Áldást, békességet, gyarapodást
Áldás, népesség! – Letelepedés-elvándorlás a Bánságban címmel szerveztek konferenciát Temesváron szeptember 24–25-én. A rendezvény keretében levetítették a Népesség Istentől! című dokumentumfilmet, amelynek főmunkatársa az a néhai Csép Sándor volt, akinek a neve összeforrott az Áldás, népesség! mozgalommal.
A televíziós szerkesztő, újságíró, író ötletgazdája volt a 2004-ben megindított mozgalomnak, 2007-ben jogi személyként is bejegyeztették az Áldás, Népesség – Binecuvăntare társaságot, amelynek célkitűzése volt egyebek mellett a népesedés drámai állapotának a közbeszédbe való bevitele, a családbarát életfilozófia terjesztése, a gyermekvállalás fontosságának hirdetése, a közvélemény ráirányítása eme fontos nemzeti sorskérdésre.
A konferencia elsősorban a bánsági nemzeti kisebbségek demográfiai helyzetével kívánt foglalkozni, de az előadók az Európára zúduló migránsáradatra is kitértek, mint napjaink egyik legégetőbb problémájára, legsúlyosabb kihívására. Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szerint fontos lenne megértetni a világgal, hogy nem a migránsokkal van bajunk, hanem azzal, aki küldi, aki csábítja és aki csempészi őket. Arra biztatta a részvevőket, hogy személyes kapcsolataikon keresztül próbálják a románokkal is megértetni, hogy a menekültáradat közös ügy, amely őket is ugyanúgy érinti, és a zsidó-keresztény kultúrkörben kialakult értékeket veszélyezteti. Úgy vélte: azért van nagy baj, mert Európa egyes vezetői nem fogják fel, hogy mekkora a gond. Ráadásul a migránsáradat olyan népek, országok között kelt feszültségeket, amelyek eddig békében éltek egymás mellett, bár eme feszültségek nagyrészt szintén a migrációs hullám veszélyeit nem látó politikusok miatt keletkeztek. Tőkés László EP-képviselő elmondta, Európa történelmének újkori hullámverésében nagyon megingott a mi kis magyar világunk is, hiszen a migránsáradat kontinentális instabilitást és elbizonytalanodást okozott. Aggodalommal tölti el az egyént éppúgy, mint a családi, baráti, nemzeti közösséget az, ami most történik, és aminek korántsem sejtjük a végét. Pláne, hogy azt látjuk: e modernkori népvándorlás, világmozgás, nyugtalanság, a gyökérszakadás és dizlokáció nem most kezdődött, hiszen például a kommunizmus bukása után is magyar emberek százezrei éltek a szabadság új lehetőségeivel anélkül, hogy belegondoltak volna a távlati következményekbe. Így válik nemzeti lét- és sorskérdéssé a helytállás ügye, ami túlmutat a puszta népesedéspolitikán. Áldást, békességet, gyarapodást óhajtunk és remélünk a magyar népnek – mondotta az EP-képviselő, megemlítve: a nemzeti együttműködés rendszerében való összefogás a magyarországi és külhoni nemzetrészek között elengedhetetlen ahhoz, hogy a megmaradást és felemelkedést célként kitűző nemzetpolitikai stratégia sikeres legyen, és hogy a ránk leselkedő pusztító változásokat fel tudjuk tartóztatni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutató a régió várairól
„Tartsuk meg a várban a következő konferenciát!”
Kiváló könyvet mutattak be hétfőn délután az Aradi Polgármesteri Hivatal teljesen megtelt dísztermében: az Aradi Kölcsey Egyesület legutóbbi kiadványát, Arad Bánság és Partium határán. A régió várai címmel. A Fecskés könyvek legújabb kötete akkor is fontos és hézagpótló lenne, ha nem kötik egy Arad számára nagyon is időszerű témához, az Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021 célkitűzéshez. A könyv elkészültét, mint Jankó András egyesületi elnök elmondta, eredetileg idén júniusra tervezték, nem sikerült azonban tető alá hozni, így most, az Aradi Magyar Napok keretében került sor szárnyrabocsátására, ami még nagyobb súlyt adott megjelenésének.
A népes közönséget, a megjelent vendégeket, meghívottakat Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület titkára köszöntötte, megemlítve: sokaknak csak lakóhelyük, „éjjeli menedékhelyük” ez a város, a helybeliek viszont minden kövét, hangulatát szeretik. A város szülöttét, Tóth Árpádot is idézve hangot adott reményének, hogy talán, hatvan-hetven év után, alapos felújítást követően, a kulturális fővárosban Feszty Triptichonját is megnézhetik majd a látogatók.
Jankó András egyebek közt arról beszélt, a bemutatandó könyv témájához is kapcsolódva, hogy kár lenne egy több mint százhektáros területet (a várat) kihasználatlanul hagyni. „A vár Arad számára eddig nem sok jót hozott, ideje lenne ezen változtani” – tette hozzá.
Faragó Péter megyei RMDSZ-elnök a Magyar Napok eddigi rendezvényeinek sikeréről s arról szólt, hogy a konferencia témája aktuális, és tanulhatunk belőle. Bognár Levente alpolgármester a vár és város kölcsönhatásairól és annak szükségességéről beszélt: eljött az idő, hogy várat a civilek használatba vegyék. Írásunk címe („tartsuk meg a következő Kölcsey-konferenciát a várban”) tőle származik – bár természetesen tudja, hogy a jövő évig erre nagyon csekély az esély.
A konferencia rangját nagyban emelte, hogy azon a környék közismert, a várak és városok történelmét jól ismerő szakemberei is részt vettek.
Az első előadó, dr. habil. Fleisz János a nagyváradi várról, történelmi szerepéről és város szerepéről szóló kitűnően dokumentált előadásában – az alapos történelmi áttekintőt követően – a vár hasznosításának jelenlegi állásáról számolt be. Immár a második szakaszánál tartanak – ennek átadása már idén karácsonykor megtörténhet. A város vezetősége felismerte, hogy fontos turisztikai és kulturális központ lehetne, számos (egészben vagy részben már megvalósult) beruházását már használni lehet, itt tartották, többek között, idén nyáron a Szent László-napok rendezvényeit. Ugyancsak nagyszerű előadás volt a temesvári Szekernyés Jánosé, aki, a történelmi vonatkozásokon kívül a vár megmaradt részeinek (Teréz-bástya, a részben megmaradt Jenő-bástya) hasznosításáról is szólt. Ugyanilyen felfogásban ismertette dr. Németh Csaba a gyulai (Magyarország) téglavár történetét és jelenlegi kihaszlását, ami nem korlátozódik a színházi évad megrendezésére. Arad mindenikből meríthet ötleteket, ha végül is sikerül a város tulajdonába ténylegesen is átvenni a hatalmas várat.
Andó András, az Arad Európa Kulturális Fővárosa 2021 Egyesület ügyvezetője arról szólt, hogy a vár Arad pályázatának egyik alappillérét képezi (az öt közül). Elmondta, hogy már 1931-ben voltak elgondolások a vár civil hasznosítására, 1990 után pedig több elképzelés is napvilágot látott – egyebek közt strandot, szórakoztató központot, egyetemi campust, csónakázó központot, vendéglátóipari helyeket, kiállítási csarnokokat, múzeumokat – képzeltek oda, legújabban európai műalkotások sétányáról, fiatal külföldi művészek verandájáról, európai mesterek állandó vásáráról, de egyfajta (a várban elpusztultak emlékére állítandó) Terror Házáról stb. is beszélnek. Andó szerint azt célozták meg, hogy az európai kulturális fővárosság kapcsán az aradi lakosok a városukkal törődő aradi polgárokká váljanak.
A fentebbi kérdésekről a könyv nemcsak részletesen számol be, de több más témával is foglalkozik – az aradi vár történetének és felhasználhatóságának különböző aspektusaival, például, több mint 110 oldalon keresztül.
A több mint kétórás rendezvény végén a jelenlévők, ingyen, aláírás ellenében megkapták a bemutatott könyv egy példányát.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Kovách Géza-emléknap, születésének 90. évfordulóján
Az Aradi Magyar Napok keretében az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében – szinte pontosan egy évvel az első, halálának 10. évfordulója kapcsán megtartott Kovách Géza-emléknap után – került sor a második emléknapra. Ezúttal a neves aradi történész, néprajzkutató, közíró születésének 90. évfordulójáról emlékeztek meg. Bár Székelyudvarhelyen született – 1925. december 22-én –, és gyermekkorát sem itt töltötte, leginkább aradinak vallotta magát, hisz életének jó kétharmadát ebben a városban töltötte, tanári és tudományos munkássága is Aradhoz fűződik. A megemlékezés alkalom volt dr. Kovách Géza Válogatott tanulmányok c. könyvének bemutatására is, amelyet az Aradi Szabadság-szobor Egyesület, a szerző hagyatékának tulajdonosa adott ki, s amely, igen szép kivitelezésben a gyulai Dürer nyomdában készült 2015-ben. A 320 oldalas kötetet a Békés Megyei Levéltár, a Kovách-hagyaték gondozójának két munkatársa, Héjja Julianna Erika és Kertész Ádám igazgató válogatta és szerkesztette.
Az embernek szülőföldje és kötelessége van
A rendezvényt Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, a kötet felelős kiadója nyitotta meg úgy is, mint az ünnepelt egykori tanítványa, később tanártársa, barátja, üdvözölve azokat, akikben él Kovách Géza emlékezete. A madárnak szárnya van, szabadsága, az embernek szülőföldje, s ezzel szemben kötelessége – idézte Tamási Áront, majd elmondta: az ünnepelt a mának élt, a múltat kutatva igyekezett jövőképet nyújtani. „Akarva-akaratlanul sokat tanultunk tőle arról, hogyan éljük mindennapjainkat, hogyan élhetjük könnyebben az életet.” Életének egyik fájó pontja az volt, hogy nem lehetett egyetemi oktató, tudományos kutató. Életének utolsó szakaszában alkalma nyílt utazásokra, kutatásra külföldi levéltárakban és a hatalmas összegyűjtött anyag egy részének hasznosítására.
Sokoldalú életmű
A gyulai levéltár igazgatója arról beszélt: amikor, az év elején a Szabadság-szobor Egyesület elnöke megkereste egy kötet kiadásának ötletével, számba vették, hogy K. G. hagyatékában az akadémiai publikációs kritériumoknak megfelelő anyagok, népszerűsítő írások, illetve színes, röpke írások találhatók, s mindhárom csoportból lehetne kötetet összeállítani. Most az első mellett döntöttek, de reméli, hogy továbbiakra, „színesebbre” is sor kerül. A mostani kötet három nagy fejezetben (agrártörténet, kézművesek és céhek, historiográfia) tartalmazza a szerző tanulmányait. A méltató kiemelte: az utóbbi két évtizedben K. G. volt az, aki a legtöbbet tett a Bánság kutatásáért.
Héjja Julianna Erika muzeológus a szerző munkásságának egy kevésbé ismert vonatkozását, néprajzi elfoglaltságait ismertette. Kolozsváron a nagyhírű, műhelyteremtő Gunda Béla professzor tanítványaként néprajzosnak indult (professzora figyelmeztette is: ne engedjen a történelem csábításának), végül – miután Gunda Bélét eltávolították – a történelem mellett kötött ki, noha a néprajzzal soha nem hagyott fel, s a későbbiek folyamán számos folyóiratban, újságban (többek között az aradi Vörös Lobogóban) közölt ilyen témájú írásokat.
Erdész Ádám előadását a levelesládák kutatójának szentelte. Kedves témája volt K. G-nak tudósok, történészek, írók leveleinek tanulmányozása, a Békés Megyei Levéltárban hatalmas anyag létezik az általa felkutatott, különböző feldolgozási szakaszban lévő (többek közt Márki Sándor-, Fábián Gábor-, Salacz Gyula-, Franyó Zoltán-)levelek fénymásolatos, kéz- vagy gépírásos leveleiből. Sokat rendszerezett, hogy „bőségesebb időkben” megjelenjenek – a bőségesebb idők azonban még nem jöttek el, bár K. G. az idők során mintegy negyven, levelezéssel kapcsolatos publikációt tett közzé.
Blazovich László szegedi professzor, K. G. barátja, kutatásainak segítője nem tudott eljönni a megemlékezésre, de az életművet kiválóan összefoglaló, méltató levelet küldött, amelyet Czégé Petra muzeológus olvasott fel.
A megemlékezésen jelen volt Kovách Géza külföldön élő leánya, valamint két unokája.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

XIII. Véndiák-találkozó
Bemutatták a Ficzay-könyvet
Több mint kétszázan látogattak el szombaton délelőtt a Csiky Gergely Főgimnáziumba együtt ünnepelni az Alma Mater Alapítvány által hagyományként szervezett XIII. Véndiák-találkozón. A vendégek – volt diákok, pedagógusok – örömmel, többen könnyes szemmel üdvözölték egymást, a jelenlevőket Hadnagy Éva iskolaigazgató, majd Nagy Etelka, az aradi Alma Mater Alapítvány elnöke köszöntötte a napsütésbe burkolt udvaron. Bognár Levente aradi alpolgármester arra kérte az egybegyűlteket, támogassák az iskolát és az alapítványt, hogy tovább folytathassák közösségépítő, nevelő munkájukat.
A találkozó hangulatát emelte a főgimnázium magyar népviseletbe öltözött diákjai által előadott zenés-táncos műsor, melynek középpontjában kétségtelenül a legkisebbek, a legifjabb reménységek: az előkészítősök álltak.
De nemcsak a Csiky udvarán találkoztak egymással a vén diákok, a hagyományoknak megfelelően, a vendégek egy része a volt Zárda (most Mihai Eminescu Általános Iskola) udvarán kívánta leróni tiszteletét egy kis ünnepség keretében egykori iskolája, tanárainak emléke előtt.
A Véndiák-találkozón, a Csiky Tóth Árpád Termében mutatták be azt a könyvet, melyet az iskola egykori tanára, a 30 évvel ezelőtt elhunyt Ficzay Dénes emlékére szerkesztett Nagy István pécskai fizikatanár. A könyvbemutató része volt Az iskola emlékezik neves tanáraira c. rendezvénynek, melyen Irházi János újságíró beszélt Ficzay hagyatékáról. A közönség megtudhatta, hogy idén egy osztálytermet neveznek el Ficzayról, egy másik terem pedig az iskola szintén rendkívüli egykori pedagógusának, Kovách Gézának a nevét fogja viselni. Irházi elmondta, megígérte Ficzay leszármazottjainak, hogy az általa vezetett Qult-Ar Egyesület révén igyekeznek ápolni az egykori tanár hagyatékát, és amit lehet, közkinccsé tesznek. Az emlékműsoron felszólalt még Ficzay egykori diákja, Szilágyi Mária, őt követte Baranyai Zsolt szegedi irodalomtörténész. Utóbbi szerint az újonnan kiadott könyv gondolkodásra késztet, és számos tényszerű adatot tartalmaz az utókor számára. Hozzátette, az a légkör, ahol a neves tanár mozgott, ahol aktivitását kifejtette, tökéletes kiindulás számára ahhoz, hogy egy épületes tanulmányt megírhasson Ficzay munkásságáról.
Nagy István tanár nem palástolt meghatottsággal beszélt az általa összeállított kötetről, annak történetéről, tartalmáról. Szavait idézve: „a könyv adósságtörlesztés”, tartozott vele egykori osztályfőnökének. A Ficzay Dénes –Kis irodalomtörténet c. könyv (Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület) egyébként két részre bontható. Az elsőben a szerkesztő azt a Ficzay-cikksorozatot adja közre, mely Kis irodalomtörténet címmel futott anno, 1970–1971-ben a Brassói Lapokban. A második részben az olvasó különféle történeteket, anekdotákat és többek között életrajzi adatokat talál Ficzyairól, az emberről. Nagy István elmondta, reméli, hogy a diákok közül is sokan fogják fellapozni a könyvet. „Mindenből, amit valaki elolvas, csak tanulhat, és ha amellett, ami a tankönyvben van, amit a tanár elmond, még hozzáolvas valahonnan, azzal csak kerekebb ember lesz és többet fog tudni” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek a szerkesztő, aki saját bevallása szerint az idei évben szabadidejét Ficzayra szánta.
„Az aradi iskola, a jövő iskolája”
S, hogy mit is jelent a most főgimnáziumként számon tartott iskola egykori diákjainak? Talán a legszebb választ egy ’36-os születésű diákjától kaptuk még a könyvbemutató előtt, az udvaron. A Bánságban született, jelenleg Aradon élő Koreck Aladár – aki hat évet töltött lányával és unokájával Kaliforniában – 1954-ben végezte az ún. Magyar Vegyes Líceumot, ami régen, szavait idézve „az akkori fiatalság, elitség fellegvára volt”. Az íróként is tevékenykedő egykori diák – harminc évig volt egy aradi nagyvállalat igazgatója –, lapunk érdeklődésére elmondta, második kötetének főszereplője ez az iskola lesz. „Ez volt az a hely, ahol négy évet töltöttem a legnagyobb biztonságban, szeretetben és nagy megpróbáltatások között, hiszen koldus szegények voltunk. A legnagyobb kívánságom az volna, hogy legalább egy tanárommal találkozzak. Hihetetlen, hogy milyen hangulat volt ebben az iskolában! Ez az aradi iskola mindig is a jövő iskolája volt és szerintem még ma is az!” – nyilatkozta Koreck Aladár, akinek nagy fájdalma, hogy egyre kevesebb a magyar diák és a magyar rendezvényeken is hiányzik a fiatalabb korosztály.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Lelkészhiány a szórványban
A szórványt támogatni kell, a romániai magyarság legalább egyharmada halmozottan hátrányos nyelvi, etnikai helyzetben él – írja egy tanulmány.
Vetési László református szórványlelkész a korábbi években teológushallgatókkal végzett magyarság-felmérési kutatásokat a Bánságban. Ezek tapasztalatairól, a folytatás lehetőségéről és a szórványközösségek helyzetéről a lelkészt Lehőcz László kérdezte.
Vetési László elmondta, hogy a kutatást a legnehezebb területtel, a Regáttal kezdték, a teológusok munkájának köszönhető a Ramnicu Valcea-i gyülekezett megalakulása, a bánsági felmérést pedig Tőkés László püspök felkérésére végezték.
A beszélgetésből kiderült, hogy az egyházi adatlapokkal járva a településeket, rendkívüli érdekes és színes világra találtak, a tanulságok pedig nagyon érdekesek, mivel az élethelyzetek is különbözőek.
A lelkész szomorúan magyarázta el, hogy sajnos a református egyház nem tudta ennek a munkának folytatását megoldani, így került Zsombolya régiója abba a helyzetbe, hogy jelenleg nincs önálló lelkésze. Vetési szerint a teológusokat arra próbálják nevelni, hogy lelkiismeretesnek kell lenni, mert tartoznak Istennek, embernek és a hazának. A szórványban pedig többet kell tegyenek, mint a többi területeken, áldozatokat kell vállaljanak, közösségeket kell teremtsenek akár az új technika eszközeivel is.
Sajnos lelkészhiány van, nagy a csábítás a más szakmák iránt, nagy a „kifele vonzódás” úgy a magyarországi, mint a nyugati egyházak fele, ezt pedig egyelőre nem tudják kezelni – állapította meg Vetési László.
Kossuth Rádió
Erdély.ma

Így épül az önálló magyar iskola Szamosújváron
A 2016-os tanévtől ez lesz a Mezőség zászlóvivő oktatási intézménye a Téka Alapítvány tervei szerint.
„A szemközti épület a polgármesteri hivatal tulajdonában van, hamarosan le fogják bontani” – hajol ki az épülő iskola második emeleti folyosójának egyik ablaküregén Balázs-Bécsi Attila. Kaviccsal felszórt, méretes telek tárul elénk, az egyetlen zöld folt egy diófacsemete, ami túlélte az építőtelepi létet: a Téka Alapítvány elnöke nem engedte kivágatni, így ez a fa lesz az első növény az iskolaudvaron. Önálló magyar iskola épül
Szamosújváron a 2016-os tanév kezdetén már fogadhatja a diákokat az önálló magyar iskola. A diákok – mind a mezőségi szórványból származó kollégisták, mind a helyi magyar gyerekek – most Szamosújvár több, vegyes nyelvű tanintézményében tanulnak, azonban mihelyt felépül az új iskola két épülete, a városból minden magyar osztály ide fog átkerülni. Balázs-Bécsi Attila előzetes számításai szerint 450 diák tanulhat majd az új iskolában.
„Ebbe az iskolába a Szamosújváron, három iskola öt épületében tanuló magyar diákok osztályait fogjuk összevonni, létszám tekintetében nincsenek gondjaink. A két épületben helyezzük el az előkészítő, elemis, 5-8-as és a líceumi osztályokat. Összesen 21 osztályterem van, ez azt jelenti, hogy az 5-12-es osztályoknál párhuzamos osztályok indulnak. Ezenkívül az épületben található adminisztratív termek lesznek kialakítva, ugyanakkor lesz aula, előadóterem, és, ha minden jó megy, akkor szeretnénk új felszereléssel is ellátni, hogy a Szamosújváron iskolába járó diákok a legkorszerűbb körülmények között tanulhassanak” - mondja.
Nem csupán iskolát, hanem egy jövendőbeli szellemi központot építenek
Az épülő tanintézmény a mezőségi szórvány szimbolikus intézménye lehet. Balázs-Bécsi Attilának mindenképpen ez a terve az új épülettel.
„Nemcsak azért fontos ez az iskola, hogy különváljunk és külön adminisztratív egységben foglalkozzunk a gyerekekkel. Azt szeretnénk, hogy ez az iskola egy mezőségi oktatási központ is legyen. Erdélyben nagyon sok régiónak megvan a zászlóvivő oktatási intézménye a Székelyföldtől a Bánságig, a Mezőségnek viszont nincs ilyen.
Nehéz feladat az iskolaépület felépítése, de még nehezebb lesz az, hogy olyan minőségi oktatást tudjunk biztosítani, ami idevonzza a jó tanárokat, megerősíti a helyi oktatást. Az a cél, hogy a ó Mezőségnek egy tényleges katalizátora legyen ez az intézmény, amely nemcsak egy iskola, hanem egy valóságos szellemi központ.
Két ország hozzájárulása egy iskoláért
Az új iskola picit távol esik a városközponttól, mert a belvárosban az iskola számára ekkora telket már nem talált az önkormányzat. A telket a polgármesteri hivatal ingyen bocsátotta az alapítvány rendelkezésére, az épület építési költségeit a magyar kormány fedezi: mintegy kétmillió euróból épül fel az ingatlan. A kész épület átkerül a városi önkormányzathoz, amelynek a továbbiakban meg kell oldania a fenntartását.
„Az iskola finanszírozása, fenntartása a román állam feladata lesz, tehát az alapítvány felépíti és átadja az épületet az önkormányzatnak. Magát az intézményalapítást is elkezdtük, és reméljük, hogy jövő tavaszig meg is kapjuk a minisztérium engedélyét arra, hogy ez az intézmény létrejöjjön” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
A mezőségi szórvány és Szamosújvár adja a tanulókat
Szamosújvári kiszállásunkat a Téka Alapítvány székhelyén kezdtük. A rendezett udvart takaros épületegyüttes veszi körül. A hátsó épületben található a kollégium, amelyet 2006-ban adtak át, és több mint száz szórványvidéki kollégista lakhelye. Nekik a szamosújvári Téka Alapítvány nyújtja az egyetlen esélyt az anyanyelven történő tanuláshoz.
A Téka Alapítvány 2000-ben csatlakozott a mezőségi oktatási programhoz, amit Válaszúton a Kallós Alapítvány indított el. Szamosújváron ekkor már két éve a Református Egyház működtette a programot, ám az egyház 2004-ben kilépett belőle. Ekkor vált szükségessé, hogy a Téka Alapítvány építsen egy új kollégiumi épületet, hogy befogadhassa a korábban az egyháznál elszállásolt gyerekeket is.
„2006-ban, amikor átadtuk a kollégiumot, már akkor megfogalmaztuk: a Téka Alapítvány által működtetett oktatási programnak csak akkor lesz finalitása, ha a kollégium mellett egy önálló magyar iskola is létrejön. Itt a kollégiumban mi nemcsak szállást, ellátást biztosítunk, hanem megpróbáljuk nevelni is a gyerekeket. 2010-ben határozottabban kiállt a magyar kormány az elképzelésünk mellett, és le tudtuk tenni az alapkövet. Négy éven keresztül elég lassan folyt az építkezés, amit egy tavalyi kormánydöntés következtében sikerült felgyorsítani, és úgy néz ki, hogy 2016 őszén beköltözhetnek a diákok az új iskolába” - mondja el Balázs-Bécsi Attila.
Ide vonzanák és itt tartanák az oktatókat
Pillanatnyilag az oktatók a szamosújvári iskolák között ingáznak, hogy megtarthassák az óráikat, az új épülettel ez a rohangálás megszűnik. „Nagyon szeretnénk azt, hogy minél több helyi oktató kerüljön be a rendszerbe, mert ha többen vannak, több idejük lesz odafigyelni a gyerekekre, és a tanítás mellett a neveléssel is tudnak foglalkozni. Természetesen megpróbálunk olyan motiváló lehetőségeket is keresni, ami végső soron képes itt tartani a jó pedagógusokat” - magyarázza az alapítvány elnöke.
Szerinte ez az eljárás méltányos, hiszen ha egy városi szórványban tanuló diáknak ingyenes az oktatás, akkor egy falusi szórványból származó diáknak is megvan a joga ahhoz, hogy ingyen járjon iskolába. Az 5-8 osztályos diákok esetében van egy minimális hozzájárulás, az a szülők által kapott gyermekpénz értéke” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
Tavaszra más csak a területrendezés marad
Az iskola udvarát nem egy steril betonozott helynek képzelik el. A kisiskolásoknak játszóteret építenek, pergolákat építenek, ahol a nagyobb diákok tanulhatnak. Egy fűszerkertet is terveznek, amelyet a tanulók közösen gondoznak.
Az új iskolába legalább 100, falusi szórványból származó gyerek jár majd
A Téka Alapítvány kollégiumában az idei tanévben 107 5-12-es diákról gondoskodnak. A 9-12 osztályban ingyenes a kollégium, eddig a családok jövedelmi helyzetének függvényében számították ki a hozzájárulást. Egy gyerekre fordított havi költség mintegy 700 lejre rúg, ez az összeg magába foglalja a szállás-, fűtési, étkezési költségeket, de benne van a délutáni oktatás és foglalkozások költsége is: a pedagógusok segítenek a lecke előkészítésében, foglalkoznak a gyerekekkel. „A legtöbb, amit ebből a 700 lejből kértünk, az 200 lej volt, de a középiskolások számára idén elértük, hogy alanyi jogon járjon nekik a kollégium. A költségeket magyar kormánytámogatásból fedezzük” - számol be Balázs-Bécsi Attila.
Szerinte ez az eljárás méltányos, hiszen ha egy városi szórványban tanuló diáknak ingyenes az oktatás, akkor egy falusi szórványból származó diáknak is megvan a joga ahhoz, hogy ingyen járjon iskolába. Az 5-8 osztályos diákok esetében van egy minimális hozzájárulás, az a szülők által kapott gyermekpénz értéke” - mondja Balázs-Bécsi Attila.
A kétemeletes, manzárdosított új iskolaépületek tavaszra elkészülnek, hamarosan nekilátnak a beltéri munkálatok elvégzésének. A belső terekben a vezetékek már a helyükön vannak, a gletteléssel is végeztek többnyire a munkások.
A Téka Alapítvány elnöke egy rakomány csempét szemlél, közben arról beszél, hogy a belső kialakításról, például a falak színéről a pedagógusokkal együtt döntenek, a falak dekorálásába pedig a diákokat is bevonják, hiszen az a cél, hogy azok, akik itt tanulnak vagy tanítanak, minél otthonosabban érezzék magukat, a magukénak érezzék a teret.
Kertész Melinda
Transindex.ro

Milyen legyen az erdélyi autonomista mozgalom?
Ha egyesek homogén Erdélyt akarnak, ez jogukban áll, ahogyan nekem is jogomban áll egy olyan Erdélyt kívánni, amely interkulturális, sokvallású, toleráns és többnyelvű, és amelynek a lakói tudják magukról, kicsodák, honnan jönnek és mi a feladatuk az elkövetkezőkben.
A jövőjüket illető kérdésekben pedig ne mindenféle „politikuskodók” (románul: politruci – szerk. megj.) döntsenek, akik 1947-től errefelé egyebet sem csinálnak, mint magát a lényegiségét teszik tönkre ennek a népnek. Ezek a döntések tartozzanak a helyi és regionális közösségek hatáskörébe, mert végül is ők fizetik az adókat, amelyekből százmillió eurókat lopnak el olyanok, akik teli torokból ordibálják, hogy „büszkék vagyunk a románságunkra!”
Mit szólnátok hozzá, ha Erdély és Bánság lakóinak nagy része – egy 2015-ös, Vasile Dâncu cége által 14 erdélyi megyében végzett közvélemény-kutatás szerint a válaszadók mintegy 70 százaléka támogatja a pénzügyi és közigazgatási autonómiát – érdekelt lenne Erdély és Bánság pénzügyi és közigazgatási autonómiájában?
A bukaresti hatóságok azt hiszik (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha azt hinnék), hogy Erdély és Bánság lakóinak mégoly szelíd autonómiakövetelése mögött is a magyar pártok obskúrus érdekei húzódnak meg, és úgy általában a magyaroké, a szászoké vagy sváboké. Azt sosem fogadnák el, hogy ez sok erdélyi és bánsági román kívánsága is lehet. Valószínűleg a többségüké, de mindenképpen elég sokan vannak...
Mi lenne, ha bebizonyítanánk számukra, hogy mi a valóság, és hogy a dolgok nem éppen úgy állnak, ahogyan a centralista politikusok állítják?!
Mi lenne, ha a tudomásukra hoznánk egyértelműen és hangosan, hogy vannak románok (egyre többen, és nem csak Erdélyben vagy Bánságban), akik autonómiát szeretnének, szemben a túlhajtott központosítással, amelyet a bukaresti politikusok és különböző régióbeli szolgáik gyakorolnak?
1. Nektek mi a véleményetek Erdély és Bánság esetleges pénzügyi és közigazgatási autonómiájáról? Hát Románia összes régiójának autonómiájáról?
2. Mit gondoltok, jótékony hatással lenne a helyi közösségeinkre és általában Romániára, ha létezne egy regionális párt is, amely az erdélyi és bánsági adófizetők érdekeit képviselné? Vagy az lenne a jobb, ha ez a párt Románia mindegyik régiójának pénzügyi és közigazgatási autonómiáját támogatná?
3. Milyen lehetne egy ilyen párt struktúrája anélkül, hogy a jelenlegi regionális és helyi politikuskodók befurakodnának?
4. Mit gondoltok, létre lehetne hozni egy szövetséget a magyarok, románok és németek autonomista pártjai és szervezetei között?
5. Vajon van köztünk elég bizalom ehhez?
Van elég bátorság bennünk?
TUDOR DUICĂ
(Forrás: a szerző Facebook-oldala/Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban
Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott!
1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor.
A nagyváradi diákmegmozdulás
A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!)
A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük!
A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára!
Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba.
Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.)
Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.”
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték:
(…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
Jean St'Ay
Tudor Duică lényeglátó írása. Persze, ő hazaáruló. Románbőrbe bújt magyar. Ésatöbbi.
Bármelyik komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján.
Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti meg, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53-54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve.
Erdély magyar királyság általi elfoglalása előtt Erdély területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem beszélhetünk egy vlach/román államiság meglétéről.
A magyarok fokozatosan hódították meg Erdélyt, ezzel a tartománnyal együtt vajdasággá, majd fejedelemséggé szervezték magukat a magyar királyságon belül. Erdély közigazgatási és politikai szempontból a magyar királysághoz tartozott, az oszmánok alatt kvázi függetlenséggel rendelkezett, 1918-ig pedig Ausztriához és Ausztria-Magyarországhoz tartozott, annak ellenére, hogy szinte minden részén románok is éltek…
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
Ismétlem, Erdély közigazgatásilag nem volt román állam, annak ellenére, hogy az erdélyi román nemesség, legalábbis 1366-ig, része volt a rendeknek, sőt, katonai szerepük (nobiles valachi) miatt egészen a XV. század végéig részt vettek a hatalom gyakorlásában.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel (A szerző ellentmondásba keveredik korábbi állításával és figyelmen kívül hagyja, hogy Erdélyben elsősorban nem etnikai, hanem társadalmi alapon volt különbség a jogok gyakorlásában. Tehát a magyar és a román nemes egyaránt rendelkezett politikai jogokkal, míg a magyar és a román jobbágy egyformán nem, annak pedig, hogy a románok kimaradtak a külön nevesített „rendek” felsorolásából, elsősorban nem etnikai oka volt, hanem az, hogy telepesként viszonylag későn, „gazdasági bevándorlókként” jelentek meg Erdélyben – a szerk.), valamint a visszatérést Erdély 1867 előtt létezett autonómiájához.
A románok abszolút többsége ma azt mondja, hogy az egyesülésnek meg kellett történnie, mert a románok többségben voltak Erdélyben, legalábbis a XVIII. század végétől.
A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak.
De nem a magyarok, vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelmi sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni akaró győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten.
Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, de a magyarok történelmi joga is vitathatatlan.
Állandóan Erdéllyel és az örökségével dicsekszünk, de nem szeretjük emlegetni, hogy a magyar vagy osztrák közigazgatás alatt épült a legszebb és a legtöbb épület, templom, palota, vasút stb.
Annak óriási részét, ami itt van,
magyarok vagy szászok építették,
akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük sincs a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok. Persze, a románok egy része a görög katolikus egyházon keresztül szintén része volt ennek a civilizációnak, kapcsolatot létesítettek azzal, ahonnan a nyelvünk és mi magunk származunk, vagyis Rómával.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát.
Mi kézzel fogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa.
Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval, bármennyire kínlódnak a dák farkast viselők azzal, hogy az ellenkezőjéről győzzenek meg minket.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy volt a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, mert azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak maguknak a többiekkel szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezheti magát itt.
Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük van itt, nem mondhatnak le arról, hogy Erdélyhez tartoznak. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük…
Ahelyett, hogy örvendenénk annak, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép voltak, de integrálódtak a katolikus Európába és fejlettebb civilizációt hoztak létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodtak nálunk.
Nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”.
Na és? Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság, és ami nem tudom, mitől tenne többé ezeknél az újonnan érkezetteknél, a folyamatos siránkozásunkkal és frusztrációinkkal, hogy mások meghódítottak minket és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat.
Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan beállítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak.
A törökökkel szembeni állítólagos ellenállásról nem is érdemes beszélni. Annyi volt, amennyi, de semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs felé törekvő törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek ez megfelelt, mindent elhordhattak a románoktól, bármiféle beruházás nélkül, ahogy az a megszállt területeken történt. Jobban megérte áruba bocsátani a két fejedelemség trónját, adót fizettetni értük és annyi forrást és nyersanyagot elhordani, amennyit csak lehetett.
Ez annyira megérte az oszmánoknak, hogy nem lett volna kifizetődő a román fejedelemségek vilajetekké változtatása. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, mint ahogy a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok voltak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, mint most, csak az urak változtak…
Nem állok senki pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, a dolgokat az igazi értékükön kellene kezelnünk, és otthon kellene hagynunk a frusztrációinkat. Mi is, a magyarok is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is.
Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem csak román sem, hanem román is és magyar is. Mint ahogy szász is.
Kár, hogy a román közigazgatás megszálló adminisztrációként viselkedett és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt és az erdélyi vagy bánsági románokat.
Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
foter.ro

Mit adtak Erdélynek a magyarok? És mit a románok?
CIVÓDÁS NÉLKÜL CSAK MONDANI NAPONTA AZ IGAZAT, MÍG BEMÁSZIK A FEJEKBE A komoly történész tisztában van két alapvető dologgal: az Erdély feletti történelmi jog elsősorban Magyarországot vagy Ausztriát illeti meg, ezen államok több száz éves közigazgatása alapján. Az Erdély feletti etnikai jog elsősorban Romániát illeti, ugyanis a románok 1750 után relatív többségben voltak, 1918-ban, az egyesülés előtt 53–54, ma nagyjából 71 százalékos arányt képviselve. Erdély Magyar Királyság általi elfoglalása előtt területén néhány hercegség-kenézség-fejedelemség osztozott, melyeket nagyon bizonytalan etnikai származású nemesek vezettek, de komolyan és dokumentáltan nem lehetett egy valach/román államiság létéről beszélni.
Maga a Transzilvánia (eredetileg Ultraszilvánia), vagyis az erdőn túli ország nevet az Erdélyi-középhegységen túli országra vonatkozóan használták, a Transzilvánia név ugyanis a magyaroktól származik, és Magyarország kancelláriájának dokumentumaiban jelent meg.
A románok 1918 előtt az etnikai elv alapján követelték maguknak a tartományt, és teljes körű politikai egyenlőséget a magyar nemzettel, valamint a visszatérést Erdély 1867 előtti autonómiájához. A magyarok viszont a történelmi jogra hivatkoztak. Mindenkinek szilárd érvei vannak. De nem a magyarok vagy a románok döntöttek a későbbi fejleményekről… A történelem diktálta sors akarta így, valamint az Ausztria–Magyarországot megbüntetni szándékozó győztes hatalmak, amihez társult még a bolsevik mozgalmak váratlan megjelenése Bécsben és Budapesten. Ugyanilyen könnyen megtörténhetett volna az is, hogy Erdély Magyarországé marad, mert a magyaroknak is joguk lett volna a nemzetállamhoz, nemcsak a románoknak. Ugyanilyen könnyen függetlenné is nyilváníthatta volna magát, 53 százaléknyi románnal és 47 százaléknyi más közösségekkel. Őszintén el kellene ismernünk, hogy a románoknak törékeny többségük volt.
Az 1918-as konjunktúra rendkívül kedvező volt Románia számára.
Szinte senki sem látta előre a birodalmak összeomlását. A románok nemzetállamának megalakulása – vagyis az egyesülés Bukovinával, a Bánsággal, Partiummal és Erdéllyel – azzal járt, hogy a román határokon belülre magyarok, szerbek, szászok, székelyek, svábok, zsidók, örmények és mások kerültek, ugyanúgy, ahogy a magyar nemzetállam létrehozása is Erdély és ebből következő módon a románok Magyarország részévé válását jelentette volna.
Erdély tehát egy komplementer tartománya mind Magyarországnak, mind a klasszikus Romániának, vagy ha jobban tetszik, akkor egy átmeneti tartomány.
A románok etnikai joga vitathatatlan, miként a magyarok történelmi joga is. Amit Erdélyből ma látunk, annak meghatározó részét magyarok vagy szászok építették, akiket közülünk egyesek folyamatosan gyaláznak és állandóan Ázsiába küldözgetnek vissza.
Olyan kastélyokkal, erődtemplomokkal, városi építményekkel dicsekszünk, melyeknek semmi közük a bizánci-ortodox román civilizációhoz. A barokk városok, a gótika, a római stílus katolikus és protestáns civilizációs elemek, nem ortodoxok.
Amikor a jogaink melletti kiállásról van szó, nagyon sok román Burebista vagy Decebal dák államától származtatja magát. Mi kézzelfogható maradt Dáciából Erdélyben, ahhoz képest, ami a magyarok vagy az osztrákok, vagy akár – 1918 után – a románok alatt épült, hogy ennyit dicsekszünk vele? Néhány rom és néhány erődítmény maradványa. Dácia mint a román állam elődje, egy felvilágosodás kori és negyvennyolcas mitológiai csinálmány, amit a kommunisták és a protokronisták tupíroztak fel. A valóság azt mutatja, hogy Erdély története Magyarország, Ausztria, Törökország, Moldva és Vlachia történelmével kapcsolódik össze elválaszthatatlanul, és semmiképpen sem Dáciáéval.
Személy szerint én újlatin nyelvet beszélek, és nem értem, miért kellene dicshimnuszokat zengenem egy olyan népről, mely egy a sok ókori közül, csak azért, mert egyesek dicsőséges történelmet akarnak maguknak kitalálni, s azt hiszik, hogy ezzel valamilyen illuzórikus felsőbbrendűséget biztosíthatnak másokkal szemben.
Bármely normális ember számára teljesen irrelevánsnak kellene lennie, hogy a románok vagy a magyarok voltak az elsők Erdélyben. Mindkét etnikum otthon érezhetné magát itt. Tekintettel arra, hogy a magyaroknak vagy a szászoknak városaik, kultúrájuk, hagyományaik, sírjaik és történelmük jelenvaló, nem mondhatnak le erdélyiségükről. Mint ahogy mi, románok sem tehetjük… Ahelyett, hogy örvendenénk, hogy Magyarország és Ausztria történelmének is részei vagyunk, mindig a magyarok a hibásak, és bozgoroknak, migránsoknak, korcsoknak, irredentáknak stb. nevezzük őket. Lehet, hogy vándor nép volt, de integrálódott a katolikus Európába, és fejlettebb civilizációt hozott létre, mint a szláv-bizánci román civilizáció, és nagyon sok szempontból hamarabb nyugatosodott nálunk, őshonosoknál és „tiszta latinoknál”, vagy újabban „tiszta dákoknál”. Mit kezdtünk mindezekkel, mi rendkívülit hoztunk létre, hiszen mással nem tudunk dicsekedni, csak a történelemmel szembeni passzivitásunkkal, a származással, ami egy adottság csupán, folyamatosan siránkozunk, hogy mások meghódítottak bennünket, és nem hagyták – jaj, Istenem! –, hogy felépítsük az országunkat. Ha annyira fenséges történelmünk lenne, amilyennek folyamatosan állítjuk, akkor lett volna nekünk is legalább egy kis királyságunk, mint a bolgároknak vagy a szerbeknek. De a román tartományokat holmi fejedelmek vezették, akik európai szinten – kevés kivételtől eltekintve – állandóan vazallusi helyzetben voltak. A törökökkel szembeni állítólagos ellenállás? Semmi esetre sem mi állítottuk meg a Bécs vára alatt a törököket.
Elsősorban azért tudtunk túlélni, mert a törököknek megfelelt, áruba bocsátottuk a két fejedelemség trónját megadóztatni, és annyi forrást és nyersanyagot zabrálni, amennyit csak lehetett. Az Oszmán Birodalom sokkal többet nyert így, miként a korrupt bojárság is. Csak az egyszerű románok maradtak mindig a vesztes oldalon. Pontosan úgy, miként manapság, az urak változtak csupán... Nem állok vitafelek pártján, csak az igazságén, és azt hiszem, végre otthon kellene hagynunk frusztrációinkat. Nekünk is, a magyaroknak is. Az egységes nemzetállam a magyarokat is elvakította 1918 előtt, a románokat is 1918 után. És túlságosan sokakat még ma is. Úgy tűnik, mintha a két etnikum egyike sem értene meg egy lényeges dolgot: Erdély nem csak magyar, mint ahogy nem is csak román és nem is csak szász. Kár, hogy a román közigazgatás megszállóként viselkedett, és nem Közép-Európa román testeként kezelte a tartományt. Megpróbálták Romániába integrálni és az Ókirályság (Regát) képére és hasonlatosságára alakítani, mely teljesen más történelmű, mentalitású, hagyományú, építészetű fejedelemségekből jött létre.
Hiszen nemzetállam vagyunk, és ráadásul még egységes is. Egységes nemzetállam, de német elnökkel és egy zsidó volt kormányfővel.
TUDOR DUICA
Forrás: Corbii Albi
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyílt nap a MOGYE magyar tagozatán
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar karának 2012 óta húzódó, máig megoldatlan ügye mostanában ritkábban szerepel a sajtóban, mint két-három évvel ezelőtt. A magyar tagozat tanárai és diákjai - a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetséggel karöltve - viszont továbbra is azon dolgoznak, hogy minél több magyar hallgató tanuljon az orvosi, gyógyszerészeti illetve fogorvosi karokon. Tasnádi-Sáhy Péter székely középiskolásokat kísérve járta végig az egyetemet a könyvtártól a boncteremig az MMDSZ által szervezett nyílt napon.
A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) november 6-8. között immáron tizenkettedik alkalommal szervezte meg az Egyetemi Nyílt Napokat, hogy minél több magyar középiskolást csábítsanak a marosvásárhelyi felsőoktatási intézmények magyar nyelvű képzéseire. Pénteken és szombaton a partiumi, szombaton és vasárnap a székelyföldi középiskolásokat vezették körbe az MMDSZ önkéntesei a Sapientia, a MOGYE illetve a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kínálta programokon. Jómagam vasárnap, a székelyföldi diákok orvosi egyetemen tett látogatásához csatlakoztam, az egyik kis csapatot kísérve.
Mit számít a nyelv?
Némi késéssel érkezem a díszterembe hirdetett megnyitóra, mivel az egyetem utcáján munkagépek dolgoznak, és vagy negyedórába telik, amíg parkolóhelyet találok. Éppen Szabó Béla professzor, a magyar tagozat vezetője mesél az orvosi lét rejtelmeiről. Mint mondja, orvosnak, fogorvosnak, gyógyszerésznek lenni nem puszta szakma, hanem hivatás, melynek űzője elsősorban magának tartozik elszámolással, még csak azt sem várhatja senki, hogy a paciens hálás legyen, bár szerencsére elmondható, az orvosok még mindig nagy közmegbecsülésnek örvendenek.
Valamit sejthet a középiskolások érdeklődési köreiről, mivel nem csak ezzel érvel, hanem a diákélet szépségeivel is, mint például a bulik, és persze a legfontosabb, hogy a Romániában jelenleg elérhető 14 orvosi képzés közül egyedül Marosvásárhelyen lehet magyarul tanulni. Mármint legalább az elméletet, mert a gyakorlati képzés egyelőre csak románul folyik, pedig, mint mondja, egy szakmát kizárólag anyanyelven lehet elsajátítani. Az orvoslás ilyen tekintetben még ennél is speciálisabb, hiszen a páciensek is csak anyanyelvükön tudnak igazán hatékonyan a szükséges kezelésekről értekezni kezelőorvosukkal. Szabó professzor pozitív példát is említ: egy hajdani doktorandusza Manchesterben dolgozik, ahol a kórház minden pácienshez igyekszik tolmácsot hívni, amennyiben szükséges, pedig 147 nyelv képviselői élnek a környékem.
Dr. Molnár Claudiu, az általános orvosi kar dékánhelyettese beszéde elején megnyugtatja az egybegyűlteket, mind a városban, mind az egyetemen mindenki otthon van, legyen bármilyen nemzetiségű, „szakszóval élve” mindenki haver. Véleménye szerint az orvoslásban nem igazán számít a nyelv, hiszen úgyis gyorsan kell cselekedni. Szavait Szabó professzor annyival egészíti ki, hogy az orvoslás nem kizárólag sürgősségi ellátásból áll, és az orvos-beteg viszonyban igenis fontos, hogy mindenki az anyanyelvén beszélhessen.
Növekvő érdeklődés
Tubák Nimród a diákszövetség elnöke az MMDSZ nevében üdvözli a diákokat a 12. Egyetemi Nyílt Napokon, melyre idén 417 diák érkezett 17 városból, négyszer annyi, mint két évvel ezelőtt. Mint elmondja, a szervezet alapítása óta eltelt 25 év, most már az alapítók gyermekei járnak egyetemre, de még mindig a magyar diákok érdekvédelme a legfontosabb feladat, illetve az, hogy közösségi élményként élhessék meg a diákéveket, erre szolgálnak az MMDSZ kulturális, tudományos és szórakoztató programjai. Zárásképpen, kifejezetten jó dramaturgiai érzékkel átadja a felvételin tíz legjobb eredménnyel bejutó magyar gólya ösztöndíját, majd az önkéntesek megkezdik a diákok 10-15 fős csoportokba rendezését, hogy maguk is megkezdhessék menetelésüket az eredményes felvételi felé vezető úton.
A csoportban, amelyikhez én csatlakozom, brassói, nagyenyedi és csíkszeredai diákok vannak, illetve két temesvári lány, akik egyénileg utaztak, hogy részt vehessenek a körbevezetésen, mivel a Bánságból, az érdeklődők kis száma miatt, nem szerveznek csoportot. Vezetésünket egy hatodéves fiatalember és egy másodéves ifjú hölgy vállalta magára, akik bemutatkozás után felmérik, a csoportban kit melyik szak érdekel. A bizonytalanok és a tervszerűen a MOGYE-ra készülők fele-fele arányban képviseltetik magukat, utóbbiak körében az általános orvosi kar vezet, aztán jön a fogorvosi, de akad két gyógyszerész aspiráns is.
Séta az egyetemen
Ismerkedő túránk első állomása a könyvtárba vezet, ahol, mint megtudjuk, 300 ezer kötetet tartanak, kizárólag szakirodalomból, bár én az egyik polcon meglátok egy színes sorozatot L. Ron Hubbard, szcientológia alapító műveiből, de senki nem bír tudomással arról, miként került oda. Mivel rögtönzött felmérésem alapján senki nem hallott még Xenuról, a Galaxis uráról, nem kezdek el komolyan aggódni. Közben megtekintjük a könyvtár múzeumát felbecsülhetetlen értékű régi orvosi könyvekkel, orvosi eszközökkel, illetve az olvasótermeket is megnézhetjük az emeleten. Az egyikben rengeteg féle orvosi folyóirat fogad, köztük az egyetem saját lapja, az Acta Medica Marisiensis, amelyben 2010 óta kizárólag angolul jelennek meg tanulmányok, lévén ez az orvostudomány szaknyelve a latin mellett.
A könyvtárból átsétálunk a megyei kórházhoz a patológia tanszékre, ahol egy segítőkész doktorandusz fogad, formaldehides hengerek között. Első körben igyekszik eloszlatni azt a tévképzetet, hogy a patológusok fő feladata a boncolás lenne, hiszen ez csak a munka kis részét teszi ki. A patológusok, azaz a kórtan művelői a betegségek egyes fázisait, a beteg szervekben, szövetekben, sejtekben beállt változásokat vizsgálják, ezzel hidat képezve a kutatás, és a klinikai gyakorlat között. Itt is szóba kerül, hogy a gyakorlati képzés románul zajlik, a minket körbevezető fiatalember mindenkit megnyugtat, hogy szükség esetén mindent szívesen elmagyaráznak magyarul is, ez a kellemetlenség senkit se riasszon vissza. Itt tapasztalom először a „Lehet kérdezni!”-re beálló csendet, amit ekkor még csak az üvegekből ránk meredő embrióknak tulajdonítok, de mint kiderül, kis csoportomnak valóban nem erőssége, hogy érdeklődésének ilyeténképpen hangot adjon. A patológiáról a fiú bentlakás földszintjén található MMDSZ irodába megyünk, ahol remek érveket kapunk a diákszövetség munkájában való részvétel, azaz az önkéntesség mellett. Először is jó tartozni valahova, másodszor jó tenni másokért, harmadszor pedig az itt szerzett szervezői gyakorlat nagyon jól hasznosítható az életben. Az extra érv – így harmincasként – kicsit lelombozó: majd amikor az egyetem után dolgozni kezdesz, és egy fárasztó munkanap után lerogysz a pamlagra, jó lesz visszagondolni, hogy milyen színes volt az életed hajdanán.
Ájulás nélkül
Az MMDSZ-től visszasétálunk a megyei kórházhoz, ahol a szépen felújított sürgősségin nézhetünk körbe. Az egyik diák néhány másodpercnyi döbbenet után csak ennyit jegyez meg, ez nem olyan, mint otthon.
A fogorvosi kar épületeiben engem ér utol a döbbenet, sokkal jobban felszerelt, mint amire számítottam. A fogtechnikán kezdünk, aztán a fogorvosi szakok termeit járjuk be, mindenütt remek felszereltség, bár az a terem, ahol a székekben a gyakorláshoz szükséges bábuk, a fantomok ülnek, kicsit ijesztő.
A gyógyszerészeten mintha más lenne a helyzet, a körülmények inkább a XX. század közepét idézik, de már épül az új labor, ha minden jól megy, a jövő nyáron felvételizők már abban tanulhatnak. Itt is hangsúlyozzák, a gyógyszerészet nem szakma, hanem hivatás, hiszen minden döntésnek emberélet a tétje. Itt a csapat egyik tagja kihasználja a kérdezési lehetőséget: mi kell ahhoz, hogy az ember gyógyszer-ügynök legyen. A válasz: feltehetően jó üzleti érzék, de gyógyszerész szemmel nem árt a szaktudás sem, bár ennek hiánya sajnos sokakat nem gátol, hogy ezen a területen tevékenykedjenek. Sétánk innen az anatómia tanszékre vezet, ahol az önkéntesek első kérése: senki se fényképezzen, illetve senki se érjen semmihez, hiszen az anatómiai múzeumban az a szabály, ha valaki eltör egy preparátumot, saját testéből kell visszaadja az adott szervet... Nem mintha bármihez is kedvem lenne hozzányúlni a tanszék múzeumában, és mintha a csoport többi tagja is elég visszafogottan sétálna a kipreparált emberi testrészek, illetve embriók között. A boncterem előtt felhívják a figyelmünket, senki se hősködjön, aki nem szeretné az egész testes preparátumot megnézni, inkább maradjon kint. Senki sem él a lehetőséggel, de szerencsére idén rosszullét sincs, tavaly volt, aki elájult…
Nyelvi ízelítő
Ezután direkt felüdülés a Studium Alapítvány rövid bemutatkozása, amely a marosvásárhelyi állami felsőoktatásban résztvevő magyar diákok segítését tűzte ki céljául. A szervezők itt próbálnak visszajelzéseket szerezni a nyílt napon szerzett tapasztalatokról, de szokás szerint mindenki hallgat, csak egy bátortalan hang kérdezi meg, hol lehet a felvételi tételsort tartalmazó könyvet megkapni. A válasz: az interneten is megrendelhető.
Az immár közel 5 órásra nyúlt sétát a két éve átadott, közel egymillió eurós beruházással létrehozott Szimulációs Központban zárjuk, ahol a hallgatók speciális bábukon gyakorolhatják a legkülönfélébb beavatkozásokat páciens nélkül. Mivel ez már teljesen a gyakorlati oktatáshoz tartozik, így a körbevezetés nyelve is magyarról románra változik, mintegy ízelítőként.
erdelyiriport.ro

Kriza János-verseny
Díjeső a háromszéki diákoknak
Kitűnően szerepeltek a háromszéki diákok az élő népköltészet, a magyar nyelv ünnepeként számon tartott Kriza János Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny országos szakaszán. Négy első, három–három második és harmadik díjat, hét dicséretet és két különdíjat kaptak.
A hétvégi színvonalas rendezvényen Erdély, Partium és Bánság 14 megyéjéből, valamint Moldvából és Bukarestből 179 diák vett részt. Mindannyian „fellegajtó nyitogatók”, akik keresik az igazságot, ebben a „hazugsághalmaz” világban, fogalmazott Zsigmond Emese, a Napsugár gyereklap főszerkesztője a sepsiszentgyörgyi díjkiosztó gálán.
A zsűrinek nehéz dolga volt, az ország legjobb mese- és balladamondóit, valamint balladaéneklőit kellett rangsorolja.
Némethi Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

„Déván vár a Téglás Gábor”
A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Vajdahunyadon a Corvin Savaria Társaság közreműködésével. A találkozó szakmai vonatkozásait és kiegészítő programját Szilágyi Aladár és Szűcs László foglalja össze.
Nem előzmény nélküli a MÚRE számára, hogy a szórványvidékek közösségeivel foglalkozzék, az utóbbi időben több riporttábort szerveztek ilyen környezetben, s most Vajdahunyadon is bemutattak ilyen tematikájú kötetet, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című, a Krónikában megjelent szórványriportjait összegyűjtő művét.
Komoly várakozás előzte meg annak a felmérésnek a mostani találkozóra időzített bemutatását, amely elsősorban a rádiós, televíziós kollégák számára szolgáltatott a hallgatottságokra, nézettségekre vonatkozó érdekes adatokat. (Erre a témára egy külön anyagban hamarosan visszatérünk.) Egyébként a bemutatott grafikonok adatait, az időbeni változásokat Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa ismertette.
Az Erdélyi Riportban, még nyomtatott hetilap formájában jelentek meg a később négy kötet anyagát szolgáltató Etnosz-riportjai Szilágyi Aladárnak, aki a vajdahunyadi találkozón elsősorban a nem magyar hazai kisebbségek helyzetéről tartott összefoglaló előadást. Az „egységes román nemzetállam” közel húsz, nem magyar etnikumát – néhány ukrán, szerb, horvát, szlovák, lipován tömb kivételével – a teljes asszimiláció fenyegeti. A két-három ezres lélekszámú, falusi, városi szórványokban élő kisebbségek néhány évtized múlva teljesen eltűnnek, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság hajdan tarka szőnyege egyszínűvé válik – hangzott el.
Médiaműhelyt a szórványnak
A találkozó tematikájához a leginkább Ambrus Attila és Winkler Gyula tervezete kapcsolódott, A média szerepe a szórványgondozásban – avagy érvek a szórvány médiaműhely(ek) működtetése mellett című projektet a Brassó Lapok főszerkesztője ismertette. A MÚRE internetes oldalán olvasható anyag egy Szórvány Médiaműhely létrehozását szorgalmazza, amely ingyenes tartalmat állítana elő azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják ezt kellő színvonalon elkészíteni. Összesíti, szerkeszti a helyi információkat, híreket, 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben, s a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatja el a társult szerkesztőségekhez. A felvetés vegyes fogadtatása azt jelzi, hogy szakmai indokoltsága ellenére sem lesz könnyű a megvalósítás, ám a későbbi egyeztetések nyomán egy életképes kezdeményezés ereszthet gyökeret.
Mindenképpen a téma fontosságát jelzi, hogy Winkler Gyula EP-képviselő mellett a projekt ismertetésén jelen volt az RMDSZ részéről Hegedüs Csilla és Kelemen Hunor is. Utóbbi emlékeztetett egy korábbi, a napilapok közötti együttműködést célzó, sikertelen kezdeményezésre.
Érdekes bejelentést tett a házigazda Winkler Gyula, aki ezer eurós pályázatot hirdetett a MÚRE tagjai számára egy, a román nyilvánosságban a szórvány kifejezés pontosabb, könnyebben értelmezhető román megfelelőjének kidolgozására. Politikai szövegekben jelenleg leginkább a diaspora interna kifejezést használják, ami félreértésekre adhat okot. (A Corbii Albi – Fehér Hollók román-magyar kontakt portál a comunități risipite kifejezést használja.)
„Ez a várunk, ide járunk”
A szakmai program elhúzódása miatt némi késedelemmel érkezik Dévára a MÚRE-csapat, mire betoppanunk a Téglás Gábor Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt aulájába, már elkezdődött a Magyar Szórvány Napjának ünnepi műsora, a helybeli Szivárvány Nyugdíjasklub kórusának utolsó zengzeteit hallani. Őket a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fergeteges produkciója követi, majd a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance Együttese teremt muzsikában-táncban a 17. századi fejedelmi udvarok légkörét idéző hangulatot. Az iskola énekkarának többszöri szereplése és az ünnephez illő szavalatok teszik változatossá a műsort. „Csaba atya gyermekei” – a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportjának fiataljai – mutatják be igényes műsorukat, majd a líceum harmadikos kisdiákjai vidám Márton-napi gyermekjátékkal gyönyörködtetik a publikumot.
A rendezvény ünnepi szónoka, Winkler Gyula EP-képviselő lokálpatrióta büszkeséggel emlékeztet arra, hogy négy esztendővel ezelőtt Déván, éppen itt, ebben a teremben rendezték meg először a Magyar Szórvány Napját, mely azóta az egész Kárpát-medencében elterjedt, mi több: idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. A szónok Bethlen Gábor alakját felidézve, kérdez rá: „Vajon mi Bethlen életművének legfőbb üzenete a mához? Elsősorban az, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lenne feltámadás. Jó példa erre a Hunyad megyei magyar oktatás. A kilencvenes évek végén szerteszét működő tagozatok mára, másfél étized elmúltával Erdély egyik legfiatalabb intézményévé nőtték ki magukat. (…) Bebizonyította azt, hogy egy népnek, egy közösségnek nem kell számarányaiban nagynak lennie ahhoz, hogy számottevő legyen. Erdély azóta is a csodák földje, mert Bethlen Gábortól a Téglás Gábor Elméleti Líceumig voltak mindig álmodók, akik maradandót akartak építeni.” A líceum kórusa az immár elmaradhatatlan „Téglás-himnusz”-szal zárja a műsort: „Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!”
Az étkezdében elfogyasztott ízletes ebéd után Balogh-Botár Károly aligazgató intézménytörténeti bevezetővel egybekötött iskolaszemlére invitálja az újságírók csapatát. Akár Noé bárkájába, Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű líceumába is mindent és mindenkit „begyűjtöttek” a szórványokból: a kisóvodásoktól az érettségiző nagydiákokig. A Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás biztosításának kérdését a Geszthy Ferenc Társaság vállalta fel. Az építkezést 2004-ben kezdték el, a Communitas Alapítvány az első pillanattól a terv mellé állt (egy félig elkészült ingatlan megvásárlásával), és folyamatosan támogatta a felszerelés és a bútorzat beszerzésével is. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá az oktatási központ létrehozásához. A 2005 óta működő, jelenleg mintegy 550 fős diáklétszámú tanintézmény 30 osztályteremmel, szaklaboratóriumokkal, kabinetekkel, 120 férőhelyes korszerű bentlakással, valamint konyhával és 120 személyes étkezdével is rendelkezik. A Déva környéki diákokat naponta ingáztatják, a bentlakókat az iskola kisbusza segítségével szállítják hétvégeken haza, illetve vasárnap este vissza az iskolába.
Hosszabban elidőzünk az épület előcsarnokában, amelynek főfalán dicsőségtábla: az eddig érettségizettek tablói mellett díszhelyen látható az augusztus 19-én kapott Külhoni Magyarságért Díj, mellyel az iskola tíz éves kiemelkedő munkáját jutalmazta a magyar parlament. Körülötte rekeszes polcok sora, megannyi serleg, érem, díszoklevél, melyeket a különböző tantárgyversenyeken, sportvetélkedőkön nyertek az iskola diákjai. Az aligazgató elmondása szerint újabb polcokat kell felszerelni, mert el sem férnek a „trófeák”. A líceum tartalmas-elegáns honlapja is beszédesen bizonyítja, hogy – rövid múltja ellenére – hány diák öregbítette eddig az alma mater hírét-nevét. Például az iskolakrónika október 14-i feljegyzése szerint a Téglás Gábor Líceum három Mákvirág-díjassal dicsekedhet: kiváló tanulmányi előmenetelük mellett, a tizedikes, bronzfokozatot nyert Stelczner Norbert matematika, fizika, kémia tantárgyversenyeken, nővére, a tizenegyedikes, ezüstfokozatos Stelczner Britta matematika vetélkedőn és szavalóversenyeken jeleskedett, a tizenkettedikes, aranyfokozatot kiérdemelt Gáspár-Barra Szilárd pedig sokoldalúságával tűnt ki, hiszen irodalmi, történelmi, matematikai versengéseken szerepelt sikerrel, a reneszánsz együttes és a cserkészcsapat tevékeny tagja, atlétaként legutóbb sikeresen futotta végig Budapesten a maratoni távot. Még frissebb, október 27-i keltezésű hír: ezüstéremmel tért haza a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum röplabdacsapata az első ízben megrendezett Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról.
Otthonosság és „iskoladiplomácia”
Az előcsarnok tágasságát néhány funkciótlannak tűnő oszlop töri meg. Kísérőnk elmagyarázza: egy már meglévő, harmadában elkészült lakóépületet kellett folytatniuk az iskola építésekor, a nem túl esztétikus betonoszlopokra emelve a további szinteket, viszont az egyik anyuka – a spácium merevségét enyhítendő – lendületes, színes növényornamentikát varázsolt az oszlop- és a falfelületekre.
A földszint az óvodások és a kisiskolások birodalma. Már a folyosókon is, majd egy-egy osztályba bepillantva az otthonosság változatossága gyönyörködtet. Minden óvó néni, minden pedagógus „szabad kezet kapott”: odabent semmi sem emlékeztet a hagyományos óvodai-iskolai osztálytermekre, a székek-asztalok nem sorakoznak katonás rendben, a falakon színek kavalkádja, a polcok roskadásig telve játékokkal, szemléltető eszközökkel, könyvekkel, a gyermekek ügyeskedte tárgyakkal. Családias fészek a napközis kicsik hálószobája, az étkezdében „liliputi” székek-asztalok várják az aprónépet. Ki is másolom a heti menüből a hétfői kínálatot. Reggeli: félszáraz szalámi, vaj, dzsem, tea; ebéd: húsleves, sült csirkecomb zöldséges tarhonyával, desszert; vacsora: párolt káposzta disznóhússal, tea. – Semmi sem emlékeztet hajdani diákkorom nyomorúságos internátusi étrendjére…
Az „iskoladiplomácia” fontos pászmája a Téglás Gábor tevékenységének. A külkapcsolatok számos lehetőséget kínálnak, a diákok, tanárok jönnek-mennek, táboroznak a testvérintézmények meghívására, októberben például „egyetemkóstolón” forgolódtak Kolozsváron, a Babeş-Bolyain. A líceum honlapján megjelent „Málta téged is vár!” című pályázati felhívás az Erasmus-program keretében kínál páratlan lehetőséget a turisztikai osztályok diákjai és tanárai számára. A részvételhez angol írásbeli és szóbeli nyelvvizsga, sikeres szakmai készség-teszt kelletik. Itt, Déván bevett gyakorlat a gyakori vendégvárás. Legutóbb a tiszafüredi Bán Zsigmond Református Iskola és Óvoda tizenhat diákját látták vendégül az itteni nyolcadikosok.
2015. június elsején immár a tizedik alkalommal szólalt meg a búcsúcsengő a Téglás Gábor Líceumban. Három osztály 44 diákját bocsátották útjára. A ballagási hagyományok egyedi mozzanata: az évfolyamelsők minden esztendőben az iskola egyik, korán elhunyt megálmodójának emlékére Hauer Erich jutalomban részesülnek. Sokatmondó és elgondolkodtató az idei legkiválóbb maturandusok neve: László Imola, Todor Franceska és Turcu Cătălina Alexandra. E nevek egy része mögött „félmagyar”, „negyedmagyar”, az anyanyelv számára visszanyert szórványbáránykák jósorsa feltételezhető. Az is, hogy mindehhez „köze van” látogatásunk következő helyszínének, a Böjte Csaba atyai irányításával működő Szent Ferenc Alapítvány áldásos tevékenységének is…
(Folytatjuk)
Téglás Gábor (1848-1916) régész, iskolaigazgató, az erdélyi turisztika egyik úttörője 1871–1904 között volt a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója
erdelyiriport.ro/riport

Nemzetstratégia a szórványban
Az elmúlt vasárnap a Kárpát-medencében számos színhelye volt a Magyar Szórvány Napja alkalmával szervezett ünnepségnek. Miután Magyarország Országgyűlése is felkarolta az RMDSZ Kongresszusának öt évvel ezelőtti határozatát, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és egyben halálának is évfordulója, november 15-e legyen a Magyar Szórvány Napja, idéntől hivatalos ünnep ez a nap Magyarországon és a Kárpát-medencében is.
Az erdélyi főrendezvény idén Temesváron, a bánsági szórvány fővárosában volt, amelyet a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban közösen szervezett meg az RMDSZ Ügyvezető Elnöksége a Szövetség Temes Megyei Szervezetével. A konferencia keretében az RMDSZ kiértékelte a szórvány cselekvési tervének eredményeit, és egy új irányelvekkel kibővített, 2015-2019 időszakra vonatkozó cselekvési tervet fogadott el.
A temesvári országos konferencia keretében Erdély kilenc szórványtelepülésének 55 képviselője ismertette munkája eredményeit, megosztva tapasztalatait a hasonló körülmények között élő és tevékenykedő magyar közösségek tagjaival, ennek során sikeres közösségépítő megvalósításokat ismertettek. A konferencián részt vett és köszöntötte a tanácskozókat Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Hegedüs Csilla és Magyari Tivadar ügyvezető alelnökök, Winkler Gyula EP-képviselő. Megtisztelte jelenlétével a temesvári rendezvényt Pánczél Károly, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke. A konferencia résztvevőit a Bartók Béla Elméleti Líceum citeraegyüttesének előadása köszöntötte.
Halász Ferenc, az RMDSZ Temes Megyei Szervezetének elnöke a konferencia házigazdájaként üdvözölte a jelenlévőket, akiket arra kért, hogy egyperces néma felállással emlékezzenek a párizsi merénylet áldozataira.
Bevezetőjében Halász Ferenc elnök vérbeli történelemtanárként ismertette az ország különböző vidékeiről és az anyaországból érkezett vendégek előtt a konferencia színhelyéül szolgáló város történelmét, amely mélyen gyökeredzik az egész magyar történelembe. Megemlítette a Csanádon tevékenykedő Gellért püspök nevét, Károly Róbert magyar királyt, akinek köszönhetően a 700 évvel ezelőtti Magyarország fővárosaként a történelmi magyar királyság székhelye volt a Béga-parti város, hogy innen indult legfontosabb hadjárataira Hunyadi János, itt élt Kinizsi Pál, a törökverő hős, itt áldozta fel életét Temesvár szabadságáért Losonczi István 1552-ben, Bethen Gábor ide menekült 1612-ben miután előzőleg 1611-ben szembefordult Bátory Gáborral, aki a Habsburg szövetség mellett kardoskodott. Itt, Temesvár mellett zajlott 1849-ben a magyar szabadságharc utolsó csatája, 1956-ban Temesváron volt a legerősebb visszhangja a magyarországi forradalomnak, és itt volt a legerősebb megtorlás is, 1989-ben pedig innen indult az a forradalom, amely gyökeresen megváltoztatta, ennek az országnak, s egyben a romániai magyarságnak az életét.
A rövid történelmi ismertető után Halász Ferenc elnök tájékoztatott a Temes megyei magyarság mai helyzetéről, rámutatott, hogy nincs olyan Temes megyei közigazgatási egység, ahol a magyar közösség többségben élne, a települések több mint felében a magyarok lélekszáma 1–100 között forog, a 2011-es népszámlálási adatok pedig arra világítanak rá, hogy jelentős a népességfogyás a magyarság körében is. 1992-ben 77 ezer magyar ember élt a megyében, ma már csak 35 ezer. Bár a statisztikai adatok lehangolóak, Temes megyében van magyar élet, biztatónak nevezte, hogy több mint 1300 magyar gyermek tanul anyanyelvén és, hogy van magyar nyelvű sajtó, színház, több népi táncegyüttes, számtalan civil szervezet tevékenykedik, s mint mondta: „van magyar érdekképviseletünk, 18 településen önkormányzati képviselőnk, összesen 3 polgármesterünk és ugyancsak 3 alpolgármesterünk, parlamenti képviselőnk és magyar alprefektusunk van. Érdekképviseleti szervezetünk szorosan együttműködik az egyházakkal és a civil szervezetekkel, amelyekkel közös célunk a megmaradás magyarként itt, a Bánságban.” Elmondta még, hogy eddig minden hatodik Temes megyei magyar igényelt magyar állampolgárságot és meggyőződését fejezte ki, hogy ez a folyamat folytatódik. Halász Ferenc kifejezte örömét, hogy a Temes megyei szervezet házigazdája lehetett a szórványkonferenciának, amely számot adott arról, hogy mit sikerült megvalósítani a szórvány megyékben az elmúlt négy év alatt a kitűzött régi cselekvési tervből és, hogy itt fogadják el az újat cselekvési tervet, amely – reményei szerint – Temesvári Cselekvési Terv néven vonul be a történelembe.
A továbbiakban Pánczél Károly, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke köszöntőjében elmondta, hogy a Magyar Országgyűlés határozata arról, hogy november 15-e legyen az egész Kárpát-medencében a Magyar Szórvány Napja azt tükrözi, hogy a szórvánnyal törődni kell. Idézte Vetési László szavait: „a szórvány egy nemzet öregkora. Aki a szórványt nem becsüli, sem a tömböt, sem a jövőt nem érdemli.”
Slavomir Gvozdenovics, a szerb közösség részéről köszöntötte a Konferenciát és, a két nemzetiség bánsági sorsközösségét hangsúlyozva kívánt további jó együttműködést és sikert a konferencia munkálataihoz.
Winkler Gyula EP-képviselő megköszönte a házigazdáknak, a bánsági és temesvári magyar közösségnek, hogy ötödik alkalommal, a Bánság fővárosa ad otthont a Magyar Szórvány Napjának. „Köszöntöm ugyanakkor Erdély összes szórványtelepülésének képviselőit, akik azon dolgoznak, hogy a szórványközösségekben jövőt építsenek” mondta a képviselő.
Kovács Péter ügyvezető elnök kifejtette, amikor a szórvány cselekvési tervről, programokról beszélünk, a kulcsszó egyértelműen az összefogás kell legyen: a többségiek és a kisebbségben élők között, szórványmegyék egyházak, civilek, réteg- és ifjúsági szervezetek között, de a szórványban élő közösségek és Budapest között is.
A Szövetség ügyvezető elnöke a 2011-ben kidolgozott, közösségépítésre épülő, szórvány cselekvési terv kézzelfogható megvalósításait vette számba előadásában.
Hegedüs Csilla kultúráért felelős ügyvezető alelnök arról tájékoztatta a konferencia résztvevőit, hogy konkrét, megvalósítható, számon kérhető szórvány cselekvési tervet dolgoztak ki az elkövetkező öt évre. Elmondta, hogy a szórványban élő magyaroknak sokszor nagyobb erőfeszítést kell tenniük azért, hogy megőrizzék nemzeti identitásukat, mint azoknak, akik számára magyarságuk megélése sokkal kevesebb akadályba ütközik, hisz kézügyben van a magyar kultúra, a magyar oktatás, a magyar sajtó, anyanyelvükön élik meg mindennapjaikat. Az új programok között kiemelt helyet szánnak a minőségi magyar oktatás kiterjesztésének, a magyar közösségi terek kialakításának, a tartalmas ifjúsági programoknak, a magyar házak hálózatba szervezésének. A következő négy évben kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra, mert ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás. „Vannak jó példák ebben a környezetben is: Temesváron például megoldották a gyermekek magyar iskolába való szállítását.
Magyari Tivadar oktatásért felelős ügyvezető alelnök tapasztalatát ismertette, amely szerint a szórványban élő diákok a székelyföldiekhez hasonlóan jeleskednek az országos megmérettetéseken. Fontos tevékenységként emelte ki a magyar pedagógusok kataszterének összeállítását, egyfajta „munkaerő-mérlegének” elkészítését, amely a szükséges szakmai képzések irányvonalát is megmutatja. „Meg fogjuk újítani a beiskolázási kampányunkat is, amely kiemelt társadalomszervezési tevékenységként szerepel további terveinkben. Ugyanakkor a pedagógusok hálózatának kialakításával a szakmai érdeklődést szeretnénk helyi szintről országos szintűre emelni” – ismertette Magyari Tivadar.
A Magyar Szórvány Napján Temesváron a résztvevők a legsikeresebb közösségépítő megvalósításaikat ismertették.
Burus Siklódi Botond a Magyar Kormány oktatási-nevelési támogatásának szórványközösségek megmaradásában betöltött szerepéről beszélt. Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei szervezetének elnöke azt emelte ki, hogy Arad megye legnagyobb magyar ifjúsági rendezvényévé nőtte ki magát a Kaszojai Ifjúsági Fesztivál, amely immár 11 éve bizonyítja, hogy a hely, amely összeköt nem csupán jól hangzó szlogen, hiszen a fesztivál szomszédos megyék, sőt határon túli résztvevőket is meg tudott szólítani. Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce-Naszód Megyei szervezetének elnöke a nagy szórványban élő gyermekek utaztatásának a gondjairól beszélt. Szerinte erre megoldást csak az önálló magyar iskola létrehozása jelentene.
Vida Noémi a Máramaros megyei Nagybányán tíz éve rendszeresen megszervezett Főtér Fesztivál sikereit mutatta be.
Lőrincz Helga, az RMDSZ Fehér Megyei Szervezetének elnöke a magyar nyelv ápolására irányuló törekvéseikről beszélt.
Demeter László, Kovászna megyei tanácsos a székely-szórvány kapcsolat programja, 2009 óta tartó működtetésének jelentőségét és eredményeit elemezte.
Mikes Melinda, a Brassó megyei Nőszervezet elnöke a szórványközösségek, a szórványban élő egyének identitásának megőrzésében kiemelkedő szerepet tulajdonít az összefogásnak, a közös fellépéseknek. Kocsis Attila igazgató és Csatlós Zsófia pedagógus a Téglás Gábor Iskolacsoport képviseletében jogos büszkeséggel ismertették a Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű program keretében elért sikereiket. A cserkészet szórványközösségekben betöltött szerepéről beszélt Béres István, az RMDSZ Történelmi Máramaros Területi Szervezetének elnöke.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője a Bánsági Vándorszínház sikeres történetét mutatta be a szórványkonferencián: „A vajdasági példa mintájára megalkotott Bánsági Vándorszínház nézőszáma folyamatosan nő és megfogalmazódott a közösségi igény a folytatásra.”– mondta a temesvári képviselő, aki a Vándorszínház létrehozásának az ötletgazdája. A konferencia résztvevői pedig a Vándorszínház idei turnéján visszhangos sikert aratott A helység kalapácsa című előadást tekinthették meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, majd pedig részt vettek a Sógor Csaba európai parlamenti képviselő kezdeményezésre a Bánsági Magyar Nőszövetség által szervezett Bartók Béla kiállításon és hangversenyen.
Derűlátásra okot adó beteljesülések Erdély szórványvidékein
Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő, a temesvári konferencia moderátora a konferenciát követően a lapunknak adott interjúban értékelte mind a temesvári konferenciát, mind a magyar szórvány sajtó helyzetéről tanácskozó vajdahunyadi konferenciát.
Nagyon örülök, hogy a Bánság fővárosában, Temesváron ünnepelhettük ötödik alkalommal a Magyar Szórvány Napját. Öt évvel ezelőtt az volt a szándékunk, hogy ezekkel a tanácskozásokkal hagyományt teremtsünk. Miután a magyar Országgyűlés is határozatban fogadta el ezt az immár hivatalos ünnepet. Itt, a temesvári konferencián kimondottan a jó példákra koncentráltunk, a szórványközösségek kiválasztották a sokrétű tevékenységük során elért eredmények közül azt a rendezvényt, kezdeményezést, amelyet a legnagyobb sikerüknek tartanak. Ezek bemutatását kértük, azért, hogy kölcsönösen tanuljunk belőlük. A több mint két és fél órás beszélgetések során a cserkész mozgalomtól a kulturális, oktatási mozgalmakig, a magyarházak munkájától az ifjúsági kezdeményezésekig, a szabadtéri fesztiváloktól a Fogadj örökbe egy műemléket mozgalomig egész értékes skála, ami azt bizonyítja, hogy a közösségeink képesek kitalálni és véghezvinni olyan kezdeményezéseket, amelyekre fogékonyak a magyar emberek. Ugyanakkor az is kiderült, hogy bár sok minden az anyagi támogatásoknak a függvénye, mégis a legnagyobb hiány inkább a kezdeményezésből, az ötletességből és az önkéntességből van. Itt olyan sok szép megvalósításról hallhattunk, amit nem pénzzel oldottak meg. Ezzel távolról sem azt akarom mondani, hogy egy jó iskolarendszer, vagy a magyar házak működtetéséhez, lapok kiadásához nincs pénzre szükség, de ahhoz, hogy a közösséget megmozgassuk, ahhoz a pénz nem elég. Kell az, hogy az emberek magukénak érezzék a kezdeményezést, hogy bekapcsolódjanak. Talán ez a legfontosabb tanulsága a mai napnak, és én is remélem, ahogy Halász Ferenc helyi elnökünk mondta az itt elfogadott 2015–2019-es Cselekvési terv Temesvári cselekvési tervként vonul be a történelembe.
A temesvári konferenciával párhuzamosan Vajdahunyadon a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete képviselőinek részvételével háromnapos konferencia zajlott, amelyen szórványban működő magyar média helyzetét vehettük számba.
Igen, ott arról tanácskoztunk, hogy milyen szerepe van a sajtónak a közösségépítésben. S egyértelmű következtetés: magyar sajtó, magyar média nélkül közösségépítés a szórványban lehetetlen, hiszen általa jut el a felhívás, az üzenet, az információ magyarul, anyanyelven közösségeink tagjaihoz. Azt is megállapíthatjuk, hogy a média minden formájára szükség van, de talán a nyomtatott sajtó – amely mellesleg a legdrágábban előállítható – a legfontosabb a családok számára. Ezért az új szórvány cselekvési tervben két kérdés is erre irányul, amelyeknek megvalósításához próba jelleggel minél hamarabb hozzá kell fogni. Ezzel alapot teremthetnénk ahhoz, hogy biztosítani tudjunk nyomtatott magyar sajtót a szórványban élő nemzettársaink számára.
Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője a Bánsági Vándorszínház sikeres történetét mutatta be a szórványkonferencián: „A vajdasági példa mintájára megalkotott Bánsági Vándorszínház nézőszáma folyamatosan nő és megfogalmazódott a közösségi igény a folytatásra.”– mondta a temesvári képviselő, aki a Vándorszínház létrehozásának az ötletgazdája. A konferencia résztvevői pedig a Vándorszínház idei turnéján visszhangos sikert aratott A helység kalapácsa című előadást tekinthették meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, majd pedig részt vettek a Sógor Csaba európai parlamenti képviselő kezdeményezésre a Bánsági Magyar Nőszövetség által szervezett Bartók Béla kiállításon és hangversenyen.
Graur János
hetiujszo.ro

Ifjúsági Szórványkonferencia Temesváron
„Kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt”
„A román társadalomban és a politikai életben beindult tisztulási folyamat teret nyit a fiataloknak – mondta a temesvári szórványkonferencián Antal Lóránt, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke –, ezért kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt, be kell engedni őket a szervezeteinkbe, fel kell mérjük az értékes embereinket”. A szórvány színei címmel szervezett ifjúsági konferenciát a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) november 20–22. között a Temesváron, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) közreműködésével.
A péntek este elkezdődött, a szabadfalui Andronic Panzióban sorra kerülő konferencia munkálatai szombaton Antal Lóránt, MIÉRT elnök és Geréd Imre, az RMDSZ Ifjúsági ügyekért felelős ügyvezető alelnöke Panorámanézetből a Szórvány című előadásával folytatódtak. Antal Lóránt bemutatta a Magyar Ifjúsági Értekezlet működési struktúráját, amely valójában egy 387 tagszervezetet összefogó ernyőszervezet, a Kárpát-medence legnagyobb ifjúsági szervezete. A MIÉRT idén márciusban beiktatott elnöke szerint létre kell hozni egy olyan ifjúsági adatbázist, amely elősegíti a magyar fiatalok számbavételét és közvetlen megszólítását. „Jövőre a fiatalok jelenthetik azt a pluszt, azt az erőt, ami hozzáadott értéket hozhatna a választásokon, pótolva a nyugdíjas szavazóbázis beszűkülését” – mondta Antal Lóránt, aki arról beszélt, hogy a román társadalomban és a politikai életben beindult tisztulási folyamat teret nyit a fiatalok számára. „Kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt, be kell engedni őket a szervezeteinkbe, fel kell mérnünk az értékes embereinket, hogy abban az esetben, ha az RMDSZ újból kormányra kerül, a MIÉRT legyen kiket nevesítsen államtitkári, vezérigazgatói vagy akár miniszteri tisztségekbe.” Geréd Imre, az RMDSZ Ifjúsági ügyekért felelős ügyvezető alelnöke beszámolt a Szövetségben már több mint egy évtizede elkezdődött fiatalítási folyamat eredményeiről, és bemutatta az egy héttel korábban szintén Temesváron elfogadott Szórvány Cselekvési Terv ifjúsági vonatkozásait. Az RMDSZ valamennyi struktúrájában 15%-os arányban helyet biztosít a MIÉRT fiataljainak.
„Nem véletlen egybeesés, hogy egy hét leforgása alatt két országos szintű Szórványkonferencia is volt Temesváron – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő – nagyon sokat dolgoztunk, és dolgoztam én személyesen azon, hogy Temesvár visszakerüljön a romániai magyar körforgásba, kapja vissza azt a méltó szerepét, amit betöltött nagyon sok ideig a romániai magyar közéletben. Ezért van nagy szerepe annak, hogy ugyanabban az évben az RMDSZ Szórvány Napját, illetve a MIÉRT Szórványkonferenciát Temesvárra hívtuk, hogy mutassuk meg: igenis a Bánságban van magyar élet, van magyar ifjúság, mutassuk fel azokat az értékeinket, amelyekkel mi is hozzájárulunk a romániai magyar közösség életéhez. Fontosnak tartottuk, hogy felmutassuk azokat a temesvári sikeres fiatalokat, akikkel mi büszkélkedünk. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az ilyen rendezvényeken szövődő személyes kapcsolatok fogják kitermelni a romániai magyar közösségnek a következő generációját, azokat a fiatal vezetőket, akik egy adott pillanatban majd át tudják venni a stafétabotot.”
A temesvári MIÉRT-konferencián öt szórványmegyéből érkezett magyar fiatalok vitatták meg sajátos gondjaikat, mutatták be egymásnak sikeres projektjeiket, rendezvényeiket és egyeztették programjaikat, a MIÉRT országos vezetőségével konzultálva.„Amikor még csak a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács alapköveit raktuk le, már akkor jeleztük a MIÉRT felé, hogy mi ezt igenis elvállaljuk, és a Szórványkonferenciát megszervezzük – nyilatkozta lapunknak Oláh Gábor TEIS-elnök. – Úgy érzem, hogy ez a konferencia kielégíti a fiatalok igényeit, meghallgatva az előadóinkat és a közös tanácskozások által olyan dolgokat tudunk megfogalmazni, amelyeket ha hazamennek a fiatalok, hétfőtől teljes gőzzel gyakorlatba tudnak ültetni és a dolgok jó irányba fognak változni”.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Ifjúsági Szórványkonferencia Temesváron
„A román társadalomban és a politikai életben beindult tisztulási folyamat teret nyit a fiataloknak – mondta a temesvári szórványkonferencián Antal Lóránt, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke –, ezért kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt, be kell engedni őket a szervezeteinkbe, fel kell mérjük az értékes embereinket”. A szórvány színeicímmel szervezett ifjúsági konferenciát a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) november 20–22. között a Temesváron, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) közreműködésével.
A péntek este elkezdődött, a szabadfalui Andronic Panzióban sorra kerülő konferencia munkálatai szombaton Antal Lóránt, MIÉRT elnök és Geréd Imre, az RMDSZ Ifjúsági ügyekért felelős ügyvezető alelnöke Panorámanézetből a Szórvány című előadásával folytatódtak. Antal Lóránt bemutatta a Magyar Ifjúsági Értekezlet működési struktúráját, amely valójában egy 387 tagszervezetet összefogó ernyőszervezet, a Kárpát-medence legnagyobb ifjúsági szervezete. A MIÉRT idén márciusban beiktatott elnöke szerint létre kell hozni egy olyan ifjúsági adatbázist, amely elősegíti a magyar fiatalok számbavételét és közvetlen megszólítását. „Jövőre a fiatalok jelenthetik azt a pluszt, azt az erőt, ami hozzáadott értéket hozhatna a választásokon, pótolva a nyugdíjas szavazóbázis beszűkülését” – mondta Antal Lóránt, aki arról beszélt, hogy a román társadalomban és a politikai életben beindult tisztulási folyamat teret nyit a fiatalok számára. „Kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt, be kell engedni őket a szervezeteinkbe, fel kell mérnünk az értékes embereinket, hogy abban az esetben, ha az RMDSZ újból kormányra kerül, a MIÉRT legyen kiket nevesítsen államtitkári, vezérigazgatói vagy akár miniszteri tisztségekbe.” Geréd Imre, az RMDSZ Ifjúsági ügyekért felelős ügyvezető alelnöke beszámolt a Szövetségben már több mint egy évtizede elkezdődött fiatalítási folyamat eredményeiről, és bemutatta az egy héttel korábban szintén Temesváron elfogadott Szórvány Cselekvési Terv ifjúsági vonatkozásait. Az RMDSZ valamennyi struktúrájában 15%-os arányban helyet biztosít a MIÉRT fiataljainak.
„Nem véletlen egybeesés, hogy egy hét leforgása alatt két országos szintű Szórványkonferencia is volt Temesváron – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő – nagyon sokat dolgoztunk, és dolgoztam én személyesen azon, hogy Temesvár visszakerüljön a romániai magyar körforgásba, kapja vissza azt a méltó szerepét, amit betöltött nagyon sok ideig a romániai magyar közéletben. Ezért van nagy szerepe annak, hogy ugyanabban az évben az RMDSZ Szórvány Napját, illetve a MIÉRT Szórványkonferenciát Temesvárra hívtuk, hogy mutassuk meg: igenis a Bánságban van magyar élet, van magyar ifjúság, mutassuk fel azokat az értékeinket, amelyekkel mi is hozzájárulunk a romániai magyar közösség életéhez. Fontosnak tartottuk, hogy felmutassuk azokat a temesvári sikeres fiatalokat, akikkel mi büszkélkedünk. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az ilyen rendezvényeken szövődő személyes kapcsolatok fogják kitermelni a romániai magyar közösségnek a következő generációját, azokat a fiatal vezetőket, akik egy adott pillanatban majd át tudják venni a stafétabotot.”
A temesvári MIÉRT-konferencián öt szórványmegyéből érkezett magyar fiatalok vitatták meg sajátos gondjaikat, mutatták be egymásnak sikeres projektjeiket, rendezvényeiket és egyeztették programjaikat, a MIÉRT országos vezetőségével konzultálva.„Amikor még csak a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács alapköveit raktuk le, már akkor jeleztük a MIÉRT felé, hogy mi ezt igenis elvállaljuk, és a Szórványkonferenciát megszervezzük – nyilatkozta lapunknak Oláh Gábor TEIS-elnök. – Úgy érzem, hogy ez a konferencia kielégíti a fiatalok igényeit, meghallgatva az előadóinkat és a közös tanácskozások által olyan dolgokat tudunk megfogalmazni, amelyeket ha hazamennek a fiatalok, hétfőtől teljes gőzzel gyakorlatba tudnak ültetni és a dolgok jó irányba fognak változni”.
„Kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt”
„A román társadalomban és a politikai életben beindult tisztulási folyamat teret nyit a fiataloknak – mondta a temesvári szórványkonferencián Antal Lóránt, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke –, ezért kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt, be kell engedni őket a szervezeteinkbe, fel kell mérjük az értékes embereinket”. A szórvány színeicímmel szervezett ifjúsági konferenciát a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) november 20–22. között a Temesváron, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) közreműködésével.
A péntek este elkezdődött, a szabadfalui Andronic Panzióban sorra kerülő konferencia munkálatai szombaton Antal Lóránt, MIÉRT elnök és Geréd Imre, az RMDSZ Ifjúsági ügyekért felelős ügyvezető alelnöke Panorámanézetből a Szórvány című előadásával folytatódtak. Antal Lóránt bemutatta a Magyar Ifjúsági Értekezlet működési struktúráját, amely valójában egy 387 tagszervezetet összefogó ernyőszervezet, a Kárpát-medence legnagyobb ifjúsági szervezete. A MIÉRT idén márciusban beiktatott elnöke szerint létre kell hozni egy olyan ifjúsági adatbázist, amely elősegíti a magyar fiatalok számbavételét és közvetlen megszólítását. „Jövőre a fiatalok jelenthetik azt a pluszt, azt az erőt, ami hozzáadott értéket hozhatna a választásokon, pótolva a nyugdíjas szavazóbázis beszűkülését” – mondta Antal Lóránt, aki arról beszélt, hogy a román társadalomban és a politikai életben beindult tisztulási folyamat teret nyit a fiatalok számára. „Kaput kell nyitnunk a fiatalok előtt, be kell engedni őket a szervezeteinkbe, fel kell mérnünk az értékes embereinket, hogy abban az esetben, ha az RMDSZ újból kormányra kerül, a MIÉRT legyen kiket nevesítsen államtitkári, vezérigazgatói vagy akár miniszteri tisztségekbe.” Geréd Imre, az RMDSZ Ifjúsági ügyekért felelős ügyvezető alelnöke beszámolt a Szövetségben már több mint egy évtizede elkezdődött fiatalítási folyamat eredményeiről, és bemutatta az egy héttel korábban szintén Temesváron elfogadott Szórvány Cselekvési Terv ifjúsági vonatkozásait. Az RMDSZ valamennyi struktúrájában 15%-os arányban helyet biztosít a MIÉRT fiataljainak.
„Nem véletlen egybeesés, hogy egy hét leforgása alatt két országos szintű Szórványkonferencia is volt Temesváron – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselő – nagyon sokat dolgoztunk, és dolgoztam én személyesen azon, hogy Temesvár visszakerüljön a romániai magyar körforgásba, kapja vissza azt a méltó szerepét, amit betöltött nagyon sok ideig a romániai magyar közéletben. Ezért van nagy szerepe annak, hogy ugyanabban az évben az RMDSZ Szórvány Napját, illetve a MIÉRT Szórványkonferenciát Temesvárra hívtuk, hogy mutassuk meg: igenis a Bánságban van magyar élet, van magyar ifjúság, mutassuk fel azokat az értékeinket, amelyekkel mi is hozzájárulunk a romániai magyar közösség életéhez. Fontosnak tartottuk, hogy felmutassuk azokat a temesvári sikeres fiatalokat, akikkel mi büszkélkedünk. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az ilyen rendezvényeken szövődő személyes kapcsolatok fogják kitermelni a romániai magyar közösségnek a következő generációját, azokat a fiatal vezetőket, akik egy adott pillanatban majd át tudják venni a stafétabotot.”
A temesvári MIÉRT-konferencián öt szórványmegyéből érkezett magyar fiatalok vitatták meg sajátos gondjaikat, mutatták be egymásnak sikeres projektjeiket, rendezvényeiket és egyeztették programjaikat, a MIÉRT országos vezetőségével konzultálva.„Amikor még csak a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács alapköveit raktuk le, már akkor jeleztük a MIÉRT felé, hogy mi ezt igenis elvállaljuk, és a Szórványkonferenciát megszervezzük – nyilatkozta lapunknak Oláh Gábor TEIS-elnök. – Úgy érzem, hogy ez a konferencia kielégíti a fiatalok igényeit, meghallgatva az előadóinkat és a közös tanácskozások által olyan dolgokat tudunk megfogalmazni, amelyeket ha hazamennek a fiatalok, hétfőtől teljes gőzzel gyakorlatba tudnak ültetni és a dolgok jó irányba fognak változni”.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Ünnepi ülés a Városházán
Megnyílt az MNKH aradi irodája
Kedden délután az aradi December 1. utca 4. szám alatt a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. (MNKH) Közép-európai Kereskedésfejlesztési Hálózat irodájának a felavatásán Skapinyecz Péter, a Hálózat igazgatója és Kranowszky Nagy Andrea irodavezető vágták át a magyar–román trikolórokkal ékesített avatószalagokat. Ezt követően a Városháza Ferdinánd Termében került sor az ünnepi ülésre, ahol a száznál több megjelentet Kranowszky Nagy Andrea irodavezető köszöntötte két nyelven, név szerint megemlítve a prezídiumban helyet foglaló 10 embert, valamint Korsós Tamás kolozsvári konzult.
Miután ismertette az ünnepi ülés célját, vagyis az MKH Közép-Európai Kereskedelemfejlesztési Hálózat aradi irodája megnyitásának az értékelését, a mikrofonhoz kérte Zákonyi Botondot, Magyarország Bukaresti Nagykövetségének rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét, aki Pálfi Kinga román nyelvű tolmácsolásában köszöntötte az egybegyűlteket. Megtisztelő örömének adott hangot, amiért erre az ünnepi alkalomra jöhetett Aradra. Ismertette Magyarország kormányának azt a törekvését, miszerint a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. közreműködésével elősegítse a magas hozzáadott értékű, nemzetközileg is versenyképes termékeket és szolgáltatásokat előállító magyar kis- és középvállalkozások exporttevékenységének a bővítését. A Magyar Állam és Magyar Kereskedelmi és Iparkamara közösen alapította az MNKH Zrt.-t, amelynek tevékenysége két fő pillérre épül: felkutatni azokat a magyarországi vállalkozásokat, amelyek a külpiacon sikeresek lehetnek, másrészt, a célországokban létrehozott helyi kereskedőházak segítségével felmérni az adott piac igényeit. Az MNKH Zrt. az elmúlt két évben 4 földrész, csaknem 30 országában nyitott kereskedelmi képviseletet. Romániában a meglévő kolozsvári, nagyváradi, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi irodák mellett, mostantól a vállalkozók rendelkezésére áll az aradi kirendeltség is, amelynek a munkájához sok sikert kívánt.
A befogadó város nevében Bognár Levente aradi alpolgármester két nyelven üdvözölte az egybegyűlteket, majd Aradnak a magyarországi önkormányzatokkal kiépített jó kapcsolatairól beszélt. Közöttük, a gyulaival 21 éve ápolt Kézfogások kapcsolatot a közeljövőben ünnepelik meg. Mától el lehet mondani, hogy Arad egyik központja lesz a regionális gazdasági kapcsolatoknak, amelyeknek a kiépítéséhez minden támogatást megad, sok sikert kívánva hozzá.
Arad Megye Tanácsának a nevében Gheorghe Stoian, megyei főügyintéző üdvözölte a regionális kereskedelmi központ megnyitását. Beszédét abban a reményben zárta, hogy az iroda megnyitásával új távlatok nyílnak a román–magyar kereskedelmi kapcsolatokban.
Marossy Zoltán Temes megyei alprefektus miután magyarul is üdvözölte az egybegyűlteket, románul, tolmács közreműködésével adott hangot örömének, amiért részt vehet a Partium déli részében, illetve a Bánságban lévő vállalatok felemelkedését szolgáló üzletkötő központ felavatásán. Hogy mennyire szükség van a hasonló üzletkötő központokra, a Temes megyei kimutatások is bizonyítják: idén több mint 250 ezer lej tőkebefektetést 3 luxemburgi, 2-2 olaszországi és németországi, továbbá 1-1 dán, holland, svájci, de szerbiai cég is tett, ezért várják az első, 250 ezer lej fölött befektető magyarországi vállalatot is. A rendszerváltás óta történt Temes megyei befektetések tekintetében a magyarországiak a 4. helyen állnak, több mint 20 millió lej beruházással. Beszédét magyarul fejezte be, kiemelve: ha a Bánságban magyarul beszélő partnerre van szükség, ott mindenben segítenek azzal együtt, hogy az utóbbi 26 évben a megye magyarsága a felére csökkent.
Joó István, a Duna Régió Stratégiáért felelős miniszteri biztos elégedetten nyilatkozott a két ország közötti kereskedelem fejlődéséről, hiszen idén a külkereskedelmi mérleg 3,2%-kal bővült tavalyhoz viszonyítva. Az országhatár két oldalán lévő 8 nagyváros, illetve mintegy 4 millió lakos komoly lehetőségekkel kecsegtet. Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma számára rendkívüli fontossággal bír a határ menti régióknak a fejlesztése, a határokon átnyúló kereskedelmi együttműködések kiszélesítése, amiben nagyon sokat tehet a most felavatott iroda.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke két nyelven elmondott üdvözlő szavait követően kifejtette: az iroda felavatása fontos lépés az országhatár két oldalán található megyék lakossága közötti együttműködésben. A rendszerváltás óta eltelt időszakban nagyon sok közös kulturális rendezvényt tudhatunk magunk mögött, sok hidat épült, ezért eljött az ideje a gazdasági téren történő együttműködések tovább bővítésére.
Tiberiu Ciul, az Arad Megyei Kereskedelmi és Iparkamara ügyvezető igazgatója kézzelfogható adatokra támaszkodva méltatta a két ország között az utóbbi időben megnőtt kereskedelmi kapcsolatokat, amelyeket a megnyílt iroda tovább fokozhat.
Petru Buzzi, a Karassó-Szörény Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke kiválónak minősítette a két ország közötti gazdasági kapcsolatokat, amelyekben azonban a magyarországi fél pozitívuma érzékelhető, míg a román fél fejlesztései messze elmaradtak az elvárásoktól. Reméli, az iroda működése tovább serkentheti az együttműködést.
Sorin Maxim, a Regionális Fejlesztési Ügynökség igazgatója megtiszteltetésnek érezte, amiért közebbről is megismerheti az MNKH működését, amiben reményei szerint fokozott szerep jut majd a határon átnyúló együttműködéseknek.
Skapinyecz Péter, az MNKH Közép-Európai Kereskedelemfejlesztési Hálózat Kft. igazgatója részt vett minden hasonló iroda beindításában, mindnek a munkáját jól ismeri. Kranowszky Nagy Andreát több mint 10 éve ismeri, eddig minden felvetődött kérdést meg tudtak oldani, ezért biztos benne, hogy az aradi iroda is zökkenőmentesen fog működni. Meggyőződése, hogy a tervezett 22 irodát feltételező kereskedelmi hálózat meghozza a hozzá fűzött reményeket. Az aradi iroda munkájához sok sikert kívánt. Végszavában megköszönte a hozzászólásokat, a jókívánságokat, majd minden jelenlévőt a helyszínen feltálalt állófogadásra, további beszélgetésre invitált.
Miután pezsgővel koccintottak az iroda hatékony működésére, sikerére, kellemes, baráti hangulatban beszélgetve falatoztak, tervezték a közös jövőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Kevesebb mint egy hónap alatt 84 értéket terjesztettek fel az Erdélyi Magyar Értéktárba
84 értéket terjesztettek fel kevesebb mint egy hónap alatt az Erdélyi Magyar Értéktárba, amelyből 25 erdélyi és 58 tájegységi jelentőségűt el is fogadott a bizottság – számolt be december 10-én, csütörtökön Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság november 17-én megválasztott elnöke. A bizottság kolozsvári ülésére a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől, a Nyárádmente Kistérségi Társulás Értéktár Bizottságától, a Szentimrei Alapítványtól és magánszemélyektől érkeztek a javaslatok, a szervezetek az értékek kiválasztásakor a teljes térség területi lefedésére törekedtek.
„Ha csupán ezeket a számadatokat nézzük, már most bebizonyosodni látszik: az elmúlt ezer évben számos olyan kiemelkedő és egyedi értéket teremtettek az erdélyi magyar emberek, amelyek térségünk elismert jellegzetességei. Az RMDSZ által létrehozott bizottság kiemelt feladata ezek beazonosítása, átörökítése, megfelelő hasznosítása a szórványban és a tömbmagyarság lakta vidékeken, hiszen ezek megannyi biztosítékot jelentenek kultúránk továbbadására, nemzeti önazonosságunk megőrzésére” – fogalmazott Hegedüs Csilla.
A Szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az ülést követően kiemelte: a beérkezett javaslatok között, a teljesség igénye nélkül, a csíkszeredai Mikó-várral kezdődően a magos Déva várán, a gyulafehérvári székesegyházon keresztül olyan értékek szerepelnek, mint a nyárádszentsimoni középkori templom és harangláb, a szentgericei unitárius templom, a szentháromsági középkori templom és harangláb, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületegyüttese, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, a nagyváradi vár, Kós Károly életműve, az aradi Szabadság-szobor vagy Tordai-hasadék. „Az értékfeltáró munkával a továbbiakban is hangsúlyosan foglalkozunk, ugyanakkor a civil szervezetek által delegált, szakemberekből álló bizottsággal közösen egy olyan rendszert is kidolgozunk, amely alapján kiválasztjuk azokat az erdélyi jellegzetességeket, amelyeket a Hungarikumok listájára is felterjesztünk” – tette hozzá Hegedüs Csilla.
Az Erdélyi Magyar Értéktár értéklistája itt érhető el.
Az ülésen további civil szervezeti képviselővel bővült a bizottság, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság is javasolt egy szakembert az RMDSZ által kezdeményezett, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) erdélyi tagszervezeteivel közösen végzett értékfeltáró munkálatokhoz.
Közlemény
Erdély.ma

Harmadik erő az RMDSZ egy közvélemény-kutatás szerint
Az RMDSZ a harmadik legerősebb párt Romániában – derül ki az INSCOP közvélemény-kutató szerdán nyilvánosságra hozott eredményeiből.
A kutatás adatai szerint a legnépszerűbb párt a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely a voksok 40, 1 százalékát kapná meg, ha most vasárnap lennének a választások. A második a Szociáldemokrata Párt (PSD) 36,3, az RMDSZ pedig 5,2 százalékkal. Az 5 százalékos parlamenti küszöböt csak ez a három párt éri el, vagyis esetükben nem kellene alternatív küszöböt alkalmazni.
A negyedik a Traian Băsescu volt államfő vezette Népi Mozgalom (MP) 4,4 százalékkal. A Călin Popescu-Tăriceanu volt kormányfő vezette Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 4 százalékon áll, a Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) 2,6-on, a Monica Macovei volt igazságügy-miniszter fémjelezte M10 pedig 2,4-en.
A férfiak 41,6 százaléka a PNL-re, 34 százaléka a PSD-re voksolna, míg a nőknél ez az arány 38,1-39,2. A 18 és 34 év közötti válaszadók 50,7 százaléka a PNL-lel, 26,3 százaléka a szociáldemokratákkal szimpatizál. A 35 és 49 év közötti korosztályban ez az arány 43,5-26,3, az 50 és 64 év közöttiek körében 27,3-36,7. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők 35,7 százaléka a liberális, 29,5 százaléka a szociáldemokrata pártot választaná, míg az érettségi nélküliek körében ez az arány 34,8-50,4, az érettségivel rendelkezők esetében pedig 43,2-34.
A városlakók 43,6 százaléka PNL-párti, míg 31,2 PSD-szimpatizáns, a vidékiek körében az arány 35,8-42,6. Moldvában és Bukovinában a PNL-re 37,4 százalék voksolna, a PSD-re pedig 46,6. Ez az arány Munténiában, Olténiában és Dobrudzsában 41,5-38,9, a Bánságban és a Partiumban 45,3-24, Erdélyben pedig 37-28,3.
Arra a kérdésre, hogy szavazna-e új pártra, 36,2 százalék igennel, 33,7 százalék pedig nemmel válaszolt. Emellett 47,2 százalék véli úgy, hogy szükség lenne új pártokra Romániában. A felmérés november 26. és december 2. között készült, 1071 fős mintán.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Adventi hétköznapon
Kosztolányit, a költőt rebbentve a félig fagyos karácsonyi mezők és emberek közé: nézz, Uram, nincseimre… Hát nincsekben gazdagok vagyunk, még akkor is, ha Ferenc pápa mostani szavait idézem, Kosztolányi légszomja után: „Az egyház legnagyobb kincsei a szegények.” Nos, én ebből a keresztény kincstárból enyéim javára nem kérek. Nincseinkből éppen elég van. Ám abban is nagy az igazság, hogy a szegények tudnak csak imával megrakottan-meghatottan és meghatóan könyörögni kenyérért, meleg szobáért, maréknyi szabadságért az élet dolgaiban
Most dübörögnek a román hatalmasok megfélemlítésünkre. Most is. Most vadabbul, mint két hónappal ezelőtt, s februárban még vadabbul, hogy még létezünk itthon-földünkön. Már aki itt van e lében-létben. Sok rendbéli szegényedéseinkben megszoktuk, hogy átnézzünk hegyeinken, tova a szórvány magyarság, a megcsappant számú magyarság felé, tova… tova az időben s karnyújtásnyira a Barcaságtól, a Bánságtól, olyan egykori magyar kultúrközpontoktól, mint Nagyvárad, Arad, Kolozsvár.
Mit viszen a kis Jézus a magyarjaiból kifogyott falvakba, városokba Erdélyben, a Mezőségre? A romániai magyarság kincse a maradék, a szórványmagyar, a csángó. És kicsinyég még elkerülgetve az ünnepi szózatokat szeretetről, miegymásról – amiből van bőven –, az jut eszembe a csöndben, hogy ezekből a nincsekből, kincsekből egyre több van nekünk. Noha a magyarságnak egyáltalán nem a szegénység a meghatározó lételeme.
Tessék elképzelni azok sorsát, akiknek nem jut magyar pap a falujukba. Iskolájukat is belepték a románok, szlovákok, szerbek. A szellemi szegénység hamarább pusztítja le a nemzetet, mint az anyagi. Pedig mennyire összefügg a kettő! Akinek itthon nem jut kapanyél, munkahely, az nekifut a nagyvilágnak kenyérért. Még számlálnunk is bizonytalan, mennyi magyar, tán 3 millió került Romániához 95 esztendővel ezelőtt. Ma hányan vagyunk? Nem csak a kenyérgond miatt fogytunk, de inkább a lepedékes állapot miatt, a fölmorzsolódás okán.
Az ők adventes megváltó-várakozása jut eszembe maradék hétköznapjaimon, s ma is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

In memoriam – dr. Hints Miklós emlékére
„Halnak, halnak, / Egyre halnak, / Színe, lángja a magyarnak. / Itt is egy név, / Ott is egy név, /
Hányat elvisz minden egy év.
S aki még él, / Minden névnél / Összerezzen, búsan, árván: / Mint a néma / Lomblevél, ha / Egy-egy társa hull le sárgán.” (Arany János: Néma bú)
Hetvenévesen távozott közülünk Hints Miklós marosvásárhelyi nyugalmazott vegyészmérnök /Marosvásárhely, 1945. máj. 16. - Marosvásárhely, 2015. dec. 18./
az Erdélyi Kárpát Egyesület tagja. Polihisztornak tartottam, minden érdekelte, mindennel foglalkozott. Iskoláskorában lencsét csiszolt távcsőhöz, nagy türelemmel, hosszú hónapokon át. Édesapjával motorbiciklin bebarangolta egész Erdélyt. Később a vegyészettel kötelezte el magát.
A változások után, a kétes módú privatizációt követően profilt kellett változtatnia; a világ végén, szeretett hegyei között oktatta a móc gyerekeket mindenre, ami a tantervben volt, de azon túl is. Ott, a hegy tetején szerény szobát bérelt, ahol télen megfagyott a víz a lavórban. Nyaranta helynévgyűjtő utakat tett biciklivel, gyalogosan, hogy megmentse a magyar falvak még ismert helyneveit az enyészettől. Az Erdélyi Kárpát Egyesület aktív tagja volt.
Az Erdélyi Gyopár hasábjain érdekfeszítő beszámolókat írt a Törökországban, Iránban, Indiában és más országokban megtett útjairól, ahol a helyi lakosság életmódját, kultúráját tanulmányozta, és ahová – akárcsak Kőrösi Csoma Sándor – alkalmi szállítóeszközökkel, szerény körülmények között utazott, példát mutatva, hogyan lehet kevés pénzzel, nyelvtudás nélkül is nagy távolságokat bejárni.
Természetet és kirándulásokat népszerűsítő előadásokat tartott többek között a Kolozsvári Rádióban – nagy érdeklődéstől övezve. Optimizmussal, bizakodva viselte alattomos betegségét. Azt hittük győztes lesz. Nem így történt. Végső akarata szerint szülei mellett, Marosvásárhelyen fogja égi turistaútjait járni. Volt osztálytársa és kiránduló cimborája búcsúzik tőle. Isten veled, Miki!
Fodor András
Emlékeztető:
Művelődés (Kolozsvár). 1995. 11. sz.
Hints Miklós: A romániai magyar helynévkutatás
1. Nem kell bizonygatnom, hogy a modern, korszerű magyar helynévkutatás bölcsője Kolozsvár. Kezdete Szabó T. Attila nevéhez fűződik, és az 1930-as évekre nyúlik vissza. Ezekben az években lát napvilágot Szabó T. Attila gyűjtésében és feldolgozásában néhány erdélyi kisváros: Nagyenyed (ETF. 58. sz.), Zilah (ETF. 86. sz.), Dés (ETF. 101. sz. ) helynévanyaga, valamint egy többnemzetiségű település, Szásznyíres helynévtörténeti adatainak a feldolgozása. Ebben az időben írja meg, dolgozza ki Szabó T. Attila a helynévkutatás módszerét a már klasszikussá vált tanulmányában: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (Népművelési Füzetek 4. sz.). Az 1940-es években, részint az Erdélyi Tudományos Intézet keretében meginduló tervszerű gyűjtés eredményeként néhány olyan mintaszerű kiadvány látott napvilágot, mint a Szabó T. Attila szerkesztette Kalotaszeg helynevei (1942), Árvai Józsefnek A barcasági Hétfalu helynevei (1943) című könyve, ez talán mindmáig a legrészletesebb helynévgyűjtés, továbbá Gergely Béla és Szabó T. Attila három kiadványa a szolnokdobokai Tőki völgy (1945), a Dobokai völgy (1946) és a Kolozs megyei Borsa völgy (1945) helyneveiről. Néhány, csupán egy-egy falu helyneveit feldolgozó tanulmány is született. Gazda Ferenc Csomakőrös, Imreh Barna Mezőbánd, Márton Gyula Nagymon, Ördöngösfüzes és Árpástó helyneveit tette közzé. És ki kell emelnünk Benkő Lorándnak a későbbiekben több vonatkozásban is mintául szolgáló feldolgozását az Alsó-Nyárádmente földrajzi neveiről (1947), de ez már nem Erdélyben, hanem Magyarországon látott napvilágot.
2. S míg a háború utáni években, némi változtatással és finomítással, de lényegében a Szabó T. Attila kidolgozta módszer alapján Magyarországon a helynévkutatás lendületet vett — a megyei kiadványok sora látott napvilágot —, addig Erdélyben a helynévkutatás teljesen szünetelt. De nem azért, mintha a kolozsvári nyelvészek körében lanyhult volna a földrajzi nevek iránti érdeklődés, hanem mert az akkori hatalom és szerve: a cenzúra szemében a helynévkutatás a nacionalizmus gyanújába keveredett. Érthető: a helynév mint a népiségtörténet fontos forrása, nem azt a történelmi felfogást példázta, amely a korabeli román ideológiába beágyazható lett volna. Jóval később, két évtized elmúltával gondolt arra az 1957-ben meginduló Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztősége, az öncenzúra feladásával is, hogy próbálkozzon helynévanyag közlésével. Így jelent meg a lapban 1967-ben elsőként Csák László, Bélfenyér jelenkori helynevei című közleménye. S minthogy a cenzúra a továbbiakban sem gördített akadályt — bár itt-ott, egy-egy helynév kapcsán akadékoskodott — a NyIrK. a további számaiban is helyt adott a helynévközléseknek, s 1967-től 1994-ig bezárólag 124 település helyneveit tette közzé. Itt jelentették meg dolgozataikat nemcsak az elkötelezett helynévgyűjtők (Janitsek Jenő, Csomortáni Magdolna, Burus János, Hints Miklós stb.), hanem az „egyfalus” gyűjtők is, azok a végzős egyetemi hallgatók meg vidékre kihelyezett tanárok, akik államvizsga- vagy szakdolgozatként szülőfalujuk helynévanyagát gyűjtötték össze és dogozták fel. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékén ugyanis előbb Márton Gyula, majd B. Gergely Piroska mindig is ösztönözte e témaválasztást. Valamennyi ilyen dolgozat — ellenőrző gyűjtés után — máig sem kerülhetett kiadásra. Az erdélyi helynevek közzétételében időközben besegített a Sepsiszentgyörgyi Történelmi és Néprajzi Múzeum évkönyve, az Aluta is, hasábjain több háromszéki település — közöttük Sepsiszentgyörgy — helynévanyaga látott napvilágot. A továbbiakban spontánul, minden szervezeti keret nélkül — de talán a NyIrK. adta lehetőségek hatására — lendületet vett erdélyi helynévgyűjtés anyagának közlését, a kilencvenes évektől az ELTE kiadványa, a Magyar Névtani Dolgozatok szerkesztője, Hajdú Mihály is pártolta. A MND. egy-egy számaként több kiadvány is megjelenhetett: az erdélyi Sajó völgye (MND. 94. sz.), az erdélyi Melles-völgy (MND. 102. sz.), Torockó és Torockószentgyörgy (MND. 106. sz.), Közép-Mezőség (MND. 110. sz.), Bardocszék (MND. 118. sz.), továbbá Mezőségi magyar falvak (MND. 121. sz.) és a máramarosi Hosszumező helyneveiről.
3. A kilencvenes évektől az erdélyi helynévkutatás ösztönzésének halvány keretei is mutatkoznak. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke azon túl, hogy támogatja a helynévkutatással kapcsolatos témákat államvizsga- és szakdolgozatokként, helynévkutatást és -feldolgozást doktori értekezések témájául is felvett és felvesz. Ilyen volt Tibád Levente értekezése a Nyikó mente és Csomortáni Magdolna készülő disszertációja a csíki székelység földrajzi neveiről. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagilag is támogatja — igaz szimbolikus összeggel — a csíki meg a gyergyói gyűjtést és Murádin László szervezésében a háromszéki és aranyosszéki gyűjtést. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi pályázataira is több, egy-egy falu helyneveit bemutató pályázat érkezik. Itt kell említenünk a budapesti Néprajzi Múzeum pályázataira beérkezett pályamunkákat is. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények továbbra is vállalja a lehetőségeihez mérten, ösztönzésül, főleg a még „ismeretlen” szerzők dolgozatainak közlését.
4. Bízva a hallgatóság földrajzi ismereteiben, mielőtt röviden áttekintenők a közölt és még kéziratos anyag alapján az erdélyi helynévkutatás eredményeit és hiányait, előre kell bocsátanunk: nem lehet célunk valamennyi erdélyi település, Erdély egész területe földrajzi neveinek összegyűjtése — függetlenül a lakosság etnikai összetételétől. Gyakorlatilag pusztán rövidebb távú céljaink lehetnek: s ez a magyar vagy magyarok is lakta tájak és vidékek, jól körülhatárolható magyar etnikai csoportok földrajzi neveinek összegyűjtése és kiadványsorozatokban való közzététele. Nem lehet feladatunk a csak román lakosságú települések helynévanyagának a felmérése, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben a román helynevek, például a Mezőség területén, a magyar népiségtörténet szempontjából is sokatmondóak. A feladat így sem kevés, Erdély mintegy 3 800 településéből legalább 1 500 magyarok is lakta helység földrajzinév-anyagára lenne szükségünk.
A moldovai csángó települések helynévanyagának gyűjtéséről már beszélt az előttem szóló előadó, Halász Péter. Mindenekelőtt a Székelyföld helynevei tarthatnak az érdeklődésre számot. E területet tájegységekre tagolva, Csík helyneveinek gyűjtése — Csomortáni Magdolna révén — befejezéséhez közeledik. Gyűjtőt igényel ugyanakkor a Gyimesi-szoros és a Kászoni-medence. A gyergyói települések helyneveit az EME megbízásából Janitsek Jenő gyűjti. Háromszék több mint 100 helységéből befejeződőtt a gyűjtés 54 faluban, még 48 település van hátra. Főleg Kézdiszék területe hiányos, innen csupán 3 falu anyaga gyűlt egybe. A megjelent Hétfalu mellett, kéziratos anyaggal rendelkezünk a Brassó melletti királyföld területéről. A régi Udvarhely vármegyét tekintve gyűjtés folyt az Erdővidék ideeső részén, a Nyikó mentén és a megye nyugati felében, a székely Párciumban. Egy-egy gyűjtőre lenne szükség a két Homoród vidékére és a Hargita-Hegyalja falvaira. Összegyűlt a Sóvidék helynévanyaga, de innen a Kis-Küküllő mentén egészen Balázsfalváig mindössze 6 falu anyagával rendelkezünk. A Felső-Maros mentén Magyarótól Székelykocsárdig mindössze 14 faluban folyt gyűjtés, de közzé kellene tenni a nemrég elhunyt Vígh Károly remek dolgozatát Marosvásárhely helyneveiről. Folytatni kellene Benkő Loránd Nyárád menti gyűjtését, Felső-Nyárádmente területéről mindössze 2 falu anyaga gyűlt egybe. Igen nagy terület az erdélyi Mezőség. E területről a már régebben közzétett Tőki-, Dobokai-völgy, Borsa völgye, továbbá egy tucatnyi településen végzett gyűjtésen túl, magam eddig 50 település helynévanyagát tettem közzé, s alighanem, magyar szempontból e szórványvidéken még 100 olyan magyarok is lakta település van, ahol szükségszerű gyűjtést végezni. Aranyosszék, továbbá Kolozsvár környéke helyneveinek gyűjtése befejeződött, s a már említett kalotaszegi gyűjtés vált közismertté.
A Királyhágótól nyugatra eső települések közül a Szilágyság mintegy 60 falujából csupán 12-ben folyt gyűjtés. Míg Máramarosban Janitsek Jenő munkájaként a gyűjtés befejeződött, Szatmár vidéke, Bihar és a Bánság területéről csupán szórványos gyűjtéseket említhetünk, ilyen falvakból, mint Mezőfény, Albis, Érbogyoszló, Berettyószéplak, Érmihályfalva, Ottomány, Bélfenyér, Köröstárkány, Kis- és Nagyiratos, Szentpál. Tudomásunk van Bura László és tanítványainak gyűjtőmunkájáról, de a pontos terület számomra ismeretlen.
5. E futólagos áttekintés után megállapítható, hogy Erdély területéről a kívánatos 1 500 településből mindössze kb. 400–450 helység földrajzinév-anyaga gyűlt egybe. Ezek egy része nyomtatásban is megjelent, más részük még kéziratos anyag. A fentiekből következően a még hosszú évekig, évtizedekig elnyúló gyűjtőmunka eredményessége érdekében néhány közvetlenül elvégzendő feladatunk lenne:
a) Bár készült már kimutatás a közzétett erdélyi helynevekről (vö. NyIrK. 36: 113), szükségünk lenne egy átfogóbb kimutatásra, amely tájegységenként számba venné a már publikált, de a kéziratos anyagot is, főleg a Néprajzi Múzeum, az EME, a kolozsvári magyar tanszék archívumaiból, valamint az iskolák és a különböző magánszemélyek birtokában lévőket. (Ezeket újsághirdetések révén kellene felkutatni.) Csak ez esetben lennének elkerülhetőek a gyűjtési átfedések. Kapott már gyűjtési pályázaton díjat olyan személy is, akinek beküldött anyagát más gyűjtő már rég publikálta, egy magyarországi főiskola diákjai e nyáron például olyan faluban is gyűjtöttek, ahonnan már két másik, alapos gyűjtésünk is van.
b) Szerveznünk kell önkéntes gyűjtőket a pedagógusok köréből, esetleg a megyei Tanfelügyelőségek segítségével. Munkájukat a történelmi helynevek és a szükséges térképek beszerzésével segíthetjük elő.
c) Meg kellene indítanunk egy kiadványsorozatot, folyamatosan egy-egy tájegység földrajzinév-anyagának a bemutatására.
Mindehhez, persze, anyagi támogatás szükségeltetik.
-
Kiegészítés
Hints Miklós gyűjtései:
Hints Miklós: Az erdélyi Sajó völgye nyolc településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),1991
Hints Miklós: Közép-Mezőség hét településének helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1992
Hints Miklós: Mezőségi magyar falvak helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1993
HINTS Miklós: A mezőségi Lúc völgye helynevei.
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1995
HINTS Miklós: A Bodoki-hegység hét településének család- és helynevei. (Sepsibükszád, Mikóújfalu, Málnás, Málnásfürdő, Oltszem, torja, Futásfalva, Ikafalva.)
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest) ,1997
Hints MiklósA Maros-Küküllő köze tizenkét településének jelenkori és történeti helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 1999
Hints Miklós Kászon jelenkori és történeti család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Gyimesi helynevek
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2000
Hints Miklós: Marosvécs és környéke család-és helynevei
ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest),2002
Hints Miklós: A Komlód völgye hét településének család- és helynevei ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége (Budapest), 2004
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Aranyosgerend helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 1. sz. 84–90. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Magyarpalatka és Visa helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXIV. évf. (1990) 2. sz. 182–187. 1990
HINTS Miklós – JANITSEK Jenő: Székelykocsárd helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. XXXV. évf. (1991) 1. sz. 174–177 1991
Krónika (Kolozsvár)

Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bánság érseke alkotmányváltoztatást kér
A Bánság érseke azt kérte a karácsonyi feltámadási misén, hogy változtassák meg Románia alkotmányát. Ioan Selejan mitropolita a Temesvári Érseki Katedrálisban megtartott mise végén bejelentette: polgári kezdeményezést indít az ország alkotmányának módosítása érdekében, pontosabban azért, hogy abba belekerüljön: a család alapja és férfi és a nő.
Mindezt abban az összefüggésben, hogy egy sor európai állam elismerte az azonos nemű tagokból álló családokat.
„Mindez egy olyan polgári kezdeményezés, amelyet a keresztény családot szerető testvéreink be szeretnének mutatni a nemzet sorsát irányítóknak, hogy beírják az Alkotmányba, hogy a keresztény család alapjának a Szentírás családtörvénye számít, hogy a család, az isten törvényei szerint, férfiből és nőből áll. Ha tehát olyan fiatal egyetemistákkal találkoznak, akik arra kérik önöket, hogy írjanak alá, tegyék meg. Talán a múlt héten, talán Görögországot térdre kényszerítették ilyen vonatkozásban. Egy sokkal több hívővel bíró nép vagyunk, ezért kérjük Istent, hogy őrizze meg az áldott családot népünk szent oltára előtt” – mondta Selejan érsek a pressalert.ro miséről készült felvétele szerint.
A múlt héten Görögország olyan törvényt fogadott el, amely polgári partnerséget tesz lehetővé azonos nemű személyek között, az ortodox egyház és egyes pártok tiltakozása ellenére, írta a Reuters elektronikus kiadása.
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Beszélgetés Molnár Zsolt parlamenti képviselővel
„Az igazi változások a politikai élet reformjában rejlenek”
Év eleji beszélgetésünk során a parlamenti munka és a Temes megyei RMDSZ tavalyi eredményeit értékeltük, illetve az idei választási év kihívásait vettük számba Molnár Zsolt parlamenti képviselővel.
– A tavalyi év a Temes megyei RMDSZ és jómagam számára az elmúlt években elindított közösségi és szervezetépítési folyamatok megszilárdításáról szólt. Így például tavaly is turnézott a Bánsági Vándorszínház és ismét megszerveztük a Temesvári Magyar Filmnapokat. Ahogy az utóbbi években tettük, tavaly is sikerült infrastrukturális befektetéseket véghezvinni a Temes megyei magyar házakban, új székekkel és asztalokkal szereltük fel a magyar közösségi helyszíneket Dettán, Zsombolyán és Temesváron. Emellett sikerült folytatni azokat a sikeres közösségépítő és identitáserősítő programokat, melyek immár szerves részévé váltak a bánsági magyar közösségi életnek.
A parlamenti munka tekintetében elmondhatom, hogy sikeres évet zárt az RMDSZ, hisz több törvénytervezetünket is elfogadták. Elsősorban a választási törvényeknek a magyar közösség számára kedvező átalakítását emelném ki, hiszen e törvények fogják meghatározni az idei választásokat. Az új szabályok értelmében a magyar közösségnek idén jó esélye van megszilárdítani, egyes helyeken pedig gyarapítani közképviseletét. 
– Mi az, ami tervben volt, de nem sikerült megvalósítani a tavalyi évben? 
– A temesvári Petőfi emlékmű felújítása a tavalyi év nagy elmaradása, ám ez elsősorban a Temesvári Polgármesteri Hivatal mulasztása, hiszen a Temes Megyei RMDSZ által elindított adománygyűjtés sikeres volt, rendelkezésünkre áll a felújításhoz szükséges anyagi keret, ám a polgármesteri hivatal egy éven keresztül nem volt képes kibocsátani a munkálatok elkezdéséhez szükséges papírokat. Törvényhozási szinten a helyhatósági választási küszöb 3 százalékra való csökkentésének az elutasítása a legnagyobb kudarc, hiszen ez által rendkívül sokat segítettünk volna a szórványközösségek képviseletén, ám ezt a javaslatot a nagy román pártok, a kisebb román pártok térnyerésétől való félelemben, elutasították. Így megmarad az 5 százalékos választási küszöb, ám az új választási törvények ezen kívül mondhatni előnyösek a magyar közösség számára. 
– A 2015-ös évet sokan „Colectiv” évnek nevezik. A szakértői kormányon túlmenően milyen változást hozhat a bukaresti tragédia a román politikai életben?
– A Colectiv klubban történt tragédia mélységesen megrázta a romániai közéletet és remélhetőleg mélyreható változásokat hoz az idei évben. A kormány leváltása csak felszíni jelenség, az igazi változások a politikai élet reformjában rejlenek. A hazai politikai pártok nagy feladat előtt állnak idén, hiszen meg kell újulniuk, meg kell felelniük az új elvárásoknak. Az RMDSZ e téren már több konkrét lépést is tett, hiszen mi vagyunk az egyetlen parlamenti politikai alakulat Romániában, akik ifjúsági kvótát vezettünk be. Ez azt jelenti, hogy az RMDSZ az egyetlen olyan szervezet, amely hivatalból 15 százalékos képviseletet biztosít a fiatalok számára. Több ilyen lépésre lesz szükség 2016-ban. 
– Melyek a 2016-os év újdonságai, legfontosabb kihívásai Molnár Zsolt parlamenti képviselő számára? 
– Tekintettel arra, hogy az idei év a törvényhozási ciklus utolsó éve, több törvénykezdeményezésem véglegesítése a személyes célkitűzésem. Itt elsősorban a Bánság napjának hivatalos ünnepként való elismertetését említeném, de hamarosan véglegesül a bankkártyák használati módjára vonatkozó tervezetem is. Ez utóbbi lehetővé tenné a bankkártya-felhasználók számára, hogy ne csak bankautomatákból, hanem a bankkártyás fizetést elfogadó kereskedőktől is felvehessenek kártyájukról készpénzt. Itthon természetesen a választások foglalják el az idei év prioritásainak első helyét, hisz rendkívül fontos a közösség számára, hogy a tavaszi helyhatósági választásokon megerősítsük helyhatósági képviseletünket, valamint visszakerüljünk a Temes megyei és a temesvári városi tanácsba.
Köszönjük a beszélgetést!
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

„Ádám és Éva, nem Ádám és Béla”
A házasság egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti – vallják egybehangzóan a Krónika által megkérdezett erdélyi magyar püspökök, akiket az ortodox egyház által támogatott alkotmánymódosítás kapcsán faggattunk. Azt szeretnék, ha az alaptörvény egyértelműbb lenne a kérdésben.
„Az Ószövetség is Ádám és Éva szövetségéről, házasságáról szól, nem Ádám és Béla szövetségéről!” – szögezte le a Krónika megkeresésére Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, akit annak kapcsán faggattunk, mi az álláspontja arról, hogy az ortodox egyház támogatásával aláírásgyűjtés folyik azért, hogy az alkotmány rögzítse: a házasság egy férfi és egy nő szabad akaratából jön létre.
Az erdélyi római katolikus érsek lapunknak elmondta, hozzá még nem érkezett megkeresés a témában, ám – tette hozzá – a romániai katolikus egyház a római katolikus, a görögkatolikus és az örmény katolikus egyházak öszszességét jelenti, így ilyen kérdésekben a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia vezetőjét, Ioan Robu érsek-metropolitát szokták megkeresni. Jakubinyi György ugyanakkor utalt Ferenc pápa állásfoglalására, miszerint a házasság egy férfi és egy nő életre szóló, felbonthatatlan szövetsége.
„A házasság egyértelműen egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti” – szögezte le hasonlóképpen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Megtudtuk, őt megkeresték már, hogy támogassa az alkotmánymódosításra vonatkozó kezdeményezést, és az ügy mellé állnak, hiszen mint mondta, „nekünk ez így természetes, a házasság egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti”.
Ugyan Böcskei László nagyváradi római katolikus megyés püspököt még nem keresték meg az aláírásgyűjtés kezdeményezői, de egyetért az előtte szólókkal. „A kezdeményezéssel kapcsolatosan az a véleményem, hogy a házasságot védeni kell! Alapjában véve az utolsó két püspöki szinóduson is ezt fogalmazták meg. Keresztény irányelv, amit az Úr Jézus mondott és a Szentírásban olvasunk: »De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.« (Mk 10, 7-9)” – hangsúlyozta Böcskei László.
Fél év félmillió aláírásért
Az aláírásgyűjtést az ortodox egyház támogatásával a civil szervezetek által létrehozott Koalíció a családért csoport kezdeményezte tavaly októberben. A koalíció alaptörvény-módosítást célzó javaslata november 25-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben. A kezdeményezőknek e dátumtól kezdve fél év áll rendelkezésükre ahhoz, hogy félmillió aláírást gyűjtsenek össze az ország megyéinek legalább a feléből úgy, hogy valamennyi megyéből legalább húszezer aláíró legyen.
Ha 2016. május 24. előtt összegyűl a megfelelő számú aláírás, népszavazás dönthet a családra vonatkozó jelenlegi alkotmányos tétel módosításáról. Románia alkotmánya vonatkozó cikkelye szerint „a család a házastársak szabad akaratnyilvánításából létrejött házasságon” alapul. Ezt a megfogalmazást módosítanák a kezdeményezők úgy, hogy a cikkely a házasság alapjaként „egy férfi és egy nő” szabad akaratnyilvánítását rögzítse.
A Digi 24 hírtelevízió egyébként a napokban arról számolt be, hogy az aláírásgyűjtést sok ortodox gyülekezetben összekötötték az év eleji házszenteléssel: a házszentelő papok a kezdeményezés támogatásának lehetőségét is felajánlják a felkeresett családoknak.
A Szentírás az alap
A kezdeményezés azt követően kapott széles nyilvánosságot, hogy Ioan Selejan, a Bánság ortodox metropolitája Temesváron a karácsonyi liturgiát követően felhívta rá a hívek figyelmét. Mint arról beszámoltunk, a főpap közölte: azért akar ilyen témájú alkotmánymódosítást, mert egyre több európai országban ismerik el hivatalosan, hogy azonos nemű párok is alapíthassanak családot.
„Olyan polgári kezdeményezésről van szó, amelyet a keresztény családot szerető testvéreink be kívánnak mutatni mindazoknak, akik ezt a népet vezetik” – mondta. Hozzátette: „a cél az, hogy az alkotmányba beleírják: a keresztény család alapját a Szentírásban található családmeghatározás jelenti – a családot az Isten elrendelése szerint a férfi és a nő alkotja. Ezért fiatal diákok kérik majd arra önöket, hogy aláírják a petíciót, és bizalommal kérem, hogy írják alá, mivel, ha nem tévedek, nem tudom, hogy múlt héten-e, de talán Görögországot is térdre kényszerítették ebből a szempontból. Mi sokkal hívőbb nemzet vagyunk, és ezért kérjük az Istent, hogy óvja meg a nemzetünk szent oltára előtt megáldott családot” – fogalmazott Ioan Selejan, ismét hangsúlyozva, hogy a szülők csakis férfiak és nők lehetnek.
A főpap arra utalt, hogy egy héttel korábban az egyébként szintén ortodox többségű Görögországban olyan törvényt fogadtak el, amely lehetővé teszi, hogy az azonos nemű párok polgári eljárás keretében hivatalosítsák a kapcsolatukat. A jogszabály ellen a helyi ortodox egyház hevesen tiltakozott.
Mint ismeretes, az utóbbi években több európai ország, így Nagy-Britannia, Spanyolország és Ciprus is lehetővé tette az azonos neműek kapcsolatának hivatalossá tételét, a kérdés ugyanakkor az Európai Unió több országában továbbra is ellentéteket szül.
Bálint Eszter, Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Veszély a Bánságban (is)
Az INHGA első- és másodfokú árvízriasztást adott ki több nyugat-romániai folyóra, köztük van a Krassó-Szörény megyei Bisztra is, amely a Temes legnagyobb mellékfolyója, és Karánsebes alatt torkollik a Temesbe. Az árvízriadó szintén szerdán délelőtt 10 óráig van érvényben. A hirtelen felmelegedés és az esőzések a hó elolvadását okozhatják a bánsági hegyekben, ezért megnőtt az árvízveszély a térségben. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk  lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz. 
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”  jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tágmagyar politika a MÁÉRT XIV. ülésének tükrében

Kultúra-napi Kós Károly-est
Ki vállalja fel Ormós Zsigmond örökségét?
A Magyar Kultúra Napja előestéjén, január 21-én indult útjára a Kós Károly-estek beszélgetéssorozat, amelynek célja a bánsági magyarság közösségi ügyeinek a kibeszélése, a közös jövőtervezés. A Kós Károly Közösségi Központban sorra került beszélgetés házigazdái Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Fazakas Csaba, a Temes megyei RMDSZ művelődési alelnöke volt. A beszélgetéssorozat a magyar érdekeltségű kulturális intézmények bemutatásával, a közösség kulturális igényeinek a feltérképezésével rajtolt.
A szépszámú jelenlevőt és a meghívott kulturális intézményvezetőket Molnár Zsolt parlamenti képviselő köszöntötte, aki arra kérte a résztvevőket, mondják el, hogyan látják a bánsági magyar kultúra helyzetét, és fogalmazzák meg jobbító szándékú javaslataikat. A képviselő azt is elmondta: a két-három hetes rendszerességgel megszervezett Kós Károly-estek célja a magyar közösség igényeinek a feltérképezése, szó lesz az egyház és a közösség viszonyáról, a magyar ifjúságot foglalkoztató kérdésekről, az oktatás helyzetéről, gazdasági kérdésekről stb. A beszélgetések során megfogalmazott igények és javaslatok alapján megfogalmazódnak azok a célkitűzések, amelyek megvalósítására vállalkozhat az RMDSZ. Fazakas Csaba művelődési alelnök a Himnusz bejátszásával indította a rendezvényt, Sinkovits Imre színművész előadásában.
Szekernyés János, a Képzőművészek Szövetsége (UAP) helyi szervezetének az elnöke áttekintette a bánsági magyar művészeti élet utolsó másfél évszázadát, hangsúlyozva, hogy akkor születtek kimagasló eredmények a művészetek területén, amikor volt olyan kimagasló személyiség, mint Ormós Zsigmond, aki magyar újságot és múzeumot alapított, hobbija volt a képzőművészet és festménygyűjteménye ma is a Bánság Múzeuma kollekciójának a javát jelenti. „Amikor volt olyan vezéregyéniség, mint Ormós Zsigmond, aki pártolta a művészeteket, és ehhez anyagi adottságai is megvoltak, akkor virágzott a művészeti élet, amikor pedig nem, akkor pangás volt” – mondta Szekernyés János, aki szerint azért voltak még jó periódusai a temesvári magyar művészeti alkotóknak, de az utóbbi időben mintha megcsappant volna a számuk.
A másfél évtizeddel ezelőtt útjára indult bánsági magyar néptáncmozgalom sikertörténetéről Tamási Emese (Eszterlánc néptánccsoport) és Szabó Ferenc (Bokréta néptánccsoport) számolt be, mindketten hangsúlyozva, hogy a magyar népi hagyományok elsajátításán túlmenően a mozgalom célja a magyar fiatalok megtartása a magyar közösségben. A néptáncosok közül már néptáncoktatók is kinőttek, a táncos párkapcsolatokból életre szóló kapcsolatok és gyerekek is születtek, akik minden bizonnyal fel fogják vállalni szüleik örökségét. Szabó Ferenc néptáncoktató, aki sokoldalú zenész, arra hívta fel a figyelmet, hogy egyre nagyobb igény van a gyerekek körében a hangszertudásra, citerázás és furulyázás mellett hegedülni és zongorázni szeretnének tanulni a gyerekek, ezért lenne igény egy alapfokú művészeti iskolára Temesváron. Tamási Emese véleménye szerint szükség lenne Temesváron egy Hagyományok Házára, ahol a népi hagyományok különféle ágazataival ismerkedhetnének meg a gyerekek.
Balázs Attila direktor a Csiky Gergely Állami Magyar Színház jelenéről, a közönséghez való közeledési törekvésekről számolt be a hallgatóságnak. „A repertoárunkkal igyekszünk mindenféle igényt kielégíteni, játszunk klasszikusokat, zenés darabokat, kamaradarabokat, újító jellegű előadásokat – mondta Balázs Attila – létrehoztuk a magyar színház baráti körét és azt szeretnénk, hogy a közönség érezze magát otthon a színházban”.
A rendezvény befejező részében Molnár András ügyvéd beszámolt a temesvári „magyar kultúra vára”, a Magyar Ház ügyének állásáról, amelynek eltulajdonítását jogosan sérelmezi a bánsági magyarság. „A Magyar Ház csak akkor igényelhető vissza, ha be tudjuk bizonyítani a bíróságon, hogy jogosultak vagyunk visszakövetelni, hogy az ingatlant egykor birtokló Magyar Ház Rt. soha nem szüntette be a tevékenységét, és az egykori részvényesek jogutódai ma is léteznek” – mondta Molnár András, aki szerint ez egy rendkívül hosszadalmas folyamat, de van esély a végső győzelemre.
A beszélgetés során szó esett még a Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat szerepéről, amely a magyarság évi kulturális seregszemléje és a magyar sajtó szerepéről, amely sokat tesz a magyar szó, a magyar kultúra megmaradásáért a Bánságban. Az utóbbi években a Bánsági Magyar Közösségért Egyesület is hozzájárult a kulturális élet gazdagításához, a Vándorszínház, a Magyar Filmnapok és Hagyományok Napja rendezvények megszervezésével. A jelenlevők részéről még sok érdekes javaslat hangzott el magyar könyvtár létrehozásáról, író–olvasó találkozók szervezéséről, az irodalmi kör újraalakításáról.
A Kós Károly-estek következő beszélgetésére február elején kerül sor, amelynek témája az egyházak és a közösség viszonya lesz.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)