Vajdasági óvónők látogatása Aradon
Partnerkapcsolat született
Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei tb. elnöke az október 11-i lapszámunkban beszámolt arról, hogy október elején felvidéki magyar pedagógusok látogattak Aradra.
Ezt kiegészítve, Tripon Ildikó óvónő, módszertani felelős megkereste szerkesztőségünket, és ismertette az óvónőket érintő programokat, eseményeket.
„Nyáron meghívást kaptam a vajdasági Fehértelepre (Susara) egy táborba, és az ottani szervező, dr. Szőke Anna néprajzkutató, a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének elnöke akkor azt mondta, hogy szeretne részt venni az október 6-i aradi megemlékezésen. Én meghívtam, és most el is jött harmadmagával: Kopasz Ildikó, a Zentai Hófehérke óvoda igazgatója, valamint Veszelinov Ibolya, a Magyarkanizsai Gyöngyszemeink Óvoda igazgatója társaságában” – meséli az előzményeket Tripon Ildikó.
A program változatos és eseménydús volt, a vajdasági vendégek október 5-én, szerdán érkeztek Aradra, 6-án részt vettek az ünnepi misén, majd a Szabadság-szobornál tartott megemlékezésen, délután a Vesztőhelyen a koszorúzáson, este a színházi előadást nézték meg.
Pénteken módszertani napot tartottak, reggel meglátogatták a Kincskereső óvodát, ott rövid bemutatkozás, ismerkedés, beszélgetés után átmentek a Vlaicu negyedi Barátság óvodába.
„Az én csoportom egy kis előadással kedveskedett a vendégeknek (Farkas Éva és Tripon Ildikó óvónők betanításával – szerk. megj.), énekeltek, szavaltak, az egyik nagycsoport román táncot mutatott be, melyet Atanasov Livia tanított nekik, egy másik nagy csoport pedig folklórműsort adott elő, őket Răileanu Ana és Ulrich Anca készítették fel. Ezt követően egy kerekasztal-megbeszélést tartottunk az új igazgatónő, Şarga Ramona vezetésével, végül arra a döntésre jutottunk, hogy ennek a találkozásnak az eredménye legyen egy partnerkapcsolat” – összegezte a látogatás lényegét a módszertani felelős.
A megállapodás után a csapat Temesvárra látgatott, majd másnap, szombaton pedig Máriaradna–Déva–Vajdahunyadvára útvonalon kirándultak.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Forr a dal már – Ötvenhatról egészen másképp
Tóth Péter Lóránt Radnóti-díjas versmondó rendhagyó történelem- és irodalomórát tartott október 13-án, csütörtökön a Csiky Gergely Főgimnáziumban. Kettőt is. Délben az V–VIII.-asokat, 14 órától a IX–XII.-es diákokat vitte vissza az időben, a 60 évvel ezelőtti, véres budapesti utcákra. Vetítéssel, versekkel, történelmi adatokkal, hősökkel és a szabadság hatalmas erejével tarkított tanóra volt ez a javából, egészen másképp. Mégpedig úgy, hogy a jelen lévő diákok nagy része – egy-két kivételtől eltekintve – szájtátva hallgatta a testnevelés-történelem szakos tanár előadását.
A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsor mottója: Diákok voltak. És ők csinálták a dicsőséges forradalmat!, címe Forr a dal már. Aktuális műsorát Tóth Péter Lóránt az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak.
A 65 helyszín legelső állomása Arad volt, október 14-én, pénteken pedig Kisiratosra viszi az 56-os eseményeket a kunszentmiklósi versmondó.
Tóth Péter Lóránt pódiumműsora diákközpontú, képes megszólítani a fiatalokat és fenntartani a figyelmet több mint egy órán keresztül, segítségül hívva József Attila, Márai Sándor, Faludy György, Jobbágy Károly, Bereményi Géza stb. szellemét.
„Én azt kívánom, hogy nekünk soha ne kelljen utcára vonulni, soha ne kelljen fegyvert fogni és azt a szabadságot, amit örökségbe kaptunk, tudjuk értékelni, megőrizni és átadni az utánunk következőknek. De csak úgy tudjuk tovább adni, ha a mindennapi életünkben olyanokat cselekszünk, és úgy viselkedünk, hogy nekünk ne kelljen barikádokat emelni, és ne kelljen meghalnunk a szabadságért” – ezekkel a gondolatokkal zárta rendhagyó óráját Tóth Péter Lóránt.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatnák a Váradhoz kötődő személyiségeket
Legalább negyedévente szeretnének bemutatni Nagyváradon született vagy egykor Váradon tevékenykedő személyiségeket – mondta Kecse Gabriella RDMSZ-es önkormányzati képviselő –, például Kabos Endre olimpiai bajnok vívót, Wágner Nándor szobrászművészt, az itt tanárkodó Juhász Gyulát vagy éppen Mottl Román grafikust. Az önkormányzati képviselő arról is beszámolt, hogy a szeptemberi Olvaslak verseny három győztesével október 4-én a budapesti Gyermekparlament ülésén vettek részt, az utat a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat ajánlotta fel.
Az októberi 6-i, aradi vértanúkról szóló, illetve a 12-i, a hídvédőkről megemlékező rendezvények kapcsán Kecse Gabriella elmondta: 6-án jó volt látni, hogy a zuhogó eső ellenére is van olyan közösség, amelyik összegyűlt emlékezni, 12-én pedig jó érzés volt együtt énekelni a Szent László templom előtt a Himnuszt és a Szózatot.
Készülnek a december 11-i parlamenti választásokra is. „Van elegendő önkéntes, de fontos tudatosítanunk, hogy ezt követően két és fél évig nem lesznek választások Romániában, ezért az eredmény létfontosságú lehet” – hangsúlyozta Kecse Gabriella.
A váradi tanácsban jól látszik, hogy milyen a kétharmados önkényuralom, ennek ellenére a frakció tagjai beadványokkal, illetve hozzászólásaikkal teszik, ami módjukban áll. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Balázs Attila: A színház ne válaszokat adjon, hanem kérdéseket tegyen föl
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház terveiről, az Európa Kulturális Fővárosa projektről, valamint a színház irányelveiről beszélgettünk Balázs Attila színművésszel, az intézmény igazgatójával.
Balázs Attila elmondta, teljes mértékben bízott abban, hogy 2021-ben Temesvár lesz Európa kulturális fővárosa, ellenkező esetben csalódott lenne. Az igazgató a folyamat elejétől részt vett a munkában, a színházat is érintő kérdésekben közreműködött. Sajnálattal látja, hogy a konfliktus, miszerint Kolozsvár Temesvárral szemben veszítette el ezt a címet, egyre inkább erősödik. Szerinte Kolozsvárnak is ugyanolyan szüksége lett volna a titulusra, viszont úgy gondolja, a temesvári városvezetés és a kulturális szereplők nagyon komolyan vették a pályázatot. „A zsűri teljesen független, őt nem lehet vádolni a döntése miatt” – fogalmazott Balázs Attila.
Koprodukciókkal készülnek
A színház egyik konkrét terve a kulturális évre a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) 2021-es kiadása, a fesztivált kilenc éve szervezi a temesvári színház csapata: „A TESZT 2021-re olyasmivé kell kinőjje magát, ami méltó a kulturális fővárosra. A fejlődés érdekében ezért évente újabb és újabb lépéseket fogunk tenni, hogy akkor tényleg egy nagy robbanás legyen. Olyan előadókkal, művészekkel, rendezőkkel, alkotókkal akarjuk felvenni a kapcsolatot, akikkel akkor produkciókat, közreműködéseket hozunk létre” – ismertette Balázs. Figyelmeztetett: nem csak az fontos, hogy a felkészülő években és 2021-ben mi fog történni, hanem az is, hogy mi lesz a kulturális év hozadéka.
Elmondta, nem fognak önmagukból kifordulni és valami teljesen másnak nekikezdeni, hiszen a koprodukciók létrehozásában már van gyakorlatuk, példaként említette a tavalyi évadban rendezett Manipulációk című előadást, amely öt fesztivál koprodukciójaként jött létre, a szlovéniai, szerbiai, magyarországi és hazai társulatok közreműködéseként. A színművész szerint ezek a koprodukciók a Balkán régióra jellemző kulturális és színházi élet keresztmetszetét kívánják adni.
A nézőt meg kell nevelni a merész tendenciák befogadására
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház értékeiről Balázs Attila azt gondolja, hogy ezek abban mutatkoznak meg, amit az intézmény letesz az asztalra. „Egy kortárs, mai színházat szeretnénk játszani, ami a ma emberéhez szól, és azokat az alkotókat szeretnénk összegyűjteni, akik ezt jól és pregnánsan tudják megfogalmazni. A színházon belül pedig fontos a csapatot úgy fejleszteni, hogy mindig, minden pillanatban tudjon reagálni ezekre a kihívásokra. Fizikailag, szellemileg fölkészült legyen arra, hogy bármilyen kihívásnak meg tudjon felelni” – magyarázta.
Hozzátette, ezt a folyamatos „edzéssel” lehet fenntartani, követni kell azt az irányt, ami fele a temesvári színház jó pár éve elindult. „Célunk bátran, merészen megfogalmazni mindazokat a problémákat, amelyek a környezetünkben vannak, illetve elsősorban kérdéseket föltenni. A színháznak nem az a feladata, hogy válaszokat és szentenciákat adjon, igazságokat osszon, hanem az, hogy föltegye a kérdéseket, hogy elgondolkoztasson, hogy utakat keressen, hogy mutasson rá a lehetőségekre” – mondta.
Az, hogy ennek milyen a fogadtatása, a színész szerint nevelés kérdése. Mindig próbálják megbarátkoztatni a közönséget a merészebb tendenciákkal, a nagyon szélsőséges színházat kerülik. Balázs szerint fontos azt is észrevenni, hogy a szélsőségesség fogalma átalakult, ami tíz évvel ezelőtt annak számított, az ma már a középút. „Emellett természetesen meg kell tartani azokat az irányokat is, amelyeket egy repertoárszínháznak kell tartani, tehát egy zenés vagy egy klasszikus produkciót, olyasmit, ami különböző közönségrétegeket szolgál ki” – tette hozzá. Fontos a fokozatosság, az előrelépést újabb és újabb produkciókkal meg kell erősíteni ahhoz, hogy az azt követő lépés még merészebb lehessen.
Hajdu Szabolcs és Schilling Árpád is rendezni fog Temesváron
A színházigazgató ismertette a 2016/2017-es évad fontosabb bemutatóit: Kokan Mladenović lesz az egyik vendégrendező – akit a tavalyelőtti Koldusopera című produkció rendezőjeként lehet ismerni –, Sardar Tagirovsky egy Molière Versailles-i rögtönzéseket rendez majd, Hajdu Szabolcs is visszatér, aki egy koprodukciót hoz majd létre a zágrábi Eurokaz Színházzal partnerségben, valamint Schilling Árpád a TESZT-re rendezi meg előadását, amelyet az aradi román színházzal és a Szabadkai Népszínház magyar és szerb társulatával hoznak létre.
Emellett a színház megtartja eddigi rendezvényeit: idén is befogadja a Német Kulturális Központ által szervezett mozgásszínházi fesztivált, harmadjára szervezi meg a Temesvári Magyar Filmnapokat, megemlékezik a fontosabb eseményekre, illetve az idei évhez hasonlóan – amelyben a Temesvári Magyar Napok partnerszervezete volt – a jövőben is nyitott arra, hogy teret biztosítson a különböző kezdeményezéseknek.
Tasi Annabella maszol.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor szövetségi elnökkel beszélgettünk
Összefogva biztosítani az érdekképviseletet
Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök az október 6-i ünnepségek után külön válaszolt a magyar nyelvű sajtó képviselőinek a kérdéseire.
– 167 évvel az aradi tragikus események után milyen üzenete van a magyar közösség számára, illetve a vértanúk milyen példaképpel szolgálhatnak a romániai magyarság számára?
– Európa történelmében egyetlen nép vagy nemzet sem úszta meg, hogy ne kelljen megvívnia harcát a szabadságért. Ez alól mi, magyarok sem voltunk kivételek, akár 1848–49-re, akár 1956-ra gondolunk, de hát 1989 is egy szabadságharc volt, hiszen a diktatúra, az önkényuralom alól kellett felszabadulni. Mindez azt mutatja, hogy a szabadság és az emberi méltóság összefügg. Vagyis nem lehet úgy szabadon élni, hogy az emberi méltóságot ne tiszteljék, illetve nincs emberi méltóság szabadság nélkül. Ezek a szabadságharcok mindig az emberi méltóságról szóltak, hogy ne legyen elnyomás. Természetesen más eszközökkel, de a XXI. században is az a feladatunk, hogy megerősítsük a szabadság kultúráját, az emberekben a szabadságba vetett hitet, amit tiszteletben kell tartani, egymás méltóságára oda kell figyelni, azt mindenek elé kell helyezni. Ez csakis szabad emberek és közösségek esetében lehetséges. Ilyen szempontból gondolom, hogy az a tisztelet, az a mitikus tér, ami az aradi Vesztőhely és a Szabadság-szobor körül kialakult, és ami jellemzi a 13 tábornokot és a sok-sok névtelen hőst. Ők azt bizonyítják, hogy akik a szabadságért harcolnak, azért adják életüket, azok az utókor emlékezetében nemcsak megszerezték és kiérdemlik a tiszteletet, hanem példát is mutatnak, irány és egyben mérce is az aradi 13, de a sok névtelen hős is, akik 1848–49-ben az életüket áldozták a szabadságért. Azt gondolom, hogy 2016-ban is el kell mondani, el kell ismételni minden egyes alkalommal, hogy egy nemzeti közösség számára csak egy szabad, demokratikus társadalomban van lehetőség az emberhez méltó életre. Egy nemzeti közösség számára az önkényuralomnál nincs nagyobb veszély, vagy az elnyomáshoz vezető bármilyen út. Tehát a minél több demokrácia, minél erősebb jogállam, ami egy kisebbség számára garancia az identitásának, kultúrájának a megőrzéséhez. Ha mindez adott, ki tudja teljesíteni emberi méltóságát, etnikai vagy más típusú identitását. Ebből a szempontból mindig van, és lesz üzenete 1848–49-nek, illetve az október 6-i aradi kivégzéseknek, amelyek 167 évvel az esemény után is élénken élnek a nemzet emlékezetében.
– Hogyan készül az RMDSZ a soron következő parlamenti választásokra?
– 2014-ben, az EP választások előtt kezdődött az együttműködésünk a Magyar Polgári Párttal, amellyel a mögöttünk lévő helyhatósági választásokon is bejárattuk az együttműködést. Éppen ezért, most két befutó helyet ajánlottunk fel nekik. Ez egy felelős döntés, hiszen a mi választóink, a magyar közösség részéről többször megfogalmazódott az igény, de a mindennapi gyakorlat, illetve a közvélemény-kutatások is igazolják az általános véleményt: ha már nem tudtunk egy ernyő alatt maradni a közösség gondjainak a megoldásában, akkor legalább parlamenti választások idején próbáljunk meg együttműködni. Nem mondják meg a módját, de mi az elvárásnak eleget próbálunk tenni, amikor az MPP-nek az RMDSZ listán, a tulipán jel alatt, két befutó helyet ajánlunk fel az együttműködésért. Azért, hogy ne csak retorika maradjon a „Minden magyar felelős minden magyarért”, idén első alkalommal befutó helyet ajánlunk fel egy olyan szórványközösség jelöltjének is, amelynek a szavazói a rendszerváltás óta rendszeresen több tízezer szavazatot hoznak minden parlamenti választáskor a Szövetség országos kosarába azzal együtt, hogy még nem volt lehetőségük parlamenti képviselőt kiállítani. Mivel több ilyen megye is van, elhatároztuk, hogy idén a Hargita megyei 4. befutó képviselői helyet felajánljuk a Szeben megyei Benedek Zakariásnak, az RMDSZ nagyszebeni elnökének. Ezzel azt a belső szolidaritást kívánjuk erősíteni, amely nélkül nem tudunk sikeresek lenni, hiszen nemcsak a szórvány van rászorulva a Székelyföldre vagy a tömbben élő magyarokra, hanem az fordítva is igaz. Idén ez a két nagy újdonságunk van, amelyekkel szeretnénk elérni az arányos képviseletet. Azt meg kell erősítenünk, hogy a közjót, a magyar érdekeket a következő esztendőkben is szolgálhassuk. Azok nehéz éveknek ígérkeznek, hiszen közeleg az ország centenáriuma, majd 2019 első felében Románia fogja betölteni az EU soros elnökségét. Tehát ezek olyan kihívások lesznek, amelyek megfelelő döntéseket is igényelnek. Azokból nem szabad kimaradni, mert az erdélyi magyarságnak az ország döntéshozatalából való bármilyen kimaradása komoly veszteségeket okozhat.
– A parlamenti választásokra az Erdélyi Magyar Néppárttal próbáltak-e egyezségre jutni?
– Mi nyitottak voltuk, de a részükről nem volt rá hajlandóság. Ahogyan ők meg is fogalmazták számos nyilatkozatukban, ők nem erre készültek. Mi tulajdonképpen azzal működünk együtt, aki velünk is együtt akar működni. Mi a kapukat kinyitottuk és az önkormányzati választások előtt valóban volt is tárgyalás Marosvásárhely esetében, de nem tudtunk egyezségre jutni. Olyan esetekben sem, ahol az MPP együtt ment velünk, belátta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem szabad kockáztatnunk a képviseletet, de azt is látnunk kell, hogy az EMNP-nek az előző ciklusban volt két polgármestere, most egy sincs, tehát gyakorlatilag a volt támogatottságuk is, ha szabad ilyen kifejezéssel élni, fényesre kopott.
– Mi a véleménye arról, hogy a jelenlegi kormány megpróbálja meggátolni a csíksomlyói búcsúünnepségnek a Világörökség részévé tételét?
– Valóban volt ilyen szándék, amiről még nyár elején beszéltem a miniszterelnökkel, illetve a kulturális tárcavezetővel is, miközben a kollégák levelet írtak a külügyminiszternek. Mai állás szerint a beszélgetéseknek az volt, az lett az eredménye, hogy nem fogják megakadályozni, de én megvárom a közgyűlést, amire most ősszel, Etiópiában kerül sor. Az eddigi hírek alapján úgy tudom, már letettek erről a szándékról, ami tudomásunk szerint, májusban-júniusban a kulturális minisztertől indult. Utána elkezdődött a pingpongozás, ők a külügyre hárították, az vissza a kultúrára. Ma viszont minden fenntartás nélkül állíthatom: sajnos, a kezdeményezés a kulturális tárcától indult. Szerintem fontos volt, hogy a miniszterelnöknek már júniusban jeleztem: számunkra ez elfogadhatatlan, utána augusztusban még egyszer, majd augusztus végén a kulturális tárca vezetőjével folytatott tárgyaláson vázoltam, milyen kockázatokkal járna, milyen üzenetet fogalmazna meg egy ilyen döntése. Gondolom, ebből értettek, ezért leállították.
– Köszönjük a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Kettős ünnepség az erdőhegy-kisjenői református templomban
Ha egymásért imádkozunk, minket is megsegít az Úr!
Szombaton kettős ünnepség helyszíne volt az erdőhegy-kisjenői református templom, ahol a 10 órától kezdődött istentiszteleten az Aradi Református Egyházmegye újonnan megválasztott tisztségviselőinek ünnepélyes eskütételére és hivatali beiktatására került sor. Az istentisztelet folytatásaként hálaadó ünnepséget tartottak az egyházközség orgonájának a teljes felújítása alkalmából.
Lelkesíteni a reménytelenségben, csüggedésben
Nt. Módi József esperes, ágyai lelkipásztor igehirdetésében Sámuel I. könyve, VII. fejezetének 7–13. vereseiből kiindulva, Izrael népének a náluk jóval nagyobb hadsereggel rendelkező filiszteusok fölötti, Isten segítségével aratott győzelmét állította példaként a hívek elé. Párhuzamot vont az izraelieknek az ellenség fölött aratott győzelme, hazájuknak hosszú időre történt háborítatlansága és a lélekszámban ugyancsak kicsi, Aradi Református Egyházmegye híveinek a pásztorolása, a rájuk bízott templomoknak, egyházi épületeknek a fenntartása, felújítása között, amit ugyancsak Isten segítségével tudtak, tudnak majd a jövőben is végrehajtani.
A továbbiakban kitért az egyházmegye elöljáróinak az elmúlt 6 évben, Isten segítségével kifejtett munkájára. Ha csak egy pillanatra is visszatekintenek az elmúlt időszakra, mindnyájuknak a szívét az Isten iránti köszönet és hála tölti el. Ha csak a gyoroki, 25 lelkes gyülekezetre gondolnak, amelynek tagjai képesek voltak a templomuk felújítására, de akár itt, Kisjenő-Erdőhegyen is számos szép példáját lehetne felhozni az isteni áldásnak, segítségnek. Most, az új mandátum kezdetén is csak Isten határtalan jóságában bizakodva teszik le az esküt az egyházmegye választott elöljárói. Mert Izrael népéhez hasonlóan, a mi népünknek is meg kell tanulnia, hogy Isten nélkül csak ideig-óráig boldogulhat. Isten áldása nélkül előbb vagy utóbb rádöbbenhet, hogy minden addigi munkája értelmetlenné vált. A kevéssel több, mint 5500 nyilvántartott személyt feltételező egyházmegyében megkérdezhetnék: közülük mennyi a gyakorló hívő? A vezetőségre bízott nyájat próbálják a reménytelenségben, a csüggedésben lelkesíteni, Isten útjára téríteni. Hat év után abban a tudatban kell visszaadni Istennek a rájuk bízott nyájat, hogy az fogyatkozik, és még mindig sok közöttünk a közömbös, még mindig sok a bűn, ami Isten és egymás ellen fordítja őket. Éppen ezért aggódva kell azokra a kis gyülekezetekre gondolni, amelyekben manapság még Isten igéje hallatszik, de évtizedek múlva hallatszani fog-e még az ige?
Ezzel együtt, Istenben bizakodva kijelenthetjük: van jövő, és reméljük, a jövőben is lesznek Sámuelek, akiknek a közvetítésével Isten megszólít bennünket, reménnyel tölti el a szívünket. Mert Istenben bizakodva, sokkal erősebbek lehetünk, mint azt a kétségbeesésben gondolnánk. A maga, de az egyházmegye vezetősége nevében is elmondhatja: nagyon sokat jelent a tudat, hogy a hívek érte, értük imádkoznak. Hálás Istennek azért is, amiért az egyházmegyében békésen zajlottak le a választások. Istennek hála mindazért is, ami az egyházmegyében, illetve az erdőhegy-kisjenői gyülekezetben is megvalósult. Az ünnepi istentiszteleten az erdőhegy-kisjenői templom orgonájának a felújításáért adtak hálát, a megújult orgona magasztos hangjaira, még sokáig, sokan énekelve adnak hálát az Úr segítségéért. A Sámueltől vett idézetből viszont az is kiderül, hogy Izrael népe nem elégedett meg a filiszteusok fölött aratott győzelemmel, hanem vissza is foglalta az általuk bitorolt városokat, az ott élő izraeliekkel együtt. Ránk is testvéreink megtalálásának, a közösségbe való visszatérítésének a feladata vár, ami nem kisebb, nem kevesebb feladat a templomok, az orgonák felújításánál. Lelkipásztorokként, felelős presbiterekként vagy gondnokokként sokszor tapasztalják, hogy nem elég a szépen felújított templom, az se jelent túl sokat, ha korszerűsített harangok hívják a híveket az Isten házába, ahol reménységet, boldogságot, illetve bocsánatot nyerhetnek. El kell indulni, meg kell keresni testvéreinket, akiknek el kell mondanunk: nagyon szeretjük őket, keresse és találja meg a helyét közöttünk, Megváltónknak a házában.
– Drága egyházmegyei tisztségviselő társaim, arra vállalkoztunk, Isten arra hivatott minket, hogy lelkeket mentsünk az Úrjézusnak. Imádkozzunk hát azért, hogy az erdőhegy-kisjenői, de egyházmegyénk minden templomában Jézus közösségébe formálódjunk a hozzánk visszatalált testvéreinkkel együtt.
Hiszem, hogy ameddig egymásért fogunk imádkozni, és gyülekezeteink életét Isten színe elé tudjuk vinni, ahol mindnyájunk, sokunk megfáradt lelke gyógyulásra talál, a szolgálatunk során Isten áldását is magunkon érezhetjük – zárta a beszámolónak is szánt igehirdetését nt. Módi József esperes.
Eskütétel
A megválasztott tisztségviselők beiktatása előtt az esperes visszatekintett a 6 évvel ezelőtti eseményre, amikor ugyanebben a templomban tettek fogadalmat Isten előtt. Éppen ezért, az újonnan megválasztott tisztségviselőket megkérte: amikor a nevüket hallják, álljanak az úrasztala elé, illetve köré. Ezt követően felolvasta, hogy a 2016. augusztus 27-én megtartott egyházmegyei választó közgyűlésen, Isten akaratából a következő személyeket választották az egyházmegye élére: Módi József esperes, Venter Miklós főgondnok, Baracsi Levente egyházmegyei főjegyző, Bíró Zoltán presbiteri főjegyző, Papp József lelkészi aljegyző, Kalousek Jaroszláv presbiteri aljegyző, Dénes József számvevői ellenőr, Vékony Zsolt katekétikai és ifjúsági előadó, Tóbiás Tibor György missziói előadó, Bodnár Lajos egyházzenei előadó, Gecse Tamás levéltáros, Czégé Imre egyházmegyei tanácsos, Baracsi Zsuzsanna egyházmegyei tanácsos, Molnár Csaba műszaki előadó és Király Andrea jogtanácsos.
Az esperes mindnyájukat Pál apostolnak a korintus-beliekhez írt I. levele 15. részéből vett idézettel bátorította a következő hatéves szolgálatra. Az eskütétel során, a szívükre tett jobb kézzel mondták el az esperes után az eskü szövegét, majd fogadták az esperes áldását.
Ezt követően nt. Módi József esperes felkérte a megválasztott főgondnokot, Venter Miklóst, hogy igével köszöntse a felesküdött elöljárókat és a híveket.
Köszöntők, orgonakoncert
A továbbiakban nt. Papp József házigazda lelkipásztor köszöntötte a híveket, Isten áldását kérve rájuk, és a felesküdött elöljárókra, név szerint köszöntötte Módi Kinga esperesné asszonyt, Venter Miklós főgondnokot, Molnár Józsefet és feleségét, illetve Molnár Dániel orgonaművészt. Molnár Józsefnek köszönetet mondott az orgona felújításáért, Molnár Dánielnek a zenei szolgálatért. Miután virággal kedveskedett az esperesnének és Molnár Józsefnének, köszöntötte, illetve az úrasztalához hívta Gheorghe Burdan kisjenői polgármestert. A város első embere örömének adott hangot, amiért részt vehetett az egyházmegye megválasztott vezetőségének az eskütételén, amelynek Kisjenő-Erdőhegy adhatott otthont. Azért is, amiért a városi tanáccsal együtt, anyagilag támogathatta az orgona felújítási munkálatait. Miután gratulált a tiszta, rendezett templom gondozóinak, végszavában gratulált a megválasztott egyházi vezetőknek, jó egészséget kívánt minden résztvevőnek.
Ezt követően a házigazda lelkipásztor köszöntötte, illetve az úrasztalához hívta Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, megyei tanácsost, aki köszönetet mondott a meghívásért, a közös ünneplés lehetőségéért. A meghívást a magyar történelmi egyházak és az érdekvédelmi szervezet közötti jó viszonynak tulajdonította, hiszen az egyházakkal folyamatos kapcsolatban vannak, egymást támogatják. Beszédét abban a reményben zárta, hogy a felhőtlen kapcsolat továbbra is megmarad, közösen próbálják itthon és megtartani a megye magyarságát.
Miután a lelkipásztor röviden ismertette a XIX. század végén, Aradon, Dengl Antal műhelyében épült mechanikus orgona történetét, felújításának főbb mozzanatait, felkérte Molnár Dániel orgonaművészt koncertjének a megtartására. Fél óráig élvezhettük a megújult hangszer csodás hangjait, illetve a művész virtuóz játékát.
A kettős ünnepség nemzeti imánk megszólaltatásával zárult, majd nt. Papp József lelkipásztor a híveket az udvaron adott szeretetvendégségre, míg a vendégeket az ifjúsági házban megterített ebédre hívta. A kettős esemény megszervezéséért, illetve a vendégek ellátásáért köszönet jár a szervezőknek, a közreműködő lelkes híveknek egyaránt.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Az én Októberem
(és a Horváth Annáé, Antal Árpádé, Nagy Zsolté, Ráduly Róberté, Mezei Jánosé – de Nagy Benedeké is, meg a sok névtelen szoboszlayaladáré)
Százhatvanhét éve Aradon, október hatodikán, embereket végeztetett ki a Haynau-féle önkényuralom. Szabadságért, emberi méltóságért, emberi jogokért küzdő embereket. Büntetlenül tette mindezt, hacsak az nem nevezhető méltó büntetésnek, hogy a bresciai hiénát pár évvel később Londonban jól elpüfölték magyar és nem magyar munkások. Hatvan éve, október végén szabadságszerető, emberi méltóságot és emberi jogokat követelő emberek százezrei váltak fölöslegessé egy rendszer tankjai előtt majd kirakatpereiben. Büntetlenül tette mindezt, annak ellenére, hogy utólag az a rendszer is megbukott. Senki és semmi nem hozza már vissza azokat az embereket, akik meghaltak, akiket meghurcoltak. Nem meglepő tehát, hogy minden kornak megvan a maga sajátos harca az emberi méltóságért, emberi jogokért. Még a demokratikus rendszereknek, a jogállamnak is, hisz a bukott korok eszközei és módszerei nem tűnnek el nyomtalanul.
Markó Attila
Kiegészítés: Horváth Anna, Antal Árpád, Ráduly Róbert, Mezei János meghurcolt magyar elöljárók, Nagy Zsolt jelenleg börtönben levő volt miniszter, Nagy Benedek öt évet töltött börtönben /1956-tól 1961-ig/, Szoboszlay Aladár a legsúlyosabb per első rendű vádlottja volt, a perben az 57 vádlott közül 1958-ban tíz főt kivégeztek – végül Markó Attilát három év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt, Markó Magyarországra távozott. Szabadság (Kolozsvár)

ICOMOS-díjat kapott Dukrét Géza
Nemrég a Műemlékek és Műemlékhelyszínek Nemzetközi Tanácsának Magyar Nemzeti Bizottsága ICOMOS-díjjal ismerte el Dukrét Géza műemlékvédőnek, a PBMET elnökének példamutató tevékenységét.
Méltán lehet büszke erre az elismerésre Dukrét Géza nagyváradi helytörténész, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, hiszen kevesen kapnak ilyen díjat. Ezt a tényt jól mutatja, hogy idén rajta kívül más fizikai személy nem örülhetett ilyenfajta kitüntetésnek, ugyanis az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága még a Bátaszék kulturális örökségét védő közösséget díjazta a település kulturális örökségi értékeinek megőrző tevékenységéért, valamint Budapest V. kerületének önkormányzatát a Torockó-Énlaka értékmegőrző programjának kezdeményezéséért és folyamatos támogatásáért.
Példamutató
A hivatalos indoklás szerint Dukrét Géza példamutató műemlékgondozásáért, a Partium kulturális örökségének védelme és ismertté tétele érdekében kifejtett életművéért részesült az elismerésben. A díjat tulajdonképpen április 18-án, a Műemlékvédelmi Világnapon kellett volna átvegye, de mivel akkor rá jellemző módon szintén műemlékvédelemmel kapcsolatos elfoglaltsága miatt nem tudta ezt megtenni, ez a közelmúltban történt meg Békés városában, az ott hagyományosan, immár XX. alkalommal megszervezett Békési Népi Építészeti Tanácskozáson, melyen a falusi házakkal, tájházakkal, kúriákkal foglalkoznak, abból kiindulva, hogy mások kevésbé fókuszálnak erre a témára, hiszen a műemlékvédelem inkább a nagyméretű és reprezentatív épületekre, ezek restaurálásának fontosságára koncentrál. Ezzel kapcsolatosak voltak a különféle előadások is. A rendezvény második napján ugyanakkor kirándulást szerveznek, most már évek óta a PBMET-vel közösen a Partiumba. Míg korábban például az Érmellékre vagy Arad környékére mentek, az idén Belényes és vidéke volt a célpont.
„A díjak egyfelől ösztönzőleg hatnak, másrészt pedig, mint ez, egy hosszú munkának az elismerései, annak, hogy több mint 25 esztendeje műemlékvédelemmel foglalkozom, foglalkozunk. Véleményem szerint elsősorban a könyvkiadói tevékenységemnek köszönhetőek, hiszen a kiadott 103 kötet óriási teljesítmény, valamint a pusztuló műemlékek helyzetére figyelmeztető konferenciáinknak is- nyilatkozta az Erdély Online-nak Dukrét Géza.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

500 éves a reformáció
A Romániai Evangélikus – Lutheránus Egyház rövid története és jelene
A 16. század első felében a reformáció szele elérte Erdélyt is. A középkori egyházszervezetet egyre több hitújító mozgalom ostromolta. Kezdetben a szász közösség bizonyult leginkább fogékonynak az új eszmék iránt, később csatlakozott hozzá a vármegyék, illetve a székely székek többnyire magyar ajkú népessége.
A 16. századi erdélyi reformáció útja sajátos út, amelyben nem különíthető el szigorúan egyik vagy másik nagy európai reformátor eszmerendszere, hanem párhuzamosan és együttesen hat Luther, Melanchthon, Zwingli, Kálvin, Bullinger és mások teológiája, mindezt pedig kiváló helyi teológusok – Johannes Honterus, Dévai Bíró Mátyás, Kopácsi István, Melius Juhász Péter, Dávid Ferenc – igazították az erdélyi társadalmi valósághoz. Éppen ezért az 1560-as éveket megelőzően nem is beszélhetünk egyik vagy másik protestáns felekezet szigorúan konfesszionális jelenlétéről, csupán reformátori vagy reformált egyházakról abban az értelemben, hogy a felekezeti határok nem voltak élesen elválaszthatók, karakterük ekkor kezd kialakulni. Bizonyos azonban, hogy már az 1580-as években, Báthory István fejedelemsége alatt az erdélyi szászok a lutheranizmus mellett maradnak, a magyarok többsége ekkor az unitárius (Szentháromság-tagadó) hitet vallotta, kisebb hányaduk a helvét (kálvinista) felekezet mellett tette le voksát. Ez az arány a 17. század folyamán jelentősen változott, a református fejedelmeknek köszönhetően a helvét hitvallás uralkodóvá vált, gyakorlatilag államegyházi státust élvezett a fejedelemségben.
A szász székekben volt néhány jelentős magyar ajkú település is. A középkorban ezek a falvak földrajzi elhelyezkedésük következtében a szász többségű főesperességekhez tartoztak, így a reformáció után is a szász vezetés alatt álló lutheránus esperességek részei lettek. Ezek közül a jelentősebb gyülekezetek: Brassó, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Pürkerec, Zajzon, Barcaújfalu, Krizba és Apáca a Barcaságon; Halmágy, Székelyzsombor, Kóbor, Ugra és Tyúkos Kőhalomszéken; Oltszakadát Szebenszékben, illetve Zselyk Beszterceszéken. Ezek a gyülekezetek képezik mai egyházkerületünk alapját. A hitvallási egység eredményeképpen ezek a közösségek a szász evangélikus püspök joghatósága alá tartoztak egészen a 19. századig, lelkészeiket a szászok zsinatán szentelték, fegyelmi székük, házassági törvényszékük közös volt a német ajkú lutheránusokéval. Csupán a Barcaság délkeleti részén fekvő úgynevezett hétfalusi magyar gyülekezetek között érhető tetten némi szervezeti egység.
A 17-18. században ezek a lutheránus karakterű gyülekezetek szoros kapcsolatokat ápolnak a partiumi és felső-magyarországi, szintén magyar ajkú lutheránusokkal és reformátusokkal. A 19. század folyamán elsősorban a nemzeti mozgalmak eredményeképpen egyre több ellentét alakul ki a magyar, illetve szász lutheránus gyülekezetek között. Ezt csak erősíti az, hogy 1848-ban a két etnikum külön táborban harcol; ennek az eredménye lesz, hogy hosszas küzdelem után 1886-ban a barcasági magyar gyülekezetekből megalakul a Brassói Magyar Evangélikus Egyházmegye, amely már nem az Erdélyi Szász, hanem a Tiszai Egyházkerülethez tartozott.
Az 1920-as trianoni békeszerződés új helyzet elé állította a Romániába szakadt magyar evangélikusokat. Az erdélyi egyházak közül talán mi voltunk a legnehezebb helyzetben, hiszen a Romániához csatolt országrészben nem voltak szervezett központi egyházi intézményeink, sem püspökségünk, sem teológiai intézetünk, sőt középfokú iskolai intézményekben sem bővelkedtünk. 1920-ban a Kolozsváron tartott zsinat kimondta az Erdély-Bánáti Evangélikus Egyházkerület megalakulását, de ezt az államhatalom nem hagyta jóvá. Végül több kényszerű próbálkozás után, 1926-ban sikerült elismertetni az új egyházi struktúrát. A megszülető egyházkerület meglehetősen heterogén, ott voltak benne a több évszázados hagyománnyal rendelkező királyföldi falusi eklézsiák, valamint más erdélyi, városi gyülekezetek (Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely) mellett a partiumi nagyvárosoknak (Temesvár, Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti) a 19. század folyamán alakult közösségei, valamint több szlovák anyanyelvű gyülekezet. Ez utóbbiak külön egyházmegyét alkottak és alkotnak ma is.
Lelkészképzésünk 1920-tól 1948-ig a kolozsvári református teológián zajlott, ahol az evangélikus szaktárgyakat a két helyi lelkész, dr. Járosi Andor és dr. Kirchknopf Gusztáv tanította. 1948 óta az akkor megalakult Protestáns Teológiai Intézetben református és unitárius hallgatókkal együtt tanulnak egyházunk jövendőbeli lelkipásztorai.
Jelenleg hozzávetőlegesen 27 ezer hívő tartozik egyházunkhoz, 41 gyülekezet és 18 szórványközösség keretében. Erdélyi eredetünk következtében nagyfokú nyitottság jellemzi egyházunkat más egyházak, kultúrák és etnikai népcsoportok felé. Ez abban is megmutatkozik, hogy istentiszteleteinken és gyülekezeti alkalmainkon öt nyelven hirdetjük Istennek igéjét: magyarul, németül, szlovákul, románul és angolul.
Szolgálataink sokszínűek, az istentiszteletek mellett rendszeres alkalmakat tartunk a gyerekeknek és az ifjúságnak (hittanórát, baba-mama klubot, vasárnapi iskolát, konfirmációi oktatást, ifjúsági bibliaórát és istentiszteletet), valamint felnőtteknek szóló különböző alkalmakat (felnőtt-, családi, illetve presbiteri bibliaórát, nőszövetségi alkalmat stb.).
Az ifjúsági munkát az országosan működő EVIKE (Evangélikus Ifjúsági Keresztyén Egyesület) fogja össze, amely az ifjúsági táborokat, a vetélkedőket és az ifjúsági vezetőképzőket szervezi évente több alkalommal. Az egyetemi városokban – Kolozsvár, Brassó – működő CL (Collegium Lutheranicum) egyetemi ifjúsági szervezet, szakkollégium a felsőoktatásban tanuló diákokat és fiatal felnőtteket igyekszik összefogni, a szervezeten belül folyó ifjúsági munka így kifejezetten ezt a korosztályt szólítja meg.
Szeretetszolgálatunkat tekintve jelenleg az elsődleges feladat diakóniai intézményeink újraszervezése; így jött létre a Vocatio Diakóniai Egyesület. A szeretetszolgálatok összehangolt megszervezése egyházunk számára nagy kihívás a jövőben. Kolozsváron és Brassóban működő diakónia irodánk ezt a feladatot igyekszik betölteni azáltal, hogy a különböző gyülekezetekben történő szeretetszolgálat összehangolásán fáradozik.
Mindennemű szolgálatainkat missziói koncepciónk határozza meg, mely szerint igyekszünk a Krisztus iránt való hűség, engedelmesség, hivatás szellemében megfelelni a kor igényeinek és társadalmi elvárásainak, hogy az értékőrzés és megújulás által állandó evangelizációt folytassunk, mélyítsük a hitet, erősítsük a lelkiséget. Tudatosan veszünk részt a keresztyén kultúra művelésében, és vállalunk szerepet a közéletben: a Petrőczy Kata Szidónia Nőegylet, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és Reményik Sándor Galéria Kolozsváron, a Bartalis János Egyesület Brassóban, valamint az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület Sepsiszentgyörgyön. Szorgalmazzuk a teológia mint tudomány minőségi, korszerű, integrált művelését. Az oktatási célra létrehozott Via Barcensis egyesület célja az evangélikus hitnek, öntudatnak a megerősítése a semper reformanda elv alapján. Kozma Zsolt teológiai professzor ezt mintaszerűen így fogalmazta meg: "Meg kell találni a hagyományőrzés és a semper reformanda közötti utat, meg kell fogalmazni az örök igazságot, és mai üzenetként le kell hozni a valóság talajára, s ebben nincs más kritérium, mint a Szentírás. Ha a teológia megalkuszik az örök igazsággal, Isten-idegenné válik, ha nem a ma emberéhez szól, akkor egyház- és világidegen lesz".
Püspökök
Frint Lajos: 1927–1940
Argay György: 1941–1974
Szedressy Pál: 1975–1991
Mózes Árpád: 1992–2004
Adorjáni Dezső Zoltán: 2004–
(Az oldalt szerkesztette Ötvös József lelkipásztor)
Adorjáni Dezső Zoltán püspök Népújság (Marosvásárhely)

Ötvenhatos szabadságvágy Erdélyben
Az 1956-os magyarországi forradalom Erdélyben nem vezetett felkeléshez vagy utcai harcokhoz. Az 1962-ig tartó megtorlási hullám keretében viszont több ezer embert hurcoltak meg, de egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy hány halálos ítélet született. A magyar forradalom 60. évfordulóján Erdély-szerte a korabeli eseményekre és az áldozatokra emlékeznek.
Több történész is azon a véleményen van, hogy 1956 őszén Erdélyben azért fulladtak kudarcba a mozgolódások és a forradalmi kezdeményezések, mivel az akkori kommunista hatalom az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tette megszervezésüket. Október 24-25-én Kolozsváron a Szekuritáté feszültséget szított a magyar és a román diákság között, ugyanakkor „a román lakosság körében is sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként történő megbélyegzése” – vélekedik Stefano Bottoni történész. A megmozdulások szerinte egyedül Temesváron csaphattak volna át forradalomba, ám „ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen álló szovjet laktanyába.”
A magyar forradalom első hírei a rádión keresztül jutottak el az erdélyi lakossághoz. Az erdélyi magyarok többsége a Kossuth-rádióból értesült a budapesti történésekről, és az első tiltakozó megmozdulásokra a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán került sor. Október 24-én a Bolyai Egyetem diákjai – Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek és Páskándi Géza – Mátyás király szülőházában szerveztek gyűlést, és egy új diákszervezet programtervezetét fogalmazták meg (Várhegyit később 7, Páskándit 6, Nagy Benedeket 5, Koczkát és Kelement 3–3 évi börtönbüntetéssel sújtották).
Erdély egyik legnagyobb 1956-os koncepciós pergyártásának esett áldozatul Szoboszlay Aladár temesvári római katolikus lelkész. Szoboszlay és társai már 1955-ben elkezdtek szervezkedni egy konföderáció megvalósítására. Szoboszlaynak a Confederatio című művében kifejtett elképzelése szerint egy Arad központú, közös román–magyar konföderáció jött volna létre. A mozgalom számára egy aradi román ügyvéd, Alexandru Fîntînaru segítségével toboroztak tagokat, és azt tervezték, hogy a magyar forradalommal egyidőben Romániában is népfelkelést robbantanak ki. A Szekuritáté viszonylag hamar tudomást szerzett az eseményekről, és közel 200 embert – magyarokat, románokat egyaránt – letartóztatott. A szabóból lett hadbíró, Macskássy Pál őrnagy elnökletével került sor a hírhedt Szoboszlay-perre. A vádlottak közül tizenegyet golyó általi halálra, többeket pedig hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre ítéltek. A 11 halálraítéltből tízet 1958. szeptember 1-jén végeztek ki, köztük Szoboszlay Aladárt is.
Az 1956-os forradalom erdélyi történéseinek egyik legelhivatottabb kutatója néhai Gagyi Balla István nyugdíjas kolozsvári történelemtanár volt. Az ő közléseiből is tudjuk, hogy nem csak Kolozsváron és Temesváron szervezkedett 1956 őszén az erdélyi magyarság, és a megtorlások sehol sem maradtak el. Brassóban megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete: Orbán László társaival együtt gyűjtötte az erdélyi magyarok panaszait, hogy azokat eljuttassa az ENSZ-hez. Ügyükben 77 főt állítottak bíróság elé, míg a csíkszeredai líceum tizenegy tanárát és diákját tiltott iratok terjesztése miatt vontak felelősségre. A galócásiak bűnperében 12 huszonéves fiatalt ítéltek el 5-től 12 évig terjedő börtönre. Gyulakuta hét vádlottjára 7 és 20 év közötti kényszermunkát sózott rá a kommunista bíróság. A forradalom hatására Nagyváradon diákok alapították meg a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Összeesküvés vádjával két tanárt 18 évi, három diákot 25 évi kényszermunkára ítéltek. Szászrégeni diákok ügyét fegyveres szervezkedésnek minősítette a bíróság, és 1960-ban a 24 vádlott súlyos börtönbüntetéseket kapott. Szilágysomlyón öt főt ítéltek el. (Az erdélyi törvényszékek által kihirdetett ítéletekről szóló adatokat Gagyi a Magyar Fórum 1995. októberi számában közölte).
A résztvevő szemével
A magyar forradalom 55. évfordulóján a tavaly elhunyt Koczka György dramaturg, újságíró, az események közvetlen résztvevője temesvári otthonában idézte fel az Erdélyi Naplónak az 56-os eseményeket, és az azt követő megpróbáltatásokat. Az interjú néhány részletét elevenítjük fel: „1956 nyarán volt valami a levegőben: mi szorgalmasan olvastuk a magyarországi lapokat, akkoriban ugyanis minden magyarországi lapot meg lehetett vásárolni Erdélyben, az Élet és Irodalomtól az Élet és Tudományig, úgyhogy pontosan követhettük, mint válik egyre feszültebbé a légkör, mint követelnek egyre több demokráciát és egyre több szabadságot… Mindenütt – értem ezen a környező »népi demokráciákat« – történtek változások, csak nálunk, Romániában nem történt semmi... Mi a Bolyai Egyetemen a változás jeleként értékeltük, hogy meg akarják alakítani a diákszövetséget. Azt hittük, rájöttek odafenn, hogy az Ifjúmunkás Szövetség (a Kommunista Ifjak Szövetségének elődje) sóhivatallá vált, és hogy fel kell pörgetni a diákok szervezeti életét, mégpedig úgy, hogy azt kevésbé határozza meg a steril politikai aktivitás. Ezért alig vártuk a filológia karon október 24-re kiírt diákszövetségi választásokat. Közben október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. A kolozsvári pártvezetés elaludta a dolgot és már nem volt ideje lefújni a filológia kar diákszövetségének a megalakulását. Az alakuló gyűlésre az előző napi budapesti események hatása alatt készültünk. Még nem tudtuk, hogy forradalom az, amiről hallottunk a rádióban. Akkoriban minden erdélyi magyar a budapesti rádiót hallgatta, így mi is innen értesültünk arról, hogy a diákok kivonultak az utcára. Egyetemi reformot követeltek, de nagyon gyorsan szabadságot, függetlenséget és az orosz csapatok kivonását is, amire először sortűz volt a válasz. De a sortüzet nem követte csend. Így aztán október 24-én délután szinte forradalmi volt a hangulat a kolozsvári egyetemen is. Lehet! – mondogattuk egymásnak. A diákszövetség vezetőségébe ezúttal nem úgy folyt a választás, ahogyan megszokhattuk, a jelölteket nem egyeztették az egyetemi pártvezetéssel. Ezt biztató jelnek vettük, ám azt hamar észre kellett vennünk, hogy megpróbálnak sumákolni. Akit a gyűlés levezetésére kiküldtek, feltételként szabta, hogy az egyetemi diáktanács elnöke csak olyan lehet, aki az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség vezetőségének a tagja. Így akarták a diákszövetségi tevékenységet az ifjúsági pártszervezet kalapja alá vonni. Mi bíztunk abban, hogy ezt sikerül kijátszanunk, arra gondolva, hogy a diákszövetség amolyan szakszervezet lesz, amelynek minden diák tagja, és amelyet a párt a benne résztvevő párttagokon keresztül befolyásol majd, nem pedig közvetlen módon. Így tanultuk ezt politikai órákon a szakszervezetekről és hittük, hogy ez így is van. Vagy inkább azt reméltük, hogy ez így is lehet. Mint később kiderült, mindez hiú ábrándnak bizonyult.
Nem szabad a kommunista szakszervezet
A per során – amelyben lázítással vádoltak bennünket – vádpontként szerepelt, hogy ki akartuk vonni magunkat a párt irányítása alól. Ami tulajdonképpen igaz is volt. A vizsgálati fogság során kellett megtanulnunk, hogy a kommunizmusban az ember szép lehet, de okos nem. Okos csak a hithű kommunista lehetett, aki vakon követte a pártot. A megválasztott vezetőségnek 16 diák volt a tagja, ez a vezetőség pedig egyetemi reformokat akart. Ezek kidolgozására tizenhatan túl sokan voltunk, és akkor egy hattagú bizottságot neveztek ki, amely kidolgozza a megfelelő javaslatokat nemcsak az egyetemi oktatás reformjára, hanem a diákszövetség statútumára vonatkozóan is: erre a vezetőség megválasztásakor kaptunk mandátumot. A párt kissé elébe vágott a dolgoknak, az alakuló diákszövetségnek nem volt szervezeti szabályzata, ehhez kapcsolódó javaslatok kidolgozására szólítottak fel az alakuló gyűlésen, és mi ezt komolyan vettük. A javaslatokat egyik idősebb kollégánk, a történelem szakos Várhegyi István foglalta írásba és fogalmazta meg, nagy része az ő munkája volt. A többieknél idősebb, tapasztaltabb és hozzáértőbb volt, azon kívül némi nimbusz vette körül, mert 1956-ban vették vissza az egyetemre, amelyről annak előtte eltanácsolták. Felesége, gyermeke volt már. Ő egész szakszerűen fogalmazta meg az elképzeléseket és követeléseket. Nagy szerencsénkre tevékenységünk nem minősült titkos szervezkedésnek, minthogy engedélyezett közgyűlésen választottak meg. De bocsánat akkor sem volt…
Napról napra, óráról órára követtük a budapesti eseményeket. Tizenhárman laktuk a bentlakás egyik hálóját, pénzt gyűjtöttünk, és vettünk egy rádiót, amely éjjel-nappal be volt kapcsolva, és amelyen a Szabad Európát is hallgattuk. Ez a rádiós dolog egy jól megrendezett provokációnak bizonyult…A börtönben sok olyannal találkoztam, akinek egyetlen vétke az volt, hogy a Szabad Európát hallgatta. A Szabad Európából, de a Kossuth Rádióból is értesültünk arról, hogy november negyedikén megindultak a szovjet tankok. A diákszövetségi beadvány kidolgozása és megvitatása mellett azonban sok minden más is történt. Végigéltük a huszadik század legreménytelenebb, de legnagyszerűbb pillanatait, megízleltük a szabadság ízét, elvesztettük a józan ítélőképességünket. Szembeszegültünk a »csehigyulákkal« – így neveztük azokat a tanárainkat, akik megpróbáltak meggyőzni arról, hogy ellenforradalom zajlik Magyarországon. Veszélyben a szocializmus – mondták nekünk –, de addigra mi már nem aggódtunk a szocializmusért. Ugyanolyan gyors politikai változáson estünk át, mint a kommunista Nagy Imre, az egykori csekista, aki október 23. után magáévá tudta tenni egy demokratikus, polgári Magyarország követeléseit, a szabad választásoktól a többpártrendszerig, a magyar függetlenség ügyét a Varsói Szerződés felbontásától a szovjet csapatok visszarendelésének követeléséig. Ezekről folytak lázas beszélgetések órák és szemináriumok helyett. Halottak Napján kivonultunk a Házsongárdi temetőbe, gyertyákat gyújtottunk az írók sírjainál – azoknál, amelyeknek a gondozását felvállaltuk –, gyászoltuk a budapesti utcákon elesett szabadságharcosokat. Nem tudtuk, hogy rövidesen gyászba borul az egész Magyarország, és bőven lesz sírásra való ok Erdélyországban is…
1956. november 17-én egyik Anna nevű kolléganőnk névnapját ünnepeltük. Hajnal felé, 18-án, mentünk haza az egykori Király utcában levő diákotthonba. Reggel kilenc óra tájban felráztak, hogy keresnek a rendőrségről. Két jól megtermett civil állt a szobánkban: azt mondták, hajnaltájt hazafelé tartva zajongtunk az utcán, emiatt feljelentés érkezett csendháborításért, fáradjunk be a rendőrségre tisztázni a dolgot. A dolgon nem sok tisztázni való volt, holtbiztosan nem zavartuk a késő őszi kolozsvári utca csendjét azon az éjszakán, de olyan időket éltünk, amikor ilyen esetekben nem sokat kérdezősködött az ember. A két tagbaszakadt civilen amúgy is látszott, hogy gyorsabban jár az öklük, mint az eszük. Felöltöztünk, elsétáltunk a nem nagyon messze levő rendőrségre, ahonnan aztán kettőnket, engem és Kelemen Kálmán nevű kollégámat autóba ültettek és elvittek a Szekuritátéra. Ott közölték velünk, hogy letartóztatnak lázításért és azonnal le is vittek az alagsorba, elvették a nadrágszíjunkat, a cipőfűzőnket, az iratainkat és bezártak egy cellába. Másnap elkezdődtek a vallatások.”
1956-os tevékenysége miatt Koczka Györgyöt, a Bolyai Egyetem egykori irodalom szakos hallgatóját, három év börtönre és két év kényszerlakhelyen letöltendő büntetésre ítélte a kommunista hatalom.
A forradalom 60. évfordulójának erdélyi eseményei, rendezvényei
Mintegy 40 programpont szerepel a Magyar Szabadság Éve kolozsvári rendezvényei között, melyekre október 12. és november 21. között kerül sor a Kincses Kolozsvár Egyesület koordinálásával. Többek között a forradalommal összefüggő filmek vetítése, beszélgetések, megemlékezések, konferenciák, előadások, hangversenyek szerepelnek a programok között. A rendezvénysorozat nyitányaként 2016. október 12-én 1956-A szabadságért és függetlenségért címmel tablókiállítás nyílt Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében. Az esemény végén a kiállítás résztvevői gyertyagyújtással és egyperces néma tisztelgéssel emlékeztek az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozataira, azokra, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, és azokra is, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket
A magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján, Nagyváradon a Magyar Polgári Egyesület október 21. és október 23. között folyamatos (éjjel-nappal), 56 órán át tartó megemlékezést szervez. A megemlékezés ideje alatt a forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó filmeket vetítenek, eredeti rádiófelvételeket hallgathatnak az érdeklődők, illetve felolvasásokon vehetnek részt. Az 1956-os magyarországi forradalom történéseiről és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak szervezetéről készült kiállítás október 21-én, déli 12 órakor nyílik meg. A rendezvény támogatója az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság.
Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…)  1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ”  (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”.  Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is. 
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.”   A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye! 
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték.  Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték.  A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés  központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.) 
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor.  A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg. 
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték. 
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték. 
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni. 
Kosza József  (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost  (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték.       A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész.  A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint  Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték.  Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ötvenhat Erdélyben: „A szabadságnak fahéjillata van…”
1958. március 14-én este későn, a kihalt sepsiszentgyörgyi utcákon három fiatalember lopakodik az Erzsébet parki 1848-as emlékműhöz. Az örökzöld ágakból font koszorú, amelyet el akarnak helyezni a talapzaton, Bordás Attila kezében van. Immár második éve vállalja a legveszélyesebb feladatot a társaság tagjai közül. A Maszolnak Bordás Attila, a Székely Ifjak Társaságának tagja mesél a híres sepsiszentgyörgyi koszorúzásról és annak következményeiről. 
„ ... ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve.”
1956. október 23-a után az egész város megmozdult. Itt, Háromszéken ennek a forradalmi hangulatnak különleges oka volt: 1848-49 óta egész Erdélyben csak itt pislákolt a szabadságharc emléke. Ennek a forradalmi szellemnek a hatása ma már kevésbé tudatos, de annak idején - az öregekben legalábbis -  még elevenen élt Gábor Áron és az ágyúöntés története. A forradalom kitörése után, az egyik barátom, Molnár Bélának hívták, mindketten a Székely Mikó Kollégiumba jártunk, kilencedik osztályos tanulók voltunk, félrehívott a szünetben, és megkérdezte, hogy nem állnék-e be egy szervezetbe. - Milyen szervezetbe? – kérdeztem gyanakodva, hiszen én még pionír sem voltam, és nem is állt szándékomban azzá válni, éppen most, amikor úgy tűnt, hogy a kommunisták nem sokáig maradnak hatalmon. Elmondta, hogy - Arról van szó, hogy ha majd hozzánk is eljut a forradalom, akkor legyünk felkészülve, megszervezve. A cél: röpcédulák írása, terjesztése, új tagok állandó beszervezése, a csoport felkészítése különböző feladatok elvégzésére, rendszeres gyűlések szervezése, a politikai helyzet figyelemmel követése, a magyar forradalom megsegítése. Lehetett ellentmondani? Beálltam én is. Kilencedikes diákokból voltunk nyolcan, ezek közül hatot ítéltek el.
Bordás Attila Sepsiszentgyörgyön született 1941. október 3-án. Letartóztatásakor, 1958. március 14-én a Székely Mikó Kollégium diákja volt. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége „Szalay Attila és társai” csoportban állította bíróság elé. A kolozsvári Katonai Bíróság a BTK. 209-ik paragrafusa alapján 12 év börtönre ítélte. Börtönéveit Ocnele Mari-on, Jilaván, Enyeden és Szamosújváron töltötte. Innen szabadult 1964. április 8-án. Szabadulása után befejezte tanulmányait, és nyugdíjba vonulásáig a sepsiszentgyörgyi faipari kombinátban dolgozott.
Már a forradalom napjai alatt elkezdtük a „gyűlésezést”. Az egyik csoporttagnak, Gyertyánosi Gábornak az édesapja asztalos volt, minden este, tanulás ürügyén, összegyűltünk a műhelyében. Tanulás az nem volt, ábrándozás annál több. Nagy terveket szőttünk, mint általában a 14-15 éves gyerekek. Meglódult a fantáziánk, és már láttuk is magunkat a dicsőséges forradalom barikádjain harcolni, éppen úgy, mint azok a pesti srácok, akiknek hősi híre hozzánk is eljutott. Persze vezérválasztás is volt, és én alvezér lettem, valószínű azért, mert többet járt a szám, mint az osztálytársaimnak. És hát „tapasztalatom” is volt, mert édesapám végigharcolta a második világháborút, sokat mesélt, és már olvastam Robinson Crusoe-t meg a Pál utcai fiúkat, de még a kötelező szovjet irodalomból is inspirálódtam. Ott volt például a Vologya utcája című ifjúsági regény, amely egy partizánharcot mutat be a második világháborúból. Az olvasottak alapján és édesapám meséiből szűrtem ki azt a „harci tudást”, amely feljogosított engem az alvezéri titulusra. Csoportunk vezetőjének Szabó Lajost választottuk meg, aki néhány évvel idősebb lévén mint mi, akkor állt munkába a sepsiszentgyörgyi Dózsa György textilgyárban, tehát már felnőttnek számított. A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákos fantáziánkat, kitaláltuk, hogy „edzenünk” kell magunkat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltunk, kis fejszével célba dobtunk, közös kirándulásokat szerveztünk. Romantikus lelkesedésünket, gyerekes naivságunkat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnánkat is a közeli temetőben fogyasztottuk el, mert azt hittük, hogy ezzel is felkészítjük magunkat az elkövetkező harcra. Ezután már csak az eskütétel hiányzott: - Mindhalálig hűek leszünk szervezetünk, a Székely Ifjak Társaságához, és soha nem feledkezünk meg célkitűzéseinkről: a forradalom eszméinek terjesztéséről, a kommunisták elleni harcról, és mindent megteszünk a magyarság fennmaradásáért itt, Erdélyben. Most már valóban forradalmároknak éreztük magunkat.
Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, Amerika hangját, vártuk, hogy nálunk is kezdődjenek el a tüntetések, és aztán a harcok. Még a novemberi szovjet beavatkozás után sem akartuk elhinni, hogy ennyi volt, minden hírre, amely valamiféle ellenállásról számolt be, felkaptuk a fejünket, abban reménykedtünk, hogy a legapróbb szikra is elég lesz ahhoz, hogy újrakezdődjék a forradalom. Hallottunk a forradalmárok új köszönéséről, a MUK-ról is (Márciusban Újra Kezdjük), ami alapján szintén arra a következtetésre jutottunk, hogy semmi sincs veszve, nemsokára folytatódni fog a harc. Akkor pedig mi, igenis, itt leszünk készenlétben.
A koszorúzás megvolt, a forradalom elmaradt
Közeledett a sokat emlegetett március. A beígért újrakezdés időpontja. Összedugtuk a fiúkkal a fejünket, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy most már nem várhatunk tovább, nekünk kell lépnünk, olyasmit kell kitalálnunk és végrehajtanunk, amitől itt, Sepsiszentgyörgyön, sőt egész Háromszéken ismét forradalmi lesz a hangulat. Így döntöttük el, hogy megkoszorúzzuk az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc hőseinek az emlékművét, amely a város központjában található.
A tervet nagyon gyorsan kieszeltük: mindenképpen késő este kell elhelyeznünk a koszorút, amikor már nincsenek járókelők a környéken, hogy másnap reggel, március 15-én, teljes legyen a város lakóinak a meglepetése. Azt az apró problémát, hogy nem léphettünk be egy virágüzletbe sem koszorút vásárolni, mert nyomban lefüleltek volna minket, egyszerűen megoldottuk: kimentünk a temetőbe, és az ott talált koszorúkból állítottunk össze egy olyant, amely megfelelt a célnak. Sötétedés után leszaladtunk a parkba, én  felugrottam az emlékmű talapzatára, és nekitámasztottam a koszorút a feliratnak. Aludni sem tudtunk, olyan izgatottan vártuk a másnapi hatást. Reggel korábban indultam iskolába, és természetesen az Erzsébet park felé vettem az irányt, közvetlenül az emlékmű előtt haladtam el. A koszorú ott volt. A járókelők sietősen odapillantottak, de nem álltak meg alaposabban szemügyre venni munkánkat. A mi titkos reményünk pedig, hogy összeverődnek az emberek, és koszorúnk láttán eszükbe jut ismét a forradalom gondolata, hogy tenni kéne valamit,  hogy nem szabad ölbe tett kézzel ülni, és hagyni, hogy a kommunisták kényük-kedvük szerint irányítsanak minket – nem történt meg. A forradalom elmaradt.
„ ... sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.”
A koszorúzásnak nem volt visszhangja, ezért a Székely Ifjak Társasága veszített egy kicsit a kezdeti lendületéből, lelkesedéséből. Gyűléseink el-elmaradoztak, kevesebbet találkoztunk. A nyári vakációban azért még elmentünk néhány közös kirándulásra, megnéztük az oltszemi Herecz várát, Kincsás várát, és a mi képzeletünket is működésbe hozta a monda szerinti nagy kincs, amely valahol a környéken lehet elásva, úgyhogy ennek a felkutatásával töltöttük az időnket. Jött a következő iskolai év, még össze-összekacsintottunk, de ennyi volt.
Aztán 1958. március 15-e előtt Jancsó Sándor bajtársunk elkezdte mondogatni, hogy ismét meg kellene koszorúznunk az emlékművet, mert - Ha mi nem, akkor ki? Az eskü kötelez, mi pedig arra esküdtünk, hogy magyarságunkat, hagyományainkat megtartjuk bármi áron. Nos, nem kellett sokáig győzködnie minket, ráadásul már ismertük a menetét a koszorúzásnak, hiszen egy évvel korábban sikeresen végrehajtottuk a műveletet. Nem is gondoltunk arra, hogy valamit másképp csináljunk. Minden ugyanúgy történt, mint legelőször. Március 14-én kimentünk a temetőbe, összeállítottuk a koszorút, elrejtettük, a fiúk pedig - Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba, mert mi hárman voltunk a végrehajtók –, bejöttek hozzánk, és ott tébláboltunk, amíg este kilenc óra nem lett. Akkor, azzal az ürüggyel, hogy elkísérem őket egy darabon, kiléptünk a házból, elvettük a koszorút, és sietve elindultunk az emlékmű felé.  Már vártak minket.
A parkban ismét én ugrottam fel a talapzatra, de abban a pillanatban, amikor lehajoltam, hogy nekitámasszam a koszorút az obeliszk oldalának, sípszó hallatszott. Jancsó Sanyi, aki biciklin volt, és ott körözött az emlékmű körül, mert az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a környéket, a szó szoros értelmében kereket oldott. Gyertyánosi Csaba is futásnak eredt, és közben hátrakiáltott, hogy - Attila, menekülj! Attila, menekülj! Mindenhonnan szekusok rohantak felénk, nem volt időm semmire, lebénított a  tudat, hogy ezek a fogdmegek amúgy is követni fognak, és elkapnak, mert nem volt meg az a minimális előnyöm, mint Sanyinak meg Csabának. Azért megiramodtam, fel akartam rohanni a megyeháza felé a lépcsőn, de láttam, hogy onnan már szaladnak lefele a szekusok, beugrottam, hát egy óriási nyárfa koronája alá. Arra gondoltam, hogy a sötétben, ha mozdulatlan maradok, hátha nem vesznek észre, és azt hiszik, hogy mindenki elszaladt. A szemem sarkából láttam, hogy Csaba a Kollégium sarkán túl van már, és egy szekus a nyomában loholva kiabálja, hogy: - Stai că trag, stai că trag! Állj, mert lövök, állj, mert lövök!
Vallatás moszkvai modellre: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel
Megfogtak. Kiderült, hogy a szekusok ellepték az egész környéket, a parkot teljesen körbevették. És ránk vártak. Nem volt tehát teljesen hatástalan az egy évvel azelőtti koszorúzásunk. Valaki mégiscsak felfigyelt rá. Agyba-főbe vertek. Az egyik tag, még ma is él, sokszor látom Szentgyörgy utcáin, ott rúgott ahol ért, mert - miközben át akart ugrani a dróton, mellyel a zöldövezet volt elkerítve, hogy hamarabb hozzám érjen - az új birgerli csizmáján a bőr felhorzsolódott. Persze, nemcsak ő ütött. Mások is ezt tették.  A ma emberének nincs fogalma, mekkora apparátust, felfegyverzett belügyi alakulatot voltak képesek mozgósítani egyetlen ember letartóztatására, esetleg likvidálására. Gondolom, nem is tudták, hogy kik fognak megjelenni az emlékműnél. Lehet felnőttekre, szervezett csoportra számítottak.
Orromból, szájamból folyt a vér, amikor bekísértek. Olyan „tapasztalt” forradalmár voltam, hogy addig azt sem tudtam, hogy hol van a Szekuritáté épülete Szentgyörgyön. Másnap elvittek Marosvásárhelyre, mert a Magyar Autonóm Tartománynak Vásárhely volt a központja.  A Szekuritáté itteni börtöne a leghírhedtebbek közé tartozott, sok magyar szekus „dolgozott” itt, és mindegyikük „bizonyítani akart”, ezért aztán szadista kegyetlenséggel verték, kínozták a foglyokat.
Elvették a nadrágszíjamat, a cipőfűzőt, és becsaptak egy cellába. Életem legmagányosabb napjait töltöttem ott, csak egy beton ágy és egy beton asztal volt. Napokon keresztül nem szólt senki hozzám, nem kérdeztek semmit tőlem, időnként kinyílt az ajtón lévő ablak és beadták az ételt: a cikórialevet, kenyérdarabot, árpakását. Így telt el nyolc nap, ami alatt minden zajra összerezzentem, minden nyikorgásnál azt hittem, hogy értem jönnek. A kilencedik nap reggelén kinyílt az ajtó, föl kellett tennem a sötét szemüveget, bekísértek a vallatószobába, ahol egy tiszt várt. Széles, eltorzult orra volt, mint a bokszolóknak általában. Először ő vallatott, de a kihallgatások során Bartos Károly őrnagy is kezelésbe vett. Ő a marosvásárhelyi Szeku hírhedt tisztje volt. Szabadulásom után, és főként a 89-es események után hallottam sokat róla, akkor nem tudtam, hogy milyen gazemberrel állok szemben. Azt mondják, hogy rákban halt meg, és nagy betegen, önkívületi állapotban is az elítéltekkel „foglalkozott”! A felesége Csiha Kálmánt – akit hónapokon át kínozott és vallatott Bartos Károly – kérte meg, hogy imádkozzon a sírjánál.
A vallatásunk a moszkvai modell szerint történt: tízszer, százszor ugyanazt a kérdést tették fel.  Bartos, miközben a kérdéseket ismételgette, állandóan kopogott a ceruzájával az asztalon. Ez az idegölő monotónia a pszichikai megtörésünket szolgálta. Abban reménykedtek, gondolom, hogy a teljesen kiszolgáltatott rab lelkileg kiborul, újabb és újabb neveket említ, amelyek alapján újabb és újabb „államellenes” szervezkedéseket lehet futószalagon gyártani. Feltétlenül egy felnőtt nevét akarták kicsikarni belőlünk; az elnökünk,  Szabó Lajos, annak ellenére, hogy már elmúlt húsz éves, sem foglalkozására, sem korára való tekintettel nem volt az a vezér egyéniség, akit előtérbe helyezve mindenféle államellenes terrorcselekedettel vádolhatták volna a Székely Ifjak Társaságát. Osztályfőnökünkről, Erőss Jánosról is állandóan érdeklődtek, aki a második világháborúban a magyar hadsereg haditudósítójaként esett szovjet fogságba, és csak 1950-ben térhetett haza szülőfalujába, Csíkkozmásra. Persze egyikünk sem vallott a tanár úr ellen. Ennek ellenére, nem sokkal a mi ügyünk után, Erőss János tanár urat is perbe fogták, azzal az ürüggyel, hogy a népi demokratikus rendszer ellen ügyködik, meggyőződéses nacionalista, sovén, és a Sepsiszentgyörgyi 1. számú Líceum (a  Székely Mikó Kollégium akkori elnevezése – szerk.) tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét.
Macskási Pál hozta az ítéletet
Március 15-én tartóztattak le, és június 4-én volt a tárgyalásunk. Habár zárt ajtókkal indult, végül beengedték a szülőket a hátsó padsorokba. Édesanyámék ügyvédet fogadtak. Amikor a védőbeszédre került a sor az ügyvéd fölállt, és arra hivatkozva, hogy kiskorúak vagyunk, enyhe büntetést kért. Erre Macskási, mert ő volt a bíró, elkezdett üvölteni, hogy - Azonnal üljön le, hogy képzeli, csak nem várhatjuk ölbe tett kézzel, hogy fegyverrel támadjanak ránk. Halálra kell ítélni ezeket a banditákat...
Az ítélet gyorsan megszületett. Macskási Pál, az elnök, nagy komolysággal olvasta fel. A Román Népköztársaság nevében államellenes összeesküvés vádjával ítéltek el minket. A csoport két legidősebb tagja kapta a legnagyobb büntetést, Szalay Attila 18 évet, ő rá egy évre meg is halt a börtönben, Szamosújváron, azt mondják, agyonverték, és Szabó Lajos 15-öt kapott. Aztán én következtem a sorban Gyertyánosi Gáborral, 12-12 évre ítéltek. Még két 10 éves büntetés volt, egy nyolc éves, egy hét és egy hat éves. Az ítéleteket nem akkor hozták meg, már jóval a tárgyalás előtt el lett döntve, hogy kinek hány évet sóznak a nyakába, de hát a fentiek mind hozzátartoztak a kirakatperek forgatókönyvéhez. Annak idején még nem tudtam jól románul, ezért, amikor felolvasták az ítéletet, nem is értettem pontosan a „szakkifejezéseket”: - Cinci ani muncă silnică, șapte ani temniță grea, cinci ani degradare civică, olvasták fel, én pedig minden számot, amit hallottam, összeadtam. Amikor visszakísértek  a börtönbe, kérdezi a foglár, miközben nyitja a cellaajtót, hogy –Na, mennyi a lottószám? Mondom neki - 17 év. Káromkodott erre egy cifrát az öreg, magyar volt, s ő se volt kőből, aztán este akkora tál ételt kaptam, mint soha addig. Persze, nem tudtam enni. Azon gondolkodtam, hogy csak október 3-án leszek 17 éves, és akkor mondhatom csak, hogy éltem már annyit ezen a földön, amennyi időt kell ezután börtönben töltenem. Aztán amikor kiderült, hogy a degradare civică nem börtön, és öt évvel kevesebb a teljes büntetés, akkor egy kicsit megvidámodtam.
De az ítélet kihirdetésének a pillanatától kezdve politikai foglyokként voltunk nyilvántartva, és úgy is kezeltek minket. Takarodó után is villanyfény volt egész éjszaka, hogy bármikor ellenőrizhessenek bennünket a leskelődön keresztül. Ébresztő után cellánként vittek a fürdőbe mosakodni, hideg vízzel, persze, fogat mosni, akinek volt mivel, a szaros dézsát ki kellett állítani az ajtó mellé, a közbűntényesek vitték el kiüríteni. Utána kaptuk a napi puliszka adagot és a reggeli „kávét”, ami sokszor rosszabb volt, mint a moslék. Állandóan éhesek voltunk.
Jilava, Ocnele Mari, Enyed
Szeptember 14-én a vásárhelyi börtönből átvittek Jilavára. Vonattal. Azon gondolkodtunk, hogy mire és hogyan tudnánk ráírni a nevünket, hogy kidobjuk a sínek közé, hátha valaki megtalálja, és szól a szüleinknek, akik a tárgyalás óta semmit sem tudtak rólunk. Jancsó Sanyi megszúrta az ujját egy darab dróttal, és felírta a nevét egy rongyra, ki is dobta a vécélyukon keresztül. Egy vasutas megtalálta és elvitte a szüleinek. Jilaván volt a gyűjtő- és elosztó központ. Minden foglyot a tartományi börtönökből, mint amilyen a vásárhelyi is volt, oda vittek, és onnan irányították át a végrehajtó börtönökbe vagy munkatáborba.
Jilava tulajdonképpen egy földalatti erődítményrendszernek a része, amit még az 1800-as években építettek a Hohenzollernek. A cellák boltívesek voltak, kis rácsos ablakokkal, a padló beton. A sötét cellákban háromemeletes vaságyak, szalmazsák nélkül, csak a csupasz sodronyok. A sarokban volt a cseber, tele emberi ürülékkel. A koszt gyatra volt, mosatlan pacaldarabok úszkáltak egy löttyben, de muszáj volt megenni, ha élni akartunk. Nem sokat maradtunk ott, Nagyaknára vittek, az volt a kiskorúak számára fenntartott fogház. Nemcsak politikai elítéltek voltak ott, hanem közbűntényesek is. Minden teremben 20-30 körüli létszám volt. Ott az éhség volt az úr.  Annyira legyengültem, hogy nem tudtam lábra állni, ha leguggoltam, meg kellett kapaszkodnom, hogy valahogy tudjak föltápászkodni. Sokáig nem maradtunk ott sem, mert a kollektivizálásnak ellenálló falusiakat a környékről mind beszállították, és akkor hely híján minket továbbküldtek. Ugyanazzal a módszerrel, mint, ahogyan érkeztünk.  Már előző este kiosztották az egynapi hideg élelmiszeradagot: tíz deka kenyeret és egy darabka sós szalonnát. Felpakoltak a rabszállító vagonokba, amelyek úgy voltak kialakítva, hogy mindegyiknek a közepén folyosó volt, annak a két oldalán pedig a cellák sorakoztak, körülbelül két négyzetméteres mindegyik. Hármunkat tettek egy cellába, kettő leülhetett a padra, a harmadik állt, utána váltottunk. A rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, hozzácsatolták őket egy-egy másik vonathoz, sokszor napokig vesztegeltek egy-egy mellékvágányon. Mindezt tudtuk, ezért nem ettük meg rögtön első nap a fejadagunkat, és jól tettük, mert három napig nem kaptunk egyebet enni. Vizet kérhettünk, egy csajkában adtak be, egymás után ittunk. Azt észrevettük, hogy a vonat átmegy a Kárpátokon, tehát visszavisznek Erdélybe. Már ettől nagyon boldogok voltunk.
Enyedre vittek, ahol betettek a nagy büntetésű közjogiak közé. Ezek általában súlyos rablásért, emberölésért elítélt emberek voltak. Kicsit féltünk is tőlük, de aztán összebarátkoztunk, mert amikor meglátták, hogy milyen soványak és gyengék vagyunk, akkor a saját adagjukból is juttattak nekünk. Akkoriban ők jogosultak voltak minden hónapban egy ötven lej értékű élelmiszercsomagra, ebből aztán minket is megkínáltak. Nem utasítottuk vissza, mert mi nem láttunk szalámit és kekszet, amióta bezártak minket. Életmentő volt az a pár hónap, amit ott töltöttem. Enyeden egy fémipari gyárban dolgoztunk. Lakatot gyártottunk tízezer számra.
Szamosújvár: 50-60 ember összezsúfolva
Amikor nagykorú lettem, 1959 októberében elvittek Enyedről Szamosújvárra. A szállítás a szokványos körülmények között zajlott, este érkeztünk meg Szamosújvárra, és az állomásról dubákkal vittek a börtönbe. Ezt a műveletet mindig este hajtották végre, nehogy érintkezni tudjunk valamilyen formában a civil lakossággal. Elmesélni lehet sok mindent, de átélni, csakugyan érezni azt a környezetet és azokat a körülményeket, amelyben mi ott voltunk, nehéz.
Mindenki valamilyen emésztőszervi betegségben szenvedett, a rossz koszt miatt, meg azért, mert a mosatlan csajkák körbejártak. Aki befejezte az ebédet kiadta a csajkát, az ételosztó máris tette bele a következő adagot egy másik rabnak. Mindenkinek az volt a vágya, hogy elvigyék dolgozni a bútorgyárba, mert akkor, ha már nem volt bezárva a cellába, könnyebben telt a nap. A cellában állandóan ki volt szolgáltatva az ember az őrök kénye-kedvének. Ha úgy tűnt nekik, hogy a kelleténél hangosabban beszélgetünk, máris dörömböltek az ajtón. A klasszikus büntetés az volt, hogy kiöntették velünk az ivóvizet a cseberből a betonpadlóra, utána meg ránk parancsoltak, hogy feküdjünk hasra a vizes padlón. Fél órát, órát. Utána fölállhattunk, más ivóvizet aznapra nem kaptunk. Aztán ott dideregtünk a vizes ruhában, amíg meg nem száradt rajtunk.
Mivel állandóan 50-60 embert tartottak összezsúfolva egy helyen, a cellánk összetétele nagyon sokszínű volt mind a politikai, mind a társadalmi hovatartozást tekintve. Túlnyomórészt értelmiségiek voltak minden ágazatból: katonatisztek, orvosok, papok, tisztségviselők. Legtöbbjük kommunista- és kollektivizálás-ellenes nézeteket vallott. Ennek alapján alakultak ki a csoportok is a nap folyamán. Ahhoz hogy könnyebben teljen az idő, különböző előadásokat tartottak nekünk a hozzáértők, főként minket, fiatalokat, előszeretettel oktattak. Németet tanultam, történelmet, vallástörténetet egy katolikus paptól, egy volt lovassági tábornoktól pedig, aki a II. világháborúban Arad és Debrecen környékén harcolt, a városi és partizánharcok módozatait, hadászati technikákat sajátítottam el. Matematika is volt benne, az ágyúgolyók röppályáját számoltuk ki. Vagy százötven-kétszáz verset tanultam meg. Áprily, Ady, Reményik, vegyesen. Köztünk is voltak verselők, és azoknak a költeményeit is megtanultuk, hogy ha nem élik túl a fogságot, akkor valakinek az emlékezetében maradjanak meg a verssorok.
Telt-múlt az idő, aztán tavasszal jöttek, körülnéztek a cellákban, fölmérték a munkára befogható emberállományt. – Mă, banditule, cum te numești? Câți ani ai?  Így kezdődtek ezek a „beszélgetések”, mert nekünk nem volt nevünk, csak akkor, amikor egy dokumentumot kellett kitölteni, egyébként mindig banditáknak szólítottak. Egy részét a felírt embereknek elvitték a Duna deltába, ahol rettenetes körülmények voltak, más részét, aki gyengébbnek mutatkozott, de még volt valamennyi erő benne, a börtön bútorgyárában fogták munkára. Banditák ide vagy oda, a szocializmust építeni kellett. Engem is kiválasztottak, mehettem a bútorgyárba. Egyébként mindenkinek az volt a vágya, hogy oda juthasson, mert – úgy hallottuk - ha már dolgozol, nagyobb a mozgásszabadságod, könnyebben telik az idő, levegőn vagy, jobb a bánásmód is, nem vernek állandóan.
 A jobb bánásmódról annyit, hogy már első nap estéjén úgy megvertek, hogy másnap alig tudtam kézbe venni a szerszámokat, azért mert nem futólépésben tettem meg a távot a börtön és a gyár épülete között. Egy másodpercre álltam meg, azért, hogy megigazítsam a lábbelimet. Eső eshetett egy nappal azelőtt, a börtönudvar csupa sár volt, a bakancsom talpa pedig lejárt, egy darabka dróttal volt odaerősítve a felső részhez. Amikor a sárba léptem, persze, hogy a latyak egyből becsurgott a lábbelimbe, nem tudtam úgy szaladni, ahogy az őrmester elvárta tőlem. Felírták a nevem, és este a sorakozónál, amikor a létszámot ellenőrizték, kiszólítottak. A szerencsések mehettek a cellába, azok, akiket félreállítottak az őrszoba előtt vártak arra, hogy beszólítsák őket, és megkapják a büntetést. Rákötöztek egy padra, és egy esztergált széklábbal elkezdtek csépelni. Keresve sem találhattak volna jobb verőeszközt, olyan volt, mint egy bunkósbot: a felső része vastagabb, a nyele kézbesimulós, az első ütésnél már úgy éreztem, hogy felragadok a plafonra. Nem kíméltek. Amikor végeztek, kioldották a szíjakat, fölálltam, - Mars ki, ordították, jöhet a következő. Bevittek a szobába, de még az ágyba sem tudtam lefeküdni, olyan fájdalmaim voltak. Egyébként minden ágyban ketten aludtunk, annyian voltunk a börtönben, hogy nem jutott egy ágy egy rabnak. A cellatársaim hideg vizes borogatásokat tettek a hátamra, az ágy mellé terítettem a nagykabátom, arra feküdtem hasra. Így telt el az éjszaka. Megmondom őszintén, sírtam. Ne felejtsék el, hogy alig töltöttem be a tizennyolcat, már több mint egy éve börtönben voltam, nem volt könnyű gyerekfejjel mindezt elviselni. Vágytam én is arra, hogy valaki megsimogassa a fejemet, egy jó szót szóljon hozzám. Végtelenül elkeseredtem.
A bútorgyárban a 2-es számú asztalosműhelybe osztottak be, ahol több mint százan dolgoztunk. Egy alkalommal megbetegedtem. Vesegyulladásom lett, mert a műhely hideg volt, huzatos, a ruháink gyengék, vékonyak. Állandó vizelési ingerem volt, de csak kétszer engedtek ki a vécére a tíz óra alatt. Egyszer, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tartani, kiszöktem a vécére. Jövök vissza, az őr, egy Mireasa nevezetű fickó már ordított – F…-zi gura mă-tii, unde-ai fost, mă, că te omor!  A vesegörcstől meggörnyedve, már kiegyenesedni sem bírtam, mondtam neki, hogy a vécén voltam. Elkezdett ütni, én meg ordítani, hogy - Csak a vesémet ne üsse, mert meghalok. Az önvédelmi reflexem a félelmemnél is erősebb volt, nem álltam, hogy üssön, kitértem a suhintás elől. Ő pedig olyan lendülettel csapott le a botjával, hogy a saját térdét ütötte meg. A düh, ami elöntötte, leírhatatlan. És a verés is, amit azután kaptam. Ütött, ordított, rúgott, amíg bele nem fáradt. Éjszaka szemhunyásnyit nem aludtam. Nem volt olyan része a testemnek, ami ne fájt volna. És akkor gondoltam először arra, hogy meg akarok halni.
Aztán megjöttek a csíkszeredai diákok, akiket akkor ítéltek el versírásért. Négy tanárt és vagy hat diákot zártak be. A fiatalok közül Vorzsák János és Zsók Laci idekerült Szamosújvárra, én a sorban állásnál figyeltem fel rájuk, és az őr, egy Keczer Gábor nevezetű, fölírt, mert állítólag beszélgettünk a sorban. Olyankor még a légynek sem volt szabad zümmögnie, úgyhogy tudtuk, büntetés lesz a vége. Ezúttal nem vertek meg. Öt napi Izolator-t kaptam. Ez azt jelenti, hogy betettek egy zárkába, két nap 10 deka kenyéren és másfél liter sós meleg vízen éltem, utána egy napig rendes börtön menü, aztán két napig megint kenyér és víz. A cellában egyedül voltam, az ágyat reggel ötkor felláncolták a falra, este tízig sétálhattam: öt lépés előre, öt lépés hátra. Ha meguntam, támaszthattam a falat, állva azt is, mert ülni nem volt szabad, egyébként is, ez valahol a börtön alagsorában lehetett, mert a padló, a falak nyirkosak, vizesek voltak. Este azonban, amikor beadták a gyékényt, amit rá kellett tenni az ágyrácsra, mert nem volt ott még szalmazsák se, a gyékényben puliszkadarabokat találtam. Valaki odacsempészte, hogy ne gyengüljek le teljesen, hiszen már össze voltam verve, a vesém fájt állandóan, nagyon rossz bőrben voltam. Ez az apró gesztus rázott fel a letargiából. Eszegettem a kis puliszkadarabokat, és sírtam ismét, de most már amiatt, hogy van valaki, aki gondol rám, és segíteni akar rajtam. Már nem akartam meghalni. Élni, túlélni mindezt, ezt szerettem volna.
1962 táján kezdett megváltozni a légkör Szamosújváron. Ha elvégeztük a normánkat, akkor három havonta kaptunk egy levelezőlapot, és írhattunk a családnak, hogy küldjenek egy öt kilós élelmiszer csomagot. A szöveget románul kellett írni, annyit engedtek meg nekünk, hogy a megszólítást írjuk magyarul. Nem csak az élelmiszernek és a cigarettának örültünk, hanem elsősorban annak, hogy van hír a családunkról. A nagy örömbe azonban sokszor üröm is került, mert volt olyan cellatársunk, aki hiába küldte a levelet, nem érkezett válasz. Főleg az értelmiségiek feleségét kényszerítették arra, hogy váljanak el bebörtönzött férjeiktől. Ha gyerek vagy gyerekek is voltak már, akkor még keservesebb volt a helyzet, mert a nőt is kirakták az állásából, nem tudta eltartani a családot, az egyetlen kiút, amit kínáltak neki, a válás volt. Az osztályfőnökömnek, Erőss Jánosnak a feleségét is így kényszerítették, hogy elváljon a férjétől, aztán a szabadulás után ismét összeházasodtak. Ez egy szerencsésen végződő történet volt. Az egyik cellatársam azonban, Grád Miklósnak hívták, tanító volt, a felettem lévő ágyban aludt, a harmadik levelére sem kapott se választ, se csomagot. Azon az estén, amikor a mi csomagjainkat kiosztották, elkezdett zokogni, kiabálni, hiába próbáltuk a lelket tartani benne. Reggelre megőrült. Még egy pár napig ott volt velünk a cellában, aztán elvitték. Soha nem tudtuk meg, mi történt vele.
„Sírni kezdtem. Éltem.”
Egy idő után elkezdték szabadon engedni a rabokat. Minden nap engedtek el egy párat közülünk. Persze sosem lehetett tudni, hogy éppen mikor kerül rád a sor. Igyekeztem nem sokat gondolni arra, hogy melyik lesz az én napom. Egy reggel aztán szólított az őr, hogy szedjem a cókmókomat, menni kell. Nem a szamosújvári állomásra vittek, hanem egy közeli faluéba, az utasítás az volt, hogy az első vonatra fel kell ülni, és el kell menni egy nagyobb állomásig, ahonnan aztán megválthatom Sepsiszentgyörgyig a jegyet. Én Désig mentem az első személyvonattal, ott, miután megvettem a jegyemet, arra gondoltam, hogy a vonat érkezéséig  bemegyek a városba. A civil ruháimban, amelyeket visszakaptam szabaduláskor, nevetségesen néztem ki, olyan kicsik voltak. Tíz centit nőttem a börtönben: a kabát ujja jóval a csuklóm fölött ért véget, a nadrág szára se takarta a bokámat.  A lábamon két különböző cipő volt, mert a sajátomat nem találták meg a raktárban, és az elhunyt rabok cipői közül kellett válogatnom, de egy hegynyi lábbeli között nem találtam olyant, hogy jó is legyen, pár is legyen. Így került két különböző cipő a lábamra. Szóval a koldusok jobban fel voltak öltözve, mint én, amikor elindultam sétálni a dési utcákon. A hátam mögött, éreztem, összenéznek, vihognak az emberek. Csontsovány, kopaszra nyírt langaléta, két mérettel kisebb ruhákban, bámulja az utcákat, járókelőket, épületeket. Egy kapu előtt egy fiatal nő álldogált, végignézett rajtam, eltűnt a kapualjban, aztán hamar visszatért, és szalvétába csomagolva egy darab almástésztát nyújtott felém. Hat éve nem éreztem a fahéj illatát… De nem tudtam elvenni a süteményt, szégyelltem magam nagyon. – Vegye el, fiatalember. Tudom, honnan jön. Én két évvel ezelőtt vesztettem el a férjemet. Meghalt a Duna csatornánál. Sírni kezdtem. Éltem.
Bordás Attila ma is Sepsiszentgyörgyön él. Szabadulása után befejezte középiskolai tanulmányait. Annak ellenére, hogy nem a Székely Mikó kollégium 1959-es évfolyamával érettségizett, fotója, akárcsak a Székely Ifjak Társaságának többi tagjáé, illetve egykori osztályfőnöküké, Erőss Jánosé is, ma ott van az osztálytablón. Ezzel a gesztussal tisztelegtek az osztálytársak a Székely Ifjak  bátorsága és helytállása előtt. A faipari technikum elvégzése után Bordás Attila a sepsiszentgyörgyi kombinátban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Itt ismerte meg feleségét is. Két gyereke, három unokája van.
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.)
Víg Emese maszol.ro

Iskolaépület szentelése Érsemjénben
Vasárnap délben Böcskei László püspök szentelte meg Érsemjében azt az iskolaépületet, mely felekezeti iskola, sőt, a helyi római katolikus közösség kápolnája is volt. Most újra iskola lett.
Korábban már beszámoltunk arról az építkezésről, melynek során Érsemjénben nekifogtak az egykori, Gyetkó-néven közismert iskolaépület felújításához. Amint arról szó volt, az 1800-as években készült az épület, és a most, a felszenteléskor felavatott emléktábla tanúsága szerint abban 1937-ig kapott helyet a római katolikus közösség kápolnája, 1948-ig pedig ott működött a felekezeti iskola. A továbbiakban, az államosítás után az általános iskoláé lett, majd a jelenlegi iskolaépület felhúzás után pedagógusi lakás volt 1990-ig. Az elkobzott javak visszaszolgáltatása után visszakerült az egyházhoz, de mivel nem volt lehetőségük a karbantartásra, az önkormányzat megvásárolta, két éve pedig kihasználtak egy pályázati lehetőséget, nekifogtak a felújításnak, hogy a tanórák utáni (after school) foglalkozásokat tartsanak benne.
Az összefogás eredménye
Most jött el a felszentelés ideje, az elmúlt vasárnap délben tartott rövid ünnepségen Balazsi József polgármester köszöntötte a megjelenteket, örömének adva hangot, hogy az épület újra az oktatás szolgálatába állhat. Böcskei László püspök beszédében arról szólt, hogy a ma feladata olyan alapokat építeni, melyekre a jövőnket tervezhetjük, ugyanakkor ki kell állnunk a keresztény értékek mellett egy olyan időszakban, amikor egyre erősebb hangok hallatszanak ellene, ám ebben nem csak a saját erőnkre hagyatkozhatunk, hanem Isten dicsőségére is. A püspök az épület helyiségeit bejárva szentelte fel azokat, majd újra kiérkezve a bejárathoz, a látottak alapján gratulált az önkormányzatnak a kivitelezéshez, hozzátéve: ha mindenki – az iskola, az egyház és a helyhatóság – összefog, az eredmények sem maradnak el. Tréfásan megjegyezte, ebbe az iskolába még ő maga is beiratkozna, ha lehetne. Ugyancsak áldást kért az épületre Csáky Márta tiszteletes asszony, majd Balazsi József polgármester arra kérte a megjelenteket: az épületet később tekintsék meg, előbb vegyenek részt a hagyományos, Kazinczy Lajos “15. aradi vértanú” emlékünnepségén illetve az ’56-os megemlékezésen.
Rencz Csaba erdon.ro

Szacsvay Imre, az ifjúsági mártír
Hétfő délután halálának 167. évfordulója apropóján a váradi szobránál Szacsvay Imre mártír jegyzőre emlékeztek az RMDSZ, a történelmi egyházak és a róla elnevezett iskola szervezésében.
Az egybegyűlteket Borsi Imre Lóránt, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető alelnöke köszöntötte, majd a Szacsvay Imre Általános Iskola tanulóinak zenés-irodalmi műsora következett, a gyermekeket Vincze Melinda és Kiss Tünde tanárnők készítették fel.
Ünnepi beszédében Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a jövőbe vetett hitünk ifjúsági mártírjának nevezte Szacsvay Imrét. Arra hívta fel a figyelmet: a forradalmaknak általában az a legfőbb ismertető jele, hogy a kirobbanásuk előtt megelőzi ezeket első körben egy szellemi térben zajlott szabadságharc. Minden egyes tömegmegmozdulás, közösségi cselekvés előtt tehát az értelmiség kezdi megfogalmazni az üzeneteit, annak érdekében, hogy valóban változás történjék, és ne visszarendeződés. Megjegyezte azt is: az elmúlt 26 évben létrejöttek azok a magyar intézmények, melynek köszönhetően ma már bátran mondhatjuk, hogy kiteljesedik a magyar tér Nagyváradon és Bihar megyében. Szerinte ugyanakkor noha a magyar nyelven való oktatás térhódítása Romániában, az anyanyelvű oktatás teljes rendszerének nulláról való felépítése sikertörténet, napjainkban már újabb feladatai vannak az RMDSZ-nek: jobb iskolákat kell építeni, jobb képzést kell biztosítani a magyar gyermekeknek. Meglátásában ezt csakis úgy lehet elérni, ha változtatunk az iskolák állapotán és elérésén, javítunk a tanárok jövedelmi viszonyain, és átalakítjuk, versenyképessé tesszük a tananyagot. „Tudjuk tehát, hogy mi a házi feladatunk!”– közölte.
Oktatás
A honatya az RMDSZ parlamenti prioritásainak oktatás fejezetére térve ezután bejelentette: a Szövetség a következő négy hétben minden fórumon, nyilvános felületen ismerteti programját. Elsőként az oktatás forradalmasításának témáját járja körül, majd azokról a konkrét intézkedésekről is beszél, amelyekkel biztosítaná a családok jólétét, a széleskörű anyanyelvhasználatot, valamint az infrastruktúra és vidék fejlesztését. Az erdélyi magyarok számára ugyanis létkérdés, hogy gyermekeink magyarul tanulhassanak, ezzel is erősítve identitásukat. Ugyanakkor pedig az oktatás fejlesztése, a minőségi oktatás megteremtése minden nemzet számára stratégiai kérdés, hiszen csak azok a nemzetek lehetnek hosszú távon versenyképesek, amelyek nagy hangsúlyt helyeznek a versenyképes tudás átadására. Úgy vélte: 2016-ban, Erdélyben már nem elegendő az, hogy a magyar gyermekek magyarul tanulhatnak. Szerinte gondot jelent, hogy a magyar diákok érettségi eredményei sokszor rosszabbak román kortársaikénál. Hozzátette: az anyanyelven szerzett tudás leértékelődhet, ha nem tud megmaradni versenyképesnek, ennek pedig az lehet a komoly következménye, hogy sokan inkább a román nyelvű képzést választják a magyar helyett. Megemlítette a tananyag összetett problémáját is, úgy tartja, hogy a gyermekek túl vannak terhelve, és jóval többet kell tanuljanak annál, mint amennyi az ő életkoruknak megfelel.
Véleménye szerint mindaddig fenntarthatatlan lesz az oktatási rendszer, amíg az nem a gyermekek igényeit helyezi a középpontba. Hangsúlyozta: az RMDSZ nem hagyja, hogy elfajuljon a helyzet, ezért döntöttek úgy, hogy változtatnak, jobb képzést biztosítanának a magyar gyermekeknek. „Jelen pillanatban tehát a legfontosabb, hogy csökkentsük a tananyagot, el kell érnünk azt, hogy a diákok hazaérve már ne a házi feladatok megírásával töltsék el szabadidejüket! Miért is ne? A tananyag és tanterv ésszerű átgondolásával akár el is törölhetjük a házi feladatot! Mi tudást és élményt akarunk magolás helyett” – vázolta a célkitűzéseket.
A felszólalás után és a koszorúzás előtt fellépett Heinczinger Miklós, a Misztrál együttes alapító tagja egy zenés műsorral, melyben megemlékezett Szent Lászlóról, a Boldogasszonyról és az aradi vértanúkról is.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Könyvbemutató a Jelen Ház kávézójában
Mit üzen nekünk Benedek István?
Intim környezetben zajlott a hétfő esti könyvbemutató. Egyrészt a hely szűkössége miatt, de azért is, mert csupa, az irodalom és a közösségi találkozók iránt érdeklődő ember volt jelen (akik azonnal reagáltak – élvezetes pillanat volt – egy bemutatás közben elhangzott bakira): nélkülük nem lehetne Aradon, meg másutt sem „magyar élet”.  
A Krónikásnak azonban az fészkelődik a fejében, párhuzamot vonva az egykori és mai Belényes között: meddig lesz ez így? Benedek István, például, belényesi magyar kaszinóról ír az 1930-as években. Két-három évtized múltán lesz-e háromtucatnyi ember Aradon egy magyarul megjelent könyv bemutatóján?
Sz. Benedek István Németországban élő ny. vegyész és mellesleg (?) író (több, itt megjelent könyv bemutatójáról, az idősebbek némelyikének egykori aradi középiskolás diáktársaként ismerős szerző) édesapjának, Benedek Istvánnak egykori (elveszett) naplójegyzeteit reprodukálta, és rendezte sajtó alá (Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”). A Hazám nagybetűje aligha véletlen, az idézőjeles „Biharország” sem: a Trianon után kettészakadt nagyobb háromnegyede Romániához, kisebb, mintegy negyedrésze Magyarországhoz került.
Benedek István, a Belényesújlakon szegénysorsú családban született, majd ügyvédként a vidéki kisváros Belényes vezető magyar értelmiségévé felemelkedő élettörténetének egy, az 1944-ig terjedő részét („minden ember élete egy regény”) tárja fel ez a könyv, amelyet Bege Magdolna (a Nyugati Jelen főszerkesztője), valamint a kötet – az Irodalmi Jelen Könyvek idei sorozatában való megjelenését és bemutatóját is szorgalmazó Réhon József ny. tanár és Jámbor Gyula újságíró közötti beszélgetés igyekezett közelebb vinni az olvasóhoz. Remélhetőleg valamelyes sikerrel.
BENEDEK ISTVÁN Hát ezt még meddig látjuk itt? - Feljegyzések Hazámból, „Biharországból” I. rész (1907-1944) /IRODALMI JELEN KÖNYVEK, Nagyvárad, 2016/ Nyugati Jelen (Arad)

A kitartó munka kulcsa a bizalom
A művészetek iránt érzékeny és tehetséges fiatalként sok mindennel foglalkozhatott volna, Bojoievchi Éva pszichopedagógus mégis Böjte Csaba ferences rendi szerzetes árva gyerekei mellett kötelezte el magát. Nem mindennapi döntéséről és az előtte álló kihívásokról beszélgettünk.
– Miként választottad ezt a hivatást, mi vezérelt a Szent Ferenc Alapítvány felé?
– Gyermekkoromban állandóan úgy éreztem, harcolnom kell azért, hogy partnernek fogadjanak el a nagyobb testvéreim. Mindig bizonyítani akartam. Állandóan műveltem magam: előadásokat adtam elő, történeteket találtam ki, filmekből, könyvekből merítettem különböző témákat. Kilencéves voltam, amikor rátértem a rajzolásra. Anyukám észrevette, hogy van érzékem hozzá és rajztagozatos iskolába íratott. Kilencedikes koromban kiállításom nyílt tanárok portréiból. A tanító néni hallotta, hogy szépen énekelek, ezért versenyekre küldött. Később szavalóversenyeken is rendszeresen szerepeltem. Sokan kérdezték, miért nem megyek színművészeti főiskolára. De érdekes volt a Jóisten keze munkája: csak sok év után engedte meg, hogy a versenyekről díjat hozzak haza. Amikor nekifogtam valami olyasminek, amivel önmagamat dicsőítettem volna, akkor jó ideig kudarcot vallottam. Egy idő után rájöttem: gyenge vagyok ahhoz, hogy nagy művész lehessek, és a Jóisten azért ajándékozott meg több tehetséggel, hogy a tudást másoknak adjam át.
– A pszichopedagógus problémás gyerekekkel foglalkozik. Ez miért érdekelt?
– Épp hogy hatéves elmúltam, amikor iskolás lettem, és eleinte nehezen ment az olvasás. Mindig az utolsó padba ültettek és egy nagyobb gyereket állítottak mellém a szünetben, hogy tanítson olvasni. Nagy kudarcként éltem meg az első négy osztályt. Végül is anyukám tanított meg olvasni a tanító néni legnagyobb csodálkozására. Addig úgy éreztem, a környezetem azt gondolja rólam, hogy én erre nem vagyok képes. És én mintha belülről ordítottam volna: igenis képes vagyok, csak segítsetek! Azért választottam ezt a szakmát, hogy más gyerekeknél előzzem meg azt, amit én átéltem. Hiszem, hogy minden gyerek meg tudja tanulni azt a minimumot, ami a továbbjutáshoz kell, csak van, akinek egy kis segítség kell hozzá. Ehhez tanítottak metódusokat az egyetemen.
– Mi a kedvenc metódusod?
– Az, hogy a gyereket először meg kell ismerni, és a képességeire kell építeni. Ismertem egy gyereket, aki a hangokat nehezen fogta fel, de nagyon jó képmemóriája volt. Az „a” betűt úgy tanítottam meg neki, hogy az almafát és a létrát próbáltam összekapcsolni számára. Könnyebb egy gyerekre azt mondani, hogy nem képes valamire, mint mellé állni és segíteni. Soha nem szabad lemondani senkiről sem. Szakmai gyakorlatra is megpróbáltam a legextrább gyerekeket kiválasztani, például egy halmozottan hátrányos helyzetűt. A tanárom azt a feladatot adta, segítsem őt egy gyermekotthonban elhelyezni.
– Hogyan ismerted meg Böjte Csabát?
– Fogalmam sem volt arról, milyen gyermekotthonok léteznek, de kerestem a lehetőségeket. Szászrégenben a vasárnapi szentmisén kis füzeteket osztogattak, ami éppen Böjte Csabáról szólt. Úgy éreztem, ez nem véletlen, hanem inkább egy jel számomra. A kislányt közben az én segítségem nélkül elhelyezték egy otthonban, de miután sikeresen megszereztem a diplomát, másnap beütöttem Google-ba Böjte Csaba e-mail címe. Magamban mosolyogtam, hogy ezt nyilván nem fogja kiadni a rendszer, de tévedtem. Írtam neki és hamarosan válaszolt is, hogy szeretettel vár Dévára, ugyanakkor kérte a telefonszámomat. Másnap reggel ő ébresztett. Telefonon elmondta, hogy Aradon lenne egy házvezetői hely. Az események olyan gyorsan peregtek, hogy a szüleimmel szinte nem is volt időm a történteket megbeszélni. Amikor anyukámnak bejelentettem, hogy megyek Aradra, emlékszem, éppen a puliszkát kavarta, majdnem kiesett a fakanál a kezéből. Azt sem tudtam mit pakoljak, télig leszek-e ott vagy nyárig, de nagyon örültem. Akkor már nagyon ki akartam otthonról repülni. Úgy éreztem, nagy dolgokat szeretnék véghez vinni. A kihívásoktól sose féltem, mindig azt mondtam: vágjunk bele! Kilenc kamasz fiú fogadott Déván: velük egy hetet töltöttem, mielőtt Aradra indultam volna. Szívem, lelkem beleadtam abba az egy hétbe. Amikor megérkeztem Dévára, személyesen még nem ismertem Böjte Csabát. Bementem az irodájába, láttam egy tréningruhás férfit, akinek mondtam, hogy Csaba testvért keresem. Akkor bemutatkozott, hogy ő az, személyesen. Soha nem felejtem el: azt mondtam neki, én mindent megtanultam az egy hét alatt, most már tudom, mi a feladatom. Akkor nagyot kacagott és azt válaszolta: én még mindig csak tanulom.
– Nem ijedtél meg, hogy egy gyerekközösséget kell majd Aradon vezetni? Egy húsz évesnél alig több lánynak ez mintha mélyvíz lenne…
– Az aradi munkahelyemen tizenkét vadóc fogadott, vegyes korosztály, fiúk lányok együtt. Első nap azzal mutatkoztak be, hogy az emeletről a földszintre gumiállatkákat eresztettek le, hogy fejbe találjanak valamelyikkel. Azon gondolkoztam, hogyan keressek gyorsan egy buszjáratot visszafelé. Az első éjszakát végigsírtam, s aztán azt kérdezgettem magamtól: hát ennyire gyenge vagyok, hogy most visszamegyek? Másnap reggel úgy kezdtem, hogy szabályokat vezettem be, ki is írtam őket. A gyerekek először nagyon csodálkoztak. Később aztán rájöttem: minél inkább megismerjük egymást és megszeretem őket, annál jobban alakíthatóak. Másfél évet voltam velük. Kemény kihívás volt, köszönöm a Jóistennek. Ott tanultam meg hálát adni a nehézségekért.
– A következő állomás Szováta volt, ahol már a szakmát is intenzívebben gyakorolhattad. Hogyan kezdődött a valódi pszichopedagógusi munka?
– Csaba testvér először azt kérte, hogy a nevelőket vidámítsam fel egy kicsit. Elkezdtem családról családra járni és rájöttem: a nevelők néha annyira belefeledkeznek a napi munkába, hogy hónapokig a szomszéd lakásba sem mennek át szót váltani egymással.
– Bíztak-e egy ilyen ifjú hölgyben?
– Először kíváncsiak voltak, ki ez az agyturkász, de később megbíztak bennem. Kiderült, egy kis pajkosságra, játékosságra van szükségük és a gyerekek nélküli közös programokra. Örültek, hogy a problémás gyerekekkel ezután már nem nekik kell foglalkozniuk, hanem nekem.
– Mi a kihívás az ilyen gyerekek nevelésében?
– Mindig a legproblémásabb gyerekeket szerettem kiválasztani, mert náluk kicsi eredményt elérni már nagy kihívás. Ha egy hiperaktív gyereket sikerül öt percre leültetni, az már nagy erőt ad nekem. Ha látom, hogy valami aprócska pozitív változást értem el, akkor az lendületet ad.
– Évek óta szervezed Szovátán az Égig Érő Fesztivált a gyermekotthon számára. Mi a célja e rendezvénynek?
– Segíteni szeretnénk vele a gyengéket. Alkalmat kívánunk adni a gyerekeknek, hogy bebizonyíthassák, ők is értékesek. Lehet, hogy gyengébb tanulók, de jól tudnak faragni, szépen énekelnek, táncolnak, jó megjelenésük van a színpadon. A nevelők is meglepődnek, hogy a gyerekekben milyen értékek bújnak meg. Ez a tábor számomra mindig egy kiteljesedés. Sokan a tehetséges gyerekeket akarják felemelni, én a leggyengébbeket szeretném. Azokat, akikről már legtöbben azt hiszik, semmire sem képesek. Érdemes bebizonyítani, hogy igenis képesek.
– Hogyan született a gyermekeknek írt könyved?
– A Csillag ösvény című balatoni túrán mindig én árultam a könyveket. Az idős nénikék folyton valami gyermekeknek szólót kerestek, de olyan nem volt. Kérdeztem Csaba testvért, miért nem ír ilyet. Erre azt mondta tréfából, hogy ezt rám bízza. Én pedig komolyan vettem a dolgot. Gondoltam, milyen jó lenne, ha az elmélkedéseit a gyerekek is olvasnák. A gyökeret kell táplálni. Ha az ő gondolataival nőnek föl, akkor teljesen másképp nézik a világot. Csaba testvér könyveinek részleteiből összeállítottam egy vázlatot. Ezekhez rajzokat és feladatokat készítettem, hogy a kötet interaktív foglalkozásra is alkalmas legyen, s a szülő, nevelő is használni tudja arra, hogy megismerje a gyereket.
– Nemrég a szovátai otthon házvezetője lettél, ez mekkora kihívás?
– Nagyon érdekes feladat, nem tudom, hogy ez a Jóisten akarata-e vagy sem. Valami újat szeretnék bevinni a rendszerbe. Házvezetőként úgy gondolom, én vagyok itt a legnagyobb szolga. Elsősorban az a célom, hogy a ház lakóit boldoggá tegyem. Ha boldog a nevelő, akkor a gyerek is boldoggá válik.
– Mi a véleménye, milyen vezető Böjte Csaba?
– Amikor az alapítványhoz kerültem, nem olvastam tőle semmit. Gondoltam, meglepem nagymamámat és megvettem egyik könyvét. A vonaton beleolvastam, és egyszer csak azt vettem észre, nem tudom letenni, falom az oldalakat. Megdöbbentem, hogyan lehet ennyire tisztán, ilyen őszintén írni. Olyan érzésem támadt, mintha minden mondatával hozzám beszélne. Büszke vagyok, hogy ilyen főnököm van. Jön, bátorít, felemel, megerősítést ad. Én megbízom benned! – mondja, s a bizalom nála azt jelenti, sokat vár el tőlem. Ezt a bizalmat kell fenntartani, mert ez a kulcsa a kitartó munkának.
Pacsika Emília | Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Borbély Zsolt Attila nemzetpolitikai írásait összegyűjtő könyvet mutatnak be Aradon
Kolozsvár,., - Borbély Zsolt Attila erdélyi politológus és közíró Székely kapu a magyar világra című kötetét mutatják be pénteken az aradi Tulipán könyvesboltban. A könyv Borbély Zsolt Attilának a Kapu című folyóiratban megjelent nemzetpolitikai írásai válogatását tartalmazza.
A szerző az MTI-nek elmondta, hogy a könyvbe gyűjtött írások az elmúlt két évtizedben születtek, és műfajilag a publicisztika és a tanulmány közé sorolhatók. A könyv címével pedig inkább - a székely származású Brády Zoltán által alapított és vezetett - Kapu folyóiratra, mint saját látószögére kívánt utalni. Az írások egyaránt tárgyalnak erdélyi és magyarországi témákat.
Borbély Zsolt Attila sajnálatosnak tartotta, hogy az erdélyi magyar politikára vonatkozó, húsz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai máig érvényesek maradtak. "Az erdélyi magyar közéletet ma is ugyanazok a dilemmák feszítik. (...) Sőt, ami húsz évvel ezelőtt, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalása előtt csak felsejleni látszott, az mára valóság. Az erdélyi magyarság kilencven százaléka által támogatott Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bukarest érdekeinek megfelelő politikát képvisel, az autonómia hívei visszaszorultak" - vélekedett a szerző.
Megjegyezte, ennek ellenére nem borúlátó, mert vannak jelei annak, hogy az erdélyi magyarság fogyása megáll, és az a szint, amelyen a népesség stabilizálódik, még mindig képes lesz "egy nemzet teljes gazdasági, társadalmi, kulturális vertikumát nyújtani".
Borbély Zsolt Attila úgy látta, hogy jelenleg nem az erdélyi magyarság, hanem az egész európai civilizáció került veszélybe. "Ha a muszlimok európai beözönlését nem állítják meg, akár már ötven éven belül semmivé foszolhat a római jogon, görög filozófián, és keresztény erkölcsön alapuló európai kultúra" - állapította meg. Úgy vélte: ez a körülmény szövetségessé teheti a románokat, magyarokat, szerbeket és szlovákokat. A kommunizmus által érintett országok lakói ugyanis egészségesebb önvédelmi reflexekkel rendelkeznek, mint a nyugat-európaiak. (MTI)

Könyvbemutató: Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”
Péntek este tartották a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban Benedek István Feljegyzések Hazámból, „Biharországból”, I. rész, 1907-1944 című könyvének a bemutatóját.
Az érdeklődőket az est házigazdája, Zilahi Bertalan premontrei öregdiák köszöntötte.
Magyari Sára nyelvész, a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója hangsúlyozta: nem kritikát fog mondani az aradi Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelent, különben élvezetes és tanulságos kiadványról, hanem inkább ennek hatásáról igyekszik beszélni, mert véleménye szerint az olvasás nem csupán azért hasznos, mert ezáltal információkhoz jutunk, hanem amiatt is, mivel jólesik az ember lelkének, és gondolatébresztő. Megjegyezte: olyan időket élünk, amikor szeretünk emlékeket állítani, mégis megfeledkezünk arról, hogy milyen valójában jónak és igaznak lenni, tényleg egy közösségért és az átlagemberekért cselekedni. Arra hívta fel a figyelmet: a címben egy kérdés is felvetődik (Hát ezt még meddig látjuk itt?), ami arra utal, hogy egy „beszélgetős könyvvel” van dolgunk, hiszen a szerző megszólít bennünket. Olvasmányos és közérthető a szöveg, mert akkoriban az ügyvédek még normálisan tudtak beszélni. Benedek István felidézi a gyermek- és fiatalkorát, az első világháborút, a második világháború kezdeteit, kortörténeti dokumentumszerűen. Előjön, hogy csak emberek vannak, jó szakemberek, nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül, nincsenek jó vagy rossz magyarok, románok, zsidók stb. Szép és lényeges mondatok íródnak le, úgymint: a parancsnokságnak fogalma sincs az első vonalban helyzetéről (ahogy napjainkban sem), és az iskola, illetve a pedagógusok fontos szerepéről is szó esik többek közt (szigorúság, de ugyanakkor előítéletmentesség).
Életút
A szerző életútját Réhon József nyugalmazott tanár ismertette. Hangsúlyozta: Id. Benedek István nem író, hanem végzettsége alapján jogász. Belényesújlakon született 1907-ben, református földműves családból. Szülei Belényesre költöztek, két gyermekük a református iskolában kezdte meg tanulmányait. Az impériumváltás után a helyi román gimnáziumban tanult tovább, ott érettségizett kiváló eredménnyel. Kolozsváron, a Ferdinánd Egyetemen szerzett jogi diplomát. Belényesen nyitotta meg ügyvédi irodáját, a helyi magyar közösség egyik vezetője lett. Megszervezte a Sasok Turista Egyesületet, felpezsdítette a Magyar Kaszinó életét. A bécsi döntés után Nagyváradra repatriált, folytatta praxisát. Behívót kapott, a keleti fronton megsebesült, leszerelték. Később ismét behívták, a háború utolsó heteiben szovjet fogságba került, ahonnan 1948 augusztusában jöhetett csak haza. Nagyszalontán tanított, majd ismét ügyvédként dolgozott, 1989-ben hunyt el. Feljegyzéseit Németországban élő fia rendezte sajtó alá. Két könyv született: az egyik a 2014-ben megjelent Szögesdrót, a másik pedig a most bemutatott.
Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro

Bőröndben viszi az irodalmat a határokon túlra
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
 – Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
 – Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
 – A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Farkas Viktória elnökkel
Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek számára
Az Aradi Máltai Segélyszolgálat karitatív munkája nem csak a megyeközpont, hanem Arad megye jelentős részének a szociális életére is kiterjed. E munkát Farkas Viktória elnökkel próbáljuk számba venni.
– Mi az, amivel a Segélyszolgálat rendszeresen foglalkozik?
– Kezdeném azzal, hogy a központi raktárunkból heti rendszerességgel ruhaneművel, ágyneművel szolgáljuk ki a nyilvántartásainkban szereplő aradi rászorultakat. Rajtuk kívül rendszeresen felkeresnek a vidéken tevékenykedő Máltai tagok is, akik egy-egy ottani csoportért felelnek. Éppen ezért, ugyancsak ruhaneműt és ágyneműt, illetve használati cikkeket, olykor kisebb bútorokat is elvisznek az ottani rászorulók részére.
– Miféle használati dolgokat tudnak adni?
– Gyakran megesik, hogy felszámolnak egy-egy lakást, amiből a tulajdonosok által nem igényelt konyhai felszereléseket, más használati cikket nekünk adnak, a rászorultak közötti kiosztás céljából. Egy időben tisztálkodó, illetve mosószerek kiosztására is volt lehetőség, a nyugati partnereink jóvoltából.
– Milyen módon jutnak hozzá a hazai felajánlásokhoz?
– Rendszeresen meghirdetjük, hogy bármilyen felajánlást köszönettel elfogadunk intézményektől, magánszemélyektől egyaránt. Szomorúan kell hozzátennem, hogy nem igazán van sikere az adománykérésnek. Egyrészt azért, mert a felajánló nem tudja elhozni. Olyankor a Máltai kisbusz házhoz megy, csakhogy a felajánlott dolgokat a legtöbb esetben ki kell válogatni, nehogy megsértsük velük a rászorulókat. A felajánlók legtöbbje viszont azt szeretné, ha a feleslegessé vált egész holmit elhoznánk, ami tárolási, felhasználási gondokkal jár.
– A felajánlott ruhaneműk mosásra szorulnak?
– Mosni nem szoktuk, de a zsákos ruhát ki kell válogatni. Mert tisztelet a kivételnek, van, aki szépen becsomagolva, kimosva, szelektálva ajánlja fel, azokon érzik a mosószernek az illata, mások viszont egyre-másra zsákba tömik őket. Utóbbiak szelektálásra szorulnak, a használhatatlanok a szemétbe kerülnek. Természetesen, a Nyugati Jelenben közzé tett felkérések nyomán, a közölt program szerint továbbra is szeretettel várjuk a felajánlókat. Sajnos, a németországi Herzogerrathban működő partnerünktől idén még nem kaptunk segélyszállítmányt, de eddig megőrizték azt a szokásukat, miszerint nálunk megvásárolják a segélynek szánt kétfajta élelmiszert, amiből 5-6 kilós csomagokat állítunk össze. Tavaly a tőlük kapott élelmiszerből 145 ilyen csomagot állítottunk össze, amelyeket karácsonyra kiosztottunk a rászorulók között. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumától is kaptunk 2 zsák lisztet, amelynek egy részét már kiosztottuk, más részét párosítani próbáljuk a kiosztáshoz más élelmiszerrel.
– Az Aradi Máltai Szeretetszolgálatnak van-e olyan programja, ami a fogyatékkal élők felkarolására irányul?
– Több ilyen személy is szerepel a nyilvántartásunkban. Példának okáért, egy aradi hatgyermekes asszonynak a legnagyobb fia szellemi fogyatékos. Az édesanya gyakran felkeres, és a készletünkből válogat olyan ruhaneműket, amelyek megfelelnek a fiának. Egy kisszentmiklósi asszonynak is van egy mozgássérült leánya, akinek egyszer-használatos pelenkákat adtunk, de a Tarafuli utcából is rendszeresen felkeres egy asszony, akinek ruhaneműt, ágyneműt, ünnepekre tartós élelmiszert is adunk a mozgássérült gyermeke számára. A vidékiek közül megemlíthetem azt a simonyifalvi asszonyt, akinek a fiát ketrecben kellett őrizni. Amíg a fia élt, rendszeresen segítettük, a németországi partnerünk is felkereste egy jókora segélycsomaggal, sőt pénzt is adott neki. Seprősön, a falu kondásának 13 gyermeke van, közülük egyik kiskorút valaki autóval elütötte, én szerveztem meg a kórházba való szállítását, hogy megmentsék a lábát. Azt nem kellett amputálni, viszont mozgássérült maradt. Éppen ezért, a németországi partnerünk többször támogatta anyagilag. Ugyanakkor van egy olyan munári mozgássérült is, akit a férjem többször elszállított a szegedi klinikára, kivizsgálás céljából.
– Az aradi éjjeli szálláson lakó támogatottak között vannak-e fogyatékkal élők?
– Azok között sok a szellemi sérült, ami a sanyarú sorsuk, a kiszolgáltatottságuk miatt állt be.
– A betegségük nem a bódítószerek rendszeres belélegzésétől keletkezett?
– Mivel ott rendszeres orvosi felügyelet van, a bódítószerek használóit nem engedik be, azokat kiszűrik, meg nem is mennek oda. Aradon, a kürtösi úton kialakult nyomortanyán viszont van egy Erzsi néni, aki rettenetes körülmények között él együtt a gyermekeivel és az unokáival. Tudtommal a gyerekek között nem egy van olyan, akinek – feltételezhetően koldulás céljából – kicsavarták a lábait. Arra készülök, hogy segélycsomagokkal felkeressem őket, illetve felmérjem az életkörülményeiket. Ezen túlmenőn 5 tolókocsink, sok járókeretünk és mankónk van kölcsönadva mozgássérülteknek. Ilyen segédeszközökért gyakran telefonálnak, sajnos már csak mankóval tudunk szolgálni.
A kollégáimmal együtt, nagyon hálásak vagyunk, amiért a családi életünk mellett, immár 25 éve szolgálhatjuk a rászorult vagy a fogyatékkal élő embereket.
– Kérem, beszéljünk a Máltai Nyílt Kapuk programról is!
– Azok évente többször megszervezett, nagyobb kaliberű rendezvények. Az alkalmakra nem csak meghirdetjük, hanem Aradról és vidékről is meghívjuk a nyilvántartásunkban szereplőket, illetve Máltai tagjainkat. Olyankor a raktárban lévő készletekből a székházunk udvarán felállított asztalokra olyan ruhaneműket, lábbeliket, használati cikkeket rakunk ki, amelyekre szükségük lehet az aradi és a vidéki rászorulóknak. Ilyenkor, a hozzánk betérőket meg szoktuk kínálni zsíros kenyérrel vagy a helyszínen sütött, gyümölcsízzel töltött palacsintával. A nyáron Sipos György majláthfalvi nagygazda, egy vadásztársaság közvetítésével 45 kiló vaddisznóhúst ajánlott fel az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak. A húsból a helyszínen pörköltet főztünk, amivel megvendégeltük a rászorulókat, de a Máltai tagjainkat is. A nemes lelkű felajánlásért ezúttal is köszönetet mondunk. Ugyanazon a rendezvényen, egy temesvári származású, Ausztriában élő Máltai lovag is részt vett. Elmagyaráztuk neki, miről van szól. Lefotózta az eseményt, majd megjegyezte: az Aradi Máltai Segélyszolgálatnak nincs ugyan intézményes rendszere, de áttekintve a tevékenységünket, illetve az országos szervezethez rendszeresen benyújtott jelentéseinket, elmondható: évente nagy létszámú rászorultat, illetve Máltai tagot fog össze. Tavalyelőtt összesen 6200 személyt szolgáltunk ki, beleértve az Aradon közvetlenül, illetve vidéken a Máltai tagjaink közvetítésével kiszolgált rászorulókat is. Ezen kívül jó kapcsolatot ápolunk a székház udvarában működő Nyugdíjas Klub tagjaival, az Aradi Nyugdíjasok Ligájának a rendezvényeit is rendszeresen támogatjuk a tombola-csomagjainkkal.
– Tavaly milyen programjaik voltak?
– Annak ellenére, hogy nincs intézményes rendszerünk, tavaly összesen 23 programot szerveztünk. Ebben olyanok is szerepelnek, mint családoknak, illetve magánszemélyeknek végzett ügyintézés, a rászorultak körében gyakorolt keresztelés. Eszerint, magam eddig 6 rászorult családnak a gyermekét kereszteltem meg a Mosóczy-telepi katolikus templomban. Ezenkívül, a rászorulók bármilyen gondjában a rendelkezésükre állunk. Most éppen egy kisiratosi család által felajánlott ház teljes berendezésének az elszállításán, a rászorulók közötti kiosztásán dolgozunk.
– Tehát akinek felesleges bútora, lakásberendezése van, forduljon bizalommal az Aradi Máltai Segélyszolgálathoz?
– Természetesen, a kisbusszal elszállítható dolgokat a megfelelő családokhoz juttatjuk. A közelmúltban történt meg, hogy az Oituz utcában egy család nagy összeget örökölt, ezért az egész bútorzatát, a lakás felszerelésével együtt felajánlotta. Szinte az egészet egy olyan székesúti családnak adtuk, amelynek a háza leégett. Szerencsére, a károsultnak van egy kisteherautója, amivel mindent el tudott szállítani.
Orvosi tanácsadás, szegedi kivizsgálások
– Milyen más tevékenységet folytatnak?
– Az orvosi tanácsadás biztosítása is fontos a rászorulók, sérültek, főként az idősek számára. Az elmúlt évekhez viszonyítva, idén e szolgáltatásunkat nagyon sokan vették igénybe. Minden hétfői programunkon részt vesz dr. Naghiu Paraschiva általános orvos, aki orvosi tanácsokkal szolgál nem csak a látogatóknak, hanem a betelefonálóknak is. Ugyanakkor közreműködünk a szegedi Medicenterbe történő szállításuk megszervezésében, az illető osztályhoz való telefonos programozásukban. A szolgáltatás lényege: a pácienst a lakásától szállítjuk a szegedi klinikára, illetve vissza. Nekünk csak a szállítási díjat fizeti, míg a Klinikán be kell fizetnie a 8500 forint körüli vizitdíjat, amiből a Klinika 10%-ot visszaszámol nekünk. Mi viszont visszaadjuk a páciensnek. Nem nagy értékről van szó, inkább gesztusnak szánjuk. Tekintve, hogy a psichológusunk Temesváron dolgozik, miközben nálunk kevés páciense volt, ezután csak igényre rendel nálunk is. Ugyancsak Máltai tevékenységnek számít a jogi szolgálat, amit Kiss Délia jogtanácsos végez, igényre.
– Hány munkatárssal dolgoznak?
– Jelenleg 45 aktív tagunk van, akik közül 25 szinte minden héten felkeresi az 5 személyből álló raktár-csoportot. Természetesen, valamiféle segítőszándéktól felbuzdulva, mintegy 80 bejegyzett tagunk van, akik közül sokan nem aktívak. Ezzel együtt, bárkit beveszünk, akiben munkál a segítőszándék.
– Van-e utánpótlás, vagyis ifjúsági csoport a szervezetben?
– Sajnos, nincs, mert a fiatalok nagy része dolgozni kényszerül. Ezzel együtt, néhányan érdeklődnek az önkéntesség iránt. Itt mondom el, hogy meghívást kaptunk a szeptember 24-én megszervezett Sepsiszentgyörgyi Máltai Segélyszolgálat 25 éves évfordulójára, ahol nagy hangsúlyt fektettek az ifjúsági Máltai csoport működésére. Bevezették a résztvevőket a fiatal rászorultakkal való bánásmód, kommunikáció gyakorlatába. A fontosságát gyakorlati példával támasztom alá: múlt héten felhívott egy idősebb ismerősöm, aki elmondta, hogy szerény körülmények között élő fiatal család szorul támogatásra, de szégyellnek segítségért folyamodni. Természetesen, megkértem az ismerőst, hogy keressen fel, és maga vigye el nekik a szükséges támogatást, a téli ruhákat és a lábbeliket. Szerencsére, vannak olyan jóérzésű adományozók, köztük ifj. Kárpáti Béla és családja, akik nagyobb értékű, kimondottan daganatos betegséghez használatos gyógyszert ajánlottak fel, ugyanakkor egyszer használatos, felnőtt pelenkákat is adományoztak az arra rászorulóknak.
Huszonöt éves az Aradi Máltai Segélyszolgálat
– Ön mióta, miért végzi a Máltai munkát?
– Előbb elmondom: október 22-én tartotta 25 éves jubileumát a Romániai Máltai Segélyszolgálat országos szervezete. A kolozsvári Szent Mihály templomba, Máltai lobogókkal bevonult országos szervezet nagyszámú képviselői, Máltai lovagjai és Máltai dámái részvételével megtartott ünnepségen Excellenciás dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta az ünnepélyes szentmisét, amelyen részt vett az országos szervezet lelki vezetője, ft. Kovács Sándor esperes, minden filia lelki vezetőjével együtt. Dénes Mihály elnök és Tischler Ferenc főtitkár igen szépen beszéltek az elmúlt negyedszázadban kifejtett karitatív munkánkról. Tehát én is 25 éve dolgozom. A mi szervezetünket sokat segíti ft. Hegedűs János simonyifalvi plébános, aki nem csak a csíksomlyói búcsúkra, hanem legutóbb a Maria Zellben megtartott búcsúra is elkísért, vezette út közben a zarándokok imáit, énekeit.
– Mikorra tervezik a következő Máltai Nyílt Napot?
– Adventben rendszeresen szoktunk, ezért idén is megszervezzük, amire adventi koszorúkat, díszeket is készítünk, amelyeknek az értékesítésével próbálunk anyagiakat szerezni a karitatív munkához.
– Honnan kapnak anyagi támogatást ahhoz?
– Vannak jószívű, rendszeres támogatóink, akik kisebb összegekkel, esetleg gabonával, olykor élelmiszer csomagokkal segítik a munkánkat. Az adományokból a Máltai-tagok szép, egyben értékes tombolacsomagokat szoktak készíteni, amelyeknek a jelképes összegért való értékesítésével fedezzük a kiadásainkat. Ugyanarra fordítjuk a tagjaink által, nagyobb rendezvényeken sütött, gyümölcsízzel töltött, ugyancsak jelképes áron forgalmazott palacsintáknak az ellenértékét is. Igyekszünk a kiadásainkat a minimálisra csökkenteni, de a tagjaink is a lehetőségeik mértékében támogatják a Segélyszolgálatot. Visszatérve az eredeti kérdésre: én azért dolgozom immár 25 éve a rászorultakért, mert már fiatal koromban is feltekintettem azokra, akik segítettek a bajba jutottakon. Mivel már 25 éve teszem a dolgom, nagyon sokan ismernek, sokan keresnek és tisztelnek. Ezt bizonyítja, hogy már 6 rászoruló család bízta rám gyermekének a megkeresztelését. A 25 éves munkához hozzáfűzném: abban reménykedünk, hogy végre lesz egy olyan intézményes rendszerünk, ami lehetővé teszi majd nyaranta lelki gondozótábor megszervezését, ahol magunk között is, de a rászorulókkal, a sérültekkel is el tudunk majd beszélgetni, szeretetben együtt lenni. Az elmúlt vasárnap meghívott Bátkai Sándor, az arad-belvárosi baptista gyülekezet elöljárója a náluk megszervezett hálaadó ünnepségre, ahol bensőséges hangulatban adtak hálát az Úr jótéteményeiért.
Nos, magam azért vagyok hálás, mert 25 éve segíthetek a rászorulókon, és a Jóisten minden nap megadja azt a lelki nyugalmat és türelmet, amivel mindenkit végighallgatok és minden rendelkezésemre álló eszközzel a Máltai Segélyszolgálat Aradi Szervezetét támogathassam. A támogatóknak, de azoknak is köszönetet mondok, akik immár 25 éve velünk vannak, erősítik a csapatot, aminek a karitatív munkáját együtt szeretnénk folytatni.
– E munkához további sok lelki erőt és kitartás kívánok. Az eredményekhez gratulálok, akárcsak az országos ünnepségen kapott kitüntetéséhez, amiről beszélni sem akart.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János Nyugati Jelen (Arad)

Őrtűz helyett Székely kapu
Bármilyen fiatalosnak tűnik, Borbély Zsolt Attila politológus immár több mint két és fél évtizedes közírói múltra tekinthet vissza. Aki figyelemmel kísérte ez irányú tevékenységét, tudja, hogy a politika iránti érdeklődése már az „apai szárnyak” alatt kezdődött még 1990 táján, amikor megindult a hazai magyarság önszerveződése, megalakult érdekvédelmi szervezetünk. Ebben a temesvári Borbély Imre aktív, vezető szerepet vállalt, tagja volt a szép reményekkel induló RMDSZ első csúcsszerveinek. Egy ideig.
Emlékszünk azokra a szép időkre, amikor a szövetségben egy ideig még mindenki számára központi kérdésnek az autonómia számított. Az erről született határozatok megvalósítása viszont nem került terítékre egyetlen romániai törvényhozó fórumon sem, A szatmári eskütétel is csak amolyan figyelemelterelő, a magyarság elvárásainak kirakatszerű prezentálása volt. Elsősorban a szövetség egyes vezetőinek defenzív, megalkuvó, a román politikai vezetéssel lepaktáló politikája miatt hiúsult meg a lényegre törő kísérlet. (Lásd a neptunosok árulását.)
Most már Markó Béla, az RMDSZ korábbi szövetségi elnöke is elismeri, hogy a romániai magyarság (székelység?) autonómia kérdése lényegében a szövetség kormányszerep-vállalásával kikerült a követelések közül. És azóta sem sikerült azt aktuálissá tenni, pedig ez nemzetiségi megmaradásunk kulcskérdése. E problémában eredménytelen maradt a 2009-es székely autonómia-gyűlés, de a 2014-ben benyújtott székely autonómia-statutum sem került megvitatásra még a parlamenti szakbizottságban sem. A könyv írásai végigkísérik e kérdés alakulását, talán ezért is kapta a most megjelent kötet a találó a Székely kapu a magyar világra címet. Különben vasárnap szerte a Székelyföldön őrtüzek gyúltak az autonómiáért. A szórványban ezt nem lehet megvalósítani. Vegyük úgy, hogy az aradi őrtűz a könyvbemutató volt.
A könyv szerzője már egyetemi évei alatt kezdett el írni, több lap is közölte elemzőit.
A nagy sikerű Kapu folyóiratban megjelent írásaiból készült válogatáshoz a neves történész, az Aradon is többször előadó Raffay Ernő történész írt előszót. A könyvbemutatóra a múlt pénteken a Tulipán könyvesboltban került sor.
A kellemes hangulatú esten a szerző beszélgetőpartnere Toót-Holló Tamás, a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt. Ismerve Borbély Zsolt Attila tevékenységét, nagyon jól tömörítette a tematikát, a kérdéseket jól megválogatva építette fel az egész beszélgetést. Kiderült: Zsolt már 1995-ben jelentkezett a folyóirat főszerkesztőjénél, Brády Zoltánnál. Eljárt egy pesti ház hátsó udvari részén lévő szerkesztőségbe, ott ismerkedett meg több híressé vált személyiséggel, többek között Rózsa Flores Eduárdóval. A bolíviai-magyar állampolgárságú költőt, írót nevezte a bemutatón „igaz embernek”. (Emlékszünk még? Rózsa volt az, akit a bolíviai hatóságok 2008-ban a szó szoros értelmében egy szállodai szobában kivégeztettek.)
Talán nem véletlen, hogy a családi indíttatás után a folyóiratban közölt írások és a munkatársak közismerten nemzeti orientációja befolyásolta a fiatal közírót, hogy annak idején melyik oldalra állt. Az írások lényegében a magyar nemzeti történelem utóbbi két évtizedének az összefoglalója. Az est folyamán többször is szóba került a magyar jobboldal kialakulása, az, hogy miként sodródott át a nemzeti érdekek következetes védelmezői közé a FIDESZ, mit jelent a konstruktív ellenzék (lásd MIÉP) és vele szemben a mai. A nemzeti érdekeket az Európai Unió gazdaság- és migráns-politikájának kritika nélkül alárendelő, azt kiszolgáló MSZP, KD, Együtt, Jobbik stb. Jó beszélgetés alakult e témáról is!
Ha az estéről, a könyvről egyszavas jellemzést kellene megfogalmaznom, akkor az csak a nemzetféltéslehetne. A könyvbemutató a nemzetféltő aradi gondolkodók találkozója volt. 
Ujj János Nyugati Jelen (Arad)

Huszonkét éves a „Kézfogások”
Huszonkét éves Arad és Gyula testvérvárosi kapcsolata, a Kézfogások rendezvénysorozat. Ennek jegyében csütörtök délelőtt az aradi városházán tartott együttes ülést a két város képviselő-testülete, ahol kielemezték az idei közös programokat és a jövő évi tervekről is beszéltek.
A 2016-os együttműködés egyik fő megvalósításának az 1848-as Aradi Ereklyemúzeum gyűjteményéből rendezett gyulai kiállítást nevezte Bognár Levente aradi alpolgármester. „Ez azért is kuriózum a két város történetében, mert 1849-ben, a fegyverletétel után a tizenhárom aradi vértanútábornokot Gyulán vették fogságba, onnan kerültek aztán az aradi várbörtönbe” – mondta az elöljáró a gyulai Almásy-kastélyban márciusig látható tárlatról.
A testvérvárosi együttműködés 22 éve alatt az önkormányzatoknak alárendelt kulturális, szociális és oktatási intézmények között is jó kapcsolat született, de Kónya István gyulai alpolgármester szerint az a legfontosabb, hogy civil szervezetek között is létrejött az együttműködés. A jövő évi együttműködési tervek kapcsán elhnagzott, hogy sok függ a januárban megjelenő európai uniós pályázati kiírásoktól, de mindenképpen az egészségügy, az ifjúság és a zöldövezetek létesítése terén szeretnének közös programokat lebonyolítani – emelte ki a gyulai alpolgármester.
A tanácskozás után az aradi és gyulai városházi alkalmazottai kispályás futballmeccsen mérték össze erejüket, délután pedig látogatást tettek a Szabadság-szobornál a Román–magyar megbékélés parkjában. A Kézfogások keretében az aradiak hétfőn viszonozzák a gyulaiak látogatását.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Egy magyar munkás a két világháború közötti Bukarestben
,,Újabb magyar népvándorlás indult délnek, át a Kárpátokon a trianoni békekötés után. A háromszorosára növekedett, különösen Erdéllyel igen meggazdagodott Románia fővárosa gyors fejlődésnek indult. A pénzforrással együtt a munkaerő is ide összpontosult, nem csupán önkéntesen. A magyar határ közelébe eső nagyvárosok – Arad, Szatmár, Nagyvárad – gyárait leszerelték, és Bukarestben, Brăilán építették fel újra. Ezekből lett a Malaxa Művek és a brăilai nehézgépgyár. Hivatalosan stratégiai magyarázata volt az áttelepítéseknek, egyben pedig a magyar ipari munkásság szétszórását szolgálta... Ezekből a tömegekből meg a székely cselédlányokból, ácsokból, kőművesekből duzzadt fel majdnem százezresre a bukaresti magyarság létszáma a két világháború között... Előző nemzedékek életre szólóan meghonosodtak az Ókirályságban. Az 1920 után délre vonult magyar csapatok 1940 őszén és a következő évben, a bécsi döntés után majdnem mind visszatértek szülőhelyükre. Útra keltek azok is, akik tíz-tizenöt év alatt jobb egzisztenciát alakítottak ki a román városokban, mint amilyen szülőföldjükön várta őket. A nemzeti szabadság vonzásán túl siettette távozásukat, hogy az uralomra jutott bukaresti kormányzat, Antonescu marsall vezetésével, az ipar, a gazdasági élet magyartalanítását hirdette, külön románosítási minisztériumot állított fel...” – olvasom Beke György Atlantisz harangoz címmel 1993-ban kiadott könyvében.
A trianoni békekötés után Bukarestbe került székelyek egyike édesapám, Ferenczy Lajos volt, aki Lövétén született, és bár Székelykeresztúron tanítóképzőt végzett, a fémiparban kötött ki. Kéziratban maradt önéletrajzából küszködéseiről kapunk pontos képet.
„1924 őszén Szebenből, ahol fémipari gyakornok voltam, Bukarestbe kerültem az STB-hez, a Bukaresti Villamos Részvénytársasághoz. Szép életünk volt, míg együtt laktunk a magyar fiúkkal. A Lizeanu utcában volt egy magyar vendéglő, Kovács nevű, ahol jól lehetett kosztozni, olcsón. Ott volt az én iskolai jó barátom, László Ferenc is. Sokszor zeneszó mellett töltöttük az estéket. Mindketten hegedültünk, de volt egy harmonikás is. Muzsikáltunk, s ilyenkor tele volt a vendéglő. Sőt, egy-egy ingyen vacsora is leesett, ami nagyon jól fogott a zenélés mellett... Csak ideiglenesen vettek fel a gyárba, egyetemre utaló igazolvány alapján. Nagyon nehezen sikerült megszerezni a munkakönyvet. Sok pénzbe került, de megérte!
Nem sajnáltam a kétezer lejt, ami nagy pénz volt, főként nekünk, gyenge órabéreseknek. Szakmai téren ötödik-hatodik lehettem a huszonöt-harminc román ajkú esztergályos közül. A munkabérek nagyon alacsonyak voltak, sajnos, ezen a sztrájk sem segített. Mi, esztergályosok egyszerre adtuk be felmondásunkat, és hagytuk ott az STB-t... Mivel keresett volt a szakma, mind el tudtunk helyezkedni néhány napon belül. A Lemaitre gépgyár szerszámműhelyébe kerültem. Kisebb szerszámokat kellett készíteni, aminek nagyon örültem. A fizetés is jobb volt, lakást is közel kaptam a gyárhoz. Az igazgató munkásember volt, ezért sok mindent megengedett, csak jól menjen a munka, illetve a termelés. E gyártól vonultam be katonának Silistrába mint egyéves önkéntes a 36. gyalogezredhez. Leszerelésem után egy tanévet végig tanítottam (1926–27) az Ilfov megyei Icfrimu községben egy I–IV. osztályos osztatlan iskolában. Az egyik szomszédos községben volt még egy magyar tanító, a nagygalambfalvi Fazakas Dénes...
1927-től sikerült visszakerülnöm Bukarestbe, és elhelyezkednem az akkori Malaxa üzemben. Ez egy nagy gépgyár volt, ahol 4–5 colos csöveket összekötő hüvelyek belsejébe kúpos meneteket kellett esztergálni, ami nehéz, de szép munka volt. Mozdonyokat gyártottunk, modern gépekkel voltunk felszerelve. Hamar barátokra is akadtam két magyar személyében. Egyikük, Kulcsár Lajos biztatására mégis otthagytam, pedig nem akartak elengedni, mert szükségük volt szakmunkásokra. Egy hónap múlva megadták a munkakönyvet, azon frissiben készítették el...
Innen kerültem a Stela nevű szappangyárba, ahol tizenkét évet töltöttem el békességben. Német vezetősége volt, csak egy – német ajkú – román állampolgár vegyészmérnökünk volt. A főmesterek mind németek voltak, útlevéllel tartózkodtak az országban. A segédmesterek voltak románok. Eleinte csak esztergáltam egy műhelyben, de lakatosmunkát is kellett végezni. Volt egy dízelmotor, amely a villanyáramot fejlesztette. Egyszer elromlott, szétszedték, a dugattyúját kellett megesztergálni, de sehol nem vállalták. Bonyolult volt leszabályozni, de presztízskérdést csináltam belőle. Külön erre a célra szerkezetet készítettem, s megoldottam a lehetetlennek tűnő »szakvizsgamunkát«, aminek Stamate román mester örvendett a legjobban. A szappanfőző osztályon Radu Ştefan volt a legjobb barátom. Sajnos valaki elárult, hogy munkástagokat szervezek be a szakszervezetbe. Erre felhívatott dr. Semp vegyészmérnök, s az általa vezetett gyűlés azonnal elbocsátott. Szerencsémre az általuk kitöltött bizonyítványba beírták, hogy 1938-ig náluk dolgoztam mint esztergályos. Már az Assan testvérek szomszédos malmában, a Vegyi és Mechanikai Növényi Olajgyárban voltam, amikor a szakszervezet segítségével bepereltük a Stela gyárat. De mielőtt érdemleges tárgyalásra került volna sor, 1940. szeptember elején családostul el kellett hagynom Romániát a zavaros politikai helyzetnek köszönhetően.” Az 1904-ben született, húszévesen Bukarestbe került, s ott tizenhat évet esztergályos- és lakatosszakmában dolgozó lövétei fiatalember álma nem teljesülhetett, nem lett gépészmérnök belőle. De az ott tanultakat nagyszerűen tudta kamatoztatni – az orosz hadifogságból hazatérve – a volt vlahicai (ma Szentegyháza), Vörös Acél nevű nehézipari szakiskolában, ahol szaktárgyakat tanított 1949 és 1956 között, miután felszámolták az anyanyelvű szakoktatást, és a megmaradt osztályokat beolvasztották a brassói Steagul Roşu vállalat iskolacsoportjába. Később műszaki rajzot tanított és műhelygyakorlatokat tartott szakközépiskolásoknak nyugdíjazásáig.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Török Zsolt és Vlad Căpușan történelmet írt a Himalájában!
Több napos csend után rendkívüli hírről értesültünk: a nepáli Himalájában tartózkodó Török Zsolt aradi és Vlad Căpușan kolozsvári hegymászóknak sikerült, ami eddig embernek még soha: világpremierként felértek a Makalu térség 6374 méteres csúcsára (Peak 5, más nevén Saldim Peak). A szenzációs eredményt a két alpinistával folyamatosan kapcsolatban álló és a fejleményekről az itthoniakat tájékoztató Mihai Bobocea nevű fiatalember osztotta meg csütörtökön közösségi oldalán. Török és Căpușan egy elszigetelt, nehezen megközelíthető technikai csúcsra jutott fel, az alpinizmus történetében példátlan teljesítmény világpremiernek számít.
Vlad Căpușan telefonban rendkívül zord időjárási viszonyokról számolt be, a fiúk -30 fok alatti hőmérsékletet fogtak ki, a fagyban csődöt mondtak elektronikai felszereléseik, ezért nem tudtak kapcsolatba lépni az itthoniakkal. A hegymászók emberfeletti fizikai munkával, magas szintű technikai hozzáértéssel, illetve komoly mentális erőfeszítéssel tették meg a csúcs felé vezető utat. Visszafelé komoly nehézségekbe ütköztek az időjárás miatt. Tudósítójuk szerint a két alpinista közel egy hétig volt teljesen magára utalva egy hatalmas falon, 2000 méteres szintkülönbség és extrém időjárási körülmények mellett. Az eddig járatlan útvonalat gleccserszakadékokon keresztül, külső segítség nélkül tették meg.
A fiúk néhány nappal a fantasztikus teljesítmény előtt, a nepáli expedíció első részében egy másik csúcsra (Kyajo Ri – 6189m) is feljutottak, elsőként a romániai alpinisták közül. (A Nyugati Jelen október 28-i számában olvashattak erről.)
Az alpinistáknak sikerült épségben lejutniuk az alaptáborba, mindketten jól vannak és üdvözlik az itthoniakat. Gratulálunk nekik!
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Az októberi Szövétnek – őszi délutánok szívet melengető, derűs olvasmánya
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Öt kultúra találkozása a ma kezdődő IFESZT-en
Szatmárnémeti ad otthont a 8. Interetnikai Színházi Fesztiválnak (IFESZT), amely november 4-e és 13-a között zajlik a Proscenium Alapítvány szervezésében. A fesztivál a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje, korábban többek között Bukarestben, Brassóban, Aradon, Nagyváradon, Csíkszeredában szervezték meg.
– Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a nemrég átadott, frissen felújított színházépületünk adhat otthont Románia egyik legrangosabb színházi eseményének. A színházi szakmának és a nézőknek egyaránt készülünk igazi csemegékkel. Végre alkalmunk nyílik pótolni az utóbbi évadokban sorozatosan elmaradt házifesztiválunk, a Sorompók Nélkül miatt keletkezett űrt – nyilatkozta Bessenyei Gedő István fesztiváligazgató. Az intézményvezető kiemelte, hogy az IFESZT korábbi alkalmaitól eltérően a program összeállításakor fontosnak tartotta, hogy a romániai magyar független (alternatív) társulatok is jelen legyenek a magas presztízsű kőszínházak mellett. Ezek mellett az erdélyi magyar mozgásszínházi műhelyek is fellépnek egy-egy produkcióval.
A fesztivál ideje alatt a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemek színháztudomány szakos, kritikaírásra fogékony hallgatóiból álló csoport Varga Anikó, a Játéktér színházi szemle főszerkesztője, kritikus és Zsigmond Andrea, a folyóirat szerkesztője, kritikus vezetésével fesztiválblogot ír, amely szakmai szempontból követi majd az előadásokat. A legkiválóbb írások pedig a folyóirat hasábjain, illetve a fesztivál médiapartnereinek felületein is olvashatók majd.
Minden fesztiválnapot másnap délelőtt szakmai kerekasztal-beszélgetés során értékelnek ki a meghívott kritikusok, színházi szakírók; a beszélgetéseket Ungvári Zrínyi Ildikó egyetemi tanár és Köllő Kata kritikus vezeti.
A seregszemlén az erdélyi magyar teátrumok mellett jelen lesz a nagyszebeni német társulat, a bukaresti Giuvlipen Színház, valamint a Bukaresti Állami Zsidó Színház egy-egy előadással. Az IFESZT programjában 6 helyszínen 21 színtársulat 25 előadása szerepel, ugyanakkor 3 koncert és 6 kísérőprogram, kiállítások és könyvbemutatók színesítik a kínálatot.
További információk a harag.eu internetes oldalon, valamint a fesztivál közösségi oldalán olvashatók.
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 34. (részletek)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarország és Erdély 1956-ban
Volt Aradon vagy négy-öt, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc 60. évfordulója kapcsán emlékező rendezvény, és tegnap este Pécskán is tartottak hasonlót.
Csütörtökön délután a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közösségépítő rendezvénysorozata keretében Vincze Gábor magyarországi történész emlékezett a hat évtizeddel ezelőtti eseményekre.
A Murvai Miklós által összeállított kezdő (később záró), színvonalas videoklip után Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnöke felvezetőjében kiemelte: 1956 októberéről a kommmunista rendszer információs és oktatáspolitikája jó ideig csupa hazugságot közölt, 1989 januárjában mondta ki Pozsgay Imre először, hogy nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Hangsúlyozta: 1956 októbere nemcsak Európa történelmében volt fontos esemény, Argentína, Mexikó, több ázsiai ország lexikonjaiba Magyarország az ’56-os forradalom révén került be. A II. világháború utáni Magyarország nagyon rossz országimázsán 1956 változtatott.
Kiemelte továbbá, hogy 1956 megítélésében két alapvető értelmezési irányzat van: a baloldali liberális és a konzervatív. Az előbbi szerint a forradalmat az ún. reformkommunisták készítették elő, s a felkelők nem is akartak rendszerváltást, csak kiigazítaná akarták a rendszer hibáit. Hozzátette: természetesen nem lehet velük egyetérteni.
Vincze Gábor – az 1956 októberéről egykori filmfelvételekből készült videoklip bemutatása után – az idő engedte részletességgel beszélt (a jó másfél órás előadáson) a forradalom kitöréséről és eseményeiről, nem mellőzve a nemzetközi helyzet hatását sem. S bár az aradi közönség (érdeklődő része) nem először hall a témáról, ezúttal érdekes részleteket, újabb adalékokat ismerhetett meg. Valahogy háttérbe került az október 23-i budapesti tüntetés miatt, hogy Szegeden egy diákgyűlésen már október 16-án kiálltak azért, hogy vonják ki a szovjet csapatokat, engedjék ki a politikai foglyokat, legyen többpárti parlament, állítsák vissza a Kossuth-címert stb. Az első, tüntetők elleni, halálos áldozatokkal járó sortűz is vidéken, Debrecenben dördült el október 23-án. Érdekes adalékokat tudtunk meg a reformkommunista, mártírrá vált Nagy Imre miniszterelnökről (súlyos beteg volt, kivégzését legfeljebb pár hónappal élhette volna túl), vagy a Magyarország vidéki településein megélt forradalomról, ahol „békés rendszerváltás” történt stb.
1956–1961 között Magyarországon, megtorlásként 240-450 embert végeztek ki – az adat bizonytalan, mert egy részüket nem politikai, hanem köztörvényes elítéltként kezelték és végezték ki –, összesen mintegy 2500 volt a halálos áldozatok száma, s mintegy 200 ezer ember hagyta el az országot.
A romániai, erdélyi vonatkozásokról szólva az előadó az előzményekről is beszélt, arról például, hogy már 1954-ben elítélték a Balogh–Csőgör–Demeter–Jordáky-csoportot (’55-ben kiengedték őket), ’55 februárjában Márton Áron püspök is kiszabadult – ami azonban „olaj volt a tűzre”, mert a börtönben nem sikerült megtörni és a rendszer oldalára állítani. 1956 nyarán megszűnik a Románia és Magyarország közötti, a határt szinte teljesen átjárhatatlanná tévő vízumkényszer, emiatt is lehetett ott az októberi eseményekben sok erdélyi (köztük számos olyan, akit utóbb ezért súlyos évekre ítéltek). Szólt az előadó a magyar forradalommal kapcsolatos bizonyos erdélyi magyar elhatárolódásokról (október 24., november 2.), de főleg a számos szimpátia-megmozdulásról is, a kolozsvári és temesvári diákgyűlésekről, az ún. Bolyai-perekről, a Szoboszlai, Dobai és Sass Kálmán vezette szervezkedésekről – amelyek már jóval október 23. előtt megindultak, s rendszerváltást akartak –, a brassói, nagyváradi diákmegmozdulásokról s csak az idő korlátozottsága miatt nem mindenikről nagyobb részletességgel.
Romániában kegyetlen volt a megtorlás, 1962-ig kb. 27 ezer embert tartóztattak le, országszerte 45 vádlottat kivégeztek, nagyon sokan súlyos börtönbüntetést kaptak (amelyek között nem volt ritkaság a 25 év vagy az életfogytiglani).
Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a forradalom leverését követően megerősödött a román–magyar együttműködés: Románia pénz- és áruhitelt adott Magyarországnak, szorossá vált a két ország titkosszolgálatának kapcsolata. Természetesen a megtorlás érdekében.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Civilszervezetek közötti gyümölcsöző együttműködés
A Feszty-körkép Alapítvány elismerése Jankó Andrásnak
Tekintve, hogy a Feszty-körkép Alapítvány 2016-ot, a festőművész születésének a 160. évfordulóját Feszti-évvé nyilvánította, idén nagyszabású ünnepségsorozattal emlékeztek meg az alkotóról és műveiről. Év elején, egyik rendezvényüket Kolozsváron tartották, amelyen részt vett Jankó András, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke is, aki megismerkedett az alapítvány tagjaival. Utóbbiak szorgalmazták a további együttműködést, lévén, hogy a két civilszervezet küldetése sok tekintetben hasonló, ezért egymást támogathatják. Az együttműködés hamar meghozta gyümölcsét, ugyanis az Alapítvány vezetőségének a közreműködésével Jankó András megismerte Szentkirályi Miklós restaurátort, aki a Kölcsey Egyesület által Aradon megszervezett Feszty Konferencián előadást is tartott, de egy tanulmányt is írt, ami megjelent a konferenciára kiadott könyvben. A Feszty-körkép Alapítvány november 4-én, a szlovákiai Révkomáromban – ami néhány kilométerre van a festő szülőfalujától, Ógyallától – tartották meg a Feszty Év záró-konferenciáját, ahova Jankó Andrást is meghívták, hogy oklevéllel és emlékplakettel értékeljék a két civilszervezet eddigi együttműködésében kifejtett munkáját.
Nyugati Jelen (Arad)