Tarolt a gazdaság a csíki Sapientián
Lezárult a felvételi időszak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) Csíkszeredai Karán, pénteken függesztették ki az eredményeket. A következő tanévre 280 diák nyert felvételt, a legtöbben Hargita megyéből érkeztek, de a határon túlról is voltak jelentkezők.
Az érettségi vizsga átlaga mellett egyes szakok esetében felvételire is számítaniuk kellett a jelentkezőknek, csütörtök reggel tartották az írásbeli vizsgákat, a pályaalkalmassági interjúkat és a motivációs beszélgetéseket. Eredményhirdetéskor kiderült, nyolc jelentkező azért esett ki, mert nem jelent meg az előbb említett felvételi vizsgák valamelyikén. Csíki Adél, az egyetem pr-felelőse szerint a többiek nagyon jól vették az akadályokat, a megjelentek mind sikeresen teljesítette a vizsgákat.
Csíkszeredában alapképzési szakokra 215-en, mesterképzőre pedig 65-en jutottak be. A legtöbb sikeresen felvételiző, azaz a jelentkezők 60 százaléka Hargita megyéből való, a beiratkozók 26 százaléka pedig Kovászna megyéből nyert felvételt. A diákok több mint 9 százaléka Maros megyeből érkezett, s ezzel vége is a népes csoportoknak, ugyanis a többiek elvétve érkeztek Bákó, Bihar, Fehér és Kolozs megyekből, illetve Magyarországról.
A legnépszerűbbek a gazdasági szakok voltak idén, a legtöbben, azaz 31-en a könyvelés és gazdálkodási informatika szakot választották, 30-an a gazdasági informatikát, 27-en pedig általános közgazdaság szakon folytatják tanulmányaikat. A humán szakcsoportban a román nyelv és irodalom – angol nyelv és irodalom, a társadalomtudományi szakcsoportban a kommunikáció és pr, a mérnöki szakcsoportban pedig az élelmiszeripari mérnök szak bizonyult a legnépszerűbbnek. A mesteri képzések közül a kommunikáció és közkapcsolatok szakra érkeztek a legtöbben, 46 jelentkező nyert felvételt. Legkevesebben a környezetmérnöki szakot választották, ide csupán egyetlen diák jutott be.
Az eredményhirdetést követően augusztus 1–5. között történik a helyek visszaigazolása, naponta 9 és 15 óra között várják a felvételizőket a 4-es előadóteremben, hogy töltsék ki a beiskolázási szerződést. Akik ebben az időintervallumban nem iratkoznak be, úgy tekintendők, mint akik nem tartanak igényt a felvételin elnyert helyükre.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Túszok az égedelemben (1.)
Egy Biblia hátsó lapjairól, 1916. október 29.
Taplós szívvel írom belé ezt a levelet abba a semmiségbe, amivé vált az én szerelmetes életem, hogy odaleve az én egyetlen leányom. Úgy vivék el, mint egy ribancot. Hanyatt vetették a szekérbe másik két leány mellé a rablott holmijukra, megkötözve, szája is bekötve, úgy, 17 esztendősön, s neki Berecknek, neki az átjáró szorosnak, neki Ojtoznak az én szekeremvel, az én két gyönyörű lovammal. Reszketeggé vált vala az én két kezem s a szívem is akkor. A két szemem még jó, hogy átalláthassak a mindenségen, el addig a napig, amikor bérontottak a faluba, s lőtték az elevent, felgyújtották, ami égedelem volt, vitték, ami megfogható volt, átal az emberi határon, bé a Regátba, Molduvába.
– Jaj, tudhattuk volna, uram Istenem, tudhatta volna már a gyermek is, hogy ez lesz belőle, hiszen a Molduvába menő, s onnan jövő vonatok ablakai mind le voltak meszelve kívülről, hogy ki ne láthasson az utas a hadi készülődésre. Jaj, anyám, mire jutottunk… – Ezt lehetett hallani Székelyföldön mindenütt, erdőn s mezőn, ordításoktól és sikoltozásoktól hangos utcákon, amikor 1916. augusztus 27-én hajnalban elszabadult a pokol. A román seregek a Tölgyesi-, Békási-, Gyimesi-, Ojtozi-szorosokon, az Uz-völgyében is átsettenkedve, aztán a Magyar Királyság határőrségeit lelövöldözve, a pénzügyőrséget is kirabolva berohantak Erdélybe.
– Tudhattuk volna, mert a suttyombani készülődést láttuk, de nem hittük. – Major Ádám ezt is csak magában ordította, miközben a menekülő családot sürgette szekérre. – Ágnes, merre vagy, leányom, szentem, a szent szenvedelmit, ne pakoljatok annyi mindent, most futni kell fel az erdőbe, a tetőre, mindenki!
Felszeg már égett, s odafenn a szoros fölött az erdő is.
– Amáli, semmit többet ne pakolj, csak a kölyköket, s Ágneskét.
A lány a csűr mögött csókkal búcsúzott Feritől, vőlegénye lévendőtől, merthogy annak a családja más irányba menekült, fel Gyertyános felé. S akkor zúdult be az oláh csapat a hegy s a gyümölcsös irányából. Vége mindennek, már nem volt ideje Ágnesnek visszamenni az udvarba, ott fogták meg, ahol hagyta a legény menekültében. Valamit ordítottak, valamivel megkötözték két kezét, rohantak be véle együtt az udvarba, de ott is már a rablás volt az úr.
Már többen is lőttek a csűrön keresztül menet, huszonnégyen rontottak a családra, a három fiú már a szekéren, Amáli asszony is. Fegyveresek rontottak rájuk. A házra is. A kaput valóságoson kitörték, a gazda Major Ádámot leütötték. A befogott lovakat s a szekeret birtokba, a ganyédombra vetették a félig eszméletlen gazdát, három fegyveres oláh hajtotta a lovat ordítva és lövöldözve. Katonák. Egyenruhában, rakottan rablott szekeret ki tudja mire s merre.
Rekettyés falu ostrom alatt. Sorozatlövés a Faluháza felől. És égett szag. A jegyző teteme a hídon hevert, a bíróé a patakban, holtan.
– Vajon kik mAradtak életben? Vajon leég-e minden? – Fenn a tetőn, még a Vizeslokon is fennebb, ezt kérdezte, aki mert szólalni. Ki kit siratott jajongva némán, de mindenki siratta az életet jelentő falvakat, amelyeket fentről be lehetett látni a füstben, lángban. És dőlt szerte az ágyúk hangja, a patak mentén rohanást a bejövő román csapatok, s a kifelé menekülő helybéliek.
– Ilyesmit az Isten is csak bosszúból rendezhet. De mit bosszul meg? Mit vétettünk?
Egyetlen őrült rohanás szerte minden falu. A jegyző holtteste az úton, a hídon, a Faluháza mellett a bíró, Nemes Ignác testét, átszúrva a mellkasa, s igen, a nyaka is szuronnyal, a patak vize rengette. Sem Isten, sem ember nem foglalkozott mással, csak a rohanással, fel, el, ki a világból a gyilkos, rabló sereg elől.
És a bekötött szájú s szemű lányok a csergepokróc alatt csak reszkettek, azt sem tudván, merre viszik, és miért viszik őket ki égő falujukból, átvágtatva más, égő falvakon, üvöltve meg ezt-azt vetve fel a szekérre.
(folytatása holnapi lapszámunkban)
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), 2016. aug. 9.
Túszok az égedelemben (2.)
(folytatás tegnapi lapszámunkból)
Túl a hegyeken megcsendesedett a világ, ahogy béereszkedett a szekérkaraván. Berontottak a katonák, de vélük együtt s mögöttük a regátból a civil parasztszekerek meg másmilyenek, öltek, gyújtottak, vitték, amit értékesnek találtak, bankokat, boltokat raboltak és gyújtottak. Ágnes nem szólhatott, nem is láthatott, másik kettő sem. Nyöszörögtek, maguk alá vizeltek a riadalomban. Úgy délután lehetett, amikor valahol megálltak. Akkor a takarót a testükről, szemükről le.
Valóságoson lehengerítették-vetették a három lányt a szekérről. Akkor a szemükről is le a kötést. Valamilyen vegyített nyelven értésükre adták a sorsukat.
– Te fogod be szátok, iszol víz, eszel mit, kiáltolsz, s mi lelő, puff, puff.
Izzadtak voltak, de röhögtek, a szekérről szedtek élelmet, amit találtak a családiból.
Izabella volt, Felszegből, barátnője Ágneskének, de hát a faluban mindenki fiatal barátnő. Szólni se mertek egymáshoz. A harmadik Ilonka, a jegyző leánya. Aznap este álltak meg még egyszer. A lányok addig is bekötött szemmel, ne látnák az utat s falvakat. Erdős liget volt az álló hely.
Akkor a három lányt külön vetették más-más férfiak, tova a fák alá, pokrócra. Amit műveltek velük meztelenül, azt az ördög is reszketegen látta s futtában. Mert az ördög emberi világban koslat koncért. Amit látnia kellett, azon vicsorogni se mert ő maga.
Aztán a lábuk közé egy favederből vizet öntöttek, s kacagva visszakötözték őket a Majorék s más falubeliek szekerébe. Másnap reggel mentek odébb. Ágneske azt se tudta, melyik világon van, s van-e egyáltalán. Katonák lépteit hallották, időnként le-lerántotta egyik-másik a pokrócot, megnézték őket. A zsákmányt. Mintha az benne lenne a világ rendjében, ha oldalozva is, ha ferdén is.
És a háború, az ment tovább, Székelyföld nyögte a nagyobb részt, mert az neki jutott. Brassóból szerteszóródott a népség, fel a hegyekbe. Menekültek mindenek, és százakról, ezrekről nem lehetett tudni semmit.
Major Ádám nem halt meg a ganyédombon, három kis fiából kettőt a szeme előtt sújtottak le puskatussal, mert nem tudott pénzt adni az újabb szakasz, félig egyenruhás, félig civil rohamosztagnak. A harmadik megúszta.
– Tiszteletes úr, nem tudok bennebb menni – kiáltotta Major Ádám, azzal lerogyott a kapu s a papilak ajtaja között a gyepre.
A pap szaladt ki a presbiterhez, fölszedte a félholtat, cipelte a tornácra.
– Nem jönnek már vissza, Ádám, menekülnek most ők is, vissza, mert jön a mi seregünk… Üljön nyugton.
– Elbúcsúzni jöttem. Vár valahol Ágneském. Valahol. Immár csak Bélával mAradtunk, más senkim. Meg kell keressem odabenn, valahol…
A tiszteletes kővé dermedt: azt hiszi ez a szerencsétlen, hogy megtalálja? Azt, hogy visszaadják a leány-túszokat? Uram, uram! Mit tettél velünk?
1916. november 5.
Azt mondotta a tiszteletes úr, hogy van, minden körülmények között van Isten, s ha van, s ha az engem megnyugtat, nekiindulhatok az útnak, megkeresni. Addig ő gondját viseli Bélacskámnak, ha már ketten mAradánk a nagycsaládból. ’Isze’ már házunk sincs, leégették, a nyári konyhában vagyunk. A falu fele oda.
Írtam, s elindulok. A klézsei csángó, a sós barátom, mert örökkétig sót hozott, s pityókát vitt Molduvába, hogy azt mondja, nyomon van. Hát legyünk. HA ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK? Ez vagyon írva a templomunk homlokára, s az enyémre is. Hát abba az irányba…
Major Ádám átzötyögött Bákóba azzal a szekérrel, ami megmAradt valahogy a pap csűrjében, a nagy zivatarban. A sós Gyuri barátjáig csak kétszer állt meg, itatni s falni valamit. Minden faluban érdeklődött, vaj’ nem látta-e annak idején valaki… Három elrabolt leány, vitték szekérvel bé… De senki. Harmadnap mondotta György, a sós, hogy mennének ketten, hátha… Belé a háthába. Kóválygunk, barátocskám, mint gólyafos a levegőben, de én reménykedem, értetted-e?
Nem lehet csak úgy három leányt, egy rakott szekéren!
Hatodnapon Uszturény nevű falu kocsmájában érdeklődvén, egyszerre felállt az egyik gazda, intett, menjenek vele. Fél liter cujkát is vitt. Némán, végig a falun. Ki a temetőn túlra, a pusztába.
Ott egyszerre letérdelt a román gazda, mondta, ott van három halom.
Ott. Azok.
– Én tovább nem. Itt megvárlak titeket.
Ott mAradt, térden. A másik kettő, a székely meg a csángó is úgy, naplementéig.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Meghalt Solomon Adrián, a csángószövetség volt elnöke
Életének 48. évében január 29-én, vasárnap tragikus hirtelenséggel Budapesten elhunyt Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke – közölte honlapján a szövetség.
Solomon Adrián 1969. március 4-én született Bákóban, egy lujzikalagori család negyedik gyermekeként. Iskolai tanulmányait szülőfalujában, majd Bákóban végezte román nyelven, három évig esztergályosként dolgozott, majd Budapesten diplomázott a külkereskedelmi főiskolán.2005-ben külföldi munkavállalás után tért haza családjával Csángóföldre, ahol az MCSMSZ-ben kezdett tevékenykedni. Integráló személyiségével hamar magára vonta a figyelmet, így 2007. április 21-én az MCSMSZ elnökévé választották. Amint egyik munkatársa, Hegyeli Attila az MTI-nek felidézte, a csángómagyarok szövetsége az ő vezetése alatt vált civil szervezetből intézménnyé. Ekkor teljesedett ki a fakultatív, majd iskolai magyarnyelv-oktatás a csángó falvakban, több településen ekkor építettek közösségi házakat.
Solomon Adrián és az MCSMSZ teljes vezetése lemondott tisztségéről 2012-ben, amikor világossá vált számukra, hogy a Bethlen Gábor Alap immár nem a csángószövetségen, hanem egy tervezett új alapítványon keresztül kívánja finanszírozni a Moldvai Magyar Oktatási Programot. A lemondását követő választás eredményét azonban a bíróság érvénytelenítette, így Solomon Adrián viselte formálisan 2014. augusztusáig az MCSMSZ elnöki tisztségét.MTI
Erdély.ma

Dél-Erdély pedig van
Lapunk tavaly közölt hatalmas, román falfeliratot Brassó városából, amelyen újból tudomásunkra hozták a szerzők, mennyire utálják a magyarokat; azt is jelezvén a gyakorlatban is, hogy hiába törlik le azt, úgyis visszaírják. Hiába na, szavatartók a szerzők. Én most Brassó lakosságának tudomására akarom hozni és örömmel, hogy nem vész el minden, amit veszett kutyák riogatnak. Lám, a városról írásos emlékünk van már 1252-ből, IV. Béla magyar királyunk egyik adományleveléből. Nyilván, adományozni már 750 évvel ezelőtt is csak azt lehetett, ami megvolt. És Brassó megvala.
Brassót Dél-Erdélyhez sorolja mind a történelem, mind a történetírás –, na, én itt hozakodom elő a magam friss, mai felfedezésével, hogy mindenki tudjon arról. Jelenkori történelmünkben járom Sepsiszentgyörgy várost, felejthetetlen a város mellett ez a járkálás is. Be kellett köttetnem a villanyt a lakásba. Hát ez a kálváriám tartott sok iroda és annyi déli harangszó között… Tudhatják a mai lakók, mennyit.
Az egyik papíron olvasom a román nyelvű írást, fordítom magyarra emitt: Elektromos Energiaszolgáltató Szövetség Dél-Erdélyben. Brassó. Ettől – tíz nap után – új erőre meg derűre kaptam. Hiszen ha van Dél-Erdély, akkor van Észak-Erdély is, és ott van az Erdélyi-érchegység is a sok történelmi papíron. És a dolgok ilyen állapotában meg kell lennie Székelyföldnek is, ma is!
Hogy is van az, hogy manapság begyepesedett, megélhetési fajgyűlöletbe jármozott román történészek és ugyancsak hasonló kötelezettségű politikusok szerint olyan föld, fogalom, hogy Székelyföld nincs! Punktum! Ebből a zavaros léből következik, hogy székely lakosság sincs.
Innen már csak egy (malom-) kőhajításnyira van az a bukaresti elképzelés, hogy újra kell osztani s kebelezni a „nem létező” Székelyföldet, annak nem is létező magyar lakosságát, el Brassó, Bákó felé, kinek mennyi kell s mennyi jut a földünkből. És a munkánkból. Meg az adónkból. Aztán ha nem loccsan, akkor cseppen Bukarestből valamennyi vissza, hogy el tudjuk látni az elnyomott, halmozottan hátrányos helyzetű nemzeti kisebbségeket…
Mindig is mondtam, el kell olvasnunk a számlák titokzatos szövegeit, a falfeliratokat, IV. Béla magyar király leveleit, ha még levelező viszonyban vagyunk őfelségével is.
Czegő Zoltán 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba.  A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese,  akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.”  Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását.  Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csíksomlyóra is várják Ferenc pápát a római katolikus püspökök
Csíksomlyó is szerepel azok között a helyszínek között, amelyekre a romániai katolikus püspökök meghívták Ferenc pápát.
A Romániai Katolikus Püspöki Konferencia pénteken zárult kolozsvári ülésén vitatta meg a várt pápalátogatás kérdését. Az ülésről kiadott közlemény szerint a püspökök a pápát egyes romániai katolikus közösségek körébe és zarándokhelyeire hívták meg. Ezek között Balázsfalvát, Csíksomlyót, Máriaradnát és Bákót említették. Muary Buendia bukaresti apostoli nuncius arról tájékoztatta a római katolikus és görög katolikus püspökök közös testületét, hogy a pápa el akar menni Romániába „az egység nevében szervezett látogatásra".
A püspöki konferencia kolozsvári ülését záró sajtótájékoztatón Ioan Robu bukaresti érsek szinte biztosnak mondta Ferenc pápa 2018-as romániai látogatását. Úgy vélte: a látogatás alkalmat nyújtana arra, hogy ennek keretében avassanak boldoggá hét – a kommunista börtönökben elhunyt – görög-katolikus püspököt.
Jakubinyi György gyulafehérvári érsek az MTI-nek telefonon elmondta: a püspöki konferencia megszavazta, hogy a pápa Csíksomlyón találkozzék a romániai katolikus egyházban többségben levő magyar híveivel. Hozzátette: az erre vonatkozó meghívót a jövő héten küldi el Rómába. Szerinte ezt az is indokolná, hogy az idén 450 éves a csíksomlyói búcsú.
Az érsek az MTI felvetésére emlékeztetett arra, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye egy hónappal ezelőtt közzétett állásfoglalásában leszögezte: akkor válik lehetővé a pápa romániai látogatása, ha Bukarest biztosítja, hogy a hívek gyakorolhassák az alkotmányos kisebbségi és felekezeti jogaikat. Az állásfoglalásban elsősorban a kommunista rezsim által államosított egyházi javak visszaszolgáltatási folyamatának az elakadását és az egyházi oktatás akadályozását sérelmezték.
Az érsek a bukaresti pápai nunciust idézte, aki szerint a pápa sehova sem mehetne, ha a látogatás előfeltételének tekintené a katolikus sérelmek rendezését. „Ha a pápa a rendezetlen ügyek ellenére eljön, ezt azért teszi, hogy az ellentéteket kibékítse, az egységet elősegítse. Nem a románokhoz vagy a magyarokhoz, hanem a katolikus híveihez jön, de a többségi egyház esetleges szempontjaira is figyel. Bármely országban nyíltan beszél a problémákról, hogy a közbelépésével sikerüljön közelebb hozni az ellenfeleket. A katolikus elveket nem adja fel, de mindent megtesz azért, hogy az egységet ápolja" – magyarázta Jakubinyi György.
A gyulafehérvári érsek az MTI kérdésére kizártnak tartotta, hogy Ferenc pápa Románia és Erdély egyesülése centenáriumára érkezzen az országba. Hozzátette: a nuncius már tavaly tisztázta, hogy a pápa látogatása lelkipásztori jellegű lehet, és nem kapcsolható össze polgári és politikai évfordulókkal.
Jakubinyi György úgy vélte, ha a politikusok mégis megpróbálnák összekapcsolni Nagy-Románia megalakulásának az évfordulójával, ennek az lenne a következménye, hogy a hívek távol maradnának a pápalátogatás helyszíneitől. Felidézte: 1999-ben az ortodox egyház nem járult hozzá, hogy a Bukarestbe látogató II. János Pál pápa az erdélyi híveit is felkeresse. „Mi, püspökök ott voltunk Bukarestben, de a híveink nem jöttek el" – idézte fel az érsek. Az erdélyi látogatást szerinte az teszi indokolttá, hogy Romániában mind a római katolikus, mind a görög katolikus hívek többsége Erdélyben él.
Jakubinyi György elmondta: a pápalátogatás mindhárom hivatalos feltétele teljesült: a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia és Klaus Iohannis államfő már korábban, a Romániában többségi ortodox egyház feje, Dániel pátriárka pedig az idén küldött meghívót Ferenc pápának. Hozzátette: a Szentszék azt közölte, hogy Ferenc pápa 2017-es programjába semmiképpen nem iktatható be a látogatás, de 2018-ban lehetséges, hogy az egyházfő sort kerít rá.
MTI; Erdély.ma

Amikor a Csángóföldön járt Szent Péter
Tizenhárom moldvai csángó településről érkeztek azok a kicsik és nagyok, akik mesét mondtak a Bákó megyei Lujzikalagor Disznyó-hegyén lévő öreg diófa alatt vasárnap. Ízes nyelvjárásukra, elmondott tréfás történeteikre, vagy ahogy a szervezők nevezték: kincsükre még Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés exelnöke is kíváncsi volt.
Hatodjára ültek össze a csángó magyarok kis és nagy mesemondói a Bákó melletti Lujzikalagorban szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséit bemutatni, továbbadni. Az Ádám család Disznyó-hegyi kertje, a közepén álló öreg diófa, a hatalmas katolikus templom tornyának árnyéka és nem utolsósorban a találkozó végéig kitartó szép idő mind-mind hozzájárult a vasárnapi rendezvény sikeréhez. Persze egyébre is szükség volt, mint például a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége néhány lelkes szervezőjének, az oktatók, valamint adatközlők ténykedésére.
„Magam vagyok, nincs kinek mondjam a mesét” Elvégre a csángó mesék nem a Grimm testvérek történeteiből ismert varázslatokról, tündérekről és sárkányokról szólnak, sokkal inkább az életből merítenek. Azokból a „mindennapokból”, melyekben például ott találjuk Szent Pétert meg Jézuskát, akik Lujzikalagorba érve betérnek a zsugori asszony portájára. De találkozunk a cigánnyal, aki „pököleálát” akart tanulni, aztán jól megkapta a magáét, néne Trézsivel, a pletykás asszonnyal, meg az aranyálmát őrző három fivérrel, akik közül csak a legkisebb, a „legpröpödjítebb” járt sikerrel. De hallottunk az ördögöt „megcsaló”, csóréra vetkőzött és négykézláb mászkáló vénasszony történetéről is, no meg arról, miként futott a róka a kecske „seggibe”.
Népviseletbe öltözött lábnyiki, magyarfalusi, pusztinai, külsőrekecsini, dumbravéni, máriafalvi, diószéni, trunki, klézsei, forrófalvi, csíkfalusi, frumószai és helyi elemisták és nagyobbacskák tolmácsolták a mókásabbnál mókásabb történeteket, de a főszervező Petres László helyi tanító időnként a Magyar Ház mögött álló diófa ágai alá invitálta az öregeket, a „keresztanyáit meg keresztapáit”, ahogyan Moldvában kedveskednek a szép korúaknak.
Gyurka Lucian bá például Magyarfaluból hozott el egyet az általa ismert sok-sok mese közül, Dobos Rózsa pedig Külsőrekecsinből utazott Kalagorba. Amikor azt kérdeztük, hány csángó mesét ismer, vállvonogatás meg egy „nem is tudom” volt a válasz. Aztán némi gondolkodás után valamelyest pontosított: „Három nap es kéne, amíg összeszámlálnám”.
A maga nyolcvan esztendejével rangidősnek számító néne Erzse, a klézsei Benke Erzsébet egy legyintéssel intézte el ugyanazt a kérdést: „tudok én többet es, de magam vagyok, nincs kinek mondjam”. A kisebbségi jogok harcosaként ismert orvos, Ádám Valérián Marosvásárhelyről tért haza, hogy néhai nagyszülei udvarában mesét olvasson fel abból a könyvből, melyet ő maga írt.
Építkezni hitből, nyelvből, gyermekből
Valójában a moldvai csángók egy kincsen ülnek – fogalmazott a mesemondó találkozó kiagyalója, Petres László. A helyi tanító bácsi, aki nyolc évvel ezelőtt a Babeş–Bolyai tanári állását hagyta ott a csángó gyerekekért, teljesen véletlenül pottyant a mesevilágba. „Valamikor a kezembe került Baka András diószéni mesemondó könyve. Nemcsak hogy egy délután alatt elolvastam, de rájöttem, hogy egy Benedek Elek-kaliberű mesemondóval van dolgunk, illetve egy olyan kinccsel, amin ülünk, s talán nem is tudunk róla” – idézte fel az újtusnádi születésű fiatalember. Petres akkor egyet gondolt, és Bakáról elnevezett mesemondó találkozót szervezett.
Ötlete más tetszését is elnyerte, így a faluban évente – jó magyar szokás szerint – két hasonló eseményt is rendeznek: egyet Kalagorban a csángószövetség, egyet, afféle vándorrendezvényt, a vele olykor rivalizáló pedagógusszövetség. „Tény, hogy építkezni kell, nyelvből, hitből, gyermekekből” – mondta Petres László. Amíg van mese és gyermek, aki anyanyelvén tolmácsolja, nincs gond, állapította meg az anyaországi vendégsereg egyik tagja, Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés nemzetiösszetartozás-bizottságának elnöke, aki Szili Katalin társaságában érkezett Csángóföldre.
Valahogy így gondolják a helyiek is. A falu szülöttje, Palkó Ágoston atya, aki jelenleg a marosjárai katolikus híveket szolgálja, úgy vélte: ha valaki ezelőtt huszonhét évvel azt mondja, hogy Csángóföldön, Lujzikalagorban lesz egy közösség, mely összeül, és magyar meséket mond, bolondnak tartották volna. „Hisz abban az időben a moldvai csángóktól elvették a nyelvüket, és csak titokban, susogva, suttogva mondhatták imáikat, énekeiket és meséiket” – mondta a pap.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Deáky Andrással Gyimesbükk zarándokhellyé válásáról
Romjainkat sem hagyhatjuk pusztulni, hol a csodát megéljük
Zarándokhellyé azok a helyszínek válnak, ahol csoda történik, a csodák pedig szentekhez köthetők. Gyimesbükkön Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató szavai szerint „másképp esett meg a csoda”: kilenc évvel ezelőtt akkora érdeklődés és összefogás telepedett rá az ezeréves határra, amekkorától még mindig könnybe lábadnak a szemek. A zarándokhellyé válás folyamatáról beszélgetett Kovács Hont Imre Deáky András tanárral, panziótulajdonossal.
– Az utóbbi évtizedben teljesen megváltozott az ezeréves határként emlegetett gyimesbükki szoros környéke, ennek a változásnak pedig Ön a szíve, lelke. Mi volt az a szikra, ami a szűnni nem akaró tüzet fellobbantotta?
– Valamikor 2005 környékén kezdett egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy valamit kellene szépíteni a határon. Egyre több vendég érkezett hozzánk a panzióba, és egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy mennyire érdekli őket a helyi emberek élete, a helyi történelmi örökség. De valósággal szégyelltem, hogy a vasúti őrházat vécének használják, és a Rákóczi-vár lépcsőjét is ellopkodták, még a romok is veszélyben voltak. Mesélés közben forrott ki az ötlet, hogy rakjuk vissza a lépcsőket! A vendégek is kezdték egyre komolyabban venni, mígnem egyik évben Budakesziről szimbolikusan hoztak egy méretre szabott követ lépcsőnek. Ez sajnos nem vált be, mert puha kőzetből készült, viszont kiállítottuk a panzió udvarán a Trianon-emlékműnél. Jelképesen ez a kő indította el a gyimesbükki folyamatokat.
– Az első nagy megvalósítás mégis az őrház lett, és a zarándokhellyé válás is ehhez köthető. Hogyan sikerült felújítani a házat?
– Egy darabig a román vasúttársaság használta, de úgy, hogy a benne állomásozó őr kalasnyikovval riogatta azokat, akik meg akarták látogatni a Rákóczi-várat. Később gazdátlanná vált az épület, az állapota leromlott, és a vasúttársaság eladta egy alkalmazottjának, építőanyagnak. Amikor ezt meghallottam, rémülten siettem a vasutashoz, és az épület árának többszörösét ajánlottam fel neki, így megvásároltam. Egyre szélesebb körben hangoztattam, hogy az őrházat fel kellene újítani, és egy alkalommal öt budakeszi vendégnek meséltem erről az álmomról. Egyikük felállt, és azt mondta: hagyjunk itt fejenként 100 ezer forintot erre a célra. Meg is tették, majd otthon gyűjtést szerveztek, és a Gyimesbükki Polgármesteri Hivatal is mellénk állt. Így nagyon gyorsan összegyűlt a szükséges pénz, és 2008 pünkösdjére elkészült az őrház.
– És hogyan történt a csoda?
– Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén, Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. Több mint 200 buszt és 1000 személygépkocsit számoltunk meg, a hegy aljáig álltak az autók. Az utasok kiszálltak és gyalog jöttek idáig, esetenként akár 15 km-t is, mert egyszerűen nem tudtak közelebb jönni. Fantasztikus volt az az óriási érdeklődés, az a hatalmas összefogás, ami aznap betöltötte a Gyimesi-szorost. És a nagyvilág magyarsága élőben követhette az eseményeket a Duna TV-nek köszönhetően. Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást, amikor 65 év után a magyar Nohab mozdony berobogott az őrház elé. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.
– Azóta az idei lesz a tizedik alkalom, hogy zarándokok tízezrei özönlik el Gyimesbükköt, és szinte minden évben találkozhatnak valami újdonsággal. Mi mindent sikerült megvalósítaniuk az őrház óta?
– A következő évben felújítottuk a kontumáci kápolnát, később az itt elesett hősök tiszteletére alakítottunk ki szakrális emlékhelyet a kápolna szomszédságában, az egykori vesztegzár romjainak felújításával. Több mint ötszáz nevet sikerült összegyűjtenünk, és a hősök névsorát gránittáblák őrzik. A másik évben a Tatros hídját festettük le. Létrehoztuk az Élet, hit és nemzet kapuját a kápolna melletti dombon. A kopjafasor állomásaira olyan kulcsszavakat faragtunk, mint például: Isten, haza, anyanyelv, szülőföld… Olyan szavak, amelyek politikai nézeteken és nemzetiségeken felüli értékeket közvetítenek. Közben a panzió udvarán is újabb és újabb szobrokat, emlékműveket avattunk. És mindezekben benne van rengeteg ember szíve, szeretete és pénze.
Az őrházzal kezdődött, az őrtoronnyal tetőzik. A gyimesbükki csoda íve
– Idén számos kerek évfordulót ünnepelhetünk a gyimesbükki pünkösd alkalmával. Melyek ezek?
– Az idei háromnapos rendezvényt Szent László király trónra lépésének 940., Kodály Zoltán zenetudós halálának 50., Domokos Pál Péter néprajzkutató halálának 25., és a csíksomlyói búcsújárás 450. évfordulójának szenteljük. Ugyanakkor ez lesz a tizedik alkalom, hogy Gyimesbükkön pünkösdi napokat szervezünk.
– Többször is kifejtette, hogy munkájuk megkoronázása lenne a Rákóczi-vár felújítása. Úgy tűnik, végre célegyenesbe értek. Mikor kezdődhet a romok újjáépítése?
– Amikor már kezdtem lemondani erről az álmomról, tavaly végül megkaptuk az építkezési engedélyt. Hét éven át küzdöttünk ezért, végül ketten maradtunk: a Gyimesbükkért Egyesület és a polgármesteri hivatal, amelynek egyébként tulajdona a Rákóczi-vár. Görbe Vilmos polgármesternek is nagyban köszönhető az előrelépés, mert az önkormányzat becsülettel állta a tervezési, engedélyeztetési költségeket. Nagyon sok munka volt ezzel, úgy kellett tárgyalni az emberekkel, hogy senkit se sértsünk meg. Figyelembe véve az állapotokat, a megosztottságot, nehéz volt legyőzni az ellenállást. Sajnos sokan meg akarták akadályozni helyi szinten is, mert ki kell mondani: a hatalomnak nem érdeke megmenteni egy magyar műemlék épületet. Egy jó belátású román szenátor közbenjárása kellett az engedélyhez, majd következett az egy éven át tartó közbeszerzési eljárás. A tervek alacsony árat vetítettek elő, nem találtunk kivitelezőt, aki vállalta volna. Végül a helyi Pál Péter elvállalta a munkát olyan összegért, hogy neki szinte semmi haszna nem származik az egészből. Már nekifoghattunk volna, de akkor a pünkösdi zarándokok elől elzártuk volna az őrtorony romjait. Ezért úgy döntöttünk, hogy pünkösd után fogunk neki a kivitelezésnek. Abban bízok, hogy sikerül értékesítenünk sok téglajegyet, és további adományokkal is megsegítenek bennünket.
– Mi az üzenete az őrtorony felújításának?
– Sokan kérdezik, hogy mi értelme van várakat újjáépíteni, amikor ennyi gond van a világban. Két üzenete van ennek. Az egyik a világ magyarsága felé: mi itt, a végeken nem adjuk fel magunkat, ezért nekik sem szabad lemondaniuk az identitásukról. A másik a románságnak üzen: üzeni, hogy a magyarok a romjaikat sem hagyják! Mi igenis itthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön, ahol temetőinkben nemzedékekre visszamenően nyugszanak a felmenőink. Hargita Népe (Csíkszereda)

Székely népviseletben hódították meg Kanadát (Szentegyházi Gyermekfilharmónia)
Két hete egy erdőszentgyörgyi koncert után indult útnak az idén 35 éves Szentegyházi Gyermekfilharmónia népes – 127 gyerekből és 13 felnőttből álló – csapata, hogy hosszas előkészítés után meghódítsa Kanadát. A koncertkörút apropóját az adta, hogy idén július elsején az észak-amerikai ország államiságának 150. évfordulóját ünnepelte. Magyarország kormánya és külügyminisztériuma lehetővé tette, hogy a jubileumon a Gyermekfilharmónia – azaz a Fili – képviselje a Kárpát-medencei magyarságot.
Haáz Sándor, a Fili karnagya és vezetője elmondta, eleinte túl nagy kihívásnak tűnt több mint száz gyermekkel Kanadába utazni, de a 35. évforduló méltó ünneplést kívánt. Az utazás megvalósíthatóságáról tavaly szeptemberben történt terepfelmérése alkalmával győződhetett meg, amikor a kanadai magyar közösségekkel való találkozás során nyilvánvalóvá vált, hogy nagyra értékelnék a Fili vendégszereplését.
Ezt követően már csak alapos tervezésre és a finanszírozás kérdésének megoldására volt szükség ahhoz, hogy az álom valóra váljon. A magyar kormány és a külügy váratlan felajánlást tett: magára vállalta az utazás anyagi feltételeinek biztosítását, ezzel ajándékozva meg a kanadai magyarságot, illetve diplomáciai gesztust téve Kanada kormánya és politikai elitje irányában. Haáz szerint mindez jól „sült el”, hiszen mindenki méltányolta a Fili szereplését, a gyerekek kiváló – csillagos tízes – teljesítményt nyújtottak, és a július elsejei felvonuláson, amelynek keretében a különböző országok küldöttségei vonultak fel Toronto főutcáján, a Fili révén Magyarország képviselte magát a legnagyobb létszámban, amit a sajtó is külön kiemelt. A Gyermekfilharmónia vezetője úgy vélekedett: a Kodály-emlékév kapcsán is fontos, hogy Magyarország a tiszta éneklés elkötelezettjeit küldte a kanadai ünnepségekre. A turné egyik érdekessége volt, hogy Haáz ötletének megfelelően a 127 székely gyermek mellé kanadai magyar gyerekeket is verbuváltak, akik előzetesen megkapták a repertoárt és a kottákat, és ezeket megtanulva szívesen csatlakoztak a gyermekkórushoz. Így teljesült a turné mottója, egyes helyszíneken valóban 150 énekhang csendült fel a 150 éves Kanadáért. A kihagyhatatlan magyar népdalok és történelmi énekek mellett más népek dalait, továbbá öt angol nyelvű dalt, kiemelt módon pedig Kanada himnuszát is előadták. Minden fellépés alkalmával magyarul és angolul is bemutatták a Filit, elmondták, hogy milyen kicsi székelyföldi településről érkeztek, és méltatták Kanada 150 éves államiságát.
Haáz Sándor kitért arra is, hogy koncertjeiknek nagyon nagy sikere volt, a közönség állva tapsolta. Ehhez hozzájárult az is, hogy a gyerekek mind a 11 koncerten székely népviseletben szerepeltek, még akkor is, amikor ez a hőség miatt nem számított kis teljesítménynek. Kanadában nemcsak a népviseletre tekintettek kuriózumként, hanem a gyerekek fegyelmezettségére, egy emberként való színpadi mozgására is. A jövőbeli tervekről Haáz Sándor elmondta: miután kipihenték a hosszú úttal járó fáradalmakat, a turné során eladott lemezekből és adományokból befolyó összeget augusztus végén a csángó magyaroknál tett látogatásra fordítják. A Bákó melletti, erősen szórványban levő csángó falvakat keresik fel azzal a szándékkal, hogy a szentegyházi gyerekek gyakorolhassák a román nyelvet, az ott élő csángó gyerekek pedig a magyart. Az ottani látogatást végül egy Fekete-tenger parti nyaralással zárják. Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi Páva-válogató: elsők között Szamosújvár, Kalotaszeg
Hétvégén a Maros megyei Mikházán zajlott az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza népszerű rendezvénye, a Fölszállott a páva. Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből.
Annyi biztos, valamikor a negyvenes években volt a Nyárád menti Mikháza ferences kolostorának kalotaszegi kántora, ma is emlékeznek a Jegenyéről jött emberre. Elmondások szerint a kántorunknak olyan fenséges hangja volt, hogy ha belekezdett, forrásvizet fakasztott a határban. Fr. Benedek testvér szerint: ha a jegenyei kántor bár egy oktávval magasabbra veszi, ma elképzelhetően borvizet merünk a Barátok kútjából. A pompás kalotaszegi legények láttán a helyiek úgy ültek be a Széllyes Sándor Csűrszínházba, hogy ha a szóban forgó legények kicsit is kitesznek magukért, a sok forrásvízre kétségtelenül bor jöhet. Ámde eljöttek még Mikházára a messzi gyimesiek, lám, a történelem kereke forog. Talán csak emlékeznek még, hogy hajdanán a mikházi ferencesek gyalog, saruban eljártak a Gyímesekbe, sőt Bákóig is elmenve szerre beköszöntek a csángó falvakba.
A 2012-ben kezdeményezett, Fölszállott a páva című népzene és néptánc tehetségkutató versennyel az MTVA, a Duna Televízió Zrt. és a Hagyományok Háza tisztelegni kívánt mindazok előtt, akik Bartók és Kodály szellemi örököseiként az 1978-ban indult Röpülj páva óta eltelt négy évtized alatt életben tartották nemzeti kultúránk legősibb ágát, a népi kultúrát. Az indulás évében lett 40 éves az 1972-ben indult táncház mozgalom, amely hat évvel ezelőtt abban a nemzetközi elismerésben részesült, hogy a magyar táncház módszer bekerült az UNESCO szellemi kulturális öröksége legjobb eljárásainak regiszterébe. A fő szervezők az idei tehetségkutató versenyre engedélyezték a gyerekek mellett a felnőttek (16-tól 35 éves korosztály) benevezését is.
Az idei tehetségkutatóra 231 produkciót neveztek be a Kárpát-medencéből, mintegy 1000 fő részvételével. A produkciókat a beérkezett demófelvételeket elbíráló zsűri a pályázati anyag alapján hívta meg a területi válogatókra. A grémium hat területi válogatót nevezett meg, melyre 201 produkciót hívott. A válogatókat Szarvason, Hajdúböszörményen, Keszthelyen, Tatabányán, Budapesten, végül a hatodikat, az erdélyi válogatót Mikházán szervezték. Miért is ne a Nyárádmentén, hiszen járt erre száz és egynéhány esztendeje Bartók Béla, gyűjtött Jobbágytelkén, Mikházán, Nyárádköszvényesen. Itt volt most a Gyimesek, Kalotaszeg, Udvarhelyszék, a Nyárádmente, Mezőföld, a Mezőség, Magyarszovát, élmény volt e tájegységek dalait, táncait, muzsikáját látni, hallani.
Szóra bírtuk Farkas Józsefet, a budapesti Hagyományok Háza munkatársát, aki részletezte a folytatást. Mikházát követően július 18-19- én Budapesten ül össze a 24 tagú arányosító zsűri, végignéznek valamennyi rögzített produkciót, a versenyzőkkel folytatott interjúkat, és döntenek, milyen pontszámtól fölfelé kerülnek adásba a produkciók. Farkas meggyőződéssel mondja, a Páva
szerencsés találkozási fóruma a kárpát-medencei magyar népi kultúrának, s nemcsak. A 2014-es Páva televíziós nézettsége meghaladta az X-faktorét, s a középdöntőtől 44 országban élő magyarok sokasága követte figyelemmel a versenyeket. S ez a 44 ország természetesen nem kizárólag Európát jelenti. A mérések megmutatták, hogy a műsort Amerikából, Afrikából, Ázsiából, Ausztráliából is követték. Összegezve: negyvennyolc produkció jut be a Duna Tv adásaiba. November-decemberben lesz 4 elődöntő, 2 középdöntő és a csúcs, a döntőt december 29-én nézhetjük – tájékoztatott a Hagyományok Háza munkatársa.
A zsűri szerint elképzelhető, hogy a Mikházán bemutatott produkciókból több is elődöntős lesz, sőt a középdöntőbe, s miért ne, a döntőbe is bekerül. Mindenesetre a Kalotaszegi Legénytársulat 65 pontot szerzett, Gorzó Boglárka Kolozsvárról ugyanannyit, míg a szamosújvári Ördöngös zenekar csúcspontozásért, vagyis 69 pontért adta tehetségét.
Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművész, a mikházai vetélkedő helyszínéül szolgáló Csűrszínház kitalálója és házigazdája nagyon elégedett. A hivatásos színjátszás mellett miért ne férne meg itt a népi kultúra? Erre volt a pompás ház kitalálva. Szélyes Ferenc is csak Kodályba kapaszkodhat: „Mai napig ez a zenerendszer a gyökere egész népünk zenei gondolkodásának. Nemzeti öntudatunk tudatalatti részének, a talán soha egészen nem tudatosíthatónak éppen ösztönösségében döntő elemei nyelvi és zenei képzeteink.”
LOKODI IMRE / Szabadság (Kolozsvár)

Identitásukkal fizetnek a csángók a békéért
A Bákótól alig néhány kilométerre fekvő Lujzikalagor Csángóföld mindmáig egyik „legtisztább” települése. A mára több ezres nagyközséggé duzzadt település mintegy 92 százaléka megőrizte ősi, római katolikus vallását. Bár az emberek magyarul beszélnek, a legtöbb helyi hivatalosan mégis románnak vallja magát.
Az Erdélyből vagy az anyaországból érkezőknek már a műútról való letérőtől meglepetést rejteget Lujzikalagor. Azok, akik egy lepusztult, elszigetelt, szegény falura számítanak, ahol népviseletbe öltözött öregek ülnek a poros út menti kunyhóik előtt, csalódniuk kell. Már a falunévtábla előtti szakaszon Lujzikalagor egy virágzó település képét nyújtja. Egymás mellett sorakoznak a szebbnél szebb emeletes házak. Bent a faluban minden harmadik házon látszik, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben épült. Az idegen kapkodja a fejét, miközben azon töpreng, miből tellett ennek „az archaikus népnek” ilyen palotákra. A sikertörténet mögött azonban komoly fizikai munka és sok lelki áldozat rejlik.
A szorgalmas mesteremberek hírében álló kalagoriak már a 90-es évek közepétől külföldön keresik kenyerüket; az elején csak Magyarországra merészkedtek át, aztán egyre távolabb. Legtöbbjük számára hosszú ideig Olaszország biztosította a gyarapodás lehetőségét, mára viszont a kedvelt célállomások odébb kerültek.
A mai fiatalok Nagy Britanniát vagy a skandináv államokat választják. A kívülállóknak nincs honnan tudniuk, hogy számos villa félig vagy teljesen üresen tátong. Jobb esetben a vendégmunkások hazatértek, de a külföldön felnőtt gyermekeik már nem. Rosszabb esetben a teljes család a végleges kitelepülés mellett döntött, és most árulni próbálja a házát.
Munkásokból lett vállalkozók
Gábor Florentin – aki kilenc esztendőt húzott le az olasz csizma szárában – a szerencsésebbek közé tartozik. Felnőtt gyermekei itthon szeretnének boldogulni, így feleségével, lányával és fiával egy fedél alatt lakik. Ma már semmi pénzért nem menne külföldre, meg is engedheti ezt magának, hiszen jó hírnévnek örvendő építkezési vállalkozó. Nem ő keresi a munkát, hanem a munka találja meg őt. Egyetlen gondja van: egyre nehezebben kerít szakembert. Akkora a hiány, hogy újabban a Pruton túli Moldáviából érkezőket kell foglalkoztatnia. Irigykednek is a környékbeli románok, hogy a lujzikalagoriaknak milyen jól megy soruk. „Mük megdolgoztunk a pénzért, nem loptuk azt!” – állítja büszkén az ötven esztendős vállalkozó. Mint meséli, a csángók rosszallói már azt is kitalálták, hogy a magyar kormány pénzeli őket. Legutóbb azt hallotta vissza, hogy „bezzeg ennek a csángó falunak még vendéglője is van”! Florentin büszke a falujára, sőt a vendéglőjére is, amely akkora, mint egy bálterem. Dicsekedhet vele, hiszen ő és a csapata építette. Mint meséli, a bákói románok is a katolikusokkal szeretnek dolgoztatni, mert sokkal megbízhatóbbnak tartják őket, mint saját szakembereiket.
Gábor Florentinnal ellentétben a Veres házaspár nemcsak a falu és a megye határán lépett túl, de gombatenyészetével a teljes moldvai piacot behálózta. A havi húsz tonna gomba előállításán és értékesítésén harminc alkalmazott dolgozik. Pétert és Lilit csak az bántja, hogy a hipermarket-láncok a különböző illetékeikkel teljesen lebőrözik a termelőket. A multinacionális cégek –amelyek üzleteikben csak a polcot biztosítják busás összeg fejében – kétszer annyit nyernek a terméken, mint ők, akik megkínlódnak a gomba előállításával és forgalmazásával. A rövid szavatosság okozta kockázatokról nem is beszélve. „Van, amikor nyáron tonnaszámra dobjuk el a gombát. De nem panaszkodunk, mert megver az Isten; a húsvét előtti nagyböjti időszak előre kárpótol” – mondja Veres Péter.
Megfékezni a megállíthatatlant
Míg az öregek egymás közt csángóul beszélnek, a fiatalabbak románul. Értenek magyarul, de ha nem muszáj, nem erőltetik meg magukat. Őseik nyelve nem csak a templom meg az iskola falai közül szorult ki, az otthonokból is kezd kikopni. Szélmalomharcán keresztül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megpróbál mindent megtenni a megállíthatatlan megállításáért. A nyelvi asszimiláció fékezéséért pedagógusai idestova tíz éve biztosítják a fakultatív magyarórákat.
Petres László 2010 szeptembere óta él és tanít Csángóföldön. A kincses várost és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katedráját cserélte fel Lujzikalagorra és Ádámék ingyen a rendelkezésére bocsátott családi házára, amelynek egyik szobájába osztálytermet, a másikba pedig az otthonát rendezte be. Hét évvel ezelőtt doktorálni készült, ezért vállalta az egyesztendős kiruccanást. Aztán rájött, hogy az oktatásban nem érdemes egyéves ciklusban gondolkodni, így kitolta háromra. De miként lett a három esztendőből hét? „Moldva-betegség” – vágja rá. Ez idő alatt tájházat hozott létre, focibajnokságot szervezett, mesemondó-találkozókat rendezett, és sok-sok gyereket tanított – vagy legalábbis tanítgatott – anyanyelvén megszólalni. Mindezt kemény ellenszélben tette, ugyanis hol az iskolaigazgató, hol a polgármester, hol valamelyik pap igyekezett keresztbetenni. Kimondottan nagy meccseim nem voltak. De nekem nem is kell kampányolnom a szülőknél, hogy küldjék a gyermekeiket magyarórára. Jönnek azok maguktól; testvér testvért hoz, barát barátot. És így, szép lassan terjed a híre” – mondja a „tanító bácsi”, aki jelenleg is heti két-három alkalommal mintegy félszáz gyerekkel foglalkozik. Ez az iskolaköteles kalagoriak egynegyedét teszi ki, ami lehet sok is, kevés is – nézőpont kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban már 1844-ben működött magyar tannyelvű iskola, míg a románt rá negyvenkét évre alapították, nagyon kevés. Szintén kevés, ha a második világháború utáni helyzettel vonunk párhuzamot. A településen 1948 és 1955 között nemcsak óvoda és hétosztályos magyar nyelvű általános iskola működött, de bentlakás is létezett, ahová más csángótelepülésekről is érkeztek gyerekek. Sőt az 1954–1955-ös tanévben a román tagozaton is bevezették a magyar nyelv oktatását.
De abban az esetben is kevésnek számít a fakultatív órákra járó nebulók száma, ha azt nézzük, hogy Lujzikalagorban szinte mindenki római katolikus, és a lakosság csaknem 70 százaléka érti és beszéli anyanyelvét. Soknak tűnhet az ötven gyerek, ha a községvezetés, az állami iskola tanügyi káderei és a papság ellenséges hozzáállását vesszük figyelembe. „Nem tiltják, de hittanórán meg-megkérdezik a gyerekektől, hogy tulajdonképpen miért is járnak magyar órára. A papok azt próbálják az itteniekbe sulykolni, hogy az érvényesüléshez a csángóknak jó románoknak kell lenniük” – mondja Petres.
Ilyen körülmények között szinte esélytelen „bevinni” a magyar órákat az iskolába. Valamikor a jelenlegi tanító elődje, Szász Csilla idejében volt rá kísérlet, hogy a szülők aláírást gyűjtöttek. Azonban a polgármester és az igazgató egyenként hívatta be a kérvényezőket, és „kérte fel” őket szignójuk visszavonására.
Gondok az öntudattal
Petres László, a csángók életébe jócskán belekóstolt kívülálló úgy látja, a faluban a továbblépéshez leginkább a nemzeti öntudat hiányzik. „Ha megkérdezed a falu lakóit, minek tartják magukat, azt mondják, elsősorban románoknak. Merthogy Romániában élnek. Másodsorban római katolikusoknak. Csak harmadsorban jön be a nyelvi tényező. Így van akkor is, amikor szavazni kell. A politikában a szociáldemokrata és a liberális párt létezik számukra, az RMDSZ-t és célkitűzéseit nemigen értik. »Mit tud tenni értünk az udéméré?« – szokták kérdezni” – ecseteli a helyzetet az Újtusnádról származó, Kalagorban ragadt pedagógus. Minden egyes szavát alátámasztja Gábor Florentin eszmefuttatása is. A középkorú férfi szülei egymás közt magyarul beszélnek, ő és felesége viszont románul kommunikál. Nagykorú gyermekei jobbára csak az állam nyelvét beszélik, anyanyelvükön legfeljebb tőmondatokat képesek megfogalmazni. Mint mondja, mindig is románul beszéltek a gyerekekkel, hogy ne tegyék ki annak a megaláztatásnak, amiben hajdanán nekik volt részük. „Mük nem tudtunk helyesen oláhul, ezért sokat csúfolódtak velünk Bákóban” – emlékszik vissza a megyeszékhelyen töltött középiskolás éveire. Amikor egy kicsit meredekebb témára, a Székelyföld autonómiájának kérdésére térünk, a családfőnek teljesen elkomolyodik a tekintete. Fejcsóválások közepette fejtegeti, hogy az önrendelkezés esetleges kivívása miért nem tenne jót a csángóságnak. „Így is sokat bozgoroznak münket, azután még jobban támadnának. Nekünk egy dologra van szükségünk: a békére!” – mondja, és érveit, legalábbis a csángóság szemszögéből, szinte lehetetlen nem elfogadni.
Bármennyire is furcsa, a lujzikalagori csángók nemzeti öntudata leginkább az 1989 utáni szabad világban kopott meg. A 19. század végén a falu 1878 lakosából 1802 vallotta magát magyarnak. Ez az arány fél évszázadon keresztül szinte nem is változott: a két világháború között, 1930-ban az 1879 kalagoriból 1800 tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Sőt a nemzeti szocializmus tomboló korszakában, 1984-ben a 6329 lakó zöme is magyar anyanyelvűként nyilatkozott a cenzuson. Az arány száznyolcvan fokos változása alig nyolc év múlva, az 1992-es népszámláláson következett be. Ekkor az 5277 megkérdezettből mindössze 27 személyt jegyeztek be csángóként és egyetlen egyet magyarként. A statisztikai adatok azóta sem változtak, a 2002-es népszámlálás öt magyart és kilenc csángót talált a faluban, a legutóbbi 2011-es cenzuson a 3333-ból alig 35 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mindezt olyan körülmények között, hogy sem bevándorlás, sem lakosságcsere nem történt.
Az identitás formálásában – vagy nevezhetjük így is, átformálásában – a legnagyobb szerepet a Jászvásárból irányított római katolikus egyház játssza. A csángók általában – és a lujzikalagoriak főként – nemcsak hogy istenhívők, de templomjárók is. Nincs olyan roráté, amely Florentin édesapja, a 77 esztendős Gábor János nélkül kezdődne el. Az öreg naponta fél hatkor kel, s ha esik, ha hull, hatkor már ott ül a majdhogynem katedrális méretű templomban. Az Olaszországban töltött kilenc év alatt fia négy olyan vasárnapot számolt össze, amikor valamilyen okból kifolyólag nem jutott el a szentmisére. A jászvásári püspökség újabban csángó papokat kezdett kiküldeni Itáliába, hogy románul szolgálják az ott élő moldvai közösséget. Bizonyos számítások szerint csupán Lujzikalagorból mintegy ezernyolcszázan élnek a csizma különböző részeiben.
Az sem mellékes, hogy a falu több mint száz papot adott az utóbbi fél évszázadban. Közülük több mint nyolcvanan most is szolgálnak – legtöbbjük Moldvában, néhányan Erdélyben, Magyarországon vagy Nyugaton. Csupán a két, egybenőtt falvat, Lujzikalagort és Oszebicet jelentő községben a plébános mellett még öten tevékenykednek. És az utánpótlás sem marad el… „Most is van két hetedik osztályos diákom, akik teológiára szeretnének felvételizni, de még gondolkodnak, hogy Gyulafehérvárra jelentkezzenek-e vagy Jászvásárra, azaz magyar papok legyenek vagy románok” – mondja Petres.
Papi diktatúra
A csángóföldi magyar misézés örök álom marad. Több mint száz évvel ezelőtt Camilli jászvásári püspököt idézve dr. Iosif Petru lelkipásztor a következőket írta a lujzikalagorikanak: „1915. május 6-án néhány öntudatlan lujzikalagori fellebbezőnek válaszolva, akik azt kérték, hogy templomaikban magyarul énekeljenek és prédikáljanak, a püspök így válaszolt: a panaszosok kellene hogy tudják, hogy Romániában a román nép nyelve a román, és nem is lehet más. Tehát átkot követne el saját nemzete ellen az a román állampolgár, aki azt követelné, hogy saját országában egy idegen nyelvet beszéljenek, például a magyart. Most kérdem én Lujzikalagor lakóit, azokat, akik »nem keverednek más nemzetekkel« , akiknek ebben az országban megadatott minden állampolgári és politikai jog, akik ebben az országban születtek és nőttek fel, amelynek kenyerét eszik, mondják meg nekem, magyarok ők, vagy románok? Mert hogyha magyarok, menjenek Magyarországra, ahol a magyar nyelvet beszélik, de ha románok, ahogy valójában azok, akkor meg kellene szégyelljék magukat, hogy nem ismerik hazájuk nyelvét; bizonyíték erre a levél is, amelyet szintén román nyelven írnak.” Bő évszázad elteltével a helyzet mit sem változott. Minden hasonló kérésre a jelenlegi egyházfő, Petru Ghergheli majdhogynem azonos választ szokott adni.
A magyar az ördög nyelve
A Jászvásáron képzett papok nemcsak a liturgia nyelvét határozzák meg, de a csángóság „gyermekszobájába” és „konyhanyelvébe” is jócskán beleszólnak. A templomtorony egyik lépcsőfordulatánál kétoldalas gépelt lista hirdeti, milyen keresztneveket lehet adni a születendő utódoknak. A lehető legtermészetesebb, hogy a lajstrom nem tartalmaz Kevin, Dzsenifer, Lolita, Arnold, Tárzán vagy Vulfia-szerű neveket, azonban hiányzik a Béla, az Eszter, a Hunor, a Réka, meg egyáltalán minden, ami magyar csengésű. Nem is csoda, hisz nem egy olyan lelkész fordult meg a faluban, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart vagy éppenséggel azt a jellegzetes csángó nyelvjárást, amit egykoron felmenői is beszéltek, és ő maga is értett. Néha-néha a közösségnek viszont olyan káplánhoz is van szerencséje, aki nem tagadja meg nemzetét, a templom falain kívül hajlandó egy-egy utcasarkon az idősebbekkel magyarul is elcsevegni. Amint kitudódik, hogy magyarbarát, társai beárulják, a püspök meg azon nyomban elhelyezi – állítják a helyiek.
A falu szülöttje, Ádám Valérián Marosvásárhelyen élő és a moldvai csángók jogaiért küzdő orvos az egyik háztetőre mutat: „Ott van az a parabolaantenna, mit ír rajta? Semmit. De látszik, hogy valamikor valamit írt, csakhogy lefestették fehérre.” A lujzikalagori „tányérfestésnek” külön története van; minden a Duna TV segélyakciójával kezdődött. Amikor a 90-es évek közepén a nemzet televíziója úgy döntött, az adó – és más magyar nyelvű csatornák – vételezésére parabola antennákat ajánlott fel ajándékba, az akkor Budapesten tanuló Ádám Valérián negyvenkét tányért „irányított” szülőfalujába. Mindenki örült, és nyomban felszerelte a világra néző szerkentyűt háza tetejére. Sőt a dunások csángóföldi látogatása során kétszázhetvenen be is álltak a tévések baráti körébe. „Amikor egy pár hét után ismét hazalátogattam, azt vettem észre, hogy a tányérok eltűntek a háztetőkről. Kiderült, hogy a plébános megtiltotta a használatukat. Azon a címen szereltette le, hogy azon szexfilmek mennek! Nyilván nem a felnőtt csatornák jelentették a gondot, különben a papok nem kötelezték volna a falubelieket, hogy álljanak ki a dunások baráti köréből. És a ma is imitt-amott még fellelhető tányérokon nyilván, nem a Duna TV neve lenne lekenve” – állapítja meg keserűen a történtek óta orvosi oklevelet szerzett fiatalember.
Vannak kivételek is…

Hazahívó hangok ünnepe
Zenébe oltott gyermekkorok
Az ének és tánc bűvöletében töltött gyermekkor legszebb pillanatait hívták elő szombaton a hat évtizede született Székely Népi Gyermekegyüttes tagjai.
Délelőtt 10 óra körül zsúfolásig telt a Kultúrpalota előcsarnoka. Arcok, tekintetek keresték egymást, kezek lendültek egymás felé. Az üdvözlések után a szélrózsa minden irányából érkezett egykori gyermek táncosok, énekesek a kisterem felé vették az irányt, ahol kisebb csoportokban, halkan indult el a múltidézés.
„Te se tudtad, hogy én ki vagyok”, „Jóska bácsi de fiatal volt ezen a fényképen!” – hangzott fel mindegyre innen is, onnan is, aztán valaki azt is megemlítette, hogy 1957-ben ebben a teremben tartotta a gyermekegyüttes a legelső próbát, akkor énekelték először együtt, hogy A juhásznak jól megy dolga.
– Kezdjük a próbát – vetítette tréfásan egymásra az idősíkokat az egyik emlékező. Akkor már hetven-egynéhányan ültek a teremben, amelyet az elcsendesedés pillanatában egy régi kórusfelvétel fehér-fekete ünnepélyessége töltött be. Ezt követően Cseh Gábor, a találkozó főszervezője köszöntötte egykori együttestársait, pajtásait. A hajdani gyermek táncos csodálatos intermezzónak nevezte az együtt töltött éveket, majd a szépség örökkévalóságát tagadó Villont cáfolva mondta a Magyar- és Németországból, Svájcból, Svédországból, Izraelből, az Egyesült Államokból, Ausztriából és Ausztráliából érkezetteknek: – Mi szépek vagyunk ma is. Köszönöm, hogy hazajöttetek.
Kelemen Ferenc nyugalmazott újságíró, rádiós szerkesztő szintén táncosként vett részt a Székely Népi Gyermekegyüttes életében. A találkozóra számos fényképet gyűjtött össze, amelyeket kivetítve nézhettek végig a jelenlevők.
– Aki felismeri magát, álljon fel a színpadra – hangzott a jókedvű utasítás, de a jelenlevők ülve követték a gyimesi táborozások örömkockáit, a fellépések alatti és utáni pillanatokat, amelyeket egy tankként zúgó orosz készülék örökített meg annak idején.
– Itt azt hiszem magamról, hogy tudok táncolni. Most az unokám ötször olyan szépen táncol – jegyezte meg az egyik felvételnél Kelemen Ferenc.
A vetítés után Cseh Gábor a teremben jelen levő Székely Olgát, a gyermekegyüttes egyik táncoktatóját köszöntötte. A következő percekben egymás után léptek színpadra az emlékezők.
Gutfreund Lia Izraelből érkezett.
– Az együttes énekkarában kapott tanítás egy életre útmutató volt számomra. Minden hang külön-külön tanulta be a saját részét, és úgy álltunk a próbákon és az előadásokon, mint a katonák – idézte fel az egykori kórustag, akinek az elmúlt években Izraelben is voltak fellépései. Arra is emlékezett, hogy milyen dallal felvételizett a gyermekegyüttesbe. „Nyírfa ága, sej, kifaragva,/ abból lesz a jó balalajka” – énekelték vele együtt az egybegyűltek.
„Hogy kerültünk a dobozba?”
A gyermekegyüttes tagjai közül többen a művészi pályán maradtak. Szász Károly 30 éven át zenélt és konferált a Maros Művészegyüttes fellépésein. A találkozón egy tréfás, népmesei hangulatú szöveggel idézte fel az akkori produkciók hangulatát.
Bálint Márta Kossuth-díjas, Budapesten élő színművésznő Cseh Gábor kérésére lépett az emlékezés színpadára.
– Bennem a felvételi maradt meg a legélénkebben. Kudarcélmény volt, én ugyanis a tánckarba készültem, és a kórusba kerültem. De annak, hogy énekeltem, nagy hasznát vettem az évek során – mondta a színművésznő, majd a gyimesi táborozást, a nagy sikerű bukaresti fellépést és a televíziós élő adást is felidézte.
– Én, a nyolc-kilenc éves kicsi leányka, csak néztem bambán, hogy hogy kerültünk mi bele abba a zárt dobozba.
Márton Mária Magdolna a gyermekegyüttes utolsó nemzedékéhez tartozott. 1968-ig pergette vissza az időt, amikor tanítónője elvitte Székely Olga táncoktatóhoz.
– Emlékszem, hogy igyekeztem a Pionírházba fel, a kaptatón. Olga néni olyan csinos volt, és olyan szép.
– Most is az – hallatszott egy hang a teremből, majd újra az emlékezőé volt a szó.
– Olga néni elvitt Székely Dini bácsihoz, a tornakertbe. Az együttessel Dini bácsi koreográfiáit adtuk elő, Nagy Imre zongorán kísért. Kitűnő darabok voltak. Aztán eljött Birtalan Jóska bácsi, az énekkar vezetője a 12-es iskolába, ahova én is jártam, és kiválasztotta a jó hangú gyermekeket, közöttük engem is. Mezzoszoprán lettem. Így táncoltam és énekeltem is az együttesben. Amikor pioníregyüttessé alakítottak minket, fel kellett tenni a fehér hajpántot. Én azt is tiszta szívből viseltem, csak énekelhessek.
Utoljára a táncos gyermekek Dini bácsija, a néhai Székely Dénes lánya, Székely Mendel Melinda színművésznő, költő, képzőművész lépett az egybegyűltek elé.
– Nagyon boldog lenne édesapám, ha itt lehetne – mondta a művésznő, aki az együttes utolsó nemzedékéhez tartozott, ugyanakkor az elsőhöz is, hiszen már a babakocsiban is jelen volt a próbákon.
A délelőtti együttlét végén egyszer csak felhangzott a Pál, Kata, Péter. Többszólamú kórussá vált a publikum, és ebben a pillanatban már nem is az emlékezni vágyók ültek a széksorokban, hanem az egykori tiszta hangú, tiszta szívű gyermekek.
„Lányok, most!”
A közös emlékezés előtti percekben az együttes néhány tagja kérésünkre lapunk olvasóinak mesélt.
Király Lucia a kórus első szólamában énekelt. A Marosvásárhelyen élő hölgyet arról kérdeztük, mit adott neki leginkább a gyermekegyüttes.
– Fegyelemre és önbecsülésre tanított. Vasárnap délelőtt 10 órától voltak a próbák, a televízióban éppen akkor vetítettek egy ifjúsági filmet. Szívesen néztem volna, de indulni kellett énekelni. A különböző fesztiválokon díjakat is nyertünk. Három-négy autóbusszal mentünk a kiszállásokra, Bákóba, Szebenbe. A kórusvezetőt, Jóska bácsit, imádtuk. Ha pedig valamelyikünknek rossz kedve volt, Széllyes Sándor vigasztalta, szórakoztatta. A táborok is nagy élményt jelentettek, számomra a kiruji volt a legmaradandóbb. Hatodikosok, hetedikesek voltunk, akkoriban szövődtek a gyermekkori szerelmek. Esténként ültünk a tűbortűznél, és a San Remó-i fesztivál olasz dalait énekeltük… A Marosvásárhelyen élő együttestagokkal a mai napig találkozunk strandon, hangversenyen… A 25 éves találkozót a nyolcvanas évek elején a Grand Szállóban tartottuk, ott volt a Szekuritáté is. Egyszer aztán Jóska bácsi felállt, és azt mondta: lányok, most! Mi pedig énekelni kezdtünk.
Ábrahám Benedek minden nyáron hazatér Izraelből, és három hónapot szülővárosában tölt. Annak idején ő is az énekkar első szólamában szerepelt, az együttes első nemzedékének tagja. Kérésünkre azt a bukaresti fellépést idézte fel, amelyet Gheorghiu Dej száz szegfűből álló csokorral jutalmazott.
– Arra nem emlékszem, hogy busszal vagy vonattal mentünk-e a fővárosba, de azt tudom, hogy a pártvezér rendeletére hálókocsin utaztunk haza, ami teli volt Pepsi-Colával – mesélte az egykori gyermek énekes, akinek emlékezetében A búzakoszorú című előadás maradt meg a leginkább. Ő volt a négy fiú egyike, akiknek ki kellett vinni a színpadra a koszorút, de amikor lehajolt érte, elpattant a székely nadrágja kötője. Úgy ment ki a közönség elé, hogy közben fogta a kötőt, a publikum azonban nem vette észre, mi történt, csak az ijedtséget látták az arcán. Ami a zenével való későbbi kapcsolatát illeti, kilenc évet járt zeneiskolába, később pedig rockzenekarban játszott.
Koszta Gyöngyi Zalaegerszegről érkezett haza, családjával a marosvásárhelyiek és a bolyaisok világtalálkozóján is részt vett. Ő is a gyermekegyüttes énekkarában énekelt, és jól emlékszik még a bukaresti száz szegfűre. De nem csak a fővárosi fellépés jelentett számára maradandó élményt.
– A fellépéseken rendszerint sötétség volt fölöttünk, de amikor az előadás végén felkapcsolták a villanyt, láthattuk, hogy még a kakasülő is teli volt emberekkel. Akkor hangzott fel a taps, ami hihetetlen boldogsággal töltött el mindig.
Kötetbe zárt gyermekkor
Délután a Kultúrpalota kistermébe, a Gyöngyvirágtól lombhullásig című, tíz évvel ezelőtt született kötet második, bővített kiadásának bemutatójára tértek vissza az ünneplők. Cseh Gábor emlékeztette az egybegyűlteket, hogy eredetileg egy emlékfüzetet terveztek az 50 éves találkozóra, de Birtalan József egy albumnyi fényképet vitt az ötletgazdáknak, így a füzetből könyv lett. A bővített kiadásban több írás és fénykép található a gyermekegyüttesről, és a 400-nál több együttestag névsorát is kiegészítették. Azok nevét, akik a kötet nyomdába kerülése után jelentkeztek, a kiadványhoz mellékelt könyvjelzőn sorolták fel. A bővített kötet a Juventus Kiadó gondozásában jelent meg. Szucher Ervin, a kiadó igazgatója elmondta, hogy már az első változat kézbevételekor úgy érezte, hogy időutazáson vesz részt.
– Az átkos rendszernek voltak szép részei is, amelyeket nem a rendszer, hanem a rendszert alkotó emberek teremtettek meg. Ilyen volt a gyermekegyüttes – mondta Szucher, majd Kuti Mártának, a kötet szerkesztőjének adta át a szót. A szerkesztő azt a magas művészi színvonalat emelte ki, amelyet a kötetben időrendi sorrendben olvasható kritikák is megfogalmaznak, és amelynek köszönhetően a gyermekegyüttesnek nem volt hanyatlása.
– A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett – szögezte le Kuti Márta, majd arra kérte az egykori együttestagokat, keressék meg a kötetben önmagukat, a gyermekkorukat, amely kivételes volt, mert a művészet vette körül.
A „Nagy” ölelésében
Az együttlétet megkoronázó gálaműsorra a palota nagytermében került sor. A házigazda szerepét betöltő Csíky Csengele színművésznő az 1956-ban alakult Állami Székely Népi Együttesből egy évvel később kinőtt Székely Népi Gyermekegyüttes történetét körvonalazta a kis énekesek, táncosok kiválasztásától a rendkívüli bemutatókon, fesztiváldíjakon át a felső irányítással történt megszüntetésig.
– Önök most visszatértek a nagy sikerek színhelyére. Isten hozta Önöket itthon – zárta a rövid összegzést a színművésznő, majd Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes vezetője szólt az egybegyűltekhez. Az intézményvezető kérésére a telt házas publikum egyperces csenddel adózott a földi létből eltávozott együttestagok emlékének. A továbbiakban Barabási Attila a hagyományőrzésnek, a magyar népi kultúra népszerűsítésének, az utánpótlás biztosításának a fontosságát hangsúlyozta, illetve azt is megemlítette, hogy második alkalommal ünnepel együtt az egykori Székely Népi Gyermek- együttes közösségével. A művészegyüttes vezetője ez alkalomból emlékplakettet adott át Cseh Gábornak.
Kelemen Ferenc, a gyermekegyüttes alapító tagja egykori szólótáncoshoz illő lépésekkel érkezett a színpadra.
– Mit mondhat egy olyan ember, aki a gyermekkorát a szülein kívül a muzsikáló léleknek köszönheti? – tette fel a költői kérdést az emlékező, majd egyebek mellett a felnőttegyüttes Viszik a menyasszonyt című előadását idézte fel, amelynek hatására ő is a gyermekegyüttesbe kívánkozott.
– Mint a szőlőfürtök, csüngtek mindenhol a páholyokban az emberek. Felment a függöny, és mi tátott szájjal hallgattuk a bihari vendégeket. Csodálatos volt ez a nagy együttes, amelynek dédelgető ölelésében képezhettük magunkat – mondta Kelemen Ferenc, majd azt is megjegyezte, hogy nemrég jött rá, mind a gyermek-, mind a felnőttegyüttest szakszerűen kidolgozott terv szerint rombolták a kommunizmus idején.
A délelőtti együttléten is felszólaló dr. Székely Mendel Melinda lírai pillanatokkal ajándékozta meg az egybegyűlteket, majd az est házigazdája színpadra hívta a jelen levő együttestagokat, akik egy szál piros szegfűt és emlékoklevelet vehettek át.
Ezt követően a jelen és jövő táncosnemzedékei töltötték be a teret. A Fagyöngy citerazenekar műsora után a Maros Művészegyüttes utánpótlás csoportja, a Napsugár néptánccsoport, illetve a Csillagfény néptánccsoport gyermekei és fiataljai ajándékozták meg színes, igényes műsorral az ünnepelteket. A gazdag produkció egyértelművé tette, hogy az egykori Székely Népi Gyermekegyüttes örökségének vannak és az elkövetkezőkben is lesznek őrzői.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)

Közelebb hozzák a döntéshozókat a kolozsvári magyarokhoz
Anyanyelvükön kérhetnek és kaphatnak ezentúl tanácsot és segítséget önkormányzati ügyekben, városgazdálkodási és közösségi kérdésekben a kolozsvári magyarok a ma délelőtt megnyitott ügyintéző irodában. Az RMDSZ és az Eurotrans Alapítvány által megálmodott közösségi tér az egyik Státus-palotában, a Szentegyház utca 2. szám alatt lelt otthonra. A munkatársak aláírásokat gyűjtenek majd a Minority SafePack európai polgári kezdeményezéshez, konkrét segítséget nyújtanak a jövő évi magyarországi országgyűlési választásokat megelőző regisztrációban, de az egyszerűsített honosítási eljárás lebonyolításában is. Az elkövetkező időszakban az erdélyi magyarok helyzetét érdekérvényesítési képességeik, a Minority SafePack sorsa és a magyarországi választások eredményei határozzák meg – hangsúlyozta a megnyitón Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Horváth Anna, a szövetség kolozsvári szervezetének elnöke úgy fogalmazott, a lényeg az, hogy biztos pontként „karnyújtásnyira legyünk a magyar emberektől.”
„Azt szeretném, hogy ez a Szentegyház utca 2. szám alatti iroda biztos pont legyen a kolozsvári magyarok életében” – hangsúlyozta a kolozsvári magyar ügyintéző iroda megnyitóján Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke. Mint mondta, amikor az Eurotrans Alapítvány és az RMDSZ kolozsvári szervezete a közösségi tér létrehozását eltervezte, szempontnak tekintette, hogy „karnyújtásnyira legyenek” az emberektől. Emlékeztetett, a tavalyi választási kampányban a tanácsosjelöltek az ígérték, „szoros kapcsolatban” maradnak a kolozsváriakkal, ezt a célt is szolgálná ez az iroda. Ennek megfelelően az RMDSZ önkormányzati tisztségviselői rögzített időpontokban fogadóórákat tartanak majd itt, illetve tematikus rendezvényeket is szerveznek majd, amelyekre olyan szakértőket hívnak meg, akik specifikus kérdéskörökben, például a belvárosi homlokzatfelújítások kapcsán tanácsokkal, javaslatokkal szolgálhatnak.
Egy ilyen kihívásokkal teli időszakban különös hangsúllyal bír az, hogy az önkormányzati döntéshozók közel legyenek azokhoz, akiktől a megbízást kapták – emelte ki Kelemen Hunor szövetségi elnök. Úgy vélte, a személyes találkozásokat semmivel sem lehet pótolni, az ügyintéző iroda pedig közelebb hozza az embereket az RMDSZ-hez is. Az elkövetkező éveken a romániai magyarok érdekérvényesítési képességét jelentős mértékben meghatározza majd a magyarországi választások kimenetele, az Európai Unió reformja, amelynek során növelniük kell a befolyásukat az őshonos kisebbségeknek is, hogy jogaik védelme uniós feladat is legyen – fejtette ki. Kelemen szerint „rossz üzenet” az, hogy Románia megtámadta az Európai Unió Bíróságán az Európai Bizottságot a Minority SafePack bejegyzése miatt. „Azt mutatja, az ország fél attól, hogy a kisebbségi kérdés kikerüljön a nemzetállami hatáskörből” – állapította meg. Az RMDSZ és a FUEN által kezdeményezett, európai kisebbségügyi javaslatcsomag kiterjed a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatra, az egyenlő bánásmódra, a nemzeti kisebbségi kultúrák megőrzésére is. „Én optimista vagyok, már nyertünk pert a SafePack kapcsán az uniós bíróságon, ezt is meg fogjuk nyerni, az egymillió aláírás pedig össze fog gyűlni” – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Említést tett arról, hogy 2018-ban, a gyulafehérvári nyilatkozat centenáriumi évében a romániai magyar közösség „erős és buta” provokációkra számíthat, erre utal a legutóbbi, székelyudvarhelyi magyarellenes hisztériakeltési kísérlet is. Mindamellett reményre ad okot, hogy a román társadalomban a józanságot képviselő hangok is megszólaltak, ezekre a továbbiakban oda kell figyelni – állapította meg. Meggyőződéssel jelentette ki, hogy a szövetségnek a feszültségek közepette is „egyenesen kell beszélnie”, az erdélyi magyarok elvárásait pontosan megfogalmaznia. Hangsúlyozta: az RMDSZ-nek le kell fordítania az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban leírt ígéreteket a 21. század jogi nyelvezetére, el kell mondania, hogy az elmúlt évszázadban milyen értékeket adtak hozzá a romániai magyarok a társadalomhoz, hogyan járultak hozzá a modern Románia kialakulásához, és nem fogadják el, hogy másodrangú állampolgárokként kezeljék őket.
Szót ejtett az RMDSZ elnöke arról is, hogy az elmúlt években partnerre lelt a Magyarországon kormányzó Fidesz-KDNP pártszövetségben, és ezt a partnerséget erősíteni szeretnék a továbbiakban is. „Az az érdekünk, hogy továbbra is olyan kormány irányítsa Magyarországot, amely bebizonyította, nemzetpolitikai víziójában és a mindennapi gyakorlatban egyaránt fontos helyet foglalnak el az erdélyi magyarok” – hangsúlyozta. Ennek megfelelően, a most megnyitott iroda munkatársai segítséggel szolgálnak a magyarországi választásokat megelőző regisztráció lebonyolításában is. Jó munkát kívánt a munkatársaknak, azt, hogy ebben a közösségi térben mindig megértést és nyitottságot tapasztaljanak a magyar emberek.
Az Eurotrans Alapítvány elnöke, Nagy Zoltán beszámolt arról, hogy a magyar állammal kötött együttműködési szerződés alapján két éve kezdték el az egyszerűsített honosítási eljárás lebonyolításával kapcsolatos munkát: Erdélyben húsz irodát működtetnek, Erdélyen kívül hármat, Bákóban, Bukarestben és Galacon, összesen nyolcvan munkatárssal. Mivel azt tapasztalták, hogy a kezdeti érdeklődést követően megcsappant a honosítottak száma, a munkatársak 2015 szeptemberétől vidéki kiszállásokra is járnak. Mindmáig 3200 ilyen kiszállás volt, illetve 640 konzuli napot szerveztek, 40 ezer ember honosításához járultak hozzá az elmúlt két év alatt. Rövidesen elindul a háromhónapos door to doorkampány is a regisztrációval kapcsolatos információnyújtás érdekében és a Minority SafePack aláírásgyűjtéséért.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Rontások és ráolvasások könyve
Veszélyben a csángók!
Szombaton a kovásznai művelődési ház Ignácz Rózsa-termében, a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében Csoma Gergely fotó- és szobrászművész, a moldvai csángómagyarság kutatója mutatta be A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából című könyvét.
Csoma Gergely, aki unokatestvéri ágon bizonyítottan Kőrösi Csoma Sándor leszármazottja, már 41. éve kutatja, illetve ad ki könyveket a moldvai csángómagyarokról. Kovásznára a kilencedik kötetét hozta el, mely a csángók varázslásairól, rontásairól, ráolvasásairól, archaikus imáiról és népmeséiről szól.
A szerző először a hetvenes években, Gyimesben hallott a csángókról, több könyvet is elolvasott, majd 1976-ban ment ki először Moldvába. Kezdetben a Bákó körüli falvakat látogatta meg, majd a Románvásár környéki, legrégebbi „sziszegő nyelvjárású” falvakat kereste fel, ahol egy közel 700 évvel ezelőtti, archaikus magyar nyelvet beszélnek. Ezután Aknavásár környékét kereste fel, és az ott látottak és tapasztaltak olyan hatással voltak rá, hogy ezt követően évente 5–6 alkalommal is visszatért a csángó vidékekre.
A most bemutatott könyve egy néprajzi gyűjtésen alapul, mintegy 30 falu anyaga található meg benne, magnókazettákra rögzített hanganyagokból, fotókból, jegyzetekből állt össze. Számos csángó családot keresett fel, bábaasszonyokkal, gyógyítókkal, jósnőkkel találkozott, akik nemcsak történeteket meséltek, de beavatták őt a szokásaikba, „mágikus” tevékenységeikbe is.
Elmondta, könyve megírásakor az a cél vezérelte, hogy az utókor is elolvashassa és megérthesse, hogy milyen óriási tudással rendelkeztek a csángók a népi gyógyászatban, a csillagismeretben, a hitvilág területén.
– A csángóknak mindenfajta betegségre vannak ráolvasó verseik, ugyanakkor a gyakorlati, népi gyógyászati megoldások is jellemzőek körükben – részletezte. –Szerelmi varázslások, rontások, igézések, megkötések területén is eredményesen működnek ezek a mágikus tevékenységek. Az archaikus ima a nép által alkotott különleges imádságfajta, ami a liturgikus imáktól elkülönült, ugyanakkor bizonyos pogány kori elemeket is őriz. Ezeket a tevékenységeket régen titkon, rejtve művelték, a tudást ma is őrzik.
A csángók identitását 1880 óta folyamatosan és tudatosan roncsolják, pusztítják a román katolikus egyház és a román állami intézmények, hatóságok emberei. Úgyhogy egyre kevesebb esély van arra, hogy a moldvai csángómagyarság megmaradjon – tette hozzá figyelmeztetve.
Csoma Gergely: A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából /Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016/ Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kecskeszemű mesék Csángóföldről
A megkötött idő
Amennyire hihetetlen, hogy a puliszkakeverő kútba vetésével esőt lehet hozni, vagy a beteg tehenet oldalának szurkálásával meg lehet gyógyítani, annyira igaz, aki hisz benne, annak javára válik. Ezzel a hittel kell lapozni Csoma Gergely A megkötött idő című könyvét, amely moldvai csángó varázslásokat, ráolvasásokat, rontásokat, archaikus imákat és népmeséket tartalmaz. A szerző moldvai gyűjtéseiből összeállított kötetet szeptember utolsó szombatján mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A magyarországi szobrászművész 1977-ben szerelmesedett bele a Bákó, Románvásár és Ónfalva környéki, valamint az északi csángók nyelvjárásába, útjai során nyolcvanhat hangkazettát töltött meg ott gyűjtött felvételeivel. A Kovács Ákos kezdeményezésére lejegyzett szövegekből összeállított közel hétszáz oldalas kötetben a szerző az adatközlők születési évének és a felvétel helyének és időpontjának megjelölésével közli a szövegeket, a könyv mindez, valamint a településjegyzék és a témák szerinti felosztás okán kutatók számára is hasznos gyűjtemény. Csoma Gergely Szabófalváról érkezett a sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóra, ahol részt vett a Szent Mihály-napi búcsún, majd megkoszorúzta Lakatos Demeter, az 1974-ben elhunyt „Kárpátokon túli verselő pacsirta” sírját a helyi temetőben. A csángó költő születésének századik évfordulóján, 2011-ben Csoma Gergely kőbe és bronzba vésett emléktáblát adományozott a falunak, és, hogy illusztrálja, mennyire közel áll szívéhez az északi csángók „sz-elős nyelvjárásza”, három Lakatos Demeter-verssel indította múlt szombaton a könyvbemutatót a Székely Nemzeti Múzeumban. Majd kitért az első moldvai útja viszontagságaira, a bákói milícián töltött óráira, a Domokos Pál Péterrel való budapesti találkozására, és ismertette néhány korábbi csángókönyvét. Az elhagyott idő című fotóalbumban olyan fényképeket közöl, amelyeket huszonegy év különbséggel ugyanazokról az adatközlőkről készített különböző környezetben és élethelyzetben, az Elveszett szavak című kötet papírfecniken fennmaradt szövegeket, guzsalyas énekeket, imákat, népi gyógyászati eljárások leírását tartalmazza.
Csoma Gergely nem tartja magát néprajzosnak, de felelősséget érez, hogy a még élő szellemi örökséget megőrizze és továbbadja. Bátran kimondhatjuk, A megkötött idő nemcsak hagyományok gyűjteménye, hanem egyfajta nyelvőrző album, amelyből a moldvai csángók nyelvjárásain kívül a lelkületük is kiolvasható. A Fekete Sas Kiadó kiadványának emiatt ott a helye a néprajzi munkák sorában.
Csoma Gergely: A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából /Fekete Sas Kiadó/ Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Budapest helyett Bukarest felé vezető autópályát ajánlanak a székelyeknek
Bár a szociálliberális koalíció kormányprogramjában is szerepel, és az idei költségvetésből forrásokat is elkülönítettek a Marosvásárhely–Jászvásár közötti autópálya mielőbbi megépítésére, a legfrissebb nyilatkozatok szerint elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő első sztráda.
Úgy tűnik, a sokévnyi ígérgetés ellenére elkerüli a Székelyföld nagy részét az Erdélyt Moldvával összekötő autópálya, legalábbis az a sztráda, ami Felix Stroe közlekedésügyi miniszter bejelentése szerint elsőként megépül a két régió között. A Ziarul de Iași beszámolója szerint a szaktárca vezetője a parlament költségvetési bizottságának ülésén beszélt a témáról, mondván: a hosszú évek óta csak a tervek szintjén létező Marosvásárhely–Jászvásár-sztráda helyett sokkal könnyebben és olcsóbban kivitelezhető lenne egy Brassó–Bákó-autópálya.
„A Moldvát Erdéllyel összekötő sztráda prioritás a kormány számára. Ennek kapcsán a következő a stratégiánk: mivel olcsóbb, könnyebben kivitelezhető, és egyszer már meg kell csinálni, mert az ott élő embereknek nagyon nagyok az elvárásaik, megépítjük a Jászvásár–Bákó–Oneşti–Ojtoz völgye–Brassó-autópályát. Sokkal könnyebben kivitelezhető, ráadásul olcsóbb is” – fejtette ki Felix Stroe. Közölte, már előrehaladottak a témában folytatott tárgyalások a Világbankkal és az Európai Újjáépítési és Befektetési Bankkal (EBRD) a finanszírozás biztosításáról. „Mindhárom pénzintézet támogatásáról biztosított. Betartjuk ezeknek az intézményeknek a közbeszerzési szabályait, még egyetlen aspektust kell tisztáznunk a fejlesztési biztos asszonnyal (Corina Creţu – szerk. megj.) annak érdekében, hogy a későbbiekben vissza nem térítendő európai uniós alapokból lehessen fedezni ezeket a beruházásokat. Úgy gondolom, ez jó hír Moldva lakosai számára” – emelte ki a közlekedési tárca vezetője. Nem mondtak le a székely szakaszról, csak késik Kérdésre válaszolva Stroe leszögezte ugyanakkor, hogy a kormány nem mondott le a Jászvásárt a Székelyföldön keresztül Marosvásárhellyel összekötő sztrádáról. De mivel gondok merültek fel a tervezéssel, a megvalósíthatósági tanulmánnyal kapcsolatban, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) is kikért bizonyos iratokat, majd leállt a vizsgálattal, emiatt úgy döntöttek, előbb ezt a tervet valósítják meg. Arra a felvetésre, hogy a moldvaiak nem Brassóba, hanem Nyugat-Európába akarnak menni, ezért előnyösebb lenne Marosvásárhelyre eljutni, mint a Cenk alatti városba, Stroe úgy fogalmazott: „a Jászvásár–Marosvásárhely-sztráda Jászvásár–Bákó–Oneşti–Brassó–Marosvásárhely-autópálya lesz”. Kijelentésével vélhetően arra utalt, hogy a szintén régóta késlekedő észak-erdélyi autópályának lenne egy szakasza, ami Marosvásárhelyt Brassóval kötné össze, de még ez a sztrádarész is csak papíron létezik, nem történtek konkrét lépések a megvalósítása irányában.
Ezt erősíti meg a közlekedésügyi minisztérium hétfői közleménye is különben, hogy nem mondtak le a Székelyföldön is áthaladó sztrádáról. Az Agerpres hírügynökség által idézett kommüniké szerint három közlekedési folyosót is terveznek, amelyek Moldvába vezetnek. Ezek egyike a 4,13 milliárd eurós összköltségvetésű, Marosvásárhely–Németvásár (Târgu Neamţ)–Ungheni közötti 318 kilométeres autópálya, a másik a 160 kilométeres, 1,84 milliárd eurós költségvetésűre becsült Brassó–Bákó-sztráda, a harmadik pedig a 327 kilométeres, 1,35 milliárdos ráfordítást igénylő Bukarest–Buzău–Focşani–Bákó–Roman–Paşcani-folyosó. Ezeket a közlemény szerint a 2014–2020-as költségvetési időszakban rendelkezésre álló, és a 2020 utáni uniós forrásokból tervezi finanszírozni a kormány.
Minden közúti fejlesztésből kimarad a Székelyföld?
Az egyik nagy problémája a jövő esztendei költségvetés-tervezetnek, hogy teljesen kihagyja a Székelyföldet a fejlesztésekből” – ismerte el a Krónika megkeresésére Tánczos Barna, az RMDSZ székelyföldi szenátora. A Hargita megyei politikus egyúttal leszögezte, nem értenek egyet a tervezett moldvai autópálya új nyomvonalával, és abban bíznak, hogy a tervezet parlamenti vitáján sikerül elfogadtatni a módosító javaslataikat, bár az autópályára vonatkozókat a pénzügyi bizottságban már elutasították. „Ebben nem voltunk sikeresek, viszont legalább a repülőterek fejlesztésére vonatkozó javaslatainkat támogatták, így a jövő esztendőben 60 millió lejes finanszírozás várható a marosvásárhelyi, nagyváradi és a szatmárnémeti légikikötők korszerűsítésére.
Ebből a pénzből befejeződhet a marosvásárhelyi reptér felújítása, a másik kettőnél elkezdődhet, illetve folytatódhat a korszerűsítés” – részletezte Tánczos. Hozzátette, a Moldvát Marosvásárhellyel összekötő autópálya körül óriási viták vannak, mert a sztráda Hargita megyében, Gyergyó térségében mintegy 100 kilométeren Natura 2000-es természetvédelmi területen haladna át.
Tánczos Barna szerint különben a közúti infrastruktúra fejlesztésével az a legnagyobb gond, hogy folyamatosan változik a perspektíva, a stratégia, a tervek. Bálint Eszter , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanéves
Életét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk.
Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő.
A hang nélküli kántor
Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék.
Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor.
Tizennyolc évesen tanító
– A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak.
Az igazi kezdet
Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált.
– Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez.
A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim.
Lehetőségek és megszorítások
– 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is.
Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel.
Mindenütt talált gyöngyszemeket
Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában).
Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait.
1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak.
Ha megáll, már az is tánc
– Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik.
– Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne.
– Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)