Farkasvakság?
Ami ma Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon történik, egyértelműen tagadja mindenféle valóságos kulturális pluralizmus lehetségességét.
„S a nemzetállam logikáján belül maradva, úgy tűnik, okkal. A németeknek és a franciáknak azonban mégiscsak sikerült túllépniük a múlt traumáin. S nem úgy, hogy az egyik fél ráerőszakolta nemzetfelfogását a másikra. Még akkor sem, ha a franciák számára a második világháborús »győzelem« kedvezőbb alkupozíciókat teremtett, aminek manapság a német nacionalizmus enyhe reneszánszában mutatkoznak a következményei. A modell azonban kisebb-nagyobb korrekciókkal (a túlzások fokozatos lefaragásával) kétségtelenül működőképesnek látszik.
Arról nem is beszélve, hogy aki a román történetíráson belüli változásokat nyomon követi, beláthatja, hogy egy ilyesféle megbékélésnek román-magyar vonatkozásban is kitapinthatóak az esélyei. Minden azon múlik, hogy az Európai Unió képes lesz-e a következő években a német-francia modellt a tagállamokon belül is érvényesíteni.
A jelek nem túlságosan biztatóak. Az európaiak és az amerikaiak Ukrajna ügyében egyértelműen az ukrán nacionalisták mellett foglaltak állást, és Ukrajnát egyfajta egységes és oszthatatlan nemzetállamként próbálták elgondolni. Az ukrán nacionalisták közti újabb keletű konfliktusok azonban őket is meggondolkodtatták. Nyilvánvaló, hogy szélsőséges nacionalizmusra nem lehet működőképes államokat felépíteni. Ez a szélsőségesen nacionalista Görögországra ugyanúgy igaz, mint Kelet-közép Európa kisállamainak zömére.
De hogy a nemzetállam nyugat-európai felfogása sem igazán életképes, azt a bevándorlás problematikája világosan jelzi. Távlatilag – főként az individuum szabadságának abszolutizálása, következésként a családi közösségek háttérbe szorítása miatt – minden nyugati állam rászorul bevándorlókra, akik évtizedekben mérhető perspektívában többségbe is kerülhetnek. Ha a Nyugat továbbra is kitart a nagy nyugati államok kialakulásában meghatározó szerepet játszó elképzelés mellett, miszerint a többségnek joga van a kisebbségeket asszimilálni, kritikus helyzet alakulhat ki. A nyugati társadalmak ugyanis a nemzeti eszme leépítésével, a multikulturalizmus (valójában nélkülözhetetlen, de jelenlegi formájában álságos) fogalmának erőltetésével, a hagyományok relativizálásával azokról az értékekről mondtak le, melyek korábban az asszimilációt lehetővé tették. A bevándorlóknak, akik erőteljes, vallásilag megalapozott értékekkel érkeznek ezekbe a kohéziójukban megrendült társadalmakba, gyakorlatilag nincs kihez asszimilálódniuk.
Ennek ellenére a szóban forgó társadalmak politikai elitjei mind agresszívabban erőltetik az asszimilációt, aminek nem lehet más következménye, mint az asszimilálandók ellenérzéseinek és ellenállásának felajzása. Mi, magyarok tökéletesen ismerjük ezt a mechanizmust, erre ment rá az »egységes« magyar állam. Ha a magyar vezetőréteg a XIX. század elején felismeri, hogy az állam megmentésének egyetlen esélye a föderalizmus, talán ma is egy olyan államban élhetnénk, melynek nem feltétlenül Magyarország (esetleg Pannón Egyesült Államok) lehetett volna a neve, de amelyben minden magyar az államszövetség – nyelvében és kultúrájában mindenki mással egyenjogú – polgáraként élhetne."
Bíró Béla
foter.ro

TatrospART Feszt a Gyimesekben
A Gyimesek völgyében élő zenészek, táncosok és énekesek találkozóját tartják vasárnap Hidegségen az első alkalommal megszervezett TatrosArt Feszten.
„Több mint száz meghívottunk van, olyan emberek, akik az ötvenes évektől napjainkig szórakoztatták, mulattatták a gyimesi csángókat. Úgy érzem, a régiekről kicsit megfeledkeztünk, most ők is meghívást kaptak, hogy újra hangszert fogjanak a kezükbe. Ez lesz a fesztivál egyik színfoltja” – mesélte portálunknak Antal Tibor gyimesi zenész, szervező.
A fellépések vasárnap délután három órától kezdődnek a hidegségi Fatányéros és Csángó Panzióban, este nyolc órától pedig a budapesti Válaszút Táncegyüttes Magyar néptánc és népzene a Kárpát-medencéből című előadását lehet megtekinteni, közreműködik Antal Tibor és a Heveder Zenekar. A napot hagyományos bál zárja.
„Több olyan jelzés is érkezett a zenészek részéről, hogy jó lenne újra találkozni az idősebbekkel. Örömzenélés lesz a Gyimesekben, lehetőség adódik megismerni és szórakoztatni is egymást. Van olyan idős zenész, aki 25-30 éve nem fogott hangszert a kezébe, most meg örömmel készül a vasárnapi fellépésre” – mondta Antal. A hagyományteremtő szándékkal életre hívott fesztivál nyitott a nagyközönség számára is.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Mint a bumeráng
A katalánok nem tágítanak: előrehozott választást tartanak szeptember utolsó vasárnapján, amikor eldől, hogy Katalóniában az autonóm közösség függetlenné válásáért küzdő politikai pártok maradnak-e kormányon.
Amennyiben igen, megkezdődik a független Katalónia alkotmányának kidolgozása. A hír azért érdemel említést, mert a katalánok olyanok, mint a bumeráng: a spanyol kormány bármennyire is messzire dobja – azaz ellenzi – a gazdaságilag legfejlettebb spanyolországi régió kiválásának ötletét, a katalánok nem hagyják magukat, és kezdik elölről. Visszatérnek Madridba, mint a hajítófa.
Ezt a hozzáállást várná el több ezer, tízezer, százezer székely is a felhatalmazott politikusaitól: várná, hogy naponta ott szerepeljen a hírekben, hogy az RMDSZ, az MPP, az EMNP, az SZÉKELY NEMZETI TANÁCS kilincsel Bukarestben és érvel Székelyföld területi autonómiájának fontossága mellett. Ha kidobják őket az ajtón, visszamennek az ablakon.
Ja, hogy még nem jutottak el Bukarestig? Még csak ott tartunk, hogy a politikai alakulatok egymás torkán próbálják lenyomni a saját autonómiatervezetüket? Baj. Nem merjük beismerni, de tény, hogy az autonómiaküzdelmek tekintetében nagyon lassan haladunk. Bizonyíték erre az, hogy gyakorlatilag nincs egy saját autonómiatervezetünk. És itt a saját szón a hangsúly, mert amik léteznek – merthogy több is van –, azok tulajdonképpen a már működő autonómiák „összeollózásai”. Egy kicsi elképzelés a dél-tiroli modellből, néhány gondolat a baszk önrendelkezésből, pár ötlet a finnországi Aland-szigeteki megvalósításból.
Nem jó ez így! Székelyföld számára olyan autonómiatervezetre van szükség, amelyik nem összeollózott szakdolgozat, hanem székely sajátosságokra épülő tervezet. Bármennyire is hangzatos dél-tiroli autonómiamodellel áhíttatni a székelyeket, hiba már működő területi autonómiák alapján követelni a mi autonómiánkat. Mert az olaszországi németek vagy a spanyolországi baszkok, esetleg a finnországi svédek teljesen más utat tettek meg történelmük során. Nekünk a saját múltunkból kell táplálkoznunk. És úgy kell tennünk, mint a katalánok: ha kitessékelnek, akkor is visszamegyünk. Úgy kell viselkednünk, mint a bumeráng, aminek különös alakja és viselkedése miatt sokan mágikus erőt tulajdonítanak.
Kozán István
Székelyhon.ro

“Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én”
Néhány nappal ezelőtt, augusztus harmadikán, hétfőn délelőtt terjedt el a hír, hogy székelyudvarhelyi lakásában holtan találták Majla Sándor írót, költőt, lap- és folyóirat-kiadót. Túl a megdöbbenésen és a kétkedésen, rá kellett jönnünk, hogy a hír igaz. Sokunknak régi jó barátja, eszme- és pályatársa volt Sándor. Annak idején, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, mélyen benne még az átkosban, együtt kezdtük a pályát a “szocialista sajtó orgánumaiban” (Ifjúmunkás, Utunk, Igaz Szó), illetve az éppen csak megtűrt irodalmi berkekben, mint amilyen az akkori Tomcsa Sándor Irodalmi Kör volt. Többen valánk egyazon társaságban szárnypróbálgatók, többen futunk vagy vánszorgunk egy-egy pályának nevezett izén, olykor szárny-szegetten éldegélünk az irodalmi és kulturális prérin még ma is… Ilyenkor ideje van a számvetésnek, a baráthoz kapcsolódó gondolatok és emlékek rendezésének, hiszen adósai vagyunk, immár mindenét ideadta, összes tálentumát, hogy a továbbiakban mi magunk sáfárkodjunk vélük. Túl a kegyelet és a végtisztesség feladatkörén, többrétű feladat hárul ránk az életmű elhelyezése és értékelése terén. Ígérjük, s igyekszünk majd helyt állni, s megtenni a szükségeseket.
Sándor barátunk többször is említette, hogy milyen emlékezetes közönségtalálkozót szerveztek Németh Viktor énekes-zeneszerzővel közös estjük alkalmával március 17-én, Békéscsabán. Elmaradt a beszélgetés rögzítése és az arról készült interjú vagy “hangulatjelentés”. A fotók viszont a gyász pillanataiban előkerültek az internet bugyraiból. Ezeket - a valóban jó felvételeket is – használjuk jelen írásunkhoz. A hiánypótlás szándékával. És idézzük a Vass Dénes által, a Szent Miklós-hegyi Temetőben elmondottakat. Az emlékező és emlékeztető szöveg elkészülte jórészt Veinberger Melinda érdeme.
Drága Sanyi!
Egy haikuddal kezdem emlékezésünket: “Miattad, érted kegyelem, harag, öröm, virág voltam én.” Itt állunk megrendülten, volt osztálytársaid, eljöttünk, hogy búcsúzzunk Tőled, hiszen földi utad utolsó STÁCIÓ-jához érkeztél, nincs tovább, ez végállomás. Lehullt a levél, megállt az óra ketyegése… Örökösen zaklatott , nyugtalan szíved megpihen. Nyilatkoztad, hogy a művészek olyanok, nincs nyugalmuk, nem tudnak nyugodtan élni, nem tudnak teljesen emberek lenni, s így ők bizonyos szempontból nem is emberek. Téged sem hagyott nyugodni a Benned égő alkotási vágy, már egészen fiatal korodtól, ez volt meghatározója egész egyéniségednek, mert aki közösségéért, népéért, nemzetéért is tesz, az nem élhet és nem éghet takaréklángon. A művészi alkotás napfényes, de olykor zakkant, kicsit szkizofrén “világ örök útvesztőiben bolyongtál társakkal ugyan, de leginkább mégiscsak magányosan.”
Most eljöttünk, hogy búcsút vegyünk nemcsak a művésztől, a szerkesztőtől, a könyvkiadótól, hanem a szív-lélek embertől is, akit engedtél megismernünk személyedben. “Lelked mindig nagyon érzékeny volt az élet legszellőnyibb suhanásaira.” Számtalan közös emlék fűz Hozzád, oly sok vidám és szép percet kaptunk Tőled, néha talán kissé fanyar humorodra mindig emlékezni fogunk. Kicsit kilógtál a sorból, az akkori matek-fizika beállítottságú diákok közül, hiszen Te mindvégig színire készültél. A sors ironiája, hogy nem vettek fel, pedig mi tudjuk: kiváló színész lett volna Belőled.
Most meg itt a végső szereped: a kegyetlen halál. Nagyon korán távozol, még annyi mindent szerettél volna kiírni Magadból. Szerencsések voltunk, hiszen gyermekkorodról szóló novelláidból egy párat megosztottál velünk, és mondhatjuk, egytől-egyig remek alkotások. Nagyon nagy kár, hogy nem jutottál a végére. Ahogy mondtad: “Annyira hosszú és telt volt, hogy írom, írom a gyermekkorom, de nem fogyok ki belőle. Dús volt, de nem önfeledt, vidám, de csak amolyan hétkrajcáros, mert korán felnőtté váltam…” Mindig benned volt a halál érzése; már a novelláid posztumusz kiadásáról meséltél, s ezt nyilatkoztad: ”Becsszó, elolvasnám a könyvet, lássam meg, milyen voltam akkor?!” Vallottad hogy valahol van az az idő, amit nem ismerünk, több versed is foglalkozik a halállal és a halál utáni pillanattal. Egyik osztálytársunk szerint mintha mindig csak fél lábbal voltál ezen a világon, titkon vágytál az angyalok közé vagy legalábbis “6 cipőnyivel fennebb”.
Idézet az előre, saját Magadnak megírt Requiem em es emlékére című versedből:
ha fölébredek majd megmutatom
rejtett sebem
szavakba göngyölt
álmaim mesélem el s hogy
hideg a priccsem
nincs takaróm s emlékezem
ha alattam szalma zizzen…
s mégis megcsalatkoztam
s tékozoltam magam s vissza-
térnem nem adatott meg
sehová mert mindenhol magamra leltem menekülnöm
sem volt érdemes
mert reám zuhant a világ
hogy se ember se isten se ház
se út se temető se élet
csak a tértelen egyedüllét
valami egy-igazság…
Ez a versed benne van a Stációk című kötetedben, amelynek egy-egy példányát dedikálva ajándékoztad nekünk a húszéves érettségi találkozón. Neked köszönhetjük A szavak pírja című, első megjelent kötetednek csak nekünk szóló “belső kiadását” a harmincöt éves találkozónkra, melyben benne vannak a diákkorodban írt versek is, s így egy kicsit valamilyen formában benne vagyunk mi is. Idézet az ajánlóként hozzánk szóló vallomásodból: “Szinte soha nem tudtam, mikor mit kell mondanom: sokszor jókor mondtam a rosszat, máskor meg rosszkor mondtam a jót. Lehet ezért pironganak a szavak, és megtörténhet, hogy épp ezért toloncolt az élet az állandó Vers havába, ahol nincs tél, nyár, megszűnik a bizonytalan… Élek hát még itt a Vers havában kicsit és most már kezdem végre önmagamhoz mérni önmagam: van erre szabad akaratom. Kaptam, hát élek vele. És egyre gyakrabban eltalálom mondani a jót, éppen jókor.”
Nehéz elfogadni, hogy nem fogunk többé találkozni Veled, üres marad a helyed az osztálytalálkozókon. Kicsit fura , jézusi alakodat nem fogják látni az utcán a város lakói , nem tartasz zenés-verses könyvbemutatókat és főleg nem írsz többet… Pedig mindened az írás volt. Az Emlékkönyvünkbe írt beszámolódból tallózva: “… írtam, főként verset… Azt hittem, hogy egy szemernyit hozzájárulok a kultúra és az emberi lélek igazabbá tételéhez azzal, amit teszek, de egyre inkább behunyt lelkű emberekkel találkozom, tehát egészében ez sem sikerült, akár a sok felvételi vizsgám. Azért mégis: rengeteg jó dolog történt, és a fentiek ellenére is derűlátó vagyok, valahogy így: Fel a fejjel, semmi remény.”
Még voltak hasonló szállóigévé vált mondásaid, okosságaid: “Úgy cselekedj, hogy ne adj okot magadnak megbánásra.” “Derűlátó vagyok, s lesz még ennél rosszabb is.” “Van véleményem, csak nem értek egyet vele.”
S most itt állunk némán sírodnál és várjuk, hogy mondj valami vicceset ez alkalommal is. Itt állunk, és megköszönjük Neked a verseket, a sok szép emléket, a diákkori csínytevéseket (amelyekben, valljuk be, mindig derekasan kivetted a részed). Köszönjük a sok szavalatot, az Énekes madár Mókáját, a kiszállásokat, az agitációs brigádot, a bentlakásos életet, a bervező-szívottságot, a sok humort, az osztály- és évfolyam-találkozók szervezések hangulatát. Köszönjük az exkluzív nekünk írt Maradjunk még mindig humorunknál című esszét , és az Ahogy megcsillan szemünk – 25 év után Nektek, valamint Társaimnak az iskolából című verseket, amiket mind-mind megőrzünk emlékezetünkben.
Nyugodjál békében, Sanyi! Ahogy egy pályatársad írta a napokban: “Legyen könnyebb számodra az örökkévalóság, mint ez a könnyed, ám olykor és végül elviselhetetlen súlyú élet.”
Hagyatékul ránk hagytad az alábbi sorokat is:
ti próbáljátok meg próbáljátok meg
mert olykor elég lehet s amíg még van fény és sötét
csupán a hit amíg fázhattok és elönthet a meleg
amíg hang és csend övez
tervezzetek és éljetek
Isten velünk! Isten veled!
A székelyudvarhelyi Gimnáziumban 1979-ben végzett évfolyam nevében elmondta Vass Dénes
Székelyhon.ro

Ha a fasizmust letiltják, a kommunizmust miért nem?
Úgy látszik, a román nemzet nem tanul. Sem a történelemből, mert abból nem lehet. Sem a könyvekből, mert nem olvas.
A mítoszokat csökönyösen romboló számos könyvének egyikében Lucian Boia professzor olyan kijelentést tesz, mellyel nem kerülhette el a divatos, illetve régi vágású történészek bírálatát. Vagy a példabeszédeket és idézeteket kedvelőikét.
Boia úr véleménye szerint sosem tanulunk semmit a történelemből, ami azt jelenti, hogy az oly sokak számára kedves Historia magistra vitae est mondás, melyről kevesen tudják, hogy a cicerói De oratoreból származik, már nem igazán állja meg a helyét. Nem Boia professzor az egyetlen, aki ezt megkérdőjelezte. Gyakoriak a témát érintő viták a nyugati akadémikus körökben. És nem kevés könyv is foglalkozik a kérdéssel.
Csakhogy nemcsak a történelemből nem nagyon tanulunk semmit, de – úgy tűnik – a könyvekből sem. Erre a következtetésre a Klaus Johannis elnök által júniusban kihirdetett 217/2015-ös törvény miatt keletkezett eddigi vita megfigyelése során jutottam. A mára legionáriusellenes törvényként elhíresült jogszabályról van szó. Kétségtelen, hogy a kérdéses dokumentum nyilvánosságra kerülése után felszínre tört, egyáltalán nem érdekmentes ellenséges indulatok egy része a törvény koncepcionális és megfogalmazási hibáiból származik. (Ezeket Andrei Pleşu úr remekül jelezte az adevăru.ro-n hétfőn megjelent kommentárjában.) Az „átalányban” megfogalmazott árnyalatlan ítéletekből, melyekre, olybá tűnik, biztatni kíván. A negatív indulatok másik részét – ahogy azt szintén Andrei Pleşu emeli ki nagyon jól – Andrei Muraru elnöki tanácsadó egyik kijelentése váltotta ki, aki olyasmit látott bele a jogszabályba, amit az valójában nem tartalmaz. Nevezetesen azt a rendelkezést, hogy a kommunista–ceauşiszta propaganda szintén tiltott lesz és ugyanolyan drasztikusan büntetik majd, mint a szélsőjobboldalit.
A szélsőjobboldali doktrínák szimpatizánsai – sokan-kevesen, amennyien még létezhetnek Romániában –, valamint az antiszemiták, akikről nem érdemes azt gondolnunk, hogy sohasem léteztek és most sincsenek a kárpáti–dunai–pontoszi térségben, rögtön hevesen tiltakoztak, és azt mondták, a törvény a külföld és a fáradhatatlan zsidó lobbi utasítására készült. Ugyanezek a szimpatizánsok, mielőtt elkészülne egy mélyreható és részletes történelmi elemzés, vagy olyan akadémikusi rangú történészek segítségével, akik sohasem mosták le magukról a szégyent, hogy nevüket adták a kommunista–ceauşiszta hamisításokhoz, arról akarnak meggyőzni minket, hogy a legionáriusok nem voltak fasiszták, vagy nem követtek el gyilkosságokat. De még mennyit, és nemcsak az 1941. januári lázadás napjaiban. És kiszolgálták Hitlert. Ami nem jelenti azt, hogy mindazok gyilkosok lettek volna, akiket egy adott pillanatban elvarázsolt a legionárius doktrína agresszív nacionalista vetülete. Vagy, hogy mindazt, ami jót és értékeset írtak, többé nem lenne szabad olvasni és népszerűsíteni.
Az antikommunisták is hevesen tiltakoztak, akik – nem találván meggyőzőnek Muraru úr szavait –, azt vetették fel, hogy a törvény a részlegesség bűnébe esik. Azzal, hogy bevallja és elismeri a Holokausztot, elítéli azt, valójában Elie Wiesel, Alexandru Florian és a hozzájuk közelállók kedvére tesz. De megfeledkezik a kommunista Gulág szörnyűségeiről. Ezáltal, nem túlságosan ártatlanul, egy európai forgatókönyvet ismétel meg, mely odavezetett, hogy a nácizmust és a fasizmust megfelelően elítélték, a kommunizmust viszont csak formálisan, kevés meggyőződéssel, hiteltelenül, félszájjal és egy félig üres terem előtt. Semmiképpen sem annyira drasztikusan, mint a nácizmust.
Számos, az utóbbi 20-25 évben elsősorban a Humanitas kiadónál, de a Polirom kiadónál és máshol is megjelent könyv feltárta a XX. századot meghatározó két totalitarizmus bűnös természetét. Azt a tényt, hogy a nácizmus és a kommunizmus, ahogy azt Pierre Chaunu nagyon jól mondta, „heterozigóta ikrek” voltak. Hogy miattuk Európa jelentős része a „halál földjévé” vált, ahogy azt Timothy Snyder írta. Hogy a kommunizmus és a nácizmus bűnös jellegének leleplezése egyáltalán nem mennyiségi kérdés. Cvetan Todorov a Gonosz emlékezete, a jó kísértése című könyvében […] legalább két példát említ a XX. századi személyiségek közül – Margaret Buber-Neumannt és Vasili Grosmant –, akik egyaránt megtapasztalták a kommunista és a náci terrort is. És mindkettőt megszenvedték. Vladimir Tismăneanu a Humanitas kiadónál jelentetett meg nemrég egy könyvet, az Ördög a történelemben – Fasizmus és kommunizmus a XX. században címűt, melyben a két gonoszság hasonlóságaira mutat rá.
Az ördögnek, vagy az évszázad szerencsétlenségének, ahogy Alain Besançon nevezte, a múlt században két megnyilvánulási formája volt. […] A XXI. században mindkettőtől egyforma gondossággal kell óvakodnunk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a 217/2015-ös törvényt vissza kellene vonni, meg kellene semmisíteni, majd oly módon kellene újraírni, újra megszavazni és újra kihirdetni, hogy egyértelműen szabályozza bármilyen fajta szélsőségesség és a totalitárius késztetés bármilyen típusának büntetését.
Talán így bizonyítani tudjuk majd, hogy tényleg tanultunk valamit a történelemből, de azokból a könyvekből is, melyek megpróbálták megmagyarázni a torzulásait.
Mircea Morariu
foter.ro

A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro

Az egykori Székelyudvarhely – A gyár, amire még Ceaușescu is büszke volt
Negyven éve kezdték építeni, ma is működik, a város és a régió egyik legfontosabb gyára. A Matricagyár rövid története.
„Ide minden parasztot felveszünk!" – a matricagyár homlokzatán levő IMPF valójában az Intreprinderea de Matrițe și Prelucrarea Fontei névnek volt a rövidítése, de a székely humor ezt is kiforgatta. Való igaz, hogy a hetvenes évek közepén elsősorban román anyanyelvű munkásokat és szakembereket akart az akkori rendszer Székelyudvarhelyre telepíteni, de az akkori helyi városi és vállalat vezetők ezt úgy előzték meg, hogy nagyrészt környékbeli munkásokkal töltötték meg a nagy munkaerőt igénylő gyárat. Jó húsz éven keresztül udvarhelyszéki családok ezreinek jelentette a megélhetést. A város területén már a hatvanas években elkezdődött a nagyméretű ipari létesítmények építése, az iparosítás azonban a hetvenes-nyolcvanas években csúcsosodott. Pontosan negyven évvel ezelőtt, július elsején hozták meg a határozatot a matricagyár létrehozásáról, augusztusban kezdték építeni és két év múlva már dolgoztak benne. Eredetileg festékgyárat akartak létrehozni, de többek között az akkori vezetők, például Fábián István igazgató nyomására ezt megváltoztatták és főleg fémszerkezetek gyártása mellett döntöttek.
A gyárat a kadicsfalvi rétre, az akkoriban már meglévő cérnagyár szomszédságába építették fel, több hektáros területre. Olyan hamar megépült az akkori ütemtervekhez képest, hogy maga Nicolae Ceaușescu is meglátogatta 1978. június 20-án, csodájára járt a gyárnak és azon nyomban a bővítést is kilátásba helyezte. A kezdeti években öntött alkatrészek, gumiabroncsok készítésével foglalkoztak a gyárban, de a bővítéskor már az alkatrészgyártás került előtérbe, elsősorban a vegyipar és a kőolajfeldolgozás ágazatának kezdtek gépeket és alkatrészeket gyártani.
Kezdetben a munkások létszáma nem tette ki az ezret sem, később ez emelkedett, 1977-ben 1202 dolgozója volt, majd az 1983 évi bővítés után gyakorlatilag megduplázták a létszámot. Nem mellékesen az utánpótlás megoldására létrehoztak egy oktatási intézményt is, a szakképzett munkástanoncokat a 2-es számú ipari szakközépiskolában készítették fel a gyári munkára – a rendszerváltás után ebből lett a Kós Károly Szakközépiskola.
A vidéki munkások nem mindegyike ingázott, mert a nyolcvanas évek elején a gyár bejáratától nem messze, a Nagy-Küküllő partjára felépítették az egyszobás lakásokból álló blokkokat, az ún. Matrica-garzonokat. Egy idő után azonban nemcsak a matricagyárban dolgozók lakhattak ott. Ami a munkáslétszámot illeti, egyes források szerint 1980-ban 2840-en, 85-ben 3637-en, 87-ben pedig majdnem négyezren dolgoztak a gyárban, a következő évben a négyezret is meghaladta az összlétszám. A nyolcvanas évek végén, a cernavodă-i atomerőmű beindulásakor igen nagy, újabb tervek jöttek: Ceaușescunak amúgyis nagy szenvedélye volt az atomerőmű-biznisz, a csernobili tragédia ellenére nagy lendülettel fogtak neki az atomenergia előállításának. Ehhez az udvarhelyi gyár úgy járult volna hozzá, hogy az atomenergia termeléséhez szükséges, ún. nehézvíz kezelését olyan berendezésekben végezték volna, amit itt gyártanak.
1988 tavaszán is járt Ceaușescu Udvarhelyen, az első útja az ipari övezetbe vezetett – a matricagyárat tovább bővítették volna, az említett ukázok szerint. Másfél év múlva azonban jött a rendszerváltás, ami keresztülhúzta a számításokat. Ahhoz képest, hogy alig néhány évvel korábban még almérnök-képzőt is terveztek, a matricagyár rohamosan épült le, a munkások nagy részétől megvált a közben privatizált, több cégre felbomló nagyvállalat.
A kilencvenes években olyan cégek váltak ki (és végezték tovább az egykori gyár egy-egy profilját), mint a Roseal Rt, a Matform, vagy a Matplast, de a Matrica Rt. is megmaradt. A Matrica Rt. több kis- és nagyrészvényes tulajdonában van, jelenleg 279 alkalmazottal dolgozik, a felsorolt többi „utódcég" is hasonló, néhány százas létszámmal dolgozik.
A 2009. márciusában, 75 éves korában elhunyt Fábián István 33 éven keresztül volt az igazgatója a matricagyárnak, a gyár felépítése és működése az ő nevéhez fűződik. Nem mellékesen a rendszerváltás napjaiban a gyárban is zajlottak az események, erről itt és itt olvashat részletesebben. (Cikkünkhöz felhasználtuk Vofkori György: Székelyudvarhely – Várostörténet képekben című könyvét, illetve más jellegű helytörténeti forrásokat, szóbeli közléseket.) Katona Zoltán
uh.ro
Erdély.ma

Székelyföld ostroma
A kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét?
Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának.
Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat.
Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!”
Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is.
Jogaink határtalanok
Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek.
Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került.
Káros a románosítás
Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik.
Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez.
Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér)
A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen!
Marosvásárhellyel mi történt?
Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá.
Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk!
Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek.
A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését.
Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát.
Hová lett Aranyosszék?
Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük.
Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű.
Míg sorsunkról mások döntenek
Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek!
Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat!
Kádár Gyula
Háromszék
Erdély.ma

Visky Árpád emlékét idézték (Drámatábor Kökösben)
A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tegnap zárult ötödik kökösi drámatáborában harminc erdélyi és magyarországi résztvevő ismerkedett a színjátszás és a közös alkotás eszközeivel. A fiatalok a hatnapos együttlétet a tragikus sorsú egykori sepsiszentgyörgyi színművész, Visky Árpád emlékének szentelték.
A Fazakas Misi által irányított Osonó Színházműhely számára nem idegen Visky Árpád neve, életével és művészi alkotómunkájával né­hány évvel korábban a társulat behatóbban foglalkozott, közbenjárásukkal a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozata termet nevezett el a kommunizmusban meghurcolt, máig tisztázatlan körülmények között elhunyt színművészről. Az emlékezők úgy tartják, szókimondásával, igazságérzetével, szenvedélyes munkaszeretetével, tenni akarásával és lázadó alkatával Visky Árpád ma is példaértékű lehet a fiatalok és a színházi alkotók számára.
A táborban a színházszakmai csoport tagjai Mucha Oszkár irányításával, míg a személyiségfejlesztő-önismereti csoportban részt vevők Fazakas Misi vezetésével ismerkedhettek önmagukkal és a színházzal. A napi két műhelyfoglalkozás mellett a tábor minden reggele kitartást erősítő tornával és a lelki-szellemi bemelegítőként szolgáló napindítóval kezdődött, este pedig színházi előadásokat vetítettek, amelyeket megbeszéltek. Az ötödik tábor támogatói és partnerei: a Tiszta Formák Alapítvány, a megyei sport- és ifjúsági igazgatóság, a kökösi polgármesteri hivatal és a helyi Gábor Áron Általános Iskola.
Az Osonó hétfőn indul a franciaországi Tézébe, ahol az ökumenikus ifjúsági táborban színházi műhelyfoglalkozásokat irányítanak, majd augusztus végén tizenegy ország érintésével kéthetes európai turnéra indulnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlölködés helyett: tanulni a magyaroktól! (Cella Dan)
Részt vettem az ország nemzeti himnuszának napján szervezett egyik hivatalos rendezvényen. Csalódott vagyok… Érzéseim, benyomásaim, óhajaim, elégedetlenségem környezetem szempontjából, természetesen, nem túl fontos. De nem értem, egyes románok miért fröcsögnek mindenfelé, amikor a magyarok különleges napjaikat ünneplik, miközben ők, a románok, nem képesek: 1. tisztességes időpontban megszervezni az ilyenfajta eseményeket, hogy minél többen részt vehessenek rajtuk; 2. megtenni mindent, hogy részt is vegyenek ezeken az eseményeken.
Fojtogat azok közömbössége, akik ujjal mutogatnak a magyarokra, mert „újra utcákra vonultak”, ők viszont képtelenek 20 percet arra szánni, hogy elénekeljék országuk himnuszát, melyet akkora „igyekezettel” „védelmeznek” a „gonoszoktól”.Igen, igaz, az ilyen eseményeket, akárcsak a minapit, általában délben tartják, amikor mindenki dolgozik, mintha a hatóság nem szeretné, hogy az emberek örömmel vehessenek részt rajtuk, mintha szégyellnének néhány lelket összegyűjteni Mihai Viteazul szobra elé, nehogy véletlenül „beszólogassanak”. A sepsiszentgyörgyiek több­sége állami intézménynél dol­gozik. Arról inkább nem is szólok, hány csinos hölgy lép ki 10–11 körül az adóhatóság kapuján és megy „terepre”, hogy aztán teli szatyorral térjen vissza a bevásárlásból. Ahányszor valamelyik intézménybe telefonálok, az ott dolgozók többsége vagy „gyűlésen”, vagy – szintén – „terepen” van – évente kétszer-háromszor... hol vagytok? Nemrég közzétettek egy Daniel David pszichológus által vezetett tanulmányt. Címe: A román nép pszichológiája. A románok pszichológiai profilja (Psihologia poporului român. Profilul psihologic al românilor). Ebből az derül ki, hogy a bizalmatlanság a románok fő jellemvonása. A másokkal való törődés nem terjed túl a családon. És szintén jellemző a románokra, hogy a társadalom erejét keresik, „de képmutató módon, egy olyan kollektivizmusnak megfelelően, melyben rossz néven veszik, ha kilógsz a sorból, és a szerénység és a másokért hozott áldozat álarca mögé rejtik (pl. »én nem szeretném a hatalmat, de az emberek ezt követelik tőlem…«)” – a HotNews szerint. Nem szívesen ismerünk magunkra ebben a leírásban… sőt, vitatjuk a tanulmány hitelességét, és azt mondjuk, olyan valaki készítette, aki rossz színben akar feltüntetni bennünket.
Nem, román testvérek! Ez az igazság, népként ilyenek vagyunk. Persze elképzelhető, egyénként nem érezzük, hogy „vaj van a fejünkön”, de nemzetként ilyenek vagyunk. Ennek bizonyítéka a „fejbevágó” himnusznapi esemény. Nem tudom, volt-e ott alig száz civil. Szomorú! Ahogy azt kollégám, Mirela Cara írta:
„A román a románok legnagyobb ellensége”
Ha mi nem küzdünk meg azért, amink még maradt, azt senki sem teszi meg helyettünk. Unalmasnak tartjuk népzenei előadásokra járni vagy a népviseletet népszerűsíteni. A gyermekek menekülnek mindentől, ami a nép múltjával kapcsolatos, és kinevetik társukat, aki valamilyen román népművészeti tárgyú műhelybe vagy tanfolyamra iratkozik be. Nem tudjuk, hogyan mutassuk meg nekik a szépet és inkább márkás ruhákba öltöztetjük, hogy ne nevessék ki őket az iskolában. Hamisak az értékeink
Hatévnyi együttélés után még mindig elcsodálkozom, a magyarok milyen szépen ötvözik nevelésükben az újat a régivel. A gyermekek már kiskorukban megtanulnak nemezelni, mert kultúrájuk része, büszkén hordják a népviseletet, népdalokat ismernek és így tovább. Csak azt vesszük észre, amit akarunk, vagyis mindig a negatív dolgokat, nem akarjuk átvenni a jó példákat, attól tartva, ezzel sérülne a „kisebbségi többségi” imázsunk.
A nemzeti himnusz napjára magyarok is eljöttek, de a románok nem értek rá. Meggyőződésem, megkapom a magamét ezért a bejegyzésért, de őszintén, nem érdekel. Amúgy is úgy tűnik, sokan csak áldozati szerepben tetszelegnének. Ki nem enged ünnepelni, ember?
Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki volt Tudor Arghezi édesanyja?
Nem, nem a gazdag román családból származó Anastasia Petrescu, miként néhány román irodalomtörténész vélte. Hanem a szentkeresztbányai szolgálólány, Ergézi Rozália. Igazi bulvár bomba hírek kellenek ahhoz, hogy egy székelyföldi kulturális folyóirat elérje a bukaresti román sajtó ingerküszöbét. De még így is időbe telik.
A Székelyföld ez évi januári számában Ferenczes István nagylélegzetű nyomozati anyagot közöl Tudor Arghezi román költő (1880–1967) felmenőiről, különös tekintettel az anyai ágra. Nagy titok lappangott ugyanis jó ideig akörül, ki is a költő édesanyja. Sokáig ugyanis az a változat tartotta magát, hogy Arghezi apja Nae Theodorescu, anyja pedig Anastasia Petrescu, a költő felvett neve művésznév, s az Argeşből eredeztethető.
Nos, Ferenczes István szívós munkájának eredményeképpen kiderült, hogy mindez nem igaz. Az édesanya neve Ergézi Rozália, szentkeresztbányai születésű, római katolikus szolgálólány, aki az ismert székely sorsot követve Bukarestbe ment szolgálni, ahol találkozott Nae Theodo­rescu cukrászsegéddel, és a hu­szadik század Tudor Ar­ghezi néven ismert egyik legnagyobb román költője a köztük kibontakozott szerelem gyümölcse. Szerelemgyermek. Ugyanis Theodorescu nem vette feleségül a szolgálólányt, inkább a gazdag családból származó Anastasia mellett döntött. Az Adevărul napilap 2015. augusztus 4-én terjedelmes cikket szentel Ferenczes kutatási eredményeinek. Ennyi idő kellett, amíg a kultúrák összeérnek, legalábbis a main­stream média szintjén. A cikk amúgy kiegyensúlyozottan számol be a gigászi kutatómunkáról. És ami fontos: fény derült arra, honnan tudott a nagy román költő idős korában is egész jól magyarul. Magyarán: helyükre kerültek a dolgok.
SZÁNTAI JÁNOS (Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kosztándi Jenő 85. születésnapi kiállítása
Kosztándi Jenő alkotásaiban a modern egyetemesség és az erdélyi művészet emelt szintű szintézisét ismerhetjük fel. Képein, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek, látjuk környezetünk, múltunk, életünk felismerhető jeleit.
A modernség jelrendszerének útkeresésében folyamatosan táguló koncentrikus köröket ír le. Az egyre táguló és erős határokat lágy hullámokkal oldó művészi pálya ma is újszerűségükben meglepő tartalmakat emel be saját képi világának zárt rendszerébe.
A közelmúltban a szentgyörgyi kiállítás (Erdélyi Művészeti Központ, rendezte Vécsi Nagy Zoltán) a teljesség igényére törekedve vázolta fel az életmű nagyobb állomásait. Kosztándi Jenő pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Nagyon éberen őrzi volt mestereink emlékét, akiktől ugyan lényegesen különbözik művészete. Miklóssy Gábor egyetemi tanár a mester szigorával avatkozott bele az egyetemet záró diplomamunka végső változatának kialakulásába, amely a varsói világkiállítást és a nemzetközi elismerést jelentette. A brassói Mattis-Teutsch munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat.
A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelte műértő közönségét. A tanári pálya mellett folyamatosan építették művészi formanyelvüket. A szentgyörgyi kiállítás nagy ívet vázol művészetükről. Kosztándi Jenő neoimpresszionista életképei mozgásban és átrendeződésben lendületes pillanatokat emelnek ki. Absztrakt képein a modern életérzés teljességvágyát követi. A megörökített hétköznapokból vett jel az ünnepet, a fenségeset, az elragadtatott szépséget mutatja fel. A részelemek gyöngysorként ismétlődő szabályrendje tükröződő fényjátékokkal, op-artos törésvonalakkal az univerzum himnuszát képezik le. A kicsi, rész, veszendő magán hordja a nagy, teljes és örök ígéretét. Egy kipattanó rügy, a teljesség pillanatában kibontakozó virág, kirajzó méhek, elszálló buborékok pillanatképe a véletlenszerűt megállítva az egyetemes létezés rendjébe kapcsolja az élményt. A művészsors átlényegült, szent pillanatának megragadása többször visszatér a hangszer-nő képzettársítással. A zenébe simuló arctalanság helyét itt a kezek kifinomult idegzete képezi le. A Modiglianira jellemző megnyúlt női alakok a létezés felfokozott és intenzív észlelésének katarzisát keltik életre. A kép csendje mögött hallhatóvá teszik a belső zenét. Kubista aktjaival a nő végletekbe hajló modern mitológiája jelenik meg. Nemes életöröm, az élet szent lázadása tér vissza képein. Ennek ellenpólusaként gyakran látunk monokróm képeket. Kénsárga csendbe dermedt alakok szoborszerű némasága görög sorstragédiákat hív elő bennem. A sötét színek drámai feszültsége közösségi kortudatot sűrít. A zsindelytetős székely házak sorsközössége az erdélyi létezés változását és esendő magunkat a tradícióba helyezve mutatja fel. Ez a képsorozat – amelynek két változata van jelen a kiállításon – a székely épületegyütteseket több struktúrába mozdítja el, így a közösségi értékek átértékelésének folyamatát követi. A hegyek fölött gomolygó felhők katlanja és rejtőzködő, derengő ablakszemek irányába mutat. Kosztándi Jenő témaválasztásában jelentős helyet foglal el a közösségi értékrend és a történelmi emlékezet előhívása. Drámai feszültség és szigorú kompozíció tettvállalás értékű azonosulást jelöl forradalmárok és szabadságeszmék ábrázolásával. A forradalmak nagyjait megidézni nem illusztráció, hanem nemzeti és közösségi értékrendünk felmutatása. A megtervezett metszésvonalak és fénytörések szigorú hálójából építkező képek mellett a közelmúltban gyakran láthatunk kirobbanó, vitalitásában felkavaró expressziókat. Nyers erő árad az érzés egyszeriségéről, a létezés szenvedéllyel felfokozott intenzitásából. A Golgota olajfájának rögzítése a légüres térből kiinduló és a határoknak feszülő intenzív szellemi és földi létezés átmenetét tárja fel. Ágak sűrűjében bűvölt arcok villannak fel.
A kézdivásárhelyi kiállítás (Kosztándi Galéria, rendezte Hegedűs Ferenc) erőteljesen a közelmúlt alkotói korszakára fókuszál. Itt sűrítetten láthatjuk az elmúlt évek gyakran oldottabb kompozícióit, a részelemek szándékolt kihagyását, a minimalizált díszletet mint a néző jelentésteremtő szabadságát. A mértéktartás vagy az élmény levezetése előtti megszakított lezárás eredetiségében meglepő és frissességében élményszerű.
Kosztándi Jenő az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a sokszor látott dolgok mögött is ott az egyszeri és megismételhetetlen ötlet és életöröm. A nagy művész azonnal felismerhető jelképrendszerrel rendelkezik. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával viszik új kihívások felé. Kiváló anekdotizáló tehetségében érzékeny és magas intellektus él. Kívánunk neki egészségben gazdag, boldog életet!
DEÁK FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Asszonyok szőtték az idő köntösét"
Sipos Márta kiállítása Énlakán
Júliusban az énlaki unitárius egyházközség közösségi házában ötödik alkalommal állította ki erdélyi varrottasait Sipos Dénesné Szász Márta. A termet megtöltő helybeliek mellett a messziről érkezett vendégek között volt Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita asszony. A vendégeket Nagy-Mátéfi Tímea helybéli unitárius lelkész köszöntötte, népdalokat Koronka Lilla énekelt. Akik először látták a kiállítást, valószínűleg sokan érezték azt, amit magam is, amikor a székelykeresztúri múzeumban először találkoztam a Kőhalmon élő agronómus munkáival. Különös megtiszteltetésnek tűnt, hogy beléphettem a tágas "parádés házba", a tisztaszobába, amit csak fontos vendégeknek nyitnak ki.
Az énlaki kiállításon újra együtt volt az anyag, a Sipos Mártától megszokott gondos elrendezésben, s aki jószándékkal érkezett, varázslatos, szent térben találta magát. A kiállított drapériákról, asztalterítőkről, rúdravalókról, párnahuzatokról ezernyi jelével, szimbólumával a régmúlt szólt hozzánk. Egy ősi hitvilágról, ősi tudásról, a természethez való szoros kötődésünkről, a megfejthetetlen titkokról és a nagy feladatról, hogy az évezredek során csiszolt, alakított tudást, ami sajátosan, összetéveszthetetlenül minket, magyarokat jellemez, menteni, őrizni kell, hogy tovább adhassuk. Elődeink világképe, életszemlélete, tehetsége, alkotókedve, öröme és szomorúsága üzen a jeleken át, s a kézimunkák jelrendszerét fejtegetve a közösséghez való tartozás élményét élhetjük át.
Az erdélyi ember lakását a legkeményebb diktatúra éveiben is a kalotaszegi, marosszéki, torockói, udvarhelyszéki kézimunkák díszítették, amelyek az önazonosságunk megőrzésére való törekvés mellett a csendes "piros-kék-fekete-fehér ellenállás" jelképei voltak.
"A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de csak akkor a miénk, ha ismerjük". Nemeskürthy István gondolatai ma különösen időszerűek, hiszen egy olyan korban élünk, amikor nemzedékek nőnek fel úgy, hogy már nem érzik a hagyomány erejét, s lakásukban nincs helye a kézimunkáknak. Régies, porfogó, nem illik a modern lakások áramvonalas, leegyszerűsített eleganciájába. Ráadásul gond van vele, időnként mosni, vasalni kell – sorolják a kellemetlenségeket, s közben nem tudják, hogy mit is veszítenek. Ezért örvendek minden egyes alkalommal annak, amikor Sipos Márta alkotásait látom, beszélhetek róluk. És az alkotóról is, aki egy hagyományőrző székely faluból elindulva férjével együtt román-szász vidéken, agrármérnökként kereste évekig a kenyerét. Ennyi idő elég lett volna a környezethez való igazodáshoz, a beolvadáshoz is. De Sipos Mártát és férjét nem ilyen fából faragták. Tartását, elkötelezettségét a szülőhely, gyermekkorának benyomásai alakították. 1951-ben született az Énlakához közeli Firtosmartonosban, s ötéves korában édesanyja példáját követve kezdett el kézimunkázni.
Bár tanítónőnek készült, énekhallásának hiányossága miatt a román tannyelvű marosvásárhelyi mezőgazdasági iskolába és onnan a kolozsvári Agrártudományi Egyetemre sodorta a sors. Ott ismerkedett meg agrármérnök-hallgató férjével, Sipos Dénessel, s együtt helyezték őket a szász- homoródi és kacai téeszhez, ahonnan 1990-ben költöztek Kőhalomra. Immár agrármérnökként, a gyermekkori tudásra építve varrt, horgolt, hímezett, kötött, bogozott – minden műfajban kipróbálva tagadhatatlan tehetségét, pontos varrástechnikáját. És minden, amihez nekifogott, kifogástalanul pontos, tetszetős lett.
A kézimunkázás, amely egész eddigi életén végigkísérte, bevallása szerint olyan volt számára, mint másoknak a cigaretta, ha lazítani akart, ha megnyugvásra vágyott, elővette és varrt.
Fejlődésében sokat jelentettek az unitárius nőszövetség tanfolyamai, amelyek célja a hagyományőrzés mellett a népi varrottasok, az eredeti motívumok népszerűsítése, a hagyományos módon történő mintanyomtatás, a különböző vidékek öltéstechnikájának megismertetése, a munkadarabok eredeti befejezési módjának a bemutatása volt.
A kézimunkázás hobbiból szenvedéllyé vált, s az elmúlt évtizedekben kivételes energiával, akaraterővel, csak tiszta forrrásból alkotta meg azt a varázslatos világot, ami ebben a teremben különleges energiákkal vesz körül. Kézimunkáin ott van legszebb ősi motívumunk, a boldog szerelmet jelképező rózsa, a női érzékiséget, teremtőerőt megtestesítő tulipán, a férfiszimbólumnak tekintett fordított szív, az életörömöt sugárzó szegfű, a sorsjelképként számon tartott margaréta, a termékenységet hirdető gránátalma, az ártatlanságot jelentő bazsarózsa, az életerő forrásaként ábrázolt korsó, a lelket szimbolizáló galamb, az egymással szembeforduló madarak, a boldog szerelmet jelképezve, és az egymásnak háttal állók, a szakítás, a szomorúság jeleként. Láthatjuk a kalandra kész férfierőt jelképező szarvasokat, s a kozmikus erőket, az életet adó Nap jelét, valamint az éjszaka lámpását, a nőiességet jelképező Holdat, az egészségvédő szereppel felruházott házőrző kígyót és a legfontosabbat, az életfát, amely kapcsolatot teremt az alvilág, az élet és az öröklét között, tetején a lélek égre nyíló virágával; és sorolhatnánk tovább a tűvel varrt jelképeket, amelyek a kézimunkákról leolvashatók. A jelbeszédet, az ősi tartalmat, amelyet idővel elfelejtettünk, néprajzosok próbálják megfejteni. Már a honfoglalás előtt leírták rólunk, magyarokról, hogy pompakedvelő nép vagyunk, környezetünk és ruházatunk gazdagon díszített. Erről a hagyományról a modern világ egyszerűsítő törekvései ellenére sem kellene lemondanunk.
A kézimunkázás fáradságos gyönyörűségét megérezve Sipos Márta missziót vállalt. Három jellegzetes tájegység legeredetibb, legszebb, még élő és már elfelejtett, múzeumokból kikeresett mintáit varrta meg újra, s e kiállítás is azt bizonyítja, hogy mindhárom varrástechnikát, a kalotaszegit, a torockóit és az udvarhelyszékit is mesterfokon műveli. Végül székely asszonyként az utóbbi mellett kötelezte el magát, annak finoman stilizált, arányosan szerkesztett szabadrajzú mintáit varázsolja gondos, pontos öltésekkel háziszőttes anyagra, kézi csipkével szegélyezve. Gondja van arra is, hogy drapériái unokaöccse, a firtosmartonosi Szász Attila Ferenc által készített, tulipánokban végződő faragott rudakra kerüljenek.
A szépséget, szerelmet jelképező virágos, növényes, életfás, madaras és a kőhalmi születésű László Gyula történész által gyűjtött szarvasos falvédők kivarrásához óriási türelem, alázat, hűség, kitartás kellett. Ahogy Szász Márta legújabb alkotásához, az udvarhelyszéki vetett ágy elkészítéséhez is. Aki valaha befejezett egy darabot, csak az tudja felbecsülni azt az időigényes munkát, ami a kézi csipkével szegélyezett ágyterítő és az udvarhelyszéki falvak legszebb mintáit megörökítő kilenc párnavég, párnacsúp kivarrásához szükséges volt.
Mondják, hogy a kézimunkák, a hímzésminták lelki egészségünket védik, mert sugárzik belőlük az alkotó energiája, szeretete, amellyel varrta őket. S aki mesterfokon műveli a népművészetet, képes bevonzani, varázserővel ellátni a keze alól kikerülő tárgyakat.
Szász Márta nem eladásra varr. Udvarhelyszéki munkáival emléket állít édesanyjának, a székely asszonyoknak, akik ezt a boszorkányos öltést kitalálták, amely olyan takarékos, hogy a kézimunka hátulja szinte üresnek látszik. Munkáitól nem tud megválni, mert bevallása szerint a lelkét varrja mindenikbe, népi örökségünk szeretetét, s az értékmentő reményét, hogy van és kell legyen folytatás.
Bár a magyar népművészet mestere címet számunkra bonyolult, nehezen bejárható úton osztogatják, munkásságának s e területnek az ismerőjeként kijelenthetem, hogy az erdélyi kézimunkázás nagymestere ő hivatalos címek nélkül is, hisz az otthonában tokokba felcsavarva gondosan őrzött anyag egy néprajzi múzeumot megtöltene már.
Értékmentésnek tekinthetjük, ahogy ragaszkodik az eredetiséghez, hogy teljes szépségében varrja újra, amit hajdanán "az idő köntösét szövő asszonyok" megalkottak, s amit ma jobbára értelmiségiek mentenek és adnak tovább. Művészet ez a javából ez is, tűvel varrott, a kéz mozdulatai nyomán öröklődő anyanyelvünk mondatai a mágikus, mitologikus gondolkodásról, az életről, a halálról és az örökéletről, a szerelemről, a házasságról, a természetről, a bánatról és a boldogságról, amely virágaival, leveleivel, indiával ölel körül, ha hagyjuk, hogy a lélek és a kéz nyelvének mondatai díszítsék otthonunkat.
(Az Énlakán, Sipos Márta kézimunka- kiállításának megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.)
Felhasznált irodalom:
Csörgő Zoltán: A népművészet szakrális jelentésrétegei
(www.inco.hu/inco0401/hagyo/ovocikk2.htm)
Kiszely István: Ősi magyar népművészeti stíluselemek (istvandr.kiszely.hu/ostortenet/029.html)
Asztalos Enikő: Az erdélyi magyar kézimunkák (e-nepujsag.ro, 2009)
Bodolai Göngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Lépj ki a komfortzónádból!
Gyermek és ifjúsági evangelizációs hét Feketegyarmaton
Gyermek- és ifjúsági evangelizációs hét zajlott Feketegyarmaton július 23–29. között írországi fiatalok vezetésével és brassói ifisek közreműködésével. A református gyülekezeti terembe napról napra több helybéli kisgyerek és fiatal jött el. Megpezsdült az élet Feketegyarmaton a hírre, hogy ezúttal negyedszer – érkeznek írországi fiatalok a faluba. A vendégszeretetet a brassói fiatalok a mezőgazdasági munkába való besegítéssel is igyekeztek meghálálni, az írországiak pedig délelőttönként gyermek-bibliaórát és kézműves foglalkozásokat, délutánonként angol nyelvórát, este ifjúsági bibliaórát tartottak.
A délelőtti foglalkozásokon a hat írországi fiatal vezetőjükkel, Ricky Lintonnal interaktív módon ismertették meg a gyerekekkel a bűn mibenlétét és Krisztus megváltó erejét, valamint hangsúlyozták Isten mindent és mindenkit körülölelő szeretetét. Nemcsak magyarul, hanem angolul is megtanulták a gyerekek a Biblia egyik legszebb és legjelentősebb aranymondását: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16).
Délben, miközben a gyerekek otthon pihenték ki az eseménydús, játékos délelőttöt, az írországi és brassói fiatalok a szorgos presbiterasszonyok finom főztjéből nyertek erőt a délutáni tevékenységekhez. Délután az angoltanulásé volt a főszerep. A délutáni hűsülésről a Fekete-Körös gondoskodott, kitűnő ismerkedési alkalom volt. Késő délután az ifjúsági bibliaórákon a fiatalokban tudatosodott, hogy mindannyian különlegesek és értékesek vagyunk Teremtőnk szemében, és nagy lehetőségek rejlenek bennünk, de ezeket csak Isten segítségével tudjuk teljes mértékben és méltón kiaknázni.
A gyermek- és ifjúsági evangelizációs hét fénypontja a vasárnapi istentisztelet volt, amelyen az írországi és brassói fiatalok dicsőítő énekekben mondtak köszönetet a gyülekezetnek a szívélyes fogadtatásért és vendéglátásért, valamint a feketegyarmati gyerekekkel és ifjakkal közösen is magasztalták Istent. Nemes Emil lelkipásztor prédikációjában elmondta, az írországi fiatalok nem pénzben dúskálva jöttek ide, sokáig gyűjtötték a zsebpénzüket, és más forrásokból is igyekeztek anyagi javakhoz jutni, például munkát vállaltak, csak azért, hogy eljuthassanak a feketegyarmati gyülekezetbe és szolgálhassanak a közösségnek és rajta keresztül Istennek. A brassói fiatalok sem kizárólag üdülni jöttek, a kétkezi, mezőgazdasági munkában és az evangelizációban is aktívan kivették a részüket. Lépj ki komfortzónádból és oszd szét magad szeretetben, ahogyan tette ezt Mózes és Jézus, mondta a lelkipásztor, mert ha így cselekszel, kincsed lesz a mennyben! Mert mindaz, amit magunknak próbálunk felhalmozni anyagiakból, az előbb vagy utóbb elvesz. Egyszer azt mondta valaki: „Csak az marad meg, amit másnak adtál”. Ez olyan nagy igazság! Az áldozathozatalunkból, a segítségnyújtásunkból mindig valami szép, valami jó, valami isteni, maradandó áldás fakad. Mert azt mondja a Példabeszédek könyvének írója a 11. rész 25. versében: „aki mást felüdít, maga is felüdül”.
Az áldásos gyermek- és ifjúsági evangelizációs hét testi és lelki szempontból egyaránt üdítő volt a nyári kánikula kellős közepén a kis és nagy résztvevők számára is, amiért hála legyen az írországi Exodus Szervezet Allinfor Jesus 2015., 17-es számú csapatának, a brassói fiataloknak, minden feketegyarmati gyereknek és fiatalnak, aki a tevékenységeken részt vett, a segítőkész gyülekezeti tagoknak, de mindenekelőtt a Jóistennek, akié egyedül a dicsőség!
Nemes Emil lelkipásztor
Nyugati Jelen (Arad)

Birtokba vette az egyház az egykori római katolikus elemit
A Bob iskola elemistái az Unió utcában kezdik a tanévet
Hatvanhét év után ténylegesen birtokba vehette az egykori római katolikus elemi iskolának a kommunizmusban államosított épületét a katolikus egyház.
A 2010-ben megtörtént hivatalos visszaszolgáltatás egyik feltétele az volt, hogy további öt évig használhassa az épületet az ott működő Ioan Bob iskola. Az önkormányzatnak időközben másik épületet kellett találnia a tanintézmény számára, ezt végül az Unió utcában azonosították, ahol a jelenleg még zajló átfogó tatarozási munkálatok után az iskola diákjai alkalmas környezetben kezdhetik szeptemberben a tanévet. Bár a XV. századi épület tényleges visszaszolgáltatása nem volt feszültségmentes, a helyi tanács egyes tagjai részéről az ott működő iskola sorsáért való aggódással vegyes méltatlankodás kísérte, a kolozsvári katolikus egyház előretekint: örülnek az eredménynek, és az épület rendeltetésének terveit szövögetik. Kovács Sándor főesperes levélben fordul a kolozsváriakhoz.
Szabadság (Kolozsvár)

ICCJ – Tilos a hálapénz
A legfelső bíróság (ICCJ) megállapította, hogy az állami kórházban dolgozó orvosok nem fogadhatnak el hálapénzt. Az ICCJ azt követően foglalt állást a kérdésben, hogy a fellebbviteli katonai bíróság a betegjogi törvény és a büntető törvénykönyv közalkalmazottakra vonatkozó előírása közötti jogi összefüggések tisztázását kérte.
A Mediafax ismertette a legfelső bíróság június 4-i döntését, amelynek indoklása két napja jelent meg a Hivatalos Közlönyben. A döntés felidézi: a betegek jogait szabályozó 2003/46-os törvény lehetővé teszi, hogy a páciens hálapénzt vagy valamilyen adományt ajánljon fel az orvosnak.
A bírói testület úgy ítélte meg, hogy a betegnek ez a törvény által elismert joga nem teszi kötelezővé, hogy az orvos el is fogadja a felajánlott anyagi juttatást.
Szabadság (Kolozsvár)

A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
A Mária-tisztelet sokszínűségét tárja fel a Csíki Székely Múzeumban megtekinthető A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve − Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás. A csíksomlyói kegyszobor létrejöttének 500. évfordulója alkalmából összeállított kiállításon olyan tárgyi emlékek, levéltári dokumentumok is láthatók, amelyeket eddig még nem mutattak be a nagyközönségnek.
A csíksomlyói Mária-szobor története összeforr a ferences kolostor és Csíkszék történetével. Muckenhaupt Erzsébet történész-muzeológus szerint a kiállítás, mely tulajdonképpen két tárlatból tevődik össze, több kutatóterület határán áll: művészettörténet, történelem, helytörténet, egyháztörténet, vallástörténet, vallásos néprajz, irodalomtörténet, zenetörténet, nyomdatörténet stb.
A Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás célja időrendi sorrendben és témák szerint csoportosítva bemutatni a Mária-tiszteletet és feltárni a jellegzetesebb fennmaradt tárgyi emlékeket az erdélyi templomokból, vagy a közgyűjteményekben fennmaradt olyan szobrokat és oltárképeket, amelyek Máriát ábrázolják. Ehhez kapcsolódik a csíksomlyói Mária-szobor is, így a két kiállítás kiegészíti egymást.
„Igazi csapatmunka. Nagy alázattal és szeretettel hoztuk létre ezt a kiállítást Hegedűs Enikővel, Mihály Ferenccel és munkatársaival, valamint P. Urbán Erik ferences atyával. Segítettek restaurátor és fényképész munkatársaim, Benedek Éva, Nagy Gyöngyvér és Nagy István. Én mint történész dolgoztam a kiállítás somlyói részének a kialakításában, nekem a kutatási területem a csíksomlyói kolostor és a templom története, valamint a könyvtár, a nyomda és a könyvkötő műhely. Rendhagyó kiállítás, még soha nem volt együtt összegyűjtve ilyen jelentős anyag a Mária-tisztelet Erdélyben témakörben és a somlyói Mária-szoborról” – mutatott rá Muckenhaupt Erzsébet.
A kiállítás a csíksomlyói kegyszobor története kapcsán bemutatja a ferencesek által írt történeti munkákat, de levéltári anyagokat is meg lehet tekinteni. A források közül jelentős a még lappangó, 17. századi szerződés, amelyet 1664-ben kötöttek a ferencesek Nyerges János brassói oltárkészítő mesterrel, aki a szerződés szerint arra vállalkozott, hogy megaranyozza a szobrot, rádiuszba, azaz sugarakba foglalja. Ekkor került a főoltárra az addig a templomban mellékoltáron lévő Mária-szobor.
Tavaly júliusban találta meg Muckenhaupt Erzsébet a gyulafehérvári érseki levéltárban Bernád Rita egyházmegyei főlevéltáros segítségével azt az iratcsomót, amely tartalmazza annak a három egyházi vizsgálatnak a dokumentumait, amely során a szobor csodatételeit vizsgálták. 1746-ban, 1747-ben, 1779-ben, majd az európai műveltségű erdélyi püspök Batthyányi Ignác idején, 1784-ben tartottak vizsgálatot ez ügyben. A történész szerint a Mária-évnek egyik ajándéka volt mindannyiunk számára az, hogy rátaláltak ezekre a dokumentumokra. Ezek, valamint a Mária-szoborról készült nyomtatott anyagok is megtekinthetők a kiállításon.
Általános jelenség volt, hogy az évszázadok folyamán a kegyszobrokat öltöztették – mesélte a történész. A legkorábbi adatok a somlyói szobor öltöztetéséről a 17. századból valók. 1622-ben és 1624-ben készült két különböző leltár a somlyói kegytemplomban található értékekről és szobrokról. Az elsőben már említik, hogy öltöztették a Mária-szobrot. Az 1624-es leltárból – ez egy latin nyelvű kivonat – tudjuk, hogy ekkor nyolc oltára volt a templomnak, a főoltár, volt egy kisebb mellékoltár, majd a Boldogságos Szűzanya oltára karján a Kisjézussal, a Szent Ferenc, Szent Antal, az apácák oltára és még egy kisebb oltár. Az 1746-47-es tanúvallomásokat tartalmazó iratcsomó utal erre a leltárra is, és leírja, hogy 1622-ben mibe volt felöltöztetve a szobor. Később már csak Jézuskát öltöztették. A kiállításon három ruhát is bemutatnak, melyekbe Jézuskát öltöztették valamikor a Mária-szobornak fogadalomból felajánlott néhány tárggyal együtt. A szobrot az 1960-as évekig öltöztették.
A csíksomlyói templomban 1798. december 8-án hirdették ki a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, hogy a Mária-szobor csodatevő – ekkor olvasták fel Batthyány Ignác levelét, melyben elismerte, hogy a csíksomlyói Szűzanya csodatevő. Ennek a levélnek az egykori másolata is látható a kiállításon. Az akkori ünnepi szentmisén több mint háromezer ember vett részt. A szobor a Mater admirabilis et contra haereses auxiliatricis, azaz „Csodálatos Anya, az eretnekek ellen Segítő” feliratot kapta. Ezzel egy időben ezüst koronát és jogart adományozott a püspök a Máriának és a Jézuskának. Ezek is megtekinthetők.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A székelységnek autonómia, és nem faexportengedély kell!
Merre visz az utunk az autonómia fele? címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki vezetője, valamint Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt országos elnöke részvétel az EMI-tábor negyedik napján, szombaton.
A közéleti fórum az erdélyi magyarság, valamint Székelyföld utóbbi 25 éves történéséinek áttekintésével kezdődött, amellyel kapcsolatban Izsák Balázs elmondta: a székelység évszázadokon keresztül a törvényes jogok követésének nemzete volt. A székelyföldi nemzetpolitika színterén 11 éve megalakult SZNT vezetője kifejtette: ezúttal akkor követnék ugyanezen elvet, amennyiben a régió autonómiájának közképviseleteként létrejönne egy testület, amely közvitákat követően állítana össze egy törvénytervezetet, majd a parlament elé terjesztené. Mint fogalmazott, a székelyföldi önrendelkezés csakis alkotmányos keretek között lenne működőképes, ennek pedig két pillérre kell építkeznie: egyrészt egy regionális intézményrendszer megalkotása szükséges, másrészt határai mindenképpen a történelmi Székelyföld határai kell, hogy legyenek.
Az elmúlt időszakban főképp az utóbbi kitét értékelődött fel, hiszen a bukaresti vezetés egy román többségű régióba olvasztaná be Székelyföldet – mondta Izsák Balázs, aki jogellenesként értékelte ezt a kezdeményezést. Hozzátette, Székelyföld határai nem csupán a vármegyék határai, hanem nyelvi és kulturális határok is.
Izsák Balázs a szeptemberben sorra kerülő, nagyszabású lármafagyújtásái akcióról is beszélt, amelyről úgy nyilatkozott: céljuk – azon túl, hogy a világ szemét Erdély irányába fordítsák – a gyülekezési pontokban a közösségi élmény megteremtése, s a kezdeményezést a román közigazgatási szabályozás ellenében is megtartják. „Lehetséges ezúttal is egy olyan társadalmi összefogást felmutatni, amely 2013-ban, a Székelyek Nagy Menetelése alkalmával sikerült már” – jelentette ki az SZNT vezetője, aki úgy véli: szükségessé vált egy erős autonómiamozgalom létrehozása az önrendelkezés megvalósítása érdekében. Az elmúlt időkben megindult a székelység demobilizálása, mivel négyévente eljárnak szavazni a helyiek, de az időszakos választások közti periódusban nem foglalkoznak közéleti témákkal, elfordulnak a politikai élettől. Ezen kell változtatni, s ezért van szükség a már említett erős autonomista mozgalomra a sikerek elérése érdekében.
Szilágyi Zsolt sajnálatát fejezte ki, hogy továbbra sem lehetséges egy, az összes magyar pártot megszólaltató, közös vitafórum megvalósítása. A pártelnök elmondta, reméli, hogy egyszer eljön az az idő, amikor a székelység jövőjét illetően személyesen is sikerül egy asztalhoz ültetni mind a négy erdélyi magyar politikai szervezet vezetőjét. „Erdélyben a magyar politikusok feladata, hogy támogassák és képviseljék a népet, valamint a szabadságeszmét” – mondta Szilágyi, aki kifejtette: a 21. század harcai nem véres szabadságharcok, más típusúak, de most is folyik a nemzetek közti háború, amelyben a magyarok – akik nem számítanak nagyhatalomnak, illetve sem katonailag, sem gazdaságilag nem olyan fejlettek, mint más kisnemzetek más földrészeken – csak saját tudásukra és hitükre támaszkodhatnak. „A jövőbe vetett hit nélkül sikeres autonómia-kezdeményezés sincs” – hangoztatta Szilágyi, aki úgy gondolja, szakítani kell a szavazathajhász politikával, és a magyarság érdekeit kell szolgálni. „Az elmúlt negyed század célja a mindenáron kormányra kerülés volt, ám a hivatalos magyar politikai képviselettel az RMDSZ egyetlen autonómia tervezetet sem nyújtott be” – fejtegette Szilágyi, aki gondolatát nem politikai vádként, hanem ténymegállapításként értékelte. A politikai pártok feladata nemcsak a hatalomszerzés, hanem erős morális dimenziót is szolgál, hogy megtartsa a magyarság elkötelezettségét és hitét. „Nekünk autonómia kell, nem faexport-engedély!” – mondta Szilágyi, majd hozzátette, a magyar politikának olyannak kéne végre lennie, hogy ha bemegyünk tárgyalni a székely autonómiáról, akkor nem jövünk ki a faexport-engedéllyel. „Sokszor elmondjuk ezt, mert sajnos a 25 év leltára azt mutatja, hogy egyik-másik szenátorunknak néhány millió euróval több a vagyona egyik mandátumról a másikra, míg az önrendelkezés nem jut előbbre” – jegyezte meg az EMNP országos elnöke, aki hozzátette: az sem mindegy, hogy mekkora az erdélyi magyar politikai elit szintjén a korrupció mértéke. Szilágyi úgy véli: mindenki érdeke, hogy egyetlen magyar politikust se hurcoljanak meg, amennyiben ártatlan.
A gondolatmenetet folytatva Kulcsár Terza József elmondta: „üldöznek minket az igazságért, mert nem hiszem, hogy Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere, vagy Ráduly Róbert korrupt lenne. Lehet, hogy a román hatalom ezt állítja róluk, de ez nem azt jelenti, hogy igaz is” – tette hozzá. Kulcsár Terza ugyanakkor elmondta: nem lehet Székelyföld jövőjéről beszélni, ha az erdélyi magyar politikai alakulatok nem ülnek le egy asztalhoz, és nem születik meg egy közös álláspont, ám véleménye szerint el kell felejteni az összefogás szót, s helyette az együttműködést kell szorgalmazni. „Az MPP szerepe a közvetítés, amelyet önként vállalt, hiszen azt szeretnénk, ha az SZNT, az EMNP, az RMDSZ és az MPP vezetői egy asztalhoz üljenek. Az EMNP és az MPP 2012-ben elvesztette az önkormányzati választásokat, mivel megtört a nemzeti oldal, az emberek pedig az RDMSZ-re szavaztak, és az elkövetkezőkben nemzetpolitikai szinten számolni kell a szövetséggel is – összegzett Kulcsár Terza József.
Az EMI-táborban hasonló témában, így Milyen lesz az autonómia? címmel vasárnap 14 órától interaktív beszélgetést tartanak Izsák Balázzsal, amelynek keretében a fiatalok nyelvén, könnyen érthető nyelvezetben tartanak előadást a székelyföldi önrendelkezés működéséről, az ezzel kapcsolatos elképzelésekről.
itthon.ma//erdelyorszag

Döntött a román bíróság: nem szélsőséges az autonómia
Az autonómia nem revizionizmus és nem szélsőséges tevékenység, Európában több régióban is működik ez az önrendelkezési forma – állapította meg másodfokú, végleges döntésében a Szatmár megyei bíróság. A pert Krakkó Rudolf nyerte: a Híd Egyesület elnöke a civil küzdelem fontos lépcsőfokára jutott el.
A rendszerváltás óta először mondja ki egy végleges bírósági határozat azt, hogy semmilyen törvénytelenséget nem követ el, aki Romániában az autonómiát népszerűsíti. A jogerős döntés a szatmárnémeti bíróságon született meg a szatmárnémeti Híd Egyesület elnökének, Krakkó Rudolfnak a beadványa nyomán. A szatmári civil szervezet vezetője a megyeszékhely román napilapját, a Gazeta de Nord-Vest című újság szerkesztőségét perelte be, miután a lap a 2013. december 2–3. között megszervezett autonómiakonferenciáról úgy számolt be, hogy az egy szélsőséges rendezvény a szélsőséges eszméket valló Krakkó Rudolf szervezésében.
Krakkó által az első fokon elveszített, majd a másodfokon megnyert per bírói indoklása szerint nem szélsőséges az a személy, aki az önrendelkezést népszerűsíti. „Az autonómia gondolata nem hasonlítható össze a revizionizmussal, a nemzeti szocializmussal, illetve bármilyen más szélsőséggel. Az autonómiát Európa több régiójában alkalmazzák.” A bírói végzés arra is kitér, hogy a Híd Egyesület által szervezett autonómiakonferencián a Jobbik elnökének, illetve egyik európai parlamenti képviselőjének a szereplése nem bélyegezhető a szélsőségesség vádjával. Az inkriminált újságcikk szerzőjének védelmében felhozott bizonyítékot – miszerint a Szatmár megyei RMDSZ korábbi elnöke, Csehi Árpád mind a Híd Egyesületet, mind a Jobbikot szélsőséges szervezetnek, illetve pártnak bélyegezte – a bíróság nem fogadta el bizonyító erejűnek. A román lapot bocsánatkérésre kötelezte, mert „sorozatosan valótlanságot állított” az eseményről és a szervező személyéről, Krakkó Rudolfról.
A két évvel ezelőtti autonómiakonferenciának különben jeles nyugat-európai és hazai vendégei is voltak többek között Marc Gafarot i Monjó, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Daniel Laspra katalán tartományi politikai szakértő, Szilágyi Ferenc, a Partiumi Autonómia Tanács alelnöke és Mircea Dăian újságíró, a Demokratikus Erdély Liga alapítója személyében. Gazdag egyesületi lajstrom
A 2003 októberében hivatalosan bejegyzett civil kezdeményezés négy évig húzódó szatmárnémeti tanügyi botrány végkifejleteként, egy magyar óvoda megmentésére szerveződött szülői összefogás révén jött létre. „Az 1999-ben elkezdődött történet azzal fejeződött be, hogy a bezárásra szánt magyar óvodát komoly szülői összefogással sikerült megmentenünk, bebútoroznunk és felszerelnünk egy budapesti támogató segítségével. Ez volt a szatmári Híd Egyesület első komoly eredménye, még mielőtt jogi személyiséggel rendelkezett volna” – idézi fel az indulás körülményeit az egyesület elnöke, Krakkó Rudolf. Már az elején kiderült, hogy az RMDSZ egyes helyi vezetőiben nem találnak partnerre. Ellenséget láttak a szatmári magyar oktatás támogatására szerveződő civil kezdeményezésben, és elmérgesedett a viszony a két szervezet között. „Már a bejegyzésünket megpróbálták megakadályozni, de miután ez nem sikerült, a későbbi rendezvényeink kapcsán igyekeztek ellenünk hangolni a közvéleményt. Ez abban nyilvánult meg, hogy egy-egy tisztségviselőjük ellenségesen nyilatkozott rólunk a román sajtónak” – fogalmaz Krakkó. A megmentett magyar óvoda szülői bizottságából összeálló egyesületi alapítók eleve pártfüggetlen, civil szerveződés létrehozásáról döntöttek, és célként a magyarságtudat erősítését tűzték ki. A Híd Egyesület szervezett először Szatmár megyében Wass Albert- és Nyírő József- emlékműsort – felolvasást, színházturnét és emlékesteket –, Trianon-emlékműsort, államalapítási ünnepet, a magyar honvédség Szatmárnémetibe való bevonulásának emlékünnepét, illetve őstörténeti előadásokat. Az egyesület szervezte meg a Partium első nemzeti táborát, az erős politikai ellenszél, illetve a helyi támogatók hiánya azonban keresztülhúzta a folytatást. A 12 éves múltra visszatekintő egyesület számos rendezvény mellett szoborállítással is dicsekedhet: a Dél-Amerikába emigrált Zolcsák István ötvenhatos forradalmár emlékművét szülőfalujában, Lázáriban leplezték le: ma is ez a megye egyetlen 1956-os emlékműve, közterületen felállítva.
Az autonómia volt a szikra
A „trianonozó” egyesületet még úgy ahogy elviselte a helyi román sajtó, azonban a 2013-ban megszervezett autonómiakonferencia – ahol a Partiumban először – románok is nyíltan kiálltak az erdélyi önrendelkezés mellett, úgy tűnik, túl nagy falatnak bizonyult. A Gazeta de Nord-Vest olyan vehemenciával és olyan alpári stílusban támadta mind a konferenciát, mind az előadókat, mind a főszervezőt, hogy Krakkó Rudolf úgy gondolta, a rázúduló mocskolódást nem hagyhatja szó nélkül. Ugyanis mind a román, mind a magyar média az egyesület rendezvényeiről általában pozitív hangvételű vagy legalábbis tényszerű beszámolókat, tudósításokat közölt – a román napilap messze kilógott a sorból, ezért is döntött az egyesület elnöke a bírósági eljárás mellett. A román nyelvű autonómiaellenes sajtótámadások nyomán az eddigi rendezvények néhány támogatója is visszalépett, így az utolsó jelentősebb rendezvényük a tavaly októberi, 1956-os emlékműsor volt. Krakkó Rudolf abban reménykedik, hogy az idénre betervezett és szervezés alatt álló három rendezvényük mégis tető alá kerül. Keserű szájízzel állapítja meg, hogy politikai nyomásra a Szatmárnémeti Református Gimnáziummal is – akikkel évekig jó partneri kapcsolatban voltak –, véget kellett vetniük az eddigi együttműködésnek.
A bírósági eljárásról szólva, Krakkó elmondta: nem volt könnyű az ügyhöz védőügyvédet találni, de végül is Giczei Tünde fiatal ügyvédnő vállalta. Az elején a Híd Egyesület elnökének nem voltak illúziói a szatmári bírósággal kapcsolatban, hiszen már egy másik polgári perben is megjárta a hadak útját. Válóperében a bíróság kimondta ugyan, hogy a válásért mindkét fél hibás, ennek ellenére a volt feleség egyik tanújának a vallomására hivatkozva a bíró azzal korlátozta az apa három gyerekének láthatási, látogathatósági jogát, hogy szélsőséges nézeteket vall. A „szélsőséges nézetek” alátámasztására a bíró azt hozta fel elmarasztalásként Krakkó Rudolf terhére, hogy szobája falán „egy Nagy-Magyarország-térkép található”. Ilyen előzmények után az egyesület vezetőit nem lepte meg, hogy a bíróság első fokon kimondta: a román lap „szélsőségezése” nem rágalom. A másodfokú per lefolyása más bírói testület előtt korrektül és elfogulatlanul zajlott.
Látszott, hogy az ügy olyan román bírák elé került, akik nemcsak a helyi román napilapból hallottak az európai önrendelkezési törekvésekről. A mintegy másfél évig húzódó táblabírósági eljárás május végi döntése után egy hónapig kellett várni az indoklásra, de Krakkó szerint megérte, mert romániai viszonylatban is precedensértékű bírói döntés született. A civil szervezet elnöke pozitív fejleménynek tartja, hogy románok és magyarok pártállástól függetlenül egyaránt segítettek a perben tanúként vagy írásos nyilatkozat formájában. Krakkó külön köszönetet mondott Giczei Tünde ügyvédnőnek, Szatmári Elemér református lelkipásztornak, Angela Tocilă nagyváradi újságírónak, Simon Levente kökényesdi polgármesternek, Décsei Miklósnak, a szatmári zsidó hitközség elnökének, Mircea Daiának, a Demokratikus Erdély Liga alapítójának és Jánosi Anna szatmári portréfestőnek.
Egy bírósági döntés utóélete
„A Székelyföldről és a Partiumból egyaránt többen is felhívtak, hogy hasonló ügyben szeretnének pert indítani, vagy a már folyó székelyföldi önkormányzatok elleni perekben jól jönne ez a jogerős döntés. Ehhez kérték a segítségemet és tanácsomat. Ebből egyértelműen megállapítható, hogy egy ilyen, precedensértékű bírósági határozatnak komoly súlya lehet az autonómiaharc terén, hiszen egy román bíróság jogerős ítéletben – közvetve ugyan – de rehabilitálja az autonómia gondolatát. Ezzel azt is jelzi, hogy semmiféle jogi következménye nem lehet annak, ha valaki kiáll az önrendelkezés ügye mellett. Ez semmilyen törvényt nem sért” – foglalja össze az erdélyi magyar autonómiatörekvések számára pozitív kicsengésű bírósági döntés eddigi utóéletét Krakkó Rudolf.
A precedensértékűnek nevezhető sajtóper kapcsán Kincses Előd ügyvéd a Krónikának elmondta, nem tud arról, hogy hasonló ügyben zajlott volna korábban bírósági eljárás. Emlékeztetett azonban, a székely zászló kitűzése kapcsán a bíróság korábban megállapította, hogy az reklámanyagnak minősül, nem székely szimbólum, ehhez képest Hargita és Kovászna megye nem használhatja hivatalos megyei szimbólumként a sárga-kék lobogót, mert ott románok is élnek.
Makkay József
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma

Elkészült a roma holokauszt első romániai emlékműve
Bukarestben felavatták a roma holokauszt emlékművét. Ez az első ilyen jellegű alkotás, amely a Roma Kultúra Múzeumának udvarán kapott helyet.
Az emlékművet a második világháború idején történt, Dnyeszteren túlra-deportálás néhány túlélőjének jelenlétében avatták fel szombaton. mediatica.ro
Erdély.ma

MEGVÁLTJÁK-E SZÉKELYFÖLDET AZ ÖNKORMÁNYZATOK AUTONÓMIAHATÁROZATAI?
Ráduly Róbert Kálmán három tusványosi "nemzetpolitikai" kijelentéséről.
Az idei tusványosi autonómiafórumon távollétemben elhangzott néhány olyan nemzetpolitikai – vagy annak álcázott – felvetés, amely közvetlenül érinti a székelyföldi önkormányzatokat, és amely a hozzám érkezett visszajelzések alapján sok helyi önkormányzati vezetőt elbizonytalanítottak a saját „nemzetpolitikai” szerepüket illetően, ezért szeretném nyilvánossá tenni a saját álláspontomat ebben a kérdésben. Azt javaslom, ne essünk abba a csapdába, amibe az egyszeri székelyföldi téeszelnök, aki a merénylet áldozatává vált Reagan elnök iránti együttérzését úgy fejezte ki, hogy „ez a sorsunk nekünk, elnökökül”. Kabát-kabát s elnök-elnök vagy polgármester, de azért nem szerencsés a polgármesteri, megyeitanács-elnöki pozíciót összetéveszteni a Fehér Házzal, bármilyen nagy formátumú, utat soha nem tévesztő politikus üljön is benne.
Ezen a ponton bújnak elő, mint szög a zsákból, azok a tusványosi kijelentések, amelyeket számos önkormányzati vezető – köztük jómagam – nehezen tud értelmezni. A sajtó által közvetített diskurzusból Ráduly Róbert Kálmán három kijelentése emelkedik ki. Az egyik szerint „azt kell megértetni az Amerikai Egyesült Államokkal”, hogy Székelyföld autonómiájának ügye a térség egyetlen stabilizációs lehetősége. A másik szerint a székelyföldi önkormányzatok autonómiaügyben „gyengén muzsikálnak”, mert sokan közülük nem fogadták el az SZÉKELY NEMZETI TANÁCS által javasolt úgynevezett autonómiahatározatot. A harmadik a legkeményebb: „2016-ban ott, ahol nem fogadták el az önkormányzatok az autonómiahatározatot, söprünk” – állítja Ráduly. Azt gondolom, hogy egy ilyen súlyos kijelentést egy kicsit jobban meg kellene gondolni s indokolni. Ez a beszéd röviden összefoglalva ugyanis azt üzeni, hogy a Székelyföld területi autonómiájának megteremtését szolgáló jogszabályi keret megalkotásában a székelyföldi önkormányzatok rendelkeznek hatáskörrel (pedig nem rendelkeznek, mert bukaresti parlamenti hatáskör), hogy ennek legfőbb eszköze az SZNT-féle autonómiahatározat, amely olyan fontos mérföldkő, hogy aki ezt nem teljesíti, azt ki kell söpörni a helyi politikából.
A Székelyföld autonómiájával én magam úgy vagyok, mint az egyszeri székely ember a házastársi szerelemmel: egyszer megmondtam, hogy ezt tartom a legfontosabb stratégiai célnak, s nem fogom ezt ismételgetni mindennap. Majd ha változás lesz ezen a téren, szólok. Az autonómia iránt elkötelezett önkormányzati vezetőként az tehát a kérdésem: az SZNT-féle határozat tényleg az a próbakő, ahol elválik az ocsú a búzától? Valóban ez lenne az autonómiaküzdelem Szent Grálja? Hogyha igen, akkor pontosan hogyan is fog működni? Eddig azt láttuk, hogy 55 határozat született, ezeket a prefektusok mind megtámadták a bíróságon, és az önkormányzatok kivétel nélkül elveszítették a pereket első fokon. Tudtommal néhány esetében nyújtottak be fellebbezést az érintettek az elsőfokú bírói döntések ellen. Mások mellett Csíkszereda sem fellebbezett a mai napig.
Nemzetközi szinten az Európa Tanácsban az ügy a vitáig se jutott el, szakbizottsági szinten született döntés arról, hogy a kérdés tagállami kompetencia, nem foglalkoznak vele plenáris ülésen. Innen akkor hogyan tovább? Pontosan hogyan akarjuk „megértetni” Európával és az Egyesült Államokkal, hogy a Székelyföld autonómiája a stabilizáció sarokköve? És mennyiben segíti a „megértetést”, ha 55 helyett 99 elkaszált határozatunk van?
Félreértés ne essék: minden, az autonómia irányába mutató kezdeményezést szimpátiával kísérek. Lehet, hogy az SZNT-féle kezdeményezés is egy lépés az autonómia felé. Én nem ebben az útban hiszek, és nem vitatom el senkinek azon jogát, hogy abban higgyen, amiben jónak látja. Lássuk a jogi procedúra végét, és adja Isten, hogy ne legyen igazam: állapítsa meg valamilyen belföldi vagy nemzetközi instancia, hogy a prefektusok jogtalanul jártak el, amikor megvétózták a határozatokat. Csakhogy ehhez a jogi harchoz akár egyetlen határozat is elég lenne. Ha egy település kiharcolja a jogot, a többi automatikusan megkapja. Semmi szükség tehát arra, hogy egy ilyen kezdeményezés mentén „jó” és „rossz” székelyekre osztassanak az önkormányzatok vezetői, és utóbbiak „kisöpörtessenek”, mint a pénzváltók a templomból, és a nyári politikai uborkaszezonban a román sajtónak 55-ször legyen alkalma kárörvendően beszámolni e perekről.
Azt gondolom, hogyha valami, akkor a „kisöpréseket” követelő vagdalkozás biztosan nem visz közelebb az autonómiához. Egyetlen olyan magyar önkormányzati vezetőt sem ismerek Székelyföldön, aki ne támogatná az autonómia gondolatát (jelenleg éppen azon dolgozunk, hogy a román önkormányzati vezetők véleménye ilyen irányban változzon). A célok tekintetében tehát nincs vita, a cél elérésére azonban mindenki más eszközöket használ: van, aki a határozatokban hisz, és van, aki a Székely termékben, a székely történelemtankönyvben és a székelyföldi munkahelyekben, az Egyesült Államok geopolitikai döntéseinek befolyásolását pedig meghagyja a diplomaták és egyéb arra hivatottak számára. Ezek a kezdeményezések jól megférnek egymás mellett, mint ahogy a kezdeményezések kritikája is elfér a politika porondján.
Kicsit sem haragszom Ráduly Róbertre, amiért szerinte én „letértem” a helyes útról: közszereplőként tiszteletben tartom mindenki jogát arra, hogy véleményt alkosson a politikai tevékenységemről, és örülök neki, ha a véleményét el is mondja. A kritika hasznos. Ami nem hasznos, az a „kisöpréssel” való fenyegetés. Nem gondolom, hogy keményen dolgozó, a településüket fejlesztő, identitásőrző programokat kezdeményező, munkahelyeket teremtő vezetőket azért kellene pellengérre állítani, mert nem fogadtak el egy SZNT által javasolt határozatot. A sértő fenyegetőzés ráadásul fölösleges is, hiszen ilyenfajta „kisöprésre” a valóságban csak a választói közösségeknek lenne lehetőségük, ők pedig ennél összetettebb módon értékelik a vezetők teljesítményét. Eltekintve a politikai szinten vezényelt puccs lehetőségétől, nincs tehát mód a beígért „kisöprésre”; puccs pedig nem készül – nekem legalábbis nem szólt senki.
Az a javaslatom, hogy a véleménykülönbségek fenntartása mellett, ámde vagdalkozás helyett próbáljuk az energiákat az építkezés irányába csatornázni. Örömmel hallottam, hogy Ráduly Róbert a jövőben több energiát kíván az autonómiaküzdelemnek szentelni. Távol álljon tőlem, hogy feladatokat osztogassak másoknak, de jelzem, hogy személy szerint szívesen látnám Ráduly Róbertet az RMDSZ székelyföldi autonómiafelelőseként: ebben a minőségében lehetősége lenne egységes platformra hozni a különböző autonómiakoncepciókat, az egységesített elképzelés mögé felsorakoztatni valamennyi magyar politikai erőt, és ezzel új lendületet adna a küzdelemnek. Ki tudja, talán még engem is meg tud győzni az SZNT-féle határozat fontosságáról.
Egyvalamiben biztosan egyetértünk Ráduly Róberttel: szerintem is lesz autonómia. Hogy mikor és miként, az még nagy kérdés számomra, de ha kitartóak vagyunk, célhoz érünk.
A Castro-féle kubai forradalom győzelmét követően állítólag Che Guevara megkérdezte a főnökét: „Szerinted valaha visszaállítja velünk a diplomáciai kapcsolatot az USA?” Mire Fidel Castro viccesen azt felelte: „Persze, majd ha az elnök fekete lesz, a pápa meg argentin, mint te.” Ezen aztán mind a ketten jót derültek akkor.
A világ változik, és a legvalószínűtlenebbnek tűnő forgatókönyvek is megvalósulhatnak, ha a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tesszük meg. A 90-es években a kétnyelvű feliratok, az anyanyelv használata a közigazgatásban elérhetetlennek tűnt, és mára a helyzet, bár nem tökéletes, lényegesen változott. Arra kell kérni a Jóistent, hogy segítsen javítani azon, amin javítani tudunk, elfogadni azt, amin nem tudunk változtatni, és világosítsa meg az elménket, hogy meg tudjuk különböztetni ezt a kettőt egymástól, mint az egyszeri tanácsadó a báránytól a pulikutyát.
Borboly Csaba
Transindex.ro

Rekordszámú gyerek a hittantáborban
Pénteken este zárult a nyolcadik alkalommal megrendezett deményházi hittantábor, amely idén több szempontból megújult, és kész a folytatásra.
Az idei tábor előtt kudarcra számítottak, de Istennek hálát adnak, amiért mégis rekordszámú gyerekkel foglalkozhattak négy napon át. Nemcsak deményházi, mikházi, nyárádköszvényesi és nyárádremetei gyerekeket gyűjtötték egybe, de voltak székelykáliak, marosvásárhelyiek és budapestiek is – derült ki Rózsa Gáspár deményházi plébános, főszervező szavaiból.
Idén is Fehérvári Lajos atya jött oktatni Esztergomból, és segítői nemcsak esztergomiak voltak, hanem Magyarország számos szegletéből érkeztek. A szándék és cél régi és új volt: régi, mert deményházi hittantábor, új, mert a magyarországi vezetői csapat is és a nyárádmenti gyermekanyag is szinte teljesen kicserélődött az idénre. A készülődés a régi volt, de az élmények újak.
„Nem tudunk rendkívüli eredményekről beszámolni, de ha az eddigi táborokhoz hasonlóan az idei találkozás mondanivalója csak egy kicsit is beágyazódott a szülők és gyerekek lelkébe, az már rendkívüli eredmény” – véli az atya, aki köszönettel tartozik minden segítőkész embernek és a nagylelkű támogatónak, akiknek köszönhetően napi négy étkezésre és fagylaltra is futotta a gyerekek számára.
Nem tétováznak, és már most kijelentették: jövőre is megszervezik. Az atya szerint azonban egy kis kudarca is van ezeknek a táboroknak: még mindig vannak olyan szülők és gyerekek, akik ritkán mennek el együtt a templomba imádkozni. Ezeknek a táboroknak akkor van értelme, ha arra indít mindenkit: szorítsuk jobban Isten kezét és mélyítsük el hitünket – mondta ki az igazságot a táborzáró szentmisén Rózsa atya, míg a táborvezető Fehérvári Lajos esztergomi-szentgyörgymezei plébános arra figyelmeztetett: Jézus elhívott minket az ő megtartó szent szövetségére.
Péntek este a szentmise után a megtelt kultúrotthonban mutatták be a gyerekek a szülőknek és érdeklődőknek, hogy mit tanultak itt, majd Rózsa Gáspár mondott szívből jövő köszönetet az anyaországiaknak, akik szabadidejüket feláldozva készültek a deményházi táborra, és eljöttek Erdélybe, hogy emberfeletti erővel hittanra és jó magaviseletre tanítsák az itteni gyerekeket. A szervezők emlékképeket és ajándéktárgyakat osztottak szét, majd vetített képes beszámolóval idézték fel az idei nevezetes pillanatokat, élményeket.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Otthon érezték magukat a kárpátaljaiak
Ötödik alkalommal tartottak községi napokat Balavásáron. Amint azt a szervezőktől megtudtuk: a rendezvénnyel minden nemzedéket szeretnének megszólítani, úgy, hogy közben olyan programokat is szerveznek, amelyekkel megpróbálnak túllépni az átlagos falunapok színvonalán.
A szombati főzőversenyen a fótiak finom tárkonyos ragulevesét is megkóstoltuk, és találkoztunk olyan kárpátaljaiakkal is, akik először jártak Erdélyben. Székely Ella önkormányzati képviselő, a rendezvény egyik főszervezője avatott be az eseményekbe. Csütörtökön a közigazgatásilag Balavásárhoz tartozó települések fogadták azokat a vendégeket, akik Fótról, Bátyúból, Kisbárapátiból, Somogyvárról, Alsódebrőről érkeztek.
A rendezvény pénteken a testvértelepülések közös találkozójával folytatódott, melynek témája az épített örökség, hagyományok ápolása, népszokások voltak. A szombatot lazábbra tervezték, főzőversennyel, majd a vasárnapi díszebéd után a Balavásárért Egyesület székházában megnyitották az egyelőre ideiglenesen berendezett tájházat, amelyről remélik, hogy hamarosan állandó múzeummá alakul.
Szombaton hét csapat főzött, és kétségtelen, hogy a legérdekesebbek a kárpátaljaiak voltak. Idén ugyanis meghívták Fót testvértelepülését, a kárpátaljai Bátyú képviselőit is. A hattagú csapat még sosem járt Erdélyben, és miközben készült a bográcsos, Szovgirjáné-Vakarova Katalin elmondta: nagyon örültek a meghívásnak. „Annyira egy húron pendülünk, annyira közös a múltunk, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk, mint itt Erdélyben. Déjà vu érzés itt lenni a Kárpátok ölében. Mindig mondtam, hogy magyar ember nem halhat meg úgy, hogy ne járjon az ősi földeken” – mondta könnyezve.
Acél Sándor, a Fóti Ifjúsági Szabadidő Szakosztály vezetője elmondta, itthon érzi magát Balavásáron, és a községi napok lejártával, hétfőn tizenkét balavásári és fóti személy szinte ötszáz kilométeres biciklitúrára indul. A falunapokon alkalmunk volt megkóstolni a fóti biciklis csapat finom főztjét, a tárkonyos ragulevest, és megdőlt az a tévhitünk, hogy a tárkony erdélyi fűszer lenne.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

Lovas staféta két megyén át
A székelyföldi közösség összetartozásának jelképeként pattan nyeregbe számos lovas augusztus 14–16-án, bejárva Hargita és Kovászna megyét. Stafétájuk egy székely zászló és egy tarisznya, melybe minden településen egy marék föld kerül. Ezt is felhasználják a közösség fájának elültetésekor. Gyergyószéket 14-én reggel 8 és este 8 óra között járják be a lovasok. Hozzájuk csatlakozni, velük ünnepelni mindenkinek ajánlott.
A Székely lovasok Székelyföldért nevet viseli Lutz Levente és csapata, a Csodaszarvas Lovasíjász Egyesület kezdeményezése. Az ő elképzelésük válik valóra idén második alkalommal. Akárcsak tavaly, most is több mint 550 kilométernyi lovaglással járják be Székelyföldet 48 óra alatt a lovasok. A gyergyószéki rész programjának részleteit sajtótájékoztatón osztotta meg Bajkó Tibor, aki Domokos Árpáddal és még számos segítővel szervezi ezen szakaszon a stafétát közel harminc lovas bevonásával.
A Csíkcsicsóból kora hajnalban induló lovasok Csíkkarcfalvát érintve Marosfőn adják át reggel nyolc órakor a stafétát a gyergyóiaknak. Innen Gyergyószentmiklóson a Szent Miklós-templomhoz érkezik az első váltó. A stafétát átvevők érintik Szárhegyet, Ditrót, Remetét. Visszakanyarodva, Alfalut érintve és Csomafalván áthaladva jutnak Újfaluba, innen pedig Domokos Árpád tanyájára, a Somlyó völgyébe. Friss erőben lévő lovasok veszik át itt a stafétát, és indulnak Sikaszóba, hogy este 8 órakor ott az udvarhelyszékiekkel találkozzanak. Miután a váltók áthaladnak Udvarhelyszéken, Kovászna megyében folytatódik a lovaglás, majd vasárnap tartják a befejező ünnepséget ott, ahonnan elindultak, Csíkcsicsóban.
„Büszke vagyok, hogy tavaly is a Gyergyói-medence minden településének elöljárói fogadták a székely lovasokat, és ez reményeink szerint idén is így lesz. Biztatunk mindenkit, hogy csatlakozzanak a fogadókhoz” – mondta Bajkó Tibor, jelezve, a tervek szerint 11 órakor érnek Gyergyószentmiklósra és óránként egy-egy újabb településre. A lovasokat, lovas gazdákat is kérik, a településük határában fogadják, kísérjék a váltót akár egy kilométeren át, akár hosszabb szakaszon. Az autósoknak pedig felhívják a figyelmüket, hogy bár az útvonal kevés helyen vezet főúton, ha a lovasokat látják, hajtsanak lassabban, legyenek tekintettel lóra, lovasra és a képviselt ügyre egyaránt.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Románia a saját kisebbségvédelmi modellje alkalmazását kéri a határon túli románok esetében
Bogdan Aurescu kül­ügy­mi­nisz­ter sze­rint Románia jó pél­dát mu­tat a vi­lág­nak az in­ter­kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok te­rén, és azt sze­ret­né, ha a ro­mán mo­dellt ho­no­sí­ta­nák meg Európának azok­ban az or­szá­ga­i­ban is, ahol „a ro­mán ki­sebb­ség­hez tar­to­zó sze­mé­lyek” él­nek.
Mindezt ab­ból az üze­net­ből idéz­te az Agerpres hír­ügy­nök­ség, ame­lyet a kül­ügy­mi­nisz­ter a ha­tá­ron tú­li ro­má­nok 13. ma­ros­fői nyá­ri egye­te­mé­hez in­té­zett hét­főn. A kül­ügy­mi­nisz­ter sze­rint Románia el­vár­ja, hogy a ha­tá­ron tú­li ro­má­nok szá­má­ra biz­to­sít­sák az et­ni­kai, kul­tu­rá­lis, val­lá­si és nyel­vi iden­ti­tás meg­őr­zé­sét, és eh­hez leg­alább olyan jo­go­kat kér, mint ami­lye­ne­ket Románia biz­to­sít a te­rü­le­tén élő nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek­nek.
Aurescu úgy vél­te, erős érv Románia szá­má­ra, hogy in­ter­kul­tu­rá­lis pár­be­szé­det ger­jesz­tett sa­ját ki­sebb­sé­gei és a több­ség kö­zött, és a sa­ját ta­pasz­ta­la­tai alap­ján ér­tet­te meg, hogy „azok a szi­lárd de­mok­rá­ci­á­jú tár­sa­dal­mak, ame­lye­ket a to­le­ran­ci­á­ra, a köl­csö­nös tisz­te­let­re, a kul­tu­rá­lis sok­szí­nű­ség­re, az et­ni­kum­kö­zi pár­be­széd­re és az in­ter­kul­t­u­ra­li­tás­ra épí­tet­tek”. A kül­ügy­mi­nisz­ter sze­rint az in­ter­kul­t­u­ra­li­tás ro­mán mo­dell­je sta­bi­li­tá­si té­nye­ző mind a bel- és kül­ügyek­ben, mind pe­dig re­gi­o­ná­lis vi­szony­lat­ban. Üzenetében a ro­mán dip­lo­má­cia ve­ze­tő­je biz­to­sí­tot­ta a ha­tá­ron tú­li ro­mán kö­zös­sé­gek ve­ze­tő­it, hogy a tár­ca „fe­le­lős­sé­get vi­sel a ro­mán ér­té­kek meg­őr­zé­sé­ért, az et­ni­kai, kul­tu­rá­lis, nyel­vi és val­lá­si iden­ti­tás ápo­lá­sá­ért, és a más ál­la­mok te­rü­le­tén élő ro­mán kö­zös­sé­gek jó­lé­té­ért”. Hosszabb tá­von fon­tos­nak tar­tot­ta a ro­mán ál­lam mi­nél hat­ha­tó­sabb se­gít­ség­nyúj­tá­sát, hogy a ha­tá­ron tú­li ro­mán kö­zös­sé­gek fon­tos sze­re­pet kap­ja­nak a ro­mán ál­lam és or­szá­ga­ik kap­cso­la­ta­i­nak a fej­lesz­té­sé­ben.
„Románia to­vább­ra is po­zi­tí­van vá­la­szol min­den olyan erő­fe­szí­tés­re, mely a de­mok­rá­cia tá­mo­ga­tá­sá­ra és az em­be­ri jo­gok vé­del­mé­re irá­nyul a szom­szé­dos ál­la­mok­ban. A ki­sebb­sé­gek­hez tar­to­zó sze­mé­lyek jo­ga­i­nak a tisz­te­let­ben tar­tá­sa egy jog­ál­lam de­mok­ra­ti­kus mű­kö­dé­sét biz­to­sít­ja, és Románia to­vább­ra is kész tá­mo­gat­ni min­den két­ol­da­lú, sok­ol­da­lú, re­gi­o­ná­lis vagy nem­zet­kö­zi erő­fe­szí­tést, ame­lyik ezen a meg­kö­ze­lí­té­sen ala­pul” – kö­zöl­te Bogdan Aurescu ro­mán kül­ügy­mi­nisz­ter.
A szé­kely­föl­di Marosfőn tar­tott nyá­ri egye­te­met a ha­tá­ron tú­li ro­mán kö­zös­sé­gek ve­ze­tői szá­má­ra szer­ve­zik év­ről-év­re a tér­ség­ben mű­kö­dő ro­mán ci­vil szer­ve­ze­tek a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um tá­mo­ga­tá­sá­val. MTI

Együttműködés nélkül nincs autonómia (EMI-tábor)
Erős autonómiamozgalom, az erdélyi magyar pártok és szervezetek együttműködése nélkül nem lehet előrevinni a székelyföldi autonómia ügyét – hangsúlyozták a Merre visz az utunk az autonómia felé című szombati kerekasztal résztvevői. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke árnyalati különbséggel, de ugyanazt az utat látja az egyetlen járhatónak, és sajnálatukat fejezték ki, hogy az RMDSZ visszautasította az autonómiafórumon való részvételt. A Gyergyószentmiklós határában megszervezett 11. EMI-tábor tegnap ért véget.
Izsák Balázs szerint az autonómia a szabadság intézménye, amelyre a székely népnek történelmi jogalapja van, de ha ezt a román állam nem ismeri el, minden eszközzel küzdeni kell érte. Az intézményrendszer és Székelyföld határa rendkívül fontos az autonómiaküzdelemben, ez utóbbi pedig felértékelődött a bukaresti régiósítási törekvések nyomán, miszerint Székelyföldet egy román többségű óriásrégióba olvasztanák be, a fejlesztési középrégiónak közigazgatási hatá­sköröket adnának, miközben már az is jogellenes, hogy korábban ebbe a fejlesztési régióba tagolták be – hangsúlyozta az SZNT elnöke.
Ezért tartja fontosnak Izsák Balázs, hogy a székelyek 2013-as nagy meneteléséhez hasonló méretű, Székelyföld határát megjelenítő megmozdulást szervezzenek, amelyre már megkezdődött a mozgósítás. „Október 24-én arra készülünk, hogy lármafákkal, reflektorokkal kivilágítjuk Székelyföld határát, és a gyülekezési pontokban közösségi élménnyé tesszük azt, hogy hol van a határ. A székely határőr hagyományokat felélesztve tesszük nyilvánvalóvá, hogy Székelyföld határait meg kell védeni, ha kell, a román kormány közigazgatási tervei ellenében is.” Izsák hangsúlyozta, olyan össztársadalmi összefogást kívánnak felmutatni, amely 2013-ban sikerült. Az októberi megmozdulást mozgósítási gyakorlatnak tekintik, ami által „tanuljuk meg újra együtt, hogy nagyon nagy számú tömegben is szervezetten fel lehet lépni, ha kell, utcára lehet vonulni, és váljon ez gyakorlattá egészen az autonómia kivívásáig, mert csak ott lehet elérni az autonómia intézményrendszerét, ott jöttek létre sikeres autonómiák, ahol erőteljes autonómiamozgalmak voltak”. Politika és moralitás
Az erdélyi magyar politikus feladatának elemzésével indította felszólalását Szilágyi Zsolt. Hangsúlyozta, a többségi demokráciákban a politikusokat aszerint mérik, hogy mennyi szavazatot kapnak, kormányra kerülnek-e, vagy ellenzékben maradnak. „A politika számunkra úgy mérendő, hogy szolgálja-e a magyar megmaradást, az erdélyi magyarok és a székelység fejlődését. Ha a mindenáron való szavazatszerzés a kormányra kerülést és az autonómiapolitika megtagadását eredményezi, az rossz politika, ha viszont ellenzékből többet lehet tenni a székely autonómiáért, az erdélyi magyar megmaradásért, az jó politika, és azt az utat kell folytatni” – mondta. Megállapította, a hatalomért való harc az RMDSZ esetében azt eredményezte, hogy az elmúlt negyedszázad alatt még egyetlen autonómiatervezetet sem nyújtott be Székelyföld autonómiája érdekében. Az EMNP elnöke hangsúlyozta, a politikának Erdélyben nemcsak a hatalomszerzésből kellene állnia, hanem egy erős morális dimenziót is szolgálnia kellene, azt, hogy megtartsa a székelységben, a magyarságban a hitet, az elkötelezettséget, hogy érdemes megmaradni, nem kell beolvadni, nem kell elmenni, hogy érdemes megküzdeni azokkal az emberfeletti feladatokkal, amelyek visszaállítják az élet normális menetét. „A kisemmizettség, a kiszolgáltatottság és az a morális lelki, szervezeti szétzüllés, amiben bennünket 1990 talált, tulajdonképpen annak tudható be, hogy a kommunizmus szétzilálta a rendet, ami közösségeinket jellemezte, amely rend alapvetően a munka és a tulajdon tiszteletén alapult. Huszonöt év alatt a román hatalom ezért nem adta vissza történelmi egyházainknak, közösségeink tagjainak, Erdély nemesi családjainak teljes mértékben azt, amit elvett. Ez az egyik zsinórmértéke az erdélyi magyar politikának, hogy segít-e visszatérni Székelyföldön a hagyományos székely székek szerinti élet megszervezésében, vagy elfogadjuk, hogy Bukarest döntsön sorsunkról.” A Háromszéken megtelepedett Schweighofer-üzemre is utalva Szilágyi Zsolt azt mondta, „a magyar politikának olyannak kell lennie, ha bemegyünk Bukarestbe tárgyalni a székely autonómiáról vagy a Bolyai-egyetemről, akkor nem faexportengedéllyel jövünk ki, de sajnos, a huszonöt év leltára azt mutatja, hogy egyik-másik szenátornak néhány millió euróval több a vagyona egyik mandátumról a másikra, de az autonómia ügye nem jut előbbre”. A korrupció árt az autonómia ügyének, de az sem helyes, ha csak azért állunk ki valaki mellett, mert magyar; ha ellenben ártatlan, senkit ne hurcoljanak meg magyarságáért – tért ki Szilágyi az egész országban felerősödött jelenségre. Az MPP közvetít
Székelyföld autonómiájának kivívása fontos az EMNP-nek, ebben a törekvésben támogatják az SZNT-t és azt az autonómiatervezetet, amely a történelmi székely székekre alapozva szabályozza az önrendelkezést, amiről Izsák Balázs azt mondta, ez az autonómiaszemlélet semmilyen körülmények között nem képezi vita tárgyát. Szilágyi szerint az RMDSZ által dél-tiroli mintára összetákolt autonómiatervezet silány, tartalmilag vállalhatatlan, azzal, hogy benyújtását emlegetik, félrevezetik a magyar közösséget.
Kulcsár-Terza József, akinek pártja elfogadta az RMDSZ autonómiastatútumát, ehhez a vitához annyit fűzött hozzá: a legfontosabb a tervezet benyújtása a parlamentbe, amit utólag esetleg lehet módosítani. Az MPP háromszéki elnöke kimentette Bíró Zsoltot, a párt országos elnökét, aki egy korábbi felkérés miatt nem tett eleget az EMI meghívásának, és sajnálatát fejezte ki, hogy az RMDSZ nem képviselteti magát, „mert ha autonómiáról, Székelyföld jövőjéről beszélünk, akkor nekik is itt lenne a helyük”. Megköszönte az SZNT-nek eddigi munkáját, elismerve, „ha nincs az SZNT, akkor talán autonómia ügyében ma nem tartunk itt, az SZNT következetesen, sok munkával vitte elő az autonómiaküzdelmet. A Magyar Polgári Párt ebben partner volt, és partner lesz az SZNT minden olyan akciójában, amely előreviszi az autonómia ügyét.” A háromszéki politikus azt mondta, egyetlen út az együttműködés, és ebben az MPP szerepe, hogy közvetítsen, segítsen abban, hogy az SZNT, az RMDSZ, az EMNP üljön le egy asztalhoz.
A kerekasztal résztvevői azt is hangoztatták, olyan időszakot élünk, amikor egész Európában felértékelődnek, átértékelődnek a regionalista mozgalmak. Itthon az új választójogi törvény teszi lehetővé a regionalista pártok megjelenését, az unióban pedig a re­gionális intézményekben (mint amilyen a Régiók Bizottsága) rejlő lehetőségek kihasználása vezethet eredményre.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székölykök az Ika váránál
Négy katrosai kiadás után idén új helyszínre, az Ika vára alá költözött a háromnapos Székölykök Gyermekfesztivál, Erdély legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye, melyen a hét végén rekordrészvételt jegyeztek. A programok színe­sek és vál­tozatosak voltak, ám sikerük ellenére tegnap a kezdeményezők bejelentették: jövőre már nem szervezik meg a rendezvényt.
Legtöbben, több mint kétezren szombaton voltak, amikor a kézdivásárhelyi New Fashion és Zarah Moden nadrággyárakból mintegy ötszáz alkalmazottat és azok gyermekeit tíz autóbusz szállította ki a fesztivál helyszínére. A kászonimpéri Szent Katalin Gyermekotthon kis lakóinak szállításáról szintén a két kézdivásárhelyi készruhagyár gondoskodott, ingyen belépőt és ebédet biztosítva több mint ötszáz személynek. A fesztivál teljes csapata – meghívottakkal, kézművesekkel, szervezőkkel és önkéntesekkel együtt – kétszáznegyven fős volt, ebből az önkéntesek száma százharminc – tudtuk meg Szabó Melinda és Gáspár Zoltán főszervezőktől. Erdély minden szögletéből jöttek családok, legtöbben a székely megyékből, de Kolozsvárról és Marosvásárhelyről is szép számban érkeztek, és a magyarországi táborlakók mellett Belgiumból is eljött egy család. Minden környékbeli szálláshely megtelt, egy kilométeres körzetben több száz sátort is felhúztak. Már tavaly érzékelhető volt, hogy a rendezvény kinőtte a katrosai helyszínt, ezért a fesztivál megálmodói új helyszínt kerestek, így esett a választásuk a festői környezetben található és nagyobb tömeg befogadására alkalmasabb Malom-feredőre és környékére. A péntektől vasárnapig zajló fesztivál mottója a Picirkusz Maximus, azaz a cirkusz került a középpontba. Negyven játék és negyven műhely volt – közel kétszer ­annyi, mint tavaly –, az Ika vára dombjáról tiroli kötélpályán lehetett leereszkedni. A vár körül is szerveztek játékokat, a toronyba is be lehetett menni. A budapesti artistaiskolából hat tanár, illetve hat bűvész, zsonglőr is eljött, akik foglalkozásokat és előadást is tartottak. A Tintaló társulat bábcirkusza is jelen volt, kis sátrukban megtartott előadásukra húsz gyerek fért be. Emellett a Mikropódium és a Guruló cirkusz is fellépett egy-egy előadással. A Malom-feredő medencéjében nem volt víz, helyette dizájnszékek álltak, itt működött az egyik felnőttmegőrző, a patak partján „rejtett szeparék” várták a felnőtteket. A résztvevők a közelben nemrég megnyílt Malomszállóban a molnármesterséggel és kenyérsütéssel kapcsolatos foglalkozásokon vehettek részt. A gazdag kínálatból a Vetró András által vezetett szobrászműhely, a csillagvizsgálás, a dobolás, az animációs műhely, a bábkészítés és árnyékszínház sem hiányzott. Gáspár Zoltán főszervező lapunk érdeklődésére elmondta: a csernátoni önkormányzat messzemenően melléjük állt, mindenben segítséget nyújtott, állandó szekérjárat volt a Haszmann Pál Múzeum, a kovácsműhely és a Malomszálló között. Első nap 1133 résztvevő volt, ők három napig maradtak, második nap kétezernél is többen vettek részt a fesztiválon. Idén újságokban egyáltalán nem hirdették meg a rendezvényt, és mégis rekordszámú résztvevőt jegyeztek, ha az egyik évben eljött egy család, a következő esztendőben még hozott magával két-három családot. A tegnap délután megtartott zárórendezvényen a főszervezők bejelentették: nem lesz folytatás, ez volt az ötödik és egyben az utolsó Székölykök Gyermekfesztivál.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szőcs Géza: az ’56-os generáció vívta ki számunkra a szabadságot
A Szovjetunió széthullása 1956-ban kezdődött Budapesten, ahol "halálos sebet kapott a birodalom" – jelentette ki Szőcs Géza költő-politikus a kiskunmajsai 56-os ifjúsági tábor résztvevőinek tartott szombati előadásában. Azt mondta: mindazok, akik az 1989-es kelet-európai változások tanúi, részesei, haszonélvezői lettek és a később születettek elsősorban annak köszönhetően válhattak szabaddá, hogy 1956 őszén Budapesten fegyvert fogott a Corvin köz népe.
A költő, a milánói világkiállításon való magyar részvétellel kapcsolatos koordinációért felelős kormánybiztos beszélt az 1980-as évek romániai diktatúrájáról is, amikor néhány erdélyi fiatal szembefordult "a Ceausescu- féle rémálommal". Rettenetes és szörnyű volt az a rendszer, ahol "állandó kiszolgáltatottságban éltünk" – jellemezte a korszakot a marosvásárhelyi születésű költő, aki szerkesztője volt az Ellenpontok című szamizdat kiadványnak, amiért később többször is letartóztatták.
Szerényebb módját választották az ellenállásnak – tette hozzá. "Igazából nem akartuk fölforgatni a rendszert, hanem csak bírálatokat fogalmaztunk meg a tarthatatlan állapotokról" – mondta az előadó. Szőcs Gézát és társait a Securitate, a román államvédelmi hatóság 1982-ben letartóztatta.
A költő-politikus kérdésre válaszolva úgy vélekedett: többféle szabadságfogalom létezik, és értelmezés kérdése, hogy kivívott, óhajtott vagy ajándékba kapott szabadságról beszélünk-e.
A magyar társadalom 1989 óta mintha nem tudott volna élni az ajándékba kapott szabadsággal, úgy, ahogyan azt az ’56-os generáció, "amely lényegében kivívta számunkra a szabadságot", képzelhette – mondta Szőcs Géza.
Véleménye szerint az a generáció, amely '89-ben egyik napról a másikra szabaddá lett – és ezért a változásért jóformán semmit sem tett –, még csak meg sem élte mindezt katartikus élményként, hozzátéve, ezért nincs például az utolsó szovjet katona kivonulásának "jelentős esztétikai lenyomata" például egy képzőművészeti alkotásban vagy egy regényben.
A Pongrátz Gergely Alapítvány tizenhatodik alkalommal szervezte meg a fiatalok történelmi táborát Kiskunmajsán. Az 56-os ifjúsági tábor létrehozója Pongrátz Gergely (1932-2005), a Corvin közi harcok egyik irányítója volt, akit a tábor közelében álló Kapisztrán Szent János- kápolnában temettek el. A kápolnát Pongrátz Gergely 1956 áldozatainak emlékére építtette. Az idei táborba is érkeztek diákok a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből.
Népújság (Marosvásárhely)

Zászlót szentelt a Hazajáró Honismereti és Turistaegylet
Várják az új tagokat
Bár a Duna TV Hazajáró című honismereti és turisztikai műsorának szerkesztői és a rajongók kezdeményezésére aHazajáró Honismereti és Turistaegylet idén április 3-án alakult meg Budapesten, az első Kárpát-medencét is átfogó eseményére július 31-e és augusztus 1-e között a Pilis hegységben levő Csobánkán került sor, amikor a Böjte Csaba testvér által támogatott Prohászka Ottokár Élet Házának udvarán tartott rendezvényen felszentelték az egylet zászlaját, és a kezdeményezők mellett jelen levő Kárpát- medencei tagok, érdeklődők arról döntöttek, hogy mozgalommá bővítik ki a tavaszi kezdeményezést.
Az alapítók, Erdélyi Rudolf, Farkas Zoltán, dr. Gyimesi Kende, Jakab Sándor, Kenyeres Oszkár, Molnár Roland, Moys Zoltán, Schödl Dávid, Thuma Róbert, dr. Tihanyi István és Vándor Attila közös meghívására július 31-én, pénteken a csobánkai gyerekotthonba érkeztek azok, akik a Hazajáró műsor szerkesztőit barangolásuk útján segítették, együttműködtek a stábbal annak érdekében, hogy sikeres legyen a Kárpát-medence szépségeit, kulturális örökségét és természetvédelmi értékeit népszerűsítő műsor. Az egybegyűltek pénteken ismerkedő szabad programon vettek részt, majd dr. Thuma Róbert elnök vezetésével vasárnap a település melletti Oszoly csúcsra kirándultak. A zászlószentelési ünnepség 10 órakor kezdődött. Többek között felszólalt Bartha József holtmarosi lelkipásztor, a Czegei Wass Alapítvány elnöke, aki az összefogás jelentőségéről beszélt. A Kárpát- medence magyarjainak egységét, a sokakat összefűző baráti köteléket említette beszédében Moys Zoltán, a turisztikai magazinműsor rendezője, forgatókönyvírója, az egylet egyik alapítója. Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor, a Hazajáró "túrázói", a Magyar Televízió Rt. műsorigazgatója a 127 adást megért műsorról beszélgettek. Jó hír, hogy az állami televízió képviselője azt ígérte, 260 adásig finanszírozzák a barangolást. A hivatalos felszólalásokat követően az otthon udvarán "spontán ötletbörze volt", ahol a jelenlevők elmondták véleményüket arról, hogyan lehet a mozgalmat fellendíteni. Többek között elhangzott az is (Székely László – Marosvásárhely), hogy évente az "elszakadt" régiókban is lehetne találkozókat szervezni, ahol alkalmat teremtenének arra, hogy a természetjárásban otthonosan mozgók kicseréljék tapasztalataikat, egymásnak ajánljanak barangolásra alkalmas helyeket.
Délután ökumenikus istentisztelet keretében a zászlót Böjte Csaba atya, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője szentelte meg, majd a jelenlevők az összetartozás jelképeként hársfákat ültettek.
Erdélyből nemcsak Marosszékről, hanem többek között Csíkszékről, Máramarosból, a Zsil völgyéből is voltak résztvevők. Megyénkből Bartha Józsefen kívül Suba Gyöngyvér Nyárádszeredából, Varga Sándor Szovátáról és Székely (Indián) László Marosvásárhelyről voltak jelen.
Székely László a Népújságnak elmondta: a Hazajáró Honismereti és Turistaegylet mozgalmának célja, többek között, hogy a tagok minél több, a műsorban látott helyeket bejárjanak, megismerjék a Kárpát-medence történelmi, természeti és kulturális értékeit, emlékhelyeit és az ott élő emberek mindennapjait. A www.hazajaroegylet.hu honlapon megtalálható az egyesület célkitűzése, alapszabályzata és az az elérhetőség, ahol online is lehet regisztrálni, beiratkozni. Nemcsak magánszemélyek, hanem intézmények, más egyesületek jelentkezését is várják. A tagsági díj magánszemélyeknek évi 3000 Ft, amelyet a bejegyzést követően a megadott számlaszámra kell átutalni. Eddig közel ezren csatlakoztak az egylethez, köztük az a mintegy 300 résztvevő is, aki elment Csobánkára. A Semsey Andor Mecénáskör felajánlotta azt is, hogy az általuk Székelyvéckén fenntartott kisebb házban legyen "hazajáró pont".
A honlapon a tagok által javasolt helyszínek leírását, térképét, fényképét lehet majd elérni, ugyanakkor 2015 őszétől indul a Hazajáró jelvényszerző mozgalom, amely arra ösztönzi majd a benevezőket, hogy a látogassák meg a Hazajáró című honismereti és turisztikai magazinműsorban bemutatott helyszíneket, s egy később kidolgozandó szabályzatnak megfelelően a "hű-séges" turistákat négy fokozatban – bronz, ezüst, arany és gyémánt – és két kategóriában – természeti és kulturális – tüntetik majd ki. Várják a mozgalomhoz csatlakozókat!
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

IV. Simonyifalvi Falunapok
Összefogásban a siker kulcsa
Péntektől vasárnapig XIV. alkalommal rendezték meg a Simonyafalvi Falunapokat, amelynek programjában pénteken 20 órától a helybeli művelődési otthonban, hagyományteremtő szándékkal, másodszor szervezték meg a nyugdíjas-találkozót, Nem csak a 20 éveseké a világ címmel. A nagyteremben egybegyűlt 120 nyugdíjast Haász Tibor polgármester Teodor Ciupe alpolgármester társaságában köszöntötte. Az egybegyűlteket az óteleki színjátszócsoport bohózatokkal, táncokkal szórakoztatta, majd kellemes, baráti hangulatban megvacsoráztak, elbeszélgettek. A nyugdíjasok második találkozóját éjjel két óráig tartott mulatság követte, ahol a Meteor zenekar kiváló zenéjére a nyugdíjasok nótáztak, táncoltak, bebizonyítva a közmondás megalapozottságát, miszerint valóban nemcsak a 20 éveseké, hanem az idősebbeké is a világ, ők is élvezhetik az életet.
A rendezvény szép gesztusa volt, hogy az est folyamán a húszévesek, azaz a simonyifalvi Leveles néptánccsoport tagjai szolgálták fel a vacsorát, kedvükbe jártak a nyugdíjasoknak, vagyis a nagyszüleiknek, a rokonaiknak.
Fogathajtás
Szombaton a vadászi futballpályán megszervezett, hagyományos fogathajtó versenyre 17 fogatos nevezett be, akiknek több mint a fele Magyarországról érkezett. Az akadályhajtásban az anyaországi Kesztyűs Gábor győzött a kondorosi Megyik Pál és Bántó Attila előtt. A vadászhajtásban a nagyszalontai Major Imre Zsolt győzött az anyaországi Szendrei Szilárd és Birtalan Szabolcs előtt. A hazaiak versenyzője, Gazsó Attila különdíjat kapott, minden induló részvételi díjjal mehetett haza. Mint minden évben, a fogathajtókat, az állataikkal együtt, a szervezők elszállásolták, vendégül látták.
Köszöntések, néptánc
Ugyancsak szombaton, 17 órától a szabadtéri színpadról a mindenkori műsorvezető, Szívós László a tőle megszokott fanyar humorral fűszerezve köszöntötte a gyülekező közönséget, majd a színpadra kérte Haász Tibor polgármestert és vendégeit. A polgármester köszöntötte az egybegyűlteket, és ismertette az addig lezajlott, illetve a következő programot, mindenkinek kiváló szórakozást, kellemes együttlétet kívánt, majd köszöntötte a színpadon lévő a vendégeit, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, Sipos György megyei tanácsost, Teodor Ciupe alpolgármestert, Nagy Sándor vadászi RMDSZ-elnököt, községi tanácsost, Péró Tamás RMDSZ megyei ügyvezető elnököt, valamint Szabó Attila simonyifalvi iskolaigazgatót.
Faragó Péter RMDSZ megyei elnök megköszönve a szó szerint is érvényes meleg fogadtatást és a meghívást, a szervezőknek gratulált a jó programhoz, köszönetet mondott a munkájukért, mindnyájuknak jó szórakozást kívánt. Haász Tibor polgármester külön köszönetet mondott a megyei elnöknek és az RMDSZ megyei tanácsosainak, amiért előmozdították az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjától a falunapokra kiutalt hathatós anyagi támogatást. Ugyanakkor köszönetet mondott mindenkinek, akik segítettek a szervezési munkában, a vendégek ellátásában, továbbá a tőzmiskei tanácsnak, amiért jóváhagyta a falunapoknak a községi költségvetésből történt támogatását. Sipos György megyei tanácsos beszélt a különleges élményről, amivel rendszeresen érkezik Simonyifalvára, ahol a lakosok éreztetik vele: szívesen látják a szórványmagyarság e fontos rendezvényén. E rendezvényeken alapvető fontosságú megmutatnunk, hogy vagyunk és továbbra is lenni akarunk e tájakon. Miután átadta a majláthfalviak üdvözletét, mindnyájukat meghívta a jövő hét végén megszervezendő Majláthfalvi Napokra. A résztvevőket köszöntötte Teodor Ciupe alpolgármester, Nagy Sándor, valamint Szabó Attila iskolaigazgató is, aki felhívta a figyelmet az iskolások vasárnap délutáni előadására.
A továbbiakban a néptáncé volt a főszerep. Szívós László elsőként a házigazda Leveles néptánccsoport 9 párját kérte a színpadra, akik ifj. Szilágyi András betanításával, látványos vajdaszentiványi tánccal nyitották meg a kulturális programot. Utánuk a nagyzerindi Ibolya néptánccsoport, ugyancsak ifj. Szilágyi András koreográfiájára, szilágysági táncokat adott elő, méghozzá a fiúk vadonatúj, ez alkalomkor felavatott fekete bőrcsizmákban és hasonló színű nadrágokban, míg a lányok ugyancsak vadonatúj, fekete bőrcipőkben ropták a táncot. A minden kellékből elkészített 11 darab a Nagyzerindi Önkormányzat gondoskodását dicséri. Ezt követően a 10 párra gyarapodott majláthfalvi Százszorszép, Bagi Ferenc és Orbán László koreográfiájával előadott délalföldi és széki táncainak tapsolt a rekkenő hősében is szaporodó közönség. Utánuk újra simonyifalvi Leveles Farkas Tamás által betanított magyarpalatkai táncait ünnepelte a közönség. A nagyzerindi Ibolya újabb, ezúttal békési szlovák táncát követően a 2,5 párra fogyatkozott kisiratosi Gyöngyvirág kalotaszegi legényes és páros táncán bizonyították: ha kevesebben is, de tartják a magas színvonalat. A továbbiakban a tőzmiskei iskolások román táncai következtek, majd a majláthfalvi Százszorszép marosszéki táncaival bizonyította: komolyan felkészültek a jövő hétvégi falunapokra. Az ágyai Tőzike tánccsoport két párjának délalföldi táncai után a házigazdák, a Leveles 10 párjának a Farkas Tamás által betanított, lendületes szatmári táncai zárták a néptáncgálát, amit olykor a hangosítók bizonytalan zeneanyag-kezelése akadályozott. Minden fellépett tánccsoport részvételi oklevelet kapott.
Koncertek, szabadtéri bál
A néptáncot követően a Moustache Band leányzenekar koncertje, azt követően az Insect zenekar kiváló koncertje szórakoztatta az est beköszöntésével a sörsátrak alól kimerészkedett jókedvű közönséget. Hogy mennyire volt jókedvű, a legjobban bizonyítja, hogy a 22 óra után indult szabadtéri bálon a Meteor együttes olyan parázs hangulatot teremtett, hogy éjjel 3 órakor csak a rendfenntartóknak a kérésére ért véget, mivel addig tartott a megbízatásuk.
Vasárnapi levezető programok
A Simonyifalvi Falunapok vasárnapi programja a helybeli katolikus templomban 10 órakor kezdődött ökumenikus istentisztelettel indult, ahol ft. Hegedűs János plébános mondott szentbeszédet, amiben hallgatóit emlékeztette a Szovjetunióba elhurcolt falubeliek megpróbáltatásaira. A szertartást követően a résztvevők átvonultak a Simonyiak Házának udvarán álló Elhurcoltak Emlékművéhez, ahol a hozzátartozók nevében Brittich Erzsébet költő-képzőművész, míg a Simonyi Imre Általános Iskola nevében Péter Dalma tanítónő, a kultúrotthon igazgatója koszorúzott.
A futballpályán 12 órakor kezdődött a helybeli, a tőzmiskei, a két vadászi, illetve a gyoroki futballcsapatok részvételével lebonyolított villámtorna. A szabadtéri színpadon 17 órakor kezdődött az óvodások és az iskolások műsora, amit igen sok szülő és hozzátartozó nézett végig. 20 órától a Keleti Front zenekar koncertjén, 22 órától DJ Szatmári feat. Jucus szabadtéri bulin szórakozott a fiatalság.
A szabadtéri programok idején a helybeli vállalkozók biztosították az enni-, innivalót, a közönség a sörsátrak hűvösében fogyasztott, szórakozott, vidáman együtt volt helybeli és környékbeli egyaránt.
Köszönet
A szervezők nevében Haász Tibor polgármester ezúttal is köszönetet mond a főtámogatónak, Arad Megye Tanácsának, amiért a Megyei Kulturális Központ révén hathatósan támogatta a rendezvényt, de köszönet jár a Tőzmiskei Önkormányzatnak, az RMDSZ-nek, a Simonyi Társaságnak és annak a mintegy 50 személynek is, akik főztek, segédkeztek a vendéglátásban, a szervezésben. Mindazoknak, akik bármit is tettek a XIV. Simnonyifalvi Falunapok sikeréért.
Balta János
Nyugati Jelen(Arad)