülmények közt
Az Ex Libris-díjat a Magyar Művészetért június 13-ai gáláján veszi át Csíki Hajnal is. „Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor azt érzi, hogy a körülmények teljesen ellehetetlenítik a létét, és legszívesebben ő maga is feladná a harcot. És ekkor lép közbe az isteni gondviselés. Én ezt a díjat annak tulajdonítom” – mondja a fiatal színésznő, aki már csak azért is nagy megtiszteltetésnek érzi a díját, mert ugyanakkor tüntetik ki Böjte Csaba ferences rendi szerzetest is. A gyermekmentő munkájáról híres Csaba testvér Mátyás király-díjban részesül, mert mint valamikor nagy királyunk, ő is „álruhában jár és birodalmat épít”.
Szász Cs. Emese. Székelyhon.ro

Az egykori Székelyudvarhely: Szabó Dezső emlékezete
Négy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem.
Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is.
Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig
135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre.
Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába.
Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre.
„...én aztán messzebb áradtam"
Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról.
Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...)
A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról.
Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset.
Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni."
A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott.
Dezső úrfi, a botrányhős
Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár.
Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő.
Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett.
A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve.
Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre
A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket.
Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!"
1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe."
A tragikus vég
Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel.
1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit.
Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget.
A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll.
Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg.
Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik.
A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész.
Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat.
Katona Zoltán
uh.ro/kultúra. Erdély.ma

A kétpólusú, de háromosztatú erdélyi magyar kilátástalanságról (Szász sorspárhuzamokban)
Háromgyermekes családok tapasztalatából tudjuk: valahányszor vita kerekedik két testvér között, az melegében belső körükben lecsendesedik.
A harmadik testvér ugyanis vagy egyik, vagy másik oldalra áll, létrejön a „demokratikus” kétharmados többség, s ezzel a konfliktus rövidre záródik. De az is igaz: nem mindig a családi béke, avagy a szülői szemszögből megítélt legfelsőbb tisztesség javára. Három romániai magyar pártunk legutóbbi szereplését elemezve a fenti példabeszéd juthat eszünkbe, de mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk: az erdélyi magyarság belső indíttatásból lett-e háromosztatú, vagy a köreinkből kitermelődött „izzadmány” (politikusaink zsíros egzisztenciáért folytatott iszapbirkózása) erőszakolja ránk a kényszerzubbonyt? A brit történelem árnyékkorszakából maradt fenn a public(man) or perish – közéleti szereplő (leszel), vagy elvesztél -- életbölcsesség. Én itt sejtem erdélyi magyar „rákbetegségünk” eredendő okát.
Bíró Zsolt MPP-pártelnök legutóbbi nyilatkozatai (Száva Enikő kérdéseire a Duna TV-ben adott mellébeszélési „szökőárak”) azt jelzik, az MPP-nek ugyanvalóst meggyűlt a baja saját „filozófiájával”. (Lásd: A választás szabadsága!) Gyanítható, hogy nem volt más választási szabadsága, mint letérdelni az RMDSZ előtt. Mert miként is szól a román párttörvény? A választások szintjein huzamosan gyengén szereplő párt elveszítheti legitimitását. (Román térfélről ne várjunk támadást, ők kéjelegve figyelik a magyar kakasviadalt, kivárnak.)
Az első nagy kérdéskör így fest: az RMDSZ, amely az MPP megalakulását tűzzel-vassal szabotálta annak idején, mi okból nem kezdeményezte az ellenfél lerobbantását? Megtehette volna! Markó Béla 2007-beli ideges nyilatkozatát – még elnök volt – emlékezetből rekonstruálom. Így fogalmazott: nincs kifogása a másként gondolkodók iránt, de jöjjenek be a Szövetségen belülre, platformként, ne kívülről támadják a magyar egységet! Csakhogy az új pártot kezdeményezők látták vagy épp bőrükön tapasztalták pl. az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, majd a Reform Tömörülés mint RMDSZ-en belüli ellenzéki platformok csapdába ejtettségét, kilátástalanságát. Azóta eltelt hét (gonosz) esztendő, és hogy mi folyik a színfalak mögött, azt már régóta nem kötik az orrunkra. Elemzéseinkben így kénytelenek vagyunk a formállogika módszereire fanyalodni. Nos, a Dâmboviţa partján „leérettségizett” (sőt: doktorált) RMDSZ-t már annál profibb „gruppenhecc”-társaságnak tarthatjuk, semhogy elsőszülött magyar ellenzéki pártját megsemmisítse! Mert akkor a hoppon maradt tömeg átépülhet az EMNP-be! Ezzel az RMDSZ baja gyarapodhat! Hát nem könnyebb a Néppártot úgy lehetetlenné tenni, hogy az MPP-t RMDSZ-„partnerré” csalogatja? Természetesen, ad neki „csontot” is, de tüstént; lásd javaslat az autonómiatervezet közös megszövegezésére-benyújtására – amit rövidesen felrúg –, lobbiígéret ilyen-olyan ügyekben stb. És ha az MPP pártelnöke igazat beszélt a Dunán, hogy az EU-választáson 50 000 polgári szavazattal támogatta az RMDSZ-t, elcsodálkozhatunk: az alapjában RMDSZ-ellenzékiségben fogantatott tömeget milyen maszlaggal sikerült bevezetni Kelemenék udvarába, és Bírót felültetni az „anyósülésre”! A „kincstári” ötlet vajon valóban Kelemenéktől származott-e, avagy Bíró vidékéről? (Ja kérem, ezt a kártyavetőnő ha tudja!) Inkább arra érdemes odafigyelnünk: keletkezett-e véleményfeszültség az MPP-ben a történtek nyomán? Mert volt már „polgárháború” az MPP-ben: amikor Szász Jenőt próbálta megbuktatni saját megosztott-felbosszantott tagsága által, nem kizárt, hogy „trójai falovak” közreműködésével. Ezt a manővert részletesebben megmagyarázom. Az RMDSZ tűzzel-vassal szabotálni próbálta az MPP bejegyzését. Erre Szász Jenő az államelnök közbelépését kérte, sikerrel. És alakultak a vidéki/városi MPP-sejtek. Ekkor kezdődött a sebtében klónozott „polgáriak” tömeges beépítése az újszülött szervezetbe. Hitbuzgón „bábáskodtak” minden tevékenységén, majd hazafelé menet betértek az RMDSZ-be, s letudósították a történteket. Az akciót az RMDSZ bőkezűen revanzsálta! Így vált a polgári mozgolódás már „ab initio” ingó... cégtáblává. A később született EMNP is ugyanígy járt. Példaként egy kisváros nagy eseményét említem – a magyar állampolgárságot ügyintéző Demokrácia Központ avatását –, ahol egyszeriben megjelent az RMDSZ-es polgármester és alpolgármester. Se szó, se beszéd, átvették az ünnepség irányítását, s megragadták a „köldökzsinór” két végét, melyet egy általuk meghívott pap vágott el ünnepélyesen. „Független szalagvágás” címen lépett be a vezércsel a történelembe. De az Európa-polgár díjjal épp Tőkés kezdeményezésére kitüntetett Böjte atyát is sikerült „lenyúlnia” az RMDSZ-nek. Bocsánatot kérek Böjte atyától, de elárulom: az erdélyi értelmiség elképedve szemlélte, amint a Ferenc-rendi szerzetes feláll az RMDSZ tulipános szószékére és javára kampányol. Ennyi erővel – idejében – nem tudta volna a három veszekedő testvért összehozni, legalább ad hoc koalícióba? Rengeteg hasonló huncutságot tudnék felsorolni, de helyszűke miatt összegezzük az elmondottakat! Bár népszerűsége rohamosan csökken, romániai viszonylatban az RMDSZ tűnik politikára legalkalmasabb alakulatunknak, bár ezt csak annak köszönheti, hogy két ellenzéki kistestvére nem tud összefogni. Tulipánista választottjaink magabiztosak, virulensek, gátlástalanok, ha kell, szószegők, mindenre elszántak, és zsebeik tekintetében „sikeresek”. Csupáncsak azt kifogásolhatjuk, hogy következetesen a magyar térfélen és ott is ELLENÜNK működtetik politikusi adottságaikat. Bukarestben messzemenően szolgalelkűek, olyannyira, hogy a magyarság nemzeti becsületét is nevetség tárgyává tették.
Írásom alcímében sorspárhuzamot ígértem. Alább Adolf Meschendörfer brassói szász író 1931-ben megjelent könyvéből idézek (Meschendörfer: Corona – Kós Károly fordítása, Kriterion, Bukarest 1983., 234–239. old.). Száz-egynéhány évvel ezelőtt az autonómiát élvező erdélyi szászok is megbomlottak, polarizálódtak „feketékre” (Budapest és Bécs iránt megalkuvókra) és „zöldekre”, ők voltak az ellenzék, a rebellisek. Burtesch vezetésével Brassóból indult az elégedetlenség. (Figyeljük Burtesch alakját, aki vagyonát áldozta fel az eszméért, nem politizálásból tollasodott meg, mint a mi választottjaink! Figyeljük a korabeli szász papság szerepét a feketék támogatásában a zöldek ellen, és gondolkozzunk el felette!)
* Nagyszeben székváros! Városa a szászok grófjának (az ispánnak, Szászföld legmagasabb méltóságának – Gy. S. megj.), a szász püspöknek, a nemzet legkitűnőbb koponyáinak. (…) A városi nagytemplom ki van világítva. A padok túlzsúfoltak, és mind újabb csoportok tolakodnak be a folyosókra. A karzaton kitűzve álmodnak a régi céhzászlók, a falakról aranyosan, bíborveresen és sötétzölden világítanak az egykori szász grófok és királybírák epitáfiumai. Az emelvényen, a tépett városzászló alatt telepedett le a püspök és a szász gróf, egyetértően, mint két testvér, akiknek együtt kell kormányozniuk népüket. Jobbra tőlük trónolnak székeikben az esperesek és városi papok prémes templomi kabátjukban, balra tőlük az országgyűlési képviselők. (…) A gimnáziumok rektorai a szász polgármesterekkel és szenátorokkal a második sorban foglalnak helyet. És egy lépcsőfokkal mélyebben a városok és vidékek többi választott bizalmi emberei rendezkednek el. Micsoda fejek! Parasztok hosszúra vágott germán hajviselettel, bikanyakú falusbírák hosszú szárú csizmában. A sorok között a különböző települések különböző tájszólásai szállonganak. Egy ajtó kinyílik! Minden szem felpillant. A sekrestyéből a néptanács tizenkét meghatalmazottja lép ki. Reggel óta tanácskoztak. A szebeni városi pap lép az asztalhoz:
– Édes szász testvéreim – üdvözli mindnyájukat honi szász szóval. Szeme könnyes lesz, amikor itt együtt látja őket, reszketve az izgalomtól, borzalmas hallgatásban, s hogy visszaszáll gondolata az ősökre, akik ebben a hatalmas teremben minden évszázadban – milyen gyakran! – újból fel kellett építsék hajlékukat. Hála legyen az úrnak, ezúttal is sikerült. Mind a feketék, mind a zöldek megbízottjai az egység kedvéért engedtek és megegyeztek.
Hallatszott, hogy a tágas templom fellélegzett. (…) Az egyház főügyésze felolvasta az új szabályzatot, mely az összes országgyűlési képviselőket és kerületi választmányokat kötelezi. Az egyház és az iskola állományából egy mákszemnyit sem engednek, ahogy a zöldek követelik. (Templomok és iskolák, a zöldek követelik! – Gy. S. megj.) És az anyanyelvről ezt állapították meg: vedd el egy népnek a nyelvét, és mindenét elvetted! De az egymagunkban vívott vad harcot, mely a feketék szerint csupán erőnknek haszontalan pocsékolása, be kell szüntetni. A szebeni várospap éles tekintete a brassóiakat kémleli. Melyik fogja közülük az ő művét megtámadni? A mi Reguneschünkre nézek. Forr benne az indulat. Összeszorított öklére mereszti a szemét: mit mondjon majd otthon, Brassóban? Ott volt ő is a sekrestyében, aláírt ő is.
Ekkor szólásra jelentkezik valaki. (...) Burtesch az, a mi zöldjeink főnöke. Megszürkülve, odvas törzs, kiben a szenvedélyek mint falánk tűz dühöngtek. Mindenki tudja, hogy tönkrement, egész vagyonát a zöld mozgalomnak áldozta fel. Mit akarhat még?
– Éljen Burtesch! – rikkantott egy hang.
Felrezzent. Ez a hang Brassóból jött! És biztosan, megfontoltan kezdett beszédéhez: -- Hány száz esztendeig védelmeztük testünkkel falainkat törökök, tatárok, a vajdák, a császáriak és saját fejedelmeink ellen? Akkoriban nem voltunk tunyák. Ma pedig, amikor az ellenség falaink között, a mi fekete képviselőink Budapestre utaznak, és ott zárt ajtók megett tárgyalnak bizalmasaikkal. Ezeket a sötétségben kiérlelt gyümölcsöket kapjuk aztán mi, hogy együk meg, és ezek mindig keserűek: lemondás, veszteség, lépésről lépésre való hátrálás sok esztendőn át. Mi lesz ennek a vége?
Az elnök válaszadásra emelkedett. Szeme szikrázott. Most tehát itt van előtte a brassói gyújtogató, az átkozott farkas, aki társaival a szebeni nyájba is kétszer betört, egyházközségét izgalomba hozta és felkavarta.
– Mit értek el a zöldek? Éberekké és minden nemzeti problémánk iránt fogékonnyá tettek minket. Köszönet nekik ezért. De egyúttal lerombolták egységünket, legerősebb fegyverünket évszázadokon át. Becsülettel meghalni csak egy ember tud. Egy nép másképp hal meg. Gyógyíthatatlan betegség pusztítja el, egyik tagja a másik után elhal, elveszíti belső fenntartó erejét, hitét magában és jövendőjében, s miután mások megbecsülését régen elvesztette, elmorzsolódik, széthull, porrá lesz. Ez értelmes beszéd volt. Mégis... Burtesch, a vén katona megint felállt. Szinte támolygott az első lépcsőig. Ott megállt, és még egyszer szembenézett népével.
− Mi, zöldek sohasem gondoltunk arra, hogy vajon rendben van-e a magunk szénája, a népünké volt minden gondunk. Tunya béke jobban pusztít, mint kegyetlen harc! Testvéreim, aki a néppel tart, az velem együtt kivonul ebből a málladozó épületből! De magunkkal elvisszük innen a szász jogot is! És felvetette a fejét, és kiegyenesedve ment a keskeny utcán végig, amely megnyílott előtte. Egyetlen ember sem követte.
* Tehát: ...egyetlen ember sem követte! És rövidesen – mert váratlan fejleményeket hoztak a világháborúk – mi lett a vége a sorozatos szász megalkuvásnak? Ami akkor Szebenben történt, mai napig befolyással bír a mi megbűnhődött székely múltunkra-jövendőnkre is. De az a mozzanat is, amikor a nyugatnémetek „megvásárolták”, kimentették a szászokat Romániából. Szerintem Kövér László budapesti politikusunk is hibázott, amikor Szász Jenőt „kimentette” az MPP-ből. Punktum! Ideje a vitának!
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hol van a mi lelkünk? (Olvasólámpa)
„NEM TUDOM, MIÉRT HAGYTUK ELVESZNI ERDÉLYT.
ATTÓL TARTOK, NEM VOLT RÁ SZÜKSÉGÜNK.”
Vida Gábor Marosvásárhelyen élő, 46 esztendős írót idén két ízben is kitüntették prózaírói munkájáért, januárban Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, e héten meg a Romániai Írók Szövetsége héttagú kurtóriuma ítélte oda a tavalyi év egyik prózadíját Ahol az ő lelke című regényéért. Lövétei Lázár László a regény Székelyföldben való közlésének első méltatója és szerkesztő-gazdája szellemesen morfondírozik a könyv eredeti címének – A visszairány – nehézkes voltán, s hogy a könyv megjelenésével alcíme is – Kis Erdély-regény – odalett. De idézzük az aggodalmaskodó szerkesztőt:
A cím körüli „műhelytitkok” persze nem tartoznak az olvasóra, nem is hozakodtam volna elő velük, ha utólag nem lett volna egy kis lelkifurdalásom a rábeszélésért: elolvastam ugyanis az ÉS-ben Károlyi Csaba kritikáját a regényről, ahol Károlyi leginkább Vida címválasztását kifogásolja, mondván, hogy a cím legyen egyszerű és könnyen megjegyezhető, mondjuk olyan, mint a Bovaryné. Nekem viszont továbbra is nagyon tetszik az új cím, és ha sarokba szorítanának, akkor én is egy Flaubert-regény címével tudnék takarózni: Vida regényének címe ugyanolyan talányos – mondanám –, mint az Érzelmek iskolája, és ugyanúgy lefedi a teljes regényt, mint emez. „A cím lefedi a teljes regényt” – mondtam az imént, és most újra felhívnám a figyelmet az állításban szereplő jelző fontosságára! Miről is van szó? Első olvasásra még túl soknak tűnt a regény. („Mintha Vida mindent bele akarna zsúfolni, amit momentán a világról tud” – mondtam szerkesztőségbeli kollégáimnak, hogy ne csak áradozzak a regényről.) Nem egészen értettem például, hogy miért küldi el a szerző Werner Lukácsot, a regény főszereplőjét Afrikába (itt tölti Werner Lukács az I. világháború négy évét), illetve hogy miért utaztatja le a háború után Galacra, a román megszállás alatt Budapesten megismert fiatal román katonatiszt, Théophil Savin apjához. Az új cím viszont képes sokkal élesebb megvilágításba helyezni a dolgokat, mint a korábbi. Vegyük például a hosszú afrikai kitérőt: „…amikor sebláztól és maláriától gyötörve haldokolt Afrika színpompás ege alatt, egy öreg maszáj azt mondta a többieknek, akik már le is mondtak az életéről, hogy: nem halhat meg a fiatalember, nincs itt az ő lelke” (143. o.). Ugye, hogy az új cím még a lusta olvasó figyelmét is képes a helyes irányba terelni?
Sokkal érdekesebb viszont a Théophil Savin-szál. Az új cím nyitotta távlatok nélkül ez a szál nem lenne több olcsó töltelékszövegnél (ti. hogy egyedül Théophil Savin adhat alibit Werner Lukács számára arra nézvést, hogy nem ő ölte meg az ószeres Steiner Ignácot). Micsoda bugyuta detektívhistória ez egy ilyen jó regényben? Az új cím viszont megmagyarázza a galaci utazást is. Arról van ugyanis szó, hogy Théophil Savin katonai kiküldetésben Párizsba megy, ahonnan nem akar hazajönni: „…nem akar hazajönni, és nem ad életjelt magáról, nem tart senkivel kapcsolatot, belépett egy titkos szektába, amelyik a világ sorsát hivatott újragondolni” (299. o.). Werner Lukácsnak tehát azzal kell szembesülnie Galacon, hogy nemcsak ő nem tudja, hol van az ő lelke, hanem Théophil Savin sem! Pedig Nagy-Románia létrejöttével épp az imént valósult meg a románok „évszázados álma”! Még egy megnagyobbodott ország sem elég egy fiatalembernek, hogy a lelke otthonra találjon? Lehet, hogy nem is igazi román az a Théophil Savin? Stb. (Kíváncsi vagyok, hogy a regény román fordításának milyen sikere lenne a „széles” román olvasótömegeknél…) Maradva még egy kicsit a címnél: a végén minden jóra fordul – az öreg Werner Sándor is megtalálja lelke nyugalmát (igaz, a fiatalokkal ellentétben ő már korábban is tudta, mit akar: „nem akar hányódni és tekeregni többet, a hazát keresi, az otthont, a biztost, a valamit” – 208. o.); Werner Lukács is „megérkezik” Kolozsvárra („Mióta 1914. február végén felszállt az öreggel a pesti gyorsra, állandóan haza akar menni, vagy csak vissza, eltelt azóta kilenc évnél is több, és bár nem biztos, hogy meg fog érkezni valaha, igen, haza akar menni” – 307. o.); egyedül Daniel Klaudia, Lukács szerelme túl fiatal még ahhoz, hogy hazafelé vágyakozzék. Reméljük, egy következő Vida-regényben már ő is megérzi a hazafelé vezető irányt.
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Magvető, 2013. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őszintén Székelyföldről
200. ünnepi Székelyföld lapszám
Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is megismerhették közelebbről az olvasók a Székelyföld kulturális folyóirat kétszázadik megjelenése alkalmával kiadott jubileumi lapszámot. Lövétei Lázár László főszerkesztő pénteken este a Bulgakov irodalmi kávéházba várta a lap rajongóit a folyóirat több állandó szerzőjének – Benkő Levente újságíró-történész, Demeter M. Attila filozófus, Egyed Emese költő, irodalomtörténész, Egyed Péter író, filozófus, Király László költő, író, valamint Xantus Boróka kritikus – társaságában.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Kiürült a polgári demokrácia
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS kolozsvári születésű, Budapesten élő filozófussal legutóbb 2012 telén beszélgettünk, azóta Magyarország, Románia, Európa túl van néhány választáson, az eredmények pedig behatóbb elemzésre várnak. A kontinens helyzetéről, a magyar-magyar kapcsolatokról, a baloldal lehetőségeiről Kustán Magyari Attila kérdezte.
Legutóbbi, a HVG-ben megjelent Nyugat-Európa új niggerei című írásában a Nyugatról kialakult képpel megy szembe, mondván, nem is olyan toleráns és liberális Európa másik része. Mi történt a Nyugattal?
Az állami elitek mostanáig szemben álltak a jelenséggel, az intolerancia lehetett reakciója a lumpen, meg kispolgári elemeknek, de az állam a maga racionalizmusával és időnként idegesítő jóindulatával megpróbálta ellensúlyozni ezeket. Most viszont kiderült, ezt nem kell többé tennie, a korlátlan bevándorlás nem igazán kedvez a tőke érdekeinek, tekintve, hogy ha innen el lehet menni a nagyobb bérekért, akkor hosszú távon nem lehet alacsonyan tartani azokat Kelet-Európában. Azok a baloldali erők ugyanakkor, amelyek ellenállhattak volna, antikapitalistává kellett volna válniuk, ezt nem tették meg. Helyette morális érveket sorakoztattak fel, amelyek nélkül persze még rosszabb lenne a helyzet, de ez nem volt elégséges. Ha annyit mondunk csak, hogy csúnya dolog a rasszizmus, de azt nem, hogy egyenlő béreket Európában, akkor mit mondtunk?
Miként értelmezhető az az erős és merev identitásgyártási tendencia, amely az utóbbi években Európa-szerte tapasztalható?
A gazdasági szempontból szükségtelen lakosság, amely a kapitalizmus szerint hulladék, egészen a hetvenes évekig integrálva volt az állam segítségével, ma ez nem így van. Ahhoz, hogy az egyenlőtlenséget a modernség előtti szintekre újra fel lehessen építeni, ahhoz morál kell, ezért azt mondják, hogy az alacsonyabb rendű fajták lusták, nem vesznek részt a munkában, ami az ő hibájuk. Hogy ennek mi az oka, azt megtalálják az etnikai és faji jellegekben, ezáltal a társadalom újramoralizálása történik: visszatérnek az erénytanok, mint a szorgalom, a sikeresség, a vagyonosság, a sokak által szeretett, „lájkolt” ember dicsérete. Ennek köszönhető, hogy a bevándorlástól megrémült populáció azt kezdi mondani, ez a magatartás érthető, jogos és – ami újdonság, hogy – morális. A legföltűnőbb, hogy az áldozatok is elfogadják ezt: a szélsőjobb előretörése oda kellett volna vezessen, hogy a bukaresti francia és brit követség előtt tömegek tüntetnek, ehelyett azt mondják az emberek, „biztosan vannak köztünk potyalesők, meg hát sok a cigány is…”
Mit gondol a PSD legutóbbi kampányáról, amelynek szlogenje a „büszke vagyok románságomra” volt? Papíron mégiscsak baloldali pártról beszélünk, van aki szerint Romániában az ideológiát felülírja a nemzeti büszkeség, mások szerint ez éppen az ideológia hiányát jelzi.
Oly mértékben kényszerül önkorlátozásra a politikum, hogy még egy magát baloldalinak tartó párt is kénytelen nacionalista hangokat hallatni. A PSD a mai viszonyok között balközépnek számít, jobbra a magyarországi baloldaltól, de ezek a nagy néppártok az uralkodó osztály pártjai, árnyalatnyi különbségekkel. A szlogenjük egy hagyományos, demokratikus nacionalizmus jele, amitől nem kell különösebben félni. Megjegyzem, a zsidóknak az egykori Magyarországról való deportálásáról egyetlen tisztességes megemlékezés történt: Kolozsváron, a nemrég felállított holokauszt-emlékmű kapcsán. Tekintettel arra, hogy ez a magyarság részvételével történt, az is elmondható, ezzel a magyarság becsülete meg van mentve.
Milyen jövőt vizionál a következő évekre a magyarországi és külhoni magyar kapcsolatokat illetően, tekintve, hogy a Fidesz láthatóan hosszabb távon kormányon marad?
A Fidesz tetteit nem pusztán lelkiismeretlen számítások határozzák meg, a magyar nacionalizmus hagyományos beállítottságáról van szó, amelynek középpontjában Trianon áll. A baj az, hogy ebben a korban, amikor hittételnek számít, hogy a különböző kultúrájú, fajtájú népességek nem tudnak együtt élni, és nem is helyes az együttélés, ez erőteljesen kihat a magyarországi politikára. Ukrajna kapcsán Orbán Viktor azt mondja, etnikai autonómiát kell létrehozni a magyaroknak – miközben a problémát is az okozza, hogy az orosz kisebbség is saját államot akar –, Tusnádon, tehát egy idegen állam felségterületén, mint a magyar nemzet vezetője beszél arról, mik a Magyar kormány elképzelései azon a területen. Maga a dolog hallatlan, de tükrözi azt, hogy ő valóban úgy gondolja, nem egyszerűen a magyar állampolgárok miniszterelnöke, hanem a magyar etnikumúaké. Felmerül az a kérdés is így, hogy mi a helyzet a nem magyar etnikumú magyar állampolgárokkal?
Egy interetnikus, transzilvanista pártnak volna esélye megszületni és megerősödni?
Késő. Ezt 90’ tavaszán kellett volna létrehozni. Bizonyára lesznek még olyan politikai szervezetek és mozgalmak, amelyekben románok és magyarok is részt vesznek, de aligha lesznek a régi arisztokratikus liberalizmus szellemében transzilvanisták.
Egy nemrég megjelent írásában úgy fogalmaz, Románia Magyarországhoz képest szabad és haladó állam. Milyen szempontok szerint?
Ez nyilván ironikus mondat volt, de az elmondható, hogy Romániában például nincs cenzúra, míg Magyarországon van. Én az utóbbi hat évben egyetlen alkalommal beszéltem magyarul köztelevízióban, a román televízió magyar adásában. Az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy otthon megszólalhassak a közszolgálati médiában. Románia gazdaságilag fejlődik – igaz, hogy nyomorúságos alapról –, ugyanakkor elképesztő kulturális fejlődésen ment át, gondoljunk arra, hogy a román film világmárka, míg Magyarországon masszív, politikailag motivált elbocsátások vannak.
Azt gyakran elmondja, hogy a polgári demokráciának annyi, de miért?
A rendszer fundamentumai, mint a jogegyenlőség, a széleskörű részvétel, az intézményekbe vetett bizalom, az intézményeken keresztül gyakorolt békés reformmozgalmak elfogynak. A politikai szervezetek kiürültek, de a legkonkrétabb érdekképviseleti szerveződések sem működnek – miért nincsenek szakszervezetek? A politikának valamikor jellemzője volt, hogy a vezetőktől számonkérhettük a szavaikkal nem egyező tetteiket, ehhez képest – bár rossz véleményem van az előző rendszerről – ha akkor elkövettek valami szörnyűséget, hamarabb lett következménye. Mindenki azt gondolja, hogy a jelenlegi struktúrák rosszak, alternatíva nem látszik, ennek folytán az emberek egyszerűen csak eltűrik a politikai államot úgy, hogy senki nem szereti, tiszteli, vagy hatékonynak, morálisan elfogadhatónak tartja azt.
Az egyik fő kritika, hogy az antikapitalista baloldal sem kínál konkrét megoldásokat. Így van ez?
A kérdés a bolsevizmus hagyományának erejét mutatja tekintettel arra, hogy a kapitalizmus utáni rendszer kiterjesztését egy politikai-hatalmi aktusnak tekinti. Nem tartom Lenint ostobának, sőt – bár az általa létrehozott rendszerrel nem rokonszenvezem –, de ő és társai azt gondolták, ez pusztán hatalmi kérdés. Ha azt mondjuk, hogy a természetes szükségletek kielégítése is csak a kapitalista államon keresztül valósítható meg, akkor természetesen nincs válasz: annak a társadalomnak, amelynek például vízművekre van szüksége, azon kell gondolkodnia, hogyan építi újjá a technológia után a szükségletek kielégítésének a közvetlen, pénz által nem közvetített, technika által csak minimálisan közvetített módját. Erre a szó klasszikus értelmében vett válaszok – kit kell megválasztani, lelőni, leváltani, kit kell Kossuth-díjasnak megválasztani – nem válaszok. Ha tehát a konkrét válasznak csak a polgári társadalom keretein belül elképzelhető válaszok számítanak, akkor az egésznek nincs értelme. Világossá válik, hogy a magántulajdon alapú gazdasági rendszert, az ezt védelmező államot megette a fene. Az irracionális, hogy az emberek mikor érzik a türelmük végét, de az elnyomás nem tartható a végtelenségig. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Alkalmazott víziók: Nagyváradon a PKE képzőműszeti tanszékének jubileumi kiállítása
Június 26-án, csütörtökön 17 órától a Moszkva Kávézónak is helyet adó Sonnenfeld palotában nyílik meg a Partiumi Keresztény Egyetem (Képzőművészeti Tanszék) hallgatóinak jubileumi kiállítása, amely tavaly debutált a budapesti Magyar Alkotóművészek Házában.
A kiállítás célja, hogy megmutassa a világnak a Nagyváradon immár tizedik éve folyó képzőművészeti oktatás eredményét, színvonalát, ezzel is reflektálva arra a nem elhanyagolandó tényre, hogy Erdélyben magas szintű képzőművészeti oktatás folyik magyar nyelven. A PKE Képzőművészeti szakán főleg alkalmazott művészeti feladatköröket érintenek, tágan értelmezve azokat. A megvalósítás során a kortárs vizuális kommunikációban fellelhető összes eszközt felhasználják.
A kiállítás az Alkalmazott víziók koncepció köré épül, egyféle pragmatikus jövőkép az erdélyi huszonévesektől. A kiválasztott munkák között találhatunk grafikákat, digitális nyomatokat, installációkat és videó projekciókat is.
Az alkotások tematika szerint kerültek csoportosításra. Az érintett területek között megtalálható a szociális témakör, a digitális kategória, a mesteri képzésben résztvevő diákok munkáiból készült plakátok, de lesz könyvgrafika és csomagolástervezés is, illetve az erdélyi termékek megismertetésére készült kampányokat is bemutatnak. Külön kategóriát szántak azoknak a grafikáknak, szitanyomatoknak, amelyeket a szentendrei alkotótáborban, az elmúlt öt év alatt készítettek a fiatalok a Szentendrei Grafikai Műhely keretében. A kiállítás Budapest után Erdélyt is bejárta, hiszen Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is bemutatták már. Nagyváradon, az oktatás helyszínén most először lesz megtekinthető a kiállítás. erdon.ro

Magyar tükör
Továbbra is nagy a tolongás a baloldalon, noha teljesen világos, hogy a jelenleg érvényben lévő választási törvény szerint a baloldali pártoknak csak együtt lehet némi esélyük, közös jelölteket kellene állítaniuk. Erre egyelőre semmi esély nincs.
* Folytatódik az MSZP-tagság lemorzsolódása. Tóbiás József, a jelenleg esélyes pártelnök mindenesetre optimista. „Nem lehet lenyelni az MSZP-t – állította egy hét végi nyilatkozatában. – A pártban hihetetlenül erős az életösztön.” * Viszont arról is beszélt, hogy őket nem jellemzi kizárólagosság, de világosan látszik, hogy a három baloldali párt ugyanazokért a szavazókért küzd. * Folyamatos viszont a szocialista párt tagságának átigazolása a Demokratikus Koalícióba. Hét végén Gyurcsány Ferenc pártelnök már arról beszélt, hogy a DK célja kormányzóképes erővé válni. (?) Mint mondta, azért harcolnak, hogy képesek legyenek arra, hogy más demokratikus erőkkel együtt 2018-tól – vagy „ha úgy hozza a sors”, akár már korábban is – kormányozzák az országot. * Nem késett a reprezentatív válasz sem, a Fidesz szerint a volt és csődöt csődre halmozó szocialista miniszterelnök egyszerűen képtelen megérteni, hogy a magyaroknak elegük van belőle, nem kívánják vissza a Gyurcsány-korszakot, amikor megkezdődött az ország elszegényedése és eladósodása. „Gyurcsány nemcsak az országot tette tönkre, hanem a baloldalt is, most is, mint eddig, csak uszítani és hergelni tud!” – áll a Fidesz közleményében. * A politikai uborkaszezon másik két visszatérő témája Tarlós István budapesti főpolgármester és Lázár János kancelláriaminiszter egyre élesedő vitája. Miután Lázár magához vonta a fővárosi beruházásokat, kijelentette: egyelőre nem kerül sor a katasztrofális állapotban lévő 3-as metró felújítására. Tarlós tehát nemcsak esetleges újraválasztásáért küzd, hanem pozíciója is szemlátomást gyengül. Sok cinikus elemző mindezt egyszerű kommunikációs fogásnak tartja, Lázár a végén meghátrál, s ezzel előnyhöz juttatja az őszi főpolgármester-választásokon Tarlóst. Magyarország, tudjuk, a fantasztikusabbnál fantasztikusabb szcenáriók országa is. * Horváth Csaba, az MSZP főpolgármester-jelöltje – akiről Gyurcsány Ferenc néhány napja kijelentette, nem ő lesz a baloldal közös jelöltje –, élesen támadta Tarlóst a metrófelújítások elmaradása miatt. Kijelentette: a főváros a legnagyobb befizető, legalább annyit követelhetne Tarlós István is, hogy visszakapják a Budapest zavartalan működtetéséhez szükséges milliárdokat. * Amióta a miskolci városvezetés tervbe vette a gettók, a cigánytelepek elköltöztetését falura, nagy a harc. Sokan – nem is elfogulatlanul – rasszista lépésnek tartják a költöztetést, deportálásról beszélnek, noha azt mindenki elismeri, hogy a nyomortelepeken a helyzet tarthatatlan.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kántor Lajos
VÁLASZ DEMÉNY PÉTERNEK
Apák, anyák, fiúk, lányok – unokák
Önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Kedves Péter, három nappal a sétatéri színház emeleti előcsarnokában lezajlott beszélgetés után (Te ugyan nem voltál ott, de szövegedből kihallani vélem Könczei Csilla általa nemzedéki szempontúnak mondott vádjait), a világbajnokság jobb mérkőzéseit nézve, egy kis szünetet tartva, nem állom meg, hogy válasz nélkül hagyjam kiáltványodat. Fiaim jó pár évvel idősebbek nálad, most érettségizett legnagyobb unokám a napokban töltötte a húszat, így hát gondolkodom, magamra vegyem-e a megszólítást, vagyis az általad elmarasztalt apákhoz soroljam-e magam, vagy vállaljam a nagyapai szerepet. Úgy gondolom, mindkettőt vállalhatom, és így vitázom veled, miközben bizonyos dolgokban egyetértünk.
A fő kérdés az, amit Te az „elkenés szenvedélye”-ként nevezel meg, Csilla a színházi vitában „összezárásról”, lényegében a szőnyeg alá seprésről beszélt. A kérdés felvetését olyan fontosnak tartom, hogy a nagyobb nyilvánosságot vállalom, noha időm (és kedvem) nemigen egyeztethető a facebookoló szokásokkal.
Visszaemlékszem az ötvenes évek végi, hatvanasok eleji – akkor nem a kereszténységre meg a nemzeti szempontokra hivatkozó – hivatalos elvárásokra, Korunk-szerkesztőségi meg az Utunk külső munkatársaként írt szövegeimre (nem mindegyiket sorolhatom ide, nyilván) meg az akkori vitákra, Forrás-nemzedék előtti és első Forrás korabeli összemenésekre. Ha emlékezetem meg nem csal – az 1961-től követhető szekus megfigyelési dossziéim igazolják vissza, bizony még barátaim rólam írt jelentései is –, nem éppen „tájba simuló”, az elkenés szenvedélyétől áthatott ifjúként tartottak számon. (Bretter Gyurit, akit emlegetsz, már nem hívhatom tanúnak. De egykori barátját, nekem volt főnökömet, Rácz Győzőt sem, pedig szintén tanúskodhatna, ahogy tanúskodott is ellenem, például amikor 1987-ben a fő pártelvtársak ki akartak rúgni a Korunktól. Mellesleg az első ilyen nyílt szándék 1962-ből való. (Erre is vannak utalások a besúgói jelentésekben.) Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy engem mentesíts az apákat érintő vádjaid alól, Illyés Gyulának (és utolsó könyve címében Gyimesi Évának) igaza van, a „mindenki szem a láncban” igazsága fájdalmasan érvényes – legfeljebb azt tenném hozzá, hogy ez nem csupán a régmúltra érvényes, hanem mai országokra és rendszerekre ugyanúgy! Mert önámítás – a miénk is az volt –, hogy vannak bűntelen nemzedékek.
Az „apák” közt tűnik fel kiáltványodban Szabédi László neve. Valahogy úgy fogalmazol, hogy ők, az apák mintha az áldozatvállalás, vagyis az öngyilkosság miatt tisztelték volna Szabédit. Aztán írsz „szabédizés”-ről is (hasonlót szegény Gyimesi Évától hallottam, Budapest és Kolozsvár közt a vonaton vitatkoztunk, ő sokallta a Szabédi Napok sorozatát).
Hát én azt tanácsolom neked, Péter, ha még ebben az évben nagy Szabédi-válogatásunk megjelenik (versek, próza, napló mellett levelekkel), olvasd el figyelmesen. Azt gondolom, nem marad kétely benned, hogy Szabédi volt egyike azon elődöknek, akik nem ismerték az „elkenés szenvedélyét”, igazi vitatkozó volt, politikában is, magyarság-szemléletben is – barátait sem kímélte. Persze, ő is megalkudott, erről írta a Mórokat Székely János. Kitűnő a dráma, még ha közvetlenül Szabédira vonatkoztatva nem minden igaz.
Ide kapcsolódik az erdélyiség, az erdélyi magyarság, a magyarság kérdése. (Valószínűnek tartom, hogy az én Konglomerátomat nem volt időd elolvasni, mellesleg ez a könyv nem csupán a címét kölcsönözte Szabéditól. Akit igenis tanáromnak mondok ma is, ahogy ezt mondta Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár önmagáról.) Általánosítani itt is nagy hiba. Ennek kifejtése már nem fér be ebbe a levélbe. És itt nem Erdély és a Szabédi ifjúkori naplójában emlegetett Kismagyar viszonyára utalok. Hanem a lassan évszázados reális traumára visszamenő Trianon-szindromára, állandó hivatkozásunkra, mentegetőzésünkre, és az általam ugyanebbe a gondolkodásmódba illeszthetőnek vélt büszkeség-forrásunkra, az „aranycsapatra”, az én ifjúságomban még valóságosan (a távolból) megélt 6:3-ra. Ez nem külön erdélyi, ez összmagyar – és összefüggő – magyar betegség. A holland-spanyol meg az olasz-angol és a német-portugál meccs után gondolj a mai, jelenleg épp Pintér Attila összeállította magyar válogatottra. Ebben a vonatkozásban én is intéznék kiáltványt – talán veled egyetértésben – nem feltétlenül az apákhoz, hanem minden magyarokhoz. A józanság jegyében.
Mert a legfontosabb volna nem siránkozni, nem büszkélkedni, másokat lenézni, hanem önmagunkba nézni és a körülöttünk lévő világra figyelni. Transindex.ro

Sipos Zoltán
PÁLYÁZAT NÉLKÜL
Három év alatt 2,6 millió eurót toltak be a székelyföldi sajtótrösztbe
Magyarországi, állami nagyvállalatok adományaiból építi romániai vállalkozását a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány.
Az utóbbi három évben bő 800 millió forinttal, mai árfolyamon számolva mintegy 2,6 millió euróval finanszírozta a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány azt az Udvarhelyi Híradó Kft.-t, mely több székelyföldi városban ad ki napilapot, illetve működtet internetes portált.
Korábbi, az EMNP finanszírozásáról szóló anyagunkban már megírtuk, hogy a Szerencsejáték Zrt. bőkezű adományban részesítette a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítványt. Jelen anyagunk annyiban jelent újdonságot, hogy közöljük az alapítvány összes támogatóját, illetve a támogatások kedvezményezettjeit. Az Erdélyben és kisebb mértékben Felvidéken elosztásra kerülő pénz magyarországi, állami tulajdonban levő nagyvállalatoktól, többek között a Magyar Villamos Művek Zrt.-től, a Paksi Atomerőmű Zrt.-től valamint a Szerencsejáték Zrt.-től érkezik – derül ki a Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány közhasznúsági jelentéseiből.
Több, kisebb médiaorgánum a támogatottak között
Az utóbbi évek legfőbb támogatottja az Udvarhelyi Híradó Kft.: a pénz mintegy felét ez a vállalkozás kapta. A támogatottak között megtaláljuk még a tavaly indult foter.ro portált kiadó Erdélyi Médiatér Egyesületet, valamint a Háromszék napilap kiadóját, a H-Press Kft.-t. Előbbi 14 millió forintot (45 ezer euró), utóbbi viszont 10 millió forintot (32 ezer euró) kapott.
A támogatottak között szerepel még a Hungarom Média (a Krónika volt tulajdonosa) és a Kalauz SRL (az Erdélyi Napló volt kiadója). Megtalálunk még egy sor felvidéki kiadót, illetve civil szervezetet is a listán.
2010 2011 2012 2013
Udvarhelyi Híradó SRL na 235165 311500 263000
Krónika (Hungarom Média) na 65000 6000 4000
Erdélyi Médiatér Egyesület na 0 0 14471
Kaluz Kft. na 3650 0 0
H-Press Kft. na 6000 0 10000
Pro Civis Polgári Társulás na 0 5846 10654
Danubius Kiadóvállalat na 0 1200 0
Vox Juventae Polgári Társulás na 0 1500 0
Mediaimpress sro na 0 0 39000
Pritom International na 0 0 2500
Összesen (ezer Ft) na 309815 326046 343625
A támogatottak (ezer forintban)
A pénz nagy része saját magánvállalkozására megy
A mellékelt táblázatból azonban kitűnik, az utóbbi három évben a támogatások oroszlánrésze az Udvarhelyi Híradó Kft.-hez került. Magyarországi jogászok szerint legalábbis felveti a törvénytelenség gyanúját az a gyakorlat, hogy egy magyarországi alapítvány saját tulajdonában álló magánvállalkozást támogat.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény előírja, hogy az alapítványok alapító okiratainak kötelező elemei közt szerepelniük kell a vagyon felhasználásáról szóló kitételeknek.
Határon túli magyar sajtótevékenységet támogat
A Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány 2010-ben lett megalapítva a Magyar Nemzet kiadója, a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. kezdeményezésére, célja a „határon túli magyar sajtótevékenység támogatása”.
Az alapítványnak honlapja nincs, és nem tudunk arról, hogy valaha nyilvános pályázatot hirdettek volna a határon túli magyar sajtótermékek számára.
Az egyik beszámolóban mindenesetre az áll, hogy az „Alapítvány alapvető, stratégiai célja a támogatásban résztvevő, illetve megvásárolt lapok illetve internetes honlapok megmaradása, illetve önfenntartóvá válása. Alapítványunk elsősorban a határon túli, magyar nyelven folytatott sajtótevékenységeknek, sajtószervezeteknek, ilyen tevékenységet folytató újságíróknak nyújt támogatást. A támogatási kérelmek elbírálása, illetve a támogatások odaítélése a Kuratórium feladata.” Az alapítvány kuratóriumi elnöke az a Dr. Korda Éva Judit, aki 2005 és 2007 között a Hír TV-t működtető Hír TV Műsorszolgáltató és Hirdetésszervező Zrt. vezérigazgatója volt, székhelye pedig Budapesten, a Bíró Lajos utca 23. alatt található – ugyanott, ahol az egykori Krónika-tulajdonos Hungarom Média Kft. székhelye is volt.
Az alapítvány alapítása (2010.12.11) után mintegy két héttel (2010.12.27) 250 millió forintos (800 ezer euró) adományban részesül a Szerencsejáték Zrt. jóvoltából. 2011 nyarán aztán 90 százalékos tulajdonrészt szerez az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben (10 százalék tulajdonrész a BAP Agency Kft. birtokában van).
Ugyanebben az évben szerez részesedést a Krónika mögött álló Hungarom Média Kft.-ben, illetve az Erdélyi Naplót kiadó Kalauz Kft.-ben (mindkét cég felszámolás alatt jelenleg). A tulajdonosi részesedést jelentő befektetés könyv szerinti értéke ebben az évben 282 millió forint (900 ezer euró), a beszámoló azonban nem részletezi, hogy egy-egy cég megvásárlására mennyit költöttek.
Jelenleg a Krónikát és az Erdélyi Naplót az Udvarhelyi Híradó Kft. jelenteti meg, négy regionális (Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap, a Gyergyói Hírlap) lap mellett. A kiadóhoz tartozik még a Szekelyhon.ro hírportál is.
A pénzügyminisztérium honlapján közzétett adatok szerint a cég nettó üzleti forgalma 10 millió lej (2,2 millió euró) volt 2013-ban. Nettó profitja 11 ezer lej (2600 euró), adósságállománya 3,7 millió lejre (850 ezer euró) rúgott. Transindex.ro

Nemzeti emléknap és a magyar szabadság napja
Az Országgyűlés 2001. május 8-án elfogadta az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról szóló koalíciós előterjesztést, amely június 19-ét, az utolsó szovjet katona távozásának emlékére nemzeti emléknappá, június utolsó szombatját pedig – amely az idén június 28-ára esik – a magyar szabadság napjává nyilvánította. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának háttéranyaga:
1991. június 30-án fejeződött be hivatalosan a szovjet csapatok kivonása Magyarországról. 1944. március 19. óta először nem állomásozott idegen katona magyar földön, az ország visszanyerte önállóságát. Az 1990. március 10-én Moszkvában megkötött magyar-szovjet kormányközi egyezmény 1991. június 30-át rögzítette a kivonulás befejezéseként, a szovjet alakulatok távozása azonban a tervezettnél két héttel hamarabb megtörtént.
A hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoport 1990 márciusában kezdte meg kivonulását az országból. A felszereléseket, harcászati eszközöket és a lebontott laktanyák épületelemeit a záhonyi átrakó-pályaudvaron létesített katonai rakodóbázison tették át a magyar szerelvényekből a szovjet vagonokba. A több mint egy évig tartó művelet során a szovjet fél végig tartotta a „menetrendet": a katonák naponta egy-egy szerelvényt indítottak útnak az akkori Szovjetunió közeli és távoli vidékeire. A személyi állomány kivonása ezzel párhuzamosan zajlott. A szovjet katonákat hazaszállító első katonavonat, amely a Veszprém megyében szolgálatot teljesítő harckocsiezred egy gépesített lövész zászlóalját vitte a Szovjetunióba, 1990. március 13-án hagyta el Magyarország területét. A következő 15 hónapban másfélezer, katonákat és eszközöket szállító szerelvény távozott az országból. A hatalmas mennyiségű eszköz és ember szállítása nagy munkát, de jelentős árbevételt is hozott a MÁV-nak.
Az 1991. június 16-án elinduló utolsó katonavonat a felszámolt rakodóbázisok felszereléseit vitte magával. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonuló Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 1 perckor a záhony-csapi hídnál lépte át a magyar határt.
A csapatkivonás lebonyolítását a vele kapcsolatos pénzügyi elszámolás hosszú, nehéz tárgyalássorozata kísérte. Végül egy olyan „nulla megoldás” született, amelyben a felek kölcsönösen lemondtak egymással szembeni követeléseikről, azaz egyenlőségjelet tettek a szovjet csapatok által hátrahagyott vagyon és az általuk okozott károk nagysága között. Erről 1991. december elején Moszkvában szóbeli egyezség született, majd 1992. november 11-én Budapesten írásbeli megegyezés jött létre Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök között.
Az emlékezés, az ünnep alkalmából a fővárosban és országszerte rendezvényeket tartanak, többek között átadják a Magyar Szabadságért díjat, amelyet a Magyar Szabadság Napja Alapítvány 2000-ben alapított. Az elismerést olyanoknak adják át, akik az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben hozzájárultak Magyarország függetlenségéhez, önállóságához, a magyarság megmaradását szolgáló alkotások létrehozásához. Idén június 19-én Jókai Anna kétszeres Kossuth-díjas író veheti át Gödöllőn a kitüntetést.
MTI. Erdély.ma

Erdélyi magyar régészet: múlt és jövő
Vincze Zoltán neves kolozsvári tudománytörténész legújabb könyvét (A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla korszakban 1899–1919. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2014, 812 old.) nemrég mutatta be az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége. A könyv több évtizedes munka gyümölcse, amely nemcsak a kolozsvári értelmiségi elit egyik legnevesebb tagjának, Pósta Bélának az iskolateremtő munkásságát, hanem a jelenlegi erdélyi magyar régészeti iskola jövőjét is mérlegre teszi. Súlyos könyv, rejtett kérdésekkel.
Pósta Béla régész, a kolozsvári egyetemen 1899-ben megalakított régészeti tanszék egyetemi tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményének, Érem- és Régiségtárának igazgatója.
A könyv szó szerint súlyos, hiszen a maga 812 oldalával, kiváló minőségű, keményfedeles kötésével és nehéz lapjaival igazi kuriózumnak számít a szakirodalmi könyvkiadásban. A szerző az egykori Bolyai Egyetem hallgatójaként olyan tanároktól lelt Klió csókjára, mint Ferenczi István régészprofesszor, Szabó György klasszika-filológus vagy a korszellem tragédiáját megtestesítő Szabédi László író, műfordító. Örökségük nyoma fellelhető Vincze Zoltán könyvében is, amelynek legfőbb célja a múltba tekintés, az elődök előtti tisztelet példák felmutatásával erősebb alapokra helyezze a mai erdélyi magyar régészeti iskolát. Ezt a szándékot jelzi a könyvben megjelenő, Buday Árpád által összefoglalt Pósta Béla-arckép is, amely az őt követő generáció tisztelgése az iskolateremtő tudós, muzeológus, kultúrdiplomata előtt. Vincze Zoltán már az előszóban megjegyzi: a neves tudósra vonatkozó, sokáig elfeledett vagy az Erdélyi Történelmi Múzeumban porosodó dokumentumok összegyűjtése és nem azok kritikai elemzése, megítélése volt a szándéka.
A könyv részletesen foglalkozik a kecskeméti születésű, majd Budapesten az ország addig egyetlen igazi Múzeumában, a Nemzetiben munkára talált tudós életével, szárnypróbálgatásaival és szakmai fejlődésével. Hiteles, következetesen idézett dokumentumokkal és gigászi horderejű, levéltári munkáról tanúskodó kutatási eredményeket felsorakoztatva a szerző Posta Béla első ásatásait is felidézi a korai, 1892–1896 közötti időszakból. Szabadság (Kolozsvár)

Az EMT tényfeltáró bizottságot javasol az erdélyi magyar egyházi ingatlanok ügyében
Tényfeltáró bizottság létrehozását javasolja az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) az erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása céljából - jelentette be Lomnici Zoltán, az EMT elnöke pénteken Budapesten, Tőkés László európai parlamenti képviselővel közösen tartott sajtótájékoztatóján.
A tekintélyes egyházi vezetőkből és jogászokból álló bizottság feltárná a vagyon-visszaszolgáltatási eljárás jogsértő elemeit és javaslatot dolgozna ki, hogy a román és szlovák állam milyen módon lenne kényszeríthető az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására, amelyet mindkét ország az uniós csatlakozásakor kötelezettségként vállalt, mégsem teljesít. A bizottság vezetőjének Tőkés László püspököt kérték fel.
Lomnici Zoltán azt mondta, Magyarország eddig a jó viszonyt szem előtt tartva, kellő óvatossággal vetette fel a kérdést, azonban "jogsértések esetében nincs pardon". A jogsértések elleni küzdelem, például tényfeltáró bizottsággal, "mindannyiunk kötelezettsége" - fogalmazott.
Az EMT elnöke azt mondta: Románia nemcsak a lelkiismereti és vallásszabadságot sérti azzal, hogy nem teljesíti vállalt kötelezettségét és nem adja vissza az elkobzott ingatlanokat, a román kormány igazi célja a magyarság ellehetetlenítése.
Hozzátette, néhány évtized alatt félmillióval csökkent a romániai magyarok száma, és az, hogy hallható még magyar szó Erdélyben, az egyházi közösségeknek köszönhető, és Románia is tudja, hogy az egyházak a magyarság megtartó bázisát jelentik, ezért késlekednek az ingatlanok visszaszolgáltatásával.
Felhívta a figyelmet arra, hogy Románia nemzetközi nyomásra fogadta el 2001-ben a restitúciós törvényt az elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásáról, de a kérelmek kevesebb mint felét vizsgálták meg. Az erdélyi református egyházkerület esetében például a 835 elkobzott ingatlanból a kérelmek csupán 36 százalékát vizsgálták meg, és a kérelmek jelentős részét vagy elutasították vagy a visszaadásról szóló határozatot az önkormányzat megtámadta, és ezzel "húzzák az eljárásokat".
A sajtótájékoztatón Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő emlékeztetett: az Európa Tanács (ET) rasszizmussal és intoleranciával foglalkozó szakértői bizottsága (ECRI) a kommunizmus idején államosított egyházi és (nemzeti/etnikai) közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának helyhatósági hátráltatását is szóvá tette legutóbbi, június elején közzétett jelentésében. A jelentés azt ajánlja: Bukarest központi koordinációval lendítse ki a holtpontról a restitúció ügyét.
A képviselő az ET-jelentéssel kapcsolatban úgy fogalmazott, elégedettek, mert "szinte előzménytelen" az az érdeklődés és az a fair, elvszerű magatartás, amit az ET és szakbizottsága tanúsított a kérdés vizsgálatakor.
Egy felmérésre hivatkozva Tőkés László arról beszélt: a magyar történelmi egyházak 25 év alatt tulajdonaiknak csak a felét vehették birtokba, használatba az ingatlanok egyharmada került.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a román fél kitér a kötelezettség teljesítése elő, 2010-2013 között "gyakorlatilag leállt a visszaszolgáltatás folyamata", 2008-2012 között mindössze kétszer ülésezett a restitúciós bizottság, és csak akkor gyorsult fel némileg a visszaszolgáltatás, amikor az ET-be, a NATO-ba illetve az EU-ba vették fel Romániát.
A román hatalom arra játszik, hogy húzza-halassza a kérdést, lehetőleg olyan állapotot akar, amelyben nem lesz kinek visszaszolgáltatni a vagyont - mondta.
A politikus szerint fel kell hívni a figyelmet "erre a botrányos ügyre" az Európai Parlamentben is, és fel kell kérni az illetékes nemzetközi hatóságokat, hogy folytassák az ügy "monitorizálását" és fokozott mértékben gyakoroljanak nyomást Romániára, ami - mint fogalmazott - macska-egér játékot folytat a nemzetközi intézményekkel, miközben odahaza elnyomásban tartja a kisebbségeket. Tőkés László ebben a munkában számít a többi kisebbség szolidaritására.
A képviselő örömét fejezte ki, hogy a Fidesz-KDNP EP-listájáról felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyar képviselő is bejutott az EP-be és jelezte azt is, reméli, az EP következő ciklusában áttörést érnek el a kisebbségek ügyében. MTI

Tényfeltáró bizottságot állítanának fel az egyházi ingatlanok ügyében
Tényfeltáró bizottság létrehozását javasolja az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) az erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása céljából – jelentette be Lomnici Zoltán, az EMT elnöke pénteken Budapesten, Tőkés László európai parlamenti képviselővel közösen tartott sajtótájékoztatóján. A tekintélyes egyházi vezetőkből és jogászokból álló bizottság feltárná a vagyon-visszaszolgáltatási eljárás jogsértő elemeit és javaslatot dolgozna ki, hogy a román és szlovák állam milyen módon lenne kényszeríthető az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására, amelyet mindkét ország az uniós csatlakozásakor kötelezettségként vállalt, mégsem teljesít. A bizottság vezetőjének Tőkés László püspököt kérték fel.
Lomnici Zoltán azt mondta, Magyarország eddig a jó viszonyt szem előtt tartva, kellő óvatossággal vetette fel a kérdést, azonban „jogsértések esetében nincs pardon”. A jogsértések elleni küzdelem, például tényfeltáró bizottsággal, „mindannyiunk kötelezettsége” – fogalmazott.
Az EMT elnöke azt mondta: Románia nemcsak a lelkiismereti és vallásszabadságot sérti azzal, hogy nem teljesíti vállalt kötelezettségét és nem adja vissza az elkobzott ingatlanokat, a román kormány igazi célja a magyarság ellehetetlenítése.
Hozzátette, néhány évtized alatt félmillióval csökkent a romániai magyarok száma, és az, hogy hallható még magyar szó Erdélyben, az egyházi közösségeknek köszönhető, és Románia is tudja, hogy az egyházak a magyarság megtartó bázisát jelentik, ezért késlekednek az ingatlanok visszaszolgáltatásával. Felhívta a figyelmet arra, hogy Románia nemzetközi nyomásra fogadta el 2001-ben a restitúciós törvényt az elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatásáról, de a kérelmek kevesebb mint felét vizsgálták meg. Az erdélyi református egyházkerület esetében például a 835 elkobzott ingatlanból a kérelmek csupán 36 százalékát vizsgálták meg, és a kérelmek jelentős részét vagy elutasították vagy a visszaadásról szóló határozatot az önkormányzat megtámadta, és ezzel „húzzák az eljárásokat”.
A sajtótájékoztatón Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő emlékeztetett: az Európa Tanács (ET) rasszizmussal és intoleranciával foglalkozó szakértői bizottsága (ECRI) a kommunizmus idején államosított egyházi és (nemzeti/etnikai) közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásának helyhatósági hátráltatását is szóvá tette legutóbbi, június elején közzétett jelentésében. A jelentés azt ajánlja: Bukarest központi koordinációval lendítse ki a holtpontról a restitúció ügyét.
A képviselő az ET-jelentéssel kapcsolatban úgy fogalmazott, elégedettek, mert „szinte előzménytelen” az az érdeklődés és az a fair, elvszerű magatartás, amit az ET és szakbizottsága tanúsított a kérdés vizsgálatakor.
Egy felmérésre hivatkozva Tőkés László arról beszélt: a magyar történelmi egyházak 25 év alatt tulajdonaiknak csak a felét vehették birtokba, használatba az ingatlanok egyharmada került.
Felhívta a figyelmet arra, hogy a román fél kitér a kötelezettség teljesítése elől, 2010–2013 között „gyakorlatilag leállt a visszaszolgáltatás folyamata”, 2008–2012 között mindössze kétszer ülésezett a restitúciós bizottság, és csak akkor gyorsult fel némileg a visszaszolgáltatás, amikor az ET-be, a NATO-ba illetve az EU-ba vették fel Romániát.
A román hatalom arra játszik, hogy húzza-halassza a kérdést, lehetőleg olyan állapotot akar, amelyben nem lesz kinek visszaszolgáltatni a vagyont – mondta.
A politikus szerint fel kell hívni a figyelmet „erre a botrányos ügyre” az Európai Parlamentben is, és fel kell kérni az illetékes nemzetközi hatóságokat, hogy folytassák az ügy „monitorizálását” és fokozott mértékben gyakoroljanak nyomást Romániára, ami – mint fogalmazott – macska-egér játékot folytat a nemzetközi intézményekkel, miközben odahaza elnyomásban tartja a kisebbségeket. Tőkés László ebben a munkában számít a többi kisebbség szolidaritására.
MTI. Erdély.ma

Átadták az idei Sütő András-emlékdíjakat
A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalban tegnap átadták a 2014-es Sütő András- emlékdíjakat. A Sass Szilárd önkormányzati képviselő kezdeményezésére Budapest XI. kerülete által alapított emlékdíjat idén Bíró Melinda, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, valamint Orbán Zsófia, a Tudor Vladimirescu Általános Iskola tanulója vette át.
Budapest XI. kerülete, illetve Újbuda Önkormányzata idén is pénzjutalmat ajánlott fel a határon túli testvértelepülések diákjainak – így marosvásárhelyieknek is –, akik a magyar nyelv művelése terén kiváló teljesítményt nyújtottak. Az adományozók és Marosvásárhely önkormányzata, valamint a Maros megyei tanfelügyelőség a diákok négyévi teljesítményét vette alapul a 2012- ben létrehozott Sütő András-emlékdíj odaítélésekor, pontosabban a tanulók helyi, városi, megyei valamint országos és nemzetközi tantárgyversenyeken, vetélkedőkön elért eredményeit.
A díjátadáson jelen levő Csegzi Sándor polgármesteri tanácsos, a testvérvárosi kapcsolatok kiépítéséért, ápolásáért felelős volt alpolgármester elmondta, a mindig év elején meghirdetett emlékdíjjal bátorítani szeretnék a diákokat az anyanyelven való tanulásra, ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy a Bolyai Farkas Líceum tanulójával egy lakótelepi általános iskola diákja osztozzon a százezer forintos pénzjutalomban.
A Sütő András-emlékdíjat a szülők, magyartanárok jelenlétében Sass Szilárd adta át Bíró Melindának és Orbán Zsófiának, gratulált a diákokat felkészítő Soós Katalin és Barabás Anna magyar szakos tanároknak, Boczog Szabolcsnak, a Tudor Vladimirescu általános iskola aligazgatójának.
Rövid felszólalásában Sass Szilárd az emlékdíj alapításának körülményeiről, az önkormányzatokkal való együttműködésről beszélt, hangsúlyozva, a díj ars poeticája "a magyar nyelv megmaradása, tehetséggondozás, a nagy tiszteletnek örvendő tanár/elismert személyiség emlékének megőrzése, a testvértelepülések/iskolák közötti kapcsolatok ápolása". Benedek Elek gondolataival zárta beszédét: "Az állam nyelvét meg kell tanulni, és édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni!"
Mindkét diáklány 8. osztályos, akik 5. osztályos koruktól következetesen részt vesznek a magyar tantárgyversenyeken, a Mikes Kelemen országos anyanyelvi vetélkedőn, és ezeken kiemelkedő eredményeket értek el. "Büszkék vagyunk Zsófiára, kellemes meglepetés volt a díj elnyerése iskolánk tanulója által. Ez jelzésértékű is, bizonyítja, hogy egy lakótelepi két tannyelvű iskolában is minőségi oktatás folyhat, vannak kiemelkedő eredményeket elérő diákok" – nyilatkozta lapunknak Boczog Szabolcs aligazgató.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Gazda József Magyar Örökség-díjas
A magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséért odaítélhető Magyar Örökség Díjat kapott Gazda József kovásznai tanár, közíró, művelődésszervező. Az elismerést évente négyszer adják át, szombaton már hetvenötödik alkalommal került erre sor Budapesten.
A Magyar Örökség és Európa Egyesület ezúttal hét kiemelkedő teljesítményt jutalmazott: Faragó Laura előadó-művészetéért, Jónyer István sporttevékenységéért, a kárpátaljai Popovics Béla kultúrtörténeti, a délvidéki Matuska Márton tényfeltáró munkásságáért, Losonczi Áron a fényáteresztő beton szabadalmának megvédéséért részesült a díjban, de a Hamerli család pécsi kesztyűje is kiérdemelte. Gazda József művészeti, szociográfiai és közírói életművével szolgált rá az elismerésre: Halász Péter népművelő, néprajzkutató laudációja szerint mondhatni minden lehetséges műfajban kereste és igen sokban meg is találta a szolgálat lehetőségét: „Váltott fegyverekkel és váltott lovakkal törekszik a magyar örökség védelmére és átélésére”. Az 1936-ban Kézdivásárhelyen született, a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd a Bolyai Tudományegyetemen diplomázott tanár 1964-től a kovásznai líceumban oktatott, és méltatója szerint azok közé tartozik, akik „nem hivatalnokként dolgoznak, és nem elsősorban kenyérkereső foglalkozásnak tekintik a tanárságot”, és „a legnehezebb körülmények között is megtalálják a módját, hogy vállalt közösségükért dolgozhassanak.” Diákjaival 1975-től évente Erdély-szerte bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot, az 1970-es években (többedmagával) megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a IX. osztályok számára.
Művészeti és művészettörténeti írásaiban az erdélyi magyar alkotók megismertetésére törekedett, a szociológia területén pedig új műfajt teremtett: beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu, a moldvai csángók, de a Kárpát-medencében szétszabdalt és a nagyvilágban szétszóródott magyarok sorsát. Ő szervezi az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Egyesület évenkénti tudományos konferenciáját, ahol eddig már 498 előadás hangzott el – méltatták a háromszéki közéleti személyiség tevékenységét.
Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetépítő korszak következik?
Értékvesztett világunk egyik sajátos jelensége, hogy sokan lebecsülik a szimbolikus politikát, a szimbolikus térben megvívott harcok jelentőségét. Ami azért helytelen, mert nincs annál fontosabb, mint az, hogy milyen értékeket, milyen identitás-kapaszkodókat, milyen azonosulási mintákat tudunk továbbadni a felnövekvő generációknak. Ezeréves európai történelmünk alatt 1918-ig az elit minden hibájával együtt szerves volt a fejlődésünk, a nemzet megannyi válságot le tudott küzdeni.
Az 1918-ban hatalomra került szabadkőműves kommandó azonban leszerelte a hadsereget, midőn az országot három oldalról fenyegette katonai veszély, szinte biztatta az ellenséges csapatokat, hogy jöjjenek minél mélyebbre a magyar területre azzal, hogy előrejelezte: nem fognak fegyvert szegezni a betolakodókra, majd átadta a kormánybotot a kommunistáknak, akik 133 napos rémuralmukkal elérték, hogy az 1919-ben Budapestet is elfoglaló román csapatokat kezdetben felszabadítókként üdvözölte a magyar lakosság.
Hiába jelezte gróf Bethlen Miklós a román félnek azt, hogy Magyarország szisztematikus kirablásával elszalasztja a románság a két nép történelmi megbékélésének lehetőségét, a románoknak a jószomszédi viszonynál fontosabb volt a zabrálás, s az, hogy minél nagyobbat harapjanak Magyarországból. Mindennek dacára 1945 után Károlyi Mihálynak és Kun Bélának a politikai öröksége vált mintává, s ez sajnos 1989 után sem változott meg gyökeresen. Ma sem jár azonnali periferizálódással, ha valaki a magyar történelem legnagyobb kártevőjének, Károlyi Mihálynak a követője, s láss csodát, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség fel is vállalja e minősíthetetlen nemzetáruló politikai hagyatékát.
Ezért is volt rendkívül fontos, hogy a Kossuth térről eltűnjön az országvesztő hazaáruló szobra, s az is, hogy Tisza István szobra visszakerüljön a Kossuth térre.
Szobrának felavatásán pedig maga Orbán Viktor mutatott rá a lényegre: „a nagy lehetőségek, nagy tettek, nagy elődök, nagy elszánások miért ne adódhatnának össze egy nemzetegyesítő korszakká? Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?”
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Közösségteremtő értelmiségi
Gazda József rangos elismerésben részesült
A nemzeti értékek felmutatása, mentése, népszerűsítése és gazdagítása érdekében kifejtett, áldozatos, értékes és kitartó munkájáért Magyar Örökség-díjban részesítették Gazda József közismert kovásznai tanárt. A díjazottakat Budapesten, a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonát képező Pesti Vigadó dísztermében méltatták, ugyanott adták át a díszokleveleket is szombaton.
A bírálóbizottság elnökének, dr. Hámori József neurobiológusnak, agykutatónak az ünnepséget megnyitó szavai után a háromszéki pedagógus másodikként vehette át a rangos elismerést, melynek odaítélése által neve és művészeti, szociográfiai, valamint közírói életműve bekerült a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumának Aranykönyvébe.
Gazda József kezdetben Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től pedig a kovásznai líceumban tanított, innen vonult nyugalomba 34 évi tanári szolgálat után. Nem csupán tanárember volt, s nemcsak az iskola, illetve a kollégium falai között végezte oktató és nevelő munkáját, hanem íróként, művelődésszervezőként, szociográfusként és művészettörténészként is. Diákokból álló művészegyüttesével 1975-től járta Erdélyt, és évente bemutatott egy-egy Tamási Áron-színdarabot.
Több szerzőtársával az 1970-es években megírta az első rendszeres magyar irodalmi tankönyvet a líceumok I. osztálya számára. Művészeti és művészettörténeti írásaiban, tanulmányaiban az erdélyi, főképpen a székely alkotók világának, illetve a romániai magyar képzőművészek körében érvényesülő művészeti irányzatoknak a jobb megismerésére és megismertetésére törekedett.
Dél- és Nyugat-Európában, majd a Közel-Keleten tett tanulmányútjai, s az ezek nyomán készült útinaplók egy fölkészült tanárember szemével láttatják a felkeresett tájak művészetét, történelmét, jelenét, beléjük foglalt személyes élményei pedig érdekfeszítővé teszik ezeket. A szociológia területén úgy valósította meg a hagyományok, a magyar örökség őrzését, megörökítését és felmutatását, hogy beszélgetésekkel tárta föl és mutatta be a hagyományos erdélyi falu életét, illetve a moldvai csángómagyarok sorsát. Több földrész félszáz országában gyűjtött anyagot a nagyvilágban szétszóródott magyarság sorsáról. Az általa létrehozott kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület évenként tart tudományos értekezletet, eddig már 498 előadás hangzott el a Kőrösi Csoma Sándor értékrendjének fonalára fűzött témákból.
A kitüntetett méltatását elvégző dr. Halász Péter népművelő és néprajzkutató a következő szavakkal fejezte be értékelését: „Gazda József azonban nem az erdélyi magyarság identitásáért folytatott küzdelem magányos harcosa. Elődjei, társai és követői vannak! Kérem önöket is, engedjék magukban megfogalmazódni, megérlelődni azt a meggyőződést, hogy Gazda József Magyar Örökség-díjában benne van a kovásznai iskolák, a székelyföldi művészek – elsősorban Olosz Ella –, a moldvai csángómagyarok és Kőrösi Csoma Sándor magyar örökséget jelentő, magyar örökséget őrző és gyarapító munkásságának elismerése is.”
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ambrus Attila: Úgymond, hadd legyen PER?
Van, aki alapvetésnek tartja. Van, aki az RMDSZ bűnbeesési pillanatának.
1993. júliusában a kormányzó szociáldemokrata párt főideológusai és az RMDSZ vezető politikusai a tengerparti üdülőhelyen, Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relation (PER) kezdeményezésére tárgyalóasztalhoz ültek. És megegyeztek. Hogy miről tárgyaltak és miben egyeztek meg, erre azóta sem derült fény – hangoztatják ma is azok, akik árulásnak tartják a PER-találkozókat. „A (…) Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – írja a Neptun-ügyről szóló könyvében Borbély Zsolt Attila.
Huszonegy évvel a neptuni tárgyalások után Brassó Pojanán találkoztak annak főszereplői. Felelevenítették a két évtizeddel korábbi eseményeket, a szervezés körülményeit, a párbeszéd beindításának (kezdeti) nehézségeit, leltárt készítettek az egyezmények megvalósult és a meg nem valósult pontjairól.
Dr. Allen H. Kassof, a PER érdemes elnöke emlékeztetett arra, hogy a PEReskedése a román–magyar dialógus megkezdése és fenntartása érdekében nem 1993-ban és nem a tengerparton kezdődött. Allen H. Kassof 1968-ban járt először Romániában, majd két-három évente rendszeresen visszatért ide, így jól ismerte a hazai valóságot, a magyar kisebbség helyzetét is. 1990-ben Domokos Gézával, az RMDSZ akkori elnökével megállapították, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd a román és a romániai magyar politikusok közt. A hatalom minden kisebbségi kérést azonnal lesöpör az asztalról. Meg kellett tehát teremteni azt a miliőt, amelyben szabadon és barátian beszélgethetnek a többségi és kisebbségi politikusok a legkényesebb kérdésekről is. A nyilvánosság kizárása éppen a nyílt és megoldásokhoz vezető dialógus érdekében történt – mondta Allen H. Kassof.
Az az időszak a jugoszláv válság (háború), a cseh és szlovák önállósulási kísérletek, a bolgár–török konfliktus időszaka volt. Élt még a marosvásárhelyi fekete március emléke. Az amerikai fél számára a marosvásárhelyi események is bizonyították, hogy nincsenek kommunikációs csatornák a román és az erdélyi magyar politikusok között.
Arról már a biztonságpolitikai szakértő Larry Watts beszélt, hogy az USA 1993-ig komolyan számolt egy erdélyi etnikai háború lehetőségével. Abban az időben vált politikai bestsellerré Samuel Huntington civilizációk harcáról szóló jóslata, s az erdélyi helyzet tökéletesen alkalmas volt egy ilyen típusú konfliktus kirobbanására. Larry Watts visszaemlékezett, Budapest 3,5 millió erdélyi magyarról beszélt, Bukarest 1,5 millióról. A magyarok ellen irányuló etnikai diszkrimináció ténye nyilvánvaló volt. Mindkét félnek jó oka volt arra, hogy ne higgyen a másiknak. A románok a magyarok lojalitását kérdőjelezték meg, a magyarok a többség hajlandóságát, hogy jotányit is engedjen a kisebbségi jogok érvényesítésében.
Az erdélyi magyarok támogatása az Egyesült Államokban nem volt egyértelmű. Sőt. Az 1995-ben Atlantában megtartott újabb tanácskozásról – amelyen részt vett a Neptun-ügy bírálója, Tőkés László is – a tekintélyes és befolyásos New York Times újságírója, David Binder azt írta: megérkeztek Amerikába azoknak az erdélyi magyar terroristák, akik Erdély függetlenségét kívánják. Az RMDSZ küldöttség heves tiltakozására másnap David Binder helyesbített: nem erdélyi, hanem magyarországi terroristák érkeztek a tárgyalásokra.
Négy nevet említenek ma az amerikai szakértők azoké közül, akik ebben a helyzetben felismerték a párbeszéd szükségességét: román részről a Viorel Hrebenciuc, magyar részről Borbély László, Frunda György és Tokay György. Viorel Hrebenciuc volt az, aki kiötölte, hogyan lehetne intézményesíteni a többség és kisebbség viszonyát. Így jött létre a kormányszintű intézmény, a Nemzeti Kisebbségi Tanács. Akkor, amikor a szociáldemokraták kénytelenek voltak együtt kormányozni a Nagy-Románia Párttal, a Román Nemzeti Egységpárttal, a Szocialista Párttal, azaz Corneliu Vadim Tudorral és Adrian Păunescuval.
A neptuni tárgyalások magyar résztvevői ma úgy látják, a PER segítette az erdélyi magyar politikusokat, hogy elmondhassák a román politikusoknak: az erdélyi magyarság olyan mértékben lesz lojális a román államhoz, amilyen mértékben az biztosítja a kisebbségi jogokat, s amennyiben egyenlő partnernek tekinti a kisebbséget és annak képviselőit. A PER nyomán – az 1993–2004 közötti időszakban – történt előrelépés a kisebbségi jogok biztosításában, érvényesítésében: a nyelvhasználat, az oktatás terén.
Az utóbbi időben azonban ismét üzemzavar mutatkozik. Érthetetlen a közösségi szimbólumok ellen indított hatósági zaklatás, az anyanyelvhasználat tiltása a bíróságokon vagy az autonómia törekvések lesöprése a tárgyalóasztalról, noha ezek jól beilleszthetőek a lassan elódázhatatlan decentralizációs, régiósítási folyamatba.
A brassó-pojánai tanácskozás résztvevői szerint ismét szükség van a rendszeresített román–magyar párbeszédre, a szabad és baráti beszélgetésekre. Kérdés, hogy a fiatal politikusok így látják-e.
A fiatal generációhoz tartozó RMDSZ-politikus, aki 1993-ban a Neptun-ügy résztvevői ellen voksolt, amikor egyetlen szavazaton múlott, hogy a három politikust nem zárták ki a szövetségből, ma azt mondja, ő is a párbeszédet és nem az örökös és terméketlen konfrontációt támogatná. Látva a múltat és jelent.
A Neptun-ügy a konfrontáció hívei számára árulás. A párbeszédben bízók számára alapvetés. Megítélése hosszú ideig eltérő lesz. De az tagadhatatlan: a jelen akkor kezdődött újra. maszol.ro

Világégés emberi reakciók tükrében
A fiatalabb történészgenerációk alapélménye az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni – tartja ifj. Bertényi Iván. A történésszel az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is.
– Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, majdnem forrásmunkának tekintem. Hiteles, hangulatos regény, nagyon szeretem.
– Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének?
– Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Ezekben a kérdésekben kellene megpróbálni előre lépni, a tisztán látás a történelemtudományban is sokat segíthet. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel, és utálják egymás példaképeit. Ezeknek a dolgoknak ma már semmi értelmük. Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek.
– A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja?
– A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, megoldása azonban nem kellett feltétlenül egy világháborúhoz vezetnie, illetve a Monarchia és a történelmi Magyarország – amely sokkal szilárdabb lábakon állt akkor – széteséséhez, ugyanakkor nem tekinthető véletlennek. Bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így.
– Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év?
– Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. A nemzeti történelemben e kérdés valós súlyának megfelelő kezeléséről beszélhetünk, nevén lehetett például nevezni, hogy Trianonban nagyon súlyos nemzeti katasztrófa következett be. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet.
– Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között?
– A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra esetleges, néha nem is sejtett sérelmeiket, stílusuk érzelmekkel átitatott, konfrontatív. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását.
– Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni...
– Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni ebből az identitásából, akkor a munkájában is képes lesz ezt ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal, segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában.
– Egyetemi tanárként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben?
– Azt tapasztalom, hogy visszaszorul a nemzet-politikai nézőpont, és bekerül egyfajta hétköznapi életre, a kisember életére koncentráló. Milyen volt egy frontharcos élete a lövészárokban, milyen volt az apát, a férjet, a testvért éveken át nélkülözni, egy asszonynak elvégezni a férfiak dolgát is, milyen következményekkel járt a jegyrendszer bevezetése a háborús országokban, mit kezdtek a csonkán-bénán hazatérő hadifoglyokkal? Ez a bizonyos értelemben apolitikus kérdésfelvetés új irány, hiszen ily módon egy fiatalnak nem egy száz évvel ezelőtti politikai konfliktusmezőbe kell belehelyeznie magát, hanem a lehetséges, könnyebben átélhető emberi reakciók felé fordulhat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy a mai fiatalokat nem érdeklik a nagy nemzeti sorskérdések.
– Az elmúlt száz év tanulmányozásában azonosított-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantották egy újabb világháború veszélyét?
– Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen másak, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően a pénz, az üzleti szempontok, a profit diktál, nem nemzeti alapon működnek a nagyvállalatok. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek-összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. A mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag a fegyveres összecsapás legyen a megoldás. Nemzeti-etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ hordozza még hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket a háborúkat nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében nem államok, hanem különböző szervezetek állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük.
Ifj. Bertényi Iván
Történész, Budapesten született 1975. február 9-én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993-as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ötször szerzett tudományos ösztöndíjat az egyetemen, kétszer részesült Köztársasági Ösztöndíjban. 1999-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkájának témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi tanár – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS-ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár –, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a 19-20. század magyar politika- és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nemzetpolitika: Répás Zsuzsannát félreállították
Répás Zsuzsanna helyett Wetzel Tamás, az egyszerűsített honosításért felelős korábbi miniszteri biztos felel a nemzetpolitikáért helyettes államtitkári szinten az új Orbán-kormányban. Kinevezése a szerdai Magyar Közlönyben jelent meg.
Az új Orbán-kabinetben teljesen átalakult a nemzetpolitika irányítása. A korábbi kormányban a területtel foglalkozó államtitkárság a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban működött, mint Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes irányítása alá tartozó szervezeti egység. Az államtitkárságot Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár vezette.
Az új kormányban ez a szervezeti egység már a Lázár János vezette Miniszterelnökséghez került, és szintén Semjén Zsolt felügyelete alá tartozik. Az államtitkárságot közvetlenül Potápi Árpád, a parlament nemzeti összetartozás bizottságának volt vezetője irányítja. Őt június 12-én nevezte ki államtitkárnak Orbán Viktor. Potápi munkáját szerdától Wetzel Tamás helyettes államtitkár segíti.
Lapunk már korábban arról értesült, hogy Répás Zsuzsanna már nem kap fontosabb tisztséget az új budapesti kormányzati struktúrában. A volt helyettes államtitkárt ezért már szerdán megkérdeztük arról, hogy igazak-e az értesüléseink. Répás kérdésünket azzal hárította, hogy várjuk meg a helyettes államtitkárok kinevezését.
Csütörtöki újabb megkeresésünkre a politikus már idegesen reagált. Azt szerettük volna megtudni tőle, hogy számít-e valamilyen tisztségre a nemzetpolitikai államtitkárságon, miután a helyettes államtitkári posztot más kapta meg. "Kérdezzék Wetzel Tamást, ha már őt nevezték ki" - jelentette ki a maszol.ro-nak, és elzárkózott a további kérdéseink elől.
Lapunk úgy tudja, a nemzetpolitikai államtitkárságon bekövetkezett változások összefüggnek a Fideszen belüli politikai viszonyokkal. Értesüléseink szerint Kövér László házelnök párton belüli megerősödésével egy időben háttérbe szorult Németh Zsolt volt külügyminisztériumi államtitkár, aki az új kormányban már nem kapott tisztséget. Répás Zsuzsannát Németh Zsolt "emberének" tartják - korábban a kabinetvezetője volt -, ezzel magyarázható a félreállítása.
Mi lesz a támogatáspolitikával?
Az nem világos még, hogy ezek a változások mennyire érintik majd a budapesti támogatáspolitikát. A határon túli támogatásokat kifizető Bethlen Gábor Alap szakmai felügyeletét eddig ugyanis Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium látta el, ám ez a tárca megszűnt. A pályázatokról pedig tavaly júliustól egy négyfős bizottság döntött, melynek tagja volt Semjén Zsolt, Banai Péter Benő helyettes államtitkár és Biró Marcell közigazgatási államtitkár mellett Répás Zsuzsanna is.
Az valószínűsíthető, hogy Németh Zsolt térvesztésének és Répás félreállításának az Erdélyi Magyar Néppártban sem örülnek. A Fidesz "stratégiai partnere" ugyanis fontos kormányzati, vagyis pénzközeli támogatóit veszítette el Budapesten. Kövér László befolyásának növekedésével együtt járhat, hogy a Fideszben a korábbinál nagyobb - támogatásban is megmutatkozó - figyelmet kap majd a Magyar Polgári Párt.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Sógor: nem sokat változott az erdélyi magyarság helyzete
A közel 15 százalékkal kisebb részvételi arány az EP-választásokon annak köszönhető, hogy nem sokat változott az erdélyi magyarság egyéni és közösségi helyzete – vélte Sógor Csaba az Erdélyi és felvidéki magyar érdekképviselet az Európai Parlamentben címmel pénteken Budapesten rendezett konferencián.
Az RMDSZ EP-képviselője arról beszélt az MTI beszámolója szerint, nem voltak kényszerhelyzetben, hogy egyezkedjenek politikai ellenfeleikkel. Hozzátette, ahol volt kapcsolattartás az emberekkel, ott a magyar részvétel is nagyobb volt.
A közel 15 százalékkal kisebb részvételi arány annak köszönhető, hogy nem sokat változott az erdélyi magyarság egyéni és közösségi helyzete – vélte Sógor Csaba, hozzátéve: az idei választáson hozták az országos átlagot. A románság elnökválasztási előjátéknak tekintette az EP-kampányt és az RMDSZ volt az egyetlen politikai alakulat amely európai témákat hozott – jelentette ki.
Sógor Csaba kitért arra: a legfontosabb feladat, hogy a kisebbségi kérdést állandóan napirenden tartsák, e nélkül nem lesz nyugalom és béke Európában. Brüsszelben az apró lépések politikáját lehet folytatni, és minden lehetőséget ki kell használni – értékelte. Megjegyezte, hogy 3,46 százaléknyi a magyar képviselők aránya az EP-ben.
A konferencián Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár kifejtette, a most induló kormányzati ciklusban új lehetőségek nyílnak meg a magyar nemzetpolitikában.
A Nemzetpolitikai Kutatóintézet tanácskozásán elmondott köszöntőjében rámutatott: közel 600 ezer új magyar állampolgár van, és a magyar kormány másként tud kiállni az ő érdekeiért is.
Azt mondta, az elmúlt években nagyon megerősödtek azok a szálak, amelyek a külhoni közösségeket és embereket Magyarországhoz kötik, és ezzel más, új érdek-képviseleti lehetőségek nyílnak az Unióban is. A munkát ugyanakkor csak összefogással és folyamatos párbeszéd mellett lehet végezni, az együttműködés a nemzetpolitika alapelve – hangsúlyozta a helyettes államtitkár, kijelentve: nem lehet úgy nemzetpolitikát csinálni, hogy Budapestről egy íróasztal mellett találják ki, mire van szükségük a külhoniaknak.
Répás fontosnak tartotta, hogy a jövőben az Unióban jobban figyeljenek oda az őshonos kisebbségek jogaira, és ehhez a magyar képviselők megtalálják partnereiket. Székelyhon.ro

Nemzetközi konferencia és tábor Havadtőn
A Pro Havadtő Egyesület sikeres pályázata eredményeként 2014. július 2–12. között a Jeunes en Roumanie (Fiatalok Romániában) nemzetközi önkéntes program keretében 19 belgiumi fiatal vesz részt a régi református temető rehabilitációjában. Az egyesület szervezésében 2013-tól kezdődően 8 kalákára került sor, melynek során kiásták és újraállították az elsüllyedt, kidőlt régi sírköveket, 305 mívesen faragott sírkövet örökítve ezzel az utókorra. Felmérésük szerint további félszáz sírkő vár felállításra, azt követően bozótirtást és ösvénykialakítást végeznek, hogy látogathatóvá tegyék a Kis- Küküllő mente legszebb régi temetőjét.
A tíznapos tábor nyitó délutánján a külföldi vendégek és a helybéliek számára a szervezők önálló konferencia keretében számolnak be a település kulturális értékeiről és a kitűzött célokról. A rendezvényt Varga József, Gyulakuta polgármesterének köszöntő szavai nyitják, majd felolvasásra kerül Sógor Csaba európai parlamenti képviselőnek, a konferencia fővédnökének a rendezvényt méltató levele. A szakmai előadások sorát dr. Vajda András néprajzkutató nyitja, aki a Maros megyei kulturális örökség állapotát ismerteti. Ezt követően Donáth Beáta, a havadtői iskola tanítónője Havadtő monográfiájának előkészületeiről számol be. Dr. Kinda István néprajzkutató Havadtő kulturális értékeit veszi számba, Koncz Emma óvónő, a Pro Havadtő Egyesület elnöke, a hagyományos, népi gyermekvilágot idézi fel. Donáth István közösségszervező, a Pro Havadtő Egyesület alelnöke, a 19. századi temető rehabilitációs programjáról és a tábor munkatervéről beszél.
Az előadásokat követően bemutatkoznak a Jeunes en Roumanie belga csoportjának tagjai, akiket végigvezetnek a 2010- ben felavatott helytörténeti és néprajzi gyűjteményből szervezett kiállításon. A rendezvény hivatalos része a régi temető meglátogatásával ér véget.
Havadtő örökségvédelmi programjának szakmai koordinátora dr. Kinda István néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa. A 2014. év tevékenységeit Gyulakuta Polgármesteri Hivatala, Maros Megye Tanácsa, a Bethlen Gábor Alap és a Székely Nemzeti Múzeum támogatja. A projektet több neves intézmény – a Kriza János Néprajzi Társaság (Kolozsvár), a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Szentendre) – is támogató figyelemben részesíti. A konferencia napján dr. Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum (Budapest) főigazgatója helyszíni szemle során megtekinti Havadtő kiemelt értékű faragott sírköveit.
A Pro Havadtő Egyesület célja, hogy a belga önkéntes csapat tagjaival a helybéli fiatalok is kapcsolatba kerüljenek, a közös munkák során bepillantást nyerjenek egy másik kultúrába, barátságok szövődjenek. Éppen ezért szívesen fogadják a tábor idejére a segítőkész önkénteseket, a nyitó konferenciára érkező érdeklődőket szeretettel várják!
Pro Havadtő Egyesület, Népújság (Marosvásárhely)

Navracsics bekérette a román nagykövetet
A külügyi tárca bekérette a román nagykövetet, miután a bukaresti vezetés magyarázat nélkül elutasította, hogy magyar konzulátus nyílhasson Nagyváradon és Marosvásárhelyen.
A magyar kormány még tavaly áprilisban kezdeményezte a román kabinetnél a két diplomáciai iroda megnyitását. Navracsics Tibor szerint a román döntés hatással lesz a két ország kapcsolatára.
„Különösen azért vagyok személy szerint is meglepve és csalódott, mert a román külügyminiszter az elmúlt hetekben többször is kifejezte, hogy milyen szívesen hívna meg engem Bukarestbe, és szívesen tárgyalna velem a magyar kapcsolatok javításáról, illetve jó színvonalon tartásáról. Úgy gondolom, hogy ez a tett élesen szemben áll a korábbi mondataival. Valamilyen magyarázatot találjunk erre, ezért bekérettük a budapesti román nagykövetet, és további felvilágosítást várunk tőle az ügyben” – szögezte le Navracsics Tibor.
A román külügyminiszter meglepetéssel fogadta a magyar külügy állítását, miszerint érdemi magyarázat nélkül utasították vissza a két külképviselet megnyitására vonatkozó kérést. Ezt a bukaresti külügy-minisztérium közölte. A román fél szerint a bécsi egyezmény értelmében Románia joga eldönteni, hogy engedélyt ad vagy sem új külképviseletek megnyitására. A döntést alapos vizsgálat után hozták meg, amelynek során Magyarország már meglévő külképviseleteit is figyelembe vették. A közleményben azt írják, hogy a két ország közötti diplomáciai és konzuli kapcsolatok vezérelve a kölcsönösség kell legyen.
mno.hu / Hír Tv, Erdély.ma

Elismerés a nemzet részéről
Ex Libris-díjjal tüntették ki a vargyasi Sütő családot
Június 27-én tartották Gyergyócsomafalván a dr. Gubcsi Lajos magyarországi közgazdász által alapított Magyar Művészetért Díjrendszer 14. székelyföldi gálájának központi ünnepségét, amelyen az alapító Ex Libris-díjjal tüntette ki a vargyasi Sütő családot, azaz Sütő Gábort és fiait, Istvánt, Béla Józsefet, valamint az ifjabb Gábort, továbbá Gábor testvéreit, a Budapesten élő Sütő Leventét és a Brassóban élő Sütő Jusztinát.
Idősebb Sütő Gábor úgy fogalmazott, számukra fontos elismerés ez a díj, annál is inkább, hogy a Vargyason több mint 400 éves múltra visszatekintő fafaragó- és bútorfestő család legutóbb 1942-ben kapott elismerést Magyarországról. Akkor nagyapjának, idős Sütő Bélának személyesen Horthy Miklós kormányzó köszönte meg azt, hogy más erdővidéki fafaragókkal közösen – az erdőfülei Nagy Fábiánnal és fiával, ifjabb Sütő Bélával és Ferenc Lajossal – székelykaput készítettek kenderesi birtokára.
– A közönség engedelmével most is felemeltem, és őseink felé is felmutattam a díjat, hiszen lélekben ők is közöttünk vannak – mondta id. Sütő Gábor, egyben reményét fejezve ki, hogy három fia és azok majdani utódai (jelenleg két unokája van, Miklós és Zsombor) még legalább négyszáz évig folytatják a családi hagyományt.
Az is öröm számukra, fejtette ki, hogy a díj által a Székelyföldért, a székelyföldi hagyományok ápolásáért tevő, más, jelenleg aktív emberekkel, civil szervezetekkel kerültek egy besorolásba. Néhány példát is megemlített a közösség javát szolgáló munkáikból: Makovecz Imrének díjmentesen kopjafát faragtak, az építész által tervezett vargyasi református templomba az ő ötletük alapján rendeztek istentiszteletet a temetésével egy időben, édesapjával, Sütő Bélával közösen kaput ajándékoztak a vargyasi unitárius kántori laknak, legutóbb pedig a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet számára készítettek faragott padot, melyet ezután adnak át.
Telefonon a díj alapítóját, dr. Gubcsi Lajost is sikerült elérnünk, aki elmondta, ebben az elismerésben már más háromszékieket is részesítettek, 2011-ben a szárazajtai faluközösséget az 1944-ben lemészároltak emlékére is, 2012-ben a Haszmann Pál Múzeumot, a Háromszéki Közösségi Alapítványt, a sepsiszentgyörgyi EMI-t és még sok más szervezetet, személyt, hiszen a huszonhét éve létező díjrendszerrel a magyar nemzet minden kiemelkedő tehetségét bátorítani kívánják, éljen az bárhol a világon. A Sütő családról pedig megjegyezte: „ha négy évszázadon át folytatni tudták ezt a mesterséget, és annak ma is hírét viszik a nagyvilágban, mint Sütő Levente, aki Budapestet is meghódította munkáival, akkor megérdemlik, hogy elismerésünket e díj által is kifejezésre juttassuk”.
Böjte Ferenc, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Színpadtól osztályteremig – Évadértékelő a Figuránál
Négy új produkció, két korábban készített előadás és számos vendégjáték szerepelt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház 2013/14-es évadjának műsorán. A gyerekek és felnőttek számára meghirdetett bérletes előadásokat a középiskolásoknak szóló tantermi produkciókkal egészítette ki a színház.
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján való fellépéssel zárta az évadot a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház. Czegő Csongor igazgató összegzése szerint a múlt év szeptemberétől június végéig tartó időszakban összesen 94 előadást tekinthetett meg a gyergyói közönség. Harminchárom alkalommal a helyi társulat lépett a közönség elé, hatvanegy előadást pedig vendégjátékként fogadott az intézmény.
Turnékat, kiszállásokat is tartalmazott az évad, a székelyföldi helyszíneken kívül Budapest, Debrecen és Kisvárda is vendégül látta a figurásokat. A társulat a korábbi évadból műsoron tartott Murlin Murlo, a frissen bemutatott Arab éjszaka, illetve a Füttyös kalandjai című produkcióval utazott külföldre. Az évad másik két bemutatója, a Shakespeare-klaszszikus alapján készült Szentivánéji álom, illetve a Carlo Goldoni Mirandolina című darabjából készült előadás, a korábbi évadokból pedig műsoron tartották a Mandragórát.
„Sok kihívásnak kellett megfelelni ebben az évadban. Olyan dolgokat vállaltunk, amik valamilyen irányban feszítették a társulat lehetőségeit. A gyermekelőadásunk például színházi szempontok alapján is értékes produkció volt, a Mirandolina a színházba nem járó közönséget igyekezett megnyerni – magyarázta Czegő Csongor. – A Szentivánéji álom a szereplők száma és a vállalkozás nagysága miatt volt kihívás, az Arab éjszaka színrevitele pedig edzés volt, azzal kísérleteztünk, hogy miként és milyen mértékben képes öt színész egymásra hangolódni és tartani egy olyan ritmust, amit semmilyen színházi eszköz nem segít.”
Kiemelte, hogy a színházi működést tekintve egy újszerű miniévad is megvalósult a Figura szervezésében három tantermi produkció bemutatásával. A középiskolások számára „házhoz szállították” a sepsiszentgyörgyi Tandem csoport előadásában bemutatott Hogyan ettem kutyát című monodrámát, a kolozsvári Váróterem Projekt előadásában pedig a Bánk bán? Jelen! című előadást. Témája és a felvetett problémák által szintén a középiskolásokat szólították meg a Csíki Játékszín Semmi című felolvasó-színházi előadásával, amit a művelődési házban nézhetett meg a diákközönség.
A következő évad első bemutatóját szeptemberre tervezi a társulat, majd a dance.movement.theater fesztivált szervezik meg ötödik alkalommal.
Pethő Melánia, Krónika (Kolozsvár),

Székelyföld: túl a kétszázadikon
1997-ben indult a Székelyföld kulturális havilap. A Csíkszeredában megjelenő folyóirat századik lapszáma 2006-ban jelent meg, a közelmúltban a kétszázadik is napvilágot látott. A jubileum kapcsán Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével beszélgettünk.
– Talán a Székelyföld a romániai magyarság egyik legsikeresebb kulturális folyóirata. Mi ennek a sikernek a kulcsa?
– Talán az a leghelyesebb, ha nem én dicsérem magunkat, hanem idézem egyik kedvenc kolozsvári tanáromat, aki azt mondta, hogy azért szereti a Székelyföldet, mert „szakmailag kifogástalan, és el is lehet olvasni”. Ebből az idézetből számunkra az „el is lehet olvasni” kitét a legfontosabb: nálunk igenis számít, hogy egy irodalmi, történelmi vagy néprajzi tanulmányt az is el tudja olvasni, akinek nincs doktorátusa az illető szakágban.
– Mitől igazán székelyföldi a Székelyföld folyóirat? Szerzők, témák, esetleg más adja meg a jellegét?
– A folyóiratot annak idején (1997 végén) épp azért hívták életre, hogy legyen fóruma a székelységgel foglalkozó szerzőknek. Hál’istennek bőven van még mondanivaló velünk kapcsolatban – a székelység múltját, jelenét és jövőjét illetően egyaránt.
– Nem tartanak a folyóirat egyfajta gettósodásától – gondolok itt elsősorban a „Székelyföldbe zárva” esetleges helyzetére...
– Ezek szerint Mikszáthnak is aggódnia kellett volna, amikor a „tót atyafiakról” vagy a „jó palócokról” akart írni! És Krúdynak is aggódnia kellett volna, amikor nyírségi témákat választott! Sőt, García Márqueznek is aggódnia kellett volna, amikor folyton „kolumbiai” témákkal bíbelődött! Ne vicceljünk: ha valaki komolyan teszi a dolgát, az soha nem jelenthet bezárkózást, feltéve, persze, hogy minőségi munkát végez.
– Túl a 200. lapszámon is, hogy látja: inkább az értékmentés vagy az értékteremtés a lap küldetése, esetleg egyformán mindkettő?
– Ha egyszavas választ kell, akkor: mindkettő! Olyan sok „hatás” éri manapság az olvasót, hogy nem árt egy kicsit az „ízlésével” is foglalkozni. Természetesen ezt nem szájbarágósan, nem a képébe mászva kell tenni, hanem közvetve: olyan írásokat, olyan fiatal szerzőket kínálva elolvasásra, ami egyszer még az olvasó javára válhat.
– A kolozsvári lapbemutatón felmerült már a 300., sőt a 400. ünnepi lapszám lehetséges témája is. Az egyre kevésbé papíralapú világban mit gondol a Székelyföld folyóirat nyomtatott változatának jövőjéről?
– Sokan állítják, hogy a magyar irodalom elsősorban folyóirat-irodalom. Nagyon sok magyar folyóirat van, az tény, de egyik nem feltétlenül hasonlít a másikra. A Székelyföldnek viszonylag sok előfizetője van, én tehát sajnálnám, ha visszaszorulnánk valami internetes tárhelyre. A kollégák/munkatársak nyilván ugyanazok maradnának, mint most, de az online folyóirat már nem az lenne, mint a mostani Székelyföld, nem beszélve arról, hogy az olvasóközönségünk is megváltozna. Nagyon sok olyan előfizetőnk van, aki már a kezdetektől olvassa a lap nyomtatott verzióját, nem lenne tisztességes részünkről, ha ezeket az embereket az online-ra való „átkeresztelkedésre” kényszerítenénk…
Jubileumi és őszinte
A Székelyföld kulturális folyóirat 200. számában a Székelyföld-díjasokat kérte fel a szerkesztőség, hogy verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget írjanak a Székelyföldről mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról. Így közel hatvan szerző tollából született írásokat olvashatunk névsor szerint Adorjáni Pannától Zalán Tiborig, illetve Bodor Ádámtól Szőcs Gézán át Markó Béláig. A májusi, jubileumi lapszámot Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is bemutatták. Ez utóbbi helyszínen a kincses városban és környékén élő Székelyföld-díjasok mondták el, hogy számukra mit jelent Székelyföld, illetve mit gondolnak az ünnepi lapszámról.
Benkő Levente újságíró-publicista „kétszuszra” olvasta el a lapszámot. Szerinte Lövétei Lázár László ötezer karakteres írásra vonatkozó kedves kérését egyszerűen nem lehetett visszautasítani. „Olvasva a megjelent anyagokat hol nyerítettem a nevetéstől, hol a könnyem kicsordult. Ezt mindenféle pátosz nélkül mondom” – vallotta be Benkő Levente, aki szerint az a jó a kétszázadik lapszámban, hogy nagyon őszinték az írások, mivel a szerzők felhagytak mindenféle szakmai beidegződést és sablont.
„Próbáltam reflektálni valamilyen többé-kevésbé őszinte móduszban arra, hogy mit jelent számomra a székely identitásom és Székelyföld. A magam részéről avval a konklúzióval maradtam, hogy az én identitásom lokálisabb jellegű, Vlahitai vagyok, ezt büszkén mondom akárhol” – fejtette ki Demeter M. Attila filozófus a jubileumi Székelyföldben megjelent írásáról. Egyed Emese költő-irodalomtörténészt – aki Bodos felé, Bodosban címmel közöl verset a kötetben – Bodor Ádám feltételes mondata állította meg az időben. „Ahogy elkezdi az álmodozást és Székelyföld egy valóságosan is megjelölhető helyét a vágyak netovábbjaként határozza meg, aztán pedig rögtön be is csapja, hogy »de nincs«” – vallott Egyed Emese, aki filozófus-költő-író testvérével, Egyed Péterrel meg is egyezett abban, hogy ők mindenképpen Bodosról kell írjanak. „Ez annyira igaz, hogy időközben megjelent édesapánk könyve, amelynek a címe Bodos. Ez a falu egy szimbólum az életünkben – én például ott fogok fűszállá változni. Jelképe egy jobbik magunknak, a megismerésnek egy nyelve. De ne válasszuk el olyan élesen a dolgokat, Kolozsvár egy székelyföldi alternatíva is” – utalt székelyföldi, de Kolozsváron élő barátaira, tanáraira és tanítványaira az irodalomtörténész.
„A lapszámot olvasva az a kép jutott eszembe, ahogy az acélműhelyben a fémforgácsból összeáll egy érdekes rendszer. Lehet, hogy meg lehetne találni azokat a szinopszisokat, amelyek révén a Székelyföld és a belső tájegységeiből jövő emberek összekapcsolódnak. Nekem Erdővidék, Alsóháromszék és abban Bodos függ össze” – mondta el Egyed Péter filozófus-költő-író. Király László költő-író szerint a kétszázadik lapszám szerzői csapatának névsora világosan jelzi, hogy milyen erővel van jelen a Székelyföld a Székelyföldön és azon kívül is. „Félelmetes dolog a kétszázas szám, ezt már nem lehet kitörölni sehonnan. A folyóiratnak van saját elképzelése és nem kell a szomszédba menjen ötletekért. Büszke vagyok, hogy tagja vagyok annak a nemes társaságnak, akik szerepelnek a lapszám oldalain és remélem, hogy minél tovább fog tartani az együttműködés” – zárta szavait Király László.
Lövétei Lászár László, a folyóirat főszerkesztője szerint „mindenkinek tetszik ez a kétszázadik, félig meddig ünnepi lapszám. Az »egyszerű«olvasónak azért tetszik, mert nagyon szép és sok fontos ember szerepel benne, aki szépeket ír, a lapszámot pedig olyan ügyesen lehet olvasni, mint a Libertateát vagy a Blikket. Balázs Lajos tanár úrnak pedig azért tetszett, mert szerinte olyan, mint egy szellemi kaláka. Ő rögtön hozzá is tette, hogy nem kér honoráriumot, tudniillik a kalákáért nem szoktak pénzt elvenni. Oláh Sándor társadalomkutató szerint ötven év múlva mentalitástörténeti kuriózum lesz ez a lapszám.” Akárhogy is legyen, a Székelyföld kétszázadik lapszámát igazán érdemes kézbe venni. Mint ahogy a folyóirat eddigi és ezt követő kiadásait is. Isten éltesse a Székelyföldet, minden értelemben!
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az RMDSZ nevetségesnek tartja a román külügy érvelését
Az RMDSZ nem ért egyet a román külügyminisztériumnak azzal a döntésével, hogy nem engedélyezi Budapestnek konzuli irodák megnyitását Erdélyben – közölte pénteken Kovács Péter főtitkár.
,,Ezt a döntést nélkülünk hozták meg, nem konzultáltak velünk. Minden amellett szól, hogy újragondolják ezt az álláspontot” – idézte a politikust az RMDSZ sajtóirodája.
Kovács Péter szerint a román külügyminisztérium indoklása nevetséges és nem állja meg a helyét. „Ők az arányosságról beszélnek, arra hivatkozva, hogy a két ország közti diplomáciai kapcsolatokban az arányosságnak kell érvényesülnie. De erről nem lehet beszélni, hiszen Romániában 1,3 millió magyar, Magyarországon pedig néhány ezer román él” – mondta a főtitkár.
Kovács szerint fontos lenne, ha Titus Corlăţean külügyminiszter nem csak a nyilatkozatok szintjén támogatná a jószomszédi viszonyt, „hanem a tettek mezejére lépne, és alkalmazná azt, amit szépen hangzó szlogenekben el tud mondani”.
Az MTI-nek arra a kérdésre, hogy miért lenne fontos a Marosvásárhelyre, illetve Nagyváradra tervezett magyar konzuli iroda az erdélyi magyarság számára, Kovács Péter a kettős állampolgárok növekvő számára utalt, akiknek fontos, hogy ne kelljen messzire utazniuk.
"Nagyon fontos, hogy Kolozsváron és Csíkszeredában működik magyar főkonzulátus, az is nagyon fontos, hogy ezek rendszeresen szerveznek találkozókat más erdélyi városokban, de amennyiben kevesebbet kell utazni, könnyebben elérnek az erdélyi magyar emberek ezekbe az irodákba, az a magyar embereket segíti. Azért tartjuk fontosnak a konzuli hálózat bővítését, hogy közelebb tudjanak jutni azokhoz, akik hozzájuk fordulnak" - mutatott rá az RMDSZ főtitkára.
maszol.ro

Nem értenek egyet a konzuli irodák elutasításával
A bukaresti kormányban részt vevő RMDSZ nem ért egyet azzal, hogy a román külügyminisztérium elutasította Magyarország két konzuli iroda nyitására vonatkozó igényét – közölte pénteken az MTI-vel Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. Mellettük az EMNP sem ért egyet az intézkedéssel.
Hozzátette: a tárca vezetése nem konzultált az RMDSZ-szel, és minden indok megvan arra, hogy újragondolja döntését.
A politikus nevetségesnek nevezte, hogy az elutasítást Bukarest az arányosság elvével indokolta.
„Nem lehet összehasonlítani az 1,3 milliós romániai magyar közösséget a néhány ezres magyarországi román közösséggel. Másrészt fontos lenne, hogy Titus Corlăţean külügyminiszter ne csak a nyilatkozatok szintjén támogassa a jószomszédi viszonyt, hanem amikor döntéseket kell hozni, akkor a tettek mezejére lépjen” – mondta a főtitkár.
Arra a kérdésre, hogy miért lenne fontos a Marosvásárhelyre, illetve Nagyváradra tervezett magyar konzuli iroda az erdélyi magyarság számára, Kovács Péter a kettős állampolgárok növekvő számára utalt, akiknek fontos, hogy ne kelljen messzire utazniuk.
„Nagyon fontos, hogy Kolozsváron és Csíkszeredában működik magyar főkonzulátus, az is nagyon fontos, hogy ezek rendszeresen szerveznek találkozókat más erdélyi városokban, de amennyiben kevesebbet kell utazni, könnyebben elérnek az erdélyi magyar emberek ezekbe az irodákba, az a magyar embereket segíti. Azért tartjuk fontosnak a konzuli hálózat bővítését, hogy közelebb tudjanak jutni azokhoz, akik hozzájuk fordulnak” – mutatott rá az RMDSZ főtitkára.
Nagy Anna külügyi szóvivő csütörtökön arról tájékoztatta az MTI-t: Románia érdemi magyarázat nélkül elutasította Magyarország igényét, hogy Nagyváradon és Marosvásárhelyen konzuli irodát nyisson.
A román külügyminisztérium a Krónika kérdéseire válaszolva meglepetésének adott hangot Budapest ama állítással kapcsolatban, hogy magyarázat nélkül utasította volna el a kérést. Döntésüket azzal indokolták, hogy „Magyarország már most jelentős konzuli képviselettel rendelkezik Romániában, továbbá hogy az államközi kapcsolatok terén érvényt kell szerezni a kölcsönösség és az arányosság elvének.”
A magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium csütörtökön bekérette Románia budapesti nagykövetét. Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár a magyar fél értetlenségét jelezte a román elutasítással kapcsolatban, amelyet Budapest azért is barátságtalannak tart, mert a két külügyminiszter már többször egyeztetett arról, hogyan lehet a két ország kapcsolatát tovább fejleszteni.
Az EMNP barátságtalan gesztusnak, „olcsó taktikázásnak” tartja az elutasítást
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) barátságtalan lépésnek tartja, hogy a bukaresti külügyminisztérium elutasította Magyarország két konzuli iroda nyitására vonatkozó igényét, az elutasítást pedig a román diplomácia „olcsó taktikázásának” tekinti – közölte pénteken az MTI-vel Toró T. Tibor, az EMNP elnöke (fotó). A pártelnök kifejtette: elképzelhető, hogy Bukarest így akarja nehezíteni, hogy Magyarország közjogi kapcsolatot tartson a Romániában élő, magyar állampolgársággal is rendelkezők immár csaknem félmilliós közösségével, de inkább azt valószínűsíti, hogy a román diplomácia természetes igények akadályozásával akar tárgyalási előnyökhöz jutni.
Toró megjegyezte: a bukaresti kormányban részt vevő Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) érdekérvényesítő képességének gyengeségét jelzi az, hogy megszülethetett egy ilyen elutasítás. „Nemcsak, hogy nem tudta ezt megakadályozni, de a háta mögött hoznak ilyen döntéseket. Ilyen áron nem érdemes ott lenni a kormányban, hogy statisztaként asszisztáljanak mindenféle olyan döntéshez, ami a magyarságnak hátrányos” – mondta az EMNP elnöke.
Székelyhon.ro

Csak Románia képviseli a magyarok érdekeit?
Az európai polgári kezdeményezés kapcsán támadt nézeteltérésen kívül az elutasított magyar konzuli irodák ügyében is szópárbaj alakult ki az RMDSZ vezetői és a román külügyminisztérium között.
Kovács Péter főtitkár a hétvégén közölte, a szövetség nem ért egyet azzal, hogy a bukaresti tárca elutasította Magyarország két konzuli iroda nyitására vonatkozó igényét.
A politikus elmondta, a minisztérium nem konzultált az RMDSZ-szel, és minden indok megvan arra, hogy újragondolja döntését. Kovács nevetségesnek nevezte, hogy az elutasítást Bukarest az arányosság elvével indokolta. „Nem lehet összehasonlítani az 1,3 milliós romániai magyar közösséget a néhány ezres magyarországi román közösséggel.
Másrészt fontos lenne, hogy Titus Corlăţean ne csak a nyilatkozatok szintjén támogassa a jószomszédi viszonyt, hanem amikor döntéseket kell hozni, akkor a tettek mezejére lépjen” – mondta a főtitkár. Arra a kérdésre, hogy miért lenne fontos a Marosvásárhelyre, illetve Nagyváradra tervezett magyar konzuli iroda az erdélyi magyarság számára, Kovács a kettős állampolgárok növekvő számára utalt, akiknek fontos, hogy ne kelljen messzire utazniuk.
A külügyminisztérium szerint viszont nem korrekt, sőt megtévesztő a Romániában élő magyarokra és a magyarországi románokra hivatkozni az ügyben. Radu Podgorean külügyi államtitkár szombaton az RMDSZ-főtitkár nyilatkozatára úgy reagált: a romániai magyarok érdekeit az az állam képviseli, amelynek polgárai, vagyis Románia.
Hozzátette: a külpolitika és azon belül a konzuli kapcsolatok ügye a külügyminisztérium hatásköre, amelynek nincs olyan kötelezettsége, hogy erről a politikai pártokkal egyeztessen. „A bukaresti külügyminisztérium az új konzuli hivatalok megnyitását kétoldalú tárgyalásokon rendezi az érintett országgal. A tárca megalapozatlannak tekinti az RMDSZ-főtitkár nyilatkozatát” – szögezte le közleményében Podgorean.
A történtek miatt a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium csütörtökön bekérette Victor Micula budapesti román nagykövetet. Szalay-Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár jelezte a magyar fél értetlenségét az elutasítással kapcsolatban, amelyet Budapest azért is barátságtalannak tart, mert a két külügyminiszter már többször egyeztetett arról, hogyan lehet a két ország kapcsolatát továbbfejleszteni.
Közben az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke barátságtalan lépésnek, a román diplomácia „olcsó taktikázásának” nevezte Bukarest gesztusát. Toró T. Tibor, az EMNP elnöke az MTI-nek kifejtette: elképzelhető, hogy Bukarest így akarja nehezíteni, hogy Magyarország közjogi kapcsolatot tartson a Romániában élő, magyar állampolgársággal is rendelkezők immár csaknem félmilliós közösségével, de inkább azt valószínűsíti, hogy a román diplomácia természetes igények akadályozásával akar tárgyalási előnyökhöz jutni.
A politikus szerint a bukaresti kormányban részt vevő RMDSZ érdekérvényesítő képességének gyengeségét jelzi, hogy megszülethetett egy ilyen elutasítás.
Rostás Szabolcs, Székelyhon.ro