Aggasztó adatok a hazai gyermekek helyzetéről: három közül egy szegény
Három romániai gyermekből egy hátrányos anyagi körülmények között nevelkedik, bár olyan családból származik, ahol mindkét szülő dolgozik – derül ki abból a Gyermekvédelmi országos stratégiából, melyet 2014 decemberében fogadott el a kormány, majd idén január közepén jelent meg a Hivatalos Közlönyben. A gyerekes családok anyagi jólétét vizsgáló tanulmány rámutat arra is többek között, hogy tíz gyermekből legalább egy olyan háztartásban nő fel, ahol a szülők munkanélküliek. Azokban a családokban, ahol a szülők dolgoznak, a gyermekek szegénységi rátája 29,1-ről (2007) 32,6%-ra (2012), nőtt és ez még tovább fokozódik.
A normál munkaintenzitású háztartások – gyermekes családokról beszélünk – szegénységi kockázata több mint kétszer nagyobb, mint a többi európai államban. A dokumentum szerint, míg az EU-ban az anyagiak hiánya hasonló mértékben érinti a gyermekeket és felnőtteket (a 18 évnél fiatalabb lakosságot 11,7%-ban, a 18–64 éveseket 10,3%-ban), Romániában a gyermekek (37,9%) sokkal többet szenvednek a szegénység miatt, mint a felnőttek (27,9%).
Aggasztó, hogy a romániai gyermekek 52,2%-át fenyegeti a társadalmi kirekesztettség, magas szegénységi kockázatuk szembetűnő. Ebben a tekintetben Románia majdnem listavezető, Bulgária után második helyen áll az EU tagállamai közül. A legveszélyeztetettebb korcsoport a 12–17 éveseké (54,8%) és az 5–11 éveseké (52,5%). A legnehezebb helyzetben a többgyermekes családok, illetve a gyermeküket egyedül nevelő szülők vannak.
A statisztikák azt mutatják, hogy a relatív jövedelmi szegénységben (ún. anyagi deprivációban) élő romániai gyermekek több mint egyharmada méltatlan lakáskörülmények között tengeti életét, míg az EU tagállamaiban ez a helyzet a hátrányos anyagi helyzetű gyermekek negyedénél áll fenn. A szakemberek úgy gondolják, hogy a szegénységi ráta jelentősen magasabb vidéken, de az utóbbi évtizedekben a városokban is kezdtek kialakulni olyan ún. területileg kompakt egységek, melyekben „extrém szegénység” uralkodik. Ezen szegregált lakóterületeken a lakosság több mint 60%-át gyermekek, fiatalok teszik ki (lásd a roma negyedeket), a 60 évesek csupán 10%-ban képviseltetnek. A kormány stratégiájában kitérnek többek között a hátrányos helyzetű családok támogatási lehetőségeire is, ugyanakkor egy minimális „szociális juttatás-csomag” elkülönítésére gyermekek számára. Sólya R. Emília
nyugatijelen.com
Erdély.ma

TDM műhelymunka Gyergyószentmiklóson
Változó összetételben, de egyre több települési és kistérségi turisztikai egyesület, turisztikai információs iroda munkatársai gyűlnek össze havi rendszerességgel, hogy a székelyföldi turizmus problémáit és a szervezetközi együttműködések lehetőségeit megvitassák.
Az őszi fórum óta immár negyedik alkalommal gyűltek össze a Székelyföldi TDM Munkacsoport kezdeményezői. Akárcsak a Csíkszeredában, Korondon és Szovátán tartott korábbi találkozók, úgy a gyergyószentmiklósi Csíky-kertben, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozata épületében, az egyetemi kirendeltség és a Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület szervezésében zajló megbeszélésen három fő téma kapcsán folyt az ismertetés és a vita: eddigi szervezeti fejlődés, turisztikai vásárokra való felkészülés és TDM feladatkörök tisztázása.
Felvezetőként dr. Horváth Alpár egyetemi adjunktus ismertette a turisztikai desztináció menedzsment gondolatkörnek a Hargita megyében történő eddigi tematizálását, kiemelten a Hargita Megye Tanácsa által 2009-ben készíttetett megyei turizmusfejlesztési stratégiában szereplő, 3. tengelyt a turisztikai szervezetfejlesztésről, és azon belül is a 3.1-es intézkedést, amely a TDM megalapozásáról szól. Szó esett a magyarországi TDM szervezetfejlesztési folyamatokról, miszerint az 2005–2013-as Nemzeti turizmusfejlesztési stratégia javaslatai az európai uniós források lehívását szolgáló Regionális Operatív Programokban nem egyszerűen marketingtevékenységre vagy turisztikai információs irodák létesítésére lehetett pályázni, hanem komplex szervezetfejlesztésre, amelynek csak részét képezték a Romániában jellemző támogatástípusok.
A magyarországi tapasztalatok alapján Romániában is meghonosítható egy felülről ösztönzött, de alulról szerveződő professzionális térségi turizmusirányítási rendszer, amely megfelelően felépítve a turisztikai vállalkozók és adott térségek turizmusgazdaságát hozhatja helyzetbe, teheti versenyképesebbé a hazai és nemzetközi piacon. A szakmai fórumok visszatérő témája a vállalkozói érdekvédelem kérdése a hatósági elvárásoknak való megfelelés során, hisz elég gyakran merülnek fel panaszok a hatósági ellenőrzések „stílusa” miatt. E problémára szükségesnek tűnik megfelelő jogsegély-szolgálat megszervezése a megyei önkormányzatok szakapparátusai segítségével.
A másik legégetőbb probléma a turisztikai munkaerő problémaköre, amely nagymértékben befolyásolja a turisztikai szolgáltatások minőségét a székelyföldi térségekben. A vállalkozói oldal elvárása a megfelelően képzett és megfelelő hozzáállású munkaerő megtalálása, ugyanakkor a munkahelyi stabilitás biztosítása.
A turisztikai vásárokra való felkészülést illetően a megbeszélésen részt vevő Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület, a Sóvidék-Hegyalja Turisztikai Egyesület, a Korondi Turisztikai Egyesület, a Gyergyószentmiklósért Turisztikai Egyesület, gyergyóalfalvi-borzonti vállalkozók képviselője, a gyergyóditrói, a gyergyóremetei és a madéfalvi, turisztikai információs irodák munkatársai javaslatokat fogalmaztak meg az egységes Székelyföld stand helykihasználására, design-megoldásaira és a közvetítendő üzenetek megfogalmazására vonatkozóan. Elhangzott, hogy a budapesti Utazás Vásár és a bukaresti Románia Turisztikai Vására rendezvényekre egyaránt úgy kell felkészülni, hogy a Székelyföld desztináció egységes jellegét, de ugyanakkor belső, kistérségi tagoltságát is meg lehessen jeleníteni, nemcsak a nagyközönséget, hanem az utazásszervező cégek képviselőit is megszólítva.
A tanácskozás keretében Pál Zoltán ismertette a román piacra szánt Székelyföld útikönyv kezdeményezését, amelybe nyolc kisebb desztináció szerinti tagolásba kerülhetnek be a vállalkozók által összeállított programcsomagok (élményígéretek), amely csomagok térségi népszerűsítésében a turisztikai információs irodák is érintettek. Gassner Wolfgang bemutatta azt a szolgáltatás-közvetítési és értékesítési koncepciót, amely jutalékrendszer alapján motiváltabbá teheti a turinfosok munkavégzését, illetve hozzájárulhat a turisztikai egyesületek bevételeinek növeléséhez. Felmerült az európai uniós forrásokból újonnan megnyílt turisztikai információs irodák számára egységes munkaköri leírások és módszertani segédlet, kézikönyv kidolgozása, szakmai továbbképzés szervezése például online-marketingeszközök témakörben. Felmerült az is, hogy be kell kapcsolódni a román többségű vidékeken működő hasonló szerveződések közötti tapasztalatcserékbe is. Mezey Zsolt (Hargita ADI/KFT), Fazakas-Csoma Szidónia és Dombora Lehel (Kovászna MTE) ismertették a Székelyföld-stand előkészületeit, alkalmat adva a két megye ügyintézési folyamatainak különbözősége megismerésére.
A turisztikai egyesületek és turisztikai információs irodák munkájának szakszerűbbé tétele érdekében a Székelyföldi TDM Munkacsoport számít az intézményfenntartók nyitottságára a további együttműködések erősítése terén, amelynek jegyében a következő TDM tanácskozásra március 10-én Sepsiszentgyörgyön, a Kovászna Megyéért Turisztikai Egyesület szervezésében a háromszéki megyeházán kerül sor.
www.adiharghita.ro
Erdély.ma

Feddhetetlenség
Szédületes iramot diktál a Korrupcióellenes ügyészség, szinte nincs nap, hogy valamely magas rangú tisztségviselőt, volt vagy jelenlegi minisztert, államtitkárt, szenátort, képviselőt vagy önkormányzati vezetőt ne idéznének be kihallgatásra, vennének őrizetbe.
Sorra érkeznek a hírek vádemelésekről, s bár továbbra is igen hosszú idő múlva, de születnek a gyakorta elmarasztaló ítéletek. Hogy csak az elmúlt néhány nap történéseit idézzük fel: elérte a korrupcióellenes harc Traian Băsescu exállamfő egykori kedvenceit, a volt demokrata-liberális nagyágyúkat: Elena Udreát, Adriean Videanut, börtönbüntetésre ítélték Codruţ Şereş és Nagy Zsolt volt minisztert, vádat emeltek a sepsiszentgyörgyi bíró, Ördög Loránd ellen, elítélték a volt Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettest. Minthogy az 1989-es változást követő vadkapitalista időkben, a soha véget nem érő átmenet korában inkább ahhoz voltunk hozzászokva, hogy a mindent behálózó korrupció ellen nincs, aki felléphetne, a közpénzeket gátlástalanul lenyúló vezetők érinthetetlenek, az országban folyó szabadrablásnak nem lehet gátat vetni, kicsit amolyan Robin Hood-szerűnek tűnik most az ügyészség tevékenysége. Azt a képzetet keltik ugyanis, hogy az embereket kizsákmányoló, korrupt, gazdag politikusokra lecsapnak, és végre győz az igazság. Kétségkívül, vannak olyan ítéletek, amelyeket nem akarunk elfogadni, nem érzünk igazságosnak – a Mikó-ügyben született döntést például, de sokakban Nagy Zsolt börtönbüntetése is döbbenetet váltott ki. Az is vitathatatlan, hogy gyakorta oly látványosan járnak el az ügyészek, mintha nem is a potenciális korrupciós bűncselekmény feltárása lenne a cél, hanem maga az akció, a fekete álarcos karhatalmi erők felvonulása a kamerák kereszttüzében. Mégis, nehéz szót emelni e vélt vagy esetleg valós túlkapások ellen. A politikai osztály hitelét vesztette, a sokat szajkózott politikai lejáratásra való hivatkozás mára egyszerűen nevetségessé vált, hiszen bebizonyosodott: az ügyészség nem ad a párthovatartozásra – ehhez közelít egyébként e védekezés RMDSZ-es változata, mely szerint azért vizsgálódnak némely tagjuk ellen a hatóságok, mert magyar. S bár igazuk lehet azoknak, akik szerint e hajsza kicsit azzal a veszéllyel jár, hogy a fürdővízzel együtt a gyermeket is kidobják, azaz a korrupcióellenes küzdelemben ártatlanok is áldozatul esnek, mindenekelőtt azon kellene elgondolkodnunk, miként jutottunk idáig. Mert ha a politikai osztály feddhetetlen maradt volna, aligha tartóztatnának le naponta egy-egy magas rangú tisztségviselőt. Mindez pedig hatványozottan érvényes a magyar vezetőkre, akiknek a romániai igazságszolgáltatásban ma sem ritka – lásd zászlóperek, utcanévtáblák esetét –, alkalomadtán alig burkolt magyarellenes hangulattal, megnyilvánulásokkal is szembe kell nézniük. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támogatás a szórványnak
Székelyföldi és az Erdélyben szórványban élő diákok közös táborozása, néptáncoktatók és kézművesek továbbképzése, diák- és nyugdíjaskapcsolatok megerősítése, kulturális műsorok biztosítása, képzőművészeti tárlatok, könyvbemutatók, színházi előadások szervezése – egyebek mellett ezt várják azok a Szeben, Fehér, Hunyad megyei közösségszervezők, akiket a Kovászna megyei önkormányzat szórványprogramért felelős képviselői az elmúlt napokban felkerestek.
Demeter László és Kiss Csilla, az Összetartozunk Székelyföld–Szórvány partnerségi program felelőse igyekezett eljutni minden olyan településre, ahol az elmúlt négy év során magyar rendezvényeket szerveztek, átbeszélték az eddigi tevékenységeket, és idei program-terveket rögzítettek a helyi közösségszervezőkkel – tájékoztatott közleményben Kovászna Megye Tanácsának sajtóirodája. A körúton Medgyest, Balázsfalvát, Tűrt, Gyulafehérvárt, Abrudbányát, Lupényt, Dévát keresték fel.
„Az a legjobb a Székelyföld–Szórvány partnerségi kapcsolatban, hogy nem alá- és fölérendeltségi viszony uralkodik, hanem partnerség. Ez abban nyilvánul meg, hogy mindig számíthatunk egymásra. Ha valamiben megegyeztünk, az biztos úgy lesz, nincsenek kifogások, fölösleges újratervezések. A szórványsorsban élők iránt kevesen érdeklődnek, így nagy segítség, hogy Kovászna Megye Tanácsa munkatársai nemcsak idelátogattak egyszer-kétszer, hanem kitartóan részt vállalnak sajátságos életfeladataink orvoslásában” – idézi a közlemény Kémenes Lórántot, a Fehér megyei Tűr plébánosát.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Akik utat mutatnak (Az autonómia anatómiája)
Ami még nincs, de lesz, az már van – Ütő Gusztávnak ezt az üzenetet megfogalmazó, a székely szimbólumokat, a napot és a csillagot ábrázoló képzőművészeti alkotása járt körbe kézről kézre tegnap este a sepsiszentgyörgyi Míves Házban, mintegy kiegészítve az Autonómia anatómiája című küldeményművészeti kiállítás katalógusának bemutatóján elhangzottakat.
Sánta Imre bikfalvi református lelkész felelevenítette a Sepsiszentgyörgyön két évvel korábban a székelyek nagy menetelése előestéjén megnyílt, azóta több magyarországi és délvidéki helyszínen is bemutatott tárlat történetét. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész politika és képzőművészet viszonyát taglalta, hangsúlyozva: a beküldött munkák sajátos értelmezéseit tükrözik az autonómiának, kiviláglik, nem mindenki ugyanúgy gondolkodik az önrendelkezésről. Ütő Gusztáv elmondta: jóllehet örült volna, ha bukaresti, katalán vagy éppen skót alkotók is jelentkeznek alkotásaikkal, a 7 országból, 33 résztvevőtől beérkezett 77 mű szerzőjének zöme erdélyi vagy erdélyi kötődésű. Vannak művészek, akik elsősorban saját világuk kifejezésére törekednek, a befogadóra való tekintet nélkül, mások figyelve a nézőre egyfajta hidat próbálnak létrehozni mű és befogadó között, és van egy szűk réteg, akik nemcsak tükröt tartanak, de kiutat is mutatnak a bajokból: ők az autonomista művészek – fogalmazott.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történik Székelyföld autonómiatervezetével?
Két autonómiatervezete is van immár a székelyföldi magyarságnak, ám a patthelyzetet nem sikerül feloldani, nincs olyan jogszabály, melyet minden szervezet, párt hajlandó lenne felvállalni, támogatni. A székelyföldi autonómia kivívásáért létrejött Székely Nemzeti Tanács tizenegy évvel ezelőtt, 2004. január 17-én fogadta el a Csapó József által kidolgozott statútumot, és azóta is azt tartják alapdokumentumuknak, az egyetlen hiteles tervezetnek, mely megfelelő autonóm státust biztosíthatna Székelyföldnek.
Több ízben próbálták a román parlament elé terjeszteni, 2004 tavaszán az RMDSZ színeiben megválasztott képviselők megtették a szükséges lépéseket, ám előbb a képviselőház, majd a szenátus is vita nélkül leszavazta a törvénytervezetet. Egy év múlva Sógor Csaba szenátor és Garda-Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalta az SZNT statútumának újbóli, változatlan formában történő parlamenti beterjesztését, ám a végeredmény nem változott. Ezt követően RMDSZ-esek többé nem vállalták fel a statútumot, és 2013 tavaszán kongresszusukon Kelemen Hunor elnök bejelentette, hogy kidolgozzák saját tervezetüket. Majd másfél éves késéssel 2014 szeptemberére készült el az RMDSZ statútuma – a munkába bevonták a Magyar Polgári Pártot is –, melynek alapjául az alkotók szerint a dél-tiroli autonómiatervezet szolgált. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs élesen bírálta az RMDSZ tervezetét, amely végül a szövetség vezetőinek ígérete ellenére mindmostanáig nem került valós közvitára, és az elnökválasztási kampány múltával feledésbe merült parlamenti beterjesztésének ígérete is. Ugyanakkor csak fokozza az ellentéteket Kelemen Hunor január eleji nyilatkozata: „Székelyföldön mi vagyunk a Székely Nemzeti Tanács, nem más.”
Az SZNT tavaly november 8-ai ülésén ismét nyitással próbálkozott, határozatot fogadtak el, melyben leszögezték, ragaszkodnak saját tervezetükhöz, de hajlandóak a vitára. Levélben fordultak az RMDSZ képviselőihez, szenátoraihoz, hogy ha már elutasították az SZNT statútumának újabb parlamenti beterjesztését, február végéig tegyék meg azokat a módosító javaslatokat, melyek számukra is elfogadhatóvá tennék a tervezetet. „Annak érdekében, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, a Székely Nemzeti Tanács készen áll rendkívüli ülésen megvitatni az esetleges módosító indítványokat” – állt levelükben. Bő két hónap teltével egyetlen képviselő méltatta válaszra az SZNT kezdeményezését, Márton Árpád. Az alábbiakban levelét és Izsák Balázs feleletét közöljük, melyekből kitetszik az egyetlen találkozási pont: mindketten tisztában vannak azzal, hogy szükséges egy mindenki által elfogadott és támogatott autonómiastatútum. De melyik legyen az? Melyik a jobb? Melyik szolgálja Székelyföld érdekeit? – erről továbbra is élesen különbözőek nézeteik. (-kas)
Márton Árpád levele Izsák Balázsnak
Tisztelt Izsák Balázs!
Kérésüknek több okból nem tudok eleget tenni. Az egyik az, hogy az RMDSZ-nek is van egy közvitára bocsátott tervezete, amely, véleményem szerint, lényegesen jobb, mint az Önök által támogatott. A másik az, hogy a történelmi Székelyföldről beszélnek, de tervezetük nem a történelmi Székelyföld területi szerkezete szerinti. A harmadik az, hogy abban a tervezetben, amelyről szavaztak, 126 közigazgatási egység szerepel, melyek közül néhány soha nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz, legutóbbi határozattervezetükben, melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg.
A harmadik az, hogy az önök által bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak. Egyebek között ezért is jobb a mi változatunk, mely az uniós szabályzatnak megfelelően a székeket a NUTS IV.-előírásnak felelteti meg, mint a NUTS III. alegységei, melyek közigazgatási hatáskörrel rendelkeznek. Ami a történelmi központokat illeti, az is a mi változatunkban áll közelebb a történelmi múlthoz. Ugyanis a ma Székelyföldnek tartott területen (Aranyosszék nélkül, ami azért a történelmi hűség tiszteletben tartása szerint szintén oda tartozna) négy közigazgatási központ, azaz főkirálybíróság működött Udvarhelyen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön (lásd a székely székek létének kortársa, Benkő József leírását), efölött volt a hat szék kapitánya. Ennek megfelelően az RMDSZ-változatban a régió testületeinek székhelye e négy város között oszlik meg, és nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek. Ezért javasolom, hogy inkább konstruktívan szóljanak hozzá a mi változatunkhoz, hátha sikerül egy olyan szöveget létrehozni, ami minden követelménynek és elvárásnak megfelelő és szervezetünk által benyújtható.
Maradok tisztelettel,
Márton Árpád
Izsák Balázs válasza Márton Árpádnak
Tisztelt Képviselő Úr!
Bevallom, hogy levelére az első reakcióm az öröm volt: akad legalább egy magyar képviselő a román parlamentben, aki az RMDSZ ígéretét be is akarja tartani, és hajlandó is, képes is a vitára. A harmadik mondat után ért a csalódás. Az nem lenne baj, sőt, természetes is, hogy eleve jobbnak tartja „az RMDSZ sajátjaként” aposztrofált törvénytervezetet, mint azt, amely egy évtizede általánosan elfogadott, vagy ahogyan Ön fogalmaz: az általunk támogatottat. Az viszont már nem természetes, hogy már a harmadik mondatából kitűnik, a rosszabbnak tartott tervezetet Ön eleve olvasatlanul utasítja el. Azt írja ugyanis, hogy mi „történelmi Székelyföldről” beszélünk, viszont ezzel szemben az igazság az, hogy ez a szóösszetétel a Székely Nemzeti Tanács tervezetében egyáltalán nem szerepel.
A második kifogása így egyből kútba is esett. Harmadik ellenvetésként azt hozza fel, hogy a tervezetben, amelyről szavaztunk, 126 közigazgatási egység szerepel, míg legutóbbi határozattervezetünkben, „melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg”. A képviselő úr bizonyára tud róla, hogy 2004 után számos új község jött létre. Azon közigazgatási egységeknek a száma, amelyeknek a tételes felsorolása 2004-ben kijelölte Székelyföld határait, időközben 153-ra emelkedett, anélkül azonban, hogy a korábban kijelölt határ változott volna. Ön azt is hibaként rója fel nekünk, hogy olyan községeket is az autonóm régión belül képzelünk el, amelyek nem tartoztak a „történelmi Székelyföldhöz”. Ez igaz, és természetes. Egyetlen példával élek. Orbán Balázs Székelyföld határát megvonva leírja a kulturális különbséget Balavásár „vármegyei magyarsága” és a Székelyföldhöz tartozó Kelementelke székely lakói között, némi megbocsátható elfogultsággal az utóbbiak javára. Mára ezek a különbségek elmosódtak, a két település lakossága a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazáson egyformán kifejezte akaratát, hogy a majdani autonóm Székelyföldhöz akar tartozni. Mi több, a Székelyföld autonómiájáért kezdeményezett népszavazást Balavásár elsőként szavazta meg Marosszéken. Székelyföld határa itt és még sok helyen – a mi megközelítésünkben – a nyelvi, kulturális határ. Hiszen ezt a kérdést a ma élő embereknek kell eldönteniük, és mi sem természetesebb annál, hogy az egynyelvű, egykultúrájú közösség egy közigazgatási egységbe akar tartozni. Természetellenes viszont az, hogy ezt éppen egy magyar képviselő nem tudja elfogadni! Képviselő Úrnak egy újabb, „harmadik” kifogása szerint az általunk „bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak”. Ön megint téved, Képviselő Úr. A mi tervezetünk nem szól egyáltalán a NUTS statisztikai régiókról – különben az Önöké sem –, mi a székely székeket Székelyföld közigazgatási alegységeiként képzeljük el. Ám ha szóba hozta már a statisztikai régiók népességi korlátait, hadd hívjam fel Képviselő Úr szíves figyelmét az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK számú, a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozására vonatkozó rendeletére, amely kimondja: „ha egy adott NUTS-szinthez egy tagállamban – a (2) bekezdésben említett ismérvnek megfelelően – nincs megfelelő méretű közigazgatási egység, e NUTS-szintet megfelelő számú, egymással határos, meglévő kisebb közigazgatási egység összevonásával kell képezni”. Következésképp ez a kifogás sem megalapozott. A továbbiakban az Önök tervezetének erényeként felhozza, hogy a majdani autonóm Székelyföldre vonatkozó koncepciójukat a négy „főkirálybíróságra” (Udvarhely, Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy) építik, nyitva hagyva annak lehetőségét, „hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek”. Nyitva hagyják a lehetőséget? Miféle új kodifikációs találmány ez, Képviselő Úr? Nyilván, ha valamit a jogalkotó nem foglal bele a jogszabályba, az előtt még mindig nyitva maradhat a lehetőség. Ebbe a tengermélytől a csillagos égig minden belefér. Valójában Ön arról akarja elterelni a figyelmet, hogy az Önök tervezete a Nicolae Ceausescu megyésítése során létrehozott három megyére épül. Kényelmességből, konformizmusból Maros, Kovászna és Hargita megye együttesét nevezik Önök Székelyföldnek, amelyen belül a magyarság részaránya ma alig lépi túl az 50 százalékot, míg ez az arány az Ön által rosszabbnak ítélt tervezetben megjelölt közigazgatási határok között közel 75 százalék.
Tudomásul veszem, Képviselő Úr, hogy Ön négy „királybíróságra” hivatkozva, a majdani autonóm Székelyföld térképén látni sem akar Gyergyószéket, Kézdiszéket, Bardoc-Miklósvárszéket. Arra kérem viszont, hogy menjünk el együtt Gyergyóalfaluba, Ditróba, Vargyasra, Barótra, Kézdivásárhelyre, és ütköztessük ott az érveinket lakossági fórumokon, hadd legyen valóságos a közvita, és abban az érintettek is aktív szerepet tudjanak vállalni! Egy gondolatot fogok megosztani Önnel arról az Önök által sokat hangoztatott érvről, hogy azért jobb az Önök tervezete, mert egy „működő autonómia” statútumát másolták. Többen elmondták, beszéltem magam is részletekbe menően, hogy miért nem jó tájékozottság nélkül, ismeretek nélkül másolni. Most azt mondom el, ami ennél is fontosabb: Székelyföld autonómiáját a székely hagyományokra, a székelyek akaratára és az itteni valóságra kell építeni. Az a fajta outsider szemlélet, amely éppen ezt hagyja figyelmen kívül, s a messziről ideszakadtak értetlenségével mellőzi az itteni valóságot, és csak azért tart jobbnak valamilyen megoldást, mert az idegen, soha nem lesz győztes a székelyek körében.
Végezetül hadd mondjam el, találtam pozitívumot is a válaszában. Levelének záró soraiból az derül ki, hogy Ön is úgy gondolja, egyetlenegy, általánosan elfogadott autonómiastatútumra van szükség. Dolgozzunk ezen, hogy azt minél hamarabb a Székely Nemzeti Tanács elé, majd Románia parlamentje elé lehessen terjeszteni.
Üdvözlettel, Izsák Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Van-e élet az autonómia után?
A Van-e élet az autonómia után? című interjúkötet kulcskérdése: milyen változásokat hozhat Székelyföld területi, valamint kulturális autonómiája a mindennapokra nézve.
A szerző, Borbély Tamás tizenegy szakembert – közgazdászt, szociológust, antropológust, történészt, politológust, színházi rendezőt – kérdez a romániai magyarság autonómiájáról. A megkérdezettek román és magyar, pártfüggetlen közéleti személyiségek: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Biró A. Zoltán.
A közéletben, de főként a választási kampányok idején gyakran felbukkanó – már-már varázsszóként működő – fogalom az autonómia, a társadalmi önszerveződés folyamata. A kötetben felszólalók – akik valamilyen formában érintettek a témában – saját szakterületük szemszögéből tárgyalják e politikai cél gazdasági életképességét, hatásait, veszélyeit.
Az izgalmas beszélgetésekből összeálló kötet célja tisztázni, alaposan körbejárni az autonómia fogalmát olyan szakvélemények által, melyek nem tartoznak semmilyen politikai retorikához. A megkérdezettek olyan kérdésekre keresik a választ, mint például a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó tervek megalapozottsága, a régió önfenntartása jövedelemadókból, hatalommegosztás a román közösséggel, az autonómia esélyei a gazdasági válságban vagy Székelyföld területi autonómiájának következménye a kultúrára nézve.
A rendszerváltás után az előző mintegy huszonhárom esztendőben romániai magyar értelmiségiek kezdeményezésére több autonómiatervezet is született Romániában, ezek közül nem egy feledésbe merült. Bár a politikusok gyakran hivatkoznak egy-egy külföldi autonómiamodellre, egyelőre még elég homályos, hogy az autonómia fogalma mögött milyen tartalom áll. Az interjúkban történelmi példákkal, autonómiatervek forrásaival is találkozunk.
A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent, Van-e élet az autonómia után? című könyv megrendelhető a www.konyvter.ro internetes oldalon vagy a 0753 459 413-as telefonszámon.
Sajó Enikő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az autonómia márpedig nem ördögtől való (Interjú Tudor Sălăgean történésszel)
– Románia az idők folyamán több régióra oszlott. Ön szerint melyik volt a leghatékonyabb és legmegfelelőbb ilyen jellegű szerkezet?
– Románia történelmi régiói eltérő hagyományokkal rendelkeznek a közigazgatási-területi felosztást illetően. Havasalföld és Moldva megyékre, tartományokra oszlott, melyek – úgy tűnik – a falusi földközösségek és a völgyi kenézségek hagyománya alapján alakultak ki. Erdélyben is volt egy hasonló hagyomány, de 1000 után felváltották azt a magyar vármegyék, illetve a székely és szász székek. Erdélynek mindig is bonyolultabb közigazgatási rendszere volt, mint a többi régiónak, nagymértékben decentralizált rendszer volt. A hét vármegye: Bihar, Fehér, Hunyad, Kolozs, Doboka, Torda és Szolnok az erdélyi fejedelemnek voltak alárendelve, és Erdély nyugati részét foglalták el. Az említett hét vármegyéből négy a jelenlegi Kolozs megyét alkotja. A mostani Kolozs megye a fejedelmi fennhatóságnak alárendelt közigazgatási struktúra jelentős részét fedi le. Ebből a kezdeti helyzetből különféle közigazgatási reformok következtek, különösen a XVII. és a XVIII. században, hogy aztán az 1918-as egyesülés után megtörténjen a megyés közigazgatási-területi felosztás bevezetése, melyben a megyék kisebb-nagyobb mértékben megőrizték a régi szerkezetet. A korabeliek gyakran bírálták a két háború közötti közigazgatási rendszert, mert ezek a megyék nagyon kicsik voltak, és gazdaságilag nem mindig voltak fenntarthatóak, de átfogóbb reformot csak II. Károly király hajtott végre az 1938 és 1940 közötti királyi diktatúra idején, amikor tíz tartományra osztották Románia területét. A kimondottan a székely régió elrománosítása érdekében bevezetett másik különlegesség az volt, hogy a jelenlegi Kovászna megyét Sepsiszentgyörgy várossal együtt Argeş megyéhez csatolták. Ha összehasonlítjuk, a II. Károly bevezette reform eléggé hasonlít a fejlesztési régiókra vonatkozó jelenlegi javaslatra. Volt még néhány, a 40-es évek végén bevezetett felosztás, mely több módosítással 1968-ig működött. A jelenlegi közigazgatási felosztás 1968-ból való. A nagy régiók erős központok kialakulását segítik elő. Kolozs Régió működése alatt Kolozsvár megyei jogú város még nagyobb előnyre tett szert a környékbeli városokhoz képest.
– Jelenleg azt hangoztatják, hogy Kolozs megye egyesül majd Szilágy megyével, másrészt Kolozs több régióra osztásáról is szó van. Ön szerint melyik a jobb megoldás? – A több megyét magában foglaló felosztásokat frusztrálónak tartották a Tordához vagy Déshez hasonló városok lakói, melyek elvesztették a megyeszékhelyi státuszukat. Ezek a bizonyos mértékű gazdasági és kulturális fejlettséggel rendelkező városok igényt tarthattak volna ilyen státuszra. A történelemben nem volt még példa arra, ahogy most a megyét fel kívánnák osztani, de ez segíthetné az urbánus központok fejlődését, és van némi köze a megye történelmi múltjához is. Egyes közigazgatási egységek Gyalu volt uradalmát állítanák helyre. Egy másik területi egység a Gyalu és Torda közötti régi középkori út nyomvonalát állítja helyre. Ez a legrégebbi középkori épített út Erdélyben. Amennyiben megtartják a jelenleg létező községek egységét, akkor ez nem lenne ellentétes egy normális történelmi fejlődéssel. Ennek ellenére minél kevesebb egységnek kellene megmaradnia. A 19 egységből kb. tíz régiót kellene létrehozni.
– Az ország jelenlegi fejlődési szakaszában van még jelentőségük Románia régi történelmi régióinak? Mit számítanak még az olyan elnevezések, mint Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa, Bukovina, Erdély, Bánság?
– A köztük lévő kulturális különbségek eltörlésére rendszeresen felbukkant tendenciák ellenére továbbra is nagy jelentőségük van ezeknek a történelmi régióknak. Nem hiszem, hogy egyelőre kijelenthetnénk, nincs különbség Erdély, Moldva és Havasalföld között. Minden egyes történelmi régió jellegzetes identitása valószínűleg továbbra is megmarad, mert olyan régiókról beszélünk, melyek nagyon hosszú történelmi időszak alatt határozták meg ezt az identitást. Nem hiszem, hogy a román államnak feltétlenül az lenne a feladata, hogy megpróbálja erőszakkal eltörölni ezeket a regionális identitási különbségeket, sokkal inkább az összes régió minden szempontból kiegyensúlyozott fejlődését kellene biztosítania. Olyan regionális jellegzetességek is vannak, mint amilyen Bukovina vagy Máramaros esete, de ezek csak kisebb egységeket képviselnek. Ezeknek az egységeknek valószínűleg egy nagyobb struktúrába kellene bekerülniük, hogy könnyebben juthassanak forrásokhoz.
Amikor az ember létrehoz egy régiót, valószínűleg meg kell arról bizonyosodnia, hogy lakosainak van bizonyosfajta identitása. Nem tudom elképzelni, hogy Romániában lesznek majd olyanok, akik magukat északnyugatiaknak, vagy központiaknak fogják nevezni, továbbra is megmaradnak majd erdélyieknek, moldvaiaknak, bánságiaknak. Erdély vármegyéi nem rendelkeztek elejétől fogva egy jól szervezett struktúrával, hanem hódítási vármegyék voltak. Nem feltétlenül voltak a legjobb szervezési formák, de nem kell visszatérnünk a múltba, a kérdéses változatokhoz. Bármilyen közigazgatási szervezési formának figyelembe kell vennie minden egyes központ potenciálját. – Vannak történelmi bizonyítékok, miszerint Székelyföldnek olyan történelmi múltja volt, mely indokolná autonóm régió létrehozását?
– A dolgok eléggé egyszerűek. Az utóbbi 800 évben beszélhetünk Székelyföldről a kérdéses területen, az 1150–1200-as évek környéke óta. Székelyföldnek az utóbbi 800 évben több mint 600 évig volt autonóm területi státusza. Itt szintén az illető régió lakói által vállalt identitásról van szó. Amennyiben egy bizonyos tartomány lakói képesek történelmi bizonyítékokkal alátámasztani egy identitást, valamint kulturális és nyelvi különbségekkel rendelkeznek a szomszédos területekkel szemben, akkor számíthatunk arra, hogy még sokáig megmarad ez a Székelyföld újbóli létrehozására vonatkozó óhaj.
– Meg kellene adnunk a székelyeknek a kért autonómiát?
– Azt hiszem, itt azoknak az érvei is nagyon fontosak, akik támogatják Székelyföld autonómiáját, de az is számít, hogy Románia lakóinak többsége milyen mértékben fogad el egy ilyen lépést. Tekintettel arra, hogy az egyik fél részéről megvan a határozott akarat egy többé-kevésbé különleges státusz visszaszerzésére, azt hiszem, ezeknek a lakosoknak az óhaja megérdemelné a kérdés megvitatását, még ha nem is kötelező feltétlenül figyelembe venni.
– És mi van akkor, ha arra ébredünk, hogy az ezen a területen évszázadok óta élő szászok is követelni fogják az autonómiájukat? Nekik is meg kellene adnunk ezt a jogot? – Ha lenne elég szász Erdélyben, hogy többséget alkossanak egy bizonyos régióban, ami – sajnos – már nem így van, akkor valószínűleg ők is igényt formálhatnának egy ilyenfajta státuszra. Az Európai Unióban számos példa van a regionális autonómiára, és általában véve ezek nem veszélyeztették a kérdéses államok területi integritását.
– Hogyan nézne ki Erdély, ha a székelyek és a szászok elnyernék az autonómiájukat?
– A magyar közösségi kívánságok román társadalom általi elfogadásának mértéke az utóbbi húsz évben jelentős fejlődést mutatott. Ha 1990-ben valaki azt mondta volna, hogy autonómiát akar, nagyon kemény reakciókban lett volna része, 1989 előtt pedig le is tartóztatták volna. 1968 előtt a székelységnek volt autonómiája. A jelenlegi Maros, Kovászna és Hargita megye térségének Magyar Autonóm Tartomány volt a neve.
TIBERIU HRIHORCIUC
(Gazeta de Cluj)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Vásárhelyi Játéktér
Az alkalmazott színházról
Alkalmazott színház – avagy színházi nevelés, színházpedagógia, playback-színház, csecsemőszínház, tantermi színház, lakásszínház. Alkalmazott színház – ez a tematikája a Játéktér címet viselő erdélyi magyar színházi folyóirat legutóbbi számának, amelyet szerda este Marosvásárhelyen is bemutattak. A Játéktér 2014. téli lapszámának beszélgetésekben gazdag, különleges és érdekes ismertetőjére az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház konferenciatermében termében került sor, telt házas közönség előtt.
A résztvevőket a folyóirat szerkesztői nevében Ungvári Zrínyi Ildikó, a lap tanulmány-, esszé- és interjúrovatának szerkesztője üdvözölte, és elmondta: a szóban forgó lapszámban olyan írások is olvashatók, amelyek a magyarországi színházi fórumokon nem feltétlenül kapnak helyet. A tematika az alkalmazott színház, illetve annak vetületei, valamint a fentebb felsorolt műfajok. A téli lapszámról, a folyóirat múltjáról, a jövőbeli tervekről, a szerkesztőség munkájáról, a lap online felületéről Ungvári Zrínyi Ildikó, valamint szerkesztőtársai, Zsigmond Andrea könyvrecenziókért felelős szerkesztő és László Beáta Lídia segédszerkesztő beszélt. Mint elmondták, szerkesztőség szinte összes tagja teatrológia szakot végzett, a folyóirat honlapja pedig 2012 őszén jött létre. A nyomtatott verzió megjelenését követően, kis késéssel kerülnek föl rá a cikkek – a színház efemer jellege miatt elsőként a kritikák, hogy lépést tarthassanak az előadásokkal. Azokat az írásokat is feltöltik, amelyek a nyomtatott lapszámban nem jelennek meg, e munkát elsősorban a szerkesztőség fiatal tagjai végzik. A Hamlet.ro megszűnése után a Játéktér folytatja a munkát, partnerük a Transindex.ro, amely átveszi az anyagok nagy részét.
Ami a téli lapszám anyagát illeti, az érdeklődők többek között interjút olvashatnak Barabás Olga rendezővel a csecsemőszínházról, beszélgetést Pálffy Tibor Hobó színművésszel, illetve Gergely László pszichopedagógussal a pszichodrámáról és annak színházi vonatkozásairól; Prezsmer Boglárka arról írt tanulmányt, hogy Erdélyben miért nincs színházi nevelés; Kocsis Tünde a bibliodrámáról értekezik, Szijártó Zsolt pedig arról a Rimini Protokoll című produkcióról írt tanulmányt, amelyben összemosódik a rendező, a dramaturg, a színművész szerepköre, és mindnyájan aktorokká válnak. Mint elhangzott, a Játéktér igyekszik egy olyan színházi nyelvet kialakítani, amellyel a mai előadások elemezhetőek, Szijártó pedig élen jár ebben, noha nem is színházi szakember, hanem színházat szerető antropológus. A lap másik céljaként a színházi emberek közötti kapcsolatteremtés megteremtését, illetve e kapcsolatteremtés fontosságát hangsúlyozták a szerkesztők, akik a korábbi lapszámok tartalmát is ismertették (ezek anyagai a www.jatekter.ro című honlapon megtalálhatók – a szerk.) és bevallották, néha olyan területekre is elmerészkednek, amelyeken nem érzik kimondottan otthon magukat, de szeretnek úttörő jellegű témákat felvetni, megtárgyalni, problémafelvetőek lenni. Olyan szerzőket is szívesen megszólaltatnak, akik nem feltétlenül színházi emberek, de tevékenységük során kapcsolatba kerülnek a színházzal, a színjátszással. Ami a terveket illeti, a továbbiakban megjelenő lapszámok a következő kérdésköröket boncolgatják: a test köré csoportosuló tematikák, nők a színházban, színészmesterség-dramaturgia- teatrológia. A szerkesztőség nyitott bármilyen javaslatra, mint elhangzott, várják színművészek, rendezők írásait.
A lapszámbemutatót beszélgetés, számos felszólalás is színesítette. A szervezők kérésére a közönség sorai között ülő Bonczidai Dezső bábszínész mesélt a csecsemőszínházról, amely kísérleti színházi forma, kötetlen előadás, leginkább olyan, mint egy játszóház, amelynek keretében igencsak szabadnak érezhetik magukat a gyerekek és a színészek egyaránt. Az Ariel Színház már a 28. ilyen jellegű előadásánál tart, a gyerekek nagyon szeretik, hamar megszokják a kialakított teret, és mindenre a felfedezés örömével reagálnak. Ugyancsak a közönség sorai között ült Lazsádi Csilla, a BBTE marosvásárhelyi, Pszichológia és Neveléstudományok Karának óraadó tanára, aki egy olyan, színházi szakemberek és pszichoterapeuták által angol nyelven szerzett, rituális színházról szóló könyvről írt recenziót, amely az alkalmazott színháznak nagyon sok példáját mutatja meg. Mindezzel kapcsolatosan elmondta, a cél a színház, a pedagógia és a pszichológia közelítése, hiszen a drámapedagógia és a pszichodráma egyaránt terápiás folyamat: az egyiknél a megírt drámák, mítoszok szereplőinek segítségével jutnak el önmagukhoz, a másiknál pedig egymás életét játsszák el a résztvevők. Mindez a kifejezési eszközöket, lehetőségeket is bővíti, hiszen sok gyerek csak azért marad önmagába zártan, mert nem értjük a nyelvet, amelyen kommunikálni lehetne vele. És a gyerekek nagyon érzik a dráma nyelvét – hallottuk az igencsak érdekes szerda esti lapszámbemutatón. A folyóirat Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesboltban kapható, illetve a www.jatekter.ro címen megrendelhető.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

„Adott esetben csontig vág, és egy kis sót is szór a sebre”
Jane Austen levelei magyarul, Vallasek Júlia fordításában
– Néha úgy éreztem, nem biztos, hogy szeretnék Jane-nel teázni. A húszéves lánnyal, aki első leveleinek megírásakor nagyon szerelmes, és úgy viselkedik, mint egyik-másik fuzsitusabb hősnője, még bizonyára igen; később azonban már annyira vesékbe látó, időnként maróan cinikus, hogy nem mindig lenne hozzá kedvem – magyarázta Vallasek Júlia irodalomtörténész, műfordító csütörtökön délután, a Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Jane Austen levelei című kötet bemutatóján. Ennek ellenére nagyon megszerette az angol regényírót, miközben a leveleit fordította, s életének, gondolkodásmódjának egészen izgalmas részleteivel is volt alkalma szembesülni. Ezekről is mesélt a Koffer könyves kávézóban egybegyűlteknek, napra pontosan 202 évvel azután, hogy napvilágot látott Jane Austen második, Büszkeség és balítélet című nagy sikerű regénye; ezt pedig onnan tudhatja az utókor – amint azt Zágoni Balázs, a Koinónia igazgatója megjegyezte –, hogy 1813. január 29-én írta meg azt a levelét, amelyben beszámol erről nővérének, Cassandrának.
Ki ez a nő, aki a leveleket írja: az érzékeny „gentle” Jane-e, aki nagyon jól érti és ismeri a fiatal lányok lelki- és ábrándvilágát, vagy pedig a másik, akinek kisebb a rajongói köre, hiszen metsző gúnnyal, maró szarkazmussal ír a társadalmi külsőségekről, a konvenciók merevségéről, a világ nyelvi megformáltságáról, kérdezte Vincze Hanna Orsolya az est folyamán. Vallasek Júlia kifejtette: főként „a második” Jane Austen szólal meg a levelekben, „aki adott esetben csontig vág, és még egy kis sót is szór a sebre”. „De megteheti”, egyszerű a magyarázat: a levelek többségét a nővérének írta, akivel egész életében közeli kapcsolatban állt, „ebbe pedig belefért, hogy egy-egy félmondatban odavessen valamilyen gúnyos megjegyzést, hiszen pontosan tudta, hogy a másik ember azt hogyan fogja értelmezni”. Arról is beszélt a fordító, hogy testvére halála után Cassandra cenzúrázta a leveleket, és el is égetett közülük néhányat, nagy valószínűséggel azokat, amelyek tartalma nem éppen tartozik a nagyközönségre.
Szabadság (Kolozsvár)

Visszarendeződés Romániában?
Sokak szerint egyfajta visszarendeződés zajlik Romániában.
A második világháború után elkobzott erdélyi magyar egyházi ingatlanoknak ugyanis csak töredékét adták vissza a román hatóságok, a már visszaszolgáltatott épületek egy részére pedig újra rátette a kezét az állam. A hivatalos szervek eközben a székely zászló használata miatt egyre-másra bírságolják meg az erdélyi magyar önkormányzatokat.
Bukarest diszkriminatív lépései miatt az Emberi Méltóság Tanácsa és az Erdélyi Nemzeti Tanács nemrég petíciót juttatott el Brüsszelbe és Washingtonba. Tőkés László királyhágómelléki református püspökkel, néppárti európai parlamenti képviselővel Imrényi Dávid beszélgetett.
MNO.hu

Szászrégen és Vidéke
Életem viharának emlékére. Köröstárkányi fekete húsvétja
2014. november 4-én a Humana Regun Egyesület szervezésében a radnótfájai református egyházközség új temploma könyvbemutatónak adott otthont. A köröstárkányi Gábor Ferenc írót, az Életem viharának emlékére valamint Kisnyégerfalva rövid története című dokumentumregények szerzőjét Czimbalmos István, a Magyarok Világszövetségének szászrégeni képviselője mutatta be. A regényekről a szerző mesélt. Az Életem viharának emlékére című dokumentumregény két nagyobb részből,áll. Az elsőben Gábor Ferenc, az író nagyapja emlékezik vissza az első világháború szörnyűségeire, a másodikban pedig azokra a családokra, amelyek a köröstárkányi fekete húsvéti vérengzés áldozatai voltak.
regenjanuar2015.ro

Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)

Fennállásának 25 éves évfordulóját gálaműsorral ünnepelte az RMDSZ
„A 25. évforduló jó alkalom arra is, hogy ismételten elmondjuk: mi olyan országot akartunk és akarunk építeni együtt a többségi társadalommal, amelyben mindenki szabadon őrizheti nemzeti identitását, élhet annak minden egyes sajátosságával, és sem anyanyelvének, sem szimbólumainak használata nem von maga után büntetést, és nem jár vele a fenyegetettség érzése” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki üdvözölte a magyar közösségért dolgozókat Máramarostól Bánságig, Partiumtól Szilágyságig és Székelyföldig, Dél Erdélytől a Barcaságig, Galactól Konstancáig, a Mezőségtől Moldváig.
Az RMDSZ elnöke negyedszázad érdekvédelmi munkáját összegezte, és azt is hangsúlyozta, hogy a Szövetségnek az eddig kivívott jogok fölött éberen kell őrködnie. „Akkor éreznénk az elmúlt 25 év teljes súlyát, hogyha holnap reggelre se híre, se hamva nem lenne a több mint 1400 oktatási intézménynek, amelyben óvodától az érettségiig magyar nyelven lehet tanulni. Ha a 154 középiskolának hűlt helye lenne, vagy a 18 szórványkollégiumot hiába keresnénk a Bánságtól Mezőségig, arról nem is beszélve, hogy semmivé foszlana a teljes körű anyanyelvű felsőoktatásunk, s csak a Bölcsészkaron lenne tucatnyi magyar hely. De legalább ekkora lenne a rémület, hogyha holnap reggel a kulturális intézményekből csak az a néhány maradna, amely 1989-ben haldoklott, végnapjait élte. És mekkora lenne a döbbenet, ha a több mint nyolcszázezer hektár közbirtokossági erdőből semmi sem maradna, vagy ha a csak részlegesen visszaszolgáltatott több száz egyházi ingatlanra holnap lakat kerülne. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire furcsállnánk, ha a nyelvi jogok holnap reggelre megszűnnének, és a helységneveket ismét románul kellene írni a magyar újságokban és kiadványokban, ha csak kétévente kérhetnénk útlevelet, és akkor sem biztos, hogy elhagyhatnánk az országot.” – tette hozzá Kelemen Hunor, aki a sarkosított példával arra mutatott rá, hogy mi mindent veszíthetne el magyarság, ha az érdekképviselet nem lenne mindig éber.
„Ez alatt a negyedszázad alatt azt is megtanultuk, együtt és külön-külön is, hogy semmit nem hoznak el nekünk, semmit nem kínálnak fel tálcán, és azt is megtapasztaltuk sajnos, hogy akár a megszerzett jogok is visszavonhatók” – jelentette ki, aki örök dilemmaként szólt az egyén változásáról vagy a változásnak való ellenállásáról. „25 év alatt mi is sokat változtunk és változni fogunk. Válaszainknak a jövőre kell vonatkozniuk és nem a múltra. A mai nemzedékek problémáira a válaszaink nem lehetnek ugyanazok, mint évtizedekkel ezelőtt. De maradnak azok a közös értékek és közösségi érdekek, amelyek létrehozták és megtartották a mi Szövetségünket.
A változás nem jelenti azt, nem jelentheti azt, hogy a múltat elfeledjük, megtagadjuk. Ezzel saját magunkat, a mi politikai identitásunkat adnánk fel. Közös értékeinket, céljainkat, hitünket és közös reményeinket” – tette hozzá az RMDSZ elnöke, aki óriási eredménynek nevezte azt, hogy a megosztó kísérletek ellenére a Szövetség kiállta az idő próbáját, együtt maradtak a közösség érdekeinek védelmezői, nem engedték, hogy térdre kényszerítsék őket, és azokat, akiket képviselnek. „Az előttünk álló feladat is legalább ehhez mérhető. Meg kell őriznünk azt, amit közösségünk értéknek tartott és értéknek tart: egy olyan Szövetséget, amely képviselni tudja a hazai magyarságot mind az önkormányzatokban, mind pedig az itthoni és brüsszeli törvényhozásban. Az a mi nagy feladatunk, hogy úgy dolgozzunk, úgy építsük a közösséget tömbben, vegyes vidéken és szórványban egyaránt, hogy szülőföldjén találja meg az egyéni és családi jövőjéhez vezető utat minden magyar ember” – nevezte meg végül Kelemen Hunor a következő időszak érdekvédelmi és -képviseleti munkájának legjelentősebb célját.
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke ünnepi beszédében úgy fogalmazott: a Szövetség és az erdélyi magyar közösség számára nem volt könnyű az elmúlt huszonöt év, nem volt könnyű tartani az irányt, és sorra kiküzdeni számos fontos célt, nem volt könnyű együtt maradni, nem volt könnyű időről időre megakadályozni, hogy pártokra szaggassák, hogy megosszák, a vállalt feladattól minden módon elijesszék az RMDSZ-t.
„Sikerült huszonöt éven át azon az úton haladni, amelyen Domokos Géza, Sütő András és sokan mások, akik már nincsenek közöttünk, velünk együtt elindultak. Sikerült elvégezni, amire vállalkoztunk, és ennél fontosabb dolog nincsen a világon” – hangsúlyozta Markó Béla, majd hozzátette: „1989 decemberében úgy mentünk ki az utcára, hogy már nem volt veszteni valónk a sok nyomorúságon kívül, ami körülvett minket. Nem volt önálló magyar iskolánk, nem lehetett magyarul felvételizni, nem szabadott a szaktantárgyakat magyarul tanítani, nem voltak magyar nyelvű feliratok sehol, nem voltak magyar vezetők, nem szabadott a hivatalban magyarul beszélni. Tilos volt a magyar nemzeti színeket használni, és ha valaki a piros asztalterítőre véletlenül zöld-fehér virágcsokrot tett egy gyűlésen, kidobták az állásából. Most viszont van mit veszítenünk. Vannak iskoláink, van egyetemi oktatásunk, vannak intézményeink, vannak Erdély-szerte magyar feliratok, visszaszereztük az egyházi javak túlnyomó részét, és a székelyföldi közbirtokosságokat is, vannak erős önkormányzataink, helyi és megyei vezetőink, vannak szakmai és civil szervezeteink, és ez a hatalmas változás azért volt lehetséges, mert volt, van és lesz egy stabil szövetségünk: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Olyan szövetség ez, amely képes az együttműködésre, akarja a párbeszédet, de azt soha nem fogadhatja el, hogy bárki is megpróbáljon elhallgattatni minket.” „Azzal az elégtétellel vagyok ma itt a gálaesten, hogy amit tőlünk el akarnak venni, iskolát, zászlót, himnuszt, feliratot, bármit, azt mi vívtuk ki, ez a szövetség vívta ki, és ha volt ehhez erőnk, akkor megvédeni is lesz erőnk, továbblépni is. Kós Károlyt, a Kiáltó szót parafrazálom: a mi munkánk nélkül Románia gyenge, de velünk erős lehet ez az ország, és nekünk ez az érdekünk. Jó lenne, ha ezt román partnereink sem felejtenék. Majdnem másfél milliós erő ez, hatalmas lehetőség továbbra is, ha együtt maradunk.(…) Most viszont mégis azt mondom, az elmúlt huszonöt év feljogosít titeket arra, és kötelez is rá, kedves kollégák, hogy ne hagyjátok! Ne hagyjátok az iskolát, a templomot, az egyetemet, a színházakat, a zászlót, a himnuszt, a magyar feliratokat, ne hagyjátok a szólásszabadságot, ne hagyjátok az anyanyelvhasználatot, ne hagyjátok az önkormányzatiságot, ne hagyjátok a visszaszerzett javakat, ne hagyjátok alkotmányos és törvényes jogainkat, ne hagyjátok az RMDSZ-t, ne hagyjátok a tisztességes magyarokat, ne hagyjátok a tisztességes románokat, ne hagyjátok a tisztességes embereket, ne hagyjátok egymást! Ne hagyjátok magatokat!”– szólította fel a jelenlévőket a Szövetség volt elnöke.
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese ünnepi beszédében hangsúlyozta, Magyarország nyitott a román–magyar együttműködésre, ennek pedig fontos tényezője a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Rámutatott, nem engedhető meg, hogy a Szövetség ne legyen része a bukaresti döntéshozásnak, hiszen az, az erdélyi magyarok értékeinek, érdekének hiteles védője. A miniszterelnök-helyettes elmondta, az erdélyi magyaroknak nem szabad elfogadniuk, megengedniük, hogy másodrangú tényezőkként kezeljék őket országukban.
„Mi, magyarok soha nem követeltünk olyat, ami ne lenne általánosan elfogadott az Európai Unióban. Európában nem létezik olyan jog, ami másnak járna, de nekünk nem” – nyomatékosított Semjén Zsolt, majd kifejtette, Magyarországon a román közösség teljes jogú államalkotó tényezője az országnak, zászlóját ott teszi ki, ahol szeretné, himnuszát pedig azon az eseményen énekli el, ahol kedve tartja, ugyanezt várják el Romániától is.
A Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Pásztor István felszólalásában megköszönte az RMDSZ-nek és az erdélyi magyar közösségnek azt az erőfeszítést és odafigyelést, amellyel a vajdasági magyarságot nehéz pillanataiban is kitüntették és kisegítették.
Pásztor Sándor példaértékűnek, a kisebbségi magyar pártok számára is követendőnek nevezte a Szövetség 25 éves tevékenységét, amely során megkerülhetetlenséget és tiszteletet vívott ki magának a romániai politikai porondon, a romániai magyarság érdekeit szem előtt tartva pedig mindig képes volt arra, hogy megújuljon és meghallja a magyar közösség igényeit.
„Azt kívánom az RMDSZ-nek, hogy az elkövetkező években is legyen szellemi frissessége és intellektuális potenciálja arra, hogy újra és újra megújuljon, hogy újra és újra meg tudja fogalmazni az erdélyi magyarság érdekeit és meg tudja szerezni a magyar emberek bizalmát, támogatását”– zárta beszédét a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.
„Nosztalgiával emlékeztem meg arról, és állapítottam meg, hogy Szlovákiában is ugyanilyen nehéz a magyar közösség helyzete. Fontos számunkra az RMDSZ-szel kialakított testvériség és barátság, hiszen önök mutatták meg nekünk azt, milyen kisebbségi pártként kormányzati szerepet vállalni. Aztán mi mutattunk példát, amikor előbb Szlovákia lépett be az Európai Unióba. Az uniós csatlakozás folytán ismét együtt lehettünk, az Európai Parlamentben ugyanabban a frakcióban védhetjük a közös magyar érdeket – emelte ki beszédében Berényi József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke, majd hozzátette: „arra kérem önöket, hogy azt a támogatást, amit eddig kaptunk, továbbra is kapjuk meg, hiszen közös a sorsunk és közös a jövőnk. Szükség van a közös fellépésre, egymás támogatásra, megőrizni a vívmányokat és továbblépni.”
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség nevében Brenzovics László elnök köszöntötte az RMDSZ 25 évét ünneplő közönséget. Elmondta, a Kárpát-medencei magyarok fontos tényezői a béke megteremtésében, a demokrácia megőrzésében. „Csak akkor látjuk igazán, hogy van változás, hogy van remény, ha visszanézünk a negyedévszázaddal ezelőtti Romániára. Az RMDSZ bölcs politikája nélkül ez az ország nem tartana a demokrácia útján” – hangsúlyozta.
Közlemény
Erdély.ma

Lehallgatták és megfigyelték Korodi Attilát
Lehallgatta és megfigyelte az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) kérésére a hírszerzés Korodi Attila akkori környezetvédelmi minisztert a Viorel Hrebenciuc volt vezető PSD-s politikus nevéhez kapcsolódó illegális erdő-visszaszolgáltatási ügyben – tudta meg vasárnap a Mediafax ügyészségi forrásokból.
Mint kiderült, a DNA azért kért és kapott bírói engedélyt tavaly szeptemberben az RMDSZ-es politikus megfigyelésére, mert a visszaszolgáltatási ügy egyik vádlottja, egy Kádas József nevű férfi – aki az RMDSZ csúcsvezetésének számos tagját ismerte – többször is megkereste, hogy hozza össze őt Pásztor Sándor volt környezetvédelmi államtitkárral, akin keresztül a Romsilva vezetőjéhez próbáltak meg eljutni.
A hírügynökség a Kádas és Korodi közötti beszélgetések jegyzőkönyvét is közzétette. A találkozóra ugyanakkor végül nem került sor. Mint kiderült, Korodi tanúként szerepel az ügyben, a DNA már kihallgatta, és a tárgyalás során is beidézik majd tanúvallomást tenni.
A tavaly kirobbant Sturdza-ügy az egyik legnagyobb restitúciós-korrupciós botrány a rendszerváltás óta, amelynek magas rangú politikusok, bírák, ügyvédek az érintettjei. Az ügyészség szerint a Ghica nemesi család leszármazottjaként Gheorghe Paltin Sturdza illegálisan, fehérgalléros bűnszervezet segítségével kapott vissza 43 ezer hektár erdőt Bákóban.
Az ügyben tavaly október óta előzetes letartóztatásba vagy házi őrizetbe került Sturdza, Ioan Adam és Viorel Hrebenciuc PSD-s parlamenti képviselő és utóbbi fia, Andrei, valamint Ördög Loránd András és Gabriel Uţă, a Kovászna megyei törvényszék két bírája, akik ellen már a vádemelés is megtörtént.
Emellett vádat emeltek Tudor Chiuariu liberális szenátor, volt igazságügy-miniszter ellen is. A DNA szerint a bűnszervezet 304 millió eurós kárt okozott a román államnak.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Johannistól várnak segítséget a református püspökök
„Vége a pótcselekvések idejének” – szögezte le az egyházi ingatlanok restitúciója kapcsán Csűry István. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke úgy véli, a visszaszolgáltatások terén Románia nem zárta le azt, amit uniós csatlakozásakor vállalt, de bízik abban, hogy Klaus Johannis államelnök révén megváltozik a problémarendezés.
Mint a Krónikának elmondta, Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével közösen már a két téli ünnep között levelet fogalmaztak meg az államfőnek, melyben egyfelől tájékoztatták az egyházi ingatlanok restitúciójának jelenlegi helyzetéről – kiemelve a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégium és a zilahi Wesselényi-kollégium esetét –, másfelől segítségét kérték a kialakult helyzet rendezéséhez.
Választ egyelőre nem kaptak, ám januárban a történelmi magyar egyházak püspökeivel közösen eldöntötték, hogy tavasszal megbeszélik, személyes meghallgatást kérnek az államfőtől. „Készek vagyunk a párbeszédre. Elutazunk akár Bukarestbe is” – mondta Csűry, aki azt reméli, a nemrég megválasztott államfő hajlandónak mutatkozik majd a restitúciós ügyek elrendezésére.
Rámutatott, fel sem tudná sorolni, hány ingatlan, telek visszaszolgáltatása várat még magára. „Úgy hisszük, hogy új belügyi problémarendezés bontakozik ki Romániában” – mutatott rá Csűry István, aki emiatt esélyt akar adni a központi vezetéssel való dialógusnak.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Székelyhon.ro

Nem akart csodát tenni, meggazdagodni”
Száznál többen emlékeztek meg vasárnap Székelyudvarhelyen a legnagyobb székelyről, Orbán Balázsról születésének 186. évfordulóján: az ünnepségen felszólalók az utókor számára példaértékű életpálya méltatása mellett az írónak az emberi oldalát is bemutatták.
Magyar himnusszal kezdődött, székellyel zárult a vasárnap déli ünnepség Székelyudvarhelyen, a Városháza téri parkban: Orbán Balázs, a legnagyobb székely születésének évfordulójára megszervezett megemlékezésen több mint százan vettek részt. A lengyelfalvi születésű író, néprajzi gyűjtő életpályáját többen is méltatták: Szőcs Endre, a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár igazgatója Orbán Balázs levelezésén keresztül mutatta be munkásságát, küzdelmeit, kudarcait és szerelmi vívódásait. „Nem akart csodát tenni, nem akart meggazdagodni. Példaképe Kossuth Lajos volt, a maga szerénységével, hazaszeretetével” – fogalmazott, hozzáfűzve, köteteinek és az általa kiépített Szejkefürdőnek kezdeti népszerűtlensége, megmérgezése, többszörös kirablása és betegségei sem tartóztathatták fel céljai elérésében.
Kedei Mózes unitárius lelkész ellentétet vont az Orbán Balázs szellemisége és az erdélyi magyarság mostani mentalitása között: mint elmondta, a humanizmust, az emberi értékeket mindennél fontosabbnak tartó, tiszta szavú író sosem ismert megalkuvást. „Aki nem jó embernek, nem jó magyarnak sem” – vallotta. Méltán nézett fel rá Jókai és Victor Hugo is. Orbán Balázs szobrát 1995-ben állították fel Székelyudvarhelyen, az azóta eltelt időben az erdélyi magyarság nem lehet büszke eredményeire – fogalmazott a lelkész, hozzáfűzve, értékválságban szenvedünk, amelynek csíráit még az előző rendszer ültette el a társadalom lelkében. Egy olyan országban, ahol egyre több politikus ellen folyik eljárás korrupciós ügyek miatt, nem könnyű az élet. Ez az oka annak, hogy fiataljaink elvándorolnak – mondta el, majd hozzátette: van remény egy olyan nép számára, amelynek Kőrösi Csoma Sándora, Orbán Balázsa van.
A megemlékezést a Székely Dalegylet, az Alla Breve és a Balázs Ferenc Vegyeskar éneke, Geréb Hanna nyolcadik osztályos tanulónak, illetve Gajevszky Klára, a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztára tagjának szavalata fűszerezte. A több mint félórás ünnepséget koszorúzás, majd állófogadás követte, azután az érdeklődőket a polgármesteri hivatal autóbusszal a Szejkére szállította, hogy Orbán Balázs síremlékénél is leróhassák kegyeletüket.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro

In memoriam Mihálka Zoltán: végső búcsú magyar kultúránk szürke eminenciásától
Újabb súlyos veszteség érte magyar közösségünket Mihálka Zoltán váratlan halálával. A sors kifürkészhetetlen akaratából rövid időn belül Ő a második értékes, elhivatott emberünk, akit utolsó útjára kísérünk.
Nehéz ilyen szomorú alkalomból szavakat találni Mihálka Zoltán gazdag életművének, értékes tevékenységének méltatására. A szürke eminenciás jelzővel szeretnénk érzékeltetni, mennyire szerény és visszafogott ember volt. Egész élete, sokoldalú munkássága, elért eredményei, sikerei méltán tehették volna büszkévé.
A szatmárnémeti tanítóképzőt kiváló eredménnyel végezte, így tanárai továbbtanulásra biztatták. A kolozsvári, akkor még Bolyai Tudományegyetem történelem szakán nyert kitűnő képesítést. Kiváló íráskészségére, elemzői adottságára – amelyről a diáktudományos körben tett bizonyságot – már végzős korában felfigyeltek. Az akkori országos napilap, az Előre Bukarestbe hívta meg munkatársnak, ahol külpolitikai rovatszerkesztő és kommentátor volt. 1967-től szerkesztőségi főtitkár, majd a művelődési rovat vezetője lett. Írásai, tanulmányai jelentek meg a Korunkban, a Hétben, a Művelődésben, az Ifjúmunkásban, az Új Életben. Ezek mind értékes művelődéstörténeti, történelmi, esztétikai írások voltak.
A rendszerváltást követő, ígéretesnek induló évben Nagyváradra költözik családjával és 1990-ben a rövid életű Kelet – Nyugat című lap rovatvezetője, 1992-től nyugdíjazásáig az akkor még Nagyváradon megjelenő Erdélyi Napló főtitkáraként dolgozott. Nyugdíjas éveiben is közölt értékes írásokat az Erdélyi Naplóban és a Partiumban, valamint tudósítója volt a Duna TV-nek is. E sokrétű sikeres és eredményes munkássága ellenére mindig megőrizte szerénységét, nem várt, de sajnos nem is kapott jelentősebb elismeréseket. Munkáját mindig szolgálatnak tekintette, jelentős értékekkel gazdagította kisebbségi magyar kultúránkat. Ezért érdemli meg a magyar kultúra szürke eminenciása címet. Mindig és mindenkivel szemben segítőkész volt. Így mutatkozott meg igazi emberi nagysága. Kitűnő stiliszta volt, rendkívüli tehetséggel megáldott ember, aki sajnos utolsó éveiben meglehetősen visszavonult az írástól, közléstől. Amit írt, az példaértékű, igazi gyöngyszemei a történelmi ismeretterjesztésnek. Éves rendszerességgel közölt tanulmányokat a Református Kalendáriumban. Utolsó munkájaként 2014-ben Hóman Bálint történész életpályáját, munkásságát elemezte példás precizitással, világosan, közérthetően. Sokunk számára emlékezetes marad a Keresztutak című, szép képes album kapcsán írt ismertetője, történelmi esszéje, melyet a Keresztény szó című folyóirat is leközölt.
Példás családapa és férj volt, két sikeres, tehetséges gyermekére méltán lehetett büszke. Legnagyobb öröme drága kicsi unokája volt, akit nagyon szeretett és súlyos betegen, jóformán önkívületi állapotban, ha róla beszéltek neki, mindig életjelt adott. Az a legfájóbb családja számára, hogy további fejlődését, formálódását nem láthatta, nem segíthette.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságnak több mint tizenöt éve aktív tagja volt. Éveken át együtt elemeztük, értékeltük a pályázatokra beérkezett írásokat. A Partiumi füzetek könyvsorozatának és többi kiadványaink szöveggondozását ma is végző kedves felesége, Magdolna, a felmerült problémákra mindig tőle kapott megfelelő, értékest megoldást. Végső távozása váradi magyar közösségünk számára is súlyos vesztesség. Keresztényként a boldog feltámadás reményében kísérjük utolsó földi útjára. Kérjük a Mindenhatót, adjon erőt és vigaszt szeretteinek az elkerülhetetlen súlyos veszteség elviselhetéséhez.
Drága emlékét szívünkben őrizzük mindhalálig.
Kupán Árpád
erdon.ro

Szilágyi Zsolt lett az EMNP új elnöke
Az ünnepi, sajtónyilvános része után zárt ajtók mögött zajlott tovább az EMNP marosvásárhelyi küldöttgyűlése. Toró számára egy új tisztséget hoztak létre.
Megvan az alelnökök névsora: Toró T. Tibor, Zakariás Zoltán, Zatykó Gyula, Mátis Jenő, Johann Tajerling, Kolcsár András.
22.47 A küldöttgyűlés akár éjfélig elhúzódhat, alaposan elszámolták magukat a szervezők, amikor úgy gondolták, hogy 18 órára pontot tehetnek az esemény végére. 11 óra előtt 10 perccel a sajtósok továbbra is arra várnak, hogy kiderüljön, kik az új alelnökök. Az alelnökök megválasztása most is zajlik, és egyelőre az sem világos, hogy hány alelnöki tisztség lesz és milyen lesz a területi megoszlása a tisztségeknek. A székelyföldiek két alelnöki helyet kértek, és egy-egy jutott volna a partiumiaknak és a közép-erdélyieknek, azonban a partiumiak az államelnöki választás első fordulóján Szilágyinak begyűjtött magas szavazatszámra hivatkozva két alelnöki tisztséget kértek.
Update: Szilágyi Zsoltot választották az EMNP új elnökévé. Létrehozták a Stratégiai Bizottsági elnöke tisztséget, amelyet a közgyűlés mai döntése értelmében Toró T. Tibor tölt be. Még nem dőlt el, hogy Szilágyi, aki Tőkés EP-képviselői irodavezetője, hazaköltözik-e vagy sem Brüsszelből.
Kiszivárgott információk szerint két alelnök esetében a szavazást meg kell ismételni, mert nem szerezték meg a fele plusz egy szavazatot. Mátis Jenő (Közép-Erdély) és Zatykó Gyula (Partium) már biztos, hogy alelnök.
Tőkés László elmondta, üdvözli a 25. évfordulóját ünneplő RMDSZ-t, de rögtön hozzátette, hogy a szövetség dicső múltjával akarja igazolni sivár jelenét - éppen ezért ünneplés helyett önvizsgálatot, revíziót javasol számukra.
Az EMNP küldöttgyűlésről elmondta, az EMNP-sek azért jöttek ide, hogy a nemzeti politizálást megújítsák, megerősítsék a néppártot és új erővel próbálják meg egyesíteni a nemzeti oldalt. Klaus Johannistól azt várja, hogy az államelnöki kampányban tett ígéretéhez híven európai útra tereli Romániát. Tőkés ugyanakkor reménykedik abban, hogy a romániai magyarság számára sajátos magyarságpolitika kidolgozásáról sikerül szót érteni az államfővel, hiszen a magyarság igényeit nem lehet a Románia 18 kisebbségre vonatkozó kisebbségpolitikájába belezsúfolni, amint azt az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetében megkísérelte.
„Egyesek azt mondják, az EMNP-ről, hogy lakájpárt, és azt, hogy ejtették Budapesten. Nem kell felülni minden híreszteléseknek, és az sem igaz, hogy meg akarják vonni a magyarországi támogatásokat a Demokrácia Központ hálózattól” - jelentette ki Tőkés László.
Az EMNT elnöke szerint meg kell újítani a Néppártot, a saját lábukon kell megállniuk.
Bejelentette, hogy az EMNT és az SZNT elnökei megegyeztek a stratégiai partnerségben és egy integrált autonómia-politika megalkotása szükségességében.
Az EMNP Küldöttgyűlésen több ízben is megfogalmazódott az az igény, hogy az MPP-vel egyesítse erőit az Erélyi Magyar Néppárt. Tőkés továbbment, szerinte az RMDSZ felé is közeledni kell, de ehhez az RMDSZ-nek előbb erdélyi magyar demokrata szövetséggé kell válnia, hogy a közeledés elkezdődhessen és a magyar egység megvalósulhasson. Szerinte nem szabad lemondani az együttműködésről, az EMEF-be új lelket kell lehelni. Hangsúlyozta, az új magyar összefogásnak nem az RMDSZ ernyője alatt kell létrejönnie.
Felszólította az RMDSZ-t, hogy szüntesse meg a látszat-együttműködését az MPP-vel, aminek egyetlen célja, hogy az EMNP-t és az MPP-t eltávolítsa egymástól.
A választási törvényről elmondta, azt úgy kell módosítani, hogy a szavazatok számát figyelembe vevő arányban juthassanak be képviselők a román parlamentbe.
Az EMNP-nek azt tanácsolta, hogy kérjenek találkozót Klaus Johannis államelnöktől, és terjesszék elő az EMNP-nek a magyarság ügyeivel, magyarságpolitikával kapcsolatos javaslataikat és elképzeléseiket. Németh Zsolt csak levelet küldött
Az eseményre Magyarországi vendégek is érkeztek, például Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete is jelen volt. Németh Zsolt egyéb elfoglaltságokra hivatkozva csak üzenetével köszöntötte az egybegyűlteket.
Wetzel legfontosabb üzenete az volt, hogy továbbra is stratégiai partnernek tekintik a Néppártot és a Demokrácia Központokat – „ezt csak megerősíteni tudom” - mondta, majd köszönetet mondott a Néppártnak a közös munkáért.
Németh Zsolt levelének felolvasása után Izsák Balázs mondott beszédet. Szerinte, ha éjjel felébresztenek, akkor is tudni kell beszélni az autonómia-küzdelem pillanatnyi helyzetéről, majd megerősítette, hogy megkötötték a stratégiai partnerséget Tőkésékkel. 45 önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amelyben kimondják, hogy a Székelyföld területi egységhez szeretnének tartozni. Egyelőre 109 önkormányzatban még nem fogadták el ezeket a határozatokat, de bízik abban, hogy hamarosan erre is sor kerül. Izsák szerint is rossz az RMDSZ azon megközelítése, amely révén a 18 romániai kisebbség közé sorolja az erdélyi magyarságot is.
Ezt követően Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke lépett mikrofonhoz, majd felolvasták Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének üzenetét. Toró T. Tibor volt elnök összefoglalta az elmúlt négy év eseményeit. Pozitívumként említette, hogy sikerült megőrizni a stratégiai partnerséget az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. Ő is hangsúlyozta, a nem a Fidesz lakájpártja az EMNP, amint azt a rosszindulatú hangok állítják, és az sem igaz, hogy a Fidesz levette volna a kezét a Néppártról.
Elmondta, egyrészt a két állítás egymásnak ellentmond, másrészt a stratégiai partnerség létezik, noha nem mindig ért egyet a két párt. Például előfordul az is, hogy az ENMP nem ért egyet a magyar kormány döntéseivel, de ettől még az értékek közösek. Közvetett és közvetlen választásokon is részt vettek, Tőkés például Fidesz-listán került be az Európai Parlamentbe, de ez nem lényeges, mert „Tőkés most is magát képviseli”, ahogy akkor is, amikor az RMDSZ-listáján került be. Igaz, azt is hozzátette, hogy Tőkés az erdélyi magyarokat is képviseli.
A Néppárt nem egy felelősség és következmények nélküli párt - mondta annak kapcsán, hogy nem sikerült olyan léptékben növekedni, gyarapodni, mint ahogy azt eltervezték, és ezért új csapatra van szükség. Negatívumként említette azt is, hogy szerinte nincs megfelelő területi lefedettsége, helyi szintű beágyazottsága az EMNP-nek. Nem sikerült egyesíteni a nemzeti autonómiapárti tábort, ezt személyes kudarcának tekinti, továbbá nem sikerült kellő mélységben és mértékben megértetni a magyar nemzetpolitika szereplőivel azt, hogy mi a Néppárt küldetésének igazi tétje. Mint kiderült, a tét bebizonyítani, hogy úgy is lehet sikeres egy erdélyi magyar párt, hogy a saját értékei szerint cselekszik, anélkül, hogy függne a többségi hatalomtól – utalt az RMDSZ-re.
Kertész Melinda
transindex.ro

Ünnepi mámor és józan szó
Két jelentős politikai esemény zajlott a hétvégén: Kolozsváron az RMDSZ ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját, Marosvásárhelyen az Erdélyi Magyar Néppárt kongresszusán választottak új elnökséget. A két különböző helyszínen, más-más szereplőkkel zajlott összejövetel, az elhangzott üzenetek rendkívül pontos kórképet adnak az erdélyi magyar közösség képviseletének jelenlegi állapotáról.
Az RMDSZ gálája az öntömjénezésről szólt, a megvalósításokról, az elért eredményekről. Önmaguk dicsőítésének hőfokát mi sem jelzi jobban, mint Markó Béla exelnök elszólása, aki valami egészen furcsa okfejtés során a jelképeink, himnuszunk, önazonosságunk megőrzése ellen indított hadjárat közepette is talált okot az ünnepre: számára ugyanis elégtétel, hogy amit el akarnak venni az erdélyi magyaroktól – iskolát, himnuszt, zászlót, feliratot –, azt az RMDSZ vívta ki. Csak sok ilyen győzelmet ne kelljen ünnepelnünk! A hibákról szó sem esett, az a kérdés nem foglalkoztatta a szónokokat, hogy a szövetség szavazóinak tábora az elmúlt 25 év során mintegy harmadára apadt, hogy immár nem ők a magyarság egyetlen képviselete, és akik egykor kollégáik voltak, most Marosvásárhelyen próbálták új utakra terelni azt az ellenzéki pártot, melyet a másként gondolkodók RMDSZ-ből való kiszorítása után hoztak létre az autonómiaigény következetes megjelenítése érdekében.
Mely próbálkozás egyébként szintén bal lábbal indult: az Erdélyi Magyar Néppártot megalakulása után három évvel olyannyira feszítették a belső ellentétek, hogy a tisztújító kongresszust igencsak szokatlan módon zárt ajtók mögött tartották. Szilágyi Zsolt elnökké választását éppen ez a körülmény, illetve a mögötte rejlő feszültségek árnyékolják be. Az államfő-választási kampányban jól szerepelt fiatal, mégis tapaszalt politikus alighanem a legjobb választás a Néppárt számára. Szilágyi Zsolt azonban óriási kihívás előtt áll: hogy csak legfontosabb feladatait említsük, egy időben kell dolgoznia a belső egység megteremtésén, a párt területi szervezeteinek megerősítésén, el kell kezdeni a felkészülést az önkormányzati választásokra, új lendületet kell adni a jobboldal egyesítését célzó párbeszédnek az egyelőre az RMDSZ csapdájában vergődő MPP-vel. Ez utóbbi kapcsán az új elnök választási szövetséget ajánlott fel, a jobboldal egyesítését célzó törekvést pedig talán segítheti a hétvégén ugyancsak Marosvásárhelyen létrejött stratégiai megállapodás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács között. Hogy Szilágyi Zsolt mindebben sikerrel jár-e, az egyelőre a jövő titka. A két nagy politikai esemény legfontosabb mondata azonban tőle származik: miután gratulált a fennállásának 25. évét ünneplő RMDSZ-nek, az erdélyi magyar–magyar párbeszéd intézményesítése végett javaslatot tett a 2009-ben létrehozott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum felélesztésére. De vajon Kolozsváron, Bukarestben az ünnepi mámorban meghallják-e józan szót? Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szilágyi Zsolt az új elnök (Kongresszust tartott az EMNP)
Szilágyi Zsoltot, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) korábbi alelnökét és államfőjelöltjét választotta a párt elnökévé az EMNP Marosvásárhelyen ülésező harmadik országos küldöttgyűlése szombaton. A Néppárt kongresszusának csak az ünnepi része zajlott nyilvánosan, a vasárnapba nyúló tisztújításra zárt ajtók mögött került sor. S bár sokan azt gondolták, az elnök megválasztása okoz majd vitát, nem így történt, a visszalépések után Szilágyi Zsolt egyedül maradt a porondon, annál jobban elhúzódott azonban az alelnökök megszavazása. Az országos küldöttgyűlésen, melyen az EMNP megyei szervezeteinek több mint háromszáz képviselője vett részt, a köszöntők után elsőként Tőkés László – a Néppárt védnökeként – tartotta meg beszédét. Üdvözölte a 25. évfordulóját ünneplő RMDSZ-t, de rögtön hozzátette, hogy a szövetség dicső múltjával akarja igazolni sivár jelenét – éppen ezért ünneplés helyett önvizsgálatot, revíziót javasolt számukra.
A pártról szólva Tőkés László kifejtette, a megjelent küldöttek feladata a nemzeti politizálás megújítása, a párt megerősítése és az, hogy új erővel próbálják meg egyesíteni a nemzeti oldalt. Klaus Johannistól azt várja, hogy az államelnöki kampányban tett ígéretéhez híven európai útra tereli Romániát. Hangsúlyozta, az EMNP nem a Fidesz lakájpártja, és cáfolta az elmúlt héten lábra kapott híreszteléseket is, melyek szerint meg akarnák vonni a magyarországi támogatásokat a Demokrácia Központ hálózattól. Szükség lenne az EMNP és az MPP egyesítésére, de véleménye szerint az RMDSZ felé is közeledni kell, mint fogalmazott, akkor megvalósulhat a magyar egység. Kiemelte, nem szabad lemondani az együttműködésről, a Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumba új lelket kell lehelni. Hangsúlyozta, az új magyar összefogásnak nem az RMDSZ ernyője alatt kell létrejönnie.
Üzenetek, köszöntők
Tőkés felvetését Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár is megerősítette – továbbra is stratégiai partnernek tekintik a Néppártot és a Demokrácia Központokat –, és ő tolmácsolta az egyéb elfoglaltságai miatt csak levelet küldő Németh Zsolt üzenetét is. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke kitért arra, hogy eddig 45 önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amelyben kimondják, hogy Székelyföld területi egységhez szeretnének tartozni, egyelőre 109 önkormányzat nem nyilvánított véleményt e kérdésben, de bízik abban, hogy hamarosan erre is sor kerül. Izsák szerint is rossz az RMDSZ azon megközelítése, amely révén a tizennyolc romániai kisebbség közé sorolja az erdélyi magyarságot is. Felszólalt még Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke és Fehér Csaba, a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Szövetség elnöke, majd felolvasták Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, illetve Berényi József, a Magyar Közösség Pártja elnökének üzenetét.
Megújulás kell
A leköszönő elnök, Toró T. Tibor arról szólt, hogy a Néppártnak meg kell újulnia, „mert a tét az, hogy sikeres lehet-e az önálló, a többségi hatalomtól független erdélyi magyar politika”. A novemberben lemondott pártelnök szerint a megalakulás óta eltelt három évben az EMNP tisztesen helytállt azokon a választásokon, amelyeken részt vett, de eredményeivel nem sikerült „kiegyensúlyoznia” az erdélyi magyar politikát. Mint mondta: „hármas ellenszélben sikerült egy igazi erdélyi magyar pártot” létrehozniuk, amelynek Bukarest sem örült, és amelytől az RMDSZ a képviselet monopóliumát, az MPP pedig az ellenzékiség monopóliumát féltette. Rámutatott: az EMNP értékalapú partnerséget ápol a Fidesszel. „Nem mindig értenek egyet döntéseinkkel, nekünk sem mindig tetszik, amit a Fidesz-kormány tesz, de a stratégiai partnerség létezik és működik” – fogalmazott az EMNP leköszönő elnöke. Személyes kudarcként beszélt arról, hogy nem sikerült egyesíteni Erdélyben az „autonómiatábort”, ez a párt megújuló vezetésének fontos feladata lesz – mutatott rá.
Választás zárt ajtók mögött
A rendkívüli küldöttgyűlésen, a zárt ajtók mögött zajló tisztújítás során a többi jelölt visszalépett, így csak Szilágyi Zsolt neve került a szavazólapra, akinek a küldöttek nagy többsége bizalmat szavazott. Hosszúra nyúlott azonban az alelnökök megválasztása, több körben szavaztak a küldöttek, és a voksokat is újraszámolták néhányszor, végül éjjel fél egyre sikerült véglegesíteni az eredményt: Zatykó Gyula lett a partiumi alelnök, Zakariás Zoltánt a pártelnök jelöltjeként választották meg, Toró T. Tibor stratégiai alelnök, avagy a stratégiai bizottság elnöke, Mátis Jenő a közép-erdélyi alelnök, Taierling Johann és a gyergyói Kolcsár András pedig Székelyföldet képviseli a testületben.
Autonómia-központú politika ígérete
Megválasztása után Szilágyi Zsolt újságírók előtt elmondta: azokkal vállalkozott közös munkára, akik őszinte, tiszta, autonómia-központú politikával akarnak jövőt teremteni az erdélyi magyarságnak. Gratulált a 25. évfordulóját ünneplő RMDSZ-nek. Felidézte, hogy az EMNP-ben is sokan vannak, akik alapítói voltak a szövetségnek, és úgy vélte, nem az ő hibájuk, hogy most már külön szervezetekben politizálnak. „A magyar–magyar összefogásnak és a versenynek, a politikai pluralizmusnak is van értelme: meg kell találni a kellő mértéket” – fogalmazott Szilágyi Zsolt. Azt javasolta, az erdélyi magyar–magyar párbeszéd érdekében élesszék fel az RMDSZ-szel együtt 2009-ben létrehozott Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot, amelyben szerinte a pártok mellett az autonómiamozgalmak képviselőinek is helye van. Szilágyi Zsolt a 2016-os önkormányzati választásokra való felkészülést nevezte a párt legfontosabb feladatának. Az EMNP új elnöke bejelentette: választási szövetséget ajánl a Magyar Polgári Pártnak. Kifejtette: az EMNP az erdélyi magyar közösség politikától elfordult tagjait próbálja megnyerni a közügyeknek, és reményt adni a fiataloknak.
Az MTI kérdésére, hogy Tőkés László EP-képviselő brüsszeli irodavezetője marad-e EMNP-elnökké választása után, Szilágyi Zsolt azt mondta: az ezzel kapcsolatos megoldás megtalálása „a jövő zenéje”, de megjegyezte, Tőkés Lászlóval továbbra is azonos értékrendet képvisel, és azzal is tisztában van, hogy az EMNP elnöki tisztsége is teljes embert igényel.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Együttműködés az autonómiáért (Partnerségre lép az EMNT és az SZNT)
Stratégiai partnerségre lép egymással az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) – jelentette be közös sajtóértekezletén szombaton a két szervezet vezetője, Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke és Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
A cél egy integrált autonómiaképviselet létrehozása, a két szervezet összefogása pedig jelzésértékű első lépés ama „új magyar egység” kialakítása felé, amely hatékonyabbá teheti az erdélyi autonómiaküzdelmet – mutatott rá Tőkés László. Hozzátette: még tárgyalnak a részletekről, milyen formát adjanak a közös munkának, de elvi egyezség született arról is, hogy az EMNT és az SZNT közös küldöttgyűlést rendez az év folyamán.
A megállapodás a korábbi években fel-felbukkanó rivalizálásnak vethet véget a két 2003-ban alakult, közös gyökerű nemzeti tanács között. A Tőkés László által kezdeményezett autonómiamozgalom (EMNT) székelyföldi hívei 2003-ban az SZNT-t is létrehozták, amely Székelyföld területi autonómiáját tűzte zászlajára, és magát közképviseletként határozza meg. A kezdeti elhidegülés után a két szervezet az utóbbi években több autonómiapárti megmozduláson közösen vett részt.
Tőkés László kifejtette: párbeszédet kell kezdeményeznie Klaus Johannisszal, a decemberben hivatalba lépett új román államfővel, aki mellett az elnökválasztáson 1989 óta példátlan egységben sorakozott fel az erdélyi magyarság. Tőkés László szerint a témák egyike a kidolgozás alatt álló választási reform lehetne, tekintettel arra, hogy a védnökségével alakult EMNP más állásponton van, mint a konzultációkon részt vevő RMDSZ, amely az ötszázalékos parlamenti küszöb megtartásában érdekelt. Az EMNT elnöke szerint ezt három százalékra kellene csökkenteni, vagy a kisebbségek számára akár el is lehetne törölni, hogy a magyar érdekképviselet politikai pluralizmusát lehetővé tegyék.
Az új elnök több fontos gesztust tett a kisebbségek felé – holokauszt-túlélőket tüntetett ki, elítélte a szász közösség kollektív bűnössé nyilvánítását és szovjet deportálását –, ezért az erdélyi magyar közösség is a történelmi jóvátétel hasonló gesztusaiban reménykedik a román államfő részéről – mutatott rá az EMNT elnöke.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A keresztény magyar királyság megalapítása
Csütörtökön a Bernády Házban Font Mária történész, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora az Árpád-kori magyar királyság európai kapcsolatrendszeréről tartott előadást. Az előadás annak a történelmi előadás- sorozatnak a része, amelyet a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervez Európa és Magyarország: kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel. Font Máriával az előadásról beszélgettünk.
– Előadásom címe A keresztény magyar királyság megalapítása. Itt a keresztény szón van a hangsúly, mert egyrészt a kereszténység felvételét és a keresztény mentalitást, a keresztény gondolkodásmód kialakulását próbálom meg végigkísérni. Ez pedig hangsúlyosan Szent István korát jelenti, de nemcsak azt, hanem a XI. század kicsit zűrzavaros, majd konszolidálódó időszakát is. Tehát gyakorlatilag Könyves Kálmánig próbáltam meg végigfuttatni a Szent István-i gondolatkört.
– Az előadásban, amelyhez elég szűkös volt az időkeret a téma átfogóságához és fontosságához viszonyítva, kiemelte Magyarország helyét Európában.
– Megpróbáltam összehasonlítani, ami ott történik más országok, például a szomszédos országok tükrében. Hogyan fest és mi a jelentősége. A kiindulópont az volt, hogy amikor a Magyar Királyság szerveződik, akkor két keresztény nagyhatalom, Bizánc és a Német-római Császárság szomszédságában történik mindez, és ebben a sajátos földrajzi meg politikai helyzetben hogyan alakul a Magyar Királyság sorsa.
Szent István korában a legfontosabb az egyházszervezés meg a vármegyék megszervezése, a hadseregszervezés, a családi kapcsolatok. Itt eleve egy dinasztikus hatalomszervezésről van szó, az Árpádok hatalmát szervezi, kiterjeszti, érvényesíti, és ennek a párhuzamait mutattam be a szomszédos országoknál.
– Egy folyamatot mutatott be, nem úgy sorolta az eseményeket, ahogyan azokat a történelemkönyvekben leírják, hanem párhuzamba állítva, időnként egymással ütköztetve.
– Kérdésként is mindig meg szoktam kapni, és direkt kitértem az István és Gizella házasságára, hogy ez mit jelentett a magyar királyság szempontjából.
– Mit jelentett?
– Legalább két évtizedes stabil békeidőszakot, és azt is láthatjuk, hogy amikor nem rokon császár ül a szomszédos birodalom trónján, akkor azonnal jönnek a katonai konfliktusok. Lengyelországban például szinte folyamatosan ez történt.
– Beszélt a vármegyékről...
– A vármegyeszervezésnél azt hangsúlyoztam, hogy ott a társadalomnak egy belső átalakítása történt. Amíg korábban a hadsereg szervezése a nemzetségek és nemzetségfők kezében volt, a vármegyék átvették ezt a katonai feladatot. Ez teremtette meg azt a belső katonai stabilitást, amire az Árpádok hosszú időszaka és nagyon stabil uralma tudott épülni, szemben Lengyelországgal, ahol ez a hatalommegosztás a családon, a dinasztián belül történik. Ott ez folyamatosan konfrontálódó belső hatalmi viszonyokat kelt, és viszonylag gyorsan bekövetkezik a területi széttagozódás, amit Magyarországnak sikerült elkerülnie ebben az időszakban. És ennek az egyik kulcsa a vármegyeszervezés. Számunkra ez természetes, azt mondjuk, ezt is megcsinálta Szent István. Sok minden fennmaradt, az elnevezések közül is nem egy mind a mai napig megvan, azzal együtt egyébként, hogy változnak a funkciók is, meg a feladatok is. Ahová István beteszi a lábát és megszerzi az uralmat, ott az ispán és a vármegye és a hozzá tartozó katonaság őrzi azt a területet. Erre tevődnek rá a gazdasági, jogi feladatok és így tovább.
– A koronáról meg a koronázásról is szó volt az előadásban.
– Sokszor feltevődik a kérdés, hogy kitől kapta a koronát István, a császártól vagy a pápától. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen a kérdés felvetése rossz, mert adott pillanatban, amikor az ezredik évben ez történik, akkor III. Ottó császár teszi pápává azt a II. Szilvesztert, aki az ő nevelője volt. Tehát egy olyan személyes jó kapcsolat van a pápa és a császár között, hogy erre nem szabad visszavetíteni a későbbi császár–pápa konfliktusokat. Nincs értelme a kérdésnek, mert nyilván mind a kettő egyetértett vele, és azzal együtt, hogy nem küldött koronát sem a császár, sem a pápa, hanem a koronázást jóváhagyták, illetve a pápa áldását adta rá, azt jelentette, hogy elfogadják, elismerik. Mai nyelvre lefordítva ez a magyar királyság nemzetközi elismerését jelenti, és ez a király hatalmának elismerését jelenti.
– Szent István ellenzői azt mondják, hogy tulajdonképpen nem a kereszténység megalapítása volt a célja, hanem azért harcolt tűzzel-vassal a kereszténységért, hogy saját hatalmát megalapozza, és a koronáért áldozta fel emberek ezreit, köztük például Koppányt.
– Ez nagyon leegyszerűsített vélemény, és nagyon mai gondolkodásmódra vall. Valóban vannak, akik ezt állítják. Erre azt szoktam mondani, hogy meg kellene próbálnunk megérteni annak a korszaknak a gondolkodásmódját, mert nem úgy gondolkoztak, ahogy mi. István király valóban a saját hatalmát akarta erősíteni. Aki beleszületik a dinasztiába, mondhatnám úgy is, kutya kötelessége a hatalmat megtartani, továbbvinni, megerősíteni, kiszélesíteni. Nevezhetjük önös érdeknek is, de egy dinasztia így működik. Koppányról kissé vulgarizálva azt mondanám, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. Tulajdonképpen egyvalakinek a kezében kell összpontosulnia a hatalomnak, különben széttagolódna az ország, és nem lenne sem államszervezés, sem egyházszervezés, ami végül István alatt megtörtént. A Koppánnyal való összetűzés igenis hatalmi harc, és ha önös érdekről beszélünk, akkor Koppányt éppen olyan önös érdek vezérelte. Az egyén szempontjából nyilván mindegyiknek megvan az érdeke meg az érvrendszere, a kettő nyilván egymásnak feszül, és a végeredményt tudjuk.
– Ön Könyves Kálmánig vezette a fonalat.
– Azért tettem ezt, mert egyrészt az a koncepció, amelynek a jegyében Szent István elkezdi ezt a hatalmas szervező munkát, a halála után megtörik. Szintén mai kifejezéssel egy krízissorozat következik, jön pogánylázadás, uralmi válság, német támadások a magyar királyság ellen. Tulajdonképpen felbomlani látszik az a konstrukció, amit István elkezdett. Később ennek vége szakad, jön László és Kálmán. Istvánnak egyenes ági leszármazottja nincs, de amikor az elűzött Vazul fia visszatér – az ő leszármazottjai Szent László, majd Könyves Kálmán –, László lesz, aki szentté avatja Istvánt, tehát tulajdonképpen az istváni koncepciót hozza vissza. Könyves Kálmán pedig egy törvényrevízión keresztül az első király, aki Székesfehérváron Szent István mellé temetkezik. Tulajdonképpen Könyves Kálmán lesz a magyar dinasztikus gondolkodásmód és a szentkultuszon keresztül az egész ország gondolkodásmódjának az etalonja, de minden, ami a múltban jó, azt gyakorlatilag Szent Istvánra vezetik vissza.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Egy elfelejtett 100 éves kisvasút ...
Száz évvel ezelőtt, amikor fél Európa ágyúdörgéstől és puskaropogástól volt hangos, február 1-jén egy kisvasútnak a vonalrészeit adták át a forgalomnak. Többévi akadozó építkezés után megindult a közlekedés a maros-tordai helyi érdekű vasúton, amely az október 23-án átadott vonalrészekkel Erdély leghosszabb kisvasúthálózata lett. (Az 1940-ben Szászlekencéig meghosszabbított vonal közel 200 km hosszúságú, amelyhez még csatlakozott 100 km Szováta környéki erdei kisvasút.)
Vonatkerék-csattogástól lett hangos a Nyárádmente és a Mezőség keleti része, pöfögő fekete mozdonyai, majd a ’70-es évektől korszerűbb LDH-s mozdonyok személyvonatokat vontattak, amelyeken a kistermelők Marosvásárhely piacára vitték termékeiket, később ingázó munkások, diákok százai utaztak rajta naponta. Kirándulók csoportjai jártak Szovátára, Parajdra, a helyhiány miatt néha a vagonok tetején is, megcsodálva egy-egy bátrabb legényt, aki a remetei kapaszkodónál leugrált a vonatból virágot szedni a párjának, s utána visszamászott a kocsira, egy kicsit nevetségessé téve a kisvonatot. Hordott még határőröket (1940-44 között), berukkoló katonákat, akik egy kis itallal lekenyerezték a mozdonyvezetőt, hogy kilométereken át sípolva búcsúztassa el utasait a falujuktól, és vitt egy kis műveltséget, mert bizony volt olyan is, aki csak a vonat megjelenésekor látott angolvécét. Olyan falu is volt, ahol szórakozásnak számított kisétálni az állomásra vasárnap délután egy kis beszélgetésre, az érkező személyvonat nézésére.
Tehervonatok éveken át vitték a cukorrépát a marosvásárhelyi gyárba, fát, követ, téglát a Mezőségre, ameddig helyüket át nem vették a gépkocsik.
82 évig hallatszott a vonatsíp, s néztük a szerelvényeket, majd 1997 áprilisában végleg megszűnt a forgalom a kisvasúton. A mozdonyok, vagonok százai eltűntek, feldarabolták, ócskavasként eladták őket. Az állomások, őrházak szétrombolva, a sínek, hidak, átereszek felszedve, a gyors meggazdagodás miatt ellopva.
Órákig lehetne beszélni arról, hogy miként történhetett ez meg, és hogy ki a vétkes. Az a vasúthálózat, amit a helyi közösség épített (forrás: Gidó Csaba Egy megszűnt vasútvonal- hálózat emlékére), a vezetőség érdektelensége miatt szinte teljesen eltűnt. Igény lenne rá, bizonyíték erre a nyári hónapokban Szovátán működő nosztalgiavonat, amelyet egy kis pénzbefektetéssel le lehetne vinni Nyárádszeredáig, hogy a vasút menti községek rendezvényeire egy kis változatosságot hozzon. Így van ez a tőlünk nyugatabbra levő államokban, ahol a kisvasúti utasforgalom az utóbbi években megkétszereződött.
Hogy lesz-e még kisvasút, az a helyi közösségek lakosaitól, vezetőitől függ, de lévén, hogy most a 100. évfordulón senki sem emlékezett meg a kisvasútról, nem sok reményt látok....
Egy képet csatolok, bizonyítandó hogy ez a mozdony most 100 éve itt dolgozott ezen a kisvasúton, pályaszáma 490.022 volt, de sors úgy hozta, hogy Szarajevóban fejezte be a "pályafutását". (Forrás: facebook- Hungarian lokomotives/Magyar mozdonyok.)
Virág Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Falu a végeken – Rava
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

MKT-ülés, pergő napirend
Bölcs tisztújításokat, a közös jövőnkért
Arad – Pénteken az RMDSZ Arad megyei székházában 17 órakor kezdődött a Megyei Küldöttek Tanácsának (MKT) soros ülése, ahol a prezídiumban Tóth Piroska titkár és Kocsis József alelnök társaságában helyet foglaló Hadnagy Dénes MKT-elnök köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelve a fórumon részt vevő Kovács Péter RMDSZ-szövetségi főtitkárt. Miután az ülés titkárától értesült a kvórum meglétéről, ismertette a napirendet, megnyitva az értekezletet.
Tevékenységi tájékoztató
Miután jóváhagyták a tervezett napirendet, az első pont értelmében felkérte a tevékenységi tájékoztatóra Bognár Levente megyei elnököt, aki visszatekintett a legutóbbi, 2014. december 17-én megtartott MKT ülésig, érintve az – utána megszervezett – RMDSZ 25. évfordulójának a megünneplését. Mindenkinek megköszönte az eddig a közösségért végzett munkáját, méltatva az érdekvédelmi és érdekképviseleti munka jelentőségét. Kitért az új év elején megtartott sajtóértekezletre, ahol beszámoltak az eddigi tevékenységről és eredményekről, egyben vázolva a további teendőket is a kisebbségi jogok, illetve a kulturális autonómia megteremtésének a területén. Annak a reményének adott hangot, hogy az eddigi megvalósítások tükrében, a még megoldásra váró kisebbségi jogkörök bővítése, illetve a kulturális autonómia megvalósítása is együtt lehetővé válik. A prioritásokat a szakbizottságokban is, de az Állandó Tanácsban is meghatározták. Január 12-én az Önkormányzati Tanács tartotta ülését, ahol elemezték az új költségvetési törvénynek a legújabb rendelkezéseit. Abban bízott, hogy a másnap (szombaton – szerk. megj.) megtartott Országos Önkormányzati Tanácsban meghallgatják a költségvetéssel kapcsolatban más megyékben megfogalmazott véleményeket is. Az önkormányzatok költségvetéseinek az elkészítésekor mindenképp szem előtt kell tartani a magyar vonatkozású prioritásokat, amelyeknek a megyei tanácsban való érvényesítése az RMDSZ két megyei tanácsosának lesz a feladata. Január 15-én a Kulturális Szakbizottság ülésezett, ahol elsőrendű feladat volt az évi eseménynaptár összeállítása, amihez szükség van a településeken tervezett kulturális rendezvényeknek a bejelentésére. Felmerül a megyei, de az aradi magyar kulturális program összeállításának a szükségessége is, három tagozat létrehozása révén. A magyar rendezvényeket mindenképp harmonizálni kellene, de a szórványtelepülések programjainak a rendszeresítése is szükséges. Aradi szinten idén is mintegy 200 ezer lejt szeretnének magyar jellegű programokra elkülöníteni. A Politikai Szakbizottság ülésén több olyan kérdés merült fel, amelyek az Állandó Tanács január 21-i ülésén is megfogalmazódtak. A 2016-ra tervezett helyhatósági választásoknak meghatározó jelentőségük van a megyei magyarság számára, hogy a döntéshozó fórumokba juttatott képviselőikkel teljesíthessék a választók által megfogalmazott elvárásokat. Éppen ezért, az idén sorra kerülő tisztújításokat úgy kell megszervezni, hogy a tisztségviselőknek fel kell vállalniuk a jövőre esedékes önkormányzati választások feladatait is. Tehát a szervezetekben megfogalmazott prioritásokat is sürgősen várják a központi székházba. Az Állandó Tanácsban elhatározták, hogy támogatják Kelemen Hunor szövetségi elnöknek egy új mandátumra való jelölését az április 18-án sorra kerülő országos tisztújításon. A megyei 38 tagszervezet, illetve a 9 Arad-kerületi szervezet nyilvántartott tagsága 4900 körül van, ezért a tagsági díjat fizetőknek a tisztázása is sürgős feladat. A tagszervezetekben a tisztújításokat február 10. és március 31. között kell megtartani, a helyhatósági választásokon is munkát vállaló vezetőség megválasztásával. A megyei tisztújító közgyűlést június 6-ra tervezik, a jelenlegi MKT-ülés határozata szerint, de már most gondolkodni kell a megfelelő jelöltek megszólításáról. A megyei oktatási stratégia a befejezéséhez közeledik, anyanyelvű oktatási kérdésben február 7-én, Szatmárnémetiben szerveznek konferenciát. A magyarság számára fontos költségvetési keretek megszavazásához, továbbra is együtt kell működni azokkal a megyebeli partnerekkel, akik eddig is rendszeresen segítettek. Ahhoz is politikai támogatás kell, hogy a megyei szervezet egyik tervét megvalósítsák: október 6-ra az Ereklyemúzeum kiállítási anyaga is helyet kapjon a Kultúrpalota kiállítótermeiben. A magyarellenes szélsőséges megnyilvánulásokkal kapcsolatban, a Politikai Szakbizottságban olyan vélemény alakult ki, hogy ne adjanak lovat az ilyen törekvések alá egy esetleges túlreagálással.
Pergő napirend
Kovács Péter szövetségi főtitkár politikai értékelője előtt, ügyrendi szavazást kért Bognár Levente, Kelemen Hunor jelöltetésével kapcsolatban egy újabb mandátum elnyeréséhez a szövetségi elnöki tisztségre. A Hadnagy Dénes által levezetett szavazással egyöntetűen kinyilvánították Kelemen Hunor támogatásának a szándékát.
Ugyancsak ekkor került sor a második napirendi pontban előírt, az RMDSZ kolozsvári kongresszusára történő küldöttek állítására. Faragó Péter ügyvezető elnök felvezetőjében elmondta: alanyi jogon az SZKT-tagok, vagyis Bognár Levente, Király András és jómaga, továbbá az RMDSZ-es polgármesterek, Almási Vince, Erdős Bálint, Haász Tibor, Kovács Imre és Papp Attila utazhatnak Kolozsvárra, de további 9 küldött jelölése szükséges. Az ülés résztvevői Hadnagy Dénest, Khell Leventét, Sipos Györgyöt, Lészay Ildikót, Kocsis Józsefet, Halai Jánost, Bölöni Györgyöt, Kocsik Imrét, Almási Gábort és Andó Lászlót jelölték kongresszusi küldöttnek. Amíg a titkos szavazáshoz szükséges cédulák elkészültek, illetve lezajlott a szavazás, Kovács Péter szövetségi főtitkár tartotta meg politikai értékelőjét, amit egy külön írásba foglalunk, akárcsak a résztvevők kérdéseire adott válaszait. A titkos szavazás eredményhirdetésén, a 10 jelölt közül 9 kongresszusi küldött mandátumot, míg a kisiratosi Almási Gábor tartalék küldötti mandátumot nyert.
A továbbiakban Faragó Péter ügyvezető elnök ismertette a 2014. évi költségvetést, amit elfogadtak, akár csak a 2015-re szóló tervezetet. Ugyancsak elfogadták a helyi, illetve kerülteti közgyűlések, valamint a megyei küldöttgyűlés összehívására vonatkozó tervezetet. Határoztak az Alapszabályzat módosító, továbbá a Program-módosító bizottságok megalakulásáról.
Az egyéb napirendi pontban Sipos György az RMDSZ-nek a kormányból való kilépésével, illetve a megyei szervezeteknek a koalíciós partnerek találásával kapcsolatban fejtette ki véleményét. Ugyanakkor elmondta: úgy érzi, hogy a megyei tanácsban betöltött helyét át kell adnia egy tettre kész fiatalabbnak. Hasonlóképpen gondolkodnak-e az RMDSZ felső vezetésében lévő veteránok is? – vetette fel. Matekovits Mihály, Kovács Péter értékelőjére reagálva, állt ki Nagy Zsolt, illetve a többi, ártatlanul elítélt magyar mellett. Zámbori Magdolna érdekes megközelítésben beszélt a magyar közösségépítésről, a „hétköznapi magyarságtudatról”, aminek a kiépítéséhez a fiatalság számára magyar szórakozóhelyek, találkozási lehetőségeket biztosító rendezvények szükségesek. Bognár Levente a fiatalkori szórakozási lehetőségekre emlékezett vissza, Fekete Károly az ifjúság nevelésében alkalmazandó, bevált módszerekre hívta fel a figyelmet. Túsz Ferenc az idén szervezendő, 45. Magyar Bálra hívta meg a résztvevőket.
A pénteki MKT-ülés a résztvevők közvetlen, baráti beszélgetésével zárult.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Ujj Ágnes, Kölcsey-díjas pedagógussal
A játszani tanítás a leghálásabb befektetés
Az aradi Kölcsey-díjak átadásakor, miután gratuláltunk Ujj Ágnes nyugalmazott pedagógusnak, a Százszorszép Diákszínpad alapítójának és vezetőjének, elbeszélgettünk vele.
– Önt az aradiak olyan pedagógusnak ismerik, akinek a tanári pályája összefonódik a Százszorszép Diákszínpad munkájával. Ez mindig így volt?
– Természetesen, mert amikor 1965-ben az első munkahelyemre, Tornyára kerültem, ahol 25 évig tanítottam, hozzátartozott a pedagógus mindenkori munkájához az osztályával foglalkozni, hogy a tanterven kívül is legyenek programok, előadások. Tehát ez így adta magát, s mivel elejétől fogva osztályfőnök is voltam, hozzátartozott a munkámhoz a tanuláson kívül is foglalkozni a gyerekekkel.
– Az öt évtizedes tanári pályájának melyek a legkedvesebb emlékei?
– Fogas kérdés, nehéz lenne rá válaszolni, és hirtelen talán nem is tudnék, mert minden korszaknak, résznek megvolt a maga varázsa. Az a feledhetetlen 25 év, amit Tornyán töltöttem, a mai világban elképzelhetetlen, csendes, nyugodt, békés falusi környezet volt, ahol a gyermekekkel rengeteg idő volt foglalkozni, ahol nem kellett rohanni, kapkodni. Minden ment a maga természetes életritmusával. Azok igazi boldog évek voltak, ott születtek a gyermekeink, ott nőttek föl. Mai napig is szülőfalujuknak érzik azt a kis, Arad-közeli falut, ahol egy felhőtlen gyermekkornak voltak a részesei, ahol nyugodtan ki lehetett a gyermekeket engedni játszani, mert semmiféle veszély nem fenyegette őket. Nem kellett autóval vagy bármivel iskolába vagy óvodába vinni. Jöttek, mentek egyedül, élték a maguk boldog gyermekéletét. Ez a világ ma már nincs. Az a falu sincs, legalábbis az az életforma, ami akkor volt, ma már nem létezik ott sem. A másik korszak azért volt számomra nagyon felemelő, mert visszakerültem tanítani abba az iskolába, ahol tanultam. Ki az, aki tanárként nem kívánkozna vissza az alma materébe tanítani? Mindehhez az is hozzájárult, hogy én attól az évtől taníthattam magyar nyelvet, amikor Aradra kerültem. Ez olyan kihívás volt számomra, hogy szinte ötvenévesen kellett mindent előszednem, újratanulnom, újra foglalkoznom vele, hogy nyugodt lelkiismerettel nézhessek szembe a tükörrel: amit végzek, az egy megalapozott, becsületes munka. Ehhez az osztályfőnöki munka mellett mindig is hozzátartozott az iskolán kívüli Diákszínpad, illetve a különböző műsorok betanítása, de alapvetően, gyerekkortól kezdve, mindig bennem munkált a játszás, a pajtásaimmal játszani, a színjátszás szeretete, színházat játszani. Ez a tanári pályafutásom alatt még jobban felfokozódott, amire megvolt a lehetőségem is folytatni. Aktív tanári pályám végén, amikor nyugdíjba vonultam, rádöbbentem: a színház-tanítás gyönyörét nem tudom abbahagyni, ezt önként vállalva, nyugdíjasként is folytathatom. Így született 1999-ben a Százszorszép Gyermekszínpad, aminek a megszületésétől ez volt a legszebb, legélvezetesebb elfoglaltságom.
– A múlt rezsimben kötelező volt-e a népművelés, vagy tetszőleges? Aki akarta, önként tette, aki nem, az hanyagolta? Fizettek-e külön ezért a munkáért?
– Nem tudom, ezt meg kellene kérdeznem az akkori kultúrotthon igazgatójától, aki fizetést kapott, de gondolom, kötelező is volt. Nekünk nemcsak a gyerekekkel kellett pionírmunkát, iskolai műsorokat összeállítanunk, hanem népművelést is végeznünk kellett a falusi fiatalság körében. Ugyanakkor a munkájukkal kapcsolatos előadásokat is tartanunk kellett volna az idősebb lakosoknak, akiknek viszont erre nem igazán volt idejük. Más lapra tartozik, mi születik a muszájból és mi abból, ami nem kötelező, hanem kedvtelésből tesszük.
– Mit tart manapság a Gyermekszínpad legnagyobb értékének?
– Amint a díjátadáskor is elmondtam, megdöbbenéssel tapasztalom, hogy a gyerekeknek lassanként igényük sincs a játékra. Elég, ha ott van a tablet, a mobiltelefon, illetve a számítógép, amelyeken nyomogathatják a gombokat, közben nem kell sehova elmenni érte, senkire nem kell odafigyelni, senkihez nem kell alkalmazkodni, csak szórakozásként nyomogatni a gombokat. Ezt sokkal, de sokkal ártalmasabbnak találom annál, ahogyan valamikor a gyermekeket a tévétől féltettük. Az a legnagyobb hátulütője, hogy a gyermekek nem igénylik az egymással való törődést, odafigyelést, az egymással való játékot. Ez által nem alakulhatnak ki közöttük normális, emberi kapcsolatok. Felnőnek, és képtelenek lesznek barátokat, párt találni maguknak, mert teljesen elidegenednek egymástól.
– A Gyermekszínpad résztvevői ellenpéldát képeznek?
– Igen, mert ők még nem annyira függőek, velük lehet foglalkozni. Akik ide jelentkeznek, igenis valós dolgokat élnek meg, egymásra figyelnek azzal, hogy a szerepükben veszekednek egymással vagy örvendenek egymásnak, velem vitatkoznak vagy egymást kergetik a mesék világában, de tulajdonképpen a valós életbe nyernek betekintést.
– Hogyan fogadta a hírt, hogy ön lesz az egyik Kölcsey-díjas?
– Ha valaki azt mondja, hogy egy elismerés, egy díj nem esik jól, az vagy hazudik, vagy elferdíti az érzéseit. Hogy váratlan volt, abból származik, amit el is mondtam: az ember, miközben évek óta így dolgozik a gyermekekkel, nem gondol ilyesmire. Bár százszor elkoptatott kijelentés, hogy meglepett, én valóban nem számítottam rá, ami viszont nem jelenti, hogy nem esne jól.
Nem tudta abbahagyni
– Azt állítja, nyugdíjba vonulásakor döbbent rá, hogy nem tudja a színház-szervezést abbahagyni. Nem volt-e olyan érzése pedagógus pályafutása során, hogy talán inkább a színházrendezői pályát kellett volna választania?
– Ilyen formában soha nem merült fel bennem, mert összefüggött a tanári munkámmal. Olyan formában, hogy színművészet, színház, soha nem merült fel bennem, mert a színpad mellett engem mindig érdekeltek a kézműves foglalkozások is. Tehát a gyermekekkel nem csak valaminek a színre vitelében dolgoztam, dolgozom együtt, hanem a kellékek, a díszletek festésében, ragasztásában, készítésében is. Mindent magunk készítünk, ezért ebben a munkában minden gyermek felfedezi a maga kreativitását, azt, amiben a legjobb. Hosszú időn keresztül, főként, amikor aktívan dolgoztam, nekem az volt a legfontosabb, hogy azokat a gyermekeket válasszam ki színjátszásra, akiknek az iskola – amelyik csak a tudást méri –, nem hoz sikerélményt. Ugyanakkor bennük is van valami tehetség, amit mókásan, bohóckodással felszínre tudok hozni, a ragasztással, a festéssel a többieknek az elismerését kivívhatják, tehát azoknak a gyermekeknek is sikerélményt szereztünk.
– Azt állította, hogy a tornyai világ, az a meghitt miliő nincs többé. Én viszont úgy érzem, hogy a Tornyán pedagógusként vagy diákként megfordult, a tornyaiság érzésével felvértezett emberekben megtartó erőt képezhet a tudat, hogy ott volt egy, talán mai észjárással visszagondolva, idillinek, álomszerűnek tűnő környezet, kisközösség, ahol jó volt ott lenni, együtt lenni. Erről mi a véleménye?
– Hogy a tornyaiság tudata igen jelentős megtartó erő, az iskolatalálkozók bizonyítják. Tornyán 2000-ben megszervezetem az 1965-2000. között tanított pedagógusoknak a találkozóját, akik tényleg összejöttek, kellemesen együtt voltak, mindenfajta felszínesség nélkül. Az egy valós megtartó erő diákok és pedagógusok számára egyaránt.
– Kívánok további sok lelkierőt és kitartást, az önben munkáló határtalan szeretetet továbbadva, az emberi kapcsolatoknak a diákszínjátszással történő építéséhez.
– Köszönöm szépen, ehhez csupán arra van szükség, hogy a férjem, a családom tagjai egészségesek legyenek. Magam egyelőre az vagyok, ezért azt szeretném, ha a színpadról temetnének el. Ugyanakkor az sem elhanyagolandó: csak most tapasztalom, milyen sokat kapok vissza a tanítványaimtól. Ha bemegyek az iskolába, az elsősöktől a tizenkettedikesekig, minden tanítványom szeretettel fogad, fordul hozzám. Éppen ezért, milliószor visszakapom a játszani tanításba tett befektetést. Ez a világ leghálásabb, legkifizetődőbb befektetése, amit viszont csak önzetlen szeretettel lehet gyakorolni.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Művészetek párbeszéde az emlékezés jegyében
Kiállítás és költőportré a Stars Galériában
Az emlékezés jegyében telt a Farkas utcai Stars Galéria szombat délutáni rendezvénye, amelyre az Essig és a Kacsó családok tagjait, valamint jóbarátaikat hívták meg a házigazdák, Essig József és Essigné Kacsó Klára. A képzőművészet, az irodalom és a zene sajátos párbeszédére épülő, Egyed Emese költő, irodalomtörténész által kiterjesztett családi találkozónak nevezett eseményen elsőként a száz éve született Kacsó Béla festményeiből nyílt kiállítás, majd a költészet és a muzsika nyelvén folytatódott a társalgás.
Visszaemlékezéssel indította méltatását Németh Júlia műkritikus: első rádiós élményei fűződnek Kacsó Bélához, még újságírói pályája kezdetén, Muzsnay Magda lakásán látta az egyik portréját. „A hétpróbás rádiós kolléganő” biztatására elhatározta, hogy felkeresi a festőművészt, és interjút készít vele. Kedves fogadtatásban volt része, beszélgetőtársa igyekezett segíteni az akkor még kezdő, bátortalan rádiósnak, aki évtizedekkel később is szívesen idézi fel a látogatás hangulatát. Németh Júliának már akkor, a Május 1. utcai műteremben lehetősége nyílt megtapasztalni Kacsó Béla vendégszeretetét, nyitottságát, munka- és természetszeretetét, amely egész életét, művészi pályáját egyaránt meghatározta. Az alanyok jellemét is tükröző művészi portrék mellett a művész valósághű, részletekbe menő, precíz megfigyelések alapján készített más munkáira is utalt beszédében a műkritikus (kolozsvári terek, épületek, enteriőrök), kiemelve továbbá az egykori Szopos-tanítvány alkotásainak dokumentumjellegét is.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)