„Összevarrnák” a szálakat Hargita és Maros megye között
„Összevarrnák” az idő és a nem kimondottan magyarbarát rendszerek által elszakított infrastrukturális szálakat Maros és Hargita megye elöljárói. A két megyét jelenleg mindössze három aszfaltozott út köti össze, ezek számát szeretnék növelni, ugyanakkor a kövezett vagy földutakat is járhatóvá tennék.
„Az utóbbi évtizedekben annyira elvágták az infrastrukturális szálakat a két megye között, mintha két külön, egymástól határátkelővel elválasztott ország lenne” – utalt a Maros és Hargita megyét összekötő utakra Borboly Csaba.
A Hargita megyei önkormányzat elnöke elkeserítőnek és ugyanakkor természetellenesnek tartja, hogy a két megyét mindössze három aszfaltozott út köti össze: a Marosvásárhely–Csíkszereda 13A számmal jelzett országút Szovátánál és Parajdnál, a Szászrégen–Gyergyószentmiklós DN15-ös út Csobotfalvánál és Maroshévíznél, valamint a Segesvár–Székelyudvarhely 137-es út Héjjasfalvánál és Újszékelynél.
A negyedik, a bözödújfalusi tó partján kígyózó, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr közötti út elkészítése még várat magára. A hargitaiak majdnem a megyehatárig eljutottak a korszerű aszfaltszőnyeggel, a Maros megyei 2012-es „hatalomváltás” azonban zsákutcába terelte a túlsó oldalon startra kész projektet. „Mi mindegyre keressük a megoldásokat, de a szándékunk csak akkor erősödhet, ha van viszonzása is. Én azonban nem érzem Maros megyei kollegám, Ciprian Dobre pozitív hozzáállását” – fejtette ki lapunknak Borboly Csaba.
Bözödújfalu felé – csak apránként
A Hargita megyei tanácselnök ezzel arra célzott, hogy bár néhány éve sikerült közös nevezőre jutnia Lokodi Edit Emőkével, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével az utat illetően, a 2012-es helyhatósági választások után az új elnök, Ciprian Dobre törölte a prioritási listáról a megyeközi út felújítását.
Mindezt annak dacára, hogy négy évvel ezelőtt, 2011-ben a Maros Megyei Tanács jóváhagyta a műszaki tanulmányt, majd 2012 áprilisában el is kezdte a közbeszerzési eljárást. Azonban a tanácselnöki szék elfoglalása után Ciprian Dobre egyik első intézkedése a bözödújfalusi tavat megkerülő és a Hargita megyei Körispatakra átvezető út törlése volt.
„Végül sikerült megértetnünk az elnök úrral, hogy ez a térség is fontosnak számít, és 2014 vége felé elkülönítettünk 2,8 millió lejt az út megépítésére” – mondta el lapunknak Kelemen Márton, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-es alelnöke. Számítások szerint az összegből mintegy két kilométernyi aszfaltot lehet teríteni a megye határáig vezető mintegy 13 kilométeres útszakaszra.
Kelemen azt reméli, ha évente egy-egy kisebb szakasszal megtoldják az utat, előbb-utóbb csak sikerül összekötni a két megyét és lerövidíteni a Marosvásárhely és Székelyudvarhely közötti távot. Az útra annál is inkább szükség van, mert nyári idényben lényegesen nő az amúgy is népszerű bözödújfalusi tó idegenforgalmi potenciálja. Az RMDSZ-es politikus annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy amennyiben beindul az aszfaltozás, kormányprojektbe is be lehetne építeni a fennmaradt szakasz elkészítését.
A világörökséget is közelebb hoznák
Mindkét magyar politikus hasonlóan fontosnak tartja a Szederjes–Erked–Székelyderzs 133-as megyei út korszerűsítését is, hiszen ezáltal a Maros vagy Brassó megye felől érkező turisták számára is „megnyílna” a világörökség részét képező székelyderzsi unitárius erődtemplom. „Akkor pályázhatunk uniós alapokra, ha Maros megye vállalja a partnerséget. Eddig erre semmi biztosítékunk nincs” – fejtette ki Borboly Csaba.
A Marosvásárhely és a Gyergyói-medence közötti távolságot a két térség legszebb útja rövidíthetné le: a Szászrégent Gyergyóremetével a Görgény völgyén összekötő vonal. Valamikor ugyanis nemcsak szekerekkel és traktorokkal lehetett átkelni a hegyen, kisautók is jártak. Kelemen Márton szerint ma már a világ pénze nem lenne elég a modernizálására. Maros megyei oldalról a 153C jelzésű úton csak a királyi vadászkastélyáról híres Laposnyáig lehet aszfalton haladni, míg a gyergyóiak számára Remete jelenti a végállomást.
Az elképzelések szerint jó lenne rendszeresen kövezni és karbantartani a Bözöd és Gagy, Sóvárad és Siklód, Szolokma és Küsmöd, valamint Székelyvécke és Újlak közötti megyei vagy községi útszakaszokat is. Kérdésünkre, hogy a szálak „öszszevarrásában” Maros megye miért kullog a szegényebb Hargita megye mögött, Kelemen Márton úgy vélekedett: a szomszéd térség nemcsak kevesebb pénzből gazdálkodhat, de jóval rövidebb az úthálózat is, amelyről gondoskodnia kell.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)

Utolsó simítások a csíkszeredai Sapientiánál
Nemsokára befejezik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai épületének külső munkálatait. „Nagyon kevés munka maradt hátra az egyetem épületének külsején” – válaszolta érdeklődésünkre Makó Zoltán, a Gazdasági és Humántudományok Kar dékánja.
Befejezték többek között a homlokzat hőszigetelését, az ajtók, ablakok cseréjét, és rendbe tették az épület tetőzetét. Nemrég pedig elkészültek a Temesvári sugárútra néző B szárny szerkezetének kibővítésével, ezáltal szüntetve meg az épület lépcsőzetességét.
„A negyedik emeleten két kollégiumi szobával, az ötödiken három szobával bővült az épület, a hatodikon pedig az űrszínház kapott helyet” – részletezte Makó. A B szárnyban valamennyi kollégiumi szoba készen áll, a héten birtokukba vették a diákok. Ugyancsak elkészültek ebben az épületrészben öt szemináriumterem kialakításával, a következő félévtől itt már el is kezdhetik az oktatást.
A dékántól azt is megtudtuk, hogy a kazánt is felszerelték, a kivitelezőcég munkatársai jelenleg a beüzemelésén dolgoznak. Úgyszintén elkészültek az A és a B szárnyat összekötő épületrész szerkezetének kialakításával is, gyakorlatilag a könyvtár fölött alakítottak ki egy új laborszárnyat, itt egy nagyobb és három kisebb mérnöki labor kap majd helyet, amint végeznek a belső munkálatokkal.
Arról már korábban írtunk, hogy az egyetem Szabadság térre néző A szárnyában első lépésként kilenc szobát újítottak fel. A dékán elmondta, jelenleg a fennmaradó kilenc szoba rendbetételéhez is hozzáfogtak, ugyanakkor ebben az épületrészben az infólaborok kialakításán is munkálkodnak. Makó úgy látja a teljes felújítási munkákat határidőre, azaz március 25-re befejezi a kivitelező, a csíkszeredai Harbau Kft. A felújítást több mint kétmillió euróból valósítják meg.
Barabás Hajnal
Krónika (Kolozsvár)

A békességre törekvő ember
Meghalt Kötő József. Hamar ment el, majdhogynem észrevétlenül: gyors lefolyású betegségének adventi híre megülte a Születés ünnepét.
A megváltoztathatatlannal való szembenézés ügyetlenné tesz, hiába nem akarod: naponta Kötő Jóska szenvedésére kellett gondolnod. Az ünnep megoszthatatlan öröme napi teherként nehezedik rád. Meglep és megriaszt, mennyire személyessé tud válni a saját leheleted, amikor a szenvedő másikra gondolsz, akinek váratlanul akadozni kezdett és súlyossá lett minden egyes lélegzetvétele.
Valamikor a nyolcvanas évek utolsó harmadában találkoztam vele először személyesen, amikor a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként kísérletet tett arra, hogy fölvegyen a társulatba. Nem sikerült, de nem rajta múlott, engem viszont már az is lenyűgözött, hogy egyáltalán megpróbálta.
Később, a politikai változásokat követően kollegák lettünk mégis, nagyon rövid időre, őt ugyanis az erdélyi kultúra egésze iránti felelőssége a művelődés-szervezés irányába vitte. Elképesztő energiával és derűvel dolgozott, és azzal a mindig is irigyelhető hittel, hogy a legkülönbözőbb módon gondolkodók között létre lehet hozni a megértés, elfogadás és értelmes beszéd terét, bármilyen szűk és tünékeny legyen is az.
Középre állt, közvetített, indulatokat tompított: a közösség érdekét és boldogulását soha nem látta ellentmondásban levőnek az egyénével. Félek, magával vitte ezt a tudást. Nincs emlékem arról, hogy valaki is haraggal vagy keserűséggel emlegette volna őt előttem.
Ő tudott a legtöbbet az erdélyi színjátszásról. Bármit is tett volna, és nagyon sokat és sokfélét tett, a színháztörténeti kutatómunkát, számomra mindig bámulatos módon, soha nem árulta el.
Felfedezéseiről örömmel és lelkesedéssel számolt be, mint legutóbb is, a Színjátszó személyek Erdélyben megírásakor. Munkáját nemcsak hozzáértéssel, hanem szeretettel is végezte.
Embereket tartott számon, velünk élőket és eltűnteket, mert egymás figyelmes számon tartása tesz bennünket valóságosan emberré. Emlékszem, amikor Senkálszky Bandi bácsi, mint utóbb kiderült, utolsó születésnapján megkeresett és finoman figyelmeztetett kötelességünkre: vele együtt látogattuk meg a nagy öreget, aki szinte csak lélek volt már, olyannyira elfogyott a teste. Ezt a legutolsó, minden részletében megrendítő és valahogyan mégis boldog találkozást is neki köszönhetem.
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy aki a felebarátját abban segíti, miképpen Kötő József tette sokunkkal, hogy a szó legmélyebb értelmében ember legyen, bizony nagy dolgot visz véghez.
Előttem van derűje, finoman lehajtott feje és mosolya, tiszta, olykor majdhogynem gyermeki nevetése.
Az Evangélium a békességre törekvést a boldogság forrásának tartja. Szelíd örökség, a legfontosabbak közül való.
Visky András
Krónika (Kolozsvár)

Csipkeművészeti tárlat Udvarhelyen
Csipkék százai díszítik a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum emeleti termeit – a magyar kultúra napjához kapcsolódó rendezvénysorozat keretében nyitották meg az Erdélyi csipkék című tárlatot, amely a csipkeművészet legfontosabb központjait és technikáit tekinti át.
Számos érdeklődő vett részt a Székely Nemzeti Múzeum reprezentatív időszakos vándorkiállításának megnyitóján, amelyet korábban a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi közönség is megtekinthetett.
Szőcsné Gazda Enikő, a kiállítás kurátora elmondta, négy gyűjtemény anyagából származnak a kiállított csipkék, emellett a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményének darabjai is kiegészítik a tárlatot, egyebek közt egy vetett ágy, valamint a székelyszentkirályi csipkék. A muzeológus hozzátette, céljuk a kevésbé ismert technikák és csipketípusok ismertetése
A megnyitón két fiatal tehetség élőben mutatta be Székelyföld leghíresebb technikáját, a székelyszentkirályi csipkeverést. A nyugat- és közép-európai összefüggő csipkeövezetek árnyékában Erdélyben is nívós csipkeművészet élt a 17. századtól kezdődően, melynek összegyűjtésére, áttekintésére nem sok hangsúlyt fektettek eddig a múzeumok.
A mostani tárlat az erdélyi csipke főként 19–20. századi kultúrtörténetét illusztrálja. A korai csipkeművészet remekei az egyházak és főúri udvarok köréből kerültek ki, és főként a nyugati csipkedivat Erdélybe áramlásáról árulkodnak: egyházi tárgyak, nemesi díszruhák, átmeneti műfajú hímzett-áttört kézimunkák járultak ahhoz, hogy Erdély lakossága megkedvelje a csipkét.
A kiállítás e korai, Nyugat-Európából importált ritkaságokkal indít, majd áttér Erdély híresebb központjainak ismertetésére: torockói, segesvári, székelyszentkirályi, háromszéki vert csipkék, székelyföldi magyar rececsipkék, szatmári és háromszéki frivolitás, dél- és nyugat-erdélyi román varrott csipke, árapataki rojtkötés, majd a 19. század végétől egyre inkább teret nyerő horgolt csipke divatjára világít rá, de kitér egy háromszéki iparművész, Szentkatolnai Bálint Benedek tüllhímzéseinek és terveinek ismertetésére is.
Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

A negyedszázad krónikája
Eltelt egy negyedszázad 1989 decembere óta. A váltást oly régen reméltük. Hogy megszabaduljunk a diktatúrától, amelynek lélektani nyomása, a kiszolgáltatottság érzése elviselhetetlenebb volt a nincstelenségnél, éhezésnél, hidegnél. Huszonöt év után Borbély Zsolt Attila álláspontjával értek egyet: valamennyien többet vártunk attól, ami a rendszerváltásnak nevezett esemény után bekövetkezett.
A fenti állítás az említett szerző Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyvének bemutatóján hangzott el a zsúfolásig megtelt Tulipán könyvesboltban Aradon. A recenzens, Pataky Lehel Zsolt csak egy rövid bevezetőt mondott, s utána feltette azokat a kérdéseket, amelyeket megválaszolva, maga a szerző avatta be a nézőt könyvének néhány tárgyalt kérdésébe. Csak néhányat ezek közül: Miért fontos a szerzőnek az erdélyiség hangsúlyozása? Az események résztvevőjének lehet-e objektíven értékelni azokat? Voltak-e nemzetiségi kezdeményezések Erdélyben 1989 előtt? Volt-e Tőkés Lászlónak hatása a temesváriakra, személy szerint Borbély Zsolt Attilára? Volt-e, van-e valami változás Romániában 1989 óta? (Különben a kérdésre adott választ egy igen frappáns mondatban fogalmazta meg: Eljutottunk a diktatúrától a formális demokráciáig. Aztán meg is magyarázta!)
Ezekre és sok más kérdésre kaptak választ a könyvbemutató résztvevői, de elhangzott néhány aktuális politikai fejtegetés is. Például arról, hogy megteremthető-e az erdélyi magyar egység a minapi Tőkés László-felhívás hatására. Avagy mi valósulhat meg hamarabb az országban: a Székelyföld autonómiája vagy a régiók föderalizációja?
A nagyon jó hangulatú bemutató végén Pataky Lehel Zsolt úgy ajánlotta a könyvet megvásárlásra, mint aminek ott kell lennie minden, a nemzetiségi sorsunk iránt nem közömbös erdélyi magyar könyvespolcán. Mert lényegében a közel 500 oldalas könyvben egy krónikát kap kézhez az olvasó, amelyhez a szerző kiváló magyarázatokat fűz.
Ujj János
hetiujszo.ro

Megtűrten, magyarul Erdélyben
Tizennégy éve van érvényben az erdélyi magyarság nyelvhasználati jogait szabályozó 215-ös számú helyhatósági törvény, de Székelyföldön kívüli településeken felszínesen vagy egyáltalán nem alkalmazzák. Az okokról nyelvi diszkrimináció ellen harcoló szakemberrel és kisebbségkutatóval beszélgettünk.
Összességében 324 erdélyi településen szavatolja az anyanyelv használatát a 2001-ben elfogadott, majd a 2013-ban módosított 215-ös számú helyi közigazgatási törvény. Románia 2008-ban ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amelynek vállalásai 2008. május elsején léptek érvénybe. Jogszabályokban tehát nincs hiány. Ha betartatnánk, és mi magunk is betartanánk a törvény előírásait, a magyarok lakta erdélyi települések zömében szabadon használhatnánk anyanyelvünket nemcsak iskoláinkban, hanem a polgármesteri hivatalokban és valamennyi helyi közintézményben. A törvényi szabályozás által biztosított széleskörű anyanyelvhasználat kívánatos állapotától azonban nemcsak a vegyes lakosságú megyékben és településeken, hanem még Székelyföldön is távol állnak. A központilag alárendelt különböző hivatalok és a többségi román önkormányzatok packázásain túl ez az állapot az erdélyi magyarság alulinformáltságával, a magyar politikai elit nemtörődömségével és közömbösségével, illetve az emberek kishitűségével magyarázható.
Büntetés nélkül nem megy
A törvény által védett anyanyelvhasználat akadályoztatásának legfontosabb fokmérője az Országos Diszkriminációellenes Tanács. A székelyföldi nyelvháború nyitányaként Hargita megyei, illetve háromszéki román szervezetek jelentettek fel megyei közgyűléseket és polgármesteri hivatalokat arra hivatkozva, hogy honlapjaikon nem szerepel minden román nyelven. Ez ébresztette rá az erdélyi magyar szervezeteket és magánszemélyeket a tiltakozás lehetőségére. A román médiában felkapott történetek a székelyföldi románok állítólagos diszkriminációjáról támpontot adtak a magyarok számára, hogy ők is jelentkezzenek a diszkriminációellenes tanácsnál a valóságban is megélt hátrányos helyzetük miatt. Az elmúlt években rengeteg beadvány érkezett magánemberek és civil szervezetek részéről – erősíti meg Asztalos Ferenc Csaba, a tanács elnöke is. „A hozzánk érkező panaszlevelek, és az általunk kivizsgált esetek nagy száma egyértelművé tette, hogy azokon a településeken, ahol nincs magyar polgármester, illetve a helyi közgyűlésben magyar többség, nem alkalmazzák a nyelvi jogokat szavatoló jogszabályt. Ez még azokra a Székelyföldön kívüli településekre is érvényes, ahol van ugyan magyar polgármester vagy alpolgármester, de a település szórványként él a többségi román települések között” – magyarázza az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke.
Eddig 64 erdélyi vegyes lakosságú településen indítottak eljárást, és hoztak valamilyen elmarasztaló határozatot. Első lépésként figyelmeztetik és megrovásban részesítik a vétkesnek talált helyi intézményt, illetve három hónapos határidőt adnak az észlelt szabálytalanságok kiküszöbölésére. Ha a megszabott határidőn túl sem változik a helyzet, pénzbírság következik. A büntetés ellen fellebbező helyhatóságot végül bírósági végzéssel kötelezik a nyelvhasználati jogok betartására. Az eljárás nem könnyű folyamat, a tanács azonban nem hátrál meg. Az eddigi eredmények biztatók, mert a megbüntetett polgármesteri hivatalok rendszerint beadják derekukat, másoknak pedig ez intő példa – magyarázza Asztalos Ferenc.
Kecskére a káposztát?
A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának romániai ratifikációja után ismét a kormány és a parlament elé került a 215-ös számú helyhatósági törvény. A jogszabály alkalmazásának felemás tapasztalatait 2013-ban a kabinet új rendelettel próbálta korrigálni, megnevezte a törvény alkalmazásért felelős helyi szerveket: megyei közgyűlés, prefektúra, polgármesteri hivatal. Asztalos Ferenc szerint az a legnagyobb gond, hogy vegyes lakosságú megyékben és településeken eddig is ezek a helyhatósági vagy kormányszervek nem alkalmazták a törvénynek a nyelvi jogokat előíró passzusait. Nem marad más hátra, mint résen lenni, és jelenteni a diszkriminációellenes tanácsnál a visszaéléseket, de a tanács időnként hivatalból is lép.
Persze nem minden esetben nyer, ezt jól szemlélteti annak a két román személynek az esete is, akik azért pereskedtek, mert nem tartották törvényesnek, hogy a magyarok lakta településen a polgármesteri hivatalba történő versenyvizsgán feltételként szerepelt a magyar nyelv ismerete is. A szilágyperecsenyi polgármesteri hivatal jegyzői székére pályázó Florian Mocanu például a legfelsőbb bíróságon nyert a tanáccsal szemben. A bíróság úgy ítélte meg, hogy egy helyi önkormányzat csak abban az esetben kérheti számon versenyvizsgatételként a magyar nyelv ismeretét, ha a jelentkezőt kommunikációs osztályra alkalmazzák. Asztalos ezt bírósági visszaélésnek tekinti, hiszen egyértelmű, hogy falusi önkormányzat nem tarthat fenn kommunikációs osztályt: a falu jegyzője igenis az a személy, aki a helyi polgárokkal tartja a kapcsolatot, következésképpen ismernie kellene a nyelvüket is.
A kutató szemével
A helyhatósági törvény eddigi be nem tartásának története nem újkeletű. A Kisebbségkutató Intézet 2007-ben azzal próbált segíteni a polgármesteri hivatalokon, hogy honlapjára minden olyan űrlap magyar nyelvű változatát feltöltötte, amelyek szabadon felhasználhatók a helyi hivatalokban. A törvény alkalmazásáról azonban átfogó kutatás eddig nem született.
Úttörő vállalkozásnak számít hát a Bálványos Intézet és a Mensura Transylvanica politikai elemzőcsoport tagjainak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) égisze alatt elkészített kutatása Románia és a nyelvi jogok a közigazgatásban – Helyzetfelmérés címmel. A BBTE Politikatudományi Tanszékének és a Sapientia EMTE Európai Tanulmányok és Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének oktatói – politológusok, szociológusok és jogászok – a kutatás keretében arra keresik a választ, hogy Románia milyen formában és mértékben biztosítja a magyarul beszélők nyelvi jogait. A kutatás arra is kitér, hogy az országnak milyen mértékben sikerült végrehajtania az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2012 júniusában a Nyelvi Charta romániai alkalmazása kapcsán megfogalmazott ajánlásait.
A 324 érintett erdélyi polgármesteri hivatal és hat megyei közgyűlés címére levélben, majd elektronikus postán, magyar nyelven, de kérésre románul is kiküldött, öt kérdést tartalmazó hivatalos levél arra keresi a választ, hogy a helyi önkormányzat magyarul is nyilvánosságra hozza-e határozatait és a gyűlés napirendjét? Milyen nyelven zajlanak a tanácsülések? Hány helyi intézményhez lehet írásban és szóban magyar nyelven fordulni? Hány magyarul tudó személy dolgozik az ügyfélfogadáson, ezek hány százaléka magyar?
Nincs pénz fordítóra
A kutatás valamennyi olyan erdélyi polgármesteri hivatalt górcső alá vett, ahol 20 százalék fölötti a magyarság részaránya. Mivel az adatok feldolgozása még zajlik, a kutatásvezető, Toró Tibor egyetemi oktató csupán néhány tapasztalatot tudott megosztani lapunkkal. A levelekre a megszólítottak mintegy 40 százaléka, azaz 131 polgármesteri hivatal válaszolt. A kutató szerint sok polgármesteri hivatalban nincsenek tisztában azzal, hogy egyszerű állampolgársági kérésre is kötelesek válaszolni, hivatalos felkérésre pedig annál inkább. A legtöbb válasz Székelyföldről érkezett, a legkevesebb olyan vegyes lakosságú megyékből, ahol sejthetően a legtöbb gond van a nyelvi jogok biztosítása terén.
Első látásra szembeötlő, hogy a tömbmagyar székelyföldi települések kivételével nem elterjedt a magyar nyelv használata a helyi közgyűlésekben. A törvény kimondja, hogy ha egy helyi tanácsnak legalább egyötöde egy kisebbséghez tartozik, ott a tanácsüléseken szabadon használható a kisebbség nyelve, azaz mindent fordítani kell: nemcsak a felszólalásokat, hanem a határozatok és jegyzőkönyvek szövegét is. Ezzel szemben ritkán alkalmaznak román–magyar tolmácsot, eddigi ismereteik szerint csak Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön. Ha erre helyi igény mutatkozik, a legtöbb vegyes településen a közgyűlés valamelyik tagja vagy a polgármester, alpolgármester fordít. Rendszerint azonban az „úgyis mindenki tud románul” szlogen érvényesül.
Ismeretlen fogalom a magyar kérvény
Az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalat, hogy Erdélyben alig találkozni olyan polgármesteri hivatallal, ahol magyar nyelvű űrlapok is az állampolgár rendelkezésére állnak. Toró Tibor szerint a román nyelvű ügyintézés hagyományait még a kommunizmusból örökölte az erdélyi magyarság, és sokan negyed század elteltével sem tudnak megválni a berögződéstől, hogyha nem románul kérvényeznek valamit, sokkal lassabb és nehezebb az ügyintézés. A magyar nyelv térvesztésének tüneteiből is jól látható tehát, hogy az embereket nem bátorítják anyanyelvük hivatalos használatára. Sok polgármesteri hivatalban elkönyvelik, hogy mindenki tud románul, és ebbe a helyi magyar lakosság is belenyugszik. Toró szerint az erdélyi magyar politikum, elsősorban az RMDSZ felelőssége, hogy polgármestereit és alpolgármestereit rávegye a nyelvi törvények alkalmazására. Toró különösen rossz hatásúnak tartja, hogy a Székelyföldön – amelynek elsődleges példát kellene mutatnia – gyakran felületesen kezelik a nyelvi jogok alkalmazását. Innen kezdve a szórványtelepüléseken élőknek sokkal nehezebb a helyzetük.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Közelebb a harangok hangjához
Idén januártól új ügyvezető főgondnoka van az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Dézsi Zoltánnal a diktatúrában tanult filozófiáról, a tanári hivatásról, a harangszóba kapaszkodó lélekről, kivándorlásról és költészetről beszélgettünk.
– „Mit ér az életem, ha másképpen élem, mint amilyennek álmodom?” Évtizedek távlatából visszatekintve, ilyennek gondolta?
– Szerencsés vagyok, olyan dolgok történtek velem, amilyenekről ifjú koromban álmodni sem mertem volna. Bár úgy vélem, a szerencsére is fel kell készülni. Egyke voltam, szerény körülmények között éltünk Jódratosnyán, szórványban. Bár szüleim csupán néhány osztályt végeztek, mégis megérezték: gyereküket taníttatni kell. Több nagyszerű szellemi adottságú gyerek azért kallódott el generációkon át, mert a faluban magyar nyelven csak egy összevont osztály működött, így legtöbbjük jobb esetben szakmát tanult, és a közeli gyárakban helyezkedett el. Én amolyan vándordiák lettem, Gyergyóremete, Galócás, Szováta sok kitűnő pedagógusa egyengette az utam.
– A kommunizmusban nem volt könnyű úgy felnőni, hogy közben az egyházhoz is kötődjék az ember. Hogyan került kapcsolatba az egyházzal?
– Édesanyám katolikus, édesapám református presbiter volt, aki hite miatt a sok győzködés ellenére sem lépett be a pártba, mondván „én az Urat választottam”. Mindketten eljártak istentiszteletre és misére is, utóbbit ugyancsak a reformátusoknál tartották, mivel a katolikusok még nálunk is kevesebben voltak. Mivel nem laktunk messze a templomtól, a kegyszereket nálunk tartották, így gyerekként sokat segédkeztem a miséken. Szüleim hívő emberek voltak, református és katolikus vallási nevelést is kaptam. Református hitemhez azonban kétség sem férhetett, ráadásul nagy műveltségű lelkipásztorunk volt, Bakk Imre, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.
– A filozófusokra talán még ma is furcsán néznek, fokozottan érvényes ez azokra, akik a régi rendszerben végeztek. Hogyan lehetett összeegyeztetni a diktatúrát a filozófiával?
– Nem filozófiára készültem. A világháború után sok vándorszínész járta a falvakat, ezért először én is színész szerettem volna lenni, de édesanyám lebeszélt róla. Néptanácsi ösztöndíjrendszer működött akkoriban, elhatároztam, külkereskedelmi szakot végzek, de Bukarestbe kellett volna mennem, így édesanyám arról is lebeszélt. Marosvásárhelyre iratkoztam a magyar–történelem szakra, ám az ösztöndíjat – talán munkás származásomra való tekintettel – áthelyezték a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem filozófia–pedagógia–történelem szakára. Falusi gyermekként így kerültem a nagyvárosba, ahol korábban sohasem jártam. Az első éjszakát a Tanítók Háza előtti parkban, aztán a kolozsvári vasúti állomáson töltöttem, mert még a bentlakást sem találtam meg. Kilencen voltunk a magyar csoportban, olyan közösséggé formálódtunk, amely ma is megtartó erő. Rengeteget kellett tanulnom, hiszen addig azt sem tudtam, mit jelent a filozófia. Bretter György a szemináriumokat tartotta, ott ismerkedtem meg a másképp gondolkodás örömével: jó példa erre, amikor Jean Paul Sartre filozófusnak Roger Garaudy kommunista írónak küldött levele révén „szelídítette meg” számunkra a marxista világnézetet, és elkalauzolt Hegel, Kant, Feuerbach világába. Nagy dolognak számított ez abban az időben.
– Miután végzett, hol sikerült munkahelyet kapnia?
– Három helyet ajánlottak, én Gyergyószentmiklóst választottam, mert édesanyám remetei származású volt. Eszembe jutottak szüleim, akik mindig arra tanítottak, hogy anyanyelvemen tanuljak, de tanítani is így a legszebb dolog a világon. Azóta is sokszor megköszönöm Istennek, hogy így gondolkoztak. Az idegen nyelvűséggel ugyanis a gyökereitől vágják el ma is a magyar gyerekeket Erdély-szerte. 1967-ben kerültem az iskolába, és az évek folyamán sok mindent kellett tanítanom lélektantól politikai gazdaságtanig. Diákjaimmal, régiekkel és újakkal ma is nagyon jó a kapcsolatom. Igaz ugyan, hogy KISZ-irányító is voltam, de a Székelyföldön ez nem politikát, hanem kulturális munkát jelentett. Színjátszó kör, szavalókör, néptánccsoport vezetőjeként sokat forgolódtam a fiatalok között. Író-olvasó találkozókat szerveztem mindazokkal, akikkel egyetemi éveim alatt megismerkedtem, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, és még sokan mások minden évben iskolánk vendége volt. Hívtak újsághoz, megyei pártbizottsághoz, de én kitartottam a tanári pálya mellett.
– Aztán „elszegődött” politikusnak is, az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke is volt. Miért vállalta ezt a szerepkört?
– Úgy lettem polgármester, hogy az 1989-es változások alkalmával a helyiek utánam jöttek. Többször telefonáltak december 22-én, hogy menjek, mert kellenek az emberek. A sokadik kísérletre beadtam a derekamat, szükség volt valakire, aki felajzott emberekkel, nagy tömeggel kommunikálni tud. Így kerültem bele aztán abba a forgatagba, amely továbbsodort.
– És miért hagyta abba? Megcsömörlött az RMDSZ politikájától?
– Nem, én inkább belefáradtam. De megmaradtam RMDSZ-tagnak, mert elkötelezettje vagyok a szövetségnek, bár nem mindennel értek egyet. Más vonalat képviseltem, de mindenképp a konszenzus embere voltam.
– Az egyházi tisztségekbe is csak úgy belesodródott?
– Presbiter voltam Gyergyószentmiklóson, aztán Marosfőre kerültem, ahol ugyancsak presbiter lettem. Ott a kis közösségnek templomot építettünk, hajlékot, amely átalakította életünket. Addig magánháznál tartották az istentiszteleteket, a templom megépítése után pedig három-négyszeresére nőtt a templomlátogatottság. A vaslábi románok, a gyergyói katolikusok is segítettek – nagy összefogással épült fel a templom, amelyhez természetesen felhasználtam a megyei kapcsolataimat is. E körülmények is talán a szerencse számlájára írandók.
– A globalizált, liberális világban egyre szűkül az egyház szerepe. Mit gondol, Erdélyben ma is harangszóba kapaszkodik a világ, a lélek?
– Sajnos a világ nem, pedig szüksége lenne rá. Csak néha, amikor vészhelyzetben van. A mai világ egyre távolodik a harangok hangjától ahelyett, hogy közeledne. Az emberek szívesebben mennek egy-egy vallási jellegű rendezvényre, mint istentiszteletre. Az egyháznak viszont igenis szüksége van rájuk, hogy betöltse a feladatát, szolgálja nemzeti közösségünket. Így maradhatunk meg erős közösségnek a hit jegyében. Ha csak a templomba járókat számoljuk, kevesen lennénk, ezért aztán új generációkat, fiatalokat kell felnevelni az egyház közelében.
– Mit tehet főgondnokként?
– Az intézmény feladatait világosan kell ismerni, együtt kell haladni a korral, felismerni az egyházat érő kihívásokat, képviselni a világiakat az egyházi testületek döntéseiben. Bár sok tisztséget töltöttem be, életem legnagyobb ajándéka, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lehetek. A szabályzat szerint nincsenek konkrét feladataim, ám amikor elfoglalsz egy ilyen felelős tisztséget, tudásodat, tapasztalatodat, emberi alázatodat az egyház, a gyülekezetek, lelkipásztorok segítségére kell felhasználnod. Felekezeti társaid bizalma rendkívüli felelősséget ró rád.
– A három egyházkerületi főgondnok megegyezett, hogy az ügyvezetői főgondnoki tisztséget kétévente felváltva töltik be. Eddig Markó Gábor volt, 2015-től Dézsi Zoltán lesz, a ciklus utolsó két évében pedig Fekete P. P. János. Miért van erre szükség?
– A szándék azt jelenti, hogy a vezetőségben minden emberre szükség van. Jó lenne, ha egy-egy rövidebb periódusban mindhárman aktívabban vennénk részt az egyházi munkában. A három főgondnok rotációs ügyvezetői főgondnoksága különben csak erre a hatéves ciklusra vonatkozik, a megfelelő időben mindannyian lemondunk a következő javára. Különben szabályzatmódosításra lenne szükség.
– Az asszimiláció és a kivándorlás mellett a természetes apadás is nehéz helyzet elé állítja az egyházat. Hogyan látja az erdélyi reformátusság jövőjét?
– A számok kegyetlen valóságot mutatnak. Szívszorító volt kimenni a kilencvenes évek elején az állomásra, amikor beindították a székely gyorsot Budapestre. Rengeteg búcsúzkodó embert lehetett látni, úgy köszöntek el egymástól, mintha katonának mennének. Ma már más a helyzet: nem vonattal és nem Magyarországra, búcsúzkodás nélkül, de ma is mennek az emberek. És ez nem jó, sőt, veszélyes, és a folyamatot, sajnos, nem tudjuk megállítani, míg a közép-kelet-európai helyzet nem javul. Az is szomorú, hogy a közöttünk is egyre több a szétszakadt család: a szülők külföldön, a gyermekek a nagyszülőnél. Az egyháznak a lehetetlent is vállalnia kell, hogy a fogyást valamilyen szinten próbálja megakadályozni. A körülmények javítása érdekében mindenkire szükség van: egyházra, iskolára, kulturális intézményekre.
Dézsi Zoltán
Marosvásárhelyen született 1943. november 13-án. Gyermekkorát Jódratosnyán töltötte, 1961-ben érettségizett Szovátán. 1966-ban végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia-pedagógia-történelem szakán. Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Gimnáziumban tanított 1996-ig. 1990–2008 között az RMDSZ színeiben Gyergyószentmiklós polgármestere, Hargita megye prefektusa, államtitkár, valamint az RMDSZ SZKT-nak elnöke. Tizenkilenc éve tanít a Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyergyói és sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán oktatáselméletet és neveléstudományt, ez utóbbi volt doktorátusi dolgozatának témája is. Költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és a Romániai Írók Szövetségének tagja, több mint 20 kötet szerzője (Haranggal járnék, A Nap és a Hold mesélte, Amit az angyal itthagyott, Harangszóba kapaszkodik a lélek, Mesekalap, Hargitai medvetánc, Drótostót, Somlyószekerén stb.).
– Nemcsak oktatóként, egykori intézményvezetőként és politikusként vagy főgondnokként tartják számon, hanem költőként is. Hobbi ez, vagy annál több?
– Ha csak hobbi szintjén művelném, nem lehetnék a Romániai Írók Szövetségének tagja. A 22. könyvem megjelenése előtt állok. Számomra a költészet az érzelmeim és gondolataim kifejezésének egyik eszköze, már gyerekkoromban verseltem a magam módján. Egyetemi éveim alatt sok költővel ismerkedtem meg, de Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz, Magyari Lajoshoz, és a Gaál Gábor irodalmi kör, az első és második Forrás-nemzedék nagyjaihoz képest mindig kicsinek éreztem magam. Ettől függetlenül mindig ott voltam, ahol verset írtak, vagy az irodalomról beszéltek.
– Mit mesél a gyermekeknek a Nap és a Hold?
– Szüleim sokat foglalkoztak nevelésemmel, sokat meséltek. Eleinte a Nap és a Hold nem jelentett szimbólumot, hanem két csodálatos égitestet, amely beragyogta a lelkemet, bejárta az életemet reggeltől reggelig. Lassan tudatosult, hogy erre a pályára fel van fűzve egy sor csodálatos történet, amely hitvilágunkkal és történelmünkkel kapcsolatos, beleégetve a génjeinkbe. Ezért szeretek mesélni a gyermekeknek, mert a mese áldást jelent, ugyanakkor élő, játékos, jótevő anyanyelvet. Hatalmas lehetőség arra, hogy gondolataik szárnyaljanak. És nemcsak mesélni, írni is szeretek nekik a szolgálat jegyében.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A Magyar Kultúra Napját ünnepelték Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán
Ünnepi műsorral és díjátadóval ünnepeltek csütörtök délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. A verses-zenés összeállítás és kiállításmegnyitó mellett az esemény fénypontja a Pro Cultura Hungarica-díj átadása volt.
„Amit örökbe kaptunk, csak annyiban ér valamit, ha kihívásokkal teli világunkban is maradandóvá, nemzeti közösségünk felemelkedését elősegítő hajtóerővé tudjuk tenni. A kultúra nem valamilyen képzeletbeli vitrin mögött megbámulandó örökség, sokkal inkább aktivitás, a jelenben végzett tevékenység, állandó tanulás, befogadás és újrateremtés, amelyért sokszor meg kell dolgozni, sőt néha meg kell érte szenvedni, áldozatot kell hozni. A kultúra nemcsak az eddigi értékek csodálata, tisztelet, hanem a mindannyiunkban ott levő késztetés, hogy a dolgokat felemeljük. Csakis annyiban lehet valóságos jelentése, amennyiben részt kérünk belőle és hozzájárulunk ki-ki a maga képessége és tudása szerint” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.
A csíkszeredai Lazarus-házban tartott ünnepségen Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő vehette át a Pro Cultura Hungarica kitüntetést. Az elismerést a térség épített és szellemi értékeinek megőrzéséért adományozta számára Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Zsigmond Barna Pál Soós Zoltánt a kultúra igazi felelősének nevezte. Rámutatott, hogy az elismerésben részesülő múzeumigazgató olyan ember, aki a magyar értékek őrzése mellett a román kultúra értékeit is vigyázza, és folyamatosan azt keresi, ami összeköt, nem azt, ami szétválaszt.
A laudációt Szarka Gábor konzul olvasta fel. Soós Zoltán 2002-től alkalmazottja a Maros Megyei Múzeumnak, annak igazgatójaként az intézmény fellendítője – hangzott el. „Rövid idő alatt nemcsak szakmailag tűnt ki, hanem Marosvásárhely román és magyar kulturális életének megpezsdítéséhez is jelentősen hozzájárult. Munkásságával a város, a Maros megyei magyarság, a Székelyföld olyan jól felkészült, következetes és elkötelezett személyiségévé vált, aki bátran kiáll a magyar ügyek mellett. Ezért is joggal élvezi közössége bizalmát. Kiemelt figyelmet fordít Marosvásárhely épített és szellemi értékeinek megőrzésére.”
Soós Zoltán úgy véli, hogy nagy felelősséggel jár ebben a kitüntetésben részesülni, és még nagyobb hittel kell továbbvinni a munkát. „Az ember egy idő után észreveszi, hogy amit csinál, azt figyelemmel is követik, és ebből kifolyólag is nagy felelősség. Az elején a múzeumi tevékenység kevésbé eredményezett konfliktusokat politikai vagy kulturális téren, aztán a Forgatagban megismertem, hogy tényleg milyen a magyar kultúráért harcolni egy olyan városvezetéssel, amely nem értette, hogy ennek mi a lényege, és ellenrendezvénnyel próbáltak megfékezni. Végül is sikerre jutottunk éppen azért, mert az elhivatottság és a munka meghozta eredményét. És sikerült elérni Marosvásárhelyen, hogy senki ne kérdőjelezze meg, hogy van a magyar kultúrának helye és ennek többnapos rendezvényt is tartson. Akkor van esélyünk, ha össze tudunk fogni. Nagyon hálás vagyok ezért a kitüntetésért, és hajrá, magyarok, menjünk tovább előre ezért a kultúráért, és ki ahogy tudja, szolgálja nemzetét!” – köszönte meg a kitüntetést Soós.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

A háború különböző arcai a Csíki Székely Múzeumban
Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemével címmel nyílt kiállítás csütörtök délután a Csíki Székely Múzeumban.
Id. Kováts István Marosújváron született, onnan Gyergyószentmiklósra került fényképésznek, később Székelyudvarhelyen Ferenczy Lukáccsal közösen, majd önállóan működtetett fényképészetet – mesélte ifj. Kováts Árpád, a dédunokája. Az ezerkilencszázas évek elején építette meg id. Kováts István az úgynevezett napfényműtermet – a terem egyik oldala és a teteje is üvegből van – a kor elvárásainak megfelelően. Ez a napfényműterem ma is működik, talán az egyedüliként Európában. Az ide betérő készíttethet a régi géppel, a régi technikával, régi hátterekkel fekete-fehér képet, amelyet kézi kidolgozással készítenek el. A fényképezés mestersége öröklődik apáról fiúra, mindig van a családban, aki továbbvigye. Ifj. Kováts Árpád elmondta, a család több mint nyolcvanezer negatívot őriz. Ezeket már a kezdetektől archiválták: mindig leírták, hogy hol fényképezték, mit ábrázol és mikor készült. Nemcsak műtermi fotók találhatók a gyűjteményben, hanem kijárnak, megörökítik a fontosabb történéseket a városban, vidéken különböző népszokásokat, népi életképeket fényképeznek.
Id. Kováts István a 82. császári és királyi gyalogezred katonájaként és fényképészeként vett részt a háborúban. Végigjárta a romániai, galíciai és észak-olaszországi frontvonalakat, a most nyílt kiállításon ötven fénykép látható a közel négyszáz felvételből. Ezeken megjelennek a bakák mindennapjai, a szórakozás, a táborhely, a lövészárok, a temetés, a romok és a gépi roncsok.
A tárlaton tizenkét sztereófotót is meg lehet tekinteni. „Már az ezernyolcszázas évek végén létezett a háromdimenziós technika, és nemcsak id. Kováts Istvánnál, hanem a kor más fényképészeinél is fellelhető pár ilyen sztereófelvétel. Ezeket a sztereókat elkészítettük modern változatban is, a vörös és kék szemüvegekkel meg is lehet őket tekinteni. Sikerült beszerezni egy ezerkilencszázból való sztereoszkópot, ezt is kipróbálhatják a kiállításra ellátogatók.”
Csíkszereda Székelyudvarhely után második állomása a vándorkiállításnak, a Csíki Székely Múzeumban február 15-ig látogatható. Ezután Csepelen, majd Komáromban tekinthető meg a tárlat.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Hallgassuk meg végre
Hallgassuk meg végre Kötő Józsefet, legalább most, amikor a halál elragadta őt tőlünk. Kötő Józsefnek az volt a nagy gondja, és többször is emlegette ezt: hogy a romániai tanügy alattvalókat nevel még most is – két évtizeddel a híres decemberi fordulat után, amikor elűzték, majd kivégezték a nagy romániai diktátort, akinek csak alattvalókra volt szüksége. Az alattvaló most a román nacionalizmus kiszolgálóját jelenti.
Kötő József azért mondott le önként a tanügyi államtitkári tisztségéről, mert nem tudta elviselni azt, hogy bár szinte mindegyik új tanügyminiszter hivtalba lépése után egy-egy új tanügyi törvény jelenik meg: változtatnak itt-ott valamicskét, úgy szemkizsúrásból, de a rendszer változatlanul ugyanaz marad, ugyanúgy működik, mint a diktatúrák idején. És ami a legfájdalmasabb: sokoldalúan képzett analfabétákat nevel – akik profi munkanélküliek lesznek. Nincs rájuk szükség a mai világban, a piacgazdaságnak csúfolt, intézményesített korrupció körülményei között. Az lenne az ideális, ha az iskolából és az egyetemről olyan végzettek jönnének, akik értenek valamihez, képesek arra, hogy tegyenek is valamit azért, hogy egy más világ legyen itt, hogy másképpen éljünk ebben az országban. Ne pedig az történjen, hogy ha valaki ért valamihez, és cselekedni akar, akkor veheti a sátorfáját, mert külföldön tágasabb. Ez az, ami nagyon fájt Kötő Józsefnek, s amiért önként távozott a tanügy vezetésében betöltött magas tisztségből.
Érthető is, mert Kötő József a diktatúra legsötétebb éveiben is vállalta a cselekvést. Húsz évig volt irodalmi titkára a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és a diktatúra bukását közvetlenül megelőző években – 1885-től kezdve öt éven át - ő volt a Kolozsvári Magyar Színház igazgatója. S a legnagyobb érdeme, hogy ezekben az években, a cenzúra legintenzívebb működése ellenére is megtartotta a közönséget: a kolozsvári magyarok továbbra is bizalommal és szeretettel jártak színházukba, otthon érezték magukat benne - ami nagy szó! Sőt Kötő József még arra is képes volt, hogy pályára helyezzen olyan erőteljes – és nehezen kezelhető - művészi egyéniségeket, mint Tompa Gábor, akinek az első és rendkívül újszerű rendezései, gondoljunk csak a Buszmegállóra pontosan ebben az időszakban kerültek színre.
De Kötő József mintha arra született volna, hogy mindig a nehezebbet válassza, és azt vigye sikerre. Hallgassuk meg végre, és tanuljunk tőle!
Zsehránszky István
maszol.ro

Széchenyi Zsigmondra emlékeztek Nagyváradon
Péntek délután az RMDSZ, a Premontrei Öregdiákok Egyesülete és a Partium Alapítvány szervezésében megkoszorúzták Széchenyi Zsigmond emléktábláját születése 117. évfordulója alkalmából. Az idén sem kedvezett az időjárás a koszorúzási ünnepségnek: zuhogó esőben gyülekeztek az emlékezők annál az emléktáblánál, melynek állítását néhány évvel ezelőtt a most súlyos beteg dr. Földes Béla, a Partium Alapítvány vezetője kezdeményezte. Gróf Széchenyi Zsigmond életéről Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke beszélt, a körülményekre való tekintettel röviden.
Többek közt elhangzott róla: Nagyváradon született 1898. január 23-án és Budapesten halt meg 1967. április 24-én. Tulajdonképpen az édesapja katonatiszt volt, és az itteni laktanyában tevékenykedett, úgyhogy a gyermek itt született, de még mielőtt az elemi iskolába ment volna, elkerült innen a Dunántúlra. Nagy vadász lévén az apja, a kis Zsigmondnak már igen fiatal korában egy Flaubert-puskát vett, s megtanította célba lőni, főleg madarakra. Tizenhat éves korában beíratta a vadászegyesületbe, és kapott egy jobb fegyvert is, melyet nagy lelkesedéssel használt: őzre, szarvasra, vaddisznóra lövöldözött. Tirolban zergére vadászott, majd utána Olaszországban kőszáli kecskére, Skóciában hódra.
1927-ben már felkérték egy afrikai expedíció levezetésére, Szudánban és Abesszíniában, majd Líbiában vadászott szarvasra és elefántra. (Abban az időben az őáltala elejtett elefántnak az agyara világrekord volt). A dzsungelben és a szavannákban oroszlánra, kafferbivalyra, elefántra vadászott, és időközben fényképezett is, a lehetőségekhez mérten az általa készített színes fotók nagy keresletnek örvendtek.
Vadászott és írt
1935-ben Alaszkában vadászott széles agancsú szarvasokra, illetve medvékre. 1937-ben Indiában vett részt tigris- és párducvadászaton, majd 1940-ben Erdélyben, Déda és Beszterce körül vadászott. A második világháború magyarországi vége felé budai villájuk találatot kapott, teljesen kiégett, az összes trófea megsemmisült. Nemesi származása miatt a szocialista időben kitelepítették, csak az ötvenes évek közepe fele került ismét Pestre. Az 56-os események alatt a Nemzeti Múzeum természetrajzi részlege szintén találatot kapott, úgyhogy az a gyűjtemény, amit a harmincas évek közepén ő az intézménynek adományozott, elpusztult. A hatvanas években felkérték, hogy ismét vezessen egy szafarit Afrikában, azonban egészen más tapasztalatokkal gazdagodott, mint néhány évtizeddel korábban.
Széchenyi Zsigmond több mint 14 könyvet is szerkesztett, a szakfolyóiratokban Európa-szerte publikált útleírásokat. Ugyanakkor összesen több mint másfél millió példányban jelentek meg a könyvei. Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Erdély.ma,

Korrupciógyanús alkotmánybíró
Bűnvádi eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA) Toni Greblă alkotmánybíró ellen, akit befolyással való üzérkedéssel és bűnszövetkezetben való részvétellel gyanúsítanak. Az alkotmánybírót rendőrök vitték be az ügyészségre, ahol közölték vele, hogy mivel gyanúsítják, majd szabadon távozhatott. Előzetes letartóztatásához vagy bíróság elé állításához a szenátus jóváhagyására van szükség, mert az SZDP-s Greblăt 2013-ban a szenátus választotta az alkotmánybíróság tagjává.
Toni Greblă az egyik leggazdagabb olténiai üzletember, az ügyben szintén gyanúsítottként szereplő Ion Bircină lányának násznagya. A vádhatóság azzal gyanúsítja az alkotmánybírót, hogy befolyása latba vetésével segítette Bircină üzleti tevékenységét, amiért egy luxusautót és telefont kapott használatba annak egyik cégétől. Az ügyészség szerint Greblă valójában társtulajdonosként, cégvezetőként vett részt egy Gorj megyei struccfarm üzemeltetésében, mivel azonban ez összeférhetetlen volt szenátori, majd alkotmánybírói státusával, ezt vagyonnyilatkozatába nem foglalta bele. A gyanú szerint Greblă már alkotmánybírói mandátuma idején segédkezett több, Oroszországba irányuló exportszállítmány vámnyilatkozatának meghamisításában, amellyel az Európai Unió elleni orosz húsembargót játszották ki. A korrupcióellenes ügyészség tegnap Bircinăt is előállította. Kihallgatása előtt azt mondta az újságíróknak: sosem vesztegetett meg senkit, csak okos fiú volt, és így annyi pénze van, hogy nem is tudja, mit kezdjen vele. Arra a kérdésre, hogy Greblănak is adott-e belőle, azt mondta: csak természetes, hogy a családban kisegítik egymást. A Greblă ellen felmerült korrupciógyanú megrendítheti az alkotmánybíróságba vetett bizalmat. A taláros testület nem az igazságszolgáltatás része, hanem a jogszabályok felett gyakorol alkotmányossági kontrollt, önálló testület, határozatai megfellebbezhetetlenek. Az alkotmánybíróság közleményben reagált a testület tagja ellen indított bűnvádi eljárás hírére. Emlékeztetnek, hogy Greblăt is megilleti az ártatlanság vélelme, mandátumát akkor függeszthetik fel, ha vádat emelnek ellene, vagy ha előzetes letartóztatásba helyezik, és megbízatása akkor szűnik meg, ha jogerősen elítélik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kosztándi Katalin és Kosztándi Jenő laudációja
Az idei Háromszék Kultúrájáért Díjat a kézdivásárhelyi művész házaspár: Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin veheti át. A szervezők arra a megtisztelő feladatra kértek, hogy én mondjam a díjazottak laudációját. Ami személyi érintettségem okán nem könnyű feladat.
Érintett vagyok, mert Katica néni és Jenő bácsi tanáraim voltak a kézdivásárhelyi rajziskolában. Ők „fertőztek meg” művészettel, az ő irányításuk és példájuk hatására döntöttem a művészeti pálya mellett. Később is irányítóim, mentoraim voltak a kiváló Vetró házaspárral egyetemben. Egykori tanáraimat laudálni nehéz feladat azért is, mert hogyan tudhatnék én pár perc alatt dicsérni két olyan embert, akiknek nemcsak a hivatásomat, de talán a világnézetemet is köszönhetem? Hogyan lehet belesűríteni egy laudációba azt a sok törődést, amit rám pazaroltak, azt a sokszínű tudást, amit nekem átadtak?
Én őket mindenekelőtt pedagógusként látom, mert így jelentek meg az életem képernyőjén akkor, amikor a legfogékonyabb az ember: gyermekkorban.
1972-ben kerültem a frissen alapított kézdivásárhelyi rajziskolába, egy igazi boszorkánykonyhába, ahol a színek, formák, vonalak világa elvarázsolt, és velük egy életre szóló barátságot köthettem. Ennyi év távlatából világosan látom, hogy ennek az életre szóló barátságnak egyetlen fontos komponense van: a tanár. Az a tanár, aki logikusan, következetesen, módszeresen magyaráz, de mondandóját mindig humorral és kreativitással fűszerezi. És az az oktató, aki a tananyagot maga is gyakorolja: mi, kisdiákok az órákon átadott tudást rögtön láttuk testet ölteni a Jenő bácsi vásznain és a Katica néni akvarellpapírjain, szénrajzain. Én, ha a szívemet kibeszélem, sem tudom elmondani, hogy mit jelentett nekünk ez! Mennyire fontos volt, hogy a színek lélektani hatását vagy a kompozíciós erővonalakat, egyszóval az órán tanítottakat rögtön viszontláttuk a múzeum kiállítótermeiben vagy tanáraink műtermében a festőállványon. És mennyire fontos volt számunkra, hogy a technikai tudás mellett módszeresen kaptuk az elméleti felkészülést is esztétikából, művészettörténetből, de pszichológiából is. És mindezt igen magas szinten, nagyon korszerűen átadva. A sors úgy hozta, hogy nekem sikerült képzőművésszé lennem. Ennyi év távlatából is elmondhatom, hogy az egyetemen sem kaptunk különb, jobb képzést, mint akkor, a hetvenes évek elején a kézdivásárhelyi kantai gimnázium harmadik emeletén a rajzteremben! Ma sem tudom megmagyarázni magamnak, honnan volt a Kosztándi házaspárnak annyi energiája, lelkiereje, hogy tudását olyan önzetlenül adja át tanítványainak, és műveikben, alkotásaikban is maradjon elégséges töltet. (A vizuális nyelv a kommunikáció egyik formája: ha elmesélek egy képet, egy rajzot, egy szobrot, nem biztos, hogy meg is tudom alkotni! Ezért nagyon kevés azon jó művészek száma, akik jó pedagógusok is. A nagy művész és a legendásan jó művésztanár nagyon ritka.) Tudtuk, láttuk gyerekszemmel, hogy a művészetből nálunk megélni nem lehet. Muszáj tanárkodni, kirakatot rendezni, önképzőkört vezetni vagy múzeumban dolgozni, és „mellette” lehet alkotni. Sokszor a munkanap, az órák után már alig marad az embernek ereje. Hogy még egy fárasztó nap után alkotni is? Hogyan bírták művésztanáraink ezt a nagy munkát: a maximumot nyújtani órákon is és a műteremben is? Én sok év távlatából kezdem sejteni a választ: volt bennük szeretet! Szeretet diákjaik és az emberek iránt. És volt szeretetből táplálkozó elhivatottság a művész szakma iránt. A mondanivaló kikívánkozott. Az igazi művész a kor pulzusán tartja a kezét. Nemcsak szépet kell modani, hanem az igazat, a valódit is. „Aki alkot, visszafelé nem tud nézni. / S ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / Míg felzárkózik mögé a világ.” (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) Az önképzőkörök, szakórák sokszor este későn végződtek, és nekünk, kisdiákoknak valahogy nem akaródzott hazamenni! Nemegyszer volt olyan, hogy Jenő bácsit, Katica nénit hazakísértük, mert volt erejük, kedvük az utcán menve, bandukolva is tanítani: tőlük tudjuk, hogy miért lehet szép a málladozó vakolat a házfalakon, a ködbe vesző zúzmarás fasor, egy autóbuszra váró ember sziluettje, Giacometti szobrai, Mattis-Teutsch János Lélekvirágai, az udvarterekből kiszűrődő est fényei... Tanáraink ontották a tudást, a jókedvet. A korrektúrákat anekdotákkal, adomákkal fűszerezték, ma is emlékszem a legendás Miklóssy Gáborhoz fűződő történetekre, amelyeket Jenő bácsi nemcsak jól adott elő, hanem szellemesen alkalmazott is rajtunk, tanítványain. És akkor méltatlanul hagyom a végére a Kosztándi házaspár képzőművészeti életművét, amely most kezdi megkapni az őt megillető előkelő helyet az erdélyi képzőművészetben. Most kezdenek szerveződni azok az összegző kiállítások és a kísérő katalógusok, amelyek feltérképezik az elmúlt 70–80 év erdélyi művészetét. És kedves tanáraim ott vannak műveikkel az őket megillető előkelő helyen. A gyermekkori elfogultságomat félretéve, a kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú és emberközpontú! Kovászna Megye Tanácsa nevében nagy tisztelettel és szeretettel átadjuk Kosztándi Katalinnak és Kosztándi Jenőnek a Háromszék Kultúrájáért Díjat! Kívánunk erőt, egészséget, soha ki nem fogyó ihletet és alkotókedvet, hogy még sokszor örvendeztessenek meg bennünket mély emberszeretetből fakadó művészetükkel.
Vargha Mihály,
a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Álmatlan könyv
Szilágyi Júlia kötetének bemutatójáról
"Nem őseim vallása jelölte ki helyemet a világban, hanem az őseim története, pontosabban történetei, ahogy Thomas Mann mondatja ki Józseffel azt, amit a kultúrák teljességével azonosít. Más szóval az egyetemességgel. Egyfajta védelemmel, amelyre mi, emberek mindnyájan rászorulunk. Valahányszor nézegetem viharvert családi képeimet, ez az elvontnak tűnő egyetemesség megelevenedik, mint korok, nemzedékek, nők és férfiak, öregek és gyermekek szétszakított közössége. Mint egyénekre bomló sorsunk.
Akarom, hogy halottaim túléljenek" – olvasható Szilágyi Júlia Álmatlan könyv című, szerda este Marosvásárhelyen is bemutatott memoárkötetének fülszövegeként.
A könyvbemutatóra a Látó szépirodalmi folyóirat Irodalmi Játékok című, legutóbbi estjének keretében került sor a G. Café-ban, teljes telt házas közönség előtt – a szerzővel Láng Zsolt, a Látó szerkesztője és Balázs Imre József, a szóban forgó kötet kiadója, szerkesztője, a szerző legkedvesebb tanítványa beszélgetett.
– E kötet esetében nem a saját műfajomban dolgoztam, olyan területre merészkedtem, amely sokkal személyesebb mindannál, mint amit eddig írtam – mondta a szerző a beszélgetőtársak kérdéseire adott válaszaiban. – Köze van az esszéhez és a prózához is, nincs e kettő között olyan nagy távolság, mint azt a rendszerező elme elvárná. Az irodalom a szabadság egyik privilegizált területe. E könyvben a gyerekkorom egyik szakaszáról írok. Egy háború kortársa voltam. Hogy érezte magát a gyerek azokban az időkben? Hiszen a gyerek kíváncsi és érzékeny lény, aki tanulja a világot. Én is tanultam a világot, majd írtam e tanulásról az irodalmi beszédnek abban a módjában, amit esszének nevezünk. Az esszé próbálkozást jelent, e kötet is próbálkozás, kísérlet.
Abba a korba érkeztem, amikor egyes emberek szükségesnek érzik, hogy leltárt készítsenek az életükről. És a kezdést a gyermekkor jelenti: vissza kellett mennem az időben addig a pillanatig, amikor elkezdtem tudatosan szemlélni a világot. Csak itt egy felnőtt próbálja rekonstruálni azt, amit a gyermek élt át. De ezt nem nevezném kutatásnak. Szerencsém volt, hogy olyan családban nevelkedtem, amelyben az emberek sokat beszéltek, vitáztak és emlékeztek. Központi figurája ennek az anyai nagyapám, aki rendkívül erős egyéniség volt. A közeg, a nemzedékek viszonya olyan periódusra esett, amikor a hagyománytisztelő nagyszülői pár gyerekei már teljesen más korban éltek. És ahogy jöttek az emlékek, úgy tolakodott előtérbe a nyelvük is. A nyelv családfüggő, környezetfüggő volt, és helyzetet, jellemet is rekonstruálni próbál. Ugyanakkor nehezen tudom elválasztani azt, amit átéltem attól, amit megértettem.
Noha sok szomorú emlékem is van, ez nem egy nyomasztó könyv. Gyereklélekkel egyszerre tapasztaltam meg a legjobbat és a legrosszabbat abból, ami az emberekben van. Ez életre szóló tanulság volt. De nem vesztettem el a hitemet az emberekben. Reálisan látom a világot, és erre a derűre akkor is szükség van, amikor rettenetes dolgok történnek, és a lélek védekezik. Mert a derű az egyik legjobb mód arra, hogy ne essünk kétségbe – mondta Szilágyi Júlia a felolvasással is gazdagított esten, amelyen számos, további gyerekkori emlékről, a háborús idők okozta traumákról, a kettős identitásról, a diszkriminációról, a második világháború alatt a család zsidó tagjait mentő keresztény családtagokról is szó esett, majd dedikálással és további beszélgetéssel zárult a Látó 53. alkalommal megszervezett irodalmi estje.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

A 25 évvel ezelőtti eseményekről emlékeznek meg Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az RMDSZ egyedi eseménysorozattal készül megemlékezni a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi eseményekről. A szervezők 2015. március 20-án, az érdeklődőket az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítással, a személyes vallomásokat, megéléseket tartalmazó bővített és újonnan kiadott Fehér-könyv bemutatásával, illetve egy átfogó kerekasztal-beszélgetéssel várják, amelyen helyi politikusok, történészek, a '90-es években aktív szerepet vállaló személyiségek szólalnak meg, történeteiket, tapasztalataikat megosztva a jelenlevőkkel is.
„Az emlékezésre, az események felidézésére azért van szükség, hogy az 1990-es márciusi események soha többé ne ismétlődjenek meg, hogy azoknak az erőknek, amelyek a változást, a fejlődést nem tudták elfogadni, és kiprovokálták a '90-es márciusi magyarellenes pogromkísérletet, soha ne legyen ismét lehetőségük ilyen típusú megnyilvánulásokra. A két közösségnek együtt kell a tanulságokat levonni” – hangsúlyozta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

A kolozsvári hücpe
Fischer István filmrendező emlékére
Mélyen sajnálom, hogy nem lehetek ma jelen az Aachen melletti Hürtgenwald ligetében, ahol jó barátunkat, Fischer Istvánt, kívánságának eleget téve, végső nyugalomra helyezik. Ez a hely is jellemző rá: nincsenek sírkövek, a hamvakat fák tövében helyezik el, s mindössze apró névplakettek emlékeztetnek arra, aki ott nyugszik.
A neves televíziós szakember, operatőr és filmrendező Kolozsváron született, magyar zsidó családban. Tegyem hozzá azonnal, hogy rosszkor, 1936. január 13-án, amikor Európa egén az újabb világháború sötét fellegei már gyülekeztek. Felmenői között volt gazdag burzsuj, meggyőződéses illegalista kommunista, vidéki szezonfényképész, kolozsvári mozialapító mozigépész és a csoda tudja, hogy még kicsodák, akikről – szavával: az egész mispóhéről (azaz pereputtyról) – később Pista nagyszerű, drámákba illő történeteket adott elő, azokat persze mindig komédiává átformálva.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély földjén mindörökké énekelni fogják…
A kultúra nem más, mint az élet művelése. Hogyan műveled az életet, milyen normák és értékek szerint?
Ha úgy érzed, hogy hozzátartozol ahhoz a kultúrához, amit leginkább magyar nyelven hallottál és olvastál, és ami a magyar nép történelmét is magában foglalja, akkor elmondhatod, hogy te a magyar kultúra részese vagy.
Hozzátartozik-e mindenki a magyar kultúrához, aki magyarul beszél? Hozzátartozik-e mindenki, aki nem beszél magyarul, de ősei magyarságát nagyra becsüli? Hozzátartozik-e a magyar kultúrához az, aki nem olvas magyar irodalmat, nem tud magyar verseket, nem ismer magyar népdalokat, nem ismeri a magyar nép történelmét? Hozzátartozik-e a magyar kultúrához az, aki a jobb megélhetés reményében idegen nyelvű kultúrára alapuló társadalomhoz csatlakozott?
Szabadság (Kolozsvár)

Ápolni a magyar nyelvet
A magyar kultúra napja Kovásznán
Tegnap a magyar kultúra napja alkalmával flashmobot szerveztek a diákok a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum udvarán, ahol szív alakba állva szavalták el Hegedüs Géza Szonett a magyar nyelvhez című költeményét.
A Kőrösi Csoma Sándor Líceum évek óta bekapcsolódik a magyar kultúra napjába. Tegnap az 5–8. osztályosok vetélkedőn vettek részt, ahol olyan könyvjelzőt kellett készíteniük, ami megidézte Mikes Kelemen alakját. A legszebbet Szántó Andrea a (8. B) készítette, őt Luka Katalin (6. B) és Gál Szilvia (8. B) követte a „dobogón”. Dicséretben részesült Földes Karola Anita (5. B) és Moldovai Dóra (5. D).
Az iskola udvarán a diákok szív alakzatba álltak. Szavalat hangzott el Balogh István és Kosztándi Aliz 11. osztályos tanulóktól, majd Luka Gabriella vezetésével közösen elmondták Hegedüs Géza versét. Ezt követően a 9–12. osztályosok megtartották a magyar nyelvi vetélkedőt, amire 15 csapat nevezett be.
Becsek Éva iskolaigazgató kérdésünkre elmondta: céljuk, hogy a diákokban felserkentsék a magyar nyelv iránti szeretetet, és ráébresszék őket irodalmunk gazdagságára.
N. Sz. A.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ossz és uralkodj!
Immáron sok esztendeje tartó regionalizációs ködevés és szájtépés után, melynek egyetlen be nem vallott célja volt a központi kormányzati ellenőrzés rafináltabb érvényesítése – mellesleg pedig a valódi történelmi régiók, az etnikai arányokat tükröző tartományok eltagadása és fölszámolása –, a Ponta-kabinet hirtelen megvilágosodott újfent, s kétszínű és szemforgató módon juszt is kimondta, hogy Romániának mégis a legjobb a centralizáció. Mert ott fent, Bukarestben mindent jobban tudnak, mint az álmos és elmaradott provinciákon, s voltaképpen nincs is szükség megyei tanácsokra, a Bukarest-olümpuszon majd akkurátusan eldöntik, mennyi pénz jár – a sajátjából! – az esztelnekinek, a Flămânzi faluból valónak, a szatmári Ábosnak, a dobrudzsai Ovidiunak, a mócvidéki Iancunak és a székely Jedd nemzetségéből valónak. Hát ezért van kormány, hogy igazságot tegyen, s meg ne történhessen valahogy, hogy valamelyik megyei önkormányzat saját többsége politikai színezete után próbáljon osztogatni a visszaosztogatott alamizsnákból.
A helytartó, a prefektus, az esetleg beleszólhat, mert az a mindenkori kormány bölcsességeit, igazságosságát és teremtő szellemét képviseli. De a választott atyafiaknak semmi köze az egészhez, s ha már sikerült bezsebelni vidékről a pénzeket, szeretett kormányunk és kormánypártunk azt is jobban tudja mindenkinél, hogy kinek mennyit, miért lehet visszacsurgatni-csöppenteni belőle. Továbbá eldönti azt is, hogy milyen, már megnyert pályázatokhoz ád némi részesedést abból a pénzből, amit Európából éppen a vidékfejlesztésre adtak.
Románia kormányai soha nem voltak híresek az önkormányzatiság, a demokratikusan felálló helyi testületek támogatásában, de amit a Ponta–Dragnea kettős által vezényelt baloldali vircsaft elművel, az már a közigazgatási hülyeség világcsúcsának számít. Mintha Bukarestben jobban tudnák, hogy például Háromszéken hol kellene melegében befejezni egy csatornázást, iskolatatarozást, községi utat, mint Sepsiszentgyörgyön. Hát döntsenek ők helyettünk, rólunk, nélkülünk, s ez így megy már lassan száz esztendeje.
Bukarest olyannyira jobban tud mindent, hogy azt még az alapító Bucur pásztor sem hitte volna, mikor leszúrta furkósbotját.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dr. Tapodi Zsuzsa és dr. Pieldner Judit: Keresztöltésben
Ezek a könyvek arról tanúskodnak, hogy mennyire problémás az írás és olvasás ideje, mindezek ellenére azt is üzenik, hogy olvasni jó, könyvek társaságában lenni jó – hangzott el szerda délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban megtartott, Keresztöltés című kettős könyvbemutatón.
Dr. Pieldner Judit és dr. Tapodi Zsuzsa sepsiszentgyörgyi irodalomkutatók, mindketten a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának oktatói, akik ez alkalommal egymás frissen megjelenő tanulmánykötetét mutatták be – ahogy a cím is jelezte – „keresztöltésben”. Dr. Pieldner Judit Az értelmezés ideje című könyvében kortárs irodalmi műveket, az irodalom és film viszonyát elemzi. Ahogy dr. Tapodi Zsuzsa fogalmazott recenziójában: a kötete „kapóra jön minden olyan olvasó számára, akit érdekelnek napjaink művészeti megnyilvánulásai”.
Szövegek szövete című kötetében dr. Tapodi Zsuzsa olyan recenziókat, szerkesztett előadásszövegeket, tanulmányokat gyűjtött össze, amelyek más szövegekről szólnak. A szerző magát hivatásos olvasónak nevezi, aki önmagát más nyelveken is értőnek, de elsősorban erdélyi magyarként határozza meg.
Sok területen kapcsolódik a két egyetemi oktató munkája: nemcsak kollégák, a kötetekből az is kiderül, hogy hasonló kérdések foglalkoztatják őket. Az esemény címadásakor sugallni akarták azt a sok-sok apró mozdulatot is, ami a varrásra jellemző, hiszen a szövegben is egymásba öltődnek a szavak, a tanulmányok, de az évek is összeérnek, akárcsak az ízek, és végül kialakul egy kerek egész, lezárul egy korszak.
Mindkét kötetben olyan irodalomtörténeti értekezést, filmelemzést, kritikákat találunk, amelyek magas tudományos szinten írt szövegek, de az irodalom iránt érdeklődő nagyközönség számára is érthetőek és meggyőző erővel bírnak. Így az elemzett művek olvasására, megtekintésére ösztönzik az olvasót.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kölcsey és Vörösmarty a neten – Együtt szavalt a nemzet
Kárpát-medence-szerte számtalan felolvasással, ünnepi műsorral, színházi előadással, díjátadással ünnepelték meg csütörtökön a magyar kultúra napját.
Második alkalommal rendezték meg az Együtt szaval a nemzet elnevezésű programot, amelynek idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium volt a házigazdája, de Erdélyből és a Partiumból is bekapcsolódott 58 magyar tanintézet a közös szavalásba, többek között Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Brassóból, Kolozsvárról, Temesvárról, Nagyváradról és Szatmárnémetiből. A Magyarország kezdeményezte programban számtalan magyarországi iskolán kívül szerbiai, szlovákiai és ukrajnai oktatási intézetek is jelentkeztek.
Százötven csíki diák is szavalt
Csíkszeredai diákok is együtt szavaltak a nemzettel csütörtökön. A pedagógusházban több mint százötven középiskolás diák mondta el a Himnuszt és a Szózatot ugyanabban az időpontban, amikor világszerte több ezer más diáktársa.
Tavaly több csíkszeredai iskola külön-külön már bekapcsolódott a közös versmondásba, most viszont együttesen képviseltették magukat. A rendezvényen a Himnusz első szakaszán kívül minden évben egy, a nap megünneplésére méltó verset szavalnak el a diákok, idén a második vers Vörösmarty Mihály Szózata volt.
Márai-díj Tompa Andreának Márai Sándor- és Csokonai Vitéz Mihály-díjat, valamint Könyvtári Minőségi Díjat adott át Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár csütörtökön, a magyar kultúra napján a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Márai Sándor-díjat Tompa Andrea kolozsvári származású, 1990 óta Budapesten élő író, színházkritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Színház című folyóirat szerkesztője vehette át a 20. századi kisebbségi lét kérdéseinek újszerű és hiteles prózai ábrázolásáért. Az írónak két regénye jelent meg eddig: 2010-ben A hóhér háza című, 2013-ban pedig a Fejtől s lábtól címmel a második.
A szervezők sorsolás révén idén az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot választották ki a házigazda szerepére, az együttes szavalást vezénylő Jordán Tamás színművész innen irányította a rendezvényt.
A YouTube internetes videomegosztó révén a világszerte számos helyszínről bekapcsolódó diák élőben látta a vezénylő művészt, így szavalhattak egyszerre, együtt. A különböző helyszíneken felvétel is készült, ezek szintén a YouTube-on tekinthetők meg. A csíkszeredai együttes szavalás is látható, az internetes oldal keresőjében az Együtt szaval a nemzet és Csíkszereda kulcsszavakkal rá lehet keresni a felvételre.
A pedagógusházban összegyűlt csíkszeredai diákok számára csütörtök délelőtt, a közös szavalat előtt Budaházi Attila dramaturg, rendező tartott főpróbát, és látta el őket hasznos tanácsokkal.
Az élő közvetítés kezdetén Jordán Tamás is gyakoroltatta először kissé a szavalókat, akik számára felidézte azt is, azért ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját, mert Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát.
Végül helyi idő szerint 11 óra 10 perckor világszerte több helyszínen kezdték el szavalni a diákok a Himnusz első szakaszát, majd a Szózatot. A közös versmondás után a csíki diákoknak Túros Endre tanár beszélt a Himnusz jelentőségéről, születésének körülményeiről, a költő életéről.
Farkas Szilvia, az eseményt szervező Nemzeti Kreatív Intézet kommunikációs igazgatója az MTI-nek elmondta: a kezdeményezéshez 718 iskola csatlakozott idén. Hozzátette: több iskola jelezte, hogy ugyan nincs internetkapcsolatuk, így nem tudják feltenni saját videójukat a YouTube-ra, de ők is csatlakoznak a közös versmondáshoz a meghirdetett időben.
A különböző helyszíneken elhangzó valamennyi szavalat rögzítésre kerül, és a YouTube-csatornán visszanézhető. Április 11-éig, a magyar költészet napjáig a részt vevő iskoláknak lehetőségük lesz további szavalatokat is feltölteni, és a legnézettebbeket, illetve a legnagyobb tetszést kiváltókat jutalmazzák. A díjakat a magyar költészet napján adják át.
A programot tavaly indította útjára Szőcs Géza kormánybiztos, miniszterelnöki főtanácsadó Jordán Tamás Kossuth-díjas színész-rendező szakmai irányításával. A kezdeményezés célja a magyar kultúra népszerűsítése és a magyar közösségek összekapcsolása szerte a világon.
Szőcs Géza kormánybiztos a közös szavalat után az MTI-nek elmondta: a kollektivitás új formája alakult ki a projekt révén több százezer diák között. „Ez egy kohéziós erő a következő generációk számára, amelyekről aggódva szokás mondani, hogy gyengül bennük a nemzettudat, hogy sorvad az öszszetartozás élménye. Ez a projekt ezzel ellentétes hatóerőt jelent” – fogalmazott.
Szőcs Géza nem tudta még pontosan megmondani, hogy jövőre melyik verset választja ki, de Berzsenyi vagy Ady egyik verse van a fejében. Az Együtt szaval a nemzet kezdeményezésnek évente újabb és újabb határon belüli és külhoni település ad otthont. A következő házigazdát az idei résztvevők közül sorsolással választják ki április 11-én, a költészet napján.
Olvasással az irodalomért
Marosvásárhelyen a korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is nagyszabású vállalkozással, 24 órás felolvasómaratonnal ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Olvass fel Marosvásárhelyért! című eseményen a kora délutáni órákban zsúfolásig tele volt a Zanza kávézó. Az egyik asztalnál az Unirea Főgimnázium diákjai és tanárai ültek. Velük volt a tanintézet aligazgatója is, Brandner Emőke, akitől megtudtuk: a magyar tagozat tizedikes, tizenegyedikes és végzős tanulói mellett a harmadikosok is felolvastak.
„Könyvszerető embernek tartom magam, a diákjaimat is erre nevelem. Úgy érzem, hogy a magyar irodalom, a magyar nyelv ezáltal marad fenn, ha megszerettetjük a gyerekekkel az olvasást” – fogalmazott az intézményvezető. Egyik diákja, Bálint Nóra maga is prózát ír, ezúttal azonban egy Reményik-verset olvasott fel.
Idén a felolvasással párhuzamosan beszélgetéseket is szerveztek ismert vásárhelyi személyiségekkel. Ottjártunkkor éppen Boros Zoltán televíziós újságíró Török Viola rendezővel beszélgetett zene és színház kapcsolatáról, az erdélyi színházi világról. Csép Andreával és Brassai Zsomborral is összefutottunk. A megyei tanácsos Tisza Katától, a Maros megyei RMDSZ elnöke Vida Gábortól olvasott fel.
„A felolvasó-maraton olyan rendezvény, amelyet támogatni kell, és a jelenlétünkkel kell felkarolni az ügyet és segíteni a szervezők munkáját” – fogalmazott Csép Andrea. Brassai Zsombor elmondta a rendezvény nevét annak idején többek között Vass Leventével, a rendezvény főszervezőjével találták ki.
„Jobb a hangulat, felnőttebb a hangulat, komolyabb a hangulat. Szépen összekovácsolódik, és évről évre szebb és jobb irányba tágul ennek a rendezvénysorozatnak az ajánlata, amit valamikor négy évvel ezelőtt kezdtünk el. Most már románul is megszervezzük, kerekasztal-beszélgetések is vannak, és egy csésze kávé mellett alkalom nyílik az ismerkedésre: a marosvásárhelyiek megismerhetik a marosvásárhelyieket. Számomra ez a legfontosabb tényező. És az, hogy a csapatom, a partnereink, akikkel közösen szerveztük, örömmel, jókedvvel és egyre nagyobb hozzáértéssel végzik a munkájukat” – fogalmazott Vass Levente, a szervező Stúdium Alapítvány alelnöke.
Saját műsorral is készültek az iskolák
Számos erdélyi iskola is saját ünnepséget szervezett a Himnusz befejezésének évfordulóján. A Hargita megyei Tekerőpatakon a Tarisznyás Márton Általános Iskola diákjai például zenés-verses összeállítással készültek.
„Iskolánkban nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a hétköznapok közül kiemeljük a jeles napokat. A gyermekek nagyon készülnek a rendezvényekre, a fellépők komolyan veszik szerepüket. A mai műsorral kapcsolatban azt vettem észre, hogy nemcsak megjelenésükben igyekeztek »ünnepiek« lenni, hanem lélekben is készültek” – mondta lapunknak Kolumbán Csilla vallástanár, a műsor szervezője.
R. Kiss Edit, Vass Gyopár
Krónika (Kolozsvár)

Tőkés László: 1989 a Himnusz és a magyarok szabadságát is elhozta
Az 1989-es év hozta el a kultúra és a magyarok szabadságát, ekkor vált a magyarok törvényes himnuszává Kölcsey Ferenc költeménye, és ebben az esztendőben vívták ki szabadságukat a kelet-közép európai térség népei – mondta Tőkés László csütörtökön Nyíregyházán.
A néppárti európai parlamenti képviselő a magyar kultúra napjának alkalmából rendezett, megyeházán megtartott rendezvényen arról beszélt, hogy 1989-től egy olyan kegyelmi idő kezdődött el, amelynek sok-sok ajándékával rendelkezik a magyarság, viszont sok lehetőséget elszalasztott.
„Mindenképpen nagy áldása ennek a történelmi évnek, hogy a berlini fallal együtt a bennünket elválasztó trianoni határfalakat is lebontotta, és újból szabad lett a Himnuszt is énekelnünk” – fogalmazott a református lelkész.
Tőkés László a megyeháza Bessenyei-termében összegyűlt hallgatóságát emlékeztette arra, hogy számos zaklatásban volt része az erdélyi magyaroknak, sokszor egy vicc vagy a Himnusz eléneklése miatt hívták be és vádolták meg őket a román hatóságok.
Amikor 1989 decemberében egyik napról a másikra szabaddá vált Kölcsey Ferenc költeményének éneklése, azt szinte leírni és elmondani is lehetetlen – emlékezett Tőkés László. Felidézte, hogy egyes gyülekezetekben és településeken sokan még hónapokig „óvatoskodtak”, és a diktatúra bukása után sem merték elénekelni a magyarok fohászát.
Ez az év a határok feletti nemzetegyesítés kezdete is egyben – tette hozzá. Tőkés László azt mondta, hogy ami 1989-ben elkezdődött, azt folytatni kell, „ennek vagyunk részesei a magyar kultúra napján is, ami a nemzeti értékeink ápolásáról, megmentéséről, megőrzéséről és gyarapításáról szól”.
Az eseményen részt vett számos világi és egyházi méltóság, többek közt Kocsis Fülöp, a Hajdúdorogi Egyházmegye püspöke, Szabó István és Baracsi Endre megyei közgyűlési alelnökök, valamint Vinnai Győző, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselője. A rendezvényen Kulturális örökségünk mentése a Kárpát-medencében címmel előadást tartott Őry László, a szervező Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesület elnöke.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Mondom a magunkét: Szövetségesek és szövetségesebbek
Már megszokhattuk – ha elfogadni nem is tudjuk –, hogy a kelet-közép-európai országok nyugati megítélése elsősorban attól függ, hogy miként illeszkednek az éppen aktuális nagyhatalmi elképzelésekbe. Egy időben, a rendszerváltás utáni években, az EU-s csatlakozás előtt Magyarország számított az „éltanulónak”, míg Romániát számos kritika érte, elsősorban a csatlakozási kritériumok teljesítésének nehézkes volta miatt. Mára megváltozott a helyzet, valamint a két ország megítélése a gazdasági háttérhatalom ellenőrzése alatt álló EU-ban és az USA-ban.
A 2010 óta Magyarországot irányító Fidesz-KDNP-kormányzat előbbre valónak tartja a magyar érdekeket a nemzetközi nagytőke, a multinacionális cégek érdekeinél, ami által magára vonta az EU és az USA haragját. Köztudott, az USA-nak elsősorban érdekei vannak, nem barátai, s amennyiben Washingtonban úgy értékelik, hogy érdekeik sérülnek, máris lépnek. Előbb „csak” gazdasági és diplomáciai téren próbálkoznak nyomást gyakorolni, de amint a közelmúlt közel-keleti történései is mutatják, a katonai közbeavatkozástól sem rettennek vissza.
Mi váltotta ki az USA „ellenérzését” az Orbán kormány iránt? Például Paks, pontosabban az, hogy az atomerőmű fejlesztését a kormányzat az oroszokra bízta, s nem a szintén arra pályázó amerikai cégekre. Néhány éve a temelini atomerőmű kapcsán hasonló konfliktus alakult ki az USA és Csehország között, a korrupcióval megvádolt prágai kabinet bele is bukott. Valami hasonlót szeretnének Magyarországon is elérni. A másik terület a gázüzlet. A Déli Áramlat kiépítése által a lényegében szintén orosz gáz Közép- és Nyugat-Európába való eljuttatása lehetetlenné tenné az újabban szintén gázexportőrré vált amerikaiaknak a palagáz értékesítését. Időközben az Oroszország elleni gazdasági szankciók okozta anyagi veszteségek miatt jegelték a gázvezeték kiépítését.
Egy ismert biztonságpolitikai szakértő szerint Magyarország ma már nem műveleti terület, hanem hadszíntere egy olyan háborúnak, melyet az Egyesült Államok vív Oroszországgal. Azt is állítja, hogy amit André Goodfriend amerikai ügyvivő Magyarországon művel, az semmiféle diplomáciai játéktérbe nem fér bele.
Ezzel szemben geopolitikai szempontból Románia helyzete igencsak felértékelődött az utóbbi időben. Korábban azt írtam, az USA-nak érdekei vannak, nem barátai. Nos, a jórészt általa kiváltott ukrán válság kapcsán pillanatnyi érdekei azt kívánják, hogy „barátjának” tekintse Romániát. A történelmi múltból eredő nyilvánvaló oroszfóbiában szenvedő bukaresti kormányzat pedig teljes mellszélességgel próbál eleget tenni az amerikai, pontosabban a NATO-elvárásainak. Ennek egyik bizonyítéka az a gyorsaság, ahogyan a teljes társadalom megfigyelésére alkalmas – sőt, a visszaélésekre is – Nagy Testvér-törvény elfogadására vonatkozó amerikai sürgetésre reagáltak. Ha már muszáj, akkor önként és dalolva megszavazzák. Victoria Nuland Kelet-Közép-Európáért felelős amerikai külügyér lassan amolyan helytartóként osztja a washingtoni ukázokat a bukaresti kormányzatnak.
Ha jól belegondolunk, a külső elvárások, a „feladatok” kénytelen-kelletlen vállalt teljesítése által jutott, ha jutott valamicskét előre az ország. A korrupció elleni küzdelemben eddig elért, egyelőre csak félsikerek – annak azonban látványosak, azt ismerjük el – elsősorban ennek a megfelelési kényszernek köszönhetőek.
Az tagadhatatlan, intézményrendszerét, a törvényi környezetet tekintve ma Románia akár demokratikus állam is lehetne. Hogy nem az, annak sokféle magyarázata lehet. Mindenesetre, amíg a külső nyomás, a kényszer mellé nem társul belülről fakadó igény is erre, addig csak reményként, kívánalomként beszélhetünk demokráciáról.
A svájci frank alapú hitelek körül kialakult mizéria kapcsán sokan elgondolkodhatnak: míg a szakmányban szidalmazott magyar kormány a hitelek forintosításával megtalálta a megoldást, addig az USA „barátságával” hencegő román politikusok még csak keresgélik. Előfordulhat, hogy a lengyelekhez, horvátokhoz hasonlóan Románia is a magyar minta szerint eljárva próbálja rendezni majd a problémát.
Szentgyörgyi László
kozpont.ro

Az űrlap alja
Nagyváradról a BBC History magazinban
Kormányos László, Péter I Zoltán, Szilágyi Aladár és Szűcs László – négy váradi szerzője van a BBC History folyóirat januári számának, melyet szerdán este mutattak be a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban Papp Gábor főszerkesztő és a szerzők jelenlétében. A megjelenteket Imre Zoltán, a múzeum igazgatója köszöntötte, majd Papp Gáborral és a szerzővel Körössi P. József beszélgetett.
A főszerkesztő többek között elmondta, hogy négy évvel ezelőtti megjelenésük óta Magyarország legolvasottabb történelmi folyóiratává váltak, az általában 17-18 ezer kinyomtatott példányból általában 14-15 ezer elkel. Tartalmuknak felét az angol anyalapból veszik át, azonban nincs tematikai megkötöttségük, az elmúlt 15-16 év anyagából válogathatnak, a lap tartalmának mintegy 30 százaléka magyar történelemmel foglalkozik, a fennmaradó részt magyar szerzők nem magyar vonatkozású anyagai alkotják. Nehéz megtalálniuk az egyensúlyt, hiszen a napi politikai mellett ma Magyarországon a történelem a legmegosztóbb téma egy amúgy is megosztott társadalomban, szögezte le a főszerkesztő, aki azt is hozzátette: büszkék arra, hogy a szakma élvonalába tartozó magyarországi történészek, például Romsics Ignác, Ungváry Krisztián és Ormos Mária nekik írnak.
Szilágyi Aladár írásában a Trianon utáni Nagyváradot ismerteti, mint mondta, az első évek a felocsúdás évei voltak, ugyanakkor gazdag volt Várad élete, a bőség zavarával kellett megküzdeni cikke megírásakor. Szűcs László két egymás mellett létező identitásról ír, arról, hogy szinte megszűnt a kultúrák közötti átjárás. Kormányos László 2008 óta dolgozik Nagyvárad krónikáján, ebből a várhatóan 2016-ban megjelelő könyvből kerültek be szemelvények a folyóiratba, Péter I. Zoltán pedig a város századfordulós életével foglalkozik. Az est végén a szervezők nevében Szabó Ödön képviselő köszöntötte az egybegyűlteket, és többek között arról is beszélt, fontos lenne Kormányos László munkájának románra való lefordítása, hogy akár forrásként is használhassák azt. A lapszám jövő péntektől kapható az Illyés Gyula könyvesboltban.
Fried Noémi Lujza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Thalia atlétája. In memoriam Kötő József
Szinte élete utolsó pillanatáig úgy tűnt: Kötő József szavatartó ember. Alig öt hónap elteltével viszont az ellenkezőjét bizonyította: egy, a háromnegyed évszázados jubileuma táján készült interjúban arra az újságírói kérdésre, hogy készül-e önéletrajzot írni, a Tőle megszokott határozottsággal felelte: „nem készülök meghalni”…
Pedig Neki, aki megannyi kismonográfiát írt az erdélyi színházak történetéről, aki megannyi „színjátszó személy” pályaképét rajzolta meg, rendkívül gazdag, fordulatos és tartalmas életművel – élettel és művel – a tarsolyában bőven lett volna mit felidéznie a saját múltjából. Mivel ezt nem tette meg, több kutatónak való munkát hagyott örökül, akár színházi, színháztörténészi, akár közéleti-politikai tevékenységére nézvést.
Immár nyugdíjba, de nem nyugalomba vonulását követően pontos, mondhatni racionális mondatokba foglalta önnön krédóját: „Akkor érzek elégtételt, ha igénybe vesznek, és ha az igénybevétel révén még használhatok is. Megpróbálva egy mondatban aforisztikusan megfogalmazni (...) én azt mondom, hogy az elégtétel, a kiegyensúlyozott, hasznos élet titka az, hogy igénybe vegyenek, te válaszolhass erre az igénybevételre, és ez végül mindkét fél számára hasznos cselekedetben, minőségi munkában és olyan cselekedetsorban kulmináljon, ami közhasznú.”
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium országos bajnokságot nyert diákatlétája futását nehéz időkben, 1956-ban folytatta, igen nehéz körülmények között, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem már aláaknásított, majd két és fél év múltán szétrobbantott terepén. A még „ép” tanintézmény bölcsészkarának képviseletében, egy tudományos diákkonferencián másodéves „benjáminként” az ötödéves Lászlóffy Aladár, Láng Gusztáv illetve Kántor Lajos oldalán alkotott kitűnő szellemi „váltócsapatot”. Mint nemrégiben nyilatkozta, „már akkor eldőlt, hogy szabadidőmet a tanórákon kívüli kutatómunkára, a magam képzésére szánom”. És ugyanabban a tanévben érte az az impulzus, amelyik néhány év múltán meghatározó erővel szabott irányt pályája alakulásának: szemináriumi dolgozatként elvállalta Janovics Jenő a Farkas-utcai színházról írt könyvének bemutatását. „Akkor bontakozott ki bennem a színház intézménye iránti csodálat” – vallotta. Mivel 1959-ben egy, a Babeş és a Bolyai egyesítése táján fogalmazott jelentésben három tanára és két diáktársa mellett Őt is „nevesítették”, mint „irredenta, nacionalista” elemet, startja a tanári pályán nem sok jóval kecsegtetett.
Voltaképpeni félresiklatása, a zsoboki iskolában eltöltött öt esztendő nem tűnhetett túl keservesnek, annál inkább nem, mert már 1965-ben megpályázta a kolozsvári magyar színház megüresedett irodalmi titkári állását, és a két, esélyes, egymással élet-halál harcot folytató aspiráns helyett az Övé lett a poszt. Atlétánknak – bár már lehetett némi rálátása a színházi terepre – talán sejtelme sem volt arról, hogy a következőkben titkárként, dramaturgként majd igazgatóként mennyire nem a „megnyugvás ösvényein” kell haladnia, hanem egy áthatolhatatlan drótakadályokkal, átugorhatatlan árkokkal és áthághatatlan falakkal bővelkedő pályán kell kiutat találnia a kulturális életet is ellehetetlenítő, fokozódó diktatúra útvesztőiből. Hogy csapata mégis célba ért, hogy mégis átszakította a célszalagot, azt a hetvenes-nyolcvanas évek kolozsvári színházának időnkénti nagy teljesítményei bizonyítják.
Baj- és kortársai vélhették volna, hogy 1990-től errefelé Kötő József – ha nem is dől hátra, hiszen sosem volt a kényelem embere – immár csupán a teátrum dolgainak és a színháztörténeti kutatásoknak szenteli az életét. De nem így történt, hiszen – amellett, hogy kiteljesítette elméleti, teatrológiai és kultúrtörténeti munkásságát – az EMKE, az RMDSZ, időnként a kormány, illetve a parlament keretében belevetette magát a közélet és a politika sűrűjébe.
Kötő József a napokban pihent meg. Tusája befejeztével, a célegyenes végén bizton vallhatja, vállalhatja Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája…”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kultúra-napi díjakat adtak át
Nagyvárad- Január 22-én este az RMDSZ Bihar megyei szervezete A Magyar Kultúra Napját ünnepelte a Szigligeti Színházban rendezett gálaünnepség keretében. Kilenc díjat adtak át, négy kategóriában.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett gálaesten ünnepi beszédet mondott Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere. Ezt követően díjakat osztottak ki olyan személyiségeknek, akik az RMDSZ szakbizottságának döntése értelmében, illetve az ügyvezeti elnökség és a körzetek javaslata alapján az elmúlt években kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a magyar kultúra ápolása és terjesztése területén. Ennek értelmében A Magyar Kultúráért-emlékplakettet vehetett át Szabó Amália földrajztanárnő, belényesújlaki néptáncoktató, a Rezgő néptánccsoport vezetője, Brugós Sándor, a Nagyvárad Táncegyüttes tagja, táncpedagógus és az érsemjéni származású Csorba Sándor, aki jelenleg a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa. A Magyar Kultúráért- díjban részesült Gali Teréz nagyszalontai dalszövegíró, zeneszerző, előadóművész, az X- Faktor- győztes Tóth Andrea váradi diáklány és dr. Budaházy István váradi főgyógyszerész. Ugyanakkor életmű-díjnak örülhetett Dérer Ferenc újságíró, a Bihari Napló főszerkesztő-helyettese és Molnar Mónika canto-könnyűzene tanárnő. A Jakobovits-díjat az idén Amerikában élő Gerendi Anikó képzőművésznek ítélték oda.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Anya helyett anya lenni
Zsurzs Angéla több mint tíz éve él Csíkszeredában, és bár még nem édesanya, jelenleg hét gyermek gondját viseli. Büszkén mutatja a „családi fotókat”, lelkesen mesél kicsiről és nagyról. – A Szilágyságban születtem, tizenkét évvel ezelőtt a munkám sodort ide, akkor Gergely Istvánon, a Tisztin keresztül kerültem Csíkszeredába. Ezt megelőzően egy évet Beszterce-Naszód megyében dolgoztam egy ottani Csibész-háznál, Csíkszeredában pedig szintén a Csibész Alapítvány egy házához kerültem, amely a Hargita Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság fennhatósága alatt van. Hat évvel ezelőtt volt egy újabb, ezúttal kisebb változás az életemben, elvállaltam a gyermekvédelmi igazgatóság kettes számú családi típusú elhelyező központjának a vezetését.
– Elhagyott gyerekek gondját viseli, noha más területen tevékenykedett. Könnyen hozta meg a döntést a váltás mellett?
– Hirtelen hozok döntéseket, és érzem belülről, hogy mit kell tennem. Korábban teljesen más területen dolgoztam, tanultam. Öt nap állt a rendelkezésemre, hogy egy teljesen új lehetőséget elfogadjak, ezek voltak a gyerekek. Szinte a semmire igent mondtam, otthagytam a munkámat, váltottam, és elmentem Beszterce-Naszód megyébe, majd egy év után felajánlották a csíkszeredai munkát. Mindig nagyon szerettem a gyerekeket, és szerettem volna velük foglalkozni. Tizenkét évvel ezelőtt sok mindent másként gondoltam, de beledobtam magam, és teljesen jól alakult. Az is nagy váltást jelentett számomra, hogy amíg az első otthonban kicsi gyerekek gondját kellett viselni, itt egyből serdülőket kaptam.
– Hogyan zajlik egy napjuk?
– Én hét gyermekkel a gyermekvédelmi igazgatóság hármas számú központjához tartozó családi házban lakok, Csibész-háznak ismerik Somlyón. A legkisebb gyermek két éves és nyolc hónapos, aztán vannak első, harmadik és negyedik osztályosak, hárman pedig egyetemisták. Van két nevelő kollégám, akik naponta váltják egymást, illetve egy szakácsnő. Ők hárman nem laknak velünk, csak napi rendszerességgel jönnek. Reggel hétkor ébredünk, elviszem a gyerekeket iskolába, aztán számomra kezdődik az irodai munka, a kicsihez jön a nevelő, aki reggel nyolctól este kilenc óráig van a gyerekekkel. Délután tanulás, szabad foglalkozás zajlik a nevelővel, este kilenctől pedig én vagyok a gyerekekkel, hétvégén pedig, szombat déltől hétfő reggelig együtt vagyunk. De persze ha napközben otthon vagyok, nem tudom kivonni magam a napi tevékenységekből, a pici gyerek állandóan ott van körülöttem.
– Mennyire szoros a kapcsolata a gyerekekkel?
– Anyukámnak szólítanak a kicsik, ez sokat elárul. Egyébként számomra ez nem jelent gondot, viszont ahogy nőnek, beszélünk arról, hogy nekik van édesanyjuk, és én a nevelőanyjuk vagyok. Erről beszélni egy majdnem három évesnek még túl korai, így számára én vagyok az anyuka. Érzem egyébként, hogy oszlopnak tekintenek, bizalommal fordulnak hozzám. Igyekszem, hogy anyjuk helyett anyjuk legyek. Sajnos nem vagyok én még édesanya, de bízom benne, hogy hamarosan az leszek. Nem tudom, a saját gyerekkel hogyan bánnék, de azt igen, hogy ezeknek a gyerekeknek a lehető legjobbat akarom.
– A gyerekek testvérként viszonyulnak egymáshoz?
– Ragaszkodnak egymáshoz. A nagyok sokszor elviszik a kicsiket sétálni, foglalkoznak velük, segítőkészek nagyon.
– Érzelmek vannak ebben a munkában, ha annak lehet nevezni. Egy felnőttnek sem lehet könnyű...
– Pontosan. Minden ember más, az elvárások, a képességek is mások. Nekem például megvoltak a magam elképzelései a gyereknevelés kapcsán, aztán a gyerekek jelezték, hogy ez így nem megy, én pedig rádöbbentem, hogy a szuper elképzelések csak az én fejemben szuperek, és nem tudom ráerőltetni egy másik emberre. Az embernek döntési joga van, más igényei, más elképzelései a saját élete kapcsán. Az idők során letisztul ez. Jó kis felkészítő ez az életre.
– 13 évvel ezelőtt nem tudta, mire vállalkozik. Most is belevágna?
– Határozottan. Úgy érzem, mindent megtettem, hogy kihozzam belőlük is és a helyzetből is a maximumot. Nem azt mondom, hogy nem lehetne jobban csinálni. Ezelőtt pát évvel például alig figyeltem magamra, most már ott tartok, hogy magamra is figyelek, mert az idők során megértettem, ha én nem vagyok jól, akkor a környezetemet is fertőzöm. Most már magamnak is megadom azt, amire szüksége van a lelkemnek ahhoz, hogy tudjak türelmesebb lenni.
– Arra gondolt, hogy mi történik, ha majd családja, gyereke lesz?
– Kialakul. De ez nem összeférhetetlen a családi élettel, én úgy látom, nem lesz gond. Nagyon szeretném a saját családomat megalakítani, de nem szeretném, ha kizárná a mostani életemet. Szeretném folytatni a munkámat, kihozni a legtöbbet magamból. Végzem a feladatomat, s nyitott vagyok bármire. Bízom benne, hogy segítenek az égiek.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Átadták a Magyar Kultúráért-díjakat Nagyváradon
Átadták csütörtök este a nagyváradi színházban a magyar kultúra napján tartott gálaesten a Magyar Kultúráért-díjakat. A rendezvény fővédnöke, Kelemen Hunor szövetségi elnök a kultúra fennmaradásában viselt egyéni felelősségről is beszélt.
"Egy föl nem lapozott könyv pusztán egy papírtömkeleg, egy el nem hangzó dal mindössze hangjegyek sokasága, egy meg nem látogatott múzeum egy üres tér tele tárgyakkal, egy meg nem csodált festmény csupán festék egy vásznon. Minden dolog mértéke az ember" - jelentette ki csütörtök este Nagyváradon Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke, volt kulturális miniszter a magyar kultúra napja alkalmából tartott nagyváradi gálaműsor előtt mondott beszédet, amelyben a kultúra fennmaradásában viselt egyéni felelősség fontosságát hangsúlyozta. Mint mondta, valamennyi nemzet kultúrájának a fennmaradása, gyarapodása közösségi, ugyanakkor egyéni döntések hosszú sorát jelenti.
"A magyar kultúra mértéke, mércéje mi vagyunk, a magyar közösség tagjai, értékeink bennünk születnek meg és válnak élő, átörökíthető, fennmaradó értékekké" – jelentette ki.
Az RMDSZ elnöke szólt arról is, hogy az erdélyi magyaroknak közösségként és egyénként is kötelességük, küldetésük megőrizni, a hétköznapok részévé tenni mindazt, amit nemzettársaik, elődeik vagy kortársaik létrehoztak a kultúra bármely területén. Hozzátette, hogy nagyobb érdeklődéssel, figyelemmel, érzékenységgel és tudással kellene közeledni az értékekhez. "Ez a hozzáállás kizárólag rajtunk múlik. Senki nem diktálhatja ezt kívülről, nem határozhatja meg azt, hogy a kulturális javainkat mekkora értéktudattal építsük be az életünkbe" - hangoztatta.
Kelemen Hunor azt is elmondta, hogy a romániai kommunista diktatúra 25 évvel ezelőtti megbukása után az erdélyi magyarság társadalmi és kulturális téren is újjászületett. Hozzátette, az RMDSZ munkájában mindig kiemelt helyen állt az oktatás és a kultúra, hiszen ezek az identitás megőrzésének fontos elemei. Azt is megjegyezte, hogy az erdélyi magyar közösség számára az értékmegőrzés mellett az értékteremtés is fontos. Az erdélyi magyar alkotók jelentős művekkel gazdagították az egyetemes magyar kultúrát.
Kelemen Hunor után Muraközi István, a rendezvénysorozat védnöke, Berettyóújfalu polgármestere mondott beszédet. „A világ egyre jobban hasonlít egy nagyáruházhoz, ahol egy hatosért megkapni mindent, ami az élvezetre vágyó tömeg napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti” – mondta az elöljáró, aki ennek a veszélyeire is felhívta a figyelmet a beszédében.
A polgármester szerint Magyarországot és a magyarságot sokszorosan megviselték az évszázadok. „A Kárpát-medencében töltött bő 1100 esztendőt sokszor idegen ajkú uralom alatt töltöttük, ugyanakkor a gazdasági és politikai döntések sok nemzetiséget is beengedtek vagy hoztak az országba, ami egy sokszínű, gazdag kultúrát eredményezett” – jelentette ki Muraközi István, aki beszédét a Himnusz kezdő szavaival zárta.
A beszédek után Biró Rozália szenátor és Kelemen Hunor adta át a Magyar Kultúráért emlékplaketteket, díjakat és életműdíjakat. A díjazottak laudációit Szabó Ödön képviselő, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke olvasta fel.
Emlékplakettet vehetett át Szabó Amália, a belényesújlaki Rezgő Néptánccsoport vezetője, Brúgós Sándor Csaba néptáncos, a Nagyvárad táncegyüttes tagja és Csorba Sándor érsemjéni muzeológus. A díjakat Gali Teréz nagyszalontai énekes, az X-faktor győztes Tóth Andrea (akinek távollétében szülei vették át a díjat) és Monica Molnar énektanár (Tóth Andrea és a Megasztár-győztes Tolvai Renáta is a tanítványa volt) kapta meg.
Életműdíjban Budaházy István főgyógyszerész és Dérer Ferenc újságíró részesült, a Jakobovits Miklós-díjat az Amerikai Egyesült Államokban élő Gerendi Anikó kapta, aki azt egy későbbi időpontban veszi majd át.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Csángó-est a Magyar Kultúra Napján
A Magyar Kultúra Napja alkalmából fotókiállításnak, könyvbemutatónak és néptáncelőadásnak adott otthont a Maros Művészegyüttes székháza. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) és a Maros Művészegyüttes szervezte ünnepi esemény résztvevői a csángómagyarok életébe nyerhettek betekintést.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub kiállításmegnyitójával indult az est, ahol Both Gyula, Bálint Károly, Haragos Zoltán és Ábrám Zoltán csángó fotóiból mutattak be egy válogatást. A színes felvételek a csángók népviseletét, tájait, építészetét, ünnep- és mindennapjait mutatja be, azt, hogy azok az emberek a szegénységben is képesek boldogok lenni, örülni az életnek. A kiállítást, amely január végéig látogatható, Both Gyula, a Marx József Fotóklub elnöke, Barabási Csaba Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója és Kilyén Ilka, az EMKE Maros megyei elnöke nyitották meg.
A Művészegyüttes nézőterét megtöltötte a többnyire idősebb generációt képviselő közönség, akiket Kilyén Ilka (képünkön) köszöntött. Lakatos Demeter csángó költő A nap fiai című versét a művésznő Czelecz Jenőnek ajánlotta, aki hosszú éveken át táboroztatta a csángó gyerekeket Erdélyben, hogy magyar szót halljanak, magyarul beszélhessenek. Ezt követte Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök ünnepi szónoklata. A politikus arról beszélt, hogy a Magyar Kultúra Napját reggel a prefektúrán kezdte, ahol arra kért magyarázatot, hogy a kormánymegbízott miért kifogásolja a nemzeti szimbólumainkat, miért akarja levétetni az erdőszentgyörgyi polgármesteri hivatalra kitűzött székely zászlót. Érdembeli választ a prefektus nem adott, a törvény betűi mögé bújva magyarázkodott – számolt be Brassai, aki a magyar identitásról, a kultúráról, annak jelentőségéről beszélt.
Oláh-Gál Elvira csíkszeredai rádiós újságíró A moldvai magyarokról című könyvét Bodolai Gyöngyi ismertette. Ő mutatta be a szerzőt és a szerző mellett ülő Borbáth Erzsébetet is, a csíkszeredai József Attila Iskola egykori igazgatóját, aki elsőként hívta meg a csángómagyar gyerekeket, hogy magyar nyelven tanuljanak. A kötet sok munka, sok terepjárás, beszélgetés eredménye, a szerző a Marosvásárhelyi Rádió, majd 2001-től a Kossuth Rádió munkatársaként készítette a tudósításait, interjúit.
A kötetet három részre tagolta: az elsőbe a tudósításait foglalta össze, amelyeket tömegrendezvényekről, például a csíksomlyói búcsúról, a csomafalvi napokról, a budapesti csángó bálokról készített. A második része a kötetnek azokat a portréinterjúkat tartalmazza, amelyeket csángóföldi útjai során készített a szerző. A harmadik részben azokkal beszélget, akik tanulmányaik befejezése után hazatértek, vagy akik vállalták, hogy ott tanítsanak. Oláh-Gál Elvira Pusztinától Magyarfaluig bejárta szinte az összes csángó falut, rádiós újságíróként kötelességének tartotta foglalkozni a csángók sorsával. Sokszor felmerült benne a kérdés, hogy a nagymama vajon miért nem beszél az unokával magyarul? Érdekességként elmondta, hogy míg a csángó gyerekek gyönyörűen énekelnek, vagy mesélnek a saját dialektusukban, nyelvjárásukban, ha megszólalnak, már nem azt a nyelvet beszélik, hanem amit az iskolában a magyar órán beszélnek, vagy még rosszabb esetben meg sem tudnak szólalni magyarul.
Az ünnepi rendezvényen fellépett még Kásler Magda, az Öves Együttes, a Napsugár táncegyüttes és a Maros Művészegyüttes.
Antal Erika
maszol.ro

Több szabadság jár – Módosult a munkatörvénykönyv
Klaus Johannis államfő a napokban írta alá a 2003/53-as munkatörvénykönyv módosításait, amelyek az ideiglenesen, helyettesítésre alkalmazott dolgozók fizetését, illetve az éves szabadságra vonatkozó előírásokat szabályozzák – tájékoztatott Ördög Lajos, a Kovászna Megyei Munkafelügyelőség vezetője.
A szabadságra vonatkozóan a „régi” törvénykönyv kimondta: az éves szabadság időtartama a munkában töltött idő függvénye, azaz ha valaki betegszabadság vagy más megalapozott okból nem volt munkában, akkor annyival kevesebb periódusra számolták ki a szabadnapjait. Ez ellentmondott az uniós irányelvnek, ezért a módosítás előírja, hogy a betegszabadság vagy bármilyen más igazolt hiányzás miatt nem lehet csökkenteni a szabadságot. Sőt, a tanulmányi fizetetlen szabadság is folytonosságot jelent.
– Ha például egész éven át betegszabadságon vagy, a pihenőszabadságodat a következő évben, de maximum 18 hónapon belül ki kell adnia a munkaadónak – példázta a munkafelügyelőségi vezető.
A másik változás a fizetésekre vonatkozik: az ideiglenesen, időszaki munkára felvett dolgozó ezentúl nem kaphat kevesebb pénzt ugyanazért a munkáért, amit egy állandó alkalmazott végez ugyanabban a munkakörben (eddig kevesebbet is elszámolhattak a munkaadók). Kiderült továbbá, hogy a munkaügyi felügyelőség és a szociális felügyelőség (ANPIS) összevonását szabályzó törvény még közvita alatt van. Az ezt előíró kormányhatározat decemberben lépett érvénybe, a Ziarul Financiar gazdasági szaklap keddi száma azt írta: a 4,4 millió alkalmazott sorsát vigyázó, 2800 fővel működő munkaügyi felügyelőség „egyik napról a másikra megszűnik”. Tinca Teddy
Székely Hírmondó
Erdély.ma