Nemzeti Kisebbségek Fesztiválja
A Nemzeti Kisebbségek Fesztiválja alkalmából résztvevők és néptáncosok vonultak fel Arad főutcáján. Románok, magyarok, svábok, ukránok, szlovákok és romák mutatták be népviseletüket
Gál Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Futócipőt húzott Tőkés László és Szilágyi Zsolt
Futócipőt húzott Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, európai parlamenti képviselő és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) alelnöke, illetve államfőjelöltje, akik péntek délután az Érmelléken csatlakoztak a Via Revolutiae emlékmaraton keretében útnak indult Juhos Gábor maratonfutóhoz.
Tőkés az érmihályfalvi református templom udvarán mondott útravaló beszédében a civil áldozatvállalás olyan mintapéldájának nevezte Juhos Gábor teljesítményét, amelyre méltán büszkék lehetünk.
„Fontos, hogy ne szoruljon háttérbe a határ menti magyarság ügye sem, ezért külön öröm, hogy a tavaly teljesített székelyföldi maraton mintájára, az önrendelkezés ügyét zászlajára tűzve, a Partiumot is végigfutja Juhos Gábor. Ez a régió hátrányosabb helyzetben van, mint a Székelyföld, mert betelepítéssel, megfélemlítéssel felőrölték a térség magyarságát” – fogalmazott az EP-képviselő. Hangsúlyozta: meggyőződése, hogy a Székelyföldnek és a Partiumnak két erős hídfőállásként kell alátámasztania az erdélyi magyarság jövőjét.
Szilágyi Zsolt hangsúlyozta: Juhos Gábor példája arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak politikai eszközökkel, hanem a sporttal is lehet üzenni a kisebbségi és a többségi erdélyi közösségnek. „Ahhoz, hogy elérjünk az út végére, az utat is végig kell járnunk, mindeközben pedig tanulni kell, sohasem szabad lemondani a célról. Ilyen az autonómiaküzdelem is” – hangsúlyozta az EMNP államfőjelöltje.
A gondolat kapcsán Juhos Gábor egy tibeti tanítást idézett, miszerint az élet értelme nem a cél elérése, hanem maga az odáig vezető út. „A maratonfutás a kitartásról szól, és a szabadsághoz vezető úthoz is legfőképpen erre van szükség. Ennek a szimbolikus üzenetnek a továbbadásáért indultam útnak Temesvárról, ezzel akarom felrázni mindazokat, akikkel útközben találkozom” – fejtette ki a maratonfutó.
Juhos Gábor a Via Revolutiae keretében két napot töltött az Érmelléken. Biharon Biró Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (MPP) elnöke fogadta, Paptamásiban pedig helybeli fiatalokkal beszélgetett a 89-es temesvári eseményekről és az autonómiáról, majd a maratont szülővárosa, Székelyhíd irányába folytatta. Érmihályfalván Sas Kálmán vértanú lelkipásztor emléke előtt tisztelgett Tőkés Lászlóval, Szilágyi Zsolttal és a helyiekkel közösen.
Az EMNT által kezdeményezett Via Revolutiae maratonfutással a résztvevők a Romániában 25 évvel ezelőtt bekövetkezett rendszerváltás hőseire és áldozataira emlékeznek. A székelyhídi származású, Budapesten élő Juhos Gábor szeptember 14. és 25. között Temesvárról rajtolva Aradon át rója a kilométereket Nagyvárad irányába, hogy onnan szülőhelyére látogatva, Piskolton keresztül Szatmárnémetinek vegye az irányt.
Juhos már tavaly is felhívta a figyelmet az autonómia fontosságára, akkor a Székelyföld önrendelkezéséért 91 települést érintve, mintegy 500 kilométert megtéve szaladta körbe a Székelyföldet, de az idei nagy meneteléshez is csatlakozott a Bereck és Kökös közötti táv lefutásával.
Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi Aladár, könyveivel, Aradon
Erdély és más izgalmas témák
„Nyögvenyelősen” (ahogy az egyik interjú címében olvastam) ültem le e beszámoló megírásához: tegnap reggel nekifogtam a Nem tündérkert, vagy nagyon is az című, Erdély a magyar történelemben alcímű könyv lapozgatásának – és egyszer csak döbbenten láttam, hogy elfutott az idő. Sürgősen írni kellene, de éppen egy interjú közepén voltam, na még ezt…
Érdekes és izgalmas olvasmány Szilágyi Aladárnak a Várad Riport Kiadónál idén megjelent könyve. Annak is, aki többé-kevésbé ismeri Erdély történetét, de annak is, aki éppencsakhogy, és ebből a kötetből szerez majd hiteles (bár sok román történész által vitatott), vagy annak vélt információkat. A történelem ugyanis, régen se volt, manapság sem egzakt tudomány, ahol az egy meg egy az kettő. Az évszámok, mondjuk, talán nem vitathatók és interpretálhatók, ami azonban mögöttük áll, az nagyon.
De hogyan került a nagyváradi Szilágyi Aladár Aradra?
Egyrészt azért, mert legutóbbi, (említett) könyve bárhol a történelmi Erdélyben és Partiumban, tehát Aradon is érdekes. Másrészt mert a szerző aradi gyökerű: Pankotán született, Aradon járt középiskolába, és nem olyan koros (szeptember 22-én töltötte 71. évét), hogy ne lennének még itt egykori osztály- és iskolatársak, sőt tanárok is.
Murvai Miklós, az est házigazdája indításként a szerző életpályájáról beszélt. A pankotai lelkész fiáról, akinek édesapját, Szilágyi Sándort 1958-ban tartóztatták le, „rendszerellenes összeesküvés” címén húszévi kényszermunkára ítéltek, 15 éves korában a Szekuritáté vallatta, aki „rossz dossziéja” miatt négyszer is sikertelenül felvételizett egyetemre. Végül technikumot végzett, és a rendszerváltásig a Bihari Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, bár közben, a ’70-es évek elején a kolozsvári egyetem filozófia szakán is diplomát szerzett.
Újságírói és riporteri karrierje tulajdonképpen ezután kezdődött: a Bihari Napló munkatársa, főszerkesztő-helyettese, a kiadóvállalat igazgatója, a Várad című folyóirat, az Erdélyi Riport szerkesztője, „mellesleg” az Ady Endre Sajtókollégium tanára, a Királyhágómelléki Egyházkerület főgondnoka, 2008-ban a Spactator-díj kitüntetettje…
Talán ezek is megérnének egy olyan (kitűnő) riportot, amilyeneket Szilágyi Aladár tud és szokott írni.
Ő azonban nem magával, hanem szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldje (talán) egyéni sornál is fontosabb kérdéseivel foglalkozik: tíz esztendő alatt kilenc (9!) önálló kötetet adott közre.
Réhon József, a szerző egyik méltatója az aradi Jelen Házban kedd este az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett (igen sikeresnek mondható, telt ház előtt zajlott) találkozón Szilágyi Aladár három könyvéről beszélt. Az egyik az 1964-es váradi „templomvédést” eleveníti fel (a Ceauşescu-korszakban, még annak kezdeti, viszonylag enyhébb időszakában is, egy ilyesmi szinte egyedülálló), a másik Várad-hegyalja legújabb kori történetét mutatja be, a Nem tündérkert… c., idén megjelent kötet pedig interjú-gyűjtemény. Szűcs Lászlónak (a Várad és Erdélyi Riport és a kiadó főszerkesztője, Szilágyi könyveinek szerkesztője) a szerzővel folytatott párbeszéd során a műhelymunka sok – egyébként a nagyközönség számára rejtve maradó – vonatkozására tért ki. Arra, például, hogyan készültek az Erdély történetéről szóló interjúk (a szervezők egy 2010-ben az RMDSZ és a Szacsvay Akadémia által kezdeményezett rendezvény keretében hívtak meg neves magyarországi történészeket, akik 2013-ban egy Erdély-súlypontú előadássorozat keretében taglalták a témákat), de szó esett a dobrudzsai és egyéb riportutakról, köztük a Várad-hegyaljaiakról is. Szilágyi országos riportútjain – amelyekből izgalmas írások születtek az „egységes román nemzetállamban élő” 24 nemzetiségről – mintegy 170 helységet keresett fel, hogy az ott élő szlovákok, szerbek, arománok, svábok, csehek, csángók, bolgárok, muzulmán cigányok és persze magyarok stb. jelenlegi állapotáról, mindennapjairól, életérzéseiről beszámoljon. Kár, hogy a vonatkozó kötetek egy részéből, mivel kifogytak, az aradiak már nem vásárolhattak. Szűcs László ígérete szerint azonban megpróbálják ezeket az interneten hozzáférhetővé tenni.
Szép, tanulságos est volt, megszervezéséért az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületét illeti köszönet.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Az autonómiatörekvéseket is képviseli (Kolozsváron fejezte be forradalmi emlékfutását Juhos Gábor)
Kolozsváron fejezte be tegnap este a Via Revolutiae elnevezésű, közel 540 kilométeres romániai emlékfutását Juhos Gábor hosszútávfutó.
A maratonfutó szeptember 14-én indult a temesvári forradalom első áldozatának tekintett Újvárossy Ernő sírjától, és Arad–Nagyvárad–Székelyhíd–Érmihályfalva–Szatmárnémeti–Szilágymenyő–Zilah útvonalon jutott el Kolozsvárra. Emlékfutása mind a 12 napján a maratoni 42 kilométeres távnál nagyobb távolságot tett meg. Juhos Gábor elmondta, a romániai forradalomban elesettek emlékére vállalta az erőpróbát, de minden erdélyi futásával az erdélyi autonómiatörekvéseket is képviselni kívánja. A Kolozsvár főterén álló forradalmi emlékmű mellett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke köszöntötte a hosszútávfutót. Elmondta, jó lenne, ha sokan követnék példáját, és különböző polgári kezdeményezésekkel állnának elő. „Akkor leszünk sikeresek, hogyha mindannyian cselekvő módon részt vállalunk a közösség küzdelmeiben” – jelentette ki Izsák Balázs.

Emléktábla a Jelen Házban
Főhajtás Faludy György előtt
Faludy György (1910–2006) nagyon sokszor járt Erdélyben – mondta a költő Szőcs Géza (sok egyéb titulusát is fel lehetne sorolni, többek között a Magyar PEN-klub elnökségét – tudomásunk szerint mellesleg magyar PEN-klub elnök még sohasem járt Aradon), azt mondta tegnap egy interjúban: érthetetlennek tartja, miért nem idéződnek fel kellő súllyal ezek a rendkívüli alkalmak, Faludy erdélyi látogatásai a közemlékezetben, a szerkesztőségekben, szellemi műhelyekben, kávéházakban, kocsmaasztal mellett, egyetemek tanszékein, újságírók, írók, költők körében, miért jelentkezik ilyen (a látogatások nyújtotta intenzív élményhez viszonyítva) halvány leképeződésben Faludy Gyögy emléke. Mától egy tárgyi emlék, amely Faludy egyik erdélyi útjának emlékét őrzi, ez az Aradon leleplezett tábla, amelyre méltán lehet büszke az aradi közösség, és annak vezetői, akik ezzel hűségüket bizonyították – nem mintha nagyon bizonyítani kellene pont Aradon, a mártírok emlékművének városában –, de ezzel a táblával egyfajta folytonossági plusszal járultak hozzá a Faludy-kultuszhoz, ahhoz, hogy Faludy még hosszabb életű legyen.
Az említett emléktáblát tegnap délben – az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat keretében – a Jelen Ház kapubejáratának falán leplezték le a költő özvegye, Faludy Fanny jelenlétében. A viszonylag népes közönséget (köztük volt az RMDSZ képviseletében Cziszter Kálmán városi tanácsos) Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, a Nyugati Jelen tulajdonosa köszöntötte, felidézve: emlékezetes nap marad 2004. március 24., amikor Faludy György először járt Aradon, s a Jelen Ház dísztermében tartott előadást népes közönség előtt. Egy következő előadásra már nem került sor, de az év októberében még egyszer ellátogatott Aradra, felesége társaságában egy bensőséges találkozásra. „Összeszorult szívvel gondolok rá, hogy már nincs közöttünk – egy évre rá örökre eltávozott”, emlékezett Böszörményi Zoltán, majd felolvasta e pillanat rögzítésére szánt mementót:
Faludy György imája
Elfehérül a tér, mikor kék szemét ráveti a sok szomorúságot látott tájra. Ez a táj most Faludy György Maros mosta alföldje, a tizenhárom szabadságharcos tábornok utolsó állomása: Arad.
Amikor a Mester először itt járt, megkérdeztem tőle, miért csak most, miért ennyire későn, nem furdalta a kíváncsiság, hogy a magyar történelem ezen szomorú városába viszontagságos élete során egyszer is benézzen. Komoran tekintett vissza rám, mint aki csak akkor tudatosította, mit jelent Arad Magyarország vérzivataros múltjában. „Ide jövet, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, de akkor sem tudtam okosabbat kiötleni, mind azt, hogy a sorsom nem hozott erre” – mondta, és a Jelen Ház díszterme felé vette apró, óvatos lépteit.
A pillanat szülte pillanat akkor a sors különös játéka lehetett, hiszen ő nem gondolt Október 6. című versére, melyben a táj hasonlított a maihoz, „mint a fácán: tarlók, fák, vérző foltjai”. De ahogy lépkedett felfele a lépcsőkön, mintha az idő létrájáról nézett volna vissza, lelki szemeivel látta, mi történik Aradon azon a végzetes, gyászos napon.
Nekem pedig az járt az eszemben, mennyire tapintatlan voltam vele, hiszen az ő lelkében „égi fény ragyog” és a messzeségből világok intenek feléje.
Most hogy már levetette testének börtönét, jobban látszik, ami volt.
Mintha most is hallanám Michelangelo utolsó imájának záró sorait: „Istenszobrász! a márvány én vagyok.”
Még volt egy mementója Faludy Györgynek itt, Aradon, folytatta: halálának hírét a világon először mi közöltük, Faludy Fanny jóvoltából. Megemlítette továbbá: a Nyugati Jelen címlapján, a fejléc fölött egy évtizede – az Óda a magyar nyelvhez c. költeményéből való – Faludy-idézetet („Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk / és forró, mint forrongó szellemünk”) láthat a lap olvasója.
Szőcs Géza azzal kezdte beszédét: „Mindenkinek köszönettel tartozunk, akik itt vannak és akik nincsenek itt, akik együttesen hordozzák Faludy György költészetének, alakjának az emlékezetét, olyannyira, hogy ez megtestesült egy emléktáblában is, amelyhez hasonló – éppen összeszámoltuk Fannyval – nagyon kevés van: van egy a (budapesti) VII. kerületi szülőházon, a XIII. kerületben, ahol lakott, egy magyarországi faluban, amelynek kultúrháza az ő nevét vette fel és az Írók Boltjában – Arad tehát az ötödik város, amely emléktáblát szentelt Faludy Györgynek”.
A Faludy Fanny és Szőcs Géza által leleplezett emléktáblára koszorút helyezett el a költő özvegye, Szőcs Géza, valamint az Irodalmi Jelen és a Nyugati Jelen nevében Böszörményi Zoltán, majd Czernák Ferenc elszavalta Faludy Janus Pannonius hazatérése c. versét.
***
Arad emléktáblákban sajnálatosan szegény, de tegnaptól egy nagy magyar költőnek állított táblával gazdagodott. Egy költő emlékét azonban a neki állított táblánál is jobban őrzi az, hogy olvassák, mert igazán ezzel marad meg az őt megillető örökkévalóságban. Faludy Györgyöt, remélhetőleg, nemcsak ez az emléktábla őrzi meg az aradiak számára.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Sikeres közönségtalálkozó a magyar közmédia szerkesztőivel, műsorvezetőivel Aradon
Média határok nélkül címmel hirdették meg az Aradi Magyar Napok egyik igen rangos rendezvényét, amelyre a megye egyetlen magyar középiskolájának, a Csiky Gergely Főgimnáziumnak a város szülöttéről, Tóth Árpádról elnevezett dísztermében került sor az Aradi hírek portál rendezésében.
Elöljáróban annyit a hétfő délutáni közönségtalálkozóról: bensőségesre és jó hangulatúra sikerült azokkal, akik a magyarországi médiában, tévében, rádióban a határon túli magyaroknak, magyarokról szóló műsorokat irányítják. Bár az előző mondat, mint kiderült, nem egészen helytálló: a Térkép, a Kárpát Expressz, a Határok nélkül nemcsak a Trianon után kívül rekedteknek, hanem az anyaországiaknak is szól. * * * Bevezetőként Pataky Lehel üdvözölte és mutatta be a vendégeket – Barlay Tamást, az MTVA (Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap) vallási, kisebbségi és határon túli műsorainak főszerkesztőjét, a Kós Károly Kollégium alelnökét, Jankó Anitát, a Duna Tv Térkép c. műsorának felelős szerkesztőjét, Debreceni Mihályt, a Kárpát Expressz felelős szerkesztőjét, Moszkovits Jánost, a Kossuth Rádió Határok nélkül c. műsorának felelős szerkesztőjét, Havasi Jánost, az MTVA Kós Károly Kollégiumának titkárát (akivel nem először találkozhattunk Aradon), Banner Gézát, a Kossuth Rádió műsorvezetőjét. (Ez utóbbi esetében, ha a vezetéknév különösen ismerősen cseng a hazai, éltesebb olvasó fülében, az nem a véletlen műve: a kitűnő, egykori kolozsvári, ma Békéscsabán élő művészettörténész-versmondó Banner Zoltán fia. Aki édesapjának egy nyilatkozatát idézte: „Nem áttelepültem, csak lakcímet változtattam”.)
A tegnapelőtti találkozó vendégeinek többsége „határon túli” származású magyar: Kárpátalján (Debreceni), Délvidéken (Jankó), Erdélyben (Moszkovits, Banner) született, a kisebbségi sorsot saját (vagy szülői) tapasztalatból ismeri, tehát a kisebbségi kérdések tekintetében autentikus személyiség. Barlay Tamás elmondta: „2003-tól lett irányelv, hogy az ’anyaország’ és a ’határon túli’ kifejezést kerüljük, mert az megosztó: a Kárpát-medencei magyarok egy családba tartoznak”. (Emlékszem: tavaly nyáron egy békéscsabai médiatalálkozón felvetődött és vitát váltott ki a kérdés – többek között Moszkovits János szólt hozzá –, akkor most mi is lenne a helyes szóhasználat?) Barlay beszélt az MTVA 2011-es létrejöttéről, de amit elsősorban megjegyeztünk: arról beszélt, hogy a (magyarországi) nemzetiségi műsorok nem igazán „sztárműsorok” – de akik ezekben, ezeknek dolgoznak, feladatot, szolgálatot teljesítenek. És tévedés, hogy ezek a műsorok csak a határon túliaknak szólnak, mert az anyaországiaknak is. „Hosszú, több évtizedes lemaradás van, huszonvalahány év után sem tudja minden magyar (anyaországi – szerk. megj.) egyetemista (tehát az „elithez tartozó”), hogy hol van Munkács vagy Sepsiszentgyörgy. Tudósítóink megpróbálják eloszlatni a homályt”.
Moszkovits János a Határok nélkül c. Kossuth-rádióműsor törekvéseiről szólva leszögezte: tudósítói hálózatuk segítségével azt akarják, hogy minden, határon túl történő magyar vonatkozású eseményről beszámoljanak.
Jankó Anita, a Duna Tv Térkép c. műsorának felelős szerkesztője arról beszélt, hogy az anyaországiaknak „egy kicsit nyűg” a határon túli magyarság, mert nem ismerik lelkiállapotát, ízlésvilágát, akaratát, nehezen fogják fel, hogy minden régió más és más. „Arra próbálunk összpontosítani, hogy ne csak a nagypolitikát mutassuk be – arra a való a híradó –, hanem azt, hogy hogyan élnek.” Arra a kérdésre, hogy kellenek-e a „szegregált” (csak bizonyos rétegekhez szóló) műsorok, egyértelmű igennel felelt: „Anyukámat, például, érdekli az, hogy mi történik Sepsiszentgyörgyön”. Banner Géza az Arad megyei Pécska szülöttét, Klebelsberg Kunó magyar vallás- és közoktatásügyi minisztert idézte, aki szerint szónoki, kesergő és alkotó hazaszeretet létezik. „Mi alkotni szeretnénk” – szögezte le. Tőle idéztem a cikk felcímében szereplő mondatot: „Nem sztárok, közszolgák vagyunk”.
Havasi János (egyebek közt majd’ féltucatnyi riportkötet, egy újságíró-kézikönyv szerzője) arról beszélt: a magyarországiak nemcsak a határon túliak, de a saját hagyományaikat sem ismerik igazából. Pataky Lehel Zsolt műsorvezető felkérésére ezután a résztvevők újságírói pályafutásuk egy-egy emlékezetesebb élményének felelevenítésére kérte fel a vendégeket, majd a kérdések, hozzászólások következtek a jó kétórás összejövetelen.
Részemről (és remélhetőleg a tegnapelőtt ott volt közönség részéről is) őszinte köszönet e tartalmas találkozóért. Jámbor Gyula
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Október 3-án, pénteken
Dr. Kovách Géza-emléknap
2014. október 3-án, pénteken 11 órakor lesz Az én falum, a mi történetünk címmel Arad megyei magyar iskolák diákjai által ez alkalomra készített, lakóhelyükhöz kapcsolódó helytörténeti dolgozatok és az azokat tartalmazó nyomtatott kiadvány bemutatója. A rendezvény vendége dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója. 16 órakor dr. Kovách Géza munkássága (szimpózium). Házigazda Király András, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke. Az itt elhangzó előadások: Réhon József A Kovách Géza Baráti Kör munkája; dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosa: Arad krónikása – Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága; dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója: Arad Márki Sándor naplóiban. A szimpózium folytatásaként Ujj János Aradi emlékhelyek az I. világháborúból című könyvének a bemutatója. A szervező, a Szabadság-szobor Egyesület vezetősége minden érdeklődőt szeretettel vár a nap rendezvényeire.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Előítéletek nélkül tervezzük együtt a jövőt”
„A kommunizmusnak van egy olyan súlyos öröksége, amitől a mai napig nem tudtunk megszabadulni. A román és magyar viszonyt, a többség és kisebbség viszonyát megterhelő előítéletekről és sztereotípiákról van szó. Azokról a múltból jövő gondolkodási sémákról, amelyek az egyik legfontosabb társadalmi köteléket, a bizalmat rombolják szét. Vagy meg sem engedik annak kiépülését” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök október 6-án, hétfőn Aradon, ahol a tizenhárom aradi vértanúra való emlékező beszédében a hazai társadalom huszonöt éve és az abszolutizmus korának szabadságtörekvései között vont párhuzamot. A Szabadság-szobornál az RMDSZ államelnök-jelöltje azt is elmondta: románok és magyarok itthon csupán akkor tudnak majd maradéktalan békességben élni, ha a történelemből levonják a helyes következtetéseket, és a jelenből, együtt tervezve tekintenek a jövőbe.
Kelemen Hunor beszédében azokat az alapvető társadalmi előítéleteket is felsorolta, amelyek többség és kisebbség párbeszédét terhelik, megnehezítik az együttélés hétköznapjait.
„Ti attól féltek, kedves román barátaim, hogy a magyarok, vagyis mi, a veletek együtt élő és alkotó, jóban és rosszban veletek osztozó polgárok el akarjuk, el akarják venni az ország egy részét, mert ezt hallottátok, ezt tanították, ezt a gondolatot kaptátok örökségül. Mi meg azt gondoljuk rólatok, hogy meg akartok fosztani nemzeti identitásunktól, hogy arra törekedtek, ami minden ember, minden közösség, minden nemzetiség számára a létezés értelmével egyenlő: elvenni tőle a nyelvét, kultúráját, hitét” – jelentette ki az RMDSZ államelnök-jelöltje. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta: az abszolutizmus korának tapasztalatai között meg kell vizsgálnunk, hogy miért jutott tragikus sors a szabadságra törekvőknek, volt-e a vérontásnak olyan tanulsága, amelyet a későbbi nemzedékek is megőriztek. „Tizenhárom olyan férfira emlékezünk ma, akik életükkel fizettek a magyar szabadságharcban vállalt szerepükért. Egy olyan kort idézünk fel, az abszolutizmus korát, amikor az emberi élet kevesebbet ért, mint a hatalmi arrogancia és az uralkodás vágya” – utalt a vértanúság 165. évfordulójára a szövetségi elnök és hozzátette: az Aradon kivégzett hősök nemzetisége, származása sokszínű volt, de mindnyájukat összekötötte a szabadság olthatatlan szomjúsága. A hazai társadalom egészének jövőképéről, legfontosabb céljáról az RMDSZ államelnök-jelöltje elmondta: valamennyi közösség olyan országban akar élni, amely tiszteli polgárait és nem tekinti őket az állam alattvalóinak, hanem növekedő jólétet biztosít és segítője a rászorulóknak, amely biztonságot ajánl és kiszámítható jövőt, tisztességes egészségügyi ellátást és versenyképes fiatalokat nevelő oktatást. „Természetes az is, hogy olyan országot akarunk, amely a nemzeti kisebbségeknek biztosítja azokat az intézményes garanciákat, amelyek az identitás megőrzéséhez szükségesek” – emelte ki beszédében Kelemen Hunor, és azt is hozzátette: Európa legtöbb nemzete felismerte azt, hogy a béke, a jólét és a biztonság feltétele többség és kisebbség viszonyának rendezése. Ezért a tanulságért óriási árat fizetett a kontinensnek minden népe, de felismerte és tudja, hogy a többség mindig felelős a vele együtt élő kisebbségért.
maszol.ro

Aradi vértanúk - Potápi szerint áldozathozatal, Kelemen szerint párbeszéd kell a szabadsághoz
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Potápi Árpád János szerint a romániai magyarok áldozathozatala, Kelemen Hunor szerint pedig a román-magyar párbeszéd és az előítéletek lebontása vezethet el az aradi vértanúk által megálmodott szabadsághoz.
A két politikus Aradon, a 13 vértanú tábornok emlékére állított Szabadság-szobor mellett mondott beszédet a nemzeti gyásznapon.
A magyar kormány nevében felszólaló Potápi Árpád János, a miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára kijelentette, ma sem teljes a szabadság, amelyért a tábornokok harcoltak. A szabadság ugyanis azt is jelentené, hogy "használhatjuk anyanyelvünket, hogy leírhatjuk vele köztereink és településeink nevét, hogy restrikciók, hatósági zaklatások nélkül használhatjuk nemzeti jelképeinket, a magyar vagy a székely zászlót" - vélte az államtitkár. Szerinte a szabadság azt is jelentené, hogy a közösség maga rendelkezik a megtermelt javakkal, és maga dönt a közösséget érintő alapvető kérdésekben.
Megjegyezte, az aradi tizenhármak, "nem az apró lépések politikáját, nem a fontolva haladást és a rossz kompromisszumok szegélyezte könnyebb utat választották", képesek voltak a legvégsőkig elmenni.
"Az erdélyi magyaroknak ma hasonlóan kell cselekedniük. Szabadságuk kiteljesedéséért áldozatot kell vállalniuk" - jelentette ki Potápi. Hozzátette, a 13 aradi vértanú a független és polgári Magyarországért, az egyetemes szabadságért szenvedett mártírhalált. "Ma hajtsunk fejet emlékük előttük, de holnap a példájukból erőt merítve vegyük kezünkbe sorsunk alakítását" - tette hozzá.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke a kommunizmus által örökségül hagyott előítéletek, a románok és magyarok közötti bizalmatlanság lebontásának a szükségességét hangsúlyozta beszédében. A romániai miniszterelnök-helyettesi tisztséget is betöltő politikus kijelentette: Románia akkor lehet erős ország, ha felszámolja a kommunizmus örökségét, és képes lesz rendezni a többség és a kisebbség viszonyát.
A román-magyar viszonyt megrontó előítéletekről szólván megemlítette, a románok attól félnek, hogy a magyarok el akarják venni az országuk egy részét, a magyarok pedig attól, hogy a többség meg akarja fosztani őket a nemzeti identitásuktól.
Kelemen Hunor kitért arra, hogy Európa legtöbb nemzete felismerte, hogy a többség-kisebbség viszony rendezése a béke, a jólét és a biztonság feltétele. Ezért a tanulságért óriási árat fizetett a kontinensnek minden népe. A politikus azt is az évszázadok tanulságának tekintette, hogy a többség mindig felelős a vele együtt élő kisebbségért.
Az emlékünnepség elején a Magyar Nemzeti Énekkar előadásában hallgathatta meg a román-magyar megbékélés parkjában összegyűlt tömeg Románia, Magyarország és az Európai Unió himnuszát. Gheorghe Falca, Arad polgármestere külön köszönetet mondott a himnuszok mesteri előadásáért.
A megemlékezések sora hétfő délelőtt az aradi minorita templomban tartott gyászmisével kezdődött, délután pedig a vesztőhelyen állított obeliszknél ökumenikus gyászszertartással, és koszorúzással végződik.
(MTI), Arad

"Vigyázzunk a szabadságra!"
Október 6-i megemlékezés a Postaréten
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete tegnap délután a székely vértanúk postaréti emlékoszlopánál szervezett rendezvényt, az október 6-i országos gyásznap alkalmából. Sajnos a hivatalosságokon és egy osztálynyi tanulón kívül igen kevesen jöttek el a rendezvényre.
A megemlékezést a magyar himnusz nyitotta meg, majd Tamási Zsolt történelemtanár az 1849. október 6-i eseményről, annak előzményeiről és következményeiről beszélt röviden. Ezt követően – sokak szemében nem alkalomhoz illően – a Napsugár néptáncegyüttes és Lénárd Imelda Laura népdalénekes lépett fel.
A hivatalos felszólalok sorát Peti András alpolgármester, az RMDSZ városi szervezetének elnöke nyitotta meg, aki elmondta, nem véletlenül október 6-án végezték ki Aradon a tábornokokat, hiszen egy évvel azelőtt ezen a napon akasztották fel a bécsi forradalmárok Theodor Baillet von Latour hadügyminisztert, és ez jelentette az osztrák forradalom kezdetét. A magyar forradalmárok nemcsak a zsarnokság ellen lázadtak fel, hanem a nemzet szabadságáért is. Ekkor kezdték használni azokat a nemzeti szimbólumokat, amelyekért Marosvásárhelyen ma is küzdenünk kell – mondta többek között az alpolgármester, majd hozzátette: a vértanúk áldozata erőt, lendületet ad jogaink kivívásáért való törekvésünkben.
Peti Andrást követően Bartha László Zsolt színművész, műsorvezető Aranyosi Ervin Az aradi vértanúk emlékére című versét szavalta el.
Kecskés Csaba unitárius esperes a Szentírásból vett idézettel kezdte beszédét, majd hozzátette, ma kegyelettel emlékezünk, ugyanakkor fejet hajtunk azok előtt, akik otthonuktól, hazájuktól függetlenül egy eszméért szálltak síkra és adták életüket. Majd a jelenlevők a lelkipásztorral együtt elmondták közös imánkat.
A megemlékezésnek modernebb hangot adott Szabó Előd Te legyél a fény című dala, majd ezt követően Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke lépett mikrofonhoz. Az 1849-es eseményről szólva arra keresett választ, hogy miért kockáztattak azok, akik egy évvel azelőtt szembeszálltak az osztrák birodalommal, majd a csatamezőkön a túlerővel küzdöttek, s vállalták, hogy a forradalom leverése után is a megtorlás ellen szövetkeznek. Történelmi távlatokból nézve – mondta – a válasz egyszerű, a szabadság eszméje késztette őket cselekvésre, amely Európában nem halt ki a vesztőhelyen, mi több, 1956-ban vagy 1989-ben újrarendezte Európát. A szabadság nem utópia, hanem mélyreható emberi gondolat, eszme, amely továbblendítette a történelmet. Ma Romániában, Erdélyben, a Székelyföldön a szabadság rokon eszméje az autonómia, amely megilleti a kisebbséget, s amelynek gondolata egyidős a modern Romániával, és csak megerősítést nyert az 1989 utáni új rendszerben – mondta az elnök. Majd kifejtette, ez nem a többségi nemzet ellen van, hanem azt a regionális politikát erősíti, amely az önrendelkezésen, azon a szabadságeszmén alapszik, amelynek jogán egy térségben lakók dönthetnek saját sorsukról. Le kell bontani az előítéleteket, meg kell kezdeni erről a párbeszédet a többségiekkel – hangsúlyozta. Majd, hasonlattal élve, elmondta, a székely vértanúk árulás áldozatai lettek, ezért a Postaréten álló obeliszk intő jel kell hogy legyen ma is. "Vigyázzunk egymásra, vigyázzunk a szabadságra, az autonómiára!" Mi nem engedünk a ’48-ból, az ’56-ból, a szabadság eszméjéből! – mondta.
Majd visszatért a néptáncműsorra, amelynek szerinte helye volt a rendezvényen, hiszen tulajdonképpen a tánc az életet, a jövőt jelenti, ebben is benne van a szabadság eszméje – mondta többek között azoknak, akik úgy gondolták, ez a mozzanat nem volt alkalomhoz illő.
Az elnök beszéde után Bartha László Zsolt elszavalta Szőcs Kálmán Én úgy tudom című versét.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának képviselője elmondta, az 1848-as szabadságharc leverése után a magyar nemzet talpra tudott állni, az aradi vértanúk áldozata erőt, hitet adott az elkövetkezendő időszakra. Jogainkat csakis összefogással és szolgálattal lehet kivívni, mondta, majd Aulich Lajos utolsó szavait idézte: "Szolgáltam, szolgáltam, szolgáltam, halálommal is szolgáltam forrón szeretett magyar hazámat".
A megemlékezést Szabó Előd A költő visszatér című musical címadó dalával zárta, majd szervezetek, intézmények képviselői és magánszemélyek koszorúzták meg az emlékoszlopot.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Első világháborús emlékművek
Kiváló magyar helytörténészeinknek – legtöbbjük személyes ismerősöm, barátom – talán elmondtam már, talán nem (ha még nem, mindenesetre akartam): őszinte elismeréssel adózom munkásságuknak. (Az ember többnyire azokra a teljesítményekre „irigy”, amelyekre maga képtelen.)
Ujj Jánosnak új könyve jelent meg a napokban Első világháborús emlékművek Aradon és Arad megyében címmel, a bemutatót az aradi Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád dísztermében a múlt hét végén tartották, s azon – rendkívüli módon – a több évtizedes érettségi találkozóra érkezett (aradi és már nem aradi) vén diákok egy csoportja is jelen volt. Remélhetőleg hírét viszik, hogy Aradon jelentős dolgok történnek…
Előbb a „technikai adatok”: a nagy méretű képes könyvet az Aradi Szabadság-szobor Egyesület adta ki (felelős kiadó Király András, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, oktatásügyi államtitkár) 2014-ben (mondhatni pár órával bemutatása előtt jelent meg, úgy, hogy a szerző is csak akkor látta először nyomtatott formában), szerkesztője Horváth Levente (jelenleg szintén államtitkár). A kötet magvas, az első világháború előzményeit és következményeit a kevésbé beavatott olvasó számára is egyértelműen tisztázó, őt eligazító előszavát Király András történész írta.
A könyv jó 130 (többségükben színes) illusztrációt tartalmaz, nagy részük az aradi és Arad megyei háborús emlékműveket ábrázolja (melyik átlagos aradi magyar tudná, hogy ennyi van belőlük!), kisebb részük a világháborúval kapcsolatos egyéb képanyagot tartalmaz (harctéri, a katonákat sokszor pihenés, szórakozás közben ábrázoló fotókat, érmek, kitüntetések, névjegykártyák stb. megjelenítését). A száz évvel ezelőtt kitört és – a Kárpát-medencei magyarság számára különösen – hatalmas tragédiával járó I. világháború történetéhez e kötet csak kis adalék, a helyi önismeret szempontjából azonban mindenképpen jelentős. Az emlékművek (meg a könyvek) ugyanis többnyire (bár nem mindig) alkotójukat, szerzőjüket is túlélik, és dokumentumai maradnak egy már letűnt kornak.
Ujj János feltérképezte, dokumentálta, fényképen is megörökítette mindazt, ami ma, a XXI. század második évtizedének elején még hozzáférhető – néhány dolgot azonban, amiről még tudni, aminek még vannak szemtanúi (például az arad-mikelakai temetőnek a múlt század hetvenes éveiben barbár módon felszámolt hősi emlékművére gondolok) már csak archív fotókon örökíthetett meg. A bemutatón egyébként elmondta: annak idején, még 1989 előtt, egy székelyföldi látogatás és egy ott felfedezett első világháborús emlékmű láttán fogant meg benne a gondolat az aradi, Arad megyei emlékműk feltérképezésére, ami azonban csak az 1990-es évek elejétől kezdődhetett meg és nemrégiben (nem említette, de mi tudhatjuk, mennyi munkával) fejeződhetett be. Számomra, bevallom, nagyon sok újdonságot tartalmaz e kötet (valószínűnek tartom, hogy mások, az átlagos olvasó számára is). Bár azzal áltatom magam, hogy az átlag, mondjuk, négyötödénél jobban ismerem a megyét, többször meglepődtem a könyvet fellapozva, hogy lám, itt sem, ott sem fedeztem eddig fel a magam számára a háborús emlékműveket. (Mondjuk az, hogy Aradon legelőször a zsidó hitközség állított emléket elesett hősi halottainak tiszteletére 1917-ben, tehát még a háború idején.) Mi több, a bevezető tanulmány néhány adata, az összefüggések megvilágítása is újdonságként hatott, úgyhogy tiszta lelkiismerettel dicsérhetem a kiadványt. Ami, egyetértek az egyik felszólalóval, akár vaskosabb is lehetett volna, ha még többen a szerző, szerkesztő rendelkezésére bocsátják közlésre a világháborús családi fényképeket, dokumentumokat.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Lassan, de biztosan újul a magyar főgimnázium
Amint arról korábban már tájékoztattuk olvasóinkat, az aradi önkormányzat legutóbbi költségvetés-kiegészítésén a Csiky Gergely Főgimnáziumnak is kiutaltak egy bizonyos összeget különféle fejlesztési, korszerűsítési munkákra. A magyar tanácsosoknak sikerült kieszközölniük, hogy a magyar középiskolának is jusson valami, a munkálatokra 51 ezer lejt irányoztak elő, amiből, ha nem is mindent, de a hiányosságok egy részét sikerült pótolniuk. Péntek délelőtt Bognár Levente aradi alpolgármester (az RMDSZ megyei elnöke) Hadnagy Éva iskolaigazgató kíséretében szemügyre vette az épületen végzett felújításokat, mondhatni mérleget vontak, de arról is beszéltek, mire lenne még szükség az elkövetkezőkben.
Nagy megkönnyebbülés, hogy a városi büdzséből kiutalt támogatásból sikerült az iskolaépület Kálvin János utca, valamint az új épületszárny felöli homlokzatát lefesteni, illetve újakra cserélni a régi, több mint kilencvenéves ablakokat. Az új, barna nyílászárók színben és formában tökéletesen alkalmazkodnak az épület stílusához, és ami funkcionalitás szempontjából ennél talán még fontosabb, hogy hő- és hangszigetelésük messzemenően felülmúlja az elavult, elkorhadt régi ablakok paramétereit. Esős napokon ugyanis előfordult, hogy a régi ablakokon keresztül becsorgott a víz az osztálytermekbe, nem beszélve a forgalmas utcából beszűrődő zajokról. A homlokzat felújításával a csatornákat is kicserélték – magát a csatornázási hálózatot már tavaly sikerült korszerűsíteni szintén az alpolgármester közbenjárásával –, jövő tavasszal pedig reményeik szerint az épület hátsó részét is rendbe hozzák, illetve ott is kicserélik az ablakokat.    
Szintén a város pénzéből sikerült felújítani az emeleti informatikatermet, a diákok 30 új gépet „kaptak”, az internetes hálózat is kiépült, és hamarosan az iskola minden osztályából rá lehet majd csatlakozni. Négy osztályterem is új köntöst kapott, továbbá a tornaterem is megújult – a helyiségben állandó gondok voltak az elavult csatornázási rendszer okozta beázások miatt –, festettek, ablakokat cseréltek. Az év eleji fertőtlenítési munkákon kívül a bentlakásban is kifestették a termeket, hogy a diákok tiszta, megfelelő környezetben kezdhessék az új tanévet.
Hadnagy Éva elmondta, egy ilyen régi épületen mindig akad valami javítanivaló, így szinte mindennaposak a munkák.  Régi álmuk az iskolaudvar átrendezése, ugyanakkor szeretnék, ha a többi osztálytermet is felújíthatnák, beleértve az iskolai bútorzat kicserélését is. Megyei szinten az iskolákban általános probléma a kiegészítő személyzet hiánya, ezzel küszködik a Csiky is, ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy az épület fűtési rendszere elavult, lassan újra lesz szükség.   
Bognár alpolgármester reméli, hogy, ha apró lépésekben is, de sikerül lassan minden problémát orvosolni ahhoz, hogy az épületben mind a diákok, mind pedig a pedagógusok megfelelő környezetben végezhessék tevékenységeiket.  
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Az élesdi Castrum Egyesület közösségmegtartó rendezvénye október 6. jegyében
Az 1849 október 6-án, Aradon kivégzett, az 1848- 49-es szabadságharc 13 volt katonai vezetőjének halálára emlékeztek a helyi Református Kultúrotthonban.
Létai Zoltán RMDSZ ügyvezető elnök köszöntötte az egybegyűlteket, kifejezve köszönetét a soron következő előadóknak és megköszönvén a jelenlétet mindazoknak, akik évről-évre többen lévén, megtisztelik jelenlétükkel a Castrum Egyesület munkáját. A fő előadó Árva Katalin nyugdíjas történelemtanár volt, aki tömör előadásával, lényegretörő magyarázataival mutatta be a szabadságharc mártírjainak utolsó napjait, rávilágítva a történelmi események hátterében lezajlott politikai és társadalmi viszonyokra, kifejezvén mit jelentett a végsőkig hinni, kitartani. Előadása közben Ciavoiné Létai Andrea tanítónő Batthyány utolsó óráiról szóló írásból olvasott föl, ami hűen ábrázolta végletes és felfokozott lelkiállapotát. Ezt követően a Constantin Șerban Elméleti Líceum magyar tagozatának tanulói, Juhász Éva magyartanár felkészítésének köszönhetően, tisztelettel hajtottak fejet a vértanúk emléke előtt, Ady és Arany verseket tolmácsolva. Az ünnepi szolgálat után Kajántó Pál RMDSZ elnök köszönte meg mindenki munkáját, többek között Tóth Erzsébetét is, az alkalomhoz illő virágkompozícióért, majd a tanulók virágokat helyzetek el a hősökre emlékezve a templomkertben.
Ciavoiné Létai Andrea, a Castrum Egyesület alelnöke
erdon.ro

Értékelő Sebestyén Csaba RMGE elnökkel
Mire számíthat mezőgazdaságunk 2020-ig?
Sebestyén Csaba RMGE országos elnökkel az aradi Magyar–magyar Gazdatalálkozó alkalmával értékeltük az Agromalim kiállításon és vásáron szerzett tapasztalatait, illetve megvitattuk a mezőgazdasági érdekvédelem időszerű kérdéseit.
– Elnök úr, milyen benyomásokat szerzett az Agromalim kiállításon és vásáron?
– Azon az RMGE immár 15 éve szervezi meg a Magyar-magyar gazdatalálkozót, ami igen fontos az országhatár két oldalán élő, tevékenykedő magyar gazdák számára, de örömmel tapasztalható, hogy most már a Kárpát-medencei magyar gazdák is bekapcsolódtak az együtt gondolkodásba, a gondok közös megbeszélésébe. Köszönjük az Agromalim vezetőségének, amiért erre alkalmat biztosítanak. A megelőző évekhez hasonlóan idén is fontos üzenetet fogalmazott meg a Magyar–magyar Gazdatalálkozó, ahol vázolni próbáltuk: ahhoz, hogy a Kárpát-medencei mezőgazdaságnak jövője legyen, fontos az Európai Unió támogatási formáinak a megszerzése, az agrárpolitikának az erdélyi magyar gazdák érdekei szerinti alkalmazása. Ugyancsak fontos, hogy az oktatástól a szaktanácsadásig minden lehetőséget kihasználjunk az intézményszervezésben a pénzek megszerzése érdekében. Mindez a gazdák hatékony tevékenységének az előmozdítását szolgálja. Újra kihangsúlyoztuk: a mezőgazdasági hatékonyságot nem feltétlenül tonnákban és hektoliterekben mérjük, hanem fontos a tájfenntartás, a tájközeli gazdálkodás. Nem feltétlenül ipari létesítményeket, nagyparcellás gazdaságot akarunk, hanem mindenhol olyat, ami éppen megfelel az ottani gazdálkodóknak. Azt, hogy a gazda hány hektár földnek a megműveléséből éljen meg, nem másnak, hanem magának a gazdának kell eldöntenie, miközben a politikumnak, a kormányzatnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ott tudjon dolgozni, meg is tudjon belőle élni, ne kelljen segélyért folyamodnia.
– Érdekes dolgot mondott ezzel kapcsolatban a délvidéki Nagy Miklós, aki szerint náluk 4,4 hektár a gazdánként átlagosan megművelt terület, aminek a hasznából meg is tudnak élni.
– Természetesen, még kevesebb hektár hasznából is megél egy család, ha megkapja hozzá a kellő segítséget. Ha viszont 10 hektárt képes megmunkálni, akkor ahhoz a területhez kell neki eszközöket, munkafeltételeket biztosítani.
Ugyanannyi pénzre számíthatunk
– A következő 7 évben az ország vidékfejlesztése 8,1 milliárd euró EU támogatásra számíthat. Véleménye szerint a jelzett összeg elég lesz-e, fellendítheti-e a gazdálkodást vagy több pénzre lenne szükség?
– Szerintem a mezőgazdaságban nincs annyi pénz, amit ne lehetne ésszerűen elkölteni. Ez a 8 milliárd annyi, amennyi az elmúlt 7 esztendőben volt, és azt nagyjából el is költöttük az adott időszakban. A mezőgazdaságban felhasznált EU-támogatásokat Romániában 70-80%-ban használtuk fel. Van, amire elég, máshova viszont kevés ez a pénz. A 8 milliárd csak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervnek a keretösszege, ami nem tartalmazza a területalapú, illetve az egyszeri kifizetések alapján működő támogatásokat. Ha viszont az összeget elosztjuk a 16 intézkedésre, amire a kormány, vagy a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv szánta, akkor kiderül, hogy vannak olyan intézkedések is, amelyekre szerintem több pénz kellett volna.
– Megemlítene közülük néhányat?
– Példának okáért a fiatal gazdák támogatására 400 millió eurót szántak, ami szerintem nagyon kevés, a kisgazdaságok támogatására 150 millió, ami nagyjából 10 ezer pályázatra elég, tehát nagyon kevés, mert legkevesebb 100 ezer kisgazda szorulna támogatásra. Éppen ezért, tízszer ekkora alapra lett volna szükség. Ugyanakkor vannak olyan intézkedések is, amelyekre véleményünk szerint túl sokat különítettek el. Ilyen az infrastruktúrafejlesztésre, vagyis a falvakon megépítendő víz- és gázvezetékekre elkülönített 1 milliárd euró, ami komoly összeg, de nem innen, hanem a regionális alapokból kellett volna finanszírozni, mivel a mezőgazdasághoz sok közük nincs. Mindent összevetve, a folyó költségvetési keretet picit jobbnak tartom a legutóbbinál. Biztos vagyok abban, hogy Dacian Cioloş jelentősen hozzájárult a kisgazdaságok elismertetéséhez. Ugyanakkor Romániában is komolyan kellene venni a szaktanácsadást, az innovációt, az együttműködést, amelyek benne vannak a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervben. Reméljük, el is indítják őket, nem hanyagolják, mint az elmúlt 7 esztendőben.
– Sok jót hallottam az anyaországi falugazdászok működéséről, nálunk nem lehetne-e hasonló szakember gárda tevékenységét beindítani?
– Nagyon jó ötletnek tartom, de hát már elejétől hangoztattuk, hogy komoly gondok vannak a szaktanácsadással, ami a régi elképzelésben, de az új változatban sem működik. Ezzel a legnagyobb gond a politikai akaratnak a hiánya. Magyarországon viszont komoly alapokra helyezték az agrárgazdasági kamarákat, amelyek a falugazdász hálózatot is működtetik. Nálunk viszont a kormánynak két forgatókönyve volt az agrárkamara létrehozásakor: egyik, hogy alá legyen rendelve a politikumnak, akkor megkapja a működéséhez szükséges alapokat; második forgatókönyv szerint a gazdáknak maguknak kellene megszervezniük, mindennemű támogatás nélkül. A második változat állt be, miszerint a gazdák úgy gondolták, hogy nincs szükség a politikum beavatkozására. Aminek az lett a következménye, hogy néhány megyében bejegyezték ugyan, de alapok, tehát tevékenység nélkül, infrastruktúra hiányában. Ilyen feltételek között nem tudnak tevékenységet kifejteni. Nem tudom, mi lesz a sorsuk azoknak az EU-alapoknak, amelyek kizárólag az agrárkamarai tevékenységekre, a szaktanácsadásra, a továbbképzésekre vannak elkülönítve. Attól tartok, azok valamilyen magáncégekhez kerülhetnek, esetleg átmennek a mezőgazdasági igazgatóságokhoz.
– Én azt hittem, hogy az agrárkamarák létrehozásával a mezőgazdasági igazgatóságok kompetenciái is hozzájuk kerülnek, míg utóbbiakat felszámolják, csakhogy nem így lett. Mi erről a véleménye?
– Az a legnagyobb baj, hogy az agrárkamráknak nem adtak kompetenciákat sem. Ha adtak volna, példának okáért a mezőgazdasági területek kivonását a mezőgazdasági forgalomból, az hatalmas nagy pénz, ami az Agrárkamarákhoz jutva némi alapot szolgálhatna számukra. Ha azt mondanák, hogy az agrárkamarák jogosultak pályázatírásra vagy azok kezelésére, új anyagi forrást jelenthetne számukra. Tehát az agrárkamarák anyagi forrásait sem határozták meg, de az Agrárkamarák Törvényében az sincs benne, hogy ezek önkormányzati támogatást élvezhetnek. Mert ha egy tisztességes megyei tanács vagy annak az elnöke támogatni kívánná a helybeli agrárkamarát, nem teheti meg, mert nincs rá törvényes keret. Szerintem a valós kompetenciákkal, működési feltételekkel felruházott agrárkamarai rendszer politikai akarat nélkül nem jöhet létre. Amíg Magyarországon sem született meg az alaposan kidolgozott Agrárkamarai Törvény, meg lehet nézni, hány agrárkamara működött.
– De hát államelnöki tanácsosként nem lehet-e oda hatni, hogy nálunk is megszülessen egy hasonló törvény?
Követendő francia modell?
– Az államelnöki mezőgazdasági bizottság által készített stratégia fenn van a honlapon, abban az említett dogok benne vannak. A baj csak abban áll, hogy egyetlen stratégiában sincs benne, hogy a kormány kötelezettsége lenne a benne foglaltak végrehajtása. Szerintem a kormányon múlik, hogy a kidolgozott stratégiából átveszi-e a jó pontokat. A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia szervezőbizottsági tagjaként abba jó néhány újítást sikerült bevinnünk. Példának okáért, hogy pályázati elbíráláskor elsőbbséget élvezzenek a családi gazdaságok és a közepes gazdaságok. Ez a mi jelenlétünknek köszönhető, remélhetőleg sok kis- és közepes gazdaság élvezi majd az előnyeit. Az érdekvédelem, sajnos, állandóan ki van téve a politikum szeszélyeinek. Éppen ezért nem tud annyira megerősödni, hogy politikai nyomást gyakorolhasson. Példának okáért Franciaországban az agrárkamarák nélkül nem lehet mezőgazdasági minisztert választani, akit az agrárkamarák bármikor leválthatnak. A román kormánynak minden kell, csak ez nem. A decentralizálást hirdetjük ugyan, de nem valósítjuk meg. Ehhez szerintem jönnie kell egy új hatalomnak, amelytől a választások előtt elvárják, hogy a minden téren történő decentralizálást ne csak hirdesse, hanem kötelezően végre is hajtsa.
– Azzal zárjuk az értékelőt, hogy megmagyarázzuk az RMGE közelgő 170. születésnapját. 1844-ben Románia török uralom alatt volt, akkor hogy alapulhatott meg a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete?
– Az RMGE jogelődjét, az Erdélyi Gazdasági Egyletet 1844-ben alapították, 1939-től Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet néven működött, de 1947-ben a kommunista hatalom a többi civilszervezettel együtt megszüntette. 1990 márciusában, amint lehetőség nyílt rá, megtörtént az újraalakítása. Akkor még nagyon sokan éltek az EMGE-tagok közül, akik újralapították a rendszerváltás után Romániai Magyar Gazdák Egyesülete néven, aminek az alapszabályzatában benne van, hogy az EGE és az EMGE jogutódja. Ezért vagyunk büszkék arra, hogy 170 évesnek nevezhetjük magunkat, és a jogelődjeinknek a képviselői vagyunk. Az évfordulóra november 8-án, Székelyudvarhelyen szeretnénk méltó módon megemlékezni.
– Köszönöm szépen, további sok sikert kívánok.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Szőcs Géza elnökkel
PEN Club-vezető először Aradon
Tekintve, hogy a Magyar PEN Clubnak egyetlen elnöke sem járt még tudtunkkal Aradon, kihasználtuk a ritka lehetőséget, amikor Faludy György emléktáblájának a Jelen Házban történt leleplezésén részt vett Szőcs Géza, a jelenlegi elnök is.
– Elnök úr, tudomása szerint, járt-e eddig Aradon Magyar PEN Club-elnök?
– A kérdésről nincsenek egyértelmű ismereteim, de nagy valószínűséggel PEN Club-elnöki vagy -főtitkári minőségben magyarországi PEN-vezető nem járt még Aradon. Ez nem zárja ki azt, hogy azok az írók, költők, akik később vagy korábban vezető tisztséget viseltek a budapesti székhelyű PEN-ben, valamikor megfordulhattak a Maros-parti városban. Elnöki minőségében valószínűleg nem járt még itt senki, talán én vagyok az első. Hangsúlyoznunk kell: a magyarországi PEN nem jelenti a magyar PEN-t. Ezelőtt 25 évvel 33 erdélyi magyar író PEN Egyesületet hozott létre a Bécsben élő Szépfalusi István lutheránus lelkipásztor, az ottani Bornemisza Péter Társaság vezetőjének a közvetítésével, menedzselésével. Később a 33 taggal létrehozott erdélyi magyar PEN egyesület beszüntette a tevékenységét, mint olyan. Ezzel kapcsolatban voltak is viszályok, ütköztek bizonyos vélemények, bukaresti, neves román írók is felvetették: mire való Romániában egy román, illetve egy magyar PEN Club, vagyis kettő? Ez a kérdés azóta is, tehát ma is nyitott.
– Ha erdélyi PEN Egyesület nem működik, ki képviselői az itteni magyar írók érdekeit?
– Természetesen, addig is, amíg intézményesül az erdélyi magyar PEN, a Budapesten székelő, anyaországi PEN Club nyilvánvalóan feladatának tekinti a határon túli magyar közösségek, írók érdekeinek a képviselőetét is. Ennek elég sok dokumentuma is maradt az elmúlt évekből, amikor is több nemzetközi fórumon szólaltak fel a budapesti székhelyű PEN vezetői. Példának okáért Benyhe János korábbi PEN-főtitkár vagy Csicsery Rónay Erzsébet elnökségi tag a kisebbségi nyelvhasználathoz fűződő jogok, igények és érdekek szószólóiként. A határon túli írók, költők érdekképviselőete továbbra is elsőrendű feladat számunkra, bárhogy is alakul strukturálisan az egyes PEN Clubok sorsa. A Nemzetközi PEN-nek volt egy, a Száműzött Írók PEN-tagozata, Writers in Exile, amelynek a kommunizmus idején Amerikába vagy Nyugatra száműzött írók, költők voltak a tagjai. Az elnöke egy ideig a magyar Görgey Klára írónő volt.
– Melyek a PEN Clubok fő célkitűzései?
A PEN alapcélkitűzéseihez visszatérve, az esztétikai értékek képviselőete és promoválása mellett tágabb értelemben is meghatározó a bárhol létező PEN Cluboknak a lelkiismereti szabadság, a kifejezési, a véleményszabadság védelme, mint az irodalom számára kardinális értékeké. Az volna a cél, hogy olyan helyzetbe jusson el a világ, és itt a jelentős írásbeli kultúrával rendelkező nemzetekről és államokról beszélünk, ahol nem csak cenzúra nincs, de öncenzúra se legyen. Éppen ezért az írók összefogását, különböző nemzetekhez, vallásokhoz, kultúrákhoz tartozó írók együttes érdekeit célozza a PEN Klub sok-sok programja, igen változatos tevékenysége. Bevallottan törekednek a politikában gerjesztett feszültségeknek a csillapítására, egy olyan, globálisan érvényes közhangulatnak a megteremtésére, amelyben lehetetlenné válik az írók terrorizálása a véleményük, nézeteik, állásfoglalásaik miatt.
Rehabilitálni Wass Albertet
– A Magyar PEN Club tehetne-e valamit a Wass Albert háborús bűnösségét semmissé nyilvánító per újrafelvételéért?
– Wass Alberttel az a helyzet, hogy miután negatív szimbólummá vált a bukaresti propaganda hatására, az életműve még Magyarországon is megosztja az olvasóközönséget. Vannak elvakult hívei, és hasonlóképpen, fanatikus gyűlölői, ellenzői is. Csendesen hozzá kell tennem, hogy a legtöbbjük egyáltalán nem olvas Wass Albert-műveket, hanem egy politikailag mérgezett közegben áll egyik vagy a másik oldalra különböző vélemények alapján. A kérdés kultúrpolitikaiból belpolitikaivá lett. Wass Albert perújrafelvételének az előmozdítása minden magyar írónak a kötelessége, bármilyen döntés szülessen majd a perben. Mert ha a háborús bűnösségét eredményezné is, az legyen végre kimondva, a közvélekedés ne csak egy roppant kétes minőségű és összetételű, közvetlenül a II. világháborút követő népbírósági tárgyalás konklúzióira szorítkozzon. Tudni kell, hogy eddig az erdélyi magyar jogvédelemnek nem sikerült a perújrafelvételt elérnie. Habár ezzel például Kincses Előd nagyon sokat foglalkozott. Akik viszont minden eszközzel gátolják a perújrafelvételt, nyilván tudják, mit szeretnének elkerülni. Ha biztosak lennének Wass Albert háborús bűnösségében, maguk erőltetnék, hogy azt végre mondja ki egy komolyabb szakmai presztízzsel rendelkező bíróság is. Tudni kell azt is, hogy Wass Alberttel kapcsolatban nemcsak egy egyszerű bírósági eljárás folyt, hanem amikor néhány évvel a háború után amerikai beutazó vízumért folyamodott, az Amerikai Bevándorlási Hatóság szakemberei értesültek a háborús bűnösségi vádról, ezért töviről hegyére átvilágították a személyét és a tevékenységét. Mivel Wass Albert amerikai állampolgárságot kapott, ez azt bizonyítja, hogy a népbírósági ítélet felülvizsgálatra szorul. Jelen pillanatban a Magyar PEN Club Wass Albert rehabilitációjának azért nem tud a zászlóvivője lenni, mert a belpolitikai csatározásoknak a kereszttüzébe kerülne, a magyar–román viszonylatról nem is szólva. Ez tehertétel volna a PEN Clubnak, amit így is érnek támadások a személyem miatt is, mivel nekem is van egy bizonyos közéleti vagy politikai megbízatásom, amit mellesleg tendenciózusan állítanak be. Amikor elnökké választottak, leszögeztem: politikát nem akarok a Clubba bevinni. Amíg elnök vagyok, az ellen fogok fellépni, hogy a számos magyar intézményt szétvető belpolitikai feszültség a PEN Clubot is tönkretegye. Ehhez tartom magam azóta is, ezért soha nem volt olyan helyzet, hogy egy belpolitikai konfliktusban a PEN Club állást foglaljon, noha egyes esetekben sokszor konkrét, világos álláspontom volt. De azt a PEN Club falain kívül tartottam.
– Ezek szerint, a PEN Club semmilyen módon nem óhajt a politikába beavatkozni, de a Wass Albert-per újrafelvételét sem szorgalmazhatja?
– Nem teheti. Attól függetlenül, hogy magam íróként és független gondolkodóként azt tartom, hogy Wass Albert ügyében az egyetlen járható út a perújrafelvétel lehetne.
– Nem értem a rendszerváltás utáni anyaországi kormány álláspontját sem, amivel megtagadta Wass Alberttől a magyar állampolgárságot. Az nagyban hozzájárulhatott az öngyilkosságához is. Ezzel kapcsolatban mi a véleménye?
– Erre magam is hivatkoztam, ez a meggyőződésem. Egyébként csak közvetett bizonyítékaink vannak, mivel ezt az író nem fogalmazta meg szóban vagy írásban. De nem kell hozzá nagy fantázia, hogy beleéljük magunkat egy olyan író lelkiállapotába, aki egész életében magyar íróként határozta meg magát. Egész életében azokért a jogokért próbált tenni, amelyeket örökölt, illetve a neveltetésénél fogva a magyar jogállamiság tiszteletében szolgált, és amely jogok sokak szemében avíttnak, konzervatívnak tűnhetnek, a kelet-európai egész rendezéssel kapcsolatban anakronisztikusak is. Kétségtelen, hogy Wass Albert a magyaroknak nem kért olyan jogokat, illetve előjogokat, amelyekből másokat ki akart volna zárni. A magyar kultúrát szolgálta, az, hogy kirekesztő, xenofób, elfogadhatatlan eszméket szolgált volna, fedezet nélküli állításnak számít. Magam sem ismerem Wass Albert minden leírt sorát, nem ismerem a publicisztikáját, a levelezését vagy a szűkebb körben tartott előadásait. Még ha elő is kerülnének a publicisztikájában olyan elemek, amelyeket manapság erős kritikával lehetne illetni, akkor is az lenne a válasz: őt nem publicistaként kívánjuk megítélni, hanem íróként. Márpedig, ha itt tartunk, kérdem én: született-e valaha is olyan szeretettel, empátiával írt alkotás bármely nép írójától egy másik nép iránt, mint amilyen Wass Albertnek A funtineli boszorkány című regénye, amely az egyszerű, havasi román pásztorok iránti legnemesebb szeretettel ábrázolja a világukat? Ha ez a regény románul született volna meg, manapság a román irodalom mioritikus etalonja, egy olyan ikonikus mű lenne, mint a magyar irodalomban az Ábel a rengetegben. Az előítéletes, türelmetlen gondolkodásmód, amely az említett román propaganda miatt áthatja a román kultúra hangadó szereplőit, lehetetlenné tette azt is, hogy ennek a regénynek a román fordítását úgy olvassák, ahogyan kellene, ahogyan tisztességes lenne. Nem a regényt olvasták, hanem az írót meg a fordítót kezdték gyalázni. De kit érdekel az ilyesmi, amikor a legszervezettebb politikai bugyrokban vagyunk kénytelenek létezni.
Bűntény-e Wass Albertet olvasni?
– Manapság Wass Albert azért is aktuális, mert nálunk üldözni kezdik műveinek az olvasóit. Egy tévéadásban szenzációként fitogtatták, hogy valakit tetten értek egy Wass Albert-mű olvasása közben. Ezek szerint bűnténynek számít Wass Albert műveinek az olvasása?
–      Magyarországon, de Romániában is az a borzasztó, hogy a magyar irodalmi tudat alakításában szerepet játszhat egy ellenséges politikai román propaganda. Mindnyájan a foglyaivá lettünk egy erősen barátságtalan, negatívan elfogult, gyűlölködő retorikának, amelyet több mint fél évszázada Bukarestből gerjesztenek. Mi pedig elveszítettük a szuverenitásunkat abban, hogy a saját íróinkat, magunkat megítéljük, és elhelyezzük a saját értékvilágunkban. Mert addig, amíg egy bizonyítatlan háborús bűnösségi vád, valamint a magukból a Wass-művekből kimutathatatlan, retrográd nézetrendszer feltevésében fogalmazzuk meg ellenérzéseinket, általában szövegismeret nélkül, addig az egész borzasztóan infantilis színvonalat mutat. Visszatérve az állampolgárság kérdéséhez: Wass, aki egész életében, írásműveivel, mindazzal, amit csinált, a magyar nemzetet és a magyar irodalmat kívánta szolgálni, hirtelen azzal szembesült, hogy a magyar állam nem tartja őt magyarnak. Az állampolgárság valamelyest életművének az elismerését is jelentette volna, évekkel a rendszerváltás után persze, hogy megrázó élmény volt számára a visszautasítás. Az, hogy nemkívánatos személynek nyilvánították Magyarországon, miközben a demokrácia hazájának számító Amerikában teljes jogú állampolgár lehet, noha neki a magyar állampolgárság alanyi jogon járt volna, teljes lelki összeomlásba sodorhatta. Olyan családból származott, amely a nemzetnek több száz évre visszamenőleg adott kiváló szereplőket. Ha valakinek sem a nyelvismeretével, sem a származásával kapcsolatban nem merülhetett fel kétely, az éppen Wass Albert volt. Az elmondottak értelmében Wass Albertet olvasni nem lehet bűntény. És ne fogalmazzanak meg vele kapcsolatban állásfoglalást, csakis az életművének az ismeretében.
– Köszönöm a beszélgetést, amit abban a reményben zárunk, hogy mégis kerül hivatalos zászlóvivője Wass Albert per-újrafelvételének, rehabilitálásának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Tamási darab, Vidnyánszky rendezés
Aradon vendégszerepel a Budapesti Nemzeti Színház
November 15-én, szombaton 19 órától, a nagyszínházban a Budapesti Nemzeti Színház vendégszerepel Aradon, az Aradi Kamaraszínház szervezésében, a Vitéz lélek című Tamási darabbal. Ez az előadás az új vezetésű Nemzeti Színház első bemutatója volt, amely az újrakezdés gondolatát hordozza magában. „Keresve sem találhatnék a világirodalomban még egy olyan szerzőt és darabot, amely most jobban illene hozzánk, az újrainduló Nemzetihez, mint Tamási Áron és a Vitéz lélek. Leginkább a derű miatt, ahogyan ez a történet megszólal”, nyilatkozta Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője, aki szerint újra kell kezdeni, fölépíteni a „népet és a nemzetet, hittel és a szamárral”. A főhős a hitét, egy olyan erőt lát a szamárban, amelynek segítségével újra tudja kezdeni az életét, ám erről mindenki le akarja beszélni.
E „komoly játék” műfaji megjelölésű színdarabnak az üzenete és egyben kérdése, hogy – Pilinszky szavaival élve – miként fogadja vissza „az ősi rend” a háború után hazatérőt. Tamási Vitéz lélek című példázatát 1940-ben írta a Himnusz egy szamárralcímű elbeszélés átdolgozásaként. Görömbei András így jellemzi e művet: „Mennyi minden együtt van itt néhány lapon: háborús nyomorúság, állhatatlan hűtlenség, fájdalom, reménykedés, különcség, büszkeség, hatalmaskodás, és valamiféle természetes, mégis legendába illő szabadságvágy… Tiszta realitás és tiszta mese, miközben megjelenik benne a mítoszképző archaikus tudat is.”
A Vitéz lélek aradi bemutatója évfordulót is ünnepel, hiszen 140 éve, 1874. szeptember 21-én tartották az első premiert az aradi színház akkor elkészült új épületében.
Az előadás főbb szerepeit Trill Zsolt, Horváth Lajos Ottó, Martinovics Dorina és Reviczky Gábor alakítja, vendégművészként Mécs Károly és Nagy Anna is színpadra lép. A díszletvilág Olekszandr Bilozub munkája, a zeneszerző Könczei Árpád.
Az előadás időtartama 3 óra, két szünettel.
Az előadás nincs benne az Aradi Kamaraszínház bérletében, jegyek 30 illetve 20 és 10 lejes áron az RMDSZ székházában kaphatóak október 27-től 10 és 17 óra között.
Foglalások az akamara.ro@gmail.com címen illetve a 0755/04–52–00-ás számon.
Nyugati Jelen (Arad)

Aradi kisiskolások eredményes szereplése Lakiteleken
Október 15–16-án rendezték meg Lakiteleken a Bács-Kiskun Megyei Kisiskolások Egyesülete szervezésében, az immár hagyományosnak számító, Tollas Tibor helyesírási egyéni- és csapatversenyt, 3-4. osztályos tanulók részére.
Megyénket 5 iskolából (Arad – Mósóczy-telepi Aron Cotruş Gimnázium, Aurel Vlaicu Gimnázium, Neuman Fivérek Általános Iskola, Csiky Gergely Főgimnázium, valamint a Kisiratosi Páter Godó Mihály Általános Iskola) 16 kisdiák képviselőte.
Az aradi résztvevők első napja korán indult, mert az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark meglátogatását nem hagyhattuk ki. A kissé borongós időben a kisiskolások és kísérőik megcsodálhatták a Feszty Árpád körképét, pár perc erejéig maguk is részesei lehettek a honfoglalásnak. Talán még nagyobb élmény volt a gyermekek számára, hogy belepillanthattak mindabba, ahogyan és ahol nagyszüleik és dédszüleik élhettek. Birtokukba vehették a régi községházát, postahivatalt, fodrászatot, iskolát, de még a szélmalom minden egyes részének működését is megtanulhatták.
Lakiteleken egy rendhagyó foglalkozáson vettek részt Helyesírás érdekesen címmel, majd a finom vacsora után csapatos nyelvi játékok, versenyek által készültek a másnapi megmérettetésre.
A másnapi helyesírási versenyt 3 ország közel 70 kisiskolása várta türelmetlenül, ami tollbamondásból és nyelvhelyességi gyakorlatokat magába foglaló feladatlapból állt.
Az eredményhirdetést feszült izgalom előzte meg, de a kemény munka meghozta gyümölcsét.
A győztesek értékes könyvjutalomban részesültek. 
Leib Gáspár György tanító tudósítása 
Nyugati Jelen (Arad)

A Kölcsey 28. Fecskés könyve
Aradi regény a múlt század húszas-harmincas éveiről
Ha valakinek gondja támadna a tekintetben, hogy mit is jelent a tegnapelőtt délután a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében bemutatott könyv címe, hadd tisztázzuk gyorsan: a Mátyás Anna név (a regény főhőse), a rövidáru pedig egy olyan üzletet jelöl, amelyben rövidárut kínálnak és vásárolnak – bár manapság, Aradon, a fiatalabbak valószínűleg kevésbé tudják, hogy mi is az. A regény cselekménye idején, az 1920-as–30-as években mindenki tudta.
Mint ahogy jól ismerte annak idején Arad magyarsága a regény szerzőjét, Prohászka Elvirát, aki számos helyi lap munkatársa volt, tagja a Kölcsey Egyesület vezetőségének, a Magyar Párt aradi szervezetének. Most, a Kölcsey Egyesület Fecskés könyvei 28. köteteként napvilágot látott művével, egy Aradon játszódó történettel ismét előtérbe került a neve. A történés számos színhelyét (mondjuk a Templom utcát) fel lehet ismerni ma is, Réhon József, a kéziratban maradt mű gondozója azt a kérdést is felveti, hogy Mátyás Anna létezett-e fizikai személyként. Bizonyára nem, de alakja hiteles, akár létezhetett volna.
Berecz Gábor, a Kölcsey titkárának felvezetője után – amelyben elmondta, többek között, mennyire megörült, amikor megtudta, hogy létezik kéziratban egy aradi témájú regény, amelyet egy ültében elolvasott – Ruja Ildikó tanár tartott nagyon színvonalas és érdekes könyvismertetőt. Lányregény, kulcsregény, aradi regény-e a Mátyás Anna – Rövidáru? Cselekménye, röviden, az, hogy egy fiatal lány elveszti édesapját és családfenntartóvá kell előlépnie, nagyszerűen helytáll, végül olyan üzletasszony lesz belőle, akinek sikerül eltartania családját, felneveli testvéreit, férjhez adja húgát, miközben búcsúzik egy összeomlóban lévő világtól.
Az 1930-as évek Romániájában vagyunk, amikor a „rövidáru” felirat eltűnik az üzletek cégtáblájáról és mărunţişuri lesz belőle, a vásárló hölgyek pedig „la Ana” mennek divatos és elegáns holmikért… „Mátyás Anna példaértékű női figura, aki szűkre szabott világán belül megtalálja a helyét”, mondta Ruja Ildikó.
Réhon József elmondta, hogyan került kezébe a könyv. Prohászka Elvira, a szerző Aradon élő unokahúga adta kezébe az Ausztráliába került, s az 1980-as években ott elhunyt nagynénje az évtizedek során megsárgult lapokra írott kéziratát. Azt elolvasta (a külföldön élő) Mandl Marietta tanárnő, a regényben a becsületesség, tisztesség jelképeként szereplő Mandl József kereskedő leszármazottja, és anyagilag támogatta a könyv kiadását. Amelyért további köszönetet kell mondani a szöveget gondozó, átdolgozó Réhon Józsefnek, Lészay Béla lektornak, Fritz Mihálynak a kitűnő fedéltervért, Csipkár Nándornak a nyomdai kapcsolattartásért. Az olvasónak pedig köszöntetet kell mondania a Kölcsey Egyesületnek azért, hogy ezt az Aradról szóló könyvet a kezébe kapta.
Jámbor Gyula
Prohászka Elvira: Mátyás Anna – Rövidáru
Prohászka Elvira Ausztráliába hunyt el, a könyvet 1944-ben írta,
Nyugati Jelen (Arad)

1956 emlékezete
Régiónkban is többfelé megemlékeztek 1956. október 23-ról, a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséről. Aradon a Jelen Ház volt a házigazdája a csütörtök esti, az In memoriam 1956 Egyesület, a megyei RMDSZ, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényének, amelyen Vekov Károly (aradi születésű) történész tartott előadást az eseményről, majd a budapesti SZIRT Együttes lépett fel az események szentelt nagyon színvonalas műsorral.
„Október 23-án emlékezünk, emlékeztetünk, és a fiatalokat meg kell tanítanunk arra, hogy mit is jelent ez a nap. Mert rendkívüli évforduló, nem csupán az 1956-os magyarországi forradalomról szól, hanem a magyar 56-ról: 1956 nemcsak Magyarországon volt, hanem a határon túli magyarság körében is megvolt a hatása, amely Erdély területén különösképpen érvényesült” – mondta bevezetőjében Vekov Károly történész. Részletesen szólt a forradalom kiváltó okairól. A II. világháború után a nagyhatalmi döntések eredményeként Közép- és Kelet-Európa szovjet fennhatóság alá került, szovjet katonai jelenlét mellett a sztálini „népi demokráciának” nevezett államformát vezették be. Ennek egy sor olyan jellegzetessége volt, ami meghatározta a következő évtizedeknek a történéseit, sőt máig érezzük ezeknek a következményeit. Az addigi polgári társadalmat felszámolják, vezetői rétegeivel és intézményeivel együtt, beleértve az embereket is – egy olyan módszerrel, amit terrornak nevezünk. Az egykori politikai rendszer, a különböző társadalmi szervezkedések, politikai pártok intézmények vezetőit sorra letartóztatták, bíróság elé állították vagy anélkül is elszámoltatták, pontosabban felszámolták őket, egész a fizikai felszámolásig elmenően. Ez egyrészt megfosztotta a társadalmat attól a minőségi tapasztalattal rendelkező vezetőrétegtől, ami képes lett volna a társadalmat a korszak igényeinek megfelelően tovább vinni, s a társadalom élére állítottak egy teljesen új vezető garnitúrát, amely csak a káderszempontok alapján lehetett vezető, hozzáértése nagyjából egyenlő volt a nullával, s ennek következménye az, hogy az országok gazdasága mondhatni csődbe ment. Ez és a terror egy olyan társadalmi feszültséget teremtett, amely az ötvenes évek közepén kulminált – elemezte a helyzet a vázoltnál jóval részletesebben az előadó. Vázolta a  magyarországi forradalom (majd szabadságharc) október végi, többé-kevésbé ismert eseményeit, a szovjet csapatok beavatkozását és a szabadságharc leverését, majd a romániai vonatkozásokról szólt.
A Román Kommunista Párt a kezdetektől ellenforradalmi, majd horthysta-fasiszta, revizionista megnyilvánulásnak minősíti a Budapesten történteket, és felajánlja a Szovjetuniónak, hogy beavatkozik Magyarországon. Mint ismeretes, Nagy Imrét elfogása után Snagovon tartják fogva perének lezajlása és halálra ítélése előtt.
A romániai magyarság egyértelmű rokonszenvvel fogadta a magyar forradalmat, valamennyi erdélyi megyében, több száz településen voltak szimpátia-megnyilvánulások. A romániai románság is tudomást szerez – magyar közvetítéssel vagy nem – a magyarországi eseményekről, körükben is számos a szimpátia-megnyilvánulás és hasonló reformokat próbálnak követelni. A nagy egyetemi központokban, Kolozsváron, Temesváron, Bukarestben, Iaşi-ban szimpátia-megmozdulásokra kerül sor.  A megtorlások 1956-tól kezdődően 1970-ig tartanak, majd 20 ezer ember meghurcolására kerül sor.
1956 azt bizonyítja, zárta előadását Vekov Károly, hogy a magyarság összenemzeti szinten kiált a magyar forradalom és programja mellett, és 1956 a magyar identitástudatot erősítette meg.
A sok új elemet is tartalmazó ismertetőt követően a budapesti SZIRT Együttes lépett fel két kitűnő énekessel (Cecilia Lloyd szoprán, a Magyar Állami Operaház magánénekesnője, Andrássy Frigyes „Hűség 1956-hoz” Érdemkeresztes művész – basszus, zeneszerző), akiket zongorán Andrássy Krisztina, a Magyar Állami Operaház korrepetitora, zeneszerző kísért. Műsorukban – amelyet Andrássy Frigyes kiegészítő magyarázatai kísértek – többek között a Sír a téli éjszaka című, 1956 emlékére írt daljátékból hangzottak el részletek (a zenét maga az énekes és felesége szerezte), előadták a Recsk c. láger-dalt, a Honfoglalás c. film híres dalát, s a Székely himnuszt. Körtvélyessy Zsolt Érdemes művész, Jászai Mari-díjas színművész néhány nagyszerű verset szavalt el, Vörösmarty Szózatát, József Attila a Dunánál és Márai Sándort: mennyből az angyal c. versét. A művészek számait, kivétel nélkül, vastapssal jutalmazta a közönség, sokan az előadás után melegen gratuláltak valamennyiüknek a kivételes élményért, Bognár Levente alpolgármester a hölgyeknek átadott szép csokrok kíséretében köszönte meg a magas színvonalú előadást, a nagyon szép estét. 
–r –a 
Nyugati Jelen (Arad)

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

Nevelni, sokáig éltetni a Búzavirágot
Beszélgetés Engi Márta egyesületi elnökkel
Engi Márta pedagógust, a pécskai Búzavirág néptánccsoport művészeti vezetőjét a Búzavirág Egyesület közelmúltban megtartott tisztújító ülésén a civilszervezet elnökévé választották. A vele folytatott beszélgetésben a terveiről, a jövőbeli elképzeléseiről faggatjuk.
– Gratulálok a megválasztásához. Vannak-e újszerű tervei, elképzelései?
– Mint ahogy a leköszönt is, az új vezetőség is legfontosabb feladatának tekinti a néptánccsoport működési feltételeinek a biztosítását, az ehhez szükséges anyagi alapnak az előteremését.
– Mi az, amire biztosan számíthatnak?
– Pécska Város Polgármesteri Hivatala és a Városi Tanács rendszeresen támogatja a munkánkat. Ami a pályázati lehetőségeket illeti, az utóbbi időben annyira összetett elszámolási rendszer lépett életbe, hogy igen beszűkíti a lehetőségeket. EU pályázati lehetőségről csak akkor álmodhatnánk, ha valamilyen csoda folytán szert tehetnénk egy saját székházra. Akkor más egyesületekkel összefogva, komolyabb pályázatokban is gondolkodhatnánk.
– Hány táncossal foglalkoznak manapság?
– A négy csoportban összesen 80 táncos gyermekkel, illetve fiatallal foglalkozunk. Mivel oktatókból és csoportvezetőkből is szükség van utánpótlásra, a nagycsoport egyes tagjai foglalkoznak a kicsikkel. Remélem, a nagy táncosok közül ki tudunk nevelni egy-két olyan lelkes oktatót, akik továbbviszik a stafétát.
– Mekkora mértékű a táncos-elvándorlás?
– Régen a fiúknál a katonaság volt a vízválasztó. Manapság nem viszik őket katonának, csakhogy az érettségi után alig táncolnak tovább. Ez nem csak nálunk, más néptánccsoportoknál is hasonlóképpen történik, hiszen a művészeti vezető kollégákkal folytatott beszélgetéseken kiderült: náluk is hasonló a helyzet. Az óvodás korban elkezdett táncot az általános iskolában, sőt a középiskolában is folytatják, de érettségi után csak akkor működik tovább, ha helyben van az egyetem. Pályaválasztás után már a próbákra vagy a fellépésekre nem tudnak eljönni.
– Tánctáborokba járnak-e?
– Természetesen, a nyáron is két tánctáborban jártunk. Ehhez a legnagyobb összeget általában az útiköltség teszi ki, éppen ezért, ha autóbuszt bérlünk, megpróbálunk minél több gyermeket elvinni. Bevált szokás, hogy a táborozási költségeket rendszeresen a szülők állják, akik folyamatosan támogatják a tánccsoportot. Megéri, mert egy-egy táborból sok új tánccal térünk haza. Az október 23-i ünnepi műsoron is a tánctáborban tanult táncokkal léptek fel a gyermekek.
Táncházat szeretnének
– A nagyok, akik ugye a legjobb táncosoknak számítanak, hány táncot tudnak?
– Mielőtt válaszolnák, meg kell állnunk egy pillanatra. Az, hogy táncot vagy koreográfiát tudok, két különböző dolog. Mert a táncot akkor tudom, ha bárhol megszólal, felismerem a zenéjét, amire néhány lépést el tudok táncolni. Ami a koreográfiát illeti, ha a gyerek hallomásból ismeri is a táncot, nem biztos, hogy a koreográfiát elő képes adni. Volt egy olyan tendencia, hogy minél több koreográfiát tanuljunk be, amelyekkel fel tudunk lépni bárhol. Mondjuk, a nagycsoportnak van legalább hat olyan tánca, amelyekkel fel tud lépni kisebb rendezvényeken, ezen kívül az óvodásoknak kettő, a középcsoportnak ugyancsak kettő, de külön is van kettő-kettő. Tehát jó kétórás vagy annál hosszabb műsort elő tudnánk adni. Most arra szeretnénk törekedni, hogy a gyerekeink tanulják meg a táncot is. Mivel Aradon is láttunk kezdeményezést, Pécskán is szeretnénk beindítani a táncház mozgalmat, hogy a gyerekek aktívan be tudjanak lépni a táncba, miközben részt vesznek egy jó bulin, ahol jól érzik magukat.
– Pécskán hol szeretnék beindítani a táncházat?
– Elindításához a helybeli gyermekeknek tudniuk kell olyan táncokat, mint a széki táncrend, mezőségi táncrend, sóvidéki táncrend, kalotaszegi táncrend. Mert a felcsíki és a moldvai körtáncokat a legkisebbektől a legnagyobbakig tudják, merik táncolni.
– Mennyit próbálnak hetente a pécskai tánccsoportok?
– Elmondom a heti próbarendet: kedden 17–18 óra között az óvodások, 18–20 óra között a Kisboglárka, vagyis az elemis csoport próbál. Csütörtökön 18–20 óra között a Nagyboglárka, 19–21 óra között a Búzavirág próbál. Azért így, hogy a két próba közötti egy órában az utánpótlást próbáljuk kialakítani. Tehát a Búzavirág táncaihoz csatlakozik a Nagyboglárka, amelynek tagjai valamikor majd belépnek a nagy táncosok soraiba. Nagyon szeretnénk feleleveníteni egy-két táncot a régi Búzavirágnak a helybeli táncokból összeállított koreográfiájából, ami helybeli táncként új színfolt lehetne a műsorunkban.
– Nem próbálták kialakítani a Búzavirág Baráti Kört, amelyiknek a tagjai rendszeresen támogatnák az oktatómunkát?
– Mint már említettem, a szülők rendszeresen támogatnak, méghozzá az Egyesület tagjaiként. Rájuk komolyan lehet számítani, támaszkodni. Hozzá kell tennem, hogy a Búzavirág Egyesületet kilencfős csapat vezeti: a két alelnök, Kecskés Irénke és Szép Zita; a kasszás szerepkört Sisa Edith tölti be; további tagok Ordódi Szidónia, Țâmpu Mária, Kurunczi István, aki valamikor zenésze volt a csoportnak; illetve Ludmaj Anikó és Bartok Deborah, az aktív táncosok részéről. A Búzavirág Egyesületnek az Alapszabályában az szerepel, hogy tag csakis a 18. életévét betöltött személy lehet, ezért ilyen korukban a táncosok is belépnek.
– Kívánok további sok sikert, hogy újabb táncokkal, színesebb programokkal megajándékozva a közönséget, Pécskán még sokáig viruljanak a Búzavirág generációi.
– Köszönöm a jókívánságot és a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Hegedüs Csillával, a művelődési tárca örökségvédelmi államtitkárával
Folytatódik a száz erdélyi műemlék helyreállítása
Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár nyitotta meg Déván az erdélyi diákság körében meghirdetett Örökségünk őrei program harmadik évadját. Az ünnepélyes és egyben fiatalos, kötetlen hangulatú megnyitót követően beszélgettünk a mozgalommá nőtt örökségvédelemről, illetve a minisztériumi támogatással zajló műemlék-felújításokról.
 – Az Örökségünk őrei program egyik ötletgazdája és fővédnökeként többször jelen volt már a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum rendezvényein, és mindig elismeréssel nyilatkozik az itteni diákok lelkesedéséről, eredményes munkájáról. Mennyire sikerült ezt a programot kiterjeszteni más megyékre is?
– Tavaly az aradi Csíky Gergely Főgimnázium is bekapcsolódott a programba és van már egy-két örökbefogadott műemlék Temes, Fehér, Szeben és Beszterce megyében is. A Déván megtapasztalt rendkívül pozitív hozzáállás nyomán igyekszünk minden évben olyan iskolatársításokat kezdeményezni, melynek során a dévai tapasztalat eljuthat más erdélyi tanintézményekbe is. Nagyon sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők indítják, ők irányítják közvetlenül az egész programot. Szerencsénk volt Déván, Nagyenyeden és Aradon is, mert a pedagógusok ráéreztek a program közösségépítő, identitáserősítő erejére, jövőbemutató jellegére.
– Arad megyében tavaly Hunyadhoz hasonló lelkesedéssel kapcsolódtak be a diákok a programba. Idénre maradt-e a lendület?
– Úgy tűnik, hogy ahol sikerül elvetni a magot, ott már folyamatos a növekedés. Igaz az is, hogy Winkler Gyula EP-képviselő tavaly az aradi nyertes csapat számára is felajánlotta a brüsszeli tanulmányutat és ennek azért jelentős mobilizáló ereje van. Idén a nagyenyedieknek szól a felajánlás. De azon gondolkodunk, hogy jó lenne erdélyi szinten megszervezni egy örökségvédelmi nyári tábort, melybe minden megye legügyesebb csapata meghívást kapna. Ennek további pozitív hozadéka lenne. A különböző vidékek diákjai találkoznának és megismernék egymás törekvéseit, az örökbefogadott műemlékeket.
– Az örökségvédő program kapcsán is gyakran kerül említésre Vajdahunyad, illetve Déva vára. Mindkettő évek óta felújítás alatt áll. Körvonalazódik-e már egy határidő, amikorra e jelentős műemlékek teljes pompájukban nyitják meg kapuikat a látogatók előtt?
– Azért ezek a várak eredetileg sem két perc alatt épültek föl. Valószínűleg tehát egy hosszú folyamat még, amíg sikerül befejezni a teljes helyreállításukat. Sajnos azok után, hogy 2010 és 2012 között Kelemen Hunor kulturális miniszter nagyon komoly pénzalapot különített el örökségápolásra, hiszen száz magyar vonatkozású műemlék helyreállítása kezdődött el, az utóbbi két évben jóformán lenullázták ezt az összeget. Az idén megpróbáltuk újraindítani ezt az átfogó projektet. Sikerült is néhány helyszínen. Másutt még nem, merthogy az idei költségvetésben is minimális összeg volt jóváhagyva az örökségvédelemre. Idén már megpróbáltuk támogatásban részesíteni Vajdahunayd, illetve Déva várát is. Viszont az a gond, hogy egyik műemlék esetében sincsenek készen a helyreállítási tervek. Vajdahunyad váránál például egy 15-20 évvel ezelőtt összetákolt dokumentáció alapján folynak a helyreállítási munkálatok, ami sok esetben többet árt, mint használ. Én nagyon remélem, hogy a tervezési folyamat beindul, és az azt jelenti, hogy jövő év végén akár neki is lehet kezdeni egy valóban átfogó és szakszerű felújításnak. Déván pillanatnyilag a vár jelentős részét uniós alapokból újítják fel, de a projekten kívül eső részekre a tárca is megpróbál anyagi támogatást nyújtani. Tehát azt hiszem, rajta vagyunk a jó úton. Kelemen Hunor jövőre is a 2012-es szintű jelentős összeget hagyta jóvá műemlék-felújításra, nagyon reméljük, hogy ez így is marad és akkor teljes erővel tudjuk újraindítani a tevékenységet.
– Milyen jelentősebb erdélyi műemlékek élveznek prioritást a helyreállítási törekvésben?
– Igyekeztünk konzultálni történelmi egyházaink képviselőivel, hiszen erdélyi épített örökségünknek a legjobb ismerői közé tartoznak. De megkérdeztünk minden megyei, területi szervezetünket is, az így kapott információk alapján állt össze három évvel ezelőtt az a száz műemlékes lista, amit gyakorlatilag prioritásként emlegetünk, és aminek helyreállításához minisztériumi szinten is igyekszünk pénzalapot biztosítani. Hunyad megyét illetően természetesen prioritást élvez a vajdahunyadi és dévai vár, valamint a sarmisegetusai dák erődítmény. Utóbbi ugyan nem magyar vonatkozású, de UNESCO-örökségként mindenképp figyelemreméltó műemlék, aminek helyreállítása jelentős mértékben növelheti a térség kultúrturizmusát és ez a magyar közösséget is pozitívan érinti. A prioritások közt szerepel továbbá az őraljaboldogfalvi templom és hát a szomszédos megyékben is említésre méltó a gyulafehérvári székesegyház,  a temesvári múzeum épülete, ami szintén magyar vonatkozású műemléképület. És hát Erdély-szerte sorolhatnánk, hiszen Kolozs, Bihar, Szatmár megyékben, illetve a Székelyföldön is számos magyar érték került fel a  prioritási listára, amiknek reményeink szerint jövőre el is kezdhetjük a helyreállítását.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Victor Ponta ellen tüntettek Csíkszeredában
„Jos Ponta! Jos Ponta!” azaz Le Pontával! felkiáltásokkal tüntettek pénteken este Csíkszereda központjában. A civil kezdeményezésű megmozduláson közel ötvenen vettek részt.
„Azzal a céllal szerveztünk tüntetést, hogy ellentmondjunk a korrupciónak, a bürokráciának, az emberek kizsákmányolásának, ellentmondjunk annak a ténynek, hogy sok fiatal kénytelen elhagyni az országot a jobb megélhetés reményében, és nem azért mert ott jobb, hanem azért mert itt egyszerűen lehetetlen élni” – adott hangot elégedetlenkedésének Vizi Balázs, a tüntetés szervezője.
Felhívására egyébként közel ötvenen vonultak ki Csíkszereda központjába, a Szabadság térre pénteken este, hogy a Victor Ponta ellen tüntessenek. „Azért Victor Ponta ellen, mert jelenleg ő van kormányon. Kérdem én, hol van az általa megígért egymillió munkahely, hol van az a gazdasági fejlődés, amelyet ő, a kampánya elején megígért az embereknek? Az emberek arcába hazudott!” – emelte ki a civil kezdeményező, majd hozzátette: nem biztos, hogy változás lesz, ha Klaus Johannis kerülne hatalomra, „viszont, ha az ő vezetése alatt sem javulna a helyzet, akkor ugyanúgy tüntetni fogunk, elmondjuk problémáinkat és hallatni fogjuk a hangunkat” – szögezte le Vizi Balázs.
A megmozduláson jelen volt Tőke Ervin, a Minta elnöke is, aki felszólalásában kihangsúlyozta: „nemet kell mondani a magyarellenes és korrupt rendszer visszaszerveződésére!”
A csíkszeredai tüntetéssel párhuzamosan a PSD-kormány és vezetője, Victor Ponta ellen tüntetéseket szerveztek Erdély nagyobb városaiban is, többek között Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Aradon.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

Tallózás az események között
Megéri a kultúrába fektetni
Sajtó és kultúra címmel, a Pro Presens Alapítvány szervezésében és Arad Municípium Polgármesteri Hivatala támogatásával vont mérleget, és tájékoztatta olvasóit csütörtökön délután a Nyugati Jelen napilap az idei év legfontosabb magyar kulturális eseményeiről. A Jelen Ház dísztermében megtartott találkozó célja volt feleleveníteni azokat az aradi, illetve Arad megyei rendezvényeket, melyekkel a szervezők jelentős mértékben hozzájárultak a magyar kultúra ápolásához, gyarapításához, hagyományaink fenntartásához.
A műsort Siska Szabó Zoltán fotóművész kiállítása tette színessé, a gondosan összeválogatott, a szerkesztőség télikertjében, illetve titkárságánál kifüggesztett természetfotókat egyébként év végéig meg lehet tekinteni. A Jelen Könyvesbolttal szembeni helyiségben ugyanakkor a megye kulturális eseményeinek sokszínűségét tükröző tematikus kiállítás nyílt, ami november végéig fogadja látogatóit. Szintén a Jelen Könyvesbolt szomszédságában, pontosabban annak előterében tekinthető meg Móré Sághi Annamária faliszöttes kiállítása.
A vendégek a fényképek szemrevétele után felvonultak a Jelen Ház nagytermébe, ahol előbb Siska Szabó Zoltán QUO VADIS NATURA? című vetítését nézhették meg, majd Bege Magdolna főszerkesztő bevezetője után Cziszter Kálmán aradi városi tanácsos mondott köszöntőt, kihangsúlyozva, örömmel tölti el, hogy egy olyan környezetben lehet, ahol a művészetek valamennyi ága otthonra talál, és reményét fejezte ki, hogy a magyar kultúra megőrzéséért folytatott munkát a további évtizedekben nemcsak itt, hanem az önkormányzat szintjén is folytathatják a magyar tanácsosok által.
Az eseményen bemutatkozott a Nyugati Jelen napilap legifjabb és egyben legújabb munkatársa is: Gál Zoltán Csaba, Radnóti Miklós Éjszaka, valamint Fáy Ferenc Kiáltás Arad felé című költeményét szavalta el.
Heltai Jenő: A vén kocsis dala című versét a Lippai Degré Alajos Irodalmi Kör elnöke, Czernák Ferenc adta elő lelkesen és meghatottan, hiszen épp aznap ünnepelte születésnapját.
Balta János a napilapban a 2014-es év során megjelent magyar kulturális eseményekből emelt ki néhányat, megjegyezve, a magyar érdekvédelmi szervezetek, egyesületek, alapítványok tartalmas évet zártak, hála nekik, a magyarság nem szenvedett hiányt a hagyományőrző programokban. Elmondta, a rendezvények számát tekintve képtelenség lett volna mindet felsorolni, de azt talán érdemes megjegyezni, hogy a magyar értelmiségiek fáradhatatlan munkájának köszönhetően, bíztató, hogy olyan településekben is kezd pislákolni a remény a magyar kultúra újjáélesztésére, ahol a magyarok száma elenyésző a többi magyarlakta településekhez képest. A falvak, községek magyar vezetői kezdik tudatosítani, hogy nem csak az utakba, infrastruktúrába kell fektetni, hanem a kultúrába, a művelődésbe is.
– A Kölcsey Egyesület programjai, az általuk kiadott Havi Szemle, a Kölcsey Diákszínpad előadásai, az Aradi Alma Mater programjai, az általa kiadott Szövétnek, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett programok, a Szabadság-szobor Egyesület rendezvényei, az Aradi Magyar Színház, a Kamaraszínház és a temesvári Csiky Gergely Állami Színház aradi előadásai, a Jelen Házban, illetve a Csiky Gergely Főgimnáziumban szervezett programok, a Tóth Árpád Irodalmi Kör rendezvényei, a Klió és a Delta galériák kiállításai, az Aradi Filharmónia koncertjei, az In Memoriam 1956 Egyesület programjai, valamint más civil szervezetek egyesületek rendezvényei együtt, pezsgő közművelődési életet biztosítanak az aradi magyarság számára – mondta.
Mindeközben a háttérben az újság hasábjairól válogatott, különféle momentumokat megörökítő mintegy 200 fénykép került levetítésre. Az est kellemes záróakkordjaként a kisiratosi Rónasági citerazenekar négy tagja oldotta a résztvevők hangulatát, az esemény állófogadással zárult. 
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

A hűség jutalma: „Jöjjetek, Atyám áldottai…”
Minden népnek megvannak a jeles egyházi és világi személyiségei. Így emlékezhetünk meg Túrmezei Erzsébetről, aki a magyarországi Tamásiban  született 1912-ben. Istentől nyert költői képessége révén, már 6 évesen írt verseket. A gimnáziumot Sopronban, egyetemi tanulmányait Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, ahol magyar–német szakos tanári diplomát szerzett. Egyetemi évei alatt hívta el Isten a diakonissza szolgálatra. A Fébé Diakonissza Egyesület keretében vasárnapi iskolai munkában vett részt, leányköröket vezetett és gyülekezeti evangélizációkat végzett. Munkatársa volt a Fénysugár és a Kis-Harang c. Fébé újságoknak. Kilenc alkalommal vezetett népfőiskolai kurzust leányok számára, akik ötven év után is évente összejönnek közös igehallgatásra és imádságra. 1938-tól jelentek meg verseskötetei. Költeményeinek hitet sugárzó és hitet ébresztő mondanivalója evangélikus egyház határán túl is jelentős. Verseit szeretettel fogadják a teljes Kárpát-medencében. Hűségesen végezte Istentől kapott megbízatását 2000 májusában bekövetkezett haláláig.
Drága magyar nemzettársaim! Alapvető fontosságú, hogy az értékek hatalmas gombolyagából melyik szálat húzzuk ki és ragadjuk meg. Csak az isteni értékek emelik ki életünket süllyedő állapotából. Ez érvényes mind egyéni, mind pedig egész népünk életére. Ha nemzetünk nem akar megújulni, – sajnos – szétporlik.  Szükség lenne odafigyelni a hűséges istenfélő “csillagok” példamutató életére. Ilyen hűséges élete volt Túrmezei Erzsébetnek is, aki 1984 júniusában Aradra látogatott a belvárosi baptista gyülekezet meghívására. Nem sokkal később, a Budapesti  Evangélikus Világtalálkozón egy külföldről érkezett vendégcsoport irányításával bízzák meg. Ebben a munkában nagyon kimerül és infarktussal kórházi kezelésre szorul. Felgyógyulása után kórházi élményeit szívhez szóló költeményben örökíti meg.
Túrmezei Erzsébet nemzetünk egyik Istenfélő, hűséges csillaga
Infarktus után
A szívem nem a régi.
Valami elhalt benne.
Gondosan figyelik, mérik
lüktetését és dobogását.
Adagolják a gyógyszereket.
Javallják a csendesebb életet.
Kicserélni már nem lehet.
 
De nekem új szívem is van.
Te adtad, Istenem.
Csoda történt velem:
Tied lett az enyém
enyém lett a tied
S tudom, Te is vizsgálod, figyeled
szüntelen ezt a szivet.
Dobog-e másokért?
Dobog-e érted?
Hallgatod,
tisztogatod. Hadd legyen hófehér!
Mossa meg az értem hullt, drága vér!
Ne szennyezze semi salak…
hogy ha hazahívsz engem,
színről-színre láthassalak!
Bátkai Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

"Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged!"
A csendőrség becslése szerint több mint 10 ezer – egyes lapok szerint 15 ezer – kolozsvári skandálta péntek este teli torokból azt, hogy „Victor Ponta ne feledd, Erdély nem akar téged”. A demonstráció a Főtérről indult, a tömeg levonult a Mărăști negyedbe, majd visszatért a Béke térre.
„Victor Ponta igenis képes egyesíteni Románia lakosságát, még ha csak egy ellene szóló tüntetés erejéig is!” – jelentette ki a tüntetésen az egyik vezérszónok. A Mátyás-szobor előtt felolvasták a hétpontos Kolozsvári Nyilatkozatot, amelynek megfogalmazói többek között a jogállamiság tiszteletben tartását, az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítását követelik. A tömeg hangos ovációval fogadta a nyilatkozat mindegyik pontját.
A megmozdulás szónokai elmondták, elsősorban az ellen tiltakoznak, hogy a választások első fordulójában szervezési hiányosságok miatt a külföldi románok jelentős hányada nem tudta leadni szavazatát. Kijelentették, fennáll annak a veszélye, hogy ez a második fordulóban is megismétlődjék.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint hasonló megmozdulások zajlottak péntek este Temesváron, Nagyszebenben, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Aradon és Brassóban, valamint Bukarestben is. Az Agerpres hírügynökség ugyanakkor Victor Pontát támogató megmozdulásokról is hírt adott. Galacon mintegy háromezren, Gyulafehérváron mintegy ezren, Besztercén és Nagybányán több százan vettek részt Victor Pontát támogató tömegrendezvényeken. 
A Mărăști negyedbe induló tüntetők kormány- és Ponta-ellenes transzparenseket tartott a magasba, némelyik üzenete (Koloszvár=KLAUSenburg) egészen frappánsra sikeredett, és felbukkant a múlt szombati tüntetésről ismert Mickey Mouse is. A lakótelepen sokan csatlakoztak a demonstrációhoz, mások az ablakból tapsoltak az utcán menetelőknek, zömében fiataloknak. A tömeget csendőrök kísérték az útvonalon, különösebb incidensek nem történtek.
A szervező civilek utolsó sétaként hirdették meg a felvonulást. Amint az egyik közösségi portálon kifejtették, azért gondolják utolsónak, mert ha Victor Ponta elveszti a választást, nem lesz már szükség, ha viszont megnyeri, nem lesz már lehetőség hasonló megmozdulások szervezése.
Nagy Kamilla/MTI
maszol.ro

Újjáépíteni népet és nemzetet, hittel és szamárral – a Nemzeti Színház Aradon
Állva tapsolta meg a közönség a budapesti Nemzeti Színház művészeit a szombat esti előadás végén. A társulat Tamási Áron Vitéz lélek című színművével vendégszerepelt Aradon a kamaraszínház meghívására, az aradi színházépület befejezésének 140. évfordulója alkalmából.
Az előadás rendezője Vidnyánszki Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, a szereposztás a magyarországi színjátszás jeles művészeit vonultatta fel.
A darab mondanivalója, az újrakezdés, az újjáépítés, a semmiből való otthonteremés mai is aktuális; különösen a kisebbségi sorban élő, hitében és akaratában olykor megrendülő magyarság számára fontos üzenet.
Az előadás végén Pataky Lehel Zsolt beszélgetett A. Szabó Magda stratégiai igazgatóval és Trill Zsolt főszereplővel.
aradihirek.ro
Erdély.ma

Aradon mutatja be könyvét a szabadkőművesek romániai vezetője
A Romániai Országos Szabadkőműves Nagypáholy nagymestere, Viorel Danacu könyvbemutatójára kerül sor Aradon november 19-én, szerdán 12 órai kezdettel az Arad Megyei Tanács (CJA) Vasile Goldiş dísztermében.
A könyv végigköveti a romániai szabadkőműves mozgalom legfontosabb állomásait 1724-től egészen 1989-ig, ugyanakkor párhuzamot von a hazai és a világ többi nagypáholya között, konkrét példák, ismert nevek és történelmi események felsorakoztatásával. A könyvben számos érdekes utalást találni a templomos lovagokról, szertartásaikról, több ezer éves titkaikról stb.
A 700 oldalas, illusztrált, francia és román nyelvű kötet a szerző saját gyűjteményéből származó eredeti dokumentumokat szedi egy csokorba. 
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Koncerttel ünnepelte születésnapját a Varadinum vonósnégyes
Családias hangulatban, akár azt is mondhatnánk teljes mértékben baráti körben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját a Varadinum vonósnégyes kedden, a nagyváradi filharmónia termében megtartott körülbelül egyórás koncertjével. A kamaraest mintegy 30 fős közönséget régi és újabb zenész kollégák, valamint a kvartett fiatalabb és korosabb törzshallgatói alkották, egytől egyig az együtteshez az elmúlt években is hűségesen közel álló zenekedvelők.
Aki ismeri a Varadinum vonósnégyest jól tudja, hogy az elmúlt 25 esztendőben bizony rendkívül aktív volt az együttes, megszámlálhatatlan koncerttel szolgálták – és persze szolgálják továbbra is – a nagyváradi, de tágabb értelemben a partiumi, erdélyi vagy romániai zenei életet is és akár a brazilt is, Thurzó Sándor József nyomán. Számtalan kortárs zeneszerző vagy bihari, erdélyi vonatkozású mű előadását, zenei ritkaságok bemutatóját és ősbemutatók sokaságát vállalták már fel eddig is.
Varadinum néven hivatalosan először 1989. november 15-én mutatkoztak be – akkor Tokaji Ágnes, Lucian Maliţa, Thurzó Sándor József és Marcu Sikes Ágnes felállásban –, de az együttes természetesen nem az aznapi koncertre alakult meg minden előzmény nélkül. 1986 ősze óta már működött egy a filharmónia négy szólamvezetőjéből álló vonósnégyes Nagyvárad néven, igaz az akkori sajtó nyelvtől függően hívta őket Oradea vagy Grosswardein kvartettnek is, azonban ez az együttes 3 év után feloszlott. Thurzó ekkor egy másik filharmóniás kollégával, Lucian Maliţával, valamint két hangszeres tanárnővel, Tokaji Ágnessel és Marcu Sikes Ágnessel közösen Varadinum elnevezés alatt folytatta a kvartett munkáját. A latin név ötlete, ami így lett azután minden nyelven érthető és egyforma, id. Thurzó Sándor javaslata volt. Maliţa 1998-as kiválása után Tokaji lánya, Costin (Szabó) Éva lépett be a kamaraegyüttesbe, majd Tokaji két évvel ezelőtti tragikus halála után Éva lett a kvartett elsőhegedűse, és a fiatalítás és frissítés tovább folytatódott Oláh Boglárkával is (szekund). Ne feledjük azt sem, hogy Marcu posztján sokszor játszott Ichim (Bozsódi) Beáta is. A jelenlegi felállás tehát: Costin, Oláh, Thurzó, Marcu. A rövid áttekintő után térjünk vissza a kedd esti koncertre.
A kvartett műsoráról szólva – mellyel egyébként az elmúlt héten a Tibor Ernő Galériában, illetve az Aradi kultúrpalotában is ünnepeltek – ismét csak azt mondhatjuk, számos szempontot szem előtt tartottak. Elsőként megemlékeztek az öt esztendeje elhunyt kolozsvári iskola jeles alkotójáról, Dan Voiculescuról (akinek a neve a S. Toduţă-alapítványt is fémjelezte). A reneszánsz Erdély sokszínű zenéjébe modern kontrapunktikus szerkesztéssel betekintést nyújtó kolozsvári szerző szvitje hangzott el tehát, mely a Kájoni-kódexből témáit használta fel, és dedikációja egyenesen Varadinuméknak szólt. Nagyvárad békebeli zenei múltjára reflektált ezután a kvartett a 250 évvel ezelőtt itt alkotott Michael Haydn csillogó D-dúr divertimentójával (1782), mely a klasszikus, kiegyensúlyozott monarchiabeli muzsika szellemiségében íródott. Végezetül egy a romantikus német iskola tendenciáit egyesítő román szerző műve, Constantin Dimitrescu 1888-ban íródott 4., g-moll vonósnégyese hangzott el, itt az imitációs részek összehangolására vérbeli koncertmesterként figyelt oda Costin Éva.
Reggeli Újság (Nagyvárad)