"Marosvásárhelyen az összes vegyes tannyelvű tanintézet diszkriminál!"
Nemcsak a Liviu Rebreanu Általános Iskolában, hanem a megyeszékhelyen az összes vegyes tannyelvű oktatási intézményben diszkriminálják a magyar anyanyelvű diákokat – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója, azt követően, hogy a Liviu Rebreanu iskolát a napokban 600 lejjel bírságolta meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács.
Amint arról tegnapi lapszámunkban beszámoltunk, 600 lejes pénzbírsággal sújtotta az Országos Diszkriminációellenes Tanács a marosvásárhelyi kövesdombi Liviu Rebreanu Általános Iskolát, amiért a román és magyar tagozattal működő tanintézményben a korábbi felszólítás ellenére sem pótolták a hiányzó magyar feliratokat. Horváth Kovács Ádám, a szülői akciócsoport tagja elmondta, a Diszkriminációellenes Tanács tavaly már figyelmeztetésben részesítette a tanintézetet a kétnyelvű feliratok hiánya miatt, ami valójában felszólítás volt, hogy megegyezéssel rendezzék a konfliktust, viszont ez a mai napig nem történt meg. – Az igazgatócsere után négy magyar feliratot ugyan kihelyeztek, viszont az intézményben lévő közel száz felirathoz képest ez szinte egyenlő a nullával – jegyezte meg Horváth Kovács Ádám.
– A tanács döntése egy apró előrelépés ebben a folyamatban, valójában a megerősítése annak, hogy a követelésünk jogos. A CEMO által végzett felmérések eredményei arra utalnak, hogy a megyeszékhelyen nem egy, hanem az összes vegyes tannyelvű iskolában – az óvodáktól a középiskolákig – diszkrimináció éri a magyar anyanyelvű tanulókat. Feltérképeztük, hogy a középiskolák 90 százalékában román anyanyelvű tanárok oktatják a szaktantárgyakat, román tankönyvekből. Sokan arra hivatkoznak, hogy ezáltal a tanulók jobban elsajátítják a szakmát, a szakmában használt sajátos kifejezéseket, viszont ez nem így van. A vidékről érkezett diákok nem értik a román nyelven elhangzottakat, az eredmény pedig az lesz, hogy hiányos felkészültséggel távoznak majd az iskolából – tette szóvá a tapasztaltakat Szigeti Enikő, aki elmondta, idén várhatóan újabb jelentés készül arra vonatkozóan, hogy az ország miként alkalmazza a nyelvi jogok chartájában foglaltakat, ezért a CEMO eljuttatja a hiányosságokkal kapcsolatos észrevételeit az illetékes szervekhez.
Válaszra sem méltatják a szülőket
A sajtótájékoztatón a Liviu Rebreanu iskolába járó magyar gyerekek szüleinek a képviseletében Győrfi Attila és Farkas Mihály voltak jelen. Győrfi Attila elmondta, közel négy hónapja kéthetente szerveznek villámcsődületeket az iskola előtt, viszont eredménytelenül. – A 600 lejes pénzbírság nem boldogít, mert sajnos nem látjuk, hogy ennek hatására megoldódna a probléma. Levélben fordultunk Illés Ildikó főtanfelügyelő- helyetteshez, de több mint harminc nap elteltével sem kaptunk választ. Két alkalommal is találkoztunk vele, kértük, hogy kezdeményezzen találkozót az iskola igazgatónőjével, és közvetítsen a két fél között, mert az igazgatónő nem hajlandó szóba állni velünk, de semmi sem történt. Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink érezzék, hogy semmivel sem kevesebbek, mint a tanintézetbe járó román anyanyelvű társaik – magyarázta az évek óta tartó küzdelem hátterében álló indíttatást a szülő, aki azt is szóvá tette, hogy a Liviu Rebreanu iskola vezetőtanácsának az összetételében is figyelmen kívül hagyták a törvényes előírásokat. – Az iskola vezetőtanácsa törvénytelenül működik, egyáltalán nincsen benne magyar szülő, sem magyar pedagógus, aki a gyerekeink érdekeit képviselje, csupán a magyar anyanyelvű aligazgató tagja a vezetőtanácsnak – nehezményezte Győrfi Attila. Farkas Mihály azt rótta fel a tanfelügyelőségnek és a tanintézet vezetőségének, hogy a szülők beadványait még válaszra sem méltatják, az iskola előtt szervezett villámcsődületekkor a vezetőség részéről senki sem kérdezte meg őket, mit is szeretnének. Horváth Kovács Ádám szerint a gond az, hogy senki nem vállal semmiért felelősséget, sem a magyarokat képviselő főtanfelügyelő- helyettes, sem a magyar aligazgatók nem vállalják fel a kétnyelvűség megvalósításához szükséges lépéseket. – Illés Ildikó azt állítja, nem tehet semmit, nem kérheti a tanintézet vezetőségétől, hogy kihelyezze a kétnyelvű táblákat –tette hozzá. Szigeti Enikő azt is elmondta, hogy a CEMO feljelentette a megyei tanfelügyelőséget az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, amiért nem lépnek annak érdekében, hogy megszüntessék a tanács által diszkriminatívnak ítélt állapotokat, azaz nem szólítják fel az iskola vezetőségét, hogy kihelyezzék a kétnyelvű feliratokat.
Szó sincs törvénytelenségről
A sajtótájékoztatón szóba került a kétnyelvű érdemoklevelek körül kialakult vita is, hiszen mint ismeretes, Marius Pascan demokrata-liberális szenátor a főtanfelügyelő lemondását követeli amiatt, hogy egyes tanintézetekben kétnyelvű okleveleket akartak kiosztani a végzős diákoknak. Pascan szerint a tanfelügyelőség ezáltal megszegi az országos tanügyi törvényt, mely előírja, hogy hivatalos okiratokat kizárólag román nyelven lehet kibocsátani. Lapunk érdeklődésére Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója kijelentette, a 2011. évi 5565-ös számú tanügyminiszteri rendelet tartalmazza azon, az oktatásban használt hivatalos dokumentumok listáját, amelyeket egy nyelven, kizárólag az állam nyelvén lehet kibocsátani, viszont az érdemoklevél nem szerepel ezek között, tehát szó sincs törvénytelenségről.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Bizakodó könyvesek
Sikeres volt a 84. Ünnepi Könyvhét
Látogatószámát tekintve és a könyvkiadók visszajelzései alapján az elmúlt évek legsikeresebb rendezvénye volt a hétfőn zárult 84. Ünnepi Könyvhét – mondta Zentai Péter László, a Magyar Könyvkiadó és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) igazgatója az MTI-nek.
A szombat délutáni, több mint másfél órás záporeső ellenére valószínűsíthető, hogy látogatói rekordot dönt az idei könyvhét. Köztéren zajló rendezvényről lévén szó a budapesti Vörösmarty térre kilátogatók számát csak megbecsülni lehet – hangsúlyozta az igazgató. Kitért arra, hogy bár sok épületet megrongált a szombati vihar, a pavilonok nem áztak be, így a könyveket sem érte kár.
Zentai Péter László felidézte, hogy az idei könyvünnepre 345 újdonság jelent meg, a központi helyszínen 147 pavilonban kínálták kiadványaikat a kiadók.
"Nehéz lenne megmondani, melyik volt a legsikeresebb könyv, de a visszajelzések azt mutatják, hogy voltak olyan szerzők, akiktől 200-300 kötetet is megvásároltak" – jegyezte meg. A MKKE igazgatója reményét fejezte ki, hogy a sikeres fesztivál már a fordulópontot jelzi az évek óta recesszióban lévő könyvpiacon. A XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál is hasonló eredményekkel zárult, akkor egyes kiadók 20 százalékos forgalomnövekedésről számoltak be. "Nem szeretném elkiabálni, hiszen még csak az év első felében járunk, de talán megfordul a negatív trend" – fogalmazott.
A szakember szerint az idén erősebb, összeszedettebb program várta a közönséget a korábbi éveknél, ami annak köszönhető, hogy a programok kialakítását egy-egy szerkesztőre bízták. "Bevált az is, hogy későbbre tettük a zenei műsort" – jegyezte meg, kiemelve a Kaláka, a Sebő együttes koncertjét és az Így játszunk mi! – Írók gitárral című estet, amelyen Barna Imre, Bornai Tibor, Bródy János, Grecsó Krisztián, Háy János és Vámos Miklós lépett fel.
Az idei Könyvhét alkalmából Könyvnapi verselő címmel versolvasó programot hirdettek a Kossuth Kiadó és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közreműködésével. Zentai Péter László hangsúlyozta: az alapvetően iskolások számára szervezett szavalásba a közönség is bekapcsolódott, a legtöbben Ady Endrétől mondtak verset. A programot jövőre is szeretnék megrendezni.
Szabó T. Anna az év fordítója
A Szólít a szörny című ifjúsági regény (kiadó: Vivandra) fordítója, Szabó T. Anna kapta az év fordítója elismerést az IBBY- díjak átadásán. A költő, műfordító szerint Patrick Ness könyve katartikus élmény, amely a gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlható.
Szabó T. Anna az MTI-nek elmondta, hogy régóta foglalkozik műfordítással, húsz éve dolgozik kiadóknak, a folyóirat-fordítások mellett több mint negyven hosszabb-rövidebb könyv, színdarab vagy verseskötet ment át a kezén, és azért örül különösen az elismerésnek, mert úgy érzi, ez a díj erőt ad a folytatáshoz.
"A gyerekkönyveket különösen szeretem, életem első fordítása, ami persze még nem jelent meg, szintén egy mesekönyv volt 13 éves koromban. Az ilyen munkával azonnal le tudom tesztelni a szöveget a gyerekeimen" – mesélte. Patrick Ness könyvét is felolvasta nekik, mert nem állhatták meg, hogy végig ne lapozzák. A sötéten gyönyörű rajzok, Jim Kay munkái rögtön megragadták az érdeklődésüket, és kíváncsiak lettek a történetre.
"A Szólít a szörny voltaképpen nem gyerekkönyv, a legkisebbeknek nem is ajánlható, de úgy 10-12 éves kor felett bárkinek való, aki nem ijed meg az árnyékától, illetve az élet árnyékos oldalától. Aki még emlékszik a félelmetes Grimm-mesékre vagy az Andersen-mesék szívfacsaró igazságtalanságára, az is meg fog lepődni: ez a történet annál is mélyebb és felkavaróbb, de legalább annyira szép" – fogalmazott Szabó T. Anna.
A Vivandra kiadó repertoárjában számos olyan kötet – köztük a Halálkönyv, Szeretlek könyv és a Ne bánts! könyv – akad, amelyek tabunak számító témákat dolgoznak fel. A Szólít a szörny, amelyben egy kamaszodó gyerek próbál megbirkózni az elfogadhatatlannal, súlyosan beteg édesanyjának közelgő halálával, szintén hiánypótló munka.
Szabó T. Anna elárulta, hogy rá is nagy hatással volt a könyv, életében először történt meg vele, hogy fordítás közben egy bizonyos ponton folytak a könnyei, pedig amúgy nem sírós.
"A Szólít a szörny több mint egy profi írói munka: mitikus ereje van. Nyilván azért, mert már a megírás története is gyásszal kezdődik: a fiatal írónő, Siobhan Dowd, aki az eredeti történetet kitalálta, meghalt, mielőtt kidolgozhatta volna a regényt. Patrick Ness ezután kezdte írni, és a kettejük ereje megsokszorozza a hatást. Ez a díj is a könyvet dicséri, és csak egyik a regényt jutalmazó számtalan elismerés közül" – mondta, hozzáfűzve, hogy Ness és Dowd többi könyvét is az olvasók figyelmébe ajánlja.
Az IBBY (International Board on Books for Young People, Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar szekciója a hagyományok szerint több kategóriában adta át elismeréseit a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A díjazottak között szerepelt Kárpáti Tibor, aki az év illusztrátora díjat kapta Szabó T. Anna Tatoktatok című gyerekvers- kötetének rajzaiért.
"Ez a könyv az egészen kicsiknek is való. Életem egyik nagy öröme volt, hogy tavaly Tibor elvállalta ezt a munkát, és a gyerekek lelkes visszajelzéseiből látom, hogy nemcsak én szeretem. Több könyvtárban mondták már, hogy az elsők közt emelik le a polcról, és sorban állnak kikölcsönözni. Kárpáti Tibor rajzai rögtön megszólítják és megragadják a gyerekeket – szerintem máris klasszikus" – számolt be a kötet fogadtatásáról.
Szabó T. Anna a Magvető Könyvkiadónál megjelent Tatoktatokkal is szerepelt a 84. Ünnepi Könyvhéten, és vadonatúj gyerekkönyvét, a Tükörcicákat is dedikálta. Emellett társszerzőként felolvasott a Kalóz nagypapa című mesekönyvből.
Népújság (Marosvásárhely)

A Toll védelme
Ötödik évfolyamához érkezett a székelyudvarhelyi folyóirat
Kisiskoláskorom kedvenc tárgyai közé tartozott a háromszínű golyóstoll, amely egyetlen érintésre pirosban vagy zöldben folytatta a megszokott kék sorokat. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll ennél sokkal több árnyalattal lepi meg minden negyedévben olvasóit a legfiatalabb "Tollforgatóktól" a szépkorúakig. Az ötödik évfolyamához érkezett irodalmi, művelődési folyóirat az – idén huszonkettedik évébe lépett – udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó sajtóterméke különös szépségű, váratlan virágként született 2009-ben, akkor, amikor már a médiavilágban is érzékelhetővé váltak a gazdasági válság jelei, a meglévő irodalmi- művelődési lapok köré csoportosult szerzők és olvasók köre pedig rég körvonalazódott. Szükség, igény volt rá mégis. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogyaz elmúlt fél évtized alatt egyszer sem kellett megtorpannia, sem minőségében, sem terjedelmében nem érintették az anyagilag, eszmeileg egyaránt nehéz idők mellékhatásai. Ötödik évfolyamának első számában megtaláljuk az induláskor "megkóstoltatott," azóta egyszer sem nélkülözött rovatokat – Anyanyelvünk épségéért, Írók a szülőföldről, Irodalomtörténet, Sajtótörténet, Múzsa és Lant, Híres magyar múzsák, Filozófia, Élő néphagyományok, Hit és üzenet, Élő tudomány, Erdélyi Toll – gyermekeknek –, az első ötvenegynéhány oldalon, a szintén ismert és kedvelt Műhely rovatban pedig Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és szellemi műhely húszéves évfordulóján címmel Beke Sándor főszerkesztő 2012-ben kiadott interjúkötetének első fejezete olvasható. Mi módon befolyásolta az 1989 utáni romániai magyar sajtó az alkotói pályák alakulását, milyen emlékeket idéz a rendszerváltás után megjelent Székely útkereső, mi a jelentősége a 70-nél több magyar írót "egy közös erdélyi asztalhoz" ültető Erdélyi Tollnak? – jeles írók, költők, irodalomtörténészek, egyetemi tanárok, szerkesztők véleményét ismerhetik meg minderről a kötet, illetve a lap olvasói. Ezen gondolatokból válogattunk: "Szomorúság és életbizalom: ez jellemez ma minden szellemi igényt, mert nem lehet nem észrevenni etnikai sorvadásunk aggasztó tüneteit, ugyanakkor kötelességünk és felelősségünk a jövőteremtő munkálkodás. Ez a kötelességéthosz fűti az Erdélyi Toll működtetését is, színvonala, jellege, holdudvara pedig nyilván egyre feltűnőbb lesz az erdélyi és egységes Kárpát-hazai kulturális magyar ég-boltozat alatt." (Bertha Zoltán), "Megőrzésre, továbbadásra méltó szellemi táplálék gyermeknek, fiatalnak és idősnek egyaránt." (Sipos Erzsébet), "Nekem személy szerint a reményt jelenti, hogy Erdélyben (és persze, Székelyföldön) továbbra is szükség van az írott szóra, a nyelvre, az irodalmi alkotásra." (Demeter Attila). Sorozatban közölt prózaanyagával – Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin, Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Balázs Sándor: Köznapi filozófia, Bustya Dezső: Tűnődések – számomra a folytonosság ígéretét sugallja, egyfajta biztonságérzetet kelt az ötesztendős Erdélyi Toll. Olyan érzés ez, mint amikor valaki több hónapos távollét után hazatér, és mindent a helyén talál.
(A tartalomból: Beke Sándor: Az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és szellemi műhely húszéves évfordulóján (I.), Bölöni Domokos: Szélrózsa kankalin (VI.), Pomogáts Béla: A helikoni költészet, Bárd Oszkár: Kell lennie, Madách Imre: Isten keze, ember keze, Málnási Ferenc: "Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál", Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet, Pomogáts Béla: Búcsú egy műhelytől, Kozma László: Szabó T. Attila, Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében (XII.), Brauch Magda: Nyelvi illem – régen és ma, Bertha Zoltán: Magyarság és emberség, Brauch Magda: Erzsébet asszony, Balázs Sándor: Köznapi filozófia (VI.), Ráduly János: Népies rabversek 1897-ből, Szőcs Katalin: Az élet virága (I.), Sebestyén Péter: Húsvét, az ünnepek ünnepe; Feltámadás; Látta és hitt, Bustya Dezső: Tűnődések (IV.), Zsigmond Enikő: Milyen gát a Bogát-dombja, küszöb-e a Gréces-tető? A Múzsa és Lant rovat szerzői: Albert–Lőrincz Márton, Barabás István, Beke Sándor, Bodó Márta, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Demeter Attila, Elekes Ferenc, Eszteró István, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Ilyés András Zsolt, Kamenitzky Antal, Kiss Lehel, Komán János, Kozma László, Molnos Ferenc, Mester Györgyi, Mészely József, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Pálffy Tamás, Ráduly János, Tar Károly. Az Erdélyi Toll – gyermekeknek rovatban Barcsay Andrea-Krisztina, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Kiss Lehel, Kozma László, László László, Mester Györgyi, Mészely Adél, Mészely József, Nagy Székely Ildikó, P. Buzogány Árpád, Tar Károly írásai szerepelnek.).
nszi
Népújság (Marosvásárhely)

,,Minden jót” a sapientiásoknak!
Legyetek bátrak, törekedjetek értékmentésre és merjetek cselekedni! Ne azt keressétek, hogy hol lehetne meghúzódni a rendszerben – ezekhez hasonló jó tanácsokkal látták el a Sapientia egyetem végzőseit Csíkszeredában.
Elballagtak szombaton a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai végzősei: a Műszaki és Társadalomtudományok Kar négy szakáról 92-en, a Gazdaság- és Humántudományok Kar hat szakáról pedig 99-en dobták magasba ballagó kalapjukat.
Közösséget képviselő intézmény
„Azt tudtuk, hogy amennyiben itt képzeljük el jövőnket, nagy szükségünk lesz erre az egyetemre, arra viszont nem számítottunk, hogy az intézmény ennyire sikeres lesz” – így köszöntötte a ballagókat Dávid László rektor, aki hozzátette: ennek az egyetemnek a legfőbb érdeme – azon kívül, hogy kinyitja a tudás kapuját, alkot és értéket teremt – nem más, mint a közösségi képviselet. „Azt kívánom, hogy a Sapientia legyen a katalizátora annak az összefogásnak, amelyre oly nagy szüksége van a nemzetnek.”
A Hargita megyei önkormányzat részéről Petres Sándor alelnök volt jelen, aki szerint a Sapientia megcáfolta azt a téves kolozsvári tézist, miszerint Székelyföld periféria. „Azoknak a professzoroknak volt igazuk, akik idejöttek vidéki egyetemet teremteni, és azoknak a diákoknak, akik állják a versenyt” – húzta alá Petres.
Egy újabb győztes esztendő
Zsigmond Barna Pálnak, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának köszöntőjét kollégája, Szarka Gábor konzul olvasta fel. „Ezt az esztendőt egy újabb győzelemnek tekintjük, hiszen a tavalyi oktatási év végén elmondhattuk, hogy az akkreditációval lezárult a hőskorszak, idén pedig a mesterképzések indításának jogával már teljes értékű egyetemé vált a Sapientia. Adott tehát a lehetőség arra, hogy az erdélyi fiatalok szülőföldjükön, saját anyanyelvükön sajátítsák el a legmagasabb szintű ismereteket. Világlátásunkat bővíteni, tudásunkat szélesíteni ugyanis csak anyanyelvünkkel lehet. (…) A magyar állam kiemelten fontosnak tartja az anyanyelven való tanulás biztosítását a szülőföldön.”
Ráduly „követelései”
Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere a székely hadosztály őrnagyának, Gyurócsik Jászai Mihálynak 1926-ban, saját kiadásban megjelent, Tanulságok és igazságok a közelmúltból című visszaemlékezéséből idézett, beszédét pedig erre az idézetre építette. „Szeretném hinni, hogy akkor is fogjuk védeni Székelyföld portáit, amikor a mi portánk már elesett, mint amikor tették valamikor a székely hadosztály katonái. Azt is hinni szeretném, hogy ti majd nemcsak a portátokon belül fogtok helytállni, hanem a közösségben is.” Hozzátette, a végzős hallgatóknak is tudniuk kell, hogy a családjuk és az egyetem székelynek nevelte őket.
„Ezért arra kérlek, vagy ha úgy tetszik, azt követelem tőletek, hogy mindig maradjatok a székely hadosztály elkötelezett tagjai, most már nemcsak sorkatonaként, hanem tizedesként, szakaszvezetőként egyaránt” – így Ráduly.
Oktatói biztatások
„Székelyföldön nehezen tudom meggyőzni hallgatóimat arról, hogy a mai világban románul és angolul is jól kell tudni. Ugyanakkor itt még nem igazán tudják az élethosszig tanulás fogalmát sem, de sokan azt várják, hogy a hároméves egyetemi képzés után egy életre szóló munkahelyük legyen” – ezt már Kósa István, a Műszaki és Társadalomtudományok Kar dékánja mondta, aki egyúttal arra biztatta a ballagókat, hogy csatlakozzanak rá „az élethosszig tanulás trendjére”, utazzanak, ismerjenek kultúrákat, és tanuljanak nyelveket.
Az egyetem másik karáról, a Gazdaság- és Humántudományok Karról Lázár Ede dékánhelyettes szólt a hallgatókhoz. „Talán egyelőre csak korlátokat és elutasításokat láttok, pedig ennek a Székelyföldnek nagy szüksége van rátok. Azt kívánom, hogy értékteremtésre törekedjetek, ne azt keressétek, hol lehetne meghúzódni a rendszerben, egy kis nyugdíjas állást és hatáskört létrehozni, a potyautas-stratégia ugyanis vesztes stratégia. Legyetek bátrak, merjetek vállalkozni, hogy értéket teremtsetek saját magatok és Székelyföld számára” – buzdított a dékánhelyettes.
Az eseményen Sógor Csaba európai parlamenti képviselő két végzős diáknak egy-egy brüsszeli utazást ajánlott fel. Az idei ballagás üde színfoltjának számított a tavaly ősszel létrejött, jelenleg tíztagú Sapientia Fúvószenekar szereplése.
Bakó Zoltán
székelyhon.ro

Vissza a gyökerekhez
Előbb a román miniszterelnök, majd az alkotmányozó bizottság is szükségtelennek találta az ország alaptörvényébe iktatni a családalapítására vonatkozó, „egy férfi meg egy nő által kötött házasság" meghatározást. Ez visszalépést jelentene, indokolták, és a módosítás következménye az lenne, hogy a homofób országok közé sorolnák Romániát.
Az ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és az Európa Tanács Emberjogi Egyezménye férfi és nő kapcsolatára utalva nyilvánítja ki a házasságkötés és családalapítás jogát. A két dokumentum azonos szellemiségben, nem „bárki", nem „minden személy" és nem „mindenki" jogáról rendelkezik ezen a téren, mint a cikkek túlnyomó részében, hanem a „férfi" és a „nő" jogáról.
Az Emberjogi Egyezmény magába foglalja a megkülönböztetés, illetve a joggal való visszaélés tilalmát is. Míg az előbbi cikk arról szól, hogy az egyezményben foglalt jogokat megkülönböztetés nélkül kell biztosítani, az utóbbi arra hívja fel a figyelmet, hogy egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, hogy az feljogosítana olyan cselekedetek végrehajtására, amelyek az egyezményben foglalt jogok és szabadságok megsértésére irányulnának. Magyarán: szabadságunk és jogaink addig terjednek, míg nem sértik mások szabadságát és jogait.
Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Norvégiában például az egészségügyi miniszter egyik rendelete következtében nem lehet általános orvos az, aki lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadja pácienseitől az abortusz elvégzéséhez szükséges beutaló kiállítását. Dániában a parlament úgy döntött, hogy az evangélikus egyház lelkészeinek ugyanolyan esketési szertartásban kell részesíteniük az egynemű párokat, mint a férfiből és nőből álló, házasulandó feleket. Spanyolország egyik tartományában az oktatási miniszter arra kérte az iskolák vezetőit, hogy kerüljék a karácsonyi és húsvéti ünnep megnevezést, helyette használják a „téli szünet" és „félévi szünet" kifejezéseket, mert ezek nem sértik a nem keresztyén gyerekek érzékenységét. És így tovább, folytathatnám a példákat.
A felsorolt intézkedések nyilvánvalóan korlátozzák a lelkiismereti szabadság jogát, amely magába foglalja a vallásnak vagy meggyőződésnek a nyilvánosság előtt való kifejezésre juttatásának jogát is. Ha egy orvos köztudomásra hozza, hogy lelkiismeretével és hitével ütköző cselekedet az abortusz, miért ne gyakorolhatná hivatását? Miért ne tagadhatná meg a meggyőződésével össze nem egyeztethető szolgálatot a lelkész? Miért ne nevezhetnék nevükön ünnepeiket a keresztyének?
Az emberjogi egyezménynek mintha feledésbe merülne a gondolat-, lelkiismeret-, és vallásszabadságra vonatkozó cikke. A másság elfogadására irányuló és a megkülönböztetés elleni intézkedések számával egyidejűleg növekszik a keresztyénekkel szembeni intolerancia. A névleges keresztyénekből álló többség csúfot űz a hitét gyakorló keresztyén kisebbségből.
Robert Schuman egykori francia miniszterelnök nem ilyennek álmodta meg az Uniót. „Európa vagy keresztyén lesz, vagy nem lesz" – vallotta. „Egy keresztyénellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed." Az események tükrében inkább tűnik karikatúrának, mintsem keresztyénnek az egyesült Európa.
Bustya Sándor
székelyhon.ro

Monográfiával készült a falunapokra Csíkcsicsó
Csíkcsicsó egy hagyománytisztelő falu, jelentette ki Szabó Kálmán nyugalmazott tanár, a Múltidéző címmel megjelent csíkcsicsói monográfia szerzője. Ezért is foglalkozott azzal, hogy több évet kutassa a falu történelmét, számba vegye a település értékeit. Kötetét szombaton délután mutatták be falunapok keretében a Csikcsicsói Közbirtokosság példásan felújított épületében.
Ott jártunkkor, szombaton pezsgett az élet Csicsóban, a sportpályán éppen befejeződtek a vetélkedők, a helyi fúvószenekar zenélt, amíg a bírák kiértékelték a legutóbbi versenyeket. Azelőtt a csicsói Vadvirágok néptánccsoport tartott előadást, róluk már találunk fotót a falunapok tiszteletére megjelent monográfiában is, alatta pedig egy másik fényképet azokról a csikcsicsói táncosokról készült, akik az 1940-es Ezer Székely Leány Napján léptek színpadra. Ez is alátámasztja Szabó Kálmán szavait, vagyishogy a település mindig is odafigyelt a múltjára.
A Státus Kiadónál megjelent kötetet Ádám Gyula fotóművész, a Hargita Megye Kulturális Központ munkatársa méltatta, mint mondta, a szerző őt kérte fel, hogy segítsen a könyv szerkesztésében, de mivel ő nem a szavak mestere, hanem a képeké, inkább a borítót tervezte meg. Kifejtette, hogy a könyvben gazdag történelmi, szociográfiai és néprajzi adatokat találunk, különösen a legutóbbiak adják a kötet erősségét. Szabó Kálmán újította fel ugyanis a farsangtemetési szokást Csíkcsicsóban, csapatuk nagyon hamar be is kapcsolódott a megyei farsangbúcsúztató rendezvénybe. Idén Csikcsicsó – immár másodjára – fogadta a megye többi farsangtemető csapatát. Ádám Gyula kiemelte, hogy a kötetben nagyon jól érezhető, hogy ezúttal a monográfiát egy olyan szerző készítette, aki a faluban él és átérzi a település mindennapjait, és nem egy külső szakemberrel íratták meg, ahogy általában ez történni szokott.
„Az egyszerű székely emberek élete érdekelt elsősorban. Nap mint nap kopik a hagyomány. Hallottam olyant is, hogy Csicsó nem hagyományőrző falu, de én ezt csak cáfolni tudom. Itt is átalakulnak, mint mindenhol a hagyományok, de azért vannak olyanok, akik éltetik” – mondta a könyvbemutatón a szerző. A kötetben Csíkcsicsó első írásos említésétől kezdve a település szerkezetének kialakulásáig, a két világégésben betöltött szerepét, illetve a múlt rendszerben a településre vonatkozó történteket foglalja össze röviden. A könyv második fele tartalmazza a néprajzi vonatkozású információkat, többek közt a határkerülésről, a lakodalmas szokásokról stb. találunk gazdag leírást.
A kötet megjelenését a Csíkcsicsói Közbirtokosság támogatta, a tagok hozzájárulását Kósa Imre, a szervezet vezetője köszönte meg.
Szőcs Lóránt
székelyhon.ro

Hátráltatják a magyar társadalomépítést
Hatezerhétszáz – ennyi magyar diák jelentkezett az idei érettségire Romániában, az utóbbi két év átlagát nézve pedig a felének esélye is van rá, hogy átmenjen, és megszerezze az érettségi oklevelet. Ez a papír jogosít fel a továbbtanulásra, bár a felsőoktatásba való felvétel újabb szűrőket is jelent, a fentiekből kétezerötszáz-háromezer is lehet az esélyesen bejutók száma, valójában e létszámnak csak egy része fog beiratkozni valamelyik egyetemre, s azt nem is mindenik végzi el, eme arány talán hatvan-hetven százalék körüli. Azaz a kezdőszám kétszeresen is megfeleződhet. Márpedig értelmiség nélkül egy kisebbség kétszeresen hátrányos helyzetbe süllyedhet. Nem véletlen, hogy értelmiségünk módszeres elűzése folyt a korábbi rendszerben, miként diákjaink továbbtanulási esélyeinek csökkentése is állampolitikai törekvésnek számított. Sok akkori akadály elhárult fiataljaink útjából, de még mindig nem beszélhetünk valódi esélyegyenlőségről, mégpedig több okból kifolyólag.
Mindenekelőtt ott a szórvány áldatlan helyzete, sok gyerek már eleve elesik az anyanyelvű oktatás lehetőségétől, aki pedig mégis elvégezheti az elemit magyarul, az a következő lépcsők valamelyikén akad el, ugyanis lakhelyi, regionális, anyagi stb. okokból nem folytathatja tanulmányait ugyanazon a nyelven és közösségben. Hol a hangsúlyozott pozitív diszkrimináció, mely ezt némileg enyhíthetné? A közösségi élménytől való megfosztottság, a frusztrált nemzetiségi tudat nagyon gyakori a tagozatos iskolákban, a tanintézmények önállóságának megadásával pedig még sok település adós magyar lakosainak, mint legutóbb bebizonyosodott például Dicsőszentmártonról és Segesvárról, Marosvásárhelyről, ahol az önkormányzatok még mindig megtagadják a saját iskola alapításának lehetőségét a magyar oktatástól. A legnagyobb baj azonban a felsőoktatási intézmények különválásának módszeres, két évtizede tartó elgáncsolása. A létszámkeretek ugyan bővültek, a szakkínálat és tanári karok nemkülönben, de a mai napig nem születhetett meg az önálló Bolyai Egyetem, állandó elkeserítő küzdelem és diszkrimináló packázás jut ki a magyar orvosképzésnek Marosvásárhelyen, egy demokratikus államban gyakorlatilag botrányos módon elnyomják a diákság, a tanári karok és a szülők természetes önállósulási törekvéseit, s ezzel hátrányba szorítják az anyanyelvi oktatást, és korlátozzák a magyar diákság képzési, valamint elhelyezkedési, integrációs esélyeit.
Tulajdonképpen a magyar társadalomépítés hátráltatása folyik: egy magyar értelmiség tudatos, megtervezhető, kiegyensúlyozott fejlesztését lehetetlenítik el, a kisebbségi jogegyenlőséget csorbítják ezáltal, folytatva fű alatt azt, amit a rendszerváltás előtti diktatúra kezdett el. A legnagyobb vétek: a valamikori, az állítólag megdöntött nacionálkommunizmus céljaival való radikális szakítás ígéretének meghazudtolása.
B. Kovács András
Háromszék
Erdély.ma

Skultéty-ügy: sok a kérdőjel
Skultéty László földi maradványainak Szlovákiába szállítását a szlovák és a román hatóságok együttesen intézték – értesült pénteken az MTI, a romániai magyar közösség szervezetei pedig sajnálatosnak tartják, hogy megkerülték őket a kihantolás ügyében.
Szlovákia bukaresti nagykövete és Arad megye alprefektusa is részt vett május 21-én az újaradi temetőben Skultéty László huszár hamvainak a kihantolásán – nyilatkozta az MTI-nek Dirschl Mathes, a temetőt fenntartó római katolikus plébánia lelkésze. Elmondta: jelen volt a román hadsereg egy temesvári tábornoka, az Arad megyei szlovák többségű Nagylak város polgármestere és alpolgármestere, valamint a rendőrség egy képviselője. A plébános úgy emlékezett: az aradi polgármesteri hivatal részéről keresték meg a kihantolás ügyében, a polgármesteri hivatal pedig Szlovákia bukaresti nagykövetsége kérésére járt el.
A temesvári római katolikus püspökség szóvivője az MTI érdeklődésére elmondta, a szlovák nagykövetség hivatalos kérésére járultak hozzá a néhai huszár hamvainak a kihantolásához. Az Arad megyei prefektusi hivatal szóvivője az MTI-nek megerősítette, hogy Szlovákia bukaresti nagykövetségének a felkérése nyomán több más hivatal vezetőjével együtt Radu Stoian alprefektus is részt vett a kihantoláson. Szülőfaluja, a szlovákiai Hegyesmajtény (Mojtín) indítványozta Skultéty László földi maradványainak kihantolását a zászlótartó Újaradon lévő sírjából – közölte az MTI-vel Eva Gábrisová, a szlovákiai település polgármestere pénteken.
Ellentmondásos információk
Miloslav Caplovic, a Szlovák Hadtörténeti Intézet (VHÚ) igazgatója az MTI-nek elmondta: az átszállítás előzménye az volt, hogy Újarad római katolikus plébánosa megkereste a magyar huszár szülőfalujának a plébánosát, akit arról tájékoztatott: temetőjükben található Skultéty László sírja, amely után senki sem fizet illetéket. Ennek alapján, a VHÚ közlése szerint, az újaradi plébános a huszár földi maradványainak átszállítását javasolta Hegyesmajtényba, mivel ha az nem történne meg, akkor a huszár sírjára felszámolás várna.
Ennek ellentmond azonban a már idézett Dirschl Mathes nyilatkozata, aki szerint a huszársír fekete márvány obeliszkje műemléknek minősül, de azt nem bántották a kihantolás során. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: a temetőben tízévente kell megváltani a sírokat, de ez a szabály nem vonatkozik a műemléksírokra, így Skultéty László sírjára sem. Az obeliszk ezután is ottmarad a temetőben. „Skultéty László aradi örökség”
Sem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Arad megyei vezetői nem értenek egyet Skultéty László hamvainak az elszállításával. Bognár Levente, Arad alpolgármestere, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke az MTI-nek nyilatkozva sajnálatosnak tartotta, hogy mind a polgármesteri hivatalt, mind a magyar közösséget, mind az RMDSZ-t megkerülték a kihantolás ügyében. „Skultéty László aradi örökség” – jelentette ki Bognár Levente. Az MTI kérdésére elismerte, hogy nem hivatalos úton értesült a küszöbön álló kihantolásról, és jelezte is, hogy nem ért vele egyet. Hivatalos megkeresés viszont nem történt.
„Azt kellene tisztázni, hogy Skultéty László milyen nemzetiségűnek tartotta magát” – mondta el az MTI-nek az ügyre reagálva Burián Sándor, az EMNP Arad megyei szervezetének az elnöke. Szerinte meg kellene alakítani azokat a történészi vegyes bizottságokat, amelyek két- vagy háromoldalú tárgyalásokon tisztáznák a vitatott kérdéseket.
A szlovák fél mindenesetre határozottan vallja, hogy az egykori huszár nem lehetett magyar. Miloslav Caplovic, a Szlovák Hadtörténeti Intézet igazgatója szerint számtalan archív hadtörténeti anyag bizonyítja: mivel Skultéty László a Hadik-ezred átszervezését követően a Habsburg-hadsereg katonája volt, nem lehetett a magyar hadsereg huszárja.
Ujj János aradi helytörténész szerint az anyakönyv nélkül nem lehet biztosan meghatározni, hogy Skultéty László magyar vagy szlovák nemzetiségű volt-e. Figyelemre méltónak tartotta azonban, hogy bár az osztrák Coburg huszárezrednek volt a strázsamestere, majd zászlóvivője, már az első síremlékére mind a nevét, mind a feliratokat magyarul írták. „Ez azt valószínűsíti, hogy magyarnak tartották, és ő is magyarnak tartotta magát” – jelentette ki Ujj János.
Kegyeletsértő akció
A felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) felháborítónak és érzéketlen történelemhamisító cselekedetnek tartja, és tiltakozik az ellen, hogy a szlovák hatóságok közreműködésével felnyitották Skultéty László újaradi sírját és földi maradványait Szlovákiába szállították – mondta az MTI-nek Szigeti László, a felvidéki magyar párt országos tanácsának elnöke pénteken.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár csütörtökön kiadott sajtóközleményében leszögezte: eddig „senkiben nem merült fel, hogy Skultéty László ne magyar lett volna”. Ezért értetlenségüknek adtak hangot, hogy a szlovák és a román hatóságoknak „miért kellett ilyen hirtelen, nagy titokban elrabolni az ő földi maradványait”. Felszólították a szlovák felet, haladéktalanul szüntesse be „a magyar fél rovására elkövetett történelemhamisítási kísérleteket”, Skultéty László hamvait pedig szállíttassa vissza eredeti helyére, Újaradra.
Semjén Zsolt és Répás Zsuzsanna úgy vélik, ha a szlovákok a történelmi tényekkel nem voltak is tisztában, figyelmeztethette volna őket a síremlék kizárólag magyar nyelvű felirata. Mivel egy magyar huszárnak állított műemlékről van szó, minden ezzel kapcsolatos történésről, illetve szándékról mind a szlovák, mind a román hatóságoknak értesíteniük kellett volna a magyar felet, amit nem tettek meg. A kegyeletsértő akcióra a magyar fél teljes kizárásával került sor – hívták fel a figyelmet.
A HM is reagált
A magyar Honvédelmi Minisztérium (HM) pénteken az MTI érdeklődésére közölte: mivel a magyar feliratú síremlék nem hadisírnak, hanem emlékhelynek minősül, így a Magyarország és Románia közötti érvényben lévő hadisírok tiszteletben tartásáról szóló megállapodást nem sértette meg a román fél. Az erdélyi (partiumi) magyarság kultúráját és történelmét őrző emlékhelyről van szó, amelynek megőrzésével, védelmével kapcsolatos rendelkezéseket a két ország által 1996-ban aláírt alapszerződés tartalmaz – közölte a tárca, amely szerint az alapszerződés esetleges megsértésének elbírálása nem ennek a minisztériumnak a kompetenciája.
MTI
Erdély.ma

Árnyékjelentést készít az RMDSZ (Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája)
Ősszel újra jelentést készít az Európa Tanács a nyelvi charta romániai alkalmazásáról, és Markó Attila RMDSZ-képviselő úgy döntött, hogy csapatával közösen elkészítik a kormányéval párhuzamos helyzetfelmérést. Éppen ezért levélben fordult a miniszterelnökhöz és kilenc tárcavezetőhöz, felhívta figyelmüket a közelgő határidőre, adatok, információk összegyűjtését és átadását kérte.
Románia 2007-ben ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartáját, és a román kormánynak ősszel másodszor kell számot adnia arról, miképpen biztosítja az ország területén élő közösségek jogát anyanyelvük szabad használatához. Az első jelentést késve készítették el, és nem is volt teljes, sok esetben arra hivatkoztak, hogy bizonyos területeken nincs adatuk a nemzetközi előírások alkalmazásáról. Éppen ezért fordult most Markó Attila a kormány tagjaihoz, felhívta figyelmüket a közelgő határidőre, és részletes információkat kért, de azt is megkérdezte, mit szándékoznak tenni a jelenlegi hiányosságok kiküszöbölése érdekében.
Markó Attila elmondta, teljes adatbázis csak a média esetében létezik, nincs tudomásuk arról, hogy a bíróságokon hol biztosított az anyanyelv használata, és hol számíthatnak tolmács segítségére az érintettek, a közigazgatásban megoldották-e a magyarul (vagy más kisebbségi nyelven) történő ügyfélfogadást stb. Éppen ezért döntött úgy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat, hogy elkészíti párhuzamos jelentését, és a charta minden cikkelyéről elmondják, hogyan látják annak alkalmazását. Ugyanakkor az RMDSZ-es képviselő azt is kifejtette, kérni fogja a 20 százalékos küszöb felülvizsgálatát (a jelenlegi jogszabály szerint, ahol egy nemzeti közösség aránya 20 százalék feletti, kötelező biztosítani anyanyelve használatát). Az EB kezdeményezte ezt tagországai számára, és Szlovákiában csökkentették is a határértéket. Törvénytervezetet nyújt be erről a parlamentben, de tudatában van, hogy szükséges a magasabb szintű politikai egyeztetés, s csak akkor számíthatnak eredményre, ha sikerül meggyőzni a kormánykoalíció vezetőit.
A nyelvi chartáról szóló jelentést – hasonlóan más nemzetközi vállalásokhoz – a külügyminisztérium készíti el a szaktárcáktól beérkezett adatok alapján, ezt továbbítják a Romániába érkező és terepen is tájékozódó szakértői bizottságnak. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat szintén ezekhez az európai szakértőkhöz juttatná el árnyékjelentését, s bíznak benne, az általuk összegyűjtött adatokat is figyelembe veszik majd a bizottság ajánlásánál.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Huszártalálkozó Rákóczi cserefájánál
A 60 éves Miholcsa József alezredest köszöntötték
Egy kis fantáziával akár 200 évet is visszautazhatott az időben, aki szombaton a Rigmány melletti – a marosvásárhelyi Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület által táborozóhelyként és madártani megfigyelésekre használt tisztásra tévedt. A helyi hagyományőrző huszárok ugyanis találkozót szerveztek, amelynek célja, elmondásuk szerint, a különböző alakulatok együttléte volt. Meglepetésnek szánták a 60. életévét betöltő Miholcsa József alezredes felköszöntését, aki a huszármozgalom kezdeményezője, ösztönzője megyénkben.
A természetvédő egyesület által a szervezők rendelkezésére bocsátott jurták, a lóállások és a hely hangulata, az egyenruhák egy kis történelmi utazást tettek lehetővé, hiszen elképzelhető, hogy a huszárság korában valójában hasonló körülmények között találkoztak a bajtársak, akik a fegyvernem kötelezettsége alatt egész Európában derekasan megállták a helyüket a csatamezőkön. Ma a hagyományőrző huszárság – nemcsak jelmezes játékot jelent azok számára, akik anyagi áldozatok árán korhű ruhákat készítenek, lovakat tartanak –, hanem összetartja azt a közösséget, amely felvállalja erkölcsi tartásban, gondolkodásban, szellemi hozzáállásban mindazt, ami tulajdonképpen híressé, elismertté tette a korabeli huszárokat – mondta Miholcsa József, akinek az ötletére szervezték meg a rigmányiak a találkozót.
Csipán Csaba, a rigmányi alakulat vezetője, a találkozó főszervezője elmondta, azért nem volt nyilvános a rendezvény, mivel ez tulajdonképpen azoknak a Maros megyei hagyományőrző huszáralakulatok képviselőinek szólt, akik gyakran vendégül látják őket, s ezért "illett viszonozni ezt". S hogy ne csak beszélgetés, mulatozás legyen, úgy döntöttek, hogy ügyességi versenyen is összemérik tudásukat. Délelőtt a Militari –háromnapos összetett lovas verseny – mintájára három próbát kellett végrehajtaniuk a benevezőknek. A "vitézségi vetélkedő" abból állt, hogy a pályán elhelyezett szalmabálákon ugratták át a lovakat, utána három oszlopra szúrt "török fejet kellett porba hullatni", majd egy oszlopra helyezett karikát felszúrni a kardra és egy másikra tűzni, végül dárdát hajítottak célpontba – ezek a gyakorlatok a hajdani harci előkészületekhez tartoztak. Természetesen a huszár elválaszthatatlan lovától, sok esetben úgy jött ki győztesen egy-egy csatából, hogy a ló is megfelelően tudta teljesíteni a parancsokat. Ezért a másik két akadály a ló képességeit, illetve a ló és lovas közötti összhangot jelezte. Az idomítási vetélkedőben különböző, a lovak számára elég nehéz irányítási feladatokat kellett elvégezni, míg az ügyességi próbán a huszár olyan gyakorlatokat végzett, amelyekkel az összpontosítási képességek kerültek előtérbe. Többek között egy vízzel telt pohárral ügettek, arra vigyázva, hogy minél kevesebb loccsanjon ki belőle. A jelenlevő hagyományőrző alakulatok (Mátyás, Würtemberg huszárok, 9-esek, lófőszékelyek) egy-egy képviselővel neveztek be. A szerzett pontszámok alapján a vetélkedő abszolút győztese Berekméri Botond sárpataki Mátyás-huszár lett.
A találkozón először osztották ki a gróf Bethlen Gergely érdemérmet is, amelyet Miholcsa József alapított, annak az Abafáján született 1848-as honvéd huszárnak az emlékére, aki a marosvásárhelyi királyi tábla írnoka, később az erdélyi udvari kancelláriánál tisztviselő lett. 1848 augusztusában Kolozsváron részt vett a Berzenczey László parancsnoksága alatt szerveződő "Kossuth" önkéntes lovascsapat egy egységének felállításában. Októbertől a lovascsapat egy századának élén harcolt a román felkelők ellen. Novemberben őrnaggyá léptették elő és az önkéntes lovascsapatból szervezett 15. (Mátyás király) huszárezred 1. osztályának parancsnokává nevezték ki. Jelentős szerepe volt a császári hadsereg erdélyi központjának bevételét eredményező március 11-ei nagyszebeni ütközetben. A világosi fegyverletétel után Aradon hadbíróság, majd sorozóbizottság elé állították. 1849 novemberében szabadon engedték, de utóbb politikai okokból ismét le akarták tartóztatni. Ekkor Szerbián keresztül Franciaországba menekült és kapcsolatba lépett a magyar emigrációval. 1859-ben a Kossuth Lajos vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Igazgatóság ezredesi rangban az itáliai magyar légió lovasdandárának parancsnokává nevezte ki. 1860-tól tábornok a szárd (piemonti) királyi hadseregben. 1862-ben nyugdíjazták. 1866-ban a poroszországi magyar légióban (Klapka-légió) szolgált. A lovasság parancsnokaként részt vett a légió 1866. augusztus 3-ai akciójában, melynek során a Jablonkai-hágón keresztül benyomultak magyar területre. 1867-ben amnesztiát kapott és hazatért.
– Hősiessége, a szabadságharc eszméi melletti kitartása igazán példaértékű, ezért ezt a kitüntetést ezentúl azok kapják, akik sokat tesznek a hagyományőrzésért – mondta Miholcsa József.
Az idei kitüntetettek: Pál István, Márton Levente Szovátáról, Csipán Csaba Rigmányból, Mátyás László és Jankovics Ferenc Marosvásárhelyről, illetve Bodonból – voltak.
A nap fénypontja délután következett. A több mint 100 résztvevő, köztük közel 70 huszár – az utóbbiak díszsorfalat állva – köszöntötte fel a 60 éves szobrászművészt, aki meghatottan fogadta barátaitól a jókívánságokat, amelyeket Veress Gergely polgármester is tolmácsolt a község lakói nevében, aki házigazdaként védnöke is volt a rendezvénynek.
Azt is megtudtuk, hogy a hely valóban kötődik a huszárhagyományokhoz, ugyanis a tisztáson levő több száz éves cserefa tövében a szabadságharcok idején pihent meg katonái körében II. Rákóczi Ferenc. Borbély Sámuel helybéli lakos azt is elárulta, hogy a tulajdonában van az a villa, amellyel a fejedelem étkezett.
A kora délután még egy érdekes mozzanatnak is tanúi lehettünk: Váradi Csabát a hagyományoknak megfelelően tisztté avatták. Bajtársai nyeregre hasaltatták, a fejét letakarták a mentével majd a kardpengével elfenekelték arra ösztönözve, hogy tartsa be a huszárság erkölcsi szabályait, maradjon továbbra is hű szellemiségéhez.
Csipán Csaba elmondta, hogy lesz még találkozó Rigmányban – tegyük hozzá, szervezettebb formában akár idegenforgalmi érdekességé is válhatna az esemény, amely a festői környezetben fekvő faluba vonzaná azokat, akik "feltöltődni" járnak Erdélybe.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Márványtábla hirdeti a 800 éves történelmet Szilágynagyfaluban
Kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelt a település
Örömünnepre virradt Szilágynagyfalu a hétvégén: jelképes születésnapot tartott a település apraja-nagyja és a sokfelőlről idesereglő vendégek annak tiszteletére, hogy éppen 800 évvel ezelőtt, 1213-ban említették elsőként írásban a nevét a Váradi Regestrum tüzesvas lajstromában. Akkoriban, a 13. század elején még Nog néven szerepelt, 1249-ben, a tatárjárást követően az első települést bejegyző oklevél szerint már Nagyfalu a neve, majd egy 1898-as okmányban szerepel először Szilágynagyfaluként. Ezt a kerek évfordulót a helybéliek kétnapos rendezvénysorozattal kívánták emlékezetessé tenni. Az esemény programját úgy állították össze, hogy kultúra, művelődés és szórakozás egyaránt helyet kapjon, ugyanakkor méltó emlékjelét is hagyhassák az évfordulónak, márványtábla formájában. Szilágynagyfalu ezzel a gesztussal is azt bizonyítja: a múlt tiszteletét legalább olyan fontosnak tartja, mint a jelen és a jövő értékeinek megtartását.
Szilágy megye nyugati részén, a Rézhegység, a szilágysomlyói Magura és a dombvidék övezte medence közepén, a Berettyó partján fekszik Szilágynagyfalu. A település szemmel látható fejlődésnek indult az utóbbi néhány évben, és ezt nem csak pezsgő kulturális élete igazolja, hanem az a tény is, hogy a falu képes munkahelyet biztosítani nem csak lakóinak, hanem a környék több településéről is járnak ide dolgozni, az itt létesült gyárakba, üzemekbe.
A nemrég felépült, vadonatúj polgármesteri hivatal épülete előtt a vasárnap délelőtti, napsütötte órákban fegyelmezetten gyülekezett az ünneplő közönség, amely a szombati oldottabb, sok zenével, néptánccal, koncerttel, színi előadással fűszerezett programot követően részese kívánt lenni az egyik legünnepélyesebb pillanatnak, az emléktábla leleplezésének. A hivatal előtti zászlórengeteggel Nagyfalu nem csak az Európai Unió, hanem a testvértelepülések képviselői előtt is tiszteletét fejezte ki, hiszen erre a rendezvényre többen is – Vámospércs, Tuzsér, Péder, Csíkszentdomokos, Tiszanagyfalu – eljöttek csoportokkal. Somogyi Vengli Judit, a falu kulturális életének egyik közismert személyisége ezúttal műsorvezetői tisztséget betöltve sorra szólította mikrofon elé az egyházi és világi méltóságokat, akiknek embert próbáló két órát kellett kiállniuk a tűző napon. A beszédeket megelőzte a helyi baptista fúvószenekar szolgálata, ők a román, a magyar és az Európai Unió himnuszával köszöntötték az ünnepet és az egybegyűlteket, majd Matei Radu polgármester és tanácsadója, az egykori alpolgármester és máig is fáradhatatlan szervező Katona-Farnas Sándor mérnök mondott üdvözlő szavakat. A frappáns beszédben az elöljárók kiemelték: egy közösségnek magának kell megoldania gondjait, együtt keresve meg a leghatékonyabb módszereket, emberséggel szolgálva a közös célokat.
Kis helytörténeti ismertetővel Fazakas Viola vallástanár szolgált, két nyelven, Major Miklós földrajztanár 2000-ben megjelent monográfiája alapján. Az előadó ismertette a falu első írásos emlékeinek időrendi sorrendjét, kezdve a Váradi Regestrum-beli megjelenéssel, kitérve, hogy a 15-16. századi források már mezővárosként tesznek említést Nagyfaluról, amely nevét kiterjedéséről kapta.
Számos egyéb büszkesége mellett a falu a költőjét is nagy becsben tartja: Fazakas László lelkész erre az ünnepi alkalomra látogatott haza szülőfalujába, Nagyfaluba Mezőtúrról, ahol jelenleg egy idősotthont igazgat, és mintegy öt megjelent verseskötettel, valamint költeményeinek román és angol fordításgyűjteményével is büszkélkedhet. Természetesen nem érkezett üres kézzel: külön erre az alkalomra írt verse a gyökerekhez való ragaszkodás, a szilágysági emberrel érzett lelki rokonság dala, amelyet Fóris Diána diáklány mondott el, értő tolmácsolásban. „Jó hazatérni szülői ház híján/ az egész szülőfalu az enyém/ népével határrészeivel együtt/ ünnepien s fehéren-feketén” – vallotta a költő, aki ebből az alkalomból díszoklevelet is átvehetett az önkormányzat részéről, és neki jutott az a megtisztelő feladat, hogy Matei Radu polgármesterrel közösen emelje le a leplet a település 800 évét évszámokkal (1213, 2013) hirdető márványtábláról. Az emlékjelet Gheorghe Chiş ortodox és Lukács József református lelkész szentelte fel és áldotta meg, ünnepi gondolataikban mindketten azt emelték ki, hogy a falu 800 éves történelmében mindig is ott volt az egyház, és a továbbiakban is csak az Istenbe vetett hit és bizalom segíthet a közös terhek hordozásában.
A megye vezetése nevében Ionel Ciunt prefektus szólt néhány elismerő szót a faluról, kifejtve: a történelmet nem lehet megváltoztatni, a jelen és a jövő azonban élő kell hogy legyen, amilyen élővé Nagyfalu is tudott válni az utóbbi évek során. Csíkszentdomokos testvértelepülés üzenetét és szeretetét Ferencz Alajos polgármester tolmácsolta, azt kívánva a falu népének, hogy a 800 év bölcsességét ötvözzék a jelennel, így vigyázva múltjukra is. A tavaly ugyancsak 800 éves évfordulót ünneplő Tuzsér nagyközség önkormányzata és lakói szintén kifejezték elismerésüket a testvértelepülésnek, Lakatos Bertalan alpolgármester és csapata emléklapot is átnyújtott ebből az alkalomból Nagyfalu polgármesterének. A testvértelepülések elöljáróit Matei Radu is megajándékozta, kifejezve köszönetét feléjük, és gesztus-értékkel bírt, hogy az általa jól beszélt magyar nyelven szögezte le: a barátság és a szeretet nem ismer határokat.
Az ünnepi pillanatokat fokozta a díszoklevelek átadása: elismerésben részesültek mindazon egykori polgármesterek és alpolgármesterek, akik sokat tettek a falu gazdasági-kulturális fejlődéséért: Liviu Songot, Maier Elemér, Balázs Zoltán, Diószegi Gyula, Szabó István, Fazakas Irma, Kovács Lajos, Varga Mihály, Katona-Farnas Sándor és a költő Fazakas Sándor vehette át az elismerést. És hogy Szilágynagyfaluban nem csak a hosszú élet, de a tartós házasság titkát is ismerik, arra bizonyíték, hogy nem kevesebb mint 19 aranylakodalmas párt is felköszöntöttek az ünnep keretében.
A hivatalos avatási ceremóniát délután már kötetlen program követte: az elszármazottak találkoztak a kultúrotthonban, közben a szabadtéri színpadon újabb tánccsoportok léptek fel, a stadionban pedig barátságos mérkőzés keretében mérte össze erejét és tudását Nagyfalu és Tuzsér labdarúgócsapata. A könyvtár és a kultúrház termeiben szombaton megnyitott kiállításokat is megtekintjük barátaink, Somogyi Vengli Judit, Katona-Farnas Sándor, és felesége, Katica jóvoltából. A könyvkiállítás a Nagyfaluról valaha kiadott munkák és a különféle folyóiratokban a faluról megjelent írások, valamint a helyi alkotók munkáinak gazdag gyűjteménye, míg a fotókiállításon Vámospércs és Tuzsér testvértelepülések bemutatkozó pannói mellett főként a falu életének jelentős eseményeiről készült felvételeket tekinthetik meg az érdeklődők. A polgármesteri tanácsos büszkén mutatja a holland testvértelepülés, Nijverdal meglátogatásakor készült fotókat, amelyek azt bizonyítják, hogy a helyiek igyekeztek itthon kamatoztatni az ott látottakat. A kiállított szőttesek-varrottasok helyi asszonyok munkái, és bár a környéknek nincs jellegzetes varrottasa, Katona-Farnas Katicától megtudjuk, hogy egykor a földesúr Bánffyak hoztak ide varró asszonyokat, akiktől a helyiek átvették a mintákat, és kenyérkereseti lehetőséget biztosítottak a varrással. Egy kisebb teremben helyi fiatal tehetségek különféle technikával (goblen, ikon, akvarell, ceruzarajz stb.) készült munkáit állították ki, az összes tárlat olyannyira népszerűnek bizonyult, hogy a nyitás napján még éjfélkor is hosszú sorokban kígyóztak a látogatók.
Szilágynagyfalu már több ízben bizonyította, hogy életképes, folyamatosan fejlődő település, amely sajátos színt képvisel a Szilágyságban. Minden idelátogató vendég még legalább 800 esztendőt kívánt a falunak, ami nagy valószínűséggel csöppet sem lehetetlen kívánság, hiszen ha a jövőben is ilyen mértékben tudnak együttműködni itt az emberek, akkor számos megvalósítás állhat még a település előtt.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

Aktuális – Sikeres volt a Magyar Ház Napja Besztercén
Immár második alkalommal szervezett Magyar Ház Napot szombaton az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete. Az egész napos rendezvény keretében megalakult az RMDSZ megyei női szervezete – amely országos szinten az első ilyen jellegű csoportosulás –, az eseményen mások mellett, Kelemen Hunor szövetségi elnök és Hegedüs Csilla főtitkárhelyettes is részt vett. Gazdag programmal várták az érdeklődőket, kicsiket és nagyokat egyaránt: kiállításmegnyitón vehettek részt, kézműves foglalkozásokba és gasztroversenybe kapcsolódhattak be, de emellett volt még meseterápiáról szóló előadás, bábszínház, este pedig a Vadrózsa néptánccsoport, 4Ever Young diákzenekar és Miklós György szórakoztatta a résztvevőket. A besztercei Magyar Ház 11 éve működik, s egyebek mellett a Pro Hereditatem Egyesület és a besztercei magyar média székhelyeként is szolgál.
– Fontosnak tartjuk a nők szerepvállalását a politikában, ennek a demokratikus elvnek a jegyében tartjuk a mostani alakuló ülést – jelentette ki Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce megyei szervezetének elnöke. Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla köszöntője után elnököt is választottak a szervezet élére, mégpedig Toók Katalin személyében, aki hangsúlyozta: az elkövetkező időszakban is oroszlánrészt szándékszik vállalni a magyar közösség megmaradásáért.
Az ünnepélyes megnyitón Kelemen Hunor szövetségi elnök kifejtette: sok évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ a Magyar Házakat létrehozta, különösen fontosnak tartotta, hogy azokban otthonra találjanak a közösségek. – Olyan találkozóhelyet kívántunk létrehozni, ahol az emberek jól érzik magukat, ötleteket cserélnek. De ehhez lelkes és felelősségteljes emberekre is szükség van – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Décsei Attila megyei RMDSZ-elnök köszöntőbeszédét csapata tevékenységének bemutatásával kezdte, majd így fogalmazott: „ez a ház a Beszterce-Naszód megyei magyaroké. Kapui mindenki számára nyitva vannak a különböző rendezvények alkalmával. 2010 novemberében nyitottuk meg állandó tárlatunkat, s hamarosan a könyvtár is megkezdi működését. Tavaly óta magyar nyelvű oktatás zajlik itt minden hétfőn, hetente egy-két alkalommal pedig a Vadrózsa néptánccsoport tagjai próbálnak a Magyar Ház falai között”.
Székely Géza képzőművész-tanár nyitotta meg ezután Koncz Münich András és felesége, Judit Lebegés című tárlatát. Elmondta: látásmódjukra a nyitottság jellemző, nem behatárolni akarják a nézőt, hanem inkább élményt szerezni neki, párbeszédre invitálva a látogatót. A tárlat még egy hónapig tekinthető meg.
A megnyitó után elkezdődött a gasztroverseny: a versenyzők előzetesen jellegzetes magyar ételeket készítettek, amit aztán kijelölt helyeken tálaltak a székházban. A háromtagú zsűri – Török István, Plesch Katalin, Halász Ödön – kóstolta végig a finomabbnál finomabb fogásokat (csirkepaprikás puliszkával, hájas tészta, pacalpörkölt, korhelyleves, pörkölt tarhonyával, pulykanyuvasztó – nyögvenyelő/dödöle – barackos pulykamellel, ordás bukta, somlói galuska, húspástétom), majd a résztvevők is fogyaszthattak belőlük. A díjat, egy korszerű Samsung televíziót Costin Enikő vihette haza, aki hájas tésztával jelentkezett a megmérettetésre, kérésünkre pedig a receptet is megosztotta velünk. Mint mondta, a tészta elkészítéséhez 65 dkg lisztre, 3 kanál tejfölre, 3 tojás sárgájára, egy pici sóra, 3 kanál borra vagy ecetre és ásványvízre (amennyit felvesz) van szükség, az 50 dkg sertéshájat 10 dkg liszttel kell összegyúrni. Costin Enikő elárulta: a hájat előbb háromba kell felosztani, majd rendre bekenjük vele a tésztát, közben pedig pihentetjük. Az eredeti hájas tésztát szilvaízzel töltik, de ennek hiányában megfelel bármilyen más íz is.
A délután folyamán kézműves foglalkozások – nemezelés, agyagozás, gyékényfonás, tányérfestés, ujjfestés, színezés, hűtőmágnes-készítés, gyöngyfűzés, arcfestés, batikolás – zajlottak a Magyar Ház körül, a Láncszem Nőegylet asszonyai pedig – Szente Mária vezetésével – csirkepaprikást készítettek a szervezőknek, az önkénteseknek és a meghívottaknak.
Mayla Júlia óvónő eközben a meseterápiáról tartott előadást, majd a Puck Bábszínház vásári játékát tekinthették meg az egybegyűltek. A folytatásban a besztercei Vadrózsa néptánccsoport lépett színpadra új műsorával, a nagysajói táncokkal, majd a 4Ever Young diákzenekarral énekelhettek együtt a nézők. A második alkalommal megszervezett besztercei Magyar Ház Napok programja Miklós György fergeteges gitárestjével zárult.
Szabadság (Kolozsvár)

Sikeres vakság
Az elmúlt két évben robbant be sikeres erdélyi kortárs drámasorozatként Székely Csaba Bányavidék című trilógiája, amelynek első két részét, a Bányavirágot és a Bányavakságot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió mutatta be nagy sikerrel itthon és Magyarországon egyaránt. A hétvégén a Pécsi Országos Színházi Találkozón kapott két újabb díjat a Bányavakság Nagy Dorottya és Bányai Kelemen Barna színészek alakításának köszönhetően, akik a legjobb női és legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést vehették át.
Az eddig bemutatott két erdélyi produkció szinte minden fesztiválon feltűnést keltett, hiszen a szerzőnek sikerült olyan húsba vágóan mai erdélyi élethelyzetekről érvényes korképet felvázolnia, amely alig jelenítődik meg a közbeszédben vagy más kortárs művészeti alkotásokban. Székely Csaba végre nem panoptikumként vagy skanzenként közelített Erdélyhez, hanem felépített egy élethű tükörképet, amely helyenként lehet, hogy torz, de összességében megbízható ábrázolást nyújt a jelenlegi erdélyi valóságról. Székely Csaba tehát nem csak megemlékezett Erdélyről és a dicső múltjáról, hanem szembenézett a valósággal, és olyan társadalmi jelenségekről szólalt meg hitelesen, mint a szegénység, a korrupció, a nacionalizmus, a hagyomány. Már rengeteg írás jelent meg az erdélyi és a magyarországi előadásokról, a Bányavirág szövegét a Látó című irodalmi folyóirat is közölte, időközben a teljes trilógia megjelent kötetben a Magvetőnél. De igazán csak az értheti meg a már-már divatossá vált bányavidékiséget, aki megnézi a Sebestyén Aba rendezésében készült erdélyi produkciókat. Lehet sokat nevetni, de sírni is. Sőt egy kicsit bele is lehet betegedni az előadásokba, hiszen a darab metsző humorral leplezi le a nagy Erdély-mítosz alatt elterebélyesedett kicsinyességet, gyűlöletet, képmutatást, kilátástalanságot.
A mindennapi életben értetlenkedve szemléljük sokszor azt, ami körülöttünk történik. Nem értjük, hogy miért és kinek fontos a nemzetállam, miért nem értenek minket a románok, a románok pedig azt, hogy miért nem értjük meg mi őket. Miért van az, hogy román és magyar emberek nem tudnak őszintén beszélni identitási kérdésekről, de sokszor azzal sem vagyunk tisztában, hogy mit jelent Romániában élni, mennyire vesszük tudomásul azt, hogy ebben az országban születtünk, hogyan tudunk alkalmazkodni ehhez a valósághoz, milyen kompromisszumokat kell kötni, vagy egyáltalán akarunk-e Romániában élni. Nem értjük a román–magyar viszony történelmi terhét, ami folyton megnyomorít, fogalmunk sincs, hogy miként lehetne feloldani ezt az átkos örökséget és kohéziós hajtóerővé változtatni. Iskolák, tankönyvek, oklevelek kétnyelvűsége – vagy miért ne, többnyelvűsége – még mindig kedélyeket borzol. Politikusok használják fel szavazatszerzésre a zsigeri indulatokat úgy, hogy közben színvonaltalanság, fegyelmezetlenség dúl mindenütt, a szűkebb és tágabb világban pedig villámgyorsan mennek végbe az átalakulások, amivel a belterjes világunkban már senkinek sincs ideje foglalkozni.
A Bányavidék trilógia nagy érdeme az, hogy normálisan, emberien szólal meg nyavalyáinkról. A szerzőnek nincs semmilyen érdeke, így nem torzítja mondanivalóját. Székely Csaba nem mérlegelt, hogy mit szabad és mit nem szabad kimondania, hanem végtelenül őszintén kiírta magából azt, ami zavarja. A Bányavakságban kapott a magyar és a román nacionalizmus egyaránt, tüneményes humorral van ábrázolva a románok és magyarok közötti kommunikációs nehézség, ami bizonyos helyzetekben már-már krónikus képtelenséggé fajul. Visít a nevetéstől a közönség miközben Székely Csaba megmutatja, hogy időnként milyen ostobák tudunk lenni, nemzetiségre való tekintet nélkül. Ha csak pillanatokra is, de a szerző száz politikusi helyzetértékelőnél, vezércikknél és politikai elemzésnél is eredményesebben lebbenti fel a fátylat az emberek szeméről, akik így szembesülhetnek családtagjaikkal, szomszédaikkal, kollégáikkal, ismerőseikkel. Vagyis önmagukkal. A marosvásárhelyi produkciókban a bányavidékiség a mai életszagú erdélyi létet jelképezi, és csak örülni lehet annak, hogy volt bátorsága egy erdélyi állami intézménynek műsorra tűznie a darabot.
BORBÉLY TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély-szintű tehetségnapot tartottak városunkban
A 2010-ben létrejött Erdélyi Tehetségsegítő Tanács (ETT) és a János Zsigmond Kollégium (JZSK) egész Erdélyt átfogó tehetségnapot szervezett szombaton, amelynek keretében az ETT-t alkotó 32 tehetségpont (iskolák, egyesületek stb.) által támogatott több mint 40 tanuló mutathatta be képességét. A hagyományos területek (matematika, informatika, fizika, földrajz, kémia, biológia, irodalom) mellett volt homokrajzolás, robotépítés, mechatronika, népdaléneklés, papírruha-bemutató és régizene-előadás is.
A diákok Közép-Erdélyből, a Székelyföldről, Partiumból és a Bánságból érkeztek.
Péntek János akadémikustól, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnökétől megtudtuk: kisebb földrajzi területet átfogó tehetségnapokat már szerveztek, ám az egész Erdélyt felölelő első rendezvényre Kolozsváron került sor.
Popa Márta, a házigazda tanintézet igazgatója köszöntőjében elmondta: nem véletlen, hogy a JZSK adott otthont az első Erdélyi Tehetségnapnak, mert az unitárius kollégium 455 éves múltja során mindig úgy adott esélyt a tanulásra, hogy idevonzotta távoli települések tehetséges gyermekeit is.
– A neves személyiségeken kívül nemzedékek hosszú sora kapta meg azt az erkölcsi alapot és tudást, amelyet saját életében és közössége javára kamatoztathatott. Az iskola homlokzatára vésett Musis et virtutibus szellemében most is olyan pedagógusok oktatnak és nevelnek, olyan diákok tanulnak a Múzsák és Erények otthonának falai között, akik hisznek abban, hogy az életben nemcsak a felhalmozott tudás jelent felbecsülhetetlen értéket, hanem a lelki-szellemi épség és az erkölcsös magatartás is – magyarázta az iskolaigazgató.
– Bármilyen tudás és tehetség önmagában erkölcsileg közömbös, csak a helyes cél és eszköz, azaz a szeretet teszi azt áldásossá az egyén és közösség számára. Kívánom, bontakozzon ki tehetségetek, tudásotok pedig a szorgalmatok és kitartásotok által gyarapodjon, hogy végül kapjátok meg a saját utatokat – fűzte hozzá az iskolaigazgató.
András Szilárd, az ETT ügyvezető elnöke (és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója) rámutatott: a tehetség fogalmát a hagyományosnál sokkal általánosabban kell értelmeznünk, és semmiképpen sem szabad leszűkítenünk valamilyen területre, valamilyen mérések eredményére, vagy akár az elért teljesítményre.
– Ez a rendezvény annak is a bizonyítéka, hogy a társadalom irányából megindult egyfajta nyitás, érzékennyé válás, a sokszínű tehetség megértése, elfogadása, támogatása irányába. Másrészt a tartalmak minőségéből arra következtethetünk, hogy diákjaink közt szép számmal akadnak olyanok, akik profi szinten teljesítenek a különféle hagyományos és modern területeken. Érdemes tehát támogatni ezt a sokszínű tehetség-kinyilvánítást – hangsúlyozta András Szilárd.
Török Ferenc tanfelügyelő, az ETT szakbizottsági tagja szerint az ETT és a tanfelügyelőség által működtetett kiválósági központok kiegészíthetik egymás tevékenységét.
Péntek János, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület elnöke, akadémikus szerint a rendezvény célja az, hogy a tehetséges gyerekek megismerjék egymást, össze tudják hasonlítani egyik teljesítményt a másikkal stb.
A tehetséges gyerekek bemutatkozása után szombat délután az erdélyi tehetségpontok képviselői tanácskoztak.
– A tanácskozás során megfogalmazódott az a következtetés, hogy a diákok érdekében sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tanári együttműködésre, a több iskolát felölelő szakmai műhelyek (városi, regionális szakkörök) működtetésére. A kolozsvári iskolák képviselői megfogalmazták azt az óhajt, hogy városszintű szakköröket működtessünk magyar nyelven (román nyelven már működnek ilyen szakmai műhelyek a kiválósági központokban), az egyetemmel vagy a civil szférával közösen. A tehetségpontok hálózatát és a kisebbségek nyelvén történő tehetségápolást el kell ismertetnünk a romániai tanügyminisztérium által is. Létre kell hoznunk egy erdélyi nyilvános adatbázist, amely segíti a tehetségek fejlődését, ki kell építeni egy mentorhálózatot, átláthatóvá kell tenni és rendszerbe kell foglalni a helyi tehetségtámogató és tehetségfejlesztő programokat. Magyarországról az erdélyi tehetségápolásnak szánt támogatást valamilyen módon át kellene szervezni és figyelembe venni a helyi hiányokat, nehézségeket, speciális helyzeteket – nyilatkozta lapunknak András Szilárd az első Erdélyi Tehetségnapról, amelyet a szervezők a továbbiakban rendszeresíteni kívánnak évi egy találkozó formájában.
– Nem csak a tanulóknak, hanem az őket felkészítő mentoroknak is hasznos volt az első Erdélyi Tehetségnap. Mindannyiunk számára jó alkalom volt a tapasztalatcserére, ismerkedésre. Ugyanakkor a tehetségpontok működésének erősítése is szóba került – összegezte tapasztalatait a rendezvényről Popa Márta iskolaigazgató.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Ifjúsági találkozó a hit jegyében
„Telve hittel és Szentlélekkel" volt a mottója az idei Egyházmegyei Ifjúsági Találkozónak, amelyet immár negyedik alkalommal szervezett meg a nagyváradi római katolikus püspökség az Egyházmegyei Ifjúsági Központon keresztül az elmúlt szombaton Nagyváradon.
A rendezvényre meghívást kaptak az egyházmegye plébániáinak csoportjai, illetve mindazok a fiatalok, akik nyitottak a hitbeli megerősödésre, a közös tanúságtételre. A hívásra válaszolva közel 600 fiatal érkezett Váradra. A résztvevők, hogy a nap folyamán egy-egy erény (pl. szeretet, türelem, figyelem, pontosság) gyakorlására jobban odafigyeljenek, meghívást kaptak, hogy az udvaron felállított erénykereket megpörgessék. A sportteremben a Kontraszt Együttes segített szívüket-lelküket az Úrra hangolni. Ezt követően körmenetben imádkozva, énekelve indultak a kereszt nyomában a székesegyházhoz, hogy a szentmiseáldozaton részt vegyünk, melyet Böcskei László megyéspüspök mutatott be az egyházmegye különböző pontjairól érkezett papokkal közösen. Szentbeszédében a püspök három kulcsfogalmat szeretett volna a fiatalok szívébe vésni: kaland, töltekezés és öröm. Az ünnepi liturgia és a közös ebéd után a résztvevők kiscsoportos beszélgetéseken osztották meg egymással gondolataikat, és kreativitásukat kiaknázva a mottóhoz kapcsolódó plakátot készíthettek. Délután a püspöki palota kertjében a plébániák fiataljainak színdarabjai, illetve a szlovák és magyar néptáncok szórakoztatták a jelenlevőket.
Krónika (Kolozsvár)

Hálával ünnepeltek Gyergyóditróban
A gyergyóditrói nagytemplom fennállásának századik évfordulóját ünnepelték a hívek az elmúlt pénteken. A templombúcsú a szeretet, a hála, a köszönet, az elismerés és az összefogás jegyében zajlott.
Pompával, ugyanakkor alázattal és hálával ünnepelt nagytemplomának búcsáján, Jézus szent szíve ünnepén Gyergyóditró közössége. Az istenházának száz évvel ezelőtt történt felszentelési ceremóniájából ihletődve most is a falu szárhegyi végénél fogadták a ditróiak és vezetőik a szentmise ünnepi szónokát, s akárcsak annak idején gróf Majláth Gusztáv Károly püspököt, ezúttal Jakubinyi György érseket is díszmenet kísérte a templomig. Az úton átívelő virágkapun, székely ruhás fiatalok sorfala között vonult a főpásztort szállító díszhintó és a menet, az istenházába pedig virágszőnyegen léptek be az ünnepre összegyűlt helyiek és zarándokok.
Emléktábla őrzi a felújítást segítők nevét
A templom restaurálásának 2007 óta zajló munkálatait végző és támogató személyek, intézmények nevét őrzi az a márványtábla, melyet a templom előterében helyeztek el. A Székelyföld-szerte egyedüli szépséggel bíró, impozáns templom építésének, felszentelésének körülményeit, a történelmi események templom- és hitpusztító hatásait Baróti László Sándor helyi plébános ismertette, részletezve a felújításra szorult állapotokat, a restaurálás folyamatát. „Azok az emberek jöttek segíteni, azok javították ki a ditrói nagytemplomot kívül-belül a ma látható szépségében, akik a templom javításával egy időben saját lelküket és szívük szeretetét is igyekeztek megújítani" – fogalmazott az emléktábla leleplezése előtt a lelkipásztor, az egyházközség köszönetét tolmácsolva mindazoknak, akik áldozatot hoztak a templom felújításáért pénzben, imádságban, munkában és időben. A templom javításának összköltsége 1 millió 300 ezer lej, az összeg a hívek, helyi és megyei intézmények, illetve a két ausztriai testvérplébánia adományaiból gyűlt össze – hangzott el. „Mi templomépítő nép vagyunk, egyházközségünk tudott, és ma is tud templomot építeni, a ditróiaknak ezt az erejét, képességét hirdeti a kolosszális templomunk 100. évfordulója" – mondta a plébános, arra kérve a híveket, járuljanak hozzá a felszegi Szent Imre-kápolna és a tervezett ravatalozó felépítéséhez.
Átadták a centenáriumi zászlót
Áldási szertartással folytatódott az ünnep. A ceremóniát a főpásztor végezte, szenteltvízzel hintve meg a falakat, tömjénfüsttel illetve a templomot, hogy az a felújítás után is Istennek méltó hajléka legyen. Az ünnepség keretében a centenáriumi zászló átadására is sor került, a templom részére Puskás Elemér polgármester és Kovács Árpád András közbirtokossági elnök adta át a lobogót. A községvezető a településen megvalósult összefogás fontosságát emelte ki beszédében, gondolatát továbbszőve az elnök egy kívánságot fogalmazott meg: „Szeretném, ha ez a zászló nemcsak arra emlékeztetne minket, hogy százéves a templomunk, hanem dédapáink, nagyapáink, apáink összefogására és a mi összefogásunkra is. Legyen ez példakép az elkövetkezendő nemzedékek számára" – mondta Kovács Árpád András.
Csak a szeretet számít
A Jézus szíve tiszteletének megnyilatkozási formáiról szólt prédikációjában Jakubinyi György érsek, felhívva a hívek figyelmét a szeretet, a hit és Krisztus követésének fontosságára. „Isten színe előtt egyedül a szeretet számít. Nincsenek nagy és kis tettek, csak szeretet van, amit tetteinkbe beleviszünk. Így van ez az egyházközséggel is. Hogyha ez, az egykor kilencezer, aztán hatezer, majd ötezer lelket számláló ditrói római katolikus egyházközség nagy egyházközség akar lenni Isten színe előtt is, akkor legyen bennetek szeretet, összetartás, egymásnak a megsegítése" – hangsúlyozta prédikációjában az érsek.
Az ünnepség keretében oklevéllel tüntették ki mindazokat, akik valamilyen módon hozzájárultak a templom felújításához, a főpásztor által átadott 21 elismerés személyeknek, közösségeknek, intézményeknek szólt. Köszönettel illeték továbbá azokat, akik az ünnep szervezésében, kivitelezésében nyújtottak segítséget.
Felavatták a templomépítő szobrát
A szentmisét követően került sor lovag Takó János, az egyházközség egykori plébánosa, a templom építtetője mellszobrának leleplezésére. A templomkertben felállított bronzalkotást a ditrói származású Kolozsi Tibor szobrászművész készítette, a művet ajándékképpen ajánlotta fel. A szoboravatáson elmondta, ezzel kíván hozzájárulni az áldozatvállalásra mindig kész ditrói közösség építéséhez.
Elhangzott, Takó János főesperes-plébános huszonhét éven át, 1888–1915 között volt Ditró plébánosa. Ezt a közel három évtizedes időszakot a nagytemplom építésének előkészítése, tervezgetése, felépítése töltötte ki. Az őt ért gyanúsítgatások, rágalmazások, számonkérés miatt áthelyezését kérte a Szeben melletti Vízaknára, itt nyugszanak földi maradványai. „Takó János hazajött. Azt üzeni nekünk, ne torpanjunk meg, ébredjünk fel, építsünk templomot, és éljünk Jézus Krisztus tanításai szerint" – ezzel a gondolattal zárta az ünnepséget Baróti László Sándor plébános.
Maszol.ro

Így látják a készülő új alkotmányt az erdélyi magyar politikusok
Az új alkotmány szövegtervezetének kidolgozásánál múlt héten a parlamenti szakbizottság több, az erdélyi magyarokat érintő ja- vaslatot is elfogadott. Az RMDSZ javaslatára a nemzeti kisebbsé- geket államalkotó nemzeti közösségként ismerné el az új alkot- mány, és nemzeti jelképeik használatát is megengedné. Románia nemzetállami meghatározása azonban ezentúl is megmarad. Az erdélyi magyar politikusok véleménye megoszlik minderről.
Máthé András, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője elégedetten nyugtázza, hogy az új alkotmány elismerné, miszerint a mostani Románia területén már itt voltak az őshonos kisebbségek, és nem lehet majd ezeket összetéveszteni a bevándorló kisebbségekkel. A jövőben a székely, illetve a magyar zászló kitűzése sem ütközne akadályokba, mivel az új alaptörvény megengedné a nemzeti jelképek szabad használatát, és a kulturális autonómia irányába is utat nyitna.
Az Erdélyi Magyar Néppárt is üdvözölte a jelképhasználatot és a kulturális autonómia lehetőségét megteremtő módosításokat, de kifogásolja azt, hogy nem a nemzeti közösség, hanem a nemzeti kisebbség törvényes képviselőjének hatáskörébe utalják az autonómia intézményeinek létrehozási jogát. Az EMNP szerint így az RMDSZ kisajátítja ezeket az intézményeket. Az erdélyi magyarság nem csak az RMDSZ-ből áll, nyilatkozta Papp Előd, az EMNP alelnöke.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke nem tartja előrelépésnek az elfogadott módosításokat. Izsák azt mondja: a székely jelképeket eddig is használták, az új alkotmány pedig csak akkor szolgálná a magyarok érdekeit, ha a régiósítás nem hátrányukra történne. Az SZNT elnöke úgy véli, hogy a magyarok számára nagyon veszélyes régióátalakítást csak úgy lehetne megakadályozni, ha az új alkotmányt nem szavaznák meg.
Duna Tv
Erdély.ma

86. születésnapján emlékeztek Sütő Andrásra
Napra pontosan a Kossuth- és Herder-díjas író születésének napján, június 17-én emlékeztek Sütő Andrásra a marosvásárhelyi reformástus temetőben.
A Sütő András Baráti Egyesület tagjai felhívást tettek közzé, amelyben jelezték, hogy hétfőn 18 órakor koszorút helyeznek el a költő sírjánál a kopjafa előtt. Amint az várható volt, közel száz ember tette tiszteletét az író sírjánál a meghirdetett időpontban. Ott voltak írótársak, lelkészek, tanárok, közéleti személyiségek, az író tisztelői, marosvásárhelyi és környékbeli olvasói. A megemlékezésen nemes egyszerűséggel mellőzték a méltató beszédeket, a jelenlévő lelkész imát mondott az íróért, majd közösen elénekelték a Te benned bíztunk, eleitől fogva... kezdetű zsoltárt. Ezután a kopjafa tövében Gálfalvi Zsolt író elhelyezte az egyesület koszorúját, a jelenlévők közül többen virágcsokrokat tettek a sírra.
Ezt követően az egyesület bejelentette, hogy a hét végi székelyudarhelyi Sütő-szobor avatására autóbuszt indítanak a Teleki Téka elől, akik tehát részt kívánnak venni az ünnepélyes szoboravatáson, jelentkezhetnek az egyesületnél.
Méltatások helyett
Sütő András 1927. június 17-én született Pusztakamaráson, 1954-től élt Marosvásárhelyen, 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. A marosvásárhelyi református temetőben helyezték örök nyugalomra. Kitüntetései: Román Népköztársaság Állami Díja (1951; 1953, harmadik fokozat), Füst Milán-díj (1978), Herder-díj (1979), Alföld-díj (1986, 1987), SZOT-díj (1989), Bethlen-díj (1990), Kossuth-díj (1992), Erzsébet-díj (1993), Kisebbségekért díj (1995), Magyar Örökség díj (1996), A Magyarság Hírnevéért díj (1997), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1997), Hazám díj (2002), A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozat) (2005), Magyar Kultúra Lovagja(2006).
Több mint húsz jelentős kötete (regények, drámák, cikkgyűjtemények, naplójegyzetek), megszámlálhatatlan novella, közéleti írások százai fémjelzik pályáját.
Bakó Zoltán
szekelyhon.ro

A szekus irattárban nyugvó egyházi közelmúltról
Fontos tényfeltárást végzett Oláh Sándor társadalomkutató, akivel a Székelyföld Galériában csütörtökön 18 órától találkozhatnak az érdeklődők. A kutatót az Izsák Vilmos unitárius lelkész besúgóról szóló, a Székelyföldben folytatásban megjelent tanulmánya kapcsán kérdezhetik.
– A Székelyföld folyóirat legutóbbi három számában egy besúgó unitárius pap, Izsák Vilmos ténykedését tárja fel. Mennyire átlátható ezen az eseten keresztül a hírhedt Szekuritáté besúgói hálózatának működése?
– Annyira, amennyit ebből egy ügynök vagy ügynökök tevékenységének megismerésével, ezek mozgásterének feltárásával megismerünk, illetve megnézzük, hogy a tartótisztek hogyan, milyen szempontok alapján válogattak emberekben (pl. az ügynökök beszervezésekor), mikor, milyen megfontolások alapján használták vagy mellőzték az ügynökök adatait. A hálózat működtetése a hatalmi gépezet egyik eszköze, a politikai, társadalmi erőterek változásaival összefüggésben alakuló, időben változó hierarchikus alakzat volt. Egy egyedi eset azonban e jelenség teljes bonyolultságát nem mutathatja meg. Ehhez más léptéket is kell a kutatóknak választani, a politikai intézmények szintjén is szükséges a jelenséget vizsgálni.
– Egyházi, társadalmi, illetve kulturális szempontból mi a hozadékuk ezeknek a jelentéseknek? Mennyire számítanak kordokumentumnak?
– Az említett esetelemzés az Unitárius Egyház Közelmúltkutatás programja keretében készült – hálás vagyok a Székelyföld folyóiratnak, hogy folytatásokban közölte. A programot az EU keretében működő Egyházi Átvilágítási Folyamatot Koordináló Bizottság irányítja. De nemcsak az unitáriusok, a református és evangélikus egyházak is megteremtették a lelkészek és világi tisztségviselőik átvilágításának intézményes kereteit. Hogy milyen eredményekkel és következményekkel zajlik a folyamat, erről az egyházak képviselői nyilatkozhatnak. Az említett koordináló bizottság kikérte a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól (CNSAS) a személyi iratcsomókat, létrehozott egy kutatócsoportot (ennek tagjaként dolgozunk), amelynek feladata a különböző állami szervek egyházi életbe való beavatkozásának feltárása az 1945 és 1989 közötti időszakban a kapott levéltári anyag alapján. A cél a bizottság ügyvezetője, Szabó László lelkész megfogalmazásában „a közelmúltunkkal való őszinte szembenézés és az erkölcsi jóvátétel az áldozatok irányába”. De más hozadéka is van az átvilágítási folyamatnak. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület (volt) püspöke fogalmazta meg 2011-ben: „tudomásul kell vennünk, hogy a jelenkori egyháztörténetünk értékes leletei a Szekuritáté levéltárában nyugszanak. De ez a történelem nem az övék, hanem a miénk. Ha ismerni akarjuk valós történelmünket, a hűséges kitartásokkal, no meg az árulásokkal együtt, akkor ezt az anyagot nem szabad nekik hagyni... a hallgatás azért a legrosszabb megoldás, mert ezzel azt üzenjük a következő nemzedékeknek, hogy a nehéz ügyeket az egyházban is el lehet kenni.” (Erdélyi Napló, 2011. szeptember 15.)
Körültekintő, gondos elemzést igénylő kérdés, hogy egy-egy ügynöki jelentés mennyire hiteles kordokumentum. Ezt esetenként kellő kontextusba helyezéssel szükséges vizsgálni és a döntéseinket mérlegelni, esetleg újabb adatok előkerülésével újra kell értelmezni egy-egy korábbi megállapítást. Az ügynök sokszor erőfeszítésekre kényszeríti a kutatót: érdekei szerint vagy rosszindulatból nagyokat mond, máskor elhallgatja a tényeket. Akár saját érdekei alapján, akár az elvárások, követelések kényszere alatt cselekszik, a feljelentését konstruálja. A kutató dolga, hogy ezt a konstrukciót szembesítse az általa szintén más konstrukciókból megismert múltbeli valósággal.
– Olvasva a tanulmányokat arra a következtetésre lehet jutni, hogy ez a besúgó önként vállalta feladatát. Fel lehet becsülni, hogy mekkora lehetett ez a hálózat, illetve hogy a beszervezettek milyen arányban vállalták önként ezt a feladatot, és hányan lehettek azok, akiket megfélemlítéssel kényszerítettek besúgásra? – Az ügynöki tevékenység vállalásának, elfogadásának sokféle indítéka lehetett, a történeti kutatás szerintem soha nem fog eljutni olyan mikroszkopikus szintre, hogy e tekintetben pontos arányszámokkal szolgáljon. Ennek egyik oka lenne az óriási vizsgálandó esetszám és a kis létszámú kutatócsoport. Például a Pálfi Géza római katolikus pap köré szervezett informátorhálózatban követésének két évtizede alatt 84 hálózati személy tevékenykedett, közülük 27 világi, a többi egyházi személy volt. Még erre az egy személyre állított kis hálózat ügynökeinek indítékait is nehéz lenne feltárni. Bizonyára sok esetben rejtve is maradtak ezek. Írásunk „hőse” közel negyven évig volt a pályán, ez idő alatt ügynöki tevékenységének motivációi is változtak – jól megfontolt érdekei szerint. Önkéntessége soha nem volt megkérdőjelezhető, akkor is jelentett, amikor még nem volt a hálózat tagja, majd akkor is, amikor időlegesen kizárták. Mikor, milyen indítékokból? Erre is kerestük a válaszokat a Székelyföldben megjelent írásban.
– Izsák tetteinek erkölcsi elítélése elmarad a tanulmányban...
– A morális ítélkezés nem a kutató dolga, annak az olvasók értelmezéseiben, olvasataiban kellene megszületnie.
Szőcs Lóránt
szekelyhon.ro |

Két marosvásárhelyi színészt is kitüntettek a POSZT-on
Két alakítási díjat hozott a marosvásárhelyi csapatnak Székely Csaba Bányavakság című drámája a 13. Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), amelyen a kamaradarabok között versenyzett.
Nagy Dorottya a legjobb női mellékszereplőnek, Bányai Kelemen Barna pedig a legjobb férfi mellékszereplőnek járó díjat kapta meg a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciójában nyújtott alakításáért. A Bányavakság a marosvásárhelyi Székely Csaba egy elmaradott erdélyi faluban játszódó drámatrilógiájának második darabja. A Bányavirág című első rész ősbemutatója is Vásárhelyen volt, számos fesztiválon díjazták a produkciót. A Bányavakság volt egyébként az egyetlen erdélyi magyar produkció, amely meghívást kapott idén a POSZT-ra.
A seregszemle legjobb előadása a Vígszínház Bertolt Brecht Jóembert keresünk című produkciója lett, a legtöbb elismerést pedig a szintén budapesti Örkény István Színház művészei vehettek át a tíznapos fesztivált záró szombati gálaesten. A Vígszínház Michal Dočekal rendezte győztes darabjában játszott a legjobb női főszereplőnek járó és a közönség díját egyaránt elnyerő Eszenyi Enikő. A budapesti Örkény István Színház Henrik Ibsen Peer Gynt című előadásához négy díj kapcsolódik: a legjobb férfi főszereplő Polgár Csaba lett, a legjobb jelmezért járó kitüntetést Nagy Fruzsina, a különdíjat Matkó Tamás kapta a darab zenéjéért, a legjobb dramaturg pedig Gáspár Ildikó lett, akinek ezzel együtt a budapesti Nemzeti Színház Heinrich von Kleist Amphitryon című produkciójában végzett munkáját is elismerték.
A Proton Színház, valamint a Trafó Kortárs Művészetek Háza John Maxwell Coetzee–Mundruczó Kornél Szégyen című előadása két díjat jegyez: a legjobb rendezőnek járót Mundruczó Kornél, a legjobb díszletért odaítélhetőt Ágh Márton kapta. A legjobb férfialakítás a kaposvári Csiky Gergely Színház Martin McDonagh Vaknyugat című produkciójában szerephez jutó Hunyadkürti György, a legjobb női alakítás a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház April de Angelis Színésznők című előadásában játszó Ecsedi Erzsébet nevéhez fűződik. Az idei POSZT díjaiért összesen 12 előadás versengett. A szakmai zsűrit Dobák Lívia dramaturg, Füzér Anni tervező, Gyöngyössy Katalin színész, Jászay Tamás kritikus, Nagy Viktor rendező, Zalán Tibor drámaíró és Pawel Szkotak, a poznani színház művésze, rendezője alkotta. A látogatókat a versenydarabokon kívül 29 helyszínen 148 úgynevezett offprogramra is várták. Az érdeklődés nagy volt, a produkciók döntő többsége telt ház előtt zajlott.
Krónika (Kolozsvár)

A kulturális autonómia ösvényén
Kolozsváron ülésezett az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsának (KAT) elnöksége. A testület megállapította, az RMDSZ legutóbbi, csíkszeredai kongresszusának döntései javítják a kulturális autonómia kiépítésének feltételeit, ennek megfelelően a KAT meghatározta a következő időszak cselekvési prioritásait.
Elkezdik a parlamentben elakadt kisebbségi törvény kulturális autonómia fejezetének aktualizálását, kidolgozzák az egyes területek ágazati stratégiáit, ugyanakkor olyan konkrét, a mindennapok kérdéseire választ adó lépéseket terveznek, amelyek a jelenlegi jogszabályi feltételek között is előrelépést jelentenek.
Száraz hírként ennyit, esetleg hasonlóképp száraz hangnemben a fentieket némileg kibővítve lehetne lehozni a végre működését érdemben elkezdő KAT üléséről. Székely István, a KAT elnöke viszont fontosnak tartotta a fogalmak útvesztőjén túlmenően részletesen is elmagyarázni, mit is akar a tanács, hogyan képzelik el a kulturális autonómia kiépítését. Háttérként tudni kell, a KAT felállításáról már előző kongresszusán döntött az RMDSZ, hogy a valós munkát csak most kezdheti el a testület, amiatt a külső körülmények és a szervezeten belüli ellentmondások egyaránt okolhatóak.
Lássuk tehát a Székely István felvázolta elképzelést. A kisebbségi törvénytervezetből leválasztva a kulturális autonómia fejezetét, azt különállóan dolgozzák ki. Jogi hátterének elkészítéséhez szakpolitikai koncepciócsomagot társítanak, magyarán leírják, mit tennének másképp, ha holnap ránk köszöntene az autonómia. Itt válnak el a területi és a kulturális autonómia útjai, Székely István a KAT elnökeként utóbbiról beszélt csupán.
A kisebbségi törvénytervezetben megalkotott kulturálisautonómia-elképzelést jócskán át kell alakítani, hiszen míg a kilencvenes évek elején azt a civil társadalom irányából kívánták felépíteni, nem számolva az önkormányzatokkal, feladatvállalásuk növekvő mértékével, addig mára egyértelművé vált, az önkormányzatokra lehet a tervezhető jövőt alapozni. Ez innen, a Székelyföldről nézvést máris realitás, hiszen az önkormányzati intézményeket lehet magyar intézményekként működtetni, interetnikus környezetben viszont ennek kivitelezése a magyarság számarányának csökkenésével egyenes arányban mérséklődik, adott esetben lehetetlenné válik.
Lehetséges ellenben az arányosság elvének betartatása: a közvetett vagy közvetlen állami fenntartású kulturális-tudományos intézményeknél a költségvetésnek, a programoknak, a szakszemélyzetnek az adott terület etnikai arányának megfelelően kell jelen lennie. Ennek előkészítéséhez előbb felmérik, jelenleg milyen ez az arány az érintett intézményekben, a megfelelő százalékok elérése az önkormányzati képviselet és a politikum közös feladata. És végül az önkormányzati háttér nélküli szórványban – de ez érvényes az interetnikus környezetre is – tovább kell erősíteni a magyar kulturális feladatokat vállaló civil szervezeteket támogatás és együttgondolkodás terén egyaránt.
Ezek a jelen valóságára, a mostani jogi feltételekre és költségvetési adottságokra építhető elképzelések, ezzel párhuzamosan a szakpolitikai felmérésekkel alátámasztott kulturális autonómiastatútumot is elkészítik, szándékuk szerint az év végéig a parlament elé is terjesztik. A középiskolai, felsőfokú és felnőttoktatástól az egészségügyön át a művelődés minden terét átölelő szakpolitikai felmérések célja a világos jövőkép meghatározása is, bejelölve azt az intézményrendszert, melyben a kulturális autonómia okán jogosítványaink lennének, valójában igénybejelentésünk ez, megrajzolja a romániai magyarság életterének határát.
Ez lenne tehát az az ösvény, amelyen most az RMDSZ Kulturális Autonómia Tanácsa elindult. Hogy az ösvényből felhagyott csapás lesz-e, vagy járható út, sok mindentől függ, elsősorban attól, az RMDSZ felvállalja-e és végigviszi-e a KAT által kidolgozandó tervezetet, de éppoly mértékben függ a társadalom ez irányú igényének további következetes felmutatásától. Vagyis attól az összefogástól, a jelzések és visszacsatolások nem is annyira bonyolult rendszerétől, amelyet ez idáig csak a kinyilatkoztatás szintjén sikerült megvalósítani.
Váry O. Péter
Háromszék
Erdély.ma

Sírrablók
A szlovákoknak saját hősökre van szükségük, a románok szabadulni szeretnének minden olyan emlékműtől, sírtól, mely a magyar történelmi jelenlétet bizonyítja Erdélyben, a Bánságban vagy a csatolt részeken.
Ezért nem meglepő, csak felháborító, hogy a két fél pillanatok alatt megegyezett: az újaradi temetőben kihantolják, és a mai Szlovákia területén lévő szülőfalujába, Hegyesmajtényba szállítják Skultéty László egykori huszárhadnagy hamvait, aki 1738. június 27-én Gábris László néven született a Trencsény vármegyei Hegyesmajtényban, s szlovák, mert ők szlováknak tekintenek mindenkit, aki országuk mai területén látta meg a napvilágot. Például II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem is.
Teljesen fölösleges dolog most vitázni Skultéty László nemzetiségéről. Egyébként életében, a XVIII. században ennek jelentősége sem igen volt. Alakja azért él majd két évszázad után is a magyar köztudatban, mert Garay János Az obsitos című költeménye és Kodály Zoltán Háry Jánosa halhatatlanná tette.
Az erdélyi magyar közösség és a magyarországi hatóságok megkerülésével elkövetett szabályos sírrablás emiatt érint bennünket érzékenyen. És igen jellemző e történetben Dirschl Mathes, az aradi egyházkerület plébánosának szerepe, aki állítólag a sírhelymegváltás elmaradásának ürügyén javasolta szlovákiai plébános kollégájának, hogy temessék újra szülőfalujában Skultétyt. S megtehették azért is, mert obsitosunk sírját nem katonasírként, hanem műemlékként tartották számon, így a vonatkozó román–magyar egyezményt ez esetben nem lehetett érvényesíteni.
Az öreg katonát kilencvenhét éves korában, amikor már nem tudta megülni a lovat, ezrede Arad városára bízta. Sokáig gondját nem viselhették, mert alig nyolc hónap múltán meghalt, de emlékét, sírját a város őrizte és ápolta. De mert a mai Aradnak, a Falcă-féle vezetőknek az égadta világon semmit nem jelentett az öreg huszár sírja, odaadták szlovák barátaiknak, vigyék, eggyel kevesebb néma történelmi tanú emlékezteti a számukra idegen múltra, Dirschl Mathes plébános meg örülhet, a sír kiürült, eladhatja, néhány száz lejjel nagyobb lesz temetője bevétele, ráadásul az értékes márványobeliszk is megmaradt. Azt is megveszi majd valaki, a nevet egyszerűen lekaparják, ahogyan nem egy síremlékkel megesik, például a Házsongárdi temetőben.
Ocsmány cselekedet a sírrablás, a múltat rabolja. De az öreg huszár a magyar köztudatban élni fog.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen elutasítja az államfő kijelentéseit
Kelemen Hunor elutasítja Traian Băsescu államfő azon kijelentéseit, melyek szerint a helyi nacionalizmus hátráltatta a székelyföldi beruházások létrejöttét.
Kelemen Hunor tegnap úgy fogalmazott: „elsősorban azok a személyek a hibásak a megtörtént vagy a meg nem történt dolgokért”, akik nem támogatták az RMDSZ azon törekvését, hogy Székelyföldet autópályával kössék össze a nyugattal. „Az államfőnek nincs igaza, elutasítom megállapításait. Való igaz, hogy a Székelyföldet, akárcsak más vidékeket, évtizedeken keresztül elhanyagolták a kommunista időben, olyan ipart telepítve oda, amelynek semmi köze nem volt a vidék adottságaihoz, és nem is volt életképes. Mi több, 1990 után is volt egy időszak, amikor a kormánydöntések semmiben nem segítették Hargita és Kovászna megye vidékét. Ha valamit mozdítottak ott, az csak azokban az időszakokban történt, amikor az RMDSZ kormányon volt. Nyolc-tíz év alatt azonban nem lehetett behozni az ötvenéves lemaradást” – fejtette ki Kelemen.
Az RMDSZ elnöke szerint „egyetlen komoly multinacionális vállalat sem jön olyan vidékre, ahol nincs infrastruktúra, ahová néhány évvel ezelőtt el sem lehetett jutni egy normális aszfaltúton”. Kelemen leszögezte: ha valaki elmegy most a Székelyföldre, és a látottakat összehasonlítja a tíz-tizenöt évvel korábbi helyzettel, az megtapasztalja, a változást. A fontos beruházások sorában említette azt a 200 millió eurós befektetést, amely révén korszerűsítették a Brassó–Szászrégen útszakaszt, s emlékeztetett: nem létezik olyan település, ahol az RMDSZ kezdeményezésére ne indult volna infrastruktúra, víz- és csatornázási munkálat.
Traian Băsescu államelnök vasárnap úgy nyilatkozott: Hargita és Kovászna megye fejlesztését szerinte a magyar nacionalizmus hátráltatta, s ugyanakkor a befektetőket is visszafogottá tette.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Csűrszínház mint jövőbe mutató törekvés
Szombaton a Csíki Játékszín az idei évad első csűrszínházi színházi produkcióját, Gádor Béla–Tasnádi István Othello Gyulaházán című zenés vígjátékát hozta el Mikházára. A csíkszeredaiak nem először lépnek fel ezen a színpadon, tavaly Móricz Zsigmond Búzakalász című színművével szerepeltek. Mindkét darab rendezője, a társulat alapító igazgatója Parászka Miklós, akivel az előadást megelőzően a helyszínről, színházművészetről beszélgettünk.
– Miért jönnek vissza szívesen a Csűrszínházba, miért más itt fellépni, mint egy kőszínházban?
– Nagyon sokra tartom, hogy egy kulturális jelenség mögött egy szervesen beágyazódó folyamat van. Az, hogy egy kis faluban megjelenik a színház, a nagy kulturális központok szempontjából abszurdumnak tűnik, de valójában ez az igazán jövőbe mutató törekvés. Akkor őrizhetjük meg nézőinket, ha kis közösségek találnak rá a színházra. Hiszek a kultúra demokratizmusában, abban, hogy a színház nem az elitek kiváltságos privilégiuma vagy saját játékszere, hanem ugyanolyan mértékben bárki örömére megszülethet egy színházi produkció, és bárhol kifejleszthető a színházi élet. S erre jó példa a Csűrszínház. Rendkívül tetszik az a mikházi jelenség, amit Szélyes Ferenc színművész Csűrszínházi Egyesületén keresztül képvisel, a hagyományokra épülő makacssága és az újba, a jövőbe való kapaszkodása. Bármilyen téren az a legértékesebb, ha valami létrejön, épül és szervesen beépül egy közösség életébe. Ennek megtartó, jövőbe mutató ereje van. Ezért és a régi ismeretségünk alapján rendszeres visszatérő vendégei vagyunk a Csűrszínháznak.
– A tapasztalat azt igazolja, hogy a csűrszínházi nézőknek több mint fele marosvásárhelyi, aztán a környékbeliek, de kevesen jönnek el a faluból. Ön szerint miért nem érzi kellőképpen magáénak a falu a létesítményt?
– Ez egy hosszú folyamat, amelyhez lehet, hogy nem elég egy évtized. Ez a kérdés színházalapítóként is nagyon sokat foglalkoztat. A kulcsszó talán az igény felkeltése lehet, ami nem magától születik, hanem gerjeszteni kell. A Csíki Játékszín rendszeresen jár vidékre. Azt tapasztaljuk, hogy ahova visszatérünk, ott évről évre valami új történik. Akár úgy is, hogy a mi jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan helyi döntés szülessen, ami előrelendíti a művelődési életet. Erre a legjobb példa Gyergyóremete, ahol másfél évtizede rendszeresen fellépünk, s emiatt az önkormányzat úgy döntött, hogy felújítja a művelődési otthont, amelyet színvonalas, korszerű "színházzá" alakítottak. Nyilván ez nemcsak a mi hasznunkra válhat, hanem a közösséget is ösztönözheti arra, hogy színtársulat alakuljon, színvonalas előadásoknak legyen helyszíne a gyergyóremetei kultúrház. S ha már van ahova, akkor az emberek a munka után átöltöznek, színházba mennek, és kialakul az a reflexszerű rítus, a színházba járási szokás, ami kineveli az értő közönséget. Ezzel kapcsolatosan megemlíteném egy másik kezdeményezésünket: a hónap elején Csíkszeredában megszerveztük az első gyerek- és ifjúsági fesztivált Lurkó színház néven. Ennek az a célja, hogy új formában ágyazódjon be a kulturális kínálatba a rendezvényünk. A gyerekszínházba például nem iskola által szervezett bérletrendszerben, hanem családoknak felkínált belépést biztosítunk, így lehetőséget teremtünk arra, hogy zsenge gyerekkorban kialakuljon a színházba járás szokása. A családi látogatások elősegíthetik a belső kohéziót, a generációk közötti párbeszédet, az élmény közös feldolgozásával. S ez nemcsak a színháznak jó, hanem pozitív erővel hat a társadalomra is. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a folyamat is hosszú távú, de eredményes lesz. Ilyen a csűrszínházi jelenség is. A színházba járás igényének a felkeltése mellett Mikháza a Csűrszínház által egy csomópont, találkozási hely, ahova eljönnek Marosvásárhelyről, a Nyárádmentéről. Igazi kulturális, turisztikai, idegenforgalmi helyszín lett, aminek természetesen csak akkor van igazán értelme, ha a falu lakosságát, a községet is meg tudja érinteni. Ez viszont komplexebb folyamat, hiszen függ a műsorpolitikától, a személyes kapcsolatoktól, a szervezési készségtől, az odafigyeléstől, amihez rengeteg türelem és kitartás kell.
– Ebben a hosszú távú folyamatban a műsorpolitikát is említette. Mennyire kell egy színház műsorpolitikáját igazítani a kor elvárásaihoz, ki az, aki meghatározza az igényt: a közönség vagy a színházi szakemberek?
– A színháznak három alapvető funkciója van: egy létfilozófiai, egy rekreatív- szórakoztató és a társasági életet alakító. Mi, általában szakbarbárok, színháziak az utóbbi kettőt el szoktuk felejteni. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a színház a társasági élet alakítója. S ezért is kezdeményeztük a Lurkó fesztivált. A színházba járással a nézők, együtt, közösen alakítanak ki szokásokat, megosztják az élményt, élményeket, találkoznak, s ebben az atomizáló társadalomban igencsak szükségünk van az ilyen találkozási helyekre. Ugyanakkor ott van a szórakoztató jelleg is. A mai élet kihívásaiba belefáradt ember vágyik arra, hogy újraépítse önmagát, hogy szórakozzon, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ez a funkció néha szitokszóvá minősül a szakmai berkekben, amit óriási butaságnak tartok, mert az elitista színházelméletet vallók közül sokan vannak olyanok, akik az esztétikai élmény létfilozófiai élményét helyezik előtérbe. Tulajdonképpen ezek a kategóriák átjárhatók, hatnak egymásra, együtt érvényesek, és e három szemlélet kiegyenlített érvényesítése, gyakorlása alapozhat meg egy korszerű, a közönség elvárásainak is megfelelő színházat. Az átjárhatóság persze nem azt jelenti, hogy e külön polcokra helyezzük a jól elkülöníthető darabokat. A legizgalmasabb szakmai, formai kihívást az jelenti, hogy olyan élményszerűvé kell tennünk egy-egy színpadi produkciót, amiben mindhárom funkció érvényesül, de a hatásrendszere megérinti a primér közönséget is. S erre a "kísérletre" alkalmas színtér a Csűrszínház is, ahova azért is érdemes eljönni, mert nem a megszokott kőszínházi körülmények között, és igen heterogén közönség előtt lehet kipróbálni egy-egy darab iránti befogadókészséget. És ott van még a Csűrszínház társadalmi- kohéziós szerepe is, aminek igen nagy jelentősége, hatása van, és kell legyen a környékre.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Sóvidék – írásban és képekben
Kivételes élményben volt részünk június 13-án a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János Termében tartott kulturális-irodalmi rendezvényen. Oniga Erika művészettörténész bemutatta a Sóvidék folyóiratot, melynek célja Szováta és környéke földrajzi, történelmi, kulturális értékeit felmutatni, népszerűsíteni. Ahogy Szolláth Hunor főszerkesztő megfogalmazta: "...elődeink a sóhoz kötött természeti kulturális környezetben éltek, népszokásaink, hagyományaink, történelmünk, gyökereink ettől elválaszthatatlanok. Lapszámunkat Szovátához köthető régi fotográfiákkal illusztráltuk, hiszen megfogalmazott célunk, projektjeink közé tartozik ezeknek a forrásértékű dokumentumoknak az összegyűjtése, digitalizálása."
A kiadvány összefogja és ösztönzi a tehetséges tollforgatókat mind a környékből, mind távolabbról, még az anyaországból is. Szerkesztői szakemberek. Az írásokból megismerhetjük a helység nagyjait, akik a város gazdasági-kulturális fejlődésének apostolai voltak, megjelennek a gerinces papok, akik megfélemlíthetetlenül küzdöttek a hitért meg a székely magyarság jogaiért, mint Lőrincz András sóváradi református lelkész, Török Mihály szovátai plébános. Hiteles leírások tanúskodnak a só őrzéséről, a sós tavak kialakulásáról, az itt élő emberek mindennapi ügyes-bajos gondjairól.
Szolláth Hunor értékes és érdekes előadása a sóról sok újdonságot tárt fel, majd a Szovátafürdőt ábrázoló képeslapok keletkezéséről, múltjáról, jelentőségéről folytatott értekezése tudományos szakszerűségével ragadta meg a figyelmünket, különösen, hogy fényképes vetítéssel szemléltették.
A májusi folyóiratot kézbe véve feltűnt a borítója, rajta a családias, barátságos, meghitt hangulatot árasztó kép, Búzás András szovátai tanító ismerőseivel a Medve- tó partján. Ugyanazt a meghitt hangulatot érzékeltetik a többi képek is, megörökítve a festői Székelyföld múltját. Valamennyi azt sugallja, hogy egy nagy családba tartozunk, örömünk, bánatunk, hitünk közös.
A kiadvány végén két nagyszerű könyvismertetőt olvashatunk Oniga Erikától: Fekete Árpád iskolamonográfiáját, Hegyi Noémi tollából Derzsi Ferenc levelezését.
A rendezvény mindezeken túl még azzal is megörvendeztetett, hogy felismertem: Oniga Erika művészettörténész volt kedves tanítványom, feleségem pedig az óvó nénije. Micsoda boldogság! Erika a megyei múzeum munkatársa, aki a Kultúrpalotáról, a városházáról, városunk nevezetes épületeiről értékes tanulmányokat írt. Szívből gratulálunk neki és további sikereket kívánunk!
A Sóvidék kulturális folyóirat a páratlan szépségű székely tájról és népről szól, lélekébresztő és - erősítő. Meghalljuk benne Szováta és környéke szívdobogását, megismerjük a csodálatos fürdőt, melyre mindannyian büszkék vagyunk.
Kajcsa Jenő, Marosvásárhely
Népújság (Marosvásárhely)

Egyetem a községben
Egyből elterjedt a híre a Kolozs megyei Szászfenes község polgármestere által a közelmúltban aláírt szerződésnek, amelyben az önkormányzat rábólint arra, hogy egy civil szervezet tíz hektáron egyetemet és campust (azaz bentlakást) építsen a község területén. Érthető a hír iránti érdeklődés, hiszen állítólag egy tízmillió euróra tervezett befektetésről lenne szó, amely egyetemi piackutatási, közgazdasági, jogi és mérnöki kart eredményezne. Akár hihetetlennek tűnhet, de mégis igaz.
A polgármester azzal indokolta döntését, hogy amennyiben megvalósul ez a befektetés, megközelítőleg 800 ezer lejes bevételt jelentene a község költségvetésébe, és ennek a pénznek már a felhasználása is megvan: korszerűsíthetik a község óvodáit, iskoláját vagy más fontos intézményét. Érthető ez az indoklás, hiszen a közel 30 000 lakosra duzzadt Szászfenes az utóbbi időben robbanásszerű fejlődésen ment keresztül – köszönhetően a 2005–2008 közötti kedvező gazdasági helyzetnek is –, és rengeteg fiatal házas és kisgyerekes család költözött oda. Persze egyből felmerült, hogy az önkormányzat – ha már ennyire ad az oktatásra – megpróbálhatott volna javítani a hatáskörébe tartozó tanintézeteken, de ezt a polgármester az anyagiakra (ezek hiányára) hivatkozva vetette el.
Ahhoz, hogy egy egyetem megépüljön, nem szükséges egy-két évnél több idő. De ahhoz, hogy működjön, és főleg jól működjön, éveken át tartó akkreditáció szükséges. Gondolom, a másik szerződő félnek (amelyik viszont nem nyilatkozott a sajtónak) megvan a maga elképzelése arról: honnan szerzi be a pénzt ehhez a – valljuk be – mamutbefektetéshez. Ellenben a pénzen, a tanintézet akkreditációján és a tanerők alkalmazásán kívül nem tudom, mennyire számoltak azzal, hogy lesz-e elegendő diákjuk? Főleg a mostani körülmények közepette, amikor a maturandusok alig 50-60 százalékának sikerül az érettségije. Továbbá a kolozsvári nagymúltú egyetemek is megszenvedték az 1990-es években szinte törvényszerűen bekövetkezett demográfiai mélypontot, még ha erről nem is beszélnek szívesen. Ha ehhez még hozzátesszük a két éve megismétlődő kudarcos érettségit, akkor óriási kételyeim vannak az egyetem működését illetően. Mivel az egyetem nem állami, hanem magán felsőoktatási intézmény lesz, tandíj-kötelezettséget jelent. Értesülésem szerint van épp elég tandíjas egyetem Kolozsváron. Ki és miért válassza akkor a Szászfenesi Egyetemet? Így, nagybetűkkel…
Van még egy másik gond is, ami egyaránt jellemző a romániai magyar és a többségi fiatalokra is, és ez a munkahelyhiány, valamint a kilátástalanság miatti elvándorlás. Be kell vallanunk: létezik néhány hiányszakma, ahol állítólag elég magasak a bérek (pont azért, mert hiányszakmákról van szó), de amúgy nem könnyű az elhelyezkedés, a pályakezdés még az egyetemi alapképzés vagy a mesteri birtokában, netán a doktori dolgozat megvédése után sem. Ezért a fiatalok jó része külföldön próbál állást találni, elhelyezkedni, egzisztenciát teremteni magának és majdani családjának. Még akkor is ezt az utat választja, ha nem az általa végzett szakmában, vagy csak rokon szakmában helyezkedik el, vagy képzettségét meg sem közelítő állás jut neki.
Szóval, még csak elképzelni sem tudom, hogy mi lesz a sorsa a szászfenesi egyetemnek. Mivel már aláírt szerződésről van szó, a hír nem tekinthető kacsának. Én inkább csak halkan nevetgélek, hogy a több évszázados felsőoktatással rendelkező Kolozsvár közvetlen közelében egy község milyen terveket dédelget. Nagy a gyanúm, hogy végül csupán annyi lesz az eredmény, hogy bekerülünk a Rekordok Könyvébe a községi egyetemünkkel, és végérvényesen világszínvonalon nevetség tárgya leszünk.
Szabadság (Kolozsvár),

Lopjunk történelmet
A kilencvenes években Kárpátokon túli, ideiglenesen Nagyszalontán állomásozó katonatisztektől lehetett hallani olyan történelemszemléletet, miszerint ha Arany János a hajdúváros szülötte, a település pedig Romániához tartozik, akkor a költő csakis román lehet.
Ugyanezt a területi elvet hozzák fel érvként most a szlovák hatóságok is, amikor a leghosszabb ideig szolgáló magyar huszár, Skultéty László aradi hamvainak elorzását próbálják megindokolni. Vagyis: ha a jó öreg zászlótartó a jelenlegi Szlovákia területén látta meg a napvilágot, akkor a nemzetisége egyértelműen szlovák. Mit számít, hogy a Gábris néven született katona magyarnak vallotta magát, hogy mindkét síremlékére magyarul írták fel a nevét és a feliratokat, hogy világviszonylatban páratlan katonai karrierjével a magyar nemzeti hagyomány részévé vált?
Ha egyszer a szlovák történetírás gróf Hadik András magyar huszártábornokról és Magyar Balázs erdélyi vajdáról, Felvidék kapitányáról is kimondja: „a magyarok tévesen vindikálják maguknak", mellettük eltörpül a Skultéty nemzetiségéről folytatott vita. Effajta történelemhamisításra tájainkon is akad példa, sokan emlékszünk még Kolozsvár magyarfaló expolgármesterének hiábavaló, Hunyadi Mátyást „Magyarország román királyának" kikiáltó erőlködésére. Csakhogy miközben – dákoromán kontinuitáselmélet ide vagy oda – a románok rendelkeznek önálló, a magyarokétól független történelemmel, a szlovákok esetében mindez bajos.
A történelem és a saját államalapítás-élmény hiányával, nagyfokú identitászavarral magyarázható Pozsony kurzusa, miszerint a nagymorva fejedelemségben nem szlávok, hanem „régi szlovákok éltek", akiknek a királya Szvatopluk volt. „Ha a magyaroknak lehet Szent Istvánjuk, a cseheknek pedig Szent Venceljük, akkor nekünk pedig Szvatoplukunk lesz" – adta ki az ukázt évekkel ezelőtt Robert Fico kormányfő, fittyet hányva történészek véleményére, miszerint a nagymorva birodalomban szlávok és nem szlovákok éltek, a „régi szlovákok" megnevezés pedig egyszerűen minden tudományos alapot nélkülöz. De hát ha a politikai érdekek ezt kívánják, akkor szemrebbenés nélkül lehet történelmet, identitásokat, állampolgárságot, hamvakat lopni.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Markó Béla: csonka demokratikus rendszer jött létre Romániában
Románia 1989 után demokratikus rendszert épített ki, de érezhető, hogy ez csonka, „bizonyos értelemben Brüsszel számára készült", az új rendszer kiépítésében ugyanis több dilemma megoldatlan maradt – mondta Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke kedden Budapesten.
A politikus az Európai Tanulmányok (Európa 2002) Alapítvány klubestjén tartott előadásában emlékeztetett: amikor 1989 végén összeomlott a diktatúra Romániában, felmerült a lehetőség, hogy az ország a térség más volt szocialista államaihoz hasonlóan „reintegrálódhat a nyugat-európai demokráciák rendszerébe". Azt a jóslatot, hogy erre húsz évre lenne szükség, akkor többen pesszimistának tartották, mondván, az túl hosszú idő – idézte fel.
Véleménye szerint most, huszonhárom év elteltével már inkább optimistának tűnik a húsz évről szóló jóslat. Nagy tévedés azt hinni, hogy az integrációt jelentette volna Románia belépése az unióba, ez egy folyamat, amely máig nem ért véget.
1989-1990-ben egész társadalmat összefogó cél volt az euroatlanti integráció – mondta Markó Béla. Kiemelte: bizonyos országoktól eltérően Romániában az integráció fontosságáról, szükségességéről nem volt vita, még az ultranacionalista pártok sem kérdőjelezték meg a NATO- és EU-tagság jelentőségét. Konszenzusos döntés volt, hogy ebbe az irányba kell haladnia az országnak – mutatott rá. Hozzátette: ez azonban azt is jelenti, hogy nem volt társadalmi vita erről a kérdésről.
A politikus kifejtette: az integrációs út olyan volt, mintha a brüsszeli bürokrácia GPS-készülékként vezette volna Romániát az EU-ba. Ennek az a hátránya, hogy „az útvonalat nem jegyezzük meg igazán", és nem biztos, hogy GPS nélkül még egyszer végig lehetne menni ugyanazon az úton – mondta.
Markó Béla úgy fogalmazott, Romániának nem magának kellett rájönnie a megoldásokra, hanem az ország és az EU is gépiesen próbált alkalmazni jónak tartott megoldásokat, figyelmen kívül hagyva, hogy Románia és a térség országai negyven évig autoriter rendszerben éltek. Azonban „csak a felszínt lehetett így átfesteni", a dilemmák, amelyeket át kellett volna gondolni a mélyben még megvannak – vélekedett.
Hangsúlyozta: a csatlakozással kapcsolatban gyakran felvetődött, hogy a romániai magyarok mit kapnak, ha támogatják az ország integrációját. Úgy látták, mindenképpen előnyös az ország tagsága, ugyanis az a jó nekik, ha minél gyorsabban alakul ki a demokratikus jogrend, érvényesülnek az egyéni emberi jogok, és megy végbe a hatalommegosztás, a közigazgatás decentralizációja – magyarázta. Hozzátette, arra is gondoltak, hogy a kollektív jogok tekintetében is segíthet nekik az EU, mert a nemzetközi gyakorlat jobban rákényszeríthető lesz Romániára.
A tagállamok kisebbségjogi megoldásai között azonban nagy eltérések vannak, így nem biztos, hogy az EU valaha is kidolgozna általános, kötelező kisebbségjogi normákat, nem lehet számítani arra, hogy határozottan szólalna meg ilyen kérdésekben – mondta.
A politikus arról is beszélt, hogy Románia a közigazgatás átszervezése előtt áll. Ez meglátása szerint nagyon rossz irányba indult el, hiszen az országban a települések és a megyék képezik az önkormányzatiság, a helyi közigazgatás szintjeit, és most a megyék és központi kormányzat közé be akarnak iktatni egy eddig nem létező szintet, a közigazgatási régiókat. A jelenlegi közigazgatási felosztás sem ideális, mert a megyék túl kicsik, de a tervezett megoldás tovább növelné a bürokráciát a közigazgatásban, és a magyarok aránya mindenütt 50 százalék alá csökkenne a régiókban – közölte. Véleménye szerint a reformmal nem ez a kormányzat szándéka, de az egyik következménye az lesz, hogy a magyarok döntési lehetőségeit csorbítják.
Markó Béla a magyar-román kapcsolatokról elmondta: nem jó, hogy az együttes kormányülések abbamaradtak, mert ezek jelentős események, a kormányok ilyenkor igyekeznek valamit felmutatni, ténylegesen együtt akarnak működni, ezért nagy mulasztás, hogy ezeket ma már nem tartják meg.
MTI
Erdély.ma

Sötét gödörben vagyunk – Születésnapi beszélgetés a 75 éves Czegő Zoltánnal
Czegő Zoltán tanár, költő, író, újságíró, szerkesztő 1938. június 18-án látta meg a napvilágot Bukarestben, születésnapja alkalmából a Székely Hírmondó főmunkatársával beszélgetett munkatársa, gyermek- és ifjúkoráról, politikáról és az erdélyi magyarság jelenlegi állapotáról.
– Hetvenöt esztendő nagy idő, de mégis arra kérem, tömören foglalja össze eddigi életpályáját. – Még mindig jobb, ha én foglalom össze, mert így elkerülhetőek a hibák. Az 1930-as évek világválsága miatt máréfalvi születésű édesanyám Bukarestben szolgált, és itt ismerkedett meg gidófalvi apámmal. Három hónapos koromban szüleim hazaköltöztek, attól fogva székely levegőt szívtam magamba. Hét osztályt Bordoson, a nyolcadikat Marosvásárhelyen végeztem, de kilencedikbe már a Székely Mikó Kollégiumba jártam, és még abban az évben felvettek a Bolyai Egyetem filológia szakára.
– Miért választotta a tanári pályát?
– Hivatást éreztem a tanítás iránt. Édesanyám, apám akaratával is szembemenve, ragaszkodott továbbtanulásomhoz, így hát elindultam üres tarisznyával, és sok nélkülözés közepette ugyan, de 1962-ben sikerült elvégeznem a románnal időközben összevont, és Babeş–Bolyai névre keresztelt egyetem lélektan, pedagógia, valamint magyar nyelv és irodalom szakát.
– Hol kezdődött tanári pályafutása, és mi következett ezután?
– Korondra kerültem az ottani középiskolába, ahol magyar nyelvet és irodalmat, valamint történelmet tanítottam. Apám 1963-ban bekövetkezett halála után, hogy közelebb kerülhessek az akkor már Uzonban lakó családomhoz, az egyetlen környékbeli üres állásba, Sepsibükszádra kértem át magamat. Mivel időközben az írásnak is nekifogtam, kezdetben az Előre, majd a megyésítés után a Megyei Tükör munkatársa lettem.
– Ugorjunk egy nagyot. Miért szökött ki Magyarországra?
– Mert a Nyár köd alatt című verseskönyvem megjelenése után nemkívánatos személynek nyilvánítottak, eltávolítottak az újságtól, és többet egyetlen lapnál sem közölhettem.
– Miért tért haza Sepsiszentgyörgyre?
– Egy adott pillanatban annyira elfogyott a levegő körülöttem, hogy éreztem, ezt sem fizikailag, sem szellemileg nem tudom tovább elviselni, ezért hazajöttem.
– Ha szabad így fogalmaznom, miért lépett politikusi pályára?
– Én egész életemben politizáltam, hiszen a határokon túlra szorított magyar irodalomnak a politikáról kell szólnia, ellenkező esetben ugyanis Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján és a Szerémségben nem ér semmit.
– Mi a véleménye az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetéről?
– Gyalázatos. Egy nagy, sötét gödörben vagyunk már 93 éve, s mióta Kós Károly, Benedek Elek és „fiai”: Bánffy Miklós, Nyirő József és Tamási Áron innen eltűntek, nem is keressük a módját, hogyan lehetne a napfényre kijutni, mert a kommunista piócák és utódaik elszívták a nép erejét. Azóta csak fogy a népünk, fogynak az iskoláink, és sokasodnak az árulóink, de ha még ez sem volt elég, akkor mi tettünk róla, hogy végzetünkhöz közelebb kerülünk, hiszen napjainkban már három párt között osztjuk meg a maradék erőnket.
– Van-e megoldás, és, ha igen, mi lehet az?
– Egyetlenegy olyan pártot kell létrehozni, mely keményen és megalkuvás nélkül képviseli a magyarság érdekeit, és az összefogásnak köszönhetően akkora erőt tömörít, mely Brüsszeltől Bukarestig fölhívja magára a figyelmet. A jelenlegi állapotunkban ugyanis mindkét helyen csak belénk rúgnak és nevetnek tehetetlen vergődésünkön.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Ki a nacionalista?
A helyi magyar nacionalizmus miatt nem érkeztek és érkeznek befektetők Székelyföldre – jelentette ki minap Traian Băsescu államfő, s elég nyilvánvaló: szavait válasznak szánta az RMDSZ vezetőinek, akik újabban a szociál-demokratákhoz dörgölőznek.
Borbély László politikai alelnök múlt héten például nem győzte elég gyorsan kijelenteni, hogy „a magyarság nem támogatja az államelnök 300 fős, egykamarás parlamentre vonatkozó népszavazási kezdeményezését”.
Politikai adok-kapok részeként értelmezhetnénk nyilatkozataikat, csakhogy mindkét esetben nagyon téves, torz elmélet köszön vissza újra meg újra. Az is vitatható, hogy a magyarság érdekeit a kétkamarás parlament szolgálná, az pedig végképp kétséges, hogy a magyarság többsége vagy jelentős százaléka ne értene egyet Băsescu kezdeményezésével. Az RMDSZ már fázott rá az államelnököt érintő népszavazásra, az első felfüggesztéskor a székelyek bizony nagy többségben voksoltak az érdekképviselet útmutatása ellenében Băsescu maradására. Ugyanakkor felháborító Traian Băsescu nyilatkozata is, hiszen a ‘89-es fordulatot követő másfél évtizedben éppen a román kormányzatok szorították háttérbe a régiót – célzatosan nem javították az utakat, nem fejlesztették a térség infrastruktúráját, tanácsolták el az érdeklődő külföldi üzletembereket –, közben és utána is a helyi „hivatásos” románok igyekeztek folyamatosan feszültséget gerjeszteni, a magyarság jogainak bármiféle bővítési igényére veszett ugatás, állam- és nemzetféltés volt a felelet, amelyet aztán a Bukarestben az éppen ügyeletes „nagy románok” nagyítottak az egekig, sokszor polgárháborús légkört vizionálva. „Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért” – ekképpen határozta meg Illyés Gyula a nacionalizmust, s ezen értelmezés szerint a fenn-, és megmaradásáért küszködő kisebbségi nemzetközösség nacionalizmusa értelmét veszíti, s tartalom nélkül maradnak Traian Băsescu szavai.
Jól ismert retorika Székelyfölddel kapcsolatosan, hogy az itteni úgymond etnikai feszültségek (eddig elsősorban így határozták meg) riasztják el a befektetőket, az ország legszegényebb térsége vagyunk, ha nem segítene a román állam, éhen halnánk. Több ízben cáfolták mindezt, adatokkal támasztották alá, de úgy tűnik, fölöslegesen, mint penészes falról a vakolat, úgy peregnek le az észérvek.
Székelyföldet, Háromszéket valóban elkerülték a befektetők – de mellőzik Romániát is, az elmúlt években folyamatosan csökkent az idegenből érkező tőke értéke (tavaly rekordvisszaesést mutattak ki), s éppen a napokban látott napvilágot a statisztika, hogy az elmúlt egy évben még 35 százalékkal kevesebb pénz érkezett beruházásokra, létező vállalkozások fejlesztésére.
Vajon ennek is a magyar nacionalizmus lenne az oka?
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)