Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

Sass Kálmán-emlékhely: “…ideje van a kövek begyűjtésének”
Kétnapos eseménysorozat végén október 5-én, vasárnap délben emlékhelyet avattak Érmihályfalván Sass Kálmánnak, ahol az eredeti nyughely holléte ismeretének hiányában emlékezni lehet a mártír lelkipásztorra.
Az érmihályfalvi református egyházközség születése 110 évfordulója alkalmából 2014-et Sass Kálmán-emlékévnek nyilvánította. Az ennek alkalmából tartott események sorába illeszkedett a hét végén tartott kétnapos program, mely szombaton konferenciákkal kezdődött. A délelőttit az ifjúságnak szánták, míg a délutáni áhítattal kezdődött. Azon Földesy Márta erdőgyaraki lelkész szolgált, kinek nagyapja testvér volt néhai Földesy Ilonával, aki Veronika nővérként, mint Sass Kálmán munkatársa, és az ’56-os Érmihályfalvi Csoport tagja ismert a helyiek előtt. A továbbiakban dr.Herman M. János lelkipásztor, ny.tanár Sass Kálmánról, míg Sipos István ny. máramarosszigeti esperes a mártír lelkész cellatársáról, Balaskó Vilmosról értekezett. Az esemény a Sass Kálmán emlékteremben folytatódott, melynek falára ez alkalomból emléktábla került, s ahol egykori tanítványai emlékeztek a családtagok jelenlétében a lelkészre, majd megnyitottnak nyilvánították azt az állandó kiállítást, melyet április 17-én, Sass Kálmán születésnapján mutattak be először. A napot virrasztás zárta annál az emlékhelynél, melyet másnap avattak fel.
Életútja példamutató
Vasárnap reggel eső áztatta Érmihályfalvát, amikor a Sass család tagjai találkoztak az általános iskola Bernáth Józsefről elnevezett iskolaépületében “Sass Kálmán dédunokáival”, vagyis a kisdiákokkal. Az eső elállt, mire a harangok a 11 órás istentiszteletre szólítottak, melyre megtelt a templom, s melyen Tőkés László korábbi püspök volt az igehirdető. Hihetetlen, hogy a pillanatnyi állapot szerint egy “háborús bűnös” emlékünnepén veszünk részt, és ismerve a romániai állapotokat, ebből akár még “baj” is származhat – de nem ebből kell kiindulnunk, kezdte beszédét az EP-képviselő. Az embernek alapvető joga van a végtisztességhez, Sass Kálmán esetében pedig ezt a hatalom cinikusan megtagadja, utalt a rehabilitáció odázására, leszögezve: a néhai életútja egyértelmű és példamutató minden szabadságszerető nép számára. A szolgálatot Balázsné Kiss Csilla helyi lelkész köszönte meg, majd mikrofonhoz szólította a család nevében emlékezőket. A padsorokban helyet foglalók közül többen, főleg az idősebbek, felállva követték az eseményeket, hiszen ők személyesen ismerték a “Sass-gyerekeket”, s most kíváncsiak voltak, felismerik-e az egykori vonásokat.
Megtartó háló
Dr.Sass Huba tanár, a legfiatalabb gyerek, felelevenítette a család sorsát, édesapja életrajzi adatait, kifejtve róla: olyan sokoldalú ember volt, hogy csodálnivaló, hogyan bírta a munkát, főleg a politikai nyomás ellenére. Dr.Kiss Edit, a legidősebb unoka nagyapja példaadó jellemét emelte ki, ugyanakkor egy kérést is megfogalmazott: megkérte “azt a pártot”, mely a főtéren nagyapja neve helyett jelképet használva állított emléktáblát, a továbbiakban “tartsa távol magát a megemlékezésektől”. (Utalás arra az emléktáblára, melyet tavaly október 23-án lepleztek le Érmihályfalva főtrén, s melyen az Érmihályfalvi Csoport 30 tagjának neve szerepel, a hivatalosan nem rehabilitált, ezért közterületen nem megjeleníthető nevű Sass Kálmánra egy kőbe vésett sas utal rajta – szerz.megj.) Dr.Fazekas Sándor magyarországi földművelésügyi miniszter felesége révén távolabbi tagja a Sass-családnak, beszédében pedig egy megtartó hálónak nevezte a Kárpád-medencében mindenhol fellelhető mártírok sokaságát. Hangsúlyozta: a budapesti kormány felelősséget visel a határon túli magyar közösségekért, melyekben zsinórmérték a keresztényi értékrend. A továbbiakban fiatalok műsora, illetve a Musica Sacra kamarakórus énekei következtek, majd Balázsné Kiss Csilla olvasta fel Csűry István püspöknek ez alkalomra küldött nyílt levelét. Ebben a királyhágómelléki egyházi vezető felelevenítette a korszakhoz kötődő saját emlékeit, illetve méltatta Sass Kálmánt.
Emlékhely avatása
A templomban ezzel véget ért az ünnepség, mely a temetőben, a református ravatalozó mellett folytatódott, ahol a reformáció tavalyi ünnepén tették le egy Sass Kálmán-emlékhely alapkövét. Ez mostanra elkészült, és az avató perceire a felhők is elvonultak a napsugarak elől, amikor Baliga Andrea tanárnő Wass Albert: Mikor a bújdosó Istennel beszélget című versét mondta el, majd Kovács Zoltán főgondnok sorolta, hogyan ápolják Sass Kálmán emlékét, hogyan készültek a temető csendjében álló, méltó emlékhely elkészítésére, majd köszönetet mondott az abban részt vállalóknak. A fekete obeliszket Tőkés László és dr.Kiss Enikő leplezte le, majd az áldás után koszorúzás következett, melynek során elsőként a család tagjai, majd egyházi és önkormányzati vezetők, szervezetek képviselői, végül ismerősök, tisztelők rótták le kegyeletüket.
Rencz Csaba
erdon.ro

Beszélgetés Szőcs Géza elnökkel
PEN Club-vezető először Aradon
Tekintve, hogy a Magyar PEN Clubnak egyetlen elnöke sem járt még tudtunkkal Aradon, kihasználtuk a ritka lehetőséget, amikor Faludy György emléktáblájának a Jelen Házban történt leleplezésén részt vett Szőcs Géza, a jelenlegi elnök is.
– Elnök úr, tudomása szerint, járt-e eddig Aradon Magyar PEN Club-elnök?
– A kérdésről nincsenek egyértelmű ismereteim, de nagy valószínűséggel PEN Club-elnöki vagy -főtitkári minőségben magyarországi PEN-vezető nem járt még Aradon. Ez nem zárja ki azt, hogy azok az írók, költők, akik később vagy korábban vezető tisztséget viseltek a budapesti székhelyű PEN-ben, valamikor megfordulhattak a Maros-parti városban. Elnöki minőségében valószínűleg nem járt még itt senki, talán én vagyok az első. Hangsúlyoznunk kell: a magyarországi PEN nem jelenti a magyar PEN-t. Ezelőtt 25 évvel 33 erdélyi magyar író PEN Egyesületet hozott létre a Bécsben élő Szépfalusi István lutheránus lelkipásztor, az ottani Bornemisza Péter Társaság vezetőjének a közvetítésével, menedzselésével. Később a 33 taggal létrehozott erdélyi magyar PEN egyesület beszüntette a tevékenységét, mint olyan. Ezzel kapcsolatban voltak is viszályok, ütköztek bizonyos vélemények, bukaresti, neves román írók is felvetették: mire való Romániában egy román, illetve egy magyar PEN Club, vagyis kettő? Ez a kérdés azóta is, tehát ma is nyitott.
– Ha erdélyi PEN Egyesület nem működik, ki képviselői az itteni magyar írók érdekeit?
– Természetesen, addig is, amíg intézményesül az erdélyi magyar PEN, a Budapesten székelő, anyaországi PEN Club nyilvánvalóan feladatának tekinti a határon túli magyar közösségek, írók érdekeinek a képviselőetét is. Ennek elég sok dokumentuma is maradt az elmúlt évekből, amikor is több nemzetközi fórumon szólaltak fel a budapesti székhelyű PEN vezetői. Példának okáért Benyhe János korábbi PEN-főtitkár vagy Csicsery Rónay Erzsébet elnökségi tag a kisebbségi nyelvhasználathoz fűződő jogok, igények és érdekek szószólóiként. A határon túli írók, költők érdekképviselőete továbbra is elsőrendű feladat számunkra, bárhogy is alakul strukturálisan az egyes PEN Clubok sorsa. A Nemzetközi PEN-nek volt egy, a Száműzött Írók PEN-tagozata, Writers in Exile, amelynek a kommunizmus idején Amerikába vagy Nyugatra száműzött írók, költők voltak a tagjai. Az elnöke egy ideig a magyar Görgey Klára írónő volt.
– Melyek a PEN Clubok fő célkitűzései?
A PEN alapcélkitűzéseihez visszatérve, az esztétikai értékek képviselőete és promoválása mellett tágabb értelemben is meghatározó a bárhol létező PEN Cluboknak a lelkiismereti szabadság, a kifejezési, a véleményszabadság védelme, mint az irodalom számára kardinális értékeké. Az volna a cél, hogy olyan helyzetbe jusson el a világ, és itt a jelentős írásbeli kultúrával rendelkező nemzetekről és államokról beszélünk, ahol nem csak cenzúra nincs, de öncenzúra se legyen. Éppen ezért az írók összefogását, különböző nemzetekhez, vallásokhoz, kultúrákhoz tartozó írók együttes érdekeit célozza a PEN Klub sok-sok programja, igen változatos tevékenysége. Bevallottan törekednek a politikában gerjesztett feszültségeknek a csillapítására, egy olyan, globálisan érvényes közhangulatnak a megteremtésére, amelyben lehetetlenné válik az írók terrorizálása a véleményük, nézeteik, állásfoglalásaik miatt.
Rehabilitálni Wass Albertet
– A Magyar PEN Club tehetne-e valamit a Wass Albert háborús bűnösségét semmissé nyilvánító per újrafelvételéért?
– Wass Alberttel az a helyzet, hogy miután negatív szimbólummá vált a bukaresti propaganda hatására, az életműve még Magyarországon is megosztja az olvasóközönséget. Vannak elvakult hívei, és hasonlóképpen, fanatikus gyűlölői, ellenzői is. Csendesen hozzá kell tennem, hogy a legtöbbjük egyáltalán nem olvas Wass Albert-műveket, hanem egy politikailag mérgezett közegben áll egyik vagy a másik oldalra különböző vélemények alapján. A kérdés kultúrpolitikaiból belpolitikaivá lett. Wass Albert perújrafelvételének az előmozdítása minden magyar írónak a kötelessége, bármilyen döntés szülessen majd a perben. Mert ha a háborús bűnösségét eredményezné is, az legyen végre kimondva, a közvélekedés ne csak egy roppant kétes minőségű és összetételű, közvetlenül a II. világháborút követő népbírósági tárgyalás konklúzióira szorítkozzon. Tudni kell, hogy eddig az erdélyi magyar jogvédelemnek nem sikerült a perújrafelvételt elérnie. Habár ezzel például Kincses Előd nagyon sokat foglalkozott. Akik viszont minden eszközzel gátolják a perújrafelvételt, nyilván tudják, mit szeretnének elkerülni. Ha biztosak lennének Wass Albert háborús bűnösségében, maguk erőltetnék, hogy azt végre mondja ki egy komolyabb szakmai presztízzsel rendelkező bíróság is. Tudni kell azt is, hogy Wass Alberttel kapcsolatban nemcsak egy egyszerű bírósági eljárás folyt, hanem amikor néhány évvel a háború után amerikai beutazó vízumért folyamodott, az Amerikai Bevándorlási Hatóság szakemberei értesültek a háborús bűnösségi vádról, ezért töviről hegyére átvilágították a személyét és a tevékenységét. Mivel Wass Albert amerikai állampolgárságot kapott, ez azt bizonyítja, hogy a népbírósági ítélet felülvizsgálatra szorul. Jelen pillanatban a Magyar PEN Club Wass Albert rehabilitációjának azért nem tud a zászlóvivője lenni, mert a belpolitikai csatározásoknak a kereszttüzébe kerülne, a magyar–román viszonylatról nem is szólva. Ez tehertétel volna a PEN Clubnak, amit így is érnek támadások a személyem miatt is, mivel nekem is van egy bizonyos közéleti vagy politikai megbízatásom, amit mellesleg tendenciózusan állítanak be. Amikor elnökké választottak, leszögeztem: politikát nem akarok a Clubba bevinni. Amíg elnök vagyok, az ellen fogok fellépni, hogy a számos magyar intézményt szétvető belpolitikai feszültség a PEN Clubot is tönkretegye. Ehhez tartom magam azóta is, ezért soha nem volt olyan helyzet, hogy egy belpolitikai konfliktusban a PEN Club állást foglaljon, noha egyes esetekben sokszor konkrét, világos álláspontom volt. De azt a PEN Club falain kívül tartottam.
– Ezek szerint, a PEN Club semmilyen módon nem óhajt a politikába beavatkozni, de a Wass Albert-per újrafelvételét sem szorgalmazhatja?
– Nem teheti. Attól függetlenül, hogy magam íróként és független gondolkodóként azt tartom, hogy Wass Albert ügyében az egyetlen járható út a perújrafelvétel lehetne.
– Nem értem a rendszerváltás utáni anyaországi kormány álláspontját sem, amivel megtagadta Wass Alberttől a magyar állampolgárságot. Az nagyban hozzájárulhatott az öngyilkosságához is. Ezzel kapcsolatban mi a véleménye?
– Erre magam is hivatkoztam, ez a meggyőződésem. Egyébként csak közvetett bizonyítékaink vannak, mivel ezt az író nem fogalmazta meg szóban vagy írásban. De nem kell hozzá nagy fantázia, hogy beleéljük magunkat egy olyan író lelkiállapotába, aki egész életében magyar íróként határozta meg magát. Egész életében azokért a jogokért próbált tenni, amelyeket örökölt, illetve a neveltetésénél fogva a magyar jogállamiság tiszteletében szolgált, és amely jogok sokak szemében avíttnak, konzervatívnak tűnhetnek, a kelet-európai egész rendezéssel kapcsolatban anakronisztikusak is. Kétségtelen, hogy Wass Albert a magyaroknak nem kért olyan jogokat, illetve előjogokat, amelyekből másokat ki akart volna zárni. A magyar kultúrát szolgálta, az, hogy kirekesztő, xenofób, elfogadhatatlan eszméket szolgált volna, fedezet nélküli állításnak számít. Magam sem ismerem Wass Albert minden leírt sorát, nem ismerem a publicisztikáját, a levelezését vagy a szűkebb körben tartott előadásait. Még ha elő is kerülnének a publicisztikájában olyan elemek, amelyeket manapság erős kritikával lehetne illetni, akkor is az lenne a válasz: őt nem publicistaként kívánjuk megítélni, hanem íróként. Márpedig, ha itt tartunk, kérdem én: született-e valaha is olyan szeretettel, empátiával írt alkotás bármely nép írójától egy másik nép iránt, mint amilyen Wass Albertnek A funtineli boszorkány című regénye, amely az egyszerű, havasi román pásztorok iránti legnemesebb szeretettel ábrázolja a világukat? Ha ez a regény románul született volna meg, manapság a román irodalom mioritikus etalonja, egy olyan ikonikus mű lenne, mint a magyar irodalomban az Ábel a rengetegben. Az előítéletes, türelmetlen gondolkodásmód, amely az említett román propaganda miatt áthatja a román kultúra hangadó szereplőit, lehetetlenné tette azt is, hogy ennek a regénynek a román fordítását úgy olvassák, ahogyan kellene, ahogyan tisztességes lenne. Nem a regényt olvasták, hanem az írót meg a fordítót kezdték gyalázni. De kit érdekel az ilyesmi, amikor a legszervezettebb politikai bugyrokban vagyunk kénytelenek létezni.
Bűntény-e Wass Albertet olvasni?
– Manapság Wass Albert azért is aktuális, mert nálunk üldözni kezdik műveinek az olvasóit. Egy tévéadásban szenzációként fitogtatták, hogy valakit tetten értek egy Wass Albert-mű olvasása közben. Ezek szerint bűnténynek számít Wass Albert műveinek az olvasása?
–      Magyarországon, de Romániában is az a borzasztó, hogy a magyar irodalmi tudat alakításában szerepet játszhat egy ellenséges politikai román propaganda. Mindnyájan a foglyaivá lettünk egy erősen barátságtalan, negatívan elfogult, gyűlölködő retorikának, amelyet több mint fél évszázada Bukarestből gerjesztenek. Mi pedig elveszítettük a szuverenitásunkat abban, hogy a saját íróinkat, magunkat megítéljük, és elhelyezzük a saját értékvilágunkban. Mert addig, amíg egy bizonyítatlan háborús bűnösségi vád, valamint a magukból a Wass-művekből kimutathatatlan, retrográd nézetrendszer feltevésében fogalmazzuk meg ellenérzéseinket, általában szövegismeret nélkül, addig az egész borzasztóan infantilis színvonalat mutat. Visszatérve az állampolgárság kérdéséhez: Wass, aki egész életében, írásműveivel, mindazzal, amit csinált, a magyar nemzetet és a magyar irodalmat kívánta szolgálni, hirtelen azzal szembesült, hogy a magyar állam nem tartja őt magyarnak. Az állampolgárság valamelyest életművének az elismerését is jelentette volna, évekkel a rendszerváltás után persze, hogy megrázó élmény volt számára a visszautasítás. Az, hogy nemkívánatos személynek nyilvánították Magyarországon, miközben a demokrácia hazájának számító Amerikában teljes jogú állampolgár lehet, noha neki a magyar állampolgárság alanyi jogon járt volna, teljes lelki összeomlásba sodorhatta. Olyan családból származott, amely a nemzetnek több száz évre visszamenőleg adott kiváló szereplőket. Ha valakinek sem a nyelvismeretével, sem a származásával kapcsolatban nem merülhetett fel kétely, az éppen Wass Albert volt. Az elmondottak értelmében Wass Albertet olvasni nem lehet bűntény. És ne fogalmazzanak meg vele kapcsolatban állásfoglalást, csakis az életművének az ismeretében.
– Köszönöm a beszélgetést, amit abban a reményben zárunk, hogy mégis kerül hivatalos zászlóvivője Wass Albert per-újrafelvételének, rehabilitálásának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

1956-ra emlékeztek a PKE-n
Október 22-én, csütörtök délben a Partiumi Keresztény Egyetem és a Pro Universitate Partium Alapítvány szervezésében az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek a kitörésének az évfordulóján.
A felsőfokú tanintézet belső udvarán összegyűlt diákokat, oktatókat és párttagokat Ráksi Lajos egyetemi lelkész köszöntötte. Ünnepi beszédében Illyés Gyula közismert költeményének első sorait idézve (Egy mondat a zsarnokságról) arra hívta fel a figyelmet: már az 1956-os októberi eseményeket megelőzően sokakban ott élt a tenni akarás vágya az idegen elnyomás ellen, mert szabadon akartak élni. A szabadságnak az örök érvényű igéjét el lehet ugyanis ideig-óráig tusolni vagy fojtani, de létezzen bárhol az ember ezen a világon, vágyik a szabadság, ennek megtapasztalása után a különböző élethelyzetekben, politikai rendszerektől függetlenül. Azt mondta: hisz abban, hogy akik 1956-ban felemelték a szavukat, vagy életüket áldozták, boldogan cselekedtek, mert tudatában voltak annak, hogy egy jó ügyért harcolnak. Nemzettársaink ugyanis megelégelték az igazságtalanságokat, ezért kezdetben a fiatalok, aztán szinte az egész ország utcára vonult, hogy kifejezze a szabadság utáni vágyát. Fegyveres harcokra került sor, egy 1993-ból származó érdekes adat szerint legalább 2600 magyar és 720 szovjet ember esett ezeknek az áldozatául, legalább negyedmillióan pedig később elhagyták az országot.
Kötelességünk emlékezni
Nekünk, az utódoknak kötelességünk megemlékezni az ő bátorságukról, hősiességükről, áldozatukról, erdélyi és partiumi magyarokként is, hiszen a forradalomnak itt is voltak tragikus következményei – nyomatékosította a lelkész. Annak idején az élő kapcsolatoknak betudhatóan és az általános társadalmi elégedetlenség miatt a forradalmi kezdeményezés Erdélyben is gyorsan terjedt, nem csupán a magyarság körében, hiszen a románságot is érték igazságtalanságok, például a görög katolikusokat. Feljegyzések szerint a Román Kommunista Párt már október 24-én aktivistákat küldött ki a gyárakba, hogy a „magyar veszélyről” értesítsék az ott dolgozókat, mert féltek azoktól, akik egyszerűen csak jogokat és normális életkörülményeket szerettek volna kivívni maguknak. Megtorlások, koncepciós perek ezért nem csupán Magyarországon, hanem Romániában is voltak. Egy másik adat szerint 1956 és 1962 között több mint 20 ezer letartóztatás történt, 1957 és 1959 között pedig legalább 10 ezer ítélet született. „Az ötvenhatos forradalom tiszta volt és méltóságos. Az ország annak idején néhány napra újjászületett, a nemzet visszanyerte önbecsülését, soha nem látott egység bontakozott ki”, fogalmazott a tiszteletes. Kiss Erzsébet Janka egyetemi hallgató elszavalta Wass Albert Magyar cirkusz című versét, majd a PKE, a PUPA, az EMNP és az EMNT képviselőinek koszorúzásával, valamint a Himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A forradalom üzenete – a költők látnoki szemével láttatva
Az 1956-os magyar forradalomról, a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcról emlékeztek meg október 23-án a temesvári magyarok. A megemlékezésre egy másik forradalom kultikus helyszínén, a belvárosi református templomban került sor, a Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség és a Temes Megyei RMDSZ szervezésében. Ünnepi műsorral adóztak a temesváriak 1956 emlékének, v. Erdei József, a Gróf Wass Albert Társaság elnöke előadásában, „mert egy nép azt mondta, elég volt” – ’56 a magyar irodalombancímmel.
A Szózat közös eléneklése után a rendezvény vendégeit ft. Fazakas Csaba református esperes köszöntötte. A magyar forradalom emlékére felcsendült Ludwig van Beethoven Egmont nyitány című műve, amely gyakran szólt a magyar rádióban azokban a napokban. Az 1956-os népfelkelés előzményeiről, a mindössze három hétig tartó forradalmi eseményekről és a tragikus következményekről Halász Ferenc történelemtanár, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke tartott előadást, megemlékezve az 1956-os temesvári tüntetésekről, a magyar és román áldozatokról is. „1848–49 és 1956 után egy újabb szabadságharc indult el éppen innen, a temesvári református templomból 1989 decemberében” – mondta Halász Ferenc, hangsúlyozva, hogy utóbb nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna, de 1989 nem volt hiábavaló, előbbre léptünk a szabadságunk és az emberei jogaink területén. „November 2-án éljünk a kiharcolt szavazati jogunkkal” – zárta ünnepi beszédét Halász Ferenc.
Vitéz Erdei József, a Gróf Wass Albert Társaság elnöke „irodalmi művekkel tarkított kalandozásra” invitálta a megemlékezés résztvevőit a „sokat látott református templomban”. Utassy József Iszonyú lesz című versével vezette be és Faludy György Tanuld meg ezt a versemet című látnoki költeményével fejezte be irodalmi kalandozását, felidézve a sztálinista korszak embertelenségét (Illyés Gyula – Egy mondat a zsarnokságról), a magyar forradalmárok eszmélését, a forradalom véres eseményeit (Ratkó József – Fegyvertelenül), az emigrációba kényszerült magyarok keserű sorsát (Márai Sándor – Halotti beszéd). A múlt árnyai kísértettek, amikor előadás közben hirtelen sötétbe borult a templom és az előadó csak gyertyafénynél folytathatta műsorát.
V. Erdei József a nagy magyar költők halhatatlan soraival idézte fel 1956 szellemiségét, adta át a megmaradás üzenetét. „Olvassanak el minden nap egy verset, Faludy György emlékének adózva, aki arra kéri Önöket, hogy „homlokod mögött adj nekem helyet/ tanuld meg ezt a versemet” – mondta befejezésül az előadóművész, aki Ady Endre ritkán hallott versével (Egy harci Jézus-Mária)búcsúzott a hallgatóságtól. A tartásos megemlékezés a Himnusz közös eléneklésével és szeretetvendégséggel zárult.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Pomogáts Béla: Egy nemzeti közösség szószólójaként - Az Erdélyi Szépmíves Céh és az erdélyi magyar közélet
A kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában (alig kilenc évtizede) Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Páll Árpád, Zágoni István és Kádár Imre jelentette be Erdély (és az egész magyar nyelvterület) népességének az Erdélyi Szépmíves Céh megalakítását. „Néhányan Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak – ütötte meg a hangot a nevezetes felhívás – összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkünkből való igaz vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk. […] Amit alkotni, amit dolgozni fogunk, azt adjuk azoknak, akik megbecsülni tudják és akarják ennek az elhatározásnak lelkes elszántságát, fanatikus hitét. Mi összeállottunk néhányan, kevesen, akik írunk, s akik ki akarjuk válogatni az Erdélyben dolgozó írók munkáinak legjavát, és keressük a felhívásunk szavaival azt a száz embert, akik értékelik is, de fel is ölelhetik, a megvalósulás biztos útjára vezethetik s egyben magukénak vallhatják ezt a vállalkozását s legszebb eredményeit. Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Szeretnők azt a bizalmat bírni, amely aláírásunkat kezességnek tudja arra, hogy nem lesz és nem lehet ebben senkinek nyereséges üzlete. Szeretnők hinni a bizalmat, mely úgy tudjuk, hogy tartalomban csak értékeset és jót, külsőben csak igazán szépet és művészit adhatunk.” Az erdélyi magyar irodalom bizonyára legnagyobb, azóta „klasszikusnak” bizonyult vállalkozását kezdeményezte ez a felhívás. Ennek az irodalomnak a megszületésekor az irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. A trianoni tragédia idején: a húszas évek elején hiányoztak a könyvkiadók és a folyóiratok, hiányzott az irodalmi életnek az az intézményrendszere, amely megteremti az alkotó munka kibontakozásának jobb feltételeit, és kapcsolatot hoz létre az írók és az olvasók között. A teljes szervezetlenség körülményei között mégis szinte naponta alakultak kérészéletű könyvkiadók, alapítottak ambiciózus fiatalemberek rövid életű folyóiratokat. Az irodalmi élet mozgalmasságát jelzi, hogy az uralomváltozást követő első hat esztendőben 1066 magyar könyv látott napvilágot Erdély városaiban, elsősorban Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Aradon, Temesváron és Marosvásárhelyen. Ezek a könyvek sajnos kérészéletű vállalkozások termékei voltak, a megszülető irodalomnak viszont mindenekelőtt tartós intézményekre kellett törekednie. Ez a törekvés hívta életre a két világháború közötti erdélyi magyar könyvkiadás legeredményesebb, kiadványait tekintve máig legnépszerűbb intézményét: az Erdélyi Szépmíves Céhet, amely természetesen a korabeli Magyarországon is a legnépszerűbb kiadók közé tartozott. Jelentősége messze túlterjedt azon a körön, amelyet egy könyvkiadó tevékenysége megjelöl. Valójában az erdélyi magyarság önszerveződésének és fennmaradásának egyik legfontosabb intézménye és központja volt, amely kiadványai  révén befolyásos szerepet vállalt a két világháború közötti korszakban az egész magyar irodalmi kultúra fejlesztésében és az egyetemes magyar nemzeti identitás szolgálatában. Nem lehet eléggé értékelni az irodalmi kultúra és természetesen a könyvkiadás szerepét, azt a küldetést, amelyet az Erdélyi Szépmíves Céh magára vállalt a trianoni kényszerrendezés, a történelmi ország megcsonkítása után, az úgynevezett „utódállamok” hatalma alá került kisebbségi magyar közösségek magára találásában és öntudatra ébredésében. Azt az egyetemes bénultságot, amely az idegen államok határai közé kényszerített, nagyjából három és félmilliós (Erdélyben közel egymillió nyolcszázezres) magyarságot sújtotta a húszas évek elején, először és hatékonyan az irodalom orvosolta. Ebben az időben alig működtek politikai szervezetek és intézmények, vagy ha működtek, kiszolgáltatva az idegen hatalomnak, az új államalakulat adminisztratív nyomása alatt, miként Erdélyben is. A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai: a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb, az Erdélyi Szépmíves Céh. Az irodalomnak valóban „közösségi cselekvés” küldetését kellett vállalnia, és az erdélyi magyar irodalom történelmi rangját igazolja, hogy ezt a küldetést mindig, maradéktalanul és magas színvonalon vállalta. Ahogy a transzilván irodalom nagy hatású költője, Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című versében: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, / Egyetlen tett a költő álma volt.” Ez az „álom” öltött formát az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban. Magát a kiadót, miként előadásom elején már jeleztem, 1924-ben alapították a befolyásos kolozsvári szabadelvű napilap, a Keleti Újság munkatársai: Kós Károly, a reneszánsz-módra sokoldalú író-grafikus-építész, aki mint tapasztalt nyomdai szakember a kiadóvállalat igazgatója lett; Kádár Imre, a budapesti forradalmak bukása után Romániába emigrált író, publicista; Ligeti Ernő, a polgári liberalizmus nyugat-európai szellemiségét és értékeit képviselő író-újságíró; Nyírő József, a népi radikálisok egyik vezető személyisége, egyszersmind az erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak már akkor is nagy reménysége és mestere; továbbá Paál Árpád és Zágoni István, mindketten az önmagára eszmélő kisebbségi magyarság mozgalmainak és a demokrata sajtónak vezető egyéniségei. A Szépmíves Céh tevékenységét mindvégig Kós Károly irányította, mellette Kovács Lászlónak, a kiadó szerkesztőjének volt vezető szerepe: voltaképpen ők ketten szabták meg a Céh kiadói politikáját, ők döntöttek a beérkező kéziratok sorsa felett. Az ő irodalmi ízlésük, felkészültségük és erdélyi elkötelezettségük alapozta meg a kiadó szakmai munkáját és történelmi érdemeit. A kiadóvállalat alapításáról és működéséről egy 1972 januárjában, a kolozsvári Korunkban megjelent interjújában Kós Károly a következőképpen nyilatkozott: „Nekem voltak nyomdai tapasztalataim, és volt egy névsorom azokról, akiknek az érdeklődésére lehetett építeni. Kikalkuláltam, hogy ha tízíves könyveket adunk ki, kétszáz amatőr előfizetővel meg tud indulni a vállalkozás. Felhívást bocsátottunk ki. A sztánai kézinyomdán nyomtuk, mind a hatan aláírtuk, és elküldtük azoknak, akiknek előfizetésére számítani lehetett. Várakozásunkat meghaladó módon 250 előfizető jelentkezett. Meg lehetett indítani a kiadót. Weisz Sándor, a kolozsvári Lapkiadó igazgatója hitelezett nekem váltóra annyit, amennyiből a papírt beszerezhettük, a nyomdaszámlát kifizethettük. Egy év múlva már a saját lábunkon álltunk, betéti társaságot alapítottunk, volt tőkénk és volt hitelünk. […] Minden költséget az előfizetésekből, a könyvek árából teremtettünk elő. Sem a banktőkétől, sem Bánffy Miklóstól vagy Kemény Jánostól nem kaptunk támogatást. Nagy tételekben, olcsón vásároltunk péterfalvi papírt, és minden évben árveréssel adtuk ki a nyomdáknak a munkát. Nekünk persze nem volt nagy irodánk, tekintélyes létszámú szerkesztőségünk és kiadóhivatalunk. Egy íróasztal a nyomdában: ez volt a szerkesztőség és a kiadóhivatal.” Az Erdélyi Szépmíves Céh gazdálkodása az előfizetők táborára támaszkodott: a kiadó pártoló tagjai – ők részben az erdélyi, részben a magyarországi tehetősebb olvasók közül kerültek ki – részére bibliofil kiállítású amatőr-könyvsorozatot jelentettek meg, de ugyanezeket a könyveket fűzött változatban jóval olcsóbban is kiadták. Később jelentek meg az Erdélyi Szépmíves Céh „jubileumi díszkiadásában” az azóta is népszerű nyers színű vászonba kötött, Erdély régi (fejedelmi) címerével díszített kötetek. A Céh irányítóinak szándéka egyfajta „társadalmi könyvkiadás” létrehozására irányult, olvasóközönséget kívántak nevelni, és ezt szorosan a kiadóhoz, illetve ezen keresztül az erdélyi magyar irodalom ügyéhez akarták kapcsolni. Minderről a kiadó 1937-ben közreadott Aranykönyve, amely a leghűségesebb előfizetők megjutalmazását célozta, a következőképpen beszélt: „Az Erdélyi Szépmíves Céh elindító gondolata az volt, hogy megnemesítve intézménnyé alakítja át az író és olvasója e kényszerű közvetlen kapcsolatát. Kollektív összefogással, kiküszöbölve az író és olvasó között álló kiadóvállalkozót, előfizetést hirdetett 10 erdélyi magyar író új könyvére. Ezzel felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.” A könyvsorozat kiadása ilyen módon egyszerre szolgálta az igényes olvasóközönség és a közéleti felelősségtudattal fellépő íróközösség kialakításának eszméjét.
A kolozsvári vállalkozás évente tíz-tizenkét eredeti erdélyi magyar irodalmi mű kiadásával jelentkezett, elsőnek saját felfedezettjétől, a később nagy írói sikereket aratott Gulácsy Iréntől jelentette meg a Hamueső című regényt, ezt követte Kádár Imre Bujdosó ének című verseskötete, Kós Károly Varjú-nemzetség, Ligeti Ernő Föl a bakra és Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. Kós és Makkai műve a születő erdélyi magyar irodalom két sikerkönyve lett. Kezdetben pár száz példányt nyomattak, később, az erdélyi magyar olvasóközönség anyagi gyarapodásának és a kiadványok magyarországi népszerűségének hatására a Céh könyvei elérték a huszonöt-harmincezres példányszámot. (Ez manapság is tekintélyes példányszámot jelent, különösen az igényesebb szépirodalom területén.) A kiadóvállalat húszéves (1925-1944) fennállása során összesen százhatvannégy kötetet jelentetett meg, de a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, például 1934-ben az Erdélyi Helikon íróinak antológiáját, 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyvet”, amely erdélyi magyar íróknak a szülőföldről írott vallomásait gyűjtötte össze, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh több alkalommal is megjelentetett Kalendáriumát. Az elért eredményekre támaszkodva, az erdélyi magyar irodalom gyors kibontakozásának ösztönző légkörében született meg a helikoni íróközösség gondolata. Szervezői, Kemény János, Kós Károly és a Budapestről szülőföldjére visszaköltözött tehetséges író és szerkesztő, Kuncz Aladár 1926 júniusában huszonhét erdélyi mai írónak küldtek meghívót a Kemény János báró marosvécsi kastélyában tartandó irodalmi összejövetelre. „Ennek a vécsi találkozásnak ez volna a célja – hangzott a meghívólevél –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.” Ennek az írói tanácskozásnak a résztvevői hozták létre a marosvécsi Helikont, amely minden nyáron megtartotta éves összejövetelét Kemény János családjának bőkezű vendégszeretetét élvezve az ősi kastély parkjának árnyas fái alatt, majd 1928 májusától – Áprily Lajos, Kuncz Aladár, később Kós Károly szerkesztésében – létrehozták az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely az erdélyi magyar irodalom legfontosabb organizátoraként, nyilvános fórumaként tevékenykedett egészen 1944 őszéig. Az Erdélyi Helikont, illetve a marosvécsi íróközösséghez tartozó írók műveit az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg, az íróközösség, a folyóirat és a könyvkiadó tevékenysége ilyen módon szorosan összetartozott.
A húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig tartott a kolozsvári kiadó alkotó munkája: a Szépmíves Céh a modern magyar irodalom eszményeit követő, a kisebbségi humánumot képviselő íróknak adott otthont, megjelenési lehetőséget, utat talált az olvasóközönséghez, és egész sor maradandó, máig érvényes írói alkotást juttatott a nyilvánosság elé. A Céh jelentette meg Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő és Horváth István verseit, Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című „kultúrtörténeti vázlatait”, Bánffy Miklós Erdélyi történet című hatalmas regénytrilógiáját, Makkai Sándor történelmi regényeit, Nyírő József igen nagy sikert elért regényeit, így Isten igájában című önéletrajzi vagy Sibói bölény című történelmi regényét, Tamási Áron Ábel-könyveit és elbeszéléseit, Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratregényét, Karácsony Benő ironikus színezetű társadalmi regényeit, továbbá Berde Mária, Molter Károly, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Szántó György, Kemény János, Balázs Ferenc, Kacsó Sándor, Asztalos István, Gagyi László, Wass Albert és Jékely Zoltán prózai műveit. A Helikon és a Szépmíves Céh irodalomtörténeti pályázatának eredményeként látott napvilágot 1934-ben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete: mindmáig a legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás. Kiadványainak összpéldányszáma húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót, ezek a kiadványok ma is igen keresettek az antikváriumokban búvárkodó könyvbarátok körében. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyveinek magyarországi terjesztését ugyanakkor a budapesti kiadók is elősegítették; kezdetben – Heltai Jenő, a neves író és kiadói igazgató személyes közreműködésével – az Athenaeum, később a Révai könyvkiadó, amely rendszeresen megszerezte a Céh kiadványainak másodkiadási jogát, s jelentékeny példányszámban, több kiadásban hozta forgalomba az erdélyi magyar könyvsikereket. A Szépmíves Céh kiadói politikája az Erdélyi Helikon írói körének eszményeihez igazodott, és ez bizonyos mértékben „politikamentességet” jelentett, pontosabban azt, hogy a Céh igyekezett elkerülni a radikálisabb politikai megnyilatkozásokat, mindazt, ami veszélyeztethette volna a Helikonban képviselt – a konzervatív reformereket, a polgári liberálisokat és a népi radikálisokat egyaránt magába foglaló – irodalmi koalíciót. Ezért zárkózott el néhány erősebben kritikai szellemű könyv, például Tamási Áron Címeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők és Bözödi György Székely bánja című munkáinak megjelentetése elől. (Ezek a könyvek más erdélyi kiadók gondozásában kerültek a közönség elé.) Mindez természetesen vitákat is okozott és időnként szakadásokat eredményezett a Szépmíves Céh írógárdáján belül. Mindazonáltal az Erdélyi Helikon és maga az Erdélyi Szépmíves Céh sohasem veszítette el hatékonyságát és vezető szerepét: a két világháború közötti korszakban nemcsak az erdélyi magyar irodalmi élet legfontosabb műhelye volt, fontos szerep illette meg az egyetemes magyar szellemi életben is. Áldozatos munkája példát jelentett, kiadói eredményei igen értékesek: ez a példa és ez az érték ma is vonzó szellemi örökségünk, amely megérdemli a figyelmet és a megbecsülést.
Valójában fájdalmas, hogy az 1989 karácsonyi romániai rendszerváltozás után többek áldozatos erőfeszítései és munkája ellenére sem sikerült tartósan felújítani a Szépmíves Céh tevékenységét. Annak idején sokan (magam is) bíztunk abban, hogy az Erdély történelmi címerével díszített kötetek ismét az erdélyi irodalom legjobb termését fogják felkínálni az olvasóközönségnek, nagy kár, hogy ez a felújulás (szervezési és személyi okok következtében) végül elmaradt. Az erdélyi magyar irodalom mindazonáltal a történelmi jelentőségű kolozsvári kiadó nélkül is folyamatosan eleget tesz nemzeti és erkölcsi kötelezettségének: az erdélyi magyarság, az egész magyarság szolgálatának. Igazolván egyszersmind azt is, hogy a kisebbségi helyzetben az irodalomnak közösséggondozó, azaz nemzetfenntartó küldetése van. Az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt negyedszázad alighanem meggyőzően tanúsította azt, hogy a politikai pártok (nem egyszer hiteltelen és hataloméhes) küzdelmei helyett az irodalom, egyáltalán a kultúra jelenti azt a közösségi erőt, amely a magyarságot meg tudja erősíteni a történelem újabb viharaiban, és fenn tudja tartani a nemzeti identitást.
Helikon (Kolozsvár)

Kopjafájánál emlékeztek Csíki Sándorra
Több mint félszázan jelentek meg a nyárádszeredai református temetőben, hogy néhány percre fejet hajtsanak Csíki Sándor sírjánál, emlékezzenek és buzdítsanak.
Családja, rokonai, egykori barátai, munkatársai, tanítványai és pályatársai vették körül pénteken délután a júniusban 56 éves korában elhunyt Csíki Sándor tanár, író, politikus, nagycsaládos vezető sírját, amelyet nem beton, hanem székelyhez illően kopjafa jelöl. Alig vettek tőle búcsút, barátaiban rögtön megfogalmazódott a kopjafaállítás gondolata. A baráti kör jóvoltából a szükséges pénzösszeg is összegyűlt, így néhány napja négy méter magas faragott oszlop jelzi, hol nyugszik Csíki betegségtől megfáradt teste. Nagy kihívás volt az, hogy barátjának, egykori kollégájának elkészíthesse ezt a kopjafát – vallotta be Bíró János nyárádszeredai faragóművész, aki Csíki Sándor egész életét, még földi élete számait is jelképekkel vitte rá a fára.
Kopjafa és lármafa
Az oszlop csúcsán egy szárnyait kitáró kismadár, az író egyik kedvenc szimbóluma látható, amely akár pacsirta, akár hargitai fecskemadár is lehet. Alatta a vezéri süveg, majd a faluvégi székely kereszt, a turulmadár a Nappal, Holddal és Marosszék hat almájával, s a nagycsaládra emlékeztető gránátalmával. Alattuk sorjázik a Kálvin-csillag és a Babba Mária-ábrázolás, majd a két-két fiú- és lánygyerekét jelképező csillagok, végül a Föld jelképe mutatja, hogy itt nyugszik az ő teste. Az oszlopon ott vannak kedvenc biztató szavai is latin betűkkel és székely rovásjegyekkel: „Ne félj! Higgy!, valamint halála előtti utolsó telefonos üzenete is: Jő a feltámadás! Ez a kopjafa egyben lármafa is, hiszen Csíki Sándor a marosszéki székelyek szószólója volt” – zárta méltató beszédét Bíró János.
Az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége nevében a csíkszeredai Dánél Sándor szólalt fel. „Csíki Sándor lármafa volt nekünk és az egész erdélyi magyarság számára. Könyvei révén üzeni, hogy az őseinktől kapott magyar értékeket adjuk gyermekeink kezébe, ugyanígy Wass Albert könyveit is, hogy becsületes magyarokat neveljünk belőlük. Csíki Sándort mindaz jellemezte, ami egy igazi székelyt: hit, hazaszeretet és humor. Az ő élete jel volt, földi harcát megvívta, fáradt testét itt hagyta, ő már Isten jobbján, egy jobb világban van. A fájdalom helyett a büszkeség vegyen erőt rajtunk, legyünk büszkék, hogy barátai lehettünk az elhunytnak” – buzdította az emlékezőket az egykori pedagógus, író és politikus barátja.
A Nyárádmente Wass Albertje
Dánél Sándor szerint Csíki méltán nevezhető a Nyárádmente Wass Albertjének. Az ő testamentuma a legszebb – vallja Varga Sándor unitárius lelkész is. „Fogjuk meg egymás kezét, és hallgassuk a madárdalt. Csíki Sándor tanárként, önkormányzati képviselőként, politikai szerepvállalóként és nagycsaládos vezetőként egyaránt felemelte hangját a székelyekért, a székely falvak és családok mindennapi, csendes harcaiért, kívülről nem is látszó gondjaiért, a lassú fogyásért, a szórványosodásért, a magyarság térvesztéséért, figyelmeztetve a hagymakupolás honfoglalás és a szaporodó roma népesség mára már nem mellőzhető kérdésére is.
Állj meg madár, fejem fölött dalolva! című kötetének utolsó, azonos című írásában Wass Albertről szól, de ma már mintha őt magát láthatnánk a sorok között, aki rendületlen dalolta húsba vágó, vér-igaz kesergőit: „S adjátok vissza Wass Albertemet! Kulcsoljátok imára fohászkodástól elszokott, öklöt gyakran rázó kezeiteket! Adjatok hálát a Jóistennek! A szent hegy pázsitjára leborulva köszönjétek meg a Teremtőnek, hogy volt köztetek egy ember, aki mert! Aki félelmet nem ismerve foglalta versbe és prózába elnyomatásunk agyonhallgatott történéseit. És aki fáradságot nem ismerve gyűjtögette ittlétünk könny-emlékeit.”
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Felélesztik a helikoni örökséget a marosvécsi Kemény-kastélyban
„Több évtizedes kényszerű csipkerózsika-álom után újjáéledhet a helikoni örökség, ismét az erdélyi magyar szellemi, kulturális élet szolgálatába állhat a marosvécsi várkastély” – fogalmazott az örökösök nevében Kemény Endre, aki levélben tájékoztatta lapunkat, hogy a Kemény-család november 8-án nyílt napot tart a műemlék épületben.
A belépés az eseményre díjtalan, de az örökösök szívesen várják azok adományait is, akik hozzá kívánnak járulni az ingatlan és a helikoni hagyomány újjáélesztéséhez. Az évszázadok során számos híres tulajdonosa volt az ingatlannak, többek között Werbőczy is, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot.
II. Rákóczi György 1648. november 28-án adományozta Kemény János későbbi erdélyi fejedelemnek a kastélyt, és vele együtt hat falvat. Mindez három évszázadon át volt a család tulajdonában, majd a kommunista hatalom, államosítás címen elkobozta az ingatlant, egy ideig árvaház működött benne.
A marosvécsi várkastély mögötti hatalmas park hajdanán Kemény János báró jóvoltából az Erdélyi Helikon holdudvarába tartozó írók, a helikoni közösség találkozóinak helyszíne volt. A Kemény-örökösök 20 éves jogi huzavona után 5 éve kapták vissza az ingatlant, majd idén szeptember 30-án megtörtént az épület tényleges átadása, a kulcsok átvétele is.
„Az író, irodalomszervező Kemény János báró egykor valóra váltott álma most ismét életre kelhet, az Erdélyi Helikont ha nem is újjáélesztve, de annak hagyományait követve ismét élénk szellemi, kulturális, irodalmi műhely állandó helyszínévé válhat a marosvécsi várkastély és környéke” – fogalmazott Kemény Endre.
A kastély mögötti tölgyfák árnyékában – melyeket egyes vélemények szerint még II. Rákóczi György ültettetett – található a Kemény család sírhelye, az 1935-ben felállított, és ma már jelképnek számító Helikon-asztal, melyet Kós Károly készített és felirata Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. A kőasztalt a Helikon íróinak ajándékaként, ünnepélyes keretek között Makkai Sándor adta át Kemény Jánosnak és feleségének.
A parkban található Wass Albert író sírhelye is, mely az utóbbi években valódi zarándokhellyé vált. A nyílt napon részt vesz Zsigmond Barna Pál csíkszeredai magyar főkonzul, Tőkés László korábbi királyhágómelléki református püspök, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. A résztvevők zenés, táncos produkciókra számíthatnak.
Krónika (Kolozsvár)

Ne szóljon igéd hiába
Verőfényes őszi napsütésben autózom át a Mezőségen. Szászrégent elhagyva kissé „vadulni” kezd a táj. Lélegzetelállítóan szép helyeken vezet az út a Maros partján, Wass Albert hamvait őrző és a Helikonnak egykor szállást adó Marosvécs, majd Dédabisztra, Ratosnya és Gödemesterháza után Maroshévíz következik, ahol a négygyermekes Barticel-Kiss lelkészházaspár már lázasan készülődik: imaházat avatnak a szomszédos Borszéken. A parókia udvarán nagy a sürgés-forgás: még mikrobuszt is béreltek, hogy a környező településekről és Maroshévízről gyülekezeti tagokat szállítsanak az ünnepségre.
Barticel-Kiss Krisztián alig több mint egy éve került az egyházközségbe, de a gyülekezeti életen már meglátszik munkája. Az alig 350 lelkes közösségből korábban jó, ha huszonöten jártak templomba, ma már százhoz közelít a számuk. Presbiteri, nőszövetségi, ifjúsági és felnőtt bibliaórát tart, három vallásórás csoportot vezet. Felesége, a maga is lelkipásztor Emese kórust vezet, a gyermekeket furulyázásra, Krisztián pedig gitározásra oktatja. Kis zenekart is terveznek összeállítani. „Így nemcsak a fiatalok járnak majd el templomba, hanem szüleik, hozzátartozóik is, akik kíváncsiak lesznek a gyerekek műsorára” – vázolja missziós terveit a lelkipásztor.
Temetőből temető
Nehéz anyagi körülmények között lévő gyülekezetet vett át, most azonban igyekeznek mindent helyrehozni. Sőt, temetőt is vásároltak. A Sbârcea román nemesi család visszakapta államosított területét, amelyen az idők folyamán temető alakult ki, s mivel ipari célokra nem tudta értékesíteni, kénytelen volt azt eladni az egyetlen ajánlattevőnek. A kezdeti vételárat ezért az egyháznak sikerült lényegesen lealkudnia, s a helyi magyar vállalkozók, valamint a Hargita Megyei Tanács segítségével megvásárolni. „A temetőt bekerítettük, a templomban villamosítottuk a harangot, új fűtési rendszert vezettünk be, s szeretnénk kápolnát is építeni. Milyen város az, ahol a temetőben nincs kápolna?” – teszi fel a kérdést Barticel-Kiss.
A temetések sajnos gyakoriak, a magyar közösség apad: a kilencvenes évek elején még több mint 900 lelkes maroshévízi reformátusság szinte a harmadára csökkent. A fafeldolgozót bezárták, a cipőgyár és a kötöde is takaréklángon üzemel, a munkanélküliség magas, a fiatalok elvándorolnak, sorolja az okokat a Kisiklódról származó, de már több mint 20 éve Maroshévízen élő Soós Éva, aki kis üzletet vezet a településen, hétvégeken pedig esküvőkön énekel. Veress Csaba Attila mérnök az oktatási helyzetet ecseteli: az egykor magyar iskolába járó diákok már románul beszélnek, meg sem akarják ismerni régi kollégáikat. A valamikor párhuzamos magyar osztályokat működtető iskolába ma már egyre kevesebben iratkoznak be.
Gyors ötlet, „fenti” segítség
Közben közeledünk Borszék felé, a tükörsima autóút festői tájakon vezet fel. A kis templom épp a főút mellett fekszik, szinte átellenben a szintén idén felszentelt katolikus templommal. Az új imaház ötlete is a lelkészházaspárhoz kötődik. „A fürdőtelepen levő rozoga, salétromos kis háromszobás lakásba a faluból vittem ki istentiszteletre autóval az idős egyháztagokat. Ezért arra gondoltam, hogy inkább lent, a faluban kellene ingatlant szereznünk” – eleveníti fel a történteket a lelkipásztor. Az egészet a Fennvaló kormányozta – teszi hozzá.
Egy 14 áras egyházi terület árából vásárolták a jelenlegi házat a kerttel együtt. A fürdőtelepen, az épülő modern wellness-központ közelében lévő imaháznak használt épületet szinte csodával határos módon magas áron tudták értékesíteni. A hirdetésre különben főleg moldáviaiak jelentkeztek, de őket visszautasították. „Nem leszünk soha olyan szegények, hogy egyházként idegeneknek adjuk el a területet” – jelenti ki büszkén Barticel-Kiss Krisztián. Egy Borszékről Amerikába elszármazott magyar vásárolta meg az ingatlant. Az összegből sikerült felújítani az épületet, tornyot építeni, harangot öntetni, bútorokat készíttetni. Óriási volt a lelkesedés, Maroshévízről is mentek az emberek segíteni, hiszen a 44 lelkes borszéki közösség nagy része már idős ember. Amikor megtudták, hogy harang is van a kis templomban, egy 87 éves beteg néni elcsoszogott, hogy meghallgassa a „református harangot”.
A lelkipásztor szerint azonban koránt sincs még minden készen, a kétszintes házzal – amely immár toronnyal együtt kis templomként szolgálja a kis borszéki reformátusságot – további tervei vannak a lelkipásztornak. Miután másfél évtizeden át egy amerikai alapítvány önkénteseként dolgozott, s a különböző tevékenységekből jelentős összeget gyűjtött össze, az alapítvány amerikai vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a pénzt missziós célokra használja fel. „Szeretnénk jövőre konyhát kialakítani, vendégszobákat berendezni, így a borszéki egyház kis jövedelemforrásra is szert tehetne. Előbb-utóbb csak beindul a turizmus, s akkor keresni fogják a szálláshelyeket” – vázolja elképzeléseit a lelkipásztor.
Borszék, az egykor tündöklő fürdőváros
Borszék Székelyföld legészakibb települése a Gyergyói-, a Kelemen- és a Besztercei-havasok találkozásánál fekszik. Neve a magyar bor (itt borvíz, ásványvíz értelmű) pataknévből származik, amelyhez a magyar szeg (= szeglet, sarok) utótag társult. Ez az idők folyamán a szék főnévvel cserélődött fel. Már a 16. században ismert volt gyógyvize, több mint 30 bővizű borvízforrással rendelkezik. A fürdő a falutól 4 kilométerre, 900 méter magasan fekszik. A borvizet szekereken messze vidékekre is elhordták a helybéli székelyek. Fürdőháza 1725-ben épült, borvizét már 1770-ben palackozták. A két világháború és az impériumváltás kedvezőtlenül érintette a települést, a kegyelemdöfést azonban a szocializmus hazug gazdaságpolitikája adta meg. Az 1968-ban városi rangot kapó településben nagy potenciált látnak a befektetők: főleg izraeli zsidók vásárolják fel a villákat, de a moldáviai újgazdagok is ide menekítik a pénzüket. Ezért az ingatlanárak igen magasak. Az egykoron Karlovy Varyval, Badennel, Ótátrafüreddel egyenrangú, zömében magyarlakta fürdőhely ma már csak árnyéka önmagának. A gyönyörű sétányok, a bájos fürdőpavilonok, de főleg a gyógykezelő központ romos állapotban van, a sajátos fürdőhelyi „színes világ” csak az emlékezetben él.
Sorsfordító Isten
„Nagy szerencsénk van a lelkészházaspárral – mondják a székeket rendezgető, kávét és kalácsot előkészítő asszonyok. – Barticel tiszteletes úr fiatal, tele van energiával, sok ötlete van, és mindent hamar próbál elintézni.” Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy akkor válhatunk közösséggé, ha vannak közös lelki élményeink. Nem elég házaknál egybegyűlni és imádkozni, olyan hely kell, ahol az Istennel való közösséget együtt lehet megtapasztalni. A püspök szerint azért érdemes Erdélyben református magyarnak lenni, mert egyrészt közösségben élünk, másrészt Istenben olyan reménységünk van, amilyen másoknak nincs. Harmadrészt pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy szabadító Urunk van, aki a legnyomorúságosabb helyzetben is meg tud tartani, képes arra, hogy megváltoztassa életünket. A püspök hangsúlyozta: kész van a templom, de nem szabad itt megállni, mindig vissza kell jönni az Úr hajlékába, ahol erőt, vigasztalást lehet nyerni. Ha ezt mások is látják, akkor számukra is vonzó lesz az egyház, a kis közösség pedig szaporodhat, hiszen a településen vannak még olyanok, akik valamikor a református egyházhoz tartoztak.
A zsúfolásig megtelt teremben, a kinti padokon szorongók meghatódva hallgatták a püspöki prédikációt, majd a Barticel-Kiss családi zenekar műsorát – a Ne szóljon igéd hiába című dal sok embernek csalt könnyeket a szemébe.
Mik József elmondta: igyekeznek, hogy az egykor dícső napokat megért város minél szebb legyen, a turisták újra felfedezzék maguknak Borszéket.
A lelkipásztor szeretné, ha Maroshévízet – amelyhez Göde, Széppatak, Bélbor és Gödemesterháza is tartozik – összekapcsolnák Borszékkel. Utóbbi missziós egyházközséghez tartozik Galócás, Hódos, Salamás és Tölgyes. A kérés eljutott ugyan az illetékesekhez, de végül nem tárgyalták, mert az összevonáshoz és missziós központtá alakításhoz szükséges jogi keretet a közeljövőben alakítják ki. „Egy tíz gyülekezettel rendelkező szórványközpont nagyobb eséllyel pályázhatna különböző projektekre alapítványokhoz, szervezetekhez – reménykedik Barticel-Kiss Krisztián.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A marosvécsi kastélyban
Szombaton megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a marosvécsi Kemény-kastély és a mögötte fekvő arborétum. A nyílt napot abból az alkalomból szervezték az örökösök, hogy hatvanöt év után ismét a család birtokába került az ingatlan. A Kemény család szándéka, hogy a várkastély, amely a magyar kulturális örökség része, a néhai Kemény János író szellemiségéhez híven, ismét az erdélyi és az összmagyarság céljait szolgálhassa – jelentette be Nagy Kemény Géza. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az örökösök egyike lapunknak azt mondta, céljuk az is, hogy megmutassák, milyen állapotban kapták vissza az épületet.
A kastély háromszáz évig volt a magyargyerőmonostori Kemény család tulajdonában. A várat a hozzá tartozó uradalommal együtt 1648-ban kapta meg Kemény János, az erdélyi hadak parancsnoka, a későbbi fejedelem. Utolsó jogos tulajdonosa, báró Kemény János, az író a művelődés szolgálatára kívánta fordítani vagyonát. 1926. július 1618-a között itt szervezte meg az erdélyi írók első Erdélyi Helikon-találkozóját. Ennek sikerén felbuzdulva 1944-ig minden nyáron megtartották az írók összejövetelét, a létszám évről évre gyarapodott. A Kemény család kényszerű kiköltöztetése után a kastélyt 1949-től a román állam használta, javítóintézet, majd neuropszichiátriai kórházotthon működött benne. A rendszerváltást követen a család visszaigényelte a ingatlant, az átadásra idén szeptember 30-án került sor. Közben a  szomszédos telken otthonokat építettek, az intézet oda költözött át. A szombati nyílt nap alkalmával Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere mondott megnyitóbeszédet, kifejtette, öröm a község számára, hogy a kastély visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, ugyanakkor a munkahelyek sem szűntek meg. Benkő Mihály helybeli református lelkipásztor úgy jellemezte a helyet, ahol fejedelmek, tudósok, írók és költők leltek otthonra, a kastély Erdély egyik kulturális központja volt. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a helikoni közösségről beszélt. Böjte Csaba ferencrendi szerzetes az összefogásról, a párbeszéd jelentőségéről osztotta meg gondolatait. Beszédet mondott még Tőkés László, az EMNT, és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Vécsi Nagy Zoltán a kastély történetét ismertette. Nagy Kemény Géza a család üzenetét tolmácsolta: Kemény János író szellemiségét megőrizve a kastély ezentúl ismét az erdélyi és összmagyarság kulturális és társadalmi céljait igyekszik szolgálni. Végezetül báró Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt. A kastélyban korabeli fotókból és emléktárgyakból Kemény János-emlékkiállítás nyílt, és kiállították Hunyadi László szobrászművész helikoni írók arcképcsarnokát bemutató plakettjeit. A kastélykert évszázados sárguló fái között meg lehetett tekinteni Kemény János, felesége és két gyermeke sírját, mögötte Wass Albert síremlékét, előtte a Kós Károly által tervezett, Kuncz Aladár emlékére állított helikoni asztalt. A rendezvényen megkoszorúzták a kastély homlokzatán álló  Kemény János-emléktáblát, és kulturális műsort tartottak. A kastély termeit ellep közönség – 527 regisztrált, de valójában mintegy hétszáz érdeklődő – megtapasztalhatta, mennyire lelakta a román állami intézmény az épületet, s elcsodálkozhatott azon, milyen körülmények között ápolhatták itt a betegeket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Törvényes elismertséget a Magyar Szórvány Napjának
„A szórvány napja több mint ünnep: számvetés és tervezés. Hiszen arról beszélünk, hogy mi történt az elmúlt esztendőben, és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk, hogyan tudunk ezekre jó válaszokat adni. A legközelebbi tervünket jövő héten terjesztjük be a Magyar Állandó Értekezlet napirendjére: azt szeretnénk, ha a Magyar Szórvány Napját törvény szentesítené” – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Kelemen Hunor szövetségi elnök november 15-én, Medgyesen a Magyar Szórvány Napja keretében megszervezett konferenciát. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 10. nagyváradi Kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor születésének napját, az Összefogás jegyében a Magyar Szórvány Napjává nyilvánította, amelyre első ízben Déván, majd Brassóban, tavaly pedig Nagyenyeden került sor.
Az alábbiakban a hét végén Déván tartott megemlékezésről számol be lapunk munkatársa.  
Kettős ünnep és MÁK-tisztújítás
Kettős ünnepet ültek péntek délután a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban. A Hunyad megyei magyar oktatási központ közössége ugyanis irodalmi műsorral kapcsolódott a Magyar Szórvány Napja alkalmából tartott rendezvénysorozathoz és ez alkalommal ünnepelte meg egyéves születésnapját az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezete is. A kettős ünnep továbbá alkalmat adott a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia (MÁK) éves ülésének a megtartására.
A Magyar Szórvány Napja új keletű ünnepünk, amely négy évvel ezelőtt innen Hunyad megyéből indult és ma már egyre több erdélyi közösség érzi magáénak. Bizakodásra ad okot, hogy a Magyar Állandó Értekezlet Szórványszakbizottsága döntést hozott arról, hogy Kárpát-medence szerte megünnepeljük e napot, így idén már másodszor volt alkalom erre. Fontosnak tartom, hogy ne kicsinyeljük le a szimbolikus alkalmakat, hiszen a szórványban fontos szerepet játszhatnak az ilyen találkozások. Örömmel tölt el, ha a nagyobb odafigyelést, visszhangot kapó központi rendezvények mellett több kisebb közösségben is megünneplik a Magyar Szórvány Napját. Ezért időzítettük úgy, hogy ez ünnephez kapcsolódva indítsuk el Nagyenyeden a Fogadj Örökbe egy műemléket program idei fordulóját és itt, Déván szintén ez alkalommal tartsuk meg a Hunyad megyei magyar egyházak, felekezetek, civil- és RMDSZ szervezetek egyeztető fórumának, a MÁK-nak az éves ülését. Nyilvánvaló, hogy a demográfia nem kedvez nekünk, de az utóbbi időben sok területen tudtunk és tudunk eredményeket, konszolidációt felmutatni. Gondolok itt az oktatásra vagy akár hagyomány- és értékőrzésre. Ezeket a törekvéseket, mozgalmakat, szervezeteket hálózatba kell építeni, hogy egymás megvalósításaiból okulva, erősödve haladjunk tovább. Úgy érzem tehát, még sok a tennivaló, de sok az eredmény is. Van tehát ok és indok az ünnepre – fogalmazott Winkler Gyula EP-képviselő, a Magyar Szórvány Napjának fő kezdeményezője.
A képviselő által említett eredmények, megvalósítások sorában mindig kiemelt helyen szerepel a dévai magyar oktatási központ, melynek pedagógusai, diákjai ezúttal is rendkívül színvonalas műsorral járultak hozzá az ünnepi hangulat megteremtéséhez. – Úgy gondoltuk, a Magyar Szórvány Napján meg kell csillogtatnunk gazdag kultúránk kincseit. Ezért a legtisztább forrásból származó, régi gyímesi dalokkal leptük meg a közönséget, és az ünnep megkoronázására Bánk Bán Hazám, hazámkezdetű áriáját választottuk – fogalmazott Lengyel Izabella kórusvezető, aki a Dalos pacsirta nevet viselő maroknyi leánykórusával ezúttal is fantasztikus sikert aratott. Vastapsot kapott a szintén általa vezetett Szivárvány Nyugdíjasklub Énekkara is, melynek tagjai bukovinai székely népdalokkal léptek fel. A tiszta csengésű népdalok nagyszerűen épültek be a Csatlós Zsófia tanítónő és Kun Gazda Kinga tanárnő által összeállított irodalmi műsorba, melyben Ady Endre, Wass Albert, Váci Mihály, Reményik Sándor gondolatai mellett helyet kaptak a kortárs költőnemzedék képviselői, a múlt gazdag örökségéből épülve a reményteli jövő felé irányítva a hallgatóság figyelmét.
Az irodalmi műsornak külön bája volt, hogy a diákok tulipán formában sorakozva álltak színpadra, ezzel is utalva az ünnepség következő momentumára, amikor az RMDSZ Hunyad Megyei Nőszervezetét köszöntötték egyéves születésnapja alkalmából. Kun Gazda Kinga, megyei nőszervezeti elnök hálás szívvel mondott köszönetet minden nőtársának, akik lélekkel vállalták, vállalják a közösségi munkát. Ennek eredményeképp rendkívül gazdag tevékenységi beszámolót tarthatott a nőszervezeti elnök, csak érintőlegesen említve a tucatnyi szépemlékű rendezvényt: október hatodiki és március 15-i megemlékezéseket, kokárdavarrást, Szórvány- és Magyar-napi ünnepségeket, a sikeres könyvtári esteket, farsangot, disznótort, szüreti bált, gulyásfőzést stb. A sokrétű munka elismeréseként Winkler Gyula EP-képviselő ünnepi tortával kedveskedett a Nőszervezetnek, melyből azért a férfiak is részesültek.
Az ünnepi rendezvényt követően került sor az iskolaközpont aulájában a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia éves ülésére, mely ezúttal tisztújítással párosult. Az ülést Dézsi Attila leköszönő MÁK elnök nyitotta meg, számba véve az elmúlt esztendő(k) megvalósításait, melyek közül mindenképp kiemelkedő figyelmet érdemel Barcsay Ákos erdélyi fejedelem emlékének az ápolása. – Négy évvel ezelőtt a Magyar Szórvány Napján állítottuk fel a dévai Vármegyeház előtt Barcsay Ákos emlékoszlopát. A civilkezdeményezésre megvalósult emlékművet nem nézte mindenki jó szemmel. Ilyenfajta megnyilvánulásnak vagyunk pillanatnyilag is a tanúi. De Barcsay Ákos emlékét már nem lehet visszaszorítani a homályba – fogalmazott a volt prefektus. Ennek bizonyítékaként említtette a tavaly megalapított Barcsay Ákos-díjat, melyet a Hunyad megyei magyar közösség kiemelkedő személyiségeinek ítélnek oda. – E díjjal elsősorban azokra szeretnénk figyelni, akik a háttérben, mindennapi munkájuk során, kitartással és eredményesen járulnak hozzá közösségünk megmaradásához – fogalmazott a leköszönő MÁK elnök, Váci Mihály Még nem elég című versével zárva le mandátumát.
A jelenlévők hosszasan értékelték Dézsi Attila közösségi tevékenységét, majd sor került az új elnök megválasztására. Az RMDSZ megyei vezetőségének jelöltjét, Kocsis Attila iskolaigazgatót a némileg furcsa felvezetés nyomán a jelenlévők egyhangúlag megszavazták. Winkler Gyula EP-képviselő megerősítette: Kocsis Attila, a tizedik tanévét ünneplő magyar oktatási központ igazgatójaként nem csupán az oktatási intézmény megerősödésében munkálkodott eredményesen, de igen aktívan vett részt a Hunyad Megyei Magyar Napok, illetve minden más közösségi rendezvény megszervezésében is. Ennek elismeréseképp idén a MÁK Barcsay Ákos-díjjal tüntette ki az iskolaigazgatót. Utóbbi megtiszteltetésként értékelte az elnöki megbízatást, hozzátéve, hogy elődje elég magasra helyezte e mandátummal járó mércét. A MÁK frissen megválasztott elnöke mellé András József petrozsényi egyetemi tanárt jelölte a testület képviselőjévé az RMDSZ Hunyad megyei küldötteinek tanácsába. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Ünnepeltek az Erdélyi Magyar Ifjak
Bár az alakuláskor megfogalmazott célokat nem sikerült maradéktalanul megvalósítani, az elmúlt évek fiatalokat és más érdeklődőket mozgósító tevékenységei azt igazolják, szükség van az olyan szervezetre, mint az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) – összegzett szombaton a sepsiszentgyörgyi elnök, Mihály István. A Gábor Áron Teremben régi és új tagok, szimpatizánsok, barátok és támogatók együtt ünnepelték a megyeszékhelyi EMI fennállásának tizedik évfordulóját.
Egyetemről hazatért fiatalok kezdeményezése nyomán 2004-ben alakult meg a város egyik legaktívabb ifjúsági szervezete, mely egyebek mellett a teljes körű anyanyelvhasználatért, az önálló magyar egyetemért emelte fel szavát, miközben tabukat döntött le Wass Albert, illetve Trianon kapcsán, rendezvényeik, előadásaik, koncertjeik pedig termeket töltöttek meg. Mihály István úgy fogalmazott: előfordult, hogy nehéz helyzetben találták magukat, sokan próbálták megakadályozni munkájukat, szembesültek megfélemlítéssel is a román karhatalom részéről – mindezek ellenére ma ün­nepelnek. Értékalapú, hagyományokat tisztelő rendezvényeik jelentős számú érdeklődőt vonzottak – hangsúlyozta, és emlékeztetett: a sepsiszentgyörgyi EMI soha nem állt politikai párt vagy szerveződés alárendeltsé­gében, ám mindig voltak segítőik.
Bár még tornyosul néhány fal előttünk, muszáj néhány üzenetet eljuttatnunk az erdélyi fiatalokhoz – jelentette ki a szombat esti gálán az EMI országos szervezetének elnöke. Során Attila Örs elmondta, nem ért egyet azzal, hogy a szervezetnek nem sikerült céljait teljesíteni, úgy értékelte, a sepsiszentgyörgyi csapat igazi erejét tevékenységei során mutatta meg. Köszöntőjében Sztakics Éva alpolgármester az EMI közösségformáló erejére mutatott rá, hiszen ehhez a szervezethez az egykori tagok egyetemi tanulmányaikat követően visszatérnek – mondta. Kedves pillanatokat idézett fel Furus Levente, aki számára az EMI-től kapott legértékesebb ajándékot az emberi kapcsolatok jelentik. Emlékeztetett, volt olyan év a szervezet életében, amikor mintegy félszázan összesen 46 rendezvényt szerveztek, s olyan hétről is beszámolt, amikor három eseményük zajlott egymást követően. Sok egyetemista készül visszatérni a városba, ha csupán azt sikerült megmutatni, hogy itthon is lehet boldogulni, akkor már érdemes volt dolgozni az elmúlt tíz évben – fejtette ki.
A jubileumi gálán vetített képkockákon pörgött a sepsiszentgyörgyi EMI tízéves tevékenysége: a rendhagyó történelemórák, a diákjogokért való megmozdulás, kétnyelvű feliratok kihelyezése mellett a városi gólyabálokra, diákegyüttesek találkozójára, történelmi előadásokra, vetélkedőkre emlékeztették az ünneplőket, közben versek hangzottak el és zenés pillanatok tették teljessé a születésnapi estét.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egység újabb ideje
Véget ért a Mikó-ügy, legalábbis annak romániai szakasza. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: a román igazságszolgáltatás alkalmatlan rá, hogy ellássa a bírói hatalmi ágnak egy demokratikus államban betöltött szerepét. Hogy a jog betűjének jegyében és az igazságosság szellemében kimondja a végső szót vitás kérdésekben. Mert a Mikó-ügyben hozott ítélet, amely elorozza a kollégiumot jogos tulajdonosától, a jog szerint eljáró bizottság tagjait pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, nemfelel meg sem a törvény betűjének–akit az ügy jogi részletei érdekelnek, alaposan felkészülhet a témából a www.13020.ro honlap monografikus, alapos tájékoztatásának köszönhetően –, sem az igazságosság szellemének. Azt üzeni, amit az említett honlap fejléce is rögzít: „bármit elvehetnek, bárkit bezárhatnak”. Kelemen Hunor megfogalmazásában: veszélybe került mindaz, amit az RMDSZ húsz év alatt elért.
Alku és jog
Nos, e kitétellel már lehetnek vitáink. Mert nem most került mindez veszélybe. Bírói tévedésnek számító ítéleteket eddig is hoztak. A román állam Erdély megszállása óta az igazságszolgáltatást használja gátlástalanul a magyarság megfélemlítésére, és ebben az 1989-es esztendő sem jelentett változást. Elég csak a zetelaki, oroszhegyi és kézdivásárhelyi elítéltekre utalni, amikor a székelységre nem alkalmazták a forradalmi cselekedetek vonatkozásában meghirdetett általános amnesztiát. A meglincselt milicistákkal nyilvánvalóan nem románságuk miatt végzett a felbőszült tömeg, hanem a Ceauşescu-korszakbeli kegyetlenkedéseik miatt. Erről világosan tanúskodik, hogy másutt is előfordult, hogy a forradalmi erőszak vetett véget a rendfenntartó erők túlkapásokról híres tagjai életének, de a meglincseltek között akadt magyar is, ugyanakkor a tisztességesen viselkedő román rendőröknek nem esett bántódásuk.
Hasonló a vásárhelyi pogrom ügye is. Ott a titkosrendőrség a román ortodox egyházzal közösen uszította a vásárhelyi magyarságra a feltüzelt és félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat, majd a román bíróság a védekező magyarokat és a segítségükre siető cigányokat ítélte el koncepciós perekben, sok esetben lábbal tiporva az eljárásjogot. A Mikó-ügy tehát csak egy ebben a sorban. Nehezebb a szőnyeg alá seperni, mint a korábbiakat, és kényelmetlenebbül érinti az RMDSZ vezetését, hiszen épp a közel húsz esztendeje folytatott politikája értelmét kérdőjelezi meg. Precedens értékű ügyről van szó, amely negatívan befolyásolhatja a visszaszolgáltatásra váró több száz egyházi ingatlan sorsát, hogy a már visszaszolgáltatottak újraállamosításának lehetőségéről ne is szóljunk.
Visszatérve Kelemen Hunor kijelentésére: a „veszélyt” az jelentette, hogy az RMDSZ vezetése feladta a közjogilag körbebástyázott kollektív jogokért folytatott harcot, feladta az önálló magyar érdekű külpolitikát, feladta az autonómiaprogramot, politikáját az engedmények kialkudására korlátozta. Volt politikai elemző és jogász – például Borbély Imre és Tamás Sándor – a kilencvenes évek első felében írt tanulmányaiban rámutat a jogok és engedmények közti különbségre. Az alkotmányjogi szinten kodifikált közjogi státust, amely egyben a perspektivikus fennmaradás reményével kecsegtet, nem lehet egyetlen bírói döntéssel megvonni – ellentétben a bármikor eltörölhető engedményekkel. Ezért kellett volna erre összpontosítania az RMDSZ-nek az utóbbi negyed évszázadban, nem pedig a kisstílű bukaresti alkudozásokra.
Iránykeresés
Nem most, hanem 1996. november 28-án került veszélybe a magyar jövő, amikor az RMDSZ SZKT zöld utat adott az alapszabályzat megtiprásával, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy mindenféle feltételrendszer nélkül folytasson koalíciós tárgyalásokat a román választások győzteseivel. Ettől kezdve nem lehetett az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére, a koszovóihoz hasonló nemzetközi rendezés kikényszerítésére összpontosítani. Izsák Balázstól Tőkés Lászlóig valamennyi, Nyugatot megjárt autonomista politikus elmondhatja, mekkora kárt okozott e lépés a külpolitika síkján. Egyik oldalról, ha a székelység területi autonómiaigényével keresték meg a különböző nemzetközi fórumokat, a logikus válasz az volt, hogy az erdélyi magyarság által demokratikus választásokon masszívan támogatott RMDSZ kormányon van, másrészt a kormányzati szerepvállalás teremtette meg a modellértékű román kisebbségpolitika hamis mítoszát. Érdemes leszögezni, hogy Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke is elismerte: a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ lemondott az önálló külpolitika eszközéről.
Álságos most meglepődést színlelni. A helyes útra visszatérni viszont soha nem késő. Vannak, akik ezt meg is hirdették az RMDSZ-en belül. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester radikális hangütése teljesen indokolt, s ha ezt az RMDSZ hivatalos politikává emelné, a nemzeti autonomista tábornak erkölcsi kötelessége lenne azt támogatni. Mint ahogy közösen tüntetett valamennyi erdélyi magyar szervezet az Igazság napján, s mint ahogy közösen léptünk fel a Székelyföld területi autonómiája érdekében a Székelyek Nagy Menetelésén is, amelyet valamennyi, magát magyarnak mondó politikai erő támogatott, leszámítva Markó Bélát és Gyurcsány Ferencéket. S még akkor is ezt kell tenni, ha tudjuk, hogy az RMDSZ egyéni és klikkérdekekben gondolkodó, érték- és ideológiamentes képviselői, akik idén nyáron a kormányból kilépni akaró elnököt, Kelemen Hunort azzal alázták meg, hogy őt mondatták le miniszterelnök-helyettességről, de a szervezetet kormányon tartották, nem fognak belenyugodni a politikai irányváltásba. Már egyáltalán, ha sor kerül politikai irányváltásra.
Valóságkampány
Sajnos az utóbbi 18 évben nemcsak a nemzetközi tényezők pipálták ki az erdélyi kérdést a román nemzetstratégiai integrációs érdekeket kiszolgáló, a román vezetést külpolitikai nyomás alá helyezni nem akaró RMDSZ vezetés politikájának köszönhetően. Az RMDSZ-elit is kontraszelektálódott, klientúra- és patronázselv kezdett működni, a legitimáció nem alulról felfelé épül, hanem a lojalitáselvű kontraszelekció mentén felülről lefelé. A vezetés megkapja ugyan az alternatívanélküliség gondolatát és – a parlamentből való kiesés rémképét ügyesen sulykolva – a választásokon a magyar szavazatok többségét, innen viszont maga sáfárkodhat a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek címzett forrásokkal, szabadon alakíthatja a szervezeten belüli nomenklaturális viszonyokat. Nem azoknak kedvezve, akik közösségszervezésben jól teljesítenek, hanem akik megfelelően kiszolgálják a vezetést.
Felettébb csekély az esélye az alapvető irányváltásnak, a brassói útra való visszatérésnek, de ha mégis sor kerül rá, az erdélyi magyar egység „demagóg” jelszava ismét hatékony fegyverré válhat. Egységbe tömörülve kellene hangunkat hallatni, felhívni a nemzetközi közösség figyelmét a velünk megesett jogtalanságokra.
Természetesen e valóságkampány nem szorítkozhat a Mikó kollégium ügyére. Szólni kell elpusztított műemlékeinkről, beolvasztott, ledöntött szobrainkról, a vissza nem szolgáltatott egyházi ingatlanokról, a csángók anyanyelvi oktatásának és misézésének problémáiról, az erőszakos ortodox terjeszkedésről, a székely zászló elleni harcról, a könyv- és pólóelkobzásokról, Wass Albert-megemlékezések szervezői ellen indított, szólás- és gondolatszabadságot meggyalázó eljárásokról. Egyszóval arról a módszeres román önkényről, amely nemzeti közösségünk életerejének megtörésére és a homogén román nemzetállam megteremtésére irányul. S mindezen törekvések egyetlen ellenszeréről: a többszintű autonómiáról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tíz évvel december 5-e után
Tíz esztendő telt el az emlékezetes kettős népszavazás óta, amelyek közül az egyik, a magyar állampolgárság kiterjesztésével foglalkozó igen érzékenyen érintette az elcsatolt területek magyar lakosságát. Ama gyalázatos, uszító MSZP–SZDSZ-es kampány nyomán, amelynek végeredménye szoros összefüggésben van megannyi korábbi sebbel. A magyar nemzeti elit 1945 utáni, népbíráskodásnak csúfolt megtizedelésével, százezrek külföldre távozásával, az otthon maradottak kitelepítésével, lelki, tudati és fizikai terrorizálásával, az 1956 utáni megtorlásokkal, az ismételt emigrációs hullámmal, majd a kádári cinikus és tervszerű nemzeti öntudatpusztítással. A magyar sztálinisták és gulyáskommunisták teremtették meg azokat a társadalmi feltételeket, azokat a reflexeket és affinitásokat, melyekre apellálhatott a Gyurcsány-féle szégyenkampány. Nem kétséges, a magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetkezet is ritkán süllyedt ilyen mélyre az elmúlt 25 esztendőben, mint a szóban forgó népszavazás alkalmával. Talán csak az Orbán–Năstase-egyezség megtorpedózása és a 23 millió román munkavállalóval való riogatás helyezhető mellé.
A történelem érdekessége, hogy még a nemzeti elkötelezettséggel egyáltalán nem vádolható Szabad Demokraták Szövetségének 1989-es programjában, az emlékezetes „kék füzetben” is benne volt, hogy a határon túli magyarokat alanyi jogon megillesse magyar állampolgárság, s e gondolatot az Ellenzéki Kerekasztal is magáévá tette. Sajnos az MDF-vezette kormány által elfogadtatott állampolgársági törvény más szellemben fogant, rendkívül kevés könnyítést adott a magyaroknak az állampolgárság megszerzésében, s ugyanúgy helyben lakáshoz és jövedelemigazoláshoz kötötte az állampolgárságszerzést, mint a kínaiak vagy oroszok esetében.
Téveszmék
A népszavazással kapcsolatban több téveszme is kering. Még a nemzeti oldalon is úgy állították be egyesek a kezdeményezést, mint a Magyarok Világszövetségének, rosszabb esetben az MVSZ elnöke, Patrubány Miklós partizánakcióját. Tény azonban, hogy Erdélyben már a kilencvenes évek közepén többen – így például Katona Ádám és Borbély Imre – politikai programmá tette e követelést. Katona Ádám 1995. augusztus 22-én nyilvánosságot látott, Göncz Árpád államelnökhöz intézett nyílt levelében azt kérte többek között, hogy Magyarország biztosítson védőhatalmi státust és kettős állampolgárságot az utódállamokban élő magyarság számára. Borbély Imre 1996 őszén független képviselőjelöltként szállt síkra választási kampánya keretén belül e gondolat mellett. A Magyarok Világkongresszusa ajánlást fogalmazott meg 1996 júniusában e tárgykörben, a Magyarok Világszövetsége pedig ugyanazon évben tartott októberi küldöttgyűlésén alapszabályzati szinten rögzítette a szervezet céljai között, hogy a határon túli magyarok alanyi jogon megkaphassák a magyar állampolgárságot. Az ellenérdekelt erők makacsul hazudoztak e témában. Ebben élen járt Kovács László, az MSZP korábbi elnöke, mások, beleértve sajnos Martonyi Jánost is mellébeszéltek, és azzal próbáltak hangulatot kelteni e természetes igény ellen, hogy nem lehet „automatikusan” állampolgárságot adni több millió embernek. Mintha legalábbis bárki ezt tűzte volna a zászlajára.
Torzulások
Az MVSZ népszavazási kezdeményezését hétéves kőkemény nemzetközi és belföldi lobbiharc előzte meg, amibe beletartozott a kérdést elméleti síkon körbejáró Magyar Kisebbség tematikus lapszáma. Ezt az MVSZ valamennyi parlamenti képviselőhöz eljuttatta, az egyes pártvezetők megkeresése, a külhoni állampolgárság koncepciójának és a vonatkozó törvénytervezetnek a kidolgozása kompromisszumos javaslatként, e modell bemutatása különböző nemzetközi fórumokon. Hét év sikertelen szakmai és lobbimunka után döntött úgy a világszövetség elnöksége, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben.
A kezdeményezés ugyanakkor nemcsak a MVSZ-é volt, hanem több tucatnyi polgári köré és a nemzeti oldal számos civil szervezetéé is, amelyek közül érdemes megemlíteni az Erdélyi Körök Országos Szövetségét, az akkor még mozgalomként működő Jobbikot, a Hermann Ottó Társaságot, a Magyar Nemzeti Front nevű MIÉP-töredéket, a Trianon Társaságot, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Nemzetőrök Szövetségét, a Magyar Földvédő Mozgalmat, a Horthy Miklós Társaságot, a Vitézi Rendet és három 56-os szövetséget és másokat. A még élő többszáz aláírásgyűjtő ugyanakkor azt is elmondhatja, hogy a szignók akkor kezdtek igazán gyűlni, amikor Schmitt Pál és Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőíveket.
Sajátos emlékezettorzulás, hogy tudati szinten sokan úgy raktározták el a részleges kudarcot, mintha a nem szavazatok győztek volna, holott erről szó sem volt. A legalantasabb ösztönökre, az irigységre, a zsugoriságra, az anyagiasságra apelláló minősíthetetlen, uszító kormányzati kampány dacára az igenek győztek, de nem járult elég polgár az urnákhoz, ahhoz, hogy az népszavazás érvényes legyen és eredménye kötelezővé váljon a parlament számára. Gyurcsányék kampányának legetikátlanabb eleme az volt, hogy tényként közöltek feltételezéseket, és egyszerűen kikerülték, hogy a népszavazás győzelme esetén nélkülük nem lehetett volna döntést hozni. Magyarán: a megalkotandó jogi szabályozástól függött volna, hogy az anyaországi családoknak havi 20 ezer, vagy 20 forintjukba került volna a határon túli magyarok állampolgársághoz jutása. Amely jogi szabályozás megalkotása elképzelhetetlen lett volna az országgyűlésben amúgy többségben lévő MSZP nélkül, mivel két harmados törvényről volt szó.
De szólni kell a károkról is. Sokan úgy dekódolták – egyébként hibásan – a népszavazás eredményét, hogy az anyaországi magyarok megtagadták véreiket. Olyan emberek is felkapták a fejüket a népszavazás alkalmával, akik korábban nem foglalkoztak politikával. Magyarán az egyszerű emberek magyar egységérzése szenvedett csorbát. Ugyanakkor akik első indulatukban erdélyiként az anyaországi magyarok ellen fordultak – elfeledve, hogy mégiscsak az állampolgárság kiterjesztését támogatók voltak többségben, a csekély többség a nemzetellenes baloldal hecckampányának eredménye volt –, nem sokkal jobbak a románozó anyaországiaknál. Nemzetellenes, bomlasztó erők vannak itthon is, elég beleolvasni a magyar álbaloldalt ajnározó sajtóorgánumok tudatmételyező szövegeibe. Nálunk is le lehetett fasisztázni Nyirő Józsefet, lehetett gyalázni Wass Albertet. A törésvonal nem az anyaországiak és a határon kívül élő magyar között húzódik, hanem a globalista gyarmatosításnak itt is, ott is behódoló nemzetellenes erők, valamint a nemzeti építkezés, a magyar megmaradás és gyarapodás erői között. Aki differenciálás nélkül „táposoz”, aki a magyar állampolgárokról sommásan mond véleményt, ugyanúgy az előbbieket támogatja az utóbbiakkal szemben, mint a testvéreik ellen szavazó anyaországiak.
Távlatok
Lassan történelmi távlatból lehet megítélni azt a népszavazást, amelynek következményeként a média hónapokon keresztül az egyik legfontosabb, a mindennapok rohanásában az anyaországban feledésbe merülő kérdésről, a Trianonban eldöntött szétszakítottságunkról, valamint annak egyik orvoslási lehetőségéről szólt. A népszavazás tette elsőrendű köztémává a magyar állampolgárság kiterjesztésének kérdését, tette megkerülhetetlen problémává a politikai elit számára. Valószínűsíthető, hogy a kérdés 2010-es határozottsággal és sürgősséggel való rendezése nem történt volna meg a tíz évvel ezelőtti népszavazás nélkül. Az pedig szinte biztos, hogy az akkori aktusnak köszönhető: a könnyített honosításról szóló törvényt rég nem látott egységben, elsöprő többséggel fogadták el – mindössze Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba szavazott nemmel.
A népszavazás jelentős mértékben hozzásegített ahhoz, hogy kihasználjuk a létező magyar politikai mozgásteret, hogy a magyar parlament olyan állampolgársági törvényt fogadjon el, amely megfelel a magyar érdekeknek, a magyar egységgondolatnak. És természetesen a magyar kormány által meghirdetett, határokon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatának.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A himnusz védelmében – Ezrek imádkoztak a Szabadság téren Sepsiszentgyörgyön
Ökumenikus szabadtéri istentisztelethez, nem zajos politikai rendezvényhez hasonlított a tegnapi megmozdulás, amelyen mintegy ötezer teli torokból szállt fel a nemzeti ima. Áhítattal, méltósággal, emelt fővel énekelt mindenki a Himnusz védelmében meghirdetett utcai tüntetés ötödik napján, békére buzdított minden felszólaló lelkész és politikus. Akkor sem volt kiabálás vagy fütyülés, amikor a kormányhoz címzett petíciót olvasták fel, három nyelven: hiszen nem valaki ellen, hanem saját szimbólumaink és jogaink érdekében vonultunk ki a Szabadság térre. A prefektúra sötét és néma maradt, ahogy eddig.
Szívszorító és felemelő is volt, ahogy a két hosszú zászló a fúvósok és huszárok mögött bekanyarodott a megyeháza elé. Az 250 méteres magyar zászlóval az állomási Szent Benedek-templomtól, az ugyanakkora székely zászlóval a szemerjai református templomtól indultak a hívek. Érkezésüket zászlólengetéssel és tapssal fogadták a már ott várakozók, és voltak könnyes szemek, amikor a tömeg rázendített a nemzeti imára. Ezek után a történelmi magyar egyházak egy-egy lelkésze állt – együtt – a kis emelvényre. Incze Zsolt református esperes arról beszélt, hogy szomorú és keserű érzései vannak, békétlen, mert ebben az államban a magyarokat nem szeretik, nem engedik énekelni és imádkozni, mert nincs igazságszolgáltatás, mert be akarják zárni a közösségért cselekvőket. Jó lenne harcra buzdítani, de a Biblia arra tanít, „egymással békében éljetek”, és mi azért vagyunk itt, hogy békességet kérjünk magunknak – mondotta, és áldott ünnepeket kívánt mindenkinek, aki ebben az országban él.
Dávid György római katolikus plébános könyörgést tartott, amelyben a nemzet és a valamiért szenvedő embertársak mellett a vezetőkért is elhangzott több kérés: legyenek bölcsek és előrelátók. A belső szabadságunktól nem tudnak megfosztani – hangsúlyozta, és végül a vallásgyakorlás szabadsága mellett foglalt állást. Bíró Attila unitárius lelkész arról beszélt, hogy egyesek szerint bűn áldást kérni és Istenhez anyanyelvünkön fordulni, de nincs olyan földi hatalom, amely megkövetelheti, hogy bánatunkban jókedvet, szűkölködésünkben bőséget hazudjunk. Segítséget kérünk Istentől, és ezt senki nem tilthatja meg nekünk – vette át a szót Zelenák József evangélikus-lutheránus esperes is, aki szerint a keresztény embernek joga és kötelessége imádkozni, lélek nélkül embertelenné válunk. Volt idő, amikor azt szerették volna, hogy ne imádkozzunk, lesték és számon kérték a templomba járókat, de ez is elmúlt, habár ma már látjuk, hogy mindig jönnek újak a régiek helyére. Csütörtökön leváltották a prefektust, de semmi nem szavatolja, hogy utódja más lesz – mégse féljünk, énekeljük bátran a mi himnuszunkat, ami nem mások ellen, hanem Istenhez szól.
Ekkor énekelték el másodszor a himnuszt a jelenlevők. Karácsonyi vers következett, Wass Albert ünnepre hangoló költeménye Kovács Emese XI. osztályos diák előadásában hangzott el. Ekkor már sötétedett, és gyertyákat, fáklyákat adogattak kézről kézre. A lángok fényében Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke mondott beszédet. Ha karácsony előtt pár nappal a székelyek nem otthon, a családban, a templomban készülnek az ünnepre, akkor baj van – jelentette ki, és a 123. zsoltárt idézve kifejtette: ez is jelzi, hogy torkig vagyunk már. Egyéni és közösségi gondjaink összefonódnak, fulladozunk, tényleg elegünk van, és nem tudjuk már visszanyelni, muszáj kimondani fájdalmunkat. Gúnyolnak, bántanak a másságunkért, elegünk van a szegénységből, munkából, hátrányos megkülönböztetésből, igazságtalanságból – sorolta, és egy másik zsoltárral szemléltette, hogy akik állandóan a mások lepipálására törtek, azok még szegényebbek és nyomorultabbak lettek. Torkig vagyunk már, ezért fordulunk Istenhez – hangoztatta. Mintha csak erre vártak volna, megszólaltak a templomi harangok. A Miatyánkot egymás kezét fogva mormolta el a tömeg.
A kormányhoz címzett petíciót magyarul Gazda Zoltán, románul Tamás Sándor háromszéki RMDSZ-elnök, angolul Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat képviselője olvasta fel. Tamás Sándor maga mellé szólította Biró Zsolt MPP-elnököt és Váncsa Albert sepsiszentgyörgyi EMNP-elnököt is, és kijelentette: a sérelmeket nem lehet a prefektus leváltásával orvosolni. A kisebbség jogaiért, közérzetéért mindig a többség, a hatalom a felelős, és egyesek nem akarják, hogy otthon érezzük magunkat. Mi azonban felkérjük a hatalmat, hasson oda, hogy 25 évvel a diktatúra megdöntése után egyenlő polgárként élhessünk a szülőföldünkön.
Megemlítette, hogy Antal Árpád ellen a terroristaellenes ügyészség indított vizsgálatot, és biztosította, hogy nincs egyedül, mellette állnak – a tömeg tapssal fejezte ki szolidaritását. Biró Zsolt megköszönte a jelenlétet, az összefogást és a kitartást, és úgy vélekedett: együtt meg tudjuk védeni szülőföldünket, és jövőt tudunk biztosítani gyermekeinknek. Utolsóként a sorozatos, közös himnuszéneklés ötletgazdája, Bálint József lépett mikrofonhoz: elmondta, ezen a héten megtudtuk, milyen érzés együtt lenni, napról napra nagyobb létszámban, azokkal is, akikkel máskor talán haragosok és ellenfelek is vagyunk. Az első napokban megmutattuk, hogy bátrak vagyunk, ma megmutattuk, hogy sokan vagyunk és erősek vagyunk, a továbbiakban azt kell megmutatni, hogy kitartóak vagyunk – jelentette ki. És újból felcsendült a magyar, majd a székely himnusz is.
A Himnusz védelmében elindított közös éneklés szombaton déli 12 órakor az Erzsébet parkban felállított székely zászlónál folytatódik.
A székelyföldi követelések
Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy Románia kormánya hatalmát a kisebbségek elnémítására, megsemmisítésére, megalázására és ellehetetlenítésére használja. A kisebbségi nyelv üldözése, a kisebbségi vezetők börtönnel való fenyegetése, a visszaállamosítás, az erdélyi magyarság elleni rendszeres uszítás a XXI. században, az Európai Unióban nem méltó egy olyan országhoz, amely 25 éve lerázta magáról a diktatúra, az elnyomás láncait és a szabadság, a jogállamiság és az önkifejezés szabadságát választotta – ezzel kezdődik az a petíció, amelyet tegnap, a himnusz védelmében szervezett ötödik közös éneklésen olvastak fel Sepsiszentgyörgyön a prefektúra előtt; a román szöveget benyújtják a kormánynak.
A magyar közösség követeléseit tíz pontban fogalmazták meg: a magyar közösség elemi jogainak elvitatásával ne szítsák az ellentéteket a Székelyföldön élő románok és magyarok között, fogadjanak el a kisebbségi szimbólumok használatát, identitásának megőrzését lehetővé tevő törvényeket, hagyjanak fel a székely zászló, a magyar feliratok és a magyar himnusz üldözésével, tartsák tiszteletben a tulajdont, adják vissza a Mikót a református egyháznak, és mindent, amit államosítottak, tegyék lehetővé az érdemi párbeszédet Székelyföld autonómiájáról, adjanak kulturális autonómiát az erdélyi magyaroknak, önállósítsák a magyar orvosképzést Marosvásárhelyen, Székelyföldön legyen a magyar is regionális hivatalos nyelv, legyen vége a székelyföldi gazdasági bojkottnak, és tegyenek róla, hogy a székelység ne megtűrt idegen, hanem teljes jogú polgár legyen Romániában, amelynek ugyanolyan alkotó része, mint a többségi nemzet.
Háromszék
Erdély.ma

Post mortem kitüntetés Csíki Sándornak
Wass-Akarat díjjal tüntette ki a Magyar Polgári Párt post mortem Csíki Sándor néhai nyárádszeredai tanárt, közírót, önkormányzati képviselőt, nagycsaládos vezetőt és politikust. A kitüntetést vasárnap adták át az idén nyáron elhunyt Csíki Sándor szüleinek.
A Magyar Polgári Párt (MPP) által létrehozott, Wass Albertről elnevezett Wass-Akarat díjat azoknak adják át, akik vasakarattal tesznek nemzetükért, itthon maradásunkért. Ebben a kitüntetésben már több szervezet és személy részesült Kónya Ádámtól, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatójától Fodor Imréig, Marosvásárhely volt polgármesteréig. Idén megosztva ítélték oda Csíki Sándornak és Gábor Ferencnek, utóbbinak a szórványban végzett munkásságáért.
A díjat az MPP nyárádszeredai szervezetének elnöke, Bíró József Attila vitte el vasárnap Csíki Sándor szülőfalujába, Backamadarasra, ahol a református templomban tartott istentisztelet keretében, laudáció kíséretében adta át az elismerő érmet és levelet Csíki szüleinek.
A díjat Székelyföld területi autonómiája kiépülésének érdekében végzett áldozatos munkájáért, közírói, újságíró tevékenységéért, magyar közösségünk megmaradásának, családjaink gyarapodásának ügyében tett kiemelkedő szolgálatáért, közéleti szerepvállalása során tanúsított meg nem alkuvó magatartásáért ítélte oda Csíki Sándornak az MPP – áll a Biró Zsolt által aláírt laudációban.
A falu szülöttjét Koncz László lelkész is méltatta, s a gyülekezet gondnoka által meggyújtott negyedik adventi gyertya Csíki Sándor emlékére is lobogott ezen a napon. Az ünnepségen jelen voltak az egykori Bekecsalja című lap szerkesztői, Csíki Sándor munkatársai is. Balogh Irma Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta el, Varga Sándor szovátai unitárius lelkész gyufagyújtogatókról szólt, akik fényükkel űzik el a sötétséget. Ilyen volt Csíki Sándor is, akire szerettei büszkék lehetnek, és aki helyett fiúk-lányok jöttek enyhíteni a nagypéntek tragédiáját a karácsony fényében a gyászoló szülők és testvérek mellett.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A diákok a legkitartóbb könyvtárlátogatók
Újévi mérleg nemcsak gazdasági szempontok szerint készülhet, a számokban kifejezhető társadalmi, kulturális változásokat is érdemes ilyenkor figyelembe venni, akár régi előítéletek megcáfolása érdekében. A virtuális világba belenövő generációra gyakran sütik rá a könyvkerülő vagy éppenséggel funkcionális analfabéta bélyegét, egyes, könyvtárakban készült statisztikák azonban azt jelzik, hogy a tizenévesek rendszeres olvasók. Ez derül ki a Maros Megyei Könyvtár tavalyi adataiból is.
– Mekkora volt a könyvtár látogatottsága az elmúlt évben, és melyek voltak a legkeresettebb kiadványok? – kérdeztük az illetékeseket.
– 2014-ben januártól novemberrel bezárólag 9834 bejegyzett olvasó szerepelt a nyilvántartásunkban, közülük 3041-en a tavaly váltottak belépőt a könyvtárba. Az olvasóink 70-75 százalékát a diákok tették ki, akik elsősorban a kötelező házi olvasmányokat kérték – tájékoztatott Monica Avram, a megyei könyvtár igazgatója.
A könyvtár lakónegyedekben működő fiókjai közül a kövesdombi a legaktívabb. Illyés Claudia könyvtárostól, a Nagyinet program, illetve a gyerekeknek szóló Meseszőnyeg kezdeményezőjétől megtudtuk, hogy tavaly mintegy 17 ezer látogatója volt a lakótelepi kirendeltségnek, 34 ezer könyvet kölcsönöztek, és 1348-szor használták az internetet. A leghűségesebb olvasók a Nagyinetbe is bekapcsolódott nyugdíjasok voltak, ők rendszerint szerelmes, illetve bűnügyi regényeket kerestek, de számos diák is igénybe vette a könyvtár szolgáltatásait. A tizenévesek legtöbbször az iskolában kért szépirodalmi műveket vették ki, de különféle ifjúsági könyveket is választottak, ami azt jelzi, hogy kedvtelésből is olvasnak. Illyés Claudiától arról is érdeklődtünk, hogy milyen jellegű könyvekkel gazdagodott múlt évben a könyvtár állománya.
– Jócskán kaptunk könyveket, és – ami igazán örvendetes – szép számban érkeztek hozzánk magyar nyelvű kiadványok is. Azokat a könyveket, amelyeket a látogatók szeretnének kivenni, de nem találják meg nálunk, rendszerint megrendeljük. Az igényeknek megfelelően ponyvaregényeket is be kellett szereznünk, de Müller Péter- és Wass Albert-művekkel is gazdagodtunk. A legtöbben a szépirodalmi műveket keresik, ugyanakkor a mezőgazdasági, illetve vallásos tematikájú könyvekre is van kereslet – mondta a könyvtáros. Arról, hogy az elmúlt évben pontosan mennyi kiadvánnyal bővült a megyei könyvtár állománya, a héten készül kimutatás – tudtuk meg Monica Avram igazgatótól.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Tiltakozás a Wass Albert-megemlékezést követő eljárás miatt
Vizsgálat indult azon személyekkel kapcsolatban, akik január 8-án, Wass Albert születésének 107. évfordulóján gyertyagyújtással emlékeztek az íróra Székelyudvarhelyen, az Emlékezés parkjában felállított Wass-szobornál.
Maroknyi székely csoport gyűlt össze az Emlékezés parkjában Wass Albert születésének 107. évfordulóján, hogy gyertyát gyújtva adózzon az író emléke, irodalmi munkássága, hátrahagyott értékei előtt. A szűk körű megemlékezés nem egészen az elképzelések szerint alakult: egyrészt a jelenlévők legnagyobb meglepetésére legalább annyian voltak jelen a megfigyelők, mint maguk az emlékezők, másrészt utólagos kivizsgálás indult az ügyben.
A kivizsgálásra Marosi György székelyudvarhelyi ügyvéd – aki az egyik vizsgálat alatt álló személyt is képviseli – hívta fel a figyelmet blogbejegyzésében. „Magyarázatra szorul az, ahogy a hatóságok Wass Alberthez viszonyulnak. Ítéletében nem is úgy szerepel, mint aki háborús bűnös lenne, hanem úgy, mint aki gyilkosságra bujtott fel. Azt viszont ne is taglaljuk, hogy e per újrafelvételét – amit a fia kezdeményezett – megtagadták. Azt se említsük, hogy könyvei egyáltalán nincsenek betiltva, egy erdélyi kiadó gondozásában szabadon meg lehet vásárolni. Ezzel szemben a hatóságok magyarázata a kivizsgálásra az, hogy a 2002-es évi 31. sürgősségi kormányrendelet tiltja a béke és az emberiség ellen elkövetett bűnökért elítélt személyek kultuszának propagandaszerű terjesztését. A gyertyagyújtás pedig sohasem felel meg a béke és az emberiség ellen elkövetett bűnökért elítélt személyek kultuszának propagandaszerű terjesztésének. Tizegynéhány ember békés főhajtása aligha jelent szervezett tiltakozást, nemhogy propagandát” – magyarázta Marosi György, aki portálunknak kiemelte, román ajkú történész barátja úgy méltatta Wass Albert A funtineli boszorkány című regényét, hogy abban az erdélyi román emberek legszebb leírása található.
Ügyfelének kihallgatása ellen tiltakozott Marosi, aki arra volt kíváncsi, hogy ha Wassnál még az ítéletben sem említik az emberiség ellen elkövetett bűntettet, akkor miképp lehet felelősségre vonni valakit kultuszának terjesztéséért, csupán mert gyertyát gyújtott a szobránál. Az ügyvéd ugyanakkor arra sem kapott választ, hogy feljelentésre történik-e a kivizsgálás, vagy hivatalból, „önszorgalomból” dolgoznak a hatóságok. Úgy véli, bármi is legyen a vizsgálat mögött, nem lehet magyarázat arra, miért szolgál rá jobban a nyomozásra az udvarhelyi emlékező, mint azok a rendszeres gyertyagyújtók, akik a béke és emberiség ellen elkövetett bűnökért – mert a genocídium ennek felel meg – elítélt és kivégzett diktátor, Ceaușescu kultuszát terjesztik, rá emlékeznek gyertyagyújtással.
Marosi György ügyfelét kihallgatták, de írásban nem adott nyilatkozatot. Gheorghe Filip, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője szerint csak a tények ellenőrzése miatt folytattak kivizsgálást, ugyanis a helyszínen jelen lévő közös csendőri és rendőri csoport jelentése olyan körülményeket tartalmazott, amelyek megelőző lépéseket követeltek. A szóvivő nem tartotta valószínűnek, hogy az eset bármilyen következményeket is vonjon maga után.
Jánosi András
Székelyhon.ro

Kivizsgálások Székelyudvarhelyen a Wass Albert-ünnepség kapcsán – Jogsértés nem történt
Kihallgatásra hívja a rendőrség azokat a személyeket, akik Székelyudvarhelyen Wass Albert szobránál gyertyagyújtással emlékeztek az író születésének 107. évfordulóján.
A román törvények szerint bűncselekménynek minősül háborús bűnökért elítélt személyek kultuszának ápolása, bár Wass Albertet egyetlen román bíróság sem ítélte el ilyen vagy más bűncselekmény elkövetéséért.
A beszámolók szerint az összegyűlt kis csoportot már a megemlékezés ideje alatt több rendőr és csendőr figyelte.
A Duna Tv Közbeszéd című műsorának vendége Marosi György ügyvéd volt, akitől az egyik kivizsgálás alatt álló személy jogi segítséget kért.
Süveges Gergővel beszélgetve az ügyvéd elmondta: ügyfele ellen nem emeltek vádat, hanem egy írásos beidézést kapott a rendőrségre, az eljárás pedig a rendőrség állítása szerint hivatalból indult.
Marosi szerint az eljárás jogszerű volt, de ugyanakkor bosszantó, mert az ügyfele gyertyagyújtási tevékenysége nem merítette ki sem a háborús bűnösök, sem az emberiségellenes bűncselekmények miatt elítélt személyek propagandaszerű kultuszának terjesztését.
Nem történt jogsértés sem a megemlékezők, sem a hatóság részéről – jelentett ki beszélgetés végén Marosi György ügyvéd.
dunatv.hu
Erdély.ma

Érdekvédők?
Nagyon befagyasztotta a tél erdélyi magyar közéletünket, az ünnepek előtti erőteljes nekilendülés után Csipkerózsika-álomba szenderült az érdekvédők sokasága, olyan csend és béke honol, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Karácsony előtt még ezreket toboroztak utcára a magyar himnusz és a székely zászló védelmébe, s bár hittük, aztán az év fordultával, az ünnepek múltával újjáéled a tiltakozás, nem történt semmi. Pedig a büntetést nem törölték, a román hatalom nem tért jobb belátásra, jelzi itt is, ott is, hogy semmi nem változott: Erdőszentgyörgyön bírságot osztogatnak a zászlók kitűzéséért, Udvarhelyen meghurcolják azokat, akik gyertyát gyújtanak Wass Albertre emlékezvén, nálunk a Székelyföldet jelző SIC-táblát távolítaná el a prefektus. Ők folytatják, ahol decemberben abbahagyták, a mi vezetőink, politikusaink hallgatnak.
Három párt is az erdélyi magyarság „igazi” érdekvédője szeretne lenni. A legnagyobb, az RMDSZ minden bizonnyal a kormányból való kitántorgást próbálja kiheverni, no meg ünnepel. Fennállásának 25 évét idézi, nem egyszer, hanem hetente, naponta, majd minden városban, faluban. Műsorok, szónoklatok, fogadások dicsőítik az elmúlt negyedszázad rendkívül eredményes munkáját, vezetők sorjázzák a sikereket, méltatják egymást és önmagukat. Miért e hatalmas propaganda? Szeretnék visszanyerni egykori támogatottságukat, hitelüket, az „erdélyi magyar emberek bizalmát”, mint mondogatják. Szép szavakkal, mert cselekvésnek nyoma sincs, hiába ígérték, a parlamenti ülésszak végéig nem terjesztették be a kínkeservesen, kampányra összetákolt autonómiastatútumot, sőt, már a közvita sem téma, nemhogy a román, de a magyar közvéleménnyel sem próbálják elfogadtatni megoldásjavaslatukat. Folytatják, amit két évtizede elkezdtek: a halogatást, a kis lépésekkel araszolgatást, mely mára egyet előre, kettőt hátra tánccá alakult. Eltűnt a porondról a két kis párt is. Az MPP próbál kikecmeregni az önmagának állított csapdából, abból, hogy hol szövetségre lép az RMDSZ-szel, hol ellene szónokol, az EMNP pedig nem tud magához térni sorozatos kudarcaiból, belső ellentétek zilálják szét az amúgy is maroknyi csapatot, zárt ajtók mögött, titokban tartott tisztújító üléseken mentenék, ami még menthető. Már a nemzeti oldal egyesítése sem téma, az egymásra acsargás kioltja a szándékot. Itt állunk hát 2015 januárjának vége felé. Az elmúlt negyed század hozott ugyan eredményeket, de sorsunk továbbra is kisebbségi, újra és újra bebizonyosodik, szerzett jogaink visszavonhatóak, fontos, megmaradásunkat szolgáló célkitűzéseink reménytelenül távoliak. Politikusaink pedig, ha nem egymást vesézik, sebeiket nyalogatják, nem az erdélyi magyarság jövőjét, pártjukat próbálják építgetni. Érdeket védenek, de nem a közét, elsősorban sajátjukat.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Wass Albertre emlékeztek
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete minden esztendőben megemlékezik Wass Albertről. Szombaton este a Gyűjtemények Házában levetítették a Fenyőktől a pálmafákig című hatvanperces portréfilmet. A román hatalom a mai napig fél Wass Albert szellemétől, ránk hagyott örökségétől, ezért támadja mindazokat, akik megemlékeznek róla – fejtette ki a vármegyések álláspontját Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyolcadszor szól Wass Albert hívó szava
Szerte a Kárpát-hazában és a tengeren túl idén is megszervezik a 25 órás szépirodalmi ünnepet Wass Albert és más írók, költők műveinek felolvasásával. A február 20-án este rajtoló maratonhoz Vas megyétől Nagybányáig és New Yorkig máris 43 település csatlakozott, a rekordra számító szervezők várják a további helyszíneket.
A felolvasás honlapja szerint minden eddiginél nagyobb támogatottságra utal, hogy már egy hónappal a rajt előtt ekkorára nőtt a felolvasók köre. A kezdeményezés eredetileg az évtizedekig elhallgatott erdélyi íróra akarta felhívni a figyelmet egy világcsúcskísérlettel, mára szépirodalmi ünneppé teljesedett. A felolvasásról a www.wassalbertfelolvasas.hu oldalon lehet tájékozódni, jelentkezni pedig a wafelolvasas[kukac]gmail.com címen.
Az együvé tartozás jegyében a csatlakozott helyszínek a felolvasás éjszakáján egy internetes körkapcsolás segítségével összekapcsolódnak, és ott valamennyien beköszönnek egy-egy 2-3 perces részlettel. A kezdeményezés honlapján az egyik szervező így érzékeltette a várható hangulatot: „A felolvasásokon utolérnek minket nagyjaink óvó üzenetei, átélhetjük a pillanat csodáit, a közös felismeréseket, az egymáshoz emberként fordulás szükségességét. Szeretettel várunk kicsiket, nagyokat, családokat, osztályokat, közösségeket – felolvasónak, hallgatónak, szervezőnek egyaránt!” Közlemény
Erdély.ma

Veress Miklós hagyatéka
2015. január 8-án, 91. évében távozott közülünk Veress Miklós vargyasi festőművész, az önzetlen és rendkívüli egyéniség. 28 évvel volt idősebb nálam, de barátjának tekintett, ami nagyon megtisztelő volt számomra, és úgy éreztem, hogy ő is örül a mi barátságunknak.
Amikor tudtam, meglátogattam Miklós bácsit és nejét, Zsuzsika nénit, de legtöbbször szükségszerűen, mert bárhonnan jöttek vendégeim, a programban mindig szerepelt Veress Miklós színvonalas, állandó kiállítása.
Mindig szeretettel fogadott, ízes székely beszédével sok mindenről mesélt nekünk. Nehezen, lassan oldódott fel, mindig azt mondta, hogy ő nem a szavak embere, de aztán nagyon érdekes régi dolgokról mesélt: szüleiről, Vargyason töltött gyerekkoráról, a háborúról, a frontról, a szörnyű fogságról (elérzékenyülve, könnyekig meghatódva mondta, hogy ifjúsága legszebb éveit rabolta el a háború és a fogság), mesélt a brassói évekről, nősüléséről, kislányuk, Katica születéséről, művészete kibontakozásáról, a szász Leiter professzorról, akinek sokat köszönhetett, többek között azt is, hogy a festés irányába terelődött a figyelme. De a legnagyobb örömmel a Vargyasra való hazatérésről és a Vargyason töltött alkotó éveiről beszélt...
Látogatásaim alkalmával – akár vendégekkel voltam nála, akár egyedül – mindig részletesen bemutatta képeit. A tárlatnak otthont adó helyiségeket ő maga tervezte és építette fel a saját kezével, Zsuzsika néni segítségével.
Szívesen ajándékozott értékes képeket vendégeinek, testvértelepüléseinknek, a polgármesteri hivatalnak és munkatársainak, de más intézményeknek is. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy Miklós bácsinak az egész világon vannak ajándékba adott festményei. Pénzért képet senkinek sem adott, csak ajándékba. A festményeit ő maga rámázta be. Összes festményét gondosan bejegyezte egy katalógusba, az elajándékozottakat is felírta. Képeinek száma több ezerre tehető. Rengeteg kiállítása volt Vargyason és idegenben is. Összes képeiről és kiállításairól nem tudok számot adni, de azt tudom, hogy Veress Miklós vargyasi népi festőművész ecsetét a székely-magyar sors ihlette és irányította. Festett ő vidám és szomorú életképeket, sőt, olyan életjeleneteket is, amilyeneket senki más nem örökített meg, még fényképen sem, és írva is kevés maradt fenn róluk. Ha ő nem festette volna meg, örök homály fedné, elmúltak volna nyom nélkül azok az események. De így élni fognak és segítenek a kutató szakembereknek feldolgozni a múltat... Lefestette a szépséges, szeretett székely szülőföldet, óvta, védte a természetet, a környezetét. Festett sok arcképet, rengeteg csendéletet is. Veress Miklós festői stílusa, színvilága páratlan, egyedi és sajátos művészi erővel mutatja be a világot és az embert. Ezeket a festményeket bámulva szépséget, fényt, színt és elbűvölő ragyogást érzünk, és egyúttal elismerést, hódolatot, büszkeséget alkotójuk, Veress Miklós iránt, aki ezzel az életművel gazdagította Vargyas hírnevét, a nemzeti és egyetemes kultúrát.
Gazdag munkásságáért, önzetlen adakozásáért, szülőfalujához való ragaszkodásáért Veress Miklóst Vargyas község önkormányzata 2008. július 27-én díszpolgári címmel tüntette ki. 2009. június 16-án a magyarországi Szabadszállás város testülete tiszteletbeli polgárának választotta. A kezdeményezést Csőke József képviselő így indokolta: „Veress Miklós már az első találkozáskor egy festményt ajándékozott a városnak (…) A történelem viharai őt is erősen megtépázták, de mindvégig erőt adott neki magyarságtudata. Az ő szájából őszinte barátsággal cseng a szabadszállási testvéreink megszólítás.” Az indoklás egy nagyon találó Wass Albert-idézettel zárul: „Aki bölcsességgel és igazsággal halad az életben, és nem a maga hasznát nézi, hanem azt, hogy jóindulattal és belátással mit tud használni másoknak, az még sokkal tovább is élhet. Csak a ravaszság, a gyűlölet, a tökéletlenség az, ami elpusztítja az embert.” Veress Miklós a festés mellett időt szakított több száz oldalas emlékiratának megírására is, amit szeretett volna befejezni, kiadatni, publikussá tenni. Hogy ezzel az emlékirattal mi lesz, még nem tudom. Csak a fájdalmat érzem, s csak azt tudom, hogy a kegyetlen halál kiütötte jó öreg barátom, Miklós bácsi kezéből az ecsetet is, a tollat is. Testét magával ragadta, de szelleme, művei itt maradnak örökre köztünk. Tudom, hogy hátramaradt családtagjai, rokonai méltóképpen vigyáznak a drága kincsre.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy Miklós bácsi sikeres életpályájának elérésében sok része volt Zsuzsika néninek is, aki egész életében támogatta, szolgálta, kedvező körülményeket teremtett Miklós bácsinak az alkotáshoz. Hűséges társa volt jóban-rosszban. Most mély űr és fájdalom maradt mindannyiunk szívében, akik szerettük, tiszteltük Veress Miklóst. Nyugodjon békében!
ILKEI FERENC, Vargyas
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megszűnt a Mentor Kiadó
"Nincs bennem elmúlásérzet..."
2015. január 29-én törvényszéki határozat értelmében véglegesen beszüntette tevékenységét a marosvásárhelyi Mentor Kiadó. Ezzel egy időben a George Enescu utcában levő könyvesbolt is bezárt. A hétvégétől a kiadó honlapja sem látogatható, bár ennek meggátolására Káli Király István, a Mentor igazgatója szerint addig, amíg a csődeljárás lezártával a céget nem törölték a nyilvántartásból, senkinek nem lett volna joga. Káli Király Istvánnal a kiadó születéséről, fejlődéséről, hullámvölgyeiről, illetve arról beszélgettünk, hogy mikor és hogyan indult el a lavina.
– 1992. február 5-én jegyezték be a céget, amelyet a Látó szépirodalmi folyóirat akkori munkatársaival, összesen kilencen alapítottunk. Akkoriban bizonytalan volt a Látó léte, ezért úgy gondoltuk, szükség lenne egy kiadóhivatalra, hogy biztosítsa a lap további működését. A folyóiratot azonban még abban az évben átvette a megyei önkormányzat, ettől fogva jó kiadói szerkezettel rendelkezhetett. Ezután döntöttünk úgy, hogy elindítjuk a könyvkiadást. Arra gondoltunk, hogy az íróasztalfiókokban számos értékes kézirat rejtőzik, és a Látó kapcsolatban állt azokkal az alkotókkal, akik abban az időszakban Erdélyben számítottak. Így kezdtük el a kiadói tevékenységet. Az évek során folyamatosan fejlődtünk, 1993-ban öt, 1994-ben tizenkét, 1995-ben tizenhét könyvet adtunk ki. 1998-ban 38 könyvet publikáltunk, és attól kezdve 40-50 könyv volt az éves "termésünk". 2009-ben 53 címmel jelentkeztünk.
Wass Albert áldásával
– A 2009-es volt a legsikeresebb év?
– A kiadás mennyisége szempontjából igen. Az igazán jó éveink azonban 1999-2005 között voltak, amikor sikerült nyereséget is termelnünk. 1998-ban indítottuk el a Wass Albert-életműsorozatot, és annak a bevételéből tudtuk fedezni minden olyan kiadványunknak a költségeit, amelyek nem tartották volna el a kiadót. A kezdetektől az volt az elvünk, hogy olyan könyveket adjunk az olvasók kezébe, amelyek fontos támpontjai az írott magyar kultúrának, néprajznak, történelemnek, szépirodalomnak, illetve amelyeket lehet, hogy anyagi meggondolásból más kiadók nem vállaltak volna fel.
Az első veszteség
– Mi történt 2005 után?
– 2006-2007-ben csökkent a kereslet a Wass Albert-könyvek iránt. 2007 számunkra nagyon kritikus esztendő volt. Az volt az első év, amikor nem tudtuk teljesíteni az állammal szembeni kötelezettségeinket. Egy nagy adóhivatali ellenőrzés több mint százezer (régi egymilliárd) lejt vitt el tőlünk egy téves könyvelés miatt, meggyőződésem szerint jogtalanul. Az az összeg egyévi forgótőkénknek felelt meg. Ugyanabban az évben jelentett csődöt a magyarországi terjesztőnk, a Lap-Ics Kiadó, amely azóta is 9 és fél millió forintunkkal tartozik. Közben más kereskedelmi egységek is az adósainkká váltak kisebb-nagyobb összegekkel. Önerőből sikerült talpraállnunk, és az elkövetkező két évben úgy tűnt, hogy működik is a dolog.
Könyvet vagy adót?
– Aztán jött a gazdasági válság.
– 2008-2009-ben a nehéz anyagi helyzet a könyvpiacot is érintette, mégis sikerült tartanunk a szintet. Akkoriban a Mentor Kiadónak már neve volt a könyvpiacon, minőségi munkát végző, megbízható cégként ismertek, így sikeresen pályáztunk. 2010-ben kezdődtek újra a nehézségek, amikor két-három tönkrement magyarországi könyvterjesztőnk miatt újra jelentős összegeket veszítettünk. Attól kezdődően nem tudtuk többé fizetni az állammal szembeni járandóságot. Mérlegelnünk kellett, hogy könyvet adunk ki vagy a járandóságokat fizetjük, és mi az előbbi mellett döntöttünk. 2010. január végén zárolták a kiadó bankszámláit. Mivel Romániában a készpénzben történő fizetéseknél van egy felső határ, sok gondot okozott nekünk az, hogy csak készpénzben tudtunk fizetni a partnereinknek, akik viszont nagyon megértőek voltak, szükség esetén részletekben számlázták a nyomdai és egyéb szolgáltatások költségét. 2013 júliusában kénytelenek voltunk fizetésképtelenségi eljárást kérni. Ezt egy átszervezési tervvel, illetve az adósságok átütemezésének tervével el is fogadta a törvényszék.
Tavaly nyáron indult el a lavina
– Gondolom, az átszervezési tervben költségcsökkentő intézkedéseknek kellett szerepelniük. Hoztak ilyen intézkedéseket?
– Természetesen átértékeltük a lehetőségeinket, csökkentettük a kiadványaink számát, és a munkatársaink egy részétől is meg kellett válnunk. Korábban 26 alkalmazottal működött a kiadó, ezt a létszámot 12 főre csökkentettük. Az átütemezett fizetési vállalásoknak 2014 júniusáig eleget is tudtunk tenni, de utána már nem. Az illetékes hatóság negyedévente elemezte a helyzetünket. Amikor első alkalommal nem tettünk eleget a fizetési vállalásnak, halasztást kaptunk, de mivel a következő negyedévben sem változott a helyzet, nem lehetett kivédeni a csődeljárás elindítását. A törvényszéki végzés szerint január 29-én szűnt meg a Mentor Kiadó működése. Zárolták a cég teljes vagyonát, és ütemtervet készítettek, amelynek értelmében április 24-éig mindent előkészítenek a kiadó tulajdonában levő értékek eladására. Nekünk február 9-éig kell leadnunk a vagyoni helyzetről szóló jelentést.
– Mekkora ez a vagyon?
– Több mint 65 ezer kötetnyi készlet, illetve a könyvesbolt teljes készlete. A boltban, amelyet 29-én bezártunk, a napokban leltároznak. A könyvekben van a kiadó értéke, egyebünk nincs, legfeljebb két régi számítógép és egy öreg nyomtató.
– Mi lesz az alkalmazottakkal?
– Még nem egyértelmű, hogy azonnal fel kell-e bontani a munkaszerződését annak a tíz személynek, akik a múlt héten még a kiadónál dolgoztak, vagy van egy húsznapos felmondási idő. A béreket decemberrel bezárólag kiadtuk, a januári fizetést valószínűleg az állami garanciaalapból kapják meg. Ami engem illet, én utoljára 2007 májusában vettem fel a fizetésemet, azóta ingyen dolgozom átlagban heti 60 órát.
"A csőd felelőssége az enyém"
– Mi lesz a félbemaradt munkákkal, a gondozás alatt levő kiadványokkal?
– Mivel sejtettük, hogy mi következik, minden tervbe vett munkát mostanra befejeztünk. Vannak viszont olyan kiadványok, amelyekre megítéltek támogatást, de még nem kaptuk meg a pénzt. Ezeket a könyveket megpróbáljuk más úton, egy másik kiadóval közösen megjelentetni. Van közöttük hat-hét igen értékes kézirat, amelyeket kár lenne elveszíteni. Már elő is vannak készítve arra, hogy végigjárják a könyvkiadás folyamatait. Ami engem illet, én utolsó percig úgy dolgoztam, mintha semmilyen veszély nem fenyegetné a kiadót.
– A kiadó vezetőjeként, fenntartójaként hogyan érinti Önt a Mentor megszűnése?
– Egy olyan szomorúság van bennem, amelyet akkor érezhet egy ember, ha közel 25 éves munkáját látja megszűnni. Életem, energiám, tudásom, többé-kevésbé kihasznált képességeim mind benne vannak ebben a kiadóban. Mégsem kísért valamiféle elmúlásérzet, mert most is hiszem, hogy van 200-250 olyan kiadványunk, amely az elkövetkező években, évtizedekben is tudományos munkák, kutatások forrása lesz. Ez egy csapatmunka volt, amelyet közösen vittünk diadalra. A csőd felelőssége pedig az enyém. Én voltam az, aki a válságos pillanatokban, amikor a többiek úgy érezték, hogy nem érdemes ezt tovább csinálni, vállaltam a folytatást. Többségi tulajdonosként ez egyszemélyes határozat volt, de sohasem éltem vissza a helyzetemmel.
Az adósok megmenthették volna
– Említette a Lap-Ics Kiadót mint a Mentor adósát. Vannak még más cégeknek is tartozásai a kiadóval szemben?
– A Duna International 4,7 millió forintunkkal, a Xantus Könyv vezetője, Bihari Zoltán 2,2 millió forintunkkal tartozik. Ha minden adósunk tartozását összeszámolnánk, talán ki tudnánk fizetni az adóhivatalnál a tartozást.
– Nem gondolt arra, hogy a törvényhez forduljon az elmaradások behajtása érdekében?
– Nem bízom a magyarországi igazságszolgáltatásban. Hiába fogadtam volna ügyvédet, évekig elhúzódott volna a per, és végül úgysem nyertem volna. Hasonló forgatókönyv szerint már zajlottak peres ügyek.
– Magyarországon egyébként még kaphatók Mentor-könyvek?
– Nagyon kevés van már kint belőlük, és az utóbbi időben itthon is csak bizományban terjesztettük a kiadványainkat.
"Nem adom fel"
– Ön a Romániai Magyar Könyves Céh vezetője. A Mentor Kiadó megszűnése változtat ezen?
– Választott elnök vagyok, és ebben az évben még mindenképpen vállalom a könyves céh vezetését. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár sem marad el, már komolyan készülünk az előkészítésére.
– Hogyan tovább?
– Én semmiképpen nem adom fel, hiszen erre a hivatásra tettem fel az életem. A Mentor Kiadó volt az utóbbi négy év legsikeresebb pályázója a Nemzeti Kulturális Alapnál, ez azt bizonyítja, hogy a minőségi munkának hitele van. Kiváló szerzőkkel dolgoztunk együtt, akik nem a honoráriumot tekintették elsődleges céljuknak. A mi dolgunk annyi volt, hogy teret adjunk annak a munkának, amelyet csak egy értelmezhetetlen szenvedéllyel lehet végezni.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Pontot tesz a kiadás végére a Mentor
Több mint húsz év munkája és egy kiváló csapat odaadása vész el a marosvásárhelyi Mentor Kiadó megszűntével, amely ellen csődeljárás indult.
Mintegy 65 ezer könyv kerül állami kézbe, ami akár azt is jelentheti, hogy papírhulladék lesz belőle. A kiadó vásárhelyi könyvesboltja bezár, a Mentorból így az eddig felmutatott érték és néhány örök érvényű kiadvány marad fenn. A 23 éve működő kiadó 1998-tól kezdődően hozta igazán a formáját, öt év tevékenység után évi 40–50 könyvet adott ki – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől, Káli Király Istvántól.
„Elkötelezetten közszolgálati jellegű kiadóként mi voltunk azok, akik olyan könyvek megjelentetését vállaltuk, amelyek nagy valószínűséggel nem lehettek nyereségesek. Ezt 1999 és 2006 között a Wass Albert életmű-sorozat jövedelméből fedeztük. Amikor a sorozat kiadása befulladni látszott, a jövedelmek egyre csökkentek és lassan nem tudtuk fedezni a történelmi, néprajzi, művészettörténeti könyvek kiadási költségeit” – ecsetelte Káli Király István.
Rámutatott, a gondok 2007-ben kezdődtek igazán – ez nagy vonalakban egybeesik a könyv válságának kezdetével is. „Magyarországi terjesztőnk csődöt jelentett, több millió forintunk odaveszett. Ez a terjesztő vállalt garanciát egy debreceni nyomda számláinak kifizetésére, erre nem volt lehetősége, ezért viszszaadta a nyomdának a Wass Albert életműsorozat könyveit. A nyomda pedig ahelyett, hogy szólt volna nekünk, továbbadta egy magyarországi terjesztőnek, így abban a pillanatban, amikor megpróbáltunk az anyaországban könyveket terjeszteni, azt mondták, a piac telített” – fejtette ki Káli.
Mint fogalmazott, több mint 9 millió forintjuk és a kiadó piaca is odaveszett, ráadásul volt egy hibás könyvelésük is. Hangsúlyozta, a román államot nem csapták be, csak valamit rosszul könyveltek el, emiatt elvitték körülbelül egy évi forgótőkéjüket. „Ennek következtében 2007 szeptemberében odajutottunk, hogy nem tudtuk fizetni az adókat és illetékeket, emiatt lefoglalták a kiadó vagyonát. Akkor kölcsön kértem, kifizettem az adósságokat, utána pedig eladtam a családi házat, hogy viszszafizessem a kölcsönt, és annyira finanszírozhassam a kiadót, hogy működőképes legyen” – panaszolta a kiadó vezetője.
Elmondása szerint így a 2008-as és 2009-es évet jobban zárták, majd 2010-ben, amikor begyűrűzött a gazdasági válság a könyvszakmába is, ismét bajba kerültek. Zárolták a számlájukat, el kellett bocsátaniuk az alkalmazottakat, le kellett csökkenteniük a kiadott könyvek számát.
„Az adósságok halmozódtak, 2013 májusa végén kénytelenek voltunk fizetésképtelenséget jelenteni. 2013. június 12-től jóváhagyták a három éves átszervezési tervet, illetve az adósság-kifizetés átütemezésének tervét, amivel a csődtörvény előírásai alapján próbáltuk megmenteni a kiadót. Becsülettel tartottuk is a vállalásainkat, de aztán ráébredtünk, hogy az állammal szembeni adósságunk nőtt, holott fizettük a tartozást” – mondta Káli.
Egyre nehezebbé vált a helyzet annak ellenére, hogy igyekeztek legalább a napi kötelezettségeket kifizetni, végül idén január végén kimondták a csődeljárás megkezdését és a cég felszámolását. Mint mondta, kiváló közösség munkája válik semmivé.
„Nagyszerű szerkesztők, kiadói munkatársak tevékenysége vész oda, hiszen több mint 65 ezer könyv az állam birtokába kerül. Nem volna gond, ha értékesíteni tudnák, de úgy gondolom, nem ezt teszik, az is lehet, hogy elkótyavetyélik hulladékpapír-áron. Ez az én nagy fájdalmam, hiszen több mint 20 éven keresztül szenvedéllyel, odaadással szolgáltam a szakmát, és közös munkával igazi értéket teremtettünk” – tette hozzá a kiadó. Legalább 200-250 olyan kötetet adott ki a Mentor, amelyek több évtized múlva is forrásként használhatók, úgyhogy a munka kézzelfogható nyoma nem vész el teljesen.
„Az, hogy a csődöt kimondták, az én személyes hibám, ugyanis adott pillanatban felvetődött a kérdés: áttérjünk-e olcsóbb kiadványok megjelentetésére. Így nagyobb lett volna a bevétel, kifizethettük volna az adókat, és a kiadó működhetett volna tovább. Én azonban úgy találtam, hogy a Mentornak olyan neve van – elsősorban a tényirodalomban –, hogy ezt a fajta váltást nem vállalhatjuk” – mondta a kiadóvezető.
A Mentor megjelentette azokat a könyveket, amelyek 2014-es tervükben szerepeltek, 2015-ben is pályáztak, és támogatja őket a Nemzeti Kulturális Alap. Káli kifejtette, azokat a kéziratokat, amelyek szerzőivel szerződést kötöttek, mindenképp megjelentetik idén. A folytatást illetően még elmondta, felkérték, hogy vállalja el egy másik kiadó felelős szerkesztői munkáját, amire igent mondott.
Becze Dalma
Krónika (Kolozsvár)

Vármegyések aláírásgyűjtése
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete és szimpatizánsai akciót indítanak Wass Albert védelmében.
A mozgalom helyi vezetője, Beke István korábban bejelentette, első lépésben szeretnék elérni, hogy utcát nevezzenek el Wass Albertről Kézdivásárhelyen. Szőcs Zoltán és Beke István HVIM-vezetők, az akció fővédnökei közölték: a hétvégén kezdik az aláírásgyűjtést ennek érdekében, és házról házra járva kérik a városlakók támogatását. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A zsarnokság ellen tenni kell
Ebben az országban zsarnokság van, jogainkat nap mint nap megtagadják tőlünk. Ha a zsarnokságnak véget akarunk vetni, akkor mindannyiunknak tennünk kell – hangzott el a székely szabadság napja alkalmával szervezett gyergyószentmiklósi tüntetésen.
Ahogy Székelyföld több településén, Gyergyószentmiklóson is közfelkiáltással jelezték az egybegyűltek, hogy a felolvasott petícióban elhangzottakkal, annak mondanivalójával egyetértenek.
A művelődési ház előtti térre Gyergyószék szinte minden településéről érkeztek tüntetők, akik először Fórika Sebestyén szónoklatát hallgathatták meg. Ebben elhangzott, csak a gonosz, önző elméletek képesek embereket gyökereiktől elszakítani, szabadságuktól megfosztani. A jogfosztás azonban nem egy rendkívüli dolog, sajnos nagyon is mindennapos Erdélyben, pedig ez nem volt mindig így. „A székely nemzet évezredek alatt mindig befogadta és befogadja a betelepülő népeket, hiszen otthonhoz, hazához bárhol a világon mindenkinek joga van nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül. A tolerancia és összefogás valamikor természetes velejárója volt a mindennapoknak. Ezt bizonyítja a Kárpát-medence nemzetiségi sokszínűsége is” – fogalmazott Fórika.
„Nem érezzük jól magunkat az országban, ahol nap mint nap kellemetlen élményei vannak az embernek, csak azért, mert székely vagy magyar” – jelentette ki Árus Zsolt, a Gyergyószéki SZNT alelnöke. Tanáremberek kerülnek ügyészségre, mert részt vettek egy irodalmi esten – utalt a Nyírő József-megemlékezés vagy a Wass Albert-felolvasás után történtekre. Hozzátette: eközben a fasiszta Noua Dreapta szimpatizánsai szabadon vonulhatnak a város főterén. Őket senki nem háborítja.
„Minket itt elnyomnak. Itt Romániában zsarnokság van. Azért tiltakozunk, mert másodrangú állampolgárként kezelnek, hogy életünkre törnek ebben az országban, olyan közigazgatási átszervezést szerveznek, amely Székelyföld végét jelentené. Jogainkat nap mint nap megtagadják tőlünk” – fogalmazott Árus Zsolt.
Leszögezte: ha a zsarnokságnak véget akarunk vetni, akkor mindannyiunknak tenni kell, nem szabad azoknak a politikusoknak hinni, akik azt sugallják, ne tegyünk semmit, majd ők Bukarestben mindent megoldanak. Szerte a világban, ahol az emberek igazán akarták, kiálltak jogaikért, és idővel elérték, hogy elismerjék azokat. Nem szabad karba tett kézzel várni. Mindenkinek a maga helyén tennie kell, tegyen a célok eléréséért, amennyit lehet. „A bukaresti hatalom abban reménykedik, hogy lankadni fogunk, kifulladunk, elfáradunk. Azonban ha kitartunk, az ország által vállalt kötelezettségek előbb-utóbb azt fogják eredményezni, hogy Székelyföld autonóm lesz” – hangzott el.
A szónoklatok után Tőkés-Bencze Zsuzsanna unitárius lelkész mondott áldást, majd a tüntetést a székely himnusz eléneklése zárta a Gyergyószentmiklósi Fúvószenekar kíséretével. A művelődési ház előtti főút le volt zárva a közlekedés elől, a forgalom így nem zavarta a tüntetés hangulatát. Más szempontból azonban nem lett volna szükség az út lezárására. A parkoló is elég volt a tömeg befogadására. Az eseményen 300-400 személy vett részt.
Gergely Imre
Székelyhon.ro

Huszonegy éves a Kiss Stúdió
Teltházzal, mégis családias hangulatban ünnepelték a nagyváradi Kiss Stúdió Színház megalakulásának 21-ik évfordulóját pénteken, a színházi világnap keretében. A jeles alkalom kapcsán Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos színművészek ízelítőt adtak az elmúlt évek műsoraiból. Előadásukban elhangzottak többek közt részletek az Ady- és Wass Albert műsorokból, Krúdy naplószerű gondolatai, Az öreg fiú dala, Kányádi Sándor Farkasűző furulyája, valamint Dutka Ákos Üljünk be a Müllereibe című verse Ari Nagy Sándor megzenésítésében.
A színművészek ugyanakkor felelevenítették a Kiss Stúdió 1994-es indulásának momentumait és köszönetet mondtak a színházat éltető törzsközönségnek, amely összesen 173 különböző előadás bemutatóját tekinthette meg az évek során.  Szó esett emellett a KSSz legsikeresebb, évtizedek óta folyamatosan futó előadásairól is, mint például Varga Vilmos önálló Ady-estje, amelyet 350-nél is többször adott elő, a Wass Albert-műsor, amely 220 előadást ért meg, valamint a Süss fel, Nap! című verses-mesés-zenés gyermekműsor, amelyet 225 alkalommal adtak elő. Sok előadást ért el ugyanakkor az  Adjon Isten békét, kedvet! című zenés pódiumjáték, a Mátyás király – reneszánsz színpadi játék, valamint a Vidámság az élet sója című zenés vígjáték is.
Mint elhangzott, a Stúdió legnagyobb megvalósításainak egyikét képezte a 15 évvel ezelőtt megalkotott Az ember tragédiája című előadás, amely kezdeti formájában, nyolc színész közreműködésével közel harminc előadást ért el, s amelyet három éve felújítottak és egyszerűsített, oratorikus formában többek közt templomokban is előadtak. Nagy sikernek örvendnek ugyanakkor a Felolvasószínház és az Irodalmi Esték sorozatok.
A színművészek ugyanakkor bemutatták azokat az elismeréseket is, amelyet az egyetlen folyamatosan működő erdélyi magyar nyelvű magánszínházelnyert, köztük a 2007-es Magyar Örökség díjat, a Bihar megyei RMDSZ részéről 2010-ben kapott életműdíjat, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2014-ben elnyert Gr. Bánffy Miklós-díját, valamint a nemrég elnyert, impozáns Cornelius-díjat.
A pénteki, születésnapi műsor keretében Kiss Törék Ildikó olvasta fel Krzysztof Warlikowski világnapi üzenetét, melyben a lengyel rendező valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánt minden színházi embernek. Kiss Törék Ildikó kiegészítésként hozzátette, hogy a Kiss Stúdióban fontosnak tartják emellett az elődöktől átvett örökség megőrzését és úgy érzik, hogy egy katarzisban végződő jó előadás mégis választ adhat a megmagyarázhatatlanra. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy pódiumszínházként sosem a meghökkentés volt a céljuk, hanem mindig egy üzenety közvetítése. A születésnapi műsor kötetlen beszélgetéssel zárult.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Orbán Balázsra emlékeztek Székelyudvarhelyen
125 éve hunyt el a legnagyobb székely, „aki több annál, hogy csak a székelyek tiszteljék".
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) és a székelylengyelfalvi Orbán Balázs Alapítvány rendezésében kétnapos emlékünnepséget tartottak hétvégén Udvarhelyszéken Orbán Balázs halálának 125. évfordulója alkalmából.
A szombati három szekcióra tagolt tudományos konferenciát Szász Jenő, a kutatóintézet elnöke, Závogyán Magdolna kultúráért felelős helyettes államtitkár és Dr. Marozsa Zsuzsa, felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár nyitóbeszédei előzték meg.
A Tamási Áron Gimnázium díszteremében tartott konferencián Orbán Balázs életét és munkásságát néprajzkutatók, történészek, szociológusok, fotográfusok és fotótörténészek értékelték több megvilágításból. A néprajzkutató életműve mellett jelentős szerepet kapott kevésbé ismert politikai pályája is. A mintegy száz főt számláló közönség nagy része az idősebb korosztályból került ki.
A szombati nap eseményeit Pálúr János ünnepi orgonahangversenye zárta a székelylengyelfalvi római katolikus plébániatemplomban.
Leleplezték Orbán Balázst
Az emlékünnepség második állomása a székelylengyelfalvi Orbán Balázs emlékház volt, ahol 11 órai kezdettel leleplezték az NSKI által adományozott emléktáblát és Berettyóújfalú önkormányzata által adományozott domborművet, melyetFt. Tamás József római katolikus püspök és Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök áldott meg.
Závogyán Magdolna Dr. Hoppál Péternek, az esemény fővédnökének és Magyarország kultúráért felelős államtitkárának köszöntőjét tolmácsolta a jelenlévőknek. Az avatást Szász Jenő, Bálint Domokos, az Orbán Balázs Alapítvány elnöke és Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere ünnepi beszédekkel tette színesebbé.
Az eseménysorozat harmadik megállója Szejkefürdő volt, ahol Orbán Balázs előtt, sírjának megkoszorúzásával és a székely himnusz eléneklésével tisztelegtek. Kuncogj, ha tudsz
Az ünnepség záróakkordjaként a kaposvári Déryné Vándorszíntársulat ünnepi előadását tekinthették meg az egybegyűltek. A tervezett szabadtéri helyszín helyett a hideg miatt a Nyírő József díszteremben kapott helyet a nemzeti érzelmű versekkel és énekekkel tarkított produkció. A hét órától kezdődő előadás sem volt túlzsúfolva a fiatalabb generáció képviselőivel. Az Orbán Balázs Általános Iskola egy osztálya volt jelen, mivel osztályfőnökük fontosnak találta, hogy iskolájuk névadója előtt tisztelegjenek ezzel, de ők is végigkuncogták a körülbelül egyórás előadást.
Wass Albert Előhang című költeményével nyitották az estét, de például Dsida Jenő Psalmus Hungaricus és Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című verse is terítékre került. A hangosításban ugyan volt némi kivetnivaló, hiszen a magas hangoknál fintor ült ki az ünneplőbe öltözött résztvevők arcára, összességében megható volt a hazaszeretet fontosságára felhívó záró produkció.
Végül Szász Jenő megköszönte az előadást, majd felkérte a résztvevőket, hogy együtt vonuljanak Orbán Balázs szobrához, hogy megkoszorúzzák azt.
A szobor feldíszítése után a jelenlévők a székely himnusz közös eléneklésével tettek pontot az emlékünnepség végére.
Gál Előd
uh.ro
Erdély.ma

Aláírásokat gyűjt a HVIM
Wass Albert nevét kapná a Millennium park 
Jól halad a márciusban elkezdett aláírásgyűjtéssel a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete. Jelenleg 1200 összegyűjtött céhes városi kézjegynél tartanak, céljuk az, hogy az önkormányzat napirendre tűzze a kézdivásárhelyi Millennium park Wass Albertre történő átnevezését.
Szőcs Csongor, a HVIM kézdivásárhelyi szervezetének alelnöke elmondta: az 1200 aláírással már meghaladták azt az összlakossághoz viszonyított 5 százalékot, ami a kezdeményezés nyomatékosításához szükséges. Azért döntöttek a Millennium park átkeresztelése mellett, mert szerintük annak amúgy sincs sokatmondó neve. 
A HVIM az előzetes elképzelések szerint a parkban idézeteket helyezne el, ugyanakkor 13 almafát ültetnének, így asszociálva a szerző egyik népszerű regényére. Mindezek mellett a park gondozását évente pár alkalommal önkéntesen felvállalná a szervezet. Legközelebb Nyujtódon és Szászfaluban, a délelőtti miséket követően gyűjtenek aláírást, május közepén terjesztik a testület elé kérésüket.
A kezdeményezés kapcsán a városrendészeti osztályon lapunknak azt mondták: először a prefektúrának kell rábólintania a névváltoztatásra, csak utána tűzheti napirendre az önkormányzat. 
Nagy Szabolcs Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)