A Csikyben zökkenőmentesen zajlott a tisztségváltás
Január elején, a téli szünidő után az újonnan kinevezett, illetve a versenyvizsgán sikeresen átment tanintézményvezetők elfoglalták helyüket, új igazgatókkal/aligazgatókkal folytatódott a tanév, helyenként problémásan, helyenként kevésbé problémamentesen.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban viszonylag zökkenőmentesen történt az igazgatóváltás, a megye egyetlen magyar tannyelvű középiskolájában jelenleg dr. Muntean Tibor igazgató és Tóthpál Renáta aligazgató töltik be a tisztségeket. Mindkettejüket az Arad Megyei Tanfelügyelőség nevezte ki az iskola tantestületének, vezetőségének javaslatára.
Tóthpál Renáta Kolozsváron született, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban érettségizett, majd Temesváron végezte az óvó- és tanítóképzőt. Egyetemi tanulmányait az aradi Aurel Vlaicu Egyetem gazdasági tudományok karán végezte, ahogy a mester fokozatot is. Húsz éve él Aradon, és nyolcadik éve tanít a Csiky Gergely Főgimnáziumban közgazdaságtant.
Muntean Tibor Aradon született, 2011-től a főgimnázium történelem szakos tanára. A középiskolát a Csikyben végezte, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán tanult és doktorált 2007-ben. Tanári pályáját 1999-ben kezdte a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolában történelemtanárként, ahol aztán négy évet igazgatóként is dolgozott.
– Mennyire volt nehéz a váltás a tanév közepén?
Tóthpál Renáta: Mindenkinek nehéz volt. Nekünk is, az intézménynek is, és a gyerekeknek is. Ami engem személy szerint felháborított, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hoztuk a gyerekeket, a kollégákat, hogy egy tanár tanít közel fél évig, aztán a félév befejezése előtt három héttel átadja az osztályt valaki másnak, aki aztán befejezi az oktatást, illetve lezárja a diákokat. Egy nagyon kusza szituáció alakult ki, ami senkinek nem jó. Itt a Csikyben mi próbáltuk minél zökkenőmentesebben rendezni az átadást, átvételt, amiről tudjuk, hogy más iskolákban nem ment ilyen simán. Ez annak is betudható, hogy nagyon jó a kapcsolatunk az előző vezető-párossal (Hadnagy Éva volt igazgató, valamint Spier Tünde volt aligazgató – szerk. megj.), ők nagy segítségünkre voltak, vannak. Az órarendet is próbáltuk figyelembe venni, hogy ne legyen túl nagy kihatással a gyerekekre, de hát elkerülhetetlen volt a változtatás, hiszen voltak osztályfőnökváltások, tanárok váltása, ugyanis mi leadtunk órákat, Hadnagy Éva és Spier Tünde visszavett órákat. Akárhogy nézzük, azért változás állt be a gyerekek életébe is, amit remélem, nem éltek meg nagyon negatívan. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy a változás minél zökkenőmentesebb legyen.
– Megvannak már a feladatkörök? Lehet tudni, hogy kinek mi a dolga?
Muntean Tibor: Voltaképpen ezek nagyon összefüggő dolgok, és hát mi még alig két hete vagyunk kinevezve. Egészen pontosan még nem osztottuk le a feladatokat. Valóban van egy hivatalos előírás, hogy mi az igazgató, illetve aligazgató feladata, mi egyelőre csak tanuljuk a dolgokat, és igyekszünk úgy megosztani a munkát, hogy mindketten inkább azokra a feladatokra, tennivalókra fókuszáljunk, amikhez jobban értünk.
– Bár a kinevezés alig fél évre szól, lehet ilyen rövid időszakra tervezni egy iskola életében? Vannak már elképzelések? Ötletek?
Muntean Tibor: Jelen pillanatban megpróbáljuk a napi ügyeket a lehető legpontosabban intézni, próbáljuk utánozni elődeinket, hisz ők ebben nagyon-nagyon jók voltak, és hát nem könnyű beleszokni. Most csak azon gondolkodunk, hogy minél több embert megismerjünk, minél több ember véleményét kikérjük, és aztán együtt, közösen – itt a közösent nem úgy értem, hogy csak a tanári kar vagy csak a diákok, hanem az egész aradi magyar közösséggel együtt megpróbálunk elindítani egy olyan projektet, amelynek az lenne a célja, hogy hosszú távra kidolgozzuk, milyen iskolát is szeretnénk vezetni, illetve milyen legyen az az iskola, amely megfelel az aradi magyar közösség igényeinek. Függetlenül attól, hogy ki lesz éppen az igazgató.
Az lenne a jó, ha lenne egy ilyen terv, amit aztán minden igazgató a saját egyéni stílusa alapján alkalmazna, folytatna. Egy oktatási intézményben nem működhet úgy az oktatás, hogy egyévenként, négyévenként, vagy akár nyolcévenként hirtelen felfordítunk mindent.
Tóthpál Renáta: Én tulajdonképpen nem gondolkodom hosszú távban, egyelőre csak augusztus 31-ig. Több kolléga is van, érdeklődő, aki esetleg el fog majd menni a versenyvizsgára. Az most még teljesen bizonytalan, hogy mi lesz szeptembertől, de azt én is szeretném megerősíteni, hogy mi eddig is az iskoláért dolgoztunk. Bármi is történjen ősztől, amiket eddig szerveztünk, csináltunk, azokat ugyanúgy fogjuk folytatni, no meg azt az elképzelést, hogy élő iskola legyen, és a szülőket minél jobban bevonni a nevelés folyamatába – ezt akkor is ugyanúgy fogjuk csinálni, ha nem mi leszünk a vezetők.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Emberi létünkkel egyenértékű az erdélyi magyar kortárs kultúra
Ötödik alkalommal adta át az RMDSZ az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért Díjat
Kolozsváron a sétatéri Kaszinó épületében immár ötödik alkalommal került sor vasárnap az Erdélyi Kortárs Magyar Kultúráért ünnepélyes díjátadójára. A magyar kultúra napja alkalmából a Romániai Magyar Demokrata Szövetség olyan művészeket szokott méltatni több művészeti kategóriában, akik munkásságukkal illetve alkotásaikkal kiemelt módon hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megismertetéséhez és átörökítéséhez. Idén irodalom kategóriában Márton Evelin írónő, képzőművészeti tevékenységéért Berszán Zsolt, az előadóművészet terén pedig Csíky Boldizsár Tamás zongoraművész vehette át a díjat Hegedüs Csillától, a szövetség kultúráért felelős ügyvezető alelnökétől. Az a nép él és marad meg, amely alkot és képes újat teremteni; erdélyi identitásunk alapja a kultúra, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt – fogalmazott megnyitó beszédében Hegedüs Csilla. Az ünnepséget Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista Kolozsvár-film című szerzői és előadóestje zárta.
Ünnepi beszédében Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke rámutatott annak fontosságára, hogy az erdélyi magyar emberek megtanulják észrevenni a körülöttük levő és napról napra megteremtődő világot, és emellett odafigyeljenek azokra is, akiknek ez köszönhető. „Ma tisztelettel adózunk mindazoknak, akik a múltban értékeket teremtettek, azoknak, akik a mai napig éltetik hagyományainkat. Ez erdélyi magyar identitásunk egyik legfontosabb alapja. De ha a világunk itt megállna, ha nem tudunk újabb és újabb értéket teremteni, akkor nincs jövőnk Erdélyben, csak múltunk. A kultúra nem múzeum, hanem eleven szövet. Ha nem bővül, nem gazdagodik, akkor elpusztul.” Hangsúlyozta azt is, hogy egyetlen közösség semfosztható meg kultúrájától, hiszen az folyamatosan reflektál a társadalomra, görbe tükröt állít elé, és akkor, amikor az eltévedni készül, visszatereli a helyes útra. A kultúra a legerősebb fegyverünk, a legnehezebb időkben pedig az erdélyi társadalom szócsöve: „A kultúra a társadalom legharsányabb bírája, nekünk, politikusoknak pedig a legkeményebb kritikusunk, és ez így van rendjén. A művészet egy állandó zsűri az erdélyi magyar közösség életében.”
Hegedüs Csilla úgy fogalmazott, hogy közösségünk számára az erdélyi magyar kortárs kultúra egyenértékű az emberi léttel: „Ez a garanciája annak, hogy itthon, Erdélyben tudunk újat teremteni. Ez identitásunk alapja, amely elválaszt, de ugyanakkor összeköt, ahogy évszázadokon át tette a világgal. Mert az a nép, amely képes újat teremteni, él és megmarad.” Kiemelte: egy közösség akkor, amikor kiosztja díjait, olyan művészek munkáját segíti, akik valóban maradandót tudnak alkotni. A díjkiosztás ugyanakkor elismerés, továbbá olyan „megújuló, élni akaró, alkotó, értéket teremtő közösség képét vetítik elénk, ahol vannak művészek, akik a szabadság érzetét adják, akik rádöbbentenek arra, hogy a világunk más, mint ahogy azt mi nap mint nap látjuk magunk körül. Több és szabadabb annál” – mondta értékelő beszédében.
Hegedüs Csilla szerint a kortárs művészek gyakran – az egyénnel ellentétben – eltérő módon látják a világot, és rádöbbentenek kicsinységünkre, de nagyságunkra is: „Nekünk, politikusoknak gyakran a leegyszerűsített, kézzelfogható valóságok kellenek. Ezért meg kell hallanunk azoknak a szavát, akik alkotnak, és oda kell figyelnünk rá akkor is, amikor görbe tükröt tartanak elénk. Az a dolgunk, hogy támogassuk őket, mert ők azok, akik az értékeket megteremtik. Nekünk, a mának, és gyermekeinknek, a holnapnak. Azokat az értékeket, amelyeket nem vehet már el tőlünk senki.”
Összegzésként kiemelte: azok, akik alkotnak, napról napra újra megteremtik az erdélyi magyar identitást, újragondolják, újraértelmezik azt. Mindezt pedig úgy teszik, hogy újabb és újabb ablakokat nyitnak a világra – nem elszigetelnek, hanem megmutatják a világnak, hogy egy szabad, értékeket teremtő közösség az erdélyi magyar közösség: „a mai díjazottjaink miatt bízunk magunkban, bízunk Erdélyben, abban a bölcsőben, ahol mai napig értékeket teremtünk.” Az alábbiakban közöljük az ünnepségen elhangzott laudációkat. A díjazottakat méltatta: Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Széplaky Gerda esztéta, Vida Gábor író
Itthon gyümölcsöztetni az itthon tanultakat
Csíky Boldizsár Tamás méltatása
Nemcsak emlékezünk, hanem lényegében számbavétel is történik ezen a napon: ismerjük-e azokat a művészeket és tudósokat, a reáliák művelését is magas szinten folytató szakembereket, akik ezen a kultúrán nőttek föl, és az egyetemes kultúra asztalára elhelyezték a magukból kipréselt szellemi értéket.
Talán ezek a január 22-i megállások segítenek abban, hogy felhívják értékeinkre a figyelmünket. Nemcsak arra, amit sikerült megőrizni évszázadok, évezredek alatt, ápolni és gazdagítani, hanem amit tovább is kell adni az utánunk jövőknek. Bizonyára a jelölő bizottságnak nem volt könnyű dolga megtalálni azokat a személyeket, akik különböző területeken, magas művészi szinten folytatják tevékenységüket itt Erdélyben, ahol nem mindig optimálisak a lehetőségek szellemi kincseink felszínre hozásában.
Megvallom, meglepődtem, amikor Csíky Boldizsár megkért, hogy a díj átadásakor mondandó laudációt elvállalnám-e. Elég régóta ismerjük egymást, szeretek hangversenyre járni, muzsikát hallgatni, sokszor adódott alkalom csendes baráti beszélgetésekre és úgy éreztem, hogy nem én vagyok a megfelelő személy, aki fel tudná sorolni érdemeit, méltó módon méltatni tevékenységét, életművét. De mindezek ellenére igent mondtam és megtiszteltetésnek vettem.
Ifj. Csíky Boldizsár már születésétől kezdve életpályája meghatározója volt. Édesapja kiváló jelenkori magyar zeneszerző Marosvásárhelyen, aki művészeti titkára, majd később igazgatója volt a filharmóniának. Édesanyja hosszú ideig a marosvásárhelyi színház ünnepelt művésznője. Apai nagyapja nagy műveltségű lelkésze volt a marosvásárhelyi vártemplomnak. Felmenői példája nagyban hozzájárult életfilozófiájának, munkamoráljának kialakulásában, ahhoz, hogy örökölt tehetségét magára kötelezőnek érezte és kitartó szorgalommal fejlesztette. Életfelfogásának fontos része, hogy amit itthon tanult, azt gyümölcsöztesse is itthon. Vallotta is, hogy ahol megengedte Isten, hogy a világot meglássa, azt a helyet és azt a kiszabott időt meg kell tölteni tartalmas élettel. Ez a belső meggyőződés adott erőt, hogy a csábításoknak ellent tudjon állni. Ifj. Csíky Boldizsár értelmezésében ez azt is jelenti, hogy a számára meghatározott, valamint saját erejéből elért területeken a legmagasabb célokért és eredményekért dolgozzék.
Különleges zenei tehetségére már kora gyermekkorától kezdve felfigyeltek. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban Szőnyi Mártánál és Ávéd Silló Évánál tanult, majd a Kolozsvári Zeneakadémián folytatta tanulmányait Ileana Prada és Dana Borşan művésztanárnőknél, zeneszerzést Hans Peter Türk professzornál tanult. 1991-ben mesterkurzuson vett részt Jandó Jenőnél a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1992-ben Lübeckbe kapott ösztöndíjat Lev Naumov osztályába. 1993–1997 között Walter Kraft müncheni mesterkurzusain vesz részt. Egyetemistaként öt hazai előadói versenyt nyer meg. 2000-ben számtalan hangverseny után (átlagosan évi 40 koncert) a Münchener Musikseminar állandó szólistájának fogadja. Előadóművészi pályája során eddig több mint 800 koncertet tartott itthon, valamint Ausztria, Anglia, Bulgária, Svájc, Németország, Olaszország, Ukrajna, Magyarország, Csehország, Egyesült Államok és Japán jelentős zenei központjaiban. Jelenleg a Kolozsvári Zeneakadémia egyetemi tanára, a zongora tanszék professzora. Koncertezett a bukaresti Atheneum valamint a palota nagytermében, hazánk valamennyi filharmónia zenekarában Jászvásártól Aradig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig. Koncertezett a Moszkvai Zeneakadémián, Münchenben, Düsseldorfba, Európa fontosabb zenei központjaiban: Bécs, Budapest, Róma, Velence, Párizs.
Csíky Boldizsár koncertrepertoárja széles ívben öleli fel a zongorairodalom reprezentatív alkotásait a barokk stílusidőszaktól kezdődően egészen a kortárs zenéig.
[Interneten nem közlik az egész cikket]
Szabadság (Kolozsvár)

A Kamaraszínházban átadták az idei Kölcsey-díjakat
A teljes értékű aradi magyar társadalom megnyilvánulása
Amint azt előzetesen hírül adtuk, vasárnap a Magyar Kultúra Napján, az Aradi Kamaraszínházban szervezte meg a Kölcsey Egyesület azt a hagyományos, nagyszabású ünnepségét, ahol a nemzeti kultúránkban az elmúlt évben vagy időszakban kiemelkedőt alkotott személyeket Kölcsey-díjjal tüntetnek ki.
A nemzeti imánk felcsendülését követően, a nagytermet megtöltő közönséget Fekete Károly, az Egyesület alelnöke, műsorvezető köszöntötte, aki az olaszországi autóbusz-balesetben elhunyt magyar fiatalok tiszteletére, egyperces néma felállásra kérte a résztvevőket. Ezt követően Józsa Tamás elszavalta Kölcsey Ferenc Huszt című költeményét. A továbbiakban Fekete Károly tekintett vissza nemzeti imánk megszületésének a történetére: 1823. január 24-én fejezte be Kölcsey Ferenc a halhatatlan költeményt, amely Erkel Ferenc zenéjével a népakarat jóvoltából nemzeti imánkká vált. Ezt 1989. után törvény is nemzeti Himnuszként szentesíti.
2003. óta – az RMDSZ és magánszemélyek támogatásával – ezen a napon osztja ki a Kölcsey Egyesület díjait azoknak az aradiaknak és nem aradiaknak, akik sokat tettek magyar nemzeti közösségünk kultúrájáért, haladásáért, megmaradásáért. A díjazottak kiválasztása két kritérium alapján történik: ne legyenek az Egyesület vezetőségi tagjai, illetve aktív politikusok, noha politikai eszközök nélkül nem lehet biztosítani a megmaradásunkat.
A jelen rendezvény nem jöhetett volna létre az aradi önkormányzat és az ott dolgozó képviselőink, továbbá azoknak a képzőművészeknek a támogatása nélkül, akik a díjátadáshoz szükséges műalkotásokat ingyen biztosítják. Az idei ajándékokat Csernyánszky Judit, Steinhübel Zoltán és Simó Margit ajánlotta fel. Fekete Károly kitért az idén várható évfordulókra is, amelyek a figyelmet a magyar kultúrára irányítják: március 2-án lesz Arany János születésének a 200. évfordulója; februárban lesz 150 éve annak, hogy Ferenc József gróf Andrássy Gyulát kinevezte miniszterelnökké, majd júliusban magyar királlyá koronázták; ugyancsak júliusban a magyar országgyűlés szentesítette a kiegyezést, amelynek az 50 éve, a magyar szellemi és anyagi fejlődésében határtalan eredményeket hozott. Tulajdonképpen manapság is ontja a jótékony hatásait. Ugyancsak idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ami óriási jelentőségű mind nemzeti, mind pedig valláskultúránk számára.
Április végén az Egyesület az Arad Megyei Múzeummal közösen egy olyan kiállítást szervez, ahol nemzeti relikviáinknak 100 darabját lehet majd megtekinteni.
Végszavában tolmácsolta Bognár Levente aradi alpolgármesternek az üdvözletét, aki gyengélkedése miatt nem lehetett jelen a rendezvényen.
„E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra”
A továbbiakban Jankó Andrást, az Egyesület elnökét kérte szólásra, aki beszédében méltatta a mindenkori Kölcsey-díjjal kitüntetett személyeknek a magyar kultúráért kifejtett munkáját. A sajtóban rendszeresen méltatták a kitüntetettek munkáját, ezért a kitüntetés egyben köztiszteletet is jelent. Annak a reményének adott hangot, hogy minden eddigi kitüntetett büszke a Kölcsey-díjára. Miután köszönetet mondott mindazoknak, akik részt vettek az ünnepség megszervezésében, kiemelte Ábrahám Zoltán érem- és szobrászművész nevét, aki évek óta készíti a Kölcse-díj érméit és dobozait. Mivel elfogytak az érmék, elkészített egy szilikon-másolatot, amivel jövőre új érméket lehet önteni. Erre azért volt szükség, mert az érmekészítő, Dinyés László elhunyt, akivel a kapcsolatot aradi barátja, Cziszter Kálmán tartotta, ő fizette ki az eddig készült valamennyi érmét, amiért ugyancsak köszönet jár neki. Jankó beszédét Kodály Zoltántól vett idézettel zártra.
A továbbiakban, a műsorvezető az aradi Vox Angelicus vonósnégyesnek, a Kászoni Annamária énekével gazdagított műsorát emelte ki, ami a díjátadás közben, illetve utána következett.
A jelenlévők köszöntésére kérte fel Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, parlamenti képviselőt, aki üdvözlő szavait követően a Magyar Kultúra Napjának a világszerte történő megünnepléséről beszélt. „E napon jobban odafigyelünk kultúránkra, identitásunkra és hagyományainkra. Nekünk aradi és Arad megyei magyaroknak nagy előnyünk, hogy évente e napon együtt vagyunk, együtt ünnepelünk olyan személyiségeket, akik az elmúlt években vagy évtizedekben a megyeközpontban, illetve a megyében nemzeti kultúránkban letették a névjegyüket. A tény, hogy vannak olyan személyiségeink, akik a kultúránkban, a hagyományaink ápolásában, a megtartásában maradandót alkotnak, azt támasztja alá: noha egyre kevesebben vagyunk, de vannak céljaink, van közös jövőnk, amiért a közösségünk tagjai megpróbálnak a legtöbbet tenni. Gratulálok a kitüntetetteknek, illetve magam és az érdekvédelmi szervezet nevében köszönetet mondok a Kölcsey Egyesület vezetőségének a mai szép ünnepségért, de az egész évben folyamatosan szervezett programokért is, ahol az aradi és a megyei magyarság összegyűlhet, együtt ünnepelhet, közösen tervezhet.” Miután köszönetet mondott, illetve gratulált a szervezőknek és a kitüntetetteknek egyaránt, mindenkinek jó egészséget kívánt a maga és az érdekvédelmi szervezet nevében.
Laudációk, díjátadások
Fekete Károly az Egyesület vezetősége nevében köszönetet mondott az RMDSZ-nek és az aradi tanácsnak a folyamatos támogatásért, majd felkérte a díjátadásra Jankó András elnököt és Berecz Gábor titkárt.
Az első díjazott, Cziszter Kálmán építészmérnök, városvédő munkájának az értékelésére Ujj János helytörténészt kérték fel, aki előrebocsátotta: Cziszter Kálmánnal négy évig egy osztályba járt, az iskola egyik eminens tanulója volt.
Építészmérnökként a város igen sok házának az épület-gépészeti és statikai terveit készítette el, de nem ezért kapja a kitüntetést, hanem az 1970-es évektől elkezdett közéleti munkájáért. A Művelődés című folyóirat által Nagyváradon szervezett műszaki-tudományos konferenciáról hazajövet Toró Tibor akadémikussal egy személyvonat fülkéjében megbeszélték, hogy az Aradon jól működő Kulturális Tudományos Egyetem mintájára, másfajta tudományos egyetemet indítsanak be, azzal a megjegyzéssel, hogy a román ipart kívánják vele támogatni. Cziszter Kálmán olyan jól megszervezte a jelzett Egyetem előadássorozatát, hogy akkor, amikor 3 magyarnak a találkozója bűnnek számított, a jelzett előadásokon 60-80 érdeklődő is gond nélkül találkozhatott. Cziszter Kálmán olyan előadókat hívott meg, akik azelőtt az anyanyelvükön soha nem szólaltak meg, de kolozsvári és temesvári egyetemi tanárok is megfordultak e rendezvényeken. Cziszter Kálmán tudományos munkát is végez, szakfolyóiratokban is közöl. Maga nagyon büszke, amiért a Szántay Lajosról írt könyvében egy fejezetnek a megírását elvállalta.
Miután gratulált a kitüntetetteknek, Ujj János abban a reményében zárta értékelőjét, hogy ezt egy másik osztálytársának a kitüntetésén is megteheti majd.
Cziszter Kálmán megköszönte a Kölcsey Egyesületnek, amiért egy mérnököt is méltónak talált a kitüntetésre, egy gondolat erejéig visszatért az említett előadás-sorozatra, amely 150 rendezvényt ért meg, számos erdélyi személyiség közreműködésével. Az épített örökségünk védelmében végzett munkájáról kifejtette: az összefüggött azokkal a közéleti feladataival, amelyeket a forradalom után ráosztott az élet. A munkájához nagy segítséget kapott a családja, főként a felesége részéről, továbbá az egykori tanárai és iskolatársaitól, nem utolsó sorban a kollégáitól. Éppen ezért Ujj Jenő, Cristian Miloş, Anghel István és Sándor István építészek nevében is vette át a kitüntetést.
A továbbiakban a Tóthpál Béla elsőhegedű, Miskovits Tibor másodhegedű, Kászoni László mélyhegedű és Pataki Károly gordonka által alkotott Vox Angelicus műsora következett, Kászoni Annamária énekes közreműködésével.
Előtte azonban Kászoni László adott hangot az aradi magyar zenekultúrát méltató szavainak. E rendezvényeken aradiak játszanak, énekelnek aradiaknak, mint egy valódi nagycsaládban. Előbb Brahms VI. magyar táncát adták elő nagy átéléssel, majd Kászoni Annamária kiváló énekkvalitásait megcsillogtatva, Arany János Rabgólya, illetve Petőfi Sándor Tortemetés című megzenésített verseit szólaltatták meg.
A következő laudáció előtt Fekete Károly műsorvezető pontosított: az Egyesületnek az a törekvése, hogy érzékeltesse: az Arad megyei magyarság megfogyatkozva is egy teljes, tökéletes társadalmat képez, amelyben vannak építészeink, tanáraink, képzőművészeink, zenészeink és íróink, tehát nem vagyunk egy, a sebeit nyalogató maradék, amely néphagyományok alapján állít össze néha valamilyen programot. „Mi a szülőföldünkön élni akaró, jövőtervező közösség vagyunk, az is akarunk maradni!”
A következő díjazottakkal kapcsolatban megjegyezte: örvendünk, hogy manapság van egy Kamaraszínházunk, de volt valamikor Nemzeti Színházunk is, aminek a történetét a Piroska házaspár, Katalin és István által összeállított, az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában Aradi Magyar Színháztörténet I. címmel már megjelent, míg a II. óriási kutatómunkát igénylő kötet már nyomdakész állapotban van, kiadóra vár.
A színpadra kérte a Piroska házaspárt, akiknek a munkáját Réhon József nyugalmazott tanár, közíró méltatta. Azt a kolozsvári Babeș–Bólyai Tudományegyetem elvégzése után, 15 munkahelyen keresztül, kétszer 44 évi pedagógus-szolgálat jellemzi, ami a legbeszédesebb. A Piroska házaspárnak a 18 évi, Arad megyei szolgálata valahogy figyelmen kívül maradt, elmaradt a köszönet, az elismerés. Elsősorban nem ezért ítélték nekik a díjat, hanem azért a kitartó kutatómunkáért, aminek az eredményeit évkönyvekben, folyóiratokban, illetve az aradi magyar színháztörténetről írt kötetükben láthatjuk viszont. Az első kötetnek a bemutatóján azt mondta: a Piroska házaspár színháztörténetének ott kell lennie az aradi olvasóközönség polcain, Márki Sándor kötete mellett. Értékelője végén Réhon József átadta a maga tréfás, de jelképes ajándékait, majd a Kölcsey-díj átadására került sor. A Piroska házaspár tagjai egyenként mondtak köszönetet az elismerésért.
A vasárnapi lélekemelő rendezvényt a Vox Angelicus és Kászoni Annamária magas színvonalú előadásának második része zárta, majd az Egyesület által felajánlott szeretetvendégségen még sokáig, kellemes baráti hangulatban beszélgettek a résztvevők.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Temesvári beszélgetés Böszörményi Zoltánnal
„Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért”
A temesvári Szórvány Alapítvány Baráti esték sorozatának idei első vendége Böszörményi Zoltán költő, író, az Irodalmi Jelen főszerkesztője volt. Az Új Ezredév Református Központban péntek este megtartott, nagy érdeklődést kiváltó beszélgetést dr. Bodó Barna egyetemi tanár, a Szórvány Alapítvány elnöke moderálta.
A bensőséges hangulatú, egy pohár bor mellett lefolytatott beszélgetés során megpróbáltatásokkal teli gyerek- és ifjúkoráról, a Kolozsvári Balettintézetben eltöltött éveiről, a kommunista börtönből való szökéséről és lágerélményeiről, torontói egyetemi tanulmányairól és rádiós tapasztalatairól vallott Böszörményi Zoltán. A beszélgetés során azt is megtudtuk, hogy Böszörményi Zoltán a szerencsés véletleneknek és a külföldről Romániába importált lámpatesteknek köszönheti, hogy sikeres üzletember, majd gyártulajdonos lett belőle, mielőtt végleg az irodalomnak szentelte volna az életét.
Az aradi magyar napilap megvásárlásáról, a Nyugati Jelen regionális napilap születéséről Böszörményi Zoltán elmondta: „Akkoriban rendelkezésemre állt az a pénzösszeg, hogy egy csődbe ment lapot megvásárolhassak, és továbbvihessem a magyar sajtót a szórványban. Ez nagy kihívás volt, másrészt úgy érzem, hogy szükség is volt erre, mert napilap nem lett volna ebben a régióban, kivéve talán Temesvárt, mert itt azért volt napilap, de nem volt, aki azt a lapot megmentette volna. Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni a temesvári magyarságért, mert a Nyugati Jelennel, ezzel a regionális napilappal nagy ellenállásba ütköztünk, tulajdonképpen nem tudtunk betörni Temesvárra, pedig az első években olyan jól dolgozott a csapat, hogy ezer előfizetőnk is volt! Aztán lemorzsolódott minden, én elvesztettem a gyáraimat, megszűnt a háttér, ez is hozzájárult ahhoz, hogy már nem azzal az energiával, nem azzal a meggyőződéssel, nem azzal a lelkesedéssel és nem azzal a pénzmennyiséggel támogattam a magyar sajtót.”
Töretlen sikertörténet azonban a 2001-ben útjára indított Irodalmi Jelen független irodalmi újságé, amely a Nyugati Jelen havi mellékleteként indult és ma online újságként, nyomtatott folyóiratként és nyolcoldalas havi újságmelléklet formájában is megjelenik. „Másfél évtized alatt több mint 2700 szerző közölt az Irodalmi Jelenben, köztük Esterházy Péter és sokan mások, nem tudom, hogy ez sok vagy kevés – mondta Böszörményi Zoltán, az irodalmi újság főszerkesztője. – Úgy érzem, hogy abban, hogy egy Aradon alapított irodalmi lap mindezt véghezvihesse, abban semmiféle szenzáció nincs. Mi ugyanazt éltük meg, mint Nagy Dániel, aki a Periszkopot szerkesztette Aradon a két világháború között, vagy Franyó Zoltán, aki a Geniust és az Új Geniust adta ki. Az volt a szerencsénk, hogy az én pénzem nem fogyott el, és tovább tudtuk vinni az Irodalmi Jelent, ez a 15 év bizonyítja, hogy még mindig itt vagyunk.”
Dr. Bodó Barna felkérésére Böszörményi Zoltán novellákat, verseket olvasott fel a beszélgetésre magával hozott saját köteteiből, majd Eszteró István temesvári költő „provokálására” felolvasta „Soha véget nem érő szeretkezés” című versét is, amely nem kis meglepetésre valójában a mindent átható korrupcióról szól. A Baráti esték jeles vendége azt is bevallotta: bár az utóbbi két évtized alatt nyolc verseskötetet, három regényt és két novelláskötetet írt, mindezt kevesli és úgy érzi, hogy irodalmi pályáját megtörte az 1981 és 1999 között eltelt sok év, amikor üzleti és más tevékenységei annyira lekötötték, hogy nem volt ideje alkotni. „Egész másként indult költői pályám 1979-ben és 1981-ben megjelent első versesköteteimmel, és másként folytattam a 2000-re évek elején” mondta Böszörményi Zoltán, aki szerint az elveszített 20-30 év bepótolhatatlan.
A sikeres temesvári rendezvény végén Böszörményi Zoltán megajándékozta a temesvári olvasókat néhány kötetével, amelyeket dedikált is az érdeklődőknek. Az esemény sikeréhez és a jó hangulathoz ezúttal is hozzájárultak a Tamás Péter tiszteletbeli konzul által biztosított kiváló magyar borok.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Dani Péter (1936–2017)
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az ÚR, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4, 7–8)
 Dani Péter (1936–2017)
 Barcaújfaluban született 1936. november 15-én. Evangélikus teológiai magiszterjelölt volt Kolozsváron. Neve már egy, az evangélikus teológusokról 1957. május 24-én kelt besúgói jelentésben szerepelt. 1958-ban lelkésszé szentelték és szintén ez év december 15-én, doktoranduszként tartóztatták le, az államrend elleni tevékenység vádjával. Egy későbbi besúgói jelentés szerint szerepe volt a kar egyes tanárai ellen írott beadvány szerkesztésében. Tizenöt év börtönbüntetésre ítélték, amelyből hat évet töltött le, többek között a Brăilai Nagyszigeten. Szabadulása után Nagyszentmiklóson, Székelyzsomboron, majd Aradon (1976–1982 között) szolgált lelkészként. Innen a hatóság toloncoltatta ki, mivel nem akart az akkori hatalomnak behódolni. Ekkor települt ki Németországba. Eschwegenben dolgozott főlelkészként nyugdíjazásáig, 1996-ig. Börtön-, és a későbbi, aradi meghurcoltatásairól szóló élményeit, atrocitásait 2006-ban jelenttette meg Budapesten Ez volt..., így volt Börtönországban címmel. Ugyanebben az évben Paulskircheben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök a Szabadság hőse emlékéremmel tűntette ki. 2017. február 7-én 80 éves korában hazaköltözött mennyei Urához.
A vasárnap délelőtt 10 órától tartandó istentiszteletünkön megemlékezünk Dani Péter lelkésztestvérünkről az aradi evangélikus gyülekezetben.
Jakab István lelkész
Dani Péter: Ez volt..., így volt Börtönországban 
Egy evangélikus lelkipásztor élete a román diktatúrában /Püski, Budapest, 2006/
Nyugati Jelen (Arad)

Eseteim lágyszívű szekusokkal
SZILÁGYI ALADÁR újabb emlékező írása arról szól, hogy miként került közvetlen, személyes-szívélytelen kapcsolatba a Securitate néhány tisztjével a hetvenes-nyolcvanas években.
Fiatal házasokként a régente Sal Ferenc (manapság Dunărea) nevű utcában laktunk, annak sikátorrá szűkülő felvégén, melynek alvégén, szemtől szembe a Barátok templomával a Securitate székelt. Mivel naponta elhaladtunk a laktanyaépület előtt, gyakran láttuk ki-bejárkálni kapuján a belbiztonságiakat. Sokukat ismertük látásból, s néha azzal szórakoztunk a párommal, hogy a hátuk mögött haladva, a tarkójuk láttán tippeltünk: az ipse benyit-e vagy sem a Dunărea 2. szám alatti szárazkapun. Valamiféle aurája lehetett az elvtársak tarkójának is, hiszen általában beváltak a tippjeink…
Sokáig volt szemközti szomszédom itt, az Eminescu (régente: Szaniszló) utcán egy kvietált kapitány, aki forgalmas ügyvédi irodát működtetett. Magyar volt az istenadta, hangulatos úr benyomását keltette. Hamar köszönőviszonyba kerültünk. Még javában fúrtam-véstem új otthonunk falait az elavult szerelékeket kicserélendő, amikor egy délelőtt beállított, és érdeklődéssel asszisztálta a bergmanncsövekkel való birkózásomat. Egyszer rajta kapott, amint a létra tetején – a saját munkamorálom emelése végett – munkadalokat improvizálok, afféléket, hogy „nincs szebb, mint a szerelem, / míg a villanyt szerelem…” Produkcióm sikert arathatott, mert hazaugrott, és egy jóféle szatmári szilvapálinkát tartalmazó butykossal tért vissza. Amidőn alkoholszintje a kérkedhetnékig emelkedett, elmesélte, hogy ő ifjúkorában – már a Securitate állományának tagjaként – Kolozsvárott tanult jogot, méghozzá magyarul, a Bolyai Egyetemen. És tejfölösszájú hadnagyocskaként azt a harci feladatot kapta, hogy néhány kollegájával karöltve személyesen faggassa ki a professzorait, Balogh Edgár, Demeter János és Jordáky Lajos elvtársakat. Sajnos, a későbbiekben már nem vette elő ilyen mértékű őszinteségi roham, bár szívesen rögzítettem volna az emlékeit, legalább azzal az ominózus koncepciós egyetemi perrel kapcsolatban.
Egyébiránt derék magyar lehetett, nyugodjék békében, elvégre az RMDSZ létrejötte után, annak hőskorában, ott láttam tüsténkedni az alapító atyák körében. Jogi tudományoknak sem lehetett híjával, hiszen ő maga készítette fel sikeresen egy szem lányát az egyetemre. Az ambíciózus leányzó – szülei nem kis büszkeségére – a rendszerváltás után nem sokkal egyetemet váltott, a Babeş-Bolyait otthagyva, meg sem állott Oxfordig…
Az őrnagy, aki közel fél esztendőn keresztül „foglalkozott velem” a 70-es években, a nagy „Ady-körös balhénk” idején, joviális hivatalnok kinézetű emberke volt. Verejtékben úszva rótta gyöngybetűit a kihallgatási jegyzőkönyv lapjaira. Ha pocolista korában még létezett volna olyan diszciplína, hogy „szépírás”, bizonyára csupa kitűnővel jutalmazta volna a tanító nénije. Alapos önismeretre vallott, hogy amikor úgy érezte, be kell erősítenie, csatlakoztatott maga mellé egy szúrósabb tekintetű, megtermettebb fickót, segítségül. Nem, nem bántottak, meg se simogatták a fejemet. Én meg úgy védekeztem, ahogy tudtam. Amikor egy-egy éjszakai műszak leteltével fölszólt a villanytelep portársa a vezérlőterembe, hogy „Sziszikém, már várnak!”, mire a kapuhoz értem, gyakran sikerült kívülre helyeznem magamat magamon. Ilyen felülkerekedett állapotban, outsiderként mertem nekik szegezni a kérdést:
„Árulják el, magukat addig nem engedik haza, amíg nem produkálnak rólunk valamit, akármit, irredenta szeánszot, szexorgiát, székelyhimnuszt, egyebet?”
Olyankor szemlátomást meg is sértődtek, de az én őrnagyom hamar túltette magát az efféléken.
Később, amikor felső utasításra lezárták – ha nem is tették ad acta – az ügyünket, összefutottam vele a Fő utcán. Őrnagyom széles mosollyal üdvözölt, és megkérdezte: „Ce mai face cenaclul Ádi?” Úgy érdeklődött az Ady kör hogyléte felől, mintha egy kedves, közös ismerősről lett volna szó…
Harmadik példaesetem a rendszerboruláshoz közeli történet. Ennek a lakásnak, melyet 1982-ben béleltünk otthonunkká, előzőleg egy román család volt az albérlője. Az asszony tanárnő, a férfi szekus alezredes volt. Valamiféle nosztalgia mocoroghatott bennük az Eminescu utcai kertes ház iránt, hiszen elköltözésük után néha meg-meglátogatták az udvar lakóit. Egyszer az alezredes egyedül állított be. Az volt a feltűnő rajta, hogy ez a mindig kifogástalan öltözékű, vőfély eleganciájú, kinyalt férfiú, most fésületlenül, megbontott nyakkendővel, nyitott ingnyakkal, alkoholbűzbe burkolózva jelent meg. A markában egy félig telt borosüveget szorongatott. Egyedül voltam otthon, éppen bevallatlanul rejtegetett írógépemen pötyögtettem valamit a kerti bádogasztalon. Elmagyarázta, hogy az ő ötvenedik életévét ünneplő szülinapi bankettjéről szökött meg. Engedélyt kért, hogy letelepedhessen velem szemben. Majd arra is, hogy kicsit körülnézhessen a lakásban, mely „az első nagyváradi otthonunk volt, ahol nagyon boldogok voltunk, ahol a kisfiúnk gügyögte az első szavait, ahol megtette az első lépéseit stb., stb.” Bejelentetlen látogatóm nosztalgiája elég csöpögősre-nyúlósra sikeredett. Valamit kiolvashatott tartózkodó testtartásomból, mert kérdezés nélkül, diszkrét böffentések közepette, elkezdett mentegetőzni. Elmagyarázta, hogy őurasága szívesebben maradt volna a tanári pályán, csak hát fiatal házasokként semmi esélyük sem volt arra, hogy az isten háta mögötti hegyi faluból, ahová repartizálták őket, jobb helyre kerülhessenek. A Securitate a 60-as években fiatal, több nyelven beszélő értelmiségieket toborzott, ő az anyanyelvén kívül magyarul, oroszul is értett, angolul is valamelyest. Jelentkezett, és fél éven belül bekerültek Nagyváradra, ebbe a zárt városba, a felesége is kapott állást. Három évig laktak itt albérletben, aztán saját lakáshoz jutottak a központban. Mindezt sűrűn mentegetőzve, sunnyogva szövegelte, talán megérezhetett valamit a széljárásból, hiszen ’89 őszét írtuk akkoriban…
Rezzenetlen arcom láttán, elibém tolta a maradék italt. Amikor felállt, akkor vettem észre, hogy megereszkedett nadrágján jókora húgyfolt terjeszkedik.
A negyedik eset nem sokkal későbbi, 1989. október hatodikához kötődik. Gábor barátom a maga nyíltan merész módján felhívott telefonon, és aziránt érdeklődött, hogy holnapután nem tartok-e vele Aradra. Igenlő válaszom mások érdeklődését is fölkelthette, mert másnap délelőtt három férfiú állított be hozzánk. Bevezettem őket, s az egyikük ékes magyarsággal próbált lebeszélni arról, hogy hajnalban felüljek az aradi vonatra. Azt nem kérdeztem meg hívatlan vendégeimtől: ugyan honnan van tudomásuk arról, hogy hová készülünk, inkább affelől érdeklődtem: mitévők lettek volna, ha nem találnak idehaza? Holnap hajnalban az állomáson vártuk volna – válaszolták készségesen. Kiderült, hogy a másik két vizitelőm is beszél magyarul. Anyanyelvemre fordítva a szót, kevésbé választékosan, de nagy igyekezettel igyekeztek lebeszélni a zarándoklatról. „Ezek az idők nem alkalmasak az ilyen gyülekezésekre!” – hajtogatták sokat sejtetően.
Valóban, nem mentem el. Másnap este a Kossuth rádió bemondta, hogy az aradi vesztőhely környékét október 6-án motorverseny miatt lezárták, meg sem lehetett közelíteni. Tehát „beigazolódott” jóakaróimnak az időpont „alkalmatlanságára” vonatkozó jóslata. Különben amikor távoztak, az egyikük visszaszólt:
„Reméljük, be is tartja az ígéretét, nehogy holnap véletlenül egy autó elgázolja Aradon!”
Értettem a szóból. Azt viszont én sem sejtettem, hogy a kisebbik gyermekem aznap nem ment iskolába, mindent hallott a szomszéd szobából. A tizenhat éves leányka riadt őzikeszemekkel került elő az érettem „aggódó” szekusok távozása után…

erport.ro

MKT-ülést tartott az aradi RMDSZ
Legfontosabb feladat meghálálni a bizalmat
Amint azt előre jeleztük, pénteken 16 órától a székházában tartotta Megyei Küldöttgyűlését az RMDSZ Arad Megyei Szervezete. A prezídiumban Tóth Piroska titkár és ifj. Zágoni Szabó András alelnök társaságában helyet foglaló Hadnagy Dénes MKT-elnök köszöntötte a résztvevőket. Miután megállapította az ülés szavazóképességét, ismertette a napirendet, amelynek az első pontja szerint felkérte politikai tájékoztatójának a megtartására Faragó Péter megyei elnököt, parlamenti képviselőt.
A sürgősségi kormányrendeletek jogrendszerét teljesen el kell törölni
Az év első összejövetelén az elnök minden résztvevőt köszöntött, jó egészséget, a magyar közösség szempontjából eredményes 2017-es évet kívánt mindnyájuknak. Előrebocsátotta: tájékoztatójának első részében a parlamenti választásokat értékelné, utána viszont azt a kényes helyzetet, ami a kormány beiktatása után született. A választásokkal kapcsolatban kifejtette: a fő cél, az Arad megyei magyarság parlamenti képviseletének a visszaszerzése teljesült: megyei szinten 8%-os, országos szinten 6,5%-os támogatást kapott az RMDSZ. A magyarságot Bukarestben erős frakció képviseli.
Az emberek bizalmának a meghálálása a következő időszaknak a fő feladata. Azt szeretnék, ha a következő 4 évi parlamenti munka haszonélvezői az erdélyi és ezen belül az Arad megyei magyarság lenne. Az RMDSZ legfontosabb célja az elmúlt években, illetve a kampányban megfogalmazott vállalásaiknak a teljesítése lesz. Faragó elsősorban a kisebbségi jogok megszerzését nevezte meg, a nyelvhasználati küszöb csökkentését, a kulturális jogkörök bővítését, egy olyan jogállam kiépítését, amely szavatolja a kiszámíthatóságot, a megbízhatóságot, illetve a biztos jövőt a lakosság számára, benne a kisebbségekét is.
Nem titkolt célja a bukaresti részvételnek, hogy a településeink fejlődjenek, olyan központi költségvetési támogatást kapjanak, amely hozzájárul a lakosság és a magyarság mindennapi életének a javulásához.
A választások után hamar világossá vált: a PSD túlnyerte magát, ezért az ALDE-val kényelmes parlamenti többséget képezhet, de a 18 nemzeti kisebbség képviselője is támogatja a kormányt, ezért annak a megalakításához nem volt szükség az RMDSZ támogatására. Az RMDSZ vezetősége is úgy gondolta, nem akar a kormány részese lenni egy olyan ötödik kerékként, amely nem befolyásolhatja a működését. Ugyanakkor azt is érzékeltették, nincs értelme az ellenzékhez csapódni, mert azzal a következő években szinte semmit nem tudnának teljesíteni a kampányban tett ígéretekből, a közösség által megfogalmazott elvárásokból. Éppen ezért kötöttek a kormánypártokkal rövid távú megállapodást, amiben csak annyi van, hogy az olyan esetekben, amelyeket előre megbeszélnek, egyeztetnek egymással, támogatják egymást a parlamentben. Ezt azért kötötték, hogy legyen esély arra, hogy a tavaszi parlamenti szesszióban az RMDSZ által benyújtott törvénymódosítási kezdeményezések sikeresen átmenjenek. E kérdések alatt a nyelvi jogokat, a visszaszolgáltatásokat, a jogállamiság jobb irányba terelését értik, mindazokat a törvénytervezeteket, amelyek fontosak közösségünk számára. Az egyezség főpróbája a következő hónapokban lesz, amikor a törvénymódosítási javaslataikat benyújtják a parlamentbe. Ezen múlik majd a parlamenti együttműködésnek a folytatása vagy a megszakítása. Az együttműködési megállapodás szerint az RMDSZ frakciója egységesen megszavazta a kormány beiktatását. A megállapodás első próbája a költségvetés volt, amelyre nagyon sokan mondják, hogy túl optimista, teljesíthetetlen. A maga véleménye szerint is túl optimista, mert az állam többletbevételeihez igazítja a felvállalt tetemes kiadástervezetet, ami tartalmazza a minimálbéreknek 200 lejjel való növelését, a nyugdíjpontok emelését, az infrastrukturális beruházásoknak a növelését.
Az RMDSZ kérésére emelték meg a megyei utak fejlesztése céljából a megyei tanácsoknak kiutalt nagyobb pénzösszeget – van pénz az észak-erdélyi, valamint a Lugos–Déva közötti autópálya építésére, befejezésére.
Faragó Péter kérése volt, hogy végre különítsék el a pénzt az Aradon megépíteni tervezett két hídra. Azt mondták, a pénz benne van a költségvetésben. Az egyik hidat idén, a másikat a közeljövőben építik meg. Van pénz a helyi fejlesztésekre, ami a települések fejlesztését szolgálja. Külön dolog, amit a költségvetésbe csak az RMDSZ kért, és kétnapos vita eredményeként lett meg: az egyházi személyzet számának az emelése. 2007. óta nem lehetett emelni az egyházi kiszolgáló személyzetnek a létszámát, amit ezután minden megyében 5%-kal lehet emelni, köztük a magyar vonatkozású egyházi alkalmazottakét is. Az említett okok miatt szavazták meg a költségvetést.
Az elmúlt 10 napban bekövetkezett tüntetéssorozat okaira világítva, előrebocsátotta: a Btk. megváltoztatásában a kormánypártok és az RMDSZ között semmilyen egyeztetés nem volt, ezért ők is a hírek alapján követték a frissen megválasztott kormány által elkövetett baklövéseket. Az RMDSZ évek óta mondja, hogy a törvényeket nem a kormánynak, hanem a parlamentnek kell meghoznia, de ezt mindig csakis az éppen aktuális ellenzék hallja meg. Egy igazi demokráciában a kormány nem hoz törvényerejű rendeleteket egyik napról a másikra, amelyre később törvényként lehessen hivatkozni. Az elmúlt 10 napban is gyakran mondták: a sürgősségi kormányrendeletek jogrendszerét teljesen el kell törölni Romániában! Erre csak az EU-csatlakozás előtt volt szükség, amikor voltak olyan dolgok, amelyekre nagyon gyorsan kellett reagálni. Azóta ezekre nincs szükség, mert antidemokratikus, jogállamellenes, a törvényhozásnak a parlamentben kell lezajlania. Az RMDSZ évek óta hangoztatja a büntető törvénykönyv hiányos voltát, hiszen annak több mint 40 cikkelye alkotmányellenes, de senkinek nem volt érdeke változtatni rajta. Éppen ezért, minden parlamenti párt számára a következő időszak legsürgősebb feladata kell hogy legyen a Btk.-nak az Alkotmány szerinti átdolgozása, figyelembe véve a Velencei Bizottság ajánlásait is. Ez nem csak az ország, hanem a magyar közösség érdeke is, hiszen egy közösség akkor van biztonságban, ha az ország jogrendje biztos, kiszámítható. Példának okáért, egyik alkotmányellenesnek ítélt cikkely miatt ül a börtönben 2 éve Nagy Zsolt, de a cikkellyel azóta sem foglalkozott senki. A Btk. módosítása egyáltalán nem lesz könnyű ebben az országban, ahol az érzelmek és az indulatok elszabadultak. Ennek során mindkét oldal a legmesszebb elment, a saját érdekei mentén próbált véleményt alkotni, nyilvánítani. Szinte esély sem volt arra, hogy a felek leüljenek higgadtan átbeszélni a dolgokat. A többi párttal együtt az RMDSZ-nek is egyik legfontosabb feladata megteremteni a jogállamiságot, ahol az emberek nem ülnek ártatlanul börtönben, ahol a törvények egyértelműek és betartják őket, ahol a visszaszolgáltatást nem akadályozzák. Az említettekhez kell megtalálnia az RMDSZ-nek a megfelelő partnereket.
Határozatok
A továbbiakban Péró Tamás ügyvezető elnök számokkal alátámasztva értékelte a 2016-os parlamenti választások eredményeit. Hadnagy Dénes MKT-elnök a rendszeresen megtartott küldöttgyűlésekről, a folyamatos kapcsolattartásról, a szakbizottságok tevékenységéről olvasott fel tájékoztatót. Péró Tamás ügyvezető elnök ismertetője után elfogadták a 2016-os költségvetés végrehajtásáról szóló határozattervezetet. Ugyancsak Péró Tamás ismertetőjében hangzott el az a határozattervezet, amely értelmében az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének helyi és kerületi szervezetei 2017. február 17-ig kötelesek jelezni az Ügyvezető Testülettel a közgyűléseiknek a február 17. és április 30. között megtartandó időpontját. Ugyanakkor február 17-ig a jelzett tagszervezetek kötelesek lezárni a 2016-os pénzügyi évet, illetve a központ felé jelezni a tagsági díjat fizető tagok számát, behajtani a hátralékokat. Ugyancsak Péró Tamás olvasta fel a Megyei Küldöttgyűlésnek az elnök által, 2017. május 20-án 10 órára az Arta moziba történő összehívására szóló határozattervezetét. A jelzett határozattervezeteket megszavazták.
A továbbiakban Hadnagy Dénes ismertette az Alapszabályzat-módosító Bizottság létrehozásának a határozattervezetét. A bizottságba Faragó Pétert, Bölöni Györgyöt, Péró Tamást, Pál Norbertet és Kovács Imrét választották. Ugyancsak Hadnagy Dénes ismertette a Programmódosító Bizottság létrehozásáról szóló határozattervezetet. A Bizottságba Bognár Leventét, Szabó Mihályt, Hadnagy Dénest, Derzsi Csabát és Farkas Viktóriát választották.
A 10 napirendi pont szerinti Megyei Választási Bizottság megalakításáról szóló határozattervezetet Péró Tamás ismertette. A bizottságba Hadnagy Dénest, Tóth Piroskát és ifj. Zágoni Szabó Andrást választották.
Zárszóként Faragó Péter megyei elnök bejelentette: az RMDSZ következő SZKT-ülését május 13-án Zilahon vagy Besztercén tartják, ahova az Arad megyei SZKT-tagok közé javasolja Kovács Imre nagyperegi polgármestert, akit a közelmúltban Ezüstfenyő-díjjal tüntettek ki.
Oktatási fórum szükséges
Az egyéb napirendi pontban Derzsi Csaba a kulturális rendezvényekre szakosodott civilszervezetek vezetőinek a figyelmét hívta fel a március 1–30. között benyújtható pályázati lehetőségekre. Kovács Imre nagyperegi polgármester megköszönte az Ezüstfenyő-díjat, ami további, még hatékonyabb munkára serkenti.
Hadnagy Dénes a szaktestületek közötti együttműködés fontosságára hívta fel a figyelmet. Erdélyi István a nagypiacon működő vállalkozóknak, árusoknak az oda tervezett Egyesülési emlékmű miatti tiltakozására hívta fel a figyelmet. A kérdésben Bognár Levente kifejtette: eredetileg az emlékművet a ligeti tó közepére tervezték, de a városi tanács, amelyben az RMDSZ-nek csupán 2 szavazata van, megváltoztatta a határozatot.
Bíró Zoltán az iskolaigazgatók közelmúltban lezajlott vizsgáztatási kálváriájának a felvetésével egy vitafórumnak a témáját szolgáltatta, amihez sokan hozzászóltak. Véleményünk szerint a téma „megér még egy misét”, vagyis Király András oktatási államtitkár és Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelő jelenlétében egy oktatási fórum összehívása szükséges.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Túl a Gutenberg-galaxison és a világhálón – felolvasó körúton az E-MIL
Farsangi felolvasás-sorozatot tart mától péntekig hat városban az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL). Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke a Krónikának elmondta, az irodalmi felolvasó körút keretében ezúttal Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, Brassóba, valamint a határon túlra, Szegedre is ellátogatnak az erdélyi írók-költők.
A rendezvénysorozat kedden az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban indul, ahol a város szülöttje, Karácsonyi Zsolt, valamint Serestély Zalán és Varga László Edgár lép fel. „Néhány éve sikeres sorozatunk volt az Irodalmat a vidéknek, amikor falvakban, olyan településeken találkoztunk az olvasókkal, ahová ritkábban jutnak el írók.
Tulajdonképpen ennek a folytatása a mostani farsangi felolvasássorozat, amelynek keretében hat városba érkezik az E-MIL íróinak egy-egy komolyabb különítménye" – mondta el az elnök. Kérdésünkre kitért arra is, hogy felolvasásaikon generációtól függetlenül részt vesznek az olvasók, a szerzők pedig mindenkit várnak az eseményekre – Aradon például diákoknak tartják az irodalmi estet a Csiky Gergely Főgimnáziumban. „Magyarországon, de Délvidéken, Felvidéken is felolvastak már az erdélyi írók, a mostani szegedi »kiszállással« is az a célunk, hogy ne csak mi hívjunk meg külföldi szerzőket, de az erdélyi írók, irodalom is bemutatkozzék a határon túl. Az E-MIL írótáborába, a Kolozsvári kikötőbe, valamint a Kolozsvári Magyar Napokra is rendszeresen hívunk külföldi szerzőket. A felolvasás, irodalmi est egyébként a legjobb módja a művek népszerűsítésének, hiszen a Gutenberg-galaxison és a világháló dominanciáján túl is van élet: fontosnak tartjuk a személyes jelenlétet, az olvasókkal történő élő találkozást" – mutatott rá Karácsonyi Zsolt.
Hozzátette, az E-MIL-rendezvények a jövőben is rendületlenül folytatódnak, az Álljunk meg egy szóra kolozsvári beszélgetősorozat következő állomásán, február 23-án Selyem Zsuzsa írót faggatja László Noémi. Márciusban az 5 éve elhunyt Fodor Sándorra emlékezik a liga: konferenciát tartanak az író munkásságáról. „Azért is fontosnak tartjuk a Fodor Sándorra való emlékezést, mert ő volt az E-MIL első elnöke, majd tiszteletbeli elnöke" – fogalmazott Karácsonyi Zsolt.
A felolvasó körút résztvevői kedden Aradon, a főgimnáziumban és Temesváron, az Új Ezredév Református Központban, szerdán Szegeden, a Millenniumi Kávéház és Klubban, csütörtökön Nagyváradon, a Posticum-házban, pénteken Brassóban, a Reménység Házában, szintén pénteken Marosvásárhelyen, a G. Caféban várják a közönséget. Műveiből olvas fel többek közt Balázs Imre József, Bálint Tamás, Dimény H. Árpád, Farkas Wellmann Éva, Fekete Vince, Király Farkas, Király Zoltán, László Noémi, Lövétei Lázár László, Szakács István Péter, Zsidó Ferenc.
Kiss Judit 
Krónika (Kolozsvár)

Kölcsey-közgyűlés, meglepetésekkel
Szerdán este a Kölcsey Egyesület 2017. évi, az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tartott közgyűlése némi meglepetést hozott: a megüresedett elnöki posztra nem ír ki választást, a vezetést, egy évre, ideiglenes elnökség vette át.
Az ülést megnyitó Berecz Gábor titkár a (már újságból ismert) napirend felsorolása után Jankó Andrásnak adta át a szót az elnöki beszámoló ismertetésére. (Nem térünk ki rá részletesebben, a Nyugati Jelen közelmúlti számában olvashatták a Balta János által a leköszönő elnökkel készített interjúban.) A beszámoló végén az elnök „ennél többet nem tudok” megjegyzéssel bejelentette távozási szándékát.
A titkár ismertetője szerint az egyesület taglétszáma 150 körül állandósult, de 35-40 közülük nem látogatja a rendezvényeket, az egyesület könyvtára „mozdulatlan”, állományának egy része (raktározási hely hiányában) letétben van az alelnök lakásában, más részét szétosztották a megyében az erre igényt tartó iskolák, olvasókörök (például a borosjenői) között. A beszámolóban szó esett arról, hogy jó a kapcsolattartás más hazai és külföldi kulturális egyesületekkel (egyebek közt Nagyvárad és Kaposvár neve hangzott el), hogy megújult az immár Háromhavi Szemle folyóirat. A százlejes évi tagságdíj (ami nem egészen 42 százalékban folyik be, s ami, például, a Kölcsey-kiadványokhoz, -könyvekhez való ingyenes hozzájutást is feltételezi – szerk. megj.) távolról sem fedezi a kiadásokat, az Egyesület működéséhez külső segítségre van szükség. Az elmúlt évi 48,76 ezer lej bevételből 31,13 ezer pályázati pénz (nagy része az Arad Városi Tanácstól, egy kisebbik része a megyei tanácstól származik), 10,42 ezer magánszemélyek (köztük Böszörményi Zoltán) hozzájárulásából adódik.
Berecz Gábor elmondta még: az Egyesület évente kinyomtat 250–400 zsebnaptárt, s a 2013–2014-es évkönyv után (attól függően, hogy összegyűl-e a szükséges pénz) újabb évkönyvet szeretne megjelentetni.
Fekete Károly alelnök mindezekhez azt fűzte hozzá: tavaly a KITÁSZ-találkozó (a Kárpát-medencei magyar kulturális szervezetek 2016 nyarán Aradon megtartott találkozójáról van szó, amelyet évente más-más tagszervezet vállal fel – szerk. megj.) nagy erőfeszítés volt, ugyanúgy, mint a 14 aradi magyar alkotó képzőművészeti kiállításának (hosszú évtizedek óta premiernek számító) megrendezése. A felszólaló beszélt arról is, hogy az Egyesület tavaly, Aradnak az Európai Kulturális Főváros címre pályázása keretében (az aradi terv, mint ismeretes, megbukott, de esetünkben ez mellékes) öt javaslatot terjesztett elő, amelyből kettő bekerült a pályázatba. Az egyik az aradi múzeum birtokában lévő nagyméretű Feszty-triptichon rendbe hozása, kiállítása (írtunk róla annak idején, a mű nemzetközi konferencián történt bemutatása kapcsán), ebben jelentős a hozzájárulása a most leköszönt elnöknek. A másik a felújítás alatt álló Kultúrpalota orgonával való felszerelése, ami bizonyára nem kis anyagi erőfeszítés, de hosszú távra pozitív kihatással lenne a város zenei életére.
A 2017-es programra ezúttal nem térünk ki részletesen (alkalomadtán majd igen), előzetesen annyit, hogy minden hónapra van tartalmasnak ígérkező rendezvény, a legközelebbit azonban már most bejelentjük: február 21-én, jövő kedden Borbély László, az Aradhoz is (többek között felesége aradi származása révén) kötődő közismert RMDSZ-politikus könyvének bemutatása.
Amit nem halaszthatunk későbbre: a Kölcsey-elnökség arra vonatkozó javaslata, hogy az Egyesület Sándor Tivadar r. kat. papot, gáji plébánost, a Kölcsey régi és kitartó támogatóját tiszteletbeli elnöknek javasolta. (A tisztelendő úr, a rá jellemző szerénységgel inkább a volt elnökre ruházta volna át a megtiszteltetést – „a szolgát nem szokták kitüntetni”). Ugyancsak az elnökség javasolta, hogy az idei közgyűlésen ne legyen elnök- és vezetőségválasztás: egy évre, ideiglenesen, azaz jövő februárig az ügyvezető elnöki tisztséget Berecz Gábor eddigi titkár, a titkári tisztséget tőle Márkus János veszi át, a három alelnöki funkciót Fekete Károly, Hadnagy Dénes és Juhász Béla tölti be. A jogügyi tanácsos Jankó András lesz, a pénztárosi megbízatás Nagy Gabriellának jutott. Az elnökség tagjai továbbá Deák Rozália, Erdélyi István, Jámbor Ilona, Siska-Szabó Hajnalka. A közgyűlések között e tizenegy személy döntene a folyó ügyekről. A javaslatot a közgyűlésen részt vevő mintegy félszáz személy egyhangúlag megszavazta.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.)
– Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is.
– Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem…
– Hova jártál óvodába?
– Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja.
– Nekem is énektanárom volt.
– Nagyszerűen vezetett kórusokat.
– Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad.
– A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak.
– Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül?
– Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése.
– Kedvenc tantárgyaid?
– Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég…
– Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz.
– Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok.
– Hol jártál egyetemre?
– Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira.
– Jól tudtál románul?
– Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy.
– Tanári szakra jártál?
– Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet.
– Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod.
– Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba.  Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt.
– Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal?
– Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam.
***
– Hol kezdted tanári pályádat?
– Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők.
– Volt ott akkor még magyar tagozat?
– Csak magyar osztályokban tanítottam.
– Hogy jutottál ki a faluba?
– A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről.
– Egyházi kapcsolataid voltak kint?
– Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója.
– Hogy jöttél el Varsándról?
– Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével…
– Mikor kellett otthagynod iskoládat?
– Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom.
***
– Hogy élted meg a forradalmat?
– Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét.
– Mi történt karácsony után?
– Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből.
– A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten?
– Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról.
– Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet?
– ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta.
– A forradalom után visszakerültél tanítani?
– Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.)
–A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni?
– Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg!
–Hogy valósult meg a Csiky önállósulása?
– Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni.
–Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként?
– A Szabadság-szobor kiszabadítása.
–Mesélnél erről?
– 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól.
–Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán?
– Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden.
–Történt valami rendellenesség a szobor körül?
– Nem. Semmi… És 2004-ben felállították.
–Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban?
– Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük.
–Melyik volt az első elhangzott román szó?
– Arad… Ezt én agyaltam ki.
***
–Hogy kerültél a minisztériumba?
– Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal.
–Jól érezted magad Bukarestben?
– A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé.
–Hétvégeken hazajártál?
– Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott.
–A minisztériumból mentél nyugállományba?
– Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon.
–Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy?
– Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok.
–Elégedett vagy?
– Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok.
–Jól érzed magad a bőrödben?
– Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam.
***
–Mondjál, kérlek, néhány szót családodról!
– Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság.
–Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom?
– Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes.
–Szakmai elégedettségedet mivel indokolod?
– Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője.
–A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni.
– Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma.
–Milyen tervek vannak még a tarsolyodban?
– Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is.
–Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy.
– Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam.
–Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e?
– Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek.
***
–Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte.
– Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával.
–A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte.
– Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni.
–Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel?
– Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem.
–Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre?
– Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam.
–Mivel szórakozol szabadidődben?
– Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét.
–Utaztál sokat külföldre?
– Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is.
–A képzőművészet, az irodalom vonz-e?
– Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani.
–Milyen a politikai beállítottságod?
– Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Diplomáciai (roham)mentés
Bár megannyi érv és keserű tapasztalat szól amellett, hogy a magyar–román kapcsolatok egyhamar nem fognak kimozdulni a holtpontról, mégis óvatos optimizmussal tekinthetünk a két ország külügyminiszterének öt nap múlva esedékes megbeszélése elé.
Kapaszkodjunk abba, hogy a bukaresti hatóságok minden bizonnyal erre a találkozóra tekintettel bólintottak rá hosszú-hosszú gondolkodás után a közös határszakasz tíz új átkelőjének megnyitására. (A határnyitás szépséghibája, hogy a sorompók egyelőre csak hétvégenként emelkednek fel, az átkelőket pedig csak az érintett megyék lakosai használhatják, ám nézzük mégis a félig teli poharat.) A kétoldalú kapcsolatok alakítását saját bevallása szerint mondhatni személyes, becsületbeli ügyének tekintő Teodor Meleșcanunak tehát lesz mit „vinnie" a jövő héten Budapestre, és egyáltalán nem lepődnénk meg, ha egyfajta diplomáciai ellentételezésként a vendéglátója, Szijjártó Péter is készülne valami hasonló gesztussal.
Éppen itt lenne már az ideje az enyhülésnek, a kapcsolatok rendezésének a két szomszédos ország között. Egyértelmű, hogy egyik félnek sem érdeke fenntartani a jelenlegi állapotokat, amelyekről sokat elárul, hogy a külügyminiszterek legjobb esetben egy-két évente találkoznak, arra pedig már nem is emlékszünk, mikor cserélt eszmét utoljára a két ország miniszterelnöke. Mindkét oldalon túl kellene lépni végre a vélt vagy valós sérelmeken, és újra kellene tölteni tartalommal a Bukarest és Budapest által oly sokszor hivatkozott, ám az idők folyamán teljesen kiüresedett stratégiai partnerséget. Hiszen számtalan kérdés vár megoldásra, amelyekre elegendő lenne a politikai döntés. Jó kiindulási alapot jelentene például, ha Bukarest vállalná, hogy felhagy a magyar jelkép- és anyanyelvhasználat ellehetetlenítésével, igazán elkelne a Sapientia EMTE-nek is a román állami finanszírozás, és a sor még folytatható.
Bár Magyarországon jobboldali, Romániában pedig baloldali kormány van hatalmon, az eddigi tapasztalatokkal ellentétben ez most furcsa mód nem feltétlenül jelenti akadályát a politikai közeledésnek. Bármennyire is meglepő, számos tekintetben véleményazonosság fedezhető fel a jobbközép Fidesz és a román szociáldemokraták között – akiknek a volt vezetője pár éve még bolseviknak és fasisztának titulálta Orbán Viktort. Ma már a PSD hasonló álláspontot képvisel például a migráció, a multinacionális cégek agresszív adópolitikája vagy a Soros György finanszírozta civil szervezetek tevékenysége kapcsán, mint a magyar kormánypárt.
Hogy ez milyen mértékben vezetheti közös nevezőre a két eltérő ideológiájú kormánypártot, azt ma még nehéz megjósolni, tény viszont, hogy ezek a kapcsolódási pontok még mindig több együttműködéssel kecsegtetnek, mint a korábbi évek antagonista állapota. Most innen kellene elkezdeni az építkezést, még akkor is, ha tudjuk, hogy Romániában meglehetősen képlékeny a belpolitikai helyzet.
Az egy héttel ezelőtt az országhatár magyar oldalán bekövetkezett tömegkarambol idején a román segélyhívóra befutott vészjelzésre Aradról és Temesvárról azonnal elindultak a rohammentők életet menteni, nem törődve azzal, hogy egy idegen állam területén kell bevetést teljesíteniük. Ez a fajta együttműködés és hozzáállás követendő példaként szolgálhatna a politikában is.
Rostás Szabolcs 
Krónika (Kolozsvár)

Aradon vallott könyvéről Borbély László
Leköszönt politikus, de boldog ember
Szerdán a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében 18 órától a Kölcsey Egyesület szervezésében bemutatták A politika színpadán című beszélgető-könyvet, amelyben a politikát végleg elhagyó Borbély László volt környezetvédelmi miniszter Ágoston Hugó kérdéseire válaszol.
Az egybegyűlteket és a vendégeket, Borbély Lászlót és aradi származású feleségét, Melinda asszonyt házigazdaként Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ aradi szervezetének elnöke köszöntötte. Kifejtette: Borbély László minisztert ezúttal nem a költségvetésről, a kormánytámogatásból tervezett programokról, hanem beszélgetőpartnere, Fekete Károly arról fogja faggatni, hogy vásárhelyiként, erdélyi magyarként hogyan vállalt fel a közösségért olyan sokrétű szolgálatot, amelyet nem csak az aradi, de az erdélyi magyarság is megismerhetett. Zárszavaiban örömének adott hangot, amiért az estét együtt tölthetik, mert Borbély László mindig itthon érezte magát Aradon. Nem csak azért, mert Marosvásárhelyt Araddal a Maros összeköti, hasonló hagyományai, kulturális örökségei vannak. Tréfásan megjegyezte: Aradhoz más „infrastruktúra”, a kedves felesége is köti. Melinda asszony osztálytársai tiszteletbeli aradinak fogadták Borbély Lászlót, aki a város és a megye számára államtitkárként, de miniszterként is mindig biztos pontnak, segítőtársnak bizonyult Bukarestben. A rendezvény otthonosságát emeli, hogy éppen abban a középiskolában kerül rá sor, ahol mindnyájan tanultak.
Borbély László beszélgetőpartnere, Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke, miután ismertette Borbély László eddigi életútját, politikai és társadalmi tisztségeit, egyetemi oktatói tevékenységét, szólásra kérte a vendéget, szeretettel és virágcsokorral köszöntve Melinda asszonyt is.
Borbély László előrebocsátotta: Arad felé jövet nagyon izgult, mert négy város játszott meghatározó szerepet az életében: Marosvásárhely, ahol született és élnek; Brassó, ahol a nagyanyjáéknál vakációzott; Temesvár, ahol négy gyönyörű évet töltött el az egyetemen, illetve megismerte az „infrastruktúráját”, Melindát, illetve Arad, ahol sokszor járt és egyre jobban a szívéhez nőtt. Talán az sem véletlen, hogy a könyvét Aradon, másnap Temesváron, egy hét múlva Brassóban mutatják be. Az Ágoston Hugó által „ráncba szedett” könyv megírása során jött rá: boldog embernek érzi magát, mert ha körülnézünk, kissé másképp néz ki ez a világ, amelyben nem lenne túl sok okunk elégedettségre, boldogságra. Maga azonban, mondta, mindig megoldó típusú ember volt, kihívás volt számára az adódó feladatok végére járni. A bukaresti kollégák is tudták: Borbély Laci egy kellemetlen ember, aki nem engedi magát lerázni, ezért inkább segítsünk megoldani az általa képviselt problémát. Nem szabad az élet által elénk gördített akadályokhoz negatívan viszonyulni! Csak pozitívan kell hozzáállni! Ilyen szempontból úgy érzi, a politikából történt visszavonulással életének lezárult egy szakasza, ezután új dimenzióban tekint a világra, többet foglalkozik az unokáival, többet lehet együtt az „infrastruktúrájával”, vagyis a feleségével. Röviden: boldog embernek érzi magát!
Fekete Károly kérdéseire válaszolva Borbély László betekintést engedett a fiatalkori amatőr színjátszó életébe, az erős aradi kötődésekkel bíró politikus életútja révén a román politika kulisszatitkaiba; az elmúlt 26 év közéleti harcaiba – a Neptun-ügyet is érintve –, kompromisszumaiba.
A beszélgetés szüneteiben a Miscovici Tibor és Miltaller Lajos által biztosított zenei aláfestés nagyban emelte a rendezvény családias, bensőséges hangulatát.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Vidám Versek Versmondó Versenye
Tanuljátok, mondjátok, kedves gyerekek!
Pénteken kora délután Kisiratoson rendezték meg a VVVV, azaz a Vidám Versek Versmondó Versenyének megyei szakaszát. Illene pontosan megmondani, hogy hányadikat, de a vélemények kissé eltérnek: a rendezvényt megnyitó Almási Zsuzsanna, a Páter Godó Mihály Gimnázium igazgatója szerint a negyedik, Szabó Csilla (kisiratosi) magyartanár, a fő szervező szerint már az ötödik vagy tán hatodik (mivel egy-két versenyét Aradon tartották).
A tudósító „passzt” mond, tudván, hogy (eléggé el nem ítélhető módon) nem áll pontos kimutatás rendelkezésére. De szerinte nem is igazán lényeges, hogy a hányadik kiírásról van szó, ennél fontosabb, hogy a VVVV létezik, él, immár kétségtelenül hagyományszerűen. S hogy évente farsangkor, a vidám télbúcsúztató bolondozások idején rendezik meg, az bizonyára nem véletlen. Ennél is sokkal fontosabb azonban, hogy a magyar anyanyelvükön tanuló gyerekek, tanáraik irányításával (nem lehet eléggé dicsérni „a nemzet napszámosait”), verset tanulnak – ezúttal vidámakat, humorosokat –, amelyeket nyilván sok-sok vers elolvasása után választanak ki, s közben megismerkednek a tantervben nem szereplő alkotásokkal is: ablak nyílik számukra a magyar irodalom legalább egy szeletére. A verstanuló, versmondó gyerekek bizonyára nem is sejtik, életük folyamán hányszor fogják majd felidézni baráti társaságban a versennyel kapcsolatos élményeiket, hányszor adnak elő részleteket az általuk betanult, elmondott versekből. Jobbik esetben, persze, ha majdani baráti körükben értik majd a magyar nyelvet…
Ez azonban a jövő zenéje, most még ott tartunk, hogy néhány ügyes, irodalom- (közelebbről vers-)szerető V–VIII. osztályos gyermek Arad megyében (meg országszerte, hisz a versenynek országos döntője is lesz) tréfás, humoros verset tanul be a helyi, megyei döntőre. És a külső, „érdektelen” szemlélőt jó néhányuk meglepi: milyen jó érzékkel, átéléssel, tehetséggel tolmácsolja a költőt. Nem mindenki, persze: a versmondáshoz külön adottság szükséges (sok profi színész sem tud igazán jól verset mondani, hogy a költők döntő többségéről ne is beszéljünk). De Arad megyében vannak 12–14 éves, V–VIII. osztályos gyerekek, akikből, meggyőződésem szerint kiváló, majdan a „szakma” által is elismert és nagyrabecsült versmondó válhat(na), ha időközben nem vált pályát.
Az V–VI. osztályos korcsoportban közel háromszor annyian voltak, mint a nagyobbak (VII–VIII. osztályosok) között, de összesen is csak 15-en.
A háromtagú (természetesen semleges) zsűri – Nagy Gizella ny. magyartanár, Őze Kinga (Erdőhegyen tanító) magyartanár, meg alulírott – legjobb tudása szerint igyekezett elbírálni a versenyzők teljesítményét.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Berecz Gáborral, az Aradi Kölcsey Egyesület ügyvezető elnökével
Szinten tartani, sőt lendíteni a Kölcsey ügyét
A Kölcsey Egyesület legutóbbi közgyűlésén az eddigi elnök lemondása után új elnököt és vezetőséget kellett volna választani. Furcsa helyzet alakult ki: a résztvevők (egyéb variáns hiányában) elfogadták a (csonka) elnökség javaslatát, hogy egy évig, a következő februárig ideiglenes vezetőség irányítsa a Kölcsey ügyeit, s ügyvezető elnökké Berecz Gábor eddigi titkárt jelölték.
Vele beszélgetünk az alábbiakban.
– Hogyan fogadtad, hogy Te lettél a Kölcsey Egyesület ügyvezető elnöke?
– Amikor először valaki gratulált, azt mondtam: sajnos, én vagyok. Valahogy másképpen kellett volna alakulniuk a dolgoknak, nem lemondással és személyes ambíciókkal. Nem is nekem kellett volna elnöknek lennem, szerintem Fekete Károly kollégánk rátermett az ilyen tisztségre, de valahol éreztem, hogy a teher rám fog nehezedni. Tíz évig titkára voltam az egyesületnek, sőt már Pávai Gyula idején is bedolgoztam, van bizonyos fokú rálátásom a dolgokra – szervezés, utánajárás, gazdasági dolgok, egyebek. Őszintén szólva nem szívesen fogadtam el – az én hajam is őszül, nagyon sok papír, cetli van az asztalomon olyan témákról, amelyeket még szeretnék kutatni, szeretnék olvasni, elmenni sok helyre itthon és külföldön, nemcsak a Kölcseynek, de több más egyesületnek is tagja vagyok–, ez a funkció tehát akadály a személyes érdeklődési köröm szempontjából. De úgy láttam, minden beképzeltség nélkül mondom, hogy rám most szükség van. A funkciót arra fogom felhasználni, hogy színvonalon tartsuk vagy lendítsünk a Kölcsey tevékenységén, megfelelően képviseljük az egyesületet az ország határian belül, de azon túl is. A Kölcseynek jó neve van Nagyváradon, Makón, Kaposvárott és másutt is.
– Akkor beszéljünk a „szinten tartásról, lendítésről”.
– Az elmúlt években az egyesület szerteágazó tevékenységet folytatott mind Arad megyei, mind országos és nemzetközi viszonylatban, gyakran társszervezetekkel együtt tartottunk rendezvényeket. Szeretnénk néhány alaprendezvényt folytatni, megtartani, megfelelő szinten. Ha viszonyítjuk a Kölcsey jelenlegi taglétszámát a régihez, nyilvánvaló, hogy nem tehetünk ugyanannyit, mint valamikor, amikor a magyarságnak sokkal erőteljesebb volt a jelenléte, gazdasági ereje, a két világháború között, például, de igyekszünk, ha nem is mennyiséget, de minőséget adni, amit felvállaltunk, azt az új körülmények között is hozni.
– Térjünk rá a 2017-es elképzelésekre. Mit vett be az egyesület idei tevékenységi tervébe?
– Megtartottuk, mint minden évben, a Magyar Kultúra Napját január 22-én, kiosztottuk a Kölcsey-díjakat, februárban volt a közgyűlés, egy könyvbemutató. Március 15. táján bevezettük a honismereti találkozót, „interaktív sétát” az 1848–49-es események kapcsán, felnőtteknek és diákoknak egyaránt. Minden évben Arad egyik kerületében elvezetjük őket és ismertetjük, milyen események, történések fűződnek az egyes épületekhez – a cél Arad jobb megismerése. Idén a város központja, a Szabadság tér és környéke a célpont. Lehet fotózni, kérdezni. A következő években a külvárosokra is kitérünk.
– Kik az „idegenvezetők”? Általában: hogyan oszlik meg a munka a vezetőségen belül?
– Ez esetben Fekete Károly és Erdélyi István a témafelelős, ők állítják össze évről évre a programot. Minden rendezvénynek megvan egyébként a maga két-három felelőse, de adott esetben több más tag is közreműködik (például ha egy festménytárlatot gyorsan kell berendezni).
Áprilisban az egyik téma a költészet napja. Március 2-án lesz nagy költőnk, Arany János születésének 200. évfordulója. Úgy gondoltuk, hogy egy kultúrcsoport színházi előadásaként március végén, április elején emlékezünk meg az eseményről. Reméljük, hogy addig meg tudjuk jelentetni a második Kölcsey Évkönyvet (az első a 2013–14-es időszak eseményeit foglalta magában, a mostani a 2015–2016-os évet dokumentálná). A tervek szerint 26-án lesz Simó Margit képzőművész kiállítása: a művésznő Dante Isteni színjátékát illusztrálta, a grafikákat többnyelvű felirattal állítanánk ki.
– Apropó évkönyv. Megszoktuk, hogy a Kölcsey minden évben újabb és újabb Fecskés könyveket ad ki, a közgyűlésen júniusra újabbat ígértek. Hogy áll a könyvkiadás-terv?
– Rengeteg anyag gyűlt össze, több könyvre való, a Fecskés könyvek sorozatból az egyik valóban már nyomdában van – nem akarom elárulni a címét, legyen meglepetés –, legalább három úgy áll, hogy tördelni kell, korrektúrázni. Mindehhez az szükséges, hogy a tagságunk, szimpatizánsaink jobban odafigyeljenek ránk, „adjanak egy lökést”, mert a tagsági díjakból begyűlt összeg kiadásainknak csak egy részét fedezi, nagyobb programokra nem futja belőle. Azokra pályázatok kellenek, 3-4-et a városi művelődési bizottsághoz adunk be, némelyik könyv kiadását magánszponzorok is támogatják.
– Májustól folytassuk, e hónapra a felolvasott terv kórusfesztivált említett.
– Szeretnénk hagyományt teremteni – Hadnagy Dénes javaslatára –, a diák kórusfesztivál szervezésével, de nem versenyszerűen, hanem fellépési, kibontakozási lehetőség biztosításával Arad és vidékének tanulói számára. Nemcsak kórusok, hanem vokálegyüttesek, hangszeresek (egyénileg vagy csoportosan) is felléphetnének. Az első ilyen rendezvényünk tavaly volt, a második, idén, mondhatni már hagyományteremtés lenne.
Júniusban folytatnánk A Bánság és a Partium határánművelődéstörténeti konferenciát, a negyedik rendezvénnyel. Az elképzelések szerint az aradi zenei életről, de volt olyan javaslat Jankó András részéről, hogy a solymosi várról beszéljünk. Még nem dőlt el, mi is lesz a főtéma. Ha a zene, akkor reprintben kiadnánk egy régi aradi, zenei életről szóló könyvet.
Júliusban a Kölcsey különböző honismereti találkozókon vesz részt itthon és az anyaországban, a KITÁSZ júliusi konferenciáján is ott leszünk, de csoportokat is fogadunk, amelyeket mi vezetünk végig Aradon vagy a megyén.
Augusztus általában a szabadságolások, pihenők időszaka, de mi már szervezzük a következő időszakot. Szeptemberben vannak az aradi magyar napok, szeptemberben lesz a 14. Alma Mater-találkozó. A hónap végén tartanánk meg (az időpontot még egyeztetni kell) a reformáció 500. évfordulója előtt tisztelgő vallás- és művelődéstörténeti szimpóziumot, nagyváradi, kolozsvári professzor-előadókkal.
Október folyamán rendkívüli előadást szeretnénk tartani az orvosbiológus Dankó Katalin professzor asszony részvételével az egészségről. Novemberben Eisele Szűcs Zoé festőművész gyűjteményes kiállítására kerül sor, decemberben (9-re terveztük) tartjuk meg az 5. adventi hangversenyt és kórustalálkozót.
A fentiek persze csak vázlat, jöhetnek most nem látott események is.
– A közgyűlésen elhangzott Ódry Máriának egy nagyon érdekes javaslata, hogy a Kölcsey karolná fel egy Kölcsey-képtár ötletét, s érvekkel is alátámasztotta ennek szükségességét. Mit gondolsz róla?
– Az ötlet nagyon jó, és fel is szeretnénk karolni – a gond az, hogy helyszűkében vagyunk. Évekkel ezelőtt elindítottuk a folyamatot, hogy megkapjuk a Minorita rendházban lévő előadótermet, meg azt a két termet, amelynek könyvtárnak használtunk (a könyveink nagy része ma is ott van). Pár éve már szóbeli megegyezés is született erről, de nem írták alá a szerződést – újra kell tárgyalni a dolgot a minorita rendházzal, tisztázni a tulajdonviszonyokat, addig ott se pályázni, se beruházni nem lehet. De nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, mert számos (tűzvédelmi és egyéb) szabálynak kell megfelelni, a mostani állapotában a terem működtetésére egészen biztosan nem kaphatnánk jóváhagyást. Ha találnánk olyan helyiséget, akár magánszemélynél, más lenne a helyzet.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Pálfi Gedeon közérdekű törekvése
Átadni a magyar nótákat a fiatalságnak
Érdekes kéréssel keresett meg a szerkesztőségben az arad-gáji 82 éves Pálfi Gedeon. Az volt a kívánsága, hogy valaki leírjon néhányat az általa ismert magyar nótákból. Maga ugyanis rendszeresen eljár az arad-gáji Caritas Házban Khell Levente és Homolka Ervin által csütörtök esténként szervezett nótaestekre. A sornóták alkalmával, rendszeresen el szokott énekelni egyet-kettőt az általa ismert 25-30 nóta közül, amelyeket szeretne megismertetni az oda járókkal, de a fiataloknak is szeretné átadni tudását. Hallomásból egy keveset már megtanultak belőlük, csakhogy az alapos tanuláshoz, szükség lenne a leírt változatra is, amit a csapat repertoárját tartalmazó dossziéba kapcsolnának.
Amint elmondta, Nagyszebenben született, de a szülei a II. Bécsi döntés után hazaköltöztek a Szováta melletti Siklódra. Ott nőtt fel, ott végezte el az általános iskolát, majd beállt pékinasnak. Fiatal korában a náluk működött füstös kocsmákban egymástól tanulták a szép nótákat. Nem csak nótázni, táncolni is nagyon szeretett és tudott, ezért az 1950-es években szervezett táncversenyen is indult siklódi partnerével, Szilveszter Zsuzsával, akivel a Marosvásárhelyen megszervezett zónaközi döntőt is megnyerték páros táncban. A pékségben azonban nagyon melege volt, ezért miután kitöltötte a katonaságot, em ment vissza oda, hanem 1970-ben Aradra költözött, ahol az akkor jól működött bútorgyárban kitanulta a bútorasztalos mesterséget. Mivel a felesége 17 éve elhunyt, társaságot keresett magának, ahova az apjától tanult énekeket is elvihesse. Nagy bánatára, sem a leánya, sem a veje, sem az unokái nem tudnak énekelni, ezzel együtt, valakiknek mindenképp tovább akarja adni a tudását. Nagyon örvend, amiért a nótás társaságba járhat, ahol maga is megmutathatja a szép hangját, az énektudását. Még manapság is szeret táncolni, főként keringőzni, ami 82 évesen is elég jól megy számára, ezért el szokott járni a havonta Arad-Ségában megszervezett táncestekre is – mondta el Pálfi Gedeon, aki a magyar nótatudást szeretné átadni a fiataloknak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforg

Szórványsors
Az indíték egy aradi vitafórum, amelyet az anyanyelvű oktatásunknak szentelt egy aradi katolikus civilszervezet. Ennek vezetője korábban így nyilatkozott: személyesen senkit nem hívunk meg, de mindenkit szeretettel várunk, aki érintve érzi magát az anyanyelvű oktatás kérdésében.
Aradon most még mintegy tizenötezer magyar él, többségük katolikus. Két iskolában tanítanak magyarul, egy kerületiben és a központi magyar főgimnáziumban. Létezik városi RMDSZ szervezet és tíz kerületi is. Van szervezete a Magyar Pedagógusszövetségnek is. Hetente hatszor megjelenik a Nyugati Jelen, amely két hétig hirdette a rendezvényt ötezer Arad megyei előfizetőjének, akiknek fele aradi.
A százötven férőhelyes teremben az eseményen tizenketten jelentek meg. A szervezőkön kívül jelen volt a napilap újságírója, néhány szülő, aktív és nyugdíjas pedagógus és egy másfél éve a közoktatásról ötrészes cikksorozatot író személy. Nem láttam egyházfit, érdekvédelmi politikust, de pedagógust sem. Valahogy így áll, itt tart annak a városnak a magyarsága, amelynek 1834–1919-es dicsőséges időszakáról alig fél éve Arad halad címmel adtak ki könyvet, s ahol 2004 óta ismét áll Zala György szabadságszobra, amelyet a díszbeszédek után évente kétszer koszorúz meg a romániai és magyarországi politikai csúcsvezetés, ahol a hivatalból jelenlévők többen vannak, mint az önszántukból megjelenő aradi magyarok. 1910-ben a város 77 542 lakosából 48 761, 62,88 százalék volt magyar, míg 2011-ben a 159 074-ből csak 15 396, vagyis 9,67 százalék.
Évente több olyan magyar rendezvény van a városban, amelyre nagyjából száz érdeklődő gyűl össze, többnyire idős személyek. Ezeken az alkalmakon alig látni óvónőt, tanítót, tanárt. A történelemtanárok alig mennek el a történelmi tárgyú rendezvényekre. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy a kevés aradi magyar fiatalból csak a koszorúzásokon lehet látni, mert kivezényelik őket.
Az Arad megyei magyarság állapotát leginkább az általános iskolát végző nyolcadikosok létszámának alakulása tükrözi:
2006 2011 2016 összesen
Arad 74 55 27 156
Vidék 67 97 65 229
Vidék alatt a kisiratosi (38), pécskai (36), simonyifalvi (29), kisjenői (26), zerindi (23), nagyiratosi (19), ágyai (18), zimándújfalusi és zimándközi (18), majláti (16) és kisperegi (6) tíz iskola értendő. A zárójelekben a három év végzőseinek az összlétszáma szerepel. A tíz vidéki iskolából csak kettő nem létszám alatti engedélyes, míg ebben a tíz évben Aradon négyről kettőre csökkent a magyarul oktató iskolák száma. A vitafórum kezdeményezői 36 aradi magyar gyermekes családot kerestek meg. 17 román iskolába járatja gyermekét.
Szórványsors. A kimúlásra váró, az elmúlás útját járó, beletörődött emberek sorsa.
Nagy István
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Erdélyi grófok, bárók a politikában és a harctéren
Sikerek és tragédiák
Március 10-én érdekes, színes előadás hangzott el az erdélyi arisztokráciának az 1848–49-es forradalom előkészítésében és a szabadságharcban vállalt szerepéről, továbbá pályájuk alakulásáról 1849 után. Kálmán Attila történész 26 arisztokrata arcképét mutatta be. Bár különböző politikai nézeteket vallottak – az ókonzervatívtól a konzervatívon, a mérsékelt liberálison át a vadliberálisig –, a reformok szükségességével valamennyien egyetértettek, csakhogy a konzervatívok a birodalom keretén belül, forradalmi megmozdulás nélkül képzelték el a változásokat.
Sokuk számára a forradalom személyes tragédiát jelentett, mivel különböző nézetű családtagok álltak szemben egymással. Voltak közöttük politikusok, akik a reformok előkészítésében vállaltak szerepet, és az erdélyi országgyűlés megszűnése után Budapestre távoztak, ahol hangjukat kevésbé hallatták. 1848 közepétől az arisztokrata tisztek, katonák kerültek előtérbe, akik részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, egyesek hadvezérként, mások egyszerű honvédként. Sorsuk a forradalom leverése után a fogság, a vagyonelkobzás, a rangvesztésre ítélés, a külföldre menekülés volt. Akiknek sikerült kivárniuk, amnesztiában részesültek, és újra politikai, közigazgatási szerepet vállalhattak. Gróf Mikes Kelemen, aki a Kossuth önkéntes csapat szervezője, majd a Mátyás huszárezred parancsnoka, később dandárparancsnok volt Bem seregében, 1849. január 21-én hősi halált halt Nagyszeben ostrománál. Gr. Esterházy Kálmán, aki szintén a Mátyás huszárezredben volt őrmester, majd hadnagy, Nagyszeben ostrománál a fél karját veszítette el. A kiegyezés után viszont országgyűlési képviselő, a felsőház tagja, Kolozs megye főispánja lett.
A politikában
De térjünk vissza a politikusokra. Id. gróf Bethlen János az előadó szerint a reformkor legfontosabb és legérdekesebb alakja volt, aki Erdély egyesülését a Habsburg-birodalom keretén belül, forradalom nélkül, az uralkodó engedélyével látta megvalósíthatónak. A forradalom kitörésének hírére a liberális és konzervatív arisztokraták közös programot dolgoztak ki Kolozsváron, amelynek az országgyűlés összehívása, az unió, az alkotmányos monarchia, közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság voltak a legfontosabb pontjai. Báró Jósika Samut az 1846-os kolozsvári országgyűlésen választották Erdély udvari kancellárjává. A forradalom kitörése, Erdély Magyarországgal való egyesítése után lemondott kancellári tisztségéről és visszavonult. A Bach-korszak idején országgyűlési képviselőként bátran felszólalt az uralkodó rendszer tévedései ellen, majd tudományos tevékenységének szentelte idejét. Nagy érdeme, hogy a Mikó Imre iránti barátságból testvérével, br. Jósika Lajossal együtt jelentős anyagi támogatást nyújtott az alakuló Erdélyi Múzeumnak.
Báró Wesselényi Miklósnak, akit a reformkor jelentős személyiségének ismerünk, érdekes szerepe volt a forradalomban. Saját birtokán a jobbágyfelszabadítást már korábban megvalósította, eltörölte a dézsmát és a robotot, és a földesúri önkényeskedés ellen foglalt állást, de nem értett egyet a parasztság által indított küzdelemmel. Gróf Teleki József egyik alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, ami a Teleki család közadományából indult. A mérsékelt konzervatív nézeteket valló gróf 1844-től Erdély kormányzója volt. 1848-ban összehívta az országgyűlést, ahol nem akadályozta a liberális ellenzék működését, engedélyezte az erdélyi románoknak a balázsfalvi gyűlés összehívását, ahol kimondták az unióval való szembefordulást. A forradalom után visszatért tudományos munkájához. Báró Kemény Dénes, aki a 1848-as pesti országgyűlésen Alsó-Fehér vármegye képviselője volt, kiállt az unió mellett, szerepet vállalt a Batthyány-kormányban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmányban. Gróf Teleki Domokos, aki Küküllő vármegye képviselőjeként vett részt a pesti országgyűlésben, mérsékelten liberális politikusként fontosnak tartotta a román–magyar viszony rendezését, és szerepet vállalt a székely katonaság megnyugtatásában a határőrség megtartása kapcsán. Hamar kivonult a politikai életből, és gernyeszegi kastélyában történelmi tanulmányainak szentelte életét, tagja volt a tudományos akadémiának. Gróf Mikó Imre, 1848-ban Erdély helyettes kormányzója, elvállalta az agyagfalvi országgyűlés elnöki tisztségét, hogy meggátolja a fölösleges vérontást. 1848-ben Bécsbe utazott, ahol házi őrizetbe vették, és 1849-ben szabadult. Későbbi szerepe Erdély kulturális életében, az Erdélyi Múzeum megalapításában közismert. Gróf Teleki László báró Jósika Miklóssal együtt Kossuth híve volt. Teleki László, aki a Védegylet és a Nemzeti Kör elnöki tisztségét töltötte be, Kossuth követeként járt Bécsben és Párizsban, ahol megbízatását nem ismerték el. 1849-ben Magyarországot föderatív államként képzelte el, ennek érdekében Bălcescuval tárgyalt, aktív szerepet vállalva az emigrációban. A korszak színes egyénisége báró Nopcsa László. 1848-ban az erdélyi országgyűlés képviselője, majd részt vett a románok balázsfalvi gyűlésén, ahol a császárhoz menesztett biztosság alelnökének választották. Az unió szentesítése után elhagyta a román küldöttséget, és a magyar kormánynak ajánlotta fel hazafias szolgálatát.
A harctéren
Az arisztokrácia képviselőinek egy része hadvezérként küzdötte végig a szabadságharcot, és olyan is volt, aki közhonvédnek állt be. Köztük említhetjük a Petőfit és Szendrey Júliát vendégül látó gr. Teleki Sándort, aki Nagybecskereken harcolt a szerbek ellen, majd később lett őrnagy, ezredes, az erdélyi hadsereg felügyelője. Az aradi fogságból sikerült kimenekülnie, s több országon át tartó útja során eljutott Jersey-szigetére, ahol Victor Hugo barátja lett. Harcolt a Garibaldi-mozgalomban és 18 évi száműzetés után került vissza Magyarországra, ahol a Kisfaludy és a Petőfi Társaság tagja volt.
Gróf Teleki Ádám honvéd tábornokként a drávai sereg főparancsnoki tisztségét töltötte be, s bár 1848 végén kilépett a honvédségből, ’49-ben rangvesztésre ítélték. Gr. Gyulai Ferenc az osztrák haditengerészet parancsnoka volt 1848-ban, ’49-ben osztrák hadügyminiszter, aki a császár oldalán vett részt a győri csatában. Báró Kemény Farkas 1848-ban a Torda megyei nemzetőrség őrnagya, később ezredesként a gyulafehérvári ostromsereg, majd a kolozsvári hadosztály parancsnoka volt, harcolt az érchegységi felkelők ellen és az orosz támadás során Kolozsváron. Gróf Bethlen Gergely a 15. Mátyás huszárezred szervezője és parancsnoka, az erdélyi sereg lovassági parancsnoka, később ezredes volt. Kolozsvár feladásától Nagyszeben bevételéig végigharcolta az erdélyi hadjáratot. Görgey seregéhez csatlakozva Világosnál kapitulált. Aradon hadbíróság elé állították, majd 1849-ben szabadon engedték. Később külföldre menekült, és tovább harcolt az itáliai magyar légióban, a szárd királyi hadseregben, a poroszországi magyar légióban. 1867-ben kapott amnesztiát és térhetett haza. Gróf Lázár Dénes 1848 októberétől a marosszéki dandár, később a nemzetőrség parancsnoka volt. Harcolt az oroszok ellen és Komáromban tette le a fegyvert. A fehéregyházi Haller grófok a segesvári csatában való részvétel mellett, amelyben József egyszerű honvédként, Ferenc Segesvár parancsnokaként vett rész, a későbbiekben Petőfi elestének helye és körülményei felkutatásában tevékenykedtek. Haller Ferenc lánya, Lujza nevéhez fűződik a tömegsír fölötti turulmadaras emlékmű felállíttatása.
Végül a szabadságharc színes egyéniségéről, John Pagetről kell szólnunk, akit a szerelem hozott Erdély földjére, ahol teljes mértékben erdélyi magyar lett. Aranyosgyéresen vásárolt birtokot és hozott létre mintagazdaságot, s közben könyvet írt Erdélyről, Magyarországról. 1848-ban Bem szárnysegédje lett, és a harcokról az angol sajtónak küldött beszámolókat. Többek között Nagyenyed feldúlásáról is, ahol kis csapatával a menekülő magyarok védelmére kelt. A szabadságharc után feleségével Angliába menekült, ahonnan 1855-ben tért vissza aranyosgyéresi kastélyába, ahol újjászervezte a gazdaságát. Alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek és tevékeny híve az Erdélyi Unitárius Egyháznak.
Említhetnénk még neveket az adatokban gazdag előadásból, de talán ennyi is elég ahhoz, hogy képet alkossunk az arisztokrácia szerepéről az 1848–49-es eseményekben.
Összességében pedig elmondhatjuk, hogy kellemes délutánt tölthettek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum diákjainak és tanárainak társaságában mindazok, akik a Női Akadémia meghívására pénteken ellátogattak a Deus Providebit Házba. Az ünnepre való hangolódásként a Női Akadémia képviselői a hagyományos kokárda készítésének technikájára oktatták az érdeklődő gyermekeket, fiatalokat.
Kálmán Attila előadását megelőzően pedig a Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai verses-zenés összeállítással köszöntötték március 15-ét. Az elhangzott verseket Brandner Emőke magyartanárnő válogatta, a kórust Gyárfás Kinga zenetanárnő vezette. Ha százszor is szavalták már, ez alkalommal nem lehetett meghatódás nélkül hallgatni Reményik Sándor intését, ami a helyzetet tükröző drámaisággal hangzott el a műsor végén: „Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát”.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

A világ magyarjainak nemzeti ünnepén
Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira”, jósolta meg 169 éve, két nappal a forradalom kitörése után az író Jókai Mór, a márciusi ifjak egyike. És igaza lett: március 15. a világon bárhol élő magyarok talán legnagyobb nemzeti, a szabadság és hazaszeretet ünnepe lett, amikor kegyelettel, nemzeti büszkeséggel emlékeznek meg a nagyszerű forradalom és szabadságharc kezdetéről, amely, bukása ellenére új korszakot indított Magyarország, de Európa történelmében is.
Tavaszias, bár felhős és hűvös időben a Megbékélés parkjában mintegy félezer ember volt jelen az idei aradi március 15-i ünnepségen.
A román, magyar és európai uniós himnusz elhangzása után Fekete Károly műsorközlő köszöntötte az ünnepségen megjelent tisztségviselőket: a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus konzulját, a megye prefektusát, megyei tanácsának elnökét, Arad polgármesterét és két alpolgármesterét, Arad RMDSZ-es parlamenti képviselőjét, az ünnepség résztvevőit.
Az elsőnek felszólaló Gheorghe Falcă polgármester románok és magyarok kölcsönös tiszteletéről és a barátság fontosságáról beszélt, Kecskés Tibor konzul
Felolvasta Orbán Victor magyar miniszterelnöknek a határon túli magyarokhoz, Cosmin Pribac prefektus Sorin Grindeanu román miniszterelnök hazai magyarokhoz március 15-e alkalmából intézett üzenetét.
Az ünnepi beszédet
Faragó Péter parlamenti képviselő, Arad Megyei RMDSZ-elnök tartotta. Első néhány mondatában a forradalom és szabadságharc hőseiről emlékezett meg, akik előtt ma is fejet hajtunk, majd így folytatta:
„Fejet hajtunk egy percre, de csak egy percre, hisz erre köteleznek bennünket a tetteik, az emlékük. De ezen túl kötelességünk emelt fővel élni, emelt fővel vállalni magyarságunkat, bárhol is élünk a világban.
Ehhez pedig különösen kemény nyakra van szükségünk itt Arad megyében, Erdélyben, hisz mindig voltak és vannak olyan erők, amelyek azt akarják, hogy leszegett fővel éljünk. És ne akarjunk semmit. Mert minek nekünk magyar iskola, magyar színház, magyar élet?
Hát mi elmondjuk miért: mert mi itt születtünk, ez a szülőföldünk, nem vagyunk messzi vidékről betelepítettek. És a gyulafehérvári nyilatkozat szellemében követeljük egyéni és közösségi jogainkat. Követeljük, hogy legalább a 100. évfordulón a románság teljesítse ígéreteit.
Sajnos, a többség hamar elfelejtette, mit ígért közel egy évszázaddal ezelőtt. És emellett elfelejtette 1848 vagy 1989 szellemiségét. Közel három évtizeddel a rendszerváltást követően még mindig a szabadságjogokért, magáért a jogállamiságért kell utcára vonulni szerte az országban.
Ahol nincs jogállam, ott nincs szabadság.
Nem szabad az olyan ország, ahol az erőszakszervezetek mindenek fölött álló hatalmukkal visszaélnek. Nem lehet szabad az olyan ország, ahol félreállítják azt, aki dolgozni, tenni akar a közösségért.
Nem lehet szabad az olyan ország, ahol börtönbüntetés fenyegeti azokat, akik kitűzik a magyar vagy a székely zászlót.”
Faragó Péter szólt arról, hogy „Az elmúlt években Romániában elfogadták és elismerték, hogy ez a nap fontos a közösségünk számára. Most pedig azt kérjük, hogy ismerjék el azt hivatalos ünnepként is. Ma reggel az RMDSZ törvényjavaslatot iktatott a képviselőházban, amelyben azt kezdeményezi, hogy legyen március 15-e hivatalos ünnep Romániában, és legyen munkaszüneti nap a romániai magyarok számára.”
Beszédének befejező részében az összefogás szükségességére hívta fel a figyelmet. „Mi, magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak az ellenségeskedést.
Ahogyan a ’48-as forradalmárok hittek abban, hogy a magyarságnak jogai vannak, úgy nekünk is hinnünk kell abban.
Ahogyan ők, mi is szabadságra vágyunk.
Szabadon, egyenlőségben élhető, korlátozásoktól, fenyegetettségektől mentes életre.
Ahogyan ők bíztak, nekünk is bíznunk kell abban, hogy kitartással, türelemmel, összefogással megvalósítjuk céljainkat.”
Az ünnepség végén koszorúkat helyeztek el a Szabadság-szobor talapzatánál az összes jelenvolt hivatal vezetői, kulturális egyesületek, egyházak, számos községi tanács, RMDSZ-szervezet részéről. A Megbékélés parkjának román emlékművéhez a magyar főkonzulátus, a megyei RMDSZ, a prefektúra, a megyei és a municípiumi tanács, a Szabadság-szobor Egyesület, a tőzmiskei, nagyszintyei, nagyzerindi, iratosi, kisiratosi, nagyzerindi, peregi községi tanácsok helyeztek el koszorút.
Miniszterelnöki üzenetek
„Csak egy szívvel és egy akarattal”
Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek a határon túli magyaroknak március 15-e alkalmából írt köszöntőjét Kecskés Tibor konzul olvasta fel.
„169 évvel ezelőtt ez a nap ébresztett rá bennünket arra, hogy azon az ösvényen, amely az egész nemzet felemeléséhez vezet, csak egy szívvel és egy akarattal juthatunk előre. Mi, magyarok büszkék vagyunk arra, hogy 1848. március 15-én vértelen forradalommal vívtuk ki szabadságunkat, de még ennél is nagyobb fegyverténynek tartjuk, hogy amikor meg kellett védenünk frissen szerzett jogainkat, egy emberként álltunk talpra” – fogalmazott Orbán Viktor.
„Hét esztendővel ezelőtt ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy újraalkossuk és megszilárdítsuk a magyar nemzet egységének fundamentumát. Az elmúlt években olyan erős és stabil anyaországot építettünk, amely segíteni tudja a Kárpát-medencei magyarság szülőföldön való boldogulását. Rajtunk áll, hogy élve a kapott eséllyel, összefogásunkkal és kitartásunkkal valóra váltjuk-e '48-as hőseink álmait, büszkén hirdetve: ’a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez’. Legyen tehát béke, szabadság és egyetértés!" – zárul Orbán Viktor üzenete.
„A különbségek nem választanak el”
Sorin Mihai Grindeanu román miniszterelnöknek a hazai magyarokhoz intézett március 15-i üzenetét Arad megye prefektusa, Cosmin Pribac tolmácsolta.
Tisztelt magyar honfitársaim! megszólítással kezdődik az üzenet, amely első mondatában barátsággal köszönti a magyarokat ezen a napon, amely nemcsak Magyarország egyik nemzeti ünnepe, hanem az emlékezésnek és az egész világ magyar közösségei identitásának is az egyik legfontosabb ünnepe.
A miniszterelnök kifejti: „az európai egység a változatosságban
gondolatára támaszkodva őszintén hiszem, hogy a különbségek nem választanak el, nem tesznek ellenfelekké, hanem ellenkezőleg, hozzájárulnak a kölcsönös megismeréshez, egymás tiszteletéhez, a harmonikus együttéléshez (…) Hiszem, hogy ami összeköt mindnyájunkat, az a jobb élet és a kölcsönös tisztelet utáni vágy. Az általam vezetett kormány programjában jelentős vállalások szerepelnek a romániai nemzeti kisebbségek iránt, amelyek között a magyar megkülönböztetett helyet foglal el.”
A továbbiakban az üzenet arról szól: közös érdek azokat az embereket követni, akik az építés szellemét sugallják, és nem a széthúzásét, és reményét fejezi ki, hogy az 1848-as forradalom szép eszméje a békére, szabadságra és jó megértésre valóra válhat. „Tisztelettel a magyarok történelme, kulturális és szellemi öröksége iránt üdvözlöm Románia és a világ magyarjait e különleges nap alkalmából és a legjobb kívánságaimat tolmácsolom” – fejeződik be Sorin Grindeanu miniszterelnök üzenete.
Nyugati Jelen (Arad)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Női költők, írók, műfordítók, képzőművészek találkozója
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör március 14-én, kedden délután tartotta soron kívüli munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. A rendezvény első részében a közösség hölgyei mutatkoztak be saját munkáikkal.
Dr. Brauch Magda ny. tanár, kritikus Álomfejtés című prózai írását olvasta fel. Magas szintű munkájában leleményesen köszöntek vissza a szerző izgalmakkal telített serdülőkori élményei, egyetemi évei.
Nagy Gizella ny. tanár, prózaíró A bunda című novellája nem csupán a szomorú történetet hozta hallgatóközelbe, hanem annak tragikumát is, Beteljesült szerelem című karcolata viszont derű, vidámság, harmónia. Ideje lenne, hogy már önálló kötettel rendelkezzen.
Ódry Mária festőművész-költő Szórványban 2 című versét ismertette, melyben magyarságtudatának adott hangot, míg Tavaszváró című költeményéből a természet megújulása muzsikált csodálatos módon.
Szarvashegyi Rozália ny. pedagógus írásait mindig kellemes humor jellemzi. Most sem tagadta meg magát. Ezúttal Színházi élménybeszámoló című memoárjával ajándékozta meg a jelenlevőket. Írásából megkapóan világlott ki a népszerű Lovas Zoltán színművész alakja.
Brittich Erzsébet képzőművész-író 58-asokcímű balladaszerű költeménye hiteles történelmi korkép az elítéltek sorsáról. A vers megszerkesztése nagy tehetségről árulkodik.
Regéczy Éva ny. röntgenasszisztens Pacikacímű írásával szerepelt, melyben egy kedves, feledhetetlen gyermekkori emlékét örökítette meg élvezetesen.
Regéczy Szabina Perle műfordító-elnök Foszlánycímű Irodalmi Jelenben közölt lírai darabjával jelentkezett Kiss Anna pedagógus előadásában, majd A bárányka (Miorița) című román népballadát tolmácsolta tisztelettel és őszinte szeretettel.
Az est második részében a körtagok az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra emlékeztek: Czernák Ferenc ny. katonatiszt és Kolumbán Zsolt művész-tanár Petőfi Sándor és Arany János költeményeiből adtak elő s a meglepetés sem maradhatott el. Bátkai Sándor Johann Ludvig Runeberg Paavo gazda című balladáját mutatta be a körtagoknak. A színvonalas irodalmi alkotás megszívlelendő tanulságokat tartalmazott az embert próbára tévő Isten gondviseléséről, szeretetéről.
A képzőművészet szerelmesei Brittich Erzsébet tájképeiben gyönyörködhettek, Czernák Ferenc virágokat ajándékozott a nőknek, majd szeretetvendégség és baráti beszélgetés tette meghittebbé a jó hangulatú irodalmi délutánt.
R. P.
Nyugati Jelen (Arad)

Ünnepi előadás az aradi nagyszínházban
Táncban kifejezett szabadságvágy mesteri szemléltetése
Amint azt előzetesen meghirdettük, március 15-én 18 órától az aradi Ioan Slavici Állami Színházban Itt megkondult az óra címmel ünnepi táncjátékra került sor, ahol a nézőteret megtöltő közönséget Bognár Levente aradi alpolgármester köszöntötte, majd kifejtette: e nap a világ minden táján a magyaroknak az ünnepe, ezért mi is együtt ünnepelünk. 179 éves üzenet visszhangzik bennünk: talpra magyar! 1848-ban Petőfi Sándor és a márciusi ifjak valóban talpra állították a nemzetet, de ma 2017-ben is mindnyájan érezzük, ahol élünk, hogy nem könnyű a magyarnak talpon maradni. Tapasztaltuk, hogy erősen meg kell vetnünk a lábunkat ahhoz, hogy a szülőföldünkön boldogulhassunk, megvédjük közösségi jogainkat. Nemzeti közösségként csak egymást erősítve maradhatunk talpon. Elődeink példájából is tudjuk: a történelem viharait csak úgy élhettük át, ha a szükségben talpra álltunk, egységesen tudtuk felmutatni erőnket, amit a közösségünk érdekében használunk fel. Így volt az I., de a II. világháború után, sőt 1989. után is, amikor a szabadságunk kivívása közös feladattá vált. Már tudjuk, csakis közös erővel tudtuk elérni az önálló magyar középiskolát Aradon, illetve, hogy az oktatási intézményeink ismét vonzóvá váljanak és megújuljanak az egész megyében. Azt is közösen tudtuk elérni, hogy a Szabadság-szobor ismét Aradon állhasson, hogy támogathassuk az egyházainkat, a közművelődési életünknek a támogatással történt felpezsdülését még akkor is, ha nincs kulturális autonómiánk. Jogaink bővítéséért, továbbra is ki kell állnunk, mert közösségünk megmaradásához szükségünk van a mindenkori szabadságra. Ehhez azonban szükségünk van a közösségünk minden tagjára, de utódainkra is, hogy folyton bennünk éljen a szabadságnak az igénye, a szeretete. A vértanúk városában manapság együtt ünnepelhetnek a gyermekek, a szüleik és a nagyszüleik, amiért köszönet az előadás szervezőinek, szereplőinek. Isten áldja nemzetünket, ünnepünket! Zárta ünnepi beszédét Bognár Levente aradi alpolgármester.
Ezt követően, Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója köszöntötte a közönséget. Bemutatta a fellépőket, Harsányi Attilát, az Aradi Kamaraszínház és a Miskolci Nemzteti Színház színművészét, Balogh Józsefet, az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Maszk Egyesület művészét, a Csiky Gergely Főgimnázium Kispacsirták gyermekkórusát Khell Jolán vezetésével, valamint a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttest, amelynek Kisboglárka, Nagyboglárka és Búzavirág tánccsoportjai Engi Márta Ildikó művészeti vezető, Forgács Zsombor, a Nagyvárad Táncegyüttes hivatásos táncosának a közreműködésével viszik színpadra az előadást. Ahhoz mindnyájuknak jó szórakozást kívánt.
Ünnepi műsor
Az ünnepi műsorban a színművészek felváltva olvastak fel Kossuth Lajosnak 1848. március 15-én, a Pozsonyi Országgyűlésben mondott beszédéből, Petőfi és Jókai visszaemlékezéseiből. Az első felolvasást követően a Kispacsirták gyermekkórus, Khell Jolán tanítónő vezetésével népdalokat, forradalmi dalokat énekelt. A továbbiakban a két színművész szemelvényeket olvasott fel az 1848. március 15-i eseményekről a 12 pont megfogalmazásáról és Jókai Mór által történt többszöri felolvasásáról, Petőfi Sándornak előbb a Rajta magyar, majd a Talpra magyarra módosított Nemzeti dalának az egyetemeken történt elszavalásáról. E felolvasások azItt magkondult az óra – 1848 márczius 15.eredeti címet viselő táncjátéknak a részei között folytatódtak. A táncjáték ősbemutatója 2013-ban volt Pécskán. Alapötletét a „Zúgjatok harangok” című történelmi rockopera adta, amelyből részletek is elhangzottak, valamint a Kormorán együttes zenéiből is. Rendező-koreográfus Engi Márta Ildikó a Búzavirág Néptáncegyüttes művészeti vezetője és Forgács Zsombor a Nagyvárad Táncegyőttes hivatásos táncosa. A táncjátékban felléptek a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttes Kisboglárka, Nagyboglárka és Búzavirág csoportjai. Az előadásmódjuk drámaisága, magával ragadta a közönséget. A táncjáték a tűzmadár, vagyis a szabadságvágynak a minden szívet átható felemelő érzésével indult, a nézővel jól érzékeltette a forradalom és szabadságharc drámai pillanatait, illetve a tragikus véget, hogy a jövő reménységének a sugallatával záruljon. A kiváló produkciót a közönség vastapssal jutalmazta.
Az előadás végén a szervezők, az RMDSZ Arad Megyei Szervezete sós sütemény és bor melletti állófogadást adott a résztvevők tiszteletére, akik baráti hangulatban még sokáig elbeszélgettek.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Űzött vad a béke apostolából
Beszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk.
Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott.
– Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül?
– Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata.
– Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak?
– Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet?
– Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie?
– Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem.
– Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban.
– Itthon szembesült bármilyen retorzióval?
– Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza.
– Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait?
– Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat.
KINCSES ELŐD
Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Történelmi városnéző séta a Kölcsey Egyesülettel
Az 1848-as forradalomhíre két nap késéssel érkezett a kor postakocsiján Aradra.
A delizsánsz, amely a Fehér Kereszt Szálló előtt állt meg, izgalomba hozta Arad akkori lakosságát. Kitört a forradalom! Azt a tényt, hogy hogyan és miként zajlott le Aradon, a városnéző és emlékező séta alkalmával elevenítette fel a Kölcsey Egyesület.
A belvárosi minorita templomban gyülekezett a több mint húsz várostörténetéért rajongó és érdeklődő. Dr. Muntean Tibor, a Csiky Gergely Főgimnázium újdonsült igazgatója rövid, átfogó ismertetőt tartott mind a város, mind a vár akkori életéről, tevékenységéről és részletesebben tért ki a városközpont eseményeire. Fekete Károly, az RMDSZ kulturális bizottságának elnöke a minoriták szerepéről beszélt, hogyan vettek részt a forradalomban, miként segítették a város lakosságát, hogyan keveredtek gyanús pénzügyekbe az adott pillanatban, majd a templom belső értékeit ismertette. Erdélyi István, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja a forradalom kitöréséről, a Fehér Kereszt Szállóról, a Szabad Sajtó utcáról, a Bohus palotáról és Reform utcáról, a régi városházáról és sok egyéb, az akkori város központját ért eseményről mesélt. Fekete Károly és Erdélyi István egymástól vették át a szót, mindeniküknek akadt kiegészítésre való részlete, egy-egy anekdotája aszerint, hogy merre jártunk. Mindehhez képest Berecz Gábor a város egyes épületeiről – Bing ház, Rozsnyay patika, Lang vendéglő, New York kávéház, Stadtvine kávéház – ismertetett mondatai szinte elvesztek az érdeklődők kérdészáporában. Végigsétáltunk az egykori Szabadság téren, megemlékeztünk az Asztalos Sándor és Boczkó Dániel vezette 1849. február 8-i hőstettről, a régi színházról, a Vaslakat épületéről (itt székelt az osztrák csendőrség), az abc (a tulajdonos lányai neveinek kezdőbetűi nyomán), Gárdonyi Géza lakásáról, majd a Korona és Hal téren át eljutottunk a Csernovics házig, amelyen a Kölcsey Egyesület 2006-ban emléktáblát avatott Damjanich János tiszteletére és örök emlékére.
Az esős idő ellenére a lelkes csapat végig kitartott, a másfél órára tervezett ismertető és városséta több mint két és fél órásra sikeredett. Ez alkalommal több fotóis készült.
A hűvös, esős idő legszívmelengetőb eseménye, hogy Pálfi Kinga tévériporter néhány hónapos babájával végig mellettünk volt, reméljük, hogy a picuri így korán helytörténet-kedvelővé válik.
A városnéző séták folytatódnak.
Becz Gábor
Nyugati Jelen (Arad)

Nagy sikert aratott a Március hangjai program
Közös előadással ünnepeltek a pécskai magyarok
Amint azt rövid hírben közöltük, a Battonyai Városi Művelődési Központ és Könyvtár, a pécskai Búzavirág Egyesület és Néptánccsoport, valamint a helybeli Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület vasárnap18 órától a városi Doru Ioan Petescu Művelődési Házban Március hangjai címmel közös, ünnepi műsort adott elő az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékére.
A Művelődési Ház nagytermét megtöltő közönséget, köztük Antal Péter polgármestert, Faragó Péter parlamenti képviselőt és Bölöni György megyei tanácsost Engi Márta Ildikó, a Búzavirág Egyesület elnöke, valamint Balta Tajcs Tűnde, a Hagyományőrző Egyesület elnöke köszöntötte.
A Himnusz felcsendülését követően, a Juhász Kálmán által betanított citerás gyermekek műsora vezette fel az előadást, majd a Bojtocska gyermekjátékainak, utánuk a Kisboglárka játékainak, majd a Búzavirág magyarbődi táncának tapsolt a közönség.
Jogállam nélkül nincs szabadság
Ünnepi beszédében Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, parlamenti képviselő kifejtette: közel 3 évtizeddel a rendszerváltás után, még mindig a szabadságjogokért, magáért a jogállamiságért kell utcára vonulni szerte az országban. Ahol nincs jogállam, ott nincs szabadság. Nem szabad az olyan ország, ahol a bűnszervezetek mindenféle hatalom fölött állnak. Nem lehet szabad az olyan ország, ahol félreállítják azt, aki dolgozik, aki tenni akar a közösségéért. Nem lehet szabad az olyan ország, ahol börtönbüntetés fenyegeti azokat, akik kitűzik a magyar vagy a székely zászlót. Magyar összefogás nélkül a romániai magyarság hangja pusztába kiáltott szó lenne. Ahogy az 1848-as hősöknek, úgy nekünk is szükségünk van az összefogásra, a közös erőre, hogy államalkotó nemzetként, jogunk legyen az ország ügyeibe való beleszólásra. Akkor is, ha az érvényben lévő Alkotmány első paragrafusa bennünket, magyarokat és a többi nemzeti kisebbséget figyelmen kívül hagy. Az elmúlt évek során Romániában elismerték, hogy március 15. fontos az itteni magyarság számára, ezért azt kérjük, ismerjék el hivatalos ünnepként. Az RMDSZ hivatalosan is benyújtotta a törvényjavaslatot, miszerint március 15-ét ismerjék el az itteni magyarság hivatalos ünnepévé, ami számukra legyen munkaszüneti nap. Mi, magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak az ellenségeskedést. Ahogy az 1848-as forradalmárok hittek a magyarság jogaiban, úgy nekünk is hinnünk kell bennük, ahogyan ők, mi is szabadságra vágyunk. Azaz korlátozásoktól, fenyegetettségtől mentes életre. Ahogyan ők tették, nekünk is bíznunk kell abban, kitartással, türelemmel, összefogással megvalósíthatjuk céljainkat. Isten minket úgy segéljen!
A szabadságharc megjelenítése
A továbbiakban a Hagyományőrző Egyesület tagjai jeleneteket adtak elő az 1848. március 15-én a Pilvax Kávéházban, az egyetemeken, illetve a nyomdában lezajlott eseményekről, de gyermekek által bemutatott harci előkészületeknek is tapsolhattak. A Búzavirág kalotaszegi tánca után falusi jelenetet mutattak be a vérbe fojtott szabadságharc üldözött katonáinak a sorsáról. Utána az Itt megkondult az óra címmel, az aradi színházban nagy sikerrel bemutatott dalos, táncos, március 15-e művészi megjelenítésének tapsolhattak a Kisboglárka, a Nagyboglárka és a Búzavirág tánccsoportok előadásában. Engi Márta megszólaltatta Reményik Sándor Magyar gyerek című költeményét, majd Balta Tajcs Tündével közösen köszönetet mondtak a töretlen támogatásért Pécska Város Tanácsának, név szerint Antal Péter polgármesternek és Eugenia Petének, a Művelődési Ház igazgatójának a felkészülés biztosításáért. Ugyancsak megköszönték a Battonyai Városi Művelődési Központ és Könyvtár közreműködését, dr. Rimainé Roczkó Zsuzsanna jóvoltából, valamint Juhász Kálmán közreműködését a citeraoktatásban.
A műsorban fellépett összes résztvevő előtt, a két civilszervezet vezetője mondott köszönetet a sok tapsért, majd Isten áldja nemzetünk, Isten áldja ünnepünk jeligével, vastaps közepette zárult a pécskai, nagyszabású március 15-i ünnepség.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A Magyar Értéktárba került Kós életműve és az aradi Szabadság-szobor is
Keddtől kiemelkedő nemzeti értékként tartják számon Kós Károly életművét, az aradi Szabadság-szobrot, Torockó épített örökségét, illetve a nagybányai művésztelepet és festőiskolát. „Nagy öröm számunkra, hogy az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság felterjesztései bekerültek a Magyar Értéktárba, hiszen ezeket ezentúl az egész nemzet számára jelentőséggel bíró értékekként tartják számon" – jelentette be Hegedüs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke azt követően, hogy március 21-én, kedden a Hungarikum Bizottság ülésén vett részt Egerben.
Mint elmondta, a Magyar Értéktárba bekerült erdélyi értékek következő lépésként hungarikummá válhatnak – mindehhez egy újabb felterjesztés és annak elfogadása szükséges. A hungarikumok közé sorolás a magyarság egésze számára fontos értékként definiálja majd a felterjesztetteket, és segíti minél szélesebb körben való megismerésüket.
„Amikor másfél évvel ezelőtt megalakítottuk az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságot, azt vállaltuk, hogy Erdély tárgyi és szellemi örökségének biztonságot nyújtunk, hogy feltérképezzük azokat az értékeket, amelyek az évek során kiemelkedően hozzájárultak közösségünk formálásához. De nem titkolt szándék volt ezeknek az értékeknek idővel a Magyar Értéktárba való felvétele, hiszen így elismerésben részesülnek az egész magyar nyelvterületen. A mai döntés egy kezdő, de nagy lépés efelé, hiszen a Magyar Értéktárba való bekerülésük révén most először szereztek kiemelkedő nemzeti érték-státust erdélyi értékek” – értékelte Hegedüs Csilla.
Úgy véli, bár nincs vita arról, hogy Erdély mennyire is gazdag magyar vonatkozású tárgyi és szellemi örökség terén, ennek az egyértelmű ténynek fontos az intézményesítése is. „Ahogyan az Erdélyi Értéktár is vállalta az összegyűjtött értékek feletti őrködést, azt reméljük, a Magyar Értéktár által Magyarország is védnöke lesz a befogadott értékeknek, hozzájárul megőrző munkánkhoz” – tette hozzá.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöki tisztségét is ellátó szakember arra is emlékeztetett: az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság törekvései között szerepel a magyar közösség büszkeség-érzetének erősítése az épített, tárgyi és szellemi örökség megfelelő hasznosítása által, de a turisták térségbe való bevonzása is. „Az ősök munkájának elismerése ugyanakkor azt is üzeni a fiatalabb generációnak, hogy érdemes itthon maradni, érdemes itthon jövőt tervezni, hiszen csakis addig a pillanatig lehet élő egy közösség, amíg a felnövő nemzedék megőrzi és gyarapítja értékeit” – összegzett Hegedüs Csilla. Közlemény
Erdély.ma

Feltehetően megtalálták Jávor Pál valódi szülőházát Aradon
Büszkén mutogatták eddig az aradiak Jávor Pál szülőházát a turistáknak, azonban nemrég kiderült, hogy a filmcsillag valójában egy másik házban született. A történetet az alpolgármester göngyölítette fel.
Idén január 31-én volt Jávor Pál, a 20. század eleji ünnepelt magyar filmszínész születésének 115. évfordulója. Az aradiak büszkén emlegetik, hogy a magyar filmjátszás egyik legismertebb alakja Aradon született, és a magyarországi turistáknak előszeretettel mutatták meg ezidáig az idegenvezetők a tősgyökeres aradiak által Rácfertálynak nevezett városrészben lévő szülőházat. A minap azonban kiderült, hogy a mai Grigore Ureche, a volt Kis-Molnár utca 11. szám alatti ingatlan csak a vélt szülőház, ebben valószínűleg csak azután lakott a Jermann Pál Gusztáv néven született gyermek, miután szülei összeházasodtak, és apja a nevére vette (1902-ben Spannenberg néven anyakönyvezték, anyja lánykori neve után).
Erre Bognár Levente aradi alpolgármester jött rá, miután egy szombathelyi küldöttség járt Aradon Jávor Pál aradi gyökereit kutatva. „Mi azt sem tudtuk, hogy Szombathelyen végezte az iskoláit, ezt Feiszt György levéltáros, volt szombathelyi alpolgármester cikkéből tudtam meg, ami a Prémium magazinban jelent meg” – mesélte az elöljáró. „Kikértem az anyakönyvi hivatalból a születési bizonyítványt, és azon egyértelműen látszik, hogy az Alsó-Molnár utca, vagyis a mai Grigore Alexandrescu utca van megadva szülőházként. Ez is ugyanabban a városrészben található, sőt keresztezi is a Kis-Molnár utcát.”
Az alpolgármester meg is mutatta a születési kivonatot, de külön kérése volt, hogy fényképet ne készítsünk róla. Az okmányból az is kiderült, hogy édesanyja nem 17, hanem 19 éves volt a gyerek születésekor, és a foglalkozásnál a „cseléd” státust utólag „magánzóra” változtatták.
Köztudomású, hogy a „kis Pali” szerelemgyerekként született, és az ötvenes éveiben járó tisztviselő édesapja – a születési anyakönyvi kivonat tanúsága szerint – 1905-ben vette a nevére. Ekkor költözhettek a Kis-Molnár utcába, ahol az apa lakott – legalábbis ezt véli Bognár Levente a korabeli hivatalos papírok, levelezések alapján.
Hogy mindez új megvilágításba helyezi Jávor Pál életútját vagy sem, azt a hely- és színháztörténészek hivatottak eldönteni, de Bognár szerint jó, hogy idejében fény derült az eddigi tévedésre, ugyanis szándékuk elhelyezni egy emléktáblát a színészóriás tiszteletére. A Gr. Ureche utcai ingatlan mai tulajdonosa szerencsére ódzkodott ettől, ezért nem kerülhetett rá sor eddig, de az „új” szülőházban lakók nyitottak erre az alpolgármester szerint.
Bognár Levente azt is elmondta, hogy körvonalazódik egy együttműködés Szombathely és Arad között Jávor Pál kapcsán a közösen szeretnék ápolni a színész emlékét, Jávor-napokat is szerveznének, és szeretnék a románsággal is megismertetni, hogy a magyar filmjátszás ilyen nagy alakja Aradon született.
Jávor Pál 1959-ben hunyt el Budapesten.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Hatvan éve történet – Szomorú emlék (1.)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Köszönettel tartozunk – hálásak lehetünk – Puskel Péternek „Arcok a (közel)múltból” sorozatáért. Ismerősöket, barátokat, jeles aradi embereket („arcokat” és „fejeket”) idéz meg, hoz vissza a mába. Miért ne vallanám be, néhány felvillantott arc könnyeket csalt a szemembe.
Remélem, Péter barátom nem veszi rossz néven, ha SCHÖN ISTVÁN arcát („fejét”!) még tovább rajzolom, az aradi magyar nyelvű oktatásban betöltött szerepét tovább árnyalom.
Miért teszem ezt?
Schön István tanár úr 1957 decemberében hunyt el – 38 évesen –, de halálát a nyár eleji hónapok történései érlelték. 1957–2017… ez éppen 60 évet jelent.
Puskel Péter írásából kiderül – azért én is kihangsúlyozom –, nyolc évvel Fischer Aladár halála után, alaposan megváltozott körülmények között, ő teljesítette ki iskolájában a magas szintű oktató-nevelő munkát megteremtő törekvéseket.
Közel hatéves igazgatósága emlékezetes epizód az aradi magyar oktatás történetében. Ami 1957-ben a két aradi magyar középiskola (3-as és a 4-es számú) életének hátterében történt, csak homályosan ismert, de a hozott intézkedések látványosan felkavarták mind a két intézet életét.
Annak, hogy Schön István 1919-ben, az Aradi Római Katolikus Főgimnázium alapításának évében született nincs jelentősége, de ha az iskola centenáriumát szabályszerűen 2019-ben (és nem 2023-ban) ünneplik, az ő születésnapjára is lehet emlékezni.
Bevallom, szubjektív oka is van annak, hogy írásra szántam el magamat. Schön igazgató úrral való megismerkedésem – első találkozásunk: 1954 szeptembere – döntően befolyásolta tanári pályám (életem) alakulását és különös áttételek – a sors fintora – révén kihatott mind a két magyar középiskola 1954–1959 közötti életére.
Félreértés ne essék, nem a személyem volt a „tényező”, én csak belepottyantam valamibe, ami később iskolatörténet lett.
Valahol biztosan vannak írásos dokumentumok. Az akkori döntéshozók közül ma már senki sem él. Annak, amit tudtam, a java részét már megírtam, az oral history szabályai szerint; azok kétes értékének tudatában, igyekeztem a buktatókat elkerülni, az igazságot bemutatni.
Ez az írásom annyiban lesz más, hogy a homályos háttéreseményekhez köthető kérdéseket, latolgatásokat, sejtéseket is megfogalmazok. Folytatom Puskel Péter gondolatmenetét, amiben arra keresi a választ, miért fogadta el a zsidó Schőn István a volt Római Katolikus Főgimnázium neki felkínált igazgatói székét?
A zsidó gimnázium tanára, nem egyből lett a volt Római Katolikus Gimnázium igazgatója. Kinevezését megelőzően három tanéven át (1948–1951 között) matematikát, fizikát tanított a Magyar Vegyesben. Családom és baráti köröm tagjaitól tudom, hogy a diákok és a szülök körében közmegelégedés kísérte tanári munkáját, hasonlóan az elnyomó önkény áldozatául esett Ion Scrima tanáréhoz.
– Semmi mást, mi csak a jó tanárt láttuk benne.
Hatvan év után, két hiteles tanú, majdnem szó szerint, egybehangzóan mondta ezt nekem.
Hogy ki kezdeményezte Schön István igazgatói kinevezését nem tudom. Nem volt tagja a Munkás (Kommunista) Pártnak.
Elképzelhető az is, hogy a tantestület körében született az ötlet.
Vezetői adottságai a kollégák figyelmét nem kerülhették el.
Visszagondolva, az iskola akkori tanárai közül, rajta kívül mindössze két személy mutatkozott alkalmasnak az igazgatói poszt betöltésére: Firneisz Fábián György és Gnandt János. Mind a két nagy tekintélyű tanár káderlapján egy-egy, az 1944-es évhez köthető fekete folt éktelenkedett. Már az is csodaszámba ment, hogy Gnandt tanár úr az esti tagozat ügyeit intézhette aligazgatói minőségben. Helyzetét csak „pótolhatatlansága” és az estis diákok ragaszkodása biztosította. (Ugyanolyan meglepetés volt Fábián György későbbi aligazgatói kinevezése is.)
Emlékezetem szerint 1951-ben, Schön István igazgató székfoglalásának az évében Kovách Géza még nem volt a tantestület tagja, s Kovács Mihály tanító úr sem szerezte még meg a matematika tanári diplomát.
A tanügyi szervek, a párt, a Magyar Népi Szövetség(?) választása szerencsés volt. Ezt Schön István hatévnyi igazgatói ténykedése utólag meggyőzően igazolta.
Mennyire kísérte konszenzus az új igazgató kinevezését?
Erről pontosabb képet, csak 1957. december 1. után alkothattam magamnak. Igaz addig nem is foglalkoztatott ez a kérdés.
A Magyar Vegyesben meghagyott egykori KG-s tanárok elfogadták az új igazgatót, de nem lelkesedtek.
Miért?
Származása miatt?
Volt más jelöltjük?
Schön István nem konfrontálódott velük, de inkább a fiatalabbakra támaszkodott. Ficzay Dénes, KG-és tanár, mindenkori különállása közismert volt, amúgy baráti viszonyt ápolt az új igazgatóval.
Nem tudom mekkora volt a tanügyi szervek szerepe, és mi volt az ő érdeme abban, hogy regnálása alatt kiváló tanárok kerültek az iskola tantestületébe. Ő találta meg Kovách Gézát és Kovács Miskát? Volt szerepe abban, hogy Vadász Ernő haza jött Aradra a fővárosból? Szalma Magda, Urbán József és a „többiek” szerződtetésében mi volt az ő érdeme?
Magam 1954 szeptembere és 1957 decembere között erről semmit sem tudtam, nem is tudhattam, de miután a 4-esből átkerültem a 3-ba, nap mint nap tapasztaltam, mekkora tisztelet övezi a tanév elején menesztett igazgatót a tantestület többsége, az irodai személyzet és az iskola „mindenese”, Kling bácsi részéről.
Az 1957 decemberében leköszönő szülői bizottsági elnök, Ráduly István ügyvéd úr, akkori megítélésem szerint, Schön István leváltásával nem értett egyet, ennek jelét adva tette ezt a gesztust.
A „Schön-korszak” hangulatát egy Kovách Gézától megörökölt anekdotával jellemezném.
Egy iskolai kirándulás alkalmával Brassóban Géza találkozott az Erdély-szerte ismert kiváló matematikatanárral, Zsidó Donáttal, aki fogadta az aradi küldöttséget, kezét nyújtva mutatkozott be Gézának:
– Zsidó vagyok.
– Nem tesz semmit.
Ezt a választ Gazsi rögtönözte.
A történet természetesen eljutott az aradi iskola igazgatójához is, akinek komolysága ellenére jó humorérzéke is volt.
Egy alkalommal a Kovách Géza vicceit hallgató tanárok csoportjához lépett, Gazsinak kezet nyújtva, bemutatkozott:
– Zsidó vagyok.
Mi volt erre a válasz?
– Látszik.
De térjünk vissza az igazgatói kinevezés előzményeihez.
Fischer Aladár halálát követően, 1943-ban dr. Berthe Nándort nevezték ki igazgatónak. (Volt más jelölt is.) Az iskolák államosításakor (1948), meglepő módon, még egy teljes tanévre ő maradt az igazgató.
Tisztelet övezte mind a diákság, mind az aradi magyarság körében, de tanártársai megosztó embernek tartották.
Az 1948/49-es tanév végén durva hangvételű cikk jelent meg a helyi magyar lapban:
NEM VÉN ÉS NEM BALLAG A MAI DIÁK
– Széljegyzet az aradi magyar tannyelvű vegyes líceum évzárójáról, amely semmiképpen sem illett az iskolában végzett komoly munkához. –
(…) Általában elmondhatjuk, hogy bevonult az új idők új szelleme ebbe az intézetbe is. De úgy látszik még mindig nem nyitottak ki kellőképpen minden ajtót és ablakot, mert a friss levegőjárás ellenére meglapult valahol a zugokban a múlt dohos, egészségtelen, fullasztó levegője. (…) (JÖVŐ demokratikus napilap, V. évfolyam 1366. szám, 1949. június 16.)
Ősztől új igazgatója lett a líceumnak: Mang Ilona. Bő egyéves tevékenységének a megítélését különböző tartalommal és hangsúllyal fogalmazták meg nekem. Őt is leváltották! Egy ártalmatlan diákszervezkedésből, értelmetlenül és érthetetlenül, az állam biztonságát is fenyegető ügyet kreáltak. Zavaros tanévet zártak 1951 júniusában a Magyar Vegyesben. A ballagó diákokat Gnandt János megbízott igazgató búcsúztatta.
A Gnandt János nevével fémjelzett rövid interregnum után nevezték ki igazgatónak Schön Istvánt, aki hat tanéven át okosan, körültekintően és eredményesen vezette az intézetet.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

Értékelő Bognár Levente alpolgármesterrel
Arad költségvetése magyar szempontból
Arad Város Tanácsa elfogadta a megyeközpont idei költségvetését. Annak magyar vonatkozásairól Bognár Levente alpolgármestert, városi tanácsost kérdezzük, aki Szabó Mihály társaságában képviseli ott az RMDSZ-t.
– Hogy néz ki magyar szempontból Arad idei költségvetése?
– Fontos volt számunkra a költségvetés megszületése, hiszen a tulajdonképpeni munka akkor kezdődik, amikor már tudjuk, miből gazdálkodhatunk. Az új rendelkezések szerinti fizetésemelések, az adómegvonások egyúttal az aradi költségvetésnek is kisebb kereteket biztosítottak. Ezzel együtt az is fontos volt számunkra, hogy az aradi magyarságnak az eddig biztosított pénzügyi keretek megmaradjanak. Ezek közösségünk identitásának megtartásához minden évben szükségesek voltak. Gondolok itt elsősorban azokra a meghatározó kulturális eseményekre, amelyek a közösségünk számára megtartó erőt jelentenek, ugyanakkor elsőrendű prioritás számunkra az anyanyelvű oktatásnak a támogatása. Az Aradon lévő egyetlen megyei magyar nyelvű középfokú oktatási intézmény, a Csiky Gergely Főgimnázium számára nagyon fontos, hogy vonzó maradjon a magyar gyermekek és szüleik számára. A Főgimnázium régi épületén elindított korszerűsítés folytatásához szükséges összeget sikerült bevinnünk a költségvetésbe. Köztudott, hogy az elmúlt évben az épület adminisztrálását sikerült a városnak átvennie, ezért sokkal komolyabb beruházásokat is végre lehet rajta hajtani. Ehhez elkészült a tanulmányterv, jelenleg a kivitelezési terveken dolgoznak, ezért ha idén nem is, de jövőre bizonyára elkezdődhetnek a munkálatok.
– Mennyi pénz volt szükséges a korszerűsítéshez?
– A tanulmányterv szerint hozzávetőleg 2 millió lejről lenne szó, amely az alagsorban szigetelési munkálatokat, a padláson szükséges tűzvédelmi szigeteléseket, az épületen szükséges vezetékek cseréjét, illetve a központi fűtésnek a felújítását is feltételezi. A régi ablakokat már sikerült korszerű, hőszigetelőkre cserélni. A munkálatokat szinkronizálni kell az iskolában zajló tevékenységekkel.
– Milyen kulturális eseményekre lesz idén pénz?
– Az általunk összeállított legfontosabb események a március 15-i megemlékezés; a Magyar Majális, ami közösségerősítő rendezvény, a Szent István-napi program, az október 6-ával záruló Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat; ugyanakkor hagyományos báloknak, sőt nótaesteknek a megszervezését is támogatni kívánjuk. Kiemelt fontosságú az aradi magyarság számára az anyanyelvű színjátszás támogatása – a nagyszínházi, illetve a Kamaraszínház előadásaira gondolva összesen 450 ezer lej, míg a magyar felekezeteknek a támogatására is sikerült a városi keret 15%-át megszereznünk. Ilyenkor el kell mondanunk, hogy a 7 római katolikus, a 3 református, az 1 evangélikus-lutheránus, illetve a 2 baptista templom számára összesen 260 ezer lej támogatást sikerült szereznünk.
– Magyar érdekeltségű más létesítményekre jutott-e pénz?
– Továbbra is elsőrendű prioritás számunkra a Megbékélési park, amelyet tavaly sikerült felújítani, idén viszont a környezetének a rendezéséhez biztosítottuk a szükséges pénzkereteket. Reméljük, a bővítést akadályozó telekvitának is sikerül véget vetni. Még tanulmányi szinten van, de Szántay Lajosnak szeretnénk emlékművet emelni a Kultúrpalota környékén vagy akár a lépcsőjén helyet találni. A Kultúrpalota mellett ugyanis a nevéhez fűződik nagyon sok emblematikus aradi épületnek a tervezése, illetve a kivitelezése. Ugyancsak fontosnak tartottuk, hogy a Kultúrpalota épületén végzendő szerkezeti módosításhoz szükséges pénzforrás is rendelkezésre álljon, ami biztosítaná egy orgonának az elhelyezését. Annak a beszerzésére határon átívelő pályázati lehetőséget is ki lehetne aknázni. A Kultúrpalota megépítésekor állítólag orgona beszerelése is szerepelt a tervekben, csakhogy az I. világháború, utána az impériumváltás gátolta a terv megvalósítását. Ha sikerülne, orgonahangversenyeket is lehetne szervezni, ami a Kultúrpalota kihasználtságát, programjának a bővülését szolgálná. Jelenleg ugyanis sok olyan művet nem tudnak előadni, amihez orgonakíséret is szükséges. Az aradi magyarság körében végzett közvélemény kutatáskor kiderült, hogy igénylik az egészségügyi ellátásnak a javítását. Az igény a városéval is egyezik, ezért a polgármesterrel és a pártjával együttműködve, a városi kórház osztályainak a jobb felszereléséhez anyagi támogatást sikerült biztosítani. Mindent egybevetve, noha a kormánynak az adócsökkentésekre, illetve a fizetésemelésekre tett ígéretei miatt Arad költségvetési kerete idén kissé beszűkült, az nem fogja gátolni a magyar érdekeltségű intézmények működését, a szokásos kulturális programok lebonyolítását.
– Köszönöm szépen a tájékoztatót!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Hatvan éve történet – Szomorú emlék (2.)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Ha volt egyáltalán ennek a hányatott sorsú iskolának a XX. században „aranykora” akkor annak gyökerei a „Schön-korszakhoz” is kötődtek.
Akkor miért váltották le az 1957-es szeptemberi tanévkezdés előtt?
Hol keressük a jegyzőkönyveket? Nincsen már senki, akit szóra bírhatnánk.
Ugyanakkor megváltak a másik magyar gimnázium, a 4-es számú középiskola talpra esett fiatal igazgatójától, Schmidt Máriától is.
Mi latolgattunk, kombináltunk.
Az elbukott magyar forradalom és szabadságharc erdélyi utórezgéseivel hoztuk kapcsolatba a két magyar iskola igazgatójának a menesztését. A példastatuálás hatásos lépését láttuk a hatóságok intézkedésében. Mindezt kapcsolatba hoztuk a békéscsabai magyar gimnázium 1955. október 6-ai aradi látogatásával, amelynek fogadásában a két iskola lelkesen vett részt.
Közszájon forgott egy történet, miszerint Schőn igazgató úr (elvtárs) oda mondogatott az iskolájába látogató pártaktivistának. A vita zárásaként állítólag elhangzott a következő mondat is:
– Ha legközelebb belép az irodámba, illik levennie a sapkáját.
Kovách Géza több alkalommal is bizonygatta nekem, hogy a két igazgató együttes leváltásának prózaibb oka volt: véget akartak vetni a két magyar iskola rivalizálásának, az igazgatók közötti vitáknak.
Így volt-e vagy másként?
Bizonyos vagyok abban, hogy a súlyosan szívbeteg Schön István halálát nem a hat év igazgatói munka siettette. Kedvére való volt a vezetői munkakör, örömét lelte benne, eredményeket ért el.
Sokkal inkább a leváltásában végződő méltatlan eljárás, a tanári státuszba való visszahelyezése viselte meg.
Ebben a vonatkozásban már nem a szóbeszédre, hanem saját tapasztalataimra építve fogalmazom meg véleményemet.
Az újonnan kinevezett igazgatót, Kristóf Ilonát a 4-es középiskolából importálták a 3-ba. A tanárkodást (francia nyelv és irodalom) 1930-ban kezdte, leányiskolákban (tanítóképzőkben) működött. Felkészült, olvasott, művelt oktató volt, de már nem rendelkezett annyi rugalmassággal, hogy a meglehetősen zavaros helyzeten úrrá legyen. Az igazgatói munkát erőszakkal tukmálták rá. Nem lévén más választása, elhagyta Aradot, visszament Kolozsvárra a húgával, Sárival együtt. Az aligazgatóként mellé rendelt Mózer István elszegődött újságírónak, s csak félkatedrás tanárként maradt az iskolában.
A 4-es középiskola is új igazgatót kapott az orosz szakos, holokauszt túlélő, Berger Margit személyében, akit elsősorban kedvessége miatt hamar elfogadtunk. Ezt elősegítette a leváltott igazgatónk, Schmidt Mária nagyvonalú, sérelmektől mentes viselkedése is.
Azokban a napokban, amikor Kristóf Ilus menekülésszerű távozása miatt a 3-as középiskola ismét igazgató nélkül maradt, Berger Margit a következő kérdést tette fel nekem:
– Nem gondoltál még arra, hogy kérjed felvételedet a pártba?
Gyorsan és meggondolatlanul válaszoltam:
– Nézd Margó, én mindennel egyetértek, csak az osztályharc túlkapásait nem fogadom el. Én maradnék egyelőre csak a KISZ-ben.
Akkor még nem tudtam, hogy ezt a tapogatódzó kérdést a hatóságok utasítására tette fel nekem. Abban is biztos vagyok, hogy válaszomat nem az általam megfogalmazott formában továbbította, mert néhány nap múlva kézhez kaptam írásos igazgatói kinevezésemet a 3-as iskolába. Csak évek múlva tudtam meg, kiknek „köszönhettem”, hogy rám, a más városból jött, ismeretlen kezdő tanárra esett a választás. Határozott nemet mondtam, s ezért a Városi Pártbizottság propagandatitkára elé citáltak. Ő kiszámolta, hogy a négy egyetemi évem alatt összesen mennyit költött rám az állam. Figyelmeztetett, itt azt ideje, hogy törlesszek.
– Megy igazgatónak a 3-asba, vagy úgy rúgom fenéken, hogy a városból is repül.
Megijedtem! Bár sejtettem mi vár rám, mentem igazgatónak a 3-as számú középiskolába. Így pottyantam bele, akaratom ellenére, egy olyan helyzetbe, amit huszonhat évesen, tapasztalatlanul és felkészületlenül nagyon nehezen tudtam kezelni.
Jelen írásom szempontjából nincs jelentősége annak, hogy mint friss diplomás miért vállaltam vegyészi állást 1954 nyarán az aradi vagongyárban. Mindennel elégedett voltam, talán a gyár futballcsapatába is beverekedhettem volna magamat, jó volt a fizetésem, mégis szeptemberben az iskola felé vettem az irányt.
Okmányokkal felszerelve megjelentem Bognár Gergely tanfelügyelő előtt, aki egy cédulával a 3-as iskola igazgatójához, Schön Istvánhoz irányított, mint frissen kinevezett kémia–fizikatanárt.
Az igazgató úr közölte a katedrám összetételét: matematika, orosz nyelv és fizika az estiben.
A matematikára és a fizikára bólintottam, az orosz nyelv ellen tiltakoztam. Kértem néhány óra kémiát, jeleztem, hogy latinórákat is vállalok, de oroszt nem tudok tanítani.
– Én ismerem a maga feleségét, tanítottam. Maga örülhet, hogy egy ilyen nagy iskolába került. Ezek a lehetőségei.
Ez határozottan, megfellebbezhetetlenül hangzott.
Ma is sajnálom, magamtól is szégyellem azt a mondatot, amit az iskola méreteire és igazgatójának emberi nagyságára építve fogalmaztam meg.
Döntöttem: egyelőre marad a vagongyár. Elköszöntem. Illendőségből visszakerékpároztam Bognár Gergely tanfelügyelő irodájához.
Nem jutottam szóhoz, végighallgattam egy a sorsomat érintő telefonbeszélgetést s egy újabb cédulával a zsebemben a másik magyar középiskola felé karikáztam.
Akkor még nem tudtam, hogy tanári pályafutásomnak legszebb, legboldogabb három éve vette kezdetét. Olyan lehetőségek nyíltak meg előttem, hogy rövidesen akár imáimba is foglalhattam volna Schön István igazgató urat, amiért elfogadhatatlan feltételeket állított elém. Ebből az időből való két osztály, sok szép emlékem forrása, május 13-án tartja 60 éves érettségi találkozóját.
Beismerem, nincs miért szégyenkeznem miatta, szorosan felzárkóztam a Schmidt Mária-Czédly Károly igazgatói kettőshöz, s hatékony támaszuk lettem a másik magyar iskolával folytatott rivalizálásban. Annak, hogy milyen eredményeket mutattunk fel a testvériskolával folytatott „versengésben”, ma már nincs jelentősége.
A 3-asból való „kiebrudalásom” története ismert volt a magyar tanügyi berkekben, a következő beszélgetésről azonban kevesen tudtak.
Az 1954/55-ös tanévet követő nyári vakációban az iskolában dolgoztam. Az egyik teremben amfiteátrumszerű kémia–fizika előadót építettünk. Meglepetésemre az udvaron, az egyik deszkarakáson Schön igazgató urat pillantottam meg. Egyedüli tanárként voltam akkor jelen az iskolában. Odamentem, köszöntöttem. Maga mellé ültetett.
– Fiatalember! Hagyja itt a nőket! Jöjjön át hozzám!
– Igazgató úr! Ott voltam, nem kellettem.
– Rosszul informáltak.
Nem tudom, miért látogatott el a nyári vakáció közepén az ellenlábas igazgató iskolájába.
Két év múlva, 1957 novemberében, egy nyirkos őszi napon, a Kálvin utcai református templom falához támaszkodó, erős légszomjtól gyötört Schön tanár urat kísérhettem haza. Kísérhettem? Vittem, szinte a két karomban. Mentőt hívtunk. Semmi másról nem beszéltünk, csak a betegségéről.
Nem tudom, hogyan gondolt rám, csak sejtem mi volt a véleménye rólam. Egyszer nem sokkal a halála előtt, visszajutott hozzám egy megjegyzése:
– Annak a fiatalembernek legalább van modora.
Ilyen előzmények után, Fábián György és Gnandt János aligazgatóktól megtámogatva jött létre a 3-as iskola „Igazgatóság”-a. Ez az elnevezés Ficzay Dénesnek, iróniától csepegő szellemes tréfálkozásra is alkalmat adott. Három kihangsúlyozottan rendpártivezető fogott hozzá az iskola kormányzásához.
Eltekintve néhány idősebb, a katolikus gimnáziumból visszamaradt tanártól, a fiatalok, a „Schön-pártiak” meglehetősen tartózkodva fogadtak. Tartottak attól, hogy a korábban részben visszaszorított (?) „régi” tanárok törleszteni fognak a leváltott igazgatóval és híveivel szemben.
Urbán Jóska nagyváradi iskola- és kolozsvári egyetemi társam figyelmeztetett is:
–Jóskám! Csak arra vigyázz, ne te legyél az ököl, amivel mások ütnek.
Tapasztalatlanságomat, hiányosságaimat figyelembe véve is, ilyen célra engem senki sem használhatott volna fel. Azt hiszem igazgató társaimat sem vezette ilyen szándék. Az egyik tanári értekezleten, szigorúbb igazgató kollégám részéről mégis elhangzott egy megjegyzés.
– A szolgálatos tanárnak nem elég csak panyókára vetett kabáttal végigsétálni az első emeleti folyosón. Van az iskolának második emelete, földszintje, sőt udvara is.
Nyílván nem csak az erősen szívbeteg Schön tanár úrnak szólt ez a megjegyzés, de ő magára vette.
Magyarázkodásra nem kerülhetett sor, mert néhány nap múlva a leváltott igazgató egy szívrohamot követően elhunyt.
– Megöltétek az igazgatót!
Ezt Kovách Géza mondta. Nem a kocsmában, nem az utcasarkon, hanem a tanári szobában.
Innen kellett folytatnunk.
Nem lelkesedésből, inkább kényszerből, úrrá lett rajtam a bizonyítási vágy. Meg akartam felelni. Két mérce állt előttem: Schön István és két utolsó nagyváradi diákévem igazgatója, Péter Sándor.
A Csiky Gergely Főgimnázium épületének első emeleti folyosóján Schön Istvánnak emléktáblája van, néhány egykori „Schön-párti” és „ellenzéki” tanárkolléga márványlapja között.
Az 1957 decemberében történtek jelentősége 1959 szeptemberére – az iskola tagozattá minősült – szertefoszlott.
Ma, 60 év után is csak az emlékezésnek van jelentősége.
Azért is munkálkodtam ezzel az írásommal, hogy ne csak a nyolcvanasok és a hetvenesek tisztelegjenek az egykori Igazgató – Schön István – emléke előtt, tudjanak róla a fiatalabbak is.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)