Magyartanár Frumószán – Máthé Kriszta varázsráncos szeretetszoknyája
Ha Máthé Krisztát olvasod, amint a csángó hétköznapokról ír, azonnal autóba vetnéd magad, hogy meglásd, megtapasztald, megéld azt a csodát. Pedig moldvai éveik alatt sokszor a folyóból merték a vizet, gyertyával világítottak, és félméteres hóban kifogyott a tüzelőjük. Apróka leányecskájukkal sokszor hazafutottak volna abból az életből. Aztán mégis visszatértek, és otthonukká varázsolták. Máthé Kriszta titka alighanem éppen abban rejlik, amit ő maga írt le egyszer: van neki egy varázsráncos szeretetszoknyája...
Írásait – melyekből péntekenként lapunk Apróka eszponka című rovatában olvashatnak – százak megosztják, kedvelik, és a hozzászólásokban elismerés, már-már áradozás, sok szeretet és biztatás áramlik felé, meg valamiféle sóvárgás is, ami talán a leginkább annak szól, hogy minden küzdelem ellenére úgy tűnik, Kriszta a helyén van Frumószán – amire mindannyian vágyunk a saját életünkben. De idáig hosszú és göröngyös út vezetett 2006-tól. A mélységekről és magasságokról Krisztával e-mailben „beszélgettünk”.
Tíz nap alatt változott az életünk
– Magyartanár voltam Egerpatakon, Sepsiszentgyörgy mellett egy pici faluban, kemény munka volt, kezdő tanárként megfeszített tempóban okosítottunk maréknyi gyereket, hogy bejussanak a városi iskolába továbbtanulni. Két év után váratlanul behívtak Sepsiszentgyörgyre egy líceumba, nem volt kihívás. Tanév végére kezdtem azon gondolkodni, hogy az újságírói diplomámmal is kezdenem kellene valamit, mert nem éreztem jól magam a bőrömben, bántott, hogy júniusban sem tudtam még az összes tanítványom nevét. Szeretetre és megbecsülésre vágytam, szabad munkára, messze a papíron előre gyártott válaszoktól. 2006. augusztus végén egy kedves kis sepsiszentgyörgyi iskolai munkaszerződéssel a zsebemben találkoztam egy régen nem látott lánnyal, aki a kosteleki életükről mesélt, a varázslatról, a munka értékéről, a szabadságról. Bőszen emlegette Hegyeli Attilát, aki összetartja a csapatot.
Aznap délután kihívtam a páromat, Neagu Adriánt, egy pizzára a városba, elmeséltem a vágyamat, hogy menjünk Csángóföldre. Ő erről úgy mesél, olyan komolysággal kezdtem a mondandómba, hogy azt hitte, el akarom hagyni. Másnap Hegyeli Attila hívott, majd találkoztunk. Hamarosan ellátogattunk Frumószára, majd felmondtam a szentgyörgyi munkaszerződésemet, és 2006. szeptember elsején szó szerint kutyástól-macskástól Frumószára költöztünk. Tíz nap alatt változott az életünk.
Teljes gyerekkoromat átölelte egy gyimesi csángó származású fiú barátsága, ismertem hát ezt a temperamentumot, ami rám várt itt Moldvában. Ismertem, szerettem, értékeltem és tudtam kezelni.
Presztízskérdést a magyarórákból!
– Nem vártam semmire, én csak azt éreztem, hogy jó lesz. Otthon tömbházban laktunk, itt egy apróka szolgálati lakást kaptunk, fával fűtött világ ez, jó erős is a melege. Egy csapathoz tartoztunk, amit Hegyeli Attila vezetett a maga utánozhatatlan módján. Én védve éreztem magam, aminek a mozgatórugója nem volt más, mintsem annak a felismerése, hogy mindenkinek nehéz, külön kihívás a moldvai magyar oktatás. Akkoriban tanártalálkozók voltak havonta, összeültünk, jókat panaszkodtunk, sírtunk, nevettünk, barátok lettünk, elosztottuk a javainkat, segítettünk egymáson. Jó volt.
A frumószai román iskolában nem örvendtek nekem. Most már pontosan értem is az okát. Én magától értetődőnek kezeltem, hogy ha jövök, akkor végzem a dolgomat, de nem kaptam bizalmat, teret ahhoz, hogy dolgozhassak. Én lassan mérgelődök, sokáig bírtam a mellékszerepet a saját életemben, aztán egyszer kiborultam, hazamentem, majd azzal a világos tervvel tértem vissza harmadnap, hogy presztízskérdést varázsolok a magyarórákból. Vagyis hogy kiemelő, felemelő legyen magyarórára járniuk a gyerekeknek. Sikerült! Így aztán lassan termem is lett, elismerést is hozott iskolán belül a kitartó és érthető mód, ahogy én tanítok.
Út a feketelistára
– 2012 tavaszán váratlanul kipenderítették Hegyeli Attilát a csángó oktatási programból. Én még gyermeknevelésin voltam, akkor másfél éves volt a leányecskánk. El sem tudtam képzelni, mit csinálhatott, azt sem értettem, miért nem áll ki a maga igaza mellett.
Gyorsan lépett színre a RMPSZ (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) Csíkszeredából, jó szándékkal jöttek, kineveztek egy koordinátort, az egyetlent, aki vállalta, hogy Hegyeli nyomába lép(ne). Kemény munka a miénk, amit a fűtött irodákból nem lehet látni, főleg a Kárpátok másik feléről. Az új vezetőség soha nem jött ki a helyszínekre, a kommunikáció gyakorlatilag megszűnt, nem figyeltek oda ránk, úgy éreztük, értéktelennek tekintik a munkánkat. Voltunk páran, akiknek ez nem tetszett, s ennek hangot is adtunk, ez meg nekik nem tetszett.
Gyorsan kerültünk fel a feketelistára, nem csak mi ketten Adriánnal. A régi csapat két részre szakadt, egyesek alkalmazkodtak az új rendszerhez, a másik része pedig vagy harcolt, vagy szép csendben befejezte a tanévet és hazament, csömörrel, fájdalommal a szívében. Fájdalmat okoznánk a részletekkel, hogy mi lett a falujukból, hogy egyre kevesebb a gyerek, nincsenek új helyszínek, kevesebb az iskolai óraszám. Minek bántani a lelküket, minek? Persze papíron minden rendben van…
Nincs tűzifa
– Megszorítások következtek. Nem érkezett ki a frumószai tanároknak a házfenntartási támogatás, nem rendezték a ház adóját. Én nem szóltam bele sokáig, hiszen gyereknevelésin voltam, míg az első télen meg nem éreztem a csontig hatoló fagyot és annak a riasztó érzését, hogy nem lesz tűzifánk. Akkor hívtam fel az RMPSZ titkárnőjét és kiáltottam ki a lelkemet, rúgva egy jó nagyot önbecsülésemen azzal, hogy követeltem a jussunkat, a száraz tűzifát.
„Nem volt fánk, amivel tüzeljünk. Hetekig nem ’utalódott’ át a pénz, amivel venni kellett volna.
Hétköznap volt, Adrián Bákó városába ment intézkedni, Attila az iskolában volt.
Megállt egy szekér a kapunk előtt. Hosszú, havas fával volt megrakva. Kabátot, sapkát, sálat adtam a lányomra, majd az ölembe vettem és kimentünk az udvaron toporgó két ember (értsd: férfi) elé.
Mondom, hogy nincs pénzünk, nem tudunk fizetni és ígérni sem tudok semmit, így megértem, ha máshova viszik a fát. Egy szuszra mondom, valahogy túl kell esni a dolgon. Mindkettőjük gyerekei járnak magyarórára. Közben süllyednék el szégyenemben, de elvonja figyelmemet a kicsi ház tornácán árválkodó csutak. Az egyetlen fadarab, amivel rendelkezünk… Átszalad az agyamon, hogy nem voltam-e túl bátor az előbbi kijelentéssel, mi lesz, ha tényleg továbbállnak a fával?
– Majd fizetnek, mikor tudnak! – mondja foga közt az egyik ember, a másik nyitja a kaput.
– Isten fizejse! – mondom s indulok be a házba, mert nagyon hideg szél fúj, kicsi lányom orra meg nagyon piros.
Beérve a házba arra gondolok, hogy haza kéne menni. Elmenni innen, de azonnal, nem szégyenkezni. S cseng a telefon, s most is, mint annyiszor, egy épp jókor hívó keresztszülő hallgatja végig, hogy bizony olykor nem könnyű az életünk Moldvában. A beszélgetés végére megnyugszom, csendben nézem az ablakból a lerakott fákat, pár centi hó hullt már rájuk.
Megint csepegni fog a tűzben a fa, s lassan sötétedik, fel kéne vágni még…
2012 decembere
Frumósza”
Magyartanárok bolti hitellel
– A házfenntartási pénz gyakori elmaradozása miatt mindkét magyartanár bácsi hitelre vásárolt a helyi boltban. Megesett, hogy a teljes fizetést elvitte a bolt, másnap ismét hitelre vásároltunk. Akkor gondolkodtam azon, hogy haza kéne menni. Lejárt a gyereknevelési itthon töltendő időm, nem tudtam, hogy akarok-e vagy fogok-e tudni ilyen körülmények között dolgozni. Aztán betértek a csillogó szemű gyerekek a magyar házba, s nem volt szívem azt mondani nekik, hogy mennék, messze mennék innen.
Lányunk kétéves születésnapján 13 órát utaztam a kollégámmal, O. Attilával, hogy munkaszerződéssel térjünk vissza mindketten a nagy Csíkszeredából. December 7-én. Kisbusszal, vonattal, stoppal, gyalog, barátot megkérve, hogy Csicsóból hozzon be, mindennel mentünk, hogy mindkettőnknek munkája legyen legalább júniusig. Fájdalmasan megalázó volt. Mi úgy indultunk neki az útnak, hogy ha nem kapunk mindketten munkaszerződést, akkor együtt mondunk fel. Megtettük volna. Nagy összetartó erő a közös nyomor.
2012. december 8-tól mindhárman dolgoztunk, így: jómagam a támogatási háttérrel és az újonnan érkező gyereket tanítottam a magyar házban, Adrián a gyakorlati órákat végezte: bútorfestés, filmklub, internet óra, O. Attila az iskolában tanította szakképzetlen tanárként a magyart heti 18 órában, és szakképzett kémia szakosként a kémiát 6 órában. A faluban szerettek, mint mindig.
2013 nyarán O. Attila elment Frumószáról, ismét én lettem a szakképzett magyartanár a frumószai iskolában, továbbra is heti 18 órával, a magyar terem visszajárt, ismételten, kérés nélkül kaptam meg, szeretettel fogadtak.
Se villany, se víz – meséssé változtattuk az életünk
– 2013. augusztus utolsó napjaiban érkeztünk vissza Frumószára a nyári vakáció vége felé, kíváncsian vártuk az új életünket, kisleánykánk óvodába készült, én iskolába, nagy változás ez egy életben. Festeni akartunk, rendbe rakni a házat, ahogy ilyenkor szokás. Megérkeztünk, s nem volt villany, de villanyóra sem. Jeleztük az RMPSZ könyvelőjének, hogy oldják meg a dolgot, hiszen nekünk nem jár a házfenntartási pénz, így ők kellett volna a számlákat intézzék. Hazamentünk.
Szeptember 1-jén visszatértünk, de nem volt villanyóra, sem másnap, sem harmadnap, 22 napig… Se villany, se víz. De volt egy óvodába készülő lányecskánk. Az első nap rendkívüli feszültségben telt, akkor éjjel nem aludtam. Másnaptól pedig meséssé változtattuk az életünket. Nagyokat nevettünk a nagy mosdótálban fürdetett lánykánkkal a nagyszoba közepén, nevettünk az autónk akkumulátorára csatlakoztatott két pici égő mellett a vacsora alatt, megtanultunk hamar feküdni, zseblámpával a kézben olvasni az esti mesét, a Tázló patakára járni vízért. Nem tehettük rá ezt a súlyt egy pici gyerekre, ezt nem érdemli egy sem a világon. Képzeld, mosolygok, amikor ezt írom, életem egyik legnagyobb feladata volt ép ésszel kimászni ebből.
Amikor már két hete nem volt villany és víz a magyar házban, s már óvodába-iskolába jártunk, körlevelet írtam magyarországi támogatóinknak, hogy azonnal állítsák le a támogatásukat irányunkba, hiszen nem ér át a Kárpátok ezen felére a frumószai gyerekek magyar oktatására szánt támogatásuk. Hirtelen és azonnal megapadt a támogatás.
2013 őszén Adriánnak postai úton felmondtak, akkor már megkezdte a nyolcadik tanévét itt a frumószai magyar házban. Így maradtunk egy állami fizetéssel és egy RMPSZ-essel, amit én kaptam, házfenntartási pénz nem járt, de volt 100 gyerekünk, akik szerettek hozzánk járni, és volt tiszta lelkiismeretünk, nem csak papíron.
2014 júniusában közölte az RMPSZ vezetősége, hogy nem kíván velem együtt dolgozni. Máig nem tudom, miért. Így kerültünk Budapestre, született meg a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., saját könyvelővel, könyvvizsgálóval, kell ez egy Moldvában magyarul tanító párnak, ha csak így lehet dolgozni, hát így lehet.
2014 szeptemberében egyikünknek sem volt munkaszerződése, kilencedik évünket kezdtük, folytattuk Moldvában. Életemben először a helyi román tannyelvű iskola igazgatónőjétől kértem segítséget, hogy vizsgázhassak a magyartanári helyre. Sikerült.
Sokáig Luca négyéves koráig terveztem az ittlétet. Azóta látom, hogy simán maradhatunk, ami kimarad a román tannyelvű iskolából, azt pótoljuk itthon. A mi leányecskánk kétesztendős korától átjár magyarórára, ami nem nehéz, hiszen egy küszöb választja el a gyerek- és hálószobánkat az osztályként szolgáló szobától. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy milyen könnyen okosítható.
– Pillanatok, amikor úgy érezted, ezt nem szabad tovább csinálni...
– Pillanataink, amikor menni akartam… 2012 telén szülői felelőtlenségnek tartottam, hogy tűzifa nélkül ért a reggel, ölemben egy kisgyerekkel, míg otthonomban minden adva lett volna, ami kell. Az Adrián felmondásának érkezésekor, mikor kezembe nyomta a postás a felmondólevelet október 15-én. 2014 szeptemberében a villany-víz nélküli 22 napos időszak első napján, akkor… Utoljára akkor. Érkezett egy hét akkor az életemben, amit nem ismétlek meg soha. Meg akartam mozgatni a világot, hogy a ránk mért igazságtalanságokat számon kérjem. Szinte hároméves volt akkor a lányunk, egy hét alatt tanult meg számítógépen játszani, egyedül aludni el, míg az anyja épp fájdalmát kiabálta szanaszét az éterben telefonját szorongatva. Épp egy hét volt… Látod, most nem mosolygok…
Egyszer csak kinyomtam a telefonomat s többet nem kértem segítséget. Ölembe vettem a lánykánkat, egy mozdulattal kikapcsoltam a számítógépet, ágyba vittem, mesét olvastam, aludva hagytam az ágyunkban, útban az iskola felé pedig megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy más vezethesse a mi életünket.
Szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon
– Én érzésből tanítok, nagyon szeretem, ha mosolyognak a gyerekek az óráimon, én is gyakran mosolygok. Szeretem a magyar nyelvet tanítani a gyerekeknek, ezt mind érezzük. Itt Frumószán más világ van, az esetek nagy részében a gyerek kéri szüleit, hogy írassák be magyarórára, mert szeret járni, nem a szülő óhaja ez. Épp ezért tartós is ez a kötődés. Érzik, tudják az anyanyelvük értékét.
A moldvai magyar nyelvű oktatás két formában történik. Az egyik a falvakban házakban, magyar házakban történő magyarórák. A nagyobb falvakban pedig, illetve ahol lelkesebbek, kitartóak a gyerekek és a tanárok, van a hivatalos román tannyelvű iskolában is magyaróra, amit pontosan magyar anyanyelvi órának nevezünk.
Fontos, rendkívül fontos a magyarországi civil szféra támogatása, ami a keresztszülős program keretén belül bonyolódik. Önállósodásunk óta rengeteget írok az itteni életünkről, egyre többen tudnak rólunk, sok új támogatónk lett, megtiszteltetés ez számunkra.
– Mi lenne most a néhány legsürgősebben szükséges segítség?
– Az RMPSZ érkezése után Adrián kitalálta, hogy meg kéne építeni a kinti osztálytermet abból a faanyagból, amit az előző években érkezett támogatásokból vásároltunk. Fel is húzta az épületet, ami jelenleg egy fedett színpadnak néz ki, tavasztól késő őszig ott tanulunk a gyerekekkel. Kicsit szellős ugyan, de nem volt más megoldás. Ezt a termet szeretnénk ezen a nyáron befejezni, hogy fűthető legyen, és rendes osztálykinézete legyen. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy végre többen beférhessenek az iskolán kívüli órákra, hogy táncolhassunk a teremben, hogy ne tapossunk folyton egymás lábára.
– Meddig lehet folytatni ezt a munkát?
– Ameddig hisz még az ember lánya, fia a valódi értékekben, s azoknak befogadásában, átadásában, addig.
Luca lányunkat figyeltem a hétvégén, bárhol megélünk vele, olyan lett, pont amilyenre számítottam a frumószai élet összes hozadékával. Ez neki alap, nekem, nekünk szülőknek pedig végtelen öröm.
A velünk megesett történetek, tapasztalatok követni fognak minket bárhova, ahova eljutunk. Képzeld el, amikor Lucának arról mesélünk majd nagykorában, hogy milyen volt az első napja az óvodában. Egy életre erőt adunk neki, erőt és hitet önmagában. Szülőkként ennél nagyobb feladatunk nincs is.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)

„...itt rekedtem" – Interjú Benke Grátzyval
A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével.
– A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket?
– A moldvai származású Benke Grátzy pontoson tizenöt éve „rekedt ide” Magyarországra, ahogy ő mondja. Megszerette ezt az országot és idetelepedett végleg. A zene betölti az életét és ebből nekünk, a széles közönségnek is juttat belőle. Törekszik a minőségre, ami sikerül is neki. Szűkszavú természetű, de mégis alkalmat kapunk arra, hogy megismerhessük az alábbi interjú segítségével. – A csángóföldi Somoskán születtél és nőttél fel, majd Magyarországra jöttél. Apa lettél, van egy céged, elvégeztél egy főiskolát és alapítója vagy a Moldvahon Csángó Kulturális Közhasznú Egyesületnek. Először is szeretném tudni, hogy is kell leírni pontosan a neved. Ugyanis sok helyen találkoztam a Gráci és a Grátzy változattal is. Melyiket használod? Mi a névválasztás története? – A hivatalos nevem Benchea Valentin, s a tisztességes nevem az Benke Grátzy. A Grátzy nevet Györgyine pátertől kaptam. Amikor kereszteltek, akkor megkérdezte a szüleimet, hogy megengedik-e, hogy a keresztnevem lehessen annak a papnak a neve, aki a templomunkat építette. Hát Tátám s Mámám beléegyezett s az óta ezt a nevet ismeri mindenki a faluban. Csak a volt osztálytársaim tudják, hogy Valentinnak is hívnak.
– Azt szeretném tőled megtudni, mikor és miért határoztál úgy, hogy átjössz Magyarországra? Milyen nehézségekkel szembesültél, és hogyan küzdötted le őket? – Nem Magyarország volt a célom, de ide rekedtem szerencsére. Ez 1991. február 8-án volt. Nehézségeim nem erőst voltak, inkább csalódásaim. Ilyenekből akad ma is, de nem eppe veszem őket komolyan. Megszoktam, hogy itt más emberek élnek, mint ahol felnőttem.
– Családodról mit tudhatunk? Hány gyermeked van? Hol éltek? – Van két fiam György és Márton. Nevüket az apókáim tiszteletére kapták. Mindjárt születik a harmadik gyerek is, s ő is kakaskával rendelkezik. Gyöngyösön élünk a Mátra lábánál, családi házban. Amint találunk valami jó házat valamelyik faluban a környéken, akkor költözünk, de addig nagyon jó itt.
– Melyik volt az a(z) (idő)pont amikor nyilvánvalóvá vált számodra, hogy a csángóság kultúrája egy olyan érték, amit érdemes nemcsak ápolni de átadni is?
– Tátámék s az apókáim meg az egész nagycsaládom mindig is hagyomány és nyelvőrző volt, ezért a hagyományőrzés vett körül egész gyerekkoromban. Úgy 20 éves körül lehettem – már itt Magyarországon – amikor észrevettem, hogy amit tudok, csak úgy ni magamtól, az olyan érték, amit mások szeretnének megtanulni s azon vettem észre magam, hogy ezeket át is adom. – A csángó népi zene szakértőjévé váltál. Ha valaki erre kíváncsi, biztos téged keres meg. Hogyan alakult ez ki? Mi az „ujgur népi dob"?
– Amikor Budapestre érkeztem már az elején felkerestem a Marczibányi téren a csángó táncházat, ahol nagyon jól éreztem magam. Minden héten jártam táncházba s egyszer úgy alakult, hogy nem volt dobos a Tatros együttesben s megpróbáltam veregetni a dobot. Kerényi volt a csapat vezetője s tetszett neki, majd elkezdett hívogatni, hogy zenélgessek velük. Akkoriban nem volt ilyen nagy divat a csángó zene és tánc, ezért nagyon sok helyre mentünk, hogy megismertessük az emberekkel ezt a műfajt. Sokat tapostuk ezt az utat, amíg megismertettük országszerte a csángók népzenéjét és néptáncát. Mondhatom, hogy 1992 óta minden évben ott voltam az országos nagy népi rendezvényeken zenészként, táncosként, előadóként vagy csak nézőként, de elsősorban csángóként. 2004 nyarán volt szerencsém eljutni Kínába. Pekingben és ujgur területeken járogattunk. Onnan hoztam az ujgur dobokat. Szerintem itt Kelet-Európában nem található több példány az ilyen dobokból, mert azt tudni kell róluk, hogy kb. 100 kg a 4 dob együtt. Van egy ujgur népzenét játszó együttes a KÁSGÁRI s ebben dobolok.
– Hány együttesnek vagy tagja? Jelenleg hol lehet téged hallani állandó jelleggel és kaptatok-e már meghívásokat idén? Csángóbál mikor lesz és felléptek-e?
– Egy együttesben, a Somosban vagyok állandó jelleggel, de ezen kívül előfordulhatok a Szigonyban, Zurgóban, Komplexában vagy bárhol, ahová hívnak, mert szeretem, ha minél több ember szívja magába az én népzenémet s a zenélés egy küldetés számomra. Az Almássy téren minden csütörtökön van csángó táncház, amin felváltva zenél a Somos, a Szigony, s a Fanfara Complexa. Ezen kívül minden második szerdán vagyunk a Marczibányi téri Művelődési Házban. 2007. február 17-én lesz a XI. Csángó Bál, ahol többek között fellép a Somos is. Idén lesznek vendégek Rekecsinből, Klézséről, Somoskából, Pusztinábol és Gyimes völgyéből.
– A Moldvahon Egyesület felvállalta a csángó kultúra óvását, de főleg ennek az értéknek a minél autentikusabb átadását. Hány tagja van és hányan vesznek részt aktívan a munkában? Te magad milyen szerepet töltesz be? Mi a Moldvahon „rendeltetése"?
– A Moldvahon Csángó Egyesületet azért hoztuk létre –kb. 30 fő- hogy tegyünk valamit a csángó kultúra érdekében. Igyekszünk minél több jó dolgot csinálni, szervezni s ez sikerült is idáig. Én vállaltam az elnökséget az elején és most is én töltöm be ezt a posztot. Aktívan 10-15 ember vesz részt a munkákban. Rendeltetése? Menteni, átadni, létrehozni dolgokat s pörögni a csángó ügyért. – Hallhattunk előadni a „Veszélyeztetett örökség- veszélyeztetett kultúrák" konferencián, amit a Teleki László Alapítvány rendezett 2006 júniusában Bákóban és Pusztinán. Mi volt az előadásod témája? – Csángók beilleszkedési problémái Magyarországon 1990-2004.
– Láthattunk a Diószegi László által rendezett „Brassói Pályaudvar" című filmben, de talán még érdekesebb szerepben a Szomjas György rendezésében forgatott „Vagabond" című filmben is. Nagyon jó kritikákat olvashattam mindkét esetben és a nemzetközi visszhang sem maradt el. Milyen volt kipróbálni magad ezen a téren is? Kedvet kaptál a színészethez? Lesz még folytatás? – Gyerekkoromban mindig arról álmodtam, hogy színész leszek s ez az álmom egy film erejéig teljesült. Jól éreztem magam a forgatások alatt, s szerintem jó dolog a filmezés.
– Milyen újdonságokat közölnél szívesen a „Csángó Klubról"?
– A klub egy ideig szünetelt de szerintem februárban ismét elkezdjük szervezni, mert ismét van rá igény. Az Almássy téren létrehoztunk egy állandó kiállítást Magyarok Moldvában címmel. Ebben a teremben szeretnénk a klubot is tartani. Amúgy ez a terem megfelel sok mindenre, pl: tv interjúk készítése, gyűlések, összejövetelek, sajtókonferencia stb.
– Hányadik alkalommal rendeztétek meg 2006-ban a Somoskai Napokat? Mennyiben tért ez el az előző alkalmak rendezvényétől?
– VII. Faluhete Fesztivál volt 2006-ban. Minden évben színesítjük a lehetőségekhez mérten az egész rendezvényt, ezt így teszzük majd idén is. Idén a Faluhete Fesztivál aug. 6-12. között lész. – Meg vagy-e elégedve a csángó ügy irányvonalaival? Ha rád lenne bízva az ügy, hogyan csinálnád, milyen prioritásokat helyeznél előtérbe?
– Az irányvonalak szerintem jók. Nagyon sok fiatalt vonnék be a munkákba, bár ez nehéz, de nem lehetetlen. Gyerekek taníttatását és a kommunikációt (egész ügy PR-ját Romániában s Magyarországon egyaránt) helyezném előtérbe, de a lista az hosszú. – Milyen tervekkel indultál 2007-nek? – Sok nagy tervem van az idei évre, de itt csak a csángó ügyre vonatkozókat említem meg. Csángó bál, Csángó klub, táncház az Almássyn s a Marczin, krakkói kirándulás szervezése Magyarországon élő csángó fiataloknak, Somoskai Faluhete Fesztivál, Csángó Karácsony s még ami adódik. – Köszönöm hogy válaszoltál a kérdéseimre és kívánunk sok sikert munkádban. Isten Áldjon! – Isten áldjon! Maradj békével! Csángó Bogdán Tibor
Erdély.ma

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma

Referendum Váradon: a bojkott a megoldás…
Tanácstalan a váradi magyarok többsége, hogy mit tegyen a május 10-i népszavazás kapcsán. Az EMNP most elmagyarázta: minden szempontból a legjobb nem is nemmel szavazni, hanem el sem menni vasárnap. Nekünk ugyanis nem lenne jó az érvényes referendum.
Rossz a magyarságnak ez az egész, ezért a megoldás csakis az, hogy senki ne menjen el a május 10-i népszavazásra, amelyen Szentmárton és Nagyvárad összeolvadásáról lehet voksolni. A számunkra kedvezőtlen kezdeményezés ugyanis akkor bukhat el, ha nem lesz meg a megfelelő arány, azaz a szavazáson megjelenők száma nem éri el a leszállított küszöbértéket, vagyis a 30%-ot. Ezt az Erdélyi Magyar Néppárt helyi vezetője, Csomortányi István hangsúlyozta, amikor hétfőn Váradon sajtótájékoztatót tartott a kérdésről. Jelezte: az sem megoldás, ha elmegyünk és nemmel voksolunk, mivel a részvételünkkel így is hozzájárulunk az érvényességi küszöb esetleges eléréséréshez – ezért tehát az a megfelelő eljárás, ha távol maradunk az urnáktól vasárnap. Össze is foglalta, hogy mi minden miatt.
Miért nem jó?
Elöljáróban elmondta: „Elég nagy a tanácstalanság a magyarság körében e referendum kapcsán. Ezért mi vagyunk az első és eddig egyetlen magyar szervezet, amelyik nyíltan elmondja, mi itt a helyzet ezzel”. Nos, szerinte az, hogy a közösségünket is veszélyeztetné a két település összeolvadása. Most ugyanis Váradon 24,5% a magyarság aránya, ha viszont Szentmártont is bekebelezné a város, egyből 22-re esne vissza. A számarányunk amúgy is lassan csökkenőben van, hiba lenne ezzel még gyorsítani is. Törvény szerint ugyanis egyes jogok csak akkor járnak nekünk, ha 20% fölötti a létszámunk. Úgy véli, a következő, 2021-ben esedékes népszámláláskor megeshet, hogy már 20% alá esik ez, és ezzel a jogérvényesítés lehetősége is elvész.
Csomortányi István szerint a referendumot azért találták ki, hogy mesterségesen duzzasszák fel a város lakosságát. Most ugyanis 196.000 lakosa van Váradnak, márpedig a vonatkozó törvény kategorizálja a városokat, népesség szerint és csak a 200.000 fölötti lakosságúak lehetnek régióközpontok. A jogszabályban nevesítve is van az ország 11 ilyen városa, ám az elmúlt évek során „kihullott” onnan Bákó, Braila és Várad, a következő pedig Ploiesti lehet. A joggyakorlat szerint tehát Várad is elvesztette a jogát, hogy régióközpont lehessen, ennek a visszafordításáért akarják most a fúziót, idecsapva, és Várad lakónegyedévé nyilvánítva a 10.000 lakosú román többségű települést, Szentmártont. Pedig ha a váradi magyarsággal rendesen bánnának, most nem tartanánk itt – véli a politikus.
Püspöki, a példa
Elmondta: „Váradon az elmúlt 25 évben is a városvezetés mindig barátságtalan volt a magyar lakossággal, időnként pedig egyenesen ellenséges. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1992-től máig összesen 30.000 magyar kivándorolt innen. Most pedig, lám, hiányoznak a városnak, gond a lakosságcsökkenés.” Figyelmeztetett. „E referendum sorsa Szentmártonon múlik. Meg is ígérnek nekik most mindent, és az idő bizonyítani fogja, hogy mindent fedezetlenül. Példa erre Biharpüspöki is, ami 1956 óta Várad része, de szinte semmi előnye sincs ebből azóta sem”. Csomortányi István ennek kapcsán bejelentette: hivatalosan kérni is fogják a váradi vezetést, hogy akkor alkalmazza csak Püspöki esetében is ugyanazokat az ígéreteket, amiket most Szentmártonnak tesz. Azaz például csökkentsék az ingatlanadót, aszfaltozzák le a régebbi részeket, legyen a városnak Püspökiben is kirendelt irodája, stb. Továbbá – mivel Szentmárton esetében az a terv, hogy maga a település Várad egyik negyede lenne, ha keresztülviszik ezt a referendumot, de a hozzá tartozó falvak Várad fennhatósága alatt ugyan, de önállóak maradnának – az EMNP állásfoglalást kér a prefektusról, hogy lehetne Várad fennhatósága alatt önálló státust visszaadni Püspökinek. Összegzésében kiemelte: „május 10-én tehát ne menjünk el szavazni – ez az érdekünk is,d e ezzel üzenhetünk is a városvezetésnek, hogy a magyar közösséget nem tanácsos semmibe venni.”
Új városi elnök
A tájékoztatón egyébként bemutatkozott az EMNP új nagyváradi városi elnöke is. Nemrég ugyanis lejárt az eddigi vezető, Kristófi Kristóf kétéves mandátuma, és a nemrégiben megfejtett tisztújításon Moldován Lajos Gellértet választották meg a helyébe. Utóbbi két fiúgyermek apja, teológiát és pedagógiát végtett, felszentelt pap, és az Ady középiskolában tanít. 2012-ben volt már az EMNP szenátorjelöltje, Dél-Biharban, eddig pedig elnökségi tagként tevékenykedett. Elmondta: váradi pártelnökként legfontosabb feladatának most a körzetesítést tekinti, körülbelül 15 körzetet akarnak létrehozni a városban, ugyanakkor új tagok felvétele is a céljai között van. A váradi EMNP-szervezet alelnöke különben Kristófi Kristóf, vezetőségi tagjai pedig Nagy Zoltán, dr. Balogh Árpád és Pólik Levente.
Szeghalmi Örs
Reggeli Újság (Nagyvárad)

KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet

Matematikusokat és közírót tüntetett ki az EMKE a városnapokon
Értékteremtők gálája címmel szervezte meg művészi műsorral egybekötött díjátadó-rendezvényét szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai termében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A magyar közösségért végzett munkáját köszönte meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának az egyesület a szombat délelőtti rendezvényen. Amint a Maros megyei egyesület elnöke, Kilyén Ilka színművésznő elmondta portálunknak, évek óta folyik az ilyen jellegű elismerések ünnepélyes átnyújtása, s ezt a folyamatot szeretnék továbbvinni, hagyományként megőrizni, hogy a nemzetünkért tevő emberek érezzék – munkájukat elismerés övezi, fáradozásukat értékeli a közösség, amelynek érdekében dolgoznak. És íme, az idei díjazottak.
A Csíkcsicsóban született Sebestyén Júlia a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, 1966-ban, azóta matematikatanárként dolgozik Marosvásárhelyen. A tantárgyversenyeken tanítványai rendszerint kitűnő eredményeket értek el, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen többször képviselték Maros megyét a kecskeméti országos döntőn. Nevéhez fűződik a Vályi Gyula Matematikai Társaság megalapítása (1994-ben), de Vályi Gyula, a világhírű tudós, Marosvásárhely nagy szülöttje emlékének ápolása is. Évről-évre megszervezte a Vályi Gyula Matematika Emlékversenyt, melyeken Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Máramaros, Szatmár, Szeben, Temes megyék több mint 50 helysége és Kecskemét tanulói vettek részt. A férjével közösen, Vályi Gyula halálának 100. évfordulója emlékére létesítették a Vályi Gyula Díjat. Számos kitüntetés, érdemérem és -oklevél tulajdonosa.
Kuti Márta szerkesztő, publicista ízig-vérig marosvásárhelyi. Fontos számára mindaz, ami ebben a városban történt és történik, igazi erdélyi értelmiségi is, aki tudja, hogy várunk, de ugyanakkor fegyverünk is az anyanyelv. A transzszilván értelmiségi feladatának tekinti, hogy megmentse a feledéstől és felmutassa a nem is annyira távoli múltból mindazt az értéket, ami ebben a városban termett vagy ehhez kapcsolódik. Az Igaz Szónál, majd a lap jogutódjánál a Látónál 1980-tól műszaki-, kép-, tördelő- és olvasószerkesztőként dolgozott. A rendszerváltás után megalakult Mentor Kiadónál több mint száz könyvet szerkesztett, rendezett sajtó alá, majd a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap külső munkatársaként írta esszéit. 2000-ben jelent meg első önálló kötete az Írásnyomok.
Bandi Árpád matematikatanár Marosvásárhely emblematikus alakja. A két hónap múlva 90. életévét töltő Árpi bácsi korát meghazudtoló energiával, kitartással, munkabírással és lelkesedéssel kutatja a Bolyai család emlékeit, állítja az emléktáblákat, kopjafákat, avat emlékhelyeket, szervez kiállításokat. 1947-ben kezdett el tanítani, Ádámoson, Küküllődombón, Kerelőszentpálon, Balavásáron, Gogánváralján, Bátoson és Gyulakután. Nyugdíjba vonulása után Marosvásárhely több mint 15 iskolájában tanított matematikát. Első tanítási időszakban gyakran szolgálati érdekből került más-más iskolához, hol igazgatónak, hol karvezetőnek, hiszen minden településen sikeres kórusokat alapított. Kórusaival járt Ádámoson, Dombón, Kerelőszentpálon, Dicsőszentmártonban, Balavásáron, Bonyhán, Segesváron, Szebenben, Szászrégenben, Erdőszentgyörgyön, Kibéden, Szovátán és Marosvásárhelyen. Kelementelkén egy száz tagú vegyeskart vezényelt. Ezzel a kórussal az országos megyék közti versenyen harmadik helyezést ért el. Szavalóversenyre kétszer indított versenyzőt Bátosról. Nyugdíjazása után is fáradhatatlanul foglalkozott a matematikát kedvelő tanulókkal. Bolyai János eredeti sírhelyét kopjafával jelölte meg, emléktáblával pedig a Vár sétányon azt a házat, amely az 1846-ban Bolyai János által megvásárolt sövényfalu ház helyébe épült. Felkutatta és felújíttatta felsőkápolnai Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírkövét, aki Bolyai Farkas anyai nagyanyjának a testvére volt. Eddig új, ismeretlen Bolyai családtörténeti adatokat kutatott fel, amelyekről gazdag képanyagot örökített meg. Most épp azon dolgozik, hogy Bolyai János női felmenőinek öt kopjafáját a Sapientia marosvásárhelyi épülete mellett felállítsák. Az avatási ünnepség október 10-re időzíttetett. Ahogyan Árpi bácsit, vagy a Tanár urat ismerjük, nem csak ezt, de számos más Bolyai-emléket fog még avatni nekünk.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Iorga és a Kárpátokon kívüli, korai székelység
Ősfoglalónak tartott minket
Van Nicolae Iorgának egy különös írása, mely az Újabb vélekedések a székelyek értelméről címet viseli, s amelyről – egyetlen kivétellel – szégyenlősen hallgat mind a magyar, mind a román kritika. A tanulmány 1939-ben, egy évvel a neves történésznek és erősen nacionalista politikusnak a legionáriusok általi meggyilkolása előtt jelent meg, és nagyjából felborítja minden, a székelyek történetével kapcsolatos korábbi tudásunkat: Iorga azt írja benne, saját korábbi nézetein is túllépve, hogy a székelyek a mai Székelyföldre költözésük előtt hosszú évszázadokig Moldvában és Havasalföldön éltek. Feltehetően a románok azért nem szólnak az írásról, mert nemzetellenesnek, a magyarok pedig azért, mert „délibábosnak” tartják.
A követői alapján bíráljuk
Elöljáróban annyit, Isten ments attól, hogy az alábbiakból bárkinek is úgy tűnjék, írásomban Iorgát egyfajta „székelybarátként” állítanám be, hiszen igazuk van azoknak, akik úgy tartják, az ő (viszonylag visszafogott) elméleteinek hatására indult be Trianon után Székelyföldön a románosítás, „a székelység által beolvasztott, elnemzetietlenített románoknak a román nemzetbe való visszanyerésének” folyamata.
Iorga azt állítja ugyanis, hogy „sokan a székelyek közül román származásúak; amint mi elnemzetietlenítettük a Vaskapu melletti és a Hátszeg vidéki magyarokat, úgy a magyarok elnemzetietlenítettek bennünket a keleti részeken”. Joggal jegyzi meg Tóth Zoltán, hogy „Iorga Miklós volt az, aki finom ösztönnel megsejtette a székelyek román származásának mint politikai fontosságú kérdésnek jelentőségét, ő keresett először érzelmi, történelmi, néprajzi, nyelvészeti, biológiai stb. érveket a tétel bizonyítására, ő terjesztette el a tant széles néprétegek körében, és végül az ő nyomán indult el néhány »tudományos« követője, hogy folytassa a bizonygatást.”
A Kárpátok nem záróvonal, hanem gerinc
Nézzük, miről van szó az írásában. A számunkra érdekes részt Iorga így vezeti be: „Most egy olyan új elemmel jövök, amelyet még sohasem mutattam be”. Elmondja, ha székelyek nyugatról érkeztek volna Székelyföldre, akkor nyugatról nézve Székelyföld előtt ugyanolyan erődített helyeknek, váraknak kellene lenniük, amilyenek a Tiszától keletre voltak. Ám a Küküllők középső folyásáig nincsenek ilyen továbblépést segítő oázisok. A székely határvédelmi előőrsöt pedig nem lehetett volna úgy előreküldeni, hogy hiányoznak a megerősített front elemei, amelyekhez a székelyek visszatérhettek volna.
„Abban a térségben, ahol ezek az újonnan jöttek hazát csináltak maguknak, lenniük kellene nyugati típusú váraknak, ám a Székelyföldön található erődítések nem vélhetők egyébnek, mint azon fajta védelmi szokások egészen a középkorig való továbbélésének, melyek mindenben megegyeznek azon trák eredetű történelem előtti népekével, amelyek a Kárpátoktól délre és keletre éltek” – mondja Iorga.
A székelység ősrégi népesség ezen a tájon, amely vezetés nélkül maradt, ugyanúgy, mint a románok a római visszavonulás után, és – a románok hatására – kiépített magának egy népi római jellegű berendezkedést, mondja Iorga. Amikor a székelyekről szólnak, egyáltalán nem vagy csak kismértékben veszik figyelembe azt, hogy „létezik a Kárpátoktól keletre egy magyar nyelvű népesség, amelyben számos elem egy régebbi eredetre mutat.” Iorga itt nemcsak a csángókra utal, hanem a székelyekre: „Ha figyelembe vesszük a székelység e keleti szárnyát, mely két-három faluval a Szereten is túlmegy, egészen a Prutig, ahol, amikor a székelyek egy része eretneknek áll át a 15. században, a magyaroknak egy teljes városrésze létezik, és a Pruttól ez a vonalszerű előretörés egészen a Dnyeszterig folytatódik, ahol egy hasonló jellegű település Csöbörcsökön található, ezen folyó tengerbe ömlésénél, akkor rájövünk arra, hogy a Pannóniából a Kárpátokig érkező és ott megálló székely vonal helyett egyébről van szó: a Kárpátok turáni-finn jellegű települései hátgerinceként szolgálnak mind nyugatra (a Küküllők vonalán) (...), mind keletre, a Tatrostól a Szeretig és azon túl, a Prut és a Dnyeszter irányába...”
Ez a székely–csángó-előd nép az ott élő románsággal került barátságos kapcsolatba: „Tehát a székelyekkel szimbiózisban, vagyis együttélésben vagyunk: a magyarokkal csak szomszédságban. A különbség lényeges.”
Az elrománosítás a cél?
Iorga ezen írásának egyetlen magyar ismertetője, Tóth Zoltán az elméletet zavarosnak és történelmietlennek tartja: „Világosnak és indokoltnak igazán nem nevezhető ez a tétel. Eleitől végig többé-kevésbé ötletes, de talajtalan történelmi spekuláció, amelynek valóságértéke nincsen. Felépítését szerzője nemzeti vágyai határozzák meg, és ezek a románság folytonosságának és korai politikai kikristályosodási pontjainak irányába feszülnek. A fejedelemségek megszervezése előtti időkbe helyezett képzelt állam-embriók sora gazdagodott egy újabb, ezúttal erdélyi Romaniával /a, nem á!/. A szerkezet tartóoszlopai felettébb gyengék. A románság székelyföldi jelenlétét a tárgyalt korban semmi sem bizonyítja, politikai szervezetéről beszélni, a legcsekélyebb forrás híján, felesleges játék. Ennek a képzelt románságnak képzelt együttéléséről beszélni a szintén képzelt török néppel, amelyik a székely őse lett volna, szintén nem tartozik a megalapozott dolgok közé. Semmi adat arról, hogy honnan, mikor, milyen körülmények között került volna a Kárpátok két oldalára ez az ismeretlen török nép.”
Ezek után Tóth felteszi a kérdést: „Vagy Iorga visszatért volna a hun eredet feltevésére? (…) A kérdések egész özönét zúdíthatnók Iorga új ötlet-szövedéke felé, de erre nincsen szükség, mert a puszta feltevésekkel a történettudománynak dolga nem lehet. A szerző számára az volt fontos, hogy a székelyek és a magyarok közti szoros kapcsolatot tagadja, és hogy a székelyek elrománosítására újabb szellemi támpontot nyújtson.”
Jómagam úgy tartom, hogy Tóth Zoltán túl sarkosan fogalmaz, és olyan politikai szándékot sejt Iorga írásában, amely talán nincs is benne (azon túl, hogy a Székelyföldön is egy korábbi román népességet tételez – ezen tétel megvitatása viszont nem írásom tárgya). Ugyanis el nem tudom képzelni, milyen jó származhat a románok számára abból, hogy a székelyeket és csángókat ősrégi népességnek állítja be a Kárpátoktól keletre és Székelyföldön, méghozzá egy olyan korban, a második világháború előestjén, amikor az elsőbbség kérdése területi revendikációs érv volt a nemzetek között. Ráadásul Iorga már rég rájöhetett arra, hogy veszett ügy azzal próbálkozni, hogy a székelyeket átállítsa magyar oldalról a románra.
A „magyar korridor”
Jómagam egy másik magyarázatot tartok valószínűnek Iorga kétségkívül meglepő okfejtésére: azt, hogy – jó történész lévén – egyszerűen így látta a dolgokat, és vélekedését el is mondta.
Ne feledjük, Iorga volt a Szeretig–Dunáig tartó magyar korridor elméletének kidolgozója, és úgy tartotta (sokszor a magyar történészek ellenére is), hogy például a Milkói Püspökség körül magyarok által lakott terület volt még az 1300-as évek közepén is, mikor Bogdan megalapítja a Moldvai Fejedelemséget: „a Beszterce, Tatros és Putna völgyeiben egy magyar Moldva terült el, számos szép faluval. Ezen a vidéken az 1200 körül, a Milkó várában levő kun katolikus püspökség megalakításával egy időben érkező idegenek a sóbányák közelében vásárhelyeket emeltek: Bákót, Tatrost, Adjudot, Putnát, és távolabb – a munténiai Alexandru vajda országában – Buzăut.”
Egy másik helyen Iorga azt állítja, hogy a milkói kun püspökség megalakítása azt jelentette, a katonák mellett jobbágyok, szabadparasztok is érkeztek, és mindennek a helynévanyagban is nyoma maradt, példaként a Sascut (Szászkút) helynevet hozza fel (a szász kútja).
Az elmaradt vita
Amit Iorga a fent tárgyalt írásában állít, az nem egyéb, mint kérlelhetetlen logikájú továbbvivése az általa kidolgozott elméletnek: rájött, a moldvai-havasalföldi magyar nyomokat nem lehet a nyugatról keletre való magyar (székely, csángó) vándorlás, a Magyar Királyság expanziójának elméletével megmagyarázni: egyedül az a megoldás képzelhető el, hogy a székelyek és csángók hosszú időt töltöttek a Kárpátokon kívüli területeken, és erre elég nyomós érveket is hoz fel.
Iorga ezzel a mondattal fejezi be írását: „Ezen tézisemmel kapcsolatban kész vagyok bármilyen előítéletmentes és becsületes vitára.” Érzésem szerint ez a szakmai (és nem politikai) vitára való felszólítás elsősorban nem a magyar, hanem a román történészeknek szólt, akik a legnagyobb értetlenséggel fogadhatták Iorga elméletét, mondván, miért kell a székelyeket és csángókat őslakosi státussal felruházni... Csak sajnálni tudjuk, hogy erre a vitára sosem került sor, mivel a szerzőt 1940-ben meggyilkolták.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

"Neptun 2": mi történik, ha románok és magyarok egy asztalhoz ülnek?
A tavalyi találkozókon a román félnek nem volt különösebb baja az RMDSZ autonómiatervezetével, a kontextussal annál inkább.
2014. júniusában és októberében Brassó pojánán a Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) civil szervezet közvetítésével román-magyar tárgyalások zajlottak az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről. A Neptun 2-ként elhíresült találkozókról részletes blogbejegyzésben számolt be néhány napja Larry Watts biztonságpolitikai szakértő, aki már az 1993-as neptuni találkozókról is részletes jegyzőkönyveket írt. A beszélgetéseket Allen Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetője moderálta.
A júniusi kerekasztalon tíz pontot fogalmazott meg Székelyföld jövőjével kapcsolatban Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, amelyek közül néggyel – székely zászló, gazdasági fejlődés, kétnyelvűség, etnikai arányosság a közintézményekben – kapcsolatban hangzott el, hogy közvetlen aggodalomra adnak okot. Ezekről bővebben is olvasni lehet Watts bejegyzéseiben.
A székely zászló használata az etnikai identitás szimbólumaként rendkívül érzékeny kérdés a magyar politikai vezetők számára, mind végrehajtás és jogalkalmazás, mind pedig a visszaélések megelőzése terén. A bejegyzés szerint a Román Tudományos Akadémia heraldikai bizottsága és a romániai törvények szerint is a székely zászló jogos és elismert jelkép, és megjelenhet a közintézményeken a román lobogó mellett.
A román lakosságot is be kell vonni a vitába
A vita során elhangzott, hogy a székely zászló problémája a két magyar többségű megye közül Kovászna megyében nyilvánult meg, Hargita megyében nincsenek fennakadások ezzel kapcsolatban. A felek egyetértettek abban, hogy a helyi zászlóhasználatra vonatkozó jog alkalmazását a központi hatóságoknak kellene felügyelniük, hogy elejét vegyék az esetleges visszaéléseknek, amelyek negatívan befolyásolhatják az országos szintű magyar-román kapcsolatokat.
Az összefoglaló azért nem említi név szerint a hozzászólókat, mert a kerekasztal-beszélgetések alapszabálya, hogy a résztvevők nem fedhetik fel egyes hozzászólók kilétét, bár idézni lehet tőlük. A szabály lényege, hogy a résztvevők ne érezzenek megfelelési kényszert a választóik elvárásaival szemben.
A megfogalmazott magyar igények jó része gazdasági jellegű: Székelyföld fejlesztési régió létrehozatala; területi és fiskális autonómia; Székelyföld altalaj, ásványi és természeti kincseinek a felügyeleti, kitermelési és koncessziós joga tartozzon a régió kompetenciái közé; Székelyföldön vezessen át autópálya; a kétnyelvűséget az állam finanszírozza. Az egyik román résztvevő azt jósolta, ha a gazdasági elemet sikerül megoldani, akkor az összes többi elem viszonylag gyorsan a helyére kerülhet.
Fontos kérdésként merült fel az autópálya, amelyik összekötné a régiót Románia többi részével és Európával, és amelyiknek építését régóta ígérik, de idáig nem valósult meg. Kiderült, hogy a késedelemnek elsősorban nem etnikai okai vannak - mint hogy attól néhány magyar résztvevő tartott -, hanem az anyagi lehetőségek korlátozottsága. Sőt, elhangzott, hogy már el is készült egy megvalósíthatósági tanulmány, a finanszírozási problémák is megoldódnak, és az építkezés már 2015-ben elkezdődhet.
A kétnyelvűségre vonatkozó kérelem kettős kihívást jelent: egyrészt a kisebbségi nyelv használata biztosítja a nemzeti kisebbség hosszú távú fennmaradását, míg ugyanabban az időben biztosítani kell a többségi nyelven való általános műveltséget, ez a kettő együtt pedig biztosíthatja az integrációt közösségi szinten, és az esélyegyenlőséget egyéni szinten. A bejegyzés szerint ugyanakkor ezeket néha egymásnak ellentmondó céloknak tartják. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ezekhez a kihívásokhoz és félelmekhez leginkább érzékenységgel lehet közelíteni, és a párbeszédbe a kisebbségben élő román lakosságot is be kell vonni.
Idegenkednek a magyarok a köztisztviselői állásoktól
A témakör kapcsán konkrét panaszokról is szó esett: hiányzik a finanszírozás a kétnyelvű táblák felszerelésére, nincsenek képzett tolmácsok az igazságszolgáltatásban, valamint hiányoznak a hivatalos kétnyelvű dokumentumok és formanyomtatványok. A központi ellenállásnak és a helyi szeszélyességnek is szerepe lehet abban, hogy a jogalkalmazás komoly hiányosságokat mutat, de a legfőbb probléma ez esetben is az, hogy nem állnak rendelkezésre anyagi források a párhuzamos dokumentáció nyomtatására és a közalkalmazottak kétnyelvű képzésére. A felek egyetértettek abban, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani ezekre a kérdésekre, és gyorsítani kell a végrehajtási folyamatot. Több felszólaló szorgalmazta az etnikai arányosság bevezetését az igazságszolgáltatás, a katonaság, a belügyminisztérium, a csendőrség és a rendőrség székelyföldi egységeiben. Míg az etnikai összetétel az állami intézményekben tagadhatatlanul figyelmet érdemel, és az etnikai arányosság nemes eszme és gyakorlati cél is egyben, azonban hibás, de legalábbis leegyszerűsítő megközelítés, hogy a jelenlegi aránytalanságok egyedül a diszkriminatív állami/kormányzati politika következményei. Ahogy az egyik magyar résztvevő megjegyezte, általános idegenkedés tapasztalható a magyarok részéről a köztisztviselői állások iránt, ami szintén egyik oka lehet a közszférában tapasztalható aránytalanságnak. A kérdést mélységeiben kell megvitatni - hangzott el.
Az autonómia tekintetében némi vitára is sor került. Az egyik résztvevő, bár elismerte, hogy az autonómia kapcsán ugyan több a megértés, mint korábban, mégis arra panaszkodott, hogy gyakorlatilag semmilyen előrelépés nem történt az ügyben. A vita során kiviláglott: a magyar politikai vezetők szerint egy sor, a magyar kisebbséget érintő sajátos kérdést kellene ehhez megoldani, és az autonómia feltétele az, hogy ezeknek a konkrét kérdéseknek a megvitatásában és megoldásában egyeztetni lehessen a román tisztviselőkkel. Ha a központi intézmények és tisztségviselők válasz nélkül hagyják ezeket a megkereséseket, a magyar vezetők a saját maguk módján fognak hozzá e kérdések megoldásához – önállóan és elkülönülve –, inkább összhangban az autonómia radikálisabb értelmezéseivel. Bezavar Budapest
Másrészt az autonómia a román elitek számára a végső célt jelenti, és a résztvevők közül többen is megjegyezték, hogy meglehetősen pontatlan kifejezés. Az aggodalmakat az általános precedensek és a történelmi tapasztalat táplálja. A területi autonómia az ország szuverenitása egy részének elvesztését feltételezi, és bármilyen kísérlet az állami szuverenitás korlátozására hagyományos értelemben nemzetbiztonsági fenyegetést jelenthet - hangzott el.
A júniusi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Anca Spiridon, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PNL részéről: Marius Obreja Lucian - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PMP részéről: Cristian Diaconescu - az FC részéről: Mihai Răzvan Ungureanu - az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Frunda György, Tamás Sándor - az Egyesült Államok nagykövetsége részéről: John McLoon, Laurențiu Ștefan - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Dan Ghibernea, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert
- jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Nicolae Mergeani, Ionas Vladimir
A kérdést még jobban összezavarja Budapest kitartó támogatása a területi autonómia mellett. Egy amerikai résztvevő arra kérdezett rá, hogy az autonómia, mint a magyar célok elérésének gyűjtőfogalma nem-e inkább több riadalmat váltott ki, mint szimpátiát a románok körében, akik közül egyesek számára az autonómia a szeparatizmus egyik szinonimája. Az egyik magyar résztvevő elismerte, hogy vannak pillanatok, amikor Budapest részvétele bonyolítja a dolgokat. Egy román résztvevő ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a Fidesz szerepet játszott két radikális erdélyi magyar párt létrehozásában is, hogy megtámadja az RMDSZ-t. Ugyanezen felszólaló arról is beszélt, hogy a PSD abból indul ki, hogy az RMDSZ-nek jelen kell lennie a parlamentben, részt kell vállalnia a vitákban, mert ha parlamenten kívül marad, kétségtelenül radikalizálódna. A korábbi PER-tárgyalások tapasztalatai azt mutatják, hogy a konkrét, specifikus kérések kezelése könnyebbnek bizonyult, ha azokat leválasztották az autonómia meglehetősen homályos fogalmáról.
Egyszerű a zászlókérdés megoldása
Ugyanakkor az autonómia koncepciónak erőteljes politikai és kulturális vonzereje van, és elismerték, hogy nehéz és hosszú folyamat a márkaátnevezés. A kerekasztal résztvevői nem tudtak konszenzusra jutni az autonómia kapcsán, de úgy gondolták, hasznos lehet arról beszélni, hogy milyen konkrétumok tartoznak ide. Több résztvevő megjegyezte, hogy az 1989 utáni problémákat az etnikai csoportok egymással szemben tanúsított félelme, bizalmatlansága, és a kölcsönös ismeretek hiánya okozta.
Az októberi kerekasztalon jelentős hangsúlyt fektettek a felek álláspontjaik újrafogalmazására, és arra, hogy jobban figyelembe vegyék a másik oldal perspektíváit és álláspontját. A második bogbejegyzés megemlíti, hogy az első kerekasztal óta volt kis előrelépés. Ismét terítékre került a székely zászló ügye, amellyel kapcsolatban az egyik magyar résztvevő amerikai kérdésre elmondta, 2008-ban robbant ki az első vitás ügy, és 2010 óta vált egyre problémásabbá, míg a kétnyelvűség alkalmazása is hasonló cipőben jár. Az egyik magyar résztvevő itt a marosvásárhelyi helyzetre hívta fel a résztvevők figyelmét. Az egyik parlamenti képviselő azt mondta, hogy a zászlókérdés megoldása „egyszerű és egyértelmű”, ha nem is éppen könnyű: Románia minden megyéjének a lobogóját ki lehetne tűzni a parlament épületére. Egy másik képviselő azt javasolta, hogy megoldást jelenthetne, ha törvényileg kötelezővé tennék az önkormányzat, a megye, az EU, a NATO és Románia nemzeti lobogójának kitűzését az összes kormányzati épületre, megyei tanácsi és helyi önkormányzati épületre. A vélekedés szerint ez az intézkedés az ország egész területén megszüntetné a feszültségek forrását az interetnikus kapcsolatokban. Eltérő álláspontok autonómiaügyben
Egy olyan javaslat is elhangzott, miszerint úgy tegyék hivatalos regionális nyelvvé a magyart Székelyföldön, hogy annak jogállása első körben ne legyen egyenlő az államnyelvvel. Ezzel kapcsolatban a román és magyar résztvevők egyetértettek abban, hogy könnyíteni kell az anyanyelvhasználatot a közigazgatási intézményekben és az igazságszolgáltatásban.
A bejegyzés szerint egyedül az autópálya ügyében történt előrelépés a júniusi kerekasztal óta: lezárták a Brassó-Bákó autópálya első szakaszának megvalósíthatósági tanulmányát, a sztráda finanszírozása bekerült az EU közlekedési fejlesztési tervébe, így brüsszeli források is rendelkezésre állnak. Az egyik román képviselő úgy fogalmazott, hogy ez egy win-win helyzet, a pályát pedig 2018-ra tervezik átadni. Míg a kétnyelvűség, a székely zászló, vagy az autópálya ügyében az álláspontok összeegyeztethetőnek tűntek, addig az autonómia kérdése kapcsán eltérő felfogások jelentkeztek. A magyar fél szerint az EU egyik legnagyobb problémáját jelenleg a nemzeti kisebbségek helyzete jelenti. Az egyik magyar résztvevő az európai nemzeti kisebbségek kapcsán az ukrajnai, skóciai és spanyolországi feszültségeket említette, és a „többségi arroganciáról” valamint a „többség részéről mutatkozó empátiahiányról” beszélt. A magyar oldal álláspontja szerint tiszta megoldást további jogok biztosítása és a teljes autonómia jelenthetne. Ezzel szemben a többségi vezetők szerint az autonómia a területi integritást érintő nemzetbiztonsági probléma.
A résztvevők ugyanakkor a romániai nemzetiségek szerkezeti viszonyait meghatározó nemzetközi szereplőkről is beszélgettek. Több magyar hozzászóló is elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy míg a kilencvenes években úgy tűnt, az EU és a NATO kitüntetett figyelemmel kezelte a kérdést, és kiváló standardokat alakított ki, ám ezek betartatásáról és végrehajtásáról nem rendelkezett.
Terminológiai kérdések
A decentralizáció, a szuverenitás és az autonómia újrafogalmazása kapcsán elhangzott, hogy az egyik legmakacsabb akadály a terminológia. Például az autonómia egyet jelent a függetlenséggel, ami kapcsán már szeparatizmust lehet emlegetni. Hasonló probléma merül fel, amikor a politikai hatalom és döntéshozatal decentralizációját tévesen az állami szuverenitásra vonatkoztatják.
A terminológiai problémák akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor a kerekasztalon az autonómia bevezetéséről, vagy a részleges autonómia lehetőségeiről kezdtek beszélgetni. Az egyik javaslat szerint a szuverenitás egy részét úgy ruházzák át a kisebbségekre, mint ahogy az IMF és az EU kapcsán a román állam hajlandó szuverenitása egy részét feladni: ez egy szerződést feltételezne, amelyben a felek elfogadnak és vállalnak bizonyos kötelezettségeket.
Egy másik javaslattevő pedig az autonómia korlátozott idejű bevezetését javasolta. E szerint érdemes lenne kipróbálni a fiskális autonómiát, és ha három éven belül nem indulna be a növekedés, öt év múlva meg lehetne szüntetni. Igaz, azt is megemlítették, hogy számos olyan nemzetközi jogi álláspont létezik, amely szerint a már egyszer megítélt autonómiát nem lehet visszavonni nemzetközi jogi következmények nélkül. Ugyanakkor a központi hatóságok gyakran ellenállnak a politikai decentralizációnak, mert attól tartanak, hogy az megkönnyítheti az elszakadást.
Az amerikai moderátor itt úgy fogalmazott, hogy osztozik a többi amerikai résztvevő azon véleményével, hogy az érzelmekkel telített fogalmak és a terminológia hátráltathatja a konkrét problémák megvitatását és megoldását. „Kíváncsi vagyok, vajon az autonómia szó használata milyen mértékben jelent akadályt, és mi történne, ha egy átdolgozott formában az egyenlő jogokra helyeznék a hangsúlyt? Van-e lehetőség mindezt taktikailag új keretbe helyezni a közösség igényeinek feláldozása nélkül?” – kérdezte a moderátor.
Rossz volt az időzítés
Elhangzott, hogy bár a 2014-es autonómiatervezet kifinomultabb, mint a korábbi javaslatok, de a körülmények még messze vannak attól, hogy teljesen komolyan lehessen venni addig, amíg minden elemét nem tárgyalták és nem értették meg, és külön-külön nem határoztak azokról. A magyar felszólalók nem zárkóztak el a másik megközelítéstől, az egyik résztvevő úgy fogalmazott, hogy az autonómia projektnek két eleme van: politikai-gazdasági decentralizáció és kisebbségvédelem. Innen nézve pedig lehetséges, hogy a fő kérdésekhez más terminológia felől közelítsenek.
Az októberi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Markó Béla, Tamás Sándor, Borboly Csaba - a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PNL részéről: Alina Gheorghiu, Dan Motreanu, George Scutaru - az Elnöki Hivatal részéről: Mihail Sandu - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu, Dan Tapalaga - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert - jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Ionas Vladimir
A beszélgetés során egy közvélemény-kutatás eredményeire is hivatkoztak, amely szerint a román lakosság 78 százaléka ellenséges az autonómia-projekttel szemben. Allen Kassof ekkor a román résztvevőkhöz fordult, és megkérdezte, hogy ha az autonómiakoncepciónak más neve lenne, elfogadnák? Az egyik román hozzászóló azt mondta, hogy nem is a tartalommal, inkább a kontextussal van probléma.
Mindenekelőtt az, hogy a projektet a választások előtt dobták be a köztudatba, katasztrofális következményekkel járhat, hisz kampánycélokra fogják felhasználni, ami csökkenti a komoly megvitatás esélyét. Továbbá a projekt tematizálása egy olyan nemzetközi politikai környezetben történik, amikor a nacionalizmus és a szélsőséges irányzatok erősödőben vannak, ezért nehéz a románok számára különbséget tenni az ésszerű magyar igények és a magyar kormány agresszív retorikája között, különösen úgy, hogy ez utóbbival van tele a nemzetközi sajtó. Ezért félő, hogy a projekt elindítása nacionalista diskurzust fog provokálni.
Románia ideges Orbán Viktor miatt
Több magyar résztvevő elismerte, hogy az időzítés nem volt ideális, de hozzátették, hogy külső és belső okok is kényszerítően hatottak. „Időközben új pártok alakultak, amelyek nyomást gyakorolnak a teljesítetlen dolgokra koncentrálva. Mivel nincs más felelősségük, radikalizálódtak. Némileg igazuk van, hisz kudarcot vallottunk ezen dolgok gyakorlatba ültetésében” – hangzott el.
„Ha nem sikerül öt éven belül, akkor sokkal radikálisabb politikusok ülhetnek itt” – fogalmaztak. Egy másik azonosított probléma a túlzott etnicizálódás volt, ami kapcsán az egyik román résztvevő megjegyezte, nem gondolták, hogy ilyen kevéssel a második világháború után ismét erőszakkal rajzolják át Európa határait. A Budapest és Moszkva között egyre nyilvánvalóbb energiaügyi, pénzügyi kapcsolat bel- és külpolitikai idegességet szül. „Amikor Orbán a moszkvai szemléletet kezdi el magáénak vallani a határ közelében élő magyarok miatt, akkor Románia ideges lesz” – mondta. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kommunikáció folyamatos akadályt képez a megértésben, ezért javasolták egy román-magyar nyelvű hírportál létrehozását.
A kerekasztal végén általános volt az egyetértés abban, hogy pártszinten jóval bonyolultabb ezekről a dolgokról beszélni, hisz a politikai alakulatok különösen a választási kampányokban nacionalista diskurzusokkal is operálnak. Egy résztvevő megjegyezte, hogy míg a lakosság szintjén alig jelent problémát az együttélés, a politikai elit folyamatosan visszatér a nemzeti/etnikai kártya kijátszásához. A következtetés az volt, hogy meg kell oldani ezt a diszfunkcionális visszafejlődést. Továbbá elhangzott, hogy a következő lépés az interetnikus viszonyokban azon teendők kölcsönös azonosítása, amelyeket még nem teljesítettek.
Volt idő, amikor működtek a dolgok
Meg kell határozni a konkrét problémák listáját, amelyekkel a választások után foglalkozni kell. Ahogy az egyik RMDSZ-es résztvevő még az első kerekasztal alkalmával megjegyezte: a jó intézményi együttműködés alapja 1993-ban kezdődött el, és 2004-ben romlott el. Amíg jól működtek ezek a folyamatok, addig a román többség nem cselekedett a magyar közösség akarata ellenére. Az így keletkező tízéves késés során, amikor már a PER-folyamat nem működött, minden érintett hibás volt. A központi román hatóságok abban, hogy a meglévő jogszabályokat nem alkalmazták és nem tartatták be helyi szinten, az RMDSZ képviselői pedig arról tehetnek, hogy nem sikerült ezeket az érdekeket előremozdítani és teljesíteni, valamint a radikalizáció számára motivációt teremtettek.
Az egyik PER-veterán arról beszélt, hogy 2000 és 2004 között a román hatóságok rendszeresen találkoztak minden, magyarok által is lakott megye kisebbségi vezetőivel, képviselőivel, ám 2004 után ezek az egyeztetések abbamaradtak. Hasonlóképpen 2004 előtt volt egy kijelölt csoport, amelyik minden hétfőn a szenátus alelnökével találkozott, hogy megvitassák a magyar kérdést. Most nincs kijelölt csoport, senki sem követi figyelemmel az eseményeket. Az eredmény nem is lehet más: döntések, esetleg megállapodások születhetnek, de semmi egyéb nem történik.
Folytatnák A kiszámítható folyamathoz következetes és gyakori találkozók szükségesek, valamint egy közös munkacsoportot is létre kell hozni a végrehajtás ellenőrzése céljából, első lépésként pedig el kell fogadni egy közös listát a lehetséges célokról. Egy magyar PER-veterán megjegyezte, hogy bár a radikalizmus és a szélsőségesség problémát jelentenek, a résztvevők hálásak lehetnek, hogy a román és magyar nemzetiségű politikusok megmutatták, „bölcsen együtt tudnak működni a parlamentben és a kormányban”. Szerinte a szolidaritás tekintetében nincs nagy különbség a román nemzeti érdek és a romániai magyar nemzeti érdek között. Továbbá a román hatóságoknak és magyar kollégáiknak proaktívan és közösen kell hozzáállniuk a regionalizmus és az anyanyelvhasználat kérdésköréhez.
Allen Kassof szerint Románia nagy előnye, hogy a felek hajlandóak beszélni egymással, és ez alatt a folyamat alatt nagy tapasztalat halmozódott fel. Úgy vélte, további előnynek számít, hogy a két fél közötti problémákat a múltban is megoldották, függetlenül attól, hogy azok mennyire tűntek kezelhetetlennek. „A szomszédos Magyarország mindig is bonyolító tényező lesz, de most különösen kellemetlen, mivel virulens nacionalizmusa hatással van a kétoldalú kapcsolatokra. Bizonyos szempontból a romániai magyaroknak meg kell birkózniuk a budapesti nyomással és azzal az elvárással, hogy felelős román állampolgárként számítanak rájuk” – mondta a narrátor.
Szerinte ugyanakkor a helyi lakosokra is felelősség hárul, hogy saját megközelítéseket és megoldásokat dolgozzanak ki. Budapest hirdetheti a saját érdekeit, de ez még mindig a romániai magyarok problémája, mert ők élnek itt. Kassof hangsúlyozta: ha az eddigi tapasztalatok útmutatóként szolgálnak, akkor adott lehet egy nem tökéletes, de működőképes következtetés, csakúgy, mint korábban, vita és párbeszéd útján. Ők segítenek. A résztvevők mindkét oldalról úgy vélték, épp ideje volt újraindítani hosszú időszak után a párbeszédet, és egyetértettek, hogy a 2016-os választások után a lehető legrövidebb időn belül újabb kerekasztalt kell összehívni.
S.I.
Transindex.ro

A vlah Duma András
Boian Alexandrovici Timok-völgyi (szerbiai) ortodox pap, a román érzelmű vlahok vezetője arra kérte az anyaországiakat a marosfői szabadegyetemen, hagyjanak fel a „román kisebbségi modell” népszerűsítésével, és tegyék ugyanazt, amit Magyarország saját nemzettársaiért. A nemzeti identitása megőrzéséért már börtönbüntetést is kapó lelkész elmondta, miért van erre szükség: mert a szerbek elnyomják, beolvasztják, ők pedig úgy érzik, Románia annyira levegőnek nézi a Timok-völgyi vlahokat (hogy a görögországi és bulgáriai vlahokról ne is beszéljünk), hogy az minden, a kisebbségi jogok betartására érzékeny ember számára vérlázító.
Erdélyi magyarként nagyon is tudom, miről beszél, és nem értem, miért hagyja ezt Románia (dehogynem: mert ha fellép a vlahokért, nekem is jogokat kell adnia). A vlahok helyzete annyira rossz, hogy az erdélyi magyarokéhoz nem, csak a moldvai csángókéhoz hasonlítható. Velük a hasonlóság viszont megdöbbentő: a templomban nem használhatják anyanyelvüket (ezért is zárták be Bojan Alexandrovici-ot: mert épített egy templomot, amelyben románul misézett), a vlah (román), illetve csángó (magyar) nyelv társadalmi presztízse az illető területen a nullával egyenlő, aki pedig ragaszkodni mer gyökereihez, azzal már nem is az államhatalom vagy a többségi nép, hanem janicsárrá nevelt nemzettársai bánnak el.
Timoki vlah vezetők mondják, Johannis elnök júniusi szerbiai látogatásának szervezői (a román külügy) az elnökkel való találkozásra kizárólag olyan „vlah származású” egyéneket hívtak meg, akik nemzetiségüket amúgy letagadják, és a szerb nacionalizmus szekértolói (olyan ez, mintha nem Duma Andrást, hanem a Dumitru Mărtinaș Egyesület vezetőit hívná meg Orbán Viktor, mikor Bákóban jár). Tették ezt azért, nehogy megbántsák a vendéglátókat. Pedig most erre semmi szükség nem lett volna, hiszen Szerbiában az utóbbi időben tényleges nyitás figyelhető meg a kisebbségi jogok terén.
Mondjuk ki: ami a vlah kisebbségekkel történik, az kulturális genocídium, egy nép lelkének a kiölése, nyelvének keresztre feszítése. És van egy rossz hírem Boian pap számára: az állam, melynek születésem folytán polgára vagyok (Románia) ezt soha nem fogja kimondani…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Újra otthon lenni a Kárpát-medencében – Interjú Grezsa István miniszteri biztossal
Az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Grezsa István a magyar kormány által idén útjára indított Petőfi Sándor-program kapcsán. A miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa elmondta, mivel a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is, a program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása.
– Valószínűleg lehetetlen minden egyes szórványtelepülésre segítőket küldeni. Mi alapján dőlt el, hogy hová irányítanak kiküldötteket, megbízottakat?
– A 2013-ban a nyugati diaszpóra támogatására elindított Kőrösi Csoma Sándor-programmal párhuzamosan indította el ez év március 15-én a nemzetpolitikai államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének országaiba ötven magyar fiatalt küldtünk ki. Egy augusztus eleji egyhetes oktatási szakaszt követően, amelyen az államtitkárság munkatársai, illetve külhoni és magyarországi meghívott előadók tartottak előadásokat többek között a szórványgondozásról és a célországok magyarságáról, az ösztöndíjasok egy része augusztus 15-én már meg is érkezett a célhelyszínre, másik részük szeptember 1-jén kezdi meg a munkáját.
A céltelepülések köre úgy alakult ki, hogy felvettük a kapcsolatot az érintett országok magyar szervezeteivel, az egyházakkal és az oktatási intézményekkel, hogy jelöljék meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek ösztöndíjasaink. A hosszas, minden részletre kiterjedő egyeztetés eredményeképpen Felvidéken 8, Délvidéken (Szerbiában) 5, Horvátországban 2, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, Macedóniában, Dél-Lengyelországban és Csehországban 1-1, Ausztriában 4, Kárpátalján 4, Románia – Moldva, Erdély, Partium és Bánság – szórványközösségeiben pedig 22 ösztöndíjas fog kilenc hónapon keresztül tevékenykedni. Hasonlóképpen a Kőrösi Csoma Sándor-programhoz itt is kértük a fogadó szervezeteket, hogy jelöljenek ki mentorokat, akik koordinálják az ösztöndíjasok munkáját.
S ami még nagyon fontos: a fogadó szervezetekre anyagi teher nem hárul. Az ösztöndíjasok havonta kapják az ösztöndíjukat, illetve a szállás- és utazási költség térítésére szolgáló ellátmányi keretet.
– Említette, hogy Romániába 22 ösztöndíjas érkezik. Pontosan hová jöttek és honnan?
– Huszonkét ösztöndíjasunk Romániában Lészpeden, Szászrégenben, Gyulafehérváron, Csicsókeresztúron, Válaszúton, Szamosújváron, Zsobokon, Lupényban, Vízaknán, Nagysármáson, Segesváron, Fogarason, Resicabányán, Medgyesen, Déván, Temesváron, Nagyszalontán és Nagybányán tevékenykedik majd. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól érkeznek – többek között Kárpátaljáról is –, és bizony nem egy van közülük, aki először lép erre a vidékre.
– Melyek voltak a jelentkezés feltételei?
– A pályázati kiírást a nemzeti regiszter honlapján (www.nemzetiregiszter.hu) tettük közzé március 15-én, és a médián keresztül igen nagy hangsúlyt fektettünk a kiírás hírüladására. Az eredmény nem is maradt el: az április 15-ei benyújtási határidőig összesen 168 pályázat érkezett, és a pályázók között sok külhoni származású fiatal is szerepelt. Pályázó lehetett az a 20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel, emellett kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vett.
Az alkalmasnak tartott pályázókat az államtitkárság munkatársaiból álló bizottság személyesen hallgatta meg egy interjú keretén belül. E kettő: a benyújtott pályázati anyag és az interjúk eredménye alapján választottuk ki azt az 50 személyt, akiket május 7-én nyertesekként értesítettünk az eredményről. Sok pedagógus: óvónő, tanítónő, magyar- és történelemtanár, de cserkész, pályázatíráshoz értő, néprajzos, népzenész, néptáncos és számos más, elvárt kompetenciákkal rendelkező szakember van közöttük. Külön öröm számunkra, hogy az 50 Petőfi Sándor-ösztöndíjas közül 18-an nem anyaországiak – közülük 9-en erdélyiek. Kifejezett célunk volt ugyanis, hogy például a kárpátaljai pályázó Erdélybe, a felvidéki pedig Délvidékre kerüljön, és így tovább, hiszen azáltal, hogy kilenc hónapot egy másik elcsatolt területen töltenek, kölcsönösen felfedezik, milyen sokszínű nemzet tagjai vagyunk.
Ösztöndíjasaink mindegyike tisztában van azzal, hogy Magyarországot, a kormányzatot, és minden magyart képviselnek, aki a csonka anyaországban él, ez pedig rendkívül nagy felelősség, egyúttal büszkeség is. Emellett éppoly nagy lehetőség és esély, hiszen az ösztöndíjas abban a nemzetépítő munkában vesz részt, amelyet Magyarország kormánya a nemzeti újjászületés érdekében végez.
– Az Erdélyben, azon belül pedig a Székelyföldön élők is nagy várakozással tekintenek a program elé, hiszen részt vesz számos itt élő vagy innen elszármazott ösztöndíjas – köztük e sorok írója is. Kik ők és hol teljesítenek majd szolgálatot?
– A gyergyóalfalvi Gál Veronika a délvidéki Hertelendyfalván, a zetelaki Miklós Tünde önnel együtt Bécsben, Bokor Csongor Sepsiszentgyörgyről Fogarason, Gelei Botond Árkosról a kárpátaljai Karácsfalván, Horváth Ida Temesvárról szülővárosában, a nagyszalontai Patócs Júlia és a szászrégeni születésű Rád András László úgyszintén, míg a Bákóban született Bogdán Tibor Nagybánya magyar közösségeinek munkáját segíti majd. Az ösztöndíjasainkról, a fogadó szervezetekről, a programról és a teljesített szolgálat konkrét eredményeiről a www.petofiprogram.hu oldalon lehet tájékozódni.
– Mindamellett, hogy az ösztöndíjasok segítik a fogadó szervezetek munkáját, mi a Petőfi Sándor-program alapvető célja?
– A magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy, a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is. A Petőfi Sándor-program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása. Az 50 ösztöndíjast azért küldjük kifejezetten szórványterületekre, mert ott látjuk a legnagyobb veszélyét a magyar identitás teljes elveszítésének. Ennek megőrzése szempontjából Trianon óta ezek a közösségek vannak a legnehezebb helyzetben.
Lassan egy évszázada a többség szorításában élnek, mégis megőriztek valamit abból, ami nemzeti önazonosságtudatot jelent: ilyen értelemben is hűség, remény és hit tapasztalható a részükről. A program révén szeretnénk megerősíteni őket ebben. Célunk még, hogy az ottani közösségek értékőrző munkáját segítsük, tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységünkkel erősítsük Magyarországhoz való kötődésüket. Ezáltal reményeink szerint az anyaország gondoskodását is sikerül közvetítenünk feléjük. További céljaink között szerepel, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítsunk a szórványközösségekben, valamint hogy egy működő közösségi hálózatot hozzunk létre a Kárpát-medencében, amelyben nemcsak az anyaország tart fenn kapcsolatot a külhoni magyar nemzetrészekkel, de a szomszédos országok magyar közösségei egymással is szoros kapcsolatot alakítanak ki.
Bízunk abban, hogy a program a szórványban élők magyar azonosságtudatának elmélyítése mellett a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok közötti, vagyis a magyar–magyar kapcsolatok megszilárdításához is jelentős mértékben hozzájárul majd.
– Mindezzel a magyar kormány újfent azt kívánja kifejezni, hogy döntéseiben nemcsak a tízmilliós anyaországra fókuszál?
– Trianon óta annyi fájdalom, gyász, veszteség halmozódott fel, különösen a szórványközösségekben, hogy ezeknek a megtapasztalása, megélése, helyén kezelése nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy ez a program nem a sebek nyalogatásáról akar szólni, hanem sokkal többről. Egyfelől a legnehezebb helyeken őrt állók részére közvetíteni akarjuk azt az üzenetet, hogy az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk.
Másfelől míg a Kárpát-medencében a depresszió, a demográfiai okokból, gazdasági elvándorlásból fakadó rosszkedv jellemző, addig a nagyvilág magyarsága a reneszánszát éli, fokozott érdeklődést tanúsít Magyarország iránt. Szeretnénk – részben a program segítségével – ezt az érdeklődést a Kárpát-medencében is újra felkelteni. A magyar nemzetpolitika egyik fő célkitűzése, hogy újra otthon legyünk a Kárpát-medencében. A 95 esztendeje tartó Kárpát-medencei térvesztésünk döntő szakaszához érkeztünk. A következő legfeljebb két-három évben dől el, hogy emelkedő nemzetként éljük-e meg a trianoni centenáriumot, vagy veszteségeivel szembenézni képtelen közösségként, amely elfogadja számbeli és lélekbeli fogyatkozásának következményeit.
Nyilván minden felelősen gondolkodó magyar csak azt válaszolhatja, hogy legyen bármilyen végzetesnek tűnő is leépülésünk, mégis meg kell próbálkoznunk talpra állni. S ha ezért a maga helyén és módján mindannyian mindent megteszünk, akkor egyre többen fogjuk érezni, amit gyönyörű költeményében Sajó Sándor megfogalmazott: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt.”
– A Kőrösi Csoma Sándor-program miben különbözik a Petőfi Sándor-programtól?
– A nemzetpolitikai szótárban különbséget teszünk a diaszpóra és a szórvány között. Diaszpóra alatt értjük a nagyvilágban szétszóródott magyarságot, szórvány alatt pedig a Kárpát-medence szórványközösségeit. A nyugati diaszpóra magyarságának segítségére elindított Kőrösi Csoma Sándor-program keretében 2013-ban 48 ösztöndíjas utazott 16 országba, majd a nagy sikerre való tekintettel 2014-ben már 100 ösztöndíjast irányítottunk 24 országba. Ebben az évben ugyancsak 100 ösztöndíjas utazott 5 kontinens 26 országába.
Az új célországok között szerepel Törökország, Ciprus, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Írország, Belgium és Új-Zéland. Ennek a programnak a célja ugyancsak a magyar önazonosságtudat elmélyítése és a magyar nemzet összetartozásának megerősítése, az anyanyelvismeret fejlesztése, a magyar közösségekben való tevékenység és a Magyarországgal való kapcsolattartás ösztönzése. Mindkét program révén azt üzenjük a világban minden, magát magyarnak valló embernek, hogy ő Magyarország számára ugyanolyan fontos, szülessen bár Budapesten, Nagybecskereken vagy éppen Ontarióban.
A nemzeti identitás megőrzéséhez és erősítéséhez elengedhetetlen a kormány és a mindenkori politikum felelősségvállalása, ugyanakkor az egyéni teljesítmények és helytállások nélkül ez mind kevés. Ebben számítunk az ösztöndíjasainkra, a fogadó szervezetekre és széles értelemben minden nemzettársunkra.
Varga Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Mindenét odaadja a csángó
A legfiatalabb generációnak már nem éri meg magyarul tanulni Csángóföldön. Erdély szívében azonban még élnek olyan emberek, akik ezt szívügyüknek tekintik a körülmények dacára. Magyarfaluba, az „elférfiatlanodott" településre személyesen vitte el adományait két héttel ezelőtt a „Csak tiszta forrásból" elnevezésű magyarországi csoport.
Sírva jöttek ki a Magyarországról érkező pedagógusok a magyarfalusi magyar „iskolából" tavaly nyáron, amikor adományt vittek az ott élő, magyarul tanuló gyermekeknek. A 120 gyerekre nagyjából 16 négyzetméternyi hely jutott...
Misszió: a magyar nyelv megmentése
Mivel a segítség folyamatosan jól jön, a csoport idén augusztus elején is ellátogatott a csángó településre, ahova ruhaneműt, játékokat, tanszereket, tartós élelmiszereket vittek.
Nem kellett sokat beszélnie Magyarfalu két tanítójának, a házaspár Kiss Csabának és Annamáriának, hogy rádöbbenjenek a „Csak tiszta forrásból" nevű csoport tagjai: a lehető legjobb kezekbe adhatják át személyesen adományaikat. A két fiatal a brassói egyetemen végzett, és küldetésének érezte, hogy az eldugott kis településen nemcsak a moldvai csángó magyar hagyományokat ápolja, hanem szeretett anyanyelvünkön tanítsák az ottani gyermekeket, akik román iskolába járnak, az archaikus magyar nyelvet pedig egyre ritkábban hallják.
– Hogyhogy nem látok férfiakat? – kérdezem Csabától, amikor a csoport 6. útjához csatlakozva, háromnapi kirándulás, buszozás, történelmi emlékezés után megérkezünk a zsákfaluba. – Külföldön dolgoznak: Kongóban és Új-Guineában kapnak legalább munkát, és keresnek egy kis pénzt... 10 havonta járnak haza. A gyerekek 14 éves korukig tanulnak, aztán a szülői háznál segédkeznek, megtermelik, amit megesznek, illetve a jószágokkal foglalkoznak, cserekereskednek – meséli a tanító, aki párjával elhatározta, tesznek azért, hogy Romániában ne vesszen el a magyar szó. Harc az élhetőbb körülményekért
A múlt évben még piciny házuk „nappalijában", egy körülbelül 16 négyzetméternyi területű helyiségben próbálták a 120 gyermek oktatását lelkiismerettel végezni. A „tanteremből" egyenesen a még kisebb hálószobájuk nyílt. A ház mellett elkezdődött az iskola építése, de a magyar kormánytól kapott előzetes ígéretek ellenére az anyagi támogatás elmaradt.
A csoport a nyíregyházi Apáczai Csere János gyakorlóiskola igazgatójával, Andó Károllyal az élén akkor a döbbenettől előbb letaglózva, majd motiválva azonnal lobbizni kezdett az élhetőbb körülményekért. Ennek hatására az óvoda régi épületét megkapta a két tanító, így nagyobb hely áll rendelkezésükre. Cserébe Annamáriának minimális illeték fejében kellett tanítania a román iskolában.
De megérte: idén már abba az épületbe vitte az iskola nyugdíjazott pedagógusa, dr. Kanyuk Jánosné kezdeményezésére alakult, általa vezetett és azóta az ország többi részéből érkezőkkel is kiegészült csoport az adományokat, és láncban állva, kézből kézbe adva juttatták el azokat a buszból a tanterembe. Tiszta szívvel, szeretettel
A gyönyörűen hímzett ruhákba öltözött alsós gyermekek teljes szívüket és lelküket nekünk adva énekeltek, táncoltak és szavaltak hálájuk jeléül, majd meglepetésként szekérrel romantikus erdei úton át a nagyobb fiúk felvittek a hegycsúcsra. Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy a hegytetőn, amely már a világ pereméhez volt hasonlatos, friss, hideg vízzel, pálinkával és még meleg túrós pitével vár Annamari bennünket, így egészíti ki a természet adta varázslatot.
A csángók rendkívül vendégszeretők. Szállásadóink is falubeliek voltak. Lina néninél pujpuj (kukorica), gyümölcsfák, padlidzsáni (padlizsán), sőt, eper is volt, ami „kétsze’ csinyál egy esztendőn" (májusban és augusztusban is terem – a szerk.). De az árnyékszék az udvaron, fürdőszoba pedig egyáltalán nem volt a házban. Sokan a faluban télen a havat a házban felolvasztva, melegítve tisztálkodnak. – Mosmicsinájjak, van csap a házban, de víz nem gyün belűle – szabadkozott a néni –, gyűjjenek, elkísérem magokat a lyányomhoz moskolódni (fürdeni, mosakodni)! Sérüljenek (forduljanak) balra, ha kilépnek a kapun. A lyányomnak van két gyerekecskéje, legalább azokat is megösmerik.
A 3 és 10 éves „gyerekecske" értette ugyan a magyar szót, de nem igazán akartak vagy tudtak megszólalni. „Nem külföldre jöttek, hanem haza"
– Van olyan gyermek, akit nem járatnak magyar iskolába – mondta Csaba.
– Mi azért tesszük a dolgunkat. Ajánlottak Bákóban (Bacau) tanítói állást mindkettőnknek szolgálati, fürdőszobás lakással. Nagyon csábító volt az ajánlat, 2 szoba és fürdőszoba, de amint a „gyermekeinkre" gondoltunk, rájöttünk: a luxus nem ér annyit, hogy itt hagyjuk őket – teszi hozzá Annamari. Elképesztő, hogy ilyen is létezik, de nem csak e két lelkes fiatal ejtette ámulatba a csoport tagjait. Székelyföldön keresztülhaladva a tordai sóbánya idegenvezetője, Attila megható, a magyarságról szóló saját versével búcsúzott el tőlünk, és egy mondattal: „ne feledjék, nem külföldre jöttek, hanem haza". A sepsiszentgyörgyi székely múzeum idegenvezetője minden kérdésünkre maximális szakmai tudással és alázattal válaszolt. A Gyimesben található hegytetőn, Áldomáspatakán nemcsak a friss levegőbe, egy helyi 68 éves asszony saját készítésű sajtjába is beleharaphattunk. Az erdélyiek szorgalmát a rendben tartott hegyoldalak, erdők bizonyítják. Kedvességük őszinte és szívből jövő volt. Nemcsak hallottunk róla, hanem saját bőrünkön tapasztaltuk: „mindenét odaadja a csángó".
Balmaz Ágnes
delmagyar.hu / Délmagyarország napilap
Erdély.ma

Mi lesz a magyar nyelvű oktatással Marosvásárhelyen?
A marosvásárhelyi előválasztás jelöltjeivel készített interjúsorozatunk második részében a magyar nyelvű oktatás helyzetéről kérdeztük Barabás Miklóst, Portik Vilmost és Soós Zoltánt.
A három jelöltnek a következő kérdéseket tettük fel:
1. Mi a legnagyobb gond Marosvásárhelyen a magyar nyelvű oktatással?
2. Hogyan lehet javítani a magyar nyelvű oktatás helyzetén?
3. Elképzelhetőnek tartja-e a magyar és a román tannyelvű oktatás teljes szétválasztását?
Barabás Miklós (CEMO)
1. Sajnos 25 évvel a rendszerváltás után még mindig nincs kisebbségi alaptanterv, miközben az oktatásban kiemelt pozíciók garantálták a magyar közösség érdekvédelmét, mint például oktatásért felelős miniszterelnök-helyettes, oktatási államtitkárok. Jelenleg Romániában egy nemzeti kerettanterv van, ebbe erőltették bele a magyar és a magyar közösséghez kapcsolódó tanórákat. Négy év alatt nem sikerült az új oktatási törvénynek a kisebbségek románnyelv-oktatására vonatkozó cikkelyeit életbe léptetni. Ennek következtében a magyar tanulóknak gyakran gyengébbek a vizsgaeredményei, több időt töltenek iskolában
A marosvásárhelyi magyar gyerekek 80 százaléka vegyes tannyelvű iskolába jár, ahol a belső nyelvi tájkép szigorúan egynyelvű, az ügyintézés, a kommunikáció kizárólag románul zajlik. Az általános iskolák, egy kivételével, román személyiségek nevét viselik, ezekben az intézményekben nem ünneplik meg iskolaszinten sem március 15-ét, sem más, a magyar közösség történelméhez kapcsolódó ünnepeket. Nincs magyar nyelv napja, viszont van román nyelv napja, nincs esélyegyenlőség, és nincs valódi multikulturalizmus. Évekig kellett küzdeni a kétnyelvű homlokzati táblákért, és most nemrég a polgármesteri hivatalról kiderült, hogy tűzzel-vassal üldözi a magyar nyelvhasználatot, az iskolai kétnyelvűséget. Ezekben az iskolákban a magyar gyerekek nagyon korán azt tanulják meg, hogy anyanyelvük, kultúrájuk másodrangú, el kell fogadniuk a diszkriminációt. Ráadásul az is megfigyelhető, hogy a gyengébb osztályokat kapják a magyar gyerekek ezekben az iskolákban.
2., 3. Mivel az oktatást stratégiai fontosságúnak tartom, hosszú távú terv kidolgozása és gyakorlatba ültetése mentén gondolkodom. Örvendetes, hogy nemrég Marosvásárhelyen a központ környékén magyar iskola jött létre, de a negyedekben is fontos a magyar tanintézmények létrehozása. A Tudorban, Kövesdombon van annyi gyermek, tanár, kihasználatlan iskolaépület, hogy magyar tannyelvű iskolákat lehessen ott létrehozni. Ezáltal elkerülhetők lennének azok a gondok, hogy az igazgatóság kerek-perec megtagadja a magyar feliratok kihelyezését, a magyar osztályok a harmadik emeletre kerülnek, vagy távoli, nehezen megközelíthető melléképületben kapnak nekik helyet. Az elsős gyermek is anyanyelvén mondhatja el gondját az iskolaorvosnak, és nem utasítják el azzal, hogy nem értik, mit akar, mert nem beszél románul.
Portik Vilmos (EMNP)
1. Megszoktuk, hogy egyetlen önálló magyar középiskolánk van. A Református Kollégium ugyan jogilag önálló, de a marosvásárhelyiek tudatában szinte elválaszthatatlanul kötődik a Bolyai Farkas Elméleti Líceumhoz. Idén ugyan örömünkre elindult az önálló Római Katolikus Gimnázium, de az még sajnos soká lesz, amíg újra be tud épülni a magyar közösség tudatába és öntudatába.
Ugyanakkor a pedagógusi pálya sem örvend már annak a megbecsülésnek, amit még egy-két évtizede elmondhattunk róla, mint ahogy a diákok tanuláshoz való hozzáállása is változott. Azokhoz az igényekhez pedig, amelyeket manapság a diákok vagy tudatosan, vagy öntudatlanul megfogalmaznak, sajnos a hazai oktatási rendszer nem tudott felzárkózni. Az oktatási rendszer felzárkóztatásába pedig az önkormányzatoknak szinte semmilyen beleszólásuk nincs, hiszen ez is a centralizált Románia egyik rákfenéje.
Az sem segíti a fejlődést, hogy sem a magyar tanári kar, sem pedig a szülői közösség irányából nem tapasztalhatunk olyan markáns és öntudatos rendszerre való ráhatást, ami folyamatosan erős nyomás alatt tartaná az illetékes hivatalosságokat a magyar gyerekek érdekeinek megkerülhetetlen érvényesítésében. Sok esetben ugyanis pl. tanárhiányra hivatkozva kényszerülnek a diákok és szüleik olyan kényszerhelyzetek elfogadására, amelyek egy öntudatosabb társadalmi viszonyulás esetén áthidalhatóak lennének.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen zajló minősíthetetlen helyzet az iskolapéldája annak, hogyan kell a törvény betűjét kijátszani, és a magyar képzési vonalat gyengíteni, ellehetetleníteni.
2. Alapvetően a tanügyi rendszer átalakítása teremthet kedvezőbb körülményeket. Itt nem csak a huszonegyedik század igényeihez igazított oktatáspolitikára gondolok, hanem a tanügyi rendszer olyan átalakítására, amiben a gyermekeink megkapják a szükséges infrastrukturális felszerelést, képességeik és tehetségük szerinti gyakorlati képzést, egyéni odafigyelést, de a pedagógusaink is mind anyagi, mind szakmai szempontból megbecsülésnek örvendhetnek.
Az önálló magyar iskolák számának gyarapítása elsősorban helyi politikai akarat vagy konszenzus kérdése. Ma jogi értelemben három kizárólag magyar középiskola létezik Marosvásárhelyen, de ezt is a rendszerváltás után huszonöt évvel sikerült kipipálni. Egyre inkább erősödik az az álláspont a marosvásárhelyi pedagógusi berkekben, hogy szükség lenne magyar nyelvű szakközépiskolára is a városunkban. Ez ügyben ugyan még nincs teljes konszenzus a marosvásárhelyi magyar tanárok körében, de ha el tudnánk oda jutni, hogy a magyar szakképzésben oktató tanárok is ugyanolyan kitartással és jó értelemben vett konoksággal küzdjenek az önálló magyar szakközépiskoláért, mint ahogy a marosvásárhelyi magyar katolikus iskola létrejöttét szorgalmazó céltudatos civil és egyházi közösség tette, akkor a politikum itt is munkára fogható lesz.
Az Orvosi Egyetem esetében egyre többen osztják azt a véleményt, hogy a magyar orvosi tagozatot valamilyen módon integrálni kell a Sapientia EMTE rendszerébe. Én személyesen ezt az elképzelést alkalmazhatónak tartom, de elismerem, hogy egy roppant kényes kérdés, amire nagyon nehéz helyes választ adni. Végtére is a MOGYE magyar orvosi egyetem, a múltja és hírneve mind a magyar orvosoknak, tanároknak és professzoroknak köszönhető, nem lehet beletörődni, hogy ilyen helyzetbe juttatták. De a Sapientia egyetem létrehozása is egy hosszú küzdelem után meghozott döntés eredménye, és az idő igazolta, hogy érdemes a saját kezünkbe venni az intézményeink megszervezését.
3. Ezt tartom az egyedüli jó megoldásnak. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy aki magyarul szeretné taníttatni a gyermekét, az csak ezeket az iskolákat választhatja. E kijelentésemnek vélhetőleg magyar oldalon is sok ellenzője van, de a már iskoláskorban kialakuló kisebbrendűségi érzettel, a későbbi asszimilációs hajlammal csak ilyenformán tudjuk felvenni a harcot. Ez nem valamiféle szeparatizmus, hanem olyan jog, ami megillet bennünket. Mi szeretnénk megszervezni, alakítani a saját gyermekeink képzését. Az sem érv, hogy azért kellene vegyes iskolákba járatni a gyermekeinket, mert csak így sajátíthatják el az ország nyelvét. A román nyelv megtanulásához azt kell elérni, hogy az ország nyelvét idegen nyelvek tanítása során alkalmazott módszerekkel tanítsák az iskolásainknak. Hogy ezt huszonöt év alatt nem sikerült elérni, az csak azt mutatja, hogy a román állam nem akarja, hogy a magyar fiatalok rendesen megtanulják az ország hivatalos nyelvét. Pedig még egy marosvásárhelyi magyar családban felcseperedő 6-7 éves gyerek is pont annyiszor találkozott a román nyelvvel, mint pl. az angollal. A számában csaknem ugyanakkora kolozsvári magyarság öt önálló iskolával rendelkezik. Nem normális dolog, hogy az ország legnagyobb magyar lakossággal bíró városában nem rendelkezünk ugyanezekkel a lehetőségekkel.
Soós Zoltán (RMDSZ)
1. Fejlett oktatási rendszer nélkül egy városnak nincs jövője. A fiatalok elköltöznek, a képzett munkaerő pedig hiányzik. A mai vezetés egyik legnagyobb bűne, hogy hagyja elsorvadni az oktatást, hiszen ezzel a jövőt éli fel. Mondok egy példát: 2012-ben még két líceumunk is az ország 50 legjobbja közé tartozott. Ma már csak az első 100-ba férnek be a hivatalos statisztikák szerint. Összehasonlításképpen Pitesti-nek és Brăilának két-két, de még Bákónak is van egy líceuma az első ötvenben. Marosvásárhely hét legjobb iskolája közül ötnek romlott a besorolása az elmúlt 3 évben. Elmentek volna a legjobb tanárok? Kevesebbet tanulnak a diákok? Nem hiszem. Egyszerűen kevés a figyelem, amit a városvezetés az oktatásnak szentel.
A marosvásárhelyi magyar oktatás legnagyobb gondja, hogy sok iskolában kisebbségben vannak a magyar osztályok, konkrétan 40 százalék alatt. Talán még nagyobb a gond a szakoktatás terén. Rossz hírnevű szakiskolák felé kényszerülnek a magyar diákok, mivel más lehetőségük nincsen. A felmérések szerint óriási igény lenne a faipari, építészeti, konfekciós, automatizálási jártasságra. Helyettük olyan szakoktatás folyik, amelyikre nincs különösebb piaci igény. Alig van lehetőség magyarul tanulni. Az elméleti líceumok a törvény értelmében, nem indíthatnak szakosztályt. Új oktatási intézményeket építeni pedig értelmetlen, mivel épület van elegendő.
Rendezetlen az ösztöndíjak kérdése is. Az önkormányzat a költségvetésbe még nem különített el erre összeget. Ráadásul jelenleg 2-3 éves elmaradás van a kifizetésekkel. Márpedig ösztöndíjakkal motiválni lehet a tanulást, segíteni azokat, akiknek ez megterhelő. Jelenleg ez sem működik.
2. Ahhoz, hogy a magyar oktatás jól működjön, olyan nyelvi környezet kell létrehozni, ahol a magyar diákok többségben vannak. Ez nagyon könnyen megoldható az osztályok átcsoportosításával. A lakónegyedekben több, egymáshoz közel épített általános iskola van. Az osztályokat ezért könnyen át lehetne vinni egyikből a másikba. Magyar iskolaszéket lehet létrehozni, magyar igazgatót kinevezni, sőt ezeket az intézményeket magyar személyiségekről lehet elnevezni. Az átcsoportosítás lehetséges, csak politikai akarat kérdése. Az iskolahálózat kialakítása a városi tanácstól függ. A döntések végrehajtása pedig a polgármestertől. A jelenlegi vezetés nem kedvez a magyarságnak, ezért is kell Marosvásárhelynek a változás.
Ami a szakmai oktatást illeti, nyugtázom, hogy a Református Kollégium jövő ősztől magyar nyelvű szakiskolát indít. Ezt feltétlenül fel kell karolni, mind a szakpolitikai hatóság, mind az önkormányzat szintjén. A többi szakiskola esetében is a fentiekhez hasonló megoldást javaslok. A meglévő román szakoktatási intézmények nagy kampuszokkal rendelkeznek, melyek szinte üresen állnak. A magyar osztályokat át lehetne vinni egy jelenleg üres kampuszba, a román osztályokat pedig egy másikba. Magyar szakoktatás indítása, csak akkor lehetséges, ha magyar vezetősége van az adott szakiskolának, ugyanis új osztály indításakor mindig az iskolaszék hozza meg a beiskolázási tervet. Városvezetőkén prioritásként kezelném ezt. Az átcsoportosítással kis lépésekben, nagy eredményeket lehetne elérni a marosvásárhelyi magyar oktatás terén. Mindez persze önmagában nem oldja meg a piacképes tudás kérdését. A jelenleginél jobban kell építeni a munkaerőpiac (vállalatok, üzemek) és a szakmai oktatást biztosító iskolák között partneri kapcsolatra, amilyen például a református egyház és a Bosch kapcsolata Kolozsváron.
Továbbá arra is figyelni kellene, hogy a középiskolai oktatás szakirányai összhangban legyenek a városban működő egyetemekkel (Sapientia, Petru Maior, MOGYE). Nem normális, hogy miközben működik a városban egy jó hírű, automatizálásra és informatikára hangolt műszaki egyetem (a Sapientia), a magyar nyelvű oktatási intézményekben egyetlen iskolában indítanak egyetlen informatika szakot, de egy iskolában indítanak két könyvelői osztályt. Az sem normális, hogy Marosvásárhelyen nincs középiskolai szinten magyar nyelvű egészségügyi, illetve mezőgazdasági tanulási lehetőség.
3. Természetesen ez elképzelhető, sőt ez lenne a normális. Az átcsoportosítással nem fogjuk kisajátítani az iskolákat, nem vennénk el senkitől semmit, csak esélyt adnánk a magyar oktatásnak. Még egyszer hangsúlyozom, ha olyan iskolákat tudunk létrehozni, ahol az iskolaszék, a vezetőség magyar, az a javunkra válna. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai és a szabályozások miatt teljesen egyértelmű, hogy elsőbbséget kell adni a magyar tannyelvű iskolák létrehozásának. Ez is egy ok, ami miatt változás kell Marosvásárhelyen.
Antal Erika
maszol.ro

Beszélgetés Orbán Juliánna Ezüstgyopár díjas matematikatanárral
Örültem, hogy taníthattam
Hunyad megyéből idén Orbán Julianna, a Téglás Gábor Elméleti Líceum matematikatanára vehette át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség által kétévente kiosztott Ezüstgyopár-díjat. A szovátai díjátadó ünnepséget követően beszélgettünk a 38 esztendőt felölelő oktatói pályájáról, az indulásról, az eredményekről.
– Kiskorom óta tanítónak vagy tanárnak készültem. Élő példáim voltak, szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Szeretettel emlékszem vissza Lőrincz Imre matematikatanáromra, aki egyben osztályfőnököm is volt. Vagy Petrozsényból Csutak István és Fekete Zsolt matematika-, illetve fizikatanáraimra. Mellettük Édesapám volt a példaképem, aki már kisgyerekkorom óta úgy tanított, hogy szeressem az embereket, a körülöttem élőket, szeressem a magyar irodalmat, írjak helyesen és a magyartanáraim mellett neki köszönhetem, hogy soha szégyent nem vallottam a helyes magyar beszédben, illetve a helyesírásban. Az otthonról, az általános és középiskolából hozott útravaló nagyon sokat jelentett számomra.
– Említette a magyar nyelv, a magyar kultúra fontosságát az életében. Középiskolás diákként néprajzgyűjtéssel is foglalkozott. Oktatói pályáját mégis román vidéken kezdte.
– Abban az időben könnyebb volt román környezetben tanulnunk. Habár nem akartunk. De voltak olyan dolgok, amiket azon a vidéken nem tudtak rólunk. Aztán mikor kiderült, már ott sem volt könnyű. Az én esetemben az történt, hogy középiskolás koromban magyar tanárom vezetésével néprajzgyűjtésbe kezdtünk Lozsádon. Bizonyos személyeknek ez szemet szúrt, főképp az, hogy miért csak a magyar népi kultúrával foglalkozunk. És ezután elég sok kellemetlen pillanatot, szomorúságot, fájdalmat okoztak a családunknak is, és az iskolában is. Így történt, hogy Bákóba kerültem. Ott szereztem meg tanári diplomámat. Ott mentem férjhez, ott született meg első gyermekem, Zsolt, ott dolgoztam hét éven keresztül. Azután kerültünk vissza Dévára, amikor a férjemre itt volt szükség. Közben a fiúnk nőtt, magyar óvodába szerettük volna adni, de nem volt rá lehetőség. Ellenben nagyon sok jó barátunk volt ott, akik hasonlóképpen egyfajta száműzetésben éltek a Kárpátokon túl: tanárok, orvosok, sőt református lelkipásztor is. És itt el kell mondanom, hogy Zsolt fiam volt az első Bákóban megkeresztelt református gyermek, vele nyitottuk meg az anyakönyvet. Remélem, azóta gyarapodott a megkereszteltek sora és adja a jó Isten, hogy ezután is legyen gyermek a bákói református anyakönyvben. Persze ez sem volt némelyeknek ínyére, hogy megkerestük egymást a magyar értelmiségiekkel, összejártunk, beszélgettünk. Közben egy csángó iskolában is tanítottam, ahol egyszer-kétszer magyarul is szóltam a gyermekekhez. Ez sem volt helyes – egyesek szerint. Ezért aztán egy adott pillanatban el kellett jönnünk onnan. De nem bántam meg. 1981-ben a férjemet áthelyezték a dévai tornaiskolába edzőnek és szaktanácsadónak, mert azelőtt a bákói testnevelési főiskolán tanított szintén művészi tornát. Ez a váltás akkor nagyon jól jött számunkra. Azóta is nagyon szeretjük Dévát, a várost, a környezetünket. És sokszor jött ajánlat a férjem részére külföldi munkára, de mi úgy éreztük, hogy itt van a helyünk, itt kell végeznünk azt, amit a jó Isten ránk bízott.
– Dévára költözésük óta sok iskolában tanított, de 10 esztendeje a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanára és itt a tanórák megtartása, osztályfőnökség mellett nagyon aktív szerepet vállal a versenyek megszervezésében, lebonyolításában is.
– Valóban sok iskolában tanítottam. Mert amikor átjöttünk Dévára én nem kaptam áthelyezést. Le kellett mondanom a címzetes állásomról, mert másképp nem követhettem volna a családom. De nem bántam meg. Itt kezdtem az oktatást a 3-as iskola magyar tagozatán. Nagyon köszönöm Deák Piroska tanárnőnek, aki akkor a tanintézmény igazgatójaként fogadott és bátorított. Azok a szavak most is a fülemben csengenek, egész pályámon elkísértek. Nemcsak a bátorító szavai, hanem jelenléte is. Azután 1990-ig Vecel, Déva, Vajdahunyad különböző iskoláiban tanítottam. A jó Isten mindig kirendelte számomra a katedrát, tehát mindig nem volt hol dolgoznom. És nem volt számomra nehéz alkalmazkodni, mert a munkámat imádtam, a gyerekeket úgyszintén. Tehát könnyű volt beilleszkednem a közösségbe. Soha nem az érdekelt, hogy milyenek a kollégák, bár mindig rendesek voltak, de annak örültem, hogy dolgozhattam, taníthattam. Mert úgy éreztem, hogy nekem ezt kell tennem. 1990-ben kaptam meg a végleges kinevezésemet Solymosra, ahol sok ügyes tanítványom volt, akikkel szívesen foglalkoztam és örömmel látom, hogy többségük igen szépen boldogul, van köztük orvos, mérnök, asszisztens. Közben az én gyermekeim is nőttek. Itt született meg a lányom, Lilla. És gyakran megtörtént, hogy vagy velem voltak az iskolában és csöndben rajzolgattak a tanáriban, amíg én megtartottam az óráimat, vagy éppen az édesapjuknál a tornateremben. Megtanultak alkalmazkodni a helyzethez és öntudatosan, szépen fejlődtek. Ezért is tudták megállni a helyüket, és mai napig büszke vagyok rájuk. És hát igen – visszatérve a katedrámhoz. Tiszta véletlenül kerültem a Téglásba. Azelőtt is tanítottam a magyar tagozaton, mert szükség volt valakire, aki ott is tanítson, ahová nem jutottak el a kollégák. Sokan emlékeznek még arra, hogy 2005 előtt a magyar oktatás a város több tanintézményében szétszórva zajlott. Rohanni kellett egyik épületből a másikba. De én ezt is elvállaltam szívesen a solymosi óráim mellett. Tulajdonképpen csak akaratról volt szó. És én örömmel gondolok azokra az évekre, hiszen lehet, hogy más nem vállalta volna el, hogy egy nap három, egymástól távol eső iskolában tanítson. De én megtettem. Lehet, hogy még fiatal voltam?!
– A Téglás Gábor Elméleti Líceumba is tenni akarással érkezett. Számos országos vetélkedőre viszi diákjait és főszervezője, tulajdonképpen a Hunyad megyei meghonosítója is a Zrínyi matematika versenynek.
– Eredetileg Aradra vittük a diákjainkat a Zrínyire. De aztán rájöttünk, hogy ha itt helyben szerveznénk meg a megyei szakaszt, sokkal többen vehetnének részt. Hiszen az utazás elég sokba került és csak egy busznyi gyerek mehetett mindig. Ezért kérvényeztük, hogy itt is megszervezhessük a megyei döntőt. Az 57. megye lettünk Kárpát-medence-szerte a megyei szakasz lebonyolítására. Már rögtön az első évben 160 diákunk jelentkezett, és ez nagy teljesítmény, hiszen abban a tanévben 800 diák tanult magyarul a megyében. Ez a verseny azért nagyon jó, mert játékos módon, logikai feladatokkal népszerűsíti a gyermekek körében a matematikát, rávezetve őket az elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazására. Azóta nem csupán ezt a versenyt tartjuk itt meg, egyéb vetélkedőket is meghonosítottunk. Itt van a Bonifert Nemzetközi Matematikaverseny, amin a gyermekek szintén nagyon szívesen vesznek részt, és már nemzetközi harmadik díjasunk is van. Emellett részt veszünk a matematika tantárgyversenyen is. Itt, sajnos, még mindig túlsúlyban van az elméleti megközelítés. Ellenben az Erdélyi matematikaversenyre harmadik alkalommal neveztünk már be, egyik tanítványom eljutott a kárpát-medencei fordulóra, ahol az elsők között végzett.
– Mindezen eredmények bizonyára hoztak némi szakmai elégtételt. A társadalom részéről viszont egyre kevésbé tapasztalható a pedagógusok iránti megbecsülés. Ön hogy érzi, érdemes volt-e 38 évet tanítani?
– Csak azt mondhatom: ha újra kellene kezdenem a pályámat, ugyanezt tenném. Szintén pedagógus lennék, matematikát tanítanék vagy éppen magyar irodalmat. Lehet, hogy a két tantárgy egymástól távolinak tűnik, de bennem egységet alkot, sőt a matematika és irodalom mellett a zene is egészen fontos helyet kap az életemben.
– Milyen érzés volt átvenni az életműdíjnak számító Ezüstgyopár kitüntetést?
– Hát nagy-nagy megtiszteltetés és öröm volt bennem, egyben hála is mindazok iránt, akik elindítottak a pedagógusi pályán, akik mellettem álltak és azon kollégák felé is, akik úgy gondolták, hogy nekem is ott a helyem a kitüntetettek sorában. Felemelő volt számomra maga a díjátadó ünnepség is, és különleges élményt jelentett, hogy szintén idén részesült Ezüstgyopár-díjban hajdani tanítónénim, Damó Erzsébet, aki a mezőségi Almásmálomban kezdte oktatói pályáját, ott lakott velünk együtt a református parókián. Én alig 7 éves voltam, amikor édesapám Lupényban vállalt szolgálatot, mivel ott kevésbé zaklatták a lelkészcsaládokat – négyen voltunk testvérek, fontos szempont volt a taníttatásunk. Így aztán azóta sem találkoztam a tanítónénimmel. Most megható volt újra látni egymást. És jó érzés volt végighallgatni a kollégák laudációját, megerősödni abban a tudatban, hogy az oktatói pálya különleges hivatás.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Ünnep mesével, balladával
Ennél szebb ünnepet a magyar nyelv napján el sem tudok képzelni, mint hogy a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, Kossuth Lajos, Cserey Jánosné arcképe alatt összegyűlnek népviseletbe öltözött fiatalok, akik meséket, balladákat szólaltatnak meg – köszöntötte tegnap a Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Verseny résztvevőit Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár, a zsűri elnöke.
Bihartól Bákóig, Temesvártól Szatmárig, Kolozsvártól Bukarestig tizenöt megyéből érkezett száznyolcvan versenyző Sepsiszentgyörgyre, kicsik és nagyok, akik a mesék és balladák világában jól érzik magukat, bátrak és tehetségesek, szeretik a szépet, az igazságosat. Fúdd el, jó szél, fúdd el...; Szegedi Mariska; Eladott lány; Kerekes Izsák; Sárig mérges kígyó – megannyi jól ismert balladánk általános és középiskolás diákok előadásában és sok-sok mese kicsiktől és nagyoktól többek között a kis egérkéről, a rózsát nevető királykisasszonyról, Bolondos Gyurkáról, a kis gömböcről, a szegény ember igazságáról.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége tizenöt esztendővel ezelőtt szervezett balladaversenyt, 2009-től a magyar nyelv napján tartják a mesemondók vetélkedőjét, amelyhez később a balladamondás és balladaéneklés is csatlakozott – elevenítette fel a verseny történetét Szekeres Jolán, az oktatási minisztérium tanácsosa. A verseny társszervezője a Napsugár gyermekirodalmi lap, a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség és a Kós Károly Szakközépiskola, fő támogató az oktatási szaktárca.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akadozik a csángómagyar oktatási program – a helyszínen jártunk
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) optimista éves jelentéseivel ellentétben akadozik a magyar állami támogatással működtetett Moldvai Csángómagyar Oktatási Program. Már van olyan helyszín, ahol megszűnt az éveken keresztül működő magyar oktatás Csángóföldön, több településen pedig a megfelelő helyiség hiánya akadályozza az iskolán kívüli magyarnyelv-tanítást. Indult azonban magyar nyelvoktatás olyan faluban is, ahol pár évvel korábban ez még elképzelhetetlennek tűnt. A helyszínen jártunk.
Az RMPSZ a magyar parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának november 23-án tartott ülésén bemutatott jelentése szerint az oktatási program az idei tanévben már szinte mindenhol a román tannyelvű intézetekben, ennek már szerves, vagy még csak most megfoganó, megtűrt részeként működik Csángóföldön. „Az iskolai magyar anyanyelv oktatásának beindítására Ferdinándújfalu, valamint Bahána, Szitás és Újfalu községekben még nem nyílt meg a lehetőség, így ezeken az oktatási helyszíneken továbbra is délutáni foglalkozások keretében sajátítják el a gyermekek a helyi dialektus beszélt és írott formáját” – olvasható a dokumentumban.
Ezzel szemben a helyszíni tapasztalatok már mást mutatnak: Ferdinándújfaluban az idei tanévben gyakorlatilag megszűnt a magyar nyelvoktatás. Az iskolába még nem sikerült bevinni a magyar órákat, sőt a faluban már az iskolán kívüli magyar nyelvoktatás sem működik. Bahánán sem iskolai, sem délutáni magyar oktatás nincs, a gyerekeknek a harmadik faluig kell gyalogolni, ha az iskola utáni magyar órákon részt akarnak venni.
Az idén már többször is cserélődtek az oktatók Dioszénen – ahol emiatt az idei tanévben december elejéig gyakorlatilag alig volt magyartanítás. Egyelőre az iskolai heti néhány órára hagyatkoznak Nagypatakon is, itt ugyanis máig nem találtak megfelelő ingatlant a délutáni magyar oktatásnak, amire a gyerekeknek a szomszédos faluba kell járniuk. Folyamatos gondot jelent az oktatók fluktuációja, de sok helyen az állami hivatalok is igyekeznek akadályozni a magyar nyelv tanítását.
Ezek a problémák az oktatás minőségére is kihatnak. Akadnak helyszínek, ahol alaposan megcsappant a magyar oktatásra járó gyerekek száma. Ez azonban az egész programot jellemzi, a növekvő támogatások és egyre több oktatási helyszín ellenére a gyerekek létszáma az utóbbi években jelentősen csökkent.
Ferdinándújfalu: iskolában még nem, iskolán kívül már nem tanulnak magyarul
Idén már nem indult a gyerekek délutáni elfoglaltságával egybekötött magyar nyelvtanítás a Bákó melletti Ferdinándfaluban (a község román neve Nicolae Bălcescu). A tanítás itt egy iskolához közeli, jó állapotban levő emeletes ingatlanban zajlott éveken keresztül, amit 300 lejért bérelt az RMPSZ egy helyi lakostól. A nevét elmondani nem akaró tulajdonos szerint az ingatlanját bérlő oktató már hónapok óta elutazott, de a lakást még mindig nem tudja ismét birtokba venni az ott maradt felszerelést és a bútorzat miatt.
Emellett egyhavi bérrel és ugyancsak egyhavi költséggel el is vannak maradva, amit a tulajdonos szeretne megkapni, de azt sem tudja, kihez forduljon. „Már a tavaly fel akartam bontani a bérleti szerződést, de a tanító nagyon kért, hogy hagyjam még egy évet, utána úgyis hazautazik. Iskolakezdés után ki kellett írnom a kapura, hogy nincs már magyar oktatás, mivel folyamatosan jöttek a gyerekek” – magyarázta az elmaradt lakbér miatt meglehetősen ingerült hölgy, aki azzal fenyegetőzött, hogy kidobja az utcára és felgyújtja a nála maradt felszerelést, ha nem kapja meg a pénzét, és nem veheti ismét birtokba ingatlanját.
Az oktatás helyszínének ügye itt annak ellenére nem rendeződött, hogy a helybéliek közül sokan járatnák a korábban negyvennél több gyereket is foglalkoztató magyar oktatásra a gyereküket. A diákok magyar nyelvtudása elégé eltérő, a falut jól ismerők szerint van ugyan olyan gyerek, aki szépen beszél magyarul, de nagyon sokan gyakorlatilag csak köszönni tudnak.
Egy csángó nyelvjárásban beszélő helybéli férfi 12 éves kislánya évek óta járt az oktatásra és tovább is tanulna – ha volna hol. A kislány elmondása szerint szinte mindennap jártak az oktatásra, de magyarul sokat nem tanult. „Küldeném a fiam, mert így nem csak a megfelelő délutáni programja van biztosítva, hanem magyarul is megtanulhat, ami majd hasznára lehet” – mondja egy másik helybéli férfi, aki hozzá is teszi: maga ugyan ortodox vallású, de jónak tartja a magyartanítást, annak ellenére, hogy már a rendőrségtől többször is megkeresték. A hatóságok arra kérték, folyamatosan tájékoztatassa őket is arról, ami a magyar tanításon történik.
Dioszén – kimaradnak a gyerekek a gyakori oktatócsere miatt
Problémásan indult az iskolakezdés Dioszénen is. Itt már az iskolában anyanyelvként is tanítják heti néhány órában a magyar nyelvet, azonban a nyelvtanítás és a hagyományápolás legfontosabb részét kitevő délutáni oktatást idén csak decemberben tudták elkezdeni. A helységben 2002-től volt magyar oktatás, az órákra annyi gyerek járt, hogy folyamatosan két tanárra volt szükség.
A múlt tanévet már új oktatóval kezdték a diákok, az idei tanévben pedig ismét új pedagógust kellett megismerni, mivel a korábban kinevezett személy nem vállalta többet a tanítást. Az új oktatónak sem volt nagyobb sikere, pár héttel az tanítás megkezdése után már betegszabadságra hivatkozva hazautazott, onnan üzenve, hogy nem szeretne visszajönni. A magyar oktatás így egy hónapig szünetelt, míg néhány napja két székelyföldi tanító költözött be az elfogadható körülményeket nem biztosító, magyar házként ismert ingatlanba.
Az oktatók folyamatos cserélődése az oktatási programra is rányomja a bélyegét. Az új tanárokat fogadó 29 éves Bálint mondta el: a tavalyi tanítócserét követően már kevesebb gyerek jött a magyar órákra, ez a szám még jobban lecsökkent, miután az alig pár hetet maradó tanár vette át a tanítást. Mindezek következtében a korábbi 120-as gyereklétszám körülbelül felére csökkent.
Az új oktatóknak azonban örülnek a gyerekek. Alig pár nappal az érkezésük után már kórusban kiabálták a kapuban: „Tónitónéééniiii!”. A Gyergyóalfaluból érkezett Nagy Annamária pedig „Gyertek be, gyertek be” felkiáltással boldogan szaladt ki, és terelte be a 10-14 éves lányokat a még csomagokkal tele nagyszobán keresztül a belső, egyelőre még hűvös helyiségbe, ahol máris leült velük foglalkozni.
A két tanítón látszik a lelkesedés, pedig a körülmények ezt nem teszik indokolttá. Diószéni életük azzal kezdték, hogy első éjszaka szinte megfulladtak a fatüzelésű kályhából kiáramlott füstben. Ezt másnap egy helybéli kitisztította ugyan, de az elhanyagolt helyiség sürgős és alapos felújítást igényel. Ráadásul fürdőszoba sincs, az oktatók lakhatása mellett a délutáni tanításnak is helyet biztosító ház tulajdonosa nem egyezett bele, hogy akár egy kisebb fürdő költségeit apránként leszámolja a 300 lejes házbérből.
A lakbért minden esetben abból a 700 lejből kell fedezni, amit az RMPSZ oktatási helyszínenként biztosít. Habár a legtöbb helyen alig 300 lej körüli összegekről van szó, a 700 lejes keret meglehetősen szűknek bizonyul. Ebből ugyanis a lakbéren kívül a különböző költségeket is fizetni kell, mint áramfogyasztás és a tűzifa, e mellett pedig a gyerekek foglalkoztatásához szükséges kellékeket is meg kell vásárolni.
Rejtély, hogy a téli időszakban ezt ki miként gazdálkodja ki, hiszen a 300 lejes havi bér és az egy szekérnyi, 450-500 lejbe kerülő tűzifa megvásárlásával már ki is futottak a rendelkezésükre álló keretből. Ennyi tűzifa azonban minden téli hónapban szükséges, mivel a tanítási helyiséget és a tanár többnyire egyszobás lakását is ki kell fűteni. „Hogy gazdálkodunk ebből? Azt még nem tudjuk, de valahogy megoldjuk” – mondta bizakodva a másik oktató, a Gyergyóból érkezett Ugron József.
Nagypatak: nincs pénz, nincs iskolán kívüli magyar nyelvoktatás
Rendkívül lecsökkent a gyerekek létszáma az elmúlt években Nagypatakon is. A Maszolnak nyilatkozó oktatók szerint itt a szülők sorra vették ki a magyar oktatásról a gyerekeket, egyebek között az egyik oktató meglehetősen problémás viselkedése miatt. A tavaly ide érkező tanítónő alig 13 gyerekkel vette át a tanítást, ezt a számot sikerült húszra feltornásznia.
Nincs megoldva azonban a délutáni oktatás ügye. A korábban bérelt és időközben felmondott ingatlan helyébe ugyanis nem találtak újat, a tanítónőnek szállást biztosító gazda pedig már nem szeretné az oktatási tevékenységnek is átengedni az ingatlanját. Habár az új tanítónő az iskola mellett igyekszik minél több közös tevékenységet szervezni, az iskolán kívüli magyar oktatás Nagypatakon gyakorlatilag felszámolódott. A délutáni magyar foglalkoztatásra járni kívánó gyerekeknek nincs más választásuk, mint a közvetlen közel fekvő Forrófalvára menni, ahol Antal János foglalkozik velük. A népművelőként alkalmazott férfi eseményeket, kirándulásokat szervez, helyi hagyományokat oktat, a hozzá járóktól azonban elvárja, hogy aktívan vegyenek részt a foglalkozásokon, ezért akik nem teljesítettek, azokat eltanácsolta.
A forrófalvi férfi a nagypataki gyerekek sorsát is szívén viseli, ennek érdekében ott is bérelni akar egy ingatlant – erre azonban nincs pénz. Mint mondta, az RMPSZ nem tudja vállalni még egy lakás bérlésének költségeit. „Ház van elég, pénz azonban annál kevesebb. Legalább 400 lejre van szükség havonta ingatlanbérlésre. Abban reménykedem, hogy ezt a pénzt a saját kulturális egyesületem pályázatával elő tudjuk teremteni” – magyarázta Antal János. Megtudtuk, hogy Nagypatakról egyre többen járnának hozzá, s habár a két falu meglehetősen közel van egymáshoz, egy gyereknek ez mégis nagy távolságot jelent, télen pedig már el sem engedik a szülők, csak ha haza is tudja kísérni.
Bahána: messze még a magyar iskola
Bahánán sem rózsás a helyzet. A gyerekek iskolába is a szomszédos településre, Szitásra járnak – magyar oktatás azonban még nincs ebben a tanintézményben. Az iskolán kívüli magyar tanításra ugyanakkor még egy faluval távolabb, Újfaluig kell elgyalogolniuk. Ezek a települések közvetlenül egymás mellett vannak, ez mégis 20-30 perces mindennapos gyaloglást jelent, télen pedig rendszeresen a sötétben kell megtenni ezt a távot.
Bahánán a korábbi években működött a helyszíni magyar oktatás, de a bérelt ingatlant felmondták, újat pedig máig nem találtak. Az RMPSZ a polgármesteri hivatalt felkérte ugyan, hogy az óvoda épületében termet biztosítson a magyar nyelv tanításának, választ azonban még nem kaptak erre.
A helybéliek legfőbb kifogása a magyar oktatás kapcsán az, hogy a gyerekeknek a harmadik faluba kell gyalogolniuk, ha az iskolán kívüli magyar tanításon akarnak részt venni. „Messze van. Most még nincs hó, de amikor az is lesz … elmegy reggel és este hat után jön haza” - sorolta a kifogásait Lăcătuș Ionela, akinek egyik lánya mindezek ellenére jár a magyar oktatásra. Kisebbik fiát is küldené, de csak abban az esetben, ha a faluban újraindítanák a tanítást.
Hasonlóan érvelt Imre Agneza, akinek hat gyereke közül csak egyik jár a magyar órákra. „A kisebbek is be vannak íratva, mert azt mondták, hogy itt is csinálnak magyar iskolát, de még semmi nincs” – mondta. Hozzátette: „így nem tudom küldeni, mert messze van. Sok neki, hogy a harmadik faluba elmenjen.”
Folyamatos az oktatók fluktuációja és csökken a gyereklétszám
AZ RMPSZ a magyar országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának november23-i ülésén ismertetett összesítése szerint 2012-ben – amikor átvette a Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől az oktatási program irányítását – 25 helyszínen zajlott magyar oktatás, összesen 42 oktatóval. Mindegyik helyszínen volt iskolán kívüli, ugyanakkor 18-ban iskolai oktatás is. Az idei tanévre az oktatási helyszínek száma 28-ra, az oktatók száma pedig 46-ra emelkedett.
Ezeken a helyszíneken van iskolán kívüli oktatás, ugyanakkor 24-ben iskolai magyartanítás is. 2012-ben a csángómagyar oktatási programra 85,6 millió forintot költő RMPSZ-nek a költségvetése is emelkedett: 2015-ben már 127,3 millió forintból gazdálkodhatott. Az évről évre növekvő költségvetés és a lejelentett iskolai helyszínek emelkedő száma ellenére feltűnő, hogy a foglalkoztatott gyerekek száma a 2012-es adatként feltüntetett „közel 2200” gyerekről a 2015/2016-os tanévre 1658-ra csökkent – ebből 1187 van beiratkozva az iskolai magyar oktatásba.
A jelentés három kategóriába sorolja az oktatási helyszíneket a lakhatási és az oktatási feltételek szerint. E szerint „megfelelő körülmények” között alig tíz helyszínen zajlik az oktatás, „elfogadható körülmények” tizenegy, „szerény körülmények”pedig kilenc helyszínt jellemeznek. Hogy érteni lehessen, mit jelentenek ezek a besorolások, az RMPSZ megmagyarázta: „ha a víz már be van vezetve, elfogadható körülmények közé soroltuk az ingatlant”.
Az RMPSZ reménykedik abban, hogy a továbbiakban nem az oktatók eddigi folyamatos fluktuációja fogja a legsúlyosabb problémát jelenteni. „A jelenlegi finanszírozás motiválja az oktatókat a hosszú távú maradásra és nem csak szorgalmazza, hanem lehetőséget is ad a közösségbe való behonosodásra.” Mint írják: ez már szinte szórványstratégia, hisz nem kitelepíteni kell a közösséget, hanem behonosítani egy-egy közösségszervező pedagógust, aki igyekszik a szórvány jelenlegi állapotát megtartani, a jelenlegi nyelvi állapotokat megőrizni.
A szervezet sikerként könyveli el, hogy „Lujzikalagorban sikerült az iskolán kívüli tevékenységeket, foglalkozásokat is bevinni a helyi hivatalos szervek fennhatósága alá, a lujzikalagori magyar oktatást a romén tannyelvű iskolához tartozó, a polgármesteri hivataltól szerződéses viszony alapján birtokolt bérleményben bonyolítottuk”. Hasonló megoldással Magyarfaluban is sikerrel próbálkoztak, ugyanis mint mondják, a román állami iskola igazgatója könnyebben el tudja fogadni a magyar anyanyelvi órák bevezetését, amennyiben meggyőződik ennek reális igényéről és létjogosultságáról.
Márton Attila: el kell dönteni, mit vállalunk fel
Márton Attila, az oktatási program RMPSZ-es koordinátora a Maszolnak megerősítette: valóban az oktatók fluktuációja jelenti a legnagyobb problémát. „Jó volna, ha mindenhol olyan tanítónk volna, akik minden körülmények között megállják a helyüket, az oktatók azonban időnként cserélődnek” – jelentette ki.
A programkoordinátor Ferdinándújfalu kapcsán azt mondta: hét év után már elérkezett az idő, hogy a szülők kérjék az állami iskolától a magyar anyanyelvi oktatás beindítását. „Nem mondanám, hogy itt megszűnt a magyar oktatás, ezt az időszakot kivárásnak nevezném. Ferdinéndújfaluban ugyanis ma már nem egy külső nyomás miatt kell magyar nyelvet oktatni, hanem azért, mert a szülők is ezt szeretnék. Ezért most már nekik kell kérni annak bevezetését az állami iskolától” – fogalmazott.
Mint mondta: hét év elteltével a ferdinándújfalui gyerekek azt sem tudják elmondani magyarul, hogy hány évesek vagy mi a nevük. „El kell dönteni: akarják-e a szülők az iskolai magyar oktatást vagy pedig mindössze egy délutánra küldenék be a gyerekeket románul beszélgetni – utóbbit az RMPSZ nem vállalja fel” – szögezte le. Hozzátette: Bahánán a polgármesteri hivatal folyamatosan tologatja annak a kérésüknek a megtárgyalását, hogy a már nem működő állami iskola egyik termét adják ki a magyar oktatásnak, habár itt annyiban jobb a helyzet, hogy a szülők korábban kérték, hogy a közeli Szitáson működő iskolában beinduljon a magyar oktatás – azonban valakik „rábeszélésére” már többször is meggondolták magukat.
„Már tanárt is kinevezett ide a tanfelügyelőség, de mire az igazgató asztalára letettem a dokumentumot, a szülők visszavonták kérésüket” – mesélte Márton Attila, aki a reméli, hogy nemsokára ismét lesz elegendő igénylés a magyar nyelvet oktató pedagógus kinevezésére.
A programkoordinátor a dioszéni és nagypataki jelentős létszámcsökkentésre is kitért. Mint mondta, valóban érezhető a gyereklétszám csökkenése, azonban az adatok pontatlanok és elnagyoltak, ugyanis mielőtt átvették volna az oktatási programot, nem volt pontos kimutatás a gyerekek számáról. Ez magyarázza a hivatalos jelentésükből is kitűnő, mintegy 400 fős létszámcsökkenést is, mivel szerinte a 2012 évi 2200 gyerek lejelentése még pontatlan adatokra támaszkodik.
„Korábban karácsony előtt szokták összesíteni a gyerekeket, ekkor rendszerint sokan jártak a délutáni magyar oktatásra, de például februárban már sokkal kevesebben voltak” – magyarázta Márton. A programkoordinátor szerint az iskolai oktatás tekinthető a stabil alapnak, ha a gyereket oda beíratják, az már a tanulóban is felelősséget ébreszt. Ezért tehát a magyar nyelvnek az állami iskolában anyanyelvként való oktatására igyekeznek nagy hangsúlyt fektetni a következő évben is. Az iskolában zajló magyar tanításnak legitimitása és társadalmi elfogadottsága ugyanis megkérdőjelezhetetlen. Ez emeli a program presztízsét is és elfogadottá teszi a magyar nyelvoktatás iránti igényt.
Lázár Lehel, Oborocea Mónika
maszol.ro

Kulturális fővárosi cím: Szentgyörgy a nagy vesztes
Négy romániai város, Bukarest, Nagybánya, Kolozsvár és Temesvár pályázhat az Európa Kulturális Fővárosa címre 2021-ben – jelentették be pénteken a kulturális minisztériumban.
2021-ben ismét egy romániai város lesz Európa kulturális fővárosa, miután 2007-ben Nagyszeben viselte egy éven át ezt a címet. A bukaresti kulturális minisztériumban pénteken tartottak sajtótájékoztatót, amelyen a zsűri tagjai kihirdették azon városok listáját, amelyek eséllyel mérettethetnek meg a cím elnyeréséért.
Romániából összesen tizennégy város pályázott, most ezek közül választották ki a négy jelöltet, amelyek tovább versenyeznek. Az előválogatáson továbbjutottak nevét Steve Green, a zsűri elnöke jelentette be. A négy városon kívül Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Arad, Bákó, Brassó, Brăila, Craiova, Jászvásár és Suceava pályázott még.
Az előzsűrizés eredményét azt követően jelentették be, hogy az előző két napon meghallgatták a pályázatok szóbeli bemutatását. A tizenkét tagú bizottság tíz tagját az Európai Unió különböző intézményei jelölték. A zsűri arra kérte a versenyben maradt városok képviselőit, hogy egészítsék ki és tegyék jobbá pályázataikat, hiszen a következő megmérettetés augusztus és szeptember között lesz. Így várhatóan 2016 szeptemberében hirdetik ki a győztes romániai várost, amely 2021-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet viselheti. Abban az évben Románia mellett egy görög város, valamint az EU-tagságra pályázó Szerbia és Montenegró egyik települése viselheti a címet.
Szakáts István, Kolozsvár pályázatíró csapatának tagja a Transindexnek elmondta, az elkövetkező időszakot a pályázatuk feljavításával fogják tölteni. „Pár napon belül meg fogjuk kapni a zsűrinek az ajánlásait, hogy mivel érdemes foglalkozni. Aztán a következő fél évben nekifogunk feljavítani a pályázatot, elvégezzük az előkészülettel kapcsolatos teendőket: a kulturális tevékenységek, promóciós kampány, közpolitikák kidolgozását és a pénzügyi mechanizmusok kiépítését” – mondta Szakáts István.
A rövid listával kapcsolatban elmondta, hogy nagyon furcsállja, hogy Iaşi kiesett, ugyanis a moldvai városnak nem volt rossz pályázata. A Székelyföld kiesése az egyik szívfájdalma, hiszen nagyon számított arra, hogy bejön a pályázat, mert, ahogy fogalmazott, legalább anynyira drukkolt Sepsiszentgyörgynek, mint Kolozsvárnak. Viszont szerinte Craiova megérdemelten esett ki a versenyből.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a háromszéki megyeszékhely volt a megmérettetés legnagyobb vesztese. Szerinte az, hogy Marosvásárhely kihátrált a közös pályázási kezdeményezésből, mindkét pályázat erejét gyengítette. A városvezető különben arra számított, hogy hat pályázó marad versenyben, és ezek között lesz Sepsiszentgyörgy is. Átnézte a pályázatokat, és úgy véli, Bukarest és Temesvár után a sepsiszentgyörgyi volt a legjobb.
A polgármester a Háromszék napilapnak úgy nyilatkozott, az elbíráló bizottság kételkedett abban, hogy Sepsiszentgyörgynek lenne kapacitása egy ilyen méretű rendezvény megszervezésére. „A verseny nagy kihívás volt, 13 Sepsiszentgyörgynél nagyobb várossal méretkeztünk meg, ezért a mellettük való versenyzést már építő jellegűnek ítéljük meg. A pályázás ténye számos pozitív kezdeményezést hozott felszínre, új szintre emelte a régió kulturális szereplői, intézményei közti együttműködést” – mondta a polgármester, aki ígéri, az előkészítés során megfogalmazott kezdeményezéseket folytatják.
Megköszönte mindenkinek, aki a Székelyföldön támogatta a kezdeményezést. Rámutatott, „a pályázat előkészítése szembesített azzal, hogy képesek vagyunk felsorakozni, erőnket egyesíteni, erőfeszítéseket hozni, és falakat ledönteni egy közös cél érdekében”.
A közösségi oldalon felvetődött, hogy a döntést befolyásolta-e a kézdivásárhelyi terrorügy, ám a csapat egyik tagja úgy fogalmazott, ódzkodna attól, hogy akár egy gondolat erejéig is összekössék a két dolgot.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Csángó remények
Előrelépés Kalagorban és Pusztinán? 
A Bákó megyei Pusztinán élő csángó néprajzos, Nyisztor Tinka és Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elnöke a Kossuth Rádióban beszélt a csángók jelenlegi gondjairól.
Burus-Siklódi Botond sikerként emlegeti azt, hogy tavaly kitartó munka eredményeként sikerült a Bákó tőszomszédságában levő Lujzikalagorban az iskolán kívüli magyar oktatást „belopni” a tanintézmény falai közé. Burus arról is beszélt, hogy a különböző helyszíneken, a különböző nyelvállapotokat hordozó helységekben még a délutáni oktatási formák is jelen vannak, a programban részt vevő tanulók száma 2 ezer körül mozog. Csodákat tenni nem tudnak, de már az is eredmény, hogy a csángók magyar nyelvű oktatása évről évre töretlenül zajlik.
Nyisztor Tinka, a Szent István Egyesület vezetője örömmel nyugtázta, hogy a pusztinai plébános, Benke Ágoston (Augustin Benchea) a templomban kihirdette a magyar imádkozási lehetőséget. Történelmi esemény ez, fogalmazott Nyisztor Tinka. Mint ismert, a Jászvásári Római Katolikus Egyházmegye 1884-es alapítása óta tiltja a magyar nyelv használatát a csángó közösségekben. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAK
Írtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában.
Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség?
Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe.
És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van.
Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen.
Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége.
Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát.
Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő?
A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk.
Juhász Kristóf
Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (2.)
Lelkipásztor érkezik
A negyvennyolcas magyar emigráció tagjai közül kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Bukarestbe az Erdélyi Református Főkonzisztórium nevezte ki 1855 virágvasárnapján, április elsején kezdte szolgálatát.
1828-ban Szászrégenben született, a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult, Bem József honvédjeként részt vett az 1848-as forradalomban. Hogy be ne zárják, kénytelen volt elhagyni szülővárosát, csak valamivel később fejezhette be vásárhelyi teológiai tanulmányait. Több egykori diáktársával folytatni akarta a Habsburg-iga elleni harcot; volt, akit már azért is bebörtönöztek, mert egy Kossuth-bankót találtak nála. Koós is börtönben ült 1852-ben rövid ideig, de bizonyítékok hiányában kiengedték. (...)
Sok magyar emigráns menekült a Román Fejedelemségekbe, legtöbben Bukarestet választották. Itt szőtte összeesküvését Makk ezredes is, aki a fegyverszállítmányokat irányította. Az összeesküvésre vonatkozó részleteket a megtorlást és az 1852–1857 közötti börtönéveket túlélő áldozatok feljegyzéseiből tudunk, ezeket Koós 1870-ben jelentette meg saját jegyzeteivel Történelmi dolgozatok címmel. Makk József 1851–1854 között lakott Bukarestben, és honfitársai segítségét kérte elszállásolása, kiáltványok kinyomtatása vagy az összeesküvők közötti kapcsolattartás ügyében. Az összeesküvés felgöngyölítésekor több magyart hallgattak ki és tartóztattak le, később be is zártak különböző társadalmi rangú férfiakat és nőket egyaránt, Böhm János gyógyszerész (aki egyik házkutatás során agyvérzésben meghalt) egyik egyszerű szolgálólányától kezdve Pereczky Horváth Teréz grófnőig, aki a Lahovary és Fălcoianu családnál volt nevelőnő. Nagy József szabó, akinek fontos szerepe volt az összeesküvők elszállásolásában, 1852–1857 között ült börtönben feleségével együtt. Dimény lelkipásztor ekkorra meghalt már a börtönben, és akit bújtatott, Váradit is elfogták és kivégezték. (...) Az osztrák hatóságok román támogatással fenyegetőztek, mert „a magyar kutyák nem nyugosznak, s még a nők sem férnek bőrükbe... majd megtanítjuk őket!” A kihallgatások során irgalom nélkül verték a nőket is. Aki végül elárulta őket, egy Biró Mihály nevű Görgény-völgyi földbirtokos volt.
A nagyszebeni bíróság 1857-ben hét személyt ítélt el, kettőjüket életfogytiglani börtönre: Horváth Teréz grófnőt és a Makk ezredesnek szállást adó Boros Istvánt, hárman tíz-tíz évet kaptak – köztük Böhm Paksi Róza, a gyógyszerész özvegye, négy gyermek anyja és Danielis Károly litográfus; a másik litográfust, Pál Andrást két év börtönre ítélték. Török János és Rezei József felcsereket ártatlannak találták. Szerencsére az elítéltek 1857 májusában kegyelmet kaptak. Ilyen körülmények között, a félelem és gyanakvás légkörében érkezett Bukarestbe Koós lelkipásztor. Végigkövethette az utolsó letartóztatásokat, és őt is kihallgatták. 1856-ban, nem sokkal azután, hogy Bukarestbe érkezett, Koós újabb összeesküvés közepében találta magát. Éber Nándor, a Times tudósítója egy csomagot hagyott nála megőrzésre. Ekkoriban fegyvereket szállítottak Galacról Bákóba, és a csomagban a fegyverek leltárlistája volt. A fegyverraktárat felfedezték a hatóságok, de sikerült ez alkalommal is tisztáznia magát a vád alól. 
Koóst évekig megfigyelték az osztrák hatóságok, néhányszor csapdát is állítottak neki, tudván, hogy  magyar menekültek fordulnak hozzá segítségért, azaz útlevelet és pénzt kérni. Bár püspöke intette, hogy ne avatkozzék politikai ügyekbe, Koós segített, ahogy tudott. Két magyar kocsmáros biztosította a szállást és kosztot, a számlát pedig Koós fizette adományokból, de néha a saját zsebéből is. Az egykori forradalmárok csak 1867-ben, az osztrák–magyar kiegyezés után kaptak közkegyelmet. Szabadon hazatérhettek, már nem kellett üldöztetéstől tartaniuk, de egy részük úgy döntött, hogy örökre külföldön marad.
A veszélyek és nehézségek nem akadályozták Koóst abban, hogy a hívei érdekében tevékenykedjék. Néhány értelmiségi és egykori honvéd segítségével, fiatalsága teljes lendületével – még csak 27 éves volt –  a Bukarestbe érkezését követő öt évben lerakta az első művelődési, segélyző és szakmai egyletek alapjait, épített egy iskolát, szerkesztette és kiadta Bukarest első magyar lapját. Néhány újabb év alatt templomot is épített. Vezérlőelveit vallotta a Kárpátokon túli magyarság többsége: hálásaknak lenni a román állam vendégszeretetéért, tisztelni a román törvényeket és hagyományokat, de megőrizni saját nyelvüket, vallásukat és hagyományaikat, azaz  nemzeti identitásukat. Az osztrák konzulátus megfigyelése alatt álló Koós tudta, hogy mennyire kockázatos bárminemű, a nemzeti identitás megőrzésére irányuló szervezkedés, úgyhogy az apró lépések taktikáját választotta. Bukarestbe érkezve láthatta, hogy a református hitközség vezetői német nőkkel házasodtak, a családban németül beszéltek, és gyermekeik már nem ismerték a magyar nyelvet. A magyarok többsége egy furcsa, torzult nyelvet beszélt, melyet alig értett meg. Rájött, hogy nem szorítkozhat kizárólag a lelkipásztori tevékenységre, annál is inkább, mert a kálvinistáknál hetente csak egy istentisztelet van, és az  ünnepi alkalom is kevés.  A magyaroknak sokkal többre volt szükségük, hogy ne felejtsék el anyanyelvüket és kultúrájukat, hogy ne feledjék magyar voltukat: magyar iskolára volt szükségük, hogy el ne tűnjenek.
Az első  magyar újság 
1860-ban érett meg az idő egy napilapra is./.../. A lapkiadás ötlete Váradi Ádámtól származott, aki  javasolta Koósnak, mint a Hunnia elnökének, hogy vegye át a kiadást. Az ötletet az erdélyi sajtó is felkarolta, és nagyszabású előfizető- és támogatótoborzó kampányba kezdett. Habár az eredmény nem volt valami biztató, 1860 május 15.-én megjelent a Bukaresti Magyar Közlöny bemutató száma, ez volt  a bukaresti magyarság első lapja, ugyanakkor az első, a Habsburg Birodalom határain kívüli magyar nyelvű hetilap. A lap nyíltan hirdetett célja az anyaország és a szétszóródott magyarság közti kapcsolat megteremtése, de egyfajta politikai útmutatóként is szolgált a nemzetek, elsősorban románok és magyarok közti jó viszony erősítésében. Nem halt meg a magyar haza felszabadulásának reménye sem.
A lapszerkesztés nem volt zökkenőmentes. A bemutató szám megjelenése után Váradi hirtelen elhagyta az országot és Svájcba távozott. A következő számot már Oroszhegyi Szabó József orvosnak kellett volna szerkesztenie, akinek pesti diákkorából már volt sajtótapasztalata. A forradalom kitörésekor félbeszakította tanulmányait, és katonának állt. 1851-ben elfogták, tíz év börtönre ítélték, ebből ötöt ült le. Kiszabadulása után folytatta tanulmányait, letette az orvosdoktori és szülészmesteri vizsgákat. Elhagyta Magyarországot és Romániába költözött, rövid idővel azután, hogy átvette a lap szerkesztését, a román hatóságok Foksányba és Balta Albă gyógyfürdőre nevezték ki orvosnak.  Oroszhegyi onnan is rendszeresen küldte cikkeit, indított egy politikai és egy román-magyar kapcsolatokról szóló rovatot is. Ez utóbbiban az Andrei Şaguna vezette szebeni Telegraful român lapból lefordított cikkek sorozata jelent meg, fontosnak tartotta, hogy a magyarok megismerhessék a románok róluk alkotott véleményét. A lemondását követelő aradi Românul támadására Oroszhegyi 1862-ben elhagyta Romániát; a kiegyezés után abban reménykedett, hogy galaci konzulnak nevezik ki, de 1870-ben agyvérzésben meghalt. A románok közt töltött éveiről szóló emlékiratai csak 1942-ben jelentek meg, Román élet címmel. Meglepő, hogy ezekben nincs egy magyar név, nem szerepel egyetlen utalás sem honfitársaira, kortársaira.
A bemutatkozó lapszám után szerkesztő nélkül maradt hetilap megjelentetésének felelőssége Koósra hárult. Neve, ideiglenes szerkesztőként, június 16-án jelent meg, a lap tulajdonképpeni első számának fejlécén. Szerencsére még 1855-ből voltak  publicisztikai tapasztalatai, Szathmáry novemberben pedig magyar betűs nyomdával szerelte fel. 
Az első három szám 300-300 példányban jelent meg, később ez 450-re nőtt. A megrendelések, valamint a szerkesztőségnek küldött levelek képet mutatnak a Kárpátokon kívüli román térségben szétszóródó magyarságról, Szörényvártól Călăraşi-ig vagy Botoşani-ig. Harminc példányt küldtek a moldvai csángóknak; Klézsén élt Incze Petrás János, aki az elsők között foglalkozott a csángó néphagyományok gyűjtésével. Petrás már két évtizede misézett magyarul, és hívei mind beszélték anyanyelvüket. A lap néhány példánya Erdélybe, Magyarországra, Bécsbe, sőt még Párizsig is eljutott. Megjelenését még a szebeni Telegraful is üdvözölte, miközben egy augsburgi újság valóságos veszélyként értékelte. 
A hetilap mai szemmel is lenyűgözően sokoldalú volt. A bevándorlókkal megismertették a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életet, a gyorsabb és hatékonyabb integráció érdekében a román szokásokat és hagyományokat. Ismertettek  betelepülőket közvetlenül érintő törvényes intézkedéseket (tulajdonjogi vagy az állampolgársággal összefüggésben, stb.), bemutatták Cuza korának főbb politikai eseményeit, s a jobbágyok jogi helyzetét, a havasalföldi egészségügyi állapotokat, de foglalkoztak a román történelemmel és kultúrával is. A magyarok bukaresti, de vidéki honfitársaikról is tájékozódhattak a lapból, ez segített eloszlatni a magány és elhagyatottság érzetét./.../ A moldvai csángók keserves sorsáról már a mutatványszámban is szó esett,  részletet közöltek Jerney János 1844-1845-ös útinaplójából. Jerney megállapította, hogy az olasz katolikus misszionárusok megalázó módon büntetik a magyar híveket,  hogy  ,,a magyar népből a magyar érzelmet és nyelvszeretetet minden áron irtogassák, és az általuk könnyeben tanult oláhhoz szoktassák.
 JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bocsánatkérést várnak a hamis bizonyítékokkal megbírságoltak
Nyilvános bocsánatkérést vár a csendőrparancsnoktól az EMNT Maros megyei elnöke azok irányába, akiket „tévedésből” büntetettek meg a székely szabadság napi események miatt. A pardont pedig felelősségre vonás kövesse: vegyék elő azokat, akik hamis tényekre és adatokra hivatkozva kiállították a jegyzőkönyveket.
A Maros megyei csendőrség többeket úgy bírságolt meg a március 10-i utcai felvonulás után, hogy az illető személyek még csak a megyében sem tartózkodtak. Karácsonyi Dezső és kollégája, Petelei Csaba István, egy magáncég gépkocsivezetője és kereskedelmi ügynöke bemutatta azokat a csendőrségi jegyzőkönyveket, miszerint a hatóság ezer-ezer lejjel bírságolja őket, miközben több okirattal is bizonyítani tudják, hogy a marosvásárhelyi tüntetés napján Buzău, illetve Bákó megyében voltak. A két munkatárs március 10-én reggel kelt útra, és 11-én este ért vissza Vásárhelyre. Ezt különböző cégeknél lepecsételt kiküldetési okmányokkal, fuvarlevéllel, útközben kiállított számlákkal és egy szállodai számlával, valamint tanúkkal tudják bizonyítani. 
Ehhez képest a büntetési jegyzőkönyvben az szerepel, hogy mindkettőjüket a csendőrség lefilmezte, amint a Székely Szabadság Napja alkalmával, szervezőkként, a székely vértanúk emlékművétől a főtérig vonulva hangoskodnak. „Nem tudom, hogy készülhetett a videofelvétel, esetleg photoshoppal, de tény, hogy mi még csak a megyében sem voltunk, aznap délután, este a több száz kilométerre lévő Bákót jártuk” – nyilatkozta Petelei.
A fiatalemberek esetéhez hasonló meglepetésben volt része Cseh Gábornak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei elnökének is. Ő ugyan részt vett a postaréti megemlékezésen, viszont annak vége felé kocsiba ült és elment. „Sajnos nekem el kellett lógnom az eseményről, egy színházi esemény miatt nem vonulhattam a tüntetőkkel a főtérre. Amikor a menet a főtér felé közeledett, én már a Színház felé lépkedtem idős nagynénémmel, Debreczeni Gabi nyugalmazott színésznő társaságában” – mesélte el Cseh Gábor, hozzátéve, hogy a jegyzőkönyv szerint 18 óra 10 perckor fedezték fel a tömegben, egy olyan időpontban, amikor a színházi jubileumi esemény már elkezdődött. Az EMNT vezetőjét 400 lejjel büntették.
A napokban Cseh levelet küldött Iulius Cenan csendőrparancsnoknak, felszólítván, hogy mielőbb kérjen nyilvánosan bocsánatot azoktól, akiket „tévedésből” büntetett meg, és vonja felelősségre azokat, akik hamis tényekre és adatokra hivatkozva, kiállították a jegyzőkönyveket.
A március 10-i nagyszabású tiltakozó akció szervezői tudomása szerint eddig közel száz büntetési jegyzőkönyvet küldött szét a csendőrség. „Az is érdekes, hogy ugyanazon paragrafus szerint büntettek, egyesek csak 200, másokat 400, a pechesebbeket 600 lejjel. Csak nem attól függően, hogy ki milyen hangosan kiabált?” – tette fel a kérdést az EMNT elnöke.
Kincses Előd, aki eddig több tíz érintett képviseletét vállalta fel, elmondta, véleménye szerint jogilag tiszta a helyzet. „A székely szabadság napi események szervezője a Siculitas Egyesület volt, mást szervezőként – ahogy a büntetési jegyzőkönyvekben szerepel – megbüntetni nem lehet. Ráadásul a gyülekezési törvénybe belefér az éneklés és a hangoskodás, hisz egy kiabálás nélküli tiltakozás értelmetlen. A csendháborítás, amire a csendőrség hivatkozik, egészen más esetekre vonatkozik.”
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Cseh Gábor a jegyzőkönyv-hamisítók felelősségre vonását kéri
Szerinte a cél a megfélemlítés
– A március 10-i rendezvényt és felvonulást követően eddig mintegy 90 személynek állítottak ki büntető jegyzőkönyvet, de a büntetések sorozata még nem ért véget, és nem lehet tudni, hol fog megállni, ugyanis még hatvan nap kifutási ideje van a csendőrségnek, amely alatt újabb és újabb büntetések jelenhetnek meg – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei elnöke.
Elmondta, hogy újabb és újabb büntetésekről érkeznek hírek Csíkszeredából, Sepiszentgyörgyről, Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, és, érdekes módon, bár a legtöbb személyt ugyanazon paragrafus alapján büntették meg, a büntetések összege 200, 400 és 600 lej között mozog.
Ennél is súlyosabbnak nevezte, hogy olyan személyek is kaptak büntetést, akik nem vettek részt a felvonuláson, sőt olyanok is, akik az adott időpontban nem tartózkodtak Marosvásárhelyen. "A román karhatalmi intézményeket, jelen esetben a Maros Megyei Csendőrséget a megbízhatóság, komolyság, becsületesség és tisztesség kellene jellemezze, és az állampolgárok bizalmát kellene élveznie – nemzetiségi hovatartozás nélkül. Ezzel szemben hamis, fals büntető jegyzőkönyveket állít ki, és alaptalanul diszkriminálja a magyar közösség tagjait. A cél egyértelmű: a megfélemlítés! – jelentette ki.
Pert is kilátásba helyezett
A továbbiakban tájékoztatott, hogy levélben fordult Cenan Iulius megyei csendőrparancsnokhoz, amelyben figyelmeztette a túlkapásokra, a hamis büntető jegyzőkönyvek kiállítására, és a vétkesek, hamisítók felelősségre vonását kérte. Ellenkező esetben pert helyezett kilátásba. "Amennyiben a parancsnok úr nem intézkedik, és nyilvánosan nem kérnek bocsánatot azoktól, akiket »tévedésből« megbüntettek, beperelem a Maros Megyei Csendőrséget fals, hamis okirat kiállításáért."
"Nem tudom, hogyan fognak engem a videóra varázsolni"
Egyébként ő maga is azok közé tartozik, akiket a felvonulásban való részvételért, illetve hangoskodás miatt 400 lejre büntettek, holott az állítólagos videofelvétel idején, amelyen "azonosították", éppen színházban volt. "Nem vettem részt a felvonuláson, ugyanis van egy nyugdíjas színésznő nagynéném, aki 6 órára ott kellett legyen a színházban, ahol színésztalálkozó és kiállítás-megnyitó volt, és nekem kellett odavinnem. Én tehát, úgymond, ellógtam a rendezvényről." Ezek után kijelentette: "nem tudom, hogyan fognak engem a videóra varázsolni".
Távollétükben "azonosították"
A sajtótájékoztatón jelen volt két fiatalember – Karácsonyi Dezső és Petelei Csaba István –, akiket szervezőként és a felvonuláson való részvétel miatt büntettek fejenként ezer lejre, holott az úgynevezett "azonosítás" időpontjában valahol Buzau és Bákó között úton voltak. Elmondásuk szerint március 10-én reggel indultak Vásárhelyről, és 11-én este érkeztek haza. Mindezt benzinkúti, szállodai számlákkal, pecsétes útiokmányokkal tudják bizonyítani. A történteket felháborítónak és jogsértőnek nevezték, és mindketten feljelentést tesznek a csendőrség ellen.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Azok a sötét nyolcvanas évek, 2. (A magyartalanítás módszertana)
1983 januárjában Sepsiszentgyörgyön magyarellenes uszító röpcédulák bukkannak fel, melyeken többek között az olvasható, hogy „Gondjaink és bajaink forrása a magyarság”. Feltételezések szerint az akciót a Securitate tudtával szervezték. Az eseményt követő letartóztatások, az őrizetbe vételek és kihallgatások alanyai szinte csak a magyarok.
Februárban Sepsiszentgyörgyön elhurcolják hazulról Visky Árpád színművészt. Zárt tárgyaláson a bukaresti katonai törvényszék „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazása vádjával” 1983. július 11-én 5 évre elítéli. A nemzetközi tiltakozások hatására 1984. szeptember 7-én amnesztiával szabadlábra helyezik, de színészként nem dolgozhat tovább. Márciusban megjelenik az államtanács 98. sz. törvényerejű rendelete, mely szerint már egyenesen belügyminiszteri engedély kell az írógépek birtoklásához, s az engedély meghosszabbításához évente friss írásmintát kell bemutatni. (Kányádi Elrontott rondóját – akár a Mese az írógépről-t – közvetlenül a romániai valóság kínálta a költő tolla alá: „nyilvántartásba vétetett / gépem számozott járom / illúzióim nincsenek / nulla nulla hatvanöt hetvenhárom”.) Szeptemberben a szegedi Tiszatájban megjelenik Köteles Pál kritikája Ion Lăncrănjan könyvéről. A számot megjelenése után két nappal összeszedik az újságárus standokon – Magyarországon. A marosvásárhelyi színház műsortervéből kiveszik Az ember tragédiáját, „a darab misztikus jellegére” hivatkozva. Októberben leváltják a bukaresti A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort. Az ok, hivatalosan: a lap 43. számában fejjel lefelé jelent meg egy gyulafehérvári oklevél pecsétjét ábrázoló faliszőnyeg reprodukciója. 1984. június 4-én Sepsiszentgyörgyön felrobban egy pár dinamitrúdból álló robbanószerkezet a Gábor Áron téren álló Mihai Viteazul-szoborcsoport alatt. A szobornak nem lesz nagyobb baja, de egy helybeli kisgyerek életét veszti. A Securitate nagy erőkkel nyomoz, de a tettest nem találják meg. Általános vélekedés, hogy provokáció történt, az egész a Securitate bukaresti vezetésének az akciója volt, azzal a céllal, hogy ürügyet találjanak az állambiztonság helyi vezetőinek eltávolítására és regáti származású tisztek odahelyezésére. Szeptemberben a kolozsvári 3. sz. Matematika–Fizika Líceumba (a 400 éves református kollégium utódjába) román tannyelvű osztályt helyeznek. Ezzel megszűnik a városban az utolsó, csak magyar tannyelven oktató elméleti középiskola. Ugyanekkor megszüntetik Marosvásárhely egyetlen, csak magyar nyelven oktató ipari líceumát is, az 5. számút. Gyergyószentmiklóson öngyilkos lesz Böjte Balázs vasúti forgalmista, aki számos beadványt küldött a különböző felettes szerveknek, melyekben kisebbségi sérelmeket panaszolt fel. Emiatt a Securitate egy idő után rendszeresen zaklatta, kihallgatásra hurcolta. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentése szerint Bákóban őrizetbe vették és durván bántalmazták, majd kitoloncolták a megyéből Gazda József kovásznai középiskolai tanárt, néprajzkutatót. Decemberben megszűnik Romániában a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadás. Beszüntetik a sugárzást a kolozsvári és marosvásárhelyi vidéki rádióstúdiók, ezután csak a bukaresti rádióban van naponta egy- (majd csak fél-) órányi magyar nyelvű rádióadás. 1984-ig a magyarországi statisztikai nyilvántartás szerint összesen 442-en, a román szerint 773-an telepedtek át Magyarországra. A magyar belügyminisztérium az elfogadott áttelepülési kérelmeknek csak 54 százalékát hagyja jóvá.
1985. február 1-jén minden indoklás nélkül elbocsátják A Hét-beli állásából Beke György publicistát. Vétke csak gyanítható (ekkor születik a már idézett, szedésben maradt Beke-portréja Farkas Árpádnak), de a gyanú valószínűsége igen nagy: évek óta szociografikus riportokban mutatja be Erdély egy-egy tájegységét, illetve az ott lakó magyarságot. Legutóbbi, a bihari és szatmári magyarságot bemutató kötetét (Boltívek teherbírása) kivonják a forgalomból. A tiltakozások hatására az írót végül mégis visszaveszik a szerkesztőségbe, ám továbbra is „fél-indexen” van. 1986-ban nyugdíjazzák. 1989-ben, a forradalom napjaiban települ át Magyarországra. Márciusban „belső” belügyminiszteri rendelettel megtiltják, hogy családtagok egy időben hagyhassák el útlevéllel az országot. Az intézkedést – feltehetően az Egyesült Államok fellépése miatt – áprilisban csendben visszavonják, illetve csak bizonyos esetekben alkalmazzák. Az iskolákban már minden felirat csak román nyelvű lehet, az ifjúsági szervezeti programok és a politikai oktatás is csak román nyelven folyhat. Szeptembertől nem indul újabb magyar tagozatos osztály a kolozsvári Zeneművészeti Középiskolában. A szülők tiltakozására a minisztérium azt válaszolja, egyéni-eseti akció, nem jelenti általában magyar oktatás megszüntetését. Házkutatást tartanak Bözödi György író, történész lakásán, elviszik minden kéziratát, indok nincs. Román osztályokat telepítenek a kolozsvári Brassai Sámuel Ipari Líceumba – ezzel megszűnik az utolsó kolozsvári magyar szakközépiskola is. Román osztályokat telepítenek a bukaresti magyar líceumba is. (A következő tanév elején létszámhiányra hivatkozva megszüntetik a magyar IX. osztályt, helyette két újabb román tannyelvű osztályt állítanak be, melyekbe egy jelentkező sem akad, ezért a környező iskolákból kell átirányítani diákokat. Ebben a tanévben négy – csak románul tudó – tanárt neveznek ki az iskolába.) Sütő naplójából tudható az is, hogy a kenyérgondokkal küszködő Farkas Árpádot (hiszen félnormás, azaz félállású munkatársa az Igaz Szónak), nem alkalmazzák Sepsiszentgyörgyön könyvtárosként, mert, írja Sütő, „a művelődési munkahelyeknek csak 50 százalékát tölthetik be magyarok. A másik ötven százalékot a beköltöző románoknak kell fenntartani. Gyerekszáj! Az effélét Marosvásárhelyt nem kotyogják el. Hiszen a betelepítés államtitok. Nyíltan gyakorolt pártállami ténykedés, de beszélni nem szabad róla.” Sütőt már rendszeresen, évek óta zaklatják, leveleit kifogják, telefonját lehallgatják, fenyegető üzenetek tömegeit kapja, ablakait kővel bezúzzák, autója kerekeit kiszúrják, s bár külföldi ismertsége, elismertsége nyújt némi védelmet zámára, az évtized vége felé – naplója beszél erről is – már egy-egy kisbaltával a párnája alatt tér nyugovóra esténként az író és felesége. 1986. január 5-én Sepsiszentgyörgy szélén gyanús körülmények között holtan találják Visky Árpádot. Szabadon engedése óta Visky csak segédmunkásként dolgozhatott egy gyárban. 1986 nyarán a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megszűnik a magyar nyelvű gyógyszerészképzés. 1986 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1184-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar statisztikák 9445 romániai migránst tartanak nyilván. A különbözetet az illegálisan, zöld határon át érkezett személyek és azok adják, akik érvényes útlevéllel érkeztek ugyan, de megtagadták a visszatérést Romániába. 1987 júniusában Kányádi Sándor kolozsvári költő bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. Júliusban megszűnik a bukaresti Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztősége. Sepsiszentgyörgyön megalakul a helyi színház román tagozata. Ezzel jogilag megszűnik az Állami Magyar Színház, csak tagozatként működik tovább. Decemberben Huszár Sándor is bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. 1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, a magyar statisztikák szerint ez a szám 10445.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 7. (Zavaros évek)
A sebek, melyeket az 1848-as forradalom okozott a két nemzet közötti viszonyban, amikor a barikádok más-más oldalán álltak, nem gyógyultak még be. A frusztráció kölcsönös vádaskodásban és támadásokban nyilvánult meg. Habár több mint tíz év telt el a forradalom óta, az Itáliában élő Kossuth nem mondott le még arról, hogy zászlóaljakat szervezzen a román területeken munkát kereső, vagy az éppen ilyen szándékkal a határon átszökő magyarok között.
Az írásos adatok alapján 1860-ban Moldvában mintegy 4000 magyar tartózkodott, nagy részük Bákóban, Románvásáron és Galacon, az olasz fegyverszállítmányokra várva. A fegyverek egy része meg is érkezett Galacra, de az osztrák konzulátus nyomására a szállítmányt megállították és elkobozták. Maga Klapka tábornok, Kossuth bizalmi embere is Galacon tartózkodott 1860 decemberében. A fejedelemségek egyesülése után történtek puhatolózások Magyarország és a román fejedelemségek között egy osztrákellenes dunai konföderáció létrehozására. Mihail Kogălniceanu, akit 1860 májusában Moldva miniszterelnökének neveztek ki, támogatta is a konföderáció ötletét, de nagyon óvatos maradt a magyar forradalmárokkal szemben; befolyására az uralkodó, Al. I. Cuza 1861. január 8-án aláírt egy egyezményt Klapka Györggyel, amelyben feltételként kötötték ki, hogy a magyarok biztosítsanak egyenlő jogokat az erdélyi románoknak is. Rövidesen Kogălniceanut lemondatták, így a magyarok román támogató nélkül maradtak.
A román fejedelemségekbe menekült magyarok közül sok átlagembernek Cuzában volt minden reménysége. A Cuza iránti vonzalom Ács Károlynak, a román népköltészet első magyar fordítójának gesztusában is megmutatkozott, aki az uralkodónak ajándékozta 1858-ban kiadott könyvének egy dedikált példányát. A könyvet maga Koós vitte el az uralkodói palotába 1865-ben, és Dimitrie Bolintineanunak adta át; a kötet sajnos, elkallódott.
A magyarországi történész, Borsi-Kálmán Béla hozott nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek fölfedik, miért is vonta meg Cuza támogatását a magyar forradalmároktól: a fejedelem Ausztria jóindulatát kereste a magyar és olasz összeesküvők 1864-es letartóztatásával és kiutasításával, s ezzel egyúttal az oroszok kegyét is szerette volna elnyerni. Ugyanakkor Cuza kijelentette, hogy Erdély kérdésében Románia sohasem a magyarok, hanem csakis Ausztria oldalán állhat. Koós tovább munkálkodott hívei és a bukaresti magyarok érdekében. Igaz, hálájukra nem számíthatott, ellenkezőleg. Az első nézeteltérések amiatt robbantak ki, mert Koós ellenezte az emberkereskedést. Honfitársai 12–15 éves székely kamaszokat csempésztek az országba, 10–15 gyermeket szekerenként egy fuvarral. A lányokat cselédként alkalmazták (a közvetítők visszatartották az első fizetésüket), a fiúkat inasként; a mesterek csak az embercsempésznek fizettek, úgyhogy majdnem ingyen jutottak inashoz. Egy közvetítőt az osztrák hatóságok elítéltek és be is zártak, megtiltva az ilyen jellegű tevékenységet. A pap azonban magára vonta a mesterek haragját, akiknek elrontotta az üzletét. A kivándorlás kérdése egész életében foglalkoztatta, valóságos sorscsapásnak, a magyarság pusztulása fő okának tartotta.
Másféle gondok merültek fel, amikor a hívők elégedetlenekké váltak amiatt, hogy a buzgó Czelder Márton lelkipásztor tevékenysége révén, akit 1861-ben küldött a református magyar misszió a román fejedelemségekbe, a vidéki református közösségek gyorsabban és látványosabban fejlődnek, mint a bukarestiek (…), s habár kezdetben szívélyes volt köztük a viszony, Czelder egy idő után kezdte aláásni Koós tekintélyét.
A bukaresti magyarok szerettek volna már egy nagyobb templomot, a régi szűknek bizonyult, és évente szorult nem is olcsó javításokra. Koós inkább egy lányiskolát és tanítói lakásokat épített volna, de hogy elejét vegye a pletykának, egy téglatemplom építésére határozta el magát; a terveket ingyen bocsátotta rendelkezésére Enderle Károly műépítész.
1863. március 25-én Elena Cuza fejedelemasszony letette az új templom alapkövét. Ez alkalommal így nyilatkozott: „Boldognak érzem magamat, hogy a református egyház által Isten dicsőségére építendő templom alapjába én tehetem le az első követ.” (...)
Végre elkészült a szép, neogótikus új templom.
Koós azonban most sem szabadult meg Czelder Márton mesterkedéseitől, aki püspök szeretett volna lenni, és el akart szakadni az erdélyi püspökségtől. Célja eléréséért semmitől sem rettent vissza: feljelentette Koóst, mint összeesküvőt a konzulátuson, de a református főkonzisztóriumnál is, mint osztrák kémet. Annak ellenére, hogy nem volt joga a bukaresti eklézsia belügyeibe beleavatkozni, a maga pártjára állította a presbiterek egy részét, és elérte, hogy Koóst 1868. november 3-ai hatállyal felfüggesszék, aki így már a templomba sem léphetett be, és a papi lakot is el kellett hagynia. Koós sem viszonyult keresztényi módon az árulókhoz; a felek súlyos szavakat vágtak egymás fejéhez, össze is verekedtek.
Czelder intrikái majdnem sikerrel jártak, rávett két mestert, a templom főkurátorát és annak helyettesét, hogy vádolják meg Koóst azzal, hogy sikkasztott az egyház pénztárából. Az erdélyi református püspökség ellenőrző bizottsága késlekedett a kivizsgálással és a konfliktus kezelésével, 1869. január 25-én csak egy körlevelet küldött a híveknek, amelyben megfontolásra és türelemre intette őket. Így hát Koós arra kényszerült, hogy március végén megjelenjen a román bíróság előtt. A román bíró neki adott igazat, és elkergette a két felperest, mondván: „Hát ti emberek vagytok? Hát kutyák vagytok, takarodjatok ki!” (...) 1869. július 28-án emlékirataiban keserűen jegyezte föl, hogy mindazért, amit véghezvitt, fizetsége csak „töviskoszorú és koldusbot” volt.
Ugyancsak emlékirataiban Koós azt állította, hogy C. A. Rosetti enyhe cinizmussal azt mondta neki: „Uraságod, nem tagadom, jó magyar hazafi; de tudnia kellene, hogy nekünk ez nem áll érdekünkben”, és felajánlotta, hogy szakadjanak le az erdélyi egyháztól; fizetségképpen püspöki rangot kínált fel neki, ezt a rangot Czelder elfogadta volna, de Koós megtagadta.
A sors iróniája, hogy majdnem tíz év múlva Koós még egy pofont kap, ezúttal Mihai Eminescutól egy, a Timpulban megjelent cikkben (1878, 93. szám). A cikk Vasile Petri új ábécéskönyvéről szólt. Abban az időben Koós tanfelügyelő volt Beszterce vármegyében, és rendkívül kedvezően véleményezte az ábécéskönyvet. Eminescu rosszindulatúan azzal vádolta, hogy a közte és bukaresti honfitársai közt kirobbant konfliktus oka: „túlfütött nacionalizmusa, amely felkavarta a kis magyar kolónia békés életét”.
Koós Ferenc élettörténete példaértékű. 1828-ban született Szászrégenben, szegény jobbágycsaládban, már kisgyermek korában elveszítette édesanyját, kollégista korában édesapját is. Tanulmányait csak egy tiszt fiainak szolgadiákjaként tudta befejezni. Részt vett az 1848-as forradalomban, később a sors Bukarestbe vetette. Az emberi szolidaritás, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség érzései vezérelték, és mindezt honfitársainak is át akarta adni. Kellőképpen tisztánlátó volt, hogy kiválassza a gyakran széthúzó és közömbös honfitársai ötletei közül a jókat, ugyanakkor volt benne hozzáértés és kitartás ezek kivitelezéséhez. Tehetséges újságíró volt, több száz cikket közölt erdélyi, bécsi és pesti lapokban; ezekből 1870-ben sikerült kiadnia egy kötetnyit, később emlékiratai is megjelentek. Írt továbbá egy földrajz tankönyvet, ez volt a második, Bukarestben írt magyar nyelvű tankönyv, melyet azonban Pesten nyomtattak ki 1869-ben.
Nem keresett egy vasat sem a cikkeivel és emlékirataival, sőt! Amikor Bethlen András grófnak küldött egy dedikált példányt, még csak válaszra sem méltatták. Brassóban halt meg 1905-ben.
Elsőként Nagy Sándor lelkipásztor ismerte fel Koós bukaresti magyarság életére gyakorolt rendkívüli hatását, úgy vélte, hogy elődje ,,az itteni magyar társadalom arculatát gyökeresen megváltoztatta, életének egész nívóját emelte s nemzeti öntudattal töltötte be”, és a Kárpátokon kívüli magyarság valóságos szimbólumává vált.
Abban reménykedett, hogy az iskola és a templom segítségével honfitársait megmentheti az asszimilációtól. Neveket is felsorolva, nemegyszer kitért rá, hogy a bukaresti magyarok második nemzedéke már nem beszéli anyanyelvét, egyetlen színmagyar család sem tudta megőrizni identitását.
Kántor Lajos lelkipásztorsága alatt (1869–1873) történt egy fontos esemény a magyar közösség életében: megvásárolták a művelődési egyesület székhelyét; ez volt az első világi épület a magyar közösség tulajdonában, és a mai napig áll a Zalomit utca 6. szám alatt, a Cişmigiu kert szomszédságában. A Magyar Társulat bélyegzőjén a magyar címer és a magyar korona állt, és a felirat is magyar volt, de kétnyelvű volt a névtábla a társulat székházán is, annak dacára, hogy az idegennyelvű utcai feliratokért Bukarestben évi adót kellett fizetni, rendezvényeit és ünnepségeit rendőrségi engedéllyel tarthatták meg. (...)
1881-ben koronázták királlyá Károly fejedelmet és kiáltották ki a Román Királyságot, az ünnepi pillanatról Veress Sándor számolt be a Bukaresti Híradóban (1882, 12. szám). A magyar küldöttséget fogadták a királyi palotánál, és a király németül köszöntötte őket: ,,Kívánom, hogy a magyarok mindig békében éljenek közöttünk, és élvezzék azon szabadságokat, amelyek a román nép erejét képezik.” A magyarok fáklyásmenettel vonultak végig a Győzelem úton, a Rákóczi indulót énekelve, katonazenekar kíséretében.
Hosszú szünet után, 1876–1885 között ismét megjelent egy magyar lap, a Bukaresti Híradó; szerkesztője a magyarországi újságíró, Vándory Lajos (Beer Lajos) volt. A lap hivatkozik a C. A. Rosetti tulajdonában lévő és általa szerkesztett Românul lapban megjelent cikkekre, amelyek egyre nyilvánvalóbban tükrözik a román sajtó azon szándékát, hogy szörnyképet fessen Magyarországról és általában a magyarokról. Nyelvezete a Gazeta de Transilvaniáéra hasonlított, amely évtizedeken keresztül ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem a megbélyegzésre. A diplomáciai látszatot mégis megőrizték, így volt lehetséges, hogy Vándory Lajos is egyike lehetett az I. Károly király koronázásakor kitüntetett magyaroknak.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A csíksomlyói kegyszobor Barátból származó legendájának nyomában
Általánosan ismert a moldvai csángók körében a csíksomlyói Mária-szobornak a Bákó melletti – egykor Lujzikalagorhoz tartozott – Barátból való eredeztetése. Idős emberek még ma is emlékeznek a történetre, amelyet ők maguk is úgy hallottak annak idején. Többek között erről mesélt a 79 éves Csernik Antal, amikor felkerestük lujzikalagori otthonában.
A csíksomlyói Szent Péter egyházközség azért kapta Bálványos-havasát a moldvai vajdától a 17. század elején, hogy ennek fejében a csíksomlyói búcsúra évente érkező moldvai katolikus híveket élelemmel és szállással ellássa. A havasra vonatkozó hagyomány a népi tudatban jelentősen átalakult, a mondai történetekben egészen más „tranzakció” részeként bukkan fel: a csángók úgy tudják, hogy az értékes havast eredetileg a magyarok adták cserébe a Barátból elvitt Mária-szoborért, de később a falu haszonleső vezetői csalárdul „visszaárulták” azt a magyaroknak, amiért el is nyerték égi büntetésüket – olvasható Tánczos Vilmos néprajzkutató Csíksomlyó a népi vallásosságban című, a Nap Kiadónál nemrég megjelent kötetében.
A legenda
Csernik Antallal és feleségével, Máriával Lujzikalagorban beszélgettünk. „Hadd mondjam el a történetet: jöttek a terekek (törökök) s a Barát hegyén volt akkor ez a somlyói Szűzanyamária. Itt magyarok voltak, de nem csak hogy magyarok voltak, hanem magyarok voltunk mük, az egész. Jöttek a terekek, azok hitetlenek voltak, s hogy ne törjék össze a Szűzanyát, két katona elvette, s vitte a hátán. A harangokat egy nagy, mély gödörbe bédobták a terekek. És a Szűzanyamáriát elvitték a katonák. Két katona vitte a hátán, mert könnyű volt, megcserélődtek még, kiváltották egyik a másikát. Amikor odaértek, ahol most van, nem tudták onnét megmozdítani. Próbálta hat katona, nem lehetett onnan elvinni. Tettek egy pár ökröt, nem lehetett onnan megmozdítani, tettek két pár ökröt, nem lehetett onnét megmozdítani, tettek hat pár ökröt, nem lehetett megmozdítani abból a helyből. S akkor elmentek, a királynak megmondották, ne király úr, a somlyói Szűzanyamáriát nem tudjuk onnét megmozdítani. Akkor a király mondotta, hagyjátok el ott, mert ott van a Szűzanyamáriának a helye. Kell építsetek egy templomot reája. Azonnal csináltak egy templomecskát, aztán utoljára csinálták azt a nagy kegytemplomot.”
Salamon Mihály esete
Szorosan hozzátartozik a történethez a település egykori elöljárójának, Salamon Mihálynak is az esete. „Volt egy polgármester itt Kalagorban, Salamon Mihály, úgy hívták. A régi temetőben meg is van a keresztje. Ő kiment a magyarokhoz, hogy fizessék meg a szobrot, mert innét volt kivéve. Odaadták a Bálványos-havasait. Tizenkét esztenatér, akkora helység volt, azt adták neki, megfizették a magyarok a szobrot. S aztán ő visszaárulta a magyaroknak, mert mind magyarok voltak, itt is, ott is. Visszavették a Bálványos-hegyét, elárulta Salamon Mihály nekik, dékára (vékára) mérték a pénzt. Nem tudom, mennyi dékát adtak neki, de úgy volt megegyezve, hogy abból ő kellett építsen három templomot. S ő nem csinálta meg. Ő adott a templomhoz a miénkhez valamennyi pénzt, s vette Bákóban a házakat, fürdőköt, s elköltötte a pénzt, s nem csinálta meg a templomot. Ej, mikor odaért, hogy kellett haljék meg, akkor nagyon baj volt, mert kínozták az ördögök erőst őt. Jöttek az ördögök, s táncoltatták a házban. S amelyikek voltak ott emberek, asszonyok, mondták: Mihály bácsi nu mai (többet ne) táncoljon. De ő csak kellett járja az ördögökkel a táncot. S meghalt, elvették az ördögök a lelkét, mert nem csinált három templomot.”
Ellenbúcsú Barátban?
Tánczos Vilmos rámutat, a helyi néphagyományt természetesen a moldvai katolikus egyház is ismerte. Az 1980-as évek elején létrehozták Barátban a csíksomlyói pünkösdi búcsú mását, kialakítva egy regionális vonzáskörű búcsút. Az „ellenbúcsú” szervezésével meglehet, szándékaik közt szerepelt elvonni a híveket a csíksomlyói pünkösdszombati búcsún való részvételtől. Ugyanakkor Ferencz István csíksomlyói fafaragó mesterrel elkészíttették, „és a templom főoltárára helyezték a csíksomlyói kegyszobor másolatát, amelyhez ma már a csíksomlyóihoz hasonló lépcső vezet fel, és amelyet a Moldvából érkező búcsúsok ugyanúgy különböző tárgyakkal érintenek meg, mint az eredetit. A helyi egyház felemás hozzáállása miatt a moldvai csángó búcsúsok 1990 után is saját egyházi jelvényeik, lobogóik nélkül kénytelenek a csíksomlyói búcsún részt venni. A helyzet valamelyes orvoslására több magyarországi civil szervezet elkészíttette és 1992. május 24-én a csíksomlyói kegytemplomban átadta a moldvai csángómagyarok zászlaját, amely alatt felvonulhatnak a körmenetben. A zászlót, amelynek nyelén kis fémlemezeken 170 olyan moldvai település neve szerepel, ahol csángók laknak, a Szent Péter és Szent Pál-plébániatemplomban őrzik. A zászlóval a moldvai csángók innen indulnak a pünkösdszombati nagy körmenetre, majd ide is térnek vissza, ahol ún. „csángómisét” végeznek számukra” – írja Tánczos.
Hitben megerősödni
A moldvai csángó búcsújárók régen gyalog tették meg az esetenként három napig is eltartó zarándokutat Csíksomlyóra a Csíki-havasokon keresztül. Csernik Antal édesapja is szervezett ilyen utakat, majd Anti bácsi felesége, Mária is toborozta a búcsújárókat. „Voltunk sokan, olyan is volt, hogy három busszal mentünk. De most nem nagyon mennek. Az öregek elöregedtek, meghaltak, a fiatalok el vannak többnyire menve” – mondta Mária. Férje hozzátette: „Az édesapámék mentek lábon Csíkszeredáig keresztekvel. Ő vezette a csoportot. Három nap volt keresztül az erdőkön, megálltak közben, imádkoztak, ettek. Nekem is van keresztem, én is csináltam keresztet, vittem én is az enyémet. Sokszor jártam oda. Imádkozni megyünk, hitben megerősödünk, Isten megsegít.”
Meg kell gyónni
A lujzikalagoriak is tartják, hogy a bűnös ember nem részesülhet a búcsú kegyeiben és a szentségekben, nem léphet megszentelt helyre. Csernik Antal elmesélte annak az embernek az esetét is, aki mivel korábban nem gyónt meg, nem tudott kimenni a keresztúton. „Amikor ért volna a kereszthez, amelyikkel kezdik az olvasót, nem tudott kimenni. Rúgták vissza, látatlanként, nem érhetett oda. Mondták az emberek, menjél vissza a paphoz s gyónjál meg. Amikor meggyónt, ki tudott menni. Amikor az én édesapám élt, látta, volt egy ember, s amikor a pap adta a szentséget neki a templomban, akkor a szentség kiszökött a pap kezéből s felszökött a jobb vállára az embernek. A pap nem tudta beadni. Akkor mondta a pap, gyónjál meg hétszer, s utána gyere, adjak szentséget. Elment, meggyónt, ahogy mondotta a pap, s utána be tudta adni a szentséget. Ilyen jelek voltak.”
Mi látható a felkelő napban?
A szombati virrasztás után pünkösd vasárnapjának hajnalán vonulnak ki a csángók a Salvator-kápolna mögötti hegyoldalba, hogy ott a felkelő napba nézzenek. A néprajzkutató szerint ez a csíksomlyói búcsú egyik legismertebb és legtöbbet vitatott jelensége. „Ez a népszokás a helyhez és időhöz kötődő ritualizált közösségi látomások sajátos formája. Kétségkívül igen archaikus és egészen ritka népszokásról van szó, amelyet a legarchaikusabb vallásos kultúrával rendelkező etnikai csoportok gyakorolnak. A csángók a felkelő napban a Szentlelket vélik felfedezni, és azt tartják, hogy aki arra érdemes, egyéb szent dolgokat is láthat a napban, de az erre érdemteleneknek csak rémképek mutatkoznak meg.”
Csernikék is minden alkalommal kimennek a hegyoldalba, mert az egy szent hely, mivel ott jöttek le az angyalok létrán, imádkoztak és énekeltek. „Virrasztáskor, amikor jó reggel kimentünk és a napba kellett nézni, a nap mutit (mutat). Láttuk a szentséget, ahogy mutitódott meg. Nagy kereszt volt, sok színből. Három kereszt volt, a két latoré s Krisztus Urunk keresztje középen, az egyenes és nagyobb volt. Láttam, a Szentlelket a kereszt felől. Sokat láttam Krisztust báránykával az ölében. Amikor a nap ment fel. Nem csak én láttam, hanem látták többen is. Amelyik hites volt. Ha nem vagy hites, nem látsz semmit. Más, amelyik nagyon bűnös volt, látta a sátánt, a gonoszt.”
„Ilyen a hit – megyünk”
A kalagoriak mindig „hitesek” voltak. Csernik Antal és családja az idei búcsún is részt szeretne venni. „Ha az Isten megsegít, megyünk. Mit csináljunk? Ilyen a hit, a nagy-magyarországi hit. Szent István Szűzanyamáriára reábízta a népit, az ő karjára, hogy az ő palástjával takarja, őrizze” – hangsúlyozta látogatásunk végén Anti bácsi.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Áradások Székelyföldön: több vasútvonal járhatatlan
Több mint 500 pincét, udvart és kertet, valamint majdnem 1000 hektárnyi szántóföldet öntött el az ár csütörtökön Gyergyócsomafalván. A Hargita megyei katasztrófavédelem szerint homokzsákokkal próbálják megakadályozni a Maros további áradását.
Csíkszereda és Kománfalva között pénteken leállították a vasúti közlekedést. Gyimesbükk és Gyimesközéplok között szintén járhatatlan a vasútvonal. Csütörtök este két személyvonat utasait kellett autóval elszállítani.
Csíkajnádon, Csíkjenőfalván és Csíkmadarason is kiléptek a patakok a medrükből, Csíkszeredában pedig a csatornahálózat nem bírta a terhelést.
Az áradások Vrancea és Bákó megyében egy-egy ember halálát is okozták: mindkét helyen az ár sodorta el az áldozatokat.
Székelyföldön és az ország keleti részén szombat estig árvízriadó van érvényben. (hírszerk.)
Transindex.ro

Pályázati felhívás az I. Csángóföldi Nyári Egyetemen való részvételre
A Partiumi Michiel de Ruyter Tudományos Társaság, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, a Klebelsberg Kuno Szakkollégium, valamint a Z Generációért Alapítvány pályázatot hirdet az I. Csángóföldi Nyári Egyetemen való részvételre, melyre Romániában, a Bákó megyei Kosteleken kerül sor.
A nyári egyetem célja, hogy Csángóföldön közösségépítő műhely-helyszínt hozzunk létre a régió fiatal értelmisége számára, összekössük Csángóföldet és a Kárpát-medence többi régióját az ifjúsági konferenciák, ifjúsági együttműködések területén. Ezen cél érdekében rendezzük meg idén július 24-29. között az I. Csángóföldi Nyári Egyetemet a csángóföldi Kostelken. Csángóföldön az infrastrukturális és logisztikai problémák miatt nincs számottevő felsőoktatási műhelymunka, gyenge az ifjúsági szervezetek közötti kárpát-medencei szintű együttműködés, a Kárpát-medencében oly népszerű és hasznos nyári egyetem (szabad egyetem) ismeretlen a régióban. Ezen a szervező csapat változtatni szeretne és az idei évtől kezdődően minden év nyarán nyári egyetemet szeretne rendezni Csángóföldön. A tervezett rendezvény egy olyan hat napos találkozó melynek célcsoportját csángóföldi, székelyföldi, partiumi és magyarországi egyetemisták alkotják, de partnerszervezeteinken keresztül meghívást kapnak a Kárpát-medence más régióinak fiataljai is. A nyári egyetemek felépítését követve szekcióülések, előadások, ifjúsági kerekasztal-beszélgetések, szabadidős és kulturális programok képezik a rendezvény programpontjait. Társadalomtudományi és természettudományi szekciókon keresztül szeretnénk megvizsgálni az idei év két alaptémáját: (1.) a rurális mezőgazdaság Kárpát-medencei helyzetét és társadalmi vonatkozásait valamint (2.) a Kárpát-medencei fiatalság gazdasági migrációját.
Jelentkezési határidő: július 1, éjfél.
A jelentkezések elbírálása július 5-ig történik meg, ezen a napon értesítünk ki mindenkit a jelentkezésének elbírálásról. Ezt követően további hasznos információkkal látjuk el a sikeresen pályázókat.
Erdély.ma

Folytatták tiltakozásukat a rabok a börtönökben
Bár csütörtökre csökkent a börtönökben lázadó rabok száma, még mindig nem csitultak el a zavargások az ország számos fegyintézetében.
A kedden kirobbant fogolyzendülésekkel az őrizetesek elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadtak vissza az erőszaktól sem.
Csütörtökön országszerte tartottak még a tiltakozások, a fogvatartottak 20 börtönben is lázadtak, többek közt a iaşi-i, Nagyváradi, giurgiui, besztercei, dévai, Marosvásárhelyi, Nagyenyedi, botoşani-i és bacăui intézetben is éhségsztrájkot folytattak. Több helyszínen felmásztak a börtön épületének tetejére, matracokat, ruhákat próbáltak felgyújtani, azt skandálták, hogy Le az igázságügyi miniszterrel!, Le a kormánnyal!, Úgy kezelnek bennünket, mint a kutyákat!. A besztercei börtön egyik lakója fel akarta akasztani magát cellájában, az őrök mentették meg az életét, a helyszínre érkező mentők kórházba szállították. A botoşani-i fegyintézetben verekedés tört ki, öt rabot kórházba kellett szállítani.
Raluca Prună igazságügy-miniszter a helyzetről szólva csütörtökön azt mondta, elégedetlen az Országos Börtönigazgatóság működésével, viszont mivel krízishelyzet alakult ki, most nem kezdeményezi senkinek a menesztését. Mint szerdán közölte, igyekeznek javítani a börtönkörülményeken. „Megfelelő, elfogadható megoldásokra van szükség, nem pedig olyanokra, amelyek nyomás alatt születnek" – mondta a tárcavezető. Az Országos Börtönigazgatóság azt közölte, tiszteletben tartja a rabok szabad véleménynyilvánítási jogát, amíg a lázadások nem jelentenek veszélyt a fogvatartottak egészségére, testi épségére nézve, ha viszont megszegik a szabályokat, a büntetés-végrehajtási intézetek vezetőinek helyre kell állítaniuk a rendet.
A romániai börtönökben több mint 30 ezer elítéltet tartanak fogva, a helyek száma pedig alig több, mint 11 ezer. Miközben az uniós jogszabályok legkevesebb négy négyzetméteres területet írnak elő egy rab számára, a hazai börtönökben kilenc–tíz embert is bezsúfolnak egy kilenc négyzetméteres zárkába. Romániában már évek óta beadványok özönével bombázzák a törvényhozókat és a médiát a rabok, embertelennek tartva a fogvatartási körülményeket.
Több tucatnyi romániai rab fordul rendszeresen jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely 2014-ben például kétszázezer, 2013-ban 220 ezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a börtönkörülmények miatt. Több civil szervezet az igazságügyi minisztériumnak küldött petícióban kezdeményezte a legtöbb három évre, nem erőszakos cselekményekért elítélt rabok szabadlábra helyezését. Az amnesztiáról Victor Ciorbea ombudsman, korábbi miniszterelnök azt mondta, ezt a megoldást más országok is sikerrel alkalmazták.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

A Remény Kis Emberei
Az István, a király Csíkszeredában
Érdekesnek ígérkező előadásnak ad otthont augusztus 20-án Csíkszereda, ahol a nemzeti ünnep alkalmából ismét bemutatják az István, a király rockoperát – ezúttal a Remény Kis Emberei szervezésében.
A Budapesti székhelyű nonprofit szervezet – teljes nevén Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért – célja a Kárpát- medencei gyermekotthonokban, illetve mélyszegénységben élő fiatalok felemelése, a társadalomba való integrálása, értékeik megmutatása és megerősítése. Munkájukat 2005-ben kezdték, amikor szentendrei fiatalok közreműködésével előadták az István, a király rockoperát. A jótékonysági előadás bevételét a Kárpátaljai Ferences Misszió javára ajánlották fel, majd Majnek Antal munkácsi püspök atya biztatására bemutatták a darabot 2006-ban Beregszászon, ahol a bevételt az épülő ráti gyermekotthonnak adományozták.
2006 adventjében egy 50 fős erdélyi és moldvai csapatot fogadtak egy hétre családoknál, ekkor a fiatalok a saját karácsonyi és újévi szokásaikat mutatták be az érdeklődőknek.
2007 óta minden nyáron megtartják a Szövetség az életért elnevezésű táborukat, melynek keretében a Kárpát-medencei magyar nehéz sorsú és gyermekotthonos fiatalokat látják vendégül egy hétre. 2007-ben az első tábort még a zetelaki víztározó partján szervezték, ahol pázmányos egyetemisták táboroztattak székely gyerekotthonos gyerekeket. 2008-ban Csobánkára tették át a tábor helyszínét, és folyamatosan kibővítették a gyerekek körét Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az anyaország felé, és a táboroztatók száma is lényegesen megnőtt. 2012-ben bővítették tevékenységi körüket egy fesztivállal, mely kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Ezt a fesztivált 2013-ban is megszervezték. A színvonalas zsűri – Lackfi János, Harcsa Veronika, Malek Andrea és Baricz Gergő – építő kritikáival rengeteget emelt a gyerekeken. Az egységben nagy erő rejlik, ezért 2014-ben egy közös szereplésre hívták a rájuk bízottakat, és előadták az István, a király rockoperát a Petőfi Csarnokban 200 fiatal szereplésével. Az előadást 2015-ben a vajdasági Csantavéren is megismételték. Az évek során egyre tágították kapcsolatrendszerüket, így mára már várnak gyerekeket a Vajdaságból (Csantavér, Óbecse, Drea, Hajdújárás), Erdélyből (Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyergyószentmiklós, Csíkszentsimon, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő, Szentegyháza), a Gyimesekből (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk), Moldvából (Bákó, Lujzikalagor, Csíkfalu, Rekecsin, Lészped, Magyarfalu), Kárpátaljáról (Rát, Szürte, Téglás, Csap, Beregszász) és az anyaországból (Berettyóújfalu és térsége, Pilis, Budapest, Szentendre, Solymár, Pilisvörösvár és környéke). Mára éves szinten 9 rendezvényük van, közel 1000 rászoruló gyermekkel és fiatallal vannak folyamatosan kapcsolatban. Az évek során kb. 2000 önkéntes segítette munkájukat.
A híres magyar rockoperát Csíkszeredában idén is mintegy 200 nehéz sorsú amatőr gyermek adja elő profi módon, akik Kárpátaljáról, Csángóföldről, Erdélyből, Vajdaságból és az anyaországból fogtak össze, hogy egységet alkotva megmutathassák az értékeiket. A bemutatóra augusztus 20-án este fél kilenc órakor kerül sor, a részletekre visszatérünk.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Hírsaláta
HARC A MAGYAR DIÁKOKÉRT. Megyei szintű tanácskozást kezdeményezett a várfalvi és a tordaszentmihályi iskola vezetősége, mert attól tartanak, hogy a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum elszippantja a községeikből a gyermekeket, és emiatt veszélybe kerül a két településen a magyar oktatás. A csütörtöki gyűlésen az egerbegyi, az aranyosgyéresi és tordai tanintézmények képviselői mellett az RMDSZ Kolozs megyei, valamint oktatásért felelős vezetői is részt vettek. Az aggodalom oka, hogy a tordai líceum előkészítő osztályában idén alacsony a gyermeklétszám, egyelőre mindössze hatan iratkoztak be ősztől ebbe az osztályba. Jövőre már nem lesz gond a létszámmal, a következő, most óvodában járó évfolyamban már van elegendő gyerek egy teljes előkészítő osztály elindításához. Az egyeztetés célja, hogy elkerüljék a magyar iskolák, tagozatok bezárását. Csoma Botond Kolozs megyei RMDSZ-elnök szerint egy iskola alapításának nem lehet célja, hogy gyerekeket vonjon el olyan környező településekről, ahol még működik a magyar oktatás. A szamosújvári és a válaszúti iskolákat említette követendő példaként: ezek a tanintézmények csak olyan településekről vesznek fel gyerekeket, ahol már nincs magyar oktatás. Szeptember elseje után egy újabb ülést hívnak össze a Jósika Miklós-líceum igazgatójának utódjával. A jelenlegi igazgató ugyanis lemondott, és lemondása szeptember elsejét követően lép hatályba. Várfalván elemi osztályokkal, Tordaszentmihályon pedig elemista és gimnazista osztályokkal működik magyar tannyelvű iskola. (Transindex)
LEJTŐN AZ EGYETEMEK. 2007 és 2009 között évente átlag 170 ezer tanuló jutott el az érettségiig, 2008-ban 172 ezren tették le a vizsgát. Azóta a létszám folyamatosan csökken: az idén 137 ezer végzősből 88 ezer érettségizett, akik számára a romániai egyetemek 62 ezer államilag finanszírozott (ingyenes) helyet kínálnak, akárcsak tíz évvel ezelőtt, ami azt jelenti, hogy átlag 1,4 jelölt pályázik egy egyetemi vagy főiskolai helyre (2008-ban még 2,8 volt az arány). A felsőoktatási szakemberek szerint szigorítani kellene az egyetemi vizsgákat, mert ez emelné a színvonalat. Most – anyagi okokból – sok állami egyetem hirdet nagyszámú tandíjköteles helyet, és ez a minőség rovására megy. Ráadásul a gazdasági élet dinamizmusát figyelmen kívül hagyva a „régebbi” szakmákban képezik ki a legtöbb diákot. A romániai egyetemeken évente mintegy 4000 jogász végez, sokan közülük nem tudnak elhelyezkedni. Az újságírást oktató fakultásokon évente átlagosan 500 diák végez, az újságírói helyek száma azonban alig haladja meg az ötvenet. A politikai tudományok karán végzettek gyakorlatilag nem tudnak elhelyezkedni szakmájukban, akárcsak a filozófiát végzettek. (Maszol) FORRADALMÁR-KITÜNTETÉSEK. 548 személy számára hagyta jóvá a Meghatározó Szerepű Harcos az 1989. Decemberi Román Forradalom Győzelméért című kitüntetés adományozását Klaus Iohannis államfő. A kitüntetettek között politikusok is vannak, például Gheorghe Firczak, a rutén kisebbség parlamenti képviselője, aki Déván szerzett érdemeket a kommunista rendszer megbuktatásában, vagy Vasile Nistor liberális szenátor, aki Bákóban harcolt. (Hotnews)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)