A Bánság és a Körösök vidéke után Szatmárt is elérte az olasz „területhódítás”: van olyan település, amelynek határában a földek egynegyede külföldi kézben van. Szatmár megyében a külföldiek által felvásárolt mintegy hétezer hektár termőföldnek (a művelhető terület öt-hat százalékának) nagyobb része olasz vállalkozók tulajdonában van. Eközben Magyarországon egy 2011-ig érvényben lévő moratórium szerint külföldieknek egyenesen tilos a földvásárlás, amelyet Jakab István, az ottani gazdaszervezet elnöke – egyben fideszes parlamenti képviselő – meghosszabbítana. „A romániai földárak igencsak el vannak maradva az ausztriaiaktól, de még a magyarországiaktól is, így nagyon megéri a külföldieknek itteni területeket felvásárolni” – mondta Tánczos Barna, az Állami Birtokok Ügynöksége volt vezetője. Számos külföldi úgy játssza ki a bürokráciát, hogy itteni barátja, üzlettársa vagy éppen rokona neve alatt bérel. Az olaszokat inkább a gabonaneműek termesztése és az állattenyésztés érdekli, a németek megjelentek a borvidékeken is. /Sike Lajos: Napszámos saját földön. Egyre több mezőgazdasági terület kerül külföldi tulajdonba Erdélyben. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 23./

Meglátni a múlt jövőjét
Beszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével
A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk.
– Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre?
– Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart...
– A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban?
– Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk.
Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez.
– Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek?
– Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat.
Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében.
Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni.
– Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program?
– A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz.
– A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez?
– Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is.
– A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben?
– A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek.
– Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni?
– Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára.
– Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe?
– Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal.
– Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve?
– Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Nem szűnő vita a régióról
Továbbra is vita tárgyát képezi, hogy milyen szempontok alapján kellene a romániai megyéket csoportosítani. Az új régiókról és az ország regionális politikájáról beszélgettek Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője, Tánczos Barna államtitkár, Csutak István régiófejlesztési szakértő, Ilyés Szabolcs pályázatíró tanácsadó, Nagy Egon, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának adjunktusa, Vincze Mária, a Közgazdaságtan és Gazdálkodástudományi Kar professzora Kolozsváron egy kerekasztal-beszélgetésen.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett beszélgetés során kiindulásként szolgált a Csutak István által kidolgozott, új regionális felosztás, amelyet az RMDSZ törvénytervezet formájában már a román parlament elé is terjesztett, sőt már a szenátus hallgatólagos szavazattal el is fogadta azt.
Vita tárgyát képezték a Csutak által használt kritériumok, így például a homogenitás elve, miszerint az azonos problémákkal, azonos gazdasági szinten levő megyék jobban tudnak fejlődni. A beszélgetés résztvevői ezzel szembeállították azt az elvet, hogy a gazdag, jól fejlett szomszéd húzóerő tud lenni.
A jelenlévők egyértelműen elfogadták: fontos, hogy a külvilág egységes régiónak lásson egy területet, de ennél sokkal fontosabb az, hogy az ott lakók magukat egységnek „éljék meg”, azaz legyen identitástudatuk. És ebben az irányban érdemes lenne előkeresni a történelmi régiókat: Bánság, Partium, Székelyföld, Barcaság, bár ezeknek a határai nehezen meghatározhatóak, és a több évtizedes megyeformában való élés is rombolta az identitástudatot.
Fontos kérdésként merült fel az, bár a legjobb lenne a megyehatárokat is felbontani, vajon ez most kivitelezhető-e, vagy egy méhkast nyitna ki a román kormány. Ugyanis akkor minden megyében előjönnének a régi konfliktusok, követelések, ugyanakkor ezáltal egy organikusabb átszervezést lehetne létrehozni. Az 1968-ban végrehajtott megyésítés ugyanis mesterséges és erőszakos volt, amit akkor rengeteg kistérség megszenvedett.
A jelenlegi felosztás nem működik hatékonyan, nagyon kevés pénzt tudott lehívni Románia. Az új regionális politika kidolgozása arra lenne jó, hogy a 2012-ben kezdődő új költségvetési szakaszban jobb pozíciói lennének az országnak, hatékonyabban tudná a pénzeket lehívni. A költségvetési éven belül szinte lehetetlenség bármit is módosítani.
Erdély.ma

Egységesen megélt” régiók
Továbbra is vita tárgyát képezi, hogy milyen szempontok alapján kellene a különböző megyéket csoportosítani. Az új régiókról és az ország regionális politikájáról beszélgettek Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője, Tánczos Barna államtitkár, Csutak István régiófejlesztési szakértő, Ilyés Szabolcs pályázatíró tanácsadó, Nagy Egon, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának adjunktusa, Vincze Mária, a Közgazdaságtan és Gazdálkodástudományi Kar professzora Kolozsváron egy kerekasztal beszélgetésen.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett beszélgetés során kiindulásként szolgált a Csutak István által kidolgozott, új regionális felosztás, amelyet az RMDSZ törvénytervezet formájában már a román parlament elé is terjesztett, sőt már a szenátus hallgatólagos szavazattal el is fogadta azt.
Vita tárgyát képezték a Csutak által használt kritériumok, így például a homogenitás elve, miszerint az azonos problémákkal, azonos gazdasági szinten levő megyék jobban tudnak fejlődni. A beszélgetés résztvevői ezzel szembeállították azt az elvet, hogy a gazdag, jól fejlett szomszéd húzóerő tud lenni.
A jelenlévők egyértelműen elfogadták: fontos, hogy a külvilág egységes régiónak lásson egy területet, de ennél sokkal fontosabb az, hogy az ott lakók magukat egységnek „éljék meg”, azaz legyen identitástudatuk. És ebben az irányban érdemes lenne előkeresni a történelmi régiókat: Bánság, Partium, Székelyföld, Barcaság, bár ezeknek a határai nehezen meghatározhatóak, és a több évtizedes megyeformában való élés is rombolta az identitástudatot.
Fontos kérdésként merült fel az, bár a legjobb lenne a megyehatárokat is felbontani, vajon ez most kivitelezhető-e, vagy egy méhkast nyitna ki a román kormány. Ugyanis akkor minden megyében előjönnének a régi konfliktusok, követelések, ugyanakkor ezáltal egy organikusabb átszervezést lehetne létrehozni. Az 1968-ban végrehajtott megyésítés ugyanis mesterséges és erőszakos volt, amit akkor rengeteg kistérség megszenvedett.
A jelenlegi felosztás nem működik hatékonyan, nagyon kevés pénzt tudott lehívni Románia. Az új regionális politika kidolgozása arra lenne jó, hogy a 2012-ben kezdődő új költségvetési szakaszban jobb pozíciói lennének az országnak, hatékonyabban tudná a pénzeket lehívni. A költségvetési éven belül szinte lehetetlenség bármit is módosítani.
Baló Levente
Új Magyar Szó (Bukarest)

Erdélyiek Pártja néven indított mozgalmat Emil Aluaş karmester
Erdély és a Bánság pénzügyi-adminisztratív autonómiáját tűzi ki célul az a mozgalom, amelyet Emil Aluaş karmester, egyetemi tanár kezdett szervezni másfél évvel ezelőtt. Az Amerikai Egyesült Államokból hazatért művész azt ígéri, közeledik a pillanat, amikor az Erdélyiek Pártja létrehozásán dolgozó egész csapat a nyilvánosság elé lép, a párt jelöltjei pedig választásokon is megmérik támogatottságukat. A Krónikának adott interjúban a professzor hangsúlyozta, nem akarják Románia feldarabolását, és csakis törvényes úton kívánnak fellépni az erdélyiek képviseletében.
Olyan tartományt látnak a szemük előtt, amelyben a román mellett a magyar és a német nyelv is hivatalos státussal bír, és amelyet egy román, egy magyar és egy német kormányzó együtt irányít. Emil Aluaş szerint Erdélyt kevésbé érintette volna a gazdasági válság, ha a tartomány sorsát az erdélyiekre bízzák. Felvetésünkre, hogy jelenleg az egész ország kormányát erdélyi miniszterelnök vezeti, megjegyezte, Emil Boc nem ért a gazdasághoz, a döntéseket mások hozzák helyette.
– Sikeres karmesterként, egyetemi tanárként miért érezte, hogy politikával is kell foglalkoznia? A zene nem tölti be már az életét?
– Semmi más személyes indítékom nem volt az Erdélyiek Pártja mozgalom elindításához, mint az, hogy erdélyi vagyok, és hiányérzetem van. Az Erdélyiek Pártja olyan szükségszerűség, ami még nem születhetett meg a kommunizmus bukása után. Ennek csak annyi köze van Wagner, Bartók, Brahms vagy Mozart muzsikájához, hogy én karmesterként egész életemben az emberek egy-egy csoportjának a szervezésével, összehangolásával foglalkoztam. Most is ezt teszem. Az Erdélyiek Pártjának létrehozása egyébként nem új gondolat. Mindig is tudtam, hogy nekünk van egy sajátosságunk, amely megvan az itteni románokban, magyarokban, németekben egyaránt: ez a mi erdélyiségünk. Különbözik a történelmünk, a kultúránk a többi román területétől. Más értékeket vallunk, mint ők. Az utóbbi két évtizedben pedig egyre csak erősödött bennem ez az érzés. Tanulmányaim során megtudtam, a két világháború között Iuliu Maniu, Octavian Goga és Alexandru Vaida Voievod is nekilátott az erdélyiek pártja megalakításának, amikor az egyesülés után látták a bukaresti fejleményeket.
– Nagysármáson született, Kolozsváron, majd Budapesten tanult, karmesterként pedig az Amerikai Egyesült Államokban szerzett hírnevet. Mikor kezdett azon gondolkozni, hogy politikai síkon is tegyen valamit az erdélyiekért?
– Már 1990 nyarán, amikor hazajöttem, megfogalmazódott a baráti beszélgetések során, hogy létre kell hozni az Erdélyiek Pártját. Aktív mozgalomként azonban körülbelül másfél éve kezdtünk dolgozni. Ekkor gyűjtöttük össze azokat, akikről tudtuk, hogy hasonlóképpen gondolkoznak. Ekkor éreztünk rá arra, hogy valódi pártként is megszervezhetnénk magunkat.
– Hogyan juthatnak el oda, hogy valódi pártként jelenjenek meg a romániai politikai porondon?
– Mi csakis törvényesen akarunk fellépni. Tudjuk, hogy nem könnyű elérni egy ilyen párt bejegyzését, ezért egyelőre egy alapítványra bíztuk a szervezési munkát. A Pro West Alapítvány egyebek mellett az Erdélyiek Pártja mozgalom ügyeit is intézi. Tevékenysége azonban nem szorítkozik csak erre. Novemberben például az alapítvány önkéntesei részt vesznek egy akcióban, amely során 10 ezer facsemetét ültetnek el Csürülye község térségében, vagy egy Brahms–Bartók nemzetközi komolyzenei versenyt kívánunk szervezni Kolozsváron.
– Furcsa, hogy csemeteültetést és komolyzenei versenyt említ. Az Erdélyiek Pártja megnevezés arra utal, hogy pártként kívánnak működni, részt akarnak venni a választásokon.
– A Pro West Alapítvány fiókokat készül nyitni Zilahon, Nagybányán, Máramarosszigeten, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön, ahol már kialakulnak a mozgalmunk magjai. Az a cél, hogy összehozzuk azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkoznak. Tavasszal már polgármesterjelölteket is kijelölünk ezeken a településeken. Ahhoz, hogy valaki polgármester legyen, nem szükséges, hogy egy párt jelöltjeként induljon el a választásokon. Függetlenként is versenybe szállhat a mozgalmunk támogatásával.
Emil Aluaş
1976-ban szerzett diplomát a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián, nagybőgősként dolgozott a Kolozsvári Román Opera, majd a Kolozsvári Állami Filharmónia zenekarában, 1984-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett karmesteri képesítést. 1986-ban az Amerikai Egyesült Államokba telepedett, ahol a minneapolisi, bloomingtoni, lincolni, michigani állami egyetemek karmestertanára. Jelenleg a Gh. Dima Zeneakadémia szimfonikus zenekarának karmestere.
– Nem gondolja, hogy a jelenlegi romániai hangulatban egy független polgármesterjelölt számára inkább hátrányt, mint előnyt jelent egy efféle támogatás? A transzszilvanista elveket vallókat legtöbbször a nemzet ellenségeként bélyegzik meg.
– Igen, vannak, akik így gondolkoznak, de szerintem ők a kisebbség Erdélyben. Persze, lehet minket szidni Bukarestben. Megjegyzem, 1998-ban különösebb feltűnést sem keltett, hogy megalakult a Moldvaiak Pártja. Az egyenlőség elve alapján mi is hasonlóképpen akarjuk bejegyeztetni magunkat. Úgy gondoljuk például, hogy Erdély és a Bánság egészen másképpen vészelhette volna át a jelenlegi gazdasági válságot.
– Mi az ön politikai víziója Erdéllyel kapcsolatban? Milyennek látja a régiót mondjuk 20–30 év múlva?
– Románia területén belüli autonóm tartománynak látom Erdélyt és a Bánságot, amelyben három hivatalos nyelv létezik: a román, a magyar és a német. Erdély és a Bánság adminisztratív pénzügyi autonómiáját tűzzük ki célul. Programunkban az szerepel, hogy az adóink 7 százalékát továbbra is Bukarestnek fizetnénk, hogy abból tartsák fenn a külpolitikát, a Nemzeti Bankot, stb. Mi nem akarjuk az ország feldarabolását, de úgy gondoljuk, hogy ennek a régiónak az áll érdekében, hogy maga döntsön a saját ügyeiben. Hiszünk a saját erőnkben. Hiszszük, hogy vannak olyan szakembereink, akik képesek Erdély és a Bánság 8 milliós lakosságát kiemelni a válságból. Amint egy volt miniszter kollégánk mondta, ezt módszeresen, alaposan, erdélyiesen kell elérni. Biztosak vagyunk abban, hogy tíz évi önkormányzás után Erdély és a Bánság egészen más helyzetbe kerülne az országon belül, mint jelenleg.
– A bukaresti kormányt is erdélyi miniszterelnök vezeti, és bizony elég lesújtóak az eredmények.
– Emil Boc egyetlen gazdasági döntést nem hozott kormányzása idején. Ezeket mindig mások hozták meg helyette. Ő erdélyi, de nem rendelkezik azzal a képességgel, tudással, hogy átlássa a gazdasági folyamatokat.
– Ön következetesen az Ardeal szót használja, amikor Erdélyről beszél, nem a Transilvaniát. Miért?
– Az Ardeal szóban jobban benne van a régió, amelyre gondolunk. A bihariak is magukénak érzik, pedig ők tiltakoznak, ha a Bihart Transzilvánia részének tekintik. Még tárgyalunk a bánságiakkal, akik azt szeretnék, hogy a párt nevében szerepeljen a Bánság is. Ki kell találnunk, miként lehet számukra is vonzó képletet találni. Ezekben a régiókban az autonómia iránti igény ott van az emberekben.
– Ha békés, demokratikus eszközökkel szeretné elérni Erdély autonómiáját, ehhez a bukaresti törvényhozásban kell többséget szerezni. Hogyan lehet elérni a mentalitás gyökeres megváltoztatását?
– Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy tenni kell érte. Természetesen ez csakis bizonyos alkotmányos cikkelyek megváltoztatásával lehetséges. Ebben pedig számítunk az RMDSZ-re, amely a bukaresti politikában, a parlamentben is otthonosan mozog.
– Partnert látnak az RMDSZ-ben? Merthogy az RMDSZ minden bizonnyal abban érdekelt, hogy egyben tartsa a magyarságot, ne engedje elcsámborogni az erdélyiek pártja felé.
– A mi ajánlatunk vonzó lehet az RMDSZ számára is. Mi úgy képzeljük el, hogy az autonóm Erdélyt és Bánságot együtt irányítja egy román, egy magyar és egy német kormányzó, akiket szabad választásokon választanak meg. Ez lenne a sajátossága a tartománynak. A többnyelvűséget az Egyesült Államokban is megtapasztaltam. A déli államokban természetes, ha valaki beidézést kap a polgármesteri hivatalra, az angolul is, spanyolul is meg van fogalmazva. Ez senkit nem zavar.
– Ön beszéli a három erdélyi nyelvet?
– Restellem is, hogy magyarul csak nagyon keveset tudok, a németet pedig inkább csak a zenei szakszövegekből ismerem. Tanulmányaim egy részét ugyan Budapesten végeztem, de ott sajnos angolul tanítottak bennünket, külföldi diákokat. Igyekszem azonban pótolni e hiányosságokat. Éppen vásároltam magyar nyelvkönyveket, és napról napra fejlődöm.
– Hogyan próbálják megmagyarázni a bukarestieknek, az oltyánoknak, a moldvaiaknak, hogy nekik is jó lenne, ha Erdély autonómiát kapna az országon belül?
– Azt kell megérteniük, hogy az országon belüli verseny számukra is fejlődést hoz. Ha ugyanis azt látják, hogy én valamit jól csinálok, megpróbálják majd még jobban csinálni. Azt hiszem, a moldvaiaknak, az olténiaiaknak is meg kell találniuk a saját receptjeiket a boldogulásra. Az utóbbi időben Traian Băsescunak több olyan nyilvános beszédét hallottam, amelyikben arra biztatta az embereket: ne várják, hogy az állam oldja meg a gondjaikat, vegyék a kezükbe a sorsukat, dolgozzanak a boldogulásukért. Én nem gondolkodhatok a moldvaiak helyett. Az ő érdekeiket nekik maguknak kell felismerniük.
– Kit várnak a mozgalomba, a pártba? Kire építenek?
– Érdekes, hogy másfél évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk szervezkedni, beszélgetőtársaink eléggé kétkedően fogadták a gondolatainkat. Most azonban nagy nyitottságot érzek mindenütt; elsősorban a vállalkozók, az üzletemberek körében. Ők látják ugyanis a legjobban azt, hogy mennyi pénz csorog el a tartományból Bukarest irányába, és milyen kevés fordul vissza. És számítunk azokra a fiatalokra, akik gondolkodását nem rontotta meg a kommunizmus. Egy ismert bukaresti színész mondta: aki egyszer kommunista csecsből szopott, az míg a világ világ, soha nem fog megváltozni.
– De hát abból szopott ön is, hiszen a diktatúra idején végezte a tanulmányait.
– Én nem érzem, hogy a gondolkodásomat megfertőzte volna a kommunizmus. Aki azt mondja, hogy abban a korban mindenképpen be kellett hódolni a hatalomnak, az nem mond igazat. Rám például óriási nyomás nehezedett, hogy lépjek be a pártba, de ellenálltam. Lehet, hogy ezzel áll az is összefüggésben, hogy számomra Amerika nem jelentett kulturális sokkot, amikor kivándoroltam. Megtaláltam a helyem.
– Kik az ellenségei az Erdélyiek Pártja gondolatának?
– Az árulók.
– Számukra viszont éppen ön az áruló.
– Akkor azt mondanám, hogy a lusták; lehetnek ezek románok, magyarok, németek egyaránt. Mert egy ilyen párt személyes elköteleződést, személyes tenni akarást feltételez.
– Erdély lakossága is eléggé jelentősen átalakult az utóbbi évtizedekben. Vonzó lehet az erdélyi gondolat azok számára is, akik az utóbbi évtizedekben telepedtek itt meg?
– Lehet, hogy nem, de ők mégiscsak kisebbséget képeznek a tősgyökeres erdélyiekhez képest. Nekik alkalmazkodniuk kell az erdélyiek többsége akaratához.
– A jelenlegi román törvények meglehetősen nehezen teljesíthető feltételeket szabnak egy regionális párt bejegyzéséhez. Hogyan lehet teljesíteni ezeket a követelményeket?
– Az Erdélyen kívüli megyékben, Bukarestben is vannak erdélyiek, akiknek rokonszenves lehet az erdélyi gondolat. De az is felmerült, hogy Brüsszelben jegyezzük be az erdélyiek pártját uniós pártként. Nem ellenőriztem még ennek a lehetőségét.
– Mikor vágnak bele a bejegyzésbe?
– A tavasz folyamán. Arra számítunk, hogy a párt a 2012-es parlamenti választásokra már készen áll a versenyben való részvételre. A választásokkal kapcsolatban azonban még túl sok az ismeretlen. Azt sem tudjuk, egykamarás parlamentje lesz-e Romániának, vagy kétkamarás. Várjuk, hogy megtörténjen az alkotmány módosítása. Egyelőre csak azt határoztuk el, hogy az önkormányzati választásokon jelölteket állítunk.
– A román állam hatóságai többször jelezték, hogy nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek minden autonomista mozgalomra. Érezték, hogy a titkosszolgálatok figyelik a szervezkedésüket?
– Nem. Sokan mondták, hogy a telefonomat minden bizonnyal lehallgatják, de én ezzel nem foglalkozom.
– Mennyire kockázatos egy ilyen mozgalom szervezése? Sabin Gherman korábban a kolozsvári televízió munkatársa volt, aztán a kiáltványa megírásával eltűnt a közéletből. Gondolja, hogy önnek is érintheti a karrierjét a politikai szerepvállalása?
– Sabin Gherman a csoportosulásunk egyik aktív tagja. Ő talán abban hibázott annak idején, hogy mindent egyedül akart. Ez pedig lehetetlen. Az én zenei karrierem nem annyira Romániában, hanem inkább Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban valósul meg. Én ott érzem a legjobban magam karmesterként. Hálás vagyok Kolozsvárnak, de mégis a magyar karmesteriskola sarjának tekintem magam.
– Nem gondolja, hogy a budapesti tanulmányok hangsúlyozása erősíti azt a sztereotípiát önnel szemben, hogy ön politikai téren is Budapest ügynöke?
– Persze, mondanak mindenfélét. Azt is, hogy Budapest ügynöke vagyok, azt is, hogy amerikai ügynök vagyok. Érdekes, éppen a magyar beszélgetőtársaim tanácsolták a leghatározottabban, hogy ne keressem a kapcsolatot a magyarországi politikai pártokkal, hogy ne is adjak táptalajt az efféle gyanúsítgatásoknak. Ezek a dolgok túlságosan nevetségesnek tűnnek ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzam velük.
– Mikor válik láthatóvá az egész csoport? Eddig csak ön vállalta a nyilvános szereplést.
– Remélem, november végéig meghívhatjuk az újságírókat egy sajtótájékoztatóra, amelyen részt veszünk mindannyian. Addig a fundatiapro-west@gmail.com mail-címen várjuk az érdeklődők leveleit.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

Erősödik az erdélyi autonómiamozgalom
Erősödik a magyar-magyar együttműködés a különböző erdélyi autonómiamozgalmak kérdésében. Az új magyar kormány már határozottan áll ki a mozgalom mellett. Van okunk optimizmusra, vagy legyünk inkább realisták?
Erősödik a székely-magyar együttműködés
Az elmúlt hetekben több olyan hír látott napvilágot, melyek alapján jogosan következtet arra az ember, hogy az erdélyi (székelyföldi) autonómiatörekvések új lendületet kaphatnak, az új magyar kormány ugyanis több olyan erőfeszítést is tett/tesz, amivel a székely autonómia melletti elkötelezettségét bizonyítja – akár nemzetközi porondon is. Pár hete született például döntés arról, hogy a jövőben az Európa Tanácsban (ET) a magyar delegáció fogja képviselni a Székely Nemzeti Tanácsot (SZNT). Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a legnagyobb európai emberi jogi szervezetben ezentúl – hazánk tolmácsolásában – folyamatosan felszínen lehet tartani a székelyföldi autonómia kérdését.
Az, hogy az Európa Tanácsban ezzel a módszerrel megoldják a székelyek képviseletét, valóban nagy lépést jelenthet az autonómiához vezető igen rögös úton. Ez az a szervezet ugyanis, amelyik számos ajánlásában foglalkozik a nemzeti kisebbségek jogaival és érdekvédelmével, sőt, az ún. Gross jelentésében kiemeli az autonóm régiók pozitív tapasztalatait is. Nem véletlen tehát, hogy az SZNT éppen az ET-t szemelte ki, és kérte fel Magyarországot, hogy saját delegációja révén „jelenítse meg” a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvéseit a szervezetben.
A strasbourgi képviselet mellett az is szimbolikus jelentőségű, hogy az SZNT következő munkaülését Budapesten, az Országház felsőházi termében tartja. A székelyek meghívják tanácskozásukra Orbán Viktor miniszterelnököt, Schmitt Pál államfőt és a parlamenti pártok képviselőit is, hogy megvitassák a székely törekvések és a magyar nemzetpolitika céljainak összeegyeztethetőségét. Izsák Balázs, az SZNT elnöke az üléssel kapcsolatban úgy nyilatkozott: a helyszín kiválasztásánál szempont volt, hogy minél nagyobb visszhangot váltson ki a magyar közvéleményben. Kifejezte abbéli reményét is, hogy Magyarország olyan patrónusa lesz a székelyföldi autonómiának, mint Ausztria a már autonóm Dél-Tirolnak.
Egész Erdély, sőt, a Partium is!
Ne feledkezzünk el azonban arról, hogy nem csak a Székelyföld törekszik az önrendelkezés elérésére, hanem az egész erdélyi magyarság is. A romániai magyarság autonómiatörekvései hármas célrendszert jelenítenek meg: a Székelyföld területi autonómiáját; az ún. személyi elvű/kulturális autonómiát, amely nem a területet, hanem a magyar lakosságot ruházza fel érdekképviseleti és igazgatási jogosítványokkal bíró intézményrendszerrel; végül az ún. sajátos státusú önkormányzatokat, melyek a magyar többségű települések önkormányzatainak jelentenek önigazgatási jogokat.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke egy közelmúltban tett nyilatkozatában utalt arra, hogy a területi autonómia a Partiumra is kiterjeszthető lehetne. A kijelentés nagy felháborodást váltott ki a román fél oldaláról, noha Tőkés hangsúlyozta, hogy csakis „a román politikum beleegyezésével, kölcsönös egyezség alapján” szeretné megvalósítani a Partium autonómiáját. Ennek ellenére Corina Creţu román EP-képviselő kérte Tőkés László leváltását a Parlament alelnöki tisztségéről.
Paradox módon azonban Tőkés elképzelései éppen egy román kezdeményezésben találhatnak partnerre. A Krónika.ro hírportál csütörtökön közölt interjút Emil Aluas-szal, aki Erdélyiek Pártja néven indított mozgalmat a közelmúltban, méghozzá nem másért, mint Erdély és a Bánság autonómiájáért. Az autonómiapárti úriember – aki mellesleg foglalkozása szerint karmester és korábban Budapesten is tanult – román-magyar-német igazgatású autonóm régiókká alakítaná az említett országrészeket.
„Mi úgy képzeljük el, hogy az autonóm Erdélyt és Bánságot együtt irányítja egy román, egy magyar és egy német kormányzó, akiket szabad választásokon választanak meg” – mondta Alaus a Krónika riporterének, utalva arra is, hogy az RMDSZ-ben potenciális szövetségest lát. „Programunkban az szerepel, hogy az adóink 7 százalékát továbbra is Bukarestnek fizetnénk, hogy abból tartsák fenn a külpolitikát, a Nemzeti Bankot, stb. Mi nem akarjuk az ország feldarabolását, de úgy gondoljuk, hogy ennek a régiónak az áll érdekében, hogy maga döntsön a saját ügyeiben” – fogalmazta meg érveit a karmester-politikus.
És a valóság…
Az autonómiatörekvések jelenlegi állásának eddigi felvázolásából az ember már-már úgy érezheti, hogy az erdélyi és székelyföldi önrendelkezés megvalósulása pusztán karnyújtásnyira van. A valóság azonban az, hogy a helyzet nem ilyen rózsás, s a folyamat még igencsak gyerekcipőben jár.
A .sic domainnév beindítása, mint a székely autonómia első megnyilvánulási formája valószínűleg sokak számára ismert, hiszen aláírásgyűjtő akció is indult az ügy érdekében. „Székelyföld saját internetes azonosítója lehetővé teszi (tenné – a szerk.), hogy 2010 első negyedévétől a székelyföldi önkormányzatok, intézmények, cégek, magánszemélyek honlapjainak címe Székelyföldre utaló „.sic" végződésű legyen" – olvasható az SZNT 2009. májusi közleményében. Vagyis az SZNT előzetes értesülései szerint az ICANN-nek (az a szervezet, amely az internetes tartománynevek kiosztását intézi) már 2010. első negyedévében ki kellett volna írnia az aktuális pályázatot – ez azonban a mai napig nem történt meg.
Az SZNT elnöke, Izsák Balázs azonban a késedelem ellenére optimista: „sajnos, késik a kiírás, ez nem rajtunk múlik, viszont a mozgalommal tudatosítunk egy új jelképet, amely autonómiatörekvésünk fontos eszköze lehet”. Úgy tűnik tehát, hogy noha az autonómiatörekvések valóban új lendületet vehetnek Budapest (és talán bizonyos erdélyi román csoportosulások) támogatásával, a gyakorlat egyelőre felülírja az optimista várakozásokat... Erdély.ma

Beszélgetés az egyházi levéltárak restituciójáról
Az elmúlt társadalmi rendszerben elkobzott egyházi levéltári anyagok visszaszerzéséről folytatott megbeszélést tegnap Kolozsváron az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székhelyén Szép Gyula, az RMDSZ művelődési és egyházügyekért felelős alelnöke, Nagy Mihály Zoltán, az Országos Levéltár főigazgató-helyettese, Márton Árpád, Máté András és Kötő József parlamenti képviselők, valamint az erdélyi, partiumi és bánsági történelmi egyházkerületek küldöttei.
A tanácskozás után röviden tájékoztatták a sajtót a megbeszélésen elhangzottakról. Szép Gyula emlékeztetett arra, hogy az elkobzott egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatása régóta vajúdó kérdés. Igazi megoldás a tulajdonjog megváltoztatása lenne, ami lehetővé tenné a történészek számára a kutatómunkát ezekben az okmányokban.
Márton Árpád utalt arra, hogy az RMDSZ részéről a képviselőházban már benyújtottak egy törvénytervezetet, most pedig a szenátusban kerül terítékre a téma.
Nagy Mihály Zoltán intézménye álláspontját képviselte: annak idején a levéltári iratokat törvényes úton vették el az egyházaktól, ezért az erre vonatkozó jogszabályokat kell hatályon kívül helyezni. Szerinte a tulajdonjogon nem kellene változtatni, mert időközben az országos és megyei levéltárak olyan jó kapcsolatokat építettek ki az egyházakkal, hogy ez lehetővé teszi a kutatómunkát. Megoldás lenne még ezen anyagok mikrofilmes, digitalizált másolatainak az elkészítése és átadása korábbi tulajdonosaiknak. Ha azonban az egyházak ragaszkodnak a visszaszolgáltatáshoz, azt jogi úton tehetik meg.
Az egyházak képviselői szerint ideális megoldás a visszaszolgáltatás lehetne, ami korlátlan hozzáférést biztosíthat. Előbb azonban leltárt kellene készíteni az okmányokról, mert senki sem tudja pontosan, mi és hol található. Nagy Mihály emlékeztetett arra, hogy a szocialista rendszerben nem készült semmiféle kimutatás az iratokról, mert a cél egyszerűen az volt, hogy azok sose kerüljenek más kezekbe. Most elkészíthető egy leltár, ami viszont nagyon hosszadalmas munkát igényel – mondta a szakember.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Toró Tibor
Hetvenkilenc éves korában súlyos, de méltósággal viselt betegség után vasárnap reggel elhunyt Toró Tibor temesvári fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Román Akadémia Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Országos Bizottságának tagja, Bolyai-kutató, az Erdélyi Bolyai Akadémia tiszteletbeli elnöke.
A szomorú hírt családi források erősítették meg.
Toró Tibor 1931-ben született az udvarhelyszéki Énlakán, 1953-ban a Temesvári Tudományegyetem Matematika–Fizika karán szerzett diplomát, és nyugalmazásáig az egyetem elméleti-fizika tanszékvezető professzora volt. Egész életét a tudománynak, a kutatásnak szentelte, de nemcsak az atomfizikában mozgott otthonosan, hanem utolérhetetlen volt az irodalomban, nyelvtudományokban, a történelemben vagy a zenetörténetben is. Mindeközben csupaszív magyar ember volt, aki szűkebb és tágabb környezete épüléséért dolgozott. Bolyai János temesvári hagyatékának a kutatója és ápolója, neki köszönhető a temesvári Bolyai-szobor, az ötnyelvű Bolyai-emléktábla és a Magyar Házban 2008-ban avatott Bolyai-emlékszoba. A Bánság és a Partium érdeklődő közönsége feledhetetlen előadásokat hallhatott tőle Einsteinről, Bolyai temesvári leveléről, Kölcsey Ferenc Himnusza születésének körülményeiről vagy Teller Ede lugosi gyökereiről.
Hivalkodástól mentesen élt, elismert szaktekintély volt határon innen és túl, távozásával nemcsak a temesvári vagy erdélyi, hanem az egyetemes magyar tudományos és közművelődési élet lett szegényebb.
Tudomásunk szerint úgy rendelkezett, hogy hamvait Énlakán, Kányádon, Etéden, Magyarhermányban, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Temesváron szórják szét.
Nyugodjék békében! Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyből a T. Házba?
Kiiktathatják Magyarország alkotmányából azt a passzust, amely a választójogot állandó magyarországi lakhelyhez köti – erről Gulyás Gergely fideszes képviselő, az Országgyűlés alkotmány-előkészítő bizottságának alelnöke nyilatkozott több magyarországi televíziós csatornának. A magyar alkotmány ilyen irányú módosítása megnyitja annak a lehetőségét, hogy a magyarországi parlamenti választásokon azok a határon túli magyarok is részt vehessenek, akik 2011 januárjától magyar állampolgárságért folyamodnak. Magyarország a szavazati jog tekintetében is a román modellt követhetné, Románia határon túl élő állampolgárai ugyanis mindig is rendelkeztek a román politikába való beleszólás jogával.
A Krónika által megkérdezett erdélyi magyar politikusok üdvözlik a fideszes kezdeményezést.
„A jelenlegi alkotmány a választói jogosultságot magyarországi lakóhelyhez köti, mi ezt az állapotot nem kívánjuk megtartani” – nyilatkozta a Duna Televízió Közbeszéd című műsorának Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő, az új alkotmányt előkészítő eseti parlamenti bizottság egyik alelnöke. Gulyás a parlamenti bizottságnak az alapjogi munkacsoportját vezeti, melynek a választójoggal kapcsolatos kérdésekkel is foglalkoznia kell.
Hozzátette: javaslatukkal nem döntik el a kérdést, csupán a választójogi törvény módosításának vitájához utalják azt. Mint megjegyezte, elvileg ott is ki lehetne zárni a határon túliakat a választásra jogosultak köréből, de reményei szerint a Fidesz később kialakítandó hivatalos álláspontja is ezzel ellentétes lesz. Gulyás a Duna Tévének adott interjúban kijelentette: „Amikor a törvényhozó – egyébként nagyon helyesen – kedvezményes mandátumot biztosít a Magyarország határain belül élő, egyébként nem a magyar nemzethez tartozó nemzeti kisebbségeknek, akkor nincs okunk megtagadni ezt azoktól a magyar állampolgároktól, akik önmagukat a magyar nemzethez tartozónak gondolják, és egyébként a határokon túl élnek jól ismert történelmi okokból”.
A politikus azzal egészítette ki véleményét, hogy minden további részlet egyeztetés tárgya. Nem biztos, hogy az elképzelése ugyanolyan általános választójogot jelent, mint amit ma ismerünk. „Ez jelentheti meghatározott számú mandátumnak a betöltését is” – mondta. A politikus az Indexnek nyilatkozva elmondta, a Fideszben még nem tisztázott, milyen formában valósulna meg a szavazati jog megadása. Elképzelhetőnek tartott azonban olyan megoldást, hogy a határon túliak hat-nyolc külön mandátum sorsáról döntenének.
„A választójogi törvény kidolgozás alatt áll, ezért még csak sejtjük, hogy a választójogi rendszer megmarad a jelenlegi vegyes keretek között. Ha ez így marad, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a Délvidékről, a Felvidékről vagy Erdélyből nem lehet azt meghatározni, milyen az egyéni képviselője Vácnak vagy bármely más településnek. Ezért talán praktikusabb lenne, ha egy külön meghatározott mandátumszám állna rendelkezésre, ugyanúgy, ahogy a nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletével kapcsolatos törvényjavaslat ezt tartalmazza” – mondta Gulyás. Különben Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős kormányfő-helyettes a Krónikának júniusi romániai látogatása idején adott interjúban elmondta: szerinte az állampolgárság és a szavazati jog elválaszthatatlan egymástól, és az Országgyűlés meg fogja találni azt a bölcs megoldást ebben a kérdésben, ami a leginkább kedvez az egyetemes magyarságnak.
Megoszlanak a vélemények Magyarországon
A Magyar Szocialista Párt egyelőre nem reagált az alkotmány-előkészítő bizottság alelnökének felvetésére, a Jobbik viszont pártolja a tervet. Szávay István, a párt Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője azonban nem hat-nyolc, hanem 26 mandátum sorsát helyezné a következő 200 fős parlamentből a határon túliak kezébe. „Mi a horvát modellen alapuló, vagy egy ahhoz hasonló választási szisztémát tekintenénk alapnak, amely szerint az elcsatolt területeken vagy az emigrációban élő, de magyar állampolgársággal rendelkezők külön választási körzetet alkothatnának és a pártok országos listáira szavazhatnának” – nyilatkozta az InfoRádiónak a jobbikos politikus. A javaslat ellen egyelőre csak a Lehet Más a Politika (LMP) foglalt állást. „Elvből ellenzem, hogy rendszerszerűen a választójog olyanoknak is járjon, akik egyébként az állam által közösséggé szervezett embereknek a sorsában nem osztoznak” – szögezte le a Duna Televíziónak Schiffer András, az LMP frakcióvezetője. Hozzátette: az állam az egy területen élő személyeket rendezi politikai közösségbe, a választójog azt a lehetőséget adja meg e közösség tagjainak, hogy a közös ügyek intézésébe beleszóljanak. „Egy országgyűlési képviselő-választáson az szavazzon, aki egyébként a megalakuló törvényhozás jótéteményeit vagy negatívumait viselni fogja. Egy választáson abba szólunk bele a választójogon keresztül, hogy egy országban hogyan alakuljon a rendészeti politika, az adórendszer, a társadalombiztosítás milyen legyen. Ebbe azok szóljanak bele, akiknek a bőrére megy ki az egész” – érvelt az ellenzéki politikus.
A román modell
A román választójogi törvény nem tesz állandó lakhely szerinti különbséget a román állampolgárok között. Így hát a romániai parlamenti és államelnöki választásokon a határon túli románok is leadhatják szavazataikat. Ezek zömét a Spanyolországban, Olaszországban és más nyugat-európai államokban letelepedett román vendégmunkások teszik ki, akiknek a száma meghaladja a kétmilliót. Százezres nagyságrendűre becsülik ugyanakkor azoknak a számát is, akik Moldávia állampolgáraiként a lakóhelyükön maradva szerezték meg a román állampolgárságot. Az elmúlt évtized közepéig a román állam csak az ország külképviseletein biztosított lehetőséget a külföldön élő románoknak a szavazásra, így a külföldi szavazatok száma is meglehetősen csekély volt; alig befolyásolta a választás kimenetelét. A külföldi szavazatokat a fővárosban leadott szavazatokkal összesítették. Ez is hozzájárult ahhoz például, hogy a Magyarországon nagy számban szavazó erdélyi magyarok 2000-ben a parlamentbe juttatták Pataki Júlia RMDSZ-es képviselőt.
Az egyéni választókerületes rendszer 2008-as bevezetésekor a törvényhozó külföldi választókerületeket is meghatározott. Az ország határain túl élő románok 4 képviselői és 2 szenátori mandátum sorsáról dönthettek. A számukra kialakított 221 szavazóközpontban mintegy 24 ezer román állampolgár voksolt. A választás érdekessége volt, hogy az ázsiai-afrikai választókerületben az RMDSZ jelöltje, Kötő József színházkritikus szerzett képviselői mandátumot, 34 szavazattal. A választójog kérdése nem képezte vita tárgyát Romániában 2009 decemberéig, amikor Traian Băsescu a határon túliak támogatásával szerzett újabb ötéves államelnöki mandátumot. Ha csak a Romániában leadott szavazatok számítottak volna a választáson, Mircea Geoană ülhetett volna az elnöki székbe. A 294 külföldi szavazóközpontban leadott 147 ezer szavazatból 115 ezret kapott Băsescu, aki a végső összesítés szerint mintegy 78 ezer szavazattal előzte meg Geoanát. Băsescu a Moldovai Köztársaságban aratta legfényesebb győzelmét: az itt leadott 12 ezer szavazat 95 százaléka az ő neve mellé került.
Horvát és bolgár választások a Bánságban
Románia egyébként a más államok által szervezett romániai választásokban is segítséget nyújtott. A horvát állampolgárságot is szerzett bánsági horvátok immár több mint egy évtizede szülőföldjükön maradva vesznek részt a horvátországi választásokon. Amint a Krónika többször is megírta, 2000 óta a Krassó-Szörény megyei horvát falvakban is létesítenek szavazóközpontokat a horvátországi választásokon, melyek biztonságát a román hatóságok biztosítják. 2005-ben Bulgária bukaresti nagykövete is azzal folyamodott a román hatóságokhoz, hogy a bolgár állampolgárságot is szerzett bánsági bolgárok számára Temesváron is létesítsenek szavazóközpontot. A román állam hozzájárulásával a vingai és óbesenyői bolgár közösség tagjai a Bánsági Bolgár Szövetség temesvári székházában szavazhattak.
Bizakodó erdélyi magyar politikusok
Mindenképp üdvözlendő, hogy napirendre tűzték a témát – reagált lapunknak a határon túliak szavazati jogára vonatkozó kérdésre Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közép-erdélyi régiójának elnöke. Hozzáfűzte, érdemben csak akkor tud reagálni a javaslatra, ha az Országgyűlés törvényben rögzíti a határon túliak választójogát.
Márton Árpád Kovászna megyei RMDSZ-es képviselő megkeresésünkre úgy nyilatkozott, jónak tartja, hogy elhárul az alkotmányos akadály az elől, hogy az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező állampolgárokra is kiterjesszék a választójogot. Márton ugyanakkor hozzáfűzte, az alkotmánymódosítást követően a választójogot szabályozó törvényt is módosítani kell. „Személyes véleményem szerint elegáns lenne, ha a végső döntés előtt a határon túli magyarokat is megkérdeznék erről – erre a célra rendelkezésre állnak az intézményes fórumok, a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma vagy a Magyar Állandó Értekezlet. Volt már rá példa, hogy a minket is érintő kérdésekről megkérdezésünk nélkül döntöttek Magyarországon” – fogalmazta meg elvárásait a képviselő.
Mint arról már beszámoltunk, Szász Jenő MPP-elnök Schmitt Pál államfő marosvásárhelyi látogatásakor felvetette: az erdélyi magyaroknak teljes joggal részt kellene venniük a magyarországi választásokon. Szerinte az állampolgárságnak a választójogot és a választhatóság jogát is jelentenie kell.
Gazda Árpád, Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
Maros megye, Marosvásárhely véráldozata (részletek)
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban, néhány szervezkedési kísérletet leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta "a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát". A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé.
Az akkori Magyar Autonóm Tartomány a forradalommal való együttérzésben a legelső helyen állt. Ezt bizonyítják a periratok, a rendkívül súlyos ítéletek. Ahogyan Pál-Antal Sándor történész, akadémikus írja: "A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján – amelynek hatásköre 13 ezer négyzetkilométer területen élő 731 ezer személyre terjedt ki – megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé (akik közül adataink szerint a törvényszék 8-at felmentett, de ez a szám ideiglenesnek tekinthető)."
A 821 bíróság elé állított közül 306 városi (36,5 %) és 520 falusi (63,5 %). Közülük 620 magyar (75,1 %), 184 (22,5 %) román, 18 (2,1 %) német anyanyelvű. Az adatok nem véglegesek, hiszen újabb és újabb elítéltekről szerzünk tudomást.
Külön kategóriát alkotnak a nyom nélkül eltüntetettek. A napokban jelentkezett nálam Holló Kázmér egykori csíkszeredai, majd marosvásárhelyi jégkorongozó, aki a Csíkszeredában 1957. február 8-án letartóztatott, majd minden nyom nélkül eltűnt édesapja, Holló Béla földi maradványainak felkereséséhez kért segítséget. Hátha az egykori elítéltek, túlélők közül valaki emlékszik rá, együtt raboskodott az édesapjával.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a "társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19- én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete "legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot.
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar-román határon tartották fogva. 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel "jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Az Eörsi László 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azokat méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! –, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. 1919. január 5-én született Aradon. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25- én végezték ki.
2. Balogh László csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
3. Berecz György gépkocsivezető. 1924. május 11- én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
5. Dudás József technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
A szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélték. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos. 1925. szeptember 27- én született Marosvásárhelyen. 1957. január 2- án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
7. Szabó János gépkocsivezető. 1897. november 17- én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője.
1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. 1960. március 2-án végezték ki Budapesten.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1- jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán, Népújság (Marosvásárhely)

Csűry István püspököt újraválasztották
Csűry István nagyvárad-őssi parókus lelkészt kérték fel tegnap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöki tisztségének ellátására, azaz a korábbi helyettes püspöki és egyéves időtartamú missziója után egy teljes, hatéves mandátummal bízták meg. A választó közgyűlés viszont új főgondnok vezetése mellett döntött, így a szatmárnémeti Varga Attila váltja az érmihályfalvi Kovács Zoltánt.
A partiumi–bánsági reformátusok egyházkerületének választó közgyűlését a nagyváradi püspöki palota dísztermében tartották meg. Összesen 84-en rendelkeztek választói jogosultsággal, közülük csak egyvalaki nem jelent meg, azaz határozatképesek voltak.
A temesvári Fazakas Csabának egyházmegye esperesének – aki az Esperesek Kollégiumának is az elnöke – az igehirdetésével hangolódtak rá a történelmi jelentőségűnek mondott választásra. A bibliaolvasó-kalauz aznapi passzusa (Jel 19, 1–10) nagyon is találónak bizonyult, hiszen – amint az igehirdető rámutatott – a szavazóknak „olyan vezetőket és kísérőket kell a tisztségekre választaniuk, akik a nyájat a bárány menyegzője felé vezető úton tartják”.
A közös imádkozás után leköszönt az eddigi elnökség, s megválasztották a héttagú szavazatszámláló bizottságot, ennek elnökévé pedig Pásztori Kupán Istvánt, a Kolozsvári Protestáns Intézet oktatóját kérték fel. A választás két menetben zajlott le, előbb a püspöki és a főgondnoki tisztségről, majd a többi egyházkerületi lelkészi és világi funkcióról döntöttek. Még az első menet előtt kisebb tanácstalanság alakult ki, amiért az egyházkerületi választási bizottság listáján egy keresztnév rosszul szerepelt, továbbá kiderült, hogy a lelkészi aljegyzői tisztségre az egyik jelölt nem vállalta el a jelöltséget. A testület vezetője, Szűcs András Ottó – hosszabb diskurzus után – a közgyűlés tagjainak szíves elnézést kérte a fáradságból fakadó hibáért. Amúgy az is felmerült, hogy esetleg halasszák el a döntést, ám végül úgy határoztak, hogy a második menetre új, hibátlan listákat készítenek el.
A Királyhágó-mellék püspöki tisztségére jelöltekre két érvénytelen szavazat érkezett, 21 voksot kapott Csernák Béla bihari parókus lelkész, 60-at pedig az eddigi püspök, azaz Csűry István. A főgondnoki feladatok ellátásával megbízott személy megválasztásakor egyvalaki érvénytelenül voksolt, 57-en a szatmári parlamenti képviselőt, Varga Attilát támogatták, míg a korábbi egyházkerületi világi elöljárót, Érmihályfalva polgármesterét, Kovács Zoltánt 25-en pártfogolták szavazatukkal.
Az eredmények ellen 15 napon beül lehet óvást benyújtani, a választási bizottságnak 10 napon belül kell ezek jogosultságáról határoznia, majd az egyházkerület új, alakuló közgyűlésre várhatóan december elején kerül sor.
Megfigyelők úgy értékelik, hogy a két elöljáró személyének ily módon történt megválasztásával létrejött egyfajta összeborulás a folytonosságot óhajtó egyház és a nagyobb befolyást követelő politikum között, hiszen Csűry püspököt Tőkés László hívének, míg Varga főgondnokot az RMDSZ emberének tartják.
Megyeri Tamás Róbert, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A szórványosodás folyamatát lassítani kötelességünk
Temesváron a november 26–28. között megtartott Civil Napok átfogó programmal várta mindazokat, akik ezt a hétvégét magyar közösségben kívánták eltölteni. A több helyszínen zajló rendezvény számos ötletes elfoglaltságot kínált kicsiknek és nagyoknak: az adventi játszóház az óvodás és elemi iskolás gyermekek birodalma volt, a fiatalok és felnőttek az ünnepvárás hangulatában „kézügyeskedtek”, a helyi civilszervezetek munkatársai, valamint az itt lévő különböző egyházfelekezetek képviselői előadásokon és kiállításon vehettek részt, szombaton este az Eszterlánc Kulturális Egyesület bált szervezett, vasárnap pedig a bánsági hagyományőrző énekkarok és néptáncegyüttesek léptek színpadra.
A Temesvári Civil Napok keretében november 27-én, szombaton délelőtt a temesvár-belvárosi református templomban Magyar identitás őrzői a végvárakban – egyházak és civilszervezetek témakörben konferenciát tartottak, amelyen részt vett az erdélyi és délvidéki római és görög katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház több lelkipásztora, a bánsági civil szervezetek számos képviselője. A tanácskozáson meghívott előadóként jelen volt Szászfalvi László, a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára, Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Szász János, a gyulafehérvári főegyházmegye gazdasági igazgatója, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, dr. Bodó Barna egyetemi docens, a Szórvány Alapítvány elnöke, Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul.
A konferenciát Fazakas Csaba temesvári református esperes nyitotta meg, majd átadta a szót Szászfalvi László államtitkárnak, aki a magyar kormány által kidolgozott szórványstratégiát és -programokat ismertette. Mint azt az államtitkár többször is hangsúlyozta, a stratégia egyelőre javaslat, végleges formáját a szórványban tevékenykedő szervezetek képviselőivel közös megbeszélések során nyeri majd el. Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár egyrészt arra hívta fel a figyelmet, hogy a szétszórtan élő magyar közösségek megmentéséért azonnali cselekvésre, akciótervre van szükség, ugyanakkor olyan programokat kell életbe léptetni, amelyek folyamatosan működnek. Ezek kidolgozásában az első számú partner az egyház, mivel a valláshoz, a felekezethez való kötődés több generáción keresztül megmarad.
A magyarországi előadók értekezését több hozzászólás követte. Csűry István református püspök saját eddigi tapasztalataira építve a test–lélek–szellem egységének tükrében a szociális szervezet–egyház–civilszervezet együttműködést hangsúlyozta. Szász János gyulafehérvári kanonok kiemelte: a szórványosodás folyamatát megállítani nem tudjuk, de lassítani kötelességünk. „A szükség közelről látszik, ezért fontos, hogy együtt gondolkozzunk és tervezzünk a jövő támogatási rendszerekről és prioritásokról” – mondta.
Dr. Bodó Barna egyetemi tanár szerint a Bánságban eddig három nemzetpolitika érvényesült: a személyi, amilyen például a német nemzetpolitika, amely kimentette nemzettársait e vidékről; a román, amely területi elvű; és a magyar, amely közösségi elvű.
Az evangélikus-lutheránus egyház képviseletében Kovács Zsombor temesvári lelkipásztor, az erdélyi unitárius egyház küldötteként Szabó László lelkész, a mintegy tizenötezer hívőt tömörítő magyar görög katolikus közösségek nevében pedig Pallai Béla parókus szólalt fel. Szilágyi Mátyás főkonzul a magyar állampolgárság könnyített megszerzésének módját taglalta. A konferenciát fórum zárta, amelyen a résztvevők kérdései, véleménye, kiegészítései hangzottak el. Darvas-Kozma József csíki esperes például kiemelte: fontos, hogy a szórványban ne csak a civilszervezetek, hanem a különböző vallásfelekezetek is keressék egymással a kapcsolatot, a közös programok, projektek megvalósításának lehetőségét.
A Civil Napok megnyitóját követően Szászfalvi László államtitkár a temesvári püspökség vendége volt, ahol Roos Márton főpásztorral találkozott. Kérdésünkre az államtitkár elmondta: „Az ötezer lélekszám alatti közösségek esetében a magyar anyanyelvű lelkipásztorok számára a jövő évtől anyagi támogatást szeretnénk biztosítani. A közeljövőben az egyházi szórványprogram keretében tervezzük a közösségek lelki és szellemi támogatását is, például ifjúsági táborok vagy egyéb programok szervezésével.”
A vendéglátó lelkipásztor, Fazakas Csaba református esperes a jövő évre újabb találkozó megtartását kezdeményezte az egyházi és a civilszervezetek képviselői számára.
Sipos Enikő, Vasárnap (Kolozsvár)

Bűnözők és cinkosaik
Civil szervezetek nemrégiben feltérképezték a romániai alvilágot, az egyes klánok befolyási övezeteit, amelyek az ország minden részében fellelhetők.
Egy idő óta szinte naponta érkeznek a hírek véres utcai leszámolásokról, lövöldözésekről, rablásokról, ami arra utal: a rendőrség képtelen úrrá lenni az egyre szervezettebbé és agresszívebbé váló alvilág fölött. A különféle klánok pedig eközben lassan felosztják maguk között az országot, behálózva a rendfenntartókat is.
Bukaresti bandák
Sok esetben a bűnözők a rendfenntartók, befolyásos üzletemberek, politikusok támogatásával építik ki és tartják kezükben birodalmukat. Mindez olykor óhatatlanul botrányhoz vezet, ami néha egy-egy magas rangú tisztségviselő székébe kerülhet, ami azonban kevés az alvilág megfékezéséhez.
A bűnbandák elsősorban a fővárosban szaporodtak el. A leghírhedtebb klánok közé tartozott Fane Spoitoru bandája, amelynek hatalma a bandavezér letartóztatása után meggyengült. Így feltörhetett a Ion és Vasile Balint testvérpár által vezetett csoport, valamint a Cămătaru- klán.
Utóbbi vezetője, Nuţu Cămătaru, akit 2004-ben tartóztattak le, nemrégiben éjfekete lovon, hívei által felröppentett fehér galambok kíséretében hagyta el a börtönt, sőt – amolyan romániai specialitásként – az államtól 3200 eurós kártérítést kapott, miután a strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság helyt adott panaszának, miszerint az igazságszolgáltatás képtelenül elnyújtotta perét, amely 1996–2004 között tartott.
Cămătaruék letartóztatását kihasználva, Bukarestben a Ştoacă-csoport rátette a kezét az 5. kerületre. Tagjai főleg heroincsempészettel foglalkoznak, zsarolásból, prostituáltak futtatásából, „védelmi díjból” és uzsorakölcsönökből élnek meg.
A Geamănu-testvérek bandája tavaly híresült el, amikor ellopta Gigi Becali autóját, amelyet a „piperai földbirtokos” gorillái szereztek vissza, ugyancsak törvényszegő módon.
A bukaresti Militari és Crângaşi negyedben garázdálkodó csoportok fő megélhetési forrását a sírokra kivetett kényszeradók és a kölcsönbehajtások jelentik. A 6. kerületben nemrégiben még az egykori profi birkózó, Eugen Preda volt az úr. Ők hajtották végre a Ciorogârlán elkövetett, mindeddig legnagyobb romániai fegyverlopást. Tavaly év végén viszont a bandát a bűnüldözők – kevés sikerük egyikeként – nagyrészt felszámolták.
A főváros keleti részét Sile Pietroi, azaz Vasile Fierbântu tartja hatalmában. A klán illegális fogva tartásaival, zsarolásaival tette magát félelmetessé, olyannyira, hogy a Pantelimon negyedet kézben tartó Duduianu-klán is meghátrálni látszik előtte.
Erdély alvilága
A bűnbandák Erdélyben is viszonylag zavartalanul működhetnek. Nagyszeben lakosságát a Blaga-csoport tartja rettegésben: tagjai prostituáltak kihasználásával és embercsempészéssel foglalkoznak.
A szervezett bűnözés elleni ügyészek állítása szerint a városban sikerült ártalmatlanná tenni az aranykereskedelemre szakosodott Râcean-bandát, amelynek idén februárban több tagját is letartóztatták. A Lenis-banda számláját két év alatt több mint száz bűncselekmény – rablás, zsarolás, csalás, magánterület megsértése, súlyos bántalmazás, gyilkossági kísérlet – terhelte már, amikor tavaly végre sikerült ártalmatlanná tenni.
Gyulafehérváron Claudiu Mircea Sibişean és Adrian Bălan klánjai garázdálkodnak: előbbi szeméremsértések, fogva tartások, gyilkossági kísérletek sorozatával, utóbbi utcai verekedésekkel, nyilvános botrányokkal hívta fel magára a figyelmet.
Arad jó ideig az önmagát Ştefan cel Marénak, illetve Vlad Ţepesnek nevező Uţu Rohozeanu bandájáé volt, amely része a nyugati országrész legnagyobb szervezett bűnhálózatának. Legnagyobb vetélytársa a temesvári Claudiu Baderca csoportja, amelynek sikerült részben rátennie a kezét a Bánság egyik legnagyobb tervező intézetére, az Iprotimre. A bandavezér ugyanis tavaly negyedmillió eurót kölcsönzött az olasz állampolgárságú Pietro Manitónak, aki az intézmény 340 ezer részvényével garantálta a hitelt. Ezzel a bandavezér a részvénycsomag 40 százalékának tulajdonába jutott.
Temesváron alakította ki a törvény embereinek nem kevés cinkosságával ingatlan-maffiáját Ionelaş Cârpaci, aki emberek százait kényszerítette lakásaik elhagyására. Így a polgármesteri hivatal, a rendőrség és az igazságszolgáltatás néhány képviselőjének támogatásával számos villát kaparintott meg a város történelmi negyedében.
Dévát több mint egy évtizedig tartotta rettegésben Spuma és Bibanu bandája, amely a dák aranykarperecek ellopásában is részes volt – az egykori forradalmár, Dan Iosif cselekvő közreműködésével. A bandavezérek idén tavasszal kerültek rendőrkézre, 5-5 évi börtönre ítélték őket, a volt dévai rendőrparancsnokkal, Ioan Daviddal együtt.
Klánok a déli és keleti országrészben
A déli országrészt vadnyugataként tartják számon Craiovát, ahol a rivális bandák rendszerint az utcákon csapnak össze, fehér és lőfegyvereket egyaránt használva. A városban a Gigiók, a Para- és az Enriko-klán vetekszik egymással a hatalomért. Dolj megye székhelyének alvilága legutóbb a hírhedt bandavezér, Caiac meggyilkolásával hívta fel magára a figyelmet.
Târgoviştéban a Ghenosu-csoport egyik maffiózója rendőrre támadt, aki kómába esett, és mindmáig nem épült fel. Piteşti-ben hét alvilági banda is működik. A Titoaşcă-csoport egyik vezére, Alexandru Ion, a maneleénekes, Adi Minune barátja. A volt birkózó, Dan Cârciumaru kemény ökléről híresült el, akárcsak az egykor testőrként tevékenykedő Căldaru testvérpár.
Slatinán Bercea Mondialu, alias Anghel Sandu az úr. Ő jó kapcsolatot ápol Traian Băsescu államfő testvérével, Mircea Băsescuval, aki a bandavezér unokájának keresztapja.
A moldvai Iaşi-ban két egykori ifjúsági szabadfogású birkózó Európa-bajnok, volt olimpikon, Costel és Gheorghe Corduneanu épített ki maffiahálózatot, amely a Tănase-csoporttal osztozik a városon.
Neamţ megyében nemrégiben az uzsorakamattal foglalkozó Gheorghe Mărarut tette hidegre hét golyóval a „konkurencia”. Az incidens támogatójuk, az uzsorakamat védelmében fellépő megyei rendőrfőnök, Aurelian Şoric székébe került.
A felsoroltak csak a legfontosabb bűnbandák, és csupán a jéghegy csúcsát jelentik. A jéghegy pedig terebélyesedik, és ha a rendfenntartók, az illetékesek továbbra is a jelenlegihez hasonló közönnyel viszonyulnak, olykor pedig még cinkosságot is vállalnak a szervezett bűnözéssel, akkor félő, hogy hamarosan az ország egész területe „eljegesedik”.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)

Születőben a Mikó-terv
Esztendőkön át a magyarországi hivatalosságok a magyarság országon belüli-kívüli lakosságát a nemzeti értékeket és érdekeket a világ globalizálódó fősodrásához úsztató politikai kompjáratával kifundálták a Merjünk kicsik lenni, nemzeti önbizalmat és önérzetet sorvasztó zagyvaságot.
Most a Merjünk nagyok lenni kétharmados parlamenti és magyar kormányzati politikai irányvonal előbb az előző nyolc esztendő alatt csontra csupált Széchenyi-terv újraélesztését tűzte ki célul, és ennek mintájára, szinte várható volt, hogy Erdélyben is lábra kapjon hasonló kezdeményezés: valamit tenni kellene Székelyföld, Közép-Erdély és a Bánság gazdasági-kulturális előbbre lépéséért. A kezdeményező az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, természetes felkarolója és partnere a Székely Nemzeti Tanács, és máris jól érzékelhető, hogy az elképzelést a többi erdélyi magyar politikai csoportosulás — párt vagy szövetség — s a civil szféra is támogatni fogja. Egyrészt amiatt, mert érzékelik az anyaországi és a határon kívüli nemzetpolitikai irányváltást, a Merjünk kicsik lenni nemzet erejét apasztó kurzusnak az erkölcsi-gazdasági-kulturális csődhelyzet felé sodró következményeit, másrészt a magyar összefogás szükségességének felismerését és az ennek alárendelt cselekvőkészség fontosságát. Példa erre az erdélyi demokrácia-központok minden várakozást felülmúló térnyerése, s az erre a sikerre rákapaszkodó más párti igyekezet, hogy a könnyített eljárású magyar állampolgárság megszerzését ők is segítsék. A Széchenyi-terv mintájára született erdélyi Mikó-terv ma még csak a képzelet, az elhatározás állapotában létezik. De semmi kétség afelől, hogy ebből a helyzetből a cselekvés szakaszába, sőt, az erdélyi sors alakulásának fő sodrásába kerülhet, akkor is, ha egyes személyek vagy pártcsoportosulások számára ez az elképzelés csak az ábrándozások világának része, mert a Széchenyi-terv erős tartógerendázata a magyar parlament és kormányzat, nálunk pedig éppen ezek a pillérek támasztékai gyengék, esetlegesek. De vannak időszakok, amikor a közakarat szinte a semmiből tud teremteni új világot. Rengeteg az innen elszármazott, vállalkozó kedvű tehetős ember, partnereink lehetnek a nem magyar külhoniak is, az EU, és ha mutatkozik eredmény, akkor az itthoni egymás elleni acsarkodás is mérséklődik, érzékelni fogja, hogy pártállásra való tekintet nélkül a parlamenti jelenlét döntően fontos a magyarság számára, és ez is feltétele annak, hogy a gazdasági kapcsolatok hídjainak pilléreit egykönnyen ne moshassa el semmilyen szennyes ár és a rajtuk felakadó politikai uszadék. A Mikó-terv — az összefogás tervének ígérete is.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)

Az üres szék
A napokban egy kis faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ésszerű telepítésre, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott az a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál búcsúlevelének másolata volt, s hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem véletlen. Gondolhattam volna azokra a legendákra, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig.
Az egyik ilyen, mindegyre visszatérő, hogy a németek gyilkolták vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől”.
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna, ha...
Az az örökös magyar „mi történhetett volna, ha....”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben színtiszta roma falvak alakulnak ki a Kárpát-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni.
Régi gondunk. Olyan régi, hogy dr. Antal Gábor püspök, már 1898-ban, képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, az ormánysági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről ne is beszéljünk...
Teleki Pál kapcsán jutott mindez eszembe.
Hogy miért? A kérdésre egyszerű a válasz. Abban a pusztuló kis faluban eszembe jutott, hogy, az Aranyos Beszterce vidékéről írva, Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldvai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik.
Vannak korai telepítések Bukovinából, még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakeresztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek tömegei, s egy hozzánk közelebbi vidékről, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz. Úgy tűnik, a világháborúba lépésünk előtti napokban jön el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje lenne kézenfekvő terület, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni, a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve. Az 1940-es évnek, a második bécsi döntés mellett, talán utolsó meghatározó külpolitikai eseménye a december 12-én megkötött magyar–jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Markovic jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És átvonul Magyarországon a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg.
És megindulnak nyomukban a magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után a honfoglalást rettegve átélő tízezernyi népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik kétszeresen földönfutóvá tették, merő „nemzetféltésből”, a bukovinai székelyeket. Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, gulágokon az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, számukra hol lehetett akkor a haza?
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel hatalom” ellenében a becsület útját akarják járni.
Vári Attila
Egy rebellis szellem
Hatvanötödik születésnapján köszönthetjük Vári Attila írót, költőt (született 1946 márciusában, Sáromberkén). Írói felfutása a legendás második Forrás-nemzedék „hóna alatt” történt; Balla Zsófia mellett talán ő volt akkoriban – a múlt század hatvanas éveiben – a legfiatalabb berobbanó a(z erdélyi) magyar irodalomba. Virtuóz prózaíróként mutatkozott be, s az is maradt mind a mai napig, műveivel minduntalan meglepve s megdolgoztatva olvasóit.
A hetvenes évek végétől versekkel is jelentkezett, néhány megjelent verseskönyve ugyancsak valós irodalmi esemény volt. Figyelemre méltó dramaturgiai, irodalomszervezői, kultúrdiplomáciai munkássága is. Mindent összevetve: magyarságában is európai érzékenységű és felelősségű írónk megmaradt 65 évesen is ugyanannak a rebellis szellemnek, aminek első kötetében, A véges napban ígérkezett.
Főbb művei: A véges nap (novellák, 1967); Casanova – a zongora árverése és más történetek (novellák, 1972); Középkori villamosjegy (novellák, 1976); Változatok ütő és védekező hangszerekre (versek, 1978); A virágmadarak hajnalban lehullnak (regény, 1980); Lassított lónézés (novellák, 1985); Volt egyszer egy város (regény, 1986); Az elsodort babaház (versek, 1987); Holtak köve (regény, 1987); Kettőskereszt (versek, 1996); Cselédfarsang (regény, 2001); Sztálinvárosi idill (novellák, 2004); Vanília (regény, 2006); Históriás ének a rendszerváltásra (versek, 2006); Idegen ég (válogatott versek, 2006); Lepkeszárny (novellák, 2008). (csg)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Arad és a Délvidék 1848–49-ben
A szabadságharc értelme
Rendhagyó módon kezdődött ma délután az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a társszervező, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által rendezett megemlékezés: dr. habil Zakar Péter történész, a Szegedi József Attila Tudományegyetem tanárának előadását egy néhány perces diasorozat előzte meg Murvai Miklós összeállításában. A délvidéki, őrvidéki, aradi képek ráhangolták a telt háznyi hallgatóságot az előadás témájára.
A jelenlévőket Nagy István, az est házigazdája köszöntötte, külön kiemelve a nagyszámú ifjúságot, amelynek részvétele, sajnos, nem éppen megszokott a hasonló rendezvényeken.
Az Aradra már-már hazajáró Zakar Péter a tőle megszokott alapossággal és adatbőséggel beszélt a témáról, számos kevésbé ismert vagy ismeretlen adalékot vonultatva fel. Kevéssé ismert, például, hogy 1848. április elején egy Alexander Kostic vezette szerb csoport felajánlotta a forradalommal való együttműködést a nemzetiségük elismerése, szabad nyelvhasználat, egyházi autonómia, a határőrvidék megszüntetése fejében. Kossuth az ország megcsonkításától félve elutasította az ajánlatot. („Akkor döntsön köztünk a kard”), és a szerbek valóban a szabadságharc ellen fordultak.
Aradra, amint ez ismert, a postakocsival érkezett a hír a pesti forradalomról március 17-én, és mint más városokban, itt is kis forradalmat váltott ki: este megváltoztatták a színház műsorát, a cigánybandával elhúzatták a Rákóczi-indulót, elszavalták a Nemzeti dalt, ismertették a 12 pontot, március 22-én pedig nagygyűlést tartottak. Az aradi események részletes ismertetését Sujánszki Euszták minorita szerzetesnek köszönhetjük. Az előadó nagyjából időrendi sorrendben ismertette a délvidéki és aradi forradalmi eseményeket – természetesen az országos eseményekkel való összefüggésben. Beszélt a szerb mozgalom radikalizálódásáról (a Bánságra, a Szerémségre és Bácskára is igényt tartottak), Török Gábor aradi polgármesterré választásáról, a szerb népfelkelők ténykedéséről, az osztrák kormánnyal való kenyértörésről és ezzel összefüggésben Arad bombázásáról a várból (a várat végül, kiéheztetéssel, 1849. július elsején foglalta el a magyar forradalmi sereg), az 1849. február 8-i aradi dúlásról (a szerb császári haderőt Asztalos Sándor százados és Bockó Dániel kormánybiztos vezetésével szorították ki), az 1849. júniusi, kudarcba fulladt magyar–szerb tárgyalásokról, a nemzetiségek forradalom iránti viszonyulásáról (az alföldi és bánsági románok, például, az erdélyiekkel ellentétben a magyarok és a forradalom mellé álltak), 1849. október hatodikáról és az aradi vár foglyairól (szintén kevéssé ismert, hogy a magyar tisztek – becsületszóra – a városba is kijárhattak) stb. Végül Zakar Péter feltette a megkerülhetetlen kérdést: mi értelme volt 1848–49-nek? Görgeit idézte: a jobbágyság felszabadulása már önmagában megérte. De sokkal többről van szó: 1867-ben – a nemzetőrségi törvény kivételével – az 1848-as törvényeket léptették életbe, ami 1848 nélkül lehetetlen lett volna.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Ismerjék el a történelmi régiókat (Háromszéki vezetők Băsescu nyilatkozatairól)
A történelmi, kulturális szempontot nem lehet figyelmen kívül hagyni a régiók átszervezése során – szögezték le Traian Băsescu államfő hét végi kijelentései kapcsán az RMDSZ és az MPP háromszéki vezetői. Mint arról beszámoltunk, Traian Băsescu vasárnap Kovásznán kijelentette: szorgalmazza, hogy az új alkotmányban jelenjék meg a régiók fogalma, de a fejlesztési régiók átszervezése során gazdasági és szociális kritériumokat kell szem előtt tartani, nem pedig etnikai szempontokat. Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke leszögezte: a szövetség kitart saját régióátszervezési elképzelése mellett, Kulcsár-Terza József pedig úgy vélekedett, a természetes, történelmi régiókat kellene elismerni.
Vannak olyan kérdések, amelyekben egyetértünk az államfővel, és vannak olyanok, amelyekben nem – jelentette ki lapunknak Tamás Sándor utalva Traian Băsescu kijelentéseire. Hangsúlyozta: a fejlesztési régiók átszervezését régóta szorgalmazzák, és az átrajzolás során tekintettel kell lenni egy-egy térség történelmi, kulturális, hagyományos, ha úgy tetszik, szociális sajátosságaira. A három székelyföldi megye, azaz Hargita, Kovászna és Maros megye “egy testet” alkot, egységes történelmi, kulturális szempontból, és ahogyan Vrancea megyének sincs sok köze a jelenlegi felosztás szerint az ugyanazon régióba tartozó Konstancához, úgy Háromszéknek sem Szeben vagy Fehér megye mellett a helye. Lehet, hogy az államfőnek más a véleménye, de mi kitartunk az RMDSZ által kezdeményezett régióátszervezési törvényben rögzített álláspont mellett – szögezte le az RMDSZ-es politikus. Mint fogalmazott, a Demokrata Liberális Párt nem nyerte meg a választásokat oly módon, hogy önállóan kormányozzon, így figyelembe kell vennie az RMDSZ álláspontját is. Kulcsár-Terza József háromszéki MPP-elnök a Háromszéknek leszögezte: nem újraszervezésre, átgondolásra van szükség, hanem a természetes, hagyományos történelmi régiók elismerésére, hiszen azok amúgy is léteznek, és akként is beszélnek róluk Romániában, például Máramarosról, a Bánságról stb. Ezen régiók elismerése szerinte nem veszélyeztetné az ország integritását. A régiók fogalmának alkotmányos megjelenítéséről úgy vélekedett, nem annyira fontos azt alaptörvénybe iktatni, hiszen törvény szabályozza azt. Az államfő azon kijelentésére, mely szerint az etnikai alapú autonómia soha nem jelent elfogadható feltételt egy koalícióban sem, az MPP-s politikus leszögezte: csak a gyulafehérvári kiáltványban szereplő ígéretek betartását kérik. Azt üzente továbbá Traian Băsescunak, hogy Románia tartsa be az Európa Tanácsba történt felvételekor vállalt kötelezettségeket, így a Gross-jelentésben megfogalmazott ajánlást is az autonóm régiókról.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar nyelv ünnepe Temesváron
A kultúra vára volt, és maradt
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége május 5–8. között Temesváron szervezi meg a Magyar Nyelv Napjai című hagyományos rendezvényét. 
A magyar nyelv ünnepe keretében kerül sor a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre, amelyre idén harminc, Erdély magyarlakta településeiről érkezett egyenként háromtagú csapat nevezett be.
Az anyanyelvi vetélkedők és a szakmai tanácskozások közel 200 résztvevője a házigazda Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak zenés-verses vendégfogadó összeállításának tapsolhatott péntek reggel a Diákművelődési Házban. A Magyar Nyelv Napjai ünnepélyes megnyitóján a vendégeket és versenyzőket Virginás Tar Judit, a Bartók Béla Líceum igazgatója és Marossy Zoltán temesi alprefektus köszöntötték. „Büszke vagyok rá, hogy Temesvár Károly Róbert király idején, 1315–23 között magyar főváros volt, és annak ellenére, hogy az utóbbi évszázadokban csak 40 évig volt itt hivatalos nyelv a magyar, megmaradtunk és mint az előbb látott műsor igazolja, nem is akármilyen magyarok vagyunk!” mondta köszöntője során Marossy Zoltán alprefektus. A rendezvényt támogató oktatási minisztérium képviseletében dr. Váradi Izabella, aki maga is a szórványban szerzett magyartanári tapasztalatokat, hangsúlyozta: jó alkalom ez a rendezvény a házigazda közösségnek az összefogásra, az önmagával való szembenézésre és a magyarsága megmutatására. Kiss Ferenc magyar oktatásért felelős tanfelügyelő a Temesvárhoz és a Bánsághoz kötődő nagy magyarok hosszú névsorát olvasva, Hunyadi Jánostól, Kinizsi Páltól kezdve, folytatva Koós Károllyal, Bartók Bélával és Ady Endrével egészen Franyó Zoltánig és Anavi Ádámig, bizonyította, hogy Temesvár mindig is a magyar nyelv és kultúra vára volt és az is maradt.
„Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége olyan, mint egy nagy család, mindenki hozzá tartozik, aki ebben az országban magyar nyelven tanul, magyar nyelven tanít, egyáltalán fontos számára az anyanyelve, az anyanyelvi műveltség átadása, aki jól érzi magát ebben a nyelvben – mondta köszöntője során dr. Péntek János nyelvész, a BBTE tanszékvezető professzora, aki ez alkalommal bejelentette: „a Sütő Andrásról elnevezett Nyelvőrzés Díjat itt Temesváron Szekernyés Irén tanárnőnek és Szekernyés János barátunknak adjuk át!” A Laudatio-t Szabó Ferenc városi tanácsos, a Bokréta néptánccsoport vezetője olvasta fel.
A Sütő András Nyelvőrző Díjat, a maga és a felesége nevében ezekkel a szavakkal köszönte meg Szekernyés János: „Úgy érzem, hogy munkámmal csak a kötelességemet végeztem. Immár 40 éve a lapokba írok, könyveket jelentetek meg és legfőbb célom az volt, hogy ennek a tájegységnek a magyarságát, amennyire szerény erőmből telik, erősítsem magyarságtudatában, hírt adjak mindarról, ami ezen a vidéken történik. Szórványvidéken élünk, ahol a magyarság létszáma állandóan csökken, de ugyanakkor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is vannak itt olyan értékek, amelyeket érdemes felmutatni. Köszönöm a dicsérő szavakat, a magam és a feleségem nevében is köszönöm a díjat és úgy gondolom, nem csak azért kaptam, mert Péntek Jánossal évfolyamtársak voltunk az egyetemen.” Idén első alkalommal „megosztott” Nyelvőrzés Díjat ítélt oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az Okleveleken ez olvasható: „Az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi műveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. Temesvár, 2011. május 6.”, dr. Péntek János elnök aláírásával.
A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat a Bartók Béla Líceumban a hagyományos Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedővel folytatódott. A versenyzők három korosztályban szálltak küzdelembe a díjakért: kisiskolások 15 csapat (45 versenyző), általános iskolások 6 csapat (24 versenyző) és középiskolások 7 csapat (21 versenyző). Az eredményhirdetésére és díjkiosztására szombaton délután kerül a Diákművelődési Házban. 
Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföld, ami nincs...
Ilyen állat nincs is – jelentette ki a székely, amikor először találkozott zsiráffal. Székelyföld brüsszeli irodájának megnyitása kapcsán nem egy, hanem egy egész zsiráfcsapat kórusban állítja: Székelyföld nincs is.
Eközben az őszi népszámlálás lebonyolítására tervezett kérdőíveken azt firtatják majd, hogy az elszakított magyar nemzetrész polgárai közül hány székely. A magyarság létszámát csökkentő, a provinciális székelykedésre alapozott manőver szánalmas. Mint ahogyan az a kísérlet is, hogy a moldvai csángó-magyarokat is külön kategóriába sorolják, hogy ennek az etnikumnak a magyar nemzettestről való leszakítását befejezzék. Mindkét manőver – a brüsszeli Székelyföld-képviselet és a székelyek külön számlálása – a magyarság megosztását, szétporciózását, létszámának csökkentését célozza. Ez a felháborító próbálkozás ideológiai rokona s eszmeileg azonos azzal az idiotizmussal, amikor régebben a törökök a kurdok és Kurdisztán létét tagadták. “Hegyi törököknek” nevezték őket. Eközben a bulgáriai törököket menekítették mindenféle kedvezménnyel, mert ezeknek a létét a bolgár nacionalizmus tagadta.
Szóval székelyek vannak, de Székelyföld nincs. Nincs, Bukovina, Bánság, Olténia, Dobrudzsa, Avas, Bihar, nincs Moldva, nincs Munténia és Moldávia (Besszarábia) sincs. De ostoba hisztéria, az van. A nyelvi, kulturális, származási együvé tartozás, egy adott területen ezerévesnél régebbi őshonosság, az épített örökség, a székely önigazgatás sok száz éves múltja és egyedisége, mindez nincs, mint ahogy olyan állat, mint a zsiráf sincs a nem létező székely számára. De van pártállástól független román hisztéria, nacionalista szájtépés, az ősi román föld fantazmagóriája mindenhol, ahová a történelem során betették a lábukat. Hát ha ilyen ez a nincs is föld, akkor elő a papírokkal, a régészeti leletekkel, az épített örökséggel, az önálló törvénykezés, az önigazgatás meglétét igazoló okmányokkal!
A brüsszeli Székelyföld-képviselet pedig meglesz. Ez nem vitás. Jogos, alkotmányos, és valóságos képviselet lesz. 
És legyen tanulságos is. Arra nézvést, hogy a népszámlálás ne lehessen magyart, székely-magyart, és moldvai magyart, azaz csángót megosztó, szétporciózó manőver. És legyen ösztönzés olyan egységes álláspont kialakítására is, hogy a magyarság számára a helyhatósági és a parlamenti képviselet nélkülözhetetlen, ezt pedig közös jelöltek állításával lehet megvalósítani, olyan politikai közegben, amikor provokatív módon újra a fülünk és temetőink mellett lövöldöznek, újratábláznak műalkotásokat, és kergetik azt az ábrándot és vágyálmot, hogy mi nem is vagyunk.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Antal Árpád: Crin Antonescu is létezik, Székelyföld is létezik
Románia nemzetbiztonságát nem a Székelyföld autonómiája veszélyezteti, hanem az, ha a román politikusok elhitetik a székelyekkel, hogy az autonómiát nem lehet békés, demokratikus eszközökkel kivívni, szögezte le Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a brüsszeli Székelyföld-iroda körül kialakult román tiltakozások kapcsán.
Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es polgármestere úgy fogalmazotta, amiért Crin Antonescunak nincs a zsebében a személyazonossági igazolványa, attól ő még létezik; a Székelyföldnek ugyan nincs a román államtól hivatalos igazolványa, ám emiatt nem lehet kétségbe vonni a létezését.
A román politikusok politikai éretlenségét bizonyítja, hogy több mint húsz évvel a rendszerváltás után ilyen reakciót vált ki egy teljesen egyértelmű, lobbi-iroda megnyitása – fejtette ki Antal. Húsz évvel ezelőtt a kétnyelvű táblák felállítása körül volt hisztéria, akkor azok miatt féltették Erdélyt, most az autonómia miatt – tette hozzá.
„A székelyektől senki nem vitathatja el az autonómia-igényüket, mert az a vérükben van, viszont húsz év alatt bebizonyítottuk, hogy nem radikális, hanem demokratikus úton próbáljuk kiharcolni az önrendelkezést” – fejtette ki Antal Árpád, aki szerint, a román politikusok nyilatkozataikkal elérhetik, hogy a romániai magyarok már ne higgyenek a demokratikus módszerek sikerében, csak azt lássák, hogy igényeiket mindig lesöprik az asztalról.
A román politikum egyetlen huszárvágással megoldhatná ezt a kérdést a tervezett alkotmánymódosítással, mondta Antal. Tiszteletben tartva a románok érzékenységét az alaptörvény első cikkelye továbbra is kimondaná, hogy a román állam egységes és oszthatatlan, viszont a második cikkely leszögezné, hogy Romániában vannak különleges státussal rendelkező autonóm régiók – fejtegette Sepsiszentgyörgy polgármestere.
Nemcsak a Székelyföld lehet autonóm, hanem ha igényli például Bánát vagy Dobrudzsa is megkaphatná ezt a státust, fűzte hozzá Antal Árpád. A román politikusok egy része azzal érvel, hogy hiába akarja a 700 ezer székely, ha nem akarja a 20 millió román, ám erre az a válasz, hogy a székelységnél kisebb etnikai közösségek Romániánál nagyobb országokban kivívták az autonómiát, mondta az RMDSZ politikus.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

A magyarság legnagyobb tragédiája – Kádár Gyula álláspontja
Még ma is kényes kérdés Trianon, mert a történelmi Magyarország egykori nemzetiségei új hazához jutottak, míg az őshonos magyarság saját szülőföldjén hazátlanná vált, elvesztette hazaállamát, államországba, idegen uralom alá került.
Természetesen, a nyerteseket zavarja, ha valaki emlegetni meri az 1920-as területrablást. A békediktátum jogtalansága abból fakad, a magyarságnak nem biztosították a népszavazás jogát, hogy önmaga dönthessen – az önrendelkezés elve alapján – saját sorsáról. A magyar békedelegáció vezetője – gróf Apponyi Albert – Párizsban hiába kérte a népszavazás jogát, hiába jelentette ki, hogy annak eredményét a magyar nép feltétel nélkül elfogadja, nem adtak lehetőséget erre. Mivel Magyarország soknemzetiségű állam volt, ezért sokan egyértelműnek tartják azt, hogy jogos volt feldarabolni, mert a történelmi jognál erősebb az etnikai. Nos, ellenpéldáért nem kell messze menni. Annak ellenére, hogy Csehország egyik régiója német többségűvé vált, a német lakosság mégsem élhetett a csehektől való elszakadás jogával, mivel az általuk (utólag) benépesített terület a középkori cseh állam része volt. Tehát az erdélyi románságnál nagyobb lélekszámú német lakosság a történelmi jog alapján cseh uralom alatt maradt, miközben a hasonló helyzetű, a lakosság enyhe többségét alkotó erdélyi románok az etnikai elv alapján elszakíthatták Kelet-Magyarország területét. Tették ezt az önrendelkezési jogra hivatkozva, míg a magyarság történelmi jogára senki nem volt kíváncsi.
A magyar nép azonban nemcsak a történelmi jogát nem érvényesíthette, de az etnikai és a gazdasági elvet sem. A területrablók jogtalanul vették el Magyarország történelmi területének 70 százalékát és hajtották uralmuk alá a magyar nép közel egyharmadát. Az etnikai elv érvényesülése esetén a határ menti magyar többségű régiók Magyarországnál maradhattak volna, ha a határok megvonásánál érvényesítették volna az etnikai elvet. A magyarság némely részét, mint valami nyájat, úgy hajtották idegen fennhatóság alá. Tették ezt akkor, amikor Wilson amerikai elnök arra figyelmeztette szövetségeseit, hogy egyetlen népcsoportot se engedjenek idegen uralom alá jutni annak megkérdezése nélkül. Amikor az amerikai diplomácia felfigyelt a gátlástalan területrabló békeszerződések kidolgozására, nem volt hajlandó tovább részt vállalni azok munkálatain, és nem írta alá a trianoni diktátumot.
Mindenki veszített 
Mivel a demokratikus elvek, jogok érvényesülését a békeszerződés kidolgozása során nem biztosították, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy 1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor, a versailles-i kastélykertben – a Nagy-Trianon palotában – igazságtalan diktátumot kényszeríttettek a magyar népre. Ma már egyértelmű, hogy a nagyhatalmakat nem érdekelte az igazságos határok kialakítása. Így vált Trianon Európa, elsősorban Közép-Kelet Európa tragédiájává is. Ez abból adódik, hogy nem tették lehetővé a népszavazást, nem érdekelt senkit az etnikai határok kialakítása, az elcsatolt területeken élőknek nem biztosítottak autonómiát. Ha nem így jártak volna el, akkor bizony másképp alakult volna e térség népeinek történelme. A kompromisszumos megegyezés, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása elvezetett volna e régió népeinek föderatív, konföderatív szövetkezéséhez, Közép-Európa egységéhez, mert a becsületes módon kialakított nemzetállamok egyesítették volna erőiket, és nem szolgáltatták volna ki magukat a hitleri Németország katonai, politikai és gazdaság érdekeinek, talán a sztálini hegemóniát is megúszhatták volna. Elmondható, hogy a trianoni diktátum területrabló jellege miatt minden ország rajtavesztett. Gondoljunk csak arra, hogy Antonescu Romániája milyen óriási létszámú haderővel harcolt a németek oldalán. Ha Magyarországot nem csonkítják meg, akkor a két háború közti évtizedekben nem kényszerül revizionista politikát folytatni.
Elképzelhető lett volna Magyarország gazdasági, politikai egységének a megőrzése. Lehetett volna Svájc mintájára kantonizálni, autonóm egységekre osztani. Ha igazságos, kompromisszumos, és minden fél igényeit figyelembe véve hoznak döntéseket, akkor a trianoni diktátumot ma békeszerződésnek neveznénk. Trianonnak a hódítók és a meghódítottak is vesztesei, mert Közép-Európa szétdarabolása visszavetette e térség gazdasági életének gyors fejlődését, és ez az életszínvonalban is jól érzékelhető.
Jogos volt-e az etnikai elv? 
Trianont megelőzően, 1918. december elsején a gyulafehérvári erdélyi román nagygyűlés vezetői az önrendelkezés magasztos elvére hivatkozva mondták ki az 53,8 százalékarányban románok által is lakott Erdély, Bánság és a Partium elszakítását Magyarországtól. Egy olyan országtól, amely elődeit befogadta, ahová a 13. századtól kezdve telepedtek át a Kárpátokon túli területekről. Mivel az enyhe román többség nem volt garancia arra, hogy népszavazással lehessen dönteni Erdély sorsáról, ezért a román politikai elit Erdélyben sem merte vállalni a népakarat kinyilvánítását. Tudták azt, hogy Erdélyt, a magasabb életszínvonalat biztosító hazát, nem mindenki cserélné fel az elmaradott óromániaival. Elsősorban a magyarországi szociáldemokraták, a szervezett munkásság gondolkodott így. A nagyhatalmak egy soknemzetiségűvé, 55 százalékarányban magyarlakta ezeréves országot daraboltak fel úgy, hogy helyébe ugyancsak többnemzetiségű államokat alakítottak ki. A szlovákiai államrészben a szlovákok száma mindössze 47,6 százalékarányú, míg a szerb hegemónia alá került területeken, ideértve Horvátországot is, a szerbek aránya csupán 25 százalék volt. A Romániának ajándékozott területeken élő románság számaránya is alulmaradt a történelmi Magyarország területén élő magyarságénak.
Azok az új „nemzetállamok”, amelyek az igazságtalan diktátummal születtek, jórészt felbomlottak, részben a második világháború küszöbén, majd végleg a 20. század utolsó évtizedében. Csehszlovákia, Jugoszlávia ma már egy múló történelmi emlék. Az utóbbi területén jelenleg hét ország osztozik. E nemzetállam felbomlásához – az 1990-es években – négy véres háború vezetett. Romániától még 1940-ben elvették a két százalékban „ősromán” Kadrilátert, Dél-Dobrudzsát, Bukovina északi részét, és Moldva déli megyéit Ukrajnához csatolták, míg a Prut és a Dnyeszter közti területeken kialakult a Moldáviai Köztársaság, amely a gagauzoknak széles körű területi autonómiát biztosít, míg a Dnyeszter mente állam az államban. Románia azonban megtarthatta Kelet-Magyarország történelmi területeit, a Bánság kétharmadát, a történelmi Partiumot és a történelmi Erdélyt. Ez utóbbi területen uralma alatt tartja a 80 százalékarányban ma is székely magyarok által lakott Székelyföldet úgy, hogy még a hivatalos okmányokban sem lehet leírni e történelmi régió nevét. Hazugsággal kreált államok
Az utódállamok jogtalanul jutottak az ezeréves Magyarország területéhez, mert azok sem gazdasági, sem történelmi elv alapján nem kapcsolódtak hozzájuk. Az igazságtalan határokat a franciák diktálták, őket csak az újonnan létrehozott államok érdekeinek kielégítése, a francia hatalmi befolyás biztosítása motiválta. Néhány politikus gerinctelen hazudozása, mint például Benes, Brătianu és Clemenceau szerepe igen jelentős volt abban, hogy egy történelmileg, gazdaságilag, földrajzilag egységes országot, egy nemzetet szétdaraboljanak. Természetesen, a politikai haszonlesésnek, félrevezetésnek azért lehetett eredménye, mert a nagyhatalmakat nem érdekelte az önrendelkezés magasztos elve.
Közép-Kelet Európa legnagyobb tragédiájáról mondta Henri Pozzi francia újságíró, hogy e diktátum kikényszerítésben szereplő politikusok egykor a világtörténelem szégyenpadjára kerülnek. Lloyd George, a békediktátum angol aláírója rádöbbent arra, hogy hamis és hazug dokumentumok alapján döntöttek. Lord Sydemann szintén a döbbenet hangján állapította meg, hogy a világháborúért egy olyan államot büntettek a legkegyetlenebbül, amelynek a legkevesebb felelőssége volt abban. Reméli, egyszer kiderül, hogy e szörnyű igazságtalanság mögött milyen befolyás, milyen érdekek húzódtak. Cherfis francia tábornok és író úgy érezte, hogy olyan történelmi országot vertek szét, amely a törökök ellen évszázadokon át bástyaként védte Európát. Úgy gondolta, hogy e diktátum Franciaország szégyene lesz. Eva Maria Barki nemzetközi jogász szerint Trianon az önrendelkezési jog súlyos megsértését jelenti.
Kádár Gyula, Háromszék
Erdély.ma

Értelmiségképzésünk állapotáról – a tehetségváró Temesváron
Temesköz (ma Bánság, Bánát) magyarsága, egy rövid ideig – a kiegyezéstől az I. világháborúig – tartó számbeli gyarapodást követően, napjainkra aggasztóan megfogyatkozott.
A még Ceauşescu által bevezetett adminisztratív beosztás szerint ezen a területen két teljes megye, Temes (Temesvár székhellyel) és Krassó-Szörény (Resicabánya székhellyel), valamint az ó-romániai Mehedinţi megyéhez csatolt Kazán-szoros, Vaskapu vidéke található. Utóbbiak: Karánsebes, Herkulesfürdő, Orsova városaiban magyar ajkú csak elvétve, mutatóban akad. Temes megyében azonban az utolsó, 2002-es népszámlálás adatai szerint még 51.412 magyar élt, azaz 6,78 százaléka a 677.744-es összélekszámnak.
Temesvár 317.651 fős lakosságából ugyanakkor 25.131 magyart említenek, vagyis 7,91 százalékot. Itt a magyarság tíz év alatt, az előző népszámlálás óta, körülbelül hatezerrel csökkent, az 1992-es adat még 31.788 fővel (9,51 százalékkal) számolt. Ennek egyik következményeként a 2004-es helyhatósági választások után megszakadt a magyarság addigi három-négy fős jelenléte a megyei önkormányzatban, bár 2008-ban, a városi önkormányzatba sikerült egy képviselőt bejuttatni.
A többi Temes megyei város, amelyekben ezer fő felett él(t) magyar: Lugos (Teller Ede szüleinek városa) 4.262 (9,56 százalék), Zsombolya 1.649 (14,84 százalék), Nagyszentmiklós (Bartók Béla szülővárosa) 1.224 (9,46 százalék), Detta 1.143 (17,80 százalék).
Oktatás magyarul
Magyar nyelvű középiskola, ami előfeltétele a magyar értelmiségiképzésnek, egyedül Temesváron található: a római katolikus Szt. Gellért egy osztállyal, valamint a világi Bartók Béla Gimnázium évfolyamonként két-három párhuzamos osztállyal. Ezek állandó létszámhiánnyal küzdenek, a magyar szülők egy része nem érzi elégé motiváltnak magát ahhoz, hogy gyereküket magyar iskolába írassa.
Idéntől a Szt. Gellért Gimnázium meghirdette a beiratkozást magyar tannyelvű elemi I. osztályba. Ez a tanintézet a római katolikus egyháznak néhány éve visszaszolgáltatott nagy múltú Piarista Gimnázium épületében működik. Kérdés, hogy lesz-e jelentkező. Az új tanügyi törvény a szórvány számára kedvezőtlen rendelkezései miatt két kerületi, általános iskolai magyar tagozatot a Bartók Béla Gimnáziumba vontak össze. Temesvár magyarsága igen elszórtan lakik a városban, így még jobban megnehezült a megnövekedett távolságok miatt főleg a kisebbek magyar iskolába járatása.
A tehetséggondozás intézménye jelen van a Bartók Béla Gimnázium tevékenységében: regisztrálták a tehetségpont-hálózatba, ahol pályázatokat nyert, gyakorlati természettudományos tábort indított, Játszóházat tart fenn. Indul az idei Tálentum e-tanulásos verseny, illetve az idei tábor szervezése is folyamatban van. A középiskolai osztályokban tehetségicsoportok beindításával próbálkoznak; különböző területeken azonos érdeklődésű, bár különböző életkorú és különböző típusú osztályokban tanuló gyerekek bevonásával.
A szórvány körülményeinek megfelelően a cél nem néhány rendkívüli adottságokkal rendelkező tanuló szerepeltetése, hanem a jó képességű középréteg minél magasabb színvonalra történő felemelése.
Értelmiséggé válás
A vázolt helyzetből emelkedhet ki a régió magyarsága az értelmiségivé válás felé. Értelmiségiekről, mint a köztudat által többé-kevésbé elfogadott réteghez tartozókról a továbbiakban, vagyis a felsőfokú diplomásokról beszélek, bár valójában nem minden ilyen személy érdemli meg ezt a besorolást.
Diplomát Temesváron négy nagy állami egyetemen lehet szerezni: a tudomány-, a műszaki-, az orvosi- és a mezőgazdasági egyetemen, valamint két-három magánegyetemen. Temesközben, illetve a peremén található még a resicabányai-, a petrozsényi, az aradi, a vajdahunyadi egyetem, valamint a lugosi magánegyetem, az itt diplomázottak egy része a temesvári értelmiséget gyarapítja.
Az egyetemi hallgatók nagyobb hányada nem temesvári illetőségű, és ez igaz a magyar hallgatókra is. A négy temesvári állami egyetemen körülbelül 40 ezren tanulnak, ebből – a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) becslése szerint – körülbelül 500-600 magyar anyanyelvű, azaz 1,25-1,5 százaléka a hallgatóknak.
A Műszaki Egyetem
A továbbiakban a műszaki egyetemre szorítkozom, onnan sikerült adatokat szereznem. Magyarország második műszaki egyetemének megnyitását már az 1877-ben megalapított Temes-vidéki Magyar Mérnök- és Építészegylet a kétnyelvű közlönyében szorgalmazta, megszerezve a városvezetés támogatását is. Kérvényezés, elemzések, jóváhagyások sora után, alig 1917. november 23-án került sor a városvezetés és Apponyi Albert oktatási miniszter találkozására. Sajnos impériumváltás következik. A román értelmiségiek egyetem-alapítási közbenjárása már hamarabb hozza a sikert, és Ferdinánd király jóváhagyja Románia második műszaki egyetemének beindítását Temesváron, 1920. november 15-től.
Ilyenformán az akkori magyar időhúzás miatt az egyetem kezdettől fogva román nyelvűként működött, lehetetlenné téve a magyarság számára a kolozsvári Ferencz József, későbbi Bolyai Tudományegyetem mintájára megfogalmazható visszaállítási igényeket.
Jelenleg a műszaki egyetem kilenc karán a 13.380 egyetemi hallgatót 764 oktató – ezekből körülbelül 150 a professzor – tanítja csak nappali, látogatásos tagozaton (ezen belül, a Villamosmérnöki és Villamosenergetika Karon: 885 hallgató, 42 oktató). A magyar középiskolát végzettek kérhetik, hogy magyarul felvételizzenek, de ezzel elenyészően kevesen élnek – abból a téves meggondolásból kiindulva, hogy így kisebb a bejutási valószínűségük. Felsőfokú vagy doktori képzés, sajnos magyar nyelven nincs! Pillanatnyilag több mint 800 doktorandus van.
Mi a helyzet magyar részvétel szempontjából? Mivel a nyilvántartásokban semmiféle nemzetiségi lebontás nem létezik, a „telefonkönyv”-módszert alkalmazva (azaz sorra véve a tanszékek személyzetének listáját és kiválasztva a magyar hangzású nevűeket, azokon kívül, akikről tudtam, hogy a nevük ellenére nem tartják magyarnak magukat), 37 oktatót (4,8 százalék), ezen belül 12 professzort (8 százalék) és még három látogatásos doktoranduszt azonosítottam.
Mivel az oktatók temesvári lakosok, arányaikat össze lehet hasonlítani a temesvári lakosságnál említettekével (7,91 százalék). Bár a professzorok aránya csak kevéssel különbözik ettől, az összes oktatóé annál inkább, a doktoranduszokról, vagyis a jövő kutató generációjáról, nem is beszélve! Figyelembe véve a műszaki egyetemen tanuló, ismét a TMD becslése szerinti 100-150 fős (0,74-1,12 százaléknyi) alacsony hallgatói számot, magyar értelmiségképzés szempontjából a helyzet nem megnyugtató.
Egyébként a műszaki egyetem nem zárkózik el az egyéni kezdeményezésű hivatalos magyarországi kapcsolatoktól. Doktoranduszi képzésre a Gödöllői Egyetemmel, partnerségre a Veszprémi, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi-, a Debreceni Egyetemmel, az Óbudai Egyetemmel, a Szegedi Akadémiai Bizottsággal, valamint Ceepus, Socrates/Erasmus, Erasmus-Proguc programokban való részvétellel. A felsoroltakban alkalmanként egy oktató és két hallgató vett átlagban részt, ami viszont nem sok. Az egyetem vezetősége ez idáig okvetetlenkedés nélkül jóváhagyta a tudományos diákkonferenciák (TDK) lebonyolításához szükséges előadótermeket, menzát, kollégiumi szállást, fizetség ellenében.
Önszerveződés – támogatás
Mit tesz ez az arányaiban kicsiny oktatói-hallgatói csoport önszerveződés szempontjából, hogy elősegítse a magyar értelmiségképzést, identitástudatunk megtartását?
Az 1990-ben megalakult Temesvári Magyar Diákszövetségnek jelenleg a Temesváron tanuló magyar hallgatók egyharmada a tagja, azaz mintegy 200 fő. Rendszeresen küld Magyarországra nyári egyetemi vagy diplomamunkához szükséges részképzésre hallgatókat. Szervezi, idén tizenharmadik éve, a magyar műszakis TDK-t Kárpát-medencei részvétellel.
Másik ilyen irányú tevékenységet is lebonyolító szervezet, a magyar egyetemi oktatók és tudományos kutatók Techné Egyesülete (2000). Célja egymás megismerése, részvétel magyar nyelvű szakmai rendezvényeken, együttműködés a magyar egyetemi hallgatókkal, a magyar nyelvű szakmai képzés, oktatás, könyvkiadás támogatása.
A szórvány fogalma olyan részfogalmakra is kiterjeszthető, mint a magyar kisebbség egyetemi oktatása. Temesvár magyar egyetemi hallgatóinak száma, a város egyetemi hallgatóihoz képest csekély. Magyar nyelvű oktatásuk kívánatos lenne, de nyilvánvalóan nem lehet ugyanúgy megvalósítani, mint a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében, egyrészt a szükséges anyagiak, másrészt az itteni, magyarul tudó egyetemi oktatók kis létszáma miatt, akikből nem telne egy egyetemi kar, de még egy szak lefedésére sem. Ilyen tények a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében is fennálltak, de ott talán (?) volt egy potenciális hallgatói jelentkezés.
Hogy magyar nyelvhasználatunk ne rekedjen meg konyhanyelvi szinten, egyik lehetséges módja a szórvány magyar egyetemi oktatásnak az volna, hogy fakultatív magyar nyelvű előadásokat tartanának az ezt elvállaló oktatók, amelyek tematikája szabadon tárgyalná egyrészt az újdonságokat, érdekes megvalósításokat, másrészt használná a magyar szaknyelvet. (Terminológia nevű képzés.)
Ez a gondolat Kolozsváron is felmerült, ott az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) vállalta teljes apparátusával, megpályázta a magyarországi támogatást, és abból juttatott a temesvári előadóknak is, a kolozsvári előadásokra. A Techné szervezésében Temesváron is hivatalosan beindultak az illetékesek jóváhagyásával 2000-ben az előadások és így elmondható, hogy ha csak a műszaki egyetemen is, Temesváron magyarul hangzottak el egyetemi előadások!
2001-ben a Techné Egyesület támogatást pályázott meg az Apáczai Alapítványnál a Terminológia-előadások folytatásához. Ennek legfontosabb részét az előadások korszerű megtartásához szükséges fóliák, írásvetítő, számítógép, számítógépes vetítő beszerzésére fordították volna. Mert az emberi munkavállalás mellett fontos a szükséges felszerelés megléte is! Sajnos a pályázatot elutasították, a Terminológia-előadások pedig beindulásuk után egy évvel megszakadtak.
Jelentős a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány (1990) tevékenysége. Egyrészt évente többször szervez tudományos jellegű összejöveteleket mind helyi, mind Erdély más részeiből és határain túli meghívottakkal, másrészt gondozza a 2000 óta megjelent Romániai Magyar Évkönyveket, tág és élő fórumot biztosítva a szórványkérdésekkel kapcsolatos, főleg a társadalom- és politikatudományok terén végzett kutatómunkának, nemcsak a szakembereknek, hanem az egyetemi hallgatóknak is. Égisze alatt működik a tudományegyetem megfelelő karain, néhány magyar hallgatót tömörítő tudományos műhely.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a temesvári magyar értelmiség jelentős része – több mint a fele – máshol született, egyetemi tanulmányai érdekében jött ide, és itt maradt. Tehát az egyetem kulcsfontosságú a temesközi magyar jövő vonatkozásában.
Talán megfordulhatna a jövendő magyar értelmiség szórványban omladozó identitástudatának leépülési folyamata. Még van, akire építeni, és felhasználva a Temesváron működő egyetemek meglétét, volna esélye a megerősödésre a temesközi magyar értelmiség képzésének, de hogy önerőből – azt nem tartom lehetségesnek. A motiváció megteremtéséhez feltétlenül segít a magyar állampolgárság kiterjesztése az anyaországon kívüli magyarokra is. De létfontosságú a székelyföldi származású egyetemi hallgatók tömeges jelenléte. Ne feledjük, ha a szórvány gyengül, a tömb is veszít, és vele mindannyian!
Temesváron várjuk a tehetséges, tanulni vágyó magyar fiatalokat. Egyetemei még ma is a tudományosság fellegvárának számítanak.
Delesega Gyula
Új Magyar Szó (Bukarest)

Toró: az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól!
Az ország új területi felosztásáról, az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséről, valamint a Házsongárdi temetőben elkövetett sírgyalázásokról fejtette ki álláspontját június 14-i sajtótájékoztatóján az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Toró T. Tibor, valamint közép-erdélyi régióelnöke, Gergely Balázs.
A közigazgatási átszervezés alapos előkészítést kíván
Az új közigazgatási felosztás kapcsán Toró T. Tibor elmondta: „Románia mindig sokszínű, és egymástól eltérő sajátosságokkal bíró régiókból állt, mint például a Bánság, a Partium, Máramaros, Közép-Erdély, a Székelyföld, Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa vagy Olténia. Sokévi homogenizációs törekvések ellenére a regionális identitástudat él, tehát az új közigazgatási felosztás csakis a természetes régiók szerint képzelhető el. Az 1968-ban kialakított mai megyerendszer mesterséges képződmény, nem lehet az akkori mintát követve több mai megyét összerakosgatni. Még szerencse, hogy a kormánynak nincs ereje elképzelését keresztülvinni”.
Toró T. Tibor hozzátette: a területi átszervezést csak több lépésben lehet megtenni. Mindenekelőtt hatástanulmányokat kell készíteni, ezek nyomán nem csak a gazdasági, hanem a kulturális, történelmi, földrajzi és a nemzetiségi szempontokat is figyelembe véve kell megtervezni az új megyehatárokat, amelyeket minden érdekelt bevonásával közvitára kell bocsátani, majd népszavazással kell azokat megerősíteni.
„A parlament csak ezeket a lépéseket követően készítheti el az új közigazgatási felosztásról szóló törvénytervezetet, amelyben a magyarlakta térségek sajátos jogállását is szeretnénk látni” – szögezte le Toró T. Tibor, aki a spanyolországi, olaszországi és franciaországi regionális sokszínűséget tartja figyelemre méltónak.
Az RMDSZ kérjen bocsánatot az EMNP támogatóitól
Az Erdélyi Magyar Néppárt jogi bejegyzése kapcsán Toró T. Tibor elmondta: elegendő bizonyíték van arra, hogy az RMDSZ áll az EMNP jogi bejegyzése elé gördített akadályok egyike mögött. „Bár az RMDSZ csúcsvezetése, Kelemen Hunor elnök, Borbély László politikai alelnök és Kovács Péter főtitkár mindannyian tagadták, hogy az RMDSZ-nek köze lenne az EMNP bejegyzésének akadályozásához, ma már egyértelmű, hogy a pártbejegyzést megóvó Adrian Drăghici bukaresti lakos az RMDSZ bukaresti elnökétől, Budai Richárdtól, valamint Kelemen Hunor szövetségi elnök és művelődésügyi miniszter tanácsadójától, Novák Leventétől kapta ehhez az állítólagos bizonyítékokat. Nehezen hihető, hogy a beosztottak a főnökök tudta, vagy rábólintása nélkül léptek volna” – magyarázta Toró T. Tibor.
A sajtótájékoztatón kiosztották Adrian Drăghici óvását, az általa Budai Richárd és Novák Levente nevére kiállított felhatalmazást a Bukaresti Törvényszékhez benyújtott pártbejegyzési iratok és támogató aláírások tanulmányozására és lefényképezésére, valamint utóbbiaknak a törvényszék elnökéhez benyújtott, erre irányuló kérvényét.
„Ez az eset a hazug ember és a sánta kutya esete. Kelemen Hunornak és kollégáinak egy lehetősége van kimászni abból a hazugságból, illetve csőből, amelybe saját embereik húzták bele: a következő június 16-i tárgyaláson vonassák vissza az EMNP bejegyzése elleni óvást, az EMNP bejegyzését támogató 30 000 embertől kérjenek bocsánatot, és vegyék tudomásul, hogy az EMNP létezik. Ha pedig van egy kis eszük, lépjenek velünk szövetségre, mert az összefogás például éppen olyan kérdésben szükséges, mint az ország új közigazgatási felosztása” – foglalta össze Toró T. Tibor.
Az EMNT ügyvezető elnöke jelezte: még május 10-én levelet írt Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek, arra kérve őt, hogy hívják össze az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, és érdemben tárgyaljanak az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének összeállításáról, a belső választások megszervezéséről, valamint azokról a kérdésekről, amelyeket nem szabad pártpolitikai csatározások tárgyává tenni. Bár bő egy hónap telt el azóta, semmilyen válasz nem érkezett, ezért is kerül most ezúton a nyilvánosság elé. Az ajánlat a tárgyalások elkezdésére még mindig áll, az egyeztetésre váró kérdések sora pedig azóta folyamatosan bővül.
Nemzetközi szintre emelni a Házsongárd ügyét
Házsongárd nem csak kolozsvári, hanem nemzeti ügy. Ezt Gergely Balázs fogalmazta meg annak kapcsán, hogy a kolozsvári hatóságok semmit sem tesznek a sorozatos sírgyalázások megállításáért, valamint a vétkesek felelősségre vonásáért. Elmondta: pünkösdkor az Iktári Bánffy család sírkertjében elhelyezett két, 19. századi tumbát, valamint Nagy Gyula néhai erdélyi református püspök sírkövét öntötték le fáradt olajjal ismeretlen tettesek.
„A Házsongárd Alapítvány munkatársait a temető alkalmazottai és vezetői folyamatosan zaklatják, s ha a Mátyás-szoborra elhelyezett Iorga-tábla, valamint a város bejáratainál eltávolított ötnyelvű feliratok ügyét is beleszámítjuk, elmondhatjuk, hogy Kolozsvár mára valóban egyfajta Kis-Szlovákia” – mondta Gergely Balázs.
Hozzátette: „Halottaink nem tudják megvédeni magukat, nekünk kell megvédenünk őket. Minden eszközből kifogytunk, éppen ezért a héten az egyházak és civil szervezetek vezetőivel fogjuk megbeszélni, milyen konkrét lépéseket tegyünk, nem zárva ki az utcára vonulást sem”.
Gergely Balázs bejelentette: „a kolozsvári törvénysértéseket és magyarellenes bűntetteket” a nemzetközi sajtó és a nemzetközi politika szintjére kell emelni, éppen ezért nemzetközi sajtóértekezletet, valamint az Európai Parlament néhány képviselőjének meghívásával „városnézést” terveznek. Kolozsvár, 2011. június 14.
az EMNT sajtóirodája
Erdély.ma

Nem vagyunk sem bánságiak, sem bihariak”
A régiókialakítási hisztériával kapcsolatban nyilatkozott lapunknak Bognár Levente, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke.
 – Ez az egész felröppent dolog, amit akár diverziónak is lehetne nevezni, messze távol áll a szakszerűségtől. Egy régiószervezés kidolgozása komoly munkát igényel, ám amiről itt ma szó van, hogy például négy megyéből gyúrjanak egyet, párját ritkítja Európában, de szerintem a világ más részeiben is. Egyszerűen fából vaskarikának tartom az egészet, egy bizarr, elfogadhatatlan dolognak, ezt így abszurdum megtárgyalni.
– Diverziót említett, esetleg az egész nem több figyelemelterelő államfői diverziónál?
– Erre most nehéz válaszolni, de az tény, hogy ilyen vita sem nekünk, sem az országnak nem hiányzott.
– Esetleg az is cél, hogy a PD-L egy évvel a helyhatósági választások előtt szándékosan szétverje a koalíciót, tudván, hogy az RMDSZ hallani sem akar a nyolc régióról?
– Megmagyarázhatatlan, miért ilyen hirtelen kapták elő, el kell teljen egy kis idő, hogy a színfalak mögé lássunk. Pedig évek óta folynak műhelymunkák ezzel a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatban, az RMDSZ is kidolgozta saját elképzelését. Egyébként a most meglévő nyolc fejlesztési régió csupán szervezési szintet jelent.
– PD-L-oldalról hallatszik, hogy fölösleges félni a megyék átcsatolásáról a régióközpontnak kinevezett városhoz, mert a megyék maradnak, a régió pedig csak átfogja ezeket. Erről mi a véleménye?
– Szerintem az aradiakat is meg kellene kérdezni, hova akarnak tartozni. A megyéket nem kell megszüntetni, sőt, nem is lehet, mert az Alkotmány 122-es cikkelye meghatározza az ország közigazgatási felosztásában a megyéket, ezt most képtelenség összemosni valamilyen régióval, vagyis először is módosítani kell az alaptörvényt, amit érthető okokból, a PD-L el akar kerülni.
– Hatalmi kérdéseket is felvet, például, hogy Arad és Krassó-Szörény közigazgatási központja Temesváron legyen.
– Ha kialakítjuk a régiókat, hisz Európa is a régiók Európája, a megyéket nem kell megszüntetni, legfeljebb módosítani a kompetenciákat. Ne feledjük, hogy most sok megyének, köztük Aradnak is létezik identitása, ezért én el tudok képzelni Arad-központú régiót. Mi nem vagyunk sem bánságiak, sem bihariak, mi a Bánság és a Partium határán élő, sajátságos identitású megye vagyunk. Arad közlekedési csomópont, itt találkozik az Alföld a hegyvidékkel, meghatározott gazdasági szereppel.
– Ön szerint a megyei tanácselnökök némán tűrik majd, hogy kihúzzák alóluk a lovat?
– Aki racionálisan gondolkodik, és elhivatottságot érez megyéjével szemben, az nem fog beleegyezni, de az is igaz, hogy a megyei elnökök státusa, mai hatalma szubjektív véleményeket is előhoz.
– Népszavazást emlegetnek, ön szerint erre felkészült a nép? Tudják egyáltalán, miről kellene dönteni?
– Mivel Európa irányába törekszünk, lassan meg kellene tanulni a demokráciát, a döntések felvállalásának felelősségét. Sajnos, nagyon sok politikus a nép véleményét be sem kalkulálja, az ország nem a kormányoké, hanem a népé. A megye sem a megyei elnöké, a város sem a polgármesteré, hanem a lakósoké. Ezt kellene tudatosítani, mert Európa már rég így gondolkodik. Hogy mi lemaradtunk, az másik kérdés.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

A magyar autonómiatörekvések konkretizálását sürgeti Csűry István püspök 
A magyar autonómiatörekvések konkretizálását sürgeti Csűry István, a Generális Konvent múlt heti ülésének helyet adó Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. A házigazdával a romániai népszámlálásról, a közigazgatási reform tervezetéről és az egyházkerület fenntartásában működtetendő kórházról beszélgettünk.
– Miért pont Temesvárra hívták össze a Generális Konvent ülését? 
- Igaz, hogy a magyar reformátusok jobban ismerik a tömbmagyarságot – Szatmárnémetit, Nagyváradot –, de éppen ezért egy olyan várost szerettünk volna most megmutatni, ahol a szórványlét mind a magyarság, mind a reformátusság szempontjából szinte kézzel fogható. A másik szempont az volt, hogy Temesvár és a Bánság a nemzetiségek együttélésének és együttműködésének szép példáit hordozza. Itt a német, a román és a magyar nyelv egykor szépen megfért egymás mellett, ezért érdemes elgondolkodni azon, mit tanulhatunk a régiektől. Meggyőződésem szerint a város virágzásának ma is alapvető feltétele az itt élő németek, románok és magyarok egymás iránti kölcsönös megbecsülése.
– Az idei romániai népszámlálásra hogy készül az egyházkerületük? 
- Arra kértük a gyülekezeteinket, hogy vegyék nagyon komolyan a népszámlálást, és felhívást intéztünk a híveinkhez, hogy vállalják felekezeti és nemzeti hovatartozásukat. Nem mindegy, hogy hány magyart fognak összeszámolni: a román közigazgatás mindig a számokból indul ki, amikor a kisebbségi jogokról van szó, de a felekezetek támogatását is e számokra hivatkozva határozza meg az illetékes minisztérium. A magyarság szempontjából sikeres népszámlálás érdekében ezért június 17-i közgyűlésünk felszólította az összes erdélyi magyar pártot az együttműködésre. Kértük továbbá, és szigorúan számon is fogjuk kérni, hogy olyan becsületes számlálóbiztosokat állítsanak munkába, akik nem ceruzával fognak hamis adatokat beírni, hanem akár még egymást is ellenőrizni fogják a tisztaság érdekében.
– Milyen tendenciákra számítanak a népszámlálási adatok alapján? 
- A románság nyilvánvalóan mindent megtesz majd annak érdekében, hogy bizonyítsa túlnyomó többségét. A hatóságok manipulatív szándékára utal az is, hogy a kérdőíven háromféleképpen jelenik meg a magyarság: csángók, székelyek, magyarok. Ugyanakkor meg kell jegyezni: hárommillióra is becsülik a Nyugat-Európában élő románok számát. Ez azt jelenti, hogy a románok nagy számú elvándorlása miatt a magyarok aránya akár még kedvezően is alakulhat a népszámlálási adatok tükrében. - Negatívan érintené ugyanakkor a magyarságot a romániai megyerendszer tervezett átalakítása.
- Ez egyelőre csak a politika szintjén megfogalmazott felvetés. Szerintem nem eszik ilyen forrón a kását, és a román fél is be fogja látni, hogy nem sok realitása van ennek a tervezetnek. Azonban ha már európai uniós megfontolásokból ilyen jellegű kérdésekről beszélünk, szóljunk inkább az autonómiáról, sőt ne csak szóljunk, hanem végre tegyünk is érte! Ideje lenne végre a pártjainknak a politikai lózungok szintjéről a tettek mezejére lépni! Szükség lenne egy olyan autonómiatervezetre, amiben konkrétumok vannak, amit le lehet tenni a román parlament asztalára, amiről lehet vitatkozni, és amiért ki lehet állni.
– Hogy áll a nagyváradi kórház alapításának ügye? 
- A város önkormányzata támogatja az elképzeléseinket, várjuk, hogy pozitív döntést hozzon egy tizenhétezer négyzetméteres telek átadásáról. A telekkönyvvel a birtokunkban kezdhetünk majd hozzá a tervezéshez.
– Egy kórház építése és működtetése óriási feladat. Nem túl nagy falat ez egy egyházkerületnek? Ráadásul az egyházi vagyon visszaszármaztatásával is folyamatosan gondok vannak, miért támogatnák a román hatóságok egy új református intézmény létrehozását? 
- Valóban bátor vállalkozásnak tűnik a kórházindítás, azonban nagyon rossz állapotban van a román egészségügy, ezért az állam felkarolja azokat, akik tenni akarnak az ellátás javításának érdekében. Az egészségügyi minisztérium, melynek nem mellesleg egy presbiterünk, Cseke Attila a vezetője, mindent meg fog tenni azért, hogy megmozgassa az európai uniós és a román állami forrásokat. Számítunk a testvéregyházi kapcsolatainkra és a magyar kormány segítségére is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy évente legkevesebb négyezer erdélyi magyart kezeltetünk Magyarországon. Ha közülük legalább háromezret itthon tudunk tartani, az az anyaországnak óriási megtakarítást jelent. Ami pedig az egyházi kárpótlást illeti: ha a múltunkat igazoló, szimbolikus értékű épületeinket nem is akarják visszaadni, az ellen nincs kifogásuk román hatóságoknak, ha a jövőnek építünk, és ha a beruházásaink a románságnak is hozhatnak valamit.
reformatus.hu/Harangszó
Erdély.ma

Az erdélyi magyarság (1918–2011)
A második világégés előzményei
A politikusok egy része – már a húszas évek elején – rádöbbent arra, hogy a nagyhatalmak az igazságtalan békeszerződésekkel megteremtették a második világháború kitörésének lehetőségét. A békediktátumok lehetetlenné tették az újonnan létrehozott, területileg kibővített országok és a területrablással megcsonkítottak közötti együttműködést, ezért a harmincas években mind a győztesek, mind a legyőzöttek kiszolgáltatottá váltak a náci Németországgal szemben.
A nagy délszláv, a Jugoszláv állam létrehozói még álmukban sem gondoltak arra, hogy ezzel elvetették nemcsak az 1940-es és 1945-ös vérengzések magvait, de a 75 évvel későbbi négy véres háborúét is. A katýnihoz hasonló rémálomra, Európa legújabb történetében a legnagyobb vérengzésre, egy albán kisváros, Szrebrenica teljes férfilakosságának legyilkolására sem került volna sor, ha az első világháború után tiszteletben tartják a népek önrendelkezési jogát. Ha Közép-Európa népei együttműködhettek volna, akkor a második világégés idején jóval kisebb áldozattal, pusztulással jár. A jelenlegi alacsony életszínvonal bizonyára az ausztriaihoz lenne mérhető, és e térség megúszta volna a kommunizmus szörnyűségeit. Hogy nem így történt, az utódállamok mohó területszerzési vágyának, a nagyhatalmaknak, elsősorban a francia diplomáciának köszönhető. A húszas évek elején Lord Rothermere ezt írta a Magyarország helye című írásában: "Kelet-Európa nem más, mint sok kis Elzász-Lotharingia. Amikor 1871-ben a frankfurti béke elszakította e két ikertartományt Franciaországtól, elkerülhetetlenné tette az újabb háborút. Nagyobb mértékben ugyanezt a baklövést követték el az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztó békeszerződések is. Döntéseik nyomán elégedetlen nemzeti kisebbségek jöttek létre Közép-Európa fél tucat országában, melynek bármelyike gyújtópontja lehet egy újabb világégésnek." Már rég nem emlegetné senki Trianont, ha a területrablás helyett az etnikai elv alapján kantonizálták volna az osztrák–magyar birodalmat. De a Közép-Európában élő népeket egyenjogú szövetségi államba lehetett volna tagolni, létrejöhetett volna a mai Európai Unió elődje, a Duna Menti Egyesült Államok szövetsége, közös piaca. Ennek hiányában azonban a második világégés újabb milliók pusztulását hozta. A békediktátumok által megteremtett Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott. A területét megduplázó Románia is elvesztette Dél-Dobrudzsát, Észak-Bukovinát és Moldova Prut és Dnyeszter közti területét. Az akkor nyert területekből uralma alatt tartja még Erdélyt, Partiumot és a Bánságot. Ezek megtartásának legbiztosabb módja az lehetne, ha a román államhatalom közösségi jogokat ad a különböző etnikumoknak. A belső önrendelkezés, a területi, a helyi és a kulturális autonómiák révén nem kellene rettegnie a területi integritás csorbításától. Ha egy országban biztosított a széles körű kollektív jog, a különböző autonómiák, és ténylegesen megoldott a "nemzetiségi" kérdés, ott nyugalom, feszültségmenetesség és jó együttműködés honol. Romániában azonban még 2011 nyarán is tapasztalható a magyarellenesség. Ahányszor Székelyföld területi autonómiájának kérdése a média figyelmébe kerül, annyiszor árad a gyűlölet és az arcátlan hecckampány a tévé "szennycsatornáiból". A székely megyék feldarabolásának réme, Székelyföld és Erdély neve hivatalos okmányokban való használatának tilalma mind-mind arra mutat, hogy Románia nem akar változtatni politikáján, továbbra is fontos cél a homogenizálás, az őshonos magyarság felszámolása. Mindez akkor, amikor a székelység és az erdélyi magyarság legfőbb vágya békében és nyugalomban élni. Ezt csak a kollektív jogok biztosításával lehet megvalósítani.
A második bécsi döntés
A románosítás folyamatát Észak-Erdélyben az 1940-es, második bécsi döntés szakította meg. A Trianonban elcsatolt területek kétötöde (43 492 km2) visszakerült az anyaországhoz. Dél-Erdély 60 000 négyzetméter területe román többségével, az ásványkincsekben, a gázmezőkben gazdag vidékeivel továbbra is román uralom alatt maradt. E mesterségesen meghúzott határnak soha nem volt történelmi és földrajzi előzménye. Bár Erdély felosztása közlekedési, gazdasági szempontból nem volt ideális, de a népességarány szempontjából elfogadhatónak tekinthető. Az 1941-es "igen nagy gonddal és tárgyilagossággal végrehajtott" népszámlálás szerint a magyarok száma 1 344 000 (52,13%), míg a románoké 1 068 700 (41,45%).
Tény, hogy a bécsi döntés után kibontakozó kölcsönös (spontán) népességcsere, népességmozgás a magyarok lélekszámát növelte. Dél-Erdélyből mintegy 200 000 magyar telepedett át, míg Órománia területéről, a Kárpátokon túlról még 60 000 magyar érkezett. Ezzel párhuzamosan az Észak-Erdélybe betelepített, kb. 200 000 fős román nemzetiségű – azok, akik az adminisztrációban, a vasutaknál, a csendőrségnél és más munkakörökben a magyarok helyébe kerültek – hazament ősei földjére. Időközben az anyaországból is nagyszámú magyar érkezett, többségük azok közül került ki, akik 1918 és 1922 között menekültek el Erdélyből. Számuk elérte a 197 000-et. E népességmozgás révén az észak-erdélyi részen több magyar, a dél-erdélyi részen több román élt. A számok egyértelműen mutatják azt, hogy hamis az a román propaganda, amely szerint Észak-Erdély román többségű volt. A jeles geográfus, Rónai András Térképezett történelem című könyvében közölt népességi adatok alapján – 1944 februárjára vonatkoztatva – egyértelműen állítható, hogy Észak-Erdély valóban döntő többségében magyarok által lakott területté vált, 3 011 000 lakosából 1 867 000 magyar (62,%), míg 1 036 000 román (34,4%), azaz alig több, mint a népesség egyharmada. Elmondhatjuk, hogy a bécsi döntés a magyarsággal szemben elkövetett gyalázatos trianoni diktátum igazságtalanságait részben enyhítette. A bécsi döntésben a magyar nép érthető módon igazságtételt látott, és kitörő örömmel fogadta, míg a románok – elsősorban azok, akik Erdély megszerzése után (1918) telepedtek ide – nehezen tudták elfogadni Észak-Erdély elvesztését.
Észak-Erdély Azok a magyar fiatalok, akik a román uralom idején magyar iskolák, illetve nyelvismeret hiányában nem tanulhattak, a "kis magyar idő" alatt lehetőséget nyertek a tovább tanulásra. Kulturális és társadalmi szervezetek százai alakultak. Az erdélyi gazdatársadalom a magyar állam gazdaságpolitikájának és a háborús konjunktúrának köszönhetően anyagilag talpra állt. A legtöbb gazda – köztük a székelyek is – ekkor szerezte be korszerű mezőgazdasági felszereléseit. Sajnos, a háború itt is éreztette hatását, mert megszabták a termelést és a fogyasztást is. Mivel a román uralom idején felszámolták a tapasztalatokkal és közigazgatási ismeretekkel rendelkező erdélyi magyar tisztviselőréteget, ezért a szakemberhiányt a szakmailag felkészült anyaországiakkal pótolták. A magyarországi tisztviselők némely része azonban nem ismerte a helyi szokásokat, ezért kisebb konfliktusok és feszültségek is kialakultak. Állampolitikai szinten a románsággal való együttműködésre törekedtek, ezért a magyar államvezetés igyekezett visszafogni a románellenességet. Börtönbüntetést róhattak ki azokra, akik a kisebbségre lealacsonyító szavakat használtak. A magyar iskolákban a magyar gyermek nemcsak tanulta a román kisebbség nyelvét, de román nyelvből is érettségiznie kellett. E sorok írója több olyan személyt ismer, aki Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Református Kollégiumban román nyelvből is érettségizett. Ismert olyant is, aki magyar rendőrként román településen teljesített szolgálatot, de a poszt elnyeréséért román nyelvből is kellett vizsgáznia. Mindezek mellett – a román települések egy részén – a magyar nyelv oktatása formális volt. Helyi szinten itt-ott került olyan magyar tisztviselő is, aki nacionalista beállítottságú volt, de viselkedését nem felsőbb utasítás határozta meg. A nacionalizmusról beszélve ne feledjük el, hogy 2011-ben, 66 évvel a háború után, ha valaki azt mondaná egy színmagyar településre kihelyezett román rendőrnek, hogy illenék ismernie a helyi lakosság nyelvét, bizonyára nem szerezne jó pontot. Azt meg egyenesen felháborítónak éreznék, ha Székelyföldön vagy Erdély magyarlakta régióiban a román diáktól megkövetelnék a helyi lakosság nyelvének ismeretét. Még elgondolni is szörnyű, hogy a román diák magyar nyelvből is érettségizzék. Ismerve a román nacionalizmust, bizony a médiában ömlene a magyar elnyomás rémképe. Azt, hogy a román pénznemre a hat legnépesebb romániai nemzetiség nyelvén is felírják az értéket, még elképzelni is nehéz, mert a román nacionalizmus még a Székelyföld nevet sem engedi hivatalos okmányban leírni.
Dél-Erdély A Dél-Erdélybe szakadt magyarság helyzete a háború alatt tovább romlott. A legembertelenebb, legmegalázóbb helyzetbe a katonai és a munkaszolgálatra rendelt magyarok kerültek. A különböző bírságok, túladóztatás nyomasztóan hatott a gazdasági életre. A kölcsönös nemzetiségpolitika egyáltalán nem működött. A dél-erdélyi magyarság vezetői a fokozódó nemzeti elnyomás miatt igyekeztek megszervezni a magyarság érdekvédelmét. Ion Antonescu kormányfő jóváhagyásával 1940. november 4-én megalakult a Romániai Magyar Népközösség. E szervezet – a cenzúra, a gyülekezési tilalom, az utazási korlátozások ellenére – elsősorban a jogvédelem révén próbálta orvosolni a magyar sérelmeket.
A magyarság egy másik jelentős szervezete, a Dél-Erdélyben maradt Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület egy része a Népközösség keretében, Nagyenyed központtal folytatta tovább tevékenységét. A dél-erdélyi magyarságnak olcsón közvetítettek mezőgazdasági gépeket, műtrágyát, tenyészállatokat. A gazdasági élet megszervezése mellett a magyarság vezetői fontos feladatnak tekintették a magyar kultúra ápolását is. Ebben a helyzetben megnőtt az egyházak szerepe. A Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye 86 plébániát tartott fenn, míg az Erdélyi Református Egyházkerület 205 egyházközséget. Az unitáriusok, az evangélikusok szintén igyekeztek egyházközségeiket és felekezeti oktatásukat fenntartani. Erre igencsak szükség volt, mivel a román állam bezáratta a magyar iskolák többségét. Magyar nyelvű oktatást csak a hitvallásos iskoláknak nevezett tanintézetekben engedélyeztek, de a magyar gyermekek alig fele járt oda.
A magyarságnak nem volt képviselete a központi hatalomban, de még a helyi igazgatásban is csekély. A katonai diktatúra 1942-ben betiltotta a magyar lapokat, végül 1943-tól engedélyezték az Erdélyi Gazda és a havi Szemle megjelenését. A könyvkiadás a mélypontra jutott.
A szovjet csapatok előnyomulása
Amikor egyértelművé vált, hogy a szovjet csapatok előretörése megállíthatatlan, az erdélyi magyar politikai elit, a különböző politikai és civil szervezetek képviselői – 1944. augusztus 24-én – Kolozsváron tanácskozást tartottak. Több kérdést vitattak meg. Célként tűzték ki a gyárak, üzemek leszerelésének és elszállításának megakadályozását. Elhatározták azt is, hogy a magyar közigazgatás kivonása után megszervezik a közrend fenntartását. Eredménye: valóban sikerült megakadályozni a fosztogatásokat. A gyűlésen részt vevők felkérték Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, haladéktalanul kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat a Szovjetunióval, hogy elkerülhető legyen Erdély hadszíntérré válása. Ekkor alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács.
(folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokismeretlenes egyenleg – Állítólag lefordították a földrajz . és történelemkönyveket
Minden bizonnyal lesznek új, magyar nyelvű tankönyvek tanévkezdésre a „Románia földrajza” és „A románok történelme” tantárgyakhoz. A Hargita Megyei Tanfelügyelőség illetékesei úgy tudják, hogy ezeket már lefordították. Ami épp elég aggodalomra ad okot.
A kisebbik román kormánypárt, az RMDSZ által nagy vívmányként propagált, ám igencsak felemásra sikeredett új tanügyi törvény szerint a következő tanévtől magyar nyelven lehet tanítani Románia földrajzát és az eleve kirekesztő nevű „A románok történelme” tantárgyat a nyolcadikos, illetve tizenkettedikes diákoknak. Mivel az ördög a részletekben rejtezik, a bírálók már idejekorán kimutatták: a kerettörvény részben alkalmazhatatlan egyelőre, mert nincsenek hozzá megfelelő alkalmazási utasítások és minisztériumi rendeletek, részben pedig továbbra sem biztosítja a nemzeti kisebbségek számára az esélyegyenlőség megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges pozitív megkülönböztetéseket.
Ami a fent említett tantárgyakat illeti, a szaktárca még csak most, alig két héttel az új tanév kezdése előtt kért a megyei tanfelügyelőségektől kimutatást arról, hogy mennyi pénzre lenne szükség az új földrajz- és történelemkönyvek beszerzésére. Ráadásul eleve aggályos, hogy csak „fordításban” adják ki Románia földrajzát és „a románok történelmét”, mivel a románból fordított magyar nyelvű tankönyvekkel kapcsolatban borzasztó tapasztalatokat szerezhettek az elmúlt évek során a diákok, tanárok és szülők. A dilettantizmustól a manipuláláson át a nyelvrontásig („fertőzöttségig”) terjedő skálán. A törvény szerint a hivatalos megnevezéseket román nyelven is meg kell tanulják továbbra is a diákok mind a földrajz-, mind a történelemórán, arról azonban, hogy a román megnevezések milyen formában jelennek majd meg a tankönyvekben, csak pletykák keringenek, miként arról is, hogy a történelmi, pontos és helyes magyar elnevezések, toponímiák helyet kapnak-e bennük. (Eklatáns példa Ady Endre szülőfalujának, Érmindszentnek a hivatalos dokumentumokban való szerepeltetése a kommunisták által preferált módon: Adyfalva, sőt Ady Endre. De akár Mátyás királyt is említhetnénk, akit a román tankönyvekben Matei Corvinulként emlegetnek, holott a Matei a magyar Máté megfelelője.)
Kisebbségeknek szóló új román nyelv- és irodalomkönyv valószínűleg nem lesz tanévkezdésre, az új, a sajátos szempontokat figyelembe vevő tanterven még csak most dolgozik a minisztériumban egy munkacsoport. Elképzelhető, hogy ennek alapján már lehet más módon tanítani a román nyelvet és irodalmat a következő tanévben, mint eddig, de ennek van egy sajátos buktatója: a román nyelv- és irodalomtanárok igen nagy része (ha nem a többsége) ma már színromán nemzetiségű Erdélyben, magyarul nem beszélnek, fordítani és magyarázni a kisebbségek nyelvén képtelenek. De a földrajzot és a történelmet is tanították eddig olyan csak románul tudó oktatók, akiknek most magyarul kellene majd előadniuk Románia földrajzát és történelmét...
Törvény ide vagy oda, nagy kérdés, hogy az anyanyelvi oktatásban állítólag kiszélesedő lehetőségek vonzóbbá teszik-e a magyar nyelven való tanulást, ugyanis a rendszerváltás után húsz évvel is az a drámai helyzet, hogy a magyar nemzetiségű diákok minimum egyharmada nem az anyanyelvén járja és végzi el iskoláit. Még ott sem, ahol erre pedig lehetősége lenne, ráadásul ennek a lehetőségnek komoly korlátai vannak Dél-Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban, a szórványokban és Moldvában. A teljes körű anyanyelvű állami közoktatás – az óvodától az érettségiig – magyarok számára ma csupán Románia egyes kisrégióiban (főleg a Székelyföldön) és nagyvárosaiban biztosított. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kilencvenöt esztendeje indultak Erdély elfoglalására a román csapatok
forrás: Magyar Nemzet
A hadüzenet hivatalos átadása előtt, 1916 augusztusának végén keltek át a Kárpátok hágóin a magyar határra felvonult 1., 2. és 4. román hadsereg csapatai. A mintegy 440 ezer fős román haderő a tíz nappal korábban aláírt bukaresti szerződés értelmében – mely Romániának ígérte Bukovinát, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – a Máramarossziget–Vásárosnamény–Debrecen–Szeged–Belgrád vonal elfoglalására indult. Míg az Al-Dunánál álló 3. román hadsereg a bolgár határon védekezett.
Románia az első világháború kitörésekor a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bukarest hadba lépésének árát kívánta így felsrófolni, és abban bízott, hogy antantgyőzelem esetén megkaparinthatja Kelet-Magyarország Tiszáig terjedő részét, míg a központi hatalmak sikerei esetén az akkor orosz kézben lévő Besszarábiával gyarapodhat.
A formálisan a központi hatalmakkal szövetséges Románia alig leplezett területi törekvései arra intették Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy az 1914. júliusi válság idején fenntartásokkal fogadja a Szerbia elleni katonai akció tervét. Álláspontját a magyar kormány feje csak akkor módosította, amikor Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök ígéretet tett Erdély védelmére.
Tisza István az első pillanattól számolt a román területi követelésekkel, ezért ellenezte 1914 végén, hogy az olasz semlegességet területi engedményekkel vásárolja meg a Monarchia, mert úgy vélte, ilyen lépés veszélyes precedenst teremtene Bukarest számára. Az óvatosságot Románia és Olaszország szeptember 23-án aláírt megállapodása indokolta, melynek értelmében a két ország megegyezett háborús politikájuk összehangolásában. Ráadásul Bukarest október 1-jén egyezményben biztosította „jóindulatú semlegességéről” Oroszországot. Ebben Szentpétervár elismerte Románia jogát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó azon területeket annektálja, „amelyen románok is laknak”.
Ezzel párhuzamosan a magyar kormány 1914 őszén tovább szélesítette a román nyelvhasználat lehetőségét a közoktatásban és a közigazgatásban. Tette ezt annak ellenére, hogy Tisza tudta: „Románia nem azért fordul el tőlünk, mert az erdélyi románoknak rossz a sorsuk, hanem mert Erdély birtokára áhítozik.” Ami annyit jelentett, hogy az erdélyi magyar határ csak addig van biztonságban, amíg a Monarchia elég erősnek tűnik ahhoz, hogy elrettentsen egy román támadást.
A Schlieffen-terven alapuló eredeti német hadműveleti elgondolás, mely a Franciaország feletti győzelmet követően a nyugatról átdobott csapatokkal kívánta stabilizálni a keleti frontot, és megsegíteni az Osztrák–Magyar Monarchiát, már 1914. szeptember elején megbukott a marne-i csatában. 1914 őszén a keleti fronton harcoló Paul von Hindenburg vezette német egységek képesek voltak ugyan megállítani a sokszoros túlerőben lévő cári csapatokat, Oroszország végleges meggyengítésére azonban kevésnek bizonyultak. Amíg a német szárazföldi erők új vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn tábornok továbbra is nyugaton igyekezett kivívni a döntést, addig Hindenburg és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff már 1914 őszétől javasolta a hadműveletek súlypontjának keletre helyezését.
Véleményük szerint a gyenge hadiiparú, antantszövetségeseitől elszigetelt Oroszország legyőzése egyszerűbb. Ellentétben a nyugati fronttal, keleten végig megmaradt a mozgó háború, így a németek érvényesíteni tudták katonáik jobb kiképzettségét. Ráadásul az első háborús év végére világossá vált: a Monarchia rászorul Németország katonai segítségére. Végül Falkenhayn álláspontja győzött, így a központi hatalmak 1915-ben csak visszaszorították az orosz egységeket, Szentpétervárt nem sikerült különbékére kényszeríteniük.
Az 1916 júniusában a keleti fronton megindított Bruszilov-offenzíva sikerei láttán Bukarest úgy vélte, elérkezett a kedvező időpont a hadba lépésre. A románok döntését megkönnyítette, hogy feltételezhették: a verduni és a somme-i harcok nyugaton lekötik a német egységeket, így azok képtelenek lesznek megerősíteni a keleten állomásozó csapataikat. A Monarchia erőit megosztotta az olasz fronton a 6. isonzói csata, ahol az osztrák–magyar egységek 1916. augusztus 8-án kénytelenek voltak feladni Görzöt.
Ilyen előzményeket követően kötötte meg az antant és Románia augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződést, melyben a román kormány vállalta, hogy legkésőbb augusztus 28-ig hadat üzen a központi hatalmaknak, és támadást indít Magyarország ellen. A bukaresti vezetés vállalta azt is, hogy a koalíciós háború időtartama alatt nem köt különbékét. A hadüzenetért cserébe Romániának felajánlották egész Kelet-Magyarországot. (Az már későbbi konfliktusok magvát rejtette magában, hogy Romániának ígérték az egy esztendővel korábban Szerbiának is felkínált Bánságot.)
A Monarchia jól működő hírszerzésének figyelmét nem kerülte el, hogy Románia június végétől titokban mozgósított. A budapesti kormány a Bruszilov-offenzíva első sikereit követően számolt a román támadással, amit Tisza István 1916. július 7-i, Ferenc Józsefnek címzett memoranduma is jelzett. Ebben a magyar miniszterelnök úgy fogalmazott, az adott helyzetben az Erdély elleni román támadást „a legbiztosabbnak kell tartani”. S Erdély – akár ideiglenes – elvesztése a Monarchia nagyhatalmi státusának végét jelentené.
Tisza felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy azonnal fel kell készülni Kelet-Magyarország védelmére. Felszólította a közös hadvezetést, hogy az ellenlépésekről rögvest kezdjen tárgyalásokat a szövetségesekkel. Tisza István a román haderő lekötésében számolt Németország mellett Bulgáriával, a dunai, illetve a dobrudzsai ellentámadásokon túl elképzelhetőnek tartotta bolgár csapatok felvonultatását a Kárpátokban. A magyar miniszterelnök alig két héttel később, július 22-én újabb emlékiratban fejtegette Erdély esetleges elvesztésének várható politikai következményeit. Úgy vélte, ez igen kedvezőtlenül hatna az ottani román értelmiség magatartására, gazdasági szempontból pedig főként a petrozsényi szénbányák és a határ menti területek állatállományának elvesztése okozna súlyos károkat.
Tovább bonyolította a magyarországi belpolitikai helyzetet, hogy 1916. augusztus 23-án az Andrássy Gyula és Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék kijelentette, nem kívánják a Tisza-kormánnyal vállalni a külpolitikai felelősséget, követelték a delegációk összehívását, hogy személyesen vitázhassanak a közös külügyminiszterrel. Egyúttal bejelentették a háború kezdetekor meghirdetett pártközi béke végét, valamint hogy a kormány szigorú ellenőrzésére törekednek. A radikális függetlenségiek – alig 20 képviselővel – még július közepén Károlyi Mihály vezetésével új pártot alapítottak. Ezen alakulat külpolitikai analfabetizmusról tanúskodó programját többek között a Németországgal kötött szövetség felmondása, az antanthatalmakkal kötendő annexiómentes különbéke képezte.
A Monarchia saját erő híján csak minimális, elsősorban a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont erőket, mintegy 34 000 katonát és alig 76 löveget tudott a román támadás előtt Erdélyben összpontosítani. Ezeket az egységeket az augusztus 17-én megalakított, a nagyszebeni születésű Arthur Arz tábornok vezette 1. osztrák–magyar hadseregben egyesítették. A román betörés után két nappal II. Vilmos császár leváltotta vezérkari főnökét, Erich von Falkenhayn tábornokot, és helyére a keleten már bizonyított Paul von Hindenburgot nevezte ki, aki helyetteseként magával vitte főszállásmesteri címmel Erich Ludendorffot. Az új német vezérkari főnök a számos más szorongatott frontszakasz ellenére legsürgősebb feladatának Erdély visszafoglalását és a román hadsereg szétverését tekintette. Ezért a felmentett Falkenhaynt kinevezte az Erdélyben felállított 9. német hadsereg élére, és a birodalom mozgósítható tartalékait azonnal Magyarországra irányította.
A mintegy 600 kilométeres frontszakaszon megkezdett augusztus 27-i román támadás viszonylag lassan haladt. Annak ellenére is, hogy a hágókon beszivárgó román csapatok nem ütköztek ellenállásba, hiszen csak néhány határőr és vasutas állta útjukat. A román előnyomulást az óvatosságon túl a világos hadászati elgondolás és a súlypontképzés hiánya jellemezte, s már az első napokban súlyos fegyelmi problémákat jelentett a haderő minden szintjén megjelenő fosztogatás.
A román egységek az elfoglalt települések legtöbbjében túszokat szedtek, hogy így kényszerítsék ki anyagi követeléseik teljesítését. A megszállók viselkedése elidegenítette az erdélyi románság többségét, csak a kisajátítandó vagyonra áhítozó nacionalista értelmiség kemény magja, főként a pópák és a tanítók láttak „felszabadítókat” a bevonuló csapatokban. Ők többnyire a menekülő román csapatokkal közösen október közepéig elhagyták az országot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy az ország belseje felé hömpölygő menekültáradatban – mely jelentősen akadályozta az osztrák–magyar és német erősítések beérkezését – a német mellett éppen román szót lehetett leggyakrabban hallani.
Szeptember közepéig az Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak a román egységek. Az 1. osztrák–magyar hadsereg eredményes halogató harcai eddigre szinte megállították a román előnyomulást, és megteremtették az ellentámadás feltételeit. Az első ellencsapás szeptember elején a dobrudzsai fronton érte Bukarestet, ahol a Mackensen tábornok vezette német–bolgár–török erők Tutrakannál szétverték az ott állomásozó 3. román hadsereget. Ezzel megakadályozták, hogy a Bukarest közelében állomásozó két hadosztálynyi román tartalékot Erdélybe küldjék.
A központi hatalmak ellentámadását az Erdély déli részén felvonuló 9. német hadsereg kezdte meg, mely a szeptember 26–29-e közötti nagyszebeni csatában gyakorlatilag szétverte a Vöröstorony-szoroson benyomuló 1. román hadsereg egységeit. Az addig lassan mozgó román csapatok gyors menekülésre fogták a dolgot. A Barcaság felé visszavonuló 2. román hadsereg egységeit a Persányi-hágó közelében sikerült utolérniük az őket üldöző német csapatoknak, majd október 5-én és 6-án szétszórniuk.
A másnap megkezdett brassói ütközetben alig két nap alatt kiszorították a románokat Dél-Erdélyből. Az október elején ellentámadásba lendülő 1. osztrák–magyar hadsereg alig egy hét alatt megtisztította a Székelyföldet, ezzel október közepére véget értek a magyarországi a harcok.
Megállapítható, hogy az Erdély felszabadításáért harcoló osztrák–magyar és német csapatok teljesítménye minden tekintetben felülmúlta ellenfeléét. Külön említést érdemelnek tiszteletet parancsoló teljesítményükért és bátorságukért a magyarországi feltöltésű alakulatok, közülük is kiemelendő a 82-es székelyudvarhelyi hősiessége.
Keresztes Lajos
Magyar Nemzet, 2006. szeptember 2. tortenelemportal.hu

Tanulmánykötet a magyar- román kapcsolattörténetről
(MTI) Megközelítések – Tanulmányok a magyar-román (román-magyar) kapcsolattörténetről és identitásról címmel mutatták be Borsi-Kálmán Béla történész, egyetemi tanár kötetét – amely a Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás Könyvek sorozatában jelent meg – az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Borsi-Kálmán Béla elmondta az MTI-nek, hogy egész életében a magyar-román-francia viszonnyal, a magyar és a román nemzettudat konfliktusos ága-bogaival, kölcsönös összefüggéseivel foglalkozott. A magyar nemzetfogalom tisztázását tartja fontosnak, és elemzi a román történelmi elhallgatásokat is, kutatásait pedig francia "tükörbe" helyezi.
Legújabb kötete három témakört ölel fel: a szerző vizsgálja, hogy a Kossuth-emigráció Havasalföldre került tagjai hogyan látták a román nemzeti törekvéseket, elemzi, hogy mi a különbség a magyar és a román nemzetstratégiai és érdekérvényesítési törekvések között, valamint újragondolja a magyar nemzettipológia új szempontjait.
Borsi-Kálmán Bélát meglepte kutatásai közben, amikor rátalált arra az adatra, hogy a Bánság központjában, Temesváron az 1850-es évekbeli 8-9 százalékról 1910-re a magyarság arányszáma 50 százalék fölé emelkedett.
"Kiderült, hogy az emberek számára vonzó volt a civilizálódással egybekötött iparosodás, urbanizáció, és ennek akkora volt a dinamikája, hogy spontán asszimilációs hajlamot váltott ki az ott élő szerbek, németek, zsidók körében, de ez kevésbé hatott a románokra. Ennek hátterében a magyar nemesi típusú társadalomfejlődés rejtett törvényszerűségei állnak" – fejtette ki.
Cholnoky Győző, a kiadó vezetője azt írta a Megközelítések című kötet elé, hogy "a szerző az ELTE egyetemi tanára, a magyar-román kapcsolattörténet legkiválóbb kutatója, tanulmánykötetében a Kossuth-emigráció román társadalomképétől a Trianon előtti román és magyar nemzetpolitika eltéréseinek felkutatásáig, a román-magyar párbeszéd reális feltételeinek elemzéséig veszi végig a kapcsolatok alakulását."
Az egyik korábbi kötet kritikusa pedig kiemelte, hogy a szerző legmarkánsabb és – román-magyar vonatkozásban – legmeglepőbb képessége az empátia. Szinte belebújik a megérteni próbált történeti személyiség bőrébe, újraéli a kort, rekonstruálja mindazokat a körülményeket, amelyek a szereplőket mozgatják. A szerző nem ítélkezni akar hősei fölött, megérteni akarja őket – írta Bíró Béla.
Borsi-Kálmán Béla 1948-ban született a Szatmár megyei Csengerbagoson, diplomáciai szolgálatban volt a magyar nagykövetségen Bukarestben 1990 és 1995 között, majd Párizsban 1999 és 2003 között. Borsi-Kálmán Béla elárulta az MTI-nek, hogy újabb diplomáciai megbízást kapott, és Párizsban teljesít majd szolgálatot a magyar nagykövetségen. Népújság (Marosvásárhely)