Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)
A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében.
A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér.
1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában.
1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven.
1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig.
Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották.
*
Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai.
A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”.
Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románia nem érzi, hogy „magára hagyták volna”
Németország számára fontos keleti szövetségeseinek a biztonsága, az a tény pedig, hogy Oroszországgal is meg akarja őrizni a párbeszéd lehetőségét, nem jelenti azt, hogy ne tartaná magát szerződéses kötelezettségeihez – hangoztatta Joachim Gauck német elnök hétfőn Bukarestben, Klaus Johannis román államfővel tartott közös sajtóértekezletén.
Gauck ezzel Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter egy vitatott megjegyzésére utalt, amely szerint nem segíti a biztonság megőrzését, ha a NATO „kardcsörtetéssel" (a lengyelországi Anaconda-16 hadgyakorlattal) akarja demonstrálni, hogy megvédi kelet-európai tagjait az egyre magabiztosabb Oroszországgal szemben.
A román államfő nem akarta kommentálni Steinmeier kijelentését, és az erre vonatkozó újságírói kérdésre azt mondta: fontos, hogy a NATO keleti tagországait is azonos rangú partnernek tekintsék a „28 a 28-ért", vagy a „360 fokos védelem" elve alapján. Iohannis szerint Románia nem érzi, hogy „magára hagyták volna", és a varsói NATO-csúcstól várja a keleti szárny „arányos" megerősítését.
A háromnapos állami látogatásra Romániába érkezett Gauck főleg az Európai Unió jövőjéről, a kétoldalú kapcsolatokról és a romániai német kisebbségről tárgyalt Johannisszal.
„Németországnak nagyon fontos az a jelzés, hogy a román állam és társadalom hűséges Európához, hiszen ebben a nehéz időszakban, amikor egyes európaiak megkérdőjelezik az európai egység értékeit, fontos kinyilvánítanunk, hogy támogatjuk Európát" – fogalmazott a német elnök.
A bukaresti megbeszélésen a romániai német kisebbség kulturális és oktatási érdekeinek érvényesítése is a témák között szerepelt: a felek egyebek között megállapodtak abban, hogy a két ország együttműködik az erdélyi szász erődtemplomok felújításában.
„A német-román barátság leginkább annak tulajdonítható, hogy a románok évszázadokig együtt éltek a szászokkal és svábokkal Erdélyben, a Bánságban és Bukovinában" – hangoztatta Iohannis, aki nagypolitikai szerepvállalása előtt évekig a romániai német kisebbség érdekvédelmi szervezetét vezette. A kisebbségek hídszerepét Gauck is méltatta, aki Romániát a nemzeti kisebbségek és kultúrák konglomerátumának nevezte. Azt mondta: örül, hogy vannak olyan németek, akik Romániában akarnak jövőt építeni a kommunizmus nehéz időszaka után, amikor az erdélyi és bánsági németeket a hatalom akadályozta az ország elhagyásában.
Elhangzott: Németország Románia első számú kereskedelmi partnerének és a harmadik legfontosabb külföldi beruházónak számít. A befektetők bizalmának fokozásához, a román társadalom gazdasági fejlődéséhez viszont jogbiztonságra, kiszámítható jogi környezetre van szükség – hangoztatta Gauck. Méltatta ugyanakkor a korrupcióellenes harc eredményeit, amely szerinte nemcsak a gazdasági, hanem politikai szereplők számára is fontos jelzés.
A német elnök hétfőn Dacian Ciolos miniszterelnökkel is találkozik kedden pedig Nagyszebenben és környékén folytatja romániai látogatását.
MTI

Erdély.ma

Fölszállott a páva: Nyárádszeredában tartottak válogatót
Erdély minden szegletéből érkeztek ifjú tehetségek a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató műsor területi válogatójára Nyárádszeredába. Nemcsak a művelődési ház volt népzenétől hangos vasárnap Nyárádszeredában, ahol a Fölszállott a páva tehetségkutató erdélyi területi válogatóját tartották, az utcán is szólt a muzsikaszó, és akadt, aki a járókelők mellett ropta a legényest.
A televíziós műsor hét Kárpát-medencei területi válogatója közül a nyárádszeredai volt az utolsó, ahol Erdély, Bánság, Székelyföld és Csángóvidék első válogatáson átesett jelentkezői mérettettek meg komoly szakmai zsűri előtt: Juhász Erika és Bárdosi Ildikó népdalénekes, népzenetanár, Györffy Erzsébet pedagógus, népdalénekes, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Balogh Júlia, az MTVA vezető szerkesztője, Adócs Gergely néprajzkutató, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, a Magyar Néprajzi Társaság népzene és néptánc tagozatának elnöke, Kostyák Alpár kolozsvári zenész, az erdélyi néptáncmozgalom egyik alapítója, Benő Barna táncos, koreográfus, a Bekecs Néptáncegyüttes vezetője, Gombai Tamás népzenész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára véleményezte a versenyzők tudását.
Az erdélyi válogatóra 36 produkciót jegyeztettek be, ebből 28 az ének, 3 a hangszerjáték, 5 a néptánc kategóriában. A gyerekek a Temesvártól Pusztináig, Brassótól Méráig terjedő terület egészéről érkeztek Moldova, Gyergyó, Kászon, Felcsík, Udvarhelyszék, Sóvidék, Nyárádmente, Küküllő, Mezőség, Kalotaszeg népzenei, néptánc- és hangszeres anyagával. A két és fél órás színpadi bemutatást követően a zsűri elvonult, bő másfél órára volt szüksége a döntés meghozatalához.
Az értékelőn a szakemberek tanácsokat osztogattak, elmondták, hol és mit kell még csiszolni, „hogy gyémánttá váljon" az adott produkció, felhívták a figyelmet a dallamválasztásra, az előadásmódra, a repertoár bővítésére, az izgalom legyőzésére is. Ugyanakkor köszönetet mondtak a szülőknek, hogy „ebben a bolond világban" a magyar népzene, népdal, néptánc felé terelik gyerekeik érdeklődését, de a pedagógusokat is köszönet illette, akik igyekeznek ráirányítani tanítványaik figyelmét ezekre az értékekre. Mint elhangzott, Erdélyben és Csángóföldön szép, ősi népdalkincset tárt fel Bartók és Kodály, és ma is ezekhez kell nyúlni. A szakemberek arra biztatták a gyerekeket, ne csak egy verseny erejéig tanuljanak meg valamit, hanem folyamatosan műveljék ezt a kultúrát.
A fellépők 56 és 70 közötti pontszámokat értek el, de szereplésük eredménye csak néhány nap múlva derül ki. Csütörtökön a budapesti Hagyományok Házában tartják az arányosító zsűrizést: az egy bizonyos pontszám fölötti teljesítményeket felvételről elemzik, egymással is összemérik. Ekkor dől el, melyik 48 produkció jut tovább a televíziós fordulókba. Nyári balatoni táborozáson vesznek részt a kiválasztottak, novemberben és decemberben lesznek az élő adások, a döntő karácsony előtt várható.
Agócs Gergely elmondta, az erdélyi és felvidéki magyarok hasonló gonddal küzdenek. Míg Magyarországon állami vagy önkormányzati támogatással működő művészeti iskolákban tudnak bekapcsolódni a gyerekek, fiatalok a néphagyományok művelésébe, addig a határon túliak alig kapnak ilyenfajta támogatást az államtól. A Hagyományok Háza ezért azt tervezi, hogy programot indít népi kultúrát oktató pedagógusok részére: népdal, hangszeres népzene, néptánc területén szeretnének oktatókat képezni. „A lemaradás nemcsak anyagi vagy intézményi szinten, hanem módszertanilag is megmutatkozik, és ezzel valamit kezdeni kell. Ennek ellenére a határon túliak semmivel sem maradnak le az anyaországi produkciók mögött" – vélekedett Agócs Gergely.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)

Meghosszabbították a hőségriadót
Péntekre és szombatra is meghosszabbították a meteorológusok az elsőfokú hőségriadót, az ország 11 délnyugati megyéjében akár 35 C-fok is lehet, és éjszaka sem süllyednek 20 C-fok alá. A hőmérséklet-páratartalommutató átlépheti a kritikus, 80 egységnyi határt. Pénteken és szombaton a Bánságban, a Partiumban, Máramarosban, Olténia és Munténia déli részén, illetve elszórtan a többi régióban kánikula jellegű marad az idő.
A hegyvidékeken időnként fokozott lesz a légköri instabilitás, elsősorban a délutáni és esti órákban záporokra, zivatarokra, viharos szélre és néhol jégesőre számíthatunk.
nyugatijelen.ro

Erdély.ma

Boldog románságom rövid története
Egy rövid verseci látogatás, szerb ízekkel, magyar nótázással, egymásra találó románokkal, megoldott nyelvi kérdésekkel. Szűcs László jegyzete.
Ahogy a Bánát romániai részén, úgy a vajdasági oldalon is gyakran emlegetett fogalom a multikulturalitás, különböző nemzetiségek sok század óta tartó együttélése. E sokszínűség vonzó és érdekes, még akkor is, ha tudjuk, a történelem gyakran rondított bele az etnikai és felekezeti sokféleség tarka szőttesébe.
Néhány napja egy zentai újságíró tanácskozás kiegészítő programjaként buszoztunk át a Temesvártól délre, Resicabányától délnyugatra, a szerb-román határ közelében fekvő Versecre, e jó harmincezres városba, ahol a többségi szerbség mellett ma alig öt százaléknyi magyar, s nagyságrendileg ugyanennyi román él. Nem volt ez mindig így, jó hetven esztendeje még német többségű volt a város, de negyvennégyben elüldözték vagy legyilkolták szinte valamennyiüket.
A vidék etnikai sokféleségét híven jelzik a települések névtáblái, a cirill és latin betűs szerb névváltozat mellett a falvak, városok határában magyar és/vagy román, német, horvát nyelvű feliratok árulkodnak arról, hol, milyen kisebbségek fogyatkozó maradékai élnek még az adott helyen.
A verseci magyarok találkozóhelye a Petőfi kultúregyesület székháza, amit ezúttal a helyi érdeklődők mellett a Kárpát-medence legkülönbözőbb helyeiről érkezett újságíró kollégák töltöttek meg élettel egy est erejéig. Érdekes látvány a kis előadóterem: az aprócska színpad előtt két oldalon a névadó Petőfi mellszobra és a város szülöttének, Herczeg Ferenc írónak egész alakos képe látható. A környék jelenét és múltját megörökítő riportkötet bemutatása után a társalgóban derűs poharazgatásba kezdenek házigazdák és vendéglátók, majd a beszélgetést az utcára is kiszűrődő nótázás váltja fel. Érdekes színfoltja a társaságnak a Romániából ide helyezett görög-katolikus pap, aki természetesen ma már románul, szerbül és magyarul egyaránt szót tud érteni híveivel. Jelen vannak barátságos és rokonszenves kollégái is: a római-katolikus esperes, és a helybéli plébános.
Közben néhányan megszökünk, úgymond belevetjük magunkat a verseci éjszakába. A kellemes főtéren rengeteg terasz, az egyiknél csalogató illatok, nem is tudunk ellenállni. Szolidárisak vagyunk diabéteszes kollégánkkal, akinek meghatározott időben kell ennie. Az utcára nyíló pultnál idősebb asszony a tűzhelynél, a rekkenő hőségben nem irigyeljük. Szerbül szót se tudva előbb a magyarral próbálkozunk, de a fejét rázza, s angolra vagy németre váltva sem boldogulunk. Kérdő tekintetünkre azt mondja: rumunszkij, s boldogan mosolyog, amikor románra fordítjuk a szót. Látszik, nem gyakori eset itt a bánáti román szórványban, hogy a vendég az ő anyanyelvén rendeli meg a scsevabot vagy a pleskavicát. Immár felszabadult örömmel sorolja a román testvéreknek – nem leplezzük le, hogy vásárhelyi, kolozsvári, váradi magyar firkászokkal akadt dolga –, hogy mi a kínálat. Szépen, érdekes szlávos lágysággal beszél, ha nem tudnánk, hol járunk, moldovainak gondolnánk.
Még nincs vége a nyelvi félreértések estjének, visszafelé sétálva a Petőfi kultúrotthonhoz, egy fehér autó fékez le mellettem. Az Arad megyei rendszámú kocsiban hatvanas házaspár kérdezi reménykedve, hogy ugye értek kicsit románul. Mondom, persze, hiszen mi is Romániából jöttünk. Kimondhatatlanul boldogok, segítségre van szükségük, már egy órája keringenek, képtelenek kitalálni a városból. Mondom, sokra nem mennek velem, ma járok itt először magam is, de szerencsére közel a buszunk, a sofőr szerbül elmagyarázza, merre kell menniük, azt egy zentai kolléga lefordítja nekem magyarra, majd én – az ideiglenes román – tolmácsolom az útirányt az eltévedt utazóknak. Mindenki boldog, mindenki indulhat bele a multikulturális éjszakába.
erdelyiriport.ro

Kettévált Erdély, kettévált magyar sajtó
Az erdélyi magyar sajtó története 1940-1944 címmel jelent meg dr. Fleisz János történész újabb sajtótörténeti monográfiája. Maga a szerző a most megjelent kötet kapcsán lapunknak elmondta, hogy a sajtótörténetet kevesen kutatják.
A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány kiadásában jelent meg ebben az évben a neves váradi történésznek, Fleisz Jánosnak az erdélyi magyar sajtó történetét bemutató kötete, mely lényegében folytatása a szerző tizenegy évvel ezelőtt szintén ennek a kiadónak a gondozásában napvilágot látott erdélyi magyar sajtótörténeti munkájának, mely az 1890-1940 közötti időszakot dolgozta fel. A két kötet kiállításában, méretében, címében is azt sugallja, mintha egy sorozat darabjairól, vagy egy téma két kötetben való kiadásáról lenne szó, noha a két munka megjelentetése között, mint már jeleztük, több mint tíz év telt el.
Kettévált régió
Maga a szerző a most megjelent kötet kapcsán lapunknak elmondta, hogy a sajtótörténetet kevesen kutatják, ráadásul az 1940-1944 időszakról nem készült hasonlóan átfogó összefoglalás, többek között ezek a szempontok ösztönözték őt ennek a könyvnek a megírására. Fleisz János hozzátette, hogy a különböző helyi sajtóviszonyok ismertetése nyomán kirajzolódik magának a régiónak és a korszaknak a története is. Kifejtette továbbá, hogy a kötetben tárgyalt korszakban, azaz 1940-1944 között lényegessé vált az Észak-Erdély–Dél-Erdély elkülönülés, ez válik döntővé a hagyományos régiók (Partium, Bánság, Erdély) helyett. A kettévált Erdély két részének (sajtó)élete is teljesen különbözött egymástól: a Magyarországhoz került Észak-Erdélyben fellendült a magyar nyelvű sajtó, miközben a Romániánál mAradt Dél-Erdélyben jelentősen visszaesett, hiszen nagyon nehezen hagyták jóvá a magyar nyelvű sajtótermékek beindítását. Ennek következményeként például Arad és Brassó magyar nyelvű sajtója eltűnik vagy elsorvad, így az az érdekesnek is tekinthető helyzet áll elő, hogy Temesvár mellett Nagyenyed válik a magyar nyelvű sajtó helyi, regionális központjává Dél-Erdélyben. Egészen más képet mutat az észak-erdélyi magyar sajtó helyzete, hiszen Kolozsváron például volt olyan időszak 1940–44 között, amikor több mint harminc sajtótermék jelent meg egyszerre, ezekből négy napilap volt. Nagyváradon szintén négy napilap és további hat időszaki sajtókiadvány jelent meg egyszerre az 1942. évben, jegyezte meg Fleisz János.
A könyv struktúrája
Az erdélyi magyar sajtó története 1940–1944 című kötet első fele a második bécsi döntés nyomán Erdélyben előállt politikai, földrajzi, társadalmi, demográfiai, gazdasági realitásokat vázolja fel, az ötödik fejezettől kezdve pedig rátér az erdélyi sajtóviszonyok és sajtószabályozások általános ismertetésére. Külön fejezetben tárgyalja a szerző az erdélyi magyar sajtó jellegzetességeit, illetve az időszaki sajtótermékek típusait. A kilencedik, legterjedelmesebb fejezetben az erdélyi magyar sajtó regionális feldolgozását adja a történész, külön részben tárgyalva az észak-, és a dél-erdélyi magyar sajtót. A könyvben való tájékozódást a kötet végén publikált sajtótörténeti időrendi adatok, valamint az erdélyi magyar lapok és folyóiratok névmutatója, és a helységnévmutató segítik, érdekességként pedig néhány korabeli sajtótermék fejléce is látható a kötet végén. Arra a kérdésünkre: milyen további tervei vannak a sajtótörténet vonatkozásában, Fleisz János elmondta, hogy egy tanulmányban fel fogja dolgozni az erdélyi magyar sajtó történetének 1989-ig terjedő időszakát is, de hozzátette, hogy biztosan nem olyan részletes, monografikus formában, mint tette azt a most, illetve a tizenegy évvel ezelőtt megjelent sajtótörténeti munkájában.
Pap István
erdon.ro

MÚRE-riporttábor Temesváron
Nagyvárosi szórvány-bevetésen a magyar újságírócsapat
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) az elmúlt hét végén, a kalotaszegi Farnas–Zsobok és a Beszterce-Naszód megyei Óradna–Borberek után nagyvárosi környezetben, Temesváron szervezte meg sorozatban harmadik riporttáborát. Hat erdélyi megyéből és a Vajdaságból érkezett 26 magyar újságíró vetette be magát a nagyvárosi dzsungel sűrűjébe, hogy pillanatfelvételt készítsen a Temesvári magyar szórványközösség életéről. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala és a Bethlen Gábor Alap támogatásával megvalósuló riporttábor nyomán egy kötet is születik, amelynek bemutatását kíváncsian várjuk, elsősorban mi, Temesvári magyar újságírók, akik e szórványközösség mindennapjainak és ünnepi alkalmainak régi krónikásai vagyunk.
A riporttábor július 8-án, pénteken média-kerekasztallal indult, ahol a vendégek (majdnem) mindent megtudhattak a Temesvári írott és audiovizuális sajtó aktuális helyzetéről. Az újságírókat a továbbiakban Szekernyés János helytörténész, Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő, Erdei Ildikó és Jakab Ilona iskolaigazgatók, Marossy Zoltán volt alprefektus és Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke tájékoztatták a Temesvári magyar közösség múltjáról és jelenéről, a magyar oktatás helyzetéről, a civilszervezetek életéről. A sajtósoknak alig két napjuk volt rá, hogy kívülállóként, remélhetőleg újszerű látásmódot tükröző Temesvári szórványriportjaikat elkészítsék.
– Miért éppen a nagyvárosi szórvány lett ennek a riporttábornak a központi témája– kérdeztük Rácz Évától, a MÚRE elnökétől.
– A riporttáborok hagyománya a 90-es évekre nyúlik vissza, de az utóbbi két évben kezdtük újra ezeknek a megszervezését. Első alkalommal a Kalotaszeg végében található, de a Szilágysághoz tartozó Farnason voltunk, amely egy halódó, pusztuló félben levő közösség, ugyanakkor a szomszédos Zsobok a magára talált magyar közösség példáját mutatta meg. Tavaly Beszterce-Naszód megyében Radna Borbereken és Óradnán jártunk, ahol azzal szembesültünk, hogy ők románul mondják, hogy ők magyarok. Nem beszélik a nyelvet, de a magyarságtudatuk eleven! Azt mondtuk, hogy legyen egy olyan példa is, ahol a nagyvárosi szórvánnyal ismerkedünk. Újdonságot jelent, hogy a nagyvárosban hogyan lehet megtalálni a magyarokat, mindenki azt mondta, hogy valóban ez nagyon nehéz feladat. Nem könnyű két nap alatt megtalálni azokat az embereket, akik azon dolgoznak, hogy ezt a szórványközösséget összetartsák, ezért előre szerveztük a lehetséges interjúalanyokat, meghívtuk őket a riporttáborunkba, hogy megkönnyítsük a kollégáknak a dolgát és még több, gazdagabb anyag szülessen.
– Honnan érkeztek a Riporttábor résztvevői?
– A távolabbról érkezett sajtósok Hargita, Kovászna és Brassó megyékből jöttek, de erős újságíró csapat van itt Marosvásárhelyről, Kolozsvárról és Nagyváradról, akik összesen 11 szerkesztőséget képviselnek. Itt vannak velünk a riporter iskolások, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem újságíró szakos hallgatói, akik itt gyakorlatoznak, az a feladatuk hogy a tábor történéseit dokumentálják, fotózzák, arról számolnak be, hogy mi hogyan dolgozunk. A Riporter Iskola idén beindított programunk, amelynek Temesvár a harmadik helyszíne Kolozsvár és Marosvásárhely után. A Riporter Iskola folytatódik azzal, hogy októberben Torockón a Kolozsvári BBTE újságíró szakának táborához csatlakozik a MÚRE, majd Nagyenyeden tartunk novemberben egy kiértékelő találkozót.
– A nagyvárosi szórványléttel kapcsolatban mi mozgatta meg az újságírók fantáziáját?
– Egyesek az egyházi közösségeken keresztül próbálják megfogni a magyarságot. A Vajdaságból érkezett kollégák a soknemzetiségű Bánságot, a szerb közösséggel való kapcsolatot is behozzák a képbe, de van akit a Nőszövetség munkája vagy a Máltai Segélyszolgálat munkája érdekel. Természetesen az is történelmi pillanat, hogy hosszú évtizedek után magyar alpolgármestere van Temesvárnak és két líceumban is van magyar nyelvű oktatás, ezek mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre szeretnénk választ kapni.
– Mi lesz ennek a Riporttábornak a hozadéka?
– A tábor nyomán kötetet szeretnénk megjelentetni a Communitas Alapítvány támogatásával, ami arról szólna, hogy mit mutat az a pillanatfelvétel, amit itt Temesváron el tudtunk készíteni. Egy ilyen riportkötet nem leíró, hanem ezt a pillanatot megragadó tud lenni, amelyben benne van a történelem és egy lehetséges jövőkép, majd kiderül, hogy milyen.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kiemelkedő művészeti esemény a régi Vármegyeházán
Fikl György és a bánsági barokk 300 éve
Óriási érdeklődés közepette került sor július 23-án, szombaton a régi Temesvári Vármegyeházán (Szépművészeti Múzeum) a Barokktól a neobarokkig című kiállítás megnyitójára. A Barokk/Urbánus projekt keretében megvalósult komplex művészeti esemény keretében, amelyet dr. Victor Neumann, a Szépművészeti Múzeum igazgatója nyitott meg, betekintést nyertünk a XVIII. századi Barokk Palota, a régi Vármegyeháza korhűen berendezett ebédlőjébe és teázójába, a falakon korabeli metszetekkel és Fikl György festőművész pazar barokk enteriőröket ábrázoló monumentális festményeivel. Aktuális üzeneteket hordozó, monumentális Fikl-festmények díszítik a Vármegyeháza Barokk Terme, az egykori díszterem falait is, végül a „sötét szobában” Josépha Blanchet francia alkotó vizuális metaforájával szembesülhet a néző, amely a brutális modern társadalom elvárásainak szorításában vergődő nőt ábrázolja.
„Fikl mívesen megfestett, pazar enteriőröket ábrázoló, elegáns alkotásai a XXI. század emberének vegyes kulturális kötődéseit illusztrálják, ugyanakkor erőteljes társadalmi üzeneteket fogalmaznak meg ember és vallás, illetve ember és kultúra ellentmondásos viszonyáról – mondta megnyitóbeszéde során Victor Neumann múzeumigazgató. – A kiállítás keretében összehasonlítjuk a barokk és a neobarokk művészetet, Fikl alkotásai pedig a korok között átívelő hídként kötik össze a két művészeti stílust és segítik elő a művészi alkotások jobb megértését. A Barokk/Urbánus projekt, a Temesvári Szépművészeti Múzeum és a Herczeg Alapítvány közös kezdeményezése betekintést nyújt egy adott kor kultúrájába és művészetébe, ugyanakkor megmutatja azokat a kötődéseket és átalakulásokat, amelyek a Temesi Bánság utóbbi 300 évét jellemezték, a török uralom alól való felszabadulástól napjainkig.”
Fikl György az egyik legjelentősebb Temesvári kortárs festőművész, akinek alkotásai bel- és külföldön egyaránt népszerűek. Fikl külföldön New York-i és luxemburgi galériák közvetítésével mutatja be alkotásait, amelyek közül kettőt Charles herceg magánkollekciója számára is megvásároltak. A Barokktól a neobarokkig című rendkívül látványos kiállítás 2016. szeptember 23-ig látogatható a Barokk Palota (Szépművészeti Múzeum) második emeleti termeiben.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Történelemírás komoly hozzáállással
Temesváron történelmet írt a magyarság – büszkélkedik az RMDSZ és a helyi közösség, arra utalva, hogy a bánsági nagyvárosnak nyolcvanhárom esztendő után Farkas Imre fiatal vállalkozó személyében ismét magyar alpolgármestere lehet. Az új elöljáró, akit a 27 fős önkormányzat két RMDSZ-es tagja közül választottak, olyan családbarát várossá szeretné alakítani Temesvárt, ahol az önkormányzat hangsúlyosan támogatja a családok jövőjét. Farkas prioritásként kezelné a magyar ügyeket is.
– Minek köszönheti ön és a Temesvári magyarság, hogy nyolcvanhárom esztendő után ismét magyar alpolgármestere lehet a bánság fővárosának?
– Több mindennek; első sorban a jól sikerült kampánynak, melynek eredményeként ismét bejutottunk a tanácsba, méghozzá két képviselővel. Másodsorban a román pártok eredményének: a 27 tagú testületbe ugyanis 12 liberális és 9 szociáldemokrata jutott be, az abszolút többséghez pedig tizennégy képviselőre van szükség. Így adott volt a lehetőség: a PNL velünk kötött egyezséget. Nekünk az volt a kérésünk, hogy Temesváron a magyarokon kívül a bolgárokat, a szerbeket és az ukránokat képviselő RMDSZ kapja meg az egyik alpolgármesteri tisztséget. Ez sikerült, most pedig büszkén állíthatjuk, hogy történelmet írtunk Temesváron.
– Egyből rábólintottak a liberálisok?
– Volt egy pár egyeztetés… Én aránylag új vagyok a politikában, de azt már megtanultam, hogy itt semmi nem megy simán.
– A tizenkét liberális mellé más párt is csatlakozhatott volna… miért éppen az RMDSZ-re esett Nicolae Robu polgármester választása?
– A választások során olyan Robu-ellenes személyes támadásoknak lehettünk a szem- és fültanúi a kisebb román pártok részéről, amelyek alapján a polgármester eldöntötte, hogy ha szükséges, akkor az RMDSZ-szel köt egyezséget. Mi nem támadtunk senkit, nem mocskoltunk senkit, a kampányban kizárólag a saját programajánlatunkra összpontosítottunk. És egyébként is, Temesváron általában mindenkinek jó a véleménye a magyarokról és érdekképviseleti szervezetükről. Megbízható, komoly partnereknek tartanak.
– Miként került ön képbe? A tavaly ilyenkor talán még RMDSZ-tag sem volt?
– Az év elején, februárban léptem be az RMDSZ-be, de addig is nagyon közel álltam a közösséghez. Az elmúlt időszakban inkább a magán-, illetve a civil szférában tevékenykedtem, diákvezér voltam, majd a magyar iskola, a Bartók Béla Elméleti Líceum szülői bizottságában dolgoztam. Gyorsan pörögtek az események: az év elején megkérdezték, vállalnám-e a tanácsosi tisztségbe való jelölést. Igent mondtam, aztán amikor a rangsorolásról szavaztak, az első helyre kerültem. Horváth Rémusszal együtt bejutottam, majd amikor helyzetbe került az RMDSZ, ismét megkérdeztek, hogy akarok-e alpolgármester lenni.
– Milyen prioritásokat fogalmazott meg, amikor alpolgármester lett?
– Mindenekelőtt a magyar kisebbség érdekképviseletét. Szeretném, ha intézményeinket – egyházainkat, iskolánkat, színházunkat, civil szervezeteinket – sikerülne hathatósan támogatni. Persze nemcsak a kisebbséget vagy a kisebbségeket képviselem az önkormányzat élén, hanem Temesvár teljes lakosságát. A kampányomban mindegyre azt hangoztattam, hogy családbarát Temesvárt akarok, olyan várost, ahol otthonteremtési programok működnek, a közterületeket családi programok és rendezvények céljára hasznosítják, sportlétesítmények – sporttelepek, úszómedencék – állnak a családok rendelkezésére.
– Ehhez képest milyen feladatokkal ruházta fel a polgármester?
– A szociális gondok megoldása jutott nekem. Ez is közel áll a családbarát koncepciómhoz. Tudom, hogy sok munka vár rám, de remélem, sikerül majd helytállnom. Ehhez viszont azoknak a hozzájárulására is szükség lesz, akik eddig visszahúzódva, magukat a közösségi életből kivonva éltek, mert úgy érezték, hogy őket nem képviseli senki.
– Mire számíthat a Robuval való együttműködés során? Őt ugyanis megosztó, vitatott személyiségnek tartják.
– Főként a sajtó szempontjából tűnik vitatott embernek. Én azt tudom, hogy mandátuma alatt számos nagyszabású projekt kezdődött el, volt, amit sikerült a négy év alatt befejezni, volt, amit nem. A Temesváriak többsége – amint a választások eredménye is igazolja – elégedett a polgármester eddigi tevékenységével. Eddig minden jel ara utal, hogy tudunk együtt gondolkodni és dolgozni.
– A 2012-16-os mandátuma alatt a liberális polgármester egyik vesszőparipája a ’48-as szabadságharc leverésének jelképe, a Hűség oszlopa visszaállítása volt, ami a magyarság számára egyszerűen csak szégyenszoborként került a köztudatba. A PNL-vel való együttműködés képes lesz megakadályozni, hogy Robu véghez vigye tervét?
– Úgy érzem, hogy a Lippai úti temetőből a belvárosba való költöztetését már a korábbi tanácsi határozattal sikerült megakadályozni. Ezek után gondolom, hogy a polgármester letett szándékáról és a magyarokat valóban sértő emlékmű újbóli felállításáról.
– Beállhat-e valamiféle kedvező fordulat a közösségtől elorzott Magyar-ház ügyében, vagy ez meghaladja az önkormányzat hatáskörét?
– Értesüléseim szerint az ügy nincs veszve. Ha nagyon apró lépésekkel is, de a jó úton haladunk – legalábbis ezt állítják az ügyvédek. A magyarság nem mondott le a ’20-as évek második felében a közösségi adakozásból épített palotáról, de innen arrafelé már a bíróság dolga döntést hozni.
– A multietnikus, magát előszeretettel az európaiság és a tolerancia városának nevező Temesváron mindmáig alig lehet felfedezni egy-egy többnyelvű feliratot. Ha meg akad, abból hiányzik a magyar elem. Tud-e, egyáltalán akar-e tenni e valamit e téren?
– Azt tudni kell, hogy sajnos Temesvár magyarsága hat-hét százalékra apadt, az utóbbi négy évben pedig egyáltalán nem rendelkezett képviselettel a helyi önkormányzatban. Ez meg is érződött, hisz amikor az utóbbi években a háromnyelvű feliratok készültek, ezekről következetesen lemAradt a magyar. Azon dolgozunk, hogy pótoljuk a hiányt.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kulturális élet Krassó-Szörényben
Krassó-Szörény megye lakosságának mintegy 1,5 százaléka magyar. A közösség fele, közel 1800 személy a megyeszékhelyen, azaz Resicabányán él, a másik fele pedig szétszórtan Anina, Újmoldova, Oravicabánya, Boksánbánya, Karánsebes és Nándorhegy városokban, valamint a környező falvakban is élnek kisebb magyar közösségek.
A Templom és Iskola Szórványegyesület csoportos kiszállások révén vallásos és kulturális programokat szervez a megye szórványmagyarságának. Szükség van rá, hogy ezeket a közösségeket rendszeresen látogassák, a családokat pedig megkeressék, mert ezekkel az emberekkel évtizedeken át nem foglalkozott senki. A katolikusoknak nincs magyar miséjük, nem olvasnak magyar sajtót, és nincs Magyar Házuk, ahova rendszeresen összejárhatnának. Ezért Resicabányán, a Govondár negyedben és Újmoldován is vásároltunk egy-egy lakást, amely Magyar Központként segíti őket az önszerveződésben, és helyet ad a magyar programoknak. A szórványokban bálokat, színházi előadásokat, nótaesteket, történelmi és egyéb jellegű programokat szervezünk.
A Resicabányai Református Templom és Iskola többrendeltetésű épületében 2011 szeptemberétől beindítottuk a magyar óvodát-napközit, amely két szakképzett óvónővel működik. Ez az egyedüli magyar tanintézmény a megyében. Minden évben tábort szervezünk a resicabányai gyermekeknek és fiataloknak, a cél kiragadni őket legalább egy hétre a román környezetből. A Petőfi Program ösztöndíjasai, a szegedi néptáncosok és a helyi önkéntesek jóvoltából magyar műsorok – táncház, kézműves foglalkozások – várják szombatonként a gyermekeket és a fiatalokat. De versmondó esteket és színdarabokat is szervezünk, nemzeti és egyházi ünnepeink alkalmával pedig megemlékezéseket tartunk a helyi Hóvirág Daloskör részvételével a megye több településén.
2015. november 15-én első alkalommal vendégszerepelt Resicabányán, a Templom és Iskola épületében a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház bábtagozata. Lázár Ervin meséje nyomán készült előadásukkal, A hétfejű tündérrel varázsolták el a resicai magyar óvodásokat és kisiskolásokat. Több kisgyermek először vett részt bábszínházi előadáson, és az est különlegességét a darab szokatlan bábtechnikája csak még inkább fokozta. Mesekönyvek lapjaihoz hasonlítható leginkább A hétfejű tündér díszlete: ahogyan haladt előre a történet, úgy lapozták tovább a háttérül szolgáló „mesekönyvet” a színészek. A szereplők kétdimenziós bábfigurái pedig a lapok közül bukkantak fel, és oda is bújtak vissza. „A Temesvári magyar színház fontosnak tartja a szórványmagyarság kulturális identitásának megőrzését és támogatását, valamint a helyi magyar nyelvű intézményekkel való szakmai kapcsolatok kiépítését és fenntartását” – olvasható a színház honlapján. Ehhez az ars poeticához hűen látogatott el a bábtagozat Resicabányára, és csempészett egy kis magyar nyelvű színházi élményt a helyi gyermekek és szüleik mindennapjaiba.
A szüreti bált több mint 150 fő részvételével tartották meg 2015. november 21-én Resicabányán, ahol a Templom és Iskola Szórvány Egyesület meghívására a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesület néptáncegyüttese és a nagykikindai Róna tánccsoport lépett fel – mindkét bánsági település ma a szerbiai Vajdaság tartományának a része. A talpalávalót a nagykikindai Virradó népi zenekar húzta, a zenét a resicai Szilágyi Ádám biztosította. A néptáncegyüttesek bemutatója során nemcsak a dél-alföldi zenével és táncokkal ismerkedhetett meg a resicai közönség, hanem a táncosokon megcsodálhatta a hagyományos délvidéki népviseletet is. Majd Tápai Róbert Nagykikindáról és Virág Bene Klára, a verseciek vezetője néhány szóban bemutatta hagyományőrző munkájukat. A bál tánctanítással egybekötött táncházzal folytatódott, amihez a fiatalok és a kissé régebbi fiatalok is lelkesen csatlakoztak. Majd a táncban megfáradt közönség finom szilágysági töltött káposztából és egy kis temesrékási borból meríthetett erőt az újabb csárdásra.
A resicai magyar bál kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a jelenlévők kulturált körülmények között szórakozhassanak. Az esemény iránti érdeklődést jelzi, hogy a helyi magyar közösség tagjai a belépőjegyeket néhány nap alatt elkapkodták. De nemcsak a mulatozásról szólt az este, hanem a Bánság romániai és szerbiai oldalán élő magyarok ismerkedéséről, kapcsolatépítéséről és barátkozásáról is. A Romániában élő bánsági magyar fiatalok egymás között már sokkal inkább a román nyelvet használják, itt azonban anyanyelvük volt a közös nyelv, amelyen meg tudták egymást érteni a verseci és nagykikindai fiatalokkal. Így hatványozottan volt a jelen a bálon a hagyományőrzés és a nyelvápolás.
A Farsangi Magyar Bált hagyományteremtő céllal rendezte meg 2016. január 23-án, Resicabányán a Templom és Iskola Szórvány Egyesület, a készülődés azonban már jóval korábban elkezdődött. A bált megelőző szombaton a resicai gyermekek és fiatalok álarckészítő kézműves foglalkozáson vehettek részt Kovács Ágnes ösztöndíjas vezetésével. A helyi óvodások is elkészítették saját farsangi maszkjukat, így például tündéreknek, kalózoknak és nyomozóknak beöltözve vettek részt a bálon.
Míg a gyermekek az álarcokat és a jelmezeket cserélgették, addig a felnőttek élő zenére járták a csárdást a Szeged Néptáncegyüttes tagjai, Adorjányi-Szabó Nóra, Számfira Máté, Nagy Zita és Adorjányi Botond közreműködésével – utóbbiak 2015. szeptember óta havi rendszerességgel tanítják a resicai fiatalokat csárdásozni. 2016. februártól pedig már nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is indult táncház Resicabányán Zita és Boti vezetésével.
A fiatalok néptáncbemutatója után tanítással egybekötött táncház következett, mindehhez a Temesvári Szinkron Együttes húzta a talpalávalót, vacsorára a finom töltött káposzta sem mAradt el. Az élő zene varázsa és a táncosok lendülete magával ragadta a bálozókat, szinte sohasem volt üres a táncparkett. Volt olyan vendég is, aki hívás közben kirakta a telefonját az asztalra, így „közvetítette” a magyar zenét a bálon részt venni nem tudó barátainak. Hogy mi a titka a sikernek? „A minőségi munka – legyen szó zenélésről, néptáncról, tanításról – mindig meghozza a gyümölcsét. Csak így érdemes csinálni” – mondta a bál végén Szabó Ferenc, a Szinkron Együttes vezetője.
A bálon közel 150 fő vett részt, de a rendezvény sikerességének és eredményességének az egyik fokmérője az is, hogy sikerült becsalogatni több olyan resicabányai és környékbeli magyart is, aki eddig nem vett részt magyar rendezvényeken. Reméljük, ez a pozitív tendencia folytatódik!
Idén először Resicabánya is bekapcsolódott a Temesvár központú Bánsági Magyar Napok műsorába. A rendezvénysorozat április 30-án kezdődött Resicabánya új negyedében, Govondáron, a Magyar Kulturális Központ átadójával. Ezáltal hivatalosan is megnyitotta kapuit a resicabányai magyarok új találkozóhelye, amelyet 2015-ben vásárolt meg a resicabányai református egyházközség a Nemzetpolitikai Államtitkárság segítségével. A kulturális és közösségi céloknak megfelelően felújított és berendezett földszinti, kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakás 2016 februárja óta már „próba üzemmódban” működik: hétfőnként csigatésztát készítenek az asszonyok, keddenként magyar nóta és népdaléneklés zajlik a központ falai között, szerdánként a Magyar Asszonyok Klubjába várjuk a hölgyeket.
A székházavató után azonban senki sem ment haza, ugyanis színházi előadással folytatódtak a Bánsági Magyar Napok. 18 órától a govondári Líra Teremben lépett fel a Vajdaságból érkező tóbai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület műkedvelő színtársulata. Mindkét humoros színdarabjuk – a Lónak vélt menyasszony és a Viaszkvirág – egyöntetű sikert aratott a körülbelül hatvanfős resicai közönség körében, legalábbis a sok nevetés és tapsolás erre engedett következtetni.
2016. május 1-jén folytatódtak a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. Anyák napja alkalmából a református templomban, az istentisztelet után a Hóvirág Daloskör köszöntötte az alkalomhoz illő énekekkel az édesanyákat, amihez a gyülekezet tagjai is csatlakoztak egy-egy szívhez szóló versmondással. Az anyák napi műsor után az épület iskolai részében folytatódott a program Farkas Ibolya resicabányai születésű naiv festőművész kiállításának megnyitójával. A megnyitón az alkotó elmondta, hogy közel negyven évig tanított középiskolában matematikát, és nyugdíjazása után vágott bele fiatalkori álmába, a festésbe. Mint mondta, számos európai díj és tárlat után most ismét szülővárosában állít ki, hogy az itteni magyar közösség is megismerhesse festményeit. A virágcsendéletek és önarcképek között resicabányai motívumokra is bukkanhatunk az élénk színvilágú, aprólékosan kidolgozott festményeken. A megnyitó koccintással és szeretetvendégséggel zárult.
Május 3-án délután az esős idő ellenére, több mint ötven érdeklődő gyűlt össze egy közös főzésre a Templom és Iskola épületében, illetve udvarán. A Magyar Gasztronómiai Napon hagyományos magyar ételeket készíthettek a résztvevők helyi asszonyok vezetésével. A gulyáshoz először közösen megtisztították és feldarabolták a hozzávalókat, majd az udvaron felállított sátor alatt – amire a zuhogó eső miatt nagy szükség volt – kitartóan őrizték, keverték a két bográcsban készülő gulyást. Közben készült a desszert is: miután az asszonyok begyúrták a fánknak és a csörögének való tésztát, a legkisebbek szaggatták ki, illetve vágták és hajtották formára. A kisült fánkokat szintén a gyermekek szórták meg porcukorral. Az elkészült ételek egyöntetű sikert arattak, amit csak fokozott egy helyi termelő bora és pálinkája. Az este jókedvű nótázással zárult.
Május 7-én délután Farkas Ibolya festőművész tartott alkotódélutánt, amelybe nemcsak a gyermekek, hanem a szülők és a nagyszülők is bekapcsolódtak. Sok vízfestékkel, jó adag fantáziával és nem kevesebb bátorsággal készültek az élénk színek kavargásából álló nyomatok.
Magyar nótaesttel zárult május 8-án, vasárnap este a Bánsági Magyar Napok Resicabányán. A Temesvári Magyar Színház művészeiből álló zenekar, a Shake Kvartett vendégszereplését közel hetvenen tekintették meg a govondári Közgazdasági Szakközépiskola éttermében. A színészzenekar előadásában felcsendültek olyan ismert nóták is, mint a Jaj, de szép kék szeme van magának, a Rózsalevél vagy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, amelyeket együtt énekelt a közönség a színészekkel.
A júniusi második hét végén újabb rendezvénnyel gazdagodott a kis magyar közösség. Népzenei estet szerveztünk, ahol a szolnoki Tiszavirág Daloskör tagjai vezették a jókedvű nótázást, citerakísérettel a gyulai Kiss Ferenc szolgált, de megszólalt a hegedű, a kisbőgő, a tárogató is a szolnokiak jóvoltából. Ugyanezen az esten láttuk vendégül a pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület tagjait, amelynek a néhány hónapja alakult citeracsapata itt lépett fel először nagyobb közönség előtt, és nagy sikert aratott. A jelenlévők jó néhány új dalt – köztük kalocsai népdalcsokrot is – megtanultak a jó ízű bográcsos elfogyasztása előtt.
A Templom és Iskola Szórványegyesület másik fontos éves tevékenysége az Ébresztő című információs lap kiadása, amellyel célunk a közösségformálás a szervezett programok révén, valamint a magyarságtudat erősítése.
A szórványegyesület által szervezett minőségi programok hozzájárultak ahhoz, hogy a szétszórtan élő magyarság közösséggé formálódjon, és hisszük, hogy programjaink és tevékenységeink révén a Krassó-Szörényben élő magyarok megmAradnak magyarnak.
Kovács Ágnes
Művelődés (Kolozsvár)

Bánsági metropoliszt tervez Temesvár és Arad
Hosszú távú együttműködési megállapodást írt alá Arad és Temesvár önkormányzata, melynek értelmében legalább egymilliós népességű metropolisz létrehozását tervezik – számol be Sárosi István a kronika.ro-n.
Első közös projektként az Európa Kulturális Fővárosa cím megszerzését tűzték ki. A kedden aláírt dokumentum szerint a gazdasági és területi egyesítést tervező megyeszékhelyek az elkövetkező időszakban a tudomány és a technológia megkülönböztetett támogatását tervezik.
A történelminek nevezett tervezet tartalmazza az állampolgárok életminőségének a javítását, illetve az infrastruktúra fejlesztését. A két település előnyt kovácsolna a régió versenyképesnek számító adottságaiból. A két város önkormányzatának a képviselői belefoglalnák a leendő metropoliszövezet prioritásait az országos, a megyei és a helyi fejlesztési stratégiákba is. Ugyanakkor a 2021–2027 közötti időszakban a befektetési projekteket is összehangolná a két városvezetés. Emellett célul tűzték ki, hogy az állami költségvetésből támogatást kapjanak a metropolisztervezet kivitelezéséhez.
A két város között évtizedekre visszanyúló presztízsharc folyik többek között a labdarúgásban. Ráadásul Nicolae Robu, Temesvár polgármestere szenvedélyes focirajongó, így az elöljáró újságírói kérdésre bevallotta: kész kihívás volt számára azt mérlegelni, hogy a két város közös futballcsapatot hozzon létre, amely részt venne az európai szintű megmérettetéseken. Robu ezt érzelmi kihívásnak nevezte, és bár nem jelentette ki, hogy ellenzi az elképzelést, megjegyezte, inkább egy nagyszabású szabadidőközpont létrehozását támogatná a Temesvár–Arad-övezetben.
Gheorghe Falcă, Arad polgármestere szerint Temesvárnak nagyobb esélye lesz az Európa Kulturális Fővárosa címért folytatott versenyben, ha Araddal közösen nyújt be pályázatot. „Ebben a projektben – amellett, hogy közösen pályázunk – a stratégiáinkat is együtt kell kidolgoznunk. A színházaink és a filharmóniáink hasonló működési elvvel rendelkeznek, és nemcsak a két város, hanem a teljes régió lakosságát is meg tudják szólítani, hiszen a Temesvári vagy az Aradi filharmóniát resicabányaiak és vajdahunyadiak is látogatják” – mondta az Aradi elöljáró.
Erdély.ma

Nyári turné a bánsági szórványban
Újra elindult Thália szekere a Bánsági Vándorszínházzal. A Rózsa, a lovag című előadással járják be Temes-, és Arad megye tizennégy települését. Rejtő Jenő komédiájával csalogatják a nézőket a piactérre, templomudvarba, ha esik, akkor a kultúrházba. Harmadik éve július elejétől augusztus közepéig a játékról szól Aszalos Géza művészeti vezető és Orbán Enikő dramaturg, mindenes tanyaanya élete. Idén önállósult a kis társaság, már nem a Bánsági Közösségért Egyesület, hanem a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működnek. Simon Judit riportja Kemenes Henriette fotóival.
Végváron, ahol a Bánsági Vándorszínház három hétig tanyázik, szinte semmi sem változott tavaly óta. Amikor megérkezünk a községbe, mutatom a piacteret, ahol másnap Rejtő Jenő komédiáját láthatjuk, elhaladunk az óvoda mellett, és máris ott az iskolaudvar kapuja. A bejárat előtti füves területen egy béka üdvözöl. A pocsolyák a két nappal korábbi vihar mAradványai. A zápor nyomai az udvaron is láthatók, ügyesen bele is lépek a sárba.
A társulat éppen pihenőt tart, nemrég fejezték be a kihurcolkodást. Az elmúlt napokban a megbízhatatlan időjárás a sportcsarnokba kényszeríttette őket. Ott állították fel a díszletet, ott próbáltak. Az egyik színész nevetve meséli, nagyjából ezzel a szöveggel engedték be őket: a fiatalok szétverték a csarnokot a sok diszkóval, úgyhogy maguk is bemehetnek. De ez csak tréfa, a valóságban Végváron idén is mindenki kedves, szeretettel fogadták őket. Megkapták az iskola bentlakását, amely kívülről talán kicsit még lepusztultabb, mint a tavaly, a nagy viharban a mennyezet beszakadt egy részen, de a szobákban kényelmesek az ágyak, a lányoknak van külön mosdójuk és zuhanyzójuk, a konyhát is korlátlanul használhatják. Került gáztűzhely és hűtőszekrény, ágynemű és sok minden, ami szükséges a ház körül. Néha érkezik zöldség és gyümölcs is. Nagy luxus ez a vándoréletben, főleg hogy az elmúlt évekhez képest mostohább körülmények között élnek majd a vándorúton. Pontosabban romantikusabb lesz, közelebb kerülnek a Dériné korabeli komédiásélethez. A pénzszűke miatt lemondtak a motelekről és a cateringről. Főznek maguknak, azt mondják, sokkal jobban is esik az ebéd, mint amikor Temesvárról hozatták egy cégtől. A vándorszínészek útjuk során kevéssel beérik: egy erős konnektort, előadás után vacsorát, éjszakára szállást kérnek csupán.
Kevés pénz, sok lelkesedés
Aszalos Géza Temesvári színművész, a vándorszínház vezetője és második éve rendezője elmeséli, idéntől a Tarisznyás Egyesület égisze alatt működnek. Az egyesület fő tevékenysége a Bánsági Vándorszínház megszervezése, adminisztrációs feladatainak ellátása, és nem utolsó sorban az előadás létrehozása és utaztatása.
„Sokkal kevesebb a pénzünk, még a tavalyinál is kevesebb, mert az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától (DRI) egy vasat sem kaptunk, formai hibára hivatkozva utasították el a pályázatunkat. MAradtunk a Bethlen Gábor Alaptól kapott csekély összeggel, de pozitívan gondolkodunk: azt mondjuk, nem most van kevés, hanem eddig volt sok”. Ezen jót nevetünk, majd Aszalos folytatja: „Nagy bajban akkor lennénk, ha nem állna mellettünk a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Szerződésünk is van az intézménnyel, s Balázs Attila igazgatóm és kollégám teljes mellszélességgel támogat. Onnan van a díszlet, a jelmezek, a színpadtechnika. Mindent megkapunk, ami az előadáshoz szükséges, ahol játszunk, csak áramforrást kérünk.”
A magyar vállalkozók továbbra sem tülekednek, hogy támogassák a Vándorszínházat, hogy teljesíthessék – ha patetikusan is hangzik, leírom – nemes feladatukat: színházat vinni olyan településekre, ahol tavalyelőttig, évtizedek óta nem járt magyar társulat. Aszalos úgy fogalmaz, lélekben támogatják őket. Kétszáz elektronikus levelet küldtek szét, hogy támogatókra találjanak. Nem pénzt kértek, akármilyen felajánlás – egy ebéd, egy éjszakai szállás is jól esett volna. Egyetlen válasz sem érkezett.
Hangsúlyozza: a valódi mecénásuk Csáki Károly polgármester, aki második éve fogadja be a társulatot az iskola bentlakásába, ingyen, valamint engedi őket a piactéren játszani. Azt mondta az elöljáró, ha esik, akkor kinyitja a kultúrházat, hogy ott tartsák meg az előadást.
„A települések vezetői, akik szó nélkül biztosítanak nekünk helyet az előadáshoz, és a települések lakosai támogatnak minket – kapcsolódik a beszélgetésbe Orbán Enikő, aki a vándorszínház dramaturgja, szervezője és mindenese. Első évben tanyaanya volt, a másodikban mindenes, idén mindenes tanyaanya, ha éppen elanyátlanodnak a fiatal színészek. „Várnak és visszahívnak a településekre, ahol már jártunk, és olyan helyekre is, ahol még nem játszottunk. Azok a nénik a támogatóink, akik összevesznek, hogy ki főzzön nekünk vacsorát, melyik portán terítsenek asztalt.”
Tény: igény van a vándorszínházra, az emberek szeretik őket és bizony, inkább abból van sértődés, ha valahová nem jutnak el. Augusztus 5-én szabadnap lett volna, de nem lett, mert jelentkezett egy település, hogy szívesen látják őket. Mindenhol akad szállás, meleg étel, sok néző és szeretet. „Ezért éri meg, hogy a szabadságunk alatt, nyaralás helyett próbáljunk, szereljünk, játsszunk” – mondja Aszalos és Orbán szinte egyszerre. A hivatásos színészek, akik néhány hétre felcsapnak vándorkomédiásoknak, úgy vélik, a színház lényege valósul meg a piactereken: a játék. Olyan nézők előtt mutatják be produkcióikat, akik őszintén reagálnak. Akkor tapsolnak, ha tetszik az előadás.
Hivatásos komédiások
Aszalos megerősít abban, lassan kialakul az állandó vándortársulat. Idén egy új tag csatlakozott hozzájuk. Mondhatnánk, nemzetközi társaság készülődik a próbára: Lanstyák Ildikó harmadik éve jön játszani, idén diplomázott a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán. Vincze Tímea a Kolozsvári Puck Bábszínház társulatának tagja, aki Morzsa kutyával állandó résztvevője a vándorszínházi munkának. Mihály Csongor szintén harmadjára tér vissza a Vándorszínházba, közben diplomát szerzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, bábszínész szakon, ősztől a Temesvári színház bábtársulatának a tagja. Hodu Péter a Szegedi Nemzeti Színháztól, másodjára tér vissza, és bizonyára alapember mArad. Dévai Zoltán a Zentai Magyar Kamaraszínház társulatából érkezett.
A Vándorszínház egyik alapembere Horváth Alpár. A Temesvári színház díszlettervezője álmodja meg és készíti el az előadások színpadképét. Fúr, farag, kalapál, fest és mázol, kelléket fabrikál, jelmezeket keres és talál. Első pillanattól kezdve Aszalos és Orbán munkatársa, és nem azzal, hogy mennyi a honorárium. Amúgy a színészek gázsija a kalapozásból kerül ki, de erről kicsit később.
Megérkezik Nándi és Béla. Előbbi Kolozsvári színészhallgatóból lett üzletember, de állandó segítője a vándorszínházasoknak. Utóbbi végvári fiatalember, aki önkéntesen vállalta, hogy besegít a csapatnak.
Főpróba szúnyogokkal
Még egy korty kávé, egy slukk a cigiből és a társulat készülődni kezd a próbára. Mindenki tudja, mi a feladata, mit kell megszerelni, összerakni, becsavarozni, hogy elkészüljön a díszlet, amely az idén egy kávéházat, illetve szobabelsőt ábrázol. Olyan szép és pontosan kidolgozott, hogy kőszínházban is megállná a helyét. Mialatt a fiúk szerelnek, a lányok a jelmezekkel és a kellékekkel foglalatoskodnak. Gyors mosdás után öltözni kezdenek, tükör nincs, egymásnak segítenek, hogy mindenki „jólöltözött legyen”. Orbán Enci most fodrásznak csap fel, fésüli, zselézi a fiúk haját, aztán picit átmegy sminkesbe, majd leül Aszalos mellé a keverőpulthoz, ők ketten a hangosítók és a világosítók.
A próbára is begyűlnek néhányan, a kezdés előtt a tiszteletes kérdezi, vasárnap hánykor kezdődik a bemutató, hogy kihirdesse a templomban.
Öltözködés közben mesélik, a faluban elterjedt, hogy a színészek vetkőzni is fognak, pedig nem. Sőt, a múlt század elejének divatja szerint öltöznek fel, szenvednek rendesen az este is alig enyhülő melegben.
Mi nézők, a szúnyogoktól szenvedünk, de nagyon. Egy végvári hölgy elmondja, jöttek a helikopterek, szórták a rovarirtót, de mintha vitamint kaptak volna a vérszívó szörnyecskék, úgy felélénkültek.
A próba után a színészek leszerelik a díszletet, összepakolják a jelmezeket, és üdvrivalgással nyugtázzák, a szokásosnál nagyobb díszlet is belefér az immár legendás utánfutóba.
Búcsúzunk, és alig várjuk a másnap estét, hogy megnézzük az előadást.
Szórvány és színház
Vasárnap délelőtt a barátnőim kiállításra mennek, én csavargok Temesváron. Nemrég jártam itt, július elején, amikor a Vándorszínház tagjai már készülődtek, hogy kiköltözzenek Végvárra, a táborhelyükre, én és újságíró kollégáim a Bánság fővárosában táboroztunk. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) szervezte meg, hogy a városi szórvánnyal ismerkedjünk a nagyvárosban, ahol számos magyar kulturális intézmény működik, és persze a magyar nyelvterület egyik legrangosabb színháza. Fesztiválok, kiállítások, könyvbemutatók követik egymást, ahol magyarul szólal meg a kultúra.
A kihívást azok a vegyes lakosságú, magyar szempontból egyre gyakrabban a szórványhoz sorolt települések jelentik, ahol továbbra is templomban, vagy jó esetben az iskolában beszélnek magyarul.
Igazat kell adnom Aszalos Gézának, aki úgy véli, a Vándorszínház feladatot teljesít, magyar színházat, magyar kultúrát visz ezekre a településekre, olyan közönségnek, akik közül sokan addig sosem láttak színházi előadást. Ott valóban közösségmegtartó erő a színház és közösségalakító. A kocsmában, a piacon az előadásról beszélnek, ami éppen ezért nem lehet gagyi. Sem a darab, sem a produkció. A Bánsági Vándorszínházban csak hivatásos színészek dolgoznak, s irodalmi értékű darabot adnak elő.
Emlékszem, az első évben, valamelyik kisvárosban az előadás után egy idős úr köszönte meg a színészeknek az előadást. Azt mondta, több mint húsz éve nem látott magyar színházat. Diszkréten elmorzsolt egy könnycseppet, mialatt megígértette a komédiásokkal, hogy a következő évben is visszatérnek.
Egy másik bánsági faluban pedig az a mondás járja, hogy három nagy ünnep van az évben: a karácsony, a húsvét és a vándorszínház előadása.
Megtelt a kalap
Vasárnap sem sikerül egyből kijutni Temesvárról, de legalább mindenki tudja, merre van Végvár. Napközben beszerezzük a csodaszert, amitől a szúnyogok majd meg sem közelítenek. Elvileg, mert a gyakorlatban, ahogy megérkezünk, ránk rontanak. A közönség már gyülekezik, az első sorokban a gyerekek, még alig totyogó babát is elhozta az anyukája. Heni, az ifjabbik barátnőm, amúgy költő, mosolyogva fényképez. Valami ragadós öröm van a levegőben.
Keressük Morzsát, Vincze Tímea 12 éves kutyusát, de a bölcs eb úgy döntött, az előadást kihagyja, úgyis látta a próbákat. Morzsa Váradig útitársunkul szegődik, gazdija nem meri Végváron hagyni, a turné pedig túl fárasztó lenne az idős barátnak.
Ebben az évben is kevésnek bizonyulnak a Székek, állóhely viszont akad bőven a téren. Este kilenckor még nincs teljesen sötét, de amikor felgyúlnak a reflektorok, a nézőtér elcsendesedik.
A Rózsa, a lovag Rejtő Jenő egyik színpadi műve, de a szerzőt nem a darabjai miatt szeretjük. Bebizonyosodik, hogy Orbán Enikő jó dramaturg, Aszalos pedig tudja, hogyan kell komédiát rendezni. A színészek tehetségesek, jól énekelnek és tudnak poént mondani, ami nem kis feladat. Az előadás szórakoztató, a dalokat tapssal kísérjük. Egy óra felhőtlen derű, a színpadnak kinevezett részről a játék öröme árad felénk. Nagyszerű, hogy az alkotók nem veszik félvállról, őszintén komédiáznak. Fiatalok és tehetségesek, jó nézni őket, együtt örülni velük a sikernek.
Az előadás után kalapoznak, az összegyűlt pénzt elosztják, az a napi gázsi. A kalap az előadás fokmérője is: ha tetszett a nagyérdeműnek, akkor másnap van mit aprítani a tejbe, ha nem nyerték el a közönség tetszését, akkor jó, ha tej lesz.
Vasárnap este szinte megtelt a kalap, tetszett az előadás.
A színészek azonnal pakolni kezdenek, már tíz óra elmúlt, másnap, indulás a következő településre. S ha nem sietnek, kihűl a vacsora.
Az autó felé menet kuruttyolva ugrik elém egy béka. Lehet, hogy az, amelyik tegnap fogadott. Úgy döntök, nem csókolom meg, nem vágyom királyfira. De azért jól esett, hogy üdvözölt.
erdelyiriport.ro

Erdélyben is lehetővé válhat a pálinka terméknév használata
Az Erdélyi Pálinka Lovagrend képviselői a Földművelésügyi Minisztérium illetékeseivel folytatott megbeszélés után bíznak benne, hogy hamarosan Erdélyben is használhatják a pálinka terméknevet – írta hétfőn a Krónika.
Dezső Tibor, az Erdélyi Pálinka Lovagrend szakmai vezetője a lapnak elmondta, pénteken megbeszélést folytattak a magyarországi szaktárca illetékeseivel annak érdekében, hogy az Erdélyben főzött pálinkákra is kiterjedjen az európai uniós eredetvédettség. A következő – szeptember közepére tervezett – megbeszélésig a minisztérium munkatársai összeállítanak egy memorandumot, és elindítják az eredetvédelem erdélyi kiterjesztésének folyamatát – tette hozzá.
Ma csak a Magyarország területén, és Ausztria négy tartományában készített gyümölcspárlatot lehet pálinka terméknévvel forgalomba hozni. Elmondta: az erdélyi pálinkakészítők azt kérték, hogy a pálinka megnevezést a történelmi Erdély, Bánság és Partium mind a tizenhat megyéjében használhassák a minőséget szavatoló pálinkafőzők. A Földművelésügyi Minisztérium (FM) az MTI megkeresésére hétfőn közölte: a pálinka földrajzi árujelző erdélyi használatával kapcsolatban a tárgyalások szeptemberben a Pálinka Nemzeti Tanács (PNT) bevonásával folytatódnak. A PNT erre külön munkacsoportot hoz létre. A döntéshozatal előkészítése ezt követően indul meg – jelezte a szaktárca.
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

ITT ÉS MOST
Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni „a három B”-re.
Nyaranta újra és újra előkerül a téma. Vannak, akik szerint addig nem változik semmi Székelyföldön, amíg nem lesz területi autonómia. Vannak, akik szerint már van bizonyos fokú mozgástér, csak élni kell vele. Mindannyian akarjuk az autonómiát, ebben konszenzus van, de úgy gondolom, addig is cselekedni kell, nem pedig várni Bukarestre, Budapestre vagy Brüsszelre (ahogy emlegetni szoktam: „a három B”).
Abban hiszek, hogy itt és most ki kell használni e mozgásteret, amennyire csak engedi a jelenlegi jogi környezet, különben később már nem lesz, akiért dolgozni. Továbbra is amondó vagyok, hogy bölcsebben tesszük, ha a csodavárás helyett a munkára koncentrálunk, mert azt más nem fogja helyettünk elvégezni. Nagyon meg kell fontolni, mire fordítunk nagyobb energiát. Oda kell figyelni, hogy olyasmivel foglalkozzunk, aminek van értelme, hosszú távú hatása. Komoly dolgokkal csak komolyan.
Felteszem a kérdést: ha lenne területi autonómia, akkor vajon annak a vezetése mást csinálna-e, mint most Hargita Megye Tanácsa? Azt gondolom, hogy nem, lényegében ugyanezt csinálná. És ez nagyon fontos! Úgy is fogalmazhatunk: mivel a területi autonómiát megteremteni nem áll hatalmunkban, igyekszünk úgy cselekedni, mintha az autonómia már létező valóság lenne.
Az alábbiakban megpróbálom a lehetetlent: átfogóan bemutatni Hargita Megye Tanácsa szerteágazó tevékenységét. A cél
Azzal kell elsősorban törődnünk, amin a magunk erejéből tudunk változtatni. Méhek módjára. Egy fenntartható, önerőből gazdálkodni és fejlődni képes székely társadalomban kell gondolkodni. Korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy ha a szakiskoláink nem nyújtanak jó képzettséget, szakmát, és középiskoláinkban a gyermekek többsége sikertelenül érettségizik a tizenkettedik osztály végén, akkor mi az ő jövőjüket lopjuk el, és azt az autonómiát is, amit maguknak meg szeretnének teremteni. Az egyik legfontosabb közös cél ez kellene legyen, hogy itthon teremtsünk biztos jövőt a fiataljainknak. A fiatalok itthon mAradása érdekében olyan projektekben gondolkodunk, amelyek lehetőséget adnak a fiatal vállalkozóknak, hogy akár az iskola elvégzése után, a lehető legjobb körülmények között indíthassák el első vállalkozásukat. Nagy erő van a közbirtokosságainkban, jelentős szerepük van közösségeink életében, így szükség lenne részvételükkel olyan fejlesztési alap létrehozására, mellyel a fiatal vállalkozókat tudnánk hangsúlyosan támogatni. Mindez a közbirtokosságok tulajdonában levő vagyon révén valósulhatna meg. Sikerek Tennivaló akad bőven, ugyanakkor sikerekről is be tudunk számolni. Az egyik siker a Székely termék mozgalom, amelynek segítségével jövedelemhez juthatnak a termelők. Vagy ott van a székelykeresztúri tejfeldolgozó üzem, amelyet a gazdák szövetségbe tömörülve megvásároltak, azaz saját kezükbe vették sorsukat, és nincsenek kiszolgáltatva a felvásárlóknak. Az agrárium támogatása egyébként is kiemelt célunk, enélkül elképzelhetetlen egy erős Székelyföld. Összefogással sikerült távol tartani a nagy multi céget, a helyi vállalkozók érdekeit szem előtt tartva – léptünk, amikor kellett, felkészültünk a helyzetre. Említhetjük még a Hargita megyei kalákamozgalmat, az ország legprofesszionálisabb önkéntestűzoltó-hálózatát, az ország egyedüli vidéki fedett műjégpályáját (Csíkkarcfalva). Sokszor csak egy egyszerű döntésen múlik a siker. Dolgozni kell,
és mi dolgozunk a Székelyföldi családok saját lábon állásáért, egzisztenciális biztonságáért, a demográfiai csökkenés megállításáért, kistelepüléseink felvirágoztatásáért (Kisfalu keretprogram), a fiatalok hazavonzásáért, a turizmus fellendítéséért, a vendégéjszakák számának növekedéséért, a hegyi túrázók biztonságáért, gyermekeink érvényesüléséért (a szakoktatás fellendítéséért és a román nyelv tanítási módszerének megváltoztatásáért), a Székelyföldi felsőoktatás erősítéséért, vállalkozóink lehetőségeinek bővítéséért. Falugondnoki rendszerünk is kiemelkedő színvonalú. (Mindezekről egy kis összefoglaló elérhető itt.)
A fentiek mind az autonómiát jelentik. Ha erősödik és jól érzi magát egy közösség, ha a fiatalok hazavágynak és jövőt látnak szülőföldjükön, ha a másutt élők egyre többen látogatnak el hozzánk, akkor jó úton járunk. Azért, hogy ez így legyen, nap mint nap tenni kell, nem várhatunk, amíg Bukarestben egy tollvonással vagy egy törvénnyel autonómiát adnak, amely ha lenne is, tudjuk, hogy milyen lenne, körülbelül olyan, mint az új helyi szimbólumos törvény, nesze semmi, fogd meg jól. Hiába valósulna meg a világ legtökéletesebb autonómiamodellje Romániában, a Bukaresti minisztériumok hetek alatt csutakra tennék az egészet, látszik ez már most is.
Létező jogok
Azt kell számon kérni elsősorban a mindenkori Bukaresti vezetéstől, amit nemzetközi szerződésben vállalt, és bizony a román állam törvényben vállalta, hogy szavatolja a helyi autonómiát minden helyi és megyei önkormányzatnak a nemzetközi normáknak megfelelően. Erre mint létező jogra hivatkozhatunk, és ezen harcunkban szövetségesünk lehet minden romániai helyi és megyei önkormányzat Tulceától Biharig.
Ugyanakkor nem mutogathatunk mindig a fővárosra, amikor számos kulturális, oktatási, egészségügyi, sport-, ifjúsági és egyéb intézményt magyar ajkú személy vezet Erdélyben, főleg Székelyföldön, és rengeteg magyar többségű önkormányzat működik. A döntés nagyon sok esetben a mi kezünkben van. Márpedig megvan a lehetőség a cselekvésre! Élni kell a lehetőségekkel! Hargita Megye Tanácsánál erre törekszünk mindennap.
Határokat feszegetünk
Amint azt már többször kifejtettem, nem beolvadás vagy szórványosodás elleni modellekben kell nekünk gondolkodnunk, hanem kivándorlás elleni modellekben, ezek lényege pedig a munkahelyteremtés, a gazdaságfejlesztés.
Sokszor az elsőre nem túl hangzatos ötletből jöhetnek létre nagy dolgok, például ha sikerül a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban létrehozni egy kutatói központot, az sokat jelenthet a térség egészségügyi rendszerének fejlődésében. A szakorvosok vonzására épített Csíkszeredai szolgálati lakások is sikeres kezdeményezésnek nevezhetők, ezúttal is köszönöm a magyar kormánynak e programhoz és még sok máshoz nyújtott támogatást. A programot folytatjuk, akárcsak a többi beruházást e területen. A beruházásokon kívül fontos kiemelni, hogy a több mint 200 orvosi, asszisztensi, ápolói és munkásállás elfoglalása érdekében folyamatban van a versenyvizsgák meghirdetése.
Hargita Megye Tanácsánál sok feladatot vállaltunk, olyat is, ami nem a mi hatáskörünk, de amikor látjuk a rossz folyamatokat – például évről évre az érettségi és a kisérettségi gyenge eredményeit, főként román nyelv és irodalom tantárgyból –, és ezekkel senki sem foglalkozik érdemben, akkor lépnünk kell, az érintett szereplőket asztalhoz ültetve. Ilyen téma a szakoktatás és a pályaválasztás előtt álló fiatalok helyzete. Foglalkozunk például a pályaorientáció kérdésével, mert úgy látjuk, ha nem mozdítunk valamit, akkor a dolgok ugyanúgy mennek évről évre, mert egyes illetékesek belekényelmesednek a helyzetbe.
Ennek érdekében Hargita Megye Tanácsa több olyan kezdeményezést indítványozott, amelyek egy magyarországi együttműködési rendszer kiépítésére irányulnak, ugyanis számos szakképzéssel, pályaorientációs tanácsadással, tangazdasággal kapcsolatos jó gyakorlatot és tapasztalatot a megyében is meg lehet valósítani. A Duna Régió Szakképzési Klaszter által többoldalú partnerségben megvalósítható a Magyarországon jól működő duális képzés visszahonosítása. Szükségesnek tartjuk azonban egy helyi klaszter létrehozását is, ennek megvalósítása érdekében helyeztük kilátásba a Székelyföldi Szakképzési Klaszter létrehozását.
Beszámolóim alkalmával többször is hangsúlyoztam, hogy az elmúlt években folyamatosan nagy figyelemben részesítettük a fiatalokat, teszünk és dolgozunk azért, hogy megfelelő képzést kapjanak, hogy megoldjuk az őket foglalkoztató problémákat. Erre ténylegesen törekszünk, az itthoni elindulást, a vállalkozásokat, a munkahelyek teremtését, a fiatalok alkalmazását intézményeinkben ugyancsak prioritásként kezeljük.
Beleszólunk, ha nem is kérdeznek
A fentieken kívül több törvénymódosító javaslat és vitaanyag született az elmúlt években Hargita Megye Tanácsa szakembereinek a közreműködésével, mert ha nem is törvény által előírt kötelességünk, a parlamentben elfogadott jogszabály-tervezetek természetesen ránk is érvényesek, ezért amikor lehetett, éltünk a demokratikus közvitában való megszólalás lehetőségével. Az emberéleteket veszélyeztető medvék, illetve vadkárok ügyében szintén megszólaltunk, jelentést is készítettünk, bár ez sem hatásköre a megyei tanácsnak, de valamit tenni kell, ha egyszer a vonatkozó törvények nem engedik (tiltják) a hatékony helyi fellépést, vagy ha az illetékes hatóságok nem lépnek idejében. Térkép készült, többször fordultunk mind a prefektúrához, mind a kormányhoz segítségért – kevés sikerrel –, majd a miniszterelnöknél is lobbiztunk. És nem beszéltünk hiába. Amit önerőből megtehettünk, megtettük, például a megyei integrált hulladékgazdálkodási projektből vásároltunk 46 medvebiztos szemeteskonténert, indirekt módon próbáltunk segíteni, ha már Bukarest nem segít rajtunk.
A regionalizáció témájában is többször kifejtettük álláspontunkat, mivel szerintünk ez olyan jelentős kérdés, amelybe mindenképpen bele kell szólnunk. Azért is rendkívül fontos ügy ez, mert a román közigazgatás rákfenéje az együttműködések hiánya, miközben Hargita megye az együttműködések, az összefogás terén jól áll, példa erre a kaláka, a LEADER-program, az önkéntes tűzoltókkal, valamint az egyházakkal való összefogás. Ez utóbbira nagy hangsúlyt fektetünk, hiszen felekezeteink által kétezer éves közösségszervezési tapasztalatra alapozhatunk. Kezdeményezéseinkre más megyékben is felfigyeltek.
A helyi szereplők közötti konszenzusra törekvő döntési struktúrákra van szükség, erre kellene építeni a régiós átszervezés során, az érdemi, összehangolt munkára. Jelenleg sajnos egymás mellett élés jellemző a megyék, térségek közötti viszonyra, mint ahogyan egymás mellett élés van a magyar–román viszonyban is. Ezen változtatni kell, és már a jelenlegi struktúrában is jobban együtt lehetne működni! Alaposan meg kell vitatni, mi az, amit megyei hatáskörben hagyunk, mi az, amire nincs szakemberi kapacitás, és régiós szinten kellene szervezni (például útépítés, -felújítás esetében), és mi az, amit (akár magyarországi mintára) járások szintjén. (Tény, hogy ha bármilyen jogkört elvesznek Bukaresttől, és lehoznak alacsonyabb szintre, azt mi Hargita megyében üdvözöljük.) Egymás között
Ide tartozik a megyék közti együttműködés kérdése. Óriási lehetőséget jelentenek az önkormányzati fejlesztési társulások, például Hargita és Kovászna megye turizmusa fellendítésének összehangolására megalakult a Csomád–Bálványos Közösségi Fejlesztési Társulás, amely Székelyföld turisztikai minisztériuma lehetne. Egységes turisztikai programokban kell gondolkodnunk. A közös bérlet ötlete a Hargita Sírégióban valósult meg –amely a modern síturizmus alapköve Székelyföldön –, és ugyanezt szeretnénk a wellnessközpontok esetében is, összekapcsolva a sírégiós bérlettel. A tervezéstől a szakképzésig össze kell hangolni a különböző tevékenységeket, egymást segítve kell megoldani a sajátos problémákat, ezért is vettünk részt a Székelyföldi turisztikai klaszter megalakításában. Ennek értelmében a nyári Székelyföldi rendezvényeket is össze lehetne kötni, csomagban kínálva őket az ide látogatóknak. Például Tusványos és a Csíki Jazzfesztivál között pár nap „üresen” mAradt, ilyenkor kellene idejében szervezni a kettő közé egy rendezvényt, hogy a turisták itt mAradjanak mindhárom rendezvényre. (Turisztikai támogatásainkról itt egy infografika.)
Az a kérdés is ide tartozik, hogy miként bánunk étkezési kultúránkkal, hogyan termelünk, árulunk, készítjük és fogyasztjuk el ételeinket, mivel ez hatással van az egészségünkre, környezetünkre, életkedvünkre, tágabb értelemben az életminőségünkre, településeink megtartó erejére. Bár a Székelyföldi Kulináris Központ kezdeményezése Hargita megyéből indult, ez Székelyföldi program kell hogy legyen. Meg kell teremteni a „székely szolgáltatás” minősítést, megszervezve ennek folyamatos belső ellenőrzését is, amely egyrészt biztosítani tudja a szakmai színvonal emelését, másrészt a Székelyföldi és idelátogató fogyasztó védelmét.
A fentiek tükrében fontosnak tartjuk egy rendszeresen működő Székelyföldi statisztikai adatszolgáltató rendszer létrehozását. Ennek érdekében statisztikai szemléket készítettünk a három megyére vonatkozó adatokkal.
És még nem is említettem a „fizikai” összeköttetést: sokszor felvetődött a három megye – Hargita, Kovászna és Maros – egymásba vezető útjainak a felújítása. Ne feledjük: a közös jövőtervezés gyerekeink itthon mAradását szolgálja. Nincs rendjén az, hogy a bözödiek és a székelykeresztúriak csak nagy kerülővel juthatnak el egymáshoz, miközben mindössze néhány kilométer választja el őket! Az utak minősége közösségek, rokonok kapcsolatát befolyásolja, ezért nagy figyelmet kell szentelnünk az átjárhatóságnak. A megyei utak fejlesztésével összeköthetjük Székelyföldet, az útszerkezetek felújítása direkt és indirekt módon is hozzájárul a gazdaság fejlődéséhez, fontos a gazdasági szempontból stratégiai pontok összekötése. A fejlettebb gazdaság pedig megélhetést, biztosabb jövőt jelent a lakosság számára, ez pedig hozzájárul a demográfiai mutatók javulásához.
Büszkék lehetünk szociális rendszerünkre, amely Kelet-Közép-Európában kiemelkedő teljesítményű. A hátrányos helyzetű gyermekekkel több szinten is foglalkozunk, hogy minél többen családi környezetben, nappali központok létrehozását támogatva. Ezt az idősek számára is szorgalmazzuk. E téren valamennyi partnerség fontos, és amikor kellett, kiálltunk azok mellett, akikre a hatóságok rászálltak.
Kulturális követeink
A beruházások, munkahelyteremtés mellett pedig ott vannak a kulturális eseményeink, programjaink, kiadványaink, pályázataink, amelyek az identitás erősítését szolgálják:
• A Hargita Megyei Kulturális Központ évente megszervezi a térség kulturális életének egyik legfontosabb eseményét, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, amely 2015-ben elnyerte a legjobb európai fesztiváloknak járó EFFE minősítést, és tagja a REMA európai régizene-hálózatnak. A fesztivál révén évről évre többen látogatnak el térségünkbe.
• A Székelyföld Napok októberi rendezvényei az egész székely közösséget megmozgató események, az együttműködést szorgalmazzák, ugyanakkor a Székelyföldi értékekre hívják fel a figyelmet. • A Nemzetközi Felolvasó maratonnak 2014 óta a Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár a főszervezője, Hargita Megye Tanácsával együttműködésben. A programra való igényt és a közösségépítés fontosságát tükrözi, hogy három év alatt a mozgalomban részt vevők száma 16 ezerről több mint 30 ezerre növekedett, és magyar nyelvterületen a hét ország 115 településéhez további 5 ország több mint hatvan települése csatlakozott.
• A Hargita Kiadó is fáradhatatlanul munkálkodik szellemi örökségünk megőrzésén és folyamatos fejlesztésén, széles körű ismertetésén. Kiemelném a Székely Könyvtár kiadványait. A könyvsorozatból négy év alatt negyven kötet jelent meg.
• Fontos megemlíteni a Székelyföld kulturális folyóiratot is, amely az évek során Hargita megye egyik legfontosabb kulturális brandjévé vált. A folyóiratnak közel ezer előfizetője van.
• A székelység története című kötet megérte második, javított kiadását, ami önmagáért beszél.
• Egy másik programunkban négy szakembert kértünk fel, hogy felkutassa Székelyföld történelmi címereit, pecsétjei és zászlóit. Munkájuk nem csupán azt szolgálja, hogy minél szélesebb körben meg tudjuk ismertetni értékeinket és magát a székelységet, hanem azt is, hogy létrejöjjön egy olyan szabályozás, amely hosszú távon biztosíthatja a fejlődést oly módon, hogy a helyi jelleg is megmAradjon. A felsorolt beruházások, programok, kezdeményezések mind-mind az autonómiáról szólnak. És ehhez összefogás kell, amit már sokszor szorgalmaztunk. Szórványprogramunkkal ráadásul egy szélesebb körű összefogást valósítunk meg. Ugyanakkor keresni kell annak lehetőségét, hogy közös, magyar–román kiállás legyen jó néhány arra érdemes és mindannyiunkat érintő ügyekben, mert lehetséges. A Székelyföldi románság kérdésével, a Hargita megyei magyar–román viszonnyal többször is foglalkoztunk, előkészítve a jó együttélési kódexet.
Székelyföld fejlesztésében stratégiai jelentősége van a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karainak, így az intézménnyel több pontban is együttműködésre törekszünk. Egyebek mellett hagyományos termékek bevizsgálására alkalmas laboratóriumot működtethetne az egyetem, s az energiahatékony épületek témakörében is együttműködhetnénk.
Populizmus vagy közös megoldáskeresés?
Ezt a sok mindennel foglalkozást szokás akár populizmusnak nevezni, én viszont közös megoldáskeresésnek hívom (lásd még a konzultációt). Félreértés ne essék, nem cinikus megjegyzésnek szánom, de akik populizmust emlegetnek, valószínűleg nem értik, hogyan működnek a dolgok ebben az országban. A ma Romániájában jobban, eredményesebben lehet haladni, ha egy adott ügyben az érintettek egyetértenek intézkedéseinkkel, értik, mely lépés miért történik. Legtöbbször a „tömeg” nyomására el tudjuk érni, hogy a hivatali dolgozók erőt vegyenek magukon, és dolgozzanak, előkészítsenek és aláírjanak dokumentumokat annak érdekében, hogy haladjanak az elakadt ügyek még akkor is, ha a jelenlegi román jogszabályi környezet olyan, mint egy kalandparki túra biztosítókötél, sisak, háló nélkül. A Dâmbovița partján csak korrekciókra, toldozásra-foldozásra képesek, a román parlament mondhatni mellékintézmény lett, amely csak a tömeg nyomására próbál változtatni valamennyit, de inkább csak kullog az események után. Mi magunk, saját erőből kell elvégezzük a munkát, nem várva a „három B”-re. Természetesen a parlament továbbra is fontos, ezért keményen kell dolgoznunk, hogy a magyarság minél nagyobb számban képviseltesse magát az őszi választás után is. Csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy a választók már nem várnak, a kommunikációs eszközök gyors fejlődése hatására naprakészebb, pörgősebb döntéshozatalt várnak el, aminek bizonyos szinten meg kell felelnie a törvényhozásnak, kezdeményező módon, nem csak követve az eseményeket.
Ma már az emberek többet várnak el a politikusoktól, mint 10–15 éve, és a körülmények is változtak: elsősorban nem a törvények hiánya a gond, hanem azok értelmezése, alkalmazása, sőt legtöbbször az egymásnak ellentmondó szabályozás miatt akadnak igen komoly problémák. Éppen ezért az érdekeltek bevonása egy-egy ügy részleteibe (lásd például az egyik útfelújítás esetében) nagyon fontos. Úgy lehet hatékonyan végezni a munkát, ha az érintetteknek segítünk megérteni az adott problémát, és ennek nyomán akarják az általunk vázolt megoldást.
A területi irodáink is a közös megoldáskeresésben segítenek. A lakosság irodáink iránti bizalmát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az évek során már közel 17 ezren fordultak hozzánk különböző területeken felmerülő problémáikkal. A földek ügye, utak és hidak, egyházi, oktatási és szociális problémák csupán töredékei azoknak a témaköröknek, amelyekkel kapcsolatosan felkeresik kollégáinkat. Emellett mintegy 700 petíciót nyújtottak már be kirendeltségeinkhez, és büszkén mondhatjuk, hogy az esetek több mint 90 százalékában megoldást találunk a felmerülő problémákra. Live streames fogadóóra
Az idei EU Táborban Facebook-királynak neveztek, de más körökből hallottam azt is, hogy né, a populista, már a Facebookon is nyomul élő videós közvetítéssel. Pedig szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló, a világ legtermészetesebb dolga, hogy élő videóval jelentkezem az internetes közösségi oldalon, mert olyankor azonnal kérdezhetnek tőlem az érdeklődők, a megye legtávolabbi sarkából is. Az online konzultációm alapján is úgy látom, a legújabb kommunikációs eszközök használata fontos a választóknak is a politikussal való kapcsolattartásban, ajánlom kollégáimnak. Szerintem az csak jó, ha a politikusnak a hivatalos fogadóórákon kívül is alkalma van beszélgetni a választóival. Aki erre azt mondja, hogy populizmus, az lenézi a választókat. Ma már annyi óra nincs fogadóórára, hogy elég legyen. Hozzám naponta ötvenen jelentkeznek be, hogy fogadjam őket, talán utasítsam el őket, vagy találjunk rá megoldást. Mi találtunk, de keresünk más lehetőséget is. Akinek van ötlete, kérem, jelezze.
Saját lábra kell állnunk!
Tehát mint már említettem, olyasmivel kell foglalkoznunk, aminek van az emberek számára is kézzelfogható eredménye, értelme, hosszú távú hatása. Az élet számos területén folytatni kell a munkát, például azért, hogy a kitermelt fát minél nagyobb arányban itthon dolgozzák fel, és feldolgozva értékesítsék – ezáltal ugyanis munkahelyek jönnek létre –, vagy épített örökségünkért, a hagyományos falukép megőrzéséért, székely kapuink megmentéséért, a fából való építkezés bátorításáért, amiknek köszönhetően több turista érkezhet térségünkbe – mindezek a saját lábon állás esélyeit növelik.
Ugyanezt a célt szolgálja a műemlékvédelmi programunk és a Modern Székely Ház program egyaránt. Szándéknyilatkozat született arról, hogy a döntéshozó politikum, az építész/örökségvédő szakma és a civil szféra együttműködik a Székelyföldi értékek megőrzésében, ami azt jelenti, hogy elkészülnek a településenkénti helyi védettségi listák és a helyi értékvédelmi rendeletek, folytatódik a Modern Székely Ház pályázat, lépéseket teszünk a hagyományőrző, de korszerű faluképbe illő épületek megóvása érdekében, valamint az örökségvédelmi képzés, az oktatás és a társadalom bevonása ügyében. Cselekvési terv készült az épített és táji értékek megőrzésére, melyben a szakma, a politikum és a civil szféra hosszú távú feladatai jól körvonalazhatóan szerepelnek. A legfontosabb irányelveket chartában fogalmazták meg a szakemberek. A fentiek érdekében készült el műemlékvédelmi stratégiánk. Épített örökségünket védjük akkor is, amikor a gyergyószárhegyi Lázár-kastély közösségi rendeltetésének visszaállításáért harcolunk.
Az embereknek munkahely kell, a falvaknak fejlesztés kell, ezzel kell foglalkozni. Szoktam emlegetni – Böjte Csaba ferences szerzetestől kölcsönözve a gondolatot –, hogy a kevesebb cirkusz, több munka jegyében dolgozunk, mert nem hiszünk abban, hogy a perek, cirkuszok előbbre vinnének – azok csak növelik a közösség kudarcérzetét. Ahol konfliktus van, ott a fiatalok rendszerint nem kapnak kedvet a családtervezéshez.
Figyelmeztető választók
A politizálásra térve: amikor arról beszélek, hogy meg kell nézni, mire fordítjuk a legtöbb energiát, akkor értem ezt például az oktatási törvény alkalmazása vagy a zászlótörvény körüli hercehurcára. Vigyáznunk kell, nem szabad belesétálnunk azokba a csapdákba, amelyeket a magyar–román konfliktus gerjesztésében érdekelt körök gerjesztenek. Mindezek tükrében egy következő alkalommal alaposabban meggondolandó a kormányra lépés, amit korábban a fenti két törvény miatt vállaltunk, mert az eredmény nulla. A zászlótörvény alapján vetetik le a lobogót, és ha a minisztérium nem bólint rá egy zászlós tervezetre, akkor az a jogszabály nem ér semmit. Az oktatási törvényt sem alkalmazzák a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, továbbra sem...
Többször komoly figyelmeztetés érkezett a választók részéről, amit komolyan kell venni. (Konzultációim a különféle témakörökben: ifjúsági, kikapcsolódás, érettségi-kisérettségi eredmények, árvizek, rendezvények, gyermekek továbbtanulása, választási részvétel.) A részvételi arányban és a leadott szavazatokban mutatkozik meg, mennyire értékelik egy politikus munkáját, és a választók nagyfokú lemorzsolódása mutatja, ha rossz irányba haladunk.
Ha elvermeljük magunkat mi, politikusok, mint az a bizonyos japán katona, aki évtizedek óta várta az amerikaiak támadását az őserdőben, mert nem szólt neki senki, hogy a háborúnak rég vége van, akkor nem vesszük észre, hogy az élet túllépett rajtunk. Ezért mondtam a fiataloknak nemrég, az EU Táborban, hogy kérjék számon a politikusoktól, dolgoznak-e legalább napi nyolc órát úgy, hogy annak értelme is legyen. Én e számonkérésnek elébe megyek, jelen írásommal azt próbálom elmagyarázni, aminek jegyében eddig is dolgoztam.
Vannak, akik a beolvadástól féltenek bennünket, pedig az anyaországon kívüli magyarlakta térségek közül egyedül Székelyföld az a térség, ahol növekszik a magyarság etnikai aránya. Hargita megyében, aki a beolvadástól fél, ennek veszélyéről regél, annak nem tudok mást mondani, mint azt, hogy hallucinál. Én azt látom, hogy az emberek teszik a dolgukat, az egyházak is teszik a dolgukat, a különféle önszerveződő közösségek, valamint a politika úgyszintén, de sajnos vannak olyanok, ahhoz a bizonyos japán katonához hasonlóan, akik elvermelték magukat napjaink realitásai, kihívásai, problémái elől, és nem akarják elfogadni azt, hogy nem a látványos nagy harcok idejét éljük, hanem a kevésbé látványos, kitartást, egymásra odafigyelést, sok türelmet és kölcsönös bizalmat igénylő közösségépítés korszakát.
Hosszúra sikeredett írásomat azzal a kérdéssel zárnám, amelyet az írásom elején feltettem, és amelyet mások is sokszor feltettek, de soha meg nem válaszoltak: ha holnap Bukarest nyakon öntene bennünket a területi autonómiával, akkor mi változna, mi lenne az, amit másként csinálnánk, mint most. Ami Hargita Megye Tanácsát illeti, szerintem semmi érdemi változást nem jelentene, mert területi autonómia ide vagy oda, a jelenlegi román törvények, amelyek az élet ezer dolgát szabályozzák, ugyanúgy érvényben mAradnának, azok a törvények, amelyek ma az európai uniós alapelvnek számító helyi autonómia elvét az élet számos területén kiüresítik. Hiába hoznánk létre akármilyen autonómiatanácsokat, és gyűléseznénk naphosszat, a dolgok ugyanúgy mennének, mint most. Azt kell látnunk, hogy sokkal nagyobb a baj annál, mint ami egy területi-közigazgatási jogszabály módosításával javítható lenne, értve ezalatt akár egy Székelyföldi területi autonómiát létrehozó jogszabály-módosítást. Tegnap a televíziók azzal voltak tele, hogy a szenátusi elnök a gépjárművezetői engedélye érvényességének meghosszabbítása céljából megkerülte az 1000 (nem elírás, ezer) főből álló sort. A 21. században, az IT-sok tízezreit foglalkoztató országban itt tartunk, ezer fő áll sorban egy igazolványért. És ez van az adók befizetésénél meg mindenhol, állnak az emberek sorban, miközben sok száz millió eurót elpalltak mindenféle szoftverfejlesztésekre kézzelfogható eredmény nélkül. De vegyünk egy másik területet. A törökök kiűzése után az osztrák adminisztráció néhány évtized alatt öszvérrel, mérőléccel és mindenféle kezdetleges eszközzel a felszabadított területeket felmérte, telekkönyvet készített. Pontos, precíz telekkönyvezésen esett át a Partium, a Bánság meg Erdély. Mi van ma? Nagy semmi. Két-három évente előáll valaki, hogy most már tényleg telekkönyvezni kellene a földeket, és megnézni, hogy mi hol van, és azzal nagyjából annyi. Akkor, amikor lassan Mari néni is GPS-es telefonnal járkál a faluban.
Ezek a problémák, és ilyenekből ezer van, amely megnyomorítja az emberek mindennapi életét, nemzetiségtől függetlenül. Nekünk ezekkel kell foglalkoznunk most, nem a magunk kis különszámát danolásszuk úton-útfélen, amellyel egyébként is egy dolgot értünk el mostanáig: azt, hogy a lassan száz éve folyó Bukaresti pénzszivattyú meg mindenféle centralizálás, bürokratizálás ellen tiltakozni szándékozó temesváriakat, kolozsváriakat, brassóiakat, nagyszebenieket a Bukaresti média és a mögötte álló (pártállástól függetlenül, a jelenlegi állapotok megőrzésében érdekelt) Bukaresti politikusok időnként elhallgattassák azzal, hogy vörös posztóként lobogtatják előttük területi autonómiás követeléseinket.
Természetesen mindannyian akarjuk a területi autonómiát, ezért is dolgozni kell, és persze hogy fontos a Bukaresti törvényhozás meggyőzése erről. Tehát nem akarom elbagatellizálni a témát, egy ilyen struktúrában minden könnyebb és egyszerűbb lenne. Saját, térségre vonatkozó szabályokat lehetne hozni az élet több területen való megszervezésére, ez lenne a kívánatos és fontos helyzet, ám addig is, amíg ezt elérjük, dolgozni kell. Minden közösségi összefogással, saját erővel kifejtett munka erről, a saját ügyeink kezeléséről szól. Ellenkező esetben jelentős számú elvándorlással kell számolnunk térségünkben.
Vannak bajok tehát, de azért a cikkem szerintem mégis arról szól, hogy vannak lehetőségek, és lehet elérni eredményeket, csak akarni kell dolgozni.
Borboly Csaba
A szerző Hargita Megye Tanácsa elnöke.
Transindex.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. Részletek
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kirakat- vagy figyelemfelkeltő rendezvény?
Proetnica-fesztivál
Románia nem nemzetállam. Ez bizonyosságot nyer mindegyik alkalommal, azok számára, akik ellátogatnak Segesvárra a Proetnica nevet viselő interkulturális fesztiválra.
Az idén augusztus 18. és 21. között 14. alkalommal szervezte meg a rendezvényt a helybéli Interetnikai Oktatási Központ.
Kiváló kezdeményezése a Segesvári Interetnikai Oktatási Központnak a Romániában egyedi kisebbségi fesztivál, ugyanis tudomásunk szerint nincs még egy hely, ahol egy hétvégén összegyűl és felvonultathatja kulturális értékeit, bemutathatja hagyományát mind a 19 kisebbség. A rendezvény eljutott a 14. kiadásához, s bár hanyatlott a szervezés minősége, hosszú távon garantált az életképessége. Mert mindenkinek jó, hogy van: kisebbségieknek és a többségieknek egyaránt. Kezdeményezője, főszervezője, a központ szász vezetője, Volker Reiter többek között elmondta:
– Nagyon fontos, hogy létrejöjjön az interkulturális párbeszéd, az egyetértés az emberek között. Mi a fesztivált modellértékűnek tartjuk, és támogatjuk azt a gondolatot, hogy a kisebbségek és a migráns csoportok nem jelentenek veszélyt, hanem inkább erőforrást. A Proetnica kisebbségi fesztivál az interkulturális párbeszéd ünnepe. Az egyházi ünnepekhez hasonlóan, amikor a templomba azért lépünk be, hogy elmélyedjünk gondolatban, és lelki táplálékot szerezzünk a hétköznapokra, a fesztivál is ezt a feltöltődést szorgalmazza.”
Való igaz, a szervezők az évek során megtettek mindent azért, hogy ez a célkitűzés sikerüljön. S jó az, hogy az ötletet felkarolta a művelődési minisztérium, a kormány kisebbségügyi hivatala, a megyei tanács, a helybéli polgármesteri hivatal és a prefektúra, Németország Bukaresti nagykövetsége és az idén az államelnöki hivatal is védnökséget vállalt. A Román Televízió rögzíti a műsort, és a sajtó is széleskörűen tudósít a rendezvényről. Van amiről, hiszen aki érdeklődik a másság, az együtt élő kisebbségek kultúrája iránt, itt találkozhat mindazzal, amit sikerül felmutatniuk azoknak a szerveződéseknek, egyházi és civil egyesületeknek, amelyek közismerten szerény anyagi körülmények között működtetnek egy-egy hagyományőrző tánccsoportot, énekkart, netán könyvkiadást, képzőművészeti alkotócsoportot és sok más olyan megmozdulást, amivel sikerül fenntartani az azonosság tudatot e csoportokban. De nem kell ezért föltétetlenül eljönni Segesvárra, hanem nyitott szemmel kell, fogékony gondolatokkal barangolni az országban. S elég, ha csak olyan térségekre gondolok, mint a Bánság, vagy Dobrudzsa, Észak-Moldva, ahol már a települések neveiből – ezek román fordításainak erőltetett kihámozásával – és a magasba emelkedő nem csak hagymakupolás templomok tornyát látva kiderül, hogy valóban sokféle nemzetiségű, kultúrájú és vallású országban élünk, amire a többségiek is büszkék kellene legyenek. Azok is. Legalábbis a hivatalos nyilatkozatokban.
A 2016-os Proetnica fesztivál megnyitóján a védnökséget felvállaló államelnöki hivatal tanácsosa, Sergiu Nistor kifejtette: Románia államelnöke több esetben kifejtette, hogy az ország kulturális sokfélesége érték. Környezetünkben az interkulturális, interetnikai és vallásközi párbeszéd gondot okoz, sőt tragikus eseményekhez vezet. Ezért is tartja fontosnak a fesztivált, ami igazolja, hogy jól működnek az országos intézmények, a társadalmunk. A fesztivál bizonyítja, hogy Románia komolyan kezeli ezt a lényeges kérdést és pozitív példát tud felmutatni. Több esetben arra gondolunk, hogy nemcsak a többség és a kisebbség közötti párbeszédről van szó, hanem a kisebbségek közötti dialógusról – mondta az államtitkár, s az elnököt idézve példának az évszázados török–örmény konfliktust hozta fel. Köztudott, hogy az anyaországokban még mindig konfliktusos helyzet van, ezzel szemben Romániában létrejöhetett a török és az örmény kisebbségek közötti kapcsolat. „Segesváron – mint az ország földrajzi középpontjában, Erdélyben, az erdélyi térség csomópontjában, beigazolódik, hogy örömünkre a történelem elég bölcsességgel ruházott fel ahhoz, hogy párbeszédet folytassunk” – mondta a tanácsos.
Sajnos a valóság túlmutat mindezen, annak ellenére, hogy a Volker Reiter vezette központ vagy akár a Koreck Mária irányította Marosvásárhelyi Divers Egyesület – amely az idén hangsúlyozottan jelen volt a rendezvényen – törekvései azok a konkrétumok, amelyek ezt a valós törekvést igazolják. A 2016-os fesztiválon – mint ahogyan az előző alkalmakkor is – igazán színvonalas megközelítésben, tudományos kerekasztal-beszélgetéseken próbálták megközelíteni a kisebbségi kérdést. Az idén a vallási sokféleség volt a központi téma, amelyről történelmi megközelítésben Soós Zoltán, a Maros megyei Múzeum igazgatója, dr. Szegedi Edit, a Babeş–Bolyai Egyetem Európai tanulmányok karának tanára, Vincze Lóránt a FUEN elnöke beszélt. De ami igazán keserű szájízt hagyott, az a szombat délutáni – valójában a kisebbségek közötti valós párbeszédet erősítendő-beszélgetés volt, amelyet dr. Aurel Vainer, a romániai zsidó hitközségek vezetője moderált, s amelyen meghívottként jelen voltak a görög, az ukrán és a tatár közösségek vezetői is. Mert bár ennek a beszélgetésnek arról kellett volna szólnia, hogy miként valósulhat meg a kisebbségek közötti átjárhatóság, addig kiderült, hogy 25 évvel a rendszerváltás után kell kidolgozni „az interetnikus kulturális menedzsment stratégiát”, de valójában a kisebbségi oktatás sem úgy működik, ahogy kellene. Még mindig megválaszolatlan kérdés az is, hogy miként építik le a kisebbségek a saját etnocentrizmusaikat úgy, hogy közben az értékek felmutatásával, az identitásmegőrző rendezvényekkel megmAradásukat erősítsék, de „ne sértsék” a többséget. Mert míg vannak Európa- és világszerte követhető modellek – valahogy ezek nem működnek Romániában. Sőt, most a közfigyelem nem ezekre a „jelentéktelen” dolgokra figyel, hiszen Európának meggyűlt a baja a „nem keresztény értékeket hozó migránsokkal”. A kisebbségi kérdés csak akkor fontos, amikor néha uborkaszezonban, a Segesvári Proetnica fő médiapartnerségét is felvállaló Román Televízió, bedobja a nyilvános vitába azt, hogy a Kolozsvári magyar napokon megint csak szították az ellentétet ezek a „fránya kisebbségiek”. A 14. Proetnicán is úgy tűnt, hogy mindeddig a kisebbségek valahogy „elbeszéltek” egymás mellett.
Még szerencse, hogy a Vár téren a kisebbségiek műsorát bemutató színpad és az előtte levő tér valójában mást mutatott. Jó volt látni, hogy – a program szerinti fellépési sorrendben: lengyel, lipován, macedón, bolgár, ukrán, rutén, horvát, magyar, szerb, szlovák, zsidó, görög, cseh és szlovák, szász, török, tatár, olasz – kisebbségi tánccsoportok milyen gazdag, érdekes és különleges – ugyanakkor zenében, tánclépésekben néha hasonló – műsort mutattak be. Az pedig különösen jó ötlete a szervezőknek, hogy mindegyik előadás után a színpad előtti téren lehetőséget biztosítottak a közönségnek is, hogy bekapcsolódjon a táncokba és néhány lépést eltanuljon. Az is jelzésértékű volt, hogy nemcsak a nézők, hanem a fellépett vagy éppen színpadra vonulni készülő, már beöltözött kisebbségiek is bekapcsolódtak egymás táncába. Esténként ugyancsak a kisebbségek soraiból meghívott klezmer vagy könnyűzene-együttesek szórakoztatták az érdeklődőket.
Aki pedig megunta a színpadi produkciók követését, az a Sander-teremben kortárs szemléletű, lipován mesékről készített igen érdekes kollázskiállítást is megtekinthetett. S bár az idén is voltak örmények, ukránok, törökök, lipovánok, albánok, lengyelek és olaszok, akik bemutatkozó sátrat állítottak fel, a vásárban felvonultatottak mellett igen szerényen álltak ki a látogatók elé, azonban lehet, hogy a szervezők is belefáradtak már, mert jobban oda kellene figyelniük arra, hogy a téren és a vár utcáin ne a Drakula hamis mítoszát éltető bovlik domináljanak és ne szorítsák ki az igazi, autentikus értékeket promoválókat a régiségeket illegálisan áruló romák és a viszonteladók, hanem a kisebbségeknek teremtsenek több lehetőséget arra, hogy bemutatkozzanak. Talán lehet, hogy 14 év után már ők sem tudnak újat felmutatni.
Az is érdekes volt, amint a fellépő együttesek többször is felvonultak a XVI. században a szászok által épített, ma már igen vonzó turisztikai látványosságnak örvendő vár falai között. A Román Televízió pedig megpróbálja majd visszaadni azt a hangulatot, amely jellemző a Proetnica fesztiválra, aztán jöhet a következő, mert a modell jó. De lehet, hogy nem elég. Az alkotmány leszögezi: Románia egységes nemzetállam! Punktum.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Proetnica fesztivál
Kirakat- vagy figyelemfelkeltő rendezvény?
Románia nem nemzetállam. Ez bizonyosságot nyer mindegyik alkalommal, azok számára, akik ellátogatnak Segesvárra a Proetnica nevet viselő interkulturális fesztiválra.
Az idén augusztus 18. és 21. között 14. alkalommal szervezte meg a rendezvényt a helybéli Interetnikai Oktatási Központ.
Kiváló kezdeményezése a Segesvári Interetnikai Oktatási Központnak a Romániában egyedi kisebbségi fesztivál, ugyanis tudomásunk szerint nincs még egy hely, ahol egy hétvégén összegyűl és felvonultathatja kulturális értékeit, bemutathatja hagyományát mind a 19 kisebbség. A rendezvény eljutott a 14. kiadásához, s bár hanyatlott a szervezés minősége, hosszú távon garantált az életképessége. Mert mindenkinek jó, hogy van: kisebbségieknek és a többségieknek egyaránt. Kezdeményezője, főszervezője, a központ szász vezetője, Volker Reiter többek között elmondta:
– Nagyon fontos, hogy létrejöjjön az interkulturális párbeszéd, az egyetértés az emberek között. Mi a fesztivált modellértékűnek tartjuk, és támogatjuk azt a gondolatot, hogy a kisebbségek és a migráns csoportok nem jelentenek veszélyt, hanem inkább erőforrást. A Proetnica kisebbségi fesztivál az interkulturális párbeszéd ünnepe. Az egyházi ünnepekhez hasonlóan, amikor a templomba azért lépünk be, hogy elmélyedjünk gondolatban, és lelki táplálékot szerezzünk a hétköznapokra, a fesztivál is ezt a feltöltődést szorgalmazza."
Való igaz, a szervezők az évek során megtettek mindent azért, hogy ez a célkitűzés sikerüljön. S jó az, hogy az ötletet felkarolta a művelődési minisztérium, a kormány kisebbségügyi hivatala, a megyei tanács, a helybéli polgármesteri hivatal és a prefektúra, Németország Bukaresti nagykövetsége és az idén az államelnöki hivatal is védnökséget vállalt. A Román Televízió rögzíti a műsort, és a sajtó is széleskörűen tudósít a rendezvényről. Van amiről, hiszen aki érdeklődik a másság, az együtt élő kisebbségek kultúrája iránt, itt találkozhat mindazzal, amit sikerül felmutatniuk azoknak a szerveződéseknek, egyházi és civil egyesületeknek, amelyek közismerten szerény anyagi körülmények között működtetnek egy-egy hagyományőrző tánccsoportot, énekkart, netán könyvkiadást, képzőművészeti alkotócsoportot és sok más olyan megmozdulást, amivel sikerül fenntartani az azonosság tudatot e csoportokban. De nem kell ezért föltétetlenül eljönni Segesvárra, hanem nyitott szemmel kell, fogékony gondolatokkal barangolni az országban. S elég, ha csak olyan térségekre gondolok, mint a Bánság, vagy Dobrudzsa, Észak-Moldva, ahol már a települések neveiből – ezek román fordításainak erőltetett kihámozásával – és a magasba emelkedő nem csak hagymakupolás templomok tornyát látva kiderül, hogy valóban sokféle nemzetiségű, kultúrájú és vallású országban élünk, amire a többségiek is büszkék kellene legyenek. Azok is. Legalábbis a hivatalos nyilatkozatokban.
A 2016-os Proetnica fesztivál megnyitóján a védnökséget felvállaló államelnöki hivatal tanácsosa, Sergiu Nistor kifejtette: Románia államelnöke több esetben kifejtette, hogy az ország kulturális sokfélesége érték. Környezetünkben az interkulturális, interetnikai és vallásközi párbeszéd gondot okoz, sőt tragikus eseményekhez vezet. Ezért is tartja fontosnak a fesztivált, ami igazolja, hogy jól működnek az országos intézmények, a társadalmunk. A fesztivál bizonyítja, hogy Románia komolyan kezeli ezt a lényeges kérdést és pozitív példát tud felmutatni. Több esetben arra gondolunk, hogy nemcsak a többség és a kisebbség közötti párbeszédről van szó, hanem a kisebbségek közötti dialógusról – mondta az államtitkár, s az elnököt idézve példának az évszázados török–örmény konfliktust hozta fel. Köztudott, hogy az anyaországokban még mindig konfliktusos helyzet van, ezzel szemben Romániában létrejöhetett a török és az örmény kisebbségek közötti kapcsolat. "Segesváron – mint az ország földrajzi középpontjában, Erdélyben, az erdélyi térség csomópontjában, beigazolódik, hogy örömünkre a történelem elég bölcsességgel ruházott fel ahhoz, hogy párbeszédet folytassunk" – mondta a tanácsos.
Sajnos a valóság túlmutat mindezen, annak ellenére, hogy a Volker Reiter vezette központ vagy akár a Koreck Mária irányította Marosvásárhelyi Divers Egyesület – amely az idén hangsúlyozottan jelen volt a rendezvényen – törekvései azok a konkrétumok, amelyek ezt a valós törekvést igazolják. A 2016-os fesztiválon – mint ahogyan az előző alkalmakkor is – igazán színvonalas megközelítésben, tudományos kerekasztal- beszélgetéseken próbálták megközelíteni a kisebbségi kérdést. Az idén a vallási sokféleség volt a központi téma, amelyről történelmi megközelítésben Soós Zoltán, a Maros megyei Múzeum igazgatója, dr. Szegedi Edit, a Babes–Bolyai Egyetem Európai tanulmányok karának tanára, Vincze Lóránt a FUEN elnöke beszélt. De ami igazán keserű szájízt hagyott, az a szombat délutáni – valójában a kisebbségek közötti valós párbeszédet erősítendő- beszélgetés volt, amelyet dr. Aurel Vainer, a romániai zsidó hitközségek vezetője moderált, s amelyen meghívottként jelen voltak a görög, az ukrán és a tatár közösségek vezetői is. Mert bár ennek a beszélgetésnek arról kellett volna szólnia, hogy miként valósulhat meg a kisebbségek közötti átjárhatóság, addig kiderült, hogy 25 évvel a rendszerváltás után kell kidolgozni "az interetnikus kulturális menedzsment stratégiát", de valójában a kisebbségi oktatás sem úgy működik, ahogy kellene. Még mindig megválaszolatlan kérdés az is, hogy miként építik le a kisebbségek a saját etnocentrizmusaikat úgy, hogy közben az értékek felmutatásával, az identitásmegőrző rendezvényekkel megmAradásukat erősítsék, de "ne sértsék" a többséget. Mert míg vannak Európa- és világszerte követhető modellek – valahogy ezek nem működnek Romániában. Sőt, most a közfigyelem nem ezekre a "jelentéktelen" dolgokra figyel, hiszen Európának meggyűlt a baja a "nem keresztény értékeket hozó migránsokkal". A kisebbségi kérdés csak akkor fontos, amikor néha uborkaszezonban, a Segesvári Proetnica fő médiapartnerségét is felvállaló Román Televízió, bedobja a nyilvános vitába azt, hogy a Kolozsvári magyar napokon megint csak szították az ellentétet ezek a "fránya kisebbségiek". A 14. Proetnicán is úgy tűnt, hogy mindeddig a kisebbségek valahogy "elbeszéltek" egymás mellett.
Még szerencse, hogy a Vár téren a kisebbségiek műsorát bemutató színpad és az előtte levő tér valójában mást mutatott. Jó volt látni, hogy – a program szerinti fellépési sorrendben: lengyel, lipován, macedón, bolgár, ukrán, rutén, horvát, magyar, szerb, szlovák, zsidó, görög, cseh és szlovák, szász, török, tatár, olasz – kisebbségi tánccsoportok milyen gazdag, érdekes és különleges – ugyanakkor zenében, tánclépésekben néha hasonló – műsort mutattak be. Az pedig különösen jó ötlete a szervezőknek, hogy mindegyik előadás után a színpad előtti téren lehetőséget biztosítottak a közönségnek is, hogy bekapcsolódjon a táncokba és néhány lépést eltanuljon. Az is jelzésértékű volt, hogy nemcsak a nézők, hanem a fellépett vagy éppen színpadra vonulni készülő, már beöltözött kisebbségiek is bekapcsolódtak egymás táncába. Esténként ugyancsak a kisebbségek soraiból meghívott klezmer vagy könnyűzene-együttesek szórakoztatták az érdeklődőket.
Aki pedig megunta a színpadi produkciók követését, az a Sander-teremben kortárs szemléletű, lipován mesékről készített igen érdekes kollázskiállítást is megtekinthetett. S bár az idén is voltak örmények, ukránok, törökök, lipovánok, albánok, lengyelek és olaszok, akik bemutatkozó sátrat állítottak fel, a vásárban felvonultatottak mellett igen szerényen álltak ki a látogatók elé, azonban lehet, hogy a szervezők is belefáradtak már, mert jobban oda kellene figyelniük arra, hogy a téren és a vár utcáin ne a Drakula hamis mítoszát éltető bovlik domináljanak és ne szorítsák ki az igazi, autentikus értékeket promoválókat a régiségeket illegálisan áruló romák és a viszonteladók, hanem a kisebbségeknek teremtsenek több lehetőséget arra, hogy bemutatkozzanak. Talán lehet, hogy 14 év után már ők sem tudnak újat felmutatni.
Az is érdekes volt, amint a fellépő együttesek többször is felvonultak a XVI. században a szászok által épített, ma már igen vonzó turisztikai látványosságnak örvendő vár falai között. A Román Televízió pedig megpróbálja majd visszaadni azt a hangulatot, amely jellemző a Proetnica fesztiválra, aztán jöhet a következő, mert a modell jó. De lehet, hogy nem elég. Az alkotmány leszögezi: Románia egységes nemzetállam! Punktum.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Akkoriban, 1593-tól jó száz évig, a római katolikus plébániatemplom és főgimnázium az akkori váron kívül, attól nyugatra, a katonai temetővel csaknem szemben állt. Ott volt akkor a katolikusoknak kőkerítéssel körülvett temetője, s annak közepén állott az 1593 táján épült templom és iskola. Ott oktatta Buitul az erdélyi katolikus ifjúságot s abban a templomban prédikált a város akkori katolikus népének és a városban tartott erdélyi országgyűlésekre összegyűlt katolikus főuraknak is. Ezeket az épületeket a várnak a mai formájában való átépítésekor lebontották, és ugyanakkor került lebontásra a Mihai Viteazul-féle román templom is, amelynek az anyagából épült részben a Maieri-negyedbeli görögkatolikus templom.
Cikke befejező részében Bitay Árpád a Buitulra vonatkozó és kezéhez eljutott római és holland jezsuita levéltárakból megszerzett terjedelmes és értékes forrásanyagot méltatja, amelynek alapján 1935 nyarán Vălenii de Munte -n, a Iorga-Népiegyetemen is előadást tartott, most pedig városa, Gyulafehérvár közönségének hívta fel rá a figyelmét, „hogy a modern életharc tülekedésében egy pillanatra álljunk meg lélekben a rég letűnt időknek ezek előtt az érdekes és értékes alakjai előtt: a magyar Csíki István ferences és örökbe fogadott, népéből elsőként Rómaban tanult nevelt fia, a bánsági román Buitul Gheorghe előtt!”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Száz éves a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése
1916 augusztus 27-én éjjel a Kárpátok szorosainak csendjét éktelen fegyverropogás és ágyúdörgés törte meg. A Román Királyi Hadsereg megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A románok esküszegést követtek el, végigdúlták Erdély délkeleti részét – de legalább még bénák is voltak. Száz esztendős a huszadik század legnagyobb, egyben legdilettánsabb hitszegése.
A román politikai elitnek lényegében az ország 1877-es megalakulása óta (sőt, igazából már jóval korábban is) dédelgetett álma volt, hogy Havasalföld és Moldva után a „harmadik román államot” Erdélyt is bevonják a „nagy egyesülésbe". Ennek akkor még persze semmilyen reális esélye nem volt, ráadásul Románia az orosz katonai segítség mellett Bécs diplomáciai támogatásával nyerte el függetlenségét az Oszmán Birodalomtól. 1883-ban katonai szövetségre is léptek a Monarchiával, mely szerint a két ország köteles hadba lépni egymás mellett, ha valamelyiküket támadás éri. Az egyezményt ötévente megújították, utoljára 1913-ban fogadtak barátságot – hogy aztán három esztendővel később Románia hátba támadja a három fronton harcoló Monarchiát.
A fordulatot az I. világháború kitörése hozta meg – igaz Tisza István már 1914 nyarán is biztosra vette, hogy Bukarestre nem lehet számítani. Sőt, egyik legfontosabb érve az volt Szerbia megtámadása és a világégés kirobbantása ellen, hogy a Kárpátok védtelenül mAradnak. A miniszterelnök aggodalmait nem olyan soká igazolta az idő. A háború elején mindkét hadviselő fél megpróbálta a maga oldalára állítani az országot. A Központi hatalmak az akkor már négy évtizede orosz megszállás alatt álló Besszarábia visszaadását ígérték - ám a románok inkább a jóval kecsegtetőbb ajánlattal előálló Antant mellett döntöttek. Ők ugyanis nekik ígérték az évszázados álmot: Erdélyt – sőt, még annál is többet. Az 1916. augusztus 17-én aláírt Bukaresti titkos szerződés szerint ugyanis Románia Erdélyen, a Partiumon és a Bánságon kívül majdnem a Tiszáig megkapta volna az Alföld keleti részét.
Bukarest nem pazarolta az időt, 10 nappal később már meg is indultak a román csapatok, hogy birtokba vegyék a zsákmányt. Több mint 650.000 katonával indítottak támadást a Kárpátok összes járható szorosán.
Ezzel a magyar oldalon mindössze 34.000 ember és összesen 76 löveg nézett farkasszemet.
Hiába figyelmeztetett Tisza hónapokkal korábban több memorandumban is a határ közelében történt gyanús csapatösszevonásokra, a három fronton lekötött, az oroszokkal és olaszokkal szemben véres élet-halál harcot vívó Monarchia hadvezetése nem volt hajlandó (talán nem is tudott volna) komolyabb erőket összepontosítani Erdélybe. Hiába tudott a készülő támadásról a hírszerzés és a kormány - Erdélyt derült égből villámcsapásként érte. Kézdivásárhelyen a magyar és román vámtisztek délután még közösen uzsonnáztak – pár órával később már egymás vérét ontották. A 600 kilométeres határ szinte mindenhol teljesen védtelen volt. Augusztus 27-e pokoli éjjelén csendőrök, vámosok, vasutasok, és sok helyütt egyszerű helyi lakosok vetették magukat az idegen áradat elé. Nagy többségük hősi halált halt, vagy hadifogságba került – ahonnan aztán szintén rengetegen nem tértek vissza.
A román előrenyomulás azonban így is lassú és akadozó volt. Szeptember közepéig mindössze Oláhtoplica–Parajd–Székelyudvarhely–Fogaras– Nagyszeben–Petrozsény–Orsova vonalig jutottak el. Holott az eredeti terv szerint néhány nap alatt el kellett volna érjék a Marost. A nehézkes offenzíva oka elsősorban a haditerv átgondolatlansága volt. Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy minden hágón, az egész határ vonalán egyszerre támadjanak, ám így erejük szétforgácsolódott nem is tudtak kialakítani sehol egy olyan súlypontot, ahol nagy erőkkel áttörhettek volna. Komoly problémát jelentett a román katonák alacsony harci morálja, és a katasztrofális fegyelmezetlensége. A koldusszegény, szinte írástudatlan regáti parasztfiúkat elvakították a Kárpátok túloldalán tapasztalt, az otthonihoz képest mesés jólétnek számító állapotok.
Vad rablásba, és fosztogatásba kezdtek, a kormány által terjesztett gyűlöletpropaganda pedig sok helyütt embertelen gaztettekre, vérengzésekre, kínzásokra sarkallta őket.
Kommandón például nem csak az összes csendőrt, de a laktanya közelében élő civileket - köztük számos asszonyt - is lemészárolták. Kifosztották Brassót, porig égették Csíkszeredát.
A kétségbe esett lakosság fejvesztve menekült a megvadult balkáni horda elől – méghozzá nemzetiségre való tekintet nélkül.
A román katonák sokszor ugyanúgy elhajtották a román parasztok állatait is, s, ha magyart, vagy szászt nem találtak, megerőszakolták a román asszonyokat is. Hódítókként érkeztek, és a szemükben mindenki meghódított alattvaló volt. Akadtak persze olyan helyi románok, akik hitték, hinni akarták, hogy „felszabadítóik” érkeztek el. A leggátlástalanabb és legelvakultabb kollaboránsokon kívül azonban hamarosan ők is keservesen csalódtak. A legtöbben azonban már eleve értetlenül fogadták, mit akarnak tőlük hegyen túlról érkező szegény, rongyos, és minden mozdítható dolgot ellopó „testvérek”. Ferdinánd román király csalódottan jegyezte meg, hogy „az erdélyi románok ellenségként fogadták testvéreiket”.
Nicolae Iorga Bukaresti képviselő pedig így panaszkodott: „Egyetlen üdvözlet sem hangzott el a helyi románok szájából, amikor csapataink átlépték a határt.”
Az offenzíva szeptember közepén végleg kifulladt. Ebben a szívós magyar ellenálláson túl komoly szerepe volt az ősz elején meginduló, Mackensen tábornok vezette német-bolgár-török támadásnak a Balkánon. Hamarosan Erdélybe is megérkezett az osztrák-magyar és német erősítés. S így Falkenhayn tábornok vezényletével megindulhatott az ellencsapás.
A döntő fordulat napra pontosan egy hónappal a betörés után érkezett el: szeptember 26 és 29 között, Nagyszeben mellett, négy napos, öldöklően kemény ütközetben szétverték az 1. román hadsereget. A 2. hadsereg délen gyorsan visszavonulóra fogta, de a persányi-hágónál október 5-én utolérték, és megsemmisítő vereséget mértek rájuk is. Az utolsó felvonás Brassó felszabadítása volt október 7-én. Két nappal később már egy román megszálló se mAradt Erdély földjén.
Az ellenség üldözése a határ túloldalán is folytatódott. December hatodikán a Mikulás már Bukarestben tehette be ajándékait a magyar és német katonák bakancsába.
Lucian Boia történész szerint Magyarország 1916-os megtámadása "őrültség" volt, amelyért a felelőtlen Bukaresti politikai elit a felelős. A professzor tavaly megjelent "Vesztesek és győztesek" című munkájában azt írja, Románia csak a történelem példátlan kegyének köszönheti, hogy a háború végén végül mégis sikerült birtokba vennie Erdélyt. Az akkori román vezetők nevével ma minden nagyobb romániai városban találkozhatunk, ám Boia leszögezi: ha rajta múlna, ő bizony egy utcát se nevezne el egy ilyen kudarcot vallott garnitúráról.
Ám az 1920 utáni román történetírás hőstörténetet faragott a csúfos vereségből, s ma az ország dagadó kebellel ünnepli a hetek alatt összeomló offenzíva századik évfordulóját.
Balogh Gábor
[Forrás: Alfahír]
itthon.ma

Újszentes község 125 éves
A település múltjáról és jövőjéről mesél a községházán megnyílt kiállítás
A helyi községháza dísztermében augusztus 26-án, pénteken került sor a három napig tartó Újszentesi Napok nyitórendezvényére, a Régi fényképek – Modern művészet című rendhagyó kiállítás megnyitójára. Az Újszentesi Napok alkalmával a település létrehozásának 125. évfordulóját ünnepli a rendszerváltás után több mint 7 ezres lélekszámúra duzzadt helység lakossága.
A kiállításmegnyitó közönségét Dénes Ildikó helyi tanácsos, az esemény egyik kezdeményezője köszöntötte. A kiállítást Szekernyés János műkritikus, helytörténész mutatta be, hangsúlyozva, hogy rendhagyó kezdeményezésről van szó, hiszen régi, dokumentum jellegű fényképek szobrokkal való társítása nem mindennapi esemény. „Itt nem művészi fényképekről van szó, hanem dokumentumjellegű fotókról, amelyeknek az volt a célja, hogy bizonyos eseményeket megörökítsenek. Újszentes különleges helyzetben van a bánsági települések sorában, mert pontosan tudjuk a születési dátumát: 125 éve alapították, a Vadászerdő kiirtott területén létesítette a magyar állam, első neve Vadászerdő volt, majd később Újszentes lett. 133 telepes család jött Szentes városából, ők mezőgazdasággal foglalkoztak, voltak közöttük iparosok is, de elsősorban városiak voltak. A szentesiek nem hoztak magukkal népviseletet, népszokásokat, nyelvjárást, városiak voltak és másfajta civilizációt képviseltek, mint a parasztság általában. A kezdetektől városi magatartást tanúsítottak, és ez a település későbbi fejlődését is döntő módon meghatározta. A legnagyobb fejlődés az utóbbi években következett be, amikor óriásivá nőtt ez az egykor kompakt, összeforrott falu és az ország legnagyobb, leggazdagabb községeként tartják számon” – mondta Szekernyés János. „Újszentesnek képzőművészei is voltak ebben az időszakban, akik közül említésre méltó Asbóth Jenő neve, aki műkedvelő festőként Ausztriában sikereket ért el, és újabban árveréseken sűrűn felbukkan a neve. Újszenteshez kötődik Tasi József István sokoldalú képzőművész, és jelenleg három szobrász is él a nagyközségben: Bogdan Nueleanu, Bogdan Rață és Farkas Endre. Közülük most Bogdan Nueleanu szobrászművész mutatja be szépen kimunkált, fémből készült alkotásait, amelyek közül az egyik monumentális formában köztérre is kerülhet Újszentesen” – mondta befejezésül a műkritikus.
Az Újszenteshez szintén kötődő Robert Șerban író a tárlatnyitón arról beszélt, hogy a kiállításon egyszerre van jelen a település múltja és jelene, a régi képek és a modern szobrok. Bogdan Nueleanu szobrai első alkalommal nyújtanak közvetlen lehetőséget a modern művészettel való találkozásra az újszentesieknek – mondta Robert Șerban, aki üdvözölte a helyi tanács döntését, amellyel jóváhagyták a művész Ősmag című alkotásának felállítását a Sportcsarnok mellett. Az író arra hívta fel a figyelmet, hogy a Jecza Péter szobrászművész több alkotásával díszített, Hans Fackelmann műépítész tervezte modern újszentesi római katolikus templomnak is csodájára járnak a turisták.
A 125 éves Újszentes múltját fekete-fehér képekben bemutató fotókiállítás születésének körülményeiről Dénes Ildikó helyi tanácsos nyilatkozott a Nyugati Jelennek. „Szekernyés János helytörténész közreműködésével készül a településünk monográfiája, és most ahhoz kezdtünk gyűjteni régi fényképeket, dokumentumokat. Most 36 régi képet állítottunk ki, amelyeket a témájuk szerint csoportosítottunk: ünnepnapok, lakodalmak (ezek az esketőterembe kerültek), szüreti bálok, régi épületek, köztük a református templom, családi képek a régi telepesekről. A legrégebbi kép 1895-ből való!”
A szervezők szándéka szerint a fotókiállítás továbbra is látható lesz az újszentesi községházán, így a polgármesteri hivatal vendégei megismerkedhetnek a 125 éves Újszentes egykor virágzó magyar közösségi életével. Ez a kiállítás nagy érdeklődést váltott ki az újszentesi telepes családok leszármazottjai körében, akik közül többen is jelen voltak a kiállításmegnyitón, és fiatalkori szép emlékeiket elevenítették fel a kiállított régi fotók alapján.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Magyarságtudomány a 21. században
2016. augusztus 22 és 27 között tartották Pécsen a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek keretében Nagyváradról dr. Fleisz János történész is tartott előadást.
A nagyszabású, ötévente sorra kerülő eseményen 24 országból mintegy 500-an adtak elő, összesen 40 szekcióban. A helyszín kiválasztásában az is döntött, hogy 2017-ben a Pécsi Egyetem, megalapításának 650. évfordulóját ünnepli, így a két évig tartó ünnepségsorozat kezdő eseménye volt a mostani világkongresszus, amelynek idei főcíme Kultúra és tudományköziség. Magyarság-tudomány a 21. században volt. A magyarságtudomány, nem a szó hagyományos értelmében vett tudományág, hanem a különböző tudományágak együttműködésének kerete , amely nagymértékben hozzájárulhat a bölcsészettudományok megújulási folyamatához. Ennek szellemében a kialakított szekciók döntő többsége interdiszciplináris jelleget öltött. Különösen jellemző volt ez a Gazdaságtörténet szimpóziumra, ahol az elhangzott 13 előadás változatos témákat ölelt fel a 19-20. századokra, mint például a nagybirtok szerepe, a gróf Forgách család uradalmai, a Festetics birtokok gazdálkodása, az iparosodás hatása vagy az Erdélyi Római Katolikus Státus gazdasági helyzete stb.
Dr. Fleisz János egyetemi tanár Az erdélyi, partiumi és bánsági városok fejlődése a 20. században című várostörténeti előadásában vázolta a városfejlődés általános szakaszait, mind a nagy politikai és társadalmi változásokat, mind pedig a városok saját belső mozgásterét figyelembe véve. Az előadás kitért a városi és falusi népesség arányának változásaira az évszázad folyamán, a városállományra és városhálózatra, a népesség növekedés irányaira. Ennek keretében többek között aláhúzta, hogy a 20. század kezdetén a vizsgált térségben négy nagyváros volt: Arad, Nagyvárad, Temesvár és Kolozsvár, amelyek fejlődési üteme hasonló volt. 1908-ban ezek közül Nagyváradnak volt a legtöbb lakosa, utána kis különbségekkel Temesvár, Arad és Kolozsvár következett. Az 1920-as határváltozások azonban, megváltoztatták e városok lehetőségeit és fejlődésének dinamikáját. Jelentősen előretört Kolozsvár, amelyet csak Temesvár próbált követni, később még lényegesebb demográfiai változások történtek. 1992-re Kolozsvár 7-szeresen, Temesvár pedig 6-szorosan növelte meg a lakosságszámát, egymással végig versengve. Nagyvárad és Arad kedvezőtlenebb helyzetbe kerülve, alacsonyabb dinamikára vált, előbbi 4,7-szeresen, utóbbi pedig 3,5-szeresen növelte a lakosságát. Őket időközben lekörözte az iparosítás által Brassó is, amely az összes nagyváros közül a leggyorsabb 9,4-szeres lakosságnövekedésre vált. Külön történet Nagybánya, amely 1900-ban még a rendezett tanácsú városok között is csak a középmezőnyben kapott helyet és néhány évtizedig csak lassan növekedett, 1992-re viszont már megközelítette a 150 000 lakost, ez az évszázad folyamán 13,3 szoros magas emelkedés. A többi városok esetében két fő csoportot állapíthatunk meg az összességében közepes fejlődési tempót felmutatókat, illetve a stagnálókat. Az elsőbe Csíkszereda, Gyulafehérvár, Zilah, Medgyes stb. tartoznak, a másodikba Máramarossziget, Nagykároly, Nagyszalonta stb. A lakosság nemzetiségi és vallási megoszlása is lényegesen átalakult a városokban a 20. század folyamán. Jellemző módon, a 2002-es népszámlálás adatai szerint a magyarok aránya az erdélyi, partiumi és bánsági városokban már csak 17,0% volt, ez pedig csaknem megegyezik a románok egykori arányával 1910-ben, amely 17,7% volt. Tehát mintegy 90 év, teljes helycserére, szerepváltásra került sor! A következőkben, az előadás a városhierarchiát és a városkategóriákat taglalta, megállapítva, hogy az erdélyi, partiumi és bánsági városok fejlődése a 20. században leképezte a térségben végbement bonyolult folyamatokat. Az előadásokat a jövőben szekcióként több kötetben fogják megjelentetni.
A rendezvény, amelyet számos akadémikus és kiemelkedő tudós is megtisztelt, és amelynek elnöke Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató volt, a megnyitó és záró üléseken kívül több kulturális és társasági programot is magába foglalt. A főszervező Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság közgyűlésén eldöntötték, hogy 2021-ben a IX. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Varsóban legyen.
erdon.ro

Nyári táborokban a Kohézióval
A Temesvári Kohézió Egyesület augusztusban szervezte meg Zsombolyán a Kaláka és Szociális táborait, amelyek több mint 50, a Temes megyei szórványban élő magyar gyereknek nyújtottak lehetőséget a hagyományos kézműves tevékenységek elsajátítására és gyakorlására, a barátkozásra, az erkölcsi és szellemi értékekkel való ismerkedésre, az alapvető viselkedési szabályok elsajátítására.
Kalákában a Kohézióval – 2016
Augusztus első hetében Zsombolyán több mint harminc tehetséges diák vett részt a Temesvári Kohézió Egyesület által szervezett tizenkettedik Kaláka táborban. A tábor célja a hagyományos kézműves tevékenységek elsajátítása és gyakorlása volt. Alulírott irányításával munkacsoportokban dolgoztunk, minél több természetes anyagot használva alkalmaztuk a hagyományos magyar mesterségeket: a batikolást, bútorfestést, nemezelést, textíliafestést, gyöngyfűzést, gyékényfonást, fafaragást, nemezelést.
A délelőtti kézműves tevékenységekre a Bartók Béla Líceum és a Gerhárdinum Katolikus Líceum diákjai, a Kohézió Egyesület által támogatott tehetséges, tanulni vágyó fiatalokon kívül bejártak a zsombolyai gyerekek is. Egy állandó kiállítás keretén belül több érdeklődő is megtekintette az egy hét kitartó munkájából összeállt kiállítást. Meghívottunk volt Lázár Éva népművész és Lázár Csaba, akik a gyékényfonást oktatták kezdőknek és haladóknak, valamint Balla Krisztina Marosvásárhelyi tanuló, aki gyöngyfűzést tanított.
A táborzáró alkalmával Vetési Zoltán, egyesületünk egyik alapítója Magyar erkölcstan a gyakorlatban címen a magyar értékrendről tartott vetítéssel összekötött előadást. Célunk az volt, hogy a magyar erkölcsi és szellemi értékeket átadhassuk a Bánsági fiataloknak.
A kézműves és egyéb tábori tevékenységekhez szükséges anyagi eszközök beszerzését a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatta. A tábor valamennyi résztvevője oklevelet, kohéziós pólót és kitűzőt, valamint a Corvin Könyvkiadónak köszönhetően kis ajándékcsomagot kapott.
Szociális szórványtábor a Kohézióval – 2016
Egyesületünk önkéntes munkatársak segítségével, augusztus második felében szervezte meg a nyilvántartásunkban szereplő hátrányos helyzetű nagycsaládok gyermekeinek és az egyesület tevékenységei iránt érdeklődő gyerekek táboroztatását. Több mint huszonkét gyerek vett részt a szórványtáborban, amelynek fő támogatója a németországi TEMAH hamburgi csoportja, valamint résztámogatója a Communitas Alapítvány.
A táborlakók a Temesvári gyerekek mellett Ötvösdről, Gátaljáról, Lenauheimről, Vöröscsárdáról érkeztek, de részt vettek a változatos tábori programokban a bejáró zsombolyai gyerekek is. A délelőtti kézműves foglalkozások során csoportokban dolgoztunk, érdeklődésnek megfelelően: a kisebbek festettek, hajtogattak, ragasztottak, a nagyobbak a kézügyességüket fejlesztve fontak, bogoztak, gyöngyöt fűztek, gyakorolták a bútor- és üvegfestést.
Táborunk mottója és fő célja a barátkozás, a jókedv, az alapvető viselkedési szabályok elsajátítása volt, mivel életünk alapköve az értékrend.Magyar népmeséket vetítettünk, beszélgetéseket folytattunk a barátságról, az önbizalomról, a segítőkészségről, az odafigyelésről, a jó és a rossz viszonyáról, majd szerepjátékokat alkalmazva sajátítottuk el az alapvető viselkedési szabályokat.
A szabadidő hasznos eltöltése érdekében a délutáni programok keretén belül sportnapot is szerveztünk a táborlakók számára, labdajátékoktól a tollaslabdáig, ki-ki kedve szerint mozoghatott, de nem mAradhatott el a délutánonkénti strandolási lehetőség sem.Tapasztaltuk, hogy a játék és a szabadidő hasznos eltöltése nagyon fontos egy gyerek számára, ezáltal fejlődik önbizalmuk, türelmük, és segít abban, hogy önállóak legyenek, aktív szerepet és felelősséget vállaljanak egy csoporton belül.
Ezúton szeretném megköszönni a támogatóknak, a Communitas Alapítványnak, a Hamburgi TEMAH csoportjának a tartalmas adományt.
Sipos Ilona táborszervező beszámolója
Nyugati Jelen (Arad)

MegmAradásunk záloga
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei Szervezete a Szeretőm, földem, Erdély közösségépítő program keretében 2016. szeptember 13-án, kedden 18 órától a Jelen Ház nagytermében Hagyományaink és nemzeti megmAradásunk címmel nemzeterősítő, tényfeltáró előadást tart. Meghívott előadó Harangozó Imre néprajzkutató, tanár, házigazda Borbély Zsolt Attila, az Arad megyei EMNT elnöke.
A szervezők minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak!
Az est meghívott előadójáról:
Harangozó Imre tanár, néprajzkutató,
1965-ben, Szent Mihály napján született Újkígyóson „törzsökös magyar földész családban”. Az általános iskolát Újkígyóson, a középiskolát Gyulán végezte. 1988-ban a Debreceni Tanítóképző Főiskolát, 2001-ben pedig a Budapesti Pázmány Péter Keresztény Egyetem Hittudományi Karát végezte el. Figyelmét a kultúra és a kultúrát alkotó közösség egésze köti le, épp ezért leginkább a szakrális néprajz kérdései foglalkoztatják. Ezen belül a Moldvai és gyimesi magyarok hagyományos világkép e és hitvilága, de az alföldi pásztoraink és földműves népünk hagyományvilágával, hitvilágával is behatóan foglalkozik.
Néprajzos gyűjtőútjai során bejárta az egész Kárpát-medenceét, elsősorban Erdélyt, Moldvát és a Bánátot. Kutatásait 21 kötetben jelentette meg.
Fontosabb kötetei:
Radna fényes csillaga… Vázlat a máriAradnai kegyhely vallási néprajzához (1990),
Elmentem a Szent Están templomába… Kalandozás népi hitvilágunk forrásainál (1992),
Sokat gondolkoztam a régi atyákról… Vázlat a magyar nép ősi hitvilágáról és világképéről (2001),
Ott hul éltek vala a magyarok… Válogatás az észak–moldvai magyarság népi emlékezetének kincsestárából ( 2001),
A megtartó hagyomány és az Istenes hűség szövegei. Népi imaköltészetünk emlékei a csongrádi eredetű békési és csanádi községekben ( 2004),
Vajon miért beszélt nékem annyi mindent nagyapó? Tankó Mónus Berta csángó pásztor emlékezései (2007).
Újkígyós 200 éve. Békés megye szívében. Képes kultúrtörténeti áttekintés. (2014.)
Gyűjtéseire, tudományos és ismeretterjesztő publikációira gyakran hivatkoznak szakmai kiadványokban.
Pedagógusként vallja, hogy a tanító feladata nem más, mint hiteles, követhető és életszerű, ugyanakkor erkölcsi példát is jelentő élettel alapvetően látni-tanítani a rábízottakat. Segíteni őket, hogy lássák meg s kezeljék helyén az alapvető emberi értékeket, s azt, hogy személyes, értelemmel meghozott döntésük nyomán, kapcsolódjanak be az ősök által fölhalmozott emberi tapasztalat, tudás hatalmas folyamába.
A hagyomány ugyanis nem más, mint az élet állandóan megújuló forrása, az emberiség által összegyűjtött sok évezredes tapasztalat esszenciális sűrítménye.
Az Ipolyi Arnold Népfőiskola alapító elnöke.
Tevékenységét Magyarságért Emlékéremmel (2000), Sebestyén Gyula Emlékéremmel (2003), Újkígyósért kitüntetéssel (2006) és Magyar Műveltség-díjjal (2013) jutalmazták.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

„A hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – Pacha Ágoston püspök és társai Bukaresti pere
Segélykiáltás
„Nagy vatikáni kémpernek” nevezte el a kommunista propaganda azt a koholt vádakon alapuló eljárást, amelyet hatvanöt évvel ezelőtt kezdett tárgyalni a Bukaresti katonai törvényszék. A romániai katolikus főpapok és társaik ellen hozott ítéleteket 1997-ig nem érvénytelenítették, sőt a hivatalos propaganda továbbra is bűnösségüket hirdette.
Ha ezt felolvassuk, főtisztelendőségedet azonnal letartóztatják – fordult a nyolcvanesztendős Pacha Ágoston Temesvári püspökhöz 1950. június 4-én, Szentháromság vasárnapján az egyik kanonok közvetlenül a szertartás előtt a sekrestyében. A püspök talán érezte, hogy utoljára mond ünnepi misét a székesegyházban.
– Nem baj – felelte. – Akkor is föl kell olvasni. Vállalom minden sorát.
A Vatikán által jóváhagyott szöveg a romániai katolikus egyházat ért atrocitások ellen tiltakozott; az evangélium után három nyelven – magyarul, németül és románul – ismertették a hívekkel. A római katolikus püspökök között ő volt a rangidős, s tegyük hozzá, az egyedüli, akit még megtűrt a román állam hivatalában. Márton Áront 1949 júniusában a Securitate csellel fogságba ejtette, majd két évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A Bukaresti érsek, Alexandru Cisar állami nyomásra lemondott, Scheffler János szatmár–Nagyváradi püspököt pedig másfél héttel korábban a körösbányai ferences kolostorba internálták. (A közelmúltban boldoggá avatott Scheffler püspök 1952-ben a hírhedt jilavai börtön föld alatti – megsemmisítő – részlegében halt mártírhalált.)
Feszült csönd keletkezett, a hívek megdöbbentek a nyilatkozat kendőzetlen őszinteségétől: „Öreg püspök atyátok lelkiismereti kötelességének tartja, hogy katolikus anyaszentegyházunk súlyos óráiban hozzátok szóljon. Noha az állam már nem ismer el tényleges püspöknek, mégis meg kell ezt tennem több püspöktársam nevében is, akik valamennyien már nincsenek személyes szabadságuk birtokában: hadd lássátok tisztán egyházunk helyzetét, melyért nem minket terhel a felelősség.” Aznap este a Vatikáni Rádió is nyilvánosságra hozta a segélykiáltásnak beillő szöveget.
A romániai – a protestánsokat, a görögkatolikusokat, kisebb részben a pravoszlávokat is érintő – egyházüldözés Mihály király 1947. december 30-i lemondatása, a népköztársaság kikiáltása után, a kiteljesedő bolsevik hatalomátvétel hatására fokozatosan erősödött, olyannyira, hogy idővel a vallásgyakorlás alapjait fenyegette. 1948 nyarán államosították a felekezeti iskolákat, majd Bukarest felmondta a Vatikánnal kötött, az egyház autonómiáját garantáló 1927-es konkordátumot. A Gyulafehérvárit és a Bukarestit nem számítva az összes katolikus püspökséget felszámolták, egy kivételével pedig bezárták a papnevelő intézeteket. Az államilag megszüntetett egyházmegyék püspökeit lemondásra szólították fel, ám ennek a főpapok vonakodtak eleget tenni. Elkobozták a vallásoktatást szolgáló épületeket, a kántor- és tanítói lakásokat, elvették az 1921-es romániai földreform által meghagyott, az önfenntartást biztosító birtokokat, sőt 1950-ben az egyházi anyakönyvi nyilvántartások beszolgáltatását is elrendelték.
A kultuszminisztérium közben megíratta az egyházakkal a működési szabályzatukat – akkori szóhasználattal statútumukat –, amelyet meghátráló jellege miatt a reformátusok és az unitáriusok esetében rögtön el is fogadtak. (A protestáns felekezeteket együttműködési készségüket látva a katolikushoz képest valamelyest kevésbé üldözték. A megígért kivételezések azonban elmAradtak: történelmi hírű kollégiumaikat elvették, sőt 1952-ben 12 református lelkészt és egy teológiai professzort bírósági ítélet nélkül kényszermunkára hurcoltak a Duna–Fekete-tenger-csatornához.)
A katolikusok benyújtott működési szabályzatát az állam három pont kivételével visszautasította, és a későbbi tárgyalások sem vezettek eredményre.
Az egyre nehezebb körülmények között a püspökök tisztában voltak helyzetükkel, készültek a letartóztatásra. Hogy a hatalom senkit ne ültethessen a helyükre, 1948-tól kezdve – legtöbbször a területenkívüliséget élvező és ezért biztonságosnak tartott Bukaresti nunciatúra kápolnájában – új, titkos püspököket szenteltek fel. Emellett az egyházmegyét távollétükben irányító, szintén titkos ordináriusokat neveztek ki, akik utóbb a gyónási titkok terhe mellett fedték fel kilétüket a plébánosok előtt, s adtak nekik utasításokat. (Az ordináriusok nagy részét a konspiráció ellenére előbb-utóbb letartóztatták, feltehetően papi ügynökök jelentése alapján.)
Másfél hónappal a Temesvári nyilatkozat felolvasását követően O’Hara vatikáni nunciust kiutasították Romániából, az utolsó szabadlábon lévő püspököt, Pacha Ágostont pedig július 19-én letartóztatták, előbb Temesváron, majd Bukarestben őrizték, ám bíróság elé – a nagy vatikáni kémpernek titulált monstre eljárás elsőrendű vádlottjaként – csupán 1951-ben állították. Ekkor már sorozatban zajlottak az autodaféra emlékeztető tárgyalások a főpapok ellen. A szomszédos Magyarországon a nyár elején kezdődött Grősz József kalocsai érsek „ügyében” a koholt per, július–augusztusban pedig Bukarestben rendezték meg Márton Áron és „összeesküvő társai” – köztük a kommunista Kurkó Gyárfásnak, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének – bírósági tárgyalását.
Alig hangzott el a Gyulafehérvári püspök ellen hozott ítélet, a Bukaresti katonai törvényszék máris belevágott a „nagy vatikáni kémperbe”. A vádlottak padján kilenc, többnyire egyházi személy ült – köztük az elsőrendű terhelt, Pacha Ágoston. A vádakban – némi malíciával azt is mondhatnánk, fantáziátlanul – szinte a korabeli egyházellenes kirakatperek összes kliséjét felvonultatták. A Romániai Magyar Szó korabeli beszámolója szerint a bíróság előtt „a papi palásttal álcázott összeesküvők és hazaárulók maguk tesznek tanúvallomást arról, hogy a Vatikán, az amerikai imperializmusnak ez a kémügynöksége legfőbb feladatának nem az egyház és nem a hívek szolgálatát jelölte meg, hanem a kémtevékenységet”.
A nyilvánosság számára be kellett bizonyítani azt is, hogy a reakciós papok – akiknek „a hazaárulás volt a kenyerük és a dollár az istenük” – erkölcsileg züllött, korrupt emberek voltak, akiket tetteik méltatlanná tettek főpapi feladataikra is. Például „Pacha dollárért tartott miséket, és saját bevallása szerint akkor kapta meg püspöki kinevezését, amikor 1923-ban a vatikáni kémközpont szolgálatába lépett. A püspöki süveg a kémkedés díja volt.” Az emberélet kioltásának szándéka sem állt messze tőlük, hiszen, mint a Szabad Nép megjegyzi, „céljuk a rendszer megdöntése mellett a Román Népköztársaság vezetőinek és a Román Munkáspárt aktivistáinak meggyilkolása volt”. A nácikkal való cimborálás vádját (a sváb Pacha „tisztelgő látogatást tett Hitlernél”) különös tény támasztotta alá: Pacha Ágoston ugyanis 1934 februárjában valóban járt a német kancellárnál. Merényi-Metzger Gábor történész szerint azért, hogy szóvá tegye: nemzetiszocialista ágensek a hatalomátvétel óta egyre hangosabban uszítják a Bánságban élő svábokat az egyház ellen. Mint a tárgyaláson tett vallomásából kitűnik, és ez egészen más fénytörésben mutatja a Hitlerrel való beszélgetést, a látogatáshoz engedélyt kért a berlini nunciustól, és egyeztette vele mondandóját is.
Egy hét elég volt az eljárás befejezéséhez; az ügy konstruálóinak cinizmusát jól mutatják a szeptember 17-én kihirdetett bírósági döntések. A 81 esztendős Pacha Ágoston 18 évi nehéz börtönt kapott, az utódjává és helyettesévé tett Boros Béla titkos püspököt életfogytiglani kényszermunkára, Schubert József titkos Bukaresti segédpüspököt életfogytiglani nehéz börtönre, Gatti Kelemen olasz állampolgárságú ferences szerzetest 15 évi nehéz börtönre, Waltner József püspöki irodaigazgatót 15 évi, Héber János püspöki titkárt pedig 12 évi kényszermunkára ítélték.
Az eljárás célja – túl a megfélemlítésen, a lefogottak és általában a Vatikán és a főpapok lejáratásán, a katolikus hierarchia megsemmisítésén – a Rómatól elszakított és ezért a kommunista államnak teljesen alárendelődő „nemzeti katolikus egyház” létrehozása volt. Hasonló törekvések a többi szocialista országban – köztük Magyarországon – is megfigyelhetők; az ambiciózus és merész elképzelés megvalósítása azonban csupán egyetlen helyen, a Kínai Népköztársaságban járt sikerrel.
Első lépésként a minden szándék ellenére is meglehetősen sovány békepapi mozgalmat hozták létre félig-meddig erőszakkal Marosvásárhelyen – a megalakult Katolikus Akcióbizottság tagjait a pápa válaszul azonnal kiközösítette. Az Erdélyben egyetlen, államilag is elismert Gyulafehérvári püspökség irányítására pedig Márton Áron távollétében, kommunista sugallatra, Adorján Károly kanonok, káptalani helynök puccsszerűen és persze törvénytelenül életre hívta az Egyházmegyei Tanács időközi bizottságát, és a tanács nevében megkezdte az együttműködésre hajlandó papok kulcspozícióba helyezését. (Az egyházmegye vezetésében korábban szerepet játszó tanácsot Márton Áron közvetlenül a lefogása előtt feloszlatta, nehogy a katolikusok megosztására használja az állam.) A kinevezéseket kezdettől fogva nehezítették a letartóztatásuk miatt sorban egymást váltó titkos ordináriusok, akik folyamatosan nyilvánították érvénytelenné a rendelkezéseket. Kapóra jött viszont az államnak, hogy az egyik letartóztatott ordinárius megtört, és – egyébként szintén az egyházi törvényekkel szembemenve – átruházta korábbi hatalmát Adorjánra. (Utóbb a kiszabaduló Márton Áron tett rendet, feloszlatva az Egyházmegyei Tanácsot, érvénytelenítve a kinevezéseket.)
A rendszer végül kudarcot vallott a Rómatól független katolikus felekezet létrehozásával, annak ellenére, hogy a vallásüldözés jóval keményebb volt, mint a szomszédos Magyarországon. A testi-lelki kínzások nemcsak az eljárás időszakát jellemezték, de olykor a börtönben is folytatódtak a legszigorúbb módon. A nagy vatikáni kémper ügyében lefogott, ám végül az eljárásba be nem vont és ítélet nélkül őrzött görögkatolikus apácától, Maria Ionela Cotoitól orvosi utasításra (!) hetekre megvonták az ételt és az italt, azt vizsgálva, hogy segít-e rajta Isten. (A Krisztus sebeit hordozó nővér valóságos csodaként túlélte a megpróbáltatást, 1954-ben szabadon engedték, majd az ötvenes évek végén újabb hat év fogság várt rá.) A börtönben halt meg a titkos ordináriusok közül Bogdánffy Szilárd és Boga Alajos. Boros Fortunát ferences rendfőnököt két héttel a nagy vatikáni kémper kezdete előtt vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Amikor kezeletlen cukorbetegsége elhatalmasodott rajta, és tüdőgyulladást is kapott, mint munkára alkalmatlant egy vaslapáttal agyonverték.
Pacha Ágoston gyomorrákja a több pappal, köztük Márton Áronnal közös börtöncellában alakult ki. Vizsgálni és kezelni nem engedték, a főpap éjszakánként összeszorított foggal zokogott a fájdalomtól. 1954 tavaszán a hatóságok megígérték a nagybeteg embernek, hogy visszamehet Temesvárra, ha az állam iránt lojálisan viselkedik. Pacha beleegyezett, ám az együttműködésre már nem jutott idő. A püspök nem tudta ellátni feladatát, fél év múlva, 1954. november 4-én a Temesvári kórházban meghalt.
Mint William Totok román történész megállapítja, a Pacha Ágostonnal folytatott tárgyalások szolgáltak mintául később a szabaduló Márton Áron esetében, aki viszont kitért a kompromisszum elől. Furcsa, ám korunkat jól jellemző tény, hogy a nagy vatikáni kémper elítéltjeit csupán 1997-ben rehabilitálta a román állam. Totok arra is figyelmeztet, hogy az igazságtétel szinte a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Sőt, a propaganda tovább folyt a korábbi elítéltek ellen, igaz, jóval körmönfontabban. Nagy publicitást kapott például a kémelhárítás volt főnöke, Neagu Cosma, aki minden ellenvetés nélkül hangoztathatta nem sokkal az ezredforduló előtt megjelent könyveiben, hogy a per jogos volt, igazságos ítélet született.
Pethő Tibor
Magyar Nemzet

Egy példaértékű kezdeményezés nyomában
Kisiratos kincsei, sok település szolgálatára
Amikor az idei Kisiratosi Falunapok megnyitójáról, a könyvbemutatókról írtunk, megígértük: visszatérünk a Kisiratos kincsei címmel elkészült értéktárra, ami Arad megyében egyedülálló kezdeményezés. A kiadványról a szerkesztővel, Czöndör Mihályné Joó Katalinnal beszélgettünk, aki előrebocsátotta: 2015 végén jelent meg a pályázat, aminek részét képezte a külhoni települések értéktárainak magyarországi partnerekkel közösen történő elkészítése. A pályázat feltétele volt a partnertelepülési viszony, aminek jóvoltából a Székelyföldön, a Vajdaságban és a Felvidéken is készülnek értéktárak. Ebben nemcsak egy-egy település, hanem egy egész tájegység értéktárának az elkészítésére is lehetőség nyílik.
– Milyen kritériumok alapján választották ki a jelzett értékeket?
– A nyilvántartásba kerülő, feldolgozandó értékek kiválasztásán már évek óta dolgozunk, tehát van rálátásunk az olyan helyi értékek felismerésére is, amelyekről a falubeliek esetleg nem gondolnák, hogy kulturális értékeket képeznek, hordoznak. Már több magyarországi település értéktárának az elkészítésében is segédkeztünk, amely során a lakosok is elmondhatják, mit tekintenek értékeknek. Ez azért is fontos, mert példának okáért a jelentősebb kisiratosi értékeket tovább lehet javasolni az Erdélyi Értéktárba. Az oda bekerülő értékek iktatásáról azonban egy magasabb fórum dönt. Ha a jelzett érték Erdélyen is túlmutat, a Hungaricum Bizottság elé kerülhet. Kisiratoson is van oda kívánkozó, például Páter Godó Mihály hagyatéka, ami már túlmutat Kisiratoson, ezért tagja lehet az Erdélyi Értéktárnak, de akár Hungaricum is lehet.
– Melyek voltak a kisiratosi értéktár elkészítésének a lépései?
– Tekintve, hogy csakis határon túli partnertelepüléseknek segíthetünk, első lépés volt a 2007-ben megkötött partnertelepülési szerződés, majd 2016. március 8-án Almási Vince kisiratosi és Csányi Kálmán pusztaszabolcsi polgármesterek együttműködési megállapodást írtak alá a Kisiratosi Értéktár Projektről. Ezt követően a pusztaszabolcsi munkacsoport a pályázati program és a módszertani anyagok alapján felkészült az értéktár létrehozásának a segítésére. Vagyis meghatároztuk: ki milyen tartalommal, milyen módszerekkel, mikor, hol, kiknek nyújt segítséget és ettől milyen eredmények várhatók. A módszerek közül a műhelymunka kapott kiemelt szerepet, de nagy hangsúlyt kaptak a megbeszélések, előadások, bemutatók, interjúk, illetve az úgynevezett „látó utak” által szerzett tapasztalatok. Kisiratoson megismerkedtünk az ottani munkacsoporttal, átadtuk nekik a módszertani és a segédanyagokat. A munka nálunk folytatódott, ahol a kisiratosiak háromnapos felkészítőn, majd a bizonyos „látó úton” megismerkedhettek nemcsak Pusztaszabolcs, hanem Fejér megye, benne Kiskunfélegyháza, illetve Veszprém nevezetességeivel is. Az értéktári munkafolyamat és gyakorlat, illetve a hungarikum törvény és végrehajtási rendeletének a megismertetése a partnereikkel tájékoztatás útján történt. Ezt követte a gyűjtés módszereinek, az értéklista elkészítésének, az összegyűjtött értékek végrehajtási rendelet szerinti csoportosításának az elvégzése. Ezt követően Kisiratoson, értéklista alapján, értékfeltárás történt, melynek során szakirodalmi anyagot, interjúkat, fényképeket gyűjtöttünk az értékekről, amelyekről értéktárba kerülési indoklásokat készítettünk. Mindezeket értéklapokon dokumentáltunk. Közben a pusztaszabolcsiak kisiratosi értékúton vettek részt, megismerkedni a település értékeivel. Fontos lépés volt a Kisiratosi Értéktár Bizottság létrehozása, a szervezeti működési szabályzat alapján. Ezt követően a kisiratosi munkacsoport további értékek önálló feltárását végezte, a tervnek és a módszertannak, az előzetes egyeztetéseknek megfelelően. Ennek során a feltárt anyagot a helybeli civilszervezetekkel, a lakossággal és a képviselőkkel szembesítette, illetve további javaslatokat kért. Az elkészült értéklapokat elküldték Pusztaszobolcsra, az ottaniakkal állandó villámposta kapcsolatban voltak. Ott az értéklapokat a Kapcsos Könyvbe foglalták, majd elküldték a Kisiratosi Értéktár Bizottsághoz. A Kisiratos kincsei kiadvány összerakása, a képeslapok tartalmi és formai megjelenésének a megbeszélésére 2016. június 8-án került sor a két csoport közös munkájával.
Kisiratosi értékek
– Melyek azok a kisiratosi értékek, amelyek helyet kaptak az értéktárban?
– Azokat nyolc csoportba soroltuk: I. Agrár- és élelmiszer-gazdaság, ahova az üvegház, a kisiratosi kenyér, Vígh Irénke tortái és a méhészkedés került. A II., Egészség és életmód csoportba a savanyú leves, a Pió atyáról elnevezett gyermekotthon, gyógynövények és házi praktikák, kézimunkák kerültek. A III., Épített környezet csoportba a jellegzetes régi épületek, a kultúrház, az iskolaépület, a halottasház, a templom és a parókia tartozik. IV. csoport: Ipari és műszaki megoldások. V. Kulturális örökség, ahova az 1881. szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére felszentelt római katolikus templom, a díszpolgárok szellemi öröksége, dr. Almási Béla, a Kisiratosi Tájház, a kisiratosi népi gyermekjátékok, nyelvjárások (Vajda Noémi, Öregapám mesélte; a Páter Godó Mihály jezsuita atyáról elnevezett általános iskola tevékenysége; Péter Godó Mihály jezsuita atya öröksége; a II. világháborúban elesett kisiratosiak emlékműve; a halottak elbúcsúztatása versben, illetve a temetés előtti virrasztás énekes asszonyokkal. Temetéskor a kiharangozás módja; a Nemzetközi Citera-, Népzenei és Néptánctábor; a hagyományos falunapok; a kunhalmok Kisiratos történetében; a tizennyolc évesek ünnepe; a település jelképei; tablógyűjtemény 1952-től; alkotótábor; a Rónasági citerazenekar; a Szalbek Vegyes kórus; népzene és néptánc; anyakönyvek a XIX. századból. A VI. csoport a sportot öleli fel. A VII. csoport a természeti környezet: Kisiratos természeti adottságai, a Rónaság; a kisiratosi gyógyvíz. A VIII. csoport a turizmus és vendéglátás: Kisiratos Kupa, fogathajtó verseny. E hosszú névsor végén szerepel: a Kisiratosi Értéktár Bizottság fenntartja az értéklista változtatásának, bővítésének a jogát. Vagyis, ha új értékek kerülnek felszínre, azokat a Kapcsos Könyvbe foglalják. Ha az összegyűlt anyag megér egy újabb kiadványt, abba foglalják.
Várják az értéktárigénylőket
– Hogyan lehet az értéktár elkészítését kiterjeszteni más Arad megyei vagy bánsági településekre?
– Ahogyan mi mentoráltunk más településeket, úgy a kisiratosiak is segíthetnek e témában más Arad megyei településeket. Azért is tettünk meg mindent a kisiratosi értéktár elkészítéséért, dolgoztunk együtt az általuk kijelölt személyekkel, hogy a közös munka folyamán megtanulják, hogyan kell nyilvántartásba venni, feldolgozni a helybeli értékeket, hogy a továbbiakban ők is segíthessenek más települések értéktárainak az elkészítésében. Őszintén szólva e témában központi szerepet szántunk Kisiratosnak, amelynek a szakemberei segíthetnek más településeknek is az értéktáraik elkészítésében. Tulajdonképpen az értéktárak elkészítésének a szükségessége Lezsák Sándornak és munkatársainak a fejéből pattant ki. Mert nagyon fontos a kulturális értékeinknek az összegyűjtése, valahol történő nyilvántartása, a megőrzés biztonsága érdekében. Az értéktárban szereplő értékeket ugyanis életre lehet kelteni, azok turisztikai vonzatot képezhetnek. Kisiratoson eddig is vigyáztak az értékekre, hiszen a Pro Ki Dor Egyesület eddig is egy sor hagyomány-, illetve értékmentő munkát végzett.
– Kérem, ismertesse e hatalmas munkában részt vett személyek nevét!
– Pusztaszobolcsról a Hagyományőrző Alapítvány munkatársai: Ádámné Farkas Beáta, Mányi Lajosné, Molnár Sándor, Bartókné Piller Magdolna, Fehér Mihályné, Rideg Lászlóné, László Jánosné, Ádám László és jómagam, Czöndör Mihályné Joó Katalin. A kisiratosiak közül Almási Vince – az Értéktár Bizottság elnöke –, Almási Gábor, Benedek Sándor, Korondi Józsa Erika, Németh Anna, Németh Emese, Pataky Lehel Zsolt, Sarusi Mihály, Vajda Noémi és Wágner Szabó János dolgozott a Kisiratosi Értéktár összeállításán.
– A pályázat elkészítéséhez szükséges-e az önrész?
– Nem szükséges, sőt előfinanszírozású. Vagyis amikor benyújtottuk a pályázatot, azt elbírálták, majd értesítettek a nyertes voltáról, megtörtént a szerződéskötés és küldték is a pénzt. Ez a pályázat 3 millió forint támogatást kapott, amiből a kiadvány nyomtatási költségei mellett eszközbeszerzési, étkezési, illetve utaztatási költségeket is fedezni lehet. A kisiratosiakat abból a célból vittük el Pusztaszabolcs környéki települések, turisztikai létesítmények megtekintésére, hogy az ottani tapasztalatok alapján maguk is könnyebben felismerhessék az itthoni értékeiket. Éppen ezért ajánlom más Arad megyei, esetleg bánsági vagy partiumi települések értéktárainak az elkészítését, hiszen annak turisztikai vonzata is lehet, nemcsak a települések jobb megismeréséhez, hanem a gazdasági fejlődésükhöz is hozzájárulhat.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Csoma Botond a táblaügyről: a kulturális főváros cím felgyorsítaná a folyamatot
Ostobaság azzal érvelni, hogy Kolozsvár magyar nemzetiségű lakosságának számaránya nem teszi lehetővé a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését a helyi közigazgatási törvény alapján – jelentette ki a Krónikának Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke.
A politikus azt követően nyilatkozott lapunknak, hogy Oana Buzatu, a városháza sajtóreferense lapunk érdeklődésére azt nyilatkozta, az önkormányzat álláspontja szerint továbbra sem teljesülnek a törvényi feltételek a táblák kihelyezéséhez. Az RMDSZ önkormányzati frakcióját vezető Csoma Botond emlékeztetett: a Nemzeti Liberális Párt ( PNL) és az RMDSZ közti helyi és megyei szintű koalíciós szerződésben is rögzítették a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését.
„Először is létezik a 2002-es tanácshatározat, amely előírja a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését, s amelyet azóta sem ültettek gyakorlatba. Másrészt a közigazgatási törvény semmilyen esetben nem tiltja azt, hogy egy nemzeti kisebbség nyelvén kiírják a település nevét, függetlenül az adott etnikum létszámától. Mégis akkor hogyan tudtuk volna ezt belefoglalni a liberálisokkal megkötött szerződésbe? Törvénytelenség mellett köteleztük volna el magunkat?” – fogalmazott Csoma Botond.
A szövetség Kolozsvári politikusa szerint a kincses város komoly hátránnyal indul a többi erdélyi városhoz képest az interetnikus viszony tekintetében. „Ötven-hatvan év kommunizmus után nekünk még jutott 12 év a magyarellenes Gheorghe Funarból, aki polgármestersége alatt gyakorlatilag megmérgezte az etnikumok közti kapcsolatokat. Sokkal több helyrehoznivalónk, megoldandó feladatunk van, mint bármely más erdélyi vagy bánsági városnak” – mondta Csoma Botond.
A politikus szerint az elmúlt években – különösen az elmúlt önkormányzati ciklusban – sikerült sok mindent megoldani e tekintetben, a többnyelvű helységnévtáblák ügye azonban még várat magára. „Úgy érzem, ha Kolozsvár megnyerné az Európai Kulturális Fővárosa címet, az felgyorsítaná ezt a folyamatot is, és gyorsabban megoldódna a kérdés” – vélte az RMDSZ-es önkormányzati frakció vezetője.
Amint arról hétvégi lapszámunkban beszámoltunk, a városháza sajtószóvivője először cáfolta lapunknak a többnyelvűségért síkra szálló Musai–Muszáj akciócsoport azon értesülését, hogy a városháza legyártotta a többnyelvű helységnévtáblákat, ám utána a sajtóosztály pontosította az állásfoglalást. A lapunkhoz eljuttatott közleményben már úgy fogalmaznak, nincsenek információ többnyelvű, a város nevét tartalmazó helységnévtáblák elkészítéséről. „Ugyanakkor mivel bírósági per van folyamatban az ügyben, az ítélet kihirdetéséig az intézmény nem kíván további pontosítással élni ezzel kapcsolatban” – áll a pontosításban.
A Musai–Muszáj egyébként nyílt levélben fordult Emil Bochoz, Kolozsvár polgármesteréhez, arra kérve az elöljárót, ne sodorja veszélybe az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerését azzal, hogy továbbra is megtagadja a többnyelvű táblák kihelyezését. Rámutattak, hogy a versenyben mAradt négy romániai város közül Temesváron évekkel ezelőtt kitették a többnyelvű táblákat a város bejáratainál, Nagybányán pedig épp a múlt csütörtökön kerültek ki a háromnyelvű táblák, pedig a magyarság számaránya alig éri el a 10 százalékot.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Toró T. Tibor szakítana Bukaresttel
kérdezett: Kertész Melinda
Szerinte ezt az igényt a magyarországi vezető politikusok sem értik, pedig közös jövőt az erdélyi románokkal lehetne elképzelni. Akikről még nem tudjuk, kik is ők valójában.
A választási kampány előtt készítettünk interjút Toró T. Tiborral, a párt első elnökével, jelenlegi alelnökkel. De nem feltétlenül arra voltunk kíváncsiak, hogy az RMDSZ mellett az EMNP részt vesz-e a választásokon - bár erre is kitértünk - inkább helyzetértékelésre kértük meg a pártvezetőt: mennyire teljesedtek a párt megalapításakor a hozzá fűzött reményei, hol tart most az EMNP és milyen kérdések foglalkoztatják. A párt alapító elnöke az interjúban magánvéleményét fogalmazta meg. - Hol látja ön az Erdélyi Magyar Néppárt helyét és jövőjét az erdélyi magyar politikai erőtérben a parlamenti választásokon túl, vagy attól elvonatkoztatva?
Toró T. Tibor: – A Néppárt megjelenésével tulajdonképpen intézményesített egy 2009 óta létező konfúziót az autonómia-pártiak soraiban. Ez a dátum azért fontos, mert ekkor sikerült – többek között az én munkám eredményeképpen – egyfajta magyar összefogást kialakítani az európai parlamenti választási lista kapcsán: a nemzeti oldal ikonikus alakja, Tőkés László felkerült az RMDSZ-listára. Ez a döntés keltette a meghasonlást az autonomista táborban, amit igazából a mai napig nem tudtunk kiheverni. Ebben a mozzanatban Orbán Viktor is szerepet játszott, hiszen ő is úgy látta akkor, hogy egy olyan összefogást kell az EP-választások kapcsán megalapozni, ami nemcsak erre a választásra vonatkozik, hanem egy hosszú távú stratégiának a szerves része. De ez a stratégia sajnos csak a mi fejünkben létezett. 2009-ben őszintén hittem abban, hogy ez az összefogás a járható út, de az RMDSZ számára az EP-lista kapcsán létrejött összefogás csak egy rövidtávú taktikai lépés volt – ez fél évre rá ki is derült. Minthogy az is, hogy az RMDSZ egy teljesen más irányba megy és nem gondolkodik hosszú távú stratégiában, és az MPP is képtelen erre. Ezért döntöttünk úgy 2010 végén, hogy egy harmadik erőt kell létrehozni. Bejegyeztük az Erdélyi Magyar Néppártot, amelynek elnökeként három éven keresztül az volt a feladatom, hogy nemcsak személyeket, hanem egy brandet építsünk fel.
A Néppárt bejegyzése rossz pillanatban, nehéz körülmények között történt meg, amikor a politikusokba vetett bizalom mélyponton volt – azóta kiderült, hogy van még lejjebb is.
Mára ebből a három pólusú mezőnyből kétpólusú lett, hiszen az MPP beleolvadt az RMDSZ-be, miután meghatározó vezetői magukévá tették azt a gondolkodásmódot, hogy az erdélyi magyar politikai elitnek főleg Bukarestben van keresnivalója. Szerintem a meghatározó törésvonal Bukarest és Erdély között húzódik. Sajnos, ez az alapvető igazság nem mindenki számára evidencia, és mi sem tudjuk érthetővé tenni az emberek számára, hogy az ő életüket befolyásolja.
Ezért nagyon nehéz lényegileg magyar összefogásról beszélni: az EMNP és az RMDSZ-MPP esetében homlokegyenest ellentétes politikai vonalvezetések, gondolkodásmódok, jövőképek ütköznek egymásnak. Úgy gondolom, hogy jelenlegi állapotunkban az összefogás felszínes gondolatára jövőképet nem lehet építeni.
Az RMDSZ-nek két mondanivalója volt a 2016-os önkormányzati kampányban: az egyik az egység és az összefogás, a másik a biztonság kérdése. Mind a kettő ebben a formában hamis, mert igazából nincs magyar összefogás, és a biztonságot sem tudják garantálni a közösségnek. De mindkét kulcsszó egyszerű és közérthető, és használata eddig működött. Hogy meddig működik, nem tudom, de az emberek egyre inkább érzik, hogy az egység, ami minden nemzeti ünnepen kulcsszóként elhangzik, hamis. Ez egy újabb oka annak, hogy az emberek elfordulnak a politikától. A másik ok pedig, hogy rá fognak jönni, hogy ez az RMDSZ által választott út egy zsákutca, semmiféle biztonságot nem tudnak garantálni, és akkor szükség lesz egy pAradigmaváltásra. Abból a retorikából, hogy Bukarestbe kell menni, mert onnan hozzuk a biztonságot, és ott intézzük el a dolgokat, ki kell törni, és ezt a kitörési lehetőséget Erdélyben kell keresgélni.
Számomra a transzilvanizmus lehet az, ami biztosíthatja a kiutat ebből a zsákutcából. A transzilvanizmus nyitást biztosítana azok felé a román emberek felé, akik valami hasonlóban gondolkodnak, románként. Fontos azonban megjegyezni, hogy a megoldást nem egy román-magyar közös szervezet – egy Most-Híd féle vegyespárt – létrehozásában látom.
- Ön szerint ki lehet alakítani egy kritikus tömeget ennek az elképzelésnek a támogatására?
– Nekünk igazából az erdélyi románokkal lehetnek azonos típusú érdekeink, aminek mentén ki lehetne alakítani egy kritikus tömeget. De jelenleg hiányzik a román fél ebből a történetből. Azt hiszem, hogy az erdélyi magyarság részéről lenne hajlandóság a románokkal való együttműködésre. Jelenleg nem csak én, nagyon sokan félnek attól, hogy nincs még megérve a magyar közösség egy ilyen típusú pAradigmaváltásra, arra a nyitásra, ami a transilvanizmust és a politikai együttműködést jelentené az erdélyi románokkal.
Nehezíti az ügyet, hogy nem ismerjük jól az erdélyi románok társadalmi rétegezettségét, nem tudjuk, hogy kik ők, erről nem készültek átfogó kutatások. Én úgy saccolom, hogy az Erdélyben élő mintegy 6 millió román talán fele, mintegy 2-3 millió autentikus erdélyi román, aki Erdélyben gondolkodik. A többiek nyilván, jövevények, ki 100, ki 50, ki 10 évvel ezelőtt érkezett. Az sem egyértelmű, hogy ezek a jövevények mennyire erdélyiesedtek el. Én Temesváron éltem le egy életet, és láttam, hogy a jövevény Temesváriak milyen jó bánsági autonomisták tudnak lenni. Ezért lenne jó megnézni, hogy az erdélyi románok mit akarnak igazából. Az tény, hogy politikailag artikulálódni még nem tudtak. Ennek oka, hogy őket is elsodorta az egységes nemzetállami retorika, de nem biztos, hogy ők nem tudnak politikailag megerősödni valamikor. Ez a kérdés most, hogy ezt a folyamatot segítjük, elébe megyünk, vagy tehetetlenül nézzük és várjuk azt, hogy ők megébredjenek. Most mi ezekkel a dilemmákkal küszködünk, választásoktól függetlenül, de nyilván, választások alkalmával felerősödnek ezek a témák. Ilyenkor van lehetőség inkább helyzetet teremteni, saját kommunikációs dombot építeni, amire felkapaszkodsz és onnan könnyebben irányítod a közbeszédet, vagy leesel róla és nyakadat Szeged.
- Románia két év múlva az egyesülés 100. évfordulóját ünnepli, és várhatóan fel fognak erősödni a nacionalista érzületek. Lehet egyáltalán ilyen kontextusban a transzilvanizmus eszméjét építeni?
– Biztos felerősödik a nacionalizmus, de ugyanakkor azt gondolom, hogy a transzilvanista gondolkodásmód is fel fog erősödni. Az egységes nemzetállam gondolata minket magyarokat, nyilván zavar – mert végül is a Nagyrománia ellenünk született meg – de ezzel nem vagyunk egyedül. Aki egy kicsit is ismeri az újkori történelmet, az tudhatja, hogy a '23-as alkotmány kukába dobta a regionalizmust, az autonómiákat, az ígéreteket. Azóta, közel 100 éve következetesen építik a maguk egységes nemzetállamát, ami a mi bőrünkre megy. Nekünk egy egységes nemzetállamban közösségként nincs helyünk. Egyénként van helyünk, egyéni életpályára nyílik lehetőség: az emberből lehet miniszter, de akár államelnök is. Viszont mi közösségként szeretnénk megmAradni úgy, hogy a többség felé is közösségként érvényesüljünk. Ez a két törekvés feszül egymásnak, ez áll leginkább útjába autonómia-törekvéseink sikerének.
Úgy érzem, hogy az RMDSZ 25 év alatt eljutott a pragmatizmusnak arra a szintjére, hogy már nem érdekli a közösségi megmAradás. Közösségi retorikával él, de ilyen egyéni életpályákat tűz ki a maga elitje, politikusai számára. Ezt nevezem labanc-attitűdnek. A fogalmat próbálom leíró jelleggel és nem pejoratívan, értékítéletként használni, miszerint a kurucok a jók, és a labancok a rosszak. Ezzel az ellentétpárral a kétfajta érdekérvényesítési filozófiát szeretném illusztrálni. A labanc attitűdben a közösségi tudat kicsit elhomályosul, egyénként épül be a főhatalomba, ott próbálja elfoglalni a pozíciókat és próbál érvényesíteni egy közösségi érdeket úgy, hogy közben a közösségi tudat, bár még megvan, de halványabb. A kuruc attitűd pedig arról szól, hogy a főhatalomtól függetlenül építsük meg a saját várainkat. Ezek lennének az autonómiáink, és Bukarestbe, a parlamentbe, mindig valamilyen céllal megyünk, nemcsak azzal a céllal, hogy a hatalomban benne legyünk. Ahogy telik az idő, a kuruc-labanc törésvonal mentén egyre kevésbé lehetséges az együttműködés. Viszont nem lehetetlen: a magyarság többször átment ilyen helyzeteken, a főhatalomhoz való viszony, mint törésvonal, kettéosztotta a politikai elitet, de soha nem a népet. De a politikai elit annyira erős törésvonal mentén oszlik most ketté, hogy egyre nehezebb ezeket a hidakat elképzelni, nemhogy felépíteni őket.
A választások alkalmával persze mindig előkerül – főleg pragmatikus taktikai megfontolásból – az együttműködés szükségességének kérdése a politikai erők között, de én a fenti okok miatt már egyre kevésbé bízom ebben. Mindig látom a választópolgár előtt népszerű gondolat, az egység hangoztatása mögött az igazi szándékot. Az RMDSZ jelenlegi vezetőinek nem érdeke integrálni a maguk csapatába minket, akik az övékétől majdnem homlokegyenest ellentétes nézeteket vallunk. Rövid távon nincs is erre szüksége, mért is tenné? Csak az egység kedvéért? Ilyen nincs. Nem azt mondom, hogy nem kell megpróbálni, hiszen a központi román nemzetállami nyomás rajtunk van. Örülnék, ha lehetne találni egy-két pontot, amely mentén sikerülne együttműködni, csak az esélyét látom csekélynek.
- Az EMNP miért indulna a választáson?
– Erre a kérdésre a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy a politikai pártok azért jönnek létre, hogy induljanak a választáson. De ez a válasz pontatlan, egy politikai párt azért jön létre, hogy eszközöket szerezzen céljai megvalósítására. A tisztségek lehetnek ilyen eszközök, hiszen a tisztségekkel hatáskörök járnak, és ezek révén lehet a célokért dolgozni. A jelenleg érvényben levő választási törvény nem kedvez a regionális pártoknak, noha néhány kiskapu van benne.
- Éppen ez lett volna a kérdés lényege: hogy az EMNP nem tudott áttörést elérni szavazatszámban, és gyakorlatilag nincs esélye bejutni a parlamentbe, tehát akkor miért indul?
– Még nem hoztunk döntést, ezért nem tudok hivatalos pártálláspontot megfogalmazni. De több alternatíváról tárgyaltunk. Abban eléggé egyértelmű volt az álláspontunk, hogy a legkényelmesebb, legolcsóbb és legegyszerűbb utat nem választhatjuk, éspedig azt, hogy a lelátóról nézzük, ahogy az RMDSZ az MPP-vel „erősítve” próbálja legyőzni az emberek közönyét és elérni az országosan leadott szavazatok 5%-át. Ezt az utat már csak azért sem szeretnénk választani, mert egy szervezet, amely nincs mozgásban, az meghal.
- Tehát a mozgásban levés szükségessége arra a kényszerpályára helyezné az EMNP-t, hogy induljon a választáson?
– Én nem azt mondom, hogy kényszeríti, azt mondom, hogy mozgásba kell lenni. Tehát az értékeink és a céljaink érdekében valamit tenni kell. Nagyon ritka az a helyzet, amikor a nemcselekvés a legjobb választás. Most sem az. Tehát meg kell találni a cselekvés optimális módját. Az első opció egy nagy magyar koalíció létrehozása. Az is lehetőség, hogy az EMNP önállóan indul saját jelöltlistával. A mi választóink egy része – akik már nem akarnak az RMDSZ-re szavazni és akkor is ide szavaznak, ha tudják, hogy a szavazatuk jó eséllyel nem váltódik mandátumra – ezt el is várja. De azt gondolom, hogy egy párt esetében az nem elegendő ok a választásokon való indulásra, hogy a kemény magjának legyen, akire szavaznia. Ennél már jobb lehetőség, és akár sikeres is lehet olyan formailag független jelöltek támogatása, akik felvállalják a Néppárt céljait. A választási törvény azt mondja, hogy egy megyében független jelölt akkor jut be, ha eléri az egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot.
- Ez Kolozs megyében például a szavazatok 10%-a, tehát, ha csak a magyarok szavazataival számolunk, a szavazatok több mint felét el kellene vinni, és megtörténhet, hogy sem a független jelölt, sem az RMDSZ jelöltje nem jut be, az RMDSZ legfeljebb országos visszaosztásból kap mandátumot. Hargita megyében azonban a szavazatok 20%-át kell megszerezni, ami a magyar szavazatok egynegyedét jelentené. Ez nem lehetetlen, négy évvel ezelőtt annyi szavazatot kaptunk, amennyivel a jelenlegi választási rendszer alapján egy embert be lehetne vinni a parlamentbe.
- A független jelöltállításhoz azonban karizmatikus jelölteket kellene találni. Ilyen szempontból van humánerőforrás?
- – Mindenképp kötelező gyakorlat megtalálni a megfelelő jelöltet. Ha független jelöltet támogat az EMNP, akkor annak a jelöltnek kell legyen arca, tartása, mondanivalója.
- Júniusban az EMNP olyan tagjaitól vonta meg a bizalmat, akik egy bizonyos ismertséggel rendelkeztek Erdély-szinten. Itt most elsősorban Portik Vilmosra és Gergely Balázsra gondolok. Ők már nem tagjai az EMNP-nek. Lehetnek ők a független jelöltek?
- – Sajnálom az ilyen eseteket, mert tényleg nem vagyunk túl sokan, és Gergely Balázs vagy Portik Vilmos esetében értékes, kreatív embereket veszítettünk el. Nehezemre is esik beszélni erről, de attól még tény, hogy hozzáállásukkal nem hogy segítették a választási szereplést, hanem olyan károkat okoztak a szervezetnek, amelyet nem lehet következmények nélkül hagyni, pontosan a többiek munkája és erőfeszítései iránti tiszteletből. Gergely Balázs esetében nem az RMDSZ kolozsvári tanácsosi listáján való indulás volt az ok, hanem szerepvállalása egyes megyei kampányeseményeken, amely összeférhetetlen volt néppárti tagságával. Portik Vilmos esete más: ő egy sikeres marosvásárhelyi előválasztás után, saját teljesítménye és a csapat sikeres munkája eredményeképpen gyakorlatilag brand lett, és amikor eljött a pillanat, hogy visszafordítsa ezt a közösen megszerzett politikai tőkét, ő nem tette meg, lenullázva az addigi építkezést. Mindazonáltal egyiket sem zártuk ki, hagytunk teret az újrakezdésnek. Nekem ez azért fontos, mert Gergely Balázsra és Portik Vilmosra is úgy tekintek, mint politikai neveltjeimre, rengeteg szellemi energiát fektettem abba, és azt reméltem, hogy ők és a hozzájuk hasonlók lesznek azok, akik továbbviszik azt a munkát, amit én 25 évvel ezelőtt elkezdtem. Most nem így látszik, és ezért szomorú vagyok. Az őszi választási szerepvállalásunk biztosan nem rájuk épül.
- Úgy tudom, hogy egy harmadik alternatíva is felmerül a választásokkal kapcsolatosan. Éspedig az, hogy az EMNP egy másik párttal indul koalícióban.
- Ez a harmadik út. Ezt a transzilvanista értékek mentén lehetne kiépíteni. Ennek az útnak szerintem van jövője, de erre sem mi, sem a román transzilvanista vonal nincs felkészülve. Nem egy Most-Híd típusú vegyes párt létrehozásában látom a megoldást, hanem egy román és egy magyar erdélyi párt koalíciójában, ami azt jelentené, hogy a választáson 8%-ot kellene szerezni. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi szavazatok 20%-át kellene megszerezni.
- Visszakanyarodnék az RMDSZ-szel való egyeztetésre és az együttműködés lehetőségére: a politikai logika alapján valószínűleg ebben az RMDSZ nem lesz érdekelt.
– Attól függ, hogy most mi fontos az RMDSZ-nek. Ha csak az fontos, hogy bejussanak a parlamentbe, akkor felesleges ebben a megoldásban gondolkodni. Az RMDSZ-nek az 5%-os pszichológiai küszöb elérése lehet a tét. A parlamenti jelenlét szempontjából nem tét, hiszen ott van az alternatív küszöb: négy megyében el kell érni a 20%-ot. Az a tény, hogy ezt az alternatív küszöböt az RMDSZ kialkudta, azt jelzi, hogy a román pártoknak szükségük van egy olyan típusú politikai jelenlétre a parlamentben, mint amilyen az RMDSZ. Kell nekik egy „kezelhető” magyar párt, a jobb- és baloldali pártok mellé, egyféle „két és fél pólusú” politikai rendszer, amelyben az RMDSZ lehetséges partner ideológiától függetlenül mindkét fél számára. Ez a terv azonban megbukni látszik, hiszen két-három román kispárt is jó eséllyel túllépheti az 5%-os bejutási küszöböt. Ha az RMDSZ 5% alá megy, akkor parlamenti jelenléte valóban csak a román pártok jóindulatán múlhat a jövőben, hiszen az alternatív küszöböt könnyebb eltörölni, mint az 5%-os bejutási küszöböt megemelni. Éppen ezért az RMDSZ vezetői lehetnének olyan bölcsek, hogy azt mondják: az 5%-ért hozzunk össze egy valós alapokon nyugvó széles összefogást. Ezért tehát nincs teljesen kizárva egy ilyen irányú megállapodás. Az a probléma, hogy amit az MPP-nek felkínáltak, az számunkra nem alternatíva.
- Egy esetleges koalícióban induláskor az alternatív küszöböt már nem lehetne igénybe venni, sőt, egy 8%-os, emelt küszöböt kellene elérni.
– A választási törvény betűje ebből a szempontból egyértelmű, csak a törvény szelleméről vitatkozunk, abban oszlanak meg a vélemények.
- De ha ebben a kérdésben vita van, akkor az RMDSZ inkább azt mondhatja, hogy mennek külön, nem kockáztatnak.
– Így van, ezért nehéz a tárgyalás ebben a kérdésben. Nem is vagyok túl optimista az RMDSZ-szel való tárgyalás tekintetében. Ha lenne valamilyen halvány érdekazonosság abban, hogy hogyan kellene politikai érdekvédelmet folytatni egy kisebbségi társadalomban, Romániában, a 21. század elején, és amely legalább középtávra kivetülne, illetve nemcsak taktikai, konjunkturális és pragmatikus szempontok érvényesülnének, akkor azt mondanám, hogy lenne esélye ennek az együttműködésnek. Jelenleg nem látom ezt. Széttartó, és hatalomtechnikai szempontok uralnak mindent, már nem látok az RMDSZ-ben stratégiai gondolkodást.
- Egy másik ok is nehezíti az EMNP-RMDSZ tárgyalásokat, éspedig az, hogy az RMDSZ mindig azt mondja, hogy az EMNP ellene jött létre.
– Amikor létrejön egy politikai párt egy másik mellett, el lehet mondani azt is, hogy ellene jött létre, de azt is, hogy valaminek az érdekében jött létre. Az EMNP nem azért jött létre, hogy álmatlan éjszakákat okozzon egyes RMDSZ-es vezetőknek. Aki így közelíti meg, az vagy semmit sem ért a politikából, vagy hatalomtechnikai okokból mondja, amit mond. Az EMNP megalakulásakor mi megfogalmaztuk, hogy miért jöttünk létre, milyen űrt, hiányt akarunk betölteni, és melyek a céljaink. Mi autonómiában gondolkodunk és Erdélyben. Az RMDSZ nem ebben gondolkodik, bár ezt soha nem fogja kimondani. Mivel az egészet elfedi az egység- és a biztonságretorika, ezért nehéz egy értelmes vitát folytatni erről. Szerintem az RMDSZ a nemzetállami modellben érdekelt, ahol a Bukaresti főhatalomnak egyrészt a szolgálóleánya, másrészt a kedvezményezettje. Ezért nehéz nekünk közös platformra helyezkedni velük. Mi megszüntetnénk ezt a pAradigmát. Át akarunk térni egy másik pAradigmára, aminek a kulcsszavai a föderalizmus, Erdély autonómiája, a transzilvanizmus, mint érték, az együttműködés az erdélyi románokkal, akik politikailag artikuláltak. Ezekben gondolkodunk mi, a Székelyföldi autonómia és a Partium sajátos jogállása is ebben a rendszerben értelmezhető.
Ezek a célok egyelőre nem érték el a magyar nemzetpolitika ingerküszöbét, ezért nem bírják támogatottságát sem. Még nem jutottunk el oda, hogy erről együtt gondolkodjunk a magyar nemzetpolitika jelenlegi vezetőivel, be vannak szorulva ők is ebbe az RMDSZ által uralt pAradigmába. Nyilván, a magyar kormánynak érdeke, hogy legyen neki egy kapunyitogatója Bukarestben, hiszen olyan időket élünk, amikor a geopolitikai és az európai nagy témák ideiglenesen zárójelbe teszik a Kárpát-medencei nemzetpolitikai kérdéseket, ezért minden szövetséges fontos. Olyan témák uralják most a nagypolitikát, mint a migránsválság, Közel-Kelet, Ukrajna, energiabiztonság, és az ezekkel kapcsolatos nagyhatalmi játszmák.
- Az európát foglalkoztató migráns-téma kapcsán az EMNP kiadott egy közleményt, amelyben a nemzet megosztásával vádolta a magyar baloldalt, mondva, hogy rátámadt a nemzetre azzal, hogy a kvótaellenes népszavazás ellen kampányol. Mi volt a célja ezzel a közléssel az EMNP-nek? – Annak a közleménynek az volt a kiváltója, hogy a magyarországi ellenzék – jobb- és baloldali – megpróbálja szembeállítani a magyar állampolgárságú, de magyarországi lakcímmel nem rendelkező Kárpát-medencei magyarok és a Magyarországról gazdasági okok miatt elvándoroltak jogállását. Azt akartuk elmondani, hogy álljanak le ezzel a retorikával. Azt gondolom, hogy a Kárpát-medencében egyetértés van a külhoni magyar állampolgárok levélben történő szavazási jogával. Az erdélyi embereknek pedig azt akartuk üzenni, hogy vegyenek részt a népszavazáson, mert fontos a kérdés.
- Fontos lenne erről egy társadalmi vita keretében beszélni.
– Ennek a társadalmi vitának Magyarországon a megjelenési formája a népszavazás, ami, ha akarjuk, ha nem, átgyűrűzik hozzánk is.
- Viszont ennek a népszavazásnak nincs jogi értelemben vett tétje és következménye, legfennebb egy véleménynyilvánítás, és a kormány nagyon erősen az ellenszenvre, a gyűlölködésre építette fel ezt a kampányt. Ezt ki kell mondani, a kék plakátok a gyűlölet- és félelemkeltésről szólnak.
– Lehet, hogy nem alaptalan ez a félelem. A kampány kétségtelenül olyan hatalomtechnikai elemeket is tartalmaz, amelyek nekem sem rokonszenvesek, primitívnek, bulvárosnak tartom, az én ízlésemtől távol állnak. Ugyanakkor a felvetett kérdés alapvető Európa jövője szempontjából, és ebben szükséges valahogyan részvételre szólítani a magyar választópolgárokat. Ami pedig a külhoni magyarokat illeti, számomra egyértelmű, hogy aki Erdélyből leadja a szavazatát, az nem azért teszi, hogy legyenek vagy ne legyenek kvóták, hanem inkább azért, hogy bizonyítsa az Orbán-kormányt támogatásáról, mert úgy látja, hogy az képviseli leginkább az összmagyar érdeket.
- Ha az EMNP úgy döntene, hogy elindul a december 11-i parlamenti választásokon, milyen eredményre számít?
– Létrehoztunk egy transzilvanista magyar pártot, ebből a szempontból a magunk intézményi munkáját elvégeztük. Megalapoztuk, gyűjtöttünk egy törzsszavazói gárdát, ami 50 ezer szavazat fölött van. Ezek az emberek már eddig se szavaztak, és ezután sem fognak szavazni az RMDSZ-re. Inkább románokra szavaznak, vagy nem szavaznak egyáltalán. Nagyon hibás az a gondolkodásmód, hogy újra lehet építeni a nagy etnikai tömböt, ami 90-ben volt. Annak a tömbnek egy része meghalt, egy másik része elvándorolt, asszimilálódott vagy elfordult a politikától. Az EMNP-nek az a célja, hogy az RMDSZ szavazóbázisa mellett egyben tudja tartani a magyar politikai nemzet ezen részét is, hogy ne morzsolódjon le. Így két – egy nagyobb és egy kisebb – csoportban lehetne tartani a magyar szavazatokat, és nem engedni szétszéledni. A kettőből nem szervezeti szinten, hanem az értelmes stratégiai együttműködés szintjén lehet majd egyet csinálni. Mert erdélyi magyarság csak egy van. Ha ez sikerül, nem dolgoztunk hiába.
Transindex.ro

Kerítést építenek a román–szerb határon?
Mihamarabbi intézkedéseket sürget a Bukaresti kormány részéről a migránshullám feltartóztatása érdekében a Temes megyei önkormányzat elnöke.
Sorin Grindeanu arra következtet az illegális határátlépéseknek az elmúlt hetekben a román–szerb határon tapasztalható növekedéséből, hogy a közeljövőben fokozott nyomás nehezedik majd a bánsági régióra, ami szerinte megfelelő válaszlépéseket igényel a román hatóságok részéről.
„Jó lenne, ha az illetékesek nem Bukaresti és szebeni fejjel gondolkodnának, miszerint az ország közepén amúgy sem haladnak keresztül a menedékkérők. Minden eshetőségre fel kell készülni, ha figyelembe vesszük, hogy Szerbia irányából szárazföldi úton Temes és Krassó-Szörény megyén keresztül érkezhet migránshullám. Nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy adott esetben a határ menti települések polgármestereivel Bukarest számára nem tetsző döntéseket hozzunk” – nyilatkozta a Pressalert.ro Temesvári hírportálnak a szociáldemokrata (PSD) politikus.
Egyre többen próbálkoznak az illegális határátkeléssel
Grindeanu felhívta a figyelmet, hogy noha a hazai rendvédelmi szervek korábban azt jósolták, Romániát elkerüli a menekültek útvonala, az elmúlt hetekben egyre többen próbálkoznak az illegális határátkeléssel a szerb–román–magyar hármas határ térségében. A 2012-től az idei helyhatósági választásokig képviselői mandátumot betöltő, a Victor Ponta vezette kormányban a távközlési miniszteri tisztséget ellátó önkormányzati vezető közölte, az érintett települések vezetőivel konzultálva arra a következtetésre jutott, hogy a polgármesterek többsége magyar mintára kerítést építene a román–szerb határszakaszon. A tanácselnök a portálnak adott interjúban leszögezte: ezt végső megoldásnak tartja, de egyáltalán nem zárja ki.
Grindeanu állásfoglalása azért is érdekes, mivel Victor Ponta volt kormányfő, a PSD egykori elnöke tavaly „szégyenletes magatartásnak” nevezte, hogy Magyarország kerítést épít déli határán, a Bukaresti külügyminisztérium pedig helytelenítette, amikor a Budapesti kormány bejelentette: adott esetben a Romániával közös határán is drótakadályt emel.
Elvárják, hogy Bukarest tartóztassa fel a menedékkérőket
Darius Postelnicu, a román–szerb határ mentén fekvő Zsombolya polgármestere kedden a Krónikának elmondta, nem kívánja megszabni a Bukaresti kormánynak, hogy milyen módszereket alkalmazzon, de elvárja, hogy tartóztassa fel a menedékkérőket. „Nincs szükségünk migránsokra, amerre jártak eddig, mindent csak feldúltak” – szögezte le a kisváros liberális ( PNL) elöljárója, hozzátéve, kerítésépítésről szóló konkrét információk nem jutottak el hozzá, ő pedig nem egyeztetett ilyesmiről a tanácselnökkel. A polgármestertől megtudtuk, a rendvédelmi szervek körében a határ menti térségben foganatosított átcsoportosítás nyomán Zsombolyán már nem teljesítenek szolgálatot csendőrök, helyi rendőrség pedig nem működik.
Egyelőre nem tartja indokoltnak kerítés felhúzását Radu Asaftei, Nagyszentmiklós alpolgármestere, aki szerint eddig elégséges módszernek bizonyult, hogy egy kétoldalú egyezmény alapján a román hatóságok visszatoloncolják Szerbiába az illegális határátlépőket. A liberális elöljáró lapunknak elmondta, a határ menti városban nem bukkantak fel migránsok, a zöldhatáron átlépő menekülteket pedig eddig sikerrel feltartóztatták a határőrök.
Az elmúlt napokban több mint félszáz határsértőt fogtak el
Románia augusztus közepétől megerősítette délnyugati határainak védelmét, a határrendészet mellett a csendőrség és a rendőrség egységei is bekapcsolódtak a határvédelembe, és munkájukat éjjel-nappal felderítő helikopter segíti. Az intézkedés szükségessége beigazolódott, mivel migránscsoportok azóta naponta próbálnak Románián keresztül Magyarországra átjutni a zöldhatáron. Az elmúlt napokban összesen több mint félszáz határsértőt fogtak a román határőrök, akik immár azzal is szembesülnek, hogy egyre többen veszik az irányt Nyugat-Európába az ENSZ menekültügyi főbiztosságának Temesvári vészhelyzeti tranzitközpontjában elszállásolt menedékkérők közül.
A határőrség országos parancsnokságának tájékoztatása szerint hétfőn este újabb migránscsoportot fogtak el Nagyszentmiklós közelében, a tizenöt határsértő közül nyolcan afgánnak, négyen koszovóinak, ketten pakisztáninak, egy pedig iráninak mondta magát. Kedden ugyanakkor ketten vízbe fulladtak, öten pedig eltűntek, miután Romániába igyekvő menekültek egy csoportjának csónakja felborult a Duna bolgár szakaszán, Vidin térségében.
Az MTI tudósítója a helyszínen kedden azt tapasztalta, hogy megerősítették a szerb–román határ Magyarországhoz közeli szakaszának őrzését, a területet járőrökkel és hőkamerákkal felügyelik a román hatóságok. A térséget egy Óbébán telepített hőkamerával figyelik meg a határrendőrök, a berendezés mintegy 14 kilométeres távolságból észleli a zöldhatár felé közeledők mozgását.
Petre Nicola, a Temes megyei határrendőrség szóvivője az MTI-nek elmondta, a fokozott ellenőrzés bevezetése óta száz határsértőt fogtak el a térségben, egész évben pedig 230, Afrikából, illetve Ázsiából érkezőt tartóztattak föl, főként a hármas határhoz közel eső települések közelében. Nicola hozzátette, a román hatóságok észlelik a jeleit annak, hogy a területen embercsempészek dolgoznak. Az elmúlt időszakban többször sikerült is ilyen csoportokat leleplezni, és eljárást indítani ügyükben.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)