Egyéves a Nőileg
Tavaly áprilisban Székelyudvarhelyen mutatták be az erdélyi női magazin első lapszámát.
A Nőileg azóta több változáson ment át, a szerkesztőség hitvallása azonban változatlan: itthoni témákat, embereket és kezdeményezéseket, projekteket bemutatni, nem csak nőknek. E hónapban jelent meg a Nőileg tizenkettedik lapszáma, a születésnapi kiadás címlapalanya Dancs Annamária énekesnő, aki életéről és mindennapjairól vall a lapban. A magazinból többször is visszaköszön, ünnep az áprilisi lapszám, hisz egyéves lett a Nőileg. Az évforduló apropóján Sebestyén Kinga felelős lapkiadó elmondta, úgy értékeli, van helye és értelme a Nőilegnek az erdélyi magyar sajtótermékek között.
„Egy év még rövid idő, de idén is azon fogunk dolgozni, hogy minél több területen bemutatkozzunk, minél több erdélyi nőhöz, családhoz eljusson a lap híre és célkitűzései” – fejtette ki. 2015 elején ugyanakkor tartalmában bővült, formájában pedig átalakult a magazin, így adva helyet újabb rovatoknak is. „A megújult Nőileget eddig jól fogadták az olvasók – ezt a felmérésünk alapján is állíthatom. A megkérdezettek többsége a következő jelzőkkel illette: trendibb, praktikusabb, kellemes meglepetés volt az új arculat. Tartalmában pedig az olvasói igényekhez igazodva többet foglalkozunk gyerekneveléssel” – sorolta a lapkiadó.
Székelyhon.ro

A Markó-féle sajtókabaré
Van neki elég baja szegény fejének, nem szeretném csak azért köszörülni rajta a nyelvemet, mert most ez „trendi”. Ha ugyanis csak a fele igaz mindannak, amit Markó Attiláról leírtak, el- és bemondtak a román médiában az elmúlt hetekben-hónapokban, már akkor is nagy slamasztikában vergődik – mert még az sincs kizárva, hogy a román hatóságok a „közvélemény” nyomására nemzetközi elfogatóparancsot adnak ki ellene. 
Köröztetik az Interpollal, kiadatását kérik Magyarországtól, hazacsempészik egy rabomobilban – pontosan nem is tudom, hogy mi az ilyenkor szokásos eljárás, nem vagyok se prókátor, se zsandár. Csak gyanítom, hogy köröztetni mégsem kell, hiszen megvan, ő maga ismerte be, hogy immár életvitelszerűen Magyarországon tartózkodik, és nem is kíván visszatérni Romániába addig, amíg itt el lehet ítélni valakit azért, mert teljesíti a kötelességét. Markó ugyanis – akit a román sajtó nagy része, de a magyar közvélemény jelentős hányada is Markó Béla rokonának tart, pedig nincs köztük vérségi kötelék – azért kapott több évnyi felfüggesztett börtönbüntetést, mert jogszerűen és a jó erkölcsnek megfelelően „illetékes elvtársként” egyetértett a Székely Mikó Református Kollégium restitúciójával.
Tehát csak a kötelességét teljesítette, „csak egy tollvonás volt a bűne” – mint  a 48-as mártír Szacsvay Imrének, aki jegyzőként csupán  kötelességszerűen ellenjegyezte a forradalmi magyar országgyűlés trónfosztó határozatát. Szacsvaynak ez a fejébe került, a párhuzam azért sem tűnik erőltetettnek, mert a román hatalom – miként annak idején a Habsburg – „ellenforradalmi megtorlásként” sújtott le Markó Attilára, amiért az visszaadatta a magyar református egyháznak azt az ingatlant, amit a román állam attól elvett.
Egyre kevesebb kétségünk lehet afelől, hogy justizmord történt. Amit a román igazságszolgáltatás nem akar és nem fog soha beismerni, sőt, éppen azon van, hogy még jobban elmaszatolja: újabb törvénytelenséggel leplezze az előzőt. Mégpedig úgy, hogy bebizonyítani próbálja: Markó egy sokkal nagyobb bűnöző, mint amiért elsőre elítélték, valójában könnyen megúszta a feltételessel. Ezért aztán távollétében vádat emeltek ellene is – azokkal együtt, akikkel a restitúciós és kártérítési hatóságnál intézték a jogtalanul államosított vagyonok ügyét –, mondván: nagy kárt okoztak az államnak azáltal, hogy túl magas kártérítéseket ítéltek meg a kommunizmus idején elbitorolt ingatlanokért. Ha másodszor is sikerülne elítéltetni, az első büntetést is le kéne ülnie, nem úszhatja meg a dutyit.
A címbeli sajtókabaré abból adódik, hogy a nyilvános térben annyi butaság jelent meg írásban, szóban, képben azokról az ügyekről, amibe Markó Attilát belekeverték, no meg magáról a személyről és eddigi pályafutásáról, hogy ezeken ő maga is igen sokat hüledezik. Miközben folyton hangoztatja: hazugságok tömkelegéről van szó. De nehogy azt higgyük, csak a román sajtó „tájékozatlan”! A minap egyik megyei napilapunk adta hírül: letartóztathatják M. A.-t. Hogy kiderüljön: csak valami parlamenti szakbizottság véleményezett egyet, ami az RMDSZ-képviselő mentelmi jogát nem érintette. Aztán megírták, hogy a képviselőház „ma plénumban meg fogja szavazni a letartóztatását”. Nem úgy lett. Nem volt hozzá kvórum. És különben is: a parlament csak a letartóztathatóságáról dönthet (azaz mentelmi jogának visszavonásáról), előállítása és lefogása már ügyészi-bírói-rendőri intézkedést követel, megvan ennek a rendje-sora. Mert lehetne ez egyszerűbb, ugyanis a politikus már lemondott a mandátumáról s az ezzel járó mentelmi jogról, de még ez sem érvényes egyelőre, hiszen nem személyesen tette. Nem is fogja, hiszen megmondta: ő Romániába önszántából nem jön, mert nem érzi biztonságban magát. Egyelőre patthelyzet van.
Aminek nyomán újabb hisztériakeltés indult meg a bukaresti bulvártévékben: Markó már fél éve „szökésben van”, mégis felveszi a képviselői gázsit, vagyis a román állam finanszírozza a magyarországi dekkolását! Ha ugyanis nem fogadták el a lemondását, akkor tovább kell fizetni őt, mint parlamenti képviselőt. Nem is beszélve a korábbi üléspénzekről, amiket a restitúciós bizottságban kapott, no meg a feltételezhető csúszópénzekről, jutalékokról, jattokról – inszinuálnak sokan és egyre többen és egyre vehemensebben. Miközben ő folyton állítja: soha egyetlen fityinget sem tett zsebre törvénytelenül.
Nincs okunk kételkedni a szavaiban még akkor sem, ha tudván tudjuk, hogy a világhíres romániai korrupció csúcsán jórészt politikusok sütkéreznek. Már-már sajnálkozva mondjuk: a közszereplőnek nem elég becsületesnek lennie, annak is kell látszania. Feltéve, ha egyáltalán ad a látszatra.
R. Balogh Mihály
itthon.ma

Kopjafa Árva Bethlen Kata emlékére (Étfalván őrzik a hagyományt)
Addig kell az embernek maradandót alkotnia, amíg él – hangsúlyozta Lemhényi Katalin, az étfalvi Árva Bethlen Kata Elemi Iskola vezetője tegnap a névadó emlékére állított kopjafa avatóján. Az iskola udvarán összegyűlt ünneplők körében Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója azt mondta: nem a jövőt kell búsulni, hanem a jelenben tenni – utalva arra, hogy egyesek megkérdőjelezték, amikor a kilenc gyermekkel működő helyi iskola a végnapjait éli, ideje van-e kopjafaállításnak.
Az étfalvi iskola tavaly ilyenkor indította útjára a Falvaink nevezetességei programot, a tegnapi Árva Bethlen Kata-nap ennek folytatása. Szóhagyomány szerint a XVIII. századi erdélyi nagyasszony a jelenlegi iskola épületében rendezte be nyári kastélyát, ennek emlékét őrzik a helyiek. A harmadik osztályos kisdiákok röviden ismertették Árva Bethlen Kata életútját, majd verssel és énekkel zárták műsorukat. Zsigmond Zoltán, a kopjafa faragója kiemelte: fontos, hogy hagyjunk magunk után maradandó jelt, és gitárkísérettel előadta a baróti Transylmania zenekar Apám, mondd el a hegyek nevét kezdetű dalát. Az énekek sorát gidófalvi diákok folytatták Oláh-Badi András tanító vezetésével. Árva Bethlen Kata az őt ért sok csapás ellenére megőrizte hitét, és azt is fontosnak tartotta, hogy a gyülekezeteket hitben megerősítse, tanította a gyermekeket, tevékenykedett a nőszövetségekben – emelte ki Barabás Béla étfalvi református lelkipásztor, aki János apostol Jelenéseinek Könyve 3. része  8. versét idézve figyelmeztetett, meg kell tartanunk az Úr beszédét, mert az emlékezés, a hagyományőrzés önmagában nem tartja meg közösségeinket.
A kopjafát Máthé Irén nyugalmazott tanítónő és Szakács Benjamin köztiszteletnek örvendő helyi lakos leplezte le, áldás után az ünneplők koszorúztak, majd az iskola épületében Zsigmond Emese, a málnási Tőkés József Általános Iskola történelem–földrajz szakos tanára bemutatta Társadalmi életrítusok a XVII. századi Erdélyben című előadását.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az első őshonos csemeték
Csernáton, Feldoboly és Csomakőrös mellett Kőröspatakon, Kálnokon, illetve Bardoc-Miklósvárszék öt településén és a Bodza-vidéken is ültetnek azokból az őshonos gyümölcsfacsemetékből, melyeket a Háromszéki Közösségi Alapítvány ajánlott fel legújabb kezdeményezésével.
Az Egy fa a jövő nemzedékének programban befutott pályázatok alapján idén 1400 csemetét juttatnak el díjmentesen Háromszék öt régiójába. Az első gyümölcsfákat ma délelőtt vehetik át a kőröspataki igénylők – a Háromszéki Közösségi Alapítvány tegnapi tájékoztatása szerint a település önkormányzata hozzájárul egy csemetekert létrehozásához is. Évente 1500 csemete szétosztását tervezik, céljuk, hogy tíz év leforgása alatt minden háromszéki településen ültethessenek, majd élvezhessék az őshonos gyümölcsfák termését. (dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csőlátás. Politikum és közszolgálat
Egy fiktív funkcióért fizetését évekig felvevő televíziós szerkesztő körül nemrég kirobbant botrány (Debreczeni Hajnal, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtóirodájának vezetőjéről van szó – szerk. megj.) egy sokkal mélyebb problémára hívja fel a figyelmet. A közszolgálati rádió és televízió igazgatótanácsának tagjait többek között a parlamenti pártok jelölik. A pártok leggyakrabban egy-egy velük szimpatizáló médiaszakembert választanak, akinek a hivatali eskü letétele után már a törvény szerint nem a pártot, hanem az intézményt kell szolgálnia.
Az igazgatótanács tagjai nem szólhatnak bele a műsorokba, személyzeti kérdésekbe, a két médiaintézmény általános, strukturális folyamatait, a szerkezetet, a rendszer egészét illető döntéseket hoznak. Ugyanakkor a pénzügyi folyamatokat, az évenkénti beszámolókat is felülvizsgálják, majd a parlament illető bizottsága elé terjesztik.
És mégis. A politikai pártok reflexei és a tévé, rádió működését irányító vezetők kiválasztásában játszott strukturális szerepük miatt az igazgatótanácsi tagok személyes befolyása nem elhanyagolható. Nem mindegy az, ha valamelyik részleg igazgatójának van támogatója az igazgatótanácsban. Így aztán működik a hoci-nesze.
És a magyarok? A kilencvenes években, a médiatörvények első időszakában (addig ilyen nem létezett) az RMDSZ is ismert médiaszakembereket, sajtósokat bízott meg ezzel a feladattal, akiktől remélni lehetett, hogy a köztévé, közrádió magyar szerkesztőségeinek  sorsát a szívükön viselik, az anyagi gondokat, ha kell, akár a tanács elé viszik, a magyar nyelvű műsorok adásidejét érintő intézkedéseket próbálják pozitív irányba terelni stb. No, és az egyéb műsorokban nem- egyszer előbukkanó magyarellenes hangokra van, ki felhívja a figyelmet, ha kell, tiltakozás és beadványok formájában.  Aztán változtak az idők. Ahogy az erdélyi magyar politikai közélet rétegződött, a szövetségen kívül más opciók, vélemények, civil szervezetek és pártok jelentek meg, e folyamattal egy időben a közszolgálati elektronikus sajtóba küldött személyek esetében egyre fontosabb lett a szakmai kiválóság helyett a politikai megbízhatóság. Ez odáig fajult, hogy az RMDSZ olyan igazgatótanácsi tagokat is jelölt ezekre a felelős, nagy fizetéssel és aránylag kevés munkával járó feladatokra, akiknek a világon semmi közük nem volt a média világához. Nem célom a személyeskedés, de ilyen eset volt az épp most címlapsztori hősévé vált Debreczeni Hajnal jelenlegi férje, a biológus Nagy Zoltán jelölése a közszolgálati televízió igazgatótanácsába. A kinevezett magyar tanácstag elismert szakembere a denevérek életvitelének, és a verebekből írta a doktori dolgozatát, bizonyára kiváló biológus, de mi köze a denevéreknek a televízióhoz? Aztán kinevezték egy inkább hozzáillő helyre, a környezet-minisztériumba államtitkárnak. Az eltávozott tag helyét az igazgatótanácsban ilyenkor az eredeti jelöléskor is megnevezett helyettes veszi át, aki ki más lehetett, mint a feleség, aki egyben az RMDSZ elnökségi sajtótanácsosaként működött és ugyanakkor papíron a kolozsvári rádió szerkesztője volt. Nota bene: amúgy a közmédia szerkesztő státusa nem fér össze azzal, hogy valaki részt vesz egy politikai alakulat tevékenységében. Tetszik? A nagy felelősséget és szakértelmet feltételező állások osztogatásából elképesztő kiscsoportos családi játékszer lett. Az igazgatótanács egyik tagja mesélte, hogy az új, számára rokonszenves magyar hölgytag eddigi leglelkesebb tevékenysége egy erdélyi kereskedelmi televízióval kötendő, annak előnyös szerződés nyélbeütése volt. Eszembe jutott, hogy közben milyen kevés pénzből készítenek igényes műsorokat köztévés kollégáim, és közülük sokan milyen megalázóan kis fizetést kapnak. Kedves Kelemen Hunor, rádióriporter múltadra, tehetséges irodalmi kísérleteidre, a jól hangzó, de általad is elismerten blöff „transzközép” elvi alapú csoportosulás rokonszenves filozofálgatására emlékezve azt reméltem, hogy előrelépésed a szövetség élére valamilyen változást hoz az egyre inkább egypárti reflexeket felvevő parlamenti képviseletünk korábbi szűk látókörű kapcsolatrendszerén, jelölési, pályáztatási, díjosztogatási alapelvein, amelyekben a „mi emberünk”, „megbízható”, „engedelmes” stb. tulajdonságok legtöbbször felülírták a „jó, elismert szakember”, „ért a mesterséghez” stb. elvárásokat. A közmédia vonatkozásában nagyon súlyos, az erdélyi magyarság összetételét semmibe vevő magatartás az, ha egyoldalú pártérdekek érvényesülnek, hisz a közszolgálati rádió, televízió mindenkihez szól, nem lehet valamelyik párt egyoldalú szócsöve, zsebtévéje, zsebrádiója! 
Kedves Kelemen Hunor, volt rádiós, volt szabadgondolkodó, hová lett a nyitottság, a más vélemény, másként látás igénye, ami azt a fiatal író- és irodalmár-nemzedéket jellemezte a kilencvenes évek elején, amelynek Te is tagja voltál? Miért klónozol a pártban néhány korábbi vezetőtől örökölt, megjegecesedett kapcsolatmodelleket, miért zárkózol el az erdélyi értelmiség egy részétől csak azért, mert fontosnak tartják a véleményszabadságot, és nem pártérdekek, hanem a még itthon maradt magyarok érdekeinek a szemszögéből nézik a „központi”, bukaresti politikai mozgásokat?  Egy beszélgetésben elmondtam: a politikum és a média viszonyának változását a fiatal politikus nemzedéktől remélhetjük. A Te eddigi működésedre gondolva már nem vagyok ebben elég biztos. Bár ki tudja? Hátha kerülnek olyan magyarok is a politika élvonalába, akik szeretnek vitatkozni, avagy ha Téged újraválasztanak, esetleg elgondolkozol azon, hogy ideje volna lazítanod a korábbi vezető réteg stílusának rád csavarodott köldökzsinórján. Csak az zárkózik el a más vélemények meghallgatásától, aki nem bízik saját igazában. A közszolgálati média lényegénél fogva és a törvények szerint is a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a sokoldalúság és az értékorientált műsorsugárzás letéteményese. Ennek a szellemnek az ismerete és tiszteletben tartása kellene érvényesüljön magyar politikusaink közmédiával kapcsolatos mozgásterében is. Az utóbbi időben ennek alig volt nyoma, és emiatt jöhetett létre a kiscsoportos családi homokozóra szorítkozó kinevezési játékok és az adófizetők pénzével való játszadozások sorozata.
BOROS ZOLTÁN

Horváth László (1924–2015)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)

Mikó Lőrinc egyházi és világi szolgálata
A Petőfi utcai családi ház, a Zsakó–Mikó örökség udvaráról kísértük ki Mikó Lőrincet a Házsongárdi temető családi sírkertjébe, ahol ükapja, a szintén Mikó Lőrinc unitárius kollégiumi jogtanár sírhantja fogadta be koporsóját.
Olyan hagyományokat örökölt Mikó Lőrinc, hogy azok elkötelezték mind egyháza, mind az erdélyi magyarság iránt. Apai ágon a Mikók székely eredetű nemzetsége generációkon át jogi pályát futott meg, s a politikától sem idegenkedett. Ugyanakkor tevékeny tagjai voltak egyházuknak is. Nagyapja és édesapja is jogász és egyházi főgondnok volt. Édesapja, Mikó Imre a kisebbségi jogban szakosodott, sőt szaktekintélynek számított, utóbb az irodalomban is nevet szerzett. Generációkra visszamenően az elsőszülött fiúk az Imre és a Lőrinc nevet felváltva vitték tovább. Nagyanyja családja Torockóról származott, az ottani hagyományokat éltette a nagyvárosi világban. De Mikó Lőrinc gyermekkorában a nyarakat még a Székelykő tövében, az ottani ősi házban tölthette nagyanyja szigorú felügyelete alatt.
GAAL GYÖRGY
Mikó Lőrinc /Kolozsvár, 1951. január 4. – Kolozsvár, 2015. március 26./ Közgazdasági, majd jogi diplomát szerzett.  A Történelmi Magyar Egyházak Püspöki Tanácsának titkára volt 1991-től.
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.  – A ziherájsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön
Van-e jövője Csángóföldön a magyar nyelvű oktatásnak? Nemrég szegezték nekem ezt a kérdést, enyhe hangsúlybeli utalással túlzott naivitásomra, amiért én hiszem és tudom, hogy értékes a tanítói munkám. Íme, hitem háttérszele. Minden sorom a frumószai magyar nyelvű oktatással kapcsolatos. Én itt élek családommal, ebben a faluban, Csángóföld ezen csücskében.
Évek óta, naponta több órán át tanítok magyar nyelvet csángó gyerekeknek a román tannyelvű iskolában. Annak teljes és nyílt tudatában, hogy az általuk beszélt archaikus nyelv valódi kincs. Tanítom nekik az irodalmi magyart, a ,,tiszta magyart”, ahogy ők nevezik, és használom a ,,csángosat” is, a régis beszédet.
Az egyetemi végzettségem, szakképzett magyartanári mivoltom karonfogva sétál kilenc esztendeje az idős frumószai barátnéim tudásával, mit örömnapokon átadnak nekem. Nyelvi szinten, de azon jóval túl….
Úgy tanítom a magyar anyanyelvet ezeknek a gyerekeknek, hogy annyira szeressék az óráimat, hogy utódaikat majd írassák be magyarórára. Ne kényszerből, ne pénzért, hanem annak a tudatos vagy tudattalan örömnek a hatására, amit kisgyerekekként megtapasztaltak az óráimon.
Könnyedén, játékosan okosítani nagyon nehéz. Tapasztalat kell hozzá, tudás, kidolgozott munkaterv és kitartás, és még valami elengedhetetlen, a rugalmasság. A kidolgozott munkaterv napi szintű átgondolással hatékony. Én a tanórám utolsó perceiben jegyzem le, hogy a csoport jövő órán merre haladjon. Minden csoport minden gyermekecskéje más és más. Erre is kell figyelni. És dicsérni, úgy adni erőt nekik, hogy az értékeit csokrosítsuk, ne az esetleges hibáját élesítsük. Csoportonként napi 3-4 perc átgondolni, hogy értékes magyarórát tartsak. Néha leírom, néha nem. De ahogy átlépem az osztályterem küszöbét, máris körbeölel egy szeretetpalást, melynek felelősséggallérja olykor szorít. Majd látom, hallom, ahogy haladnak a tudásukban, a kicsi hatesztendősöktől a tizennégy évesekig, egyenként és mégis csoportban, csokorékban.
Annyit bántották ezeknek a gyerekeknek a szüleit, nagyszüleit, dédszüleit, őseit csángóságuk miatt. Fizikailag, de leginkább a lelküket préselték időkön által. Hiszem, hogy figyelemmel, következetességgel, szakértelemmel és szeretettel tudatosítható a csángókban az értékességük, egyediségük ereje, és csíráztatható ez a csodanyelv. Varázsoljuk presztízskérdéssé a magyarórát Csángóföldön, hogy jövője is legyen a csángóföldi magyar nyelvű oktatásnak, mondom, kiáltom, írom évek óta. Ezt értem alatta…
(2015. március 29.)
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Bakasors: “Hazavágytak ők mindannyian”
Egy sorozat első állomásaként Érmihályfalván nyílt meg csütörtökön a Tanoda Egyesület, a Szacsvay Akadémia és a Bihari Napló közös, Bakasoros című hadtörténeti kiállítása, mely első világháborús relikviákat mutat be.
Mintegy két év időtartalmúra tervezik a szervezők azt hadtörténeti vándorkiállítást, melyet terveik szerint több, mint 30 Bihar megyei helyszínen láthat majd a közönség. A sorozat első állomásaként az érmihályfalvi Dr.Andrássy Ernő Múzeumban nyílt ez meg, ahol Szilágyi Andrea muzeológus köszöntötte a megjelenteket, emlékeztetve, hogy helyi jelleggel már szerveztek hasonlót, majd Szabó Ödönnek adta át a szót. A történész-politikus köszönetet mondott a kiállítás anyagának egybegyűjtéséért a Tanoda Egyesületnek, a nagyváradi Kecse családnak, illetve a Bihari Naplónak, mely a Szacsvay Akadémiával együttműködve vállalta az első világháborúhoz kapcsolódó relikviák gyűjtését, illetve közzétételét. Sokaknak bátorítás volt az értékes tárgyi hagyatékok leporolásához, hogy látták: a BN hasábjain közzéteszik a fotókat, az azokhoz kapcsolódó történeteket, fejtette ki a politikus. Hozzátette: az I. világháború új helyzetet hagyott hátra, melyhez alkalmazkodni kellett, ugyanakkor az eltelt 100 év is folyamatos küzdelem volt, de tájainkon az utóbbi generációk már olyan kivételes helyzetben vannak – ritkaság számba menően a magyar történelmet tekintve -, hogy nem kellett harcba induljanak.
Beszédes tárgyak
Az RMDSZ megyei ügyvezetője közölte, hogy a kiállítást minden magyarok (is) lakta városba, községbe elviszik. Nyakó József helyi polgármester reményei szerint nagy érdeklődés fogja övezni a kiállítást, melyet örömmel fogadtak a városban. Sárközy Zoltán, a Pro Liberta Partium Egyesület elnöke pár szóban felelevenítette a Doberdó vidékére 10 éve kezdődött emléktúrák történetét, majd az azokról készült kutatási naplóból adott példányokat a múzeumnak és a helyi könyvtárnak. A továbbiakban a háborús relikviákat gyűjtő és a jelen kiállítást adminisztráló Kecse család (kiknek pár éve már volt egy hasonló jellegű tárlata Érmihályfalván) került az figyelem fókuszába. Dalma az egész eseményt fényképezőgéppel a kézben dokumentálta, a beszédek között Ákos mondta el Héjjas István: Hozzuk haza című versét (ebből való a címnek választott idézet, s melynek üzenete egy felhívás az áldozatok emlékének őrzésére). Kecse Gabriella, a Tanoda Egyesület elnöke pedagógusként fogalmazta meg a történelmi emlékezés fontosságát: gyökereket kell adni a gyerekeknek, hogy tudjanak szárnyalni. Hozzátette, hogy 100 év távlatából mát természetesen nincsenek élő adatközlők, de a hagyatékokból mintegy 200 nagyon “beszédes” tárgy került elő. Ezeket attól függetlenül dolgozták fel, hogy a harcvonal melyik oldalán állt egykori tulajdonosuk, hiszen “a halott katona már nem ellenség”, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a gyűjtés tovább folytatódik.
A gyűjtés folytatódik
A továbbiakban Kecse Attila látta el az alkalmi tárlatvezetői feladatot, a nézelődők pedig egyebek mellett fotókat, kitüntetéseket, érdemrendeket, dokumentumokat, rohamsisakokat, töltényhüvelyeket láthattak, egy sarokban “lövészárkot” kerítettek el homokzsákokkal és szögesdróttal. Igen érdekesek a néhai katonák személyes használati tárgyai, különösen például a töltényhüvelyekből készült emléktárgyak. Látható több úgynevezett hadimozsár, melyet a beöntésre szánt rézmozsarak helyett kaptak egykoron a háziasszonyok. A kiállítás április 24-ig látható az érmihályfalvi múzeumba, majd a sorozat folytatásaként először a környező községekbe – Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes – kerül, melyeknek képviselői jelen is voltak a minapi megnyitón.
Rencz Csaba
erdon.ro

Híd, ami elválaszt
„Két ajándékot is kapott húsvét alkalmából a nagyváradi magyar lakosság” – fogalmazott tegnapi sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei elnöke. Burkolatlanul célzott ezzel arra a két aktuális problémára, ami továbbra is érinti a nagyváradi történelmi magyar utcanevek fel nem tüntetését, illetve a nemrégiben a városi önkormányzat által közzé tett hídelnevezéseket, melyeket a prefektúra keretében működő névadó bizottság illetékes szervei öt a hatból arányban jóvá is hagytak, egy kivétellel, természetesen a központi Szent László híd elnevezésével. Ekként választja tehát ketté a többségi és kisebbségi véleményeket a Sebes-Körösön átívelő, egyébként mindannyiunk számára összekötő szerepet játszó híd.
Tipikus esetről beszélt Csomortányi, „szerettünk volna egy problémát megoldani, s ezzel kreáltunk egy másikat” – mondta, hozzátéve, hogy az EMNP szerint az RMDSZ a városi önkormányzattal közösen a főtéren felállítandó Szent László szobor ügye helyett más megoldásokat próbált választani, háttérmegegyezések alapján, azaz megkerülve az eddigi kezdeményezéseket, kompromisszumot kötött, ha már szobor nem lehet, legalább híd legyen elnevezve a városalapítóról. A prefektúra véleményezése csak konzultatív, de amennyiben a városvezetés mégsem hagyja jóvá a híd Szent Lászlóról való elnevezését – amit egyébként azért utasítanak el, mert „sérti egy magyar királyról elnevezett objektum a román állam integritásának eszméjét” – úgy az EMNP következő lépése az lesz, hogy az országos diszkriminációs bizottsághoz fordulnak ez ügyben.
Az EMNP immár másodszor tett panaszt a városvezetőségnél a kihelyezendő kétnyelvű utcatáblák ügyében is, amit ismét elutasítottak, megkerülve a válaszadást, egy olyan törvényre hivatkozva, aminek semmi köze nincs a helyi közösségek történelmi utcanév-használatához, hanem a települések nevének, illetve a közintézmények kisebbségi nyelven való feltűntetését szabályozza. Csomortányi három olyan törvényt, illetve szabályozást is idézett (köztük a 33/1995, 282/2007 törvények ide vonatkozó cikkelyeit), amelyek lehetővé teszik a történelmi utcanevek használatát, sőt szorgalmazzák is azokat olyan településeken, ahol a kisebbség aránya eléri a 20%-ot. Konkrét példával élve, ez Szászsebesen és Besztercén meg is valósult a közelmúltban. Az EMNP következő lépése perre vinni ezt az ügyet.
Tóth Gábor
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Vetélkedő a székelység történetéből Udvarhelyen
A székelység története és kultúrája témában szerveztek vetélkedőt általános iskolásoknak szerdán a székelyudvarhelyi Bányai János Műszaki Szakközépiskolában. A rendhagyó versenyre Hargita megye több településéről érkeztek diákok. 
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke a díjátadón megköszönte a tanároknak, hogy felkészítették a gyerekeket a versenyre, a diákoknak pedig, hogy időt és fáradságot nem sajnálva tanultak a vetélkedőre.
„Nem olyan régi tantárgy a székelység története az iskolában, és ha már eljutottunk erre a szintre, hogy megyei versenyt szerveztünk, jó irányba haladunk. Székelyföldön ez a verseny nagy jelentőséggel bír, azt is mondhatom, hogy egyféle történelmi pillanat” – mondta a tanácselnök. Hozzátette, jó ötletnek tartaná, ha a vetélkedőt az egész Székelyföldre kiterjesztenék, a magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny mintájára, ahol, mint fogalmazott, szervezés, felkészülés tekintetében is magasra helyezik a lécet.
„Bízom abban, hogy mindazok akik eljöttek, nyertek, hiszen amit megtanultatok, segíteni fog az itthon maradásban, gyökéreresztésben. Legyetek büszkék arra a térségre, ahol születettek, és amelynek a történelmét már jól ismeritek” – tanácsolta a versenyzőknek Borboly Csaba.
A verseny valamenynyi résztvevője könyvjutalmat kapott, az első három helyezett pedig pénzjutalomban is részesült a Rákóczi Szövetség, a Pro Hungaris Alapítvány és a Hargita megyei önkormányzat támogatása révén. A verseny első helyezettje a fenyédi Márton Áron Általános Iskola csapata lett, melyet a Korondi Iskolaközpont diákjai, illetve az etédi Jósika Miklós Általános Iskola tanulói követtek a sorban.
Krónika (Kolozsvár)

Szent László: híd, ami elválaszt
Újabb bizonyítékra bukkantam arra nézvést, hogy Románia igenis gazdag ország. Ugyanis számos olyan intézményt képes eltartani, amelyek konkrét haszna tulajdonképpen mindenki előtt rejtett, viszont számos közeli ismerősnek és üzletfélnek lehet bennük jól fizető állást biztosítani.
Itt vannak mindjárt a megyei prefektúrák alárendeltségében működő bizottságok, amelyek feladata az, hogy elbírálják az egyes önkormányzatok által bizonyos közterületeknek, illetve létesítményeknek adandó neveket. Itt jegyeznénk meg, hogy már eleve a prefektúra intézményének szükségessége is megkérdőjelezhető, hiszen nem a polgárok választják a prefektust, hanem az aktuális kormány nevezi ki a tisztségbe.
Az intézmény feladata hivatalosan a törvények betartása fölötti őrködés, de valójában nem több a helyi közigazgatás és a kormány közé ékelődő szervnél, amelyen keresztül a központ ellenőrizni tudja a helyi intézményeket, és beleszólhat mindenbe. Mi sem illusztrálja jobban mindezt annál, ahogy az említett névelbíráló bizottságok működnek.
Itt van például Nagyvárad esete, ahol az önkormányzat belement abba, hogy a település legközpontibb fekvésű hídját a városalapító Szent László királyról nevezzék el. Nincs szó parttalan toleranciáról: öt másik híd olyan román vagy a románok számára fontos személyiség nevét kapja, akiknek a városhoz amúgy semmi közük.
A listát föl kellett terjeszteni a névelbíráló bizottsághoz, amelynek tagjai kizárólag a Szent László elnevezést kifogásolták, mondván: a történelmi Szent László és Bémer tereket összekötő hidat inkább a román nemzeti egységet képviselő személyiségről kellene elnevezni, mivel románul Egyesülés és Ferdinánd király térnek hívják a két közteret. Ez mindenképpen érdekes okfejtés egy olyan intézmény testületétől, amelynek elvileg a törvényesség betartatása lenne a feladata.
Jómagam ugyanis nem tudok olyan törvényről, amely tiltaná, hogy a településeken magyar személyiségekről nevezzenek el köztereket. Ráadásul normális helyeken nemhogy egy fantombizottságnak, de még a kormánynak sincs köze ahhoz, hogy egy településen kiről neveznek el köztereket. De, mint már említettem, Románia gazdag ország. Arra legalábbis mindenképpen futja, hogy a sovinizmust és az őshonos magyar közösséggel szembeni gyűlöletet ébren tartó testületeket pénzeljenek.
Balogh Levente 
Krónika (Kolozsvár)

KISEBBSÉGBEN: Ez lenne a jó!
A románok közül egyre többen kérdőjelezik meg a román nemzetről kialakított hivatalos képet. Azt, amit a történészek, a politikusok és a sajtó – egyszóval a hivatalos mesemondók terjesztenek a több ezeréves múltról, folytonosságról, eleget nem dicsérhető nemzeti nagyszerűségről és kiválóságról. Egyre több román kívánja ma azt, hogy szálljunk le egy kicsit a földre, a magas lóról, és nézzünk bele a tükörbe – mert nagy bajba kerülhetünk, ha tovább álltatjuk magunkat. Ezt a célt szolgálja a iaşi-i Polirom Kiadó Magyarok a románokról című könyve is – Melinda Mitu és Sorin Mitu 424 oldalas tanulmánya.
A könyv címe nem sok jót sejtet – de a címlapja azért előrevetít valamit. Egy híres festmény reprodukciója látható ott, a Molnár József festményéé, amelynek a címe: Dezső vitéz feláldozza magát királyáért – vagyis Károly Róbert királyért, akinek a hős saját élete árán megmenti az életét a posadai csatában, amelyet a magyarok, ugye, elvesztettek. A románok más nevet adtak ennek a képnek, nevezetesen azt, hogy: Károly Róbert futása Posadáról. Így akarták emlékezetbe vésni a nagy eseményt – a románok katonai győzelmét a magyarok felett.
Szerencsére az idézett könyv mentes az ilyen szándékoktól. Nem kíván a magyarokat szidalmazó szócső lenni, de ennek az ellentéte sem. Végre egy normális hang! Távol áll tőle az immár közhellyé vált megnyugtató válasz is, mely szerint az egyszerű románok és az egyszerű magyarok mindig békében éltek egymással. Mert ez nagyszerű lenne, csakhogy nem igaz, nem jött össze mindig... Pontosan ezeknek az egyszerű embereknek a tömege volt állandóan a célpont – őket akarták mindig egymás ellen uszítani a nagyszájú nacionalisták. És sajnos ez néha sikerült is nekik.
Melinda Mitu és Sorin Mitu könyve pontosan azért jó, mert eljut eddig a pontig – amikor tiszta vizet önthetünk a pohárba. Amikor végre higgadtan számot vethetünk azzal, hogy kik és miért akartak – és akarnak ma is! – összeháborítani bennünket, kinek áll érdekében az, hogy mi egymásra acsarkodjunk. Hát például azoknak, akiknek szellemi, erkölcsi vagy egyéb fogyatékosságuk folytán egyébre sem telik, mint a nemzeti mesemondásra, vagy egyéb hiány ennek köszönhetően akarják megtömni a zsebüket – és itt visszatérhetünk a már említett kiválóságokra: a nagyszájú nemzeti történészekre, politikusokra és az olcsó szenzációból élő sajtóra. Nagy az ő bűnük! Le kellene építeni őket! – Hol vagy DNA?! - Hogy beszéljünk már végre egymásról előítéletek és piszkos kis anyagi számítások nélkül. Ez lenne a jó!
Zsehránszky István 
maszol.ro

Kiosztották az idei EMKE-díjakat
Kiosztották szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjait Kolozsváron, az EMKE idén ünnepli a 130. évi fennállását.  Az esemény első mozzanataként elhangzott, az EMKE a látszatát is el szeretné kerülni annak, hogy egyik díjat fontosabbnak tartja a másiknál, ezért ábécésorrendben nyújtották át az ünnepelteknek. Felmerült, hogy pénzt is mellékeljenek a díjakhoz, anyagi okokból azonban erre nem volt módja az egyesületnek, így vállalkozók, mecénások támogatását várják. A nemrég elhunyt Kötő József kritikusról is elneveznek egy díjat, ezt háromévente tervezik kiosztani olyan politikusoknak, akik segítették az erdélyi magyar közművelődést – hangzott el az eseményen. 
A Gr. Bánffy Miklós-díjat Szebeni Zsuzsa kapta idén a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Bornemissza Karola hagyatékát feltáró kiállítások megszervezéséért. Zepeczaner Jenő néprajzkutató részére – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért – Bányai János-díjat nyújtottak át. Az EMKE Könczei Csongor részére a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért Kacsó András-díjat adományozott; elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért Kovács György-díjat kapott László Csaba.
Vincze Zoltán a Kőváry László-díjat vehetett át odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért, valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért. Zsigmond Emese részére – a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért – Kun Kocsárd-díjat adományozott az egyesület. Gr. Mikó Imre-díjat Péter Pál kapott, akit szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért méltattak; Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért vehette át a Monoki István-díjat. Dr. Péter Éva részére az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért Nagy István-díjat adományoztak.
Az Egyesület Albert Csilla részére változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért Poór Lili-díjat adományozott, Tasnádi-Sáhy Péter a Spectator-díjat vette át lényeglátó, közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért. Dr. Tosa Szilágyi Katalin részére – kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen – Szolnay Sándor-díjat adományoztak. Az EMKE díszoklevelét, amely a magyar nemzeti műveltség Kárpát-medencei értékeinek kutatása, felkarolása és a közművelődés eszközeivel történő terjesztése terén végzett meghatározó munkásságért nyújtottak át, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal kapta meg.
maszol.ro

A SRI állt az egyik legnagyobb romániai átverés, a Caritas mögött?
1993-ban a piramisjátékban résztvevők számát 4 millióra lehetett tenni, az ország készpénzállományának egyharmada a birtokukban volt.
Ki állt az 1993-ra a romániai készpénzek egyharmadát kezelő piramisjáték hátterében? – teszi fel a kérdést az Adevarul, és be is azonosítja a tetteseket a három részes anyagában. 
A piramisjátékról azt írta 1993-ban a The Economist, hogy ha a jelenség folytatódik, akkor elképzelhető, hogy a Caritas készpénz-állománya meghaladja az akkori román GDP-t. Azonban még azelőtt, hogy ez megtörténhetett volna, a Caritas piramisjáték bebukott. 
„Tedd be a pénzed, és három hónap múlva nyolcszorosát veheted ki!” – volt olvasható a kolozsvári Mesagerul transilvan hasábjain. A rendszerváltás utáni közhangulatban, miközben a lakosság jó része továbbra is szegénységben tengődött, ezek a szavak a kezdeti hitetlenkedés ellenére nagy visszhangot váltottak ki. A lelkesedés akkor hágott a tetőfokára, amikor az első győzteseket kisorsolták, és megkapták a betett pénzük sokszorosát. 
Úgy tűnt, hogy a piramisjáték kiötlője, a brassói Ioan Stoica olaszoknál tanult „titkos matematikai képlet” működik, és míg a kormány nem képes arra, hogy az embereknek színes tévét, autót és reményt adjon, addig a Caritas igen. 
Kolozsvár volt a piramisjáték legnagyobb kedvezményezettje. Ahogy a játék egyre több embert vonzott be, és egyre többen voltak képesek akár a házuk elzálogosítására is, úgy nyertek egyre többen az első körökben csatlakozók közül. 
Aztán 1994-re bekövetkezett az, amire számítani lehetett: a Caritas becsődölt, sok romániai meg a betett pénzét se kapta vissza, nemhogy annak a sokszorosát. 
De hogyan volt lehetséges mindez? 
A végül becsődölő Caritas ügye az 1995-ben emiatt 10 hónapot ülő Stoicán kívül nem járt mások felelősségre vonásával. Azonban, mint azAdevarul anyagából kiderül, a Caritas működése nem lett volna lehetséges a hatóságok legalább passzív hozzáállása, és a román belföldi hírszerzés (SRI), valamint annak aktív és nyugalmazott tagjainak a „belefolyása” nélkül. 
Az Adevarul anyagának az értelmezése szerint a Ion Iliescu akkori államfő, valamint a SRI akkori vezetője, Virgil Măgureanu 1989 után megszerzett hatalmának a megerősítésével áll összefüggésben a Caritas-sztori. 
Egy (többnyire) kolozsvári történet 
Grigore Zanc, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) Kolozs megyei elnöke és Dan Pantea, a FSN ifjúsági szervezetének vezetője, valamint a Securitate volt ügynöke 1990-ben alapítja meg az Azi de Cluj nevű hetilapot. A cél a FSN propagandáját terjeszteni. 
Ezt a lapot alakították át Mesagerul transilvanná, amely azután, hogy Zanc Kolozs megye prefektusa lett, a prefektúra hivatalos lapjává vált. A hetilap élére Pantea került, a székhelyét meg a prefektúra épületében rendezték be. 
Pantea ugyanakkor megkérte Zancot, hogy hozza össze Virgil Măgureanu SRI-igazgatóval. Mint később kiderült, Pantea azért ment találkozni a kémfőnökkel, hogy támogatását kérje egy olyan médiaorgánum létrehozásához, ami egyes titkos SRI-akcióknak szolgálhat fedőszervül, ehhez Mileniul III néven akartek egy céget létrehozni. Măgureanu 1992-re adott zöld utat a projektnek, és a Pantea által elmondottak szerint a Mesagerul transilvan vezetője újra a SRI tisztjévé vált. 
A Caritas 
A Brassóban 1992. április 16-án bejegyzett Caritas először Kolozsvárra költözött, majd valamilyen módon megszerezte a Mesagerul transilvan támogatását. 1992. május 29-én jelent meg az első hirdetés, amelyben szépen ötvözték a piramisjátékok alapgondolatait, a populizmust és a gyors nyereség ígéretét. Az egész hátterében az alapító nagy szíve és csodálatos tudása állt, a cél az volt, hogy a románokat kimozdítsák az elkeseredésből és a szegénységből. 
Az emberek érthető módon nagyobb bizalommal fordultak a piramisjátékhoz a hatóságok cinkossága miatt, hiszen a prefektúra hivatalos lapjában jelentek meg a hirdetések, ráadásul a prefektúra épületében volt a Caritas székhelye. 
A jelenség 1993-ban érte el a tetőfokát. Ekkorra már többek között a kolozsvári Sportcsarnokban folytak a kifizetések, más városokban is nyíltak kirendeltségek. A Mesagerul transilvan 4 oldalról 16 oldal terjedelemre váltott: valahol el kellett férjen a nagyszámú nyerteslista. 
Kolozsvár hirtelen az első helyre került az országban az egy főre jutó autók tekintetében. A sikernek meg híre ment, az egész országból jöttek pénzt letenni a városba. 
A népőrületet a nyugati sajtó is megneszelte, és egy rend elemzés is készült, ami azt bizonyította, hogy a modell fenntarthatatlan. Ezeket a híreszteléseket Stoica egy sor újságíróval és közéleti személyiséggel igyekezett eloszlatni. 
Dan Zamfirescu és Dumitru Cerna, a Romániai Írószövetség tagjai egyenesen könyvet írtak arról, hogy a Caritas arról szól, hogy elhárítsák a szegénység és kétségbeesés révén eszközölt „román-ellenes genocídiumot, amit a külföldi erők visznek véghez”. Eközben a Román Televíziónál sorra jelentek meg Mihai Tatulici riportjai a boldog nyertesek, vagy a reményteljes „befektetők” történeteivel. A Gheorghe Funar által vezetett PUNR és a kolozsvári önkormányzat képviselői, valamint maga Funar is gyakran tette tiszteletét a Caritas rendezvényein. 
A lufi kipukkan 
1994. május 19-én jelent meg az a cikk a Mesagerul transilvánban, ahol maga Stoica jelentette be, hogy a Caritas bezár. A cikkben még a pénz teljes mértékű visszaadásáról volt szó, amit persze nem volt ahonnan kifizetni. 
Pantea, aki a Caritas hálózatnál is fontos szerepet töltött be, egy 2002-es, a Ziua hasábjain megjelent anyagban kijelenti, hogy a SRI által működtetett sajtóorgánum pénzgyűjtéssel is foglalkozott a román titkosszolgálat számára. 
A Caritas-lufi kipukkanása után Panteát gyorsan tartalékba helyezték, a Mileniul III projektet pedig felfüggesztették. Mint kiderült, Pantea volt az, akinél teljes egészében megtalálható volt a nyertesek listája, sőt azoknak a listája is, akiknek „előrehozták” a kifizetés pillanatát. Dan Pantea, a Caritas adatbázisát kezelő SRI-ügynök ezután eltűnt az országból, így az adatbázisok a mai napig nem ismertek.  Miután az ország ráébredt a Caritas jelentette átverésre, éhségsztrájkok és tüntetések kezdődtek: a pénzük nélkül maradók vissza szerették volna kapni az összegeiket. Ioan Stoicát végül letartóztatták, azonban annak ellenére, hogy hét évet kapott, végül 1996-ban, 10 hónap börtönbüntetés után kiengedték. Stoica azóta sem hajlandó nyilatkozatokat tenni a sajtónak. 
A PUNR 1994. augusztus 20-án lépett kormányra, később fúzió révén egyesült Corneliu Vadim Tudor PRM-jével, ami az anyag megállapítása szerint úgyszintén a Securitate volt embereinek politikai eszközeként működött. Már a kormányra lépésükkor átértékelték a Caritas-őrület idején mutatott hivatalos támogatásukat. Ioan Gavra PUNR-alelnök így nyilatkozott az ügyről: „A Caritashoz hasonló játékok révén beszedett adókkal a román kormány igazából a románok naivitását és butaságát adóztatta meg”.
Transindex.ro

Újdonság az unireás végzősök életében
Első alkalommal rendeztek szalagavató ünnepséget az Unirea Főgimnázium magyar tagozatán. A Maros Művészegyüttes terme csütörtök délután tele volt virágcsokrokat szorongató szülőkkel és hozzátartozókkal, de jelen voltak a fiatalabb diáktársak és a főgimnázium tanárai. A tartalmas, színes rendezvény sikerének kulcsa a minden részletre odafigyelő szervezés volt.
Elsőként a főgimnázium igazgatója, Cristiana Chira köszöntötte a maturandusokat, ugyanakkor üdvözölte a rendezvény kezdeményezőit is. „Ahogy a gólyákat is megünnepeljük, hasonlóképpen azt gondolom, meg kell ünnepelni a 18. életévüket betöltött diákjainkat is” – mondta, majd sok sikert kívánt a továbbiakban. 
Brandner Emőke aligazgató köszöntőbeszéde elején hangsúlyozta: a két végzős osztály tanulói különleges pillanatnak a részesei, mely pillanatot csak egyszer élhetnek át az életben és amelyet soha nem fognak elfelejteni. „Az iskolánk életében nagy eseménynek számít ez a másoknak már hagyományossá vált szalagavató ünnepség, amely a mi életünkben az első, de ígérjük, hogy nem az utolsó” – mondta. Ezután azt sorolta, hogy a szalag milyen régi és sokrétű jelkép az emberiség életében: „a fehértől a nemzeti színen át a feketéig szinte minden árnyalatban kitűzik az emberek, hogy kifejezzék kiállásukat valami mellett, tiltakozásukat valami ellen, hirdessék örömük, bánatuk vagy tartozásuk valamihez. Kedves maturandusok, ez a mai nap értetek van! Ez a szalag azt jelenti: avatandók avagy vizsgát tenni készülők vagytok” – mondta. Az emelkedett hangulatú beszéd után az aligazgató könnyedebb hangnemben, rímekbe szedve számolt be arról, hogy miként és kinek a segítségével jött létre a szalagavató.
Ezután a tizenegyedikesek előadása következett, akik heteken keresztül próbálták Karinthy Frigyes Visszakérem az iskolapénzt című előadását. A derűs percek után a közönség megtekinthette azokat a nagyon ötletes videókat, amelyeket a két végzős osztály magáról forgatott. Mindeközben a termet újabb produkcióhoz készítették elő, következett a bécsi keringő. Az est utolsó mozzanataként pedig a műsorvezetők humoros hangnemben bemutatták a végzős diákokat, miközben Kozma Tamás és Farkas Iván osztályfőnökök feltűzték rájuk a szalagokat.
Vass Gyopár
Székelyhon.ro

335 éves a Nagy Mózes Elméleti Líceum
Nagy Mózes plébános, Háromszék Pázmány Pétere 1680-ban Esztelneken alapította meg Felső-Háromszék első iskoláját, amely később Kézdivásárhelyre költözött. Az iskolaalapítás 335. évfordulóját a héten háromnapos rendezvénysorozattal ünnepelték a kantai iskolában. A Nagy Mózes Elméleti Líceumban a rendezvénysorozatot az Iskola másként hét részeként szervezték meg, amelynek során a diákok nemcsak tudományos előadásokon, kiállításmegnyitókon, hanem sportrendezvényeken is részt vehettek.
A diákok rövid megnyitón vettek részt szerdán délelőtt a tanintézmény udvarán, ezt követően tudományos ülésszakot tartottak a történelem szakon. A résztvevők többek között a ferences rend történetéről, a kommunizmus mindennapjairól hallhattak előadást, de a fiatalok és az egyház kapcsolata is terítékre került. A természettudományok kedvelői háromszéki geológiai képződményekről és ivóvizeinkről, az irodalmárok olvasásmotivációról, tudomány és művészet kapcsolatáról hallhattak előadásokat. 
A közigazgatási részlegen a diákoknak Bokor Tibor polgármester, az iskola volt igazgatója az önkormányzat munkájáról beszélt, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul pedig a diplomácia mindennapjairól mesélt. 
Csütörtökön a Nagy Mózes Sportklub fennállásának 45. évfordulóját ünepelték, ezen a napon a sporté volt a főszerep. Az eseményre meghívták azokat a jelenlegi és volt sportolókat és edzőket, támogatókat, akik a negyvenöt év során hírnevet szereztek az iskolának. Tegnap délelőtt a kantai tanintézményben iskolatörténeti bemutatót tartottak, és ellátogattak Esztelnekre is, ahol a Nagy Mózes által alapított egykori iskola helyén koszorút helyeztek el. Délután megnyitották a rajzosztályos tanulók évzáró ünnepi tárlatát, illetve a volt és jelenlegi művésztanárok és egykori tanítványaik, volt diákokból lett neves alkotók, valamint a legtehetségesebb mai tanulók közös kiállítását a Vigadóban és az Incze László Céhtörténeti Múzeumban. A kantai iskola rajztagozatának 43. tárlatát az eddigi hagyománytól eltérően egy hónappal hamarabb nyitották meg az ünnepségsorozat részeként.  A kiállítást Mocsáry-Gondos Beáta aligazgató és Ferencz Éva magyartanár méltatta. A nagyteremben és az előcsarnokban Vetró András, Györgyjakab Boróka és Koszta Ervin művésztanár mintegy száz tanítványának több száz festészeti, grafikai és szobrászati munkája látható. A tárlatmegnyitón fellépett az iskola régizenekara Pakó László zenetanár irányításával, valamint a nyolcadikosok, akiket Tamás Annmária magyartanár készített fel. A végzősök nevében Ercse Zsuzsa mondott búcsúbeszédet. A második tárlatmegnyitóra a Vigadó emeleti kistermében került sor, ahol Mocsáry-Gondos Beáta aligazgató méltatta a nem mindennapos kiállítást, kiemelve, hogy mindeddig az iskola történetében hasonló tárlatra nem volt példa. Az aligazgató kérésére Kosztándi Jenő festőművész, az iskola egykori tanára szólalt fel, aki felsorolta pár olyan tehetséges tanítványa nevét, akik a képzőművészeti pályát választották. Az ünnepségsorozat fénypontja és zárórendezvénye a Vigadóban bemutatott gálaműsor volt, amelyen a gyöngyösi testvériskola, a Berze Nagy János Gimnázium több mint hatvanfős küldöttsége is részt vett.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Csoma-örökséget viszik tovább
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum apraja-nagyja megjelent az iskolaünnep csütörtöki megnyitóján. Nemcsak a magyar, a román osztályok is ott voltak a bejárat előtt felállított dísznégyszögben, együtt a magyarországi testvérintézmény, a debreceni Ady Endre Gimnázium közösségének küldöttségével.
A megjelenteket elsőként Bede Emese aligazgató köszöntötte. Csoma Sándor gondolataira alapozva jelentette ki: nem a becsvágynak, a hírnévnek kell vezetnie a tanulni vágyókat, hanem hogy merítsenek az emberi tudástárból. Az iskolának mindig érték- és kultúrateremtő intézménynek kell lennie, nem szolgáltatást nyújtó létesítménynek. Az iskola tanulói, pedagógusai büszkék arra, hogy Kőrösi Csoma Sándor az intézmény névadója, az ő örökségét próbálják tovább vinni – mondta befejezésül. Şerban Daniela aligazgatónő románul szólt az egybegyűltekhez. Az iskola mérhető eredményét jelentik a jegyek, a vizsgateljesítmények, a sikeres felvételi, de ezenkívül egy jól működő tanintézményben vannak olyan eredmények is, melyek szavakkal nehezen fejezhetőek ki: az iskola szeretete, az összetartozás élménye, az iskolai évek örök emléke – hangoztatta. A kovásznai polgármesteri hivatal képviseletében Jeszenovics Károly köszöntötte az ünneplőket. Emlékezni, ünnepelni és tisztelegni gyűltek össze Csomakőrös nagy szülötte előtt. A fiatalok a zálogai annak, hogy tovább viszik stafétáját – mondta.
A nap folyamán számos vetélkedőt tartottak. Röviddel a megnyitó után a várost ellepték a tanulók csapatai, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel a kezükben próbálták minél előbb teljesíteni a tájékozódási verseny feladatait. A Csoma-napok során számos alkalommal léptek színpadra a kovásznai tanulók, fiatalok együttesei, felléptek az Ady Endre Gimnázium diákszínjátszói, Pápa Város Önkormányzata képviseletében a homokbödögei művészeti alapiskola, a nagykanizsai Horvát Nemzetiségi Csoport Tambura-zenekara. 
A Kőrösi Csoma Sándor Líceum számára külön elégtétel, hogy a Kovásznai Művelődési Központban több diákja, tanára – Turóczy Erzsébet tanárnő, a diákok közül pedig Bartos Orsolya, Barthos István, Barabás Emese, Gergely-Kovács Máté, Izsák Antal, Kertész Balázs, Radu Luisa –  vehette át a Pro-Csoma Sándor díjat.
 Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszakérem Erdélyt
Kedves Románia,
23 év alatt egy egész életre elegendő frusztráció gyűlt fel bennem, ezeket az éveket a remény és a kétségbeesés között osztva meg. Most nem tudnám százalékban megmondani, hogy a 23 évből mennyi volt azoknak az éveknek az aránya, amikor álmodoztam és mennyi azoké, amikor rájöttem, hogy nincs már miről álmodnom.
Voltak évek, amikor nagyon próbára tették  hazafiságomat és hazaszeretetemet, és nem volt ritka azon pillanat sem, amikor – mint bármelyik erdélyiben – felmerült bennem, hogy mit keresek én Romániában, miért vagyok több millió románnal együtt arra ítélve, hogy tehetetlenül nézzem polgártársaim erkölcsi romlását, lesve, miként is döntenek ők énrólam. Nem rejtettem véka alá gondolataimat, de nyilvánosságra hozásuk  után olyan reakciókban volt részem, melyekre számítottam ugyan, bár mégis megértést reméltem. Nem fogom Erdély felsőbbrendűségét hirdetni, és komplexusokat sem akarok kelteni. Nem fogom hibáztatni a Kárpátokon túli országot, és megsérteni sem akarom az ott élőket. Nyilvánvalóan nem az ő döntésük volt, mint ahogy az enyém sem, hogy ideát szülessek meg. Csak az álláspontomat akarom kifejteni annak reményében, hogy mélyrehatóan megértenek majd, hiszen csupán  gondolataimat szándékszom közölni, minden szenvedély, gonoszság és elkeseredettség nélkül. Ezek nagyon sok erdélyi ember gondolatai, akik neveltetésüknél fogva, mondhatni mentális eleganciájuk megőrizésére  fojtják magukba azokat. Ha valaki megkérdezné, szeretnék-e területi függetlenséget Erdélynek, a lehető legegyértelműbb IGEN-nel válaszolnék, habozás, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül. Miért? Elmondom az okait, ismétlem, szenvedély és elkeseredettség nélkül… Bukarest és az ország többi része számára Erdély csupán egy jövedelemforrás, miként az volt Ceauşescu idejében is. 1989 óta semmi sem változott, annak az elvnek alapján, hogy Erdély köszöni szépen, egyedül is megvan. Igaz, Erdély elboldogul és egymaga még jobban is boldogulna, ha amennyivel több pénzt fizet be az állami költségvetésbe, annyival többet  is kapna vissza, hogy fejlődhessen, s nem csupán a túléléshez szükségeset.
Románia kormányai számára nem létezik, csak $-jellel megjelölt földrajzi területként, és csak olyan ritka alkalmakkor említik meg, amikor Károly herceg ellátogat a szász házába vagy egy-egy fesztivál kapcsán, és november 1-jén, mikor az egész ország rácsodálkozik a halottak napján kivilágított temetőinkre, amikor minden erdélyi gyertyagyújtással és a szerettei sírját beborító virágokkal emlékezik halottaira. Erdély az ország számára Nagyszeben, Európa kulturális fővárosaként létezik, Segesváron Halloweenkor, Kolozsváron Emil Boc révén és Temesváron pedig a város központját elfoglaló cigányok kapcsán, a katolikus vallási körmenetek és esetleg népművészete által. Erdélyt még néha megemlítik nyáron vagy ünnepekkor, amikor a nyugati határokon át hazatérnek az „epresek”. Ennyit jelentünk mi, erdélyiek Romániának, és semmi többet. Statisztikai szempontból az ország része vagyunk, gyakorlatilag egy terület. A Kárpátokon túli románoknak tetszik a dialektusunk, a pálinkánk, a füstölt áruink és a gulyásunk, ami nem éppen a mienk, hanem a magyaroké. A Kárpátokon túli románoknak a magyar lányaink is vonzóak, de a magyar fiúk már nem. Szeretik tájainkat, de mi, erdélyiek nem lennénk ínyükre valóak,  mert merevebbek, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és nem elég nagy a szánk. Cseppnyi „ámítás” sincsen bennünk, ahogy azt egy bukaresti mondta. Lassúak vagyunk, mondják ők, megfontoltabban reagálunk a  kelleténél. Hogyan érezhetnénk magunkat Románia részének, amikor ahelyett, hogy fejlődni hagynának, mindent elkövetnek, hogy szegénységben sorakozzunk fel az ország többi része mellé? Miért adták fel oly hosszú időre az észak-erdélyi autópálya építését, amikor világos volt, hogy az a Nyugathoz kapcsolná Romániát, ami az egész ország gazdasági fejlődéséhez járulna hozzá, s ezzel szemben megépítették azokat a sztrádákat, melyek Bukarestet nyáron a tengerrel, télen a hegyekkel kötik össze? Figyelembe veszi a bukaresti vezetőségből valaki a mi érzékenységünket, regionális jellegünket, életmódunkat és azt, ahogy gondolkodunk és látjuk a valóságot? Azt fogják mondani, hogy az általunk választott szenátorok és képviselők érvényre juttatják akaratunkat, ami tökéletesen igaz is lenne, de a fővárosba érve nyomban elkurvulnak, a többséghez csatlakoznak, és elfelejtik, hogy erdélyiek, pőre politikusokká válnak.
Kedves Románia, mit jelent számodra Erdély egy tehén tejben gazdag tőgyén kívül? Mit képviselnek lakói a statisztikán, a szigethegységi népművészeten, a kedves akcentusokon és a több ezer négyzetkilométernyi többletterületen kívül, melyek téged nagyobb Romániává tesznek? Miért van az, hogy amikor úgy jó neked, mi rögtön magyarok vagyunk számodra, és csak akkor jut eszedbe, hogy mi mégiscsak románok volnánk, amikor a magyarok azt kiabálják, hogy minket akarnak? Miért nincs benned erő és főleg akarat elismerni, hogy Erdély a téged életben tartó motor,  egyféle létfontosságú cső, katéter, mely táplál, hogy tovább élhess? Miért nem ismerik el az erdélyiek érdemét a te túlélésedben, és miért veszel semmibe bennünket, amikor jól megy neked, s mégis mindig ránk támaszkodsz, ha rosszul?
Mi Erdély Románia számára, és miért szeretnék én még mindig román állampolgár maradni? Mi köt ehhez az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér szava, a közös nyelv, a történelem. A vér szava számomra néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a történelem… nem tudom, milyen volt valójában. Nem ismerem és nem ismerik a többiek sem, de belekapaszkodnak, mint vak a tarisznyába. Valójában én félreállítottnak, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedrangú polgárnak érzem magam, tekintettel arra, hogy mások döntenek helyettem: teleormaniak, vászlóiak (Vaslui), galaciak, brailaiak stb. … Ezért aztán, kedves Románia, egy anyja által magára hagyott gyermeknek érzem magam, és szintén egy magára hagyott gyermekhez hasonlóan nem feledlek, de nem is tudok neked megbocsátani, amiért ott hagytál a bajban, és csak akkor jutok eszedbe, amikor szükséged van rám.
ANGELA TOCILĂ közíró
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszéljen románul! (Aki román kenyeret eszik…)
Még Kovászna Megye Tanácsában is gond az anyanyelvhasználat, akadnak, akik nem élnek ezzel a joggal. Nem hiába fordult a kormányfőhöz a kétnyelvűség biztosításához szükséges többletköltségek fedezése végett az önkormányzat elnöke.
Az új évezred elején – a brassói katonakórházban – szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. A folyosón mintegy húsz-harminc, többnyire csíki, gyergyói és háromszéki székely besorozott álldogál. Az édesapák biztatgatják, bátorítják fiaikat, beszélgetnek, horribile dictu úgy, ahogy otthon, magyarul! Egyszer csak kivágódik az ajtó, és – a ruházata alapján – egy orvos csattogva ráförmed a felnőttekre, hogy Romániában élnek, gyermekeiket miért nem tanítják meg románul! Fejében meg sem fordul, hogy egy nemrég még háromnyelvű, multikulturális város emlékét csúfolja meg! Brassóban a magyarok számaránya 1910-ben 43,43 százalék, a románoké 28,70, míg a szászoké 26,40 volt. Az arányok még a harmincas években is hasonlóak. A nyelvismeret hiányossága miatti megalázás „élményét” igazán csak azok a székelyek ismerik, akik a román hadsereg katonái voltak. A katonaságnál szokás az elsőévesek ugratása, a részben humoros gyökerű sértegetésből a magyarnak több jut, ha nem beszél helyesen románul. Énekeltetik, kigúnyolják! Volt olyan csíki baka (1972-ben), aki eljutott tűrőképessége végére, elhatározta, hogy egy újabb megaláztatáskor bicskát fog! Van olyan tanítványom, akit 1989-ben addig vertek, hogy ideggyenge emberként került haza. 
Sepsiszentgyörgyön 1987 márciusában egy középkorú, vaskos testalkatú szekus alezredes, Negrea – ilyen néven Háromszéken, Kovászna megyében hárman ügyeltek fel a magyarokra – az egyik iskola kapusnőjét azért hordta le a sárga földig, mert nem beszélt helyesen románul! A sértett csak titokban, napokkal később, remegve és könnyezve számolt be az őt ért megaláztatásról. Sepsiszentgyörgyhöz kötődik egy másik emlék. A helyzet fonákságának jobb megértéséért jegyzem le, hogy a városban 1880-ban alig 31 román nemzetiségű élt, ma is alig 22 százalékarányt képviselnek. A dühös méltatlankodás színhelye a vasútállomás. Egy aggastyánkorú csíki székely magyarul, anyanyelvén érdeklődik az ott álló úriemberektől, hogy a vonat mikor indul Csíkszereda felé. Végül a dühöngés, a felháborodás elcsendesedik, elcsitul. Nem baj, nyugtatgatják egymást, hamarosan törvény bünteti azokat, akik nem beszélnek románul! Aki román kenyeret eszik (pită românească) és román földön él, annak kutyakötelessége románul beszélni!
Végül a felsorolást egy friss példával zárom, napjainkból. Szent László városában, Nagyváradon, ahol a románok számaránya 1910-ben mindössze 5,6 százalék, a gyermekkórházban egy orvosnő ráförmed az egy órája várakozó beteg gyermekre és édesapjára. Arra utasítja őket, hogy beszéljenek románul, elvégre nem Magyarországon vannak! Vajon milyen nevelést kapott ez a fiatal orvos, aki egy négyéves beteg gyermeket képes megalázni? Kérdés, hogy van-e szükség magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre? Egy kis összehasonlítás
Külön téma, ezért csak néhány adattal szolgálunk. Magyarországon (Erdélyben) 1880-ban a románok 6, 1910-ben 12 százaléka beszéli az államnyelvet! A román főpapság 80 százaléka egyáltalán nem tud magyarul! Amikor a közlekedésügyi miniszter, a vasútfejlesztés atyja, akit tréfásan vasminiszternek is neveznek, Baross Gábor (1848–1892) Barcaságon, Hétfaluban találkozik a helyi románsággal, az esperesük csak románul hajlandó megszólalni, mondván, hogy a körülötte állók csak így értik meg. Senkit nem szidalmaznak a magyar államnyelv ismerésének hiányáért. Csak a miniszter kérdezi meg szomorúan az esperestől – akit még a budapesti tanulmányai idejéből ismert –, hogy miért nem beszél magyarul? A válasz: egy miniszternek illik ismernie az ország nemzetiségeinek nyelvét!
Spontán nacionalizmus?
Még Sepsiszentgyörgyön is előfordul, hogy rászólnak az emberre, beszéljen románul. Gyakran nem rosszindulatból, hanem azért, mert ez a világ legtermészetesebb dolga! De magánbeszélgetésekkor is rákérdeznek, hogy miért nem társalgunk egymás között románul. 1982-ből van egy ilyen emlékem. A sepsiszentgyörgyi gyermekkórházban beszélgetek az alig egyéves fiammal. Egy kedves Bodza-vidéki kismama – minden rosszakarat nélkül – megkérdi, hogy miért nem beszélünk románul? Mondtam, hogy a gyereknek először meg kell tanulnia az anyanyelvét, majd aztán jöhet az idegen nyelv. Arcán lehetett látni az őszinte megdöbbenést, hogy a román nyelv idegen nyelv. Ehhez hasonló jelenet. Az elmúlt év végén a Sepsiszentgyörgytől néhány kilométerre fekvő Előpatakon egy hetedik osztályos tanuló tisztelettel megkérdi sepsiszentgyörgyi tanárnőjétől, honnan tud magyarul? A tanárnő talán Magyarországról jött? Nos, az őszinte kérdés eredője, hogy e diák nem tudja, magyar többségű megyében, a székelyföldi Háromszéken él.
A spontán nacionalizmus körébe tartozik az is, hogy román szomszédainknak természetes a mi román nyelvű köszönésünk, de eszük ágába sincs – persze van kivétel is – magyarul üdvözölni bennünket. Pedig az olvasottabb, a műveltebb Ioan Slavici-tól tudhatná, hogy a jeles írót édesanyja, egy ortodox pap leánya arra oktatta, mindenkit anyanyelvén köszöntsön.
Egy másik történet szereplője nyugdíjaskorában döbben rá, milyen ostobaság volt a magyar nyelv megtanulását elhanyagolnia. Étteremben beszélgetünk egy történelem szakos tanárral, amikor az asztalhoz telepedik egy jóvágású, értelmes arcú katonaember. Hamar kiderül, nyugalmazott őrnagy. Anélkül, hogy kérdeznénk, elmeséli, hogy 35 éve él Sepsiszentgyörgyön, de egyetlen szót sem tud magyarul, mert butaságból úgy gondolta, hogy neki erre nincs szüksége.
A spontán nacionalizmus gyökereit keresve úgy tűnik, hogy a románság számára a magyar településeken is természetes a kizárólagosan román nyelvű kommunikáció. Úgy érzik, hogy román közegben élnek. Ezt egy román ember szavaival szemléltetem. 1940. szeptember 2-án, amikor Steflea altábornagy – Nagyvárad városparancsnoka – átadja a várost a magyar katonai bizottságnak, a művelt regáti tiszt és a magyar katonai bizottság egyik tudós tagja, Rónai András közt barátságos beszélgetésre kerül sor. Ekkor hangzik el: „Nekem mindig azt mondták, hogy Oradea román város. Az utcán mindenki románul üdvözölt, a feliratok és utcanevek románok voltak, a boltokban románul szolgáltak ki. Hat évet töltöttem itt, de nem tudtam, hogy ez egy magyar, egy igazán magyar város.”
Az egyoldalú nyelvismeret helyett kölcsönös nyelvtanulás
A kialakult helyzetért a román oktatáspolitika és a média okolható, amely nem ösztönzi a magyar nyelv elsajátítását. A beolvasztásra, az etnikai arányok megváltoztatására irányuló állampolitika természetesnek tartja, ha a székely települések százaiban, ahol egy-két román hivatalnok, rendőr teljesít szolgálatot, a helybeliek kötelesek ismerni a román nyelvet, de a hivatalnoknak az ott élőkét nem. E gondolkodásmód nem az egyenlőség eszméjét követi, hanem, ahogy Lucian Boia professzor is írja, „a mások fölötti primátus” elvét. Nincs nyelvi kölcsönösség! Az annyit emlegetett 1940-es évek, amikor Észak-Erdély Magyarország része, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, amelyet a román állam ez évben másodszor is elvett a reformátusoktól, államosított, a román nyelv komoly érettségi tantárgy. Svájcban a pénz névértékét az egy százalékaránynál kisebb aromán közösség nyelvén is feltüntetik, hadd érezzék, hogy mindenki – számaránytól függetlenül – egyenrangú. A magyar többségű Székelyföld népének jogos elvárása, e régió különleges státusának igénylése, melyben a román mellett a magyar nyelv is hivatalos, újabban bűncselekménynek számít. Az autonómiáért folyó küzdelem tiltása csak a diktatúrákra jellemző. Nem kell csodálkozni, ha a katalán Marc Gafaroti Monjo megállapítja, hogy Romániában a székelyek nemzeti elnyomása tény! A román belügyminisztérium a március 23-án közzétett közrendvédelmi és közbiztonsági stratégia tervezete közbiztonsági veszélyforrásnak minősíti az  autonómia követelését. „Kriminalizálnak egy olyan demokratikus intézményt, amely évezredes múltra tekint vissza világszerte – különösképpen Európában –, és az Európai Unió tucatnyi államában is jól működő demokratikus intézményként létezik” – írja Tőkés László a 2015. március 30-án közzétett nyilatkozatában.
A hatalomnak meg kell értenie, hogy a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet alapja a közösségi jogok biztosítása lehet. Erre is kerül példa. Olvasom, hogy „április elsején 10 órától a Kovászna megyei prefektúra épületében meghallgatást tart a nép ügyvédje, közölte Cătălina Dinu, brassói területi szakértő. Az ombudsmanhoz magyarul is lehet fordulni, a szolgáltatás ingyenes”. Milyen egyszerű és milyen természetes lenne, ha a székelyföldi román tisztviselők is beszélnék a helyi lakosság nyelvét. Többségük, akik már régóta itt élnek, illetve a fiatalok, akik magyar többségű településeken születtek, ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de értik. Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak a magyar nyelv idegen nyelvként való oktatása. Az állam anyagilag is ösztönözhetné a nyelvtanulást. A kölcsönösség jegyében talán a székelyek is szívesebben tanulnák a román nyelvet. Mielőtt zárnánk e kis csokorba szedett felsorolást a nyelvi diszkriminálás remélhetőleg  ritkuló eseteiről, tudnunk kell, hogy egyre több román tartja nem rendjén valónak azt. Vasile Manu írja a Kretén, aki Romániában a magyarokat szidja című írásában, hogy dühítőnek tartja, ha az „úgynevezett nacionalisták elkezdik gyalázni a magyarokat, mert a saját nyelvükön beszélnek. Mit segít az rajtad, kedves »nacionalista«, ha gyalázod őket. (…) Azzal verjük a mellünket, hogy a multikulturalizmus nagy támogatói vagyunk [Kolozsváron – a szerző megj.], és 2021-ben Európa kulturális fővárosa akarunk lenni, de ellenezzük a magyar–román kétnyelvű táblákat. (…) Tetszik vagy sem, a multikulturalizmus az országunkban élő más népek kultúrájának tiszteletét jelenti. Mondjunk már le egyszer és mindenkorra a magyarellenes, kommunista és funarióta mentalitásról.” Örömmel olvasom Daniel Plăiaşunak a MaghiaRomânia szerkesztőjének Ne törüljük már el a kisebbségi oktatást című írását. Rámutat, hogy  akik szerint „a kisebbségieket pontosan az anyanyelvű oktatás diszkriminálja”, zagyvaságot beszélnek. Ezzel a megállapítással teljesen egyetértünk. Sajnos a hivatalos oktatáspolitika továbbra is a román nyelv anyanyelvként való oktatását erőlteti, így a székelyek továbbra is ki vannak téve a nyelvi sérelmeknek.
Sokan visszaállítanák a két világháború közti állapotokat idéző Vorbiţi numai  romăneşte!(Beszéljen románul!) táblákat. Néhol még a második világháború után is álltak ilyenek, például a Hargita megyei Maroshévíz városában. Bár a feliratok eltűntek, de az elvárás megmaradt. A többnyelvűség, egymás kölcsönös becsülésének akadályaként.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely márciusa (4.)
Másnap ígéretek egész sora hangzott el: legyenek román és magyar katonák, tisztek a rendőrségben. A rendet és fegyelmet, az állampolgárok személyes biztonságát a hadsereg és a rendőrség biztosítja. Vannak dolgok amelyek a megyére, vannak, melyek a kormányra tartoznak. A nemzetiségi jogokat a megye vezetősége biztosítani tudja. Majd többször is hangsúlyozták: a március 19-ei véres eseményekért felelős személyek ügyét azonnal kivizsgálják, a felelősök ellen bűnvádi eljárás indul.
A Nemzeti Egységtanács mindenféle nacionalizmust elítél, szigorúan elhatárolja magát a szélsőségektől. A hadsereg pedig – hangzott a megnyugtató kijelentés – szükség esetén azonnal közbelép, biztosítja a tüntetők védelmét. 1990. március 20-án déli egy óráig még minden megoldhatónak, világosnak látszott. Az emberek elégedetten süttették magukat a tavaszias ragyogásban. A megyeháza erkélyéről elhangzott az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács közleménye is. (A teljes szöveget – az Egységtanács tagjainak kérésére – én olvastam fel .) Idézem: „A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egység Tanácsa elítéli a Marosvásárhely municípiumban az utóbbi napokban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek, és március 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. E nemkívánatos események következtében több személyt – többek között Sütő Andrást, a legnagyobb élő magyar írót, az RMDSZ elnökét – súlyosan bántalmaztak, szétzúzták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Az igazságügyi szervek megkezdték a tettesek kézrekerítését és az ügy kivizsgálását, eme nemkívánatos események okainak feltárását. Felhívjuk Önöket,  legyenek türelmesek, és tanúsítsanak mértékletességet,  s ne felejtsék: ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szenvedtek és közösen hozták létre az itteni civilizációt. A káros akciók megismétlődése és kiterjedésének megakadályozása érdekében, az Ideiglenes Tanács elhatározza:
1. Mindazok azonnali felelősségre vonását, akik hibásak a vandál cselekedetekért, akik szervezik ezeket, és akik az instabilitást kezdeményezték
2. Az Ideiglenes Megyei Tanács rendkívüli ülésszakának azonnali összehívását és mindazok leváltását, akik képtelennek bizonyultak feladataik ellátására
3. A rendőrségi szervek tevékenységének elemzését és megfelelő stabil keret biztosítását annak érdekében, hogy a rendet és  békét a megye egész területén megőrizzük
4. Az Ideiglenes Egységtanács határozottan elítél mindenféle nacionalista, soviniszta propagandát, felkéri a román, a magyar, a német lakosságot, hogy őrizze meg a hagyományos és kölcsönös tiszteletet, amely eme népek között kialakult, és felkér mindenkit, hogy ne adjanak hitelt a szélsőséges elemek manipulációinak.
Marosvásárhely, 1990. március 20.
Aláírják: Király Károly (telefonegyeztetés után!), Scrieciu Ioan, Gîlea Valer, Kincses Előd, Pleşa Octavian, Man Nistor, Pop Dorel, Jakabffy Attila, Virág György, Grozav Mihai, Florian Aurel, Micu Dumitru, Veress Károly, Körmöczki Zoltán, Lutsch Walter – a Végrehajtó Bizottság tagjai.” Alaptalan tehát minden olyan állítás, amely azt próbálja bizonygatni, hogy a város magyarsága elfoglalta a megyeházát! Bárki bejöhetett, bárki elmondhatta véleményét. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának román  tagjai végig  a székházban tartózkodtak, s becsületükre legyen mondva, mindent megpróbáltak a vérontás elkerüléséért. Fontos  hangsúlyoznunk, hogy madiszos fiatalok órákon át védelmezték a Vatra Românească székházát.
Egészen megváltozott a tér arculata, amikor a Grand Szálló tájékán megjelentek az első román tüntetők. A magyarság kérte, hogy Iliescu elnök azonnal utazzon Marosvásárhelyre. A március 20-ai tragédia sorsa ezekben az órákban dőlt el: az elnöki látogatás megnyugtatta volna az immár szembenálló feleket, talán nem került volna sor a véres összecsapásra. Hasonló megoldási lehetőséget kínált volna a hadsereg kivonulása: 13 órakor kétéltűekkel, tankokkal még könnyen el lehetett volna választani a két csoportot. Erre csak jóval később, este hét órakor került sor. A gyér rendőrkordon csak statisztaszerepet játszott. Egyébként is csak a Grand Szálló és az ortodox templom előtti parkig állt sorfalat a belügyi alakulat. Az akkori Nemzeti Egységtanács municípiumi székháza előtti utcát teljesen szabadon hagyták. 
Felfegyverzett falusiak itt támadtak a magyar tüntetőkre. A mind jobban szaporodó román felvonulók az egész teret betöltő hangerővel üvöltözték: Iliescu nu uita, şi Ardealul e ţara ta! (Iliescu, ne feledd, Erdély is a te országod!), Ungure, nu uita, nici o ţară nu te vrea! (Magyar, ne feledd, egyetlen ország sem akar Téged!), Noi suntem acasă, voi sunteţi în gazdă! (Mi itthon vagyunk, ti albérletben!) 16 órakor  a bukaresti rádió magyar nyelvű adása Király Károly telefonüzenetét közvetítette hangszórón: mindenki őrizze meg nyugalmát, józanságát, mind a románok, mind a magyarok oszoljanak szét, menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek. Király Károly telefonüzenetében világosan kifejtette: nem Erdélyt akarjuk, hanem jogainkat a közös haza, Románia határain belül. A beszéd románul, magyarul elhangzott. Még csak fél öt volt, mindkét fél ordibált, fütyült. Zolcsák Sándor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke többször is szólt a tüntetőkhöz: a magyarság jogos követeléseinek helyességére, megalapozottságára hívta fel mindkét fél figyelmét. Szabó György Pál románul, magyarul kérte a tömeget: ne hagyják magukat manipulálni. Az esetleges összetűzés mindkét fél részére végzetes lehet. A megyeháza erkélyéről Lestyán Ferenc katolikus esperes szólott kéréssel románokhoz, magyarokhoz egyaránt: Békesség nektek! Dicsértessék a Jézus Krisztus! (Megszólalt a városháza toronyórája is.)  Fülöp G. Dénes református lelkész az emberi jogok vérontásmentes érvényesítését kérte. Utána az ortodox esperes is. (A tömeg ismétli a Miatyánk teljes szövegét.)
Scrieciu tábornok ígérete szó szerint: „Iliescu elnök úr arra kéri a tömeget, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Két-három napon belül itt lesz a megyében, ugyanannál az asztalnál akar beszélni a románokkal és a magyarokkal egyaránt.” Közismert: NEM JÖTT. Majd a tér jobb oldalán gyülekező tömeghez: „A románok, akik bejöttek a Grand Szállóhoz, menjenek haza. Ha vátrások, húzódjanak haza.” A fiatalok román képviselője is szót kért. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy sikerült lélektani csatát nyerni. Érdemes emlékezni  szavaira: „A románok húzódjanak vissza. Eddig békében zajlott le a tüntetés. Nem akarunk vérontást! A gyerekeink jövőjéről van szó!  Az a tiszt pedig, aki az Avram Iancu-szobor körül uszítja a románokat, vonuljon vissza. Vegyünk példát a magyarok békés tüntetéséről.” Zolcsák Sándor bejelenti: „Kérjük a szélen levőket, alkossanak élőláncot. Vigyázzunk a mellékutcákra! Nem akarjuk, hogy a két nép végzetes hibát kövessen el! Megkérjük román testvéreinket, hogy álljanak  mellénk. Scrieciu tábornokot pedig arra kérjük, maradjon itt, nem úgy, mint tegnap. Mi nem akarunk előjogokat, csak a jogainkat követeljük!”  Mindenhol piros-sárga-kék zászlók lengenek, feliratok a testvériség szellemében: Magyar–román barátság, Sütő András, Egyenlő jogokat!, Édes anyanyelvünkért tüntetünk! Az utóbbi táblát egy fiatalember az erkély előtti fenyőfára helyezte, így maradt épen a támadást követően.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Só útja, nyolcadszor
Egyre népszerűbb rendezvény
Április 8-án, szerdán szervezte meg a Fókusz Öko Központ a jobbágyfalvi Tündér Ilona vendégházzal közösen a Só útjaévadnyitó környezetvédő jellegű rendezvényt. A hagyományossá vált túrára évről évre egyre többen neveznek be, nemcsak gyalogosok, hanem immár kerékpárosok is. Az idén több mint 600 résztvevő járta be a Székelybő–Jobbágyfalva közötti mintegy 12 km-es távot, és vett részt a jobbágyfalvi Tündér Ilona vendégháznál rendezett eseményeken.
A Székelybőért Egyesület tagjai az idén is frissen sütött fánkkal és teával várták a résztvevőket, akik a helyi falumúzeum megtekintése után útra keltek, hogy megismerjék, felfedezzék a nyárádmenti tájat. Az eseményen a marosvásárhelyi Bernády György, a Mihai Vitezul, az Európa, a 7-es számú iskola, a Pedagógiai, a Bolyai és a Művészeti Líceum, valamint a koronkai általános iskola tanárai és diákjai vettek részt. Az idén a Pro Biciclo Urbo egyesület közreműködésével újra kerékpártúrát is szerveztek.
A vendégeket Szász Csaba, a Tündér Ilona vendégház tulajdonosa fogadta, aki elmondta, hogy számára a Só útja évadnyitó rendezvény is, ezért fogadják nagy szeretettel a vendégeket, akiket a 2015-ös idényben kibővült szolgáltatásokkal várnak.
Az idén – az előző évektől eltérően – szakmai tanácskozást tartottak a fenntartható turizmusról mindazokkal, akik érintettek a Só útja program fejlesztésében. A kerekasztal- beszél-getést a Fókusz Öko Központ és az Európai Klímaszövetség közös programja keretében szervezték. Mivel 2015 a fejlődés éve Európában, az Európai Klímaszövetség helyi partnereivel közösen konzultációsorozatot kezdeményezett a helyi közösségek fejlesztési elképzeléseiről.
– Az emberek napjainkban élményeket keresnek, ezért a turizmust fejleszteni szándékozók olyan programokat kell kidolgozzanak, amelyek az otthoni, megszokott tájtól, környezettől eltérő élménnyel, tapasztalatokkal gazdagítják a turistát. Ezt csakis közös összefogással lehet elérni, hiszen nem elég csak szállást, ellátást biztosítani számukra, hanem megfelelő turisztikai programcsomagokat kell kidolgozni. A Fókusz Öko Központnak van már ajánlata e téren. A programok a helyi szereplők összefogása alapján születtek, és követendő példaként szolgálnak a környezetbarát turizmus terén. Az egyesület szívesen megosztja e téren szerzett tapasztalatait az érdeklődőkkel, mivel úgy gondoljuk, hogy a Nyárádmentén ennek a típusú turizmusnak van esélye – mondta dr. Hajdu Zoltán, a Fókusz Öko Központ elnöke, aki hozzátette, a Só útja is lehetőséget kínál arra, hogy az útvonal mentén levő nyárádmenti települések bekapcsolódjanak a maguk ajánlataival – szállással, látnivalókkal, emléktárgyakkal, kézműves- és helyi élelmiszer-termékeikkel –, és ezáltal kiegészítik a szervezet kezdeményezését. Az a tény, hogy a rendezvényükre több száz diák megy el, jelzi, hogy van igény az ilyen jellegű turizmusra, szabadidős programra.
-vagy
Népújság (Marosvásárhely)

Gondolatok egy könyvről
Csinta Samu: Erdély újranemesítői Heti Válasz Kiadó
A visszaszolgáltatások nyomán egyre többen jelennek meg, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Ki több, ki kevesebb sikerrel, elszántsággal, büszkén viselve vagy éppen titkolva származását – hiszen végső soron jövőt félő emberek ők is –, kit mennyire hurcolt meg az a bizonyos huszadik század. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot. Róluk, az erdélyi arisztokrácia hat családjáról szól Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve.
"Amikor Csinta Samu megkeresett, hogy egykori családi birtokaikon újjáépítésbe kezdő erdélyi arisztokratákkal tervez könyvet írni, fellelkesített. Tudtam, hogy nem az édesbús múlt újbóli elsiratásában lesz majd részünk. Nem Tündérkertben bolyongunk céltalan. Az újrakezdőkkel folytatott beszélgetésektől olyan energiákhoz juthatunk, amelyek szemlélődőből építővé nemesítenek bennünket. Érdekelt, hogy Erdélyországban miként akadályozzák és hogyan segítik az újrakezdést. Meg aztán mintát is reméltem a határon innen élő magyarok számára, elvégre a mi dolgunk sem más, mint a megszólalóké, hogy úgy találjuk meg a helyünket a XXI. századi környezetben, hogy közben a szocializmusban felszaggatott gyökereinket is visszaerősítsük. Hogy utat építsünk a felszántott múltból az otthonosan berendezett jövőbe." (Borókai Gábor)
"Az Erdély újranemesítőit olvasva eszméltem csak rá, hogy ha valami, akkor nekem eddig Erdélyből ez hiányzott. Ha valakik, akkor ők hiányoztak. A hajdani Tündérkert a Kálnokykkal, a Telekikkel, a Hallerekkel lett teljes. A »megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni« hármas jelszavából ez idáig csupán az első részcél megvalósulására láttam garanciát. Most, Csinta Samu könyve olvastán már tudom, hogy a másik kettőre is él még a remény. Félreértés ne essék: visszaszerezni identitást, közösségtudatot, hitet úgy is lehet, hogy mindeközben nem kell elvenni semmit senkitől. Különösen nem egy nemesített, újranemesített világban. Ahol azok szolgálhatnak mindenki számára követendő például, akiknek nem kellett újranemesedniük." (Ballai Attila)
Az Erdély újranemesítői című könyv marosvásárhelyi bemutatójára április 15-én, szerdán 18 órakor kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Közreműködik: Szucher Ervin újságíró, Gáspárik Attila színművész, Molnár Tibor – hegedű; Molnár József – brácsa (a Tiberius vonósnégyes tagjai); Kostyák Márton – nagybőgő (a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia szólamvezetője).
Népújság (Marosvásárhely)

Szabó Péter harmadik verseskötetének bemutatója
„Harminc év verseiből válogattam”
A magyar költészet napja alkalmából újabb Fecskés könyvet bocsát szárnyra az aradi Kölcsey Egyesület. A könyv szerkesztőjét, Brittich Erzsébetet kértem meg, hogy mutassa be a szerzőt és a kötetet.
– Megtiszteltetés volt számomra a felkérés, hogy szerkesszek egy verseskötetet Szabó Péter verseiből. Először vállalkoztam ilyen feladatra, és megnyugtató érzés, hogy a szerző szerint szép munkát végeztem.
 – A szerzőről mondj néhány mondatot!
– Szabó Péter Aradon született 1952-ben, a Werbosch házban. 5 éves volt, amikor a család visszaköltözött Pernyávába, és ez a környezet meghatározóvá vált életében és költészetében egyaránt. Verseiben sokszor ír Aradról, Pernyáváról és Gyorokról is, ahol a nyári vakációkat töltötte. Pernyávainak tartja magát most is, amint azt Vallomás című versében megfogalmazta:
őszfürtű csárdást járok, szaporát − lányok
ölelnek, pajtások kiken rég átlátok…,
a szívemben szerb, román, magyar táncmozdulatok –
nem bánom, pernyávai Aradi vagyok!
 
járom az ó utcákat, micsoda nevek…,
Kasza, Kapa… és Sarló, Csutora…, lehet
senki sem tudja már… − elmúlás divatok… −
Tóth Árpád, Tizenhármak…, Aradi vagyok!
A ’60-as évek végétől jelennek meg versei. Első verseskötetét Szerelembontás címmel 1980-ban jelentette meg a Litera Kiadó. 1985-ben látott napvilágot második kötete a Facla Kiadó gondozásában Ami fontos címmel, erre kapta a könyvkiadók országos I. díját. Nemcsak költőként tehetséges. Elvégezte a Népi Művészeti Iskola festőszakát, két egyéni kiállítása volt, csoportos kiállításokon szerepeltek alkotásai, részt vett alkotótáborban, tanulta a kőfaragást, festményeinek és grafikáinak reprodukciói különböző folyóiratokban jelennek meg. Fényképészként dolgozott, majd filmellenőrként, mozigépészként stb., foglalkozott néprajzzal és filmesztétikával is.
– Az új kötetről is beszélj nekünk, kérlek!
– Amikor verseket kértem a kötethez, kilószám kerültek elő a kéziratok, egy részük le volt gépelve – ez utóbbiakból és a lapokban, folyóiratokban, antológiákban megjelent versekből válogattam egy kötetre valót.
– Furcsa címet adtatok a kötetnek…
– Szisz-moll. Előfordul, hogy a fájdalomtól felszisszenünk. Szabó Péter gyakran felszisszen, de halkan, visszafogottan, lágy moll hangsorban dalolja el fájdalmát. Mert fájt az elnyomatás, a diktatúra, fáj a honvágy, a nyomor, a kukázók és hajléktalanok látványa, fáj, hogy vannak, akik elhagyják anyanyelvüket, nagyon fáj a csalódás, a megcsalatás, a magány, a mellőzöttség, a gyermekétől való elszakítottság, és iszonyúan fáj a gyász. Fájdalmát sokszor párhuzamba, máskor ellentétbe állítja a természetből vett képekkel. Költészetébe belefonódik természet-imádata és művészi látásmódja. Szereti a klasszikus versformákat és a modern formákat egyaránt. 30 év verseiből válogattam. Időszerűnek tartom, hogy a Kölcsey Egyesület egykori titkára, az újraindult egyesület szabályzatának részbeni kidolgozója, a Fecskés könyvek új sorozatának címadója is kapjon végre egy Fecskés kötetet.
– A kötetben nagyon sok cím zárójelbe van téve. Miért?
– A verset nem a címéért írjuk, hanem a tartalmáért. Szabó Péter nem szeret címet adni a verseinek, de valamiképpen mégis meg kell különböztetni egymástól a költeményeket, ezért zárójelbe ír valami ismertetőt, jellemzőt. Néhány haikunak én adtam címet, és ő rábólintott.
– Úgy tűnik, hogy Szabó Péternek kedvenc műfaja a haiku.
– Igen. Sok költő szereti a rövid versformákat. A kétsorosok, négysorosok, hatsorosok ráférnek egy papírfecnire, és máris rögzítve van a pillanatnyi látvány, hangulat, ötlet. Szabó Péter ezt a japán versformát szereti leginkább, melynek 5-7-5 szótagból álló sorai vannak, és arra késztetik az olvasót, hogy továbbgondolja a verset. Klasszikus japán formában írta a Barackvirágcímű haikut második feleségéhez, Zsókához.
– A kötetben nagyon sok Zsóka-vers van.
– Igen. Első feleségéhez is írt verseket, de Éva sokszor csak egyszerűen jelen van a versben, például a kötetet indító Zebegény címűben azáltal, hogy ott született, tehát neki köszönhető a zebegényi kirándulás. Zsóka, a második feleség tökéletes társ volt, teljesen kitöltötte Szabó Péter életét, és verseinek zömét neki írta házasságuk tizenkét éve alatt, de a válás után is… pl. Próza - / dal /. Akkor még nem sejtette, hogy rövidesen szembe kell néznie a legnagyobb fájdalommal: a felejthetetlen kedves megbetegedett, és súlyos szenvedés után meghalt. A dal című vers második része egy siratóének.
– Egyes verseiben nem csak magyarul ír.
– Ez bánsági és pernyávai vonás. Többnyelvű, több kultúrájú környezetben nőtt fel, így időnként német, román, szerb, szlovák nyelven írt sorokat is találunk egy-egy versében. A Csalóka mese /Zsókának/ kétnyelvű vers. (Zsóka részben szatmári sváb származású volt, középiskolai tanárként német nyelvet és számítógépes ismereteket tanított.) A mese fonala párhuzamosan két szálon fut németül és magyarul, végül a két szál összefonódik. Hangosan nevettem, amikor elolvastam. A német nyelvet nem értőket is arra bíztatom, hogy olvassák el a Csalóka mesét, mert kibogozhatják belőle pl., hogy Európa térképén merre keressük Óperenciát.
– A kötetet Szabó Péter képversei illusztrálják. Ha mondanál róluk pár szót…
– Ezek tulajdonképpen írógép-grafikák. Nem is sikerült mindet számítógépbe írni, ezért kerültek be a kötetbe szkennelt változatok is. Érdemes elolvasni a szöveget is, esetleg nagyítóval.
– Azt mondtad, hogy rengeteg kézirat került elő.
– Legalább négy-öt kötetre való. Folyamatban van még egy verseskötet megjelenése az idén (amely a honvágy kötete lesz), és talán jövőre elkészül majd az ötödik és esetleg a hatodik kötet is, ha Isten is úgy akarja. Tehát megmozdult az állóvíz, és ez ennek a Fecskés könyvnek köszönhető.
A Szisz-moll bemutatója április 15-én, szerdán 18 órakor lesz a Jelen Házban. Bemutatja Szabó László magyar nyelv és irodalomtanár. Erre az alkalomra mindenkit szeretettel várunk.
Jankó András,
a Kölcsey Egyesület elnöke
Nyugati Jelen (Arad)

Petrovits István és Fazakas Tibor tárlata Vajdahunyadon
Közös alapra építve
Tematikáját és formavilágát tekintve igen színes tárlat nyílt meg e héten a vajdahunyadi képzőművészeti galériában. Petrovits István, háromszéki szobrász és Fazakas Tibor, barcasági születésű, de immár vajdahunyadinak tekinthető grafikus ismeretsége, barátsága fél századdal ezelőtt szövődött, amikor a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjaiban együtt tanulták a véső és ecset kezelését Izsák Mártontól, Barabás Istvántól, Hunyadi Lászlótól és sok más neves képzőművésztől. Jó pár esztendő eltéréssel aztán mindketten a Bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián csiszolták tehetségüket. Útjaik azonban szétváltak: Petrovits István hazatért Sepsiszentgyörgyre, Fazakas Tibor azonban már a kolozsvári Pedagógiai Főiskola elvégzése után Vajdahunyadra kapott kinevezést. – Hosszú évekig nem találkoztunk. Aztán 1989 után egyre gyakrabban nyílt lehetőségünk részt venni magyarországi alkotótáborokban. Itt találtunk ismét egymásra, és az utóbbi, Bugacon megszervezett tábor alkalmával született meg e vajdahunyadi kiállítás ötlete – ismertette a távolra nyúló előzményeket a házigazda szerepét betöltő művésztárs.
A két alkotónak nem csupán életútja haladt más-más irányba, de kifejező-eszközeik is merőben eltérnek egymástól. Petrovits István a monumentális szobrászatban talált megfelelő eszközt, teret, formát az önkifejezésre. Fazakas Tibor pedig leginkább a szabályos formákba zárt op-artban jeleníti meg gondolatait, meglátásait. Alkotásaik azonban érdekes módon harmonikusan illeszkednek egymáshoz – talán a mindkettejük életét, munkásságát meghatározó marosvásárhelyi évek nyoma fedezhető fel bennük
– Úgy gondoltam, Vajdahunyadra mindenképp a középkorhoz, reneszánszhoz kötődő alkotásokkal illik jönni, ezért került itt kiállításra Hunyadi Mátyás mellszobra, illetve a Régizene fesztivál díja, ami egy kisplasztika, úgyszintén egy Szent György-ábrázolás is. Itt van még egy köztéri szobromnak is a mása, a sepsiszentgyörgyi megyei kórház udvarában felállított  Meg nem született gyermekek emlékműve – mutat a kiállított alkotásokra Petrovics István. A szobormások, kisplasztikák között pedig színes, diópáccal és akvarellel készült női aktok díszítik a falakat. – Ezek tulajdonképpen szobor-tervek, vázlatok, fekete-fehér rajzok, amiket utólag különböző technikával kiszíneztem, így váltak önálló képpé – magyarázza a művész. A képek lényegre törő formái, a megjelenített gesztusok egyértelműen utalnak az alkotó szobrászkezére, -szemére. Sőt, székely lelkére is. Szilaj életerő feszíti a formákat, de bennük rejlik a lélek minden rezdülése. Olyan kéz és olyan lélek rajzolta, formázta e műveket, mely Bethlen Gábort, Kós Károlyt, Szent Lászlót és a magyar történelem sok más kiválóságát hívta elő kőből, fából, bronzból. Kisplasztikákban örökítve meg Kodály, Bartók, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Sütő András, Kríza János és Erdély számos nagy szülöttjének emlékét is.
A lelki nagyságot, székely életerőt sugárzó alkotásokhoz sajátos módon illeszkedik Fazakas Tibor mértani formákba öntött világa. Alkotásaiban ott lappang a feszültség, a fények, árnyak játéka, az örök fekete-fehér ellentét, melyet újabban egy-egy véletlenszerű arany, ezüst vonalvezetéssel old fel a művész. – Amióta nyugdíjban vonultam egyre kevesebbet használom a körzőt, vonalzót, egyre kevésbé ragaszkodom a kötött formákhoz. Minden évben egy-egy új technikával kísérletezem. Az utóbbi időben arany és ezüst festékkel rajzolok, teljesen szabadjára engedve a kezem. Az így kialakuló formákat színezem a magam meglátása szerint: templommá, virággá stb. Új technikaként alkalmazom a gyűrt papírt is. Ez egészen izgalmas kísérlet. Egyszerű fehér papírból alakulnak ki a különböző formák, melyeknek a gyűrődések térhatást biztosítanak. Természetesen a klasszikus op-art sem szorult háttérbe. Az utóbbi időben a sakktábla-szerű ábrázolás kerített hatalmába és sokat foglalkoztam a háború–béke, a harang-, a kehely-ábrázolással – mutat alkotásaira Fazakas Tibor, aki ezúttal is teljesen új munkákkal állt a vajdahunyadi közönség elé.  
A két művész egymásra találása remélhetőleg nem merül ki e közös tárlatban. Petrovits István már meghívást kapott egy dévai bemutatkozásra is és a székelyföldi települések illetve európai nagyvárosok mellett idővel talán felénk is otthonra talál néhány székely lelkű Petrovits-plasztika. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

„A vers túlmutat rajtunk, viszi magával a lényegünket”
„ Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” – József Attilától származik az idézet, akinek a születésnapjához kötődik a mai ünnep. Mit jelent számára ez a néhány sor, kérdeztük László Noémi költőtől. Az ünnephez kapcsolódó gondolatai mellett a kolozsvári eseményeket gyűjtjük egy csokorba az alábbiakban.
– A „világ gyémánttengelye” kicsit sok nekem most. Azzal viszont egyetértek, hogy a hangsúly a versíráson és nem a szerző kilétén van. Mert mi túl sokáig nem bírjuk ebben a gyémánttengelyű vagy másfajta világban, de a vers túlmutat rajtunk. Viszi magával a lényegünket. A többi művészeti ág alkotásaival egyetemben. Azokhoz, akiknek már nem biztos, hogy gömbölyű lesz a világ, mint ahogyan valamikor régen sem volt feltétlenül az. De vers volt, és van, és lesz. Ez a lényeg.
– Hogyan ünnepelsz a költészet napján?
– Költészet napján Fekete Vince költőt, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesét faggatom majd, életről és versről, reményeim szerint olyan formában, hogy ezt az esemény iránt érdeklődők se bánják meg. És nyilván az ő verseivel ünneplünk majd. Korosztályunk „törzshelyén”, a kolozsvári Bulgakov kávézóban, ahonnan oly sokan kirajzottunk eddig.
– Ilyenkor háttérbe tudod szorítani magadban a „költőségedet”, hogy egy másik költőre tudj koncentrálni?
– Azt hiszem, elég kíváncsi alkat vagyok ahhoz, hogy bármikor háttérbe tudjam szorítani egyéniségem „fontos emberét” ahhoz, hogy valakire odafigyelhessek. Mert, tudjuk, a költők (is) primadonnák. Mindenesetre sokkal jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni. Bízom abban, hogy résen leszek, és nem válaszolok saját kérdéseimre a meghívott helyett. Ha ez összejön, akkor minden rendben!
Így ünnepelhetünk ma Kolozsváron
A magyar nyelvterület más térségeihez hasonlóan Kolozsváron is tartalmas programokkal ünneplik ma József Attila és Márai Sándor születésnapját, a magyar költészet napját. Weöres Sándor, Arany János, Robert Burns, József Attila, Petőfi Sándor, Csokonai Vitéz Mihály és Tandori Dezső versei kortárs zeneszerzők (Csíky Boldizsár, Gárdonyi Zsolt, Gyöngyösi Levente, Ligeti György, Orbán György, Kurtág György, Selmeczi György és Veress Sándor) feldolgozásában hallhatók este 7 órától a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében, a Villanyborotvám (odabent) című produkcióban közreműködnek: Sámson Melinda (ének), Béres Melinda (hegedű) és Horváth Edith (zongora). Másnap, vasárnap este Bogdán Zsolt Ady-estjén vehetnek részt az érdeklődők, a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként, Szugyiczky István összeállításában létrejött „függök ezen a zord élet-párkányon…” című előadás 20 órakor kezdődik a stúdióteremben.
A Váróterem Projekt székhelyén, az Árpád/Traian út 40–42. szám alatti ZUG-ban ma este 8 órakor kezdődik Bertóti Johanna költészet napi előadása, Versek között 2. címmel. Az előadó elsősorban erdélyi költők verseit énekli majd gitárkísérettel, ugyanakkor vendégei is lesznek, akik közreműködnek – hogy kik ők, az kiderül a helyszínen.
Maszek balladák című, improvizációkon alapuló közös dalszerzői vállalkozását tárja ismét a nagyközönség elé Laczkó Vass Róbert színművész és Szép András zongorista április 11-én, szombaton este 7 órától a Kolozsvári Rádió koncerttermében (Donát út 160. szám).
A költészet napja jegyében jelentkezik az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó Álljunk meg egy szóra című irodalmi programja, a házigazda, László Noémi ezúttal Fekete Vincével beszélget a Bulgakov emeleti termében (Búza/I. M. Klein utca 17. szám).
A meghívott és a házigazda költeményeire is szavazhatnak a versbarátok a Kolozsvári Televízió Erdélyi Figyelő című műsora által negyedik alkalommal megszervezett Versversenyben. Víg Emese vezetésével ezúttal is az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján állt össze a lista, amely 11 erdélyi magyar költő 11 versét tartalmazza. A 11 verset pedig, a hagyományokhoz híven, ezúttal is 11 színművész tolmácsolásában bocsátják a közönség elé. Az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán ma délelőtt 11 óráig még lehet szavazni a következő produkciókra: André Ferenc – Babadal(előadja: Marosán Csaba), Dimény-Haszmann Árpád – Egy ház (Váta Loránd), Fekete Vince – A világ újra (Albert Csilla), Ferencz Imre – Epilógus (Laczkó Vass Róbert), Karácsonyi Zsolt – A nyári kép (Farkas Loránd), László Noémi – Káprázat(Vindis Andrea), Lőnhárt Melinda – Egy belső amulett (Kali Andrea), Muszka Sándor – Hajnali ének (Györgyjakab Enikő), Orbán János Dénes – Exordium (Viola Gábor), Varga László Edgár – York napsütése (Köllő Csongor), Varga Melinda – Kávé helyett (Kántor Melinda).
A magyarországi Gittegylet.com kezdeményezésére indított projekthez a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is csatlakozott idén a KultúrKommandóval: arra kérik az érdeklődőket, hogy április 11-én, a magyar költészet napján „posztoljanak” verset az utcára – hirdetőoszlopokra, irodák üzenőfalára, eladó/kiadó hirdetések közé, hogy minden olyan felületen legyen egy vers, ahol ezt a törvény megengedi– derül ki a Posztolj verset az utcára – Kolozsváron is! nevű Facebook-oldalon közzétett tájékoztatásból. A „posztolásról” készült képeket az esemény oldalára vagy a godri.csilla@kmdsz.ro címre várják, majd egy albumban továbbítják a kolozsvári „csomagot” a Gittegyleteseknek.
Szabadság (Kolozsvár)

Kiállítás mutatja be a 130 éves EMKE kezdeteit
Korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén elevenedik meg a dualizmus kori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE) a kezdeti időszaka a Györkös Mányi Albert Emlékházban.
A Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása című tárlatot – amelynek kurátora Bartha Katalin Ágnes, grafikai tervezője pedig Demeter Vincze András – tegnap délután, az egyesület megalakulásának 130. évfordulója alkalmából szervezett programsorozat keretében nyitották meg. Ezt megelőzően a Házsongárdi temetőben megkoszorúzták Kötő József színháztörténész, korábbi EMKE-elnök és -főtanácsos sírját. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében ma délelőtt tartják az egyesület évi közgyűlését, majd délután 2 órától átadják az erdélyi Oscarként is emlegetett kitüntetéseket. A részletekre visszatérünk.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

SRI: romániai terrorakciókat előztek meg a kiutasításokkal
Romániai terrorakciók megelőzését szolgálta a hat arab származású francia állampolgár kiutasítása az országból – közölte pénteken a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) az Euronews hírcsatornával.
Sorin Sava, a SRI szóvivője közölte: a hat férfi, akik Szatmárnémetiben tevékenykedtek, veszélyt jelentett a nemzetbiztonságra.
Az illetékes bíróság által az ország elhagyására március 31-én kiszabott tíznapos határidő pénteken járt le. A döntést azt követően hozta meg a bíróság, hogy a SRI már 2013 óta megfigyelés alatt tartotta a gyanúsítottakat, és az általa gyűjtött adatok arra engedtek következtetni, hogy terrorszervezetek ideológiáját terjesztik. A csoport Szatmárnémetiben működtetett szárnyas-vágóhidat, ahonnan Franciaországba exportálták a hústermékeket.
Sorin Sava az Euronewsnak elmondta, az Iszlám Állam és az al-Kaida terrorszervezetek ideológiáját terjesztő csoport tagjai kapcsolatban álltak a két szervezet támogatóival, és dzsihadista propagandát fejtettek ki Románia területén. Céljuk az volt, hogy harcosokat toborozzanak a két szervezet számára.
Az egyik, hét évre kitiltott, Hasszib al-Mahdaliként bemutatkozó üzletember, aki a vágóhíd társtulajdonosa volt, azt mondta, először rossz viccnek hitte, amikor a rendőrök kézbesítették a kiutasításáról szóló határozatot. A 36 éves férfi azt állította, mindeddig semmilyen gondja nem volt a román hatóságokkal. Az egyik román hírcsatornának nyilatkozva tagadta, hogy terrorista lenne.
„Ártatlan vagyok és nincs semmi rejtegetnivalóm. A többiek is rendes, dolgos emberek. Száz százalékban ártatlanok vagyunk” – mondta. Az ügyben eljáró ügyészek szerint ugyanakkor ő az első számú gyanúsított, mivel a román állam biztonságának aláaknázására készült. A gyanú szerint különböző forrásokból származó vallásos tartalmakat tett közzé Facebook-oldalán.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Csíkszeredai költők versei Nyugat-Európában
Molnár Vilmos és néhai Papp Kincses Emese csíkszeredai költők megzenésített verseit is előadja jelenleg zajló nyugat-európai turnéja során a Role együttes. A zenekar a Magyar költészet napja alkalmából kapott meghívást több európai nagyvárosba.
Népes irodalom- és zenekedvelő közönség előtt lépett színpadra szerdán este Prágában a csíkszeredai Role együttes: a Magyar költészet napja alkalmából tartott nyugat-európai turné első állomásán Ady Endre és József Attila megzenésített versei mellett a nemrég elhunyt Papp Kincses Emese, valamint Molnár Vilmos csíkszeredai költők verseit is előadták.
Az együttes a göteborgi Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör meghívására indult turnéra, a prágai fellépést követően a költészet napján Göteborgban tartanak koncertet, majd Hamburgban, Bonnban, Sárospatakon mutatják be a magyar költészet egyéni hangvételű megzenésített remekműveit, április 16-án pedig a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorának lesznek a vendégei.
„Nehéz szívvel hagyjuk itthon a költészet-napi szavalóversenyt, amelynek szervezésében minden évben részt veszünk, de fontosnak tartjuk az Európa különböző országaiban élő magyarokhoz is eljuttatni az általunk képviselt vers-zene szépségeit, értékeit. Természetesen az európai turnét követően, költészet-napi körutunk méltó zárásaként, április 24-én bekapcsolódunk a csíkszeredai szavalóverseny gálaműsorába” – mondta el Nagy Tivadar, a Role együttes vezetője.
Erdély egyik legnépszerűbb zenekara, a progresszív rockzenét játszó Role nemrég 12 állomásos felvidéki turnén vett részt, korábban pedig Gyergyószárhegyen mutatott be töredékeket a Dózsa című rockdrámájából. Terveik szerint pünkösdkor ismét megtartják segélykoncertjüket, és idén egyedi album kiadására készülnek: a Pille című, csángó népzenét feldolgozó műsorukat autentikus környezetben, a természetben szeretnék rögzíteni.
Székelyhon.ro

Színpadon ápolt anyanyelv Boldogfalván
Több mint négyszázan vettek részt az idén immár huszadik alkalommal megszervezett felsőboldogfalvi Játsszunk együtt! elnevezésű gyermekszínjátszó fesztiválon. A Fülöp Áron Általános Iskola és az azonos nevű közművelődési egyesület rendezvénye idén is az anyanyelvápolás és a barátság jegyében zajlott.
Az udvarhelyszéki csoportok mellett idén gyergyóremetei és gyergyótölgyesi színjátszók is felléptek a fesztiválon. Az 1996-ben útjára indított gyermekszínjátszó seregszemle célja továbbra is az anyanyelv ápolása, valamint a szép magyar beszéd iránti igény felébresztése. Mint Kapusi Hajnal szervező elmondta, az együtt játszás öröme teszi élménnyé a rendezvényt, a közös tánc és éneklés számos barátságot szült, így több csoport szokott rendszeresen fellépni a fesztiválon.
Az előadásokat idén is tömbösítették korosztály és műfaj szerint, ezzel nemcsak a zsűri munkáját könnyítették, hanem lehetőséget adnak a gyerekeknek is, hogy a kategóriájukban vetélkedő társaik produkcióját is megismerjék, tanuljanak egymás fellépéséből – magyarázta Kapusi Hajnal.
Az alsó tagozatosok hagyományőrzés kategóriájában első díjat kapott a hodgyai Kicsi Góbék csoport a Szüret van a szőlőhegyen című gyermekjáték-összeállítással, második helyet ért el a gyergyóremetei Eszterlánc csoport és a fancsali Dalos csipet-csapat. Harmadik lett a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Általános Iskola Hagyományőrzők csoportja és a kisgalambfalvi Gerlicék csoport. Az alsó tagozatosok színjátékok kategóriájában a gyergyóremetei Csalóka csoport lett első vidám jelenetével, második lett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium Gyöngyszemek csoportja, harmadik pedig a gyergyóremetei harmadik osztály csoportja. Irodalmi összeállításokban is remekeltek a hodgyai színjátszók, ugyanis a Kicsi Góbék csoport kapta ebben a kategóriában is az első díjat. Második díjat kapott a Tamási Áron Gimnázium Énekmondók csoportja, harmadikat pedig a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola Zenebona csoportja és a felsőboldogfalvi Szorgoskák csoport.
A Tamási Áron Gimnázium Kuruzslók csoportja győzött az alsó tagozatosok mesejátékok kategóriájában. Második lett a székelyszentkirályi Garabonciás csoport, harmadik pedig a székelyudvarhelyi Orbán Alapítvány Bóbita csoportja és a lövétei Barangolók csoport. Különdíjat kapott Farkas Balázs, a felsőboldogfalvi Szorgoskák csoport mesélője.
A felső tagozatosok közül a kőrispataki Vadrózsák csoport lett első az Antoine de Saint-Exupery A kis herceg műve alapján készült irodalmi feldolgozással, második lett a vágási Tulipán csoport dramatizált sulikomédiájukkal, a harmadik díjat pedig a vágási Dinamit kapta. A fesztivál nagydíját az oroszhegyi Urusos tánccsoportnak ítélték, akik vajdaszentiványi táncokat adtak elő.
Veres Réka 
Székelyhon.ro