A Mikó-ügy a romániai magyarság tűrőképességének határait feszegeti
Nemcsak a közösségi emlékezet, hanem a dokumentumok is igazolják, hogy a Székely Mikó Kollégium a református egyház tulajdona – fogalmazott Markó Attila Tusványoson. Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkára, a restitúciós bizottság három év letöltendő börtönbüntetésre ítélt tagja szerint Románia az igazságszolgáltatást eszközként próbálja felhasználni a magyar közösség megfélemlítésére, az egyházi vagyon elvitatására. A politikus szerint az államosított egyházi ingatlanok százainak tulajdonjoga a tét, hisz a Mikó-ügy olyan precedenst teremthet, amely utat nyit egy sor más egyházi ingatlan visszaállamosítása előtt. Markó Attila szerint a magyar kormány álláspontja rendkívül fontos, jelzés Románia fele, hogy a magyar kormány felelősséget érez minden magyarral szemben. Arra a kérdésre, hogy történt-e okirat hamisítás az ügyben, az államtitkár határozott nemmel válaszolt. „Egyesek arra hivatkoznak, hogy a telekkönyvi kivonaton van egy más géppel beírt bejegyzés, aminek technikai magyarázata van, mégpedig az, hogy a kivonat kibocsátása előtt kérésre hozzá kellett írni egy korábbi tulajdonost. Ez semmiképp sem nevezhető hamisításnak” – fogalmazott. Románia nem jogállam, itt az igazságszolgáltatás nem igazságot szolgáltat, hanem politikai érdekeket szolgál ki - jelentette ki Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint a Mikó-ügy nem más, mint az erdélyi magyarok reakcióképességének tesztelése, és kérdés, hogy a közösség immunrendszere milyen állapotban van, meg tudja-e védeni magát. „Nem jó megoldás, hogy a Mikó kollégium visszakerüljön az önkormányzathoz, hisz amennyiben Sepsiszentgyörgyön elfogadjuk, hogy az egyház vagyonát az önkormányzatnak adják, akkor holnapután ugyanez történhetne Zilahon, Temesváron, Aradon. Ha nincs magyar polgármester, nincs magyar többségű önkormányzat, akkor bármikor meg lehetne változtatni az épületek rendeltetését, és azon vennénk észre magunkat, hogy magyar iskolák helyett román iskolák működnének ezekben az épületekben” – fogalmazott a városvezető. Hozzátette, az erdélyi magyar közösségi vagyon legnagyobb biztonságban a történelmi magyar egyházaknál van. Antal elmondta, biztos abban, hogy szeptember elsején Sepsiszentgyörgyön több tízezer ember lesz jelen az „igazság napján”. Az lesz a pillanat, amikor világosan megfogalmazzuk az üzenetet mind a közösség, mind a román állam intézményei irányában is, hogy mi itt összefogunk és a nemzeti érdekeink mellett kiállunk – hangsúlyozta. Kató Béla szerint koncepciós per zajlik, mert másfél-két éve azt kommunikálja a visszaszolgáltató bizottság, hogy meg kell várni a Mikó-per végét, és csak azután tudnak dönteni. „Ez jelzi, hogy egy ilyen pernek a kimenetele nem biztos, hogy a tényeken alapul, hanem valakik megfogalmazták előre már, hogy az egyházaktól ilyen módon lehet elvenni az ingatlant. A tüntetésen, a tiltakozáson kívül más eszközök nincsenek a kezünkben. Valakik valamilyen módon beavatkoztak az ügybe, hogy a tények ellenére ilyen ítéletet hoztak” – jelentette ki az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője. Hozzátette, a szeptember elsejei tüntetésre minden magyar történelmi egyház képviselőjét meghívták, akik szolidaritásukról biztosítottak és jelezték, hogy részt vesznek. „Az ortodox egyház vezetőjét is felkeressük, mert egy éve alakult a romániai felekezetek tanácsa, amelynek a pátriárka az elnöke. A szabályzat szerint a testület minden olyan sérelemhez, amely az egyházakat éri, közös fellépéssel viszonyul. Kíváncsiak vagyunk, hogy ebben a kérdésben miként nyilvánulnak meg, hisz ha egyik esetben igent mondanak, míg a másikban nemet, akkor nem érdemes egy ilyen testületben benne lenni” – mondta Kató Béla. Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára hangsúlyozta, a magyar kormány kiemelt figyelemmel követi a Mikó-ügyet, és elvárja, hogy a független román igazságszolgáltatás másodfokon a törvények szellemének megfelelő döntést hozzon.
(tudósítónktól)
Transindex.ro

L. Balogh Béni
KETTŐBE SZAKÍTVA
Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944)
1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt.
Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”.
Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt.
E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el.
A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent,
s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban.
A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt.
Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult.
Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.
A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.
Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot.
Válogatott irodalom
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.)
Tranindex.ro
2012.

Csikys doktorok
Nagy Márta dr., irodalomtörténész
– Életkor?
– Harminc év... Azt hiszem, lassan letagadhatnék párat belőle.
– A családi háttér mivel járult hozzá ahhoz, hogy ma a tudományotok doktora vagy?
– Pécskáról indultam, akkor még Zabán Mártaként, és eszemben sem volt eljönni onnan, legfennebb Aradra, de semmiképpen sem tovább. Úgy gondolom, hogy szüleim irodalomszeretetétől, az otthoni felolvasóestektől, a könyvektől roskadozó családi könyvtártól indult minden. Persze kellett ehhez az is, hogy személyiségileg olyan legyek, hogy rezdüljön rá a lelkem. Rezdült. Nagyon szerettem az irodalmat.
Sohasem akartam azonban feljönni Kolozsvárra, nem tudtam elképzelni, hogy ilyen messze kerüljek a családomtól, ám édesanyám megfogta a kezem, és elhozott felvételizni: sosem lehetek neki eléggé hálás ezért. Lelkileg nagyon nehéz volt számomra az első pár év, és abban, hogy bevállaltam a doktori képzés három évét is, kulcsszerepe volt annak, hogy közben öcsém is felkerült Kolozsvárra.
Családi hátteremet most már új családom, férjem is jelenti, aki a doktori képzés évei alatt mindenben támogatott; segített legyőzni kishitűségemet, és valószínűleg a most futó posztdoktori ösztöndíjat sem pályáztam volna meg, ha ő nem biztatott volna rá.
Igen, a családi háttér nagyon fontos. Legelső és legmélyebb irodalmi élményem egyik ilyen gyermekkori családi felolvasóesthez kapcsolódik. József Attila Kései sirató című versét olvastuk, és azzal kezdtem az értelmezésemet, hogy – amint a vers első két sorából kiderül (Harminchat fokos lázban égek mindig / s te nem ápolsz, anyám), a beteg költő elhunyt édesanyját siratja. És akkor apu megkérdezte: A harminchat fok, az láz? És akkor történt meg először, hogy megcsillant előttem a költészetnek ez a csodája: pár szóban életek történetét, sorsok tragikumát, egész regényeket lehet elmondani. A Kései sirató harminchat fokos lázában az anyját gyászoló gyermek minden szenvedése benne van. Azt hiszem, innen egyenes út vezetett arra a pályára, ahol most vagyok.
– Mit köszönhetsz óvónőidnek, tanítóidnak, általános és középiskolai tanáraidnak?
– Természetesen rengeteget. Általában azt szeretjük mondani és gondolni magunkról, hogy istenadta zsenik vagyunk, hogy igazából nem is tudjuk, hogyan pottyantak ölünkbe az oklevelek, mindent csak úgy hozott az élet. Hát sajnos én ezt nem mondhatom el magamról. Én a jó tanuló jó kislány kategóriájába tartoztam, nem a korán felfedezett zsenik közé. Ugyanakkor rettenetesen rossz a memóriám, ezért a sok tanulás mellett ki kellett alakítanom egy jól működő spekulációs képességet, hiszen ha azzal nem tudtam jó jegyet szerezni, hogy mindent megjegyeztem, azzal voltam kénytelen, hogy összefüggéseket találtam, érdekes dolgokat vettem észre. Azt hiszem, ezért tudok jól szöveget értelmezni. Elsősorban tehát azt köszönhetem nekik, hogy a hiányosságaimat elfogadva segítettek céljaim elérésében. Gáspár Brigitte tanítónő olyan tudáscsomaggal indította útnak osztályunkat, ami a mai napig kitart, általános iskolai magyar- és romántanárom, Fridrik Rozália és Beke Rozália tanárnőktől versenyképes tudást és folyamatos odafigyelést kaptam – ők lettek a pedagógiai példaképeim. Az akkor még Csiky Gergely Iskolacsoportba felvételiztem, ott viszont meglehetősen rendhagyó módon egy, a mi osztályunkat nem oktató magyartanárnő és kémiatanár osztályfőnököm erősítették satnya önbizalmam. Ruja Ildikó tanárnő iskolai szintű válogatást rendezett a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőre felkészítendő csapat összeállítására, jelentkeztem, és sikerült bejutnom a csapatba. Nagyszerű élmény volt, maga a verseny is (amelyen egyik évben a mi csapatunk első helyezést ért el), de a felkészítő órák is nagyon emlékezetesek számomra. Osztályfőnököm, Réhon József személyisége pedig irodalomszeretetével, a magyar kultúra iránti elkötelezettségével elkerülhetetlenül nyomot hagyott diákjaiban.
– Az egyetem, mely ottani tanáraid tereltek arra a szakterületre, amelyen kikötöttél?
– Addigi irodalomról való gondolkodásomhoz képest az egyetem természetesen merőben új irodalomszemlélettel és hatalmas tudásanyaggal ajándékozott meg. Orbán Gyöngyike tanárnő irodalomelmélet előadásai első éven megtanítottak arra, hogy irodalomszemléletünk nem magától értetődő, hogy az irodalomról való gondolkodás korok szerint változó, és mi magunk is beleszülettünk egy irodalomszemléletbe, a saját korunkéba. Ennek tudatosításával mintha hatalmat kaptunk volna, a reflexív tudás hatalmát, nagy élmény volt saját irodalmi gondolkodásunkat történetiségében látni, elhelyezni más korok és kultúrák szemléletei között, darabjaira szedni és elemezni. Végül természetesen a klasszikus magyar irodalom történetének oktatója, T. Szabó Levente irodalomról való gondolkodása és értelmezői módszerei voltak a legmeghatározóbbak mai irodalomszemléletem kialakulásában, ő volt szakdolgozatom és mesteri disszertációm irányítója is, valamint doktori dolgozatom során nyújtott segítsége is felbecsülhetetlen. Dolgozatom irányítója, Cs. Gyimesi Éva pedig emberségességével, nyitottságával és szakértelmével segítette a dolgozat megszületését.
– Miért azt a témát választottad doktori tézisedül, amelyiket?
– Doktori dolgozatom címe nagyon tág ölelésű, ám ennek leginkább adminisztratív okai vannak. A jelöltek általában tág dolgozatcímet adnak meg, hogy nagyobb mozgásterük legyen a kutatásaik során, ugyanis a leendő címet már a képzés legelején le kell adniuk. Így az én készülő disszertációm címe Salamon Ferenc irodalmi munkássága lett. Ő dévai születésű 19. századi irodalomkritikus, irodalomtörténész, aki később történettudósként folytatta pályafutását.
Úgy kezdtem el Salamonnal foglalkozni, hogy valójában Csiky Gergellyel szerettem volna. Államvizsga-dolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, és úgy igyekeztem előkészíteni Csiky-kutatásomat, hogy a realizmusról szóló magyar elméleti szövegeket olvastam. Salamon nagyon érdekes véleményt képviselt a 19. századi realizmus-vitában, ezért elkezdtem komolyabban foglakozni vele, s ez lett belőle... Persze arról azóta sem mondtam le, hogy egyszer megírjak egy Csiky Gergely-monográfiát.
– Mi újat adtál eddig a művelt tudománynak, és milyen kifutást jósolsz témaválasztásodnak?
– No, ez nehéz kérdés egy ilyen interjúban. Nem könnyű összefoglalnom két mondatban, úgy hogy láthatóvá váljék ennek a kutatásnak az izgalmassága. A védést követően az opponensek legfőként azt emelték ki, hogy láthatóan nagyon izgalmas volt számomra ez a kutatás, mert még a védés izgalmai sem tudták lelohasztani a lelkesedésem. Ez így is van, valóságos szellemi kaland volt, hihetetlenül érdekes a mi 19. századi irodalmunk.
És végül a kérdésre is válaszolva: Természetesen a dolgozat egyik feladata Salamon Ferenc életművének értelmezése volt, de úgy gondoltam, hogy ez csak úgy önmagában nem elég, ezért munkásságát megpróbáltam belehelyezni a szaktudományok 19. századi kialakulásának folyamatába. Mint kiderült, ez volt az egyik legtermékenyebb lépése a kutatásomnak, ugyanis Salamon példáján keresztül elég sok új dolgot tudtunk meg a magyar irodalom 19. századi dinamikájáról, intézményesülésének folyamatáról.
– Milyen szakmai, tudományos és emberi pályaívet képzelsz ma magadnak?
–Jövő év februárjában le kell zárnom a posztdoktori kutatásom, viszont hogy utána mi lesz, az az álláslehetőségeknek, családi döntéseknek és a sors játékának függvénye.
– A doktorin kívül mi az, amit fontosnak tartasz eddigi tevékenységedből?
– 2005 óta minden évben lehetőségem nyílt szemináriumokat tartani a BBTE Bölcsészettudományi Karán A 19. század második felének magyar irodalma elnevezésű tárgy keretén belül. A Láthatatlan Kollégium kritikai műhelyében születő írásaim mellett ezért az oktatói élményért vagyok a leghálásabb a sorsnak, az engem körülvevő embereknek.
– Milyennek ítéled romániai, erdélyi magyar közéleti érzékenységed?
– Erdélyi magyar irodalomtörténészként természetesen felelősséget érzek az itteni magyar kulturális kérdésekkel kapcsolatban. Amennyire tudásom és lehetőségeim engedik, szívesen önkénteskedem civil kulturális szervezeteknél. Úgy szeretek tevékenykedni, hogy kevéssé kerüljek reflektorfénybe, nem vagyok a nagy állásfoglalások, véleménynyilvánítások embere – úgy gondolom, megvannak ehhez közösségünkben a megfelelő személyek, közkatonákra is szükség van.
– Pillanatnyilag mivel foglalkozol?
– Bár nem a dolgozatom folytatásaként, de annak intézménytörténeti következtetéseit felhasználva nemrég kezdtem bele egy egyetemtörténeti posztdoktori ösztöndíjba, szintén a BBTE keretei között.
– Hogyan látod az anyanyelven való tanulás szerepét pályaválasztásodban?
– Ez nem hálás kérdés az én esetemben, hiszen magától értetődik: ha szüleim román iskolába járattak volna, most nem lennék magyar irodalomtörténész. El sem tudom képzelni, milyen más pályát választottam volna magam számára, és hogy hogyan látnám a világot.
A mi irodalmunk az, amely igazán nekünk és rólunk szól, a mi történelmünk az, amely segít megérteni, hogy most hol vagyunk, és miért van így, a mi kultúránk az, amely meghatároz bennünket, ezek nélkül nem érthetjük önmagunkat sem igazán.
– Mit nem kérdeztem meg, de szerinted fontos?
– Hogy hogyan látjuk, milyen státusa van annak a címnek, amit megszereztünk.Én körülbelül ahhoz a sikerhez hasonlítanám, amit magyartanár kollégáim elérnek egy-egy versenyen résztvevő diákjuk első helyezésekor. Ez volt a dolguk: megtanítani a diákokat valamire, és bizonyítást nyert, hogy elérték. Nekem is megvolt a dolgom, megírni ezt a dolgozatot. Az oklevél bizonyítja, hogy megtettem, amit vállaltam.
Mikor elballagtunk az egyetemről, mindenki pályát választott. Sokan elmentek tanítani, mások szakmát váltottak, néhányan maradtunk. A választott pálya igényei szerint ezután mindannyian tettük a kötelességünket.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

Szent István-napi ünnepség Aradon
Arad – Tegnap, Szent István napján, a sokéves hagyomány szerint, újra együtt ünnepelt az aradi magyarság. A Püspökség utcai RMDSZ székház udvarán egyetlen jókora bográcsban a sofronyai Oláh Sándor 50 kiló sertéshúsból főzte a valódi, magyarosan ízesített pörköltet, egy másik bográcsban 45 kiló burgonya rotyogott. Eközben a Máltai Segélyszolgálat aradi munkatársai palacsintát sütöttek, használt ruhát tartalmazó tombolacsomagokat árusítottak a rászorulók javára.
Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök Szent István napjának közös megélését, az együtt ünneplés hagyományát emelte ki. Együtt lenni a közösség megerősödését, hitünknek, Szent István hagyatékának a megbecsülését jelenti, mert Aradon vagyunk és lenni is akarunk. Faragó Péter parlamenti képviselő is örömének adott hangot a Szent István napi közös ünneplés hagyományáért, ami ritka kincse magyarságunknak. Üdvözlő szavaik után köszönetet mondtak a támogatóknak, mindenkinek kellemes együttlétet, jó szórakozást kívántak. Ehhez nagyban hozzájárult Miltaller Lajos és felesége, Julianna, akik szintetizátoron szórakoztatták az ünneplőket. 19 órától ünnepi szentmisén vehettek részt a belvárosi katolikus templomban, vacsora után a székházban 20. 30 órától Lehoczky Attila történelemtanár filmvetítéssel egybekötött előadást tartott első szent királyunkról. Utána levetítették az István a király című rockoperát. Néhány embert megszólaltattunk a jelen lévők közül. Meszmann János Németországból érkezett haza, együtt ünnepelni. Amikor visszautazik, a kint élő magyaroknak beszámol az ünnepség részleteiről, a hangulatáról. Simandan Edit először vett részt az ünnepségen, de nem utoljára, mert felejthetetlen élmény marad számára a vidám, bensőséges együttlét.
A 83 éves Papp Ferencnek nagyon sokat számít együtt ünnepelni Szent István napján, hiszen ha ő nem lett volna, már a magyarság sem lenne. Ezért bárhol is éljenek a magyarok, ünnepelniük nem csak lehetőség, kötelesség is.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Előzetes népszámlálási adatok Arad megyéből (III.)
A 2011-es népszámlálás stabil lakossága és gazdaságai
A népszámlálás előzetes adatai szerint Arad megye lakossága 409 072 fő, ebből a megyeközpontban és a városokban 223 351, a községekben 185 721 lakos él. Közülük 197 216 a férfi, 211 858 a nő.
A lakosság gazdaságainak (háztartásainak) száma 150 698, az egy gazdaságra jutó lakosok száma 2,70. A háromnál valamivel több lakos/háztartás arányt a megye alig tucatnyi községe éri el, a 4 lakos/háztartás átlag pedig sehol nem fordul elő.
A megyeközpont lakossága 147 922 fő, ebből 69 861 a férfi, 78 061 a nő. Egy háztartásban átlag 2,40 fő él.
A nők száma minden közigazgatási egységben (város, község) meghaladja a férfiakét.
A megye városainak lakossága az alábbiak szerint alakult a tavalyi népszámláláskor:
Borosjenő 9078
Borossebes 5831
Kisjenő 7577
Kürtös 6849
Lippa 9648
Nagylak 7185
Pankota 6651
Pécska 11 885
Szentana 10 725.
Mint látható, Arad megyének – a megyeközponton kívül – mindössze két olyan városa van, amelynek lakossága (kevéssel) meghaladja a 10 ezer főt.
A községek közül egyetlen egy éri el a tízezres lakosságot: Vladimirescu (10 076), amely, mint ismeretes, már majdnem összenőtt Araddal. A második legnépesebb község Világos (7613), aztán következik négy „ötezres” – Vinga 5828, Ternova 5681, Mácsa 5449, Székesút 5252 lakossal, négy „négyezres” – Újzimánd 4476, Sikula 4231, Zabrány (Temeshidegkút) 4140, Ópálos 4008 lakossal.
A többi község négyezernél kevesebb lakosú, a legkevesebben Sistarovácon (326), Igneşti-en (669), valamint Menyházán és Sikulán (884 fő) élnek.
Magyar anyanyelvűek a megyében
Azok a lakosok, akik magukat magyar anyanyelvűnek vallják Arad megyében a 2011. évi népszámláláskor, 37 207-en vannak, közülük 22 597-en a megyeközpontban és a városokban, 14 610-en községeekben élnek.
Legnagyobb a számuk Arad municípiumban: 15 463. A második legnagyobb magyar közösség a pécskai (Tornyával, 3353), következik Kisjenő (Erdőheggyel, 1776), Újzimánd (Zimándközzel, 1610), Nagyszintye (Ágyával, 1524), Kisiratos (1474), Tőzmiske (Simonyifalvával, Vadásszal, 1312), Nagyzerind (Feketegyarmattal, 1208), Vinga (Majláttal, 1118), Nagyiratos (1085), Sofronya (Szentpállal, 830), Nagypereg (Kispereggel, 738), Fazekasvarsánd (564), Gyorok (553), Borosjenő (535), Pankota (485) stb.
Arad megyében egyébként mindössze 10 olyan közigazgatási egység (város, község) van, amelyben senki nem vallotta magát magyarnak, a többiben legalább 3 lakos vallotta magát magyar anyanyelvűnek.
Érdekes adat, hogy a ma már magát német anyanyelvűnek valló 2433 személy a megye 40 közigazgatási egységében él – 1642 a városokban, 791 a községekben.
Nyugati Jelen (Arad)

Tankönyv Arad épített kulturális örökségéről
Ha a kedves olvasó netalán elcsodálkozna a címen, nem lepne meg. Hogyhogy tankönyv? Tankönyvet tantárgyhoz szoktak írni, épített (vagy akár nem épített) kulturális örökség tantárgy pedig, tudomása szerint, nem létezik. Esetleg az építészeti főiskolán. Talán.
Tantárgy még nincs, de tankönyv már van Aradon, és reméljük, legalább néhány középiskolában tanítani fognak belőle belátható időn belül.
A történet a VITO-programmal kezdődött. A VITO pedig egy nyolc kelet- és közép-európai országra kiterjedő projekt, amelynek célja a történelmi városok fejlesztése az épített-kulturális örökség megőrzésével, turisztikai vonzerejük növelése, a polgárok életminőségének emelése – mindez úgy, hogy megosztják egymással a témában szerzett tapasztalataikat. A projektben Arad Banska Stiavniva (Szlovákia), Graz (Ausztria), Ptuj (Szlovénia), Yanthy (Görögország), Terano (Marche régió, Olaszország), Kisinyov (Moldávia), valamint Nagyvárad városokkal együtt szerepel. Arad számára a program 159 500 euróba kerül, aminek 85 százalékát az Európai Unió, 13 százalékát a román kormány, 2 százalékát pedig az Arad városi tanács fedezi. A projekt megvalósítása során tanulmány készült egyebek közt az Avram Iancu (Szabadság) tér–Katedrális tér–Megbékélés Parkja gyalogos sétány elkészítésére, a sétálóutca (Meţianu, Forray) megvalósítására, felmérték a történelmi központban lévő 63 épületet stb., s e sorba illeszkedik az Arad épített kulturális örökségéről szóló tankönyv megírása és kiadása román, magyar és német nyelven.
Ma a Városházán tartott összejövetelen a résztvevők – tanárok, építészek, városvédők, újságírók – kezükbe is vehették a három nyelven kiadott könyvet, amelynek szerzői Simona Rodica Stiger, Anda Maria Tămaş, Raul Tiberiu Muntean, Eduard Andrei Krämer. (E két utóbbi szerző a könyv magyarra, illetve németre fordítását is elvégezte.) Az érdeklődők rögtön át is lapozták a 114 oldalas, színes nyomásban és sok-sok illusztráló fotóval megjelent kiadványt – és valamennyien nagy elismeréssel szóltak róla.
A könyv három nagy fejezetre oszlik: I. Az épített örökség és Arad városiasodása, II. Arad épített öröksége – a fejlődés képzőművészeti elemei, III. Köz- és magánépületek. Ez utóbbi fejezet keretében külön szerepelnek az egyházi épületek, iskolák, paloták.
Nem állítanám, hogy e könyv elolvasásával, jobban mondva áttanulmányozásával a X. vagy XI. osztályos diák (nekik szánták a tankönyvet) tökéletesen ismerni fogja Arad építészeti örökségét, de az biztos, hogy megalapozott és szilárd ismeretei lesznek a Maros-parti város épületeiről, azok stílusáról, koráról. És egyúttal, amit jómagam rendkívül fontosnak tartok, tervezőikről, építtetőikről (mondjuk: Szántay Lajos, a Neuman bárók, Forray, Andrényi), az építészet számos fogalmáról (pl. homlokzat, fríz, apszis, timpanon stb. stb.).
A kiadványról, amely számos aradi magyar helytörténész (köztük természetesen Márki Sándor, Lakatos Ottó, a kortársak közül Puskel Péter, Ujj János és mások) Aradról, épületeiről, lakóiról szóló munkáit is felhasználta, hosszasan lehetne, és érdemes is lenne beszélni. Alkalomadtán bizonyára kitérünk még rá.
Most befejezésül csak annyit: ez egy modern, interaktív, a mai fiatalokhoz szóló munka – az idősebb olvasó talán nem is értené, mire szólítják el a szerzők azzal, hogy „készítsetek egy Power Point bemutatót”, s hogy „portfoliód számára” írj le egy… akármit.
Hát portfoliója lehet egy mostani diáknak, Aradról szóló ismereteit viszont sokszorosan bővítheti ez a kiadvány, amely remélhetőleg nem csak iskolán kívüli olvasmány marad.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

„Ezt übereljétek”
Aradi könyvek Nagyváradon
„Szemtelenség Nagyváradra jönni két aradi témájú könyvvel” – kezdte bemutatóját csütörtökön délután Nagyváradon, a Szent László gimnázium patinás épületének dísztermében Réhon József ny. tanár, de aztán, magyarázatként, rögtön hozzátette: „mindkét könyv váradi indíttatású”. (A másik könyv, amelyet „szellemi atyja” csak éppen felmutatott a közönségnek, az Iskola a Kálvin utcában című, az aradi magyar középiskola történetéről szóló munka volt.)
De hogy is került a Humorból elégtelen Nagyváradra?
Történt, hogy egykori iskolatársa a váradi premontrei gimnáziumban évekkel ezelőtt nagysikerű könyvet, a Röhög a vesém c., iskolai anekdotákat tartalmazó kötetet mutatott meg a volt kollégának – a történetet maga az összejövetelt megnyitó (és szervező) Pásztai Ottó vegyész mesélte a szép számú, főleg egykori premontrei diákokból, hozzátartozóikból, leszármazottaikból álló közönségnek –, ezzel a szöveggel: „Ezt übereljétek!” „És überelték”, hangzott a folytatás tegnapelőtt. Hogy a vendégnek kijáró udvariassági gesztus volt-e csupán, nehezen megmondható – a váradi anekdotakötet, sajnos, nem jutott el hozzánk. Ami tény: a közönség érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadta Réhon Józsefnek az egykori tanárokra, diáktársakra való visszaemlékezéssel indult bemutatóját, majd az Aradon is jól ismert színészházaspár, Kis Törék Ildikó és Varga Vilmos a Humorból elégtelen! című, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban idén megjelent kötetből ízelítőként felolvasott mintegy tucatnyi írást. A házigazdák, a nagyváradi líceum vezetői kislányok által bemutatott moderntánccal kedveskedtek a közönségnek, majd Pásztai Ottó különleges meglepetéssel szolgált: az aradi középiskola volt tanára, Urbán József egykori premontrei diák fiatalkori versére szerzett kedves diákdalt mutatott be, s a kivetítőn megjelenített szöveg segítségével a közönséggel és elénekeltette. Az egykori aradi diák, a kitűnő újságíró-riporter Szilágyi Aladár egyebek közt arról beszélt, hogy ő egykori aradiként nagyváradi, Réhon József, az egykori nagyváradi lelkes aradi lokálpatrióta lett…
A jó hangulatú összejövetel befejezéseként Jámbor Gyula a fennállásának 11. évébe érkezett, Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen folyóiratról, megjelenési formáiról, szerzőiről, az Aradon működő magyar könyvkiadóról beszélt, kiemelve, hogy mindezek nem jöhettek volna létre egy aradi származású mecénás, a József Attila-díjas költő, író Böszörményi Zoltán nélkül.
Nyugati Jelen (Arad)

A Szövétnek 89. száma
Amikor leteszem a Szövétnek legfrissebb, idei augusztusi számát (XVI. évfolyam, 4., illetve 189. szám), azon gondolkodom: valamibe már bele kellene kötni, különben még azt hiszik: lefizettek, hogy csupa jót írjak róla.
De melyik írásba köthetnék bele?
Talán az Ujj János vezércikkébe, amelyben azt írta: Helsinkiben 16-szor csendült fel nemzeti imánk, most a harmadával is elégedett lenne? Olimpia előtti „kishitűségére” szerencsére rácáfoltak a magyar sportolók. Vagy Réhon József mélymagyarról, hígmagyarról szóló írásába? Magam is néhány, számomra új dolgot tudtam meg belőle. Vagy ugyanezen szerző Borzasztó élmények Aradon c. írásáról, amellyel szinte mindenben egyetértek? Blazovich Lászlónak a 19. századi aradi magyar telepítésekről szóló tanulmánya, mint elvetélt történészt is, különösen érdekel ugyanúgy, mint Berecz Gábor és néhai Sztoi Demeter cikke Csanád vármegye címeréről, vagy a Piroska Istváné az egykori aradi választásokról. Fekete Réka az Aradi Kamaraszínház sikeres elmúlt évadáról készít beszámolót, Ujj János (hadd leplezzem le a -j -s-sel szignózott szerzőt) a Kisiratoson megtartott, Simonyi Imréről írt Sarusi-könyv bemutatójáról, amelyen ő tartotta az ismertetőt. Egy másik könyvismertető Böszörményi Zoltán: Füst c. legújabb, a szerzőt a távoli Brazilia egzotikus tájaira vezető novelláskötetéről szól. Móré-Sághy Annamária Kiss Törek Ildikó és Varga Vilmos színművészek aradi fellépése kapcsán ír „az egyszerű szeretet céltalanságáról” hangulatos cikket. Nagyon kellemes meglepetés Juhász Béla hét „félpercese” – a negyven évvel ezelőtti jó tollú diákriporter ígéretes indulásának folytatását látom benne. Két vers (Grosz László, Dr. Sasi Nagy Béla), két útleírás (Milka Péter és Sz. Benedek István), egy egykori Csikys diákról, a vegyészdoktor Munteán Norbertet faggató interjú (Nagy István), az egykori „Csykis dinasztiákról” szóló Réhon írás, egy rendhagyó násznagyi köszöntő (Csanádi János), Jankó András mediációról szóló írásának valószínűleg első része. Érdeklődve olvastam Oroszlány László visszaemlékezéseinek ugyancsak első részét, Piroska István kiegészítéseit az alig megjelent Humorból elégtelen c. kötethez, a visszaemlékezést (Hálik Edvárd) Bokor Ellára (valamikor hosszasan beszélgettem vele készülő krimijéről) és persze Matekovits Mihály írását az Aradon és környékén hosszasan szolgált Bíró Antal atyáról.
Kimaradt még valami a felsorolásból a Szövetnék nagyon jó, olvasmányos augusztusi számából?
Igen a keresztrejtvény, Lészay Béla ódája a sporthoz. Azt még nem volt időm megfejteni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Ötéves az Aradi Kamaraszínház – ünnepi évadkezdés Erdély egyik legfiatalabb teátrumában
Interjú Tapasztó Ernő színházigazgatóval
Tapasztó Ernő és Gujdár Gabriella házaspár merészet gondolt, és Bukarestből hazaköltöztek Aradra, hogy teljes erővel igazgathassák az általuk alapított Aradi Kamaraszínházat. Ekkor 2007-et írtunk, s most öt évvel később górcső alá vettük, mit sikerült megvalósítaniuk. Kiderült, hogy a mintegy 15 ezer fős magyar közösséggel rendelkező Aradon más erdélyi színházak által is megirigyelhető nézőszámmal rendelkezik az új társulat, amely földrajzi és kulturális adottságok miatt főleg magyarországi társulatokkal és művészekkel fonta szorosra az együttműködést. Ennek az izgalmas közös munkának az eredményessége nem csak közönségsikerekben, hanem szakmai elismerésben is mérhető. A következőkben a Tapasztó Ernő igazgatóval készített interjút olvashatják.
– Honnan ez a vágy, hogy színházat alapíts?
– Már tizenegy éves koromban, amikor elkezdtem verseket mondani, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Aradon ismét létezne magyar színház. Legutóbb 1948-ban volt hivatásos magyar színjátszás. Nem volt könnyű megalapítani az új intézményt, de többen segítettek. Meg kell említenem feleségem mellett Nótáros Lajost, aki jelenleg is a színház művészeti tanácsadója, valamint Fekete Rékát, aki a mai napig is velünk dolgozik. Külön elismerésem Demeter Andrásé, aki akkoriban a román kulturális minisztérium államtitkáraként dolgozott, és sokat segített nekünk az induláskor. De hasonló elismeréssel kell szólnom Bognár Leventéről, Arad alpolgármesteréről, aki szintén felkarolt bennünket. Óriási segítséget nyújtott Radu Dinulescu rendező is, aki akkoriban az aradi bábszínház igazgatója volt. Ő befogadott minket az általa vezetett intézménybe, ahol jelenleg is működünk. Ott van két kis irodánk, valamint a próbáinkat is ott tartjuk. Időközben már kinőttük az ottani Kamaraszínház termét, és időnként a nagy színházban kell megtartanunk előadásainkat, akkora az érdeklődés. A színházunk kedden indította az ötéves évforduló jegyében az új évadot, és eddig nem látott érdeklődéssel fogadta a közönség az idei első bemutatónkat, a Tótékat, amelyre mintegy ötszáz ember volt kíváncsi. Ebből is látszik, hogy a nézők szeretik a színházat. Az idei évadra sikerült valamennyi bérletünket értékesíteni, úgyhogy rendkívül pozitív előjelekkel kezdődik az új évad.
– Milyen nehézségekkel küszködik a színházatok?
– Jelenleg arról tárgyalunk a városi önkormányzattal, hogy saját épületet kapjunk, hiszen nehéz társbérletben működni. Az utóbbi időben voltak is súrlódásaink, mivel a helyi önkormányzat összevont több helyi kulturális intézményt, így több nehézség merül fel az adminisztráció és a pénzügyek terén, de reméljük, hogy sikerül mielőbb új épületet kapnunk, amiről folyamatosan egyeztetünk az alpolgármester úrral. Egy új székhely nemcsak a színházunknak jelentene nagy előrelépést, hanem az egész aradi magyarságnak, hiszen így a városnak lehetne egy igazi magyar kulturális központja. Aradon két magyar intézmény működik, az egyik a Csiky Gergely Főgimnázium, amely rendelkezik saját épülettel, a másik a mi színházunk. Tény, hogy a színház nem jöhetett volna létre, ha nem támogat a helyi önkormányzat, a román kulturális minisztérium, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, a román és a magyar nemzeti kulturális alap, a Bethlen Gábor Alap. Emellett nagy megtiszteltetés számunkra, hogy 2010-ben nemzeti jelentőségű intézménnyé nyilvánították Budapesten az Aradi Kamaraszínházat, így ennek köszönhetően évente normatív támogatásban részesülünk.
– Milyen lett az Aradi Kamaraszínház öt év alatt? A jelen találkozik-e az eredeti elképzelésekkel, vagy időközben eltértetek a tervektől?
– Kis színházat képzeltünk el, amely öt év alatt kinőtte magát. Kezdetben úgy terveztük, hogy befogadó színház leszünk, amely évente létrehoz egy-két produkciót, és ezek tükrözik az általunk vallott művészi koncepciót, a színházról vallott nézetünket. Csakhogy közben sokkal több előadást mutattunk be. A megalakulás után fél évvel megszületett az első produkciónk, a Rudolf Hess tízparancsolata, amelyet azóta negyvenkilencszer játszottunk, és hamarosan következik az ötvenedik előadás. Ez az előadás számos szakmai sikert hozott színházunknak, és utólag nézve, rendkívül szerencsés választás volt, hiszen ez olyan erős indulást eredményezett, ami megkönnyítette a folytatást.
– Számokban kifejezve, mit tud felmutatni az Aradi Kamaraszínház?
– Öt év alatt tizenkilenc saját előadásunk volt, negyvenkét színházi fesztiválon léptünk fel, Aradon kívül százhetvenkilencszer játszottuk produkcióinkat. Aradon évente átlagban 40 előadásunk van, ami azt jelenti, hogy szinte minden héten játszunk. Évente előadásainkat 12–14 ezren tekintik meg.
– Hogyan határoznád meg a színház művészi profilját?
– Úgy alakítjuk ki a repertoárunkat, hogy az egyik vonalat a saját előadásaink képezik. Ezekre a minimális díszlet, a kevés szereplő, az erőteljes színészi játék jellemző. A másik vonalat a befogadó színházi jellegünk képezi, ami azt jelenti, hogy vendégelőadásokat hívunk meg Aradra. Ebben a vonulatban már helyet kap a kabaré, a vígjáték, az operett és a musical, hiszen a közönség ilyen jellegű előadásokat is látni szeretne. Megpróbáljuk egyensúlyban tartani művészi terveinket azzal az elvárással, hogy a közönség is kapja meg azt, ami jár neki. Azt látjuk, hogy a nézőink bérletet váltanak, hogy megnézzék Bajor Imrét, de szeretik a mi előadásainkat is. Idéntől megpróbáljuk hangsúlyosabban megújítani a színház profilját, enyhíteni akarunk az általunk eddig képviselt kegyetlen minimálszínházon, amely a kortársszínház legdurvább szálát ragadta meg kemény emberi tragédiák és sorsok bemutatása révén. Erdélyi kabarészínházat akarunk alapítani, hiszen ennek a műfajnak olyan kiválóságai fogadták el az Aradi Kamaraszínház felkérését, mint Maksa Zoltán, Nádas György, Aradi Tibor, Lung László Zsolt, akik a Magyarország, szerellek! című kabarét mutatják be az idén. A jelenetek egy részét a friss Karinthy-gyűrűs Varga Ferenc József írja Thaiföldről. Reméljük, hogy sok helyre eljutnak majd kabaré-előadásaink.
– De ez nem azt jelenti, hogy lemondtok a művészi elképzeléseitekről, csak megpróbáltok egyensúlyt teremteni a művészszínház és a közönség számára befogadhatóbbnak tartott műfajok között?
– Igen, hiszen úgy gondolom, hogy minden műfajban a jó előadás a fontos.
– A változatosság hiányzik?
– Unalmasnak tartom, hogy mindig kemény és kegyetlen monodrámákat vagy két-három szereplős produkciókat mutassunk be, amelyekbe mindig beleszakad az ember. Szakmailag persze ezek hozzák a sikereket, hiszen öt év alatt huszonhárom díjat nyertünk, van saját arculatunk, és ebből nem akarunk engedni.
– Egy évadban általában milyen arányt képeznek a saját produkciók és a vendégjátékok?
– Hatvan százalék a vendégjátékok aránya, és 40 százalékot tesznek ki a saját előadásaink. Az idén úgy alakult, hogy fele-fele arányú lesz ez a megoszlás.
– Arad földrajzilag és kulturálisan is határhelyzetben van. Ott van az etnikailag sokszínű Bánság, valamint Partium és Magyarország határán. Az együttműködések terén melyik irányba kerestetek inkább partnereket?
– Egyértelműen Magyarország felé mentünk, hiszen közelebb van hozzánk. Véletlenszerűen alakult ez így. Elsőként Harsányi Attilát kértem fel együttműködésre, akinek akkor már volt Szegeden egy színháza, amely a Hetek Csoportja nevet viseli. Ő elfogadta, hogy eljátssza Rudolf Hesst, ami nagy sikereket hozott színházunknak és személyesen neki is. További keresések után csapódott hozzánk Pécsről Bacskó Tünde, de van aradi is köztünk, például Éder Enikő. Ez a magyarországi orientáció meglátszik a befogadó színházi programunkon is, hiszen főleg magyarországi társulatokat, színházakat hívunk. Ennek két oka van, az egyik a kulturális, hiszen az aradi magyarok a Magyar Televízión nőttek fel, így sok vígjátékból és kabaréból ismerik a magyarországi színészeket, például Kern Andrást, Bajor Imrét, Esztergályos Cecíliát, vagy Eszenyi Enikőt. A másik ok a földrajzi, hiszen sokkal könnyebben eljut hozzánk Budapestről a Karinthy Színház, mint Sepsiszentgyörgyről a Tamási Áron Színház. Mondjuk az sem mellékes, hogy Magyarországon a vígjátékot, a kabarét, a musicalt, az operettet, a stand-up műfajt profi módon játsszák, sokkal jobban, mint Romániában.
– Konkrétan kik a partnereitek?
– Előadásaink koprodukcióban készülnek el más társulatokkal, ami hatalmas könnyebbség számunkra, e nélkül nem is tudnánk létezni. A legfontosabb partnerünk a Szegedi Maszk Egyesület, de együtt dolgozunk a Pécsi Horvát Színházzal és a Pécsi Harmadik Színházzal, valamint a Gyulai Várszínházzal. Jó viszonyt ápolunk a Zsámbéki Színházi Bázissal, mostanában a budapesti Thália Színházzal vagyunk állandó kapcsolatban, akárcsak a Bakelit Multi Art Centerrel. Erdélyből a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházzal is állandó kapcsolatunk van.
– Fiatal színház vagytok még, szakmai irigységet nem tapasztaltatok a partner- vagy más színházak részéről?
– Egyetlen romániai és magyarországi színházzal sincs rossz kapcsolatunk. Folyamatos egyeztetésben vagyunk például a Miskolci Nemzeti Színházzal Harsányi Attila miatt, akinek az aradi sikereire a miskolciak is büszkék, hiszen az általa nyert díjakról ők is rendszerint beszámoltak honlapjukon.
– Mit tekintesz a legnagyobb eredménynek az elmúlt öt évben?
– Sikerült Aradon olyan társulatot összekovácsolni, amelynek tagjai kemény alkotói folyamatban vesznek részt, és nem taposómalomban vannak. Kialakult a társulaton belül egy kemény mag, akik sokat dolgoznak együtt, jól ismerik a színészek egymást, ezért nehéz bekerülni ebbe a magba. Megújuló műhelymunka zajlik, amelyben mindenki része az alkotófolyamatnak. Valami miatt – első perctől kezdve – még a vendégművészek is teljes odaadással dolgoztak, talán azért is, mert ennek a színháznak van egy jó légköre, jó hangulata, ami vélhetően amiatt van, hogy többet akar annál, mint egyszerűen létezni. Az Aradi Kamaraszínháznak és Aradnak is van egy különleges légköre, ezért fogadta és fogadja el meghívásainkat például Mácsai Pál, Esterházy Péter, Kepes András, Vágó András vagy a Kaláka Együttes.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Baptista lelkész beiktatása Temesváron
A Bega-parti város magyar baptista imaházában szeptember 23-án, vasárnap délelőtt a gyülekezet tagjai jelentős eseményen vettek részt: Boros Róbert személyében a közösség új lelkipásztort üdvözölhetett.
A beiktatási istentiszteleten Arad, Bihar és Szilágy megyéből, valamint a Székelyföldről érkeztek lelkipásztorok, meghívottak, gyülekezeti tagok.
Az istentisztelet kezdetén Demjén Attila, a temesvári közösség világi vezetője elsőként Simon András arad-belvárosi lelkészt köszöntötte, aki beszédében arra kérte a jelenlévőket, hogy álljanak új lelkipásztoruk mellé, imádkozzanak érte és családjáért.
Kovács Gyula nagyszalontai lelkész a lelkipásztor személyét, mint Isten munkatársát mutatta be, aki összetartja a gyülekezetet, Isten igéjét tolmácsolja a közösségnek, Krisztusra mutat és az Ő szolgálatában áll, mindegy, hova rendeli őt az Úr.
A beiktatást megelőzően Boros Róbert bizonyságtétele hangzott el. A fiatal lelkipásztor 16 évesen merítkezett be Aradon. A teológiára Kiss László lelkipásztor buzdítására jelentkezett. 1998-ban, tanulmányai befejezését követően a Szilágy megyei Kémer lett első állomáshelye. Innen 2003-ban meghívták Székelyudvarhelyre, ahol 9 évig szolgált. A temesvári magyar gyülekezet vendégszolgálatra kérte Temesvárra, ahol saját bevallása szerint úgy érzi, hazaérkezett.
A hat lelkészből álló beiktatási bizottság imáját követően az új temesvári lelkipásztort köszöntötte két elődje, Bálint Pál és Szűcs Benjámin Ottó lelkipásztor, Nagy Géza, a temesvári gyülekezet presbitere, a gertenyesi leánygyülekezet képviselői, Sallai Jakab aradi lelkipásztor, a nőtestvérek nevében Bálint Ibolya, valamint Marossy Zoltán kormányfelügyelő.
Nyugati Jelen (Arad)

Autonómia
Autonómiával kapcsolatos vitaanyagot készített a románság számára Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Kezdeményezése örvendetes, hiszen a románságnak fogalma sincs arról, mit is jelent az autonómia, a nagyméretű manipuláció és ignorancia ötvözésének eredményeként számára ez a szeparatizmussal ér fel.
Csakhogy magyar oldalon sem sokkal fényesebb a helyzet. Az autonómia ügye szinte a rendszerváltás óta terítéken van, de főleg az utóbbi 10 évben került előtérbe, amikor a magyar–magyar viszályban a székely autonómiából politikai tőkét kovácsoltak.
A lényegről azonban nem esett szó két évtized alatt a magyarság körében sem. Csakis Székelyföld autonómiája szükséges? Mi lesz Erdély többi részével? Kolozsvárral, Araddal, Nagyváraddal? A partiumi vegyes vidék, vagy a dél-erdélyi szórványmagyarságával? Hogyan viszonyul az autonómiához az erdélyi románság?
Hát Erdély autonómiája? Végül is a magyarság kb. fele él Székelyföldön, a másik fele – a tágabb értelemben vett – Erdély többi részén.
Székely autonómiáról konkrét elképzeléseket dolgoztak ki, népszavazás-féleség is volt, parlamenti szavazásig eljutott az ügy. Erdély autonómiájáról viszont az égvilágon semmi!
Holott lehet, hogy összességbe véve a magyarságnak sem fenékig tejfel a székely autonómia. Van már példa erre: a Bolyai egyetemet 1959-ben szüntették meg, a Magyar Autonóm Tartomány „fénykorában”. Vajon az ilyen többségi szemlélet teljesen kizárt az esetleges székely autonómia esetében? Vajon a legkevésbé veszélyeztetett Székelyföld megerősödése nem párosulna a mostohább helyzetű magyarság gyengítésével?
Arról nem is beszélve, hogy a románság ellenszenves az etnikai tényezőre alapozó székely autonómiával, miközben egyre nyitottabb Erdély multikulturális jellegű autonómiájával. Az utóbbi években számos erdélyi román ábrándult ki a mitikák balkanizmusából, a magyarsággal viszont jól együttműködn(én)ek. Egyre gyakrabban találkozni hasonló erdélyi román véleményekkel, sőt, még olyanokkal is, hogy határköveket kellene állítani a Kárpátok bérceire.
Jó lenne mérlegelni a két változat előnyeit és hátrányait, alaposan megfontolni az ügyet. Nemcsak az autonómia székelyföldi politikai szószólóinak, hanem az egész erdélyi társadalomnak.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Aradi Magyar Napok megnyitója
Akarnunk kell nemzetünk feltámadását!
Tegnap, az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatának a megnyitóját az evangélikus-lutheránus templomban 10 órakor kezdődött ökumenikus istentisztelet képezte, ahol a bevezető zsoltárt nt. Gyurkócza Aranka evangélikus börtönlelkész, illetve nt. Jakab István evangélikus helyettes lelkész olvasták fel. Igehirdetésében nt. Kovács Zsombor temesvári evangélikus lelkész Kosztolányi Dezső Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok című költeményéből kiindulva, elmondta: az Aradi Magyar Napokra készülve, az elmúlt héten két olyan eseményben volt része, amelyek meghatározzák nem csak a maga, de az egész családjának a további életét. Ekkor tette le – feleségével és 3 gyermekével – a magyar állampolgársági esküt. A zászló mellett állva, a Himnusz alatt könnyekig meghatódott, amiért az anyaország végre valódi gyermekeiként öleli keblére az elszakítottakat. Két nappal ezelőtt részt vehetett Ópusztaszeren a Nemzeti Összetartozás Parkjának a felavatásán, ahol Orbán Viktor miniszterelnök kihangsúlyozta: minden magyar felelősséggel tartozik minden magyarért. Nem véletlenül történt mindez Szent Mihály ünnepén, az elszámolás napján, amikor mindnyájunknak el kell számolnunk a ránk bízott feladatok elvégzésével. Kiderül, ki volt megbízható, jó pásztor az elmúlt évben. Mert mi, magyarok hajlamosak vagyunk, hogy az elmúlt évek, évtizedek vagy évszázadok sikertelenségeiért, nemzeti tragédiánkért Istent hibáztassuk, noha Ő mindig is szeretett, a nyája közé hívott bennünket. Nem Isten hibás a kevés gyermekünkért, a megszűnő iskoláinkért, a templomainkat látogató egyre kevesebb hívőért, a magyarságukat feladó testvéreink tetteiért. Pedig hát, Aradon igazán vannak olyan dicső elődeink, akik példaként állhatnak előttünk a nemzetért való áldozatvállalásban, az ügyünkért tanúsított kitartásban. Az aradi 13 példát adott nekünk minderről, amikor nemzeti hovatartozástól függetlenül, a magyar szabadság oltárán áldozták életüket. Nem csak értük, de Istennek hálát kell adnunk a világ legszebb anyanyelvéért, amit nekünk adott, illetve minden olyan magyarért, akik a tudományokban, a zenében, a sportban vagy bármilyen téren hozzájárultak nemzetünk hírnevének, elismertségének a növeléséhez. Az Úristen nem pusztulásra, hanem megmaradásra teremtett bennünket. Az ellenünk ágáló erők sok akadályt gördítettek a boldogulásunk útjába, szították a testvérharcot eladdig, hogy ama szégyenteljes december 5-én, a nemzet nagyobbik része megtagadta elszakított testvéreit. Most viszont Isten mindnyájunkat munkára hív, a munkatársaivá akar tenni nemzetünk felvirágoztatásában, amit viszont magunknak is akarnunk kell. Ez tehát most a legnagyobb feladat, hogy a Szentlélek erejétől áthatva akarjuk a megújulást, a feltámadást, aminek az elkezdéséhez jó alkalom kínálkozik az Aradi Magyar Napokon – zárta igehirdetését nt. Kovács Zsombor. A szertartás ökumenikus jellegéhez híven, a református egyház részéről Komádi Sándor, a katolikusok nevében Matekovits Mihály olvasott fel az Evangéliumból.
Nt. Jakab István megköszönte nt. Kovács Zsombornak az igei szolgálatot, az elöljáróknak, illetve a híveknek a részvételt. Miután Konyelicska István felügyelő a gyülekezet nevében köszöntötte a résztvevőket, Faragó Péter parlamenti képviselő, Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, Király András oktatási államtitkár, Cziszter Kálmán, Kocsik József és Farkas Viktória elöljárók nevében Bognár Levente aradi alpolgármester, megyei RMDSZ-elnök kért szót. Amint hangsúlyozta, Aradon vagyunk, és a civilszervezetekkel, az egyházakkal összefogva továbbra is lenni akarunk, mert a 13 önfeláldozó magatartásának, kitartásának méltó örökösei kívánunk maradni. A továbbiakban Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója elszavalta Arany Jánostól Walesi Bárdokat majd a közös Miatyánk és áldás után Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeményét. Az Aradi Magyar Napok nyitóünnepsége nemzeti imánk megszólaltatásával, majd a gyülekezeti teremben szeretetvendégséggel zárult. Nagy kár, hogy a lélekemelő szertartáson a vasárnap délelőtti időpont miatt alig 80-an vehettek részt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Kossuth a nemzet és Arad emlékezetében
Már születése előtt megjósolták tündökletes pályafutását és bukását, mondja a romantikus történelemírás, még élt, amikor már legendássá vált, s az idő múlásával, mint ahogy az történni szokott nagy személyiségeknél, a legenda tovább terebélyesedett.
Ma ritka az olyan település az anyaországban, ahol „Kossuth apánknak” utca, tér ne viselné nevét – a Trianon után határokon túl esett területeken igyekeztek minél hamarabb felszámolni emlékét –, számos mondatát szállóigeként idézik a magyarok a világ minden táján, mintegy hatszáz Kossuth-nótában él emléke. A magyar történelem egyik legszebb és legdicsőségesebb, egyszersmind a bukás miatt legtragikusabb mozzanata, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc – amelyben rendkívüli szerepet játszott – nem is említhető neve nélkül.
Kossuth Lajos életének és munkásságának felidézésére születésének 210. évfordulója kapcsán került sor Aradon, a Jelen Ház nagytermében hétfő délután a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének Tiszteld múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz közösségépítő programjának keretében. (Társszervező a Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, a rendezvényt az Erdélyi magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete támogatta.) Nt. Baracsi Levente református tiszteletes, az est házigazdájának bevezetője után Olasz Angéla Márki Sándor-díjas ny. történelemtanár közel másfél órás, kitűnően dokumentált előadása teljes képet próbált felvázolni egy kivételes személyiségről, akiről az utóbbi másfél században könyvtárnyi anyagot írtak. Előadásában születésétől haláláig, sőt utóéletében is nyomon követte az Aradon kétszer járt Kossuth életútját és tevékenységét – beleértve ma is sokszor idézett mondatainak (Leborulok a nemzet nagysága előtt, Arad a magyar Golgota stb.) keletkezési helyét és idejét, az idős Kossuth, a „turini remete” hangját megörökítő egyetlen fonográf-felvétel megszületésének körülményeit, Aradot, ahol a temesvári vesztes csata után 1849. augusztus 10-én lemondott és átadta a fővezérséget Görgeinek. Nagy segítségére volt Murvai Róbert Dávid, a Csiky Gergely Főgimnázium végzős diákja, aki az előadás illusztrálásaként részleteket olvasott fel Kossuth beszédeiből, leveleiből, kortársak és későbbi történészek munkáiból, s egy kevéssé ismert Jámbor Pál-verset is elszavalt, valamint Murvai Miklós, aki hónapokig tartó aprólékos munkával összegyűjtötte az internetről a Kossuthtal kapcsolatos vizuális emlékeket – a családi képektől szobrokig, a kézzel írott Országgyűlési tudósítások, a Kossuth főszerkesztésével megjelent nagy hatású Pesti Hírlap, a Kossuth-bankók reprodukcióit, filmrészletet stb. stb. Röviden: hétfőn este egy több ember közreműködésével létrejött emlékezetes előadásnak voltunk részesei (szó esett, például, az 1909-ben felállított, 1925-ben lebontott aradi Kossuth-szoborcsoportról is), amelyet egyszer már hallhattak aradi fiatalok, de érdemes lenne máskor, máshol is megismételni arról a személyiségről, aki a washingtoni Capitoliumban egyetlen külföldiként kapott szobrot, s akinek szellemisége ma is velünk, bennünk él.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Történészek az 1848–49-es Aradról
Akit érdekel 1848–49, közelebbről Arad és környékének szerepe a forradalomban és szabadságharcban és elment a Csiky Gergely Főgimnáziumban tartott ma délutáni előadásokra, értékes és érdekes előadásokat hallgathatott meg.
Bevezetőként Király András tanügyi államtitkár – maga is történész, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke – az Aradi Magyar Napok keretében megrendezett történésztalálkozók történetéről szólva megemlítette: az 1999-es első után, amelyet a szabadságharc 150. évfordulója kapcsán rendeztek, a mostani a negyedik.
Elsőként Lehoczky Attila (Csiky Gergely Főgimnázium) Arad város polgáriasodásáról beszélt 1848-ig, a forradalom kitörésének évéig. Számos érdekes adattal illusztrálta, hogy – bár a város igazi polgári fejlődése a XIX. sz. második felében, vége felé bontakozott ki –, a kiindulópontnak tekinthető 1746-os évtől (Arad és Zaránd vármegyék összevonása Arad székhellyel) egy évszázad alatt 22 ezer lakosú, sok polgári intézménnyel és felépítménnyel rendelkező városként fogadta a forradalmat.
Dr. Bóna Gábor professzor (Miskolci Egyetem) a város és a vár 1848-as, a forradalom kitörésekor „rögzíthető” állapotából kiindulva tartott nagyon érdekes előadást az aradi erősség ostromairól, illetve ostromkísérleteiről, a szabadságharc aradi harcairól (a legjelentősebb az 1849. február 8-i összecsapás volt, amelynek során az Asztalos Sándor őrnagy és Bockó Dániel kormánybiztos vezette magyarok kiűzték a várost rabló Habsburg és szerb katonákat), végül a várőrségről készült érdekes összeírást is bemutatott.
Almási Gábor kisiratosi történelemtanár a világosi fegyverletétel körülményeiről, a szabadságharc utolsó csatáiról beszélt, előadásának második részében pedig a Kisiratoson 2009. augusztus 15-én a Szent György lovagrend hozzájárulásával felállított Világos-emlékműről és jelentőségéről beszélt, megállapítva: az életben tartja 1848 szellemét és lángját.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Aradi vértanúk – Tisztelgés és koszorúzás Aradon a Vesztőhelyen –
Hiába van szombat, hiába ajándékozta meg a természet kellemes őszi nappal Aradot, nem emlékszem, hogy a rendszerváltás óta bármelyik évben kevesebben gyűltek-e össze kint a Vesztőhelyen, mint ma délelőtt. De az is először fordult elő, hogy se a magyar kormány, se prefektúra, se a megyei önkormányzat, se a polgármesteri hivatal ne képviseltesse magát az eseménynek megfelelő szinten. A magyar kormány és a prefektúra egyáltalán, a két önkormányzat pedig tanácsosi szinten volt jelen.
A körülbelül háromszáz résztvevőnek viszont legalább a kecskeméti 1848-as hagyományőrzők egyesülete okozott maradandó emléket, hisz korhű tiszti, katonai egyenruhákba öltözve álltak díszőrséget az obeliszk lépcsőin és lent. A korhűséget és a történelmi valóságot viszont csorbította a huszáregyenruhába öltözött hölgy, talán neki nem kellett volna beállni az alakzatba.
Az ökumenikus istentisztelet, a himnusz és a székely himnusz eléneklését követően először a Damjanich és Knezich családok leszármazottai koszorúztak, majd, többek között az országos és aradi RMDSZ, a bukaresti nagykövetség és kolozsvári főkonzulátus, az Országgyűlés, a Szabadság-szobor Egyesület, a megyei és városi önkormányzatok, civil szervezetek, egyesületek helyezték el a megemlékezés koszorúit. Irházi János
aradihirek.ro
Erdély.ma

Rétvári Bence: „Arad a magyar megmaradás szimbóluma”
Kivételesen szép, meleg ősz eleji napot hozott október 6-a. Aradon, a Megbékélés parkjában sok száz ember gyűlt össze, hogy lerója kegyeletét az aradi vértanúk előtt a Szabadság-szobornál, mint minden évben 2004 óta.
„163 évvel ezelőtt, 1849. október 6. is szombati napra esett. Ebben az órában akkor már bevégeztetett a kivégző osztag, a hóhér és a kirendelt tanúk munkája; a minorita templomban elmondták az első gyászmisét. A városban a leírások szerint csönd, feszültség és értetlenség uralkodott. Az aradiak talán megérezték a történelem szelét, nem látták, de gyanították, a tizenhárom férfi lelke megtestesült a megfoghatatlanban: a szabadság szellemiségében” – a román és magyar nemzeti himnusz elhangzása után ezekkel a szavakkal indította tegnap Matekovits Mihály kora délután a monumentális Szabadság-szobornál tartott koszorúzási ünnepséget, majd bemondótársával, Ruja lldikóval konferálták be a szónokokat, később a koszorúzókat. Előbb azonban rövid történelmi áttekintő hangzott el, egyebek közt az, hogy 1949-ben, a magyar forradalom és szabadságharc százéves évfordulójának főrendezője az aradi várban állomásozott szovjet hadsereg volt, „lám, mi a szabadságot hoztuk” jelszóval.
„Hogy majd 2049-ben, a kétszáz éves évfordulón hogyan emlékeznek a mára, majd kiderül. Mi csak reménykedni tudunk: lesz, aki emlékezzen, lesznek koszorúzó diákjaink, könnyező öregjeink és emlékező nemzettársak.”
A bemondó aztán sorra köszöntötte a megjelent vendégeket: Kelemen Hunor országos RMDSZ-elnököt, dr. Rétvári Bencét, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárát, Ujhelyi Istvánt, a Magyar Országgyűlés alelnökélt, Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, Magdó Jánost, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának főkonzulját, Both Ferenc ezredest, a bukaresti magyar nagykövetség katonai attaséját, Cosmin Pribac Arad megyei prefektust, Király András oktatásügyi államtitkárt, Gheorghe Falcă aradi polgármestert és Bognár Levente alpolgármestert, a megyei RMDSZ elnökét, Faragó Péter parlamenti képviselőt, Kreszta Traiant, a Magyarországi Román Kisebbségi Országos Önkormányzat elnökét.
A mikrofonhoz először lépett Gheorghe Falcă aradi polgármester elöljáróban elnézést kért öltözetéért, de, mint mondta, tíz perce érkezett meg Aradra hosszú útról, átöltözni sem volt ideje, de itt akart lenni a megemlékezésen, hogy éreztesse: egységesek vagyunk. „Közösen megértettük, mit jelent a történelem és a szabadság – együtt kell megtanulnunk, hogyan kell a szabadságot megtartani. Akkor lesz szabadságunk, ha a tőlünk jobbra vagy balra álló is szabad, és én azt akarom, hogy a mellettem álló megőrizze szabadságát”, mondta Arad polgármestere.
A szabadság egyébként vissza-visszatérő téma volt valamennyi szónok beszédében.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök történelmi tények sorolásával indította beszédét, majd így folytatta: a hősök tisztelete túlélt másfél évszázadot, túlélte a kommunista diktatúrát. „A lélek szárnyán élő gondolat elpusztíthatatlan” – szögezte le. Aztán arról beszélt: akiket itt kivégeztek, tudatosan választották az önkény elleni harcot, és vállalták következményeit. A szabadságnak nincs nemzetisége, a szabadságharc melletti kiállásban ott volt a mindent elsöprő vágy a szabadság iránt, és a hit, hogy minden nép számára eljön a szabadság ideje. A vértanúk példájából, amikor nyomdokaikba lépünk, hitet merítünk ahhoz, hangsúlyozta a szónok, hogy ma se tévesszük el a célt, eszméiket be kell építenünk a mába és holnapba. A XIX. és XX. század kihívásai csak részben különböznek egymástól, a gyökerek mélyről táplálkoznak – ma is szabadságot, testvériséget, egyenlőséget akarunk. Szabadságtörekvéseink nem mások ellen irányulnak, mert nincs szabad emberiség addig, amíg egyeseknek nincs szabadságuk.
Kelemen Hunor kiállt a hazai magyarság nyelvhasználata és érdekei mellett, hangsúlyozva: azt kívánjuk, hogy magunk alakíthassuk sorsunkat, magyarul végezhessük munkánkat.
Az RMDSZ országos elnöke azt is hangsúlyozta, hogy 2012-ben a legnagyobb ellenségünk a kishitűség, ezt kell legyőznünk, s hogy ügyünket sikerre tudjuk vinni, az egységet kell sikerre vinnünk. Beszédét azzal zárta: a 13 vértanú legyőzte a halált, mert bennünk él. Így legyen 10, 100 esztendő múlva is.
Dr. Rétvári Bence államtitkár költői kérdésekkel indított: ki emlékezik ma a vértanúkat kivégző hóhérokra, a halálos ítéletet meghozó bírákra, van-e olyan utód, aki virágot visz sírjukra? Ki akkor a győztes és a vesztes?
A vértanúk egy tiszta és szent eszmét követtek, ezért ők a győztesek.
Őket a szabadság és a hazaszeretet vezette, mondta a szónok, aztán némi keserűséggel hozzátette: ezek ma sokkal kevésbé fontosak. Aulich Lajos, Dessewffy Arisztid, Lahner György, Lázár Vilmos, Nagysándor József végszavait idézte, amelyekből a szabadság és hazaszeretet árad, majd így folytatta: sírjaik a nemzet védőfalai lettek, mind erősebbé tettek bennünket, és megmaradtunk magyaroknak úgy is, hogy országhatárok választanak el bennünket.
Végül – arra utalva, hogy a vértanúk közül sokan nem is voltak magyarok – így fejezte be beszédét: minden közösségben élnie kell egy önmagán túlmutató eszmének, értékközösség nélkül Európai Unió sem lehetne. Hangsúlyozta: az anyaországnak támogatást kell nyújtania a határon túli magyaroknak, s ebben nagyon fontos állomás volt a magyar állampolgárság megadása két évvel ezelőtt. A gyakorlat egyébként általános az Unióban, ma a 27 tagország közül 24-ben alkalmazzák, így válnak a határon kívüli nemzettársak politikai közösséggé.
Cosmin Pribac Arad megyei prefektus arról szólt: különleges eseményen vagyunk jelen, amelynek feladata egymáshoz közel hozni az embereket és hidat verni a két nemzet között. A Megbékélés tere egy ilyen hely, mondotta. A szabadság eszméje közös, folytatta, s ma elértük, hogy együtt lehetünk szabadok. Az utolsóként felszólaló Bognár Levente Arad megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester, miután október 6-nak aradi kötődéseit hangsúlyozta, berögződött tévhiteket próbált eloszlatni beszédében. Azt a badarságot például, amelyet egyes román szélsőségesek terjesztenek, hogy a 13 aradi vértanú románok ellen harcolt volna, vagy hogy 1848–49-ben 40 ezer román polgári áldozat volt. Történelmi dokumentumok tanúsága szerint az összes, Erdélyben a forradalom idején és következtében elpusztult személy száma – a katonákat is beleértve – sem közelíti meg ezt a gyűlölködésre és uszításra használt adatot. „Szeretnénk továbbra is együttműködni román polgártársainkkal a kölcsönös megértés és tisztelet jegyében” – zárta beszédét Bognár Levente.
A beszédek lezajlását követő koszorúzás során mintegy 75 koszorút helyeztek el a Szabadság-szobor talapzatánál – a hivatalos intézményeken (országos RMDSZ, magyar kormány, aradi prefektúra, Magyar Országgyűlés, Aradi Polgármesteri Hivatal, bukaresti magyar nagykövetség, kolozsvári főkonzulátus, Arad Megyei Tanács stb.) számos hazai és határon túli, mindenekelőtt anyaországi civilszervezet is elhelyezte a megemlékezés virágait, köztük volt amerikai (Minessotta), ausztriai (Salzburg), vajdasági (Csóka város). Megkülönböztetett tisztelet illeti Damjanich János és Knézic Károly vértanúk leszármazottait, akik 2012-ben Aradon adóztak dicső elődeik emlékének.
Jámbor Gyula
nyugatijelen.com
Erdély.ma

Magyarellenes tüntetés Aradon
„Ne emlékezzetek nálunk háborús bűnösökre”, Hargita és Kovászna román föld”, Besszarábia román föld”, Románia egységes nemzetállam”, „Románia román föld”, „Csak a román nyelv a hivatalos”, Avram Iancu az igazi román” és „Aki román csatlakozzon hozzánk”, skandálták a ma Aradon 15 órakor kezdődött magyarellenes tüntetésen a szélsőséges román nacionalista párt, az Új Jobb (Noua Dreaptă – ND) aktivistái.
Ám hiába vonultak végig zászlókkal, transzparensekkel az ortodox katedrálistól a színházig, egyetlen román sem csatlakozott hozzájuk, így aztán ugyanaz a harminc ember fejezte be a megmozdulást, aki összegyűlt a párt Hegyalja téri székházában.
Az engedélyezett tüntetés fő célja az volt, hogy tiltakozzanak a 13 vértanúra való megemlékezés ellen. A ND aradi vezetője a vonulás ideje alatt elmondta, nekik általában semmi bajuk a magyarokkal, csak az irredenta vezetőikkel, akik szét akarják szakítani az országot és „románokat gyilkoló háborús bűnösökre” emlékeznek.
A menetet a helyi rendőrség és a csendőrség biztosította, atrocitásokra nem került sor, igazából csak a gépkocsivezetők szitkozódtak a kormány mögött, amiért bő félórára lezárták a Forradalom útja egyik oldalát.
Irházi János
Erdély.ma

Szélsőséges tüntetés az aradi gyásznap alkalmából
Aradon végezték ki 163 évvel ezelőtt az 1848–49-es szabadságharc tizenhárom tábornokát. Az ő emlékükre a 2004-ben visszaállított Szabadság-szobornál minden évben október 6-án szervez az RMDSZ megemlékezést.
Ismét provokáló tüntetést szervez a szélsőségesen nacionalista Új Jobboldal (Noua Dreaptă) nevű szervezet, amely ma Aradon az aradi tábornokok kivégzésének gyásznapján vonul fel a Maros-parti település belvárosában.
A felvonulást Dumitru Măgureanu, a szélsőséges szervezet aradi vezetője jelentette be, és közölte, hogy 150 résztvevőt várnak. Măgureanu szerint a résztvevők román nemzeti színű zászlókat fognak lobogtatni, Avram Iancu 1848-as román szabadságharcos fényké-pét fogják kitűzni, és olyan feliratokat emelnek majd magasba, mint például „Románia oszthatatlan, független és egységes nemzetállam”.
Mint mondta, a tizenhárom aradi tábornoknak szentelt rendezvény sérti a szabadságharcban elesett román áldozatok emlékét. Az Új Jobboldal felvonulása délután három órakor kezdődik, és várhatóan öt óráig tart. A magyar rendezvény reggel tíz órakor kezdődik a vesztőhelyen, majd 13 órakor folytatódik a Szabadság-szobornál.
Bognár Levente, Arad alpolgármestere az MTI-nek elmondta: tudomása szerint a szervezet hatszor kért már engedélyt a városházától, amely rendszeresen elutasította, ezért tudomása szerint a szervezet a bírósághoz is fordult. Bognár szerint az Új Jobboldal eredetileg a Megbékélési Parkba kért engedélyt, ahol minden évben a magyar rendezvényt tartják.
Bognár azt kérte Gheorghe Falcă polgármestertől, hogy október 6-án ne engedélyezzen semmilyen Új Jobboldal-rendezvényt. Mint mondta, pénteken mégis arról értesült, hogy lesz ilyen felvonulás. Az utcai rendezvények engedélyezésére illetékes bizottság tagjai azt közölték az alpolgármesterrel, hogy nem volt jogalapjuk újból elutasítani a szervezet kérését, hiszen a két rendezvény nem ugyanazon a helyen és időpontban zajlik – tette hozzá az alpolgármester, aki szerint az engedélyt Cătălin Tiţirigă, a város másik alpolgármestere írta alá.
Bognár szerint a szélsőséges szervezet tagjai közül páran már tavaly is jelen voltak a Szabadság-szobornál tartott megemlékezésen zászlóval és feliratokkal, akkor feljelentették őket, és a csendőrség büntetést rótt ki rájuk.
Szabadság (Kolozsvár)

„A vesztőhelyre sáros út vitt…”
Az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédfőtiszt utóélete legendásan gazdag. Nagyon sok igaz és vélt történet szövődött alakjuk köré. A kutatók az eltelt bő másfél évszázad folyamán számos tényt vitathatatlanul rögzítettek. Ezek java be is került a magyarság történelmi köztudatába.
Néhány kérdésben azonban eltérőek a nézőpontok. Amit az egyikük legendának tart, azt mások valós eseményként tárgyalják. Az aradi várfoglyok, a végrehajtott halálos ítéletek számát és a szabadulások időpontját illetően is ütköznek a vélemények.
Az alábbiakban a szabadságharc aradi mártírjaihoz fűződő, alig ismert helyi eseményekre szeretném felhívni a figyelmet. Ezek a valós vagy kelt epizódok történelmi összefüggésben jelentéktelenek, ám ismeretük erősíti helyi kötődésünket, történelmi múltunk és annak jeles személyiségei iránti örök tiszteletünket.
A „bresciai hiéna” ígérete
Iulius Haynau táborszernagy, aki már a véres októberi napokat megelőzően Heim Domokos volt polgármester házában (ma Eminescu utca 22–24.) rendezte be a hadiszállását, rövidesen végre is hajtotta, amit Radetzky tábornokhoz írott levelében ígért: „Gyökerestől irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani (…) Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”
Az Európa nagy részében döbbenetet és felháborodást kiváltó véres megtorlások hangulatát megrázó sorokban érzékeltette Vörösmarty: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Bő egy évszázaddal később Faludy György a fenti címben idézett sorral („A vesztőhelyre sáros út vitt…) indította az Október 6. című versét.
Jókai a szabadságharc végnapjairól
Jókai Mór 1849-ben kétszer is Aradon járt. Augusztus elején a Fehér Keresztben szállt meg. Életem legszomorúbb napja című memoárjában a fegyverletétel előtti napok hangulatát vetette papírra. Két hónappal később már a vár belső életét rajzolta meg gazdag írói képzelete alapján.
Az aradi várban, a vértanú tábornokok rabságának színhelyén közel 600 fogoly sínylődött. „Soha ennyi vendéget nem látott ez a kastély” – idézte fel Jókai az aradi erőd új lakóinak vészterhes napjait a Politikai Divatok című regényében. „S a vendégek mindegyike oly különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak, kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odébb küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne, némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, mintha kijárást keresne ebből a világból…”
Kihallgatások a vaslakat-házban
Az osztrák császári titkosrendőrség éber figyelme mindenre kiterjedt, Székhelyén, a Winkler-házban (Vaslakat-ház) egymást érték a kihallgatások. A pincében lévő vizsgálati börtön zsúfolva volt a lefogott gyanúsítottakkal és a forradalmi eseményekkel, illetve a szabadságharccal szimpatizáló személyekkel. Egy ideig itt tartották fogva a Kossuth-kiáltvány és főként a Kossuth-bankók terjesztésével megvádolt minorita szerzeteseket is. Mi sem mutatja jobban a minoriták a szabadság ügye iránti elkötelezettségét, mint hogy 1848–1849-ben 11 minorita belépett a nemzetőrségbe.
A Vaslakat-házban (első tulajdonosáról kapta korábban a Winkler nevet) hallgatták ki Lakatos Ottó pátert (1802–1881), a minorita gimnázium igazgatóját, (Arad későbbi monográfia-íróját) és rendtársait, Kosztka Libor házfőnököt, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt, Zetykó Kelement és Winkler Brúnót. Innen szállították őket Pestre, a hírhedt Újépület börtönébe, majd Terézvárosba. A 14 évre elítélt Lakatos páter rabságának az 1857-es amnesztia vetett csak véget.
Eltérő szakvélemények a szabadulásokról
A foglyok életében fordulatot hozott I. Ferenc József 1852-es aradi látogatása. Ekkor 99 tisztet bocsátott szabadon, néhány katona büntetését felével vagy harmadával csökkentette – tudjuk dr. Kovách Géza aradi történész az Emlékező város (Arad, 1999) c. könyvéből. Lakodalma napján, 1854. április 22-én a császár újabb kegyelmet gyakorolt. Az aradi várbörtön utolsó száz elítéltje az 1857. május 4-én meghirdetett amnesztiával nyerte vissza a szabadságát.
Egyes kutatók szerint az erőd utolsó ’48-as foglya a börtönt 1858. június 2-án elhagyó Virágh Gedeon őrnagy volt. A legkésőbben szabaduló rabok időpontját Hermann Róbert történész, a korszak egyik jeles kutatója, 1859-re teszi.
Az első bátor javaslat
A ’48-as eszméket ápoló Alföld című aradi lap 1867. június 15-i számában Tiszti (Reiner) Lajos (1835–1911) szerkesztő merész kezdeményezéssel állt elő: emléket kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak.
„Hosszú, nagyon hosszú ideig voltunk megfosztva a sóvárgott alakalomtól – írta –, hogy a nemzeti kegyeletnek az érdeméhez arányult legalább századrészét róhassuk le azon örökemlékű, dicsteljes hősök iránt, kik mindent, de mindent, mi e földön becses, föláldoztak az ügy oltárára, melynek szentségét honfi szívünk meleg vérével pecsételték meg.”
Tiszti Lajos kezdeményezésének magvai termékeny talajba hullottak. Atzél Péter polgármester (1867–1871) hamarosan bizottságot szervezett és gyűjtést indított a kivégzés helyén felállítandó emlékmű és egy belvárosi szobor felállítására.
A fegyverletételnek Világoson nincs emlékműve…
A történelmi köztudatba mélyen bevésődött Világos neve, holott a tényleges fegyverletétel jóval távolabb, a csigérszőllősi pusztán és az ott napjainkban is fellelhető egykori (ma romos) malom környékén történt.
A legendák eloszlatására a tragikus események emlékének megörökítésére Papp Andor, a Délvidék című aradi periodika szerkesztője szerint 1910-ben Králitz Lajos aradi ügyvéd, a csigérszőllősi birtok akkori tulajdonosa a valóságos helyszínen emlékművet rendelt ifj. Kállay Nándortól és Sebők Jánostól. A nyitott kapu előtt ülő, lehajtott fejű, szomorú nőalak alakja mellett a következő feliratot képzelték el az alkotók: „E síkon tette le a fegyvert a magyar hadsereg 1849. augusztus 13-án az orosz hadsereg előtt. – uram Istenem! Óvd meg nemzetünket a balsorstól!”
Az 1873-ban felállított Búsuló Arad szoborra (Aradi Zsigmond alkotása a múzeum raktárában vár sorsának jobbra fordulására) hasonlító emlékmű kivitelezésére, feltehetően, már nem került sor, hiszen egyetlen helytörténeti munkában, vagy kismonográfiában sem történik említés róla. Az egykori helybeliek sem emlékeztek arra, hogy lett volna ott valami emlékmű.
A fegyverletétel 160. évfordulóján Kisiratoson a Szent György Lovagrend jóvoltából állítottak fel köztéri emlékművet.
Világoson nincs, Kisiratoson van hol fejet hajtanunk.
Damjanich mankója
Az Arad Megyei Múzeum raktárában megőrzött több mint 17 ezer tárgyi és írásos dokumentum digitalizálása és restaurálása – a közös román–magyar együttműködésnek köszönhetően – a vége felé közeledik. Az Ereklye Múzeum tavaly napvilágot látott története után a páratlanul gazdag relikviák albumát is várjuk.
Az egyik legismertebb tárgyi emlék a törött lábú hős, Damjanich János tábornok mankója. Azt viszont kevesen tudják, hogyan került a múzeum birtokába. Meglehetősen kalandos úton.
Egy özv. Kocsis Ferencné nevű hölgy ajándékozta a gyűjtőknek férje hagyatékából. Kocsis Ferenc 1849-ben Aradon volt bádogos, s volt anyósát mosónőnek fogadták meg az ítéletek végrehajtására már nyugállományból Aradra rendelt brünni hóhérnak.
A hóhér elismervényt is kapott „szakszerű” munkavégzéséről. Távozásakor a bitó alatt elhelyezett zsámolyt és egy darabka kötelet „ajándékozott” a mosónőjének, azzal az ajánlással, hogy tegye e tárgyakat pénzzé. Kocsis Ferenc sokáig megőrizte az ereklyéket, ám közben kiderült, hogy a szokatlanul magas mankó (Damjanich rendkívül daliás termetű volt) is anyósa birtokába került. A korabeli regula szerint ugyanis a hóhért illette meg az elítélt személyes holmija. A zsámolynak és az akasztófa kötelének nyoma veszett, a mankó viszont a múzeumba került.
Az utolsó aradi ’48-as
1908. augusztus 21-én 91 éves korában halt meg a legmagasabb rangú aradi ’48-as honvéd, báró Schenovitz Frigyes. Bajor származású apja a bécsi katonai akadémiára járatta. Mérnökkari tisztként dolgozott, majd a vezérkari iskolában műszaki ismereteket tanított.
Schenovitz 1848-ban a Don Miguel ezrednél szolgált. Elhagyta a császári zászlót és belépett szerveződő honvéd hadsereg kötelékébe. Az ezredesi rangig vitte. Öccsét a komáromi csatában vesztette el.
Világos után a szökést fontolgatta, de inasa elárulta. Az aradi várba hurcolták és kötél általi halálra ítélték. Szerencséjére, a kivégzés késlekedett, és ez idő alatt, összeköttetései révén, elérte, hogy büntetését hét évi várfogságra enyhítsék. Fogsága idején ő irányította a várbeli lovarda építését.
Szabadulása után Schenovitz báró Aradon telepedett le, és magánmérnöki praxist folytatott. Horváth Ádám polgármestersége idején (1853–1860) városi, majd megyei főmérnöknek nevezték ki. Később tiszteletbeli tagja a helyi honvédegyletnek.
Honvédegylet, Kossuth-asztaltársaság, Függetlenségi és 48-as kör,Asztalos Sándor-társaság
A kiegyezés utáni években egymást követően olyan civilszervezetek jöttek létre, amelyek a szabadságharc eszméinek frissen tartását tekintették elsődleges céljuknak. Tagjaikból választották meg a vesztőhely bizottságot, majd a Szabadság-szobor felállítását intéző bizottságot.
Nemcsak javasolták, hanem anyagilag is támogatták a Búsuló Aradként elnevezett honvédemlékmű megrendelését a Milanóban élő Aradi Zsigmond szobrásztól.
Pontos nyilvántartást vezettek az Aradon és a vármegyében élő veterán szabadságharcosokról, anyagi támogatásban részesítették őket, illetve az elesettek nehéz sorsban élő családtagjait. A 81 éves Salacz Gyula, egykori polgármester, az egyesület tiszteletbeli elnöke vezetésével 1913-ban még 11-en voltak közülük életben.
A Kölcsey Egyesület mellett ezek a civilszervezetek erőteljesen támogatták az obeliszk és a szobor felállításának ügyét, az 1849. február 8-i aradi harcok emléktábláinak az elhelyezését, utcák elnevezését az aradi vértanúkról és a szabadságharc prominens személyiségeiről. Részt vállaltak az egész országra kiterjedő ereklyék felkutatásában és összegyűjtésében.
Működésük az első világháború utánig tartott.
Puskel Péter
Nyugati Jelen (Arad)

Rendhagyó könyvbemutató
Reiner Péter és Borbély Zsolt Attila moderátor
Ha nem esik időben olyan közel egy másik könyvbemutatóhoz, csütörtökön este bizonyára többen ott lettek volna az arad-belvárosi református templom imatermében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete által szervezett könyvbemutatón, amelyen Reiner Péter budapesti mozgalmár, emberjogi aktivista mutatta be a róla szóló, Márton Pál által jegyzett, Tiszta beszéd c. könyvet.
Az 1944-ben, az ostrom idején, bombázás közben a budapesti zsidókórházban született Reiner – mesélte életrajzát – különös vonzalmat érzett a Kos jegyű nők iránt, ebben a csillagjegyben született édesanyja, két felesége, a húga, s mint mondta, gyermekkora óta elemi bajt hozott rá kíváncsisága. Erdélyben, ahol több százszor járt, lépett be az MDF-be („2005-ben az MDF kilépett belőlem”), amely akkor megtévesztette.
Mai személyiségének, pártállásának előzménye, hogy édesapja „füstté vált Auschwitzban”, második apjának csak egyvalami nem sikerült: a hagyományos zsidó baloldalisághoz kötnie fiát. Fiatalemberként gyakran járt Lengyelországban, kiemelkedő személyiségekkel – köztük Andrzej Wajda filmrendezővel – ismerkedett meg, végleg beoltódott az antikommunizmussal s már 1964-ben tudta („minden lengyel tudta”), mi történt Katynban. (A szovjet hadsereg több tízezer lengyel tisztet kivégzett a II. világháború idején, s a németekre fogta – szerk. megj.) Biztos polgári vagyon birtokában az édesanya – mesélte Reiner Péter – az államosítás után talicskát tolt, miután apja belépett a kommunista pártba… Ellenzéki magatartása miatt kirúgták Magyarország összes gimnáziumából, végül később kertészmérnökként sikerült diplomát szereznie.
Ilyen előzmények után lépett be Reiner Péter az elsők egyikeként, büszkén vállalt zsidó származása dacára a Magyar Gárdába.
Nem mindennapi életút, az bizonyos.
Reiner Péter levetített egy kisfilmet a 2006. októberi budapesti rendőri brutalitásokról, amelyet egy évvel később a magyar polgárjogi harcosok Brüsszelbe is elvittek. A különös könyvbemutató egy 18 perces filmmel zárult, amelyben Morvai Krisztina a Tiszta beszéd c., Reiner Péter hitvallását összefoglaló könyvet ismerteti nagy empátiával.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Megjelent a katalógus és az okmánytár
Tegnap délután Bognár Levente aradi alpolgármester a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében megtartott történésztalálkozó három előadójának értékes ajándékot nyújtott át: annak a kétkötetes Gyűjteményi katalógusnak és az Okmánytárnak egy-egy példányát, amely az Arad Megyei Múzeum 1848–49-es állományának román és magyar történészek által felleltározott és lajstromozott kincseit foglalja magában.
A kétkötetes Gyűjteményi Katalógus és az Okmánytár a napokban került ki a nyomdából, kereskedelmi forgalomban (még) nem szerezhető be.
Jámbor Gyula
Gyűjteményi Katalógus (Aradi Ereklyemúzeum), Szeged, 2012.
/szerk. Kedves Gyula; készült a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Csongrád Megyei Önkormányzat és a Complexul Muzeal Arad együttműködésében/
Okmánytár : válogatott iratok és dokumentumok. Okmánytár az Aradi Ereklyemúzeum iratanyagából, 1836-1892 - a reformkor, a forradalom, a szabadságharc, a megtorlás, az emigráció és a kiegyezés korának dokumentumai /Szeged, 2012/ [szerk. Hermann Róbert]
Nyugati Jelen (Arad)

Aradi vértanúk - megemlékezések, koszorúzások Erdély-szerte
Ünnepi rendezvények, koszorúzások, egyházi szertartások keretében emlékeztek meg októner 6-án, szombaton az aradi vértanú tábornokokról Erdély-szerte. Aradon az egykori vesztőhelynél rendezett koszorúzással kezdődött el az 1848-49-es szabadságharc 163 évvel ezelőtt kivégzett tizenhárom tábornokának tiszteletére rendezett megemlékezés, majd a Szabadság-szobornál hangzottak el az ünnepi beszédek. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Zilahon, a Wesselényi-szobor előtt tartott közös megemlékezést.
Bár nekik a bitó vagy a golyó jutott, a történelem bebizonyította, a mártír tábornokok állnak a győztes oldalon - jelentette ki Rétvári Bence, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára.
A fegyvereket elsütő katonákra, a tűzparancsot kiadó elöljárókra ma már senki sem emlékezik, itt azonban a látszólagos legyőzöttek sírjától nem olyan messze száz számra gyűlünk össze - mondta a politikus az 1848-49-es szabadságharc 163 évvel ezelőtt kivégzett tizenhárom tábornokának tiszteletére rendezett megemlékezésen az aradi Szabadság-szobornál.
„A kivégzett tábornokok a győztes oldalon állnak, mert egy tiszta és szent eszmét követtek” – tette hozzá. Ezeknek az embereknek a sírja lehetett volna a magyarságé is, 163 év távlatából visszanézve azonban a nemzet védőfalaivá váltak. A magyarság sikeres, hiszen nincs sem besenyő, sem kun nemzet itt a Kárpát-medencében, magyar nemzet, Magyarország azonban van – hangsúlyozta a politikus. Hozzátéve: a magyar nemzet úgy is összetart, hogy a nemzet határai nem esnek mindenütt egybe az ország határaival.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kifejtette, büszkék vagyunk a múltra, a magyar szabadságharcra, erőt és hitet merítünk belőle, hogy a mában élő és a jövőt tervező nemzedékünk ne tévesszen utat és célt.
A nemzet értékei szilárd múlton állnak, s nekünk kötelességünk gyarapítani ezeket az értékeket, nem elég megőriznünk, ápolnunk, hanem gazdagítani kell a mában és beépíteni a holnapban - mondta. A 21. század kihívásai csak részben különböznek a 19. század nemzetalkotó időszakáétól: ma is szabadságot, testvériséget és egyenlőséget akarunk. A szabadság iránti törekvésünk ma sem mások ellen irányul - fogalmazott a politikus. Azt akarjuk, amit 163 évvel ezelőtt elődeink, azt, hogy sorsunkat mi magunk irányíthassuk, hogy mi döntsünk azokról a kérdésekről, amelyek napjainkat és a holnapot alakítják – hangsúlyozta az elnök.
Az aradi megemlékezések az egykori vesztőhelynél rendezett koszorúzással kezdődtek el délelőtt, majd a belvárosi római-katolikus templomban folytatódtak, ahol Kondé Lajos, a szegedi Dóm plébánosa, esperes, pasztorális püspöki helynök, nagyprépost celebrált szentmisét.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) közös megemlékezést tartott Zilahon. A megemlékezést a Wesselényi-szobor előtt rendezték és azon felszólalt Toró T. Tibor, a EMNP elnöke.
Toró T. Tibor ünnepi beszédében az egyik aradi vértanú szavait idézve tette fel a kérdést: „Milyen világ az, amelyben a nemzet és a haza iránti hűségért bitó (jó esetben golyó) az árulásért pedig hatalom és zsarnoki megbecsülés jár?” Toró szerint 1956-ban és 1989-ben is majdnem úgy történt, mint 1848-ban. „Ne engedjünk a '48-ból, ne engedjünk az '56-ból és ne engedjünk '89-ből!” - jelentette ki az EMNP elnöke. Szerinte ma az erdélyi magyarságnak egy olyan nemzeti minimum kidolgozására volna szüksége, amelyből a közösség egyetlen helyi, országos vagy európai képviselőjének sem szabadna engednie.
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Varga Károllyal, a dévai Corvin Könyvkiadó vezetőjével
Mentőöv a könyvpiacon: a gasztro-forradalom
Több tucatnyi helybeli, illetve más vidékről meghívott kiadó vett részt a XIII. alkalommal megrendezett Hunyad megyei könyvszalonon. A standokon azonban hiába kerestünk magyar kiadványokat.
Mint kiderült, a megye egyetlen magyar könyvkiadójának a szíves meghívás ellenére nyomós oka volt a távolmaradásra. Ám a kiadó vezetőjével, Varga Károllyal folytatott beszélgetés során az is kiderült, hogy immár a könyvpiacon is a gyomrunk és ízlelőbimbóink diktálják az irányt.
–Abszolút rajtunk múlt e könyvszalonon való részvétel vagy távolmaradás, hiszen a korábbi évekhez hasonlóan idén is meghívtak a szervezők. Néhányszor ott is voltunk. De sajnos, be kell látnunk, hogy olyan környezetben élünk, ahol egy effajta rendezvényen három nap alatt 8-10 magyar könyvet lehet eladni. Ez valahol megalázó is, meg gazdasági szempontból teljesen nonszensz – magyarázza a dévai Corvin Kiadó vezetője.
–Mi a tapasztalat a székelyföldi és magyarországi könyvvásárokon?
–Vegyes. Attól függ, milyen jellegű a rendezvény, illetve, hogy mibe kerül a részvétel. Manapság számunkra az is sikernek számít, ha a részvételi költségeket ki tudjuk hozni. Mert általában elég borsos árat kell fizeti az effajta rendezvényeken. És a könyvszakma amúgy is mélyrepülésben van. Ennek én kettős okát látom. Egyrészt a mai úgynevezett kultúrát teljes mértékben a vizuális média diktálja. Az emberek zömének bőségesen elég megnézni egy-két-három tévéműsort, s ezzel ki is merül a kultúra iránti igénye. Másrészt a könyvkiadás mélyrepülését idézi elő az is, hogy a könyvek előállítási, illetve terjesztési költsége olyan mértékben emelkedette, hogy egyszerűen lehetetlen manapság olcsó könyvet gyártani. Ha pedig nem olcsó a könyv, akkor nem számít tömegcikknek, és ettől kezdve csak kis példányszámú luxuskiadványokról beszélhetünk. Vannak persze csodaszép kivitelezésű könyvek a piacon, de ezeket multinacionális cégek gyártják, végigfuttatva őket a fél világon. Gyakorlatilag egyetlen szerző munkáját több nyelvre lefordítva adják ki.
–Ilyen körülmények között a Corvin Kiadó milyen címeket mert bevállalni az utóbbi időben?
–Mi mindig is kötődtünk az iskolákhoz, mivel tankönyveink, munkafüzeteink vannak, s odafigyelünk arra, hogy biztosítsuk az erdélyi könyvpiacon a kötelező házi olvasmánynak számító kiadványokat. Ezekre valós igény van és megpróbáljuk elérhető áron kínálni őket. Én mindig is az olcsó könyvkiadás híve voltam. 10-15 lejnél magasabb áron ritkán jelentetünk meg könyvet. Azonban ilyen keretek között, úgy érzem, minden lehetőséget kimerítettünk. Ami kiadható volt klasszikus magyar irodalomból, azt kiadtuk. Vannak persze még vonzó címek, mint például a Pál utcai fiúk, de ezek kiadásánál olyan szerzői jogi bonyodalmakba ütköztünk, hogy egyelőre le kellett mondanunk róla.
–A Corvin kiadó valójában a rejtvénymagazinok által vált ismertté. Az Erdély-szerte ismert jelszó is erre utal: Rejtvényben az élen! Mi a helyzet e kiadványokkal?
–Sajnos, a rejtvénylapok is mélyen az alatt a szint alatt vannak, mint ahol én látni szeretném őket. Itt azzal próbáltunk „élen” maradni, hogy mind több és több kiadvánnyal rukkoltunk elő. Míg valamikor 30-35 ezer példányban jelent meg egy-két rejtvénylapunk, manapság örülök a 6-8 ezres példányoknak. És igyekszünk minél több címmel jelen lenni a piacon. Ezért hetente akár 2-4 lapot is megjelentetünk. Próbálkozunk a magyarországi piaccal is, de ott a kétszáz rejtvénylap mellett kell kitartóan utat törni. Ezért inkább a hagyományos erdélyi piacot tartjuk szem előtt. Itt ismernek, szeretnek minket, s rejtvényben valóban élen járunk. Csak sajnos, egyre kevesebben választják ezt a fajta kikapcsolódást a sokkal könnyebben elérhető más szórakozási lehetőségek mellett.
–Az amúgy általánosságban leáldozó könyvszakma és rejtvényvilág mellett azonban a Corvin kiadónak ismét van egy világraszóló sikersztorija. Ez pedig az Erdélyi Konyha, ami néhány hónap alatt meghódította a hazai és magyarországi piacot. Hogyan született e lap? Kik a munkatársak? És hogyan alakul mostanában a sorsa?
– Ez valóban optimizmusra okot adó történet. Az Erdélyi Konyha idén decemberben lesz hároméves. E lap valahol a piac szülöttje. Ugyanis hosszú évekig próbálkoztunk a Köténykével, Gazdasszonnyal, de az innen-onnan összeollózott ötletekkel nem voltunk annyira autentikusak, ahogyan a piac ezt elvárta volna tőlünk. Úgy 3 évvel ezelőtt eszméltem rá arra, hogy a gasztronómiában igazi forradalom zajlik. És ez világjelenség. Ez a sejtésem beigazolódott. Így nagyjából egy időben indultunk a gasztro-forradalommal. Úgyhogy az erdélyi piacon egyedülállóak vagyunk, Magyarországon pedig a különlegesség kategóriájában jegyeznek. Tény, hogy igyekszünk a havonta megjelenő lapunkat minél több eredeti erdélyi recepttel megtölteni. Nagyon tartalmas és nagyon népszerű lett a lap. És olyan példányszámban nyomtatjuk, amit már én is szeretek. A havi 30 ezer példánynak nagyjából fele Magyarországon, fele Erdélyben talál gazdára. Ami a szerkesztőgárdát illeti, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Erdély majdnem minden gasztrobloggerét sikerült megnyernünk ez ügynek, így Aradtól Brassóig és Vásárhelytől Csíkszeredáig, aki ebben a szakmában él és mozog, az mind megfordult már a szerkesztőink körében. És a kör továbbra is nyitva áll. Továbbra is várunk gasztrobloggereket, hiszen ez ma már túlnőtt a hobbi szintjén, egyfajta szakmának számít. És aki követi a magyarországi gasztronómiai történéseket, az láthatja, hogy komoly sztárok nőtték ki magukat ebben a témában. Az Erdélyi Konyha mellett hasonló témájú könyvekkel arattunk még igazán sikert. Most a hetedik gasztronómiai kötetünk kiadására készülünk, és két-három héten belül kerül piacra a nagysikerű Erdélyi Konyha Kalendárium 2013-as kötete is.
Én azt hiszem: az, hogy a Corvin Kiadónak sikerült megmaradni és folyamatosan fejlődni, immár 24. éve, annak köszönhető, hogy mindig voltak megújulási lehetőségeink. És az Erdélyi Konyha határozottan egy ilyen!
Nyugati Jelen (Arad)

Emlékezés 1956 hőseire
Gloria victis
Az aradi In memoriam 1956 Egyesület az RMDSZ-szel közösen október 23-án az RMDSZ aradi székházában az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra, anyaországi és a romániai eseményeire, az ezt követő megtorlásra és áldozatokra emlékezett.
A rendezvényt megnyitó Bognár Levente megyei RMDSZ-elnök, aradi alpolgármester a fiatalokhoz fordulva azt mondta: a szabadság eszméjét ápoljuk, s átadjuk a fiataloknak, hogy vigyázzanak rá.
Az 1956-os eseményekről Jámbor Ilona, az In memoriam elnöke tartott előadást, amelybe felolvasások ékelődtek be.
Az 1956-os októberi forradalom Magyarországon a fennálló társadalmi rend és államhatalom gyökeres megváltoztatását tűzte célul. A szovjet fegyveres beavatkozással rövidesen szabadságharccá alakult forradalom ugyan nem érte el célját, de egy kis nép erkölcsi győzelmét jelentette a világ akkori egyik legfőbb hatalmával szemben, és – később derült ki, ma már tényként kezelik a történészek – a kommunizmus végének kezdeteként értékelhető. A magyar október nem maradt visszhang nélkül más országokban sem, az egyik éppenséggel Románia, s abban mindenekelőtt Erdély volt.
Az előadó vázolta a magyar forradalom kitörésének nemzetközi és magyarországi hátterét, lefolyásának főbb mozzanatait az egyetemisták október 23-i tüntetésétől, amelyhez végül százezrek csatlakoztak – ezt ünneplik az 1956-os forradalom kitörése pillanataként.
A szovjet hatalom nem nézhette szótlanul, hogy a láger egyik tagországa megszökjön a szocialista táborból és már október 31-én a fegyveres beavatkozás mellett döntött, november 4-én pedig megindult a támadás. A magyar hadsereg nem vette fel a harcot, a szabadságharcosok viszont igen – a fegyveres összecsapásoknak mintegy 2700 magyar áldozata volt. A román pártvezetés teljes mellszélességgel kiállt a magyarok ellen, Gheorghiu Dej és Emil Bodnăraş a fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották a szovjet pártvezetőnek, Hruscsovnak, s amikor Nagy Imrét, a forradalmi kormány elnökét letartóztatták, örömmel ajánlották fel annak „befogadását” Snagovon. Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy totális ellenőrzés alá vonja Romániát, és törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az ún. „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására, csírájában fojtva el bármilyen próbálkozást a magyar forradalommal való szolidaritás megnyilvánulása kapcsán.
A magyar forradalom napjaiban Romániában számos szimpátia-megnyilatkozásra került sor.
Aradon például a Téba textilgyár munkásnői az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a forradalom. Temesváron a Műszaki Egyetemen tartottak nagy diákgyűlést, amelyen nemcsak diákjóléti követelések hangzottak el, hanem a társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már az okt. 30-i gyűlés után letartóztattak. Kolozsváron, a Bolyai Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg, és más megmozdulások is voltak, például a Házsongárdi temetőben.
Természetesen nemcsak az egyetemi diákság szervezkedett: az 1957-től sorra került perekben egyre-másra került felszínre a szervezkedő csoportok tevékenysége. Több mint hatvan olyan – főleg magyar résztvevőket tömörítő – politikai csoportosulás volt Romániában, amelyek tagjait 1956–1965 között összesen sok ezer évi börtönre vagy kényszermunka-táborra ítéltek.
Stefano Bottoni történész kutatásai szerint Romániában 1956–62-as időszakban több mint 20 ezer letartóztatás történt, csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
A Securitate 1959. januári összesítése szerint 1955–58 között 30 személyt ítéltek halálra, közülük 17-et kivégeztek. Közöttük nem szerepel a (Pécskán és Aradon is szolgált) Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződő perben született tíz végrehajtott halálos ítélet áldozatának neve.
A mai előadáson a Csiky Gergely Főgimnázium diákjai – Veres Bernadette, Kis Zsuzsanna, Kócsó Alexandra, Csiki Gergely, Kakucs Dániel – részleteket olvastak fel Pietsch Miklós, Kelemen Kálmán, Bartis Ferenc, Varga László és Dávid Gyula 1956-os elítéltek naplóiból, könyveiből, visszaemlékezéseiből, valamint Tófalvi Zoltánnak az 1956-os romániai eseményekkel, megtorlásokkal kapcsolatos könyvéből.
A rendezvény keretében a szervezők bemutattak mintegy hatvan, az 1956-os forradalomról szóló, Magyarországon és Romániában megjelent könyvet, valamint a temesvári Luigi Varga néhány, a Szoboszlay-perbe foglaltak emlékére készített grafikáját.
A rendezvény végén 14 gyertyát gyújtottak a Szoboszlay-perben kivégzett tíz mártír, az érmihályfalvi csoportból Sass Kálmán és dr. Hollós István, valamint Theodor Mărgineanu borgóprundi hadnagy –, továbbá a név szerint meg nem nevezett sok-sok mártír emlékérre.
Nyugati Jelen (Arad)

Tíz éves a máramarosszigeti Leöwey Klára Líceum
„1989 óta a magyar közösség több mint 100 magyar nyelvű iskolát indított el, az RMDSZ szórványprogramjai által kialakított intézményes keret pedig biztosítja az oktatási intézmények fennmaradását és működését a szórványban is. A Leöwey Klára Líceum diákjait és tanárait egyaránt kötelezi a névválasztás: Leöwey Klára pedagógusként, íróként és az 1848-as eszmék vallójaként a közösségépítés egyik példaképe számunkra. Ő a magyar közösség összefogásáért, a tudás biztosításáért dolgozott, ezt a gondolkodásmódot kell nekünk továbbvinnünk” - mondta el ünnepi beszédében Kelemen Hunor.
A rendezvényen jelen voltak és felszólaltak Béres István és Kötő József, az RMDSZ parlamenti képviselői, az iskola volt és jelenlegi tanárai, diákok és szülők.
Az önálló magyar tannyelvű iskola beindításának igénye már a 90-es évek elején megfogalmazódott a máramarosszigeti magyar közösségben, hiszen itt 1948-ban megszűntették a magyar nyelvű oktatást. Az iskola székhelye hosszas várakozás után végül a XVIII. század elején épült, egykori Haller vadászházba került, az épület megszerzésében és helyreállításában a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országos és helyi szervezete nyújtott segítséget. A Leöwey Klára Líceum szórványkollégiumként is működik, hiszen a máramarosszigeti magyar gyerekek mellett ide járnak iskolába a pálosremetei, hosszúmezői, rónaszéki, aknasugatagi és nagybocskói diákok is.
 „A szórványban élő magyar közösségek számára kétszeresen fontos a parlamenti képviselet. Itt Máramarosban, Aradon, vagy Brassóban a helyi közösségek számára fokozott biztonságérzetet ad az a tény, hogy van saját képviselőjük a parlamentben. Óriási felelőtlenségnek, a nemzeti érdek semmibevételének tartom a szórványközösségek megosztására irányuló kísérleteket, főként a parlamenti választások alatt” – jelentette ki ma Máramarosszigeten Kelemen Hunor, a Szövetség területi szervezetének választmányi testületével való találkozón.
Kelemen Hunor kihangsúlyozta, azok, akik az alternatív bejutási küszöbről beszélnek, megtévesztik a romániai magyarokat. „Különösen igaz ez szórványban, itt Máramarosban, ahol minden egyes szavazat, amelyet nem az RMDSZ-re adnak el, a román jelölteket segíti. Veszélyes és romboló hatása van a szórványközösségek megosztásának, itt mindennél fontosabb az összefogás, a közös fellépés” – mondta az RMDSZ elnöke.
Maszol.ro

Választási esélylatolgató
Nem kockáztathatunk!
Toró T. Tibor EMNP-elnök a minap kijelentette, miszerint az EMNP és az MPP közösen indulva a december 9-i parlamenti választásokon, az alternatív lehetőséggel 3 szenátori, továbbá 6 képviselői körzetben győzve, az RMDSZ mellett bejuthat a törvényhozásba, két párt is képviselheti az erdélyi magyarságot. 
A rompol.ro legújabb felmérése szerint az RMDSZ 5,4% szavazatot kaphat első körben, de a töredékszavazatok visszaosztása után sem jutna neki több 5,84%-nál. Tehát az RMDSZ éppen csak bejutna a parlamentbe, de ezen kívül hogyan juthatna további 3 szenátori, illetve 6 képviselői hely a másik magyar pártszövetségnek? A fentiek fényében Faragó Péter parlamenti képviselővel próbáljuk latolgatni az esélyeket.
– Képviselő úr, mi a véleménye a magyarság kettős képviseletének a fent vázolt lehetőségéről?
– Nagyon érdekes hozzáállás Toró T. Tibor részéről, csakhogy számolt-e azzal, hogy mi, magyarok a szavazásra jogosult polgároknak hozzávetőleg a 6%-át képezzük? Ha a jelzett létszámot elkezdjük százalékra vagy 3/6 arányokra bontogatni, azzal mindenképp rosszul fog járni minden erdélyi magyar, illetve magyar párt. Egy ilyen esélylatolgatást legalább képzelet szintjén meg lehetne tenni akkor, ha mi legkevesebb 10%-ot tennénk ki az országban. Ebben az esetben, a jó részvételt is beszámítva lehetséges lenne, hogy 2 magyar párt is képviselőket küldhessen a parlamentbe, de amint a szlovákiai példa bizonyította, ez sem működik igazán. A józan számítások viszont azt igazolják, hogy ezt a 6-6,5% magyarságot két szervezetre bontani, a siker hiú ábrándjaival kecsegtetni, óriási tévedés. Ennek csakis mi, erdélyi magyarok ihatjuk meg a levét. Véleményem szerint, Romániában egyedül az RMDSZ képes arra, hogy az 5%-os küszöböt vagy a 3 szenátor és 6 képviselő által jelentett alternatív bejutási lehetőséget megvalósítsa. Úgy gondolom, hogy 2012. december 9-én, aki magyar létére nem az RMDSZ-re szavaz, az tulajdonképpen azt támogatja, hogy a román parlamentben az erdélyi magyarságnak a jelenléte, az ereje csökkenjen. Mivel az RMDSZ-en kívül más magyar szervezet képviselője nem tud bejutni, az ő szavazata elvesz, azzal támogatni fogja a visszaosztásból bejutó román pártokat. Véleményem szerint, a 3/6-ba kapaszkodva felelőtlen kijelentéseket téve, megpróbál kampányolni a maga pártjának, amelyik amúgy sem érvényesülhet. Nem hiszem, hogy a jelzett 5,4% RMDSZ-támogatottság mellett még bármilyen hazai magyar tömörülés még képes lenne 3 szenátori és 6 képviselői körzet megnyerésére. Ez matematikailag is lehetetlen, számomra viszont érthetetlen a számolásuknak a logikája. Ez csakis egy olyan kampányfogás lehet, hogy a hezitáló magyar választópolgárokat megnyerje, csakhogy Toró T. Tibor e kijelentésével arra ösztönzi a bizonytalan magyarokat, hogy az RMDSZ úgyis bejut a parlamentbe, tehát minket támogassatok, mert mi is bejuthatunk. Ez viszont nem igaz, nem szabad ilyen ábrándokban ringatni a magyar választókat, mert ha sokan elhiszik, úgy üthet vissza, hogy egyik sem jut be. Ez viszont óriási érvágás lehet az erdélyi magyarságnak.
– Tegyük fel, hogy az a bizonyos 3/6 alternatív lehetőség jóvoltából mindenképp bejut az RMDSZ.
– Igen, de mi lesz a szórványmagyarsággal? Hazabeszélve, ha az Arad megyei magyarságnak 22 év után nem lesz parlamenti képviselője, az beláthatatlan következményekkel járhat. Mi ugyanis annyira kevesen vagyunk, hogy egyetlen választási körzetben sem tudunk összegyűjteni egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot, csakis a töredék-szavazatok visszaosztásából juthat be valaki. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy az RMDSZ országos szinten is jól szerepeljen, 6% körül teljesítsen. Ha nincs meg a jelzett arány, az olyan szórványmegyék, mint Arad, Brassó vagy Máramaros, a visszaosztáskor nem jutnak mandátumhoz Ha ezt elveszítjük. olyan fokú lemorzsolódás indul be megyékben, hogy már nagyon rövid távon is érezhető következményekkel jár. Mindez azért következhet be, mert más versenypártok indulásával a tömbben élő magyarokat megosztva, gyengébb eredményt gerjesztettek. Meglehet, hogy a negatív hatás a tömbvidéken nem fog azonnal érződni, mert a Székelyföldön 55% vagy 75% megszerzése esetén is mandátumot nyerhet valaki, csakhogy a többlet szavazatok jóvoltából országos szinten fontos pozíciókat veszíthetünk.
– Megyei szinten hogyan tud közvetlenül segíteni egy RMDSZ-es parlamenti képviselő?
– Akik a politikában nincsenek annál az asztalnál, ahol a döntéseket meghozzák, igen alacsony szinten tudják érvényesíteni a maguk érdekeit. Tehát ha a szórványban nincs RMDSZ-es parlamenti képviselő, az országos szervezet sokkal alacsonyabb hatékonysággal tudja a jelzett közösség érdekeit szolgálni. Ha viszont az RMDSZ jól szerepel, kormánytényezővé válhat, a fejlesztések alkalmával olyan területek felé orientálódik, ahol jelen vagyunk az önkormányzatokban. Helyi parlamenti képviselő nélkül viszont a figyelem lankadhat, mert nincs, aki a megfelelő helyen és időben szóljon. Erre sok példát lehetne felhozni a törvényalkotások terén is, hiszen más érdeke van egy aradi, mint egy udvarhelyi magyarnak. Ha nem vagyunk ott, a mi érdekeink sokkal alacsonyabb szinten érvényesülhetnek. Mert mindenképp szükséges, hogy Arad megyei képviselő az RMDSZ frakcióban elmondhassa, mit szeretnénk, illetve követni az igényeknek a megvalósulást. Ugyanakkor követni kell a kisebb helyi érdekeknek az előmozdítását is, amelyek kellő támogatás nélkül semmiképp sem haladnak a megfelelő ütemben. Mert a helyi tisztségviselőink szinte naponta kapcsolatba kerülhetnek az RMDSZ szövetségi elnökével, csakhogy a Bukarestben kialakított személyes kapcsolatok, a döntésekben való részvétel, biztonságot, más megítélést biztosít a megyei magyarság számára. Tehát egy szórványmegye e lehetőségéből nem engedhet, ez nem képezheti alku tárgyát, semmiféle csalóka ígéretért nem szabad kockára tenni. Állítom ezt abban a tudatban, hogy előre nem lehet kiszámolni, hogy a visszaosztás következtében melyik választókörzetben induló juthat a törvényhozásba, te hát nem haza beszélek.
– Köszönöm a véleményét.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az algyői Móra Ferenc Népszínház
A Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik?
A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság.
Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze."
Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is.
A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is.
csangoradio.ro
Erdély.ma

Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (2.)
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-ai száma közölte Tamási Áron Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. 1956 november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán a verés nyomán megkékültek a körmei.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe, és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal szegényedett. Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Balla Pál Aradon született 1919. január 5-én. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja. 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Viszszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.
2. Balogh László csatornatisztító Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A legfelsőbb bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését. Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
3. Berecz György gépkocsivezető 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi nemzeti bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai katonai ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenállókból álló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A legfelsőbb bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte. Bokor ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobb oldali falon!), és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József technikus, mérnök életrajzi adatait már ismertettük. Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudást internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott. A magyar hatóságok 1951-ben viszszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult, és visszakerült Magyarországra. Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait, periratát ismerjük. Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását.
Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Előbb Függetlenség, majd Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta. Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett. Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is öszszekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását. 1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került.
Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A róla készült dokumentumfilm szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták. A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiumának különbizottsága Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bírói testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született. 1957. január 2-án tartóztatták le, május 7-én a legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte. Preisz ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélttársával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta. Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték. 1956. november 28-ról 29-re virradóra Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.
7. Szabó János gépkocsivezető 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. A Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatosmesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben. A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött, és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült.
Első házasságából két fia született. 1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték. 1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956. október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak. 1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza. Az SZKP elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A legfelsőbb bíróság katonai kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki. 1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a fővárosi bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a legfelsőbb bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet. A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46 000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni. Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült. 1956. október 28-ától november 4-áig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot. A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
A magyar forradalommal, a forradalom eszméivel való azonosulásért az erdélyi települések közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Hit az álomban
Színházavató ünnepség Marosvásárhelyt!
Hatvanhárom év után új székhelyre költözött a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínház. Az egykoron a vásárhelyi zsidó hitközség kultúrházaként működő főtéri épületet hosszú évek alatt restaurálták, és ma az ország, valamint Európa egyik legszebb bábszínházaként várja ifjabb és idősebb közönségét. Az ünnepélyes megnyitóra péntek déli tizenkét órakor került sor – ekkor leplezték le az épület előcsarnokában lévő emléktáblákat és nyitották meg a hitközségi emléktárgyakból nyílt állandó kiállítást, majd a nagyterem bejárata előtt lévő szalag elvágásával kezdetét vette az ünnepség.
Az igen ízlésesen felújított előadóterem színpadán Gavril Cadariu igazgató fogadta a megjelenteket és mondta el románul, illetve magyarul üdvözlőbeszédét. – Köszönöm Soós Zoltán igazgatónak és a Maros Megyei Múzeumnak az együttműködést, amelynek köszönhetően berendezhettük az előcsarnokbeli kiállítást. És köszönöm mindenekelőtt Lokodi Editnek, valamint a Maros megyei tanácsnak, Ciprian Dobre jelenlegi tanácselnöknek és a tanácsosoknak ezt az épületet. Üdvözlöm a jelen lévő színházigazgatókat, Kovács Angela és Kovács Amália tervezőket, Gogolák Zsoltot és Margitot, valamint Kacsó Zoltánt, a kivitelező cégek képviselőit, Molnár Dénes restaurátort. Elvágtuk a szalagot, most már hivatalosan is itt állok az új színpadon. Köszönöm mindazoknak, akik hittek ebben az álomban. Gyönyörű épületünk van, amelynek a színpadára állni kihívás és felelősség.
A romániai Unima-Assitej Egyesület nevében Calin Mocanu állt a színpadra és hívta maga mellé az egyesület jelen lévő tagjait. A telt házas közönség így meghallgathatta a gyulafehérvári, a temesvári, a craiovai, a brassói, a konstancai, a botosani-i, a bákói, a nagybányai, a pitesti-i, a kolozsvári, a nagyváradi, a Râmnicu Vâlcea-i, az aradi és a sepsiszentgyörgyi bábszínházak és társulatok igazgatóinak rövid üdvözletét, majd Thomas Lang németországi egyetemi tanár, professzor, a német Assitej (International Association of Theaters for Children and Young People – Gyermek- és Ifjúsági Színházak Nemzetközi Egyesülete) elnöke szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, nincsen szebb pillanat egy új színház megnyitásánál.
– Üdvözlöm a gyerekeket, akik egy ilyen szép épületbe jöhetnek előadásokat nézni. És üdvözlöm a helyi kollégákat is, akiknek új otthona lett. Tisztelettel adózom a helyi kultúrpolitikának, amely hajlandó volt jelentős összegeket fektetni a jövő generációk nevelésébe és a német Assitej képviselőjeként elárulhatom: egy új együttműködés kezdete ez a pillanat. Sok előadást, nézőt, szerencsét kívánok – mondta a professzor, akit Kovács Levente rendező, az Ariel színház művészeti tanácsadója követett a színpadon. – Az elmúlt ötven év alatt négyszer avattunk színházat Marosvásárhelyen. Ez európai kulturális fővárosi teljesítmény. Máshol színházak ürülnek ki, szűnnek meg. Mi építettünk. Az első taps ezért a marosvásárhelyi közönségnek szól. Az intézmény egykor Vörös Fecske néven indult, és az akkori, a létrehozás céljait taglaló kommunista propagandaszövegből, gügyögő bábszínházból számos zeneszerző, drámaíró, képzőművész és természetesen rendező, bábszínész közreműködése által, mára erőteljes színpadi művészetté alakult. Ennek vált a fellegvárává, nemzetközi rangú és színvonalú intézményévé a vásárhelyi épület – mondta számos, őt a bábszínházhoz kötő személyes vonatkozással gazdagított beszédében Kovács Levente, majd a Maros Megyei Tanács jelenlegi alelnöke, volt elnöke, Lokodi Edit (elnöksége idején kezdődött az épületvásárlás és a restaurálás is) vette át a szót. – Köszönöm a zsidó hitközségnek, hogy amint értesült a szándékunkról, azonnal értesített bennünket, és nekünk adta el az épületet. Azt kívánták, hogy az egykor a zsidó kulturális életet szolgáló épület felújítása után a marosvásárhelyi kultúra egyik fellegvára legyen. A szavunkat megtartottuk, az épületet restauráltuk, és az Ariel színháznak adtuk, amely a mi hírünket viszi a világba, az országban és külföldön egyaránt. Ha lemondunk a kultúráról, a jövőnkről mondunk le. Az utóbbi nyolc évben számos épületet felújítottunk: többek között restauráltuk a Kultúrpalotát, új székhelyet biztosítottunk a Maros Művészegyüttesnek és most átadhatjuk az Ariel színház új épületét. Reméljük, hogy legalább száz évig maradnak, hiszen ha elődeink száz évre építettek, nekünk is legalább száz évre kell felújítanunk munkájuk eredményét. Arra kérem a művészeket, hogy álmodjanak – és akkor valóra tudjuk váltani álmaikat. Köszönöm Ausch Sándornak, a zsidó hitközségnek, Kerekes Károly parlamenti képviselőnek a segítséget. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a nagy csapatnak, amely az Ariel színházért dolgozott. Mindez, amit ma ünnepelünk, a csapatmunka eredménye, érdeme. Isten adjon erőt ahhoz, hogy megmaradjon eme multikulturális, Maros megyei kultúra.
A színvonalas, telt házas, mégis humorban gazdag, oldott hangulatú megnyitóünnepséget a marosvásárhelyi Művészeti Líceum két diákjának fellépése, majd az egykori és jelenlegi alkalmazottak, társulati tagok közös színpadra lépése zárta. Új, gyönyörű, jó ízléssel és hagyománytisztelettel restaurált épülettel gazdagodott Marosvásárhely. Büszkék lehetnek mindazok, akik ehhez hozzájárultak.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)