Tanulmánykötet a magyar-román kapcsolattörténetről
Megközelítések - Tanulmányok a magyar-román (román-magyar) kapcsolattörténetről és identitásról címmel mutatták be Borsi-Kálmán Béla történész, egyetemi tanár kötetét - amely a Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás Könyvek sorozatában jelent meg - az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Borsi-Kálmán Béla elmondta az MTI-nek, hogy egész életében a magyar-román-francia viszonnyal, a magyar és a román nemzettudat konfliktusos ága-bogaival, kölcsönös összefüggéseivel foglalkozott. A magyar nemzetfogalom tisztázását tartja fontosnak, és elemzi a román történelmi elhallgatásokat is, kutatásait pedig francia "tükörbe" helyezi.
Legújabb kötete három témakört ölel fel: a szerző vizsgálja, hogy a Kossuth-emigráció Havasalföldre került tagjai hogyan látták a román nemzeti törekvéseket, elemzi, hogy mi a különbség a magyar és a román nemzetstratégiai és érdekérvényesítési törekvések között, valamint újragondolja a magyar nemzettipológia új szempontjait.
Borsi-Kálmán Bélát meglepte kutatásai közben, amikor rátalált arra az adatra, hogy a Bánság központjában, Temesváron az 1850-es évekbeli 8-9 százalékról 1910-re a magyarság arányszáma 50 százalék fölé emelkedett. "Kiderült, hogy az emberek számára vonzó volt a civilizálódással egybekötött iparosodás, urbanizáció, és ennek akkora volt a dinamikája, hogy spontán asszimilációs hajlamot váltott ki az ott élő szerbek, németek, zsidók körében, de ez kevésbé hatott a románokra. Ennek hátterében a magyar nemesi típusú társadalomfejlődés rejtett törvényszerűségei állnak" - fejtette ki.
Cholnoky Győző, a kiadó vezetője azt írta a Megközelítések című kötet elé, hogy "a szerző az ELTE egyetemi tanára, a magyar-román kapcsolattörténet legkiválóbb kutatója, tanulmánykötetében a Kossuth-emigráció román társadalomképétől a Trianon előtti román és magyar nemzetpolitika eltéréseinek felkutatásáig, a román-magyar párbeszéd reális feltételeinek elemzéséig veszi végig a kapcsolatok alakulását."
Az egyik korábbi kötetnek kritikusa pedig kiemelte, hogy a szerző legmarkánsabb és - román-magyar vonatkozásban - legmeglepőbb képessége az empátia. Szinte belebújik a megérteni próbált történeti személyiség bőrébe, újraéli a kort, rekonstruálja mindazokat a körülményeket, amelyek a szereplőket mozgatják. A szerző nem ítélkezni akar hősei fölött, megérteni akarja őket - írta Bíró Béla.
Borsi-Kálmán Béla 1948-ban született a Szatmár megyei Csengerbagoson, 1962-ben, 14 évesen Szinérváraljáról került szüleivel Magyarországra. Az áttelepülés számára nem jelentett teljes szakítást, magával hozta a családi örökséget, a román kulturális értékek, a román nyelv, az észak-erdélyi románság, a máramarosi magyar zsidóság ismeretét, a románok, a zsidók és a svábok iránti empátiát - jegyezte meg.
Középiskoláit a szatmárnémeti kollégiumban kezdte, majd Sárospatakon és a budapesti Eötvös Collegiumban folytatta. Számtalan tanulmányt publikált itthon és külföldön, a Megközelítések a kilencedik kötete, de műfordításokat is készített a román irodalomból. Az Aranycsapat és kapitánya címmel pedig Puskás Ferenc életpályáját írta meg. Diplomáciai szolgálatban volt a magyar nagykövetségen Bukarestben 1990 és 1995 között, majd Párizsban 1999 és 2003 között. Borsi-Kálmán Béla elárulta az MTI-nek, hogy újabb diplomáciai megbízást kapott és Párizsban teljesít majd szolgálatot a magyar nagykövetségen. Múlt-kor.hu

Múltvallató emberek
Kovács Rozália érmihályfalvi helytörténész neve már a határon túl is ismerősen cseng, hisz másfél évtizede „bóklászik” a múltban, kutatja a régi idők történéseit, számontartva a nemzet szolgálatában álló nagy családok hagyatékait, örökös leltárt készítve az Érmellék épített örökségéről.
Mint mondja, az Érmellék és ezen belül Érmihályfalva még mindig nagy történelmi múlttal rendelkező, kiaknázatlan terület. Mint a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) tagja, nyugdíjas éveiben „hidakat épít” múlt és jelen között, átmentve a veszendő dolgokat az örökkévalóságba.
Kovács Rozália tagja a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnak is, ahová 1997-ben vették fel. Rá egy évre megkapta a Kriza János-díjat is. 1999-től munkája elismeréseként a budapesti Magyar Néprajzi Társaság is tagjává fogadta. Már birtokában van két Dicsérő Oklevél is, amelyeket 2000-ben, illetve 2002-ben kapott. 2000 óta dolgozik együtt Dukrét Gézával – a PBMET elnökével és csapatával. 2006-ban jelent meg a Partiumi Füzetek sorozatban az Érmihályfalvi temetők című első önálló könyve, ezt a Nagy családok, fényes idők Érmihályfalván című dokumentum-kötet követte. Kovács Rozália a legnagyobb elismerésnek a 2007-ben kapott Fényes Elek-díjat tartja. Az elmúlt másfél évtizedben számtalan helytörténeti konferencián, szakmai találkozón vett részt. Idén tavasszal a nagyváradi honismereti találkozón a mihályfalvi református templom 520 éves harangjának történetéről és az azt övező legendáról tartott előadást. Augusztus végén Mezőhegyesen (Magyarország) szervezték meg a XVII. Partiumi és Bánsági Honismereti Konferenciát, amelynek témája az Ipartörténet és nagybirtokok a történelmi Partiumban és Bánságban volt. Eme szakmai találkozón olyan neves résztvevők is megfordultak, mint Ráday Mihály, az Unokáink sem fogják látni című népszerű televíziós műsor szerkesztője.
Éppen ebben az időszakban történt, hogy egy régi egylyukú téglahíddal lett szegényebb az Érmellék, illetve ezen belül Érsemjén és Érmihályfalva határa. 
Ez az átjáró alkalmatosság a bujdosó Ér egyik szakaszán tette járhatóvá az egyesek szerint Csíkfolyásnak, mások szerint Füzéknek nevezett patakocska medrét. Az 1800-as évekbeli téglahíd utat biztosított az Ér szeszélyes folyásának úgy, hogy a magyar határ felé tartó országutat is majd’ két évszázadon keresztül tartotta görnyedt hátán. Ez a téglaépítmény nagyon patinás régiség volt – hangzott el a mezőhegyesi konferencia hallgatósága előtt. Ugyanarra a mintára készült, mint a hortobágyi kilenc- vagy a szalacsi négylyukú társa, csak ez jóval kisebb területet kötött össze masszív kőlábaival. Ez az egylyukú öreg építmény igazi látványossága volt a fent említett két település határrészének. A híd hirtelen lerombolását sokan nehezményezték, ám a hatóságok azzal érveltek, már nem szavatolta a biztonságos forgalmat, így nem álltak jót érte. Bár sokak szerint egy kis jóindulattal meg lehetett volna menteni, ha egyáltalán érdekében állt volna a román félnek egy régi magyar világból való relikvia megőrzése. 
Így jutott el a híd története Mezőhegyesre is, ahol soron kívül került a köztudatba a kiszolgált átjáró szomorú sorsa. Bár ekkor már nem sokat tehettek érte, legalább sikerült mintegy húsz darab fotográfiás összeállítással belopni a híd történetét a határon túliak emlékezetébe is. 
A múltvallatók egy kicsit mindig visszafelé élnek – zárja beszámolóját Kovács Rozália. Sokan megkérdezik, mi végre jó ez neki vagy a hasonszőrűeknek. Ilyenkor a helytörténészek azt felelik: a múltvallató emberek kitolják a lét határait. Ha a jövő irányában lehetetlen, legalább a múltban élhessenek egy kicsit többet…
Sütő Éva
Reggeli Újság. Erdély.ma

"Ennyien maradtunk..." - A Bánság eltűnő katolikus emlékeit örökíti meg Czank Gábor makói plébános
Kelemen Zoltán Gergő, az MTI tudósítója írja:
(MTI-PRESS) - Az egykor soknemzetiségű és vallású Bánság eltűnő katolikus emlékeit örökíti meg fényképezőgépével Czank Gábor makói plébános, aki az elmúlt másfél évtizedben csaknem 150 ezer felvételt készített a sváb, magyar és szláv falvak templomairól, házairól, temetőiről.
A Duna, a Tisza, a Maros és a Déli-Kárpátok határolta Bánság 1718-ban szabadult föl a török alól. Néhány esztendővel később elindult a terület újratelepítése: először három hullámban katolikus vallású németek érkeztek ide, majd 1778-tól elindult más nemzetiségek: bolgárok, horvátok, szlovákok, csehek beköltözése is. Új hazát találtak itt az ortodox románok és szerbek, valamint a görög katolikus rutének és ukránok is. Magyarok elsősorban a szegedi kirajzások során települtek a Bánságba, s akadnak olyan falvak is, melyet palócok népesítettek be egykor - beszélt szülőföldje történetéről Czank Gábor, akinek fotográfiáiból a szegedi Kultúrpalotában látható kiállítás.
Mindegyik közösség őrizte saját szokásait, tradícióit, de a több száz éves együttélés elkerülhetetlenné tette ezek összeolvadását. A svábok által tisztelt Nepomuki Szent János, Szent Flórián és Szent Vendel kultuszát átvették más nemzetiséghez tartozók is. Más vidékekhez képest nagyobb számban maradtak meg a püspöki tiltás ellenére az öltöztetős szobrok, melyek vagy a Szűzanyát vagy a Kisjézust ábrázolják.
A magyarpécskai születésű pap elmondta, a Bánság az 1820-30-as évekre kialakult sokszínű világa Trianont követően kezdett felbomlani. A terület néhány torontáli települést leszámítva román és szerb fennhatóság alá került, ám az elvándorlás - a városok polgárosult magyar lakosságát leszámítva - ekkor még nem öltött tömeges méreteket. A második világháborút követően tovább csökkent a nemzetiségek aránya, a közhiedelemmel ellentétben a bánsági németek jelentős hányada azonban nem a Ceausescu-rezsim idején, hanem az 1990-es évek első felében hagyta el otthonát.
Már csak a templom őrzi a község emlékét
1990 őszét követően másfél esztendő alatt csaknem félmillióan költöztek el szülőföldjükről. A Magyarpécskával átellenben, a Maros túlsó partján található faluban, Németszentpéteren a svábok legnagyobb ünnepén, a templombúcsún, Kirchweih-en 1991-ben még tömegek voltak, a következő esztendőre pedig már csak negyven idős asszony maradt - emlékezett vissza gyerekkorára a 2005-ben Szegeden pappá szentelt férfi.
A többi nemzetiség is lassacskán eltűnik a Bánságból, a magyarok elköltözése - ha nem is olyan mértékben még mint Ceausescu idején -, de mai is tart, s a svábokkal ellentétben komoly veszélyt jelent az asszimiláció. Míg a kilencvenes évek elején mindenki felkapta a fejét a templomban, ha egy vegyes hazásságot hirdettek ki, mára már ez általánossá vált. Akadnak olyan falvak is, melyek teljesen elnéptelenedtek. A Temes megyei Bolgártelepen például már csak a templom őrzi az 1930-ban még több mint nyolcszáz lelkes község emlékét. Évente egyszer, a templombúcsú idején tartanak itt misét, ezért a szentek szobrait zsákokba burkolták, hogy megóvják azokat a törött ablakokon berepülő galambok ürülékétől.
Czank Gábor 1997-ben kezdte el fotózni a Bánság szakrális emlékeit: a gót betűs útszéli kereszteket, a templombelsőket, mohával benőtt sírköveket és a homlokzatukon egykori tulajdonosuk nevét őrző parasztbarokk sváb házakat. Mint mondta, a gyűjtőmunka 2004-től - amikor káplánként Békésszentandrásra került - vált tudatossá, ekkor határozta el, hogy az utolsó előtti pillanatban megörökíti az ezerarcú Bánság világát.
Ha egy-egy szabadnapja akadt, nekiindult, és kezében az egykori Csanádi Egyházmegye térképével végigjárta a falvakat. Összesen háromszáz olyan bánsági település van, ahol katolikus templom, kápolna, imaház vagy legalább egy harangláb és temető található. Az 1980-as években még 197 helyen működött plébánia, ma már csupán 91 ilyen település akad. A pap kezdetben nyolc-tíz községbe is eljutott, később azonban már volt olyan túra is, amikor a távolság miatt a hajnali indulás dacára, csupán egy al-dunai falu felkeresésére maradt idő.
A plébános fotográfiáin látható többek között a hatalmas bobdai templom, melyet egykor Csávossy Gyula gróf az esztergomi bazilika pontos másolataként építtetett. Mára eltűntek a katolikusok a faluból, a gyönyörű templom pedig napról napra omladozik. Az elvándorlás miatt gazdátlanná vált Érszeg, Mélynádas és Karácsonyifalva temploma is - ez utóbbi ráadásul az 1991-es bánsági földrengést is megszenvedte. Újjáépítésük szinte reménytelen, a pályázatokon - néhány kivételtől eltekintve - csak az ortodox templomok rekonstrukciójára jut pénz, hívek híján pedig nem is lenne kinek felújítani az épületeket.
Czank Gábor szerint, bár sok faluban már egyáltalán nem élnek svábok, magyarok - ha idősek is - még akadnak, ezért fontos lenne, hogy elinduljon a térségben a tudatos néprajzi gyűjtőmunka. Ha nem így lesz, tíz-tizenöt év alatt a Bánság magyar kultúrkincsének jelentős része, az imák, énekek, balladák örökre feledésbe merülnek.
MTI

Az Aradi Ereklyemúzeum története
Arad nemcsak az aradi, hanem a világon bárhol élő magyarok számára az 1848–49-es vértanúk városa. 
A vár mellett golyó által vagy akasztással 1849. október 6-án kivégzett, a forradalomban és szabadságharcban részt vett, a hazáért a legnagyobb áldozatot is vállaló főtisztek kultuszának kialakulása már nem sokkal haláluk után megkezdődött. Az 1867-es kiegyezést megelőző kemény elnyomás éveiben a vértanúkra emlékezés különleges formákat is ölthetett, mint például a hölgyek kilenc betűvel (P.V.D.T.N.A.K.L.S.) díszített karperece. A felirat németül így hangzott:
Pannonia Vergiss Deine Toten Nie Als Kläger Leben Sie!, magyarul:
Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!
A karpereceket viselők a 13 vértanú – Pöltenberg, Vécsey, Damjanich és Dessewffy, Török, Nagysándor, Aulich, Kiss és Knezich; Lahner, Lázár és Leiningen, Schweidel – nevének kezdőbetűit viselték.
Aztán elérkezett az ideje annak is, hogy az aradi vesztőhelyen előbb csak egy követ helyezzenek el, majd obeliszket emeljenek a vértanúk emlékére (1881), 1890-ben a Szabadság-szobrot is felállították.
Addigra már érlelődött a forradalomnak és a vértanúknak szentelt ereklyemúzeum gondolata is. Ennek történetéről kedden délután tartott előadást az aradi múzeum raktárában lévő ereklyék felleltározását, tudományos feldolgozását, digitalizálását végző magyar–román történészcsapat tagjaként résztvevő dr. habil. Zakar Péter egyetemi tanár. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap támogatta.
Alábbi cikkünk az (időben 1920-ig terjedő) előadás alapján készült.
Az aradi ereklyemúzeum létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott a helyi Kölcsey Egyesület, amely 1881 áprilisában alakult, fő céljául a nemzeti közműveltség és a magyar nyelv terjesztését tűzve ki. A Tabajdi Károly főispán vezette ülésen 167 rendes és harminc-egynéhány pártoló tag vett részt. 1882 januárjában az első előadáson elhangzott beszámoló Aradon olyan kulturális tevékenységekről számolt be, mint köztéri szobrok felállítása, zenei szakosztály működtetése, néprajzi és régészeti gyűjtemény létrehozása, városi könyvtár megalapítása, ásatás, történelmi emlékhelyek gondozásba vétele.
Kutatások arra engednek következtetni, hogy az ereklyemúzeum létrehozásának gondolatát Márki Sándor, a neves történész 1886. dec. 30-án elhangzott előadásában vetette fel. A következő évben már számba is vettek néhány tárgyat: egy zászlót, két szuronyt, Kiss Ernő fehér mellényét, Kossuth bankókat. 1890. november 20-án Dömötör László, a Kölcsey Egyesület titkára már konkrét javaslatot tett az ereklyemúzeum alapítására. A kor híres festőművésze, Zichy Mihály két, az aradi vértanúkkal kapcsolatos festményéről lenyomatok készültek (ezek sokfelé ma is láthatók), amelyek pénzforrást jelentettek az egyesület számára. Megalakult a Szabadságharci múzeum bizottsága, elnöke Varjassy Árpád lett, tagjai közt voltak Bohus László, Barabás Béla, Boros Vida, Dömötör László, Lukácsy Miklós és más, köztiszteletben álló személyiségek.
A gyűjtőmunka jól haladt, és 1892. október hatodikán ideiglenesen, majd a következő évben, március 15-én hivatalosan is megnyitották a színházi bérház második emeletén, négy szobában elhelyezett ereklyék kiállítását. A tárgyak közt Vécsey, Kiss Ernő tábornokok és Lázár Vilmos ezredes néhány személyes tárgya, fegyverek, a rabságuk idején a honvédtisztek által készített emléktárgyak, külön szobában proklamációk és kéziratok stb. A gyűjtés folytatódott; mint Zakar Péter elmondta, megszólalt a külföldön élő Kossuth Lajos is, aki kiállt amellett, hogy egy ilyen emlékmúzeum csak Budapesten lehet, ám akkorra már a verseny eldőlt Arad javára. A múzeum számára mindenhonnan, Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról, a Partiumból, Bánságból, Bácskából stb. érkeztek a forradalommal, a vértanúkkal kapcsolatos emlékek.
A millenniumi ünnepségek évében húszezer (!) látogatója volt az addigra már szűkössé vált emlékmúzeumnak. A város 1898-ban határozatot hozott az ereklyemúzeumnak is helyet adó palota felépítésére a líceum szomszédságában, a korcsolyatérül használt helyen. Az ügy azonban 1909-ig elhúzódott, s akkor is csak Barabás Béla közbenjárására született meg a felső jóváhagyás. Holott már 1901-ben a kiírt tervpályázatra 27 pályamunka futott be. Minthogy egyik se nyerte el maradéktalanul a bírálók tetszését, az aradi Szántay Lajost bízték meg, hogy az öt legjobb pályamunka legérdekesebb és legcélszerűbb elemeinek felhasználásával készítsen új tervet.
A Kultúrpalota ünnepélyes felavatására 1913. október 25–26-án került sor, az első napon nagyszabású hangversennyel. Másnap beszédet mondott Varjassy Lajos polgármester, Jankovich Béla kultuszminiszter, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc.
Problémaként merült fel az összegyűlt anyag tulajdonjogának kérdése. A Kölcsey Egyesület végül átadta a városnak a gyűjteményt, de az megmaradt továbbra is az egyesület gondozásában. A történelmi és a város múltját is bemutató kiállítást, képtárat és iskolai múzeumot is befogadó új intézmény első igazgatója Varjassy Árpád tanfelügyelő lett.
Az ereklyemúzeumot hétfői, szerdai, pénteki napokon látogathatta a nagyközönség 40 krajcárért, vasárnap ingyenesen is.
1915-ben felmérték, hogy addig rendezett 3804 tárgy értéke 461 950 korona, a 237, szépművészeti részlegen található tárgyaké pedig 265 ezer korona volt. Az akkor létező ereklyék a Militaria kategóriában fegyverek, egyenruhák, zászlók, katonai felszerelés, továbbá fotó-, irat- és nyomtatványanyagok (11 ezer lapnyi nyomtatvány, mintegy 1500 fotó, több, 1848–49-ben készült daguerrotípia). A valamikori, ma már idős látogatók még emlékeznek arra, hogy láthatták a tábornokok több személyes tárgyát, Damjanich mankóját (törött lábbal, szekérrel vitték kivégzésre is), Kiss Ernő Újszövetségét, Vécsey katonai és polgári kitüntetését, Kossuth két levelét, az Arad megmentőjének nevezett Asztalos Sándor őrnagy portréját stb.
Zakar Péter beszámolt arról, hogy az ereklyemúzeummal foglalkozó közös román–magyar történész bizottság a közelebbi jövőben három, kétnyelvű kötetet jelentet meg munkájának eredményeiről. Az első egy múzeumtörténeti kiadvány az ereklyegyűjtemény létrejöttéről, a második, jóval vaskosabb kötet katalógus a gyűjteményről, végül a harmadik válogatás az iratokból. A munkákat jövő esztendő őszére le kell zárni.
Megtudhattuk az előadásból azt is, hogy a tárgyak egy része feltétlenül sürgős restaurálást igényel.
Az ereklyemúzeum újabb kori történetéről nem beszélt az előadó. A mai fiatalok aligha tudhatják, hogy 1974-ben gyakorlatilag felszámolták az múzeumnak a magyar szabadságharccal kapcsolatos, már addig is fokozatosan „karcsúsított” kiállítását, amelynek bizonyos fokú visszaállítására az 1990-es évek elején került sor. A nemsokára megjelenő könyvek fognak némi betekintést nyújtani a múzeum által őrzött gazdag állományba.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Belföldi hírek
Magyar Autonóm Tartomány újratöltve
A Demokrata-Liberális Párt (DLP) Románia újabb közigazgatási átszervezési térképét készül ajánlani az RMDSZ-nek – írja politikai forrásokra hivatkozva a Gândul napilap.
Az új térkép szerint Románia 12–14 régióba szerveződne, a kiindulási alapot az ország 1960-as, tizenhat megyét tartalmazó felosztása jelenti. Az új változat szerint több jelenlegi megye megszűnne, illetve kettéválna, Háromszéket és Szeben megyét például Brassó régióba olvasztanák bele. Visszaállítanák ugyanakkor a régi Bánság, Máramaros, Olténia és Székelyföld történelmi régiókat, az utóbbit Hargita megye és Maros megye nagy része alkotná. Az RMDSZ vétója esetén a demokrata-liberálisok Brassó polgármestere, a DLP alelnöke, George Scripcaru lobbierejében bíznak, aki a tavasz folyamán elfogadhatónak nevezte Székelyföld mint kulturális entitás elismerését.
Hatszáz lej felbujtásért
Hatszáz lejre bírságolta meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács Florin Nahorniacot, a Ştefan cel Mare hetilap főszerkesztőjét, aki a román államvasutakon terjesztett lapban Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének meggyilkolására buzdított. "Hát senki sincs ebben az országban, aki golyót eresztene ennek a hazaárulónak a fejébe?" – írta Nahorniac. A testület elnöke, Asztalos Csaba azzal magyarázta az enyhe büntetést, hogy csak az újságírót bírságolhatták meg, mivel a lapnak nincs hivatalosan bejegyzett, jogi személyiséggel rendelkező kiadója, a vasúttársaság felelősségét pedig nem lehetett megállapítani. Az EP-alelnök ügyvédje, Kincses Előd sajnálatosnak tartja, hogy a bírság a minimálisan kiszabható összeg felé közelít, annál is inkább, mert az újságcikk nemcsak Tőkés Lászlót mint magánembert diszkriminálja, hanem az egész romániai magyarságot. "Nem gondolkodunk óváson, várjuk az ügyészség döntését a gyilkosságra való felbujtás ügyében" – nyilatkozta Kincses.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély etnikai színeváltozása

Dukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt.
A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át.
A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette.
A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes.
A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.
Művelődés (Kolozsvár)

7 millió alá csökkent Erdély népessége
Rohamléptekkel csökken Románia lakossága. Az október végén zajlott népszámlálás során az országban 19,599 millió személyt regisztráltak, bő 2,1 millióval kevesebbet, mint 2002-ben, amikor még 21,68 milliót találtak a népszámlálók.
A csökkenés még nagyobb méretű lehet, mivel a 19,6 milliós számba olyanokat is bevettek, akik több mint egy éve külföldön élnek. A végleges számot úgy számítják ki, hogy az októberben regisztrált 19,6 millió főhöz hozzáadják a bentlakásokban élő egyetemisták vagy a kaszárnyákban regisztrált katonák számát, viszont levonják a jóval jelentősebb tételt, a huzamosabb ideig külföldön tartózkodó személyek számát, ami akár milliós nagyságrendű is lehet. Ami olyan 19 millió körüli stabil lakosságot eredményezhet országos szinten, ugyanannyit, mint amennyit az 1966-os népszámláláskor regisztráltak az országban. Vagyis Ceauşescu erőltetett népesedési politikája fabatkát sem ér, Románia mai lakossága nagyjából ott forog, mint 45 évvel ezelőtt!
Erdélyi helyzetkép
A lakosság az ország 40 megyéjében és Bukarestben is csökkent, kivételt csupán Ilfov megye képez, ahol a növekedés nyilván a fővárosból kiköltözöttekre vezethető vissza. Az apadás mértéke azonban vidékről vidékre, megyéről megyére változik. A tágabb értelembe vett Erdély lakossága 6,64 millióra csökkent, míg 2002-ben még 7,22 millió volt. Vagyis kevesebb, mint egy évtized alatt Erdély népessége 8,1%-kal csökkent, ami kisebb az országos 9,6%-os fogyáshoz képest.
Megyékre és történelmi vidékekre bontva, a csökkenést a következő táblázat mutatja:
Régió/Megye Lakosság 2011 Lakosság 2002 Csökkenés aránya
(ezer főben) (ezer főben) (%-ban)
Partium 1779 1939 8,3
Arad 412 462 10,8
Bihar 559 600 6,8
Máramaros 472 510 7,5
Szatmár 336 367 8,5
Bánság 943 1011 6,7
Krassó-Szörény 288 333 13,5
Temes 655 678 3,4
Történelmi Erdély 3918 4273 8,3
Beszterce-Naszód 301 312 3,5
Brassó 530 589 10,0
Fehér 342 383 10,7
Hargita 305 326 6,4
Hunyad 410 487 15,8
Kolozs 675 703 4,0
Kovászna 211 222 5,0
Maros 541 581 6,9
Szilágy 226 248 8,9
Szeben 377 422 10,7
Erdély összesen 6640 7223 8,1
Amint a táblázatból is kiderül, a tágabb értelembe vett Erdélyben Temes megyében csökken legkevésbé a lakosság, csupán 3,4%-kal és Kolozs megyében az apadás az erdélyi és országos átlagnak felét sem érte el, ami nyilván Temesvár, illetve Kolozsvár gazdasági, tudományos és kulturális vonzerejének köszönhető. Beszterce-Naszód és a székelyföldi Kovászna megye is aránylag jól állnak, népességfogyásuk nem haladja meg az 5%-ot.
Ellenben Arad, Fehér, Szeben, Krassó-Szörény és különösképpen Hunyad megyében a csökkenés nemcsak az erdélyi, hanem az országos átlagot is meghaladja. Hunyad esetén majdnem duplája az erdélyi szintnek. Az aggasztó méretű fogyatkozás alighanem a súlyos gazdasági helyzetre vezethető vissza, a nehézipar immár két évtizedes válsága nyomán egyre többen próbálnak máshol – részben külföldön – boldogulni. A hasonló nehézipari adottságú szomszédos Krassó-Szörény szintén rendkívül magas népességfogyása mögött ugyanezek az okok húzódnak meg.
Erdély többi megyéjében – főleg Észak-Erdélyben – a fogyás mértéke a két véglet között alakult, többnyire az erdélyi és országos átlag alatt, vagy annak környékén.
Hunyadi mélyrepülés, avagy 50 év után Déva megelőzi Vajdahunyadot
Hunyad megyében a lakosság mindenekelőtt a városokban fogy, az erőltetett iparosítás ugyanis ide összpontosult. A nagyobb városok népességcsökkenését a következő táblázat mutatja:
Város Lakosság 2011 Lakosság 2002 Fogyás aránya
(%-ban)
Déva 57 565 69 557 17,2
Vajdahunyad 57 524 71 257 19,3
Petrozsény 35 239 45 195 22,0
Vulkán 25 036 29 748 15,8
Lupény 23 039 30 642 24,8
Petrilla 21 672 25 840 16,1
Szászváros 18 823 21 213 11,3
A Zsil-völgyi bányászvárosok roppant nagy népességfogyása még a kohászatra alapuló Vajdahunyadét is meghaladja. Amúgy a kohászváros lakossága 41 fővel kisebb, mint a megyeszékhelyé, ami azt jelenti, hogy 50 után ismét az adminisztratív jellegű Déva a megye legnagyobb városa. Eme státust a hatvanas évek elején, a Vajdahunyadot felpumpáló szocialista iparosítás fénykorában veszítette el.
Magyar kilátások
Az eddig nyilvánosságra került népszámlálási adatok (amolyan előzetes előzetese) azonban nem tartalmaznak adatokat a nemzetiségi viszonyokról, hiszen az erről szóló adatok feldolgozása még csak most kezdődött el. A magyarság létszámának változása azonban aligha térhet el lényegesen az Erdélyben tapasztalt össznépességi tendenciáktól. A megyei adatok pedig arra utalnak, hogy ha abszolút számban csökken is a magyarok száma, a magyarság népességen belüli aránya növekedik. A nagy számban magyarok által lakott megyékben (Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Maros, Hargita, Kovászna) ugyanis a népességfogyás kisebb méretű, mint az erdélyi vagy az országos átlag. Ami alighanem arra utal, hogy a kolozsvári demográfusok mérsékelten optimista számításai nem alaptalanok. Remélhetőleg a dél-erdélyi szórványban sem lesz katasztrofális a helyzet.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma

A babonák uralma Romániában
Érdekes és tanulságos felmérést készített a Romániai Soros Alapítvány; a vallás és vallásos magatartás témakörű közvélemény-kutatás adataiból kiderül, hogy a 21. század Romániájában áthatolhatatlan sötétség uralkodik a fejekben. Ez volt egyébként az országban végzett első olyan tanulmány, amely behatóan elemzi a vallásos értékek, magatartás helyzetét
Bármilyen hihetetlennek is tűnik, Románia lakosságának túlnyomó része hisz a babonákban, a sötét túlvilági erőkben. A megkérdezettek 60 százaléka tart a szemmelveréstől, 47 százaléka tartja szavahihetőeknek a jövendőmondókat, kártyavetőket, kávézaccból, tenyérből jósló kóklereket, kézrátevéssel gyógyítókat.
Istenhitből jeles
A lakosság 94 százaléka istenhívő, függetlenül attól, hogy milyen felekezet, egyház tagja. A felkérésre, hogy a tízes értékskálán határozzák meg Isten életükben betöltött helyét és fontosságát, a megkérdezettek közel kétharmada a maximális számjegyet jelölte meg, csaknem 30 százalék 7-9 közötti értéket diktált be, és mindössze 3 százalék adott meg 5 százaléknál kisebb fokozatot.
Ezzel Románia európai viszonylatban is az élhelyek egyikén áll a vallásosság tekintetében. Ugyanakkor csak 42 százalék vallja azt, hogy Isten egy élőlényben testesül meg; 49 százalék szerint a Mindenható inkább valamilyen elvont erő, szellemi lény. Kevesebb, mint 2 százalék tagadja a Fennvaló létét, 4 százalék nem kívánt véleményt nyilvánítani a kérdésben.
A mintacsoport 88 százaléka úgy véli, hogy létezik a testtől elkülönülő lélek, ennél alig egy százalékkal kevesebben vannak azok, akik hisznek az eredendő bűnben, valamivel kisebb a részaránya – 79 százalékos – azoknak, akik valósnak tartják a mennyországot, a pokolban 75 százalék, az ördög létében 70 százalék hisz. Ennek ellenére csupán 63 százalék meggyőződése, hogy létezik túlvilági élet, ennél egy százalékkal többen bíznak a csodákban.
Keresztény hit, pogány elemekkel
Jóllehet a megkérdezettek túlnyomó része a keresztény eszmék és értékrend híve, közülük sokan ragaszkodnak még bizonyos pogány szokásokhoz, berögződésekhez. Így például 28 százalékuk hisz a talizmánok erejében, 25 százalékuk az asztrológiában és a horoszkópokban, 23 százalék pedig meggyőződéssel állítja, hogy léteznek földönkívüli lények. A lélekvándorlás híveinek részaránya mindössze 18 százalékos.
A lakosság több mint fele vet keresztet minden alkalommal, amikor elhalad egy templom előtt, közel fele tartózkodik mindenféle munkától vasárnaponként (a többi pedig hétköznaponként – tehetné hozzá, a felmérésen kívül, a romániai valóságok jó ismerője), 15 százaléka pedig gyakran a paptól kér tanácsot akkor, amikor valamilyen gondja-baja adódik, vagy kilátástalanul nehéz helyzetbe kerül. Ugyanakkor 35 százalék állítja azt, hogy soha, semmilyen ügyben nem fordul paphoz.
Felekezet Istent élőlénynek
elképzelők részaránya
Ortodox 40
Görög-katolikus 67
Római-katolikus 49
Protestáns 58
Neoprotestáns 61
A románok csaknem egyharmada szentelteti meg minden vásárlás alkalmával, negyedrésze pedig olykor a hosszabb használatra szóló tárgyakat – házat, gépkocsit – és közel egynegyede böjtöl rendszeresen, vagyis nem csak a nagy keresztény ünnepeket megelőzően. (Ehhez nyilván nem kis mértékben a válság elmélyülésével egyidőben romló életkörülmények is hozzásegítik).
Jóllehet a rendszeres templomba járók részaránya viszonylag alacsony, mégis a lakosság több mint háromnegyed része vallja magát vallásos, hívő személynek, és csak 15 százaléka állítja ennek ellenkezőjét. A meggyőződéses ateisták részaránya alig haladja meg viszont az 1 százalékot.
Az egyház Romániában betöltött fontosságát ez a felmérés is alátámasztja. Amint ugyanis adataiból kiderül, a lakosság 67 százaléka állítja azt, hogy az egyház megfelelőképpen szolgálja az istenhit megerősödését, 28 százalék véli úgy, hogy ennek csak kis-, illetve nagyon kismértékben tesz eleget, a fennmaradó 5 százaléknak nincs véleménye erről a kérdésről.
Bigottság, türelmetlenség
A vallásos bigottságot jelzi az az adat, amelynek megfelelően a megkérdezettek 43 százaléka szerint csupán egyetlen vallás – az övé – tekinthető igaznak, 38 százalék pedig csupán annyit hajlandó elismerni, hogy más vallások is tartalmazhatnak igazságelemeket. Azoknak a részaránya, akik tagadják az egyedüli üdvözítő vallás létezését, és azt állítják, hogy valamennyi nagy világvallás alapvető igazságokat tartalmaz, nem éri el a 20 százalékot sem.
vallásos türelmetlenségre utal az a körülmény, hogy az ortodox vallásúak bizonyulnak a legintoleránsabbaknak. Több mint 15 százalékuk nem kívánna magának muzulmán, vagy zsidó – és magyar szomszédot, az ötven százalékot is meghaladja azoknak a részaránya, akik a homoszexuálisok szomszédságát is elutasítanák. Egyharmaduk a szekták híveit sem tartja kívánatos szomszédnak.
Vallásos szempontból a legtürelmetlenebb térségnek Moldova és Bukarest bizonyult, az ellenkező véglethez tartozóak nagyrészt a Bánságban és a Körösök vidékén, valamint a máramarosi régióban élnek.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Ünnepelhetünk-e december elsején?
Gyásznap A székelynek van-e, mit ünnepelnie? E kérdésekre csak egy helyes válasz lehetséges: NINCS. Elképzelhetetlen, hogy e napon székely ember önként, senkitől nem kényszerítve ünnepeljen. Csak a gerinctelen csörtető, a haszonleső renegát ünnepelhet. Akár bevalljuk, akár nem, december elseje az erdélyi magyarság számára gyásznap!
Jogos a kérdés: kinek ünnep e nap? Lehet-e ünnepelni annak, akinek épp az 1918-as események miatt nem lehet haza-országa, csak állam-országa? Ünnepelhet-e a székely nép, amelyet nem kérdeztek meg arról, hogy akar-e idegen uralom alatt élni? Lehet-e ünnepelnie annak a közösségnek, amelyet bár megillet az önálló államalapítás joga is, de számára még a Románián belüli belső önrendelkezést, a területi önkormányzást sem engedélyezik?
Ha a román demokrácia a tolerancia szellemében működne, akkor ügyelnének arra, hogy Románia nemzeti ünnepe olyan nap legyen, amely összeköti az itt élőket. Ha történelmi példa után nézhetnénk, rögtön példaként megemlíteném az 1595-ös havasalföldi felszabadító háborút, ahol huszonnégyezer székely, tizenháromezer erdélyi magyar mellett nyolcezer havaselvi és háromezer moldvai harcolt. Együtt verték ki Szinán pasa hadseregét, győzték le a Târgovişténél és Giurgiunál vívott csatákban. A törökök kiverésének napja lehetett volna a közös küzdelmek, az együttműködés napja a Romániában élők számára, természetesen, ha kollektív jogokat is biztosítanak mindannyiunknak. Sajnos, az intoleráns román nacionalisták számára ennél fontosabb volt mindig a román uralom alá jutott magyarság megalázása, felszámolása.
A gyulafehérvári határozatok jogosságáról
Mivel az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozat, amely kimondja Erdély elszakítását, egyoldalú döntés volt, jogilag elfogadhatatlan. E gyűlést Erdély lakosságának többsége képviselet nélkül élte meg. E napon a lakosság többségét, 57 százalékát senki nem kérdezte, hogy akar-e Romániában élni. Csak az önrendelkezés elve alapján megszervezett népszavazás hozhatott volna igazságos döntést Erdély hovatartozásának kérdésében. Erre azért nem adtak lehetőséget, mert tudták, hogy a józanul gondolkodó románok sem szavaztak volna a magasabb életszínvonalat biztosító Kelet-Magyarország (Erdély, Bánság és Partium) elszakítására és a korrupt, elmaradt Romániához való csatolására. Mivel a történeti és az etnikai arányok nem igazolják Erdély elszakításának jogosságát, és a demokratikus népszavazás is elmaradt, nem beszélhetünk gyulafehérvári népakaratról! A kiváló jogász, dr. Berinkey Dénes magyar miniszterelnök 1919. február 18-án írta Iuliu Maniunak, az Erdélyi Román Kormányzótanács elnökének, hogy a december elsejei határozatok jogi érvénnyel nem bírnak. Az elszakadást kimondó gyulafehérvári nyilatkozat egyoldalú, és olyan területre vonatkozik, ahol a román lakosság a kisebbség. A románság a „szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki". Márpedig „ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését" jelenti. Mindezek mellett a nagygyűlésen csak a románok képviseltették magukat, így a gyulafehérvári nyilatkozat „semmi jelentőséggel" nem bír. Jellemző, hogy e mohó területi hódítást még a közönyös nyugati békecsinálók is sokallták. Trianonban valamivel kisebb terület elcsatolását hagyták jóvá, ezen a románok már többséget, 53,8 százalékot tettek ki.
A csíkszeredai hőzöngés gyökerei
Arcátlanság Székelyföld magyar többségű területén örömünnepet ülni. A Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal tagjai 1-jén Csíkszeredát szemelték ki hőzöngésük helyszínéül. A nacionalista bandák itteni szereplésének célja a megfélemlítés! Azt szeretnék elérni, hogy a két és fél megyét lakó székely nép ne merje követelni a területi önkormányzás jogát. E hőbörgők már az elmúlt években is vendégszerepeltek, helyesebben leszerepeltek demokráciából Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron szervezett randalírozásuk idején, amikor bemutatták elképzeléseiket. Előre borítékolható, hogy ez alkalommal sem fogják a békés együttélés, az egyenlőség jelszavait hirdetni. Bizonyára tovább szajkózzák, hogy a magyarok jövevények, elődeik évezreden át elnyomták az őslakos románokat. 
Idézek néhány szlogent, ennek alapján az olvasó maga is eldöntheti, milyen színvonalú társaságról lehet szó: Székelyföld román föld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc), Ki a magyarokkal Erdélyből! Menjenek Ázsiába! stb.
A szellemiségükben a Vasgárda reinkarnációi – a hivatalos honlapjukon – arra szólítják fel a „büszke románokat", ha elegük volt a magyarok alkotmányellenes (szeparatista) megnyilvánulásaiból, akkor gyűljenek össze Csíkszeredában. Tehát nem a boldogságtól akarnak üvöltözni és hálát adni a Fennvalónak azért, mert 93 éve birtokolhatják Kelet-Magyarország területét. Nem, nem annak örvendenek, hogy 1918-ban a majdnem teljesen magyar Székelyföldet is bekebelezhették Romániába! Őket az elvakult gyűlölet, az intolerancia démonja és szelleme vezérli. Ők egyszerűen nem tudják elviselni Székelyföld létezését, a székely népnek azt a vágyát, hogy a szülőföldjén autonómiában élhesse életét.
Jellemző a román nacionalista gondolkodásra, hogy a székely megyéket már a trianoni békediktátum előtt is románlakta földnek nevezték. Így például 1918. november 9-én, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács felsorolta a követelt románlakta megyéket. Idézem: „át kell vennünk Erdély románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: (...) Háromszék, Udvarhely és Csík megyék."
A művelt Nyugatot a kitalált dákoromán folytonosság dajkameséjével áltatták. Bár e teória megmosolyogni való, több nemzedék fejébe besulykolták. Csoda-e, ha a szélsőséges eszmék hirdetői a magyarokat jövevényeknek tekintik? Bizonyára, ha tudnák a valót, miszerint őseik évszázadokon át fokozatosan telepedtek át Erdélybe, ahol hazára, védelemre találtak, toleránsabbak, megértőbbek lennének a magyarság közösségi jogainak elismerésében. Meggyőződésem, hogy az elképzelt történelem oktatásában kell keresnünk a hőzöngők, a szélsőséges nacionalisták türelmemetlen viselkedésének gyökereit!
A székely–magyar önrendelkezés
Aki ismeri a székelység történelmét, tudja, hogy e népet 1918-ban megillette volna a független állam létrehozásának joga. Vajon miért maradt el? Bizonyára nem akarták. Talán nem is kérték? Hisz az önrendelkezés joga minden népet megillet! Ami jár az egyik népnek, az megilleti a másikat is! Azonban 1918 és 1920 között a nagy békedöntőket, területszerzőket nem érdekelte a magyarság sorsa. Ilyen helyzetben döbbent rá a székelység arra, hogy Erdély, Székelyföld román megszállás alá kerülhet. A háború végén hazatért székely katonák önként, senkitől nem kényszerítve szervezték meg a Székely Hadosztályt. A maroknyi, mindössze tizenkétezer fős hadsereg honvédő háborút indított, és megpróbálta feltartóztatni a román inváziót.
A székelység békés úton is törekedett az önrendelkezés jogával élni. Így például a Székely Nemzeti Tanácsok küldöttei – az 1918. november 17-én tartott nagygyűlésen – a wilsoni elvekre hivatkozva követelték a járások szintjén biztosított autonómiák megszervezését. 1918. november 20-án egy székely küldöttség azért kereste fel Jászi Oszkár magyar nemzetiségi minisztert, hogy a Székely Köztársaság kikiáltása mellett tegyék lehetővé azt is, hogy a székely nép a sorra kerülő békekonferencián székelyek által képviseltessék. 1918. november 24-én a Budapesti Székely Nemzeti Tanács nagygyűlése kimondta, támogatja a wilsoni elvek alapján szerveződő Székely Köztársaság megalapítását, Erdély vegyesen lakott területeinek etnikai jellegű területi, kantonális megszervezését.
A székelységhez hasonlóan szervezkedett az erdélyi magyarság is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsváron Magyar Nemzetgyűlést szervezett. Annak ellenére, hogy a román hadsereg Erdély nagy részét megszállva tartotta, és akadályozta a kolozsvári nagygyűlésen való részvételt, mégis hetvenezer erdélyi magyar gyűlt össze, és kinyilvánította, hogy az önrendelkezés jogán követeli Magyarország területi egységének biztosítását. E gyűlésen jelen voltak a bánsági svábok, az erdélyi örmények és a román szociáldemokraták képviselői is.
Amire emlékeznünk kell
A székelyeknek december elsején van, mire emlékezniük! Fejet kell hajtanunk a hős székely katonák emléke előtt, akik a világháború végén önként hadseregbe tömörülve vállalták a hon védelmét.
Emlékezhetünk a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekre, az 1919-es kisebbségi szerződés előírásaira. Emlékezhetünk a széltében-hosszában terjesztett román propagandára, amely szerint az erdélyi magyarság és a székelység számára Romániában is biztosítják az egyenjogúságot. A székelység azt is tudja, hogy 1918. december elsején „teljes nemzeti egyenlőséget" ígértek neki.
E napon elgondolkodhatunk azon is, hogy nemcsak közvetlen elődeinknek, de nekünk sem adatott meg a kollektív önrendelkezés joga. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit teszünk, ha sor kerül Székelyföld feldarabolására.
A még mindig aktív román nacionalizmus nehezen tud beletörődni abba, hogy a „köpönyegforgató politikának" a kitalált történeti jogra, „évezredes" sérelmekre hivatkozva megszerzett területek egyikét, Székelyföldet még nem sikerült elrománosítania. Nehéz elfogadniuk, hogy a székely nép erős nemzettudatú népcsoport. E nép nem nyugszik bele abba, hogy továbbra is kisebbségként kezeljék azon a földön, ahol ő a többség! A székely nép nem fogadja el a területi autonómia jogáról való lemondást, amikor a magyar honfoglalás évétől ezer éven át saját önigazgatással rendelkezett. A székely nép tudja, hogy nem szabad kétségbeesnie azért, mert még nem sikerült kivívnia az önkormányzathoz való jogát. Ismerik Kossuth Lajos szavait: „nem szabad (...) önként, örökre lemondani" a minket megillető jogokról! És e napon határozzuk el, nem fogunk lemondani a székely haza, a Románia keretében megteremthető területi autonómiáról!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Volt egyszer egy Memorandum
Kereken tíz évvel ezelőtt, 2001. december 8-án a Provincia című folyóiratban megjelent egy dokumentum: egy civil társaság emlékeztetője, jegyzéke, följegyzése, ünnepélyes előterjesztése, nyilatkozata, beadványa. Ez volt a Memorandum
Témája – az ország politikai-területi-közigazgatási felosztása, a Memorandum szóhasználatával: a regionalizálás – azóta is aktuális, égető kérdés, persze a politikai helyzet változásából eredő hőfokingadozásokkal és eltérő politikai, sőt fogalmi megközelítésekben. A Memorandum „Románia regionális átalakításának terveként” született meg, bár inkább volt vitairat, mint cselekvési program. A hatása pedig egészen biztosan sokkal kisebb volt, mint amit szellemi ereje, eszmei jelentősége folytán megérdemelt volna. Ennek okait kielemezni messzire vezetne, talán mindenekelőtt egyfajta keleties megkésettségről, fáziskülönbségről volt/van szó, amely azóta nemhogy csökkent volna, de még fokozódott.
A dokumentum
Vajon csak a nosztalgia, annak az akkori pezsgésnek most újból feléledő hangulata teszi, hogy ma is elevennek, hitelesnek, mi több, időszerűnek tűnik minden szava, megállapítása és javaslata? És ennek megfelelően kilátástalannak? Most, ha lehet, még több a politológus, mint akkor – talán nem ártana megvizsgálniuk és értékelniük az egy évtizeddel ezelőtt a közéletbe berobbant akciót. Megpróbálok felidézni néhány többé-kevésbé fontos körülményt a nagy kalandból.
„Memorandum a parlamenthez
a romániai régiók létrehozásáról
Mi, e memorandumnak szánt dokumentum aláírói az alábbi – a régiók Romániájának politikai és közigazgatási megalkotását célzó – elképzelések nyilvános megvitatását javasoljuk, egyetértve azzal a vitával, amely európai szinten folyik az egyesült Európa jövőjéről. Jelen javaslataink Románia harmonikus fejlődését tartják szem előtt, figyelembe véve az ország tartományainak történelmi, gazdasági és társadalmi-kulturális identitását. Felfogásunkban Románia regionális átalakítása tervének semmi köze az elszakadási vagy irredenta törekvésekhez, bármilyen jellegűek legyenek is azok. Ezért úgy véljük, hogy minden ilyen megközelítés leegyszerűsítő, és azt a célt szolgálja, hogy diverziós módon megrontsa azokat az alapos és felelős közvitákat, melyek országunk jövőjét az európai tapasztalatok fényében vizsgálják.
Részvételünk az Európai Unió jövőjéről szóló vitában – amely az Uniót olyan föderatív rendszernek tekinti, ahol az alkotmányos alapokkal rendelkező tartományoknak, így Skóciának, Katalóniának, Flandriának, Vallóniának, Bajorországnak stb. megvan a saját helyük –, hozzájárulhat ahhoz, hogy pontosabban megismerjük azokat az intézményi struktúrákat, amelyekbe integrálódni kívánunk. A regionális modell, az úgynevezett középszintű kormányzás (meso-government) véleményünk szerint európai identitásunk visszaszerzését szolgálja.
A régiók kialakításában alapelvnek tekintjük, hogy az adminisztratív és politikai hatásköröket területi egységeknek és nem nemzeti vagy etnikai közösségeknek adjuk át; ez utóbbiak a regionális modell alapján politikai és jogi garanciákat élveznek sajátos érdekeik védelmében.
Az a túlcentralizált közigazgatási rendszer, melyet 1989 után szinte változtatás nélkül átvettünk, a korrupciónak és a bürokratizmusnak kedvez, és felerősíti a sok kis egységen alapuló, rendkívül költséges közigazgatás egyébként is meglevő hátrányait. Másrészt a decentralizálás eszméje arra a jogi keretre is vonatkozik, amelyet mind Románia nemzetközi kötelezettségei, mind pedig belső jogrendjének európai jogharmonizációs elemei tartalmaznak.
Olyan közigazgatási reformot javasolunk, amely újrafogalmazza a létező területi egységek státuszát, és új politikai-közigazgatási formákat vezet be. Ezek kialakításában a fejlesztési régiók vagy a történelmi tartományok jelenthetik a kiindulópontot. E tekintetben a régiók székhelyén vagy a tartományi fővárosokban felállítandó regionális tanácsok, illetve tartományi parlamentek létrehozásának megvitatását javasoljuk.
Úgy véljük, a regionális hatóságok politikai, gazdasági és kulturális hatáskörei mellett – melyeknek gyakorlására a szubszidiaritás elvének és az Európai Unióban alkalmazott normáknak megfelelően kerül sor –, a tájékoztatási politikák radikális decentralizációját is szem előtt kell tartani.
A regionális identitás polgári alapon történő felvállalása az olyan többnemzetiségű régiókban, mint a Bánság, Erdély vagy Dobrudzsa, hozzájárulhat azon transzetnikus identitásoknak a kialakításához, amelyek alapján meghaladhatók lesznek a szélsőségesen nacionalista nosztalgiák, félelmek, valamint túlhajszolásuk, de a polgári és demokratikus frazeológiát használó burkolt nacionalizmus is.
Az új regionális rendszer kialakítása a politikai rendszer újraalkotását is szükségessé tesz, ami nem valósítható meg a – kidolgozás alatt levő – európai alkotmány alapelveivel összhangban levő alkotmányreform nélkül. E javaslatok a – kormányzottak egyetértését feltételező kormányzást jelentő – republikanizmus és a részvételi demokrácia elvein alapszanak. Ezért bármilyen szerkezeti átalakulásra vonatkozó döntésnek népszavazás eredményeként kell létrejönnie, amelyet – a helyzetnek megfelelően – regionális vagy országos szinten kell megszervezni, úgy, hogy a lakosság jóhiszemű tájékoztatást kapjon a hasonló európai példákról és az ilyen típusú közigazgatás esélyeiről. E dokumentumot megküldtük Románia Parlamentje Állandó Bizottságának, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, a Demokrata Párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt vezetőségeinek, valamint az Európai Parlamentnek és a Régiók Bizottságának.
Kolozsvár, 2001. december 8.
Aláírták: Antik Sándor, Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Alexandru Cistelecan, Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Hadházy Zsuzsa, Molnár Gusztáv, Ovidiu Pecican, Szokoly Elek, Traian Ştef, Daniel Vighi” A hely: a Provincia
A Provincia, ez a fantasztikus kalandnak beillő erdélyi folyóirat „közös fórumként” indult, azonos szöveggel román és magyar nyelven, „hogy a polémiák korszakából átlépjünk a párbeszéd korszakába”. Kezdeményezője, spiritus rectora, legképzettebb szerkesztője és ideológusa kétségtelenül Molnár Gusztáv filozófus és politológus volt, a jeles román irodalomkritikussal, Alexandru Cistelecannal ketten voltak felelős szerkesztők. A folyóirat első számában jelent meg, 2000 áprilisában – szintén főleg Molnár Gusztáv kútfejéből – A Mit akarunk című programszöveg.
Mit akarunk
„Eljött az ideje egy közös fórum megteremtésének az erdélyi és bánsági nyilvánosságban, amely a viták korszakából átlép a dialógus korszakába. Vállaljuk ennek a kezdetnek a felelősségét, mert meg vagyunk győződve arról, hogy térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává tehető. A múlttal előítéletek és gátlások nélkül akarunk szembenézni. De nem szeretnénk, ha a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárná előlünk a jelen alternatíváit. A másikban partnert akarunk látni: az eszmékben, a cselekedetekben és a mindennapi együttélésben.
Nem akarjuk, hogy a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen. Azt akarjuk, hogy Erdély centrummá váljon. Nem mások fölött, hanem egyensúlyban és partnerségben más centrumokkal.
Olyan Erdélyt akarunk, amelyben a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára.
Nem akarunk újjáéleszteni – és még kevésbé kiváltani vagy támogatni – valamiféle helyiérdekű, a román, magyar és német különbség fölötti vagy éppenséggel e különbségek ellen irányuló transzilvanizmust. Európai erdélyiséget akarunk, amely ezeket az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő konszociatív rendszerbe tudja foglalni.
2000. 06. 01.
A szerkesztőbizottság
Ádám Gábor (adminisztrátor), Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Al. Cistelecan (felelős szerkesztő), Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Sabina Fati, Hadházy Zsuzsa (lapszerkesztő), Könczey Elemér (művészeti szerkesztő, Marius Lazăr, Molnár Gusztáv (felelős szerkesztő), Ovidiu Pecican, Traian Ştef, Szokoly Elek, Daniel Vighi.”
Érdekesek és magas színvonalúak voltak a lap cikkei (Molnár Gusztáv mellett Bakk Miklós és Szokoly Elek voltak, a belsők közül, a fő magyar szerzők; a románok közül Al. Cistelecan mellett Caius Dobrescu és Ovidiu Pecican, de sorolhatnék más neveket is), a legérdekesebb azonban mégis a két nyelven azonos szöveggel megjelenő lap szerkesztése, annak szellemi és érzelmi kalandja volt. Megérte!
A. Năstase börtönnel fenyeget
A Memorandumot a sajtóban élénk érdeklődés, de még inkább felháborodott elutasítás fogadta. Főleg a nemzeti (kommunista) sajtó méltatlankodva követelte a számonkérést, az aláírók megbüntetéséig – bizony, a bebörtönzéséig – elmenően. Hivatalosan állást foglalt Adrian Năstase kormányfő is, válaszában a Memorandum sablonos „elítélése” mellett kilátásba helyezte: „Úgy vélem, figyelmesnek kell lennünk, persze megrekedhetnénk mindenféle vitákban a legkülönfélébb kérdésekről, félretéve mindazt, ami fontosabb a társadalom számára. Itt van tehát ez a csoport, amelyben egy magyar állampolgár, azt hiszem, román állampolgársága is van, Molnár úr, részletesen tanulmányozza Magyarországon ezeket a kérdéseket, utána meg idejön Romániába, elmagyarázni nekünk a fejleményeket ezeken a területeken; mellette a Provincia folyóirat egyes tagjai is, valószínűleg jóhiszeműen, meg szeretnének vitatni bizonyos kérdéseket. Azt hiszem azonban, számunkra fontosabb nagyon komolyan más problémákra összpontosítanunk (...), hogyan hozzuk be a lemaradást az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában, hogyan sikerül csatlakozni az Észak-Atlanti Szövetséghez.” Ha meggondoljuk, kis híján miben akadályoztuk meg a román kományt!...
A miniszterelnök hozzátette: „Fontos megértenünk, hogy a politikában semmi sem véletlen, és ahogyan karácsonykor általában petárdákat használnak, ugyanúgy ennek a felvetésnek akkor kellett megjelennie, amikor párbeszéd, vita van előkészületben, amikor a külföldi magyarokra vonatkozó státustörvényről beszélnek. Nem hiszek a véletlen egybeesésekben, s ha emlékeznek, júliusban beszéltem a propaganda erőfeszítéseiről az autonómia, a regionalizálás, a provincializálás tekintetében, egy olyan egymásutániságban, amely a kollektív jogoktól elvezetett volna a több szintű autonómiáig. (...)” Már-már elismerő értékelés...
Végül: „Tehát mindezek a dolgok előreláthatóak voltak, és rámutattam, miért kell elkerülnünk a csapdát, hogy vitázni kezdjünk, én pedig most megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor ezekről a kérdésekről beszélek. A provinciások tulajdonképpen ezt a vitát óhajtják. Hagyni kell őket, hogy vitázzanak, amennyit akarnak; könyveket, cikkeket írjanak. Abban a pillanatban azonban, amikor akcióba kezdenének, kétségtelenül a törvény alapján fogunk ítélni, és ha szükséges, közbelépnek az állam intézményei.” Nos, nem volt szükséges, azt viszont kétségtelennek tartom, hogy a Provincia tagjait azóta is – hogy is mondjam – kitüntetett érdeklődés övezi bizonyos megfigyelői körökben.
A vége elmarad
A vita, a tevékenység azonban csakhamar a mi köreinken belül is megszűnt. A kérdés nem az, hogy miért fulladt ki a lap harmadfél év alatt (elsősorban természetesen anyagi okokból, egyre nehezebb volt cikkeket szervezni, és kevesünknek volt a lapnál a főállása – szegény-szegény Hadházy Zsuzsa! –, és hát a „polémiák és a párbeszéd” is átköltözhetett, ha inkoherensebb és felszínesebb formában is, a virtuális térbe), fontosabb lenne elemezni, hogy miért nem „ütött át” a programja. Erre történtek kísérletek, bevallom, kedélytelenül és futólag olvastam őket. Azt hiszem, egyszerűbb kimondani, hogy az a program, az a „mit akarunk” megalapozatlan reményre támaszkodott. Ez nem csak az idézett miniszterelnöki beszéd, de most már a tíz év tapasztalata alapján is elmondható.
Nem, úgy látszik, „térségünk eddig szigorúan szétválasztó történelme” nem tehető „az egymást erősítő és nem egymással szembenálló különbségek találkozási pontjává”.
Igen, sajnos „a múlt magyarázat híján, vagy manipulációk eszközéül szolgálva elzárja előlünk a jelen alternatíváit”. És hiába nem akartuk, hogy „a mi provinciánk ezután is egy harmadrangú ország másodrangú tartománya legyen”, az lett, az maradt. Nagyon valószínű, hogy a megváltozott valóságban, sűrűsödő gondjaink közepette az „európai erdélyiség”, amelyben „a vallási, etnikai, kulturális különbségek kölcsönösen kiegészítik egymást, az egész térség javára”, nos, minden látszólagos apró sikerei ellenére provinciális memorandista álom marad. Túl bonyolultak és túl gyorsak a változások, túl kaotikus hozzá a világ. Nem érettek hozzá a körülmények. Talán mi magunk sem vagyunk eléggé érettek hozzá. De a Provincia kalandja után mindenképpen érettebbek vagyunk, mint azelőtt.
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szekus önvallomás
Kedden délután különös életpályájú szerző különleges könyvét mutatták be igen válogatott társaságban. A Grand Szálloda zsúfolásig megtelt termében Aurel I. Rogojan: A titkosszolgálatok ablaka – Románia a globális stratégiák játékában címmel írt kötetét ismertették.
Aurel I. Rogojan 1970-ben évfolyamelsőként végezte az állambiztonsági főiskolát (szekuritáté), ahol kémelhárításban szakosodott. 1973-ban jogot tanult egyetem utáni képzésben. 1970-től Bukarestben a belbiztonsági szolgálat alkalmazottja, 1977 és 1985 között Iulian Vlad akkori belügyminisztériumi államtitkár (országos szekuritátéparancsnok) kémelhárításért felelő kabinetvezetője. 1987-ben államtitkári rangban dolgozott. 1990-ben aktívan részt vett a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) megalakításában és felépítésében. A könyvet elsősorban volt kollégáknak („camarazi”) szánta, akik szép számban jelen voltak a könyvbemutatón.
Ha csupán felsoroljuk azokat, akik a könyvet méltatták – Vasile Dobrescu történész, egyetemi tanár, Ioan Pop Sabău ügyvéd (mindketten a Vatra Românească hajdani és jelenleg is igen aktív tagjai), Adrian Bărbulescu, az RHSZ tábornoka és Iulian Vlad tartalékos tábornok, 1989-ben a szekuritáté főparancsnoka – akkor anélkül, hogy mélyebben tanulmányoznánk a kötetet, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen milyen céllal jelentette meg a szerző.
A könyvben a szerző érdekes fejezetekbe foglalva a romániai kémelhárítás „kulisszatitkaiba” vezeti be az olvasót. Nem tekinthetünk el attól sem, hogy a szerző, aki a múltat, a közelmúltat és a napjaink eseményeit elemzi, igen sok kulcsfontosságú információhoz jutott az évek során, így nagyon jól dokumentált a könyv. Nem kétséges, hogy a szelekció tendenciózus, de ezt maga a szerző sem tagadja, hiszen a könyv 554 oldalon nagyrészt azt elemzi, hogy az egységes Romániát miként próbálták meg évszázadok óta a nagyhatalmak különböző érdekszférákba sorolni, területét feldarabolni.
Többé-kevésbé köztudott és a történészek is bizonyítják, hogy az angolok voltak azok, akik a második világháborúban a Balkán északi részének két országát, Bulgáriát és Romániát a szovjeteknek játszották át. S hogy kinek milyen szerepe volt ebben, erről is érdekes epizódokat említ a szerző. A nem történészi szempontok szerint összeállított kötetben szó esik néhány olyan disszidensről is, akik a szerző szerint tulajdonképpen úgy ellenezték Ceauşescu rendszerét, hogy mindvégig a szovjetek malmára hajtották a vizet, magyarán: háttérből Románia sorsát a KGB irányította beépített értelmiségiekkel. Rogojan tábornok külön fejezetet szentel I. M. Pacepának is, aki tettével „elárulta nemzetét”.
Egy másik igen érdekes fejezet az 1989-es rendszerváltásról szól, nevezetesen arról, hogy a volt szekuritáténak milyen szerepe volt a decemberi és az azt követő eseményekben. A könyvbemutatón elhangzott, azt bizonyítja a tábornok, hogy abban az igen zavaros időszakban a szekuritáté mentette meg Romániát a széteséstől, attól, hogy az 1990-es évek elején geopolitikailag átrendeződő Európában a nagyhatalmak „ne osszák újra Romániát”. S hogy kik „formáltak jogot a nemzeti egységállamra”? – ezzel két – elsősorban nekünk, magyaroknak is igen érdekes fejezet foglalkozik. „A magyar delírium: propaganda, kémkedés és szélsőségesség Szent István Magyarországáért” – című részben a szerző az első világháborútól napjainkig végigköveti mindazt „az erőfeszítést, amelyet az anyaországiak és az erdélyi magyarok megtettek és tesznek annak érdekében, hogy átrajzolják Románia térképét”. Az adatok igen pontosak, tényszerűek – nyilvánvalóan mondhatnánk, de rögtön hozzá is tehetjük: sértően egyoldalúak, tendenciózusak, félrevezetőek. Belelapozgatva, igen vitatott kötetet juttattak eszembe. Ion Lăncrănjan történésznek valamikor a ’80-as években megjelent: Egy szó Erdélyről című gyűlölködő torzítása köszönt vissza az igen dokumentált főszekus művében. Igaz, ezúttal a kötet írója nem értelmez, magyaráz, csupán féligazságokat közöl.
S hogy ne csak a magyarokat viktimizálja mindazért, ami ma történik az országban, az utolsó fejezet Jugoszlávia és Románia árnyékháborúját ecseteli, felvázolva mindkét ország 1945 és 1989 közötti kémelhárító tevékenységét. S hogy ennek a küzdelemnek mi volt az igazi tétje? Nem kétséges, állítja a szerző, a szerbek a Bánságot akarták elcsatolni Romániától. E részből kiderül, hogy az éber szekuritáté miként akadályozta meg azt, hogy ez az országrész se váljon ki „a történelmi Romániából”.
Mindezek mellett – állítja egy másik rész –, ma az ország politikusainak a globalizáció gazdasági fenyegetettségével is szembe kell nézniük. Az üzleti érdekháborúnak is az a célja, hogy felossza az országot. Ezúttal nem a politikai átrajzolásról van szó, hanem arról, hogy a hazai erőforrásokat, a nyersanyagok kiaknázását egyes érdekek szerint átjátsszák a külföldi konszerneknek.
A bemutatón többek között az is elhangzott, hogy az 1989-es rendszerváltást követő események, az említett területi és gazdasági jellegű fenyegetettség kényszere miatt alakult meg a Román Hírszerző Szolgálat. A könyv szerzője pedig egyike volt, aki ezt a struktúrát újraépítette. Erről olvashat az érdeklődő a munkában, amely tulajdonképpen a „kémszolgálatok fölöttébb szükséges voltáról” próbálja meggyőzni az olvasót.
A mindenkori kémeknek, a belbiztonságiaknak az a szerepük, hogy megbízható, naprakész információt szolgáltassanak a politikusoknak, hogy a megfelelő információ birtokában a legjobb döntéseket hozzák – hangsúlyozták többen a teremben. A történelmi idők óta a kémek nemzeti érdeket szolgáltak – vallották többen is a pulpitusról.
Attól függ kinek, milyen érdeket – tehetjük hozzá a könyv olvastán.
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)

Szent László Napokat szervezne az idén az EMNT
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi szervezete idén júniusban meg szeretné szervezni a Szent László Napokat.
A nagyváradi Demokrácia–Központban csütörtökön tartott sajtótájékoztatón jelentette be a két érintett azt, hogy Nagy József Barna lett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) partiumi régióelnöke, aki Orbán Mihályt váltja ezen a poszton. Nagy József Barna partiumi régióelnök kifejtette: mivel a különböző erdélyi régióknak sajátos problémái vannak, ezért az EMNT-ben is három régióra – székelyföldi, a közép-erdélyi és a partiumi – bontott szervezeti struktúrát alakítottak ki. Nagy József Barna elmondta, hogy a Partiumban a határ közelsége sok feladatot adhat az EMNT-nek, kiemelve a határon átnyúló együttműködési lehetőségeket, és az ezekre megszerezhető pályázati támogatásokat. Ugyanakkor fontosnak nevezte az Érmellék és a Hegyköz tömbmagyarságának felkarolását, és a különböző uniós pályázati lehetőségek megragadását. Hozzátette, nagyon fontos a civil öntudat erősítése, mert etekintetben gyengék a civilek, hiszen különféle érdekcsoportok függőségében vannak, holott a nem kormányzati szervezeteknek az lenne a feladatuk, hogy a közösséget szolgálják. A civil szervezetek önállóságának hangsúlyozása után
Nagy József Barna leszögezte, hogy az EMNT mindenben támogatni fogja az Erdélyi Magyar Néppártot.
Szent László Napok 
Az idei évre vonatkozó tervekre vonatkozó kérdésünkre válaszolva Nagy József Barna kiemelte, hogy az EMNT szeretné Nagyváradon megszervezni a Szent László Napokat, melynek ötletét többek között az adta, hogy Kolozsváron évek óta nagy sikernek örvendenek a Kolozsvári Magyar Napok. Nagy József Barna és Orbán Mihály elmondták, hogy a Szent László Napokat június 27-e körül szeretnék megszervezni; az elképzelések szerint ez egy több napos kulturális rendezvénysorozat lenne, amelyben koncertek, konferenciák, valamint Szent László király kultuszához kapcsolódó események kapnának helyet. Mindketten hangsúlyozták azt, hogy a rendezvénysorozatnak egyelőre sem az időpontja, sem a konkrét programja nincs rögzítve. Az EMNT további projektje a Partium Ízei elnevezésű rendezvény, melynek keretében Máramaroszigettől Bánságig a román-magyar határ két oldalán lévő települések, térségek jellegzetes étel- és italkülönlegességeit mutatnák be. Az idén is szervez az EMNT szórványkonferenciát, illetve az érmelléki autonómiatörekvések jegyében is előkészít különböző projekteket. Nagy József Barna elárulta, hogy a partiumi szervezet különös figyelmet kíván fordítani a magyar anyanyelvű roma közösségekre is. Etekintetben az egyik lényeges tervük az, hogy megismertessék a partiumi magyar anyanyelvű romák helyeztét a magyar kormányzat magas rangú képviselőivel.
Pap István
erdon.ro

Új Hívó Szó – A Kolozsvár Társaság kiáltványa
Újabb huszonkét év telt el Erdély történetében 1989 reményeket ébresztő karácsonya óta. Az akkor megfogalmazott Hívó Szó, kolozsvári értelmiségiek felhívása utáni hónapokban, években körülményeink gyökeresen megváltoztak. Bizonyos vonatkozásokban változott a romániai valóság, a megosztottság és a gyűlölség azonban korántsem tűnt el a többségi társadalomból, politikából. A Hívó Szóban megnevezett magyar elvárások egy része – az anyanyelv használatában, a közoktatásban, művelődési és tudományos intézményeink működésében, a szabad vallásgyakorlásban, a médiában (korlátozott pénzügyi feltételek közt) – megvalósult ugyan, bővültek a magyar nyelvű egyetemi oktatás keretei, mindmáig azonban nincs önálló állami tudományegyetemünk, legfőképpen azonban nem történt előrehaladás a Kós Károlyék által már több mint kilencven éve Romániát, a román politikai hatalmat megszólító, világgá kiáltott szó, az autonómia-igény ügyében. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságát 1921-ben még kétmilliós tömegnek számították – ez a szám (a 2011-es népszámlálás várható adatai szerint) nyolc évtized alatt jelentősen lecsökkent. De elmondhatjuk, hogy a romániai magyarság mégis számít a politikában, nem vagyunk leírható tényező, országosan. Természetesen tudomásul kell vennünk, hogy jövőnket ma már egy európai politikai-gazdasági összefüggésrendszerben, az információs és tudásalapú társadalom digitális és elektronikus, kulturális médiáknak összefüggésében kell elgondolnunk – a külső és belső válsághelyzetektől és kihívásoktól nem függetlenül. Mára a politika tartalma, a politizálással, a politikai osztállyal magával kapcsolatos feltételek és elvárások is megváltoztak. A közösségi hálózatok életünk részeivé váltak. A jövőben ezeken, és egy új politikai rendszer szerint is kell tudnunk politizálni, az új típusú szerveződésekre és közösségi hálózatokra is építve. Megváltoztak a személyi feltételek is, a rendszerváltók közül sokan nincsenek már közöttünk, új nemzedékek veszik kézbe az erdélyi, a romániai magyarok sorsának az újratervezését. Nekik kell összehangolniuk a megsokszorozódott politikai opciókat, a civil társadalomban, szervezetekben és intézményekben megnyilatkozó kreatív társadalmi potenciált, az emberek változtató szándékát, törekvéseit és energiáit. A helyben maradás garanciáihoz már nem elég az egyszerű túlélés ígérete – csak a színvonalas, tartalmas élet biztosítása, csak a biztonságos politikai, gazdasági és kulturális, tudományos intézményi garanciák tarthatják itthon, Erdélyben a jövendő nemzedékeit. A tudás presztízsét feltétlenül emelni kell a romániai magyar társadalomban, mert hosszú távon csak a tudás és az abból származó gazdasági erő biztosíthatja anyagi, gazdasági forrásainkat, intézményeink önfenntartását. Ugyanakkor követeljük, hogy a román kormányzat állítsa helyre az oktatás, tudomány és kultúra törvényileg előírt anyagi támogatását és szüntesse meg az oktatási személyzet felvételére meghirdetett létszámkorlátozást, annak szinte teljes leállítását az állami felsőoktatási intézményekben.
Új hívó szavunk, amely az egész erdélyi magyarságot kívánja megszólítani, Belső-Erdély, a Partium, Bánság mellett hangsúlyosan Székelyföld magyarságát, saját energiáink mozgósítására, összefogására akarja felhívni a figyelmet – ahogy ezt már a Kiáltó Szó elsőrendűnek tekintette. Ide tartozik ma önkormányzataink jobb működése is. Nyilván nem hagyható figyelmen kívül, hogy a két főváros – Bukarest és Budapest, Budapest és Bukarest – közelsége vagy távolsága életünk alakítója. Éppen ezért nem csupán taktikai, hanem stratégiai kérdés megszabadulni a türelmetlenségtől, a kizárólagosságtól, korántsem mellékes a más nemzetiségekhez, más etnikumokhoz való viszony, a kölcsönös tisztelet.
Nemzetközi tapasztalat – mindenekelőtt Dél-Tirol pozitív példája – bizonyítja, hogy céljaink elérése, az értük folytatott küzdelemnek akár a rész-sikere is csak együtt, összefogással lehetséges. Most egy sok tekintetben csalódott, bizonyos fokig megosztott társadalomhoz szólunk. De nézzünk előre! Bízzunk magunkban! Győzzön a józan ész! 2012 nagyon fontos valamennyiünk számára! Választási évben vagyunk és a romániai magyar társadalom joggal és feltétlenül elvárja a különböző pártállású politikusaitól, hogy biztosítsák jelenlétünket a román parlamentben. Ez történelmi felelősségük.
Kolozsvár, 2012. január 27.
Kolozsvár Társaság
Erdély.ma

Kiss Tamás
ÚJ HÍVÓ SZÓ?
Kolozsvár, mint központ: lehetőség, vagy illúzió?
Kolozsvár esélyei arra, hogy az erdélyi magyarság központja legyen/maradjon, illetve a kolozsvári értelmiségnek, hogy az erdélyi magyar nemzeti mozgalom megújításában központi szerepet kapjon.
Írásomban megpróbálom röviden körbejárni, hogy milyen esélyei vannak Kolozsvárnak arra, hogy az erdélyi magyarság központja legyen/maradjon, illetve a kolozsvári értelmiségnek, hogy az erdélyi magyar nemzeti mozgalom megújításában központi (vagy legalább jelentős) szerepet kapjon. Kolozsvár hagyományosan Erdély centruma, a XIX.-XX. század fordulóján a magyar polgárosodás motorja, a két világháború között pedig a kisebbségi helyzetbe került közösség egyértelmű szellemi és politikai központja volt. A XX. század második felétől azonban egy sor olyan folyamat indult be, amelyek vezető szerepét gyengítették.
Új Hívó Szó
Központi tézisem, hogy a demográfiai, társadalomszerkezeti, majd az utóbbi két évtizedben a magyar közösségen belüli politikai folyamatok mára nagymértékben erodálták Kolozsvár (illetve a kolozsvári értelmiség) vezető szerepét a (tágan, nem pusztán pártpolitikai értelemben vett) erdélyi magyar nemzeti mozgalmon belül. Ezt az eróziót mi, a kolozsvári értelmiségiek jó ideje érezzük, de nyilvánosan nem vetettünk őszintén számot vele.
Írásom egyik apropója, hogy volt szerencsém részt venni a Kolozsvár Társaság 2012. január 27.-i megbeszélésén, ahol Kántor Lajos felolvasta a – később sajtóban is közzétett – Új Hívó Szót. Magát a tanácskozást, illetve a közlemény kibocsátását részben a központ-szerep eróziójának az érzete motiválta, amit a 2011-es népszámlálás Kolozsvárt érintő eredményeinek a nyilvánosságra kerülése fokozott. A közleményben és a tanácskozás során a magyar nemzeti mozgalom egysége feletti aggodalmak jutottak szóhoz. Magam úgy vélem, hogy ez a két dolog – vagyis Kolozsvár szerepe és a nemzeti mozgalom egysége – valóban összefügg. A józan gondolkodáshoz azonban túl kell lépnünk azokon a megközelítéseken, amelyek a kolozsvári értelmiség a priori vezető szerepéből indulnak ki. A következőkben azokat a tényezőket veszem sorra, amelyek Kolozsvár, illetve a kolozsvári értelmiségi perspektíva marginalizálódásához vezettek. Ezt követően azt próbálom vázlatosan végiggondolni, hogy – a vázolt folyamatokkal számot vetve – mi lehet egy új felállásban a kolozsvári értelmiség szerepe, megvillantva azt is, hogy a teljes marginalizálódással mit veszíthet a teljes erdélyi magyar nemzeti közösség.
Demográfiai háttér
A 2011-es népszámlálás nyilvánosságra szivárogtatott eredményei – miszerint az elmúlt kilenc évben Kolozsváron a magyarok száma 60 ezerről 49 ezerre, arányuk pedig 19 százalékról 16 százalékra csökkent – társadalomtörténetileg nem hoztak új fejleményt, hanem az évtizedes trendek folytatódását jelzik.
Részben új fejlemény viszont, hogy az erdélyi magyar népességfejlődésben az eddiginél sokkal élesebbé, kontrasztosabbá váltak a regionális különbségek. A Székelyföldön (Hargita és Kovászna megyét értve ez alatt) összességében nőtt a magyarok aránya, és igaz ez a regionális stratégia szempontjából kulcsfontosságú városok esetében is, mint Sepsiszentgyörgy, vagy Csíkszereda. Ez utóbbiak esetében ráadásul az előrejelzések nem voltak kedvezőek, hisz az 1980-as években betelepedett románság fiatal korszerkezete – masszív elvándorlás nélkül – aránycsökkenést vetített előre. Hasonlóan kedvezőek (az országos trendekhez, illetve az ottani románsághoz viszonyítva) a Nagyváradtól északra fekvő partiumi területek (Észak-Bihar, Szatmár, Szilágy) népesedési adatai. Az országosnál, vagy az erdélyinél ezeken a területeken is mérsékeltebb a népességfogyás és elképzelhető, hogy az adatok a magyar népesség arányának növekedését fogják mutatni. A kolozsvári fejlemények ezzel összevetve nagyon kontrasztosak, hisz míg 2002-ben a magyarok (aránybeli) térvesztése egyetemes volt, most a közösség népességfejlődését tekintve élesen kettéválik. A kolozsvári adatok pedig inkább a szórványterületek, mint a partiumi, vagy a székelyföldi tömb népesedési helyzetéhez állnak közelebb.
Ameddig az intézményes keretfeltételek (egyetemi tanszékek, egyéb állások stb.) adottak, a kolozsvári értelmiség képes arra, hogy – a Székelyföldről és Partiumból betelepülők által – bővítetten termelje magát újra. A probléma, hogy közben úgy tűnik, hogy az értelmiség alól elfogyóban a „nép”, ami által a kolozsvári értelmiség fokozatosan egy légüres térbe került. Ezzel a problémával a székelyföldi, vagy a partiumi értelmiségiek nem, vagy sokkal kisebb mértékben kell szembesüljenek. Eltérő társadalomszerkezet, eltérő tapasztalatok
A magyarok társadalmi státusa szintén erősen meghatározza Kolozsvár helyzetét. A két világháború között Kolozsvár (de hasonlóképpen Nagyvárad vagy Arad) magyarsága szociológiai értelemben nem volt kisebbségi helyzetben. A kisebbségi helyzetet ugyanis nem a számbeli csekélység, hanem az alávett pozíció hozza el. A két világháború között a románok adminisztráción és az állami intézményrendszeren belüli dominanciája ellenére a gazdasági/üzleti szférán belül megmaradt a magyarok (és tegyük hozzá, közöttük a magyar érzelmű és kultúrájú zsidók) dominanciája.
A tényleges kisebbségi helyzetet a második világháborút követő kommunista modernizáció hozta el a kolozsvári magyarok számára. Nem csupán azért, mert az erőltetett urbanizáció miatt számbeli fölénybe kerültek a románok, hanem mert az addigi etnikai rétegszerkezet is a visszájára fordult. Immár társadalmi értelemben is a románok kerültek felülre, ami megkönnyítette például a nyilvános nyelvhasználati normák átalakulását. A társadalmilag is alávetett magyarok nyelve a románok számára nem hordoz annyi presztízst, hogy (akár azok, akik vegyes házasságban élnek) megtanulják. A nyilvános nyelvhasználatban pedig mindenki számára természetes, hogy a román az alapértelmezett nyelv. Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy egy ismeretlennel románul beszélünk, azt követően is, hogy kiderült: az illető magyar.
A székelyföldi, illetve a partiumi területeken az arányok mellett a nemzetiségek közötti társadalmi és gazdasági viszonyok is sokkal kiegyenlítettebbek. Szatmárnémetiben vagy Nagykárolyban a magyarok például nincsenek alulreprezentálva a magasabb státusú rétegeken belül, ami az erdélyitől eltérő nyelvhasználati normákban (kiegyenlítettebb kétnyelvűség), vagy a magyar politikai elit viszonylagos dominanciájában is megnyilvánul. Székelyföldön a román népesség elsősorban a városokban összpontosul és (a magyar elit önkormányzatokon belüli megerősödése ellenére) erősen kötődik az állami szférához (a dekoncentrált intézményekhez, illetve az igazságszolgáltatáshoz, rendőrséghez). Számbeli helyzetükből és a magyar elit erős pozícióiból fakadóan azonban a románok ebből a helyzetből sem tudják a mindennapokban megkérdőjelezni a magyar dominanciát.
A kiegyenlítettebb társadalmi-gazdasági viszonyok, a nyilvános nyelvhasználat, illetve a másként szerveződő etnikai viszonyok azt hozzák magukkal, hogy Székelyföldön, vagy akár a Partiumban mást jelent magyarnak lenni, mint Kolozsváron. Míg ott a kisebbségi helyzet sokkal inkább egy elvi besorolás, addig Kolozsvárott mindennapi tapasztalat.
Hangsúlyeltolódások az erdélyi magyar politikai és nemzeti mozgalmon belül
A fent vázolt demográfiai és társadalomszerkezeti háttér vezetett oda, hogy az erdélyi magyar társadalom-projekt Kolozsvár- és tegyük hozzá Marosvásárhely-centrikus víziója meghaladottá vált. A Kolozsvár Társaság tanácskozásán Eckstein-Kovács Péter nagyon helyesen állapította meg, hogy a jelenlegi helyzetben Kolozsvár természetes szövetségese Marosvásárhely. Időbeli eltolódással ugyanis Marosvásárhelyen is hasonló társadalomszerkezeti folyamatok játszódtak le, mint Kolozsváron. Ezek oda vezettek hogy (reálisan nézve) Vásárhely elvesztette az esélyét arra, hogy a Székelyföld központja legyen. A Kolozsvár-Marosvásárhely szövetség azonban az erdélyi magyar nemzeti mozgalmon belül feszülő látens és látható ellentétek feloldására már nem elégséges. Ez az érdekközösség és szövetség adta ugyanis az 1990-ben megszülető erdélyi magyar nemzeti mozgalom alaphangját és szabta meg a rendszerváltást követően kialakuló intézményes szerkezetet.
A Kisebbségi Társadalom koncepciója már a két világháború között kialakult. Lényege (például Sulyok Istvánnál) az volt, hogy a kisebbségi közösséget olymódon kell megszervezni, hogy a magyarok a lehető legtöbb élethelyzetet az etnikai közösségen belül tudjanak megélni, igényeiket lehetőleg ezen belül tudják kielégíteni. A kilencvenes években ugyanezt a koncepciót fogalmazták újra és változtatták több szempontból sikeresen intézményes gyakorlattá. Az újrafogalmazás nem jelentett mechanikus átvételt. Hamar beigazolódott például, hogy a gazdasági önállóság, ami a harmincas években fontos törekvés volt, az új körülmények között nem reális elképzelés. Más tekintetben azonban jelentős volt az előrelépés. Kiépült a magyar oktatási szerkezet, így a mai húszas, vagy harmincas generáción belül – a korábbiakhoz képest – többen vannak azok, akik a teljes oktatási vertikumot (illetve mobilitási pályájukat) egy magyar világon belül futották be. Hasonlóképpen a magyarok médiafogyasztási szokásai is fokozatosan a magyar-nyelvűség irányába tolódtak el, még ha nem is beszélhetünk egységes erdélyi magyar médiaszerkezetről. Az egyik legjelentősebb teljesítmény pedig talán az volt, hogy az erdélyi magyarokat politikai közösségként sikerült egyben tartani, egyetlen politikai pillérként betagolni a kialakuló román parlamentáris demokráciába. Az egységes politikai pilléren és a Kisebbségi Társadalom koncepcióján azonban repedések mutatkoznak, aminek oka nem is annyira az RMDSZ-szel konkurens politikai alakulatok megjelenése, hanem a kisebbségi lét teljesen eltérő tapasztalataiból adódó regionális szétfejlődés. Székelyföldnek és a Partiumnak jelenleg mások a természetes prioritásai mint Kolozsvárnak és Marosvásárhelynek (illetve a demográfiai értelemben olvadó szórványnak). (Megj: Ezen a ponton részben egyeznek az elképzeléseim Bakk Miklóssal, akinek így az írás sokat köszönhet.) A Partium, illetve a Székelyföld közösségen belüli politikai súlya pedig az eltérő népesedési pályák miatt elkerülhetetlenül növekedni fog.
A Székelyföld számára nem a Kisebbségi Társadalom (vagyis egy nagyobb/többségi társadalmon belüli etnikai intézményrendszer fenntartása, megerősítése) a kézenfekvő program. Itt a cél – ahogy ezt a székelyföldi magyar elit helyesen fel is ismerte – a régiószervezés: pontosabban a Székelyföld régió magyar dominancia alatti megszervezése. Ezen alap-elképzelés egy sokrétegű közpolitikai programon keresztül valósítható meg, aminek legfőbb pillére a gazdaságfejlesztés (hisz gazdasági értelemben leszakadó régióról van szó). E mellett hangsúlyos az egységes (széki ellentétek fölötti) regionális identitás megteremtése, de szerepet kell(ene) kapjon például a roma közösségek magyar intézményrendszeren keresztül történő integrációja is. Az autonómia valamilyen formája meglátásom szerint ezeknek a közpolitikáknak a jogi „megkoronázása” lehetne. A leírtak egyáltalán nem jelentenek újdonságot, hisz a székelyföldi elitek láthatóan ebbe az irányba mozdultak el.
A Partiumban az irányváltás az identitás-politikák, vagy explicit programok szintjén kevésbé látható, de egyfajta „külön-utasság” a politikai szerkezetet ismerők számára már jó ideje egyértelmű. Itt a helyi románsággal kötött többé-kevésbé paritásos alapú alkuknak lehet döntő szerepe abban, hogy egy, ha nem is magyar dominanciájú, de meghatározó magyar jelenléttel jellemezhető szerkezet kialakítható legyen. A fejlesztéspolitikában és a forrásszerzésben a határmentiségnek is kiemelt szerepe lehet.
Merre tovább kolozsvári értelmiség?
A demográfiai tények, illetve a magyar nemzeti mozgalmon (és itt elsősorban az RMDSZ-en belüli) csendes folyamatok olyan helyzetet teremtettek, amit a kolozsvári értelmiség (illetve a Kolozsvár-Marosvásárhely hátterű politikai elit) nem tud megkerülni. A Kolozsvár Istentől adott felsőbbségét és természetes központ-szerepét hangsúlyozó értelmiségi diskurzusok a nemzeti mozgalmon belüli fokozódó marginalizálódáshoz, majd intézményes leépüléshez fognak vezetni. Egy ilyen kimenetet azonban nem pusztán a kolozsvári értelmiségiek, hanem az erdélyi magyar nemzeti mozgalom szempontjából elkerülendőnek tartok. Kolozsvárnak továbbra is van legalább három olyan „aduja”, ami – ha nem is megkerülhetetlenné – felettébb hasznossá teheti a nemzeti mozgalom szempontjából. Az első a gazdasági centrum-szerepe. A Trianont követő demográfiai folyamatok sajnos a Temesvár-Arad-Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Brassó félkörben voltak a legkedvezőtlenebbek a magyar közösség szempontjából, ami egyben a régió gazdasági fejlődésének a motorja volt. Az ezen kívül eső partiumi, illetve székelyföldi területsáv a periférikus régiók közé tartozik (a román többségű Máramarossal, Hunyaddal és Krassó-Szörénnyel, illetve Beszterce-Naszóddal együtt). A gazdasági különbségek a belső migráció irányát is megszabják, így Kolozsvár az a város, ahova mind Partiumból, mind Székelyföldről jelentős számban érkeznek magyar fiatalok. Ez a migrációs irány minden bizonnyal megmaradna akkor is, ha a kolozsvári magyar intézményrendszer leépülne. Emellett megerősödne Bukarest, Budapest, illetve a Kolozsvárnál románabb városok vonzereje. Így megszűnne annak a lehetősége, hogy a Székelyföldről és Partiumból elköltöző mobil fiatalok jelentős része egy magyar intézményi hálón belül éljen és nevelje fel a gyermekeit.
A második szempont ezzel összefügg. Összerdélyi, a Partiumot a Székelyfölddel összekapcsoló integráció nehezen képzelhető el máshonnan. Az egyetemisták és a mobilitási pályák találkozási pontjaként Kolozsvár az elmúlt húsz évben az erdélyi magyar identitások „melting pot”-jaként (olvasztótégelyeként) működött. Ha ilyenként kiesik, az a regionálisan továbbszerveződő nemzeti mozgalom teljes szétfejlődéséhez vezethet. De amennyiben nem egységes nemzeti mozgalomban, hanem a helyi szerveződések laza konföderációjában gondolkodunk (amire a román politikai rendszerben minimálisan szükség van), akkor is nehezen oldhatók meg máshonnan bizonyos logisztikai feladatok.
Végül Kolozsvár mégiscsak egy regionális és országos jelentőségű egyetemi központ. Ha nem számoljuk azt, hogy nincs olyan politikai szereplő, aki az egyetemi struktúrát uralná, vagy akár az önjáró fejlődési pályákat módosítani tudná, akkor sem tűnik jelentős veszteségek nélkül szétszervezhetőnek (mondjuk Szatmárra, Nagyváradra, Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába) a magyar felsőoktatási rendszer. Ennek köszönhetően Kolozsváron továbbra is olyan mennyiségű szellemi tőke fog összpontosulni, amit a magyar nemzeti mozgalom nem hagyhat parlagon.
Ez alapján tehát a magyar nemzeti mozgalom számára létfontosságú egy Székelyföld-Kolozsvár (és Marosvásárhely)-Partium szövetség megkötése. Ebben a magam részéről nem tartom reálisnak azt, hogy a kolozsvári (és marosvásárhelyi) értelmiség 1990-hez hasonlóan „Belső-Erdély, Partium, Bánság mellett hangsúlyosan a Székelyföld magyarságát” (Új Hívó Szó 2012 január 27.) programadóként szólítsa meg. Sokkal reálisabbnak tartok egy újfajta szolgáltatói, illetve regionális közvetítői szerepet. A szolgáltatói szerep azt jelenthetné, hogy (amennyiben erre igény van) a kolozsvári értelmiségiek aktív részesei lehetnének a Székelyföld régió „kitalálásának”, az ezzel kapcsolatos közpolitikák megtervezésének és kivitelezésének. Hasonlóképpen a partiumiak számára is segítséget jelenthetnek a kolozsvári értelmiségiek (már ha mondjuk debreceni kollegáikkal fel tudják venni a versenyt). Ez a szerep éltethetné a kolozsvári magyar intézményrendszert azután is, hogy a helyi demográfiai alapja megcsappant, és annál is természetesebb lenne, mert a székelyföldi, vagy a partiumi régióba sokan nem idegenként érkeznek, hanem haza mennek. A közvetítői szerep pedig (bár nem hangzik olyan jól, mint az egységes program kidolgozása) mégiscsak segíthet fenntartani a nemzeti mozgalmon belüli egység szükséges minimumát.
Transindex.ro

Aki a modern kor Orbán Balázsa volt
Halálának ötödik évfordulója alkalmából Beke Györgyre emlékeztek a nagyváradi Kiss Stúdió Színház szervezésében kedd este a Vendégségben egy égbeli kávéház asztalánál elnevezésű rendezvénysorozat keretében.
A pinceszínházban összegyűlt érdeklődőket az est háziasszonya, Kiss Törék Ildikó köszöntötte. A József Attila-díjas író, újságíró, műfordító öt éve, január 20-án hunyt el Budapesten. Az uzoni születésű Beke modern Orbán Balázsként kószált szerte Erdélyben és a Partiumban, bejárta a Székelyföldet, a Szilágyságot és Bánságot. 1973-ban költözött Kolozsvárra. Kiss Törék Ildikónak és családjának a szomszédságában lakott Beke, ezért gyakran találkoztak. A Szilágysági hepehupa című, riportokból összeállított híres könyve 1975-ben jelent meg. A kommunizmus idején több könyvét is bezúzták, 1984-ben szilenciumra kényszerítették, nem publikálhatott, nem jelenhetett meg a neve. A ’89-es rendszerváltás első napjaiban települt át Budapestre. 2007. január 20-a éjjelén bekövetkezett haláláig megállíthatatlanul dolgozott, rengeteget írt. Érdekelte Erdély sorsa, törődött a környezetével, foglalkoztatták korunk gondjai. A magyar nyelv úgymond cserbenhagyásáról is írt. Esszéinek, riportjainak, szépirodalmi munkáinak ma is roppant aktuális a mondandójuk. Váradi vonatkozású alkotása is van: az Örökmécses – A köztünk élő Szent László király című, melyben meghatóan ír arról, hogyan védte meg a Körös-parti város magyarsága a Szent László-templomot 1955-ben. „Váradon a lelkek csatáját vívták meg, győzedelmesen” – fogalmazott a szerző.
Szilágyi Aladár újságíró, közíró beszélt arról, hogy Beke György volt az egyik legtermékenyebb, legsokoldalúbb kortárs magyar író, akinek 55 kötete jelent meg. Novellákat, esszéket, regényeket írt, emellett nagyon jó műfordító is volt. A Haynal-ház kapuja című regényére Magyarországon is fölfigyeltek. Azonban több művét is letiltották, és Bekét megviselték a cirkuszok, huzavonák. ’87-ben kényszernyugdíjazták. Riportjaiban az információs értékek mellett prózaírói képességét is megcsillogtatta, prózájában pedig riportelemek lelhetők fel. Szociális érzékenysége, igazságkeresése, kitűnő szimata segítette abban, hogy remek riportokat készítsen. A Beke által bejárt helyek zömét Szilágyi Aladár is becsavarogta. Két cikkére is reflektált Beke György, mindkettő a csángósággal foglalkozott. Hermán M. János református lelkipásztor, egyetemi tanár is mesélt a Beke Györgyhöz fűződő emlékeiről, arról, miként barátkoztak össze, hogyan alakult ki közöttük a kölcsönös bizalom. Amikor a lelkész kitelepült Hollandiába, Beke a távoli országban is fölkereste. Hermán M. János kifejtette: „Jóra termett, áldott, mélyhitű ember volt.” Nagyon jókat lehetett vele beszélgetni, és hihetetlen dolgokra volt képes. Könyveket csempészett be, gyógyszereket szerzett a rászorulóknak. Tojástánc volt az egész élete. Végig az foglalkoztatta: hogyan őrizheti meg az ember a méltóságát, és az érdekelte, hogy megmaradjon a nemzet. A szórványmagyarság gondjaira is odafigyelt ez a karizmatikus személyiség. Kerek életművet hagyott hátra.
Az irodalmi esten Beke néhány írását Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos, a Kiss Stúdió Színház művészei olvasták föl. Az összejövetelen jelen volt az író néhány egykori földije is. Az Uzonból elszármazott emberek ma is jó szívvel emlékeznek reá. Beke György mindenkivel közvetlen, kedves volt. Kellemes hangulatú író-olvasó találkozók voltak, valahányszor hazatért.
Tóth Hajnal
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Népszámlálás: cselekvést sürgetnek a magyar vezetők
Megdöbbentőnek tartják a romániai magyar pártok vezetői a tavalyi népszámlálás eredményeit. Mint a Krónika megkeresésére fogalmaztak, a magyarság ilyen mértékű fogyására nem számítottak. Amint arról beszámoltunk, 194 ezerrel csökkent a 2002-es népszámláláshoz képest a magyarok száma. Míg 2002-ben 1 millió 432 ezer, 2011-ben 1 millió 238 ezer magyar élt Romániában az Országos Statisztikai Hivatal (INS) csütörtökön közzétett, nem végleges adatai szerint. Így a jelenleg mintegy 19 milliós Romániában a magyar nemzetiségűek aránya 6,5 százalék. Ez minimális csökkenést jelent a 2002-es 6,6 százalékhoz viszonyítva.
Kelemen: elképzelhető még némi növekedés
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a népszámlálás ideiglenes eredményeivel kapcsolatosan a Krónikának kijelentette, ilyen nagyszámú csökkenésre nem számítottak, a számok mindenkit megleptek. Ennek ellenére úgy véli, többet fognak tudni mondani a végleges adatok birtokában, ezért egyelőre nem szeretne spekulációkba bonyolódni. „Mindannyiunkat meglepett a csökkenés, bár én úgy érzem, hogy vannak olyan települések, olyan régiók, ahol sok hiba csúszott be. Nagyon sok helyen nem jelenik meg a nemzetiség, több ezer ember esetében. Amikor megkapjuk az anyanyelvre vonatkozó adatokat, okosabbak leszünk. Lévén ezek mind ideiglenes számok, elképzelhető még némi növekedés” – mutatott rá a szövetségi elnök.
Kelemen szerint Románia a demográfiai csökkenés szempontjából ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a térség más országai. Mint mondta, ez annak ellenére valós jelenség, hogy az utóbbi években észlelhető volt valamiféle stabilizálódás. Kelemen Hunor ugyanakkor elmondta, meglátása szerint a nagy elvándorlási hullám a forradalom utáni első 15 évben megtörtént, az utóbbi években enyhülés volt tapasztalható ezen a téren. „Nagyon fontos politikai szempontból, hogy az arányainkat megőriztük, én úgy látom, hogy ez a 6,5 százalék Románián belül, illetve az 1 millió 300 ezres szám továbbra is egy életképes közösséget feltételez, jelent” – szögezte le.
Toró T. Tibor bizalmatlan
Bizalmatlan eközben a közzétett számadatokkal szemben Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnöke, hiszen – mint mondja – a romániai népszámlálás körül akkora volt a káosz, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a most ismert adatok megfelelnek a valóságnak. „Ugyanakkor akár manipuláltak a számok, akár nem, a jövőben minden kutató kénytelen lesz ezekkel dolgozni, ellenőrzésre ugyanis nincs lehetőség, ám a népesség változásának trendjei még így is világosak: a fogyás mértéke több mint aggasztó. Persze a többségi nemzet esetében is megfigyelhető a csökkenés, de a drasztikus fogyás az erdélyi magyarság esetében egész régiókat sodor végveszélybe” – fogalmazott lapunk kérdésére a politikus, aki szerint a jelenség fő oka az asszimiláció, amely az interetnikus környezetekben igencsak felgyorsult az utóbbi időben.
A Bánságban és Dél-Erdélyben legalábbis biztosan ez az elsődleges ok – vallja Toró. „Alaposan végig kell gondolnunk, hogyan tudunk segíteni, ellenkező esetben a nemzethatár hamarosan beljebb költözik, területe zsugorodik, nemcsak földrajzi, hanem szellemi értelemben is” – fogalmazott a megbízott pártelnök. Úgy látja, az erdélyi magyar közéleti szereplőknek egységes stratégiát kellene kidolgozniuk, amelyben a szórványvidékek támogatására minden eddiginél nagyobb figyelmet kellene fordítani. „Ez az ügy megérne egy fegyverletételt” – véli. Hozzátette: természetesen a „magyar” megyékre is ráfér a támogatás, de ha a nemzethatár átköltözését szeretnénk megállítani, az asszimiláció által leginkább sújtott peremvidékekre kellene az erőforrások jó részét összpontosítani.
Nem kívülről kell megoldást várni
Brutálisnak nevezte a magyarság népességfogyásának mértékét Demeter Szilárd, Tőkés László központi irodájának vezetője. Felidézte: a népszámlálási adatokból kitűnik, hogy az elmúlt húsz év alatt mintegy 400 ezerrel csökkent az erdélyi magyar közösség lélekszáma, és meglátása szerint a hagyományosan magyarok által nagy számban lakott megyékben is hatalmas a fogyás – Maros megyében például húsz év alatt 41-ről 25 százalékra esett a magyar lakosság számaránya. A szórványmegyék, vagyis Dél-Erdély és Máramaros tulajdonképpen „bedőltek”.
Mindehhez hozzáadódik, hogy kutatások szerint az erdélyi magyarok mintegy 80 százaléka véli úgy, hogy az országban rosszul mennek a dolgok, a közösség fele pedig nem Erdélyben képzeli el gyermekei, unokái jövőjét. Az okok között Demeter Szilárd elsősorban azt látja szembetűnőnek, hogy hiányzik az az élhető jövőkép, amelyet a politikum, a civil és az akadémiai szféra, illetve az erdélyi magyar közszereplőknek közösen kellene megteremteniük.
„Civilként is rengeteg mindent tehetünk” – jelentette ki, szerinte ugyanis az egyik fő gond, hogy a felelősséget hajlamosak vagyunk áttolni az érdekképviseletre, a megoldásokat pedig Bukarestből várni. Arra volna szükség, hogy a társadalmi kohéziót újrateremtsük. Az önkormányzatok részéről jó lépés volna a regionális gazdaságpolitikák bevezetése – közbeszerzéseknél például a helyieket előnyben részesíthetnék –, a kaláka hagyományának felelevenítése, illetve alternatív támogatáspolitikák kidolgozása.
Szász: vissza kell fordulni a közösséghez
„Attól tartok, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, ami a fogyási folyamat megállítását vagy esetleges visszafordítását illeti” – fejtette ki a Krónika megkeresésére Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke. Mint kifejtette, a mostani, illetve a 2002-es, az 1992-es és az 1977-es cenzusok adataira alapozott számításai szerint az elmúlt évtizedekben mintegy félmillió fővel lett szegényebb az erdélyi magyar közösség, ami az 1977-es lélekszám 35 százalékát teszi ki. Ez a veszteség óriási, és a politikus szerint, ha nem lassul a folyamat, a romániai magyarság száma egy olyan kritikus érték alá esik, ahonnan már nincs visszaút.
„Vagy sikerül egy katarzisszerű eseménnyel kapaszkodót nyújtani a közösségnek, vagy a mostani válság még jobban elmélyül” – véli Szász Jenő, aki elsősorban az autonómiák kivívását – a Székelyföldön a területi, másutt pedig a kulturális, illetve személyi elvű önrendelkezést – tekinti ilyen katarzisnak. Az MPP-elnök ugyanakkor kijelentette: szerinte az erdélyi magyar közösséget a kommunizmus kollektivizálási politikájának, illetve az 1990 utáni korszakban tapasztalható elvándorlásnak betudhatóan nagyobb veszteségek érték, mint a világháborúkban. Megoldásként az önmagunkkal való szembenézést javasolja, illetve a keresztény és közösségi értékekhez való visszatérést – mint mondja ugyanis, reményt csak a Szentlélek munkája jelenthet, vagyis az, ha az ego után végre visszafordulunk Isten, a szomszéd, a társ és a közösség felé – véli a politikus.
A csökkenés hátrányai
Jelentős mértékben módosulhat a Romániának járó európai uniós támogatások összege, az ország EU-n belüli súlya és akár a román törvényhozás összetétele is a tavalyi népszámlálás most nyilvánosságra került előzetes adatai nyomán. A 2,6 millió fős csökkenés nyomán jelentős uniós péntektől eshet el az ország, ezek aránya még nem ismert. Öröm ugyanakkor az ürömben, hogy 2020-ig még a 2002-es népszámlálás adatai alapján kiszámított összegre számíthat, a csökkenés csak azt követően kezdődő költségvetési időszaktól érvényes. Románia jelenleg – népessége nyomán – 14 szavazattal rendelkezik az EU Tanácsában (Németország és Franciaország szavazatszáma 29, a spanyoloké és a lengyeleké 27). Ez a rendszer 2014-től módosul a Lisszaboni szerződés alapján – amelynek értelmében akkortól már nem teljes konszenzus, hanem 55 százalékos minősített többség szükséges majd az Uniót érintő fontos döntések meghozatalához –, de a 2017-ig tartó átmeneti időszakban még nem lesz jelentős módosulás.
Ekkortól azonban ismét átszámolják a szavazati arányokat, és Románia esetében már a 2011-es népszámlálás adatait veszik figyelembe, ami várhatóan az országnak járó szavazatszámok csökkenését vonja majd maga után. Csökken az európai parlamenti képviselők száma is, a jelenlegi 35 helyett várhatóan 31-32 honatyát küldhet Románia az uniós törvényhozásba. De a több mint két és félmillió fős csökkenés nem csupán az uniós parlamentet érinti. Mivel a hatályos szabályozás szerint a román törvényhozásban egy képviselő 70 ezer, egy szenátor pedig 160 ezer polgárt képvisel, az eredmények nyomán itt is csökkentésre lenne szükség. Jelenleg 332 képviselő, illetve 137 szenátor ül a bukaresti törvényhozásban, ugyanakkor – ha fenntartjuk a jelenlegi képviseleti elvet – akkor a Ziare.com számításai szerint a képviselők létszámának 272, a szenátoroké pedig 119 főre kellene csökkennie. Robereta Anastase, a képviselőház elnöke ugyanakkor még csütörtökön úgy nyilatkozott: a Demokrata-Liberális Párt továbbra is 300 fős, egykamarás parlamentet szeretne, ezért ennek fényében kíván a választókerületek átrajzolásáról tárgyalni.
A szakember szerint a szórványban van nagyobb gond
„A Székelyföldön és a Partium északi részén viszonylag kedvezőek magyar szempontból a 2011-es romániai népszámlálás most nyilvánosságra hozott adatai, Közép- és Dél-Erdélyben ugyanakkor kedvezőtlenek” – fejtette ki az MTI megkeresésére Kapitány Balázs, a magyar Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos titkára. Mint részletezte, összehasonlítva a 2002-es népszámlálási adatokat a 2011-es eredményekkel, Hargita és Kovászna megyében a magyarok számaránya stabil, miközben a románok száma jelentősen csökkent, a magukat cigány nemzetiségűnek vallók száma enyhén nőtt.
Az Észak-Partiumban Bihar, Szatmár és Szilágy megyékről is elmondható, hogy „nincs gond” a romániai magyarság szempontjából. Összességében a magyarság aránya minimálisan csökkent ebben a régióban, miközben a románságé jelentős csökkenést mutat, a cigányoké pedig jelentősen nőtt. A székelyföldi megyékben a cigányok többsége nemcsak magyar anyanyelvűnek, hanem magyar nemzetiségűnek is vallotta magát, míg az Észak-Partiumban a magyar nyelvű cigányság nagyrészt magyar anyanyelvűnek, de cigány nemzetiségűnek tartja magát – tette hozzá a demográfus, emlékeztetve arra, hogy ebben a két régióban él az erdélyi magyarok nagyjából fele. Egészen más képet mutat Közép- és Dél-Erdély, ahol kedvezőtlenek vagy nagyon kedvezőtlenek az adatok. Közép-Erdélyben, Maros, Kolozs és Fehér megye többségében románok lakta városaiban, településein általában gyors az asszimiláció.
Ez tapasztalható Kolozsváron is, annak ellenére, hogy a város magyar kulturális és oktatási központnak számít. Dél-Erdélyben még rosszabb a helyzet. Ott a városokban a két népszámlálás között eltelt kilenc év alatt jelentős mértékben, 30-35 százalékkal is csökkent a magyarok száma. Kapitány Balázs felhívta a figyelmet arra: egész Dél-Erdélyre jellemző, hogy magyar szempontból „nincs utánpótlás” a vegyes, magyar–román házasságok nagy aránya miatt. Emellett az elvándorlás is jelentős ebből a régióból.
Krónika (Kolozsvár)

“A vlachok nem románok”
”A vlach közösség tagjaitól senki sem várhatja el, hogy románoknak vallják magukat”, jelentette ki ma Radiša Dragojević a Vlach Nemzeti Tanács elnöke.
Dragojević szerint Románia nem állíthatja ultimátum elé Szerbiát, ha a vlach kisebbségről van szó, mégpedig két okból sem: egyfelől azért, mert a vlachok nem érzik magukat jogfosztottaknak, másfelől pedig azért, mert a vlach kisebbség mellett létezik legitim román kisebbség is. Emlékeztetett arra, hogy a 2002-es szerbiai népszámlálás adatai szerint Szerbiában megközelítőleg 31 ezer román és mintegy 40 ezer, magát vlachnak valló polgár van, s a vlachok többsége Kelet-Szerbia 19 községében él, míg a románok java része Bánátban. “Minden hasonlóság mellett ez két autochton nemzeti kisebbség. A románok anyaországuknak Romániát nevezik meg, a vlachok pedig anyaországuknak Szerbiát tekintik. Nekünk semmi okunk, semmi alapunk Romániához fordulni, de neki sincs oka és joga, hogy a nevünkben bármit is követeljen”, hangsúlyozta Dragojević.
Szavai szerint, a vlach közösségen belül létezik az elégedetlenek egy csoportja, akik úgy vélik, a román nyelv az anyanyelvük, s ők – mondta – csináltak ebből problémát, a román hatóságokhoz fordulva segítségért.
Románia, magyarázta Dragojević, a legutóbbi népszámlálás előtt azt kérte, töröljék a vlach kategóriát, illetve, hogy a vlach kisebbség minden képviselőjét románokként vagy vlacho-románokként jegyezzék, amire a vlachok semmi szín alatt nem hajlandók ráállni. “A kelet-szerbiai mintegy 40 ezer vlachra, az előző népszámlálás adatai szerint kb. 1500 román jut. A Petrovac na Mlavi melletti Melniciben, ahol én dolgozom, az 1072 helybeliből 770 a vlach és 13 a román. Ez az arány van Petrovac na Mlavi község szintjén is, ahol 2002-ben 3500, manapság pedig kb. 7000 polgár vallja magát vlachnak. Egy részük szerbnek vallotta magát, ami a szívük joga. Egy részük nem nyilatkozott a nemzeti hovatartozásáról, viszont anyanyelveként a vlachot jelölte meg”, mondta Radiša Dragojević, aki úgy pontosított, hogy a tavalyi szerbiai népszámlálás nem hivatalos adatai szerint Szerbiában mintegy 64 ezer vlach él, vagyis az előző népszámláláshoz képest jelentősen nőtt a magukat vlachoknak vallók száma. Azt, hogy milyen kis számban vannak a vlach közösségben azok, akik megpróbálják “romanosítani” ezt a közösséget, Dragojević szavai szerint ékesen beszél az a tény is, hogy a Vlach Nemzeti Tanács 23 tagja közül mindössze négyen képviselik a “proromán opciót”.
”Nemzeti tanácsuk választási ülésén, a proromán opciót képviselő listán hét jelölt szerepelt, közülük hárman azonnal csatlakoztak hozzánk, s onnantól a mai napig, úgy szavaznak, mint mi. Magában a nemzeti tanácsban, a Romániával kacérkodó politikai opció képviselőinek csoportja mindössze négy személyre korlátozódott”, magyarázta Radiša Dragojević, a Vlach Nemzeti Tanács elnöke. (Tanjug) *** A vlachok (ejtsd: vlah) a Balkán-félsziget különböző országaiban élő népcsoportok, akik a latin nyelvből származó nyelveket beszélnek. A következő országokban élnek: Görögország, Románia, Albánia, Macedónia, Bulgária, Szerbia és Horvátország. Jelentősebb etnikai kisebbséget alkotnak Romániában (Dobrudzsa tartományban).
Saját magukat Görögországban, Romániában, Macedóniában és Albániában arománoknak nevezik, és csak a többi országban használják önmagukra a vlach nevet. A többi nép azonban mindenhol vlachoknak hívja őket. A horvátországi csoportjukat horvát elnevezéssel csiribirinek is nevezik. Magyarországon és Szerbiában az aromán népcsoport tagjai régen cincár néven voltak ismertek. A dél-romániai románokat a 19. századig szintén vlachoknak hívták. Havasalföld román fejedelemség román neve Valachia, azaz Vlachföld volt. A vlach szó régi magyar változata az „oláh” volt, amellyel a románokat jelölték a régi Magyarországon. A vlachok egymáshoz igen közel álló, a román nyelvhez hasonló, kölcsönösen érthető nyelveken beszélnek. A nyelvészek ezeket a következő nyelvjárási csoportokra osztják: dákoromán vagy román, aromán, meglenoromán és isztroromán. Mindezek a nyelvek vagy nyelvjárások együtt az újlatin nyelvek keleti ágát alkotják.
A vlachok ma ortodox vallásúak. Régen a kisebbik részük – főleg Horvátországban – katolikus volt, de az idők folyamán ők asszimilálódtak.
A vlachok hivatalosan becsült lélekszáma a balkáni országokban együttvéve 200 000 körüli lehet, bár egyes román források egy-kétmilliós létszámról is beszélnek. A korábbi évszázadokban még valóban milliós volt a vlach népesség, a 20. században azonban rendkívül felgyorsult az asszimiláció, így ez a magas szám ma már inkább csak a vlach származásúakra igaz. A legnagyobb lélekszámú vlach közösségek Görögország északi felén, a romániai Dobrudzsában és Albániában élnek. A vlachok népcsoportjai lakóhely és becsült létszám szerint:
Arománok • Görögország, főként a Pindosz-hegységben – 65 000 fő
• Románia – 50 000 fő, elsősorban Dobrudzsában
• Albánia – 40 000 fő
• Macedónia – 10 000 fő
• Szerbiai vlachok: az ország keleti megyéiben (román nyelvűek) – 40 000 fő.
Moglenai vlachok: hat falu Észak-Görögország Pella és Kilkisz megyéiben (Moglena völgy) – 20 000 fő
• Bulgáriai vlachok (román nyelvűek) – kb. 10 000 fő
• Isztriai vlachok: Horvátország, az Isztriai-félsziget néhány falvában – 1 200 fő
A vlachoknak egyik balkáni országban sem biztosítják a nemzetiségi jogokat, így az anyanyelvi oktatást és médiát sem. Egymástól elszigetelt, szórványos elhelyezkedésük és kis létszámuk miatt eddig nem tudtak eredményesen küzdeni a jogaikért. A második világháború előtt Görögországban román állami támogatással saját iskoláik voltak, melyeket mára teljesen felszámoltak a Pindoszi Fejedelemség idején létesített intézményekkel együtt.
A vlachok nyelve, néprajza, település- és néptörténete alapvető fontosságú a románok eredete szempontjából. A balkáni vlach népcsoportok nyelvi elkülönülése a románságtól viszonylag későn, a 10–11. század körül bontakozott ki.
Bár a bizánci típusú feudalizáció a vlachokat korán érintette, nemzeti államuk, szervezetük nem alakult ki. Az aromán népcsoport azonban jelentős szerepet játszott a Balkán-félsziget városainak életében. Pásztorkodással foglalkozó falusi közösségeik mellett sokfelé keresettek voltak építőmestereik, ötvöseik, kereskedőik. Sokan foglalkoztak fuvarozással is. Híresek voltak szőtteseik. A Déli-Kárpátok vidékén megjelenő vlach pásztoroktól származnak a terület mai román lakói. Az Északi-Kárpátok vidékén a vlachok a 14. században tűntek fel. Hatásuk hamar megfigyelhető az itt élő népek, a magyarok, ruszinok, szlovákok, lengyelek és morvák juhtartásában, elsősorban a havasi és a transzhumáló pásztorkodásban, valamint a juhtej feldolgozásában. A 13-16. század között Erdélytől Galíciáig és Morvaországig úgynevezett vlach jogú juhtartó falvak jöttek létre. Ezek népeit nem terhelték a jobbágyok királyi és földesúri szolgáltatásai, kedvezőbben adóztak és saját kenézeik irányítása mellett élhettek. A vlach jogú juhászok között a táj minden népe – románok, magyarok, ruszinok, lengyelek, szlovákok, morvák stb. – megtalálható volt. (Wikipédia)
Vajdaság.ma

Bukarest, a kisebbségvédő
Miközben mind külföldről, mind belföldről bírálják a román kormányt, amiért Bukarest csupán feltételekkel hajlandó támogatni Szerbia európai uniós tagjelöltté nyilvánítását, a román külügyminisztérium jelezte: azt várja Belgrádtól, hogy egyezményt írjon alá Bukaresttel a szerbiai kisebbségek védelméről.
Mint arról beszámoltunk, az EU-tagállamok külügyminisztereiből álló általános ügyek tanácsának kedden kellett döntenie arról, hogy támogatja-e a balkáni ország tagjelöltté nyilvánítását.
Románia ugyanakkor már korábban jelezte, hogy a Timok-völgyi vlachok elleni jogtiprások miatt vétót emelhet. A külügyminiszterek végül hosszasan elhúzódó ülés után javasolták a tagjelöltté nyilvánítást, de Bukarest ellenkezése miatt hivatalos álláspontot nem fogalmaztak meg.
Cristian Diaconescu román külügyminiszter közölte: Románia nem akadályozza meg a szerb EU-tagjelölti státus elfogadását, de elvárja, hogy Szerbiát is ugyanolyan szigorú megfigyelés alá vessék a kisebbségi jogok betartása terén, mint korábban Romániát. A román külügyminisztérium nyilatkozatot adott ki, amelyben tudatta: konkrét és gyors előrelépést tart szükségesnek a szerbiai kisebbségek jogállását rögzítő kétoldalú dokumentum aláírása terén.
Egyúttal szükségesnek nevezte, hogy az Európai Bizottság és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főmegbízottja is megfigyelje, hogyan tarja be Szerbia az Európai Unió kisebbségvédelmi előírásait. A szerb uniós tagjelöltségről egyébként az uniós állam- és kormányfők hétvégi ülésén születik döntés.
Az uniós partnerek közül volt aki elégedetlenségének adott hangot a román álláspont miatt: Guido Westerwelle német külügyminiszter szerint az „beárnyékolta az amúgy sem könnyű tárgyalásokat”. A bukaresti döntést európai uniós körökben annak tudják be, hogy Románia így akarja jelezni elégedetlenségét, amiért egyetlen uniós tagállam – Hollandia – ellenkezése miatt halasztódik az ország schengeni csatlakozása.
Román feltételek
Leonard Orban román Európa-ügyi miniszter ugyanakkor tegnap kijelentette: jelentős problémák vannak a szerbiai nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartásával, ezért kívánta Románia az Európai Tanácsban napirendre tűzni a témát. „Nem akadályozásról van szó. Erről a témáról az Európai Tanács szintjén tárgyalunk. Románia rendkívül fontos dolgot kér, azt, hogy Szerbia tartsa tiszteletben a nemzeti kisebbségek jogait” – jelentette ki Orban.
Eugen Tomac, a határon túli románokért felelős államtitkárság vezetője a szerbiai románok küldöttségével folytatott tegnapi találkozót követően leszögezte: Románia nagyon jól tudja, milyen a szerbiai román kisebbség valós helyzete, az általa küldött jelzés pedig világos és egyértelmű: valós garanciákat akar e kisebbség védelmében. „Nem akarjuk, hogy a román kisebbség vlachokra és románokra oszoljon. Nincs vlach nemzeti kisebbség, nem tudjuk szabványosítani a román nyelvjárásokat. A román állam álláspontja szilárd: a román nyelv hivatalos az EU-ban, ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy ahol román kisebbségek élnek, tartsák tiszteletben nemzettársaink jogait” – jelentette ki Tomac. Hozzátette: a román állam nem akar sokat, csupán anyanyelvű oktatást, a szerbiai román ortodox egyház elismerését, valamint román nyelvű televíziós és rádióműsorokat.
Viorel Badea demokrata-liberális párti szenátor, a felsőház határon túli román ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke rámutatott: a vita 15 éve folyik Románia és Szerbia között. Leszögezte: elfogadhatatlan, hogy valakik új nyelvet találjanak ki, majd új identitást azok számára, akik magukat kelet-szerbiai románoknak tartják. A szenátor reményét fejezte ki, hogy a Bukarest által követelt kisebbségi egyezményt még a napokban alá lehet majd írni.
Megismételte: a román parlament megvétózhatja a szerb EU-csatlakozást, ha Szerbia nem írja alá az egyezményt. Bojan Alekszandrovics szerbiai román püspök szerint nem helyénvaló, hogy a szerbiai hatóságok román és vlach közösségre akarják felosztani a szerbiai románokat. Rámutatott: a román hatóságok segítségét kérik, hogy alapvető jogaikat – az anyanyelvű oktatást és a templomi szertartást – biztosítsa számukra Szerbia. Zavişa Jurj, az Ariadnae Filum román–vlach kulturális egyesület elnöke kifejtette: a Timok-völgyi románok lojálisak Szerbiához, és támogatják annak EU-csatlakozását, azzal a feltétellel, hogy tartsák tiszteletben a jogaikat.
Tadics: nem hagyjuk zsarolni magunkat!
Nem mindenki tartja azonban megalapozottnak a román álláspontot. Borisz Tadics szerb elnök szerint országa nem fogadja el, hogy Románia „teljesíthetetlen” feltételeket szabjon, és úgy vélte, a szerbiai vlachok nem tartják románnak magukat. Leszögezte: Szerbia nem hagyja zsarolni magát. Belföldi bírálói is vannak a román álláspontnak: Victor Ponta, az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke szerint nem helyes, hogy Románia akadályozza a szerb uniós csatlakozást, Bukarestnek inkább támogatnia kellene a szomszédos országot. Szerinte Szerbiának valóban tiszteletben kell tartania a kisebbségi jogokat, azonban megjegyezte: ettől függetlenül helytelen, hogy Románia egyedüliként akadályozza a csatlakozást.
„Mit gondolunk Hollandiáról, amely az egyedüli ország, amely a schengeni csatlakozásunkat gátolja. Most pedig ugyanezt tesszük egy olyan országgal, amely rendszerint a barátunk volt” – mutatott rá. „Mit tettünk volna, ha Magyarország élt volna a vétójogával a mi EU-csatlakozásunkkor? Jogosnak találtuk volna?” – tette föl a kérdést. Azonban nem minden párttársa gondolja így: Titus Corlăţean, a szenátus külügyi bizottságának szocialista elnöke szerint Románia támogatja ugyan Szerbia uniós csatlakozását, ám a csatlakozás érdekében Belgrádnak tiszteletben kell tartania a kisebbségi jogokat. Rámutatott: a szerbiai románok jogairól szóló vita húsz éve húzódik a két ország között, eredménytelenül.
Szerbiai vlachok szerint nem éri jogtiprás őket
Nem éri jogtiprás a szerbiai vlach nemzeti közösséget – erről biztosította Radisa Dragojevic, a (szerbiai vlachok kulturális autonómiáját képviselő) Vlach Nemzeti Tanács elnöke (VNT) az újvidéki Magyar Szó című napilapot. A Magyar Szó szerdán honlapján idézte Dragojevicet, aki szerint Románia vádja alaptalan. A Vlach Nemzeti Tanács (VNT) nevében senki sem kereste fel a román szerveket, hogy jogtiprás történne, és senki sem támaszthat a nevünkben feltételeket, ultimátumokat, mint azt Románia tette Szerbiával – mondta Dragojevic. Szerbiában két közelálló nemzeti közösség van, a vlach és a román. Mindkét nemzeti közösségnek saját nemzeti tanácsa van, de míg a román nemzeti közösség Romániát tekinti anyaországának, addig a vlachok Szerbiát.
Ezért Romániának nem áll jogában, hogy a nevünkben bárkitől valamit is kérhessen – hangoztatta. Dragojevic megjegyezte, bár vannak olyan nyílt kérdések, amelyeket jelenleg a közösségen belül megvitatnak, ez közösségen belüli probléma és senki sem erőltette rájuk. A VNT például a minap alkotta meg a vlach ábécét, s készülőfélben van egy vlach értelmező szótár is. A VNT vezetője szerint azok, akik Romániában panaszkodnak, tagjai voltak az előző összetételű nemzeti tanácsnak, és a mandátumuk alatt semmit sem tettek ez ügyben. Hozzátette: az ő anyanyelvük a vlach, és aki románnak akarta vallani magát a népszámláláson, szabadon megtehette.
A 2002-es népszámlás szerint Szerbiában 40 054 polgár vallotta magát vlachnak, a tavalyi népszámlálás nem hivatalos adatai szerint ma 50 százalékkal többen, megközelítőleg 64 ezer szerbiai polgár van. Míg a vlachok többsége Kelet-Szerbiában él, a románok legnagyobb része a Vajdaságban, a Bánátban – magyarázta Dragojevic.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A Bánság tragédiája
Dan-Adrian Cărămidariu, Metz A. Márton fordítása
Az első világháború kitörésekor a Bánságnak nevezett, Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó történelmi terület még gazdag és virágzó régió volt. Nyugodt, több nemzetiséget számláló tartomány, mely etnikumok közül négy (a németek, magyarok, románok és szerbek) közel azonos lélekszámmal bírt, a kisebbek ( bolgárok, horvátok, csehek, zsidók, cigányok, szlovákok stb.) pedig szintúgy hozzájárultak eme európai térség egyedülálló arculatának a kialakításához. Bánság 1914-ben egy közép-európai állam egyik leggazdagabb, korszerű értékeket képviselő tartománya volt, olyan terület, amelyben a nyugati kultúra és civilizáció alaptényezőnek számított, felelős a politikai osztállyal és a gazdasági elittel, mely ugyanakkor a hazafias értékeket sem tévesztette szem elől.
Egyes osztrák–magyar statisztikák szerint Temesvár az ország második legjelentősebb gazdasági potenciáljával bírt (Budapest után), lélekszáma közel járt a százezerhez, gazdasági élete példás, 1875 és 1910 között minden tekintetben feltörekvő tendenciákat mutatott. Egyvalami hiányzott csak a városból: az egyetem. Polgármestere 1914-ben a német Karl Telbisz volt, a városi közigazgatás feje pedig a román Stan Vidrighin, a város nyelve magyar és német. Az elöljáróság nyugati nagyvárosokba küldte Stan Vidrighint, hogy tanulmányozza a csatornázást, illetve vízvezeték-hálózatot. Ezek kiépítését a háború kitörése előtt Temesváron is megoldották az adott korban példásnak számító módon. Ezzel egy időben a városi közigazgatás – hamburgi, londoni és drezdai szakértők tanácsai alapján – városfejlesztési terveket dolgozott ki, melyeket 1918-ig részben be is vezettek. Állami és magániskolákat építettek, könyvtárak, múzeumok nyíltak, művelődési társaságokat alapítottak; a jó társadalmi élet kialakítása a régióban a legjelentősebb szempontok között jelentkezett, Budapest és Pozsony után az ország harmadik legdinamikusabb urbánus társadalma volt ez. Az akkor működő temesvári gyárak szintén az Osztrák–Magyar Monarchia legjobbjai közé tartoztak, az élelmiszer-, a bőr-, a textilipar, illetve más iparágak fejlettségi foka pedig a közép-európai nívóval vetekedett. Temesvár semmivel sem maradt a monarchiabeli nagy iparközpontok mögött, amelyek akkoriban Csehország és Ausztria területén voltak. A tartomány rendkívül gazdag mezőgazdasága révén Temesvár gazdasága erőteljes volt. A kereskedelem, a bankok, a hitel- és pénzintézetek hasonlóképpen példátlan virágzást mutattak. Mind a síkvidéki mezőgazdaság, mind a hegyvidéki, fémipari vállalatok (Resica, Stájerlak, Boksánbánya) erőteljesen fejlődtek, az iparvállalatok és bányák pedig mind a jó adminisztráció, mind a gazdasági szervezés terén példaszerűek voltak. Akkor ez volt a helyzet.
Ma, 90 évvel az Osztrák–Magyar Monarchia megsemmisülése, illetve 62 évvel a kommunizmus térhódítása, valamint húsz évvel annak bukása után a Bánság nem létezik. Minden bánsági érték, legyen az gazdasági fejlődés, társadalmi és etnikumközi szervezettség, kulturális és humán érték, amit a bánságiak az osztrák–magyar katalizáló erőknek köszönhetően sikerrel megvalósítottak és alkalmaztak, ma már a múlté, halott. Gazdaságilag igen kevéssé számítunk. A mezőgazdaság tönkrement. A bánsági élelmiszeripar majdnem teljesen letűnt. A hegyi Bánság fémipara romokban hever. A multinacionális cégek gyáraiban olcsón termelnek sokat. A helyzet az előbb említett cégek által működtetett technológiai és informatikai központokban sem különbözik. Románia szintjén az infrastruktúra itt a legpocsékabb. Egy, a várost megkerülő, 12 kilométeres terelőút kiépítése nyolc évig tartott, egy hatvan kilométeres útszakasz korszerűsítése ugyanannyit. A tény, miszerint Temes megye lakosainak átlagkeresete romániai viszonylatban az első helyek egyikén áll, potomság mindössze. Ugyanis nem a moldvai megyéknek kellene összehasonlítási alapul szolgálniuk, hanem a szomszédos magyarországiaknak, amelyek infrastruktúra szempontjából ugyan jóval mögöttünk maradnak, a termelékenység tekintetében viszont messze megelőznek. A hatalmat 1920-ban megszerző románságnak gondja volt arra, hogy mindent felszámoljon. A bánsági „melting pot”-nak mára csupán az emléke maradt. A még létező kisebbségek – a cigányság kivételével – amolyan kirakatbeli bábuk, aggok gyülekezetei, melyeket a román többség – a bánsági multikulturalizmusról ömlengve – előtérbe tol. Tizenöt-húsz esztendő múlva a kirakatokba múmiákat, vagy múzeumbeli – népviseletbe bújtatott – babákat raknak. A svábok eltűntek, a magyarok száma megfogyatkozott, a szerbeké ugyancsak, zsidók sincsenek. A bánsági légkör mára csupán egy letűnt kor emléke, avítt parfüm. Bánsági politikusok gyakorlatilag már nincsenek. Akik vannak, a művelődés szempontjából jelentéktelenek. A bánsági tartományért egyikük sem tett semmit, s nem is fog. Egyikük sem bánsági születésű, nem ismerik, nem értik, és nem érzik az itteni folyamatokat. Immár valódi bánságiak sem léteznek. Ha mégis, hát kisebbségben vannak. Döntő többségük oltyán, bihari, máramarosi, csupa jövevény. Akik közvetlenül nem ítélhetőek el. Megértem őket, hiszen itt mindig jobb volt, vagy legalábbis ezt hangoztatták. Ám azt is értem, hogy a tartomány sorsa számukra közömbös, hogy nem tudnak vele azonosulni. Sem a Dómmal, sem a Korzó úti palotákkal, sem a bilédi, vagy nagyszentmiklósi sváb házakkal, sem a Szemenikkel, sem a Temessel. Semmivel sem, ami itt van, vagy itt volt. Temesvárt elfoglalták az olténiai, moldovai és más eredetű románok, a bánságiak lélekszáma pedig egyre csökken. Már kisebbséget alkotnak. Amikor a hatvanas években egy egyetemi kart – talán az agronómiát – Craiováról Temesvárra költöztettek, annak diákjai vasárnaponként összesereglettek a Korzón, lábaikat a paloták falának támasztották és magokat köpködtek az utcán. Amikor a nyolcvanas években a svábok boldogan eltávoztak, megszabadulva a román uralomtól, a házaikba beköltöző moldovaiak eltüzelték a parkettát, mert fáztak, s mert addig még sohasem láttak olyant.
Fájdalommal mondom: a Bánság már nem létezik. Létének utolsó jele, egyszersmind talán a legfontosabb, az 1989. decemberi volt. Utána a Bánság kiszenvedett, örökre megadta magát. Azok, akik eltemették, több mint húsz éve arra törekednek, hogy ellopják identitását és szokásait; ám emlékezetük csekély, felelőtlenek, öntudatlanok, hozzá nem értőek, tolvajok és velejükig romlottak, akárcsak a bizánci-fanarióta politikai osztály, amely az épphogy hatalomra jutott Băsescu-féle diktatúrában is a húsosfazék körül tolong.
A hajdan nagy és erős, illetve gazdag államot gyarapító Bánság az ország koszos perifériájává degradálódott, amelyben immár húsz esztendeje koldusbotra jutott a jóérzés, a józan ész és a rendszeretet. Erre jó bizonyíték a Temes megyében Băsescura voksolók igen magas száma. Nyíltan és hangosan kijelentem, noha számítok az úgynevezett bánságiak vagy temesváriak ellenvetésere: az igazi bánsági meggörnyedten áll, ám egyenesen ítél; az igazi bánságit nem lehet átejteni a jobboldali mezbe csomagolt szekusmázzal; az igazi bánsági megérti, hogy a munka, az építés, a jól és alaposan végzett tevékenység, a rendezett élet csendje és nyugalma mindig előbbre való, mint a modellértékűvé emelt botrány, hazudozás, faragatlan viselkedés, bugriskodás, még akkor is, ha ez utóbbiak elnöki eredetűek.
A Bánság csupán emlék...
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Egy modell vitája: beolvadásról, beolvasztásról, fennmaradásról
Szórvány és asszimiláció. Egy modell vitája címmel szervezett nagy érdeklődést kiváltó előadást kedd este Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A főkonzulátus udvari előadótermében Bodó Barna politológus (docens, Sapientia EMTE) a strukturális asszimiláció elméletét ismertette, kerülve a politikai ráhatásokat. Részletesen beszélt az amerikai kutatási eredményekről, hangsúlyozva, hogy a beolvadás nem azonos az integrációval (utóbbi esetében a régi énemet magammal viszem az új közegbe). A lényeg, hogy milyen mértékben hagyjuk magunkat befolyásolni. Az egyén válaszút elé kerül: „mi vagyok, és mi nem vagyok” – erről kell döntenie. Strukturális asszimilációkor a személy tudatosan választja magának a többségi intézmények követésének útját. De egy elmélet szerint ez az út nem végleges, mert visszafordítható. Jellemző, hogy maga a szórvány fogalma egyfajta hungarikum (a más nyelvekben használatos diaszpóra az elvándorolt és a helyi kultúrákat nem ismerő, a maradás vagy továbbállás dilemmájával küszködő bizonytalan jövőjű egyedekre vonatkozik). Erdélyben az etnikumközi viszonyok különböznek: beszélhetünk magyarörményekről, magyarcigányokról, de nem beszélhetünk románmagyarokról, utóbbi nálunk elutasító kapcsolatot feltételez, ugyanakkor a Bánságban ez kevésbé tapasztalható. Az asszimilációs modell különböző lépéseket követel meg: az egyénnek választania kell saját eredete és a többség között, beindul a kulturális szétfejlődés (pl. a többségi médiát használja), miközben megmarad származástudata (pl. választáskor magyarokra voksol), és emiatt bizonyos feltételek között előjön a benne lappangó konfliktus. Mindezen lépések sorozata nem politikai hatás, hanem a többséggel szembeni reakció eredménye – állítja Bodó Barna. Személyes negatív élményeit is megosztotta hallgatóságával: pl. jelenleg Temesváron a magyar gyermekek 22 százaléka jár anyanyelvű iskolába.
Bakk Miklós politológus (docens, BBTE) a bemutatott anyagot kommentálva, kifejtette: az asszimilációnak van statisztikai értelemben vett dimenziója, és egyéni nézőpontja. Bizonyos „kapuk” tudatos és nem tudatos átlépésével tükröződik az egyén életében az uralkodó élettér. Például, hazai magyar politikai szereplők soraiban figyelhető meg, hogy a vicceket is inkább román nyelven tudják élvezni, átélni, anyanyelven „csak értik”.
Az est egyik házigazdája, Szilágyi Mátyás főkonzul azt emelte ki, hogy a huszadik századi új politikai világrend mérsékelte a nemzeti közösségek jogait, de a magyarság ez alól kivételt képez, mert közel százévnyi szétdaraboltsága ellenére fennmaradt, miközben mások beolvadtak a többségi nemzetekbe. Az amerikai olvasztótégely nem hasonlítható az európaihoz, itt a beolvadás stagnál, ebben a folyamatban a békés társadalmi kihívások játsszák a főszerepet, de a politikai háttér is jelen van. A magyar–román alapszerződésbe az asszimiláció kérdése nincs kellő mértékben belefoglalva, a folyamat ellenszerei: megfelelő kormánypolitika, a civil társadalom és az egyházak aktivitása. Célunk a fennmaradás és a gyarapodás – jelentette ki Szilágyi Mátyás. A Sapientia EMTE dékánja, Tonk Márton intézményének a főkonzulátussal közösen elkezdett előadássorozat sikerét, és az egyetem tizenegy év utáni működésének hivatalos akkreditálását hangsúlyozta.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbség helyett regionális közösség
Szarka László: A kisebbségi jogok gyakran az engedményeken, s nem az egyenlőség elvén alapulnak
A kisebbség megnevezés nem csupán a népesség számbeli kisebbségét jelenti. Benne van ebben a kifejezésben az élet minden területén tapasztalható egyenlőtlenség, amelynek hátrányait megélik mindazok, akiket ezzel a gyűjtőfogalommal illetnek. A szerbiai népszámlálási adatokat még nem ismerjük, ezért nem tudhatjuk, mennyivel is vagyunk kevesebben. A demográfusok úgy tartják, évente egy falura való, azaz 3500–4000 magyar tűnik el a Délvidékről. Dr. Szarka László történésszel a kisebbségi létről, az érdekvédelemről és a természetellenes pártpolitikai hasadékokról beszélgettünk.
A magyarság mindenütt fogy. Az anyaországban és a határon túli térségekben egyaránt. Ön hogyan látja, milyen kondícióban van a Kárpát-medencei magyarság?
– 1989 óta érzékelhető az a heroikus erőfeszítés, amellyel megpróbálunk visszatérni a normalitáshoz. Úgy gondolom, az elmúlt húsz évet – a rengeteg csalódás és kiábrándulás ellenére – a koncentrált közösségépítés jellemezte. A kisebbségi helyzetben a közösségek intézmények létrehozásával, működtetésével válaszoltak a joghiányos helyzetekre. Erdély területén például sokféle közösség létezik, s a szórvány- és a tömbmagyarság, a helyben is vegyes közösségek: a kisvárosi, nagyvárosi, határ menti és határtól távoli közösségek mind-mind más képletet mutatnak. Jórészt hasonlóképpen van ez a Bácskában és a Bánságban is. Nincs ok a kétségbeesésre pusztán a demográfiai mutatók miatt. Nyilván jó lenne ezt a tendenciát megállítani, de például az immár csaknem harminc éve tartó folyamatos magyarországi népfogyatkozás, a romániai népesség elmúlt tíz év alatt végbement 2,6 milliós csökkenése, a szlovák többségi népesség számának először kimutatott negatív értéke azt jelzi, hogy az egész régiót, tehát a többségi és a kisebbségi közösségeket is sújtja a demográfiai fogyás. A romániai, ukrajnai, lengyelországi, szlovákiai fiatalok közül is egyre többen hagyják el a hazájukat. A migrációs veszteségek az erdélyi és a vajdasági magyaroknál kimutathatóan nagyok, a felvidékieknél és a kárpátaljaiknál valamivel kisebbek. Ennek számos oka van. Ha okos, értelmes, gazdaságilag is megtalpalt programokat tudunk beindítani, s eljutunk odáig, hogy Magyarország és a határ menti régiók közösen fejlesztik a ma még mindig perifériának számító magyarlakta térségeket, akkor itt a következő 20 évben akár jelentős változások is történhetnek. Mert ma az a helyzet, hogy megvannak ugyan a demokrácia keretei, intézményei, de az emberek nem mindig és nem mindenhol élnek jobban. Biztos, hogy a többség nem él rosszabbul, mint ’89 előtt – de a munkanélküliek számára ez aligha jelent vigaszt, ők ugyanis joggal érezhetik úgy, hogy a demokrácia cserben hagyta őket. Az alapprobléma az, hogyan lehet a kisebbségi közösség hiányzó gazdasági, pénzügyi és munkaerő-piaci dimenzióit Magyarország és a kisebbségi magyaroknak otthont jelentő „befogadó államok” együttműködésével pótolni. A domicil államokban, tehát ahol mi, kisebbségi magyarok élünk, ez sajnos máig sok szempontból másodlagos jelentőségű terület maradt. Magyarországnak viszont önmagában nincs elegendő gazdasági ereje ahhoz, hogy ezeken a területeken meghatározó változásokat indítson be.
Amennyiben ezek az államok közös területfejlesztési programokat, együttesen elhatározott és támogatott nagy volumenű beruházásokat telepítenének a kisebbségi magyarok által lakott térségekbe, az egy alapvetően más helyzetet eredményezne. Mindehhez azonban tőkére, bizalmi és valóságos tőkére egyaránt sürgetően nagy szükség lenne.
Kinek kell ezt megvalósítania?
– Az általunk lakott régióknak kell ezt a szerepet felvállalniuk. A magyarság, akár a Dunatáj többi nemzete, mindig is regionális közösségekből szerveződő nemzet volt. Ha ez a regionális szervezőerő teret nyerhetne, a kisebbségi paradigmát 20–30 éven belül akár el is felejthetnénk, hiszen zsákutcának bizonyult a maga egyenlőtlen és hátrányos élethelyzeteivel, etnikai, politikai konfliktusaival, asszimilációs technikáival. Az integrációs korszakokban mindig is a regionális közösségszerveződéseknek van jövőjük, hiszen nem kell tartani szeparatizmusuktól. Skócia például nem nacionalista indíttatásból akar önállósulni, hanem azért, mert látja, hogy olyan gazdasági potenciálja van, amelyet saját maga számára sokkal jobban ki tud használni, mint Nagy-Britannia keretében. A regionális társulásokon és fejlesztéseken alapuló közösségszerveződés lehet tehát az egyik forgatókönyv, amellyel Belgrádban és Budapesten, Pozsonyban és Bukarestben is közös nevezőre juthatunk majd előbb-utóbb. Sajnos ma még nagyon messze vagyunk ettől. Sem Magyarországon, sem Szerbiában nincsenek önkormányzati régiók. Mindez tehát esetünkben inkább az álmok kategóriájába tartozik. Regionális talapzat nélkül éppúgy nincs értelmes együttműködés, mint egymás nyelvének, kultúrájának megbecsülése vagy a nemzeti kisebbségek egyenjogúsítása nélkül.
Térjünk vissza egy pillanatra arra a mondatra, hogy egyszer talán elfeledhetjük a kisebbségi paradigmát.
– Azt a paradigmát kellene elfelejtenünk, amely abból indul ki, hogy nem vagyunk egyenlőek. Az integrált uniós térben – ha ezt következetesen végiggondoljuk – képtelenség, hogy a folyó egyik partján a nyelv más funkciókkal rendelkezik, mint a másik parton. Hiszen ugyanarról a nyelvről, az unió egyik egyenjogú nyelvéről van szó. Mindennek az oka abban keresendő, hogy a kisebbségi jogok eleve korlátozottak. Nem az egyenlőség elvén, hanem a leggyakrabban az engedmények kicsinyes és szűkkeblű politikai logikáján alapulnak. És ez persze nemcsak a jogi közelítésben van így. Látjuk, hogy a társadalomépítés és a térségfejlesztés szempontjából a kisebbségek a nemzetállami politika kárvallottjai, ami persze tartósan magának az államnak és senkinek sem lehet az érdeke. Nyugat-Európában, a dán–német határon vagy a belga–német határtérségekben egyre inkább azt érzékelhetjük, hogy a regionális önkormányzatok, a tartományi kormányok és az együttműködésük, nem pedig a kisebbségvédelem jelenti a védőhálót az ott élő kisebbségiek számára. Egybeérő, együttműködő területek vannak, a határ menti régiókat mind a két oldalon támogatják.
Ez azt jelenti, hogy értelmét veszíti az kisebbségvédelem is?
– Átalakul minden, de ez rengeteg konfliktussal, érdekellentéttel jár, s nem is biztos, hogy a mai nyugat-európai modell mindenütt megvalósítható. A kisebbségiek által lakott régiókban mindig is lesznek kulturális különbségek és nyelvi hátrányok, amelyek kezeléséért többet kell tenni. Azt azonban belátható időn belül el lehet érni az uniós térben, hogy nyelvi egyenlőség alakuljon ki. Az angol nyelvvel kiegészülve ma már több nyugati kisebbségi régióban háromnyelvűség van, a mi tájainkon pedig a kétnyelvűséget sem tudjuk működtetni. Nincsenek tankönyveink a kétnyelvűségről, az egész egy nagy társadalmi rögtönzés, egyre inkább egyoldalú kisebbségi túlteljesítés. Most jön a harmadik nyelv, amely fel fog borítani mindent: nyelvi presztízst, kommunikációs gyakorlatot, más egyebeket. Ezért lenne például nagyon fontos, hogy közös nyelvi programjaink legyenek. Úgy gondolom, a térség nemzeti gyűlölködéseinek egyik forrása éppen az, hogy a többségi nemzetek kölcsönösen semmibe veszik egymás nyelvét és kultúráját. A kisebbségi kétnyelvűeket leszámítva vészesen fogyatkozik a két vagy több kultúrában jártas értelmiségeik száma. Enélkül pedig nagyon nehéz elfogadnunk és elfogadtatnunk, hogy a szomszéd nyelve és kultúrája ugyanolyan értékekkel rendelkezik, mint a miénk. Nagy baj, hogy ilyen körülmények közt mi kisebbségiek sem érezzük mindig úgy, hogy a két nyelv elsajátítása, használata többlet. Honorálandó többlet. Egyre gyakrabban azt tapasztaljuk, hogy minden nyelvtörvény, engedmény ellenére kényszer. A kényszer-kétnyelvűség pedig nem működik. Az értelmiségi kétnyelvűség persze más: lehetne akár minta is, ha megbecsülnék, ha a többség velünk együtt élő része is tanulna, beszélne magyarul.
A kényszer-kétnyelvűség mögött nyilvánvalóan negatív érzelmek, tapasztalások feszülnek. Bántások, lekezelések vagy kisebbségi szorongás…
– Szörnyű téveszme az a gyakori feltételezés, hogy a többség többet ér, mint a kisebbség. Emiatt nem kétirányú a kétnyelvűség, a kulturális érdeklődés, hiszen ilyen felfogásban a kisebbség kötelessége a másik nyelv elsajátítása, a többség pedig legfeljebb eltűri a kisebbségi nyelvet. A kisebbségi paradigma keretei közt a minél teljesebb önkormányzatiság jelenthet kiutat ebből a zsákutcából, de ehhez is folyamatosan szükség van a többségi empátiára, együttműködésre és támogatásra.
Még van kisebbség és vannak érdekszervezetek is. Az elmúlt 20 évben alakultak meg a kisebbségben élő magyarok érdekvédelmi szervezetei. Ha végigpásztázzuk a Kárpát-medencét, azt látjuk, hogy minden térségben megosztott a magyarság: mindenütt több szervezet, érdekképviselet van. Ez törvényszerű?
– Vajdaságban az elmúlt évek választásai eldöntötték, hogy a háromszázezres közösség nagyon szoros és tervezett együttműködés nélkül nem tud többpártrendszerben működni. A közösség jogos igényét a többpártrendszerre viszont nem lehet tagadni. Háromszázezer ember sokféleképpen gondolkodik. A politikai akaratérvényesítés vagy rendkívül összefogott, átgondolt, egyeztetett együttműködést igényel, vagy pedig egy erős politikai szereplő túlsúlyát jelenti. A Délvidéken ez utóbbi történik. És ez minden kritika, fanyalgás ellenére eredményesnek tűnik. Akik a többpárti modell eredményességét hiányolják, biztosan számos érvet tudnak a maguk igaza mellett felsorakoztatni. A kisebbségi magyar többpártrendszer az eddigi tapasztalatok alapján csakis koordinált, koalíciós együttműködés formájában képzelhető el. Egymással szembeszegülve matematikai és logikai képtelenség. Eddig az egypárti modell működött az erdélyi magyarság körében. Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács működésével a legnagyobb kisebbségi magyar közösségnek belső választási lehetősége is lesz. Az együttműködés kisebbségpolitikai létszükséglete és az egypárti modellel szembeni kritika megmérkőzése az idei romániai választásokkal fog eldőlni. Az RMDSZ múlhatatlan érdeme, hogy kormányzati jelenlétével képes volt újratematizálni a romániai kisebbségpolitikát. Nem túl erős, de mégis csak működő jogi garanciákkal védi a kisebbségi nyelvhasználati gyakorlatot. Tartósan biztosította a magyar részvételt az országos, megyei, községi döntéshozatalban. Pragmatikus megközelítésben az a kisebbségi párt, amelyik nincs a kormányban, keveset ér. Amelyik a parlamentbe sem tud bejutni, annál is kevesebbet. A legkiélezettebb helyzet most Kárpátalján és Szlovákiában van, ahol a magyar szavazóbázissal rendelkező pártok könnyen kerülhetnek akár olyan helyzetbe is, hogy egyikük sem jut be a parlamentbe. Nagyon kockázatos műveletek ezek, kivált abban az esetben, ha szóba sem állnak egymással. Legitim és elvben akár kívánatos is lehet, hogy egy közösségen belül több kisebbségi párt legyen. Szerencsétlen dolog ugyanakkor, ha ott hasad szét a pártpolitika, ahol az emberek többségének fejében együtt vannak a dolgok. Így például az állampolgári lojalitás, az együttműködés az egyik oldalon, a magyar identitás védelme és fejlesztése a másik oldalon. Ez a kettő a kisebbségi magyarok nagy többségében egymást kiegészítve biztosítja a közösséghez való tartozást és megmaradást, s nagy baj lenne, ha a kisebbségi pártpolitika megpróbálná különválasztani ezeket az identitáselemeket. A kisebbségi két- és többpártrendszer mindezen okok miatt nagyon nehezen, és csak a magyar politikai elit fokozott felelősségérzete mellett működtethető. Ha szóba sem állnak egymással, aligha járulnak hozzá saját közösségük erősítéséhez, a nemzeti egység megteremtéséhez. Hiszen ezeknek a pártoknak a szavazóbázisa ugyanabból a nemzeti közösségből kerül ki.
Magyar Szó (Újvidék)

Az egész Kárpát-medencében emlékeztek 1848-ra
A Vajdaságban, Romániában és Kárpátalján is megemlékezéseket tartottak március tizenötödike alkalmából az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójára. A KMKSZ Ungváron emlékezett
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Ungváron, a Petőfi-szobornál tartotta meg ünnepségét. Beszédében Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke hangsúlyozta: “ha a kárpátaljai magyarok méltó utódai akarnak lenni 1848-1949 hőseinek, akkor itt és most kell megvívniuk saját forradalmukat, hogy ne szakadjon meg a nemzet túlélésének a lánca, hogy a magyarokat a jövőben ne történelmi kuriózumként emlegessék ezen a tájon”. – Ha a kárpátaljai magyarság meg akar maradni, akkor elsősorban az anyanyelvű iskoláit kell megvédenie, amihez az szükséges, hogy a magyar emberek magyar iskolába írassák a gyermekeiket – tette hozzá.
Beszédében Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének (MÉKK) elnöke elítélte a kárpátaljai magyarokat érő ukrán nacionalista támadásokat. Azt kérte az ukrán államhatalomtól, hogy biztosítsa a magyarok számára az alkotmányos jogaikat.
Kárpátalja magyarsága megyeszerte megemlékezett az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc 164. évfordulójáról. A KMKSZ szervezésében Nagyszőlősön, a Perényi Zsigmond Középiskolában, míg Munkácson, a szabadságharc podheringi csatájának emlékművénél tartottak ünnepi rendezvényt és koszorúzást. Técsőn és Nagypaládon a helyi Kossuth-szobornál méltatták március 15-ét. Lembergben (Lviv) a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetsége, az ukrán fővárosban a Kijevi Magyarok Egyesülete szervezett ünnepi megemlékezéseket.
Emlékezés 1848 hőseire a Bácskában és a Bánátban
A Bácska és a Bánság több mint 15 településén emlékezett meg az évfordulóról. Óbecsén felavatták a Vajdaság első egész alakos Petőfi-szobrát. A forradalom költőjének életnagyságú bronz szobra Szarapka Tibor szabadkai szobrászművész alkotása. A Petőfi Sándor nevét viselő magyar kultúrkör épülete előtt és az ugyancsak Petőfiről elnevezett óbecsei általános iskola szomszédságában álló szobornál tartott megemlékezésen részt vett Réthelyi Miklós, Magyarország nemzeti erőforrás minisztere, Egeresi Sándor, a vajdasági parlament elnöke, Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete, Korsós Tamás, Magyarország szabadkai főkonzulja, egyházi méltóságok, köztársasági és tartományi parlamenti képviselők, önkormányzati tisztségviselők.
Réthelyi Miklós beszédében emlékeztetett rá, hogy a délvidékiek derekasan kivették a részüket az 1848-as szabadságharcból, hisz az aradi vértanúk közül négyen is a Délvidékről származtak. “Petőfi nélkül nincs magyar kultúra, magyar kultúra nélkül nincs magyarság” – fogalmazott Réthelyi Miklós.
A bánsági Magyarittebén 108 éve áll Kossuth Lajos szobra és 1990 óta évről évre megkoszorúzzák azt. A néhány száz fős ünneplő tömeg előtt beszédet mondott Páll Károly, a Vajdasági Magyar Szövetség ügyvezető alelnöke, Sepsey Csaba, a VMDP alelnöke, és Hangya István, a VMDK tanácsának a tagja. Csütörtökön Petőfi szobránál, emléktáblájánál koszorúztak Bácskertesen és Lukácsfalván is
Kelemen Hunor: 1848 ifjainak szabadságharca a miénk is
Petőfi és Kossuth, vagy a márciusi ifjak követelései ma is aktuálisak, azokat nem ülte meg az esztendők pora, “az ő igazságuk a miénk, minden magyar igazsága” – mondta Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen csütörtökön Szatmárnémetiben.
Az István téren megjelent, több száz fős ünneplő tömeg előtt az RMDSZ elnöke beszédében kifejtette: 164 éve más-más eszközökkel és körülmények között, de ugyanazért a célokért küzd a magyarság, jólétet, biztonságot, szülőföldön való boldogulást, szabadságot és törvény előtti egyenlőséget akarva.
Március 15. minden magyar ember ünnepe, nincsen különbség közöttünk, az ünnepen egyformák vagyunk és egyet akarunk – hangsúlyozta Kelemen Hunor. Hozzátette: a magyaroknak szeretni kell gyökereiket, a múlt történéseit ahhoz, hogy a nemzet bízni tudjon a jövőbe. “Legyünk ma büszkék, hogy Erdélyben megmaradtunk, legyünk ma büszkék, hogy itt erősek vagyunk!” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
MTI
Bumm.sk

Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Partiumi Honismereti Találkozó
Szombaton szervezték Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, amit a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság közgyűlése zárt.
A Társaság 2012-es kutatási programja a Partium és a Bánság egyházi műemlékeire, valamint nagy személyiségeink emlékezetére összpontosít.
Az eseményen Aradról részt vett Berecz Gábor, Nagy István, Olasz Angéla Puskel Péter és Ujj János.
Péter I. Zoltán a nagyváradi vár királyszobrairól, Kupán Árpád az utolsó békebeli nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról, Kiss Kálmán a túrterebesi műemlék templomokról, Nagy István Klebelsberg Kunóról, Wanek Ferenc Péchi Antalról és a Selmecbányai Bányászati Akadémiáról, Pásztai Ottó Dr. Károly Irén Józsefről, míg Kovács Rozália az érmihályfalvi református templomról tartott előadást.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarul is kiírták Temesvár nevét
Magyarul is kiírták Temesvár nevét a város bejáratainál. Ez azért is nagy öröm a város és a hozzá tartozó magyar kisebbség számára, mert törvény szerint idáig nem volt kötelező. A romániai jogszabályok ugyanis azt írják elő, hogy csak azokon a településeken kell magyar nyelven feltüntetni az elnevezést, ahol a magyarság százaléka meghaladja a húsz százalékot.
A Trianoni békeszerződés által feldarabolt Bánság, etnikailag talán a legtarkább vidéke napjainkban a Romániához csatolt területeknek. Bánság többnyelvűsége már ismétlődő fogalom szerte az országban és a bánsági toleranciáról is tudnak mindenütt.
Erdély.ma

Könyvespolc: Sors formálta sorsformáló
Vitathatatlan, milyen nagy hatással volt a 20. század történelme az egyházak sorsának alakulására, különösképpen a magyar református egyházéra, hiszen Trianon után (majdnem) a semmiből kellett új világot teremtenie. Ez a Bolyai János-parafrázis pedig elsősorban olyan emberek tettrekészségét feltételezi, akik vállalkoztak/vállalkoznak erre a „világteremtésre”.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakításában a későbbi püspök, Sulyok István mellett ilyen sorsformáló egyéniség volt Debreczeni István. Pálfi József nagyváradréti lelkipásztor könyve – Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – bemutatja a református és más felekezetekhez tartozóknak a bihari lelkek pásztorának áldozatos tevékenységét. Nagyszalontáról indul, a kálvinista Rómának is nevezett Debrecenben tanul, szülővárosában kezdi meg szolgálatát, majd a szatmári Láncos templom lelkipásztora lesz, onnan pedig Temesvárra, a Bánság fővárosába kerül. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület megszervezésében és megerősítésében 1922 és 1940 között előadóként, 1946–1959 között pedig lelkészértekezleti elnökként és főjegyzőként vesz részt, ugyanakkor gazdag közírói tevékenységet is folytat, sőt még verseket is ír.
A róla szóló kötet szerzője, Pálfi István a bevezetőben belülről közelíti meg Debreczeni István életútját, a következőket mondva: „A történelem alakulását mindig Krisztus felől nézte és értelmezte. A történelem Urától, adott helyen és időben kapott személyes feladatát mandátumos küldetésnek tekintette. A személyes és a közösségi élet alakulása mögött mindenkor az isteni akaratot látta. Sohasem a bajok okát kutatta és súlyuk felett borongott, hanem bennük mindig megoldandó feladatot látott.
Az önálló egyházkerület létrehozásában és kiépítésében Sulyok István püspök mellett szürke eminenciásként működött közre. Pontosan tudta, hogy bár Bukarest az egyházkerület legitimálását a végtelenségig próbálja megakadályozni, a legfontosabb azonban mégis a belső rendszer kiépítése és működőképessé tétele volt.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület első belmissziói előadójaként az egyház megújulására fektetett hangsúlyt. Sokrétű egyházi, oktatási és művelődési munkásságával meggyőződéssel vallotta, hogy belülről kell életet teremteni. Igehirdető, szociálisan érzékeny, cselekvő egyházat akart, a legalsóbb szórványszinttől a legfelsőbb egyházkerületiig. Ezért »küldte ki« a lelkipásztorokat a templomokból és az irodákból a nép közé.
Egyén és közösség viszonylatában pontosan tudta, hogy a belső erők mozgósítása, a képzettség és a józan gondolatok mennyire fontosak. Folyamatosan szervezett, mindenütt feladatot látott és adott, egyesületeket és szövetségeket hozott létre, a kultúrát, az iratmissziót személyesen is művelte, az iskolát pedig az első sorba állította.” A magam részéről csak egyetérteni tudok a könyv szerzőjével és Debreczeni Istvánnal, a könyv főszereplőjével.
Pálfi József: Debreczeni István, aki megtanulta a mellényt többször ki- és begombolni – a D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai 15., Debrecen, 2011
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Megalakult a Kulturális Autonómia Tanács
Megalakította Kolozsváron a Kulturális Autonómia Tanácsot az RMDSZ. A testület a romániai magyar tudományos, művészeti, művelődési és szakmai szervezetek képviselőit, illetve a történelmi magyar egyházak képviselőit tömöríti.
A Kulturális Autonómia Tanács (KAT) a kolozsvári Bánffy-palotában működő Művészeti Múzeum egyik termében tartotta alakuló ülését szombaton. Az ülést követő sajtótájékoztatón Kelemen Hunor RMDSZ-elnök elmondta: a testület az RMDSZ korábbi struktúrájában szereplő Szövetségi Egyeztető Tanács szerepét veszi át, amelynek maga volt nyolc éven át az elnöke. Kelemen Hunor úgy értékelte, hogy nagy szükség van a civil szervezetekkel folytatott párbeszéd intézményesített fórumára, amely keretében a tanügyi, kulturális, tudományos témákat lehet megbeszélni.
„Arra kívánunk felkészülni, hogy a kulturális autonómiának valós hatásköröket biztosít majd az a kisebbségi törvény, amelyet évek óta gyúrunk a parlamentben, és amelyhez keressük a politikai támogatást” – jelentette ki Kelemen Hunor. Hozzátette, a készülő törvény azt biztosítja, hogy a magyar kulturális és oktatási intézmények sorsáról, jövőjéről működéséről, alapításáról, esetleges megszüntetéséről sem az önkormányzatok, sem pedig a kormány ne dönthessen a tanács megkérdezése nélkül.
Az RMDSZ elnöke kihangsúlyozta, a testület nyitott minden javaslatra, nem akar meghatározni olyan irányt, olyan célokat, amelyekkel a civil társadalom nem ért egyet.
„Elképzelésünk szerint egy olyan stratégiaképzést indítunk el, amely kulturális, oktatási, tudományos és művészeti területen a következő években beépülhetne majd a politikai döntéshozók munkájába és politikai programjába. Ez így természetes, és erre ilyen formában szüksége van a romániai magyar társadalomnak” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Az MTI kérdésére, hogy meg tudja-e jelenteni az erdélyi magyar kulturális élet egészét egy olyan testület, amelyet a három magyar politikai szervezet egyikének a belső struktúrájaként hoznak létre, Kelemen Hunor kijelentette: „Nem fogunk párttagkönyvet kérni a KAT ülésein.” Megjegyezte, az alakuló ülésen olyan személyiségek is jelen voltak, akik köztudottan nem tartoznak az RMDSZ holdudvarába. „Olyan embereket hívtunk meg, akik egy-egy társadalmi szegmentumot képviselnek, akiknek van mondanivalójuk, akik hozzá akarnak járulni az erdélyi magyarság jövőképének a megfogalmazásához” – jelentette ki az RMDSZ elnöke.
A testület vezetőjévé ideiglenesen Székely István politológust, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős főtitkárhelyettesét választották. Székely szerint a tanácsnak meg kell szövegeznie saját működési szabályzatát, saját struktúráját, amelyet az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) is el kell fogadnia, és csak ezt követően választhatják meg a testület vezetőit.
A KAT-nak három alelnöke és három titkára lesz: Székelyföldet Antal Attila és Szonda Szabolcs, Bánságot, Partiumot és Szilágyságot Széman Péter valamint Kereskényi Gábor, Közép-Erdélyt és Maros megyét Bandi Katalin és Házi Bakó Eszter képviseli.
A kisebbségi törvény tervezetét az RMDSZ kezdeményezésére még 2007-ben a liberális Tariceanu-kormány terjesztette be a parlamentben, a tervezetből az azóta eltelt következő parlamenti ciklus végére sem született törvény. Az RMDSZ ugyancsak 2007-ben, az aradi kongresszusán foglalta struktúrájába a Kulturális Autonómia Tanácsot. Krónika (Kolozsvár)