Az autonómia és a nagy egyesülés – a BBTE rektorának elgurult a gyógyszere
100 évvel ezelőtt több mint 100.000 ember tartott Erdély minden szegletéből Gyulafehérvárra, hogy tanúja legyen annak, amint beteljesül Románia történelmének legjelentősebb aktusa. A románok lelkesen és hazaszeretettől áthatott szívvel érkeztek, hogy összefogjanak egy egységes országért.
A román népnek az első világháború után sikerült kihasználnia az európai népek felszabadítási mozgalmát és a „Gyulafehérvári Nemzetgyűlés Határozatában” szentesítette saját felszabadítását és egyesülését. Azok, akik saját szemükkel látták ennek a több évszázados államnak a beteljesülését, a szabadság borzongását a szívükben hordva pusztultak el, a következő nemzedékek számára pedig az 1918-as Egyesülés szép történelemleckévé vált, melynek előnyeit – a románok és más erdélyi etnikumok szabadsága és nemzeti identitásának védelme – néha nem értékelve élvezzük.
Megtiszteltetés volt, hogy Ioan-Aurel Pop akadémikussal és egyetemi professzorral és doktorral, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorával beszélgethettem arról, milyennek látják egy évszázaddal később azt a momentumot azok, akik egy olyan Románia határain belül éltek, melyért sok százezren áldozták fel magukat. Mielőtt elmerülnénk a vele készült interjúban, meg kell említeni, hogy prof. dr. Ioan-Aurel Pop történész, akadémikus, egyetemi professzor, a Nemzetközi Történelemtudományi Bizottság Nemzetközi Kapcsolatok Történelme Részleg tagja, a Romániai Történészek Nemzeti Bizottságának alelnöke és Egyetemi Címeket és Okleveleket Tanúsító Országos Tanács (CNATDCU) tagja.
Több könyv szerzője, melyek közül megemlítjük a Românii şi maghiarii în secolele IX-XIV. Geneza statului medieval în Transilvania, ed. I-a şi a II-a (Románok és magyarok a IX-XIV. századokban. A középkori állam születése Erdélyben. I. és II. kiadás – a szerk.), Istoria Transilvaniei (vol. I., până la 1541) (Erdély történelme - I. köt., 1541-ig), Istoria Transilvaniei (vol. II, de la 1542 până la 1711) (Erdély történelme – II. kötet, 1542-től 1711-ig) és Istoria României – Compediu (Románia történelme – Összefoglalás).
- Már régebb óta figyelem, hogy azok, akik a magyar kisebbségnek adandó autonómiát támogatják, követeléseik alátámasztására a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés NYILATKOZATÁRA hivatkoznak. Mit kellene ezekre a követelésekre válaszolnia egy román történésznek, kultúrembernek?
- Kezdetnek minden olvasójukat arra szeretném emlékeztetni, hogy demokratikus társadalomban élünk (mely – e pillanatban – demokratikusabb, mint Románia egyes nyugati vagy északnyugati szomszédainak társadalmai), melyet nehezen, emberi áldozatokkal építettünk fel és melyet minden áron meg kell védenünk. Márpedig egy demokratikus társadalomban a gondolat-, a lelkiismeretszabadság, a petíciós jog és más hasonlók nemcsak megengedettek, de az alkotmány egyenesen szavatolja azokat. Ezért a magyar vezetőknek is megengedett, hogy bármit kérjenek Romániában! Egy feltétellel: kéréseiknek be kell illeszkedniük a Romániának nevezett állam demokratikus jogrendjébe
és az Európai Unió szabályozásainak kereteibe. Ebben a szellemben viszont a romániai magyar közösség egyes szervezetei által kért autonómiának semmi köze sincs a demokráciához és a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatához sem. Nézzük meg, miért!
Először is, a magyar vezetők által (érdekvezérelt és módosított) autonómia kifejezést a kérdéses Határozat szövege egyetlen alkalommal tartalmazza, nevezetesen a II. cikkelyben: „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek (Erdély, Bánság és Partium – a Partiumról, vagy „magyar Részekről”, abban az értelemben, hogy ezek a Magyarország felé eső románok által lakott területek voltak, vagyis a Körösvidékről, Szatmárról, Máramarosról, Szolnokról, Ungról, Beregről, Ugocsáról és a többiről van szó) ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig.” Mint látható, a többségében románok által lakott, Romániával egyesült területekről van szó (kb. 100.000 négyzetkilométer), egységesen kezelt területekről. Másodsorban, a Gyűlés még e területeknek is csak ideiglenes autonómiát adott, annak az egyetemes szavazással megválasztott gyűlésnek az összejöveteléig, melynek feladata új alkotmányt adni a Román Királyságnak. Mindezeket a rendelkezéseket szigorúan betartották, Erdély pedig a Bánsággal és a nyugati Részekkel együtt végleg, bármiféle autonómia nélkül, csak a jelzett feltételek teljesítését követően tagozódott be Romániába. A december 1-i Határozatot bírálók „megfeledkeznek” egy lényeges ügyről, nevezetesen az egyesülés „elrendeléséről”. A dokumentumnak pontosan a szóban forgó románok és az említett területek Romániával való egyesülése a kulcseleme! Ezt az egyesülést pedig a demokratikusan megválasztott és az összes szóban forgó románokat képviselő hivatalos dokumentumokkal („megbízó levelekkel”) rendelkező 1228 küldött „rendelte el”. Márpedig a romániai magyar kisebbség, az összes többi kisebbséggel ellentétben, sohasem ismerte el explicit, globális és hivatalos módon a Nagy Egyesülést.
Ebből kell kiindulni.
Miként hivatkozhatnál a gyulafehérvári dokumentumba foglalt bizonyos kijelentésekre, elvekre, jogokra, ha te nem ismered el annak az okiratnak a lényegét, amiről itt írunk? De még így is, a szóban forgó elvek, józan, helyes és tárgyilagos elemzése esetén teljesen másról beszélnek, mint magyaroknak nyújtott autonómiáról. Ezekre néha tudatlanságból, máskor szándékosan hivatkoznak, tudva, hogy kevés román olvassa ma már azokat, vagy ha igen, még kevesebben tudják helyesen értelmezni őket. Marius Diaconescu kollégám nem olyan rég helyesen és közérthetően elmagyarázta ezeket a gyulafehérvári elvek kiforgatásával kapcsolatos dolgokat.
- Ezeket különben intenzíven felhasználták a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen is annak bizonyítására, hogy az önrendelkezésre vonatkozó magyar követelések, a román állam jövője, Nagy-Románia centenáriuma a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő állítások megvalósulásához kötődnek. Kérjük, hogy professzorként és románként is mondja el véleményét.
- Ezeket az „elveket” a magyar nyári táborokban nem a magyar nemzet és nem a romániai magyar kisebbség javára, hanem a kedélyek felszítására használják fel. Bármelyik román értelmiséginek gondosan el kell olvasnia a Nagy Nemzetgyűlés Határozatot és magának kell megítélnie azt. Az említett gyűlés – az Egyesülés ünnepélyes elrendelése után – a következő alapvető elveket határozta meg: „teljes nemzeti szabadság minden együttélő népnek”, „egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. A „teljes nemzeti szabadságot” egyértelműen, párhuzamos értelmezések lehetősége nélkül határozták meg és az a Határozat szerzői számára az „együttélő népek” jogát jelentette arra, hogy „saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban és ítélkezésben”, „képviselettel rendelkezzenek – Románia – törvényhozó testületeiben”, valamint az ország kormányzásában. Mit lehet elmondani ezekkel az elvekkel kapcsolatosan?
A romániai magyarok a saját nyelvükön részesülnek „oktatásban”, ingyenesen és gyakran állami ösztöndíjjal óvodától a doktori címig és a posztgraduális képzésekig. Nincs, például, olyan magyarok által kért felsőoktatási program, amit ne engedélyeztek volna az állam szakirányú szervei. Ennek feltétele a legnagylelkűbb Európában: legalább tízen kell jelentkezzenek arra a szakra. De a pozitív diszkrimináció szellemében 7-8 hallgatóval is engedélyeznek szakokat. Következésképpen 10 ilyenfajta tanulmányokra jelentkező hallgató számára Romániában kb. 20 magyar professzort fizetnek. Ha pedig nincs 10 jelentkező ilyenfajta tanulmányokra, akkor Magyarországról hoznak fiatalokat, akik az európai szabályozások szellemében Romániában tanulnak, magyarul, a román állam költségvetéséből fenntartott helyeken!
Sőt: egy magyarul tanuló hallgató kétszeres finanszírozást kap az államtól (egy németül tanuló pedig 2,5-szerest) a románul tanulóhoz képest. Az 1918 utáni Romániában sohasem állították le a minden fokú magyar nyelvű oktatási rendszert, csak korlátozták a nacionalista kommunizmus korszakában (a XX. század 80-as éveiben). Következésképpen ma elég sok romániai magyar nem beszéli jól (vagy nem beszéli egyáltalán) az ország hivatalos nyelvét és képtelen beilleszkedni a román közösségbe (miközben a legfrissebb népszámlálás szerint a román etnikumúak adják a lakosság csaknem 90 százalékát). Márpedig a romániai magyaroknak lehetőségük van tökéletesen kétnyelvűnek lenni és bármilyen tisztséget betölteni, bárhol az országban, lekörözve a román etnikumúakat. Egyes magyar vezetők káros politikája miatt, sajnos, ez a lehetőség elvész, nem hasznosul.
A saját nyelvű közigazgatással ugyanez a helyzet: a magyarok mindenhol az országban az arányuknak megfelelően jelen vannak a közigazgatásban, azokban a falvakban, községekben, városokban, megyei jogú városokban pedig, ahol többségben vannak, a közigazgatás gyakorlatilag magyar, magyar nyelven zajlik. Az „ítélkezés” a magyar többségű területeken gyakran magyar bírókkal és törvényszéki jegyzőkkel zajlik. Amikor arra szükség van, a román állam tolmácsokat biztosít. Következésképpen bármelyik peres fél, tanú stb. korlátozás nélkül magyarul beszélhet a bíróság előtt. Van értelme a többiről is beszélni? A magyaroknak a két háború közötti időszakban, akárcsak a többi kisebbségnek, parlamenti képviselettel rendelkező saját pártjaik voltak. Amikor pedig nem voltak, akkor már minden pártot felszámoltak, a románokat is (1938-tól 1944-ig). A kommunizmus alatt Erdélyt nagyjából 1950-ig, 1953-ig a magyarok vezették, aztán folyamatosan jelen voltak Románia vezetésében, minden központi szervben, az arányuknak megfelelően, sőt azt meghaladó mértékben. A magyarok most folyamatosan részt vesznek a kormányzásban, még akkor is, amikor nem alkotnak koalíciót egy többségi párttal. A Képviselőházban és a Szenátusban nem volt egyetlen törvényhozási ciklus sem magyar képviselők és szenátorok nélkül, méghozzá a választás útján elértnél nagyobb arányban. Nincs olyan, úgy-ahogy fontos országos jellegű intézmény, ahol ne lenne jelen a magyar pártok egy vagy több képviselője, a Román Nemzeti Banktól a Román Kulturális Intézetig.
Igaz, hogy a hivatkozott dokumentumban még egy helyen használják az autonómia szót (pontosabban, mint láthattuk, az „autonóm” melléknevet), nevezetesen a III. cikkelyben, ahol „az állam minden felekezete számára” biztosított „teljes autonóm vallásszabadságról” beszélnek. De itt nyilvánvalóan vallásról, felekezetekről van szó és nemcsak a magyarokéról (kálvinista, erdélyi római katolikus, unitárius és a többi), hanem az összesről. Következésképpen az 1918. december 1-i gyulafehérvári dokumentumban sehol sincs szó valamelyik kisebbségnek (vagy akkori szóhasználattal „együttélő népnek”) biztosított (területi, kulturális, regionális, jogi, közigazgatási, politikai és a többi) autonómiáról, hanem a már említett értelmezésű „teljes nemzeti szabadságról”, nevezetesen arról a jogról beszélnek, hogy saját nyelvükön részesüljenek oktatásban, közigazgatásban, ítélkezésben, képviselőik legyenek a kormányban, a parlamentben és így tovább. Márpedig ezek megvalósultak és nap mint nap megvalósulnak. Természetesen, ma sincs – mint bármely emberi dologban – tökéletesség! Egy magyar sohasem fogja magát úgy érezni Romániában, mint Magyarországon, az „anyaországban”, ahogy azt egyesek nevezni szeretik.
Az a baj, hogy egyes magyar vezetők Magyarországgá akarják változtatni Erdélyt (ahogy azt hajdanán illuzórikusan hitték), ami már nem lehetséges. Ezért jobb lenne, ha mindnyájan egy új Románia hatékony és becsületes felépítésére összpontosítanánk energiánkat az Európai Unió keretében és nem kellene középkori nosztalgiákat kergetni, mint amilyen „Székelyföld autonómiája”! Egyes magyar vezetők és román állampolgárok pedig szabadok abban, hogy ne szeressék Romániát, de törvényi kötelességük tisztelni azt. Különben összetűzésbe kerülnek a törvénnyel.
- Vajon, ha a Nyilatkozatot elfogadó Nagygyűlés nyomán létrehozott állam ellen harcolsz, akkor hivatkozhatsz még rá, hogy többletjogokat követelj? Egyes magyar vezetők az 1918 után egyesült román állam ellen harcoltak a hadseregükkel (Székely Hadosztály), a két világháború közötti romániai pártjukkal és Magyarország propagandájával.
- Ismétlem: a magyarok közösségként sohasem ismerték el Erdély egyesülését Romániával, explicit, egyértelmű módon, ahogy azt a szászok, a svábok, az ukránok, a romák stb. tették (a nem-magyar kisebbségek közül csak a szászok esetében volt jelentősebb állásfoglalás ebben a kérdésben és az sem volt egyértelműen románpárti – ld. itt –, az ukránokról és főleg a romákról nincs értékelhető adat – a szerk.). Mit jelent ez? Ez az Erdély lakosságának abszolút többsége által az akkor hatályos nemzetközi jog összes rendelkezésével összhangban lévő és az 1919–1920-as Párizsi Békekonferencia által igazolt, majd az 1989 előtti és utáni más nemzetközi jogi értékű dokumentumok által elismert 1946–1947-es Békekonferencia által újra igazolt 1918. december 1-i „rendelet” el nem fogadását jelenti. Ebben az esetben az ezt a hozzáállást támogató magyar közösségi vezetők (nem minden magyar!) nemcsak a román, hanem a nemzetközi törvényeken is kívülre helyezik magukat és nincs joguk egy olyan dokumentumra hivatkozni, melyet lényegében nem fogadnak el.
Más szóval, a gyulafehérvári gyűlés határozatából nem emelheted ki csak azokat a részeket, melyek nem felelnek meg neked! De a magyar vezetők még így is, a pro domo érvelésükben is – mint látható volt – tévednek: a kérdéses nyilatkozat, melynek csak az Egyesülés tekintetében van törvényereje, sehol sem tartalmaz autonómiát az erdélyi etnikai kisebbségek számára…
- Az AEÁ-ban, ha kilépsz a törvény ernyője alól, ahogy egyes magyar vezetők kiléptek a Nyilatkozat ernyője alól, amikor úgy döntöttek, hogy harcba lépnek az újonnan létrehozott román állam szétszakításáért, akkor a törvény többé nem véd meg, sőt veszélyforrásnak tekint. Mi a véleménye erről az érvről? Jogos, vagy ha nem, akkor melyek lennének az árnyalatok?
- Románia nem Amerika és Európa sem egyenlő az AEÁ-val! Európának erős történelmi hagyományai vannak, melyeken nem lehet könnyen és kockázatmentesen túllépni. A magyarokat évszázadokon keresztül „domináns, nemesi, felsőbbrendű” nemzetként nevelték, „a Kárpát-medence civilizátorainak” mondták őket, ahol a hajdani kisebbségeknek (románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, ruténeknek, szerbeknek stb.) örökre hálásaknak kellett volna lenniük, azonosulniuk kellett volna a magyarok nyelvével és kultúrájával, el kellett volna fogadniuk azt a „nagy megtiszteltetést”, hogy asszimilálódhatnak ebbe a „nagylelkű magyar nemzetbe”. Márpedig a kérdéses nemzetek szintén életre keltek, majd követelték és – ahogy az természetes is – megszerezték a jogaikat. Ezért meg kell érteni és udvariassággal, nagylelkűséggel, sőt akár pozitív diszkriminációval is kell kezelni a bizonyos magyar körökben még mindig létező mérhetetlen gőgöt, amit az „ezeréves” uralkodói mentalitás táplál. Az állam által megtett bármilyen kemény lépést hangsúlyosabban érez meg egy kisebbség, vagy a kisebbségekhez tartozó egyes egyedek. Persze, egy jól szervezett és erős állam tökéletes rendet teremthetne és példásan megbüntethetne bármilyen törvénysértést, a kisebbségeket is beleértve, ahogy azt Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna és mások teszik. De egyrészről Románia nem egy jól szervezett állam, másrészről egy ilyenfajta, erőből való fellépés nem hozná a tisztességes románok által elvárt eredményeket (legalábbis nem a magyar kisebbség esetében). Ez nem azt jelenti, hogy a román államnak nem kell küzdenie az összes hatályos törvény tiszteletben tartásáért.
- Lehet-e a Nagy Nemzetgyűlésre hivatkozni, ha azt nem ratifikálta Románia Parlamentje? Vagy Bukarest is ekként fogadta el?
- Románia Parlamentjének nem kellett ratifikálnia a gyulafehérvári dokumentumot! Románia tudomásul vette az említett határozatot és törvényerővel ruházta fel az abba foglalt rendeletet. A határozat egyetlen törvényerejű döntése pedig a románok és az általuk lakott (hajdanán Ausztria-Magyarországhoz tartozó) területek egyesülése volt Romániával, ez a döntés pedig a bukaresti Parlamentben is törvény lett. A többi elv, elgondolás, ajánlás, célkitűzés és más hasonló dolog volt, melyek egy álomszerű, ideális demokratikus társadalomban alkalmazhatók. A románok nem akartak elnyomottakból elnyomókká válni, ezt pedig – amennyire az emberileg lehetséges volt – be is tartották. Az erdélyi magyarok, természetesen, nem érezhették magukat úgy a Román Királyságban és aztán Romániában, mint a „történelmi Magyarországon”, melyben a diszkrimináció államelv volt. De ezen túlmenően fel kell számolnunk azt a káros legendát, hogy a Gyulafehérvári Határozat magában hordozná a magyarok és/vagy a többi kisebbség (területi, vagy bármilyen másfajta) autonómiájának elvét
és hogy a román állam nem ismert el és alkalmazott egy ilyenfajta elvet. Ez egy belemagyarázás, ami nem tesz mást, csak zavart, egyet nem értést, hazugságot, sőt etnikai gyűlöletet kelt.
- Mi a véleménye Románia centenáriumi készülődéseinek stádiumáról?
- Ez a „stádium” egyszerűen nem létezik! Egy zagyvaság volt az egész az elejétől kezdve (a Nagy Egyesülés Centenáriumának szentelt Főosztály 2016-os létrehozásától) egészen a végéig (ennek a szervnek a Művelődésügyi Minisztériumon belüli 2017-es eltemetéséig, ahol igazgatóság lett, vagy valami ilyesmi). Ki érthet ebből még bármit is? Azt hiszem, hogy a hatóságok vagy nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget a Centenáriumnak, elavult, irreleváns, a „krónikák porához” méltó akciónak tekintik, vagy ezen a téren sem képesek semmire (ahogy az autópályák, a vasút, az oktatás, az egészségügy és a többi esetében sem). Ez nem azt jelenti, hogy az összes román tehetetlen vagy műveletlen, és semmit sem tesz a Nagy Egyesülés Centenáriuma ügyében. Legalábbis „Erdélyben, a Bánságban és a nyugati Részeken” tisztességgel készülünk az eseményre, ahogy az tisztességes házaknál szokás. (Tudom, hogy miként készülődnek az 1918-ban Főnix-madárként feltámadt Lengyelországban, vagy Csehországban, Szlovákiában, Horvátországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és így tovább.) Mindezek a közép-kelet-európai népek és országok 1918-ban támadtak fel újra és természetes dolog, ha felidézik történelmüknek azokat a meghatározó pillanatait. Annál inkább „felelőtlenek, kihívók és észbontók” (Mircea M. Morariu szavaival élve) egyes magyar vezetők, például Kelemen Hunor rendszeresen tett kijelentései, akik nem tesznek mást, csak azt igazolják, hogy egyes magyarok (hatóságok, szervezetek és személyek) részéről létezik egy információs háború a románok és Románia ellen.
Kelemen úr hajdani uralkodói arroganciával arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarok ezer éve vannak itt, míg a románok csak száz éve, megfeledkezve arról, hogy éppen ezért a mérhetetlen büszkeségért, ezért a dominanciavágyért és minden áron való uralkodásért vesztették el a nagy Magyarországot. Az ilyenfajta erdélyi és nemcsak erdélyi magyar vezetők megfeledkeznek arról, hogy vége van annak, amikor minden román szolga volt, hogy a románok feltámadtak és demokráciára ébredtek, hogy békében akarnak élni a velük együtt élőkkel, nem kérdezve többet állandóan, hogy ki volt az első és ki volt erősebb. Mindenesetre Románia egységes, szuverén és független államként való elismerése nélkül – már amennyire valóságosak lehetnek ma ezek a jellemzők – nincs lehetőség kiegyezésre. Miért nem állnak elő a magyarok egy egyetértési és együttműködési stratégiával, nagylelkű valóságok felépítésére vonatkozó nagylelkű elgondolásokkal, jó szavakkal és dicséretekkel akkor, amikor indokolt? Számukra Románia egy katasztrófa és egyetlen bűne van, mégpedig az, hogy létezik, a románok pedig arra születtek, hogy szolgák legyenek és a „Kárpát-medence civilizátoraira” hallgassanak, ahogy nem olyan rég még mondták és írták. Kelemen úrnak, hiszen meghatározó politikus, ismernie kellene a tömegek pszichológiáját és nem kellene állandóan feszítenie a húrt, a román néppel szembeni lenéző nyilatkozatokat téve és megvetést gerjesztve, főleg, hogy az „anyaország” példája jelenleg minden európai demokrata számára siralmas, ahol a budapesti hatóságok politikájában Horthy Miklós és más totalitárius szellemek dicsőítését, az idegenek és a menekültek elítélését, a felsőoktatás ellenőrzését látják és így tovább. A románok szerencsére már nem szolgák, sem mások alávetettjei, képesek a saját fejükkel gondolkodni, képesek megismerni, összehasonlítani és következtetéseket levonni. Ebben a szellemben csakis egyetlen következmény körvonalazódik egyes magyar vezetők politikájából: a romániai magyar kisebbség elszigetelődési tendenciája, a román társadalomba való integrálódás elutasítása (ami implicit módon az emigrálás gondolatát is magába foglalja), a román nép, értékeinek és jelképeinek a lenézése.
Ha „a romániai magyaroknak nincs mit ünnepelniük 2018-ban”, akkor egyértelmű, hogy nem ismerik el annak az államnak a legitimitását, melyben élnek, vagyis Románia legitimitását. Ez pedig az alkotmány súlyos megsértése és a törvény bünteti. Márpedig így nem lehet együtt élni. Együttéléshez nagylelkűségre, megértésre, odaadásra, másságra van szükség. Ezt szeretnénk látni a romániai, a magyarországi és a bárhol élő magyar vezetők mindennapos gyakorlatában. Szerencsére sok romániai magyar hűséges és tisztelettudó polgára annak az államnak, melyben élnek.
A románok különben egyáltalán nem szörnyetegek vagy identitásrombolók, ahogy azt egyes forrófejűek és Szent István Magyarországának dicsőségéről álmodozók állítják. 2018-ra vonatkozóan pedig most összegyűlünk, emberek és intézmények, és továbbra is össze fogunk gyűlni, hogy szép, emlékezetes, nyugodt ceremóniákat gondoljunk ki, de főleg azért, hogy forrásköteteket és összefoglalókat jelentessünk meg, új korabeli tanúvallomásokat hozzunk felszínre, történelmi épületeket tatarozzunk, múzeumokat frissítsünk fel és nyissunk meg újra, 1918-nak szentelt keresztekhez és emlékművekhez vezető utakat újítsunk fel, szobrokat és más dicsőítő himnuszokat szenteljünk Ferdinánd királynak, Mária királynénak, Ion I. C. Brătianunak, Gheorghe Pop de Băseşti-nek, Vasile Goldişnak, Iuliu Maniunak, Iuliu Hossunak, Miron Cristeának, Alexandru Vaida Voevodnak és megannyi más személynek, akik félretettek minden ellenségességet, hogy a román nemzet szolgálatába álljanak. Az viszont kár, hogy nem tudunk egy kicsit koordináltabbak lenni, nem tudunk harmóniában, összhangban és szinkronban lenni, ahogy az nagy ünnepkor szokás. A demokráciának nem szabad anarchiává fajulnia, mert azt veszélyeztethetjük, amit egy évszázaddal ezelőtt felépítettek az említett nagy államférfiak. Személy szerint azt szeretném 2018-ban látni, hogy a románok összes nagy értelmiségije a köz szolgálatába áll és az ország érdekében felelős tisztséget vállal, ahogy azt az elődeink tették 1918-ban, nemzetünk „asztrális órájában”.
Lucian Ionescu
[Forrás: Transparent News, Fordítás: Főtér] itthon.ma/erdelyorszag

Megemlékezés az óteleki Székelykapu emlékműnél
Nyolc esztendővel ezelőtt avatták fel az óteleki római katolikus templom udvarán a Székelykapu emlékművet, amelyet a múlt évszázad hatvanas éveiben Óteleken letelepedett székely családok leszármazottai állítottak őseik tiszteletére. Az óteleki székelyek augusztus 12-én, szombaton hálaadó szentmisével és ünnepi megemlékezéssel adóztak az elődök emlékének, akik az 1960-as években elhagyták szülőföldjüket és megtartva magyarságukat, emberségüket Erdélyből a Bánságba áttelepültek, hogy jobb megélhetést biztosítsanak a családjuknak.
,,Immár nyolcadik éve találkozunk itt a Székelykapu alatt – mondotta ünnepi beszéde során Ft. Heinrich József esperes –, ezelőtt nyolc éve, amikor megáldottam ezt az emlékművet, nem tudtam, hogy három hónap múlva ide fog visszahelyezni a püspök! Azóta minden évben megemlékezünk a székely családok bánsági letelepedéséről és hálaadó szentmisével megköszönjük a Jóistennek, hogy erőt adott a továbbéléshez és a megmaradáshoz. A továbbéléshez a hitünk ad számunkra erőt, amely olyan fontos az emberek számára, mert ha nincs hitünk, akkor elveszünk, elveszítjük reménységünket, nemzeti öntudatunkat és elveszítjük keresztényi emberi magatartásunkat is. Ez a hely maradjon meg számukra, hisz valamennyiüknek már ez a szülőföldje” – mondotta Ft. Heinrich József óteleki plébános
A rendezvény keretében a Székelyföldről elszármazottak, akiknek szüleik, nagyszüleik annak idején ideköltöztek Ótelekre, kulturális műsort mutattak be, a szülőföldjükről magukkal hozott verseket szavaltak és székely nótákat daloltak. Végül közös ebédre került sor, ahol baráti beszélgetések során visszaemlékeztek a a szülőföld szépségeire, a Hargita festői tájaira.
Molnár Géza tudósítása / Nyugati Jelen (Arad)

Torontálkeresztesi templombúcsú és az újkenyér megáldása
A torontálkeresztesi római katolikus templom védőszentje Szent István király, a magyar nemzet első embere, nemzetünknek tündöklő csillaga és a kereszténység terjesztője a Kárpát-medencében. Az ünnepi szentmisét augusztus 20-án, vasárnap ft. Heinrich József esperes és ft. Tepffenhardt István ny. plébános celebrálta, aki ünnepi beszédében elmondta: ,,Öröm bejönni ebbe a templomba, amely tavaly ünnepelte a századik jubileumát. Öröm bejönni ebbe az Isten házába, amely ilyen szépen fel van díszítve és annyi áldozat árán törődnek vele és ápolják ezt az isteni lakot. Szent Pál arról is beszél, hogy van egy másik templom, a lélek temploma, legalább olyan nagy öröm, hogy a lelkünk temploma tiszta, mint amikor bejövünk ebbe az isteni házba”.
A szertartás végén ft. Heinrich József esperes megköszönte paptestvérének – aki 1968 óta a barátja, volt iskolatársa, a papi szemináriumot is együtt végezték és az életben mindig kisegítették egymást – a szolgálatot. Ft. Tepffenhardt István háromszáz kilométer távolságból érkezett a Bánságba, hogy együtt lehessenek, együtt imádkozzanak és ünnepeljenek. Prédikációjában felhívta a hívek figyelmét Szent István királynak a fontosságára, mert nélküle ma talán nem is lenne magyar nemzet, és ha nem maradunk meg az ő hitében, akkor elveszünk. A szentmise végén a papok megáldották életünk mindennapi táplálékát, az új- kenyeret, melyet a jelenlévők között szétosztottak.
Már hagyománnyá vált a Szent István király ünnepéhez legközelebb eső vasárnapon – ebben az évben Szent István ünnepe éppen vasárnapra esett – az újkenyér megáldása Óteleken. Az óteleki egyházközségben hálát adtak mindazoknak a munkájáért, akik szántottak, vetettek, őröltek, dagasztottak, sütötték a kenyeret, hogy az illatos ajándék, mindennapi táplálékunk asztalunkra kerüljön, melyre Isten szent fiának keresztjét rajzoljuk fogyasztás előtt és hálás szívvel és örömmel fogyasztjuk. Szent István ünnepén ft. Heinrich József esperes és ft. Tepffenhardt István megáldotta és felszentelte az óteleki parókia által adományozott újkenyeret, melyet szertartás után felszeleteltek és elosztottak a jelenlévők között. Molnár Géza / Nyugati Jelen (Arad)

Gyulafehérvár vagy Trianon? Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről, 2.)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bánsági fotótörténetek – milyen kincsek lapulnak az Ön padlásán?
A XIX. század első felének egyik nagy felfedezése a fényképezés volt. Pár évtized múlva a gépek és az üveglemezek (később a tekercsfilmek) olcsósága és könnyű kezelhetősége miatt a fotózás széles körben elterjedt. A városokban megjelentek a műtermek és a hivatásos fényképészek, illetve a hatodik művészet után érdeklődők is könnyen beszerezhettek gépeket saját használatra. Aztán megjelentek a különböző fotóklubok, melyek a technikai és esztétikai ismeretek átadása mellett a vitáknak is fórumot biztosítottak. A második világháború után a filmkészítés lett népszerű elsősorban a 16 és 8 mm-es filmek és kamerák elterjedésével. Többek között Aradon, Temesváron és Resicabányán is működtek amatőr fotó- és filmklubok.
A kolozsvári Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében működő Erdélyi Audiovizuális Archívum régi bánsági fényképeket és filmeket keres annak érdekében, hogy megőrizzék, adatolják és közkinccsé tegyék. Nemcsak a hivatásos fényképészek hagyatéka után érdeklődnek, hanem (az amatőr vagy professzionális) csoportok, magánszemélyek kollekcióit is szeretnék feldolgozni. A cél az, hogy az üveglemezre vagy filmtekercsre készült régi képeket megtisztítsák és beszkenneljék. Következik az adatgyűjtés, kutatás és feldolgozás. Az eredeti képeket utána visszaadják, de kérés esetén megfelelő körülmények között tárolni is tudják.
A projekt koordinátora, dr. Blos-Jáni Melinda két érdekesebb példát is elmesélt az utóbbi évekből. Az egyik a kolozsvári Orbán Lajos hagyatéka, aki a két világháború között kedvtelésből fotózott és filmezett. Ezeken a kincses város 80 évvel ezelőtti képe elevenedik meg. Érdekes volt átnézni a Hargita megyei Maroshévíz régi műtermének a hagyatékát is, aki üveglemezre fényképezte a műtermében megfordulókat. A kolozsvári kutatócsoport kezén átmentek családi fényképek, érettségi találkozós albumok, a forradalomkor készült fotók, illetve amatőr és professzionális csoportok képei, filmjei, videói is. A képekből kiállításokat, vetítéseket szerveztek, illetve újságcikkek, tudományos dolgozatok születtek a témában. Idővel egy online képarchívumot is szeretnének indítani.
Az Erdélyi Audiovizuális Archívum a Bánság fotótörténetét szeretné a következő években kutatni, feldolgozni. Amennyiben a padláson, pincében, szekrényben, polcon, ládában vagy albumban régi fotókat őriz, vagy adatokkal tud szolgálni régi bánsági fotósokról, filmesekről, ossza meg velünk!
Temesvári kapcsolattartó: Keresztes Péter, telefonszám 0740-325-927.
Az egyesületről és az általuk szervezett eseményekről itt olvashat: http://film.sapientia.ro/hu/erdelyi-audiovizualis-archivum. Nyugati Jelen (Arad)

A reformáció egyházmegyei ünnepsége Végváron
Temes – A Temesvári Református Egyházmegye ez év október 14-én, szombaton ünnepli a Reformáció 500 éves (1517–2017), valamint a Magyar Református Egyház 450 éves (1567–2017) évfordulóját. Az ünnep közös istentisztelettel kezdődik a végvári református templomban, ahol ft. Csűry István püspök tolmácsolja Isten igéjét, dr. Zabán Bálint tart rövid és frappáns előadást a reformációról, valamint az egyházkerület kántor-kórusa, illetve az Új Ezredév kórus fog gyönyörködtetni kórusművek előadásával. Fehér László tárogató játéka zárja az istentiszteletet.
Az ünnepi esemény déltől a piactéren folytatódik, ahol az ebéd elfogyasztása után kerül sor az „Élő Kövek”, „Bízz Band” ifjúsági zenekarok, valamint a Koral – Sziget egyházi zenekar fellépésére. A gyermekek számára a „Napraforgók” játszóház nyújt foglalkoztatást 10.00–17.00 óra között. A Parakletosz Kiadó is jelen lesz könyvekkel és más megvásárolható termékekkel.
A délután folyamán leplezzük le az Ungor Csaba szobrász által készített emléktáblát, majd „Református telepesek és telepes falvak a Bánságban. Református identitás” címmel hallgathatunk előadásokat. Reménység szerint sor kerül a Magyari Hunor által előkészületben lévő „Temesvári Református Egyházmegye templomai” című album bemutatására is.
A kora esti órában nt. Juhász András csongrádi esperes úrvacsorai ágendás szolgálatára és úrvacsora vételre, majd közös zsoltáréneklésre kerül sor. Bízunk benne, hogy a végvári piactéren egyszerre kb. 600 ajakról zendül majd fel az ének
A zsoltáréneklést a nap záró momentuma követi, amikor a jelenlévő lelkipásztorok áldást mondva bocsátják haza az ünneplő gyülekezetet. Erre a rendkívüli napra és alkalomra szeretettel várjuk a Temesvári Református Egyházmegye gyülekezeteinek tagjait minél nagyobb számban! Természetesen más egyházmegyék érdeklődő tagjait is szeretettel várjuk, de a más felekezetű testvéreket is!
Ha van szándék a szervezésben való társulásra és támogatásra – akár magánszemélyek, családok, vállalkozások, civilszervezetek, alapítványok, önkormányzatok, politikai szervezetek stb. részéről –, akkor azt az eseményt megelőzően legalább 1 héttel jelezzék, hogy a molinón fel tudjuk tüntetni a támogatókat, ill. a logókat. Az eseményt a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is hathatósan támogatja.
Bódis Ferenc esperes / Nyugati Jelen (Arad)

Kiosztották a Fényes Elek-díjakat
Huszonharmadik alkalommal rendezték meg a Partiumi Honismereti Konferenciát a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében.
A szeptember 1-3 között megrendezett nagyszabású esemény pénteken délelőtt a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) új székhelyén a köszöntőkkel kezdődött. Áhitatot mondott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke a Példabeszédekből vett igerész alapján, míg Fodor József, a nagyváradi római katolikus püspökség vikáriusa Ferenc pápának a teremtett világ világnapjára írt üzenetéből idézett. A megjelenteket köszöntötte többek között dr. Pálfi József, a PKE rektora, aki felidézte azt, hogy a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írtak alá, aminek alapja az, hogy mindkét intézménynek van közös érdeke, méghozzá a Partium és a Bánság értékeinek a felvállalása. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke köszöntőjében elmondta: ma már semmi sem természetes Nagyváradon, „a szép ünnepeink ellenére nap mint nap meg kell küzdenünk azért, hogy otthon érezzük magunkat”- fogalmazott, majd a konferenciára utalva kijelentette: „minden ilyen típusú rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatnunk kell.” Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntőjében elmondta: egy közösséget meghatároz az, hogy milyen közösségi hálózattal rendelkezik, a PBMET egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Kiemelte továbbá, hogy a PBMET nemcsak a Partiumban és a Bánságban, de az egész Kárpát-medencében össze tudta fogni azokat, akik helyben dolgoznak és feltárják a helyi értékeket. „Dukrét Géza és a PMBET igazi műhelyt hozott létre: a vidéken zajló kutatómunka professzionalizációja ment végbe, folyamatos fejlődés figyelhető meg” – emelte ki a politikus.
Aprómunka
Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke úgy ítélte meg köszöntőjében, hogy a PBMET az aprómunkát végzi el, ami nagyon fontos, hiszen az egyetemi központok nem tudják elvégezni azt a kutatómunkát, amit helyi lelkész, a helyi tanító vagy más helyi kutatók képesek és el akarnak végezni, és az így összegyűlő munka maradandó értéket képvisel. „A PBMET és az általa elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek” – fogalmazott Gaál György. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke néhány magyarországi példa megemlítése kapcsán kijelentette: „avatni szeretünk, karbantartani nem” aláhúzva ezzel azt, hogy nagyon fontos megóvni és megőrizni épített örökségünket. Fontos továbbá, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvben megjelenjenek, mert az biztosan hozzáférhető, míg az internet sokszor bizonytalan és nem hiteles információ forrás.
Fényes Elek-díjak
A köszöntők után osztották ki a Fényes Elek-díjakat. Az első díjazott Berecz Gábor volt. Mint az a méltatásból kiderült, Berecz Gábor az 1990-nen újjáalakított aradi Kölcsey Egyesületben töltött be vezető tisztséget, mely egyesületnek jelenleg az elnöke. 2003-tól az újraalapított Havi Szemle, majd 3Havi Szemle művelődési folyóirat új sorozatának szerkesztőjeként tevékenykedett, éveken keresztül közölt címertani ismertetéseket Arad megye településeinek a pecsétjeiről. A másik díjazott Gaál György, akinek érdemeit Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum Egyesület leköszönő választmányi tagja méltatatta, többek között kiemelve, hogy az 1948-ban született Gaál György már diákkorában az irodalomtörténettel jegyezte el magát, egyetemi évei alatt részt vett a Gaál Gábor Irodalmi Kör működésében, és az akkor alakult háromnyelvű, magyar, román, német kulturális diáklap, az Echinox magyar oldalának a szerkesztésében. Az egyetem után tanár lett, 1980-ban védte meg doktori disszertációját, 1985-től a középiskolai tanári munkájával párhuzamosan az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet tanára lett nyugdíjazásáig. Irodalomtörténeti munkásságán kívül számos könyve és tanulmánya foglalkozik tudomány- és oktatástörténettel, és kiemelkedő a helytörténeti munkássága is: már az 1970-es évektől behatóan foglalkozott a Házsongárdi temető történetével, de visszatérő helytörténeti témája maga Kolozsvár, amelynek számos tanulmányt, könyvfejezetet, később pedig önálló köteteket is szentelt. 1990-ben alapítója, alelnöke, majd elnöke a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak, a Házsongárd Alapítvány ügyvezető elnöke, az Erdély Múzeum-Egyesület nagyválasztmányi tagja, az MTA köztestületi tagja. Munkásságát számos elismerés igazolja, többek között a Romániai Írószövetség díjai (1999, 2004, 2009), az Erdélyi Múzeum-Egyesület helytörténeti pályázatának a díja (1991), a Spielmann József Orvostörténeti Díj (2009); a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Apáczai-díja (2004); a Magyar Kultúra Lovagja (2007), a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2012). Az ünnepi momentum után az ebédszünetig a plenáris ülés zajlott le, a jelenlevők három előadást hallgattak meg: a Bélfenyéri Tamásét Szent László törénykönyveiről, a dr. Pálfi Józsefét a Váradi Bibliáról és az Olasz Angéláét a Kárpát-medencében fellelhető Szent László emlékekről.
Pap István / erdon.ro

Átértelmezett portrék – amit Veress Ferenc nem láthatott
Veress Ferenc a 19. század második felének Kolozsvárját fotózta. Ő volt az egyik első, aki rájött a fotográfia társadalmi lehetőségeire. Eltűnő épületeket, korabeli embereket kapott lencsevégre. Gazdagokat és szegényeket egyaránt.
ni, hogy az évek óta állandó kiállítás nélküli Erdélyi Történeti Múzeum egyre több tárgyat hoz ki a raktárakból, hogy megmutassa, milyen értékek rejtőznek a szekrények mögötti szekrényekben. A múzeumi élet cseppet sem könnyű – ahogyan más területeken, itt is mindenkit betemet a papírmunka, nem hagyva időt és energiát arra, ami az intézmény lényege lenne (még törvényi szinten is): a tárgyak konzerválása és restaurálása mellett, ezek kutatása, kiállítása és bemutatása.
Amikor néhány éve ott jártam és azt próbáltam kideríteni, hogy Veress Ferenc fényképésztől miket is őriznek, homályos válaszokat kaptam. A városképekből sikerült néhányat megnézni, de akkor még szó sem volt 1500 üvegnegatívról. Úgy tűnik, az eltelt idő alatt sikerült ezeket megszámolni, sőt digitalizálni is. Ez azért nem volt kis munka. A technikai folyamat röviden vázolva a következő volt: mindegyik üveglemezt befotózták, utána jött a számítógépes utómunka, átfordították pozitív képpé, javítgatták, retusáltak, színeztek. A végeredményt - legalábbis hozzávetőleg 300 kiállított képet – szeptember 15-ig megnézhetik a múzeum legfelső emeleti termeiben.
De hogyan is kell nézni ezeket a képeket? A nosztalgia, a kíváncsiság, esetleg a kritika szemüvegein keresztül? A kurátorokat -Mitu Melindát és Török Károlyt is hasonló fogalmak vezethették, kritika helyett viszont át- és újragondolással közelítették meg az anyagot.
Veress Ferenc 19. századi fényképész volt, kísérletező feltaláló, aki a korszellemhez igazodva, nagy és nemes eszmékben hitt. De nem csak hitt, hanem tett is ezekért – 1859-60-ban fényképalbumot állított össze Kolozsvárról, fényképeken dokumentálva a tereket, utcákat, épületeket. Néhány évre rá újra összeállított egy ilyen albumot, különösen figyelve arra, hogy belefoglalja a lebontásra ítélt városkapukat, tornyokat is. A város fényképezésével később sem hagyott fel, a kiállítást nyitó fotók is ezt mutatják: megörökítette az építkezéseket és az ezzel járó bontásokat, Kolozsvár 1800-as évek legvégi átalakulását. Veresshez köthető az első rendszeresen megjelenő magyar fotográfiai szaklap kiadása is: az 1882 és 1888 között megjelenő Fényképészeti Lapokban nem csak technikai szempontból írtak a fényképezésről, hanem rengeteg cikk szólt az új találmány társadalmi hatásáról, cikkeztek a fényképek esztétikájáról, de a portrékészítésről is. Az első számában Veress Ferenc, aki egyébként elsőként nyitott fotóműtermet Erdélyben, ezt írta: “Egy fényképész a mai társadalom kebelében nagyon szép állást nyert, érintkezik mindenkivel, a fejedelmektől kezdve, le, az utolsó szegényig.” Ha végigsétálunk a múzeumi termeken, és az antik hatású, de jól mutató keretek mögé helyezett portrékra nézünk, mi is meggyőződhetünk erről. Bornemissza Károly főispán harisnyában, jelmezben, övében tőrrel látható, Teleky Leontina pedig olyan, mintha tavasztündérnek öltözött volna. A város korabeli lakói maskarában, ünnepi- és hétköznapi ruhákban fogadnak, de azt már nem árulják el, sem ők, sem a kiállítás, hogy miért épp így láthatjuk őket. Nevük legalább megőrződött: az üveglemezek szélére gondosan és, Veresst ismerve, pontosan feljegyezte a részleteket, hiszen egy magára valamit is adó műteremben évek múlva is visszakeresték a régi portrékat, ha újra papírképet szeretett volna a megrendelő.
A korabeli tárgyi kultúra, ruhák, játékok, napernyők és legyezők, kisebb-nagyobb kellékek, amelyeket a fotókon is felismerhetünk, szintén megjelennek a termekben. Az arcképekkel díszített legyezőt feltétlenül nézzük meg, hiszen ez egy kiváló példa arra, hogy a fényképeket milyen változatos módon használták fel, itt épp arra, hogy a meleg elviselhetőbb legyen, és a “legyezőnyelvet” használva titkosan üzenni lehessen (a legyező különböző tartása jelzésértékű volt). Az erszények, díszes és színes kis táskák kiállítása szintén jó ötlet volt, a formák, a használat jelei segítik a kapcsolódást a múlttal, és szerintem fura módon ez az a része a kiállításnak, amely összekapcsolja a nézőt a fényképekről visszanéző személyekkel. Belőlük ugyanis túl sok van: az egyforma méretben kinyomtatott képek a második terem után monotonná válnak, hiába színezték őket. Ez egyébként a korszakban is divat volt, már a dagerrotípiákat is színezték, élete utolsó szakaszában pedig Veress Ferenc is a színes fényképezéssel kísérletezett, de ez cseppet sem hasonlított arra, amit a kiállításon megtekinthetünk. A színezett portrék Török Károly digitális kísérletezései, amelyek egyszerű alapanyagként használják fel a több mint 100 éves képeket. Nem „az ilyen lehetett”, hanem „a photoshoppal ezt is lehet” érzetét keltve. Sajnos a nagyításokat nem ajánlott közelről megnézni: a képek sokszor homályosak, a pixelek pedig túl előretolakodtak. A 19. században sem volt egyszerű a fényérzékeny anyagokkal bánni, a vegyszerek arányait pontosan tudni kellett. Ez mára sem változott, sok odafigyelést igényel a kiterjesztések, a felbontás, a Dpi, a nyomtatók helyes kiválasztása. A kiállítótér berendezése hagyományos: falakon a képek, tárolókban, üveges szekrényekben a kiegészítő tárgyak. A Bécsi Múzeum két éve rendezett kiállítást Andreas Groll fényképeiből, az ő életpályája több tekintetben is hasonlít a Veress Ferencére. Kísérletezett, műemlékeket fotózott, bejárta a Monarchia több területét és albumokat állított össze képeiből. A kiállítás a fényképek történeti olvasatát helyezte előtérbe, azért is, mert a korabeli papírképeket állították ki. De a terekben Groll fotóiból részleteketet nagyítottak ki, azokkal vonták be az elválasztó falakat. A Bánságban megörökítette a vasút építését és a helyieket – az embernagyságúnál nagyobb méretű képről egy parasztcsalád nézett vissza. Előttük állva át lehetett érezni az Osztrák-Magyar Monarchiaként jellemzett időt.
De térjünk vissza Kolozsvárra: az üvegnegatívokból csak néhányat állított ki a múzeum, ami nem meglepő, hiszen ezek igen érzékenyek. De érdemes lett volna fóliára nyomtatni ezekből és például az ablakokra ragasztani, jobban érvényesítve így az itt őrzött 1500 munkát. Az arcképek és a korabeli fényképezkedés megértéséhez pedig néhány idézet is jól fogott volna, például amit Rupprecht Mihály írt: „Az olyan fényképész, kivel az a természetes hajlam ösztön, szépérzet s az igazi tapintat az izlésben, nem mindjárt vele született, jól fogja tenni, ha sok képet néz meg,(...) de leginkább hasznára fog válni az, mihez természetesen kitartás és türelem szükséges, de ha megszokja, második szokássá válhatik benne – t.i. mikor társaságokban, melyekben jelen lehet, figyel a különféle arczok ezer- meg ezerféle változatos kifejezéseire és abban a pillanatban felismert világításokra. Tanulgassa hová fekszik az árnyék az arcban, ha mosolyog, nevet, búsul, sír, haragszik, ásítozik, csodálkozik...” (Fényképészeti Lapok, 1882. 5. szám, 66-67. oldal)
Ha már tavaly, Veress Ferenc halálának 100. évfordulóján nem történet semmilyen megemlékezés rá, az idei kiállítás erre is kiváló: újraértelmezett portréin keresztül képzelhetjük el a 19. századi embereket. A Történeti Múzeum pedig halad afelé, hogy ne csak egy emlékekben létező intézmény legyen, hanem az örökség feldolgozója és bemutatója.
Újvári Dorottya / Transindex.ro

Temesvári Magyar Napok 2017.
Az egész magyar közösséget meg akarják mozgatni
Szeptember 22–24. között második alkalommal szervezik meg a Bánság fővárosában a Temesvári Magyar Napokat, amelyet a szervezők az egész temesvári magyar közösséget (és nem csak) megszólító és megmozgató rendezvényként képzelik el. A három nap alatt a tavalyihoz képest bővített palettájú, színes programokkal – könnyűzenei és dzsesszkoncertekkel, operettel, színházi előadásokkal, népzenével és néptánccal, gasztronómiai élményekkel, kézműves vásárral, gyermekfoglalkozásokkal, a történelmi múlt hétköznapjainak felidézésével, kiemelkedő személyiségek bemutatásával – várják az érdeklődőket.
A Magyar Napokat szervező Várbástya Egyesület képviseletében Tamás Péter elnök, Magyarország tiszteletbeli temesvári konzulja tartott sajtótájékoztatót, amelynek során felhívta a figyelmet néhány érdekességre. A legtöbb érdeklődőt természetesen a budapesti Operettszínház Swingoperett című péntek esti előadására, az Edda együttes szombati és Zorán vasárnap esti koncertjére várják, de érdemes lesz meghallgatni Pátkai Rozinát és együttesét, a Twister és Funky Hats koncerteket, a Kaláka együttes és a Regélő Fehér Táltos Dobcsapatának fellépését, vagy részt venni a Budapesti Élőkép Színház Pirosruhások a téren és Angster re-generációk című előadásain. Ez utóbbi egy orgonakészítő dinasztia sorsát eleveníti fel egy interdiszciplináris előadás keretében, Bérczi Zsófia rendezésében. „2017-ben ünnepeljük az Angster József által 1867-ben alapított orgonagyár 150 éves évfordulóját. Az előadás belső drámáját két azonos nevű, ám ellentétes sorsú gyárvezető élete adja. (…) Az előadásban a gyáralapító naplójának részletei elevenednek meg, illetve mozgó installációk, kép- és hangfelvételek segítségével idézzük fel az Angster-hagyományt és az orgonák égi hangját.” – áll a szervezők közleményében.
A tavaly óriási érdeklődést kiváltó rendezvényen Nógrádi György biztonságpolitikai szakértővel vasárnap délután, Nyilasi Tibor aranylabdás futballistával szombaton délután találkozhatnak az érdeklődők. A Hunyadi-kastély szomszédságában jurta és XVI. századi táborokat állítanak a temesvári és a vendég anyaországi hagyományőrzők, akik látványos bemutatókat tartanak a város főterén. Lesznek könyvbemutatók, táncház, retró party, bábszínház (kicsiknek és nagyoknak), diákszínházi előadás, eljönnnek a „Hazajárók”, akik filmvetítéssel egybekötött bemutatót tartanak. A Csiky Gergely Színház társulata a Wiener Waltzer című legfrissebb előadásával vesz részt a programban.
Idén sem maradnak el a pálinka-, bor- és sörkóstolók, de ez alkalommal kézműves csokoládét is kóstolhatnak az édesszájúak. A legkisebbekről sem feledkeznek meg a szervezők, a V.V. Delamarina utcában lesz a Gyerekbirodalom, ahol érdekes programokkal, szabadtéri játszóházzal, ringatóval, népi fajátékokkal és jurtával várják a kicsiket és nagyokat egyaránt. A kézműves vásár 70 résztvevője bel- és külföldről, elsősorban a Székelyföldről, Magyarországról, a Vajdaságból érkezik, de szép számmal lesznek helyi kézművesek is. A hagyományos magyaros gasztronómiai élményt is válogatott szakácsok, pékek és cukrászok biztosítják.
A Temesvári Magyar Napok részletes programját megtaláljuk ahttp://temesvarimagyarnapok.ro/program/internetes címen.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Beszámoló a XXIII. Partiumi Honismereti Konferenciáról
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2017. szeptember 1–3. között Nagyváradon szervezte meg a XXIII. honismereti konferenciáját, a Partiumi Keresztény Egyetem új épületének amfiteátrumában. A regisztráció alatt mindenki megkapta a 2-es számú Partium lapunkat, amely a konferencián elhangzó előadásokat tartalmazza.
Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdődött. Ezt követően ökumenikus áhítatot tartott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Fodor József, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség általános helynöke. A résztvevőket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke. A házigazdák nevében dr. Pálfi József, az egyetem rektora köszöntötte a konferenciát, kifejtette, hogy a két intézménynek közös célkitűzései vannak, közöttük a Partium és a Bánság értékeinek felkutatása és megismertetése. Ennek érdekében a PKE és a PBMET együttműködési szerződést írt alá. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke kihangsúlyozta, hogy minden ilyen rendezvényt, ahol megnyilvánulhatunk, támogatni kell. Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke elmondta, hogy az egyesület egyik értéke ennek a térségnek, hiszen ha nem lennének feltárva a helyi értékek, akkor azok már nem is lennének. Igazi műhelyt hoztak létre az itt folyó kutatómunka érdekében. Gaál György, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) elnöke szerint az egyesület által elvégzett munka maradandó értéke a magyar művelődéstörténetnek. Ráday Mihály, a Város- és Faluvédők Szövetségének elnöke szerint nagyon fontos megóvni épített örökségünket. Utalva az egyesület könyvkiadására, fontosnak tartja, hogy a feltárt helytörténeti anyagok könyvekben megjelenjenek, mert így biztosan hozzáférhetők. Wanek Ferenc az Erdélyi Múzeum Egyesület nevében üdvözölte a konferenciát, sok sikert kívánva. Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke boldognak érezte magát, hogy itt lehet, mert sokat tanult az egyesülettől. Kállai Irén, a Berettyó Kulturális Központ igazgatója, kifejtette, hogy régi kapcsolatai vannak az egyesülettel, közös tevékenységek szervezésében és a könyvkiadásban. A konferenciát még megtisztelte jelenlétével Széphegyi László, a Város és Faluvédők Szövetségének alelnöke, Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, Kiss Endre József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, dr. Dénes Zoltán kanonok, egyetemi docens, Millisits Máté, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, Sárkány Viola, a Bocskai István Szövetség elnöke, Dukrét Lajos, a Háromszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke, Balazsi József, Érsemjén polgármestere.
A köszöntések után átadtuk az idei Fényes Elek-díjakat: Berecz Gábor, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke és Gaál György, a KLMT elnöke kapta meg.
Az ünnepség után a plenáris ülés következett. A konferencia témái a következők voltak: Szent László éve, a Reformáció ötszáz éves ünnepe, Nagy személyiségeink emlékezete. Meghallgattuk Bélfenyéri Tamást, Fugyivásárhely, Szent László törvénykönyveiről. Dr. Pálfi József érdekes előadást tartott a Váradi Bibliáról. Olasz Angéla (Arad), a Kárpát-medencében található Szent László-emlékeket ismertette, vetített képes előadásban.
Délután dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) A keresztény vallás változásai térben és időben című értekezését ismertette, a kereszténység több mint kétezer évének eseményeibe nyújtott betekintést. Szekernyés János (Temesvár) A protestantizmus kezdetei a Temesközben című nagy ívű ismertetőjét hallgathattuk meg. Dr. Dénes Zoltán atya a levéltári kutatások kimeríthetetlenségéről beszélt a Szent László emlékei Biharban című, rendkívül érdekes előadásában. Kifejtette, hogy a váradi vár nemzeti emlékhely, ahol királyaink vannak eltemetve. Deák József (Borossebes) I. Zsigmond király életéről és szerepéről beszélt. Ezután könyvbemutató következett: Fazekas Lóránd Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című könyvét Kiss Kálmán (Túrterebes) ismertette. Itt említem meg, hogy a Podmaniczky-díjas Kósa Pál, a Várak, kastélyok, templomok folyóirat főszerkesztője, számos folyóiratot hozott ajándékba.
Ezután a közgyűlés következett, amelyen az elnök és a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következő problémákat tárgyalták meg: a következő év kutatási témái, javaslatok a jövő évi programba, a következő konferencia helyszíne, székhely a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd díszokleveleket adtunk át a nyolcvanon felüli tagtársainknak.
Este fellépett a Csillagocska néptánccsoport, fergeteges előadást tartva. Majd meghallgattuk Meleg Vilmos színművész szívhez szóló előadóestjét.
Szombat délelőtt a következő előadások hangzottak el: Mihálka Nándor (Nagyvárad) vetített képes előadásában a váradi várban történt ásatások történetét, a középkori székesegyház építéstörténetét ismertette. Mivel Arany-évet is ünneplünk, két előadás hangzott el: Nagy Aranka (Nagyvárad) Arany János családja, Ujj János (Arad) az aradi Kölcsey Egyesület emlékezése Arany János halálakor. Ezután dr. Vajda Sándor, (Borosjenő) Perecsényi Nagy László író, költő életét és munkásságát ismertette, aki Nagyváradon született, s korának egyik polihisztora volt. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője bemutatta a legújabb lapszámokat. Ezután Millisits Máté, Budapestről, Europa Nostra-díjas, Műemléki felújítások a Kárpát-medencében című kiállítását nyitotta meg.
Kávészünet után Kiss Endre József (Sárospatak) A reformáció Közép-Európában című előadását hallhattuk meg, majd Kupán Árpád (Nagyvárad) az egyházépítő és szervező Sulyok István püspök áldozatos tevékenységét ismertette. Pásztai Ottó (Nagyvárad) az András család híres személyiségeinek munkásságát mutatta be. A kétszáz éve született Irinyi Jánosról, a tudósról Makai Zoltán (Nagyvárad) értekezett. Dr. Szabó József, bihardiószegi helytörténész az Érmellék szőlészetének és borászatának apostolait mutatta be. Messik Miklós, a budapesti Magyar Emlékek a Világban Egyesület elnöke Széchenyi-emlékek nyomában a Partiumban című, vetített képes előadását tekinthettük meg.
Délután két előadást hallgattunk meg: Vallasek István (Kolozsvár) Toró Tibor atomfizikus élete és munkássága, Komáromi Ernő (Nagyvárad) Szántói Komáromi János élete és munkássága. Ezután Mihálka Nándor muzeológus vezetésével meglátogattuk a nemrég restaurált váradi vár részeit, a Vármúzeumot. Közben megkoszorúztuk Arany János szobrát. Este Dalolj velünk címen, magyar nótákat énekeltünk.
Vasárnap a Fekete-Körös-völgyének műemléktemplomaival és népművészetével ismerkedtek a résztvevők. Magyarremetén megcsodáltuk a nemrég restaurált 13. századi műemlék templomot. Itt található a Partiumban egyedül álló Szent László-legenda falfestményei. Belényesben meglátogattuk a római katolikus templomot, amely 1752-ben épült. Ezután megkoszorúztuk Köröstárkányban a mártírok és hősi halottak emlékművét. Várasfenesen megcsodáltuk a Vura család tájházát, amelyben megőrizték a család régi népviseletét, régi tárgyait. Itt épült fel Györffy István néprajztudós emlékterme. Az ő tevékenységéről, a Fekete-Körös-völgyi kutatómunkájáról Dukrét Géza tartott előadást. Körutunkat Nagyszalonta megismerésével zártuk. Dánielisz Endre ny. tanár, helytörténész bemutatta a szoborparkot, a református templomot, az Arany-portát, Sinka István és Zilahy Lajos szülőházát, végül a Csonka-toronyban lévő Arany János Emlékmúzeumot.
A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, valamint az RMDSZ és Communitas Alapítvány.
Dukrét Géza / Reggeli Újság (Nagyvárad)

MAGYAROK A TÉREN: CIVILEK ÉS NEMZETPOLITIKA
Magyar Napok, fesztiválok a Kárpát-medencében – és folytatva a sort: ünnepségek, megemlékezések, falunapok, azaz egy közösség összetartozásának megnyilvánulásai. Ezek változatairól, a nemzetrészenkénti sajátosságokról szóltak annak a kerekasztalnak a résztvevői, amelyet a Nemzetpolitikai Államtitkárság Stratégiai és Tájékoztatási Főosztálya hívott össze a Magyarság Házának új otthonába, a Duna Palotába.
A beszélgetést vezető Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója bevezetőjében rámutatott arra, hogy amikor egy kisebb-nagyobb közösség birtokba veszi egy-egy ünnepi alkalomra településük közterét, akkor a hétköznapokból való kiszakadás, a hagyományok ápolása, az együttlét öröme mellett kisebbségi létben az a szándék is megjelenik, hogy megmutassák létezésüket, értékeiket a többségi társadalomnak. Tapasztalataikról, az egyedi és az általános tanulságokról kérdezte az egyes régiók képviselőit, akik közül sajnos nem jött el a Felvidéké.
A leglátványosabb megmozdulásról Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programigazgatója számolhatott be. A 2010-es induláskor 5 nap alatt 100 program zajlott le, ma már nyolc napig tart 500 programmal, a Főtér, mint helyszín mára kiegészült a Farkas utcával, a Romkerttel és a Sétatérrel, a résztvevők száma pedig megtízszereződött. Természetesen Erdély, a Partium, a Bánság szinte minden kisebb-nagyobb helységében tartanak fesztiválokat, falunapokat, emléknapokat, még a szórványvidékeken is. A számtalan jelző csak azért nem használható, mert az a könyv, amelynek címe: Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2015, igenis megszámolta, és pontos jegyzéket mellékel a kiadvány végén. Eszerint 200 városnap és 300 falunap, tehát helyi közösségek által kezdeményezett és szervezett kisebb-nagyobb rendezvény tudatta a román többségi társadalommal a magyar kisebbség jelenlétét.
Az Évkönyv szerkesztője Bodó Barna politológus egyetemi tanár, a Szórvány Alapítvány elnöke a „miénk a tér” érzés kialakulásáról, a tér birtokbavételének fokozatairól írta a kötet bevezető tanulmányát, de a kerekasztal résztvevőjeként is rámutatott néhány fontos szempontra. Például arra, hogy a kiindulópont mindig az az igény, hogy a kisebbség megpróbál saját emlékjeleket kitenni. Ennek megnyilvánulásai 1990-től erősödtek fel, de a gátszakadást a 2000-es évek jelentették. A két véglet a kétszázezer látogatót vonzó Kolozsvári Magyar Napok, illetve a szórványvidéki Resicabánya 800 fős magyar közössége által tartott városnap. Baj, hogy a sajtó eklektikusan foglalkozik ezekkel az eseményekkel, sokszor csak a gazdasági részét látja és nem a kérdést a maga dimenziójában. Gondot jelenthet, ha a politika ki akarja sajátítani a közösségi rendezvényt, vagy ha a helyi elitek versengésének terepévé válik.
Kudlotyák Krisztina, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet igazgatója beszámolt arról, hogy Kárpátalján a helyi nevezetességekhez kapcsolódó falunapot, fesztiváltípust az ukránok nem ismerik. Ezek a közösségek által szervezett események 2010-től inkább valamilyen történelmi eseményre vagy személyiségre építenek, ilyen Ugocsában a Kurucfeszt, Ungváron Bercsényi, a beregi Zászlóbontás Rákóczit idézi, de a legbüszkébb a huszti Bethlen-napra, amelyet a 8%-os magyar kisebbség kezdeményezett azon a településen, ahonnan az ukrán nacionalista mozgalmak szoktak indulni. Az első évben a jóindulatú ukrán polgármester „jobb a békesség” jelszóval Huszt legeldugottabb részére engedélyezte rendezvényüket, és elutazott arra az időre. A negyedik évben – látva a sikert, a magyarországi támogatókat – már odaadta a Főteret, maga is részt vett az ünnepségen, s most októberben az ötödik Bethlen-napokat már a többségi lakosság is várja.
Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Intézet igazgatója, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke a zentai ünnepség friss élményével érkezett, elmondta, hogy Zentán, ahol mindig magyar önkormányzat volt, olyan jeles eseményt kerestek, amely mindenki számára elfogadható. Így lett 1997-ben a zentai csata, a török hódoltság alóli felszabadító harc 300. évfordulója az ünnep, s onnan indulhatott el egy pozitív folyamat a közösségi lét megnyilvánulásaiban, amelynek többségét elsősorban a tömbmagyarság által lakott területen, tehát a bácskai településeken rendezik. Ezekben összekapcsolódik a szakrális és a népi kultúra és az irodalomtól a gasztronómiáig minden, ami erősíti a magyarságtudatot, de amelybe igyekeznek bevonni az itt kisebbségben élő szerb lakosságot is.
Miközben zajlottak a hozzászólások, a vetítőn peregtek az idei fesztiválok képei, s így legalább villanásokban megjelent a Felvidék is: Fülek, az Eszterlánc Országos Gyermeknéptánc Fesztivállal, a Felvidéki Juniális, a Peredi Falunap, a Bátorkeszi Borfesztivál, a Gimesi Művelődési Tábor, Martos, Gombaszög, Komáromi Napok.
Ám a kerekasztal beszélgetés vége felé szót kért a hallgatóság soraiban ülő Komlóssy József erdőmérnök, a FUEV korábbi alelnöke, hogy elmondja, amit már sokszor megtapasztalt, hogy az embereket nemcsak az azonos nyelv vagy a szülőföld köti össze, hanem összetartja az azonos értékrend is. Ő most jött Selmecbányáról, ahol az 1735-ben alapított Bányászati Tanintézet, később Bányászati és Erdészeti Akadémia (Trianon után Sopronba költözött) emlékére az egykori diákhagyományokat felelevenítve, évente tartanak ünnepséget. Bánya- és erdőmérnökök, kohómérnökök: csehek, morvák, lengyelek, németek, szlovákok és persze magyarok hajdani egyenruháikban vonulnak fel a régi diákdalokat énekelve. Négy évvel ezelőtt még a magyarokat sörösüvegekkel dobálta meg a helyi lakosság, most ők aratták a legnagyobb tapsot. S amikor a Szent Katalin templom ökumenikus szertartásán felhangzottak magyarul a zsoltárok és egyházi énekek, és mindenki együtt énekelt, akkor úgy érezte, hogy Selmecbánya egy napra ismét magyar lett – fejezte be rövid, de érzelemgazdag beszámolóját Komlóssy József.
Az eszmecsere zárszavában Kántor Zoltán mint moderátor és Bodó Barna a kérdés kutatója a fesztiválok hozadékait sorolták: egy-egy ilyen jeles nap már az elszármazottak naptárában is úgy szerepel, mint amihez igazítaniuk kell a jövő évi szabadságukat; év közben is egyre több a rendezvény, mert a közönség, a közösség igényli; az elszármazottakban feltámad az érzés, hogy tegyenek valamit közösségük javára. De a legfontosabb az előkerült értékek tovább örökítése, és az, hogy kialakul a közösséghez tartozás új dimenziója az emberekben.
Cservenka Judit / Felvidék.ma; Erdély.ma

Thália szekerén a Bánság döcögős útjain
Vándorszínész őseik hagyományát folytatják a Temesváron alapított Bánsági Vándorszínház tagjai, akik felvállalták, hogy segítenek életben tartani a Bánságban élő maroknyi magyarságot és annak kultúráját.
Ki ne tudná, hogy Petőfi és Arany János életük egy bizonyos szakaszában vándorkomédiásként járták a hazát, hogy a szép magyar beszédet, a kultúrát terjesszék a legelhagyatottabb vidékeken is. Nem véletlenül mondják, a színész „felül Thália szekerére”, hiszen a színházat jó ideig azok a társulatok jelentették, akik faluról falura, városról városra járva szórakoztatták a nagyérdeműt.
Hivatástudat, szakma, közönség és közösség iránti alázat – ezek jellemzik a Bánsági Vándorszínház tagjait is, akik saját szabadidejüket áldozzák fel annak érdekében, hogy a kultúrát eljuttassák a vidék legeldugottabb, magyarok által lakott településeire is.
A vándorszínház megalapításának alapgondolata már évekkel ezelőtt megfogalmazódott a fennállásának idén negyvenedik évfordulóját ünneplő Vajdasági Tanyaszínház mintájára – meséli Aszalos Géza, a vándortársulat rendezője és egyik alapítója (portrénkon). Aszalos Géza színművész, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagja két alkalommal (2007 és 2012 nyarán) is részt vett a Vajdasági Tanyaszínház próbafolyamatában és turnésorozatán, ahonnan azzal a határozott elképzeléssel tért vissza, hogy vajdasági mintára a bánsági igényekre és specifikumokra koncentrálva létrehozza a vándorszínházat. A temesvári színművész felismerte, hogy a bánsági és vajdasági szórványközösségek helyzete sok szempontból hasonlónak mondható. A magyar nyelv, kultúra és identitástudat rohamos háttérbe szorítása hasonlóképpen jelen van mindkét területen. „E folyamatnak a lassítására, valamilyen szintű visszafordítására vállalkozik a vándorszínház-program azáltal, hogy olyan közösségeket, településeket látogat meg, ahol lassan már nincs másfajta lehetőség a magyar nyelv és kulturális örökség használatára” – mondja Orbán Enikő, a vándorszínház dramaturgja. „A Bánsági Vándorszínház működése egyszerre állandó és ideiglenes. Állandó, hiszen 2014 óta minden évben útra kel, és aktuális előadásával körbeutazza a Bánságot. Ideiglenes, hiszen a tagok »civil munkája« (minden résztvevő valamelyik hazai vagy külhoni magyar színház munkatársa vagy főiskolai hallgató) az év tíz hónapjában, szeptembertől júniusig máshová köti őket” – teszi hozzá.
Kezdeti kudarcból maradandó siker
Az első próbálkozások sorra kudarcot vallottak anyagi és logisztikai támogatottság hiányában, de Aszalosék nem adták fel terveiket.
Végül 2014 tavaszán a Bánsági Közösségért Egyesület segítségével elindult a Bánsági Vándorszínház első évada. A színház alappillérei: Aszalos Géza színművész, aki az utóbbi három évben magára vállalta a rendezői feladatokat, Orbán Enikő dramaturg, aki a szöveg mellett a turné megszervezéséért és a pályázatok megírásáért felel, valamint Albert Alpár díszlet- és jelmeztervező. Mindhárman a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház munkatársai. Az egyes évadok színészei között egyesek visszatérő tagok, akik első perctől az elképzelés mellett álltak, mások csupán egy-egy évadra csatlakoznak a társulathoz. Vegyes társaság, hiszen vannak közöttük már végzett színészek, bábszínészek, főiskolás hallgatók és amatőr diákszínjátszók is. Orbán Enikő elmondta, a vándorszínház híre szájhagyomány útján terjed a főiskolások és a fiatal színészek között, így aztán ritka az, amikor a szervezőknek kell jelentkezőket toborozniuk.
Manapság kissé hihetetlennek tűnik, de egyes vidékeken az emberek még életükben nem láttak színházi előadást. Ez azzal magyarázható, hogy a rendszerváltás előtt a színházak még kijártak úgymond tájolni, aztán ez a tevékenységük – különféle okokból – megszűnt. És van ennek még egy oka, amire Orbán Enikő dramaturg hívja fel a figyelmet: a Bánságban a legtöbb település elveszítette magyar nyelvű iskoláit, óvodáit és így azokat a tanárokat és pedagógusokat is, akik lehetőség szerint alkalmat tudtak volna biztosítani a fiatalabb generációknak a színház megismerésére. A Bánsági Vándorszínház felvállalta azt, amit csak kevesen: szabadtéri előadások ingyenes megtekintését teszi lehetővé olyanok számára, akik évtizedek óta nem láttak színházi előadást. E mellett lehetőséget teremt a helyi közösség számára az egymással való találkozásra, teret és időt nyit a beszélgetésre, emlékezésre, tervezésre. Végvár, az előretolt helyőrség
Minden vándortársulatnak kell egy ideiglenes otthon, ahol megpihen, felkészül, erőt gyűjt a következő próbatételre. A Bánsági Vándorszínház ezt az 1500 lelket számláló, többségében magyarok lakta, Temesvártól mintegy 40 kilométerre levő Végvár községben találta meg. Az alapító tagok eredeti elképzelése szerint a társulat bázisa minden évben más szórványtelepülésen lett volna, ezzel is hangsúlyozva vándorszínház jellegét. „Sajnos bebizonyosodott, hogy bármennyire szeretné egy-egy település felvállalni a házigazda szerepét az egyre fogyatkozó szórványban, kevés az olyan, amely megfelelő körülményt és lehetőséget tud nyújtani a csapatnak” – vélekedik Aszalos Géza. Végvár viszont ideális környezetnek bizonyult: az elmúlt három évben a község lakói, elöljárói egyaránt befogadták és példaértékűen támogatták a csapatot. A szervezők hosszú távú tervei között szerepel egy saját bázis kialakítása és létrehozása, de anyagi támogatás hiányában ezt még nem sikerült megvalósítani.
Végvárról indul tehát a társulat a turnéra, Temes és Arad megye településeit járja, de idén először Krassó-Szörény megye is bekerült az útvonalba, miután a csapat meghívást kapott Resicabányára. Mindenhol szeretettel fogadják őket, a társulat pedig az előadásokért cserébe mindössze szállást és vacsorát kér. De aludtak már kultúrházakban a földön, családoknál elszállásolva, óvodában, egyházi bentlakásban, panzióban, tornateremben is. Mindez annyira nagyszerű élmény volt számukra, hogy senkinek sem jutott eszébe panaszkodni a kényelmetlenségekért.
A Bánsági Vándorszínházat működtető Tarisznyás Egyesület alapító tagjai, illetve a társulat főszervezői a temesvári színház alkalmazottai, így az egyesület és a színház vezetősége közötti viszony igencsak jónak mondható. Ezáltal pedig sikerült megoldani a szállítást is: a vándorszínház kibéreli annak kisbuszát, utánfutóját és ezzel szállítja a szereplőket, valamint a díszletet.
Egyre nagyobb az érdeklődés
A tagok minden évben olyan előadásokkal készülnek, amelyek könnyed szórakozást nyújtanak, de művészi értéket is képviselnek. Így mutatták be többek között Petőfi Sándornak A helység kalapácsa, Rejtő Jenő Rózsa, a lovag vagy Nóti Károly Majd a Jegenye című vígjátékát. A színészek minden esetben élőben, mikroporttal énekelnek, csak a zenei alap megy felvételről. A zene sok tekintetben kulcsfontosságú, hiszen hidat teremt a színpad világa és a néző között, befogadhatóvá, ismerőssé téve az amúgy is vígjátéknak megírt előadást.
A nézettséggel kapcsolatban a szervezők elmondták: a nézőszám évről évre növekszik, ami a projekt létjogosultságát, népszerűségét és talán körvonalazódó eredményességét is tükrözi.
A kezdeti időkhöz viszonyítva 2017-ben a legtöbb településen megháromszorozódott a nézők száma, ami bizonyos települések esetében 70–80 főt jelent, máshol százas nagyságrendekről beszélhetünk” – tájékoztat a társulat dramaturgja. A miniévad öt hétig tart, és a tervek szerint jövőre a turné újabb településekkel bővül majd.
Alig akad támogató
Bár működésükkel nyilvánvalóan nemes célt szolgálnak, a színház támogatását kevesen vállalják fel. A csapatnak és a résztvevőknek az egyik legnagyobb szívfájdalma az, hogy bár négy év alatt sikerült hagyományt teremteniük, a kevés támogatás nem tud biztonságos fejlődést, előrelépést biztosítani. Működésük első két évében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala biztosította a túléléshez szükséges költségvetést, tavalyelőtt a Bethlen Gábor Alap, idén pedig a Temes Megyei Tanács támogatta a projektet. Egyedül a temesvári színház vállalta fel a mindenkori partnerséget, és technikailag példaértékűen támogatja az egyesület munkáját. Dicséretes, hogy temesvári magyar magánszemélyek hozzájárulásukkal segítik a csapatot, de egy minimális állandó támogatás hiánya sajnos ellehetetleníti a továbblépést. Márpedig a 23 település meglátogatása bebizonyította: a társulat mindent megtesz, hogy kiérdemelje létjogosultságát. A felkeresett települések magyar elöljárói és lakosai csakis élvezői lehetnek e projektnek, nem pedig fenntartói.
„Az évek során kialakított személyes kapcsolatok biztatóak, számos településen sokszor magánemberként vállalják közösségi vezetők, hogy önköltségből vendégül látják a csapatot. Egy közösségi program viszont nem szólhat személyes kapcsolatokról” – véli Aszalos Géza ötletgazda. Hozzáteszi, meg kell találni e településeken azokat az embereket, akik a kultúráért, a helyi közösségért, egy cél érdekében hajlandóak áldozni szabadidejükből, és összefogva a még megmaradt magyar közösséget politikai, vallási hovatartozástól függetlenül segítenek megtartani a bánságban élő magyarság kultúráját. Bármi történjék is, a vándorszínház alapítói által létrehozott Tarisznyás Egyesület munkája a projekt végeztével is folytatódik. Igyekeznek olyan programokat létrehozni, amelyek főként a fiatal generáció színházi neveléséhez járulnak hozzá.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„Nem a vérünk, hanem a kultúránk köt össze”
A magyar kormány által finanszírozott, a Magyar Állami Operaház által szervezett Kárpát-Haza OperaTúra keretében csütörtök és péntek este két nagyszerű előadás helyszínéül szolgál(t) a nagyváradi sportcsarnok. A rendezvény romániai partnerszervezete az RMDSZ.
Két kiemelkedő kulturális élményt nyújtó előadással: Erkel Ferenc Hunyadi László operájával, valamint Ronald Hynd- Lehár Ferenc A víg özvegy című balettjével érkeztek a vendégek, két különböző fajsúlyú, de meghatározó élményt nyújtó produkcióval. Már maga az a tény, hogy 420 művésze és munkatársa a Magyar Állami Operaháznak 11 busszal és 12 kamionnyi díszlettel jött, jelezte az események nagyságát és látványosságát, a művészeti színvonalat pedig az operaház brandje biztosította. Nem mellesleg pedig szívmelengető érzést nyújtott az operaelőadás során a színpad fölé kihelyezett nagy méretű magyar címer…
A rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón Biró Rozália RMDSZ-es parlamenti képviselő, SZKT-elnök nagyszabásúnak és példaértékűnek nevezte ezt, a Kárpát-medencei magyar közösség számára szervezett turnét, hiszen „olyan két gyöngyszemét a kultúránknak” lehet megízlelni, mely valamennyiünk számára maradandó emléket jelent. Hangsúlyozta: a magyar kormány azon döntése, hogy ezt megfinanszírozza, szimbolizálja azt a ráfigyelést és fontosságot, melyet a határon túl élő magyaroknak tulajdonít. Ugyanakkor a Magyar Állami Operaház teljes nyitottsággal fordul azon térség teljes publikuma felé, amelyet megajándékoz ezen két előadással, hiszen a szórólapok két nyelvűek, illetve az operaelőadást románul és magyarul is feliratozták. „Remélem, hogy a román közösség vezetői, képviselői is érzékelik azt a jelzést, hogy egymásra figyelve és egymást elfogadva kellene szervezzük a kulturális eseményeinket is, és nem csak.”- fogalmazott. Hozzátette: meggyőződése, hogy Erdély-szerte, a Partiumban és a Bánságban is ez a lehetőség, mely a két előadás révén garantált számunkra az együttlétre és együtt szórakozásra, egy olyan keretet nyújt, melynek köszönhetően megerősödve, és ha úgy tetszik, a szürkébb és nehezebb hétköznapokra egy kicsit rákészülve tudják folytatni az érdekképviseli munkát, melyet folytatnak. „Hiszem azt, hogy az az együtt gondolkodás, ami a magyar kormány és az RMDSZ között ebben a körútban is megmutatkozik, illetve kivetül arra is, ami egyébként az egyik mozzanata ezeknek az előadásoknak, és ami az őshonos kisebbségek európai jogait célozza meg, vagyis a Minority SafePack néven ismert aláírásgyűjtés, egy újabb lehetőség, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy fel kell emelnünk közösen és sokan a hangunkat, mert így hallhatóbb”- közölte.
Küldetésük
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója azt emelte ki: az intézmény alapító okiratának számos pontjai közt szerepel, hogy az egész nemzetre kötelesek „szórni” az opera és a balett szépségeit. Erre azonban eddig nem volt mód, viszont az operaház mostani korszerűsítése, mely minimum másfél évig biztosan el fog tartani, esélyt kínál erre a felszabadult potenciálnak köszönhetően. Azon meggyőződésének adott hangot: minden ilyen típusú elképzelés sikerének egyik titka a huzamosságban rejlik, hiszen egy-egy fénykép vagy előadás önmagában nem old meg semmit, viszont a rendszeresség elképesztő erejű, mindig kell tehát tenni valamit a kapocs szorosabbá tételéért. Arról is beszélt: a mostani, 8 állomásos, 16 előadásos túrával az volt az egyik céljuk, hogy legalább 1000-1000 embert el tudjanak érni, ami számításaik szerint egyenértékű azzal, mintha odahaza náluk, az operaházban a látó helyeken telt ház volna, és ezt a határt túllépték úgy, hogy Kolozsváron és Temesváron még vannak gazdára váró jegyek. Nagyvárad különben jól teljesített, hiszen a balettelőadásra már egy héttel előtte elfogytak a belépők. Számszakilag is igazolható tehát, hogy ennek a turnénak volt értelme, noha az ára nem térül meg.
Az előadásokon ajándékzsákokat osztottak ki, benne műsorfüzettel, egy CD-vel, ami egy 2012. január 1-jei, az Alaptörvény megünneplésére szervezett operaházi előadásnak a felvételét tartalmazza, melyből kiderül, hogy „nem a vérünk az, hanem a kultúránk ami köt össze bennünket”, egy, 2 magyar animációs filmet rögzítő DVD-vel, és egy gazdagon illusztrált könyvvel, mely az operajátszás és a Magyar Operaház történetéről szól, és egy kitűzővel.
Lelkesítő
Az Erdon.ro arra vonatkozó kérdésére, hogy miért pont ez a két előadás lett kiválasztva, Ókovács Szilveszter azt válaszolta: a Kolozsvári Magyar Állami Opera, mint a világ egyetlen határon túl játszó magyar operatársulata, elég sok művet a repertoárján tart, tehát ha arra mennek rá, hogy mit nem, akkor nem biztos, hogy olyan operát tudtak volna elhozni, amit olyan tömeges érdeklődés övez, mint a Hunyadi Lászlót. Ezért, és abból kiindulva, hogy azért ez a turné „a magyar kultúra talaján álló látogatás”, úgy gondolták: két olyan népszerű, de egymással úgymond ellentétes művet hoznak el, amiből az egyik komolyabb, a másik pedig könnyebb műfajú. Az egyik az első nagy nemzeti romantikus operánk legyen, mely a történelmünkből ihletődött, a másik pedig egy kicsit nemzetközibb ennél, de azért fantasztikus magyar szöveggel, mely egy elképzelt világban játszódik. Az egyik a reformkorból nőjön ki, a másik meg egy másik magyar felívelő korszaknak, a dualizmusnak legyen a terméke, melyek egyaránt a Kárpát-medencében élő összes magyarra lelkesítő hatással vannak.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

KORMÁNYZATI SEGÍTSÉG A KÜLHONI MAGYAR KÖZÖSSÉGEKNEK
A magyar kormány azonnali támogatást nyújt a külhoni magyar közösségek műemléktemplomaiban okozott károk elhárításához – közölte a Miniszterelnökség kedden az MTI-vel.
A közlés szerint az érintettek a határon túli magyar épített kulturális örökség megóvását szolgáló Rómer Flóris Terv vis maior keretéből juthatnak támogatáshoz.
Az igazfalvi, a sztánai, az apanagyfalui, az egeresi és a zsibói épület a Bánság, Partium és Erdély területén átvonuló viharban sérült meg vasárnap. Ledőlt az igazfalvi templom toronysisakja, megsemmisült a sztánai templom tetőhéjazatának jelentős része, valamint viharkár érte az apanagyfalui, az egeresi és a zsibói templomot is. A további műemlékeket ért károk bejelentése és összesítése még folyamatban van – olvasható az összegzésben.
A Miniszterelnökség Társadalmi és Örökségvédelmi Ügyekért, valamint Kiemelt Kulturális Beruházásokért Felelős Helyettes Államtitkárságának munkatársai a Rómer Flóris Terv lebonyolításáért felelős Teleki László Alapítvánnyal közösen azon dolgoznak, hogy minden magyar közösség a lehető leggyorsabban hozzájusson a szükséges támogatáshoz műemléképületeinek megóvása érdekében – közölték.
MTI; magyaridok.hu

ISMÉT EMBERÉLETEKET KÖVETELTEK A ZIVATAROK ROMÁNIÁBAN
Három ember halálát okozták a zivatarok Romániában szerdán: két ember Vaslui megyében villámcsapás áldozata lett, egy bukaresti férfit pedig az utcán ütött agyon egy faág, amelyet az erős szél szakított le.
A román fővárosra az esti órákra adott ki narancssárga viharriasztást a meteorológiai szolgálat. Miután a Bánságon és Erdélyen vasárnap végigsöpört ítéletidő nyolc halálos áldozatot követelt, a hatóságok példátlan óvintézkedésekkel próbálták megelőzni az újabb tragédiákat. A főpolgármesteri hivatal utasítására az iskolákból délután öt órakor minden diákot hazaküldték, számos hirdetőtáblát, és molinót leszereltek, megpróbálták egyetlen nap alatt kivágni az összes veszélyesnek ítélt, kiszáradt fatörzset.
Bár az utcák estére nagyjából kiürültek, az óránként 70 kilométeres sebességet elérő széllökések fákat döntöttek ki, ezek egyike pedig olyan súlyos fejsérülést okozott egy járókelőnek, hogy a helyszínen életét vesztette. A tűzoltókat 12 kidőlt fához riasztották Bukarestben, hat esetben a leszakadt ágak autókat is megrongáltak, leszakították az elektromos vezetékeket. A zivatar idején három Bukarestbe tartó repülőgép Konstancán, illetve Várnában szállt le, és később hozta utasait a román fővárosba.
A kelet-romániai Vaslui megyében egy szabadban tartózkodó juhász és egy szőlősben dolgozó gazda lett villámcsapás áldozata. A megyén végigsöprő vihar nyomán 1600 háztartás maradt villanyáram nélkül.
Az olténiai Targu Carbunesti-en három pléhből készült háztetőt szakított le a szél, ezek egyike egy szomszédos panelház egyik szobájába repült, de nem sebesített meg senkit. A településen több autót is megrongáltak a lehullott ágak és cserepek. A közeli Zsílvásárhely (Targu Jiu) utcáin felgyűlt a hirtelen lehullott nagy mennyiségű csapadék, amiatt a hatóságok megszólaltatták a szirénákat, így próbálva elkerülni azt, hogy – a vasárnapi temesvári esethez hasonlóan – utólag azzal vádolják őket, hogy nem figyelmeztették a veszélyre a lakosságot.
Az erdélyi megyéket is érintő zivatarhullám sokhelyütt jégesőt hozott. A fővárost Brassóval összekötő DN1-es jelzésű, nagy forgalmú országúton, Alsótömösnél (Timisul de Jos) az út egyik felét teljesen elzáró, kidőlt fa akadályozta egy ideig a közlekedést.
A tengerparti megyék kivételével Románia egész területén sárga (elsőfokú) viharriasztás van érvényben csütörtök estig, néhány Bukaresttől északra fekvő megyére pedig narancssárga (másodfokú) figyelmeztetést adott ki a meteorológiai szolgálat: itt a csapadék mennyisége elérheti az ötven litert négyzetméterenként, a széllökések pedig az óránként 70 kilométeres sebességet.
Baranyi László / MTI; Erdély.ma

Bánsági példamutatás: elkezdődtek a Temesvári Magyar Napok
Elkezdődött pénteken Temesváron a magyar napok rendezvénysorozata, amelynek keretében hagyományőrző, néptáncos, könnyűzenei, gasztronómiai, irodalmi, képzőművészeti, színházi és gyermekprogramokat is kínálnak a látogatóknak.
A péntek délutáni megnyitón Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a különböző népek békés temesvári együttélésének tulajdonította, hogy a Bánság fővárosa mindig egy lépéssel mások előtt járhatott a történelem folyamán. Mint felidézte: itt volt Európában először elektromos árammal táplált közvilágítás, itt épült meg az Osztrák-Magyar Monarchia első városi kórháza, itt indult el Magyarország első villamosa, és itt vette kezdetét 1989-ben az a forradalom, amely végül elsöpörte a romániai kommunista diktatúrát. Szilágyi Péter kiemelte:
kulturális sokszínűsége segítette a várost hozzá ahhoz, hogy 2021-ben Európa kulturális fővárosa lehet.
A helyettes államtitkár úgy vélte, a magyar napokon a bánsági magyarság azt mutathatja be, amit a térség egyedi képéhez hozzáadott. A rendezvénysorozat azt jelzi, hogy Temesváron működő magyar közösség van, melynek tagjai képesek a közös cselekvése - hangsúlyozta a helyettes államtitkár.
Tamás Péter, Magyarország tiszteletbeli temesvári főkonzulja, a rendezvény főszervezője az MTI-nek kiemelte: három napig ismét magyar szó tölti meg a város főterét.
Utalt arra, hogy a városon múlt vasárnap végigsöprő, két ember halálát és tetemes károkat okozó vihar megnehezítette a rendezők dolgát.
A belvárosban még csütörtök este sem működött a közvilágítás. Minden nehézség ellenére azonban büszkeséggel tölti el, hogy másodjára is sikerült megszervezni a magyar napokat, és sikerült bővíteni a programkínálatot - mondta Tamás Péter.
A közönséget köszöntő Nicolae Robu, Temesvár polgármestere hangsúlyozta: számít a város magyarságára, s a magyarok is számíthatnak rá.
A Temesvári Magyar Napokon vasárnapig színes programokkal várják az érdeklődőket.
A város főterén felállított nagyszínpadon koncertet ad a Kaláka együttes, az Edda és Zorán. A Budapesti Operettszínház Swingoperett című összeállításával vendégszerepel Temesváron, a budapesti Élőkép Színház pedig két produkcióját is elhozza a magyar napokra. A közönség találkozhat Nyilasi Tiborral, a 70-es, 80-as évek egyik legsikeresebb magyar labdarúgójával. Lesznek családi és gyermekprogramok, néptáncbemutató és táncház, de több könyvbemutató, kiállítás, történelmi séta, valamint török kori hagyományőrzők viselet- és fegyverbemutatója is szerepel a programban.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint Temes megyében 5,43 százalék, Temesváron pedig 5,12 százalékos a magyarság aránya.
MTI; Krónika (Kolozsvár)

II. Temesvári Magyar Napok
Sikeres rajt, swingoperettel, néptáncgálával és fergeteges Edda-koncerttel!
A hűvös idő ellenére nagy volt a nyüzsgés ezen a hét végén Temesvár belvárosában, ahol a II. Temesvári Magyar Napok rendezvényei zajlottak. A pénteki ünnepélyes megnyitón részt vett dr. Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Tamás Péter, Magyarország tiszteletbeli konzulja, Călin Dobra, a Temes megyei, Kakas Béla, a Csongrád megyei és Rideg László, a Bács-Kiskun megyei közgyűlés elnöke, valamint Nicolae Robu temesvári polgármester és Farkas Imre alpolgármester.
A háromnapos rendezvény kezdetét a magyar hagyományőrzők (Losonczy István HSE, Tata várának Seymenjei, Gyulaffy Bandérium, Egri Vitézlő Oskola) középkori kosztümös felvonulása és díszsortüze jelezte. A történelmi egyházak képviselői ökumenikus istentisztelet keretében kérték Isten áldását a rendezvényre, igét hirdetett Gazda István, az Új Ezredév gyülekezet lelkipásztora.
A díszvendégeket és a megnyitó ünnepség résztvevőit Tamás Péter tiszteletbeli konzul, a főszervező Várbástya Egyesület elnöke köszöntötte. Nicolae Robu temesvári polgármester javaslatára a jelenlevők egy perces néma felállással adóztak a múlt heti temesvári vihar áldozatainak. A polgármester gratulált a rendezvény első kiadásának sikeréhez, és teljes támogatásáról biztosította a II. Temesvári Magyar Napok szervezőit, hangsúlyozva, hogy az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése során is meghatározó szerepet játszottak a városban békésen együttélő nemzeti kisebbségek. Ünnepi gondolataikat tolmácsolták a Temes megyei, a Csongrád megyei és a Bács-Kiskun megyei közgyűlések elnökei is, akik kiválóan együttműködnek a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégiós együttműködés keretében, a magyar kultúra temesvári ünnepe pedig jó alkalom a két magyarországi megye értékeinek a bemutatására is.
Farkas Imre temesvári alpolgármester ünnepi köszöntője során elmondta: nagyon büszke arra, hogy magyarként ennek a városnak az alpolgármestere lehet és minden tudását a város fejlődése és a temesvári emberek szolgálatába állítja.
A Temesvári Magyar Napok főtámogatója, a magyar kormány képviseletében dr. Szilágyi Péter nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár mondott ünnepi beszédet. „Temesvár különböző nemzetiségek közös erőfeszítésének köszönhetően vált Közép-Európa egyik legszínesebb kulturális központjává – mondta. Ennek köszönhető, hogy mindig egy lépéssel mások előtt járt a történelem folyamán. Európában itt volt először elektromos közvilágítás, itt indult el az Osztrák–Magyar Monarchia első villamosa és az első sörgyára is. Itt vette kezdetét 1989-ben a Forradalom, amely végül elsöpörte a kommunizmus diktatúráját. A nemzeti sokszínűség nem csak találmányokat és eszméket hozott ide, a Bánság fővárosába, de egyben olyan gazdag kulturális életet is, amely ma is kiemeli az európai városok sorából. Ennek is köszönhető, hogy a város 2021-ben viselheti az Európa Kulturális Fővárosa címet”. A helyettes államtitkár hangsúlyozta: ez jó alkalom lesz arra, hogy Temesvár megmutassa az egész világnak, hogyan lehet a saját hagyományaihoz, nyelvéhez és kultúrájához ragaszkodó nemzetekből egy működő közösséget teremteni. Ugyanakkor jó alkalom lesz arra is, hogy az itt élő magyar közösség megmutassa magát a nagyvilágnak. „A Temesvári Magyar Napok programsorozatnak van egy fontos mondanivalója a számunkra – mondta dr. Szilágyi Péter: Temesváron újra vannak Magyar Napok! Brassó, Nagyszeben és Nagybánya után az erdélyi szórvány újabb központjában kerül sor egy olyan rendezvényre, ahol az itt élők meg tudják élni magyarságukat. Ez annak köszönhető, hogy van itt magyar közösség, van magyar összefogás!” Befejezésül dr. Szilágyi Péter azt is elmondta: a magyar kormánynak köszönhetően két olyan közösségi tér jön létre Temesváron, ahol az itt élő magyarok találkozhatnak, rendezvényeket szervezhetnek és megélhetik az összetartozást. Megépül az Új Ezredév Református Központ, ahol a templom református lesz, de az épület a teljes magyarság céljait hivatott szolgálni. Létrejön Temesváron egy magyar felsőoktatási kollégium, amely a város egyetemein tanuló magyar hallgatók számára biztosít lakhatást és közösségi teret. A kárpát-medencei óvoda fejlesztési programnak köszönhetően megújul a Bartók Béla Líceum óvodája és nemrég két Petőfi-ösztöndíjas érkezett Temesvárra, akik a bánsági szórványban élő magyarokat támogatják identitásuk megőrzésében, megerősítésében.
A megnyitó ünnepséget a Harmónia Tánccsoport Palotás tánca színesítette.
Az első este nagyszínpadi főeseménye a Budapesti Operettszínház Swingoperett című előadása volt. A folytatásban a Temes megyei felnőtt néptánccsoportok léptek fel a szabadtéri színpadon, kedvcsinálóként a Csiky Gergely Színházban péntek este megszervezett, hajnalig tartó táncházhoz, amelyen minden érdeklődő részt vehetett.
A szombat délelőtt a családi és gyermekprogramoké, a török kori viselet és fegyverbemutatóké, a városnéző sétáké volt, könyvbemutatókkal és kiállításmegnyitókkal tarkítva. A VV Delamarina utcában megnyílt a Hátrahagyottak emlékezete szabadtéri kiállítás, amely az aradi vértanúk szeretteinek – özvegyek és gyerekek – keserű sorsát mutatja be. A nagyszínpadon a Hollóének Hungarica és a Regélő Fehér Táltos Dobcsapata mutatta be a magyarságtudatot erősítő előadását. A délutáni változatos program során kiállításmegnyitó, könyvbemutató, Nőileg közönségtalálkozó, sör- és pálinkakóstoló, Funky Hats- és Twister-koncertek mellett Nyilasi Tibor egykori magyar válogatott labdarugóval beszélgethettek az érdeklődők, aki retró focibemutatóval színesítette előadását. A Csiky Gergely Színház Stúdió termében közben lejátszották a Szász Enikő rendezte Wiener Walzer című bűnügyi komédia második előadását.
Az est csúcspontja volt a legendás rockzenekar, az Edda Művek szabadtéri koncertje, amelyre több ezer temesvári és más településekről érkezett Edda-rajongó volt kíváncsi. Pataky Attila és társai fergeteges hangulatot varázsoltak Temesvár főterére, ahol ezrek énekelték együtt az örökzöld Edda-slágereket (Álmodtam egy világot, Hűtlen, A kör, Kölyköd, Mi vagyunk a rock) Az Edda összehozta a város főterén a temesvári magyarságot, régi ismerősök találtak egymásra, akik különben évente csak egyszer-kétszer futnak össze, akkor is véletlenül. A koncertbe belehallgatott Nicolae Robu polgármester is, aki maga is gitározik és nagy zenerajongó hírében áll. A polgármester elismerően megtapsolta Gömöri Zsolt billentyűs fergeteges szólóját.
A vasárnapi változatos műsorról és az esti Zorán koncertről egyik következő lapszámunkban olvashatnak beszámolót.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Autonómia és egészség párhuzamai
Közigazgatás-önigazgatás, autonómiatípusok Európában címmel tartott előadásokat Maros megye több településén Bácsfainé dr. Hévizi Józsa budapesti történelemtanár, történész, az Erdélyi Szövetség elnöke, az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című könyv szerzője (Püski Kiadó, Budapest, 2001)
Tartalmas, ismeretekkel felvértezett és tanulságos értekezése során a finnországi svédek, Dél-Tirolban élő németek és olaszok, vallonok és flamandok, svájci és spanyolországi etnikumok, skótok, korzikaiak, írek, szorbok önállóságra való törekvéseiről és eredményeiről beszélt. De szóba került Koszovó, Gagauzia, a magyarországi történelmi valóság és nyilván a romániai magyarság, azon belül a Székelyföld sajátos helyzete is. Az előadás végén biztatóul szolgált, hogy az ENSZ közgyűlése által éppen tíz évvel ezelőtt, 2007. szeptember 13-án elfogadott nyilatkozat legelső cikkelye kimondja: „Az őslakos népeknek akár csoportként, akár egyénekként joga van az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a nemzetközi emberi jogban elismert valamennyi emberi jog és alapvető szabadság teljes körű élvezetére.”
Az előadások elsődleges céljaként szolgált az autonómia szellemiségének és gyakorlatának a népszerűsítése kevésbé politikai, inkább szakmai, gyakorlati szempontok alapján. Másodsorban az autonómiaküzdelem erdélyi áldozataira emlékeztünk. Szervezőként, résztvevőként és az autonómia elkötelezett híveként az esemény kapcsán megfogalmazott következtetéseimet foglalom össze. A megfelelőképpen értelmezett autonómia a mindennapi életünk szerves része, még azt is mondhatnám, hogy testi, lelki, szellemi, társadalmi egészségünk biztosítéka. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyes tudósok megfogalmazása alapján az egészség autonómiát jelent (az egyén önállóságát), az autonómiát, vagyis az egészséget azonban megzavarhatja a lét túlzott medikalizációja. Ennek megfelelően az autonómiát (személyi, kulturális, területi) a mindennapi életünkben kell gyakorolnunk – és gyakoroljuk is –, miközben a politikának az lenne a célja, hogy – az egészség megrendülésének analógiájára – orvosolja az általa képviselt közösség önállóságát biztosító féltételek megrendülését. Sajnos a gyakorlatban a politikai érdekek sokszor felülírják a személyi, közösségi érdekeket. Örvendetes tény, hogy a – korántsem felhőtlen – nemzeti összetartozás jegyében magyar politikai egyetértés létezik mind a határokon innen, mind azokon túl a kisebbségben élő határon túli magyarságnak biztosított autonómia szükségességéről. Úgy tűnik, hogy közösen és külön-külön ráébredtünk arra, hogy megmaradásunkat és fennmaradásunkat csakis a magyarság, a székelység nemzeti autonómiája biztosíthatja. Ebben a kérdésben nincs megalkuvás, a pozitív és követendő példák erre biztatnak. Ugyanakkor az autonómia különböző formáinak gyakorlati megvalósításában, a kivívott jogok megtartásában leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk. Az egészség (önállóság, önellátás) és az autonómia (önigazgatás) korábbi párhuzamba állítása folytatható. Amiként az egészség megőrzésének és fejlesztésének feltétele a szükséges ismeretek elsajátításán túl az egészséges magatartás kialakítása, az ismeretek és szabályok alkalmazása a mindennapi életben, azonképpen az önigazgatással kapcsolatos példák megismerése, az autonómia helyes értelmezése és gyakorlati megélése egyaránt erőfeszítéseket igényel mind az egyén, mind a közösség részéről. Kós Károlynak Erdély, a Bánság, a Körös-vidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek, mint közel száz évvel ezelőtt: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (...) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...” A működőképes autonómiamegnyilvánulások elérésének és fenntartásának az abszolút feltétele a mennyiségileg szaporodó és minőségi értékeket felmutató célközönség léte. Ezért minduntalan tudatosítani kell, hogy fennmaradásunk érdekében létkérdés a népesedési mutatók javítása. Ugyanakkor hiszem, és vallom, hogy a gyermekvállalás mellett a tulajdonjog megtartása és gyarapítása, a gazdasági potenciál növelése és a jólétből fakadó adományozás bármely közösség számára alapvető megtartó erő, a szülőföldön való boldogulást szolgálja. Végül Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia akkor éppen funkcióban levő elnökének 2004 szeptemberében Bukarestben a Kisebbségek Európában elnevezésű konferencián elmondott beszédéből idézek: „A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a régiók, amelyek autonómiát élveznek, gazdasági növekedést, kulturális és tudományos fellendülést tapasztalnak. Ebben az értelemben a székelyföldi kulturális és területi autonómia terve mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Ahogy azt az Európa Tanács határozata is kimondja, egy ilyen fajta autonómiára való törekvés mind a többségi, mind a kisebbségi társadalom javát szolgálja, valamint példaértékű lehet az európai demokratikus államok számára. Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.” Utóirat Személyes megjegyzésemnek kell hangot adnom: az előadáson megjelent alig kéttucatnyi marosvásárhelyi érdeklődő köréből nemcsak a politikusok, hanem a történelemtanárok is hiányoztak, sőt a sajtó is hiányosan képviseltette magát. Utóbb az egyik újságíró azzal magyarázta távollétét, hogy a lap főszerkesztőjével kellett volna egyeztetni. Kérdem én: az annyira áhított autonómia jegyében?
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár. kronika.ro

Aradon tartott könyvbemutatót a Kriterion
Három szerző, megannyi érdekesség
A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében, szeptember 22-én, pénteken 18 órakor a Kriterion Könyvkiadó képviselőivel találkozhatott az aradi közönség. A rendezvény meghívottjai H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, Balázs Imre József irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem docense és Cseres Judit pszichológus, Cseres Tibor író lánya voltak. Az eseményen bemutatták Cseres Tibor Őseink kertje, Erdély című történelmi regényét, az elfeledett temesvári magyar költő, Reiter Róbert Elsüllyedt dal című kötetét és az aradi születésű Kuncz Aladár Fekete kolostor, Egy márványdarab és Felleg a város felett című köteteit. Az előadás célja a Bánsághoz kötődő, a két világháború közötti jelentősebb magyar írok műveinek a bemutatása és a megismertetése volt.
Az első kötet, amely bemutatásra került, Reiter Róbert romániai magyar avantgárd irányzat egyik legjelentősebb személyiségének a könyve, az Elsüllyedt dal, amit Balázs Imre József irodalomtörténész méltatott. A könyv címe egyben egy vers címe is, amely az író kevés magyar nyelvű alkotásainak a legnagyobbjai közé tartozik. A kötet kétharmada a Kassák Lajos által szerkesztett avantgárd szellemű folyóiratokban (A Tett, Ma, 2x2, Dokumentum) megjelent versek, műfordítások és teoretikus cikkek gyűjteménye. A temesvári születésű írónak ezenkívül nem voltak magyar nyelvű kötetei, hisz 1925-ben abbahagyja a magyar nyelven való írást és 1949 után Franz Liebhard néven folytatta írói pályafutását, németül publikálva műveit.
Cseres Tibor regényét, az Őseink kertje, Erdély című kötetet az író lánya, Cseres Judit pszichológus ismertette meg a közönséggel. „(...) Több okból is nagyon személyes az én viszonyom ehhez a regényhez, nyilvánvalóan ez a személyes viszony abból is adódik, hogy édesapám a szerző, de abból talán még inkább, hogy a szüleim, nagyszüleim sorsa bontakozik ki ebből a regényből” – ezekkel a szavakkal kezdte Cseres Judit a mű bemutatását. A történet a két világháború közötti időszakban játszódik, a szerző szülei felmenőinek családi előtörténete is hangsúlyt kap a regényben. Érdekes tudnivaló a regényről, hogy címe ellenére a regény főszereplői valójában nem léptek Erdély földjére, az író szüleivel találkozó család bizonyos tagjai azonban erdélyiek voltak. A regény egyfajta kalandokkal teli családtörténet, melynek célja a család múltjának, hagyatékainak a megismerése, ezért is tartotta szükségesnek Cseres Tibor a regény megírását.
A harmadik író műveit, az aradi születésű Kuncz Aladár három kötetét a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, H. Szabó Gyula mutatta be az aradi közönségnek. Az első kötet a Fekete kolostor című regény volt, a szerző legismertebb műve, mellyel a két világháború közti magyar és klasszikus világirodalom világában vált ismertté. Ezt a Kuncz-művet a mai napig is a nagy magyar fogságregények legjobbjai között tartják számon. A második bemutatott kötet az Egy márványdarab című alkotás, amely novellákat, karcolatokat, jegyzeteket és Kuncz egyetlenegy drámáját tartalmazza, utóbbi Csokonai Vitéz Mihály haláláról szól. Az utolsó bemutatott kötet ezen a tartalmas délutánon a Felleg a város felett című regény volt, amelyben részletes tájleírást találunk Kolozsvárról és az akkori arisztokrata lakosságáról.
A színvonalas esemény része volt a Kriterion Kiadó könyvbemutató-sorozatának, amely szeptember 21. és 23. között zajlott a történelmi Bánság több helyszínén: Lugos, Temesvár, Szeged és Magyarkanizsa.
Ferenczi Arnold / Nyugati Jelen (Arad)

A Gerhardinum huszonöt éves jubileuma
„Pietas et litterae – Jámborság és tudomány”
A Temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum idén ünnepli létrehozásának 25 évfordulóját. A negyed évszázados jubileum alkalmából 2017. október 2-án, hétfőn hálaadó szentmisét tartottak a temesvári Szent György-székesegyházban az iskola diákjai, a tanárok és a szülők részvételével, amelynek főcelebránsa Msgr. Roos Márton megyés püspök volt.
Az ünnepi szentmisén részt vettek az egyházmegye papjai, Farkas Imre temesvári alpolgármester, Halász Ferenc Temes megyei helyettes főtanfelügyelő, Kiss Ferenc tanfelügyelő, Jakab Ilona, a Gerhardinum Líceum igazgatója, Károlyi Attila, a Szegedi Piarista Gimnázium igazgatóhelyettese, az iskola barátai és támogatói.
A hálaadó szentmise résztvevőit Msgr. Roos Márton megyés püspök köszöntötte, hálát adva a Jóistennek a Gerhardinum Líceum 25 évéért. „Nagy öröm számunkra, hogy az életben olyan emberekkel találkozunk, akik a Gerhardinum Líceumból kerültek ki és most fontos állásokban vannak. Ez azt bizonyítja, hogy a munkánk eredményes volt, és reméljük, hogy eredményes lesz a jövőben is!”. A szentmise után Jakab Ilona iskolaigazgató mondott ünnepi köszöntőt, amelynek során megfogalmazta az 1992-ben létrehozott katolikus iskola működtetőinek a hitvallását. A Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum ma az egykori Piarista Gimnázium épületében működik, és irányelvként felvállalja a piaristák jelmondtatát: Pietas et litterae – Jámborság és tudomány. Az iskola egyforma súlyt helyez a nevelésben a keresztény hitre, az abból fakadó erkölcsös életre és a jól megalapozott, korszerű tárgyi tudásra. Jakab Ilona iskolaigazgató végül azt is elmondta: a kezdeti nehézségek után az idei tanévet 23 osztállyal és 413 tanulóval kezdi az évről évre bővülő Gerhardinum Líceum, ami egyértelműen bizonyítja, hogy jó úton járnak.
A temesvári Polgármesteri Hivatal nevében Farkas Imre alpolgármester köszöntötte az egybegyűlteket. „A Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum az 1992–1993-as tanévtől kezdve az egyház által létrehozott iskolaként működik, kupolája alá gyűjtve a Bánság soknemzetiségű katolikus közösségeinek gyermekeit. Működése feleleveníti a fényes múltú bánsági katolikus, főleg a piarista szellemű oktatást” – mondta Farkas Imre, aki gratulált az iskola működtetőinek a 25 év alatt elért kiváló eredményekhez.
Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő köszöntője során felelevenítette a Gerhardinum Katolikus Líceum 25 éves történetét. Szabó Péter akkori iskolaigazgatóval közösen küzdeni kellett az iskola elindításáért, de az iskolaépületért, a tanárokért és a gyerekekért is, végül 1992-ben 20 gyerekkel indult útjára az iskola. 1995-ben költözhetett be a Gerhardinum az egykori Piarista Gimnázium épületébe, amely a 140 évvel ezelőtt született Székely László városi főépítész tervei alapján épült fel, és a város egyik legimpozánsabb épületegyüttese lett. 2011-ben indult be az elemi szintű, 2012-ben az óvodai oktatás a Gerhardinum keretében. „Az utóbbi időszak történései, a migránsválság azt igazolja, hogy nagy szükség van olyan iskolákra, ahol keresztény hitben nevelik a gyermekeinket, ők lesznek azok, akik megőrízhetik a keresztény Európát” – mondta befejezésül Halász Ferenc. Végül Kiss Ferenc magyar oktatásért felelős tanfelügyelő köszöntötte a 25 éves jubileumát ünneplő iskola tanárait és diákjait, aki a kezdetektől fogva minden rendelkezésére álló eszközzel támogatta a Gerhardium Líceum elindítását és fejlesztését.
Az ünnepi köszöntőket a Gerhardium diákjainak ünnepi műsora színesítette. A magyar tagozatos diákok közül Abdulhamza Safi gyönyörűen szavalta el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, Molnár Ádám pedig Reményik Sándor Ahogy lehet című versét adta elő.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

Kinyílt a rózsa…
A múlt hét végén ismét a Temes megyei Újszentesen rendezték meg az Őszirózsa országos magyar népdalvetélkedőt, amelyen általános iskolák diákjai vesznek részt négy korcsoportban.
A már kilencedik országos vetélkedő az Oktatási Minisztérium, a Temes Megyei Tanfelügyelőség, az Újszentesi Általános Iskola és az önkormányzat, valamint a Temes Megyei Tanács együttműködése révén zajlott. A rangos népdalvetélkedőn 13 hazai megyéből 122 magyar diák vett részt. A szombat reggeli megnyitó után minden korcsoport más-más helyszínen vetélkedett, minden résztvevőnek öt népdallal kellett jelentkeznie, amiből egyet maga választott ki, egyet pedig a zsűri jelölt ki előadásra. Délután, amíg a szakemberek kiértékelték és pontozták az előadásokat, a diákok és felkészítőik Temesvárra utaztak, a Béga-csatornán sétahajókáztak, majd megtekintették az óvárost. Este az újszentesi sportcsarnokban került sor az ünnepélyes eredményhirdetésre.
Maros megyéből hat tanuló vett részt az Őszirózsán, ők a Kincseink című hagyományőrző fesztivál Nyárádkarácsonyon rendezett megyei szakaszán nyerték el az újszentesi vetélkedőn való részvétel jogát, és nem vallottak szégyent a Bánságban sem. A 0-2. osztályos korcsoportban a körtvélyfájai Szász Csanád László (felkészítő Szász Magdolna) dicséretet érdemelt ki, a legtöbb versenyző viszont a 3-4. osztályosok csoportjában volt, itt a 38 diák közül a dicsőszentmártoni Doszlop Tamás (felkészítő Szász Irénke) a második, a nyárádszeredai Siklódi Réka (felkészítő Kátai Judit) a harmadik díjat szerezte meg. Ugyanebben a csoportban további két megyénkbeli diák szerzett dicséretet, a göcsi Papp Dániel (felkészítő Pap Enikő) és a körtvélyfájai Antal Péter (felkészítő Antal Ibolya). Megyénk hatodik diákja a somosdi Gergely Sipos Nóra volt (felkészítő Fodor Krisztina), aki az 5-6. osztályos csoportban méretkezett meg. A nyárádszeredai Siklódi Réka a Romániai Magyar Dalosszövetség különdíját is megszerezte előadásmódjával, a 4. osztályos kislány már másodszor vesz részt az Őszirózsán, tavaly dicséretet érdemelt ki – tudtuk meg Kátai Judittól. A kisdiákok felkészítéséért a pedagógusoknak és a körtvényfájai Szász Péternek is köszönet jár, nemkülönben a szülőknek, akik nemcsak gyerekeik felkészülési munkáját támogatták, hanem a résztvevőknek a versenyre való utaztatásáról is gondoskodtak, ugyanis az oktatási tárca már nem vállalja ennek a megszervezését és a költségeket sem téríti meg – tudtuk meg a szülőktől, akiknek többnyire személygépkocsikat kellett útnak indítaniuk. Az utazást már tavaly sem támogatták a szervezők, akkor egy csíkfalvi kisbusz szállította a Maros megyeieket a versenyre.
Az Aradon megjelenő Nyugati Jelen régiós napilap beszámolója szerint valamennyi gyermek kiválóan szerepelt, a mezőny rendkívül erős volt, míg Tóth Guttmann Emese zenetanár, karnagy, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke, zsűritag úgy nyiltkozott, hogy „előremutatóan emelkedik az újszentesi verseny színvonala minden területen”. Most, amikor „Kodály születésének 135. évfordulóját ünnepeljük és halálának 50. évfordulójáról emlékezünk meg, elmondhatjuk, hogy Legyen a zene mindenkié! A mai nap tükrözte, hogy itt Erdélyben milyen szépen művelik a népdaléneklés műfaját” – tette hozzá a szakember. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

Mese- és balladamondók, balladaéneklők
A magyar népköltészet ünnepe
A Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán Erdély, Partium és Bánság 12 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 186 diák vett részt. A Háromszéket képviselő 24 tanulóból 16-ot díjaztak.
A mese irányt mutat és megerősít az igazságba vetett hitünkben. A mesében a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol, és helyre áll az ősi harmónia és rend, amire olyan nagyon vágyunk. A ballada az élet árnyoldalát mutatja be, a hitetlenséget, a bűnt nagyítja fel. Elmondhatjuk, hogy a népköltészetben benne van az egész világ, mi is mindannyian, ezért kell ápoljuk, tovább adjuk – mutatott rá Kömíves Noémi magyar szakos szaktanfelügyelő a záróünnepségen, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében.
Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője szerint méltán lehetünk büszkék kultúránkra, szellemi és lelki értékeinkre. „Adtunk már Nobel-díjas tudósokat a világnak, és Oscar-díjas filmünk is van, de balladában és népmesékben is nagyhatalom vagyunk” – emelte ki. Emlékeztetett, jelentős népköltészeti gyűjteménnyel rendelkezünk, nagy nemzetek ennek egytizedét nem tudták összeszedni.
A verseny kategóriák és korcsoportok szerint, több helyszínen zajlott. Nem volt könnyű dolga a zsűritagoknak, hiszen évről évre felkészültebbek a versenyzők, a rangsorolás pedig egyre nehezebb.
Az elemi osztályos mesemondóknál a Székely Mikó Kollégium két kisdiákja végzett az első helyen. Az előkészítő osztályos Gajai Petra szép beszédével, természetességével, bátor kiállásával nyerte el a zsűri tetszését. A negyedikes Kovács Máté már rutinos versenyzőnek számít, több alkalommal vett részt mesemondó vetélkedőkön, de országos versenyen ez az első alkalom, hogy első díjjal jutalmazták.
– Az a jó mesélő, aki át tudja élni a történetet, bele képzeli magát a mesébe. Ezért a mese kell találjon a mesélő személyiségéhez – magyarázza a kisdiák.
– Nem számítottunk ilyen kiváló eredményre, mert nagyon erős volt a mezőny, hiszen ezen a versenyen az ország legjobb mesemondói vannak jelen. Máté kiváló teljesítményének nagyon örvendek, mert nagyon sok munka van az eredmény mögött – mondta Vinczeffy Réka, a végzős elemista tanítója. Némethi Katalin / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Új, erdélyi pártot szorgalmazott itt Gherman
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – a Reconstructio Egyesülettel közösen – ismételten megtartotta a 2013 óta rendszeresnek számító román–magyar konferenciát. Először Sepsiszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen és Kolozsváron tartottak ilyet – most pedig Nagyváradon.
Ismét Váradon járt, és újra húzónévként szerepelt egy konferencia meghívottainak sorában Sabin Gherman, aki egyébként az EMNT más rendezvényein is volt már vendég. A kolozsvári televíziós szerkesztő és műsorvezető, aki 19 évvel ezelőtt vált ismertté, az Elegem van Romániából című írásával, és azóta is a transzilván gondolat, az erdélyi románok, magyarok és más nemzetiségek együtt munkálkodásának, Erdély közös fejlesztésének híve, a Bukarest-központúsággal szemben, a váradi városházán tartott konferencia első paneljének egyik előadójaként kijelentette: „amíg Erdély Bécs és Budapest idejében létezett, addig Bukarest idejében már nem létezik”. Azaz a központosítás miatt háttérbe szorul. És ezzel anyagilag is veszít. Példaként említette, hogy Kolozsvár körgyűrűjét fejlesztenék, európai uniós támogatásból, de azért veszítenek el százmillió eurónyi finanszírozást, mert egy pecsétre kell hiába várni Bukarestben – és hasonló veszteségek sora éri Erdélyt, a Bukarest-központúság miatt.
Megvezetettek
Szerinte „a románok ugyanúgy meg vannak vezetve, mint a székelyek: a politikai vezetőik mindig a megfelelő ellenségképet mutogatják nekik, riogatják őket”, holott úgy véli, minden nemzetiségnek teljesen egyenlő jogokat kellene élveznie Erdélyben is, és együtt dolgozni a fejlesztéséért, úgy, hogy „mindenki biztonságban érezheti és megélheti az identitását”. Azt szorgalmazta, hogy az erdélyi románok, magyarok és németek hozzanak létre egy közös pártot. Ez kifejezetten erdélyi tömörülés lenne, amely az autonómiáját is zászlajára tűzné. Úgy véli, lehetetlen úgy haladni, ha nem próbáljuk meghaladni a mai politikai kereteket, ha nem közös, transzilván párt képvisel minket, és ha nem lesz teljes a jogegyenlőség, egészen odáig, hogy három erdélyi hivatalos nyelv is legyen például. Amúgy nem először beszél ilyen párt megalakításáról. Már évek óta hangsúlyozza fórumokon is, hogy nagy jövője lehetne egy olyan erdélyi pártnak, amelyiket közösen vezetnek románok, magyarok és németek, és amely az erdélyiséget helyezi politikája középpontjába. Más alkalmakkor már előadta, hogy 1998-ban, amikor az Elegem van Romániából! című röpiratát megfogalmazta, 4,6 százalékos népszerűségre tett szert, négy évvel később már 25 százalék volt azok aránya, akik elégedetlenek a központosított Romániával, és meglátása szerint, egy erdélyi párt gyorsan szert tehetne legalább 10 százalékos népszerűségre. Most, Váradon még hozzátette: „kezet mindig a többségnek kell nyújtania”. Bővebb kitekintésben pedig kiemelte: „mindenféleképp az EU-val kell tartanunk, ragaszkodnunk kell hozzá, a hibáival együtt is – és eljön majd az az idő, amikor a romániai unióellenes politikai szöveg is vállalhatatlanul alpárinak fog már számítani”, hiszen az egyetlen élhetőbb jövőképet és jelent is még mindig az EU kínálja.
Jogok biztosítása
Gherman ismét síkra szállt a magyarok jogainak totális biztosításáért is, még akkor is, amikor a hallgatóság köréből olyan hozzászólóktól kapott ironizáló feddést, ellenvéleményt, mint például a volt PUNR-s és volt PRM-s parlamenti képviselő és szenátor, Mihai Drecin történész. Gherman azzal vágott vissza: „Együtt kell fejlődnünk, és ne akarjuk már mi, a többség megmondani más nemzeti közösségeknek, hogy nekik mi a jó, akár oktatás terén, akár más területeken”. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja, hogy „ne csak románul és magyarul gondolkodjunk, hanem közös szándéktól vezérelve, egyként alakítsuk ki erdélyi identitásunkat is – mert amíg ezt nem tudjuk elérni, addig a transzilvanizmus csak az elméletekben létezhet.” Hozzátette: jelenleg önálló erdélyi gazdaság nem létezik, még annyira sem, ahogy valamelyest létezik a Bánság, Moldva, Dobrudzsa gazdasága. Ezen úgy lehetne változtatni szerinte, ha közös, életminőséget javító projektekbe fognának az erdélyiek. „Ekkor világossá válna mindenkinek, menyire jól értjük egymást, mi, románok és magyarok, és menyire nem a különbségeket kell hangsúlyoznunk, hiszen sokkal több van, ami összeköt, a közös lakhelyünk és a közös céljaink is” – fogalmazott, jelezve, hogy az általánosságok azonban nem elegendőek, hanem együtt kimódolt és végrehajtandó, nagyon is konkrét projektek kellenek, gazdasági, közigazgatási- és kulturális téren is.
Ott is nehézkes
A nagyváradi konferencia második része a magyar nyelv üzleti életben való használatát járta körbe, mely során – Tiboldi László EMNT-alelnök moderálásával – előadást tartott dr. Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója, dr. Beretka Katinka, jogász, egyetemi tanár, Gelu Barna, a Bihar megyei Vállalkozók Szövetségének elnöki tanácsadója, Pajzos Csaba, az RMKT Bihar megyei elnöke, valamint Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnöke. Dr. Kántor Zoltán megemlítette: az anyanyelv-használati küszöbérték, azaz a 20% Szlovákiában és Romániában használatos, és az egész EU-ban ezek a legrestriktívebb ilyen küszöbértékek. A Szerbiából érkezett dr. Beretka Katinka az ottani anyanyelv-használati szabályozást mutatta be, Gelu Barna azt emelte ki, hogy az üzleti életben a kommunikációban is a gazdasági célok elérése a legfontosabb – és ha ez működik, az magával hozza a fejlődést sok más területen is. Pajzos Csaba többek között azt idézte, egy kutatás nyomán, hogy egy romániai magyar átlagosan 12 ezer óra alatt tanulja meg az államnyelvet, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az anyanyelv használata még a gazdaságban is fontos, mivel többet adunk el, és többet is vásárolunk, ha a tranzakciók közbeni kommunikáció anyanyelven folyik. Csomortányi István felszólalása zárta a konferenciát, amelyben kifejtette, hogyan áll az anyanyelv használata a kereskedelemben és a közszolgáltatási szférában – és az összes terület közül épp ez utóbbiban áll a legrosszabbul. Szeghalmi Örs / erdon.ro

Erdély hizlalta Nagy-Románia gazdaságát az egyesülés után
A trianoni békeszerződéssel Romániához csatolt területek infrastrukturálisan és iparilag is jóval fejlettebbek voltak az Ókirályságnál.
Az első világháború előtt Románia gyengén fejlett agrárállam volt, annak ellenére, hogy Moldva és Havasalföld 1862-es egyesítését, s főleg I. Károly trónra lépését követően erőteljes modernizációs folyamaton ment keresztül. Ennek eredményeként fél évszázad alatt az ország bruttó hazai terméke közel megnégyszereződött, a megalakulás évének 2,26 milliárd dollárjáról 1914-re 8,19 milliárdra nőtt.
A román gazdaság fejlettségi szintjét hűen érzékelteti, hogy a világháború kitörésének évében az egy főre jutó GDP 1054 dollár volt, míg Magyarországon, amely a monarchia harmadik legfejlettebb régiója volt, az osztrák-német- és a cseh tartományok mögött, meghaladta a 2000 dollárt.
Igaz, hogy a GDP-t, mint a gazdasági teljesítmény mérőszámát csak az 1930-as évek elején alkották meg, ám a gazdaságtörténészek viszonylagos pontossággal ki tudják számolni korábbi időszakokra is, ha azokból elegendő statisztikai adat áll rendelkezésre. 1914-ben a román GDP-nek csupán negyedét adta az ipar, 60 százaléka a mezőgazdaságból származott. Magyarországon az ipar 27, a mezőgazdaság pedig 40 százalékkal járult hozzá a bruttó hazai termékhez.
Megugrott a GDP az egyesülés után
A világháborút követően a Magyarországtól és Oroszországtól elcsatolt tartományokkal együtt Románia területe 137 ezer négyzetkilométerről 295 ezer négyzetkilométerre, lakossága pedig 8 millió főről 18 millióra nőtt. A GDP szintén megugrott, 1920-ban meghaladta a 18 milliárd dollárt.
A fejlődés azonban látszólagos volt, az egy főre eső GDP ugyanis negyedével, 761 dollárra esett vissza. A háború katasztrofális hatással volt a gazdaságra, 1919-ben az ipari termelés például csak fele volt az öt évvel korábbinak. Hosszú távon ugyanakkor a területi gyarapodás nagy lendületet adott a fejlődésnek, s a pluszt elsősorban az Ókirályságnál lényegesen fejlettebb Erdély és a Bánság jelentették.
A vasúti hálózat hossza két és félszeresére nőtt, 4200 km-ről 11 ezer km-re. Az ipar termelési kapacitása 235 százalékkal lett nagyobb, köszönhetően annak, hogy olyan iparosodott városok kerültek román fennhatóság alá, mint Temesvár, Nagyszeben, Brassó és Resicabánya. Erdély annexiójának eredményeként olyan, korábban nem létező gazdasági ágazatok jelentek meg a Román Királyságban, mint a színesfémkohászat és a nemesfém-feldolgozás, de jelentősen megerősödött a kohászat, a vegyipar, a fafeldolgozás és az építőanyag-gyártás is.
Nagy ütemben nőtt a gazdaság
1923 után, a nagy világválság kitöréséig a román gazdaság átlagosan évi 5,4 százalékkal nőtt, ami a világviszonylatban a legmagasabbak közé tartozott. 1936-ra az ország Európa első számú, s a világ hatodik legnagyobb kőolaj-kitermelője lett, 8,7 millió tonnával, a földgáz- és aranykitermelésben pedig kontinentális szinten második, a Szovjetunió, illetve Svédország mögött.
A gazdasági fejlődéshez hozzájárult a földreform is, melynek eredményeként másfél millió család 6 millió hektár földhöz jutott. A harmincas évek második felére Románia lett Európa legnagyobb kukoricatermesztője, búzatermesztésben pedig a negyedik helyen állt. Ez a nagy termőterületnek volt köszönhető, a világháború után ugyanis a megnövekedett országban a mezőgazdasági művelés alá vont összterület 6,5 millió hektárról 14,5 millió hektárra nőtt. A mezőgazdaság viszonylag elmaradott volt, 1925-ben Romániában búzából 860 kg volt a hektáronkénti termésátlag, míg Magyarországon és Jugoszláviában 1260 kg.
1939-ben a GDP 23,19 milliárd dollárt tett ki, dupláját az 1920-as értéknek, az egy főre eső mutató pedig 1242 dollárra emelkedett. Annak ellenére, hogy a két világháború közötti Romániát agrárállamként tartja számon a köztudat, tény, hogy 1938-ban az ipar, a szállítás és az építőipar már nagyobb arányban járult hozzá a bruttó hazai termékhez, mint a mezőgazdaság. Pengő Zoltán / maszol.ro

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Régiós magyar gazdaszervezetek munkaülése
Aradon járt a NAK főigazgatója, Kocsy Béla
Tegnap a Jelen Ház vendéglőjében tartotta munkaülését a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a Bánságban, Arad megyében, illetve a Partiumban működő gazdaszervezeteinek a vezetősége.
Az egybegyűlteket házigazdaként Kocsik József AMMGE-elnök köszöntötte, kiemelve Kocsy Béla, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara főigazgatójának a nevét.
A továbbiakban Kocsy Béla méltatta a Partiumban és Bánságban tevékenykedő gazdaszervezetek munkáját, egyben megnyitotta a regionális ülést. Azon Arad megyét Kocsik József AMMGE-elnök és Pozsár Ibolya igazgató, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületét dr. CsŐsz János elnök és Benkő Zsolt igazgató, míg a Partiumi Magyar Gazdák Egyesületét Csomortányi István elnök képviselte. Beszámolójában Kocsy Béla vázolta a NAK eddigi munkáját, illetve mindazokat a lehetőségeket, amelyekben a jelzett régió gazdaszervezetei is részt vehetnek. Vagyis élvezhetik az anyaországi gazdák számára nyújtott összes lehetőséget, kivéve azokat, amelyeket a román törvények nem tesznek lehetővé. Utóbbiaknak a tisztázása végett hívták meg az ülésre Monica Nadiut, az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatóját is, aki az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének közvetítésével tartja a kapcsolatot a Román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium és a NAK között.
A megbeszélések eredményeként megegyeztek, hogy a kisrégióból egy megbízott részt vesz a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara folyó év december 20-án sorra kerülő alakuló országos küldöttgyűlésén. Nyugati Jelen (Arad)

Üléseztek a partiumi és bánsági magyar gazdaszervezetek
Az elmúlt pénteken, december 8-án került sor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának (KEF) Partium-Arad-Bánság Regionális ülésére, melyen azok a gazdaegyesületek képviseltethették magukat, melyek közvetlenül tagjai a KEF-nek, vagy tagszervezetei KEF-tag ernyőszervezeteknek. Az ülést, melynek az aradi Jelen-ház adott otthont, házigazdai minőségében Kocsik József, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének elnökének köszöntője nyitotta meg. Az ülésen Arad megyét Kocsik József AMMGE-elnök és Pozsár Ibolya igazgató, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületét dr. CsŐsz János elnök és Benkő Zsolt igazgató, míg az Érmelléki Gazdák Egyesületét Csomortányi István ügyvezető képviselte.
A továbbiakban Kocsy Béla, a magyarországi Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) külkapcsolati igazgatója méltatta a Partiumban és Bánságban tevékenykedő gazdaszervezetek munkáját. Beszámolójában vázolta a NAK eddigi munkáját, illetve mindazokat a lehetőségeket, amelyek a régió gazdaszervezetei számára is elérhetőek. Kiemelte, hogy a NAK részéről fontos lépés a kamarai tagság pártolói tagságként való kiterjesztése a Kárpát-medence külhoni gazdáira is. Az ezzel járó előnyök körének tisztázása még zajlik, mindenütt a helyi törvényi keretektől függ ezek gyakorlatba ültethetősége.
Az ülésre kapott meghívásnak eleget tett Monica Nadiu, az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság aligazgatója is, aki az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének közvetítésével tartja a kapcsolatot a Román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztérium és a NAK között.
Csomortányi István arra vonatkozó javaslatának továbbítását kérte, hogy a jövő évben Magyarországon üzembe helyezendő jégeső-elhárítási rendszer határ menti kiterjesztésének lehetőségét is vizsgálják meg, hiszen a rendszer kiépítése a határ partiumi oldalán – akárcsak 40km szélességben is – a térség gazdáinak többségét megvédhetné, illetve az anyaországi rendszer részeként annak költségei jóval alacsonyabbak lennének, mint egy önálló rendszeréi. Továbbá arra vonatkozóan is javaslatot tett, hogy a magyarországi kamara segítségével működő kárenyhítési és biztosítási rendszert szintén terjesszék ki a határon túlra, hiszen a magyar állam részvétele egy ilyen rendszerben kellő garanciát jelent ahhoz, hogy a gazdák anyagilag is hozzájáruljanak egy kárenyhítési alap létrehozásához. Ez komoly segítség lenne úgy a téli fagykárok, mint a nyári aszálykárok enyhítésében. Az Érmelléki Gazdák Egyesülete / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Czakó Gábor: Rovás, avagy róvás (Nemzeti értékvédelem)
Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850–59 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra.
Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged, ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka. Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az 56-os forradalom bukása után… Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában. A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun-magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban.
Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása! Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi’sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretelen XVII. századi tudós megalkotta a hun-székely ábécét.” Tehát néhány ismertlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben? E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást.
Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt, jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntető törvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett és a maga módján működött.
No, lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, s legalább az igazságos Mátyás király születéséről elnevezett esztendő küszőbén olvassuk el MÁYÁS 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze: a kirovó mellé minden vármegyében egy alkalmas nemest kell állítani, aki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § „És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.” Mit jelent mindez?
Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember fölügyelete alatt végezte munkáját. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében.
Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíróknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket. Mit is jelent mindez?
Azt, hogy a középkorban nálunk:
1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát 2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt! 3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést; 4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” – vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik fele maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét; 5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek; 6. a rendszer védte az adózó kisembereket is.
*
Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől Hunfalvy Pál akadémikus úr hazudozását.
1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi az általa kitalált kornál!
2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról
3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is, és
4. oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!!! Sebestyén Gyula MTA l. tag írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni.”
*
Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak ún. magyar ún. tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is.
Minekután a székely rovásírásról Hunfalvy hamisítási szándákai ellenére is meglehetősen pontos nyelvrégészetismeretekkel rendelkezünk, nézzünk körül a történelmi Magyarország más népeinél is.
Az Újvidéki Egyetem ny. oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár »raboš« és »rovaš« alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint »rovásjegy, rovóbot«. Különben a himlőhelyes arcú embert rovónak hívják a szerbek!” Hát nem logikus?
Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia ún. köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk Délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban.
De folytassuk Csorba Béla adataival.
„A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok… Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4.-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.” A raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés”. A magyar rovás-ra vezetik vissza. Van adatom egy kicsinyítő képzős változatról: rovašica, „jelszó” a régi szerb katonai nyelvben.”
*
Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának. De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánszkori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól. Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírás-dogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta. A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás királynak az említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala.
*
Lám, a XV. századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)