Márványplakett került Wass Albert sírkövére
Mint ismeretes, még mindig felderítetlen tettesek néhány hete ellopták Wass Albert írónak a marosvécsi Kemény-kastély kertjében levő sírkövéről a Hunyadi László szobrászművész által készített bronzplakettet. A múlt héten új, márványból készült borítólap került az író hamvait tartalmazó urna fölé, amit, reméljük, nem lopnak el és nem tesznek tönkre.
Népújság (Marosvásárhely),

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

VII. „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó Verőcén
Az Erdélyország az én hazám Világtalálkozó fordulóponthoz érkezett az Úr 2013-as évében! Megújulásra, megtisztulásra, krisztusi szeretetre van szükségünk! Idén 2013. június 28-30-a között ismét megrendezésre kerül – immár hetedik alkalommal –, az „Erdélyország az én hazám” elnevezésű háromnapos fesztivál, melyet ma már az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek találkozójaként tartanak számon. A Fesztivál mesébe illő környezetben, Verőcén, a Csattogó-völgyben talált otthonra!
A remek programok közül kiemelve néhányat, olvasóink figyelmébe ajánljuk a csíkszeredai öregdiák találkozót, Simó József előadását Wass Albertről, Medvigy Endre irodalomtudós összefoglalóját a száműzött magyar irodalom nagyjairól. Kiemelkedő érdeklődésre tarthat számot Mezőség bemutatkozása, azon belül egy széleskörű autonómia konferencia neves előadók közreműködésével, valamint a Mezőségi fejlesztési műhely című kerekasztal beszélgetés több alapítvány bemutatkozásával. A mezőségi táncok- és gasztronómiai bemutató és kóstolás mellett Kallós Zoltán filmvetítéssel egybekötött előadása ismereteinket gyarapíthatja. Június 30-a a moldvai csángók napja, csángó szentmisével kezdődik, majd a Csángómagyar önazonosság című konferencia mellett bemutatkozik a Csángó Rádió, mellette lesz néptánc-, baranta és kopó-bemutató.
Esténként koncertek színesítik a programokat. Tamás Gábor: „Szeresd az életet” című fellépése mellett lesz Dancs Annamari és „Határok nélkül” Hungarica, Siculus és Ismerős Arcok koncert. Éjszakánként mezőségi táncház lesz a Kaláka Néptáncegyüttessel.
A háromnapos rendezvény állandó műsorai között szerepel játszóház, erdélyi kézműves foglalkozás, sport (foci, lovaglás, röplabda, íjászat stb.), kirándulás, egészségmegőrző program, erdélyi gasztronómiai bemutató és vásár, imasátor, valamint hagyományos termékek kirakodóvására. Az „Erdélyország az én hazám” Világtalálkozó három védnöke: Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tábor egyik alapítója, önkormányzati képviselő, Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyüjtő és Petrás Mária csángó népdalénekes, kerámiaművész. Az idei Világtalálkozó főszervezője: a Budapesti Székely Kör, Ferencz Vilmos vezetésével. Alapító: Gaál István, aki 2007-ben megálmodta az Erdélyország az én hazám Világtalálkozót.
A Csattogó – völgyben 280 fős faházas szállás, valamint 2.000 fős sátorhely áll rendelkezésre! A szálláshelyeket a rendkívül nagy érdeklődésre való tekintettel már most érdemes lefoglalni a Szállások oldalon leírtak alapján.
A Kallós Zoltán Alapítvány egyik fontos célkitűzését a fesztivál szervezői is vallják: „… mindennapi életünk szerves részét képezi a nagyszüleinktől örökölt, ránk hagyományozott kultúránk, tapasztalatok és értékek felbecsülhetetlen tárháza. Ezt a kincset csak akkor tudjuk érdemben használni, ha tudjuk, mikor, mit, miért és hogyan kell cselekednünk ahhoz, hogy felelősségteljesen éljünk abban a közösségben és társadalomban, amelyikbe beleszülettünk.” Így legyen!
Találkozzunk Önnel is Verőcén 2013. június 28-30-a között! Budapest-Verőce, 2013. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján A Jóisten hathatós áldását kérve Fesztiválunkra nagyrabecsüléssel köszöntöm:
Frigyesy Ágnes.
Erdély.ma,

Tamási Áronról és Nyirő Józsefről (Hogy ne merüljön feledésbe)
Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral.
Egy este hármasban ültünk annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyirő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé. Nyirő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen, s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely. Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyirő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!” felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték egymást. „Székely!” mordult egyet Nyirő jó ötperces hallgatás után. „Ember!” adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később.
Aztán fél óra is eltelt, csak ültünk ott, és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyirő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. „Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra. Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót, s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról, s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindig szemben egymással, és hallgatott. Hirtelen Nyirőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”, kérdezte. Nyirő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyirő feléje fordult, s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa kis rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel rohan neki mindennek, s az eszit nem használja”.
Évek múltával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyirő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyirő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik meg-megalkuvással. Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyirő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyirő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron”. „Én meg”, feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak. WASS ALBERT
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Lezárták a Wass-ügyet
Az ügyészségről kapott levelet több olyan személy is, akit a gyergyószentmiklósi Wass Albert-rendezvények kapcsán hallgattak ki korábban a rendőrségen, ügyészségen.
Kisné Portik Irén, Selyem Antónia, Árus Zsolt és Borsos Géza esetében is megszüntették az ellenük indított bűnügyi kivizsgálást. Borsos Géza – akit mint a Borsos Miklós-est szervezőjét hallgattak ki, és aki a rendezvény alkalmával Wass Albert írásából is felolvasott – tegnap levélben tájékoztatott a történtekről.
„A mai postával érkezett a gyergyószentmiklósi ügyészség átirata, amelyben arról értesítenek, hogy a 129/P/2013 iktatószámú bűnügyi dosszié alapján, a Wass Albert személyi kultuszának ápolása ürügyén ellenem folytatott bűnügyi kivizsgálást megszüntették, a büntetőtörvénykönyvben leírt bűntett elkövetésének hiányában” – fogalmazott, köszöntet mondva egyúttal támogatóinak. „Külön köszönetet mondok azoknak, akiket méltatlan módon rendőrségi zaklatás ért, és akiknek korrekt hozzáállása segített abban, hogy a szégyenletes vádat ejteni volt kénytelen az ügyészség” – áll Borsos Géza levelében.
Krónika (Kolozsvár).

Lezárták a Wass Albert-megemlékezések miatt indult nyomozást
Lezárta a kivizsgálást, és nem indított bűnvádi eljárást, illetve nem emelt vádat a gyergyószentmiklósi ügyészség azon gyergyószentmiklósi és gyergyócsomafalvi magyar értelmiségiek ellen, akik Wass Alberthez kapcsolódó rendezvényeket szerveztek az év elején.
A kivizsgált személyek közül néhányan sajtótájékoztatón számoltak be tapasztalataikról kedden Gyergyószentmiklóson. Elmondták, valamennyien az elmúlt napokban kaptak levelet az ügyészségtől, melyben a nyomozás lezárásáról tájékoztatták őket. A Wass Albert írói munkásságát felidéző eseményeket szervező értelmiségiek úgy vélték, a hatóságok esetükben visszaéltek a hatalmukkal.
Árus Zsolt, az egyik kivizsgált személy az MTI-nek elmondta, a sajtótájékoztató által rá szerették volna irányítani a figyelmet a hatósági túlkapásokra. Hozzátette, a kézbe kapott ügyészségi dokumentum megállapítja, hogy bűncselekmény hiányában zárják le a vizsgálatot.
Árus Zsolt elmondta, a dokumentum alapján arra következtet, hogy az ügyészség lehallgatásokat is eszközölt az ügyben, ezért szándékában áll kérni az ügy felülvizsgálatát, és a túlkapások megállapítását. Irinel Crudu ügyész, a gyergyószentmiklósi ügyészség szóvivője az MTI-nek elmondta, az ügyészség hivatalból indított kivizsgálást négy gyergyói ügyben. Azt vizsgálta, hogy az események a háborús bűnösök kultuszát tiltó törvény hatálya alá esnek-e. A kivizsgálás során tanúkat hallgatott meg, bizonyítékokat tanulmányozott. Irinel Crudu – aki maga vezette a kivizsgálásokat – hangsúlyozta, az érintettek megtámadhatják a most közölt ügyészségi dokumentumokat. Kisné Portik Irén és Selyem Antónia ellen azért indult bűnvádi eljárás, mert január 8-án, Wass Albert születésének a 105. évfordulóján megemlékezést tartottak a helyi művelődési házban az íróról. A gyergyócsomafalvi Borsos Géza ellen azért indult nyomozás, mert a Borsos Miklós képzőművész emlékére tartott január 26-i csomafalvi rendezvényen egy Wass Albert regényrészletet is felolvastak. Árus Zsolt ellen azért indult ügyészségi kivizsgálás, mert két társával együtt február 15-én a városháza tanácstermében Wass Albert-felolvasóestet szervezett, és azért is, mert segédkezett abban, hogy március 3-án Gyergyószentmiklóson is bemutassák a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Mustármag című előadását. Az előadás Kulcsár-Székely Attila színművész Wass Albert művei alapján összeállított egyéni estje. Utóbbi ügyben az ügyészség a szervezésben szintén részt vállaló Kéménes Lóránt tűri plébános szerepét is vizsgálta. Az erdélyi arisztokrata családból származó Wass Albertet azzal vádolták meg a korabeli román hatóságok, hogy 1940-ben, a magyar hadsereg Észak-Erdélybe történő bevonulásakor parancsot adott több ember kivégzésére. 1946-ban háborús bűnök elkövetése miatt egy kolozsvári népbíróság távollétében halálra ítélte. Romániában 2002-ben kormányrendeletben tiltották be a háborús bűnösök kultuszát. A jogszabály értelmében három erdélyi településen távolították el talapzatáról az író szobrát.
MTI
Erdély.ma.

„Segesvárra visszatért a költő” – Új helyen avatták fel Petőfi Sándor mellszobrát
Hatévnyi várakozás után Segesváron méltó helyre, a várbeli Petőfi parkba került vissza Petőfi Sándor forradalmár-költő mellszobra. A segesvári magyar közösség ismét ünnepelt, a magyar nemzet egyik szellemi vezetője, a magyar forradalom vezéregyénisége műemléke előtt tisztelegve. Az ünnepi rendezvényt jelenlétével megtisztelte Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke, Kerekes Károly és Antal István parlamenti képviselők, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál és Szarka Gábor konzul, a testvérváros, Kiskunfélegyháza polgármestere, Kapus Krisztián, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor, Csép Andrea, Balogh József és Bán Mózes megyei tanácsosok, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóth Gyuláné, a Communitas Alapítvány alelnöke, Szép Gyula, és jelen volt Dăneşan Dorin, Segesvár polgármestere, Dan Bandea alpolgármester, valamint a történelmi egyházak képviselői.
Az ünnepség, amelyen a Romulus Ladea szobrászművész által készített Petőfi-mellszobrot új helyén, a középkori várerődben kialakított Petőfi parkban avatták fel, Máthé Lóránd szavalatával, Reményik Sándor Petőfihez című versével indult, majd Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke köszöntötte az ünneplőket, emlékezett a Petőfi-mellszobor eltávolításának körülményeire, a visszaállítással kapcsolatos nehézségekre. „Azt szokták mondani, miként a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Költőóriásunk mellszobra az ötvenes években került annak a ragyogó, Köllő Miklós által készített szobornak a helyére, mely jelenleg testvérvárosunk, Kiskunfélegyháza főterét ékesíti.
A szobor régi helyén minden március 15-én összegyűlt ünnepelni a segesvári magyarság, megemlékezni nemzetünk hőseiről és a szabadságharcról. Hat évvel ezelőtt a segesvári vár fala beomlott, a talajomlás elérte a szobor talapzatát. Akkor egyetlen megoldás körvonalazódott: a szobor, az azt körülvevő láncok eltávolítása, a talapzat szétszedése. Végignéztem – furcsa érzés volt – a teljes bontást, a láncok eltávolítását, a szobor leemelését. Nehéz napok következtek, hirtelen a leemelt szobor lett a segesvári magyarság központi ügye. Egymást követték a gúnyos megjegyzések, a támadások, a felelősségre vonások. A polgármester megígérte, a várfal kijavítása után azonnal helyreállítják a szobrot, de ugyanakkor felajánlotta ezt a helyet Petőfi park kialakítására, ahol a szobrot is el lehet helyezni.
A várbeli munkálatok után következett a jóváhagyások megszerzése, és végül a helyi képviselőtestület döntése alapján sikerült kialakítani a Petőfi parkot, ahol a költő szobra is helyet kapott”. Köszönetet mondott Dorin Dăneşan polgármesternek, a volt és jelenlegi képviselőtestületnek, Bandea Dan alpolgármesternek, kiemelten Borbély László parlamenti képviselőnek, akinek minisztersége alatt jelentős összegeket utaltak ki parkrendezésre Segesvárnak, mindazoknak, akik anyagilag támogatták a szoborállítást: az RMDSZ országos és megyei vezetésének, a Communitas Alapítványnak, Balogh József megyei tanácsosnak, Palló Zoltán építésznek, a talapzat kivitelezőjének, Mihály Ferenc restaurátornak valamint megemlékezett a Petőfi-szobor ügyét támogató Ficsór Józsefről, Kiskunfélegyháza időközben elhunyt polgármesteréről.
– Az ünnep nemcsak a magyaroké, hanem az egész városé. A szabadság emlékműve a Petőfi-szobor, megkoszorúzásakor határozzuk el mélyen a szívünkben, hogy mindig méltók leszünk hozzá – tette hozzá Gál Ernő.
Dăneşan Dorin polgármester fontos eseménynek nevezte a szoboravatást, hangsúlyozva, Segesvár multikulturális város, és olyan szellemi-kulturális-történelmi örökséggel rendelkezik, amelyet meg kell őrizni a jövő nemzedéknek. A szobrot Kelemen Hunor, Kapus Krisztián, Dăneşan Dorin, Gál Ernő leplezték le, a történelmi egyházak képviselői pedig az összefogás, közösség- és nemzetszolgálat jegyében áldották meg az emlékművet, arra biztatva, hogy „emlékezésünkből erő, hatalom, kegyelem, reménység áradjon”. Petőfi Sándor Sors, nyiss nekem tért című versét román, magyar és német nyelven Fodor Lilla, Lokodi Alíz, Kristofoletti Klára szavalták el, majd Kelemen Hunor köszöntötte a résztvevőket, hangsúlyozva, Petőfi Sándorra és az ő nemzedékére teljes egészében illik a hegeli megállapítás, miszerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. „A megújulást Petőfi Sándor magában hordozta, része a megújuló nemzeti öntudatnak, a mai értelemben vett nemzetté válás egyik úttörője. Társadalmi szerepvállalása és áldozatvállalása, a szabadság iránti feltétel nélküli elkötelezettsége utat és irányt mutatott nemcsak 1848–49-ben, hanem az azt követő nemzedékek számára is.
A nemzeti megújulás, újjászületés egyik nagy és immár örök példája ő. Az irodalomban is forradalmi, őnála egymásra talál a költő és a forradalmár, a literátus és a szabadságharcos. Emlékét és örökségét mindenhol őrzik, ahol csak magyar ember él, ahol a szabadságot szeretik és magyar kollektív memória létezik. Segesvár és Fehéregyháza kiemelt helyszín ilyen szempontból is. Úgy tudjuk, Segesvártól nem messze vesztette életét, mítoszok keringenek halála körülményeiről. A mi emlékezetünkben, abban a szellemi térben, amely mindenhol jelen van, ahol csak művelt magyar emberek élnek, Petőfi Sándor emléke, öröksége mindig élni fog, versei, a róla szóló történetek, a szobrok, múzeumok életben tartják. Örök életű marad, és e szobor Segesváron ezt bizonyítja, ehhez kell nekünk hűnek, méltónak lennünk” – mondta az RMDSZ elnöke. Magyarország csíkszeredai főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál szerint Petőfi felismerte az idők szavát, és konokul kitartott mellette. „1848-ban forradalomra, forradalmi tettekre volt szükség a nemzet felemelkedéséért. Ma az idők szava nem forradalmi tetteket követel tőlünk, de ugyanolyan konok kitartást közösségünk megmaradásáért. Ma is érzékeljük, hogy sorsfordító helyzet előtt áll a magyar közösség, hogy a jelen legfontosabb gondolatainak megvalósulásán áll vagy bukik a jövő, és az ehhez a gondolathoz való ragaszkodásra, kitartásra van szükség. A magyarság megmaradása sorskérdés, és látnunk kell benne unokáink, közösségünk jövőjét. A Petőfi-szoborban ne a múlt köztéri műemlékét lássuk, hanem a jelen mindannyiunkat érintő gondolatait, feladatait” – jelentette ki a főkonzul.
Wass Albert A bujdosó imáját szavalta el Kovács Ferenc, kiskunfélegyházi X. osztályos tanuló, majd Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere elevenítette fel a 164 évvel ezelőtti fehéregyházi csatát, hangsúlyozva: arra szövetkeztünk, hogy Petőfi szellemi örökségét éltetni fogjuk. „Közös ünnepünk tovább szilárdítja bennünk az együvé tartozás érzését. Legyünk hűek szabadságharcos eleink és Petőfi Sándor örökségéhez!” – tette hozzá.
Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint „a szó szoros értelmében visszatért a nemzet költője”. „Bár csak egy mellszoborban és egy park nevében, de ezek maradandó emléket állítanak az adott történelmi kor határait túllépő alkotó szellemnek. A szobrok küldetésszerűen múltat idéznek, emlékeztetnek szellemi értékekre, bölcsességekre, erkölcsökre, melyek történelmet írtak, örök érvényű igazságokat fogalmaztak meg, és ilyenként élni tanítanak, biztatnak, a zsákutcákból visszatérőknek az újrakezdéshez biztos kiindulópontot mutatnak. Petőfi Sándor szobránál, a róla elnevezett parkban újragondolható az ember küldetése, létének értelme, a természet szépsége, a haza és nemzet értéke, a szabadság sokszor megfogalmazhatatlannak tűnő bölcsessége és erkölcse. Segesvárra, hol ember él, hol ember fél, visszatért a költő, és vele együtt a szabadság, szerelem bátor és szép, embert cizelláló szelleme. Remélhetőleg idén Maros-szentgyörgyre és Marosludasra is visszatér Petőfi” – mondta Brassai Zsombor.
A Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumának elnöke, Tóth Gyuláné kijelentette, „hiszünk abban, tartozzunk bármely nemzethez, országhoz, városhoz, emlékbizottsághoz, intézményhez, hogy egy ország, egy nemzet, egy kis közösség addig él, amíg vállalható értékekkel tudja felvértezni a majdani visszaemlékezőket, míg az anyagi szegénységgel szembe tudja állítani a hit és az együvé tartozás gazdagságát. Ez ma a segesváriaknak itt a várban, a Petőfi parkban újra sikerült”.
Nagy Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész versét Fodor Gyöngyi szavalta el, ezt követően a Segesvári Pedagógusszövetség női kórusa énekelt, végül a szobornál a kegyelet koszorúit helyezte el a Segesvári Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ országos valamint a megyei, a segesvári, fehéregyházi szervezetei, a kiskunfélegyházi önkormányzat, a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus, a Fehéregyházi Petőfi Egyesület, a Communitas Alapítvány, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül Alapítvány 2001, a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola, a segesvári Mircea Eliade Líceum, a segesvári Bajor utcai és Vasút Környéki Egylet, a segesvári református egyházközség, a Kikerics kulturális egyesület, valamint az ausztriai magyarok képviselője.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Így éreztünk mi tegnap – Wass Albert múzeumot avattak Verőcén
Voltál már úgy életedben, hogy bőrig ázva vacogtál, csúszkáltál a sárban, mégis, valahogy ez kevéssé volt fontos? Nem érezted a hideget, a lelkedet is átjáró nedvességet, mert volt valami sokkal fontosabb. Valami felemelő. Áll egy múzeum és áll egy szobor, egy olyan templom tövében, mely ősi magyar hitünk megéléséért épült. Felavattuk, szakadó esőben, de nem arra gondoltunk, hogy most fázunk és ázunk, hanem arra, hogy Isten áldást oszt e helyre. Így éreztünk mi tegnap. Igyekeztünk a Wass Albert múzeum és szobor avatására, még úton voltunk a meleg autóban, mikor kaptuk a hírt: Verőcén leszakadt az ég. És az ég nem adta fel: dörgött, mérges volt, fekete és haragos, ontotta nyakunkba az áldást, arra kíváncsian, vajon hányan adjuk fel és menekülünk a védett melegbe, el a beszédek, a megemlékezések és az áldás elől.
Nem adtuk fel. Hogy is mondta Wass Albert? „Felemás dolgok nincsenek ezen a világon, csak egész dolgok. S ha az ember akar valamit, akkor egészen kell akarja.” Mi akartunk ott lenni, Verőcén, a Kárpát haza temploma tövében, akkor, amikor Wass Albert hagyatéka hazatér. Igen, haza, mert az ő hazája az egész Kárpát-medence volt, a határtalanul nagy Magyarország, Nagy-Magyarország. Itt volt ő otthon, és hogy mely pontján, az nem számít. Hazatért, mert egy aprócska falu lakossága, első embere, Bethlen Farkas vezetésével hívta. Hívta, épített és szépített, hogy méltó helyre kerüljön egy nagyszerű magyar minden emléke.
A kis ház egyszerű, dísztelen, tán olyan, mint ahol oly sokszor ült Wass Albert az erdélyi hegyekben. Tiszta, mint amilyen az ő szíve és lelke volt. És tiszta szívű emberek csoportja vette körül tegnap a házat, a szobrot, járta be a kis völgyet. Olyan emberek, akik dacolva esővel és hideggel együtt akartak lenni akkor, amikor Wass Albert hagyatéka mellett szelleme is hazatér.
Erről beszélt ott Wass Miklós, az író fia, de erről szólt az építőmester Gebora István, Papp Lajos professzor, Gál János, Bethlen Farkas, és ezt éreztük az Agárdi László előadásában felhangzó idézetekből is.
Áll egy múzeum és áll egy szobor, egy olyan templom tövében, mely ősi magyar hitünk megéléséért épült. Felavattuk, szakadó esőben, de nem arra gondoltunk, hogy most fázunk és ázunk, hanem arra, hogy Isten áldást oszt e helyre. Arra, amit Wass Albert írt: „Mindkét kezével hadonászva kioktatta az emberi lét nagy valóságaitól elszakadt szerencsétlen városiakat, kiknek lelke hozzánőtt már az aszfalthoz, és emiatt nem voltak képesek fölfogni többé azokat az Isten és ember közösségéből fakadó titkos erőforrásokat, melyek ma már csak a hegyi emberek hagyatéka odafönt a ködös gerinceken.”
Lemásztuk a ködös völgybe és arra gondoltunk, hogy bár volt a száműzetésben otthona, de hazája a messzi idegenben sose. Arra, hogy nem csak álom, de egyszer valóság lesz hagyatékának igazi hazatérése – Válaszútra. Arra, hogy szobrai tán csak csonkahonban állnak, de emléke és gondolatai szerte a Kárpát-medencében. Arra, hogy bár ítélik – meg- és elítélik – sokan, kik nem ismerik, olvasni és ismerni műveit már nem csak divat, de kötelesség – hisz a dac sokszor akár tudást is szül. Arra, hogy Wass Albert művei szűrők is, hisz érteni és értékelni csak az tudja, akinek mellkasában igazán magyar szív dobog.
És arra gondoltunk, ami a legfontosabb volt e napban és amire újfent csak Wass Albert tanít:
„Gaz és szemét nem terem nemzetet! S a gyűlöletet nem mossa le semmi, csak az összetartó igaz szeretet!” Varga Mónika
Erdély.ma

Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

S ha Erdélyt elveszik? – avagy a nemzeti összeomlás magyar útja
A fenti címet kapta az a trianoni megemlékező előadás, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezett kedden este a Jelen Ház nagytermében.
A június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján megtartott, videovetítéssel egybekötött tényfeltáró előadás zsúfolt teremben zajlott dr. Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT aradi szervezete elnökének irányításával.
Az est meghívott előadója Fráter Olivér történész, a budapesti Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének elnökhelyettese tömör, részletes összefoglalót tartott a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útjáról.
Az átfogó előadást az I. világháború előestéjétől a trianoni tragédiáig témába illő szavalatok tarkították: Pálfi Emese Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz , Murvai Róbert Dávid Wass Albert: Láthatatlan Lobogó, Kiss Zsuzsa Wass Albert: A hontalanság hitvallása, míg ifj. Tóthpál Béla Reményik Sándor: Nagy Magyar télben című költeményét tolmácsolta az est folyamán.
Fráter Olivér történészi pontossággal és részletekkel ismertette az országszakadáshoz vezető tragédia állomásait, mozzanatait, helyszíneit:
a szarajevói merénylet – a világháború kitöréséhez vezető közvetlen ok, a román betörés Erdélybe, Tisza István 1918-as parlamenti felszólalása, majd tragikus halála, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, a belgrádi fegyverszünet, a demarkációs vonal, a román katonaság betörése a gyergyóbékési és gyergyótölgyesi szorosba, Jászi Oszkár tárgyalásai a Román Komité képviselőivel (akik 26 erdélyi és kelet-magyarországi vármegyét követeltek), a marosvásárhelyi Székely Nagygyűlés, a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés, Philippe Berthelot tábornok aradi látogatása, a zászló-affér stb.
A múlt iránt érdeklődő és a jelenben tenni akaró magyaroknak nem ismeretlen a trianoni tragédiához vezető út.
A budapesti történész előadásában historia domusokból (egyházi intézmények fontosabb eseményeit tartalmazó könyv) olvasott fel idézeteket, mintegy alátámasztva mondanivalóját.
„Nem arról van szó, hogy Trianon piros betűs ünnep lenne. Ez a Nemzeti Összetartozás Napja, meg kell tanulnunk szellemileg építkezni abból, aminek a veszteségeit és hátrányait el kellett szenvednünk. Meg kell találjuk a módját és lehetőségét annak, hogy ebből a széttagolt, felaprózott nemzetből hogyan lehet egy egységes és erős világnemzetet építeni” – zárta előadásár Fráter Olivér.
A rendezvény befejezéseként Baracsi Levente belvárosi református lelkipásztor imát mondott a nemzetért, majd a régi és az új Magyar Himnusz közös éneklése zárta a megemlékező előadást.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

Csíki Hírlap – 2013.06.26. A Fodor család neves képviselőinek, Fodor Ignác 1848–49-es honvédszázadosnak, Fodor Pál 1956-os szabadságharcosnak, Fodor Imre és ifj. Fodor Pál adományozóknak állít emléket az a márványtábla, amelyet június 29-én, szombaton, Szent Péter és Pál napján délután hat órakor avatnak fel a csíksomlyói Fodor Háznál.
Az emléktáblát Dóczy András és munkatársai zsögödi andezitből készítették barna felirattal. A szombati ünnepségen az ünnepi beszédek, az emléktábla leleplezése és megáldása után fellép az Árvácska Együttes, Antal Imre és zenekara hazafias énekeket ad elő, majd utcabál következik.
Fodor Ignác, az építő és honvédszázados A Fodor Házat Fodor Ignác építtette nejével, kászonjakabfalvi László Annával 1875-ben. Az 1826-ban született Fodor Ignác Csíksomlyón végezte el a gimnáziumot, majd 1848-ban a huszártiszti iskolát Kézdivásárhelyen. Határőrezredének egy része, mely Csíkban állomásozott, csatlakozott Bem seregéhez. Részt vett Bem erdélyi hadjáratának sok fontos csatájában (Vámosgálfalva, Vízakna, Szászváros, Szászsebes, Piski). Bem 1849. április 19-én Lugoson kitüntette. Orsovánál százada fedezte Perczel Mórék visszavonulását. Bem seregével Vidinen keresztül emigrált az akkor török fennhatóság alatt lévő Bulgáriába. Mivel amnesztiát ígértek neki, két évre rá hazajött, mégis haditörvényszék elé állították, és legénységi szolgálatra ítélték. Később elvégezte a jogot, mint ügyvéd többször védte a gyimesi csángók erdőterületeit. Sokáig volt a Függetlenségi Párt Csík megyei vezetője, ő hozta be Csíkba az első cséplőgépet.
Fodor Pál gazdálkodó és szabadságharcos Fodor Pál 1903-ban született, Csíksomlyón nevelkedett, Budapesten szerzett út-, híd- és vasútépítő mérnöki diplomát. Mint az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Csík megyei vezetője, Csíkban meghonosította a Gül baba-pityókát, az ozsdolai búzát, és kezdeményezésére szimentáli apaállatokat, valamint mezőgazdasági gépeket hoztak a falvakba. A második világháborúban utász századparancsnok volt, majd amerikai és végül szovjet hadifogoly. Az 1956-os magyar nemzeti szabadságharc hatására dolgozta ki a román–magyar lakosságcserére vonatkozó részletes tervét, s készítette el azt a térképvázlatot, amelynek alapján – véleménye szerint – végre megnyugtatóan és mindkét nép számára elfogadhatóan lehetett volna rendezni a magyar–román s ezáltal az erdélyi kérdést. Ezt Márton Áron püspöknek is bemutatta 1956-ban Gyulafehérváron, remélve, hogy az akkori történések lehetővé teszik az erdélyi kérdés rendezését. 1957-ben tartóztatták le, ezért az elképzeléséért és „felforgatószervezet” létrehozásáért 25 évi fogházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Vádlott társai voltak: Hajdu Leánder, Szőcs Izidor, Szentmártoni Odorik ferencrendi szerzetesek és Csiha Kálmán református lelkész, későbbi püspök. Őket 10 és 15 év közötti nehéz börtönre ítélték. 1994-ben post mortem ’56-os érdeméremmel tüntették ki.
Fodor Imre és ifj. Fodor Pál, az adományozók Fodor Imre és ifj. Fodor Pál 1937-ben a somlyói házban születtek mint ikertestvérek, majd Csíkszeredában érettségiztek. Édesapjuk elítélése következtében a bukaresti műegyetemről kizárták, és az elkobzott szülőházukból kitelepítették őket, csak később fejezhették a műegyetemet. Fodor Imre Marosvásárhely polgármestereként, majd mint a Székely Nemzeti Tanács elnöke következetesen és eredményesen dolgozott. Az Európai Unió előcsatlakozási alapjából Marosvásárhely 27 millió eurós támogatást kapott, amiből korszerűsítették a vízszolgáltatást. Az államosított házak visszajuttatása és a kétnyelvűség az ő idejében országos visszhangot keltett, eljárást indítottak ellene, mégis eredményes volt. Az ő elnöksége alatt bonyolították le a Székelyföld autonómiájára vonatkozó belső népszavazást, amely az első ilyen volt Trianon óta, eredménye ma is fontos hivatkozási alap. Egy sikeres, élménypedagógiával foglalkozó ifjúsági társaság alapítója, melynek nemzetközi tábora Szovátán működik. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, majd Wass Albert-díjjal tüntették ki. Ifj. Fodor Pál Sepsiszentgyörgyön a textilgyár főmérnökeként sok közösségi tevékenységet támogatott, például a Csíki úti templom és sípálya építését. 1989 után az RMDSZ és a Nemzeti Megmentési Front megyei vezetőségébe választották. Az elkobzott, majd visszaszerzett szülőházukat a Fodor fivérek tíz évvel ezelőtt, 2003-ban a Csibész Alapítványnak adományozták, azzal a céllal, hogy a négy erdélyi magyar történelmi egyház szellemében működő ifjúsági házat alakítsanak ki benne. A nagyon leromlott épület felújítására és a padlástér kiépítésére a Csibész Alapítvány és annak vezetője, Gergely István, Tiszti munkája révén sikerült támogatást találni, az ügyintézésben Csíkszereda önkormányzata is segített. Az épület jelenleg ifjúsági szálláshely és iroda, szociális konyha, illetve több ifjúsági találkozó, tevékenység és sok hétvégi rendezvény színhelye. A Fodor Házban híres közéleti személyiségek is szívesen tartózkodnak, legutóbb, a csíksomlyói pünkösdi búcsú idején Áder János magyar köztársasági elnök volt a ház vendége.
csibesz.ro/wordpress/hu

Újabb megmozdulások az egységes Székelyföldért Sepsiszentgyörgyön
Gyarapodott valamelyest az Erdélyi Magyar Néppárt ifjúsági partnerszervezete, a Minta által kezdeményezett tüntetés résztvevőinek száma, tegnap délután mintegy hatvan-hetvenen gyűltek össze a sepsiszentgyörgyi prefektúra előtti téren. A tiltakozás során Wass Albert-verseket olvastak fel, és felcsendült az Autonómiát skandálás is.
A szombati tüntetés előtti figyelemfelkeltő akció egészen péntekig folytatódik, naponta 5 és 7 óra között várják a csatlakozni kívánókat. Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi elnöke tegnap újabb akciókat jelentett be: a némiképpen a régen hadba hívást jelző véres kard körbehordozásának szokását modern eszközökkel idézve, mozgósítás céljából a megyeszékhelyen autós felvonulást terveznek csütörtökön és szombaton. Csütörtökön a hét óráig tartó figyelemfelkeltő tüntetés után indul az autós menet a kormányhivatal előtti térről, a tülkölés mellett székely és magyar magyar zászlók lobogtatásával próbálják felhívni a figyelmet a szombati tiltakozásra, illetve a kormány régióátszervezési törekvéseinek veszélyeire. Szombaton ugyancsak a prefektúra előtt gyülekeznek a gépkocsik, ezúttal este hat órakor, a tervek szerint mindkét akció során végigvonulnak majd a város minden részén, a menethez bárki csatlakozhat.
Ugyancsak tegnap jelentették be a Minta képviselői, hogy a szombati, este nyolc órára időzített tüntetés előtt fél órával, azaz fél nyolckor a sepsiszentgyörgyi Dózsa-szobor előtt kis műsorral emlékeznek Dózsa Györgyre, innen gyalogosan vonulnak majd a prefektúra elé, végül pedig az Erzsébet parkba a honvéd-emlékműhöz, ahol felolvassák a petíciót, illetve beszédek hangzanak el. Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma

Egyek voltunk egy hétig
Isten kegyelméből az idei évben is részt tudtunk venni a VI. Kárpát-medencei Református Ifjúsági Találkozón, amelyet augusztus 5–11. között Balatonfenyvesen szerveztek meg. A rendezvény vezérmottója egy Wass Albert-verscím volt: Látható az Isten.
Az előadók közül Viski Anna, a Kaposi Mór Oktató Kórház osztályvezető főorvosa a munkája során Istenről szerzett tapasztalatairól beszélt, Varnus Xavér világhírű orgonaművész érdekesebbnél érdekesebb kérdésekre válaszolt, s arra biztatta a fiatalokat: mindent tegyenek meg álmuk megvalósításáért. Mészáros Elek Pál, a Csillag Születik tehetségkutató verseny 2012-es győztese énekhangjával bűvölte el hallgatóit, református presbiterként pedig elmondta, hogy tehetségét Isten ajándékának tekinti. Köntös László, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője arról a látásmódról beszélt, amellyel Wass Albert igyekszik meglátni és felfedezni Istent ebben a világban. A kérdés az, hogy sikerül-e meglátnia Istent a mai fiatalnak, vagy sárba tapossák azokat az értékeket, élményeket, melyek által láthatóvá válik?
Szombat este Székelyföldet képviselve be kellett mutatnunk egy híres székely személyiséget. Gábor Áron mellett döntöttünk, Hajdú Loránd kántor kivetítőn mutatta be munkásságát és életét. A Székely Himnusz az idén is sokunk szemébe könnyeket csalt. Jó volt érezni, hogy az egész találkozó alatt, ha csak egy hétre is, de megszűnt Trianon. Mind egyek voltunk: délvidékiek, felvidékiek, partiumiak, anyaországiak, kárpátaljaiak, székelyek. Annak ellenére, hogy más országokhoz csatolták a magyar területeket, még mindig tudunk magyarul beszélni, imádkozni. Vasárnap a záró istentisztelet végén a különböző versenyek, vetélkedők győztesei vehették át az okleveleket. A székelyek közül Csoma Attila a fotóversenyen, Kocsis Réka a rajzversenyen lett első, a fiúk focicsapata és Hajdú Loránd kántor asztaltenisz-tudománya második helyezést kapott. Megdicsérték az élményszínházat is, amit közülünk állított össze és tanult be egy lelkes csapat.
Bucsi Zsolt Tamás
beosztott lelkipásztor, Sepsiszentgyörgy, Vártemplom
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

200 éves a borossebesi református templom
Méltó utódai a dicső elődöknek
Szombaton a borossebesi református templomban 10 órakor kezdődött ünnepi istentisztelettel indult útjára az a rendezvénysorozat, amit a templom felszentelésének a 200. évfordulója alkalmából szerveztek.
Igehirdetésében ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke, Pál Apostolnak a tesszalonikiekhez írt leveléből kiindulva, Istennek mondott hálát az eltelt 200 évért, valamint a következő, remélhetőleg hasonló időszakért. Mert Isten azért segít visszatekinteni, hogy még világosabban láthassuk, értékelhessük a jelent és a jövendőt. Vajon, meddig, a meddig – tette fel a kérdést. Vagyis e mai felgyorsult világban, amikor a sátáni erők egyre több hívőt eltávolítanak a templomtól, Istentől, meddig maradhat életben egy szinte maroknyira zsugorodott gyülekezet? Hogyan tovább, milyen erő viheti e gyülekezetet? Mert a nagyjaink nyomdokait követni felemelő dolog, csakhogy hol vannak már a dicső nagyjaink? Legnagyobb erőforrásunk a folytatáshoz az Istenbe vetett hitünk lehet, mert Isten hisz, a rengeteg botlásai ellenére is szereti a 21. századi embert. Még akkor is, ha mindennapos gondjaink, sikertelenségeink közepette, számtalanszor szembefordulunk Vele, Őt vádoljuk a botladozásainkért, a csalódásainkért, de még ekkor is hű az Isten. Pál Apostollal szólva: „Érzem, hogy hozzám hűséges az Isten”. Az Egyházkerület 300 gyülekezetének az utolsó templomában is érezniük kell a híveknek, hogy gyarlóságaik dacára, hozzájuk is hű az Isten. Éppen ezért kell neki hálát adni az elmúlt 200 évért, de a következőkért is, és szeretni kell Istent, de az egyházat is, ami hozzá vezet. A továbbiakban Voian Emília elszavalta Csiha Kálmán néhai püspök Szeressétek a templomot című költeményét.
Házigazdaként nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor mondott köszönetet a püspöknek az igehirdetésért, egyben köszöntötte a születésnapján. Köszöntötte nt. Módi József esperest, aki az ágyai fiatalok egy csoportjával érkezett, hogy az előadásukkal emeljék az ünnepség színvonalát. Üdvözölte a megjelent lelkészeket, név szerint kiemelve Stojanovici Péter katolikus plébánost; feleségével együtt Gheorghe Feieş polgármestert, Bognár Levente aradi alpolgármestert, RMDSZ megyei elnököt, Faragó Péter ügyvezető elnököt, Jankó Andrást, az Aradi Kölcsey Egyesület elnökét, Kiss Lászlót, aki összeállította a Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című kötetet, továbbá minden jelenlévőt. A borossebesi polgármestert az anyanyelvén is köszöntötte.
Nt. Módi József, az Aradi Egyházmegye esperese miután köszöntötte ft. Csűry István püspököt, a lelkésztársakat, a híveket, a meghívottakat, köszönetet mondott az isteni ajándékért, amivel 200 éven keresztül megtartotta a gyülekezetet és a templomát. Mert egy fehérre meszelt templom legnagyobb ékessége a gyülekezet, aminek a megtartásáért, Istené a dicsőség. A továbbiakban a Módi Kinga tiszteletes asszony által felkészített ágyai fiatalok 13 fős csoportjának a szavalatokkal fűszerezett ünnepi, zenés műsora következett. Duka Lilla elszavalta Wass Albert Üzenet haza; Zsóri Hortenzia, Reményik Sándor Ne hagyjátok a templomot, az iskolát; Kiss Evelin, Túrmezei Erzsébet Az otthonom a templom című költeményeit. Az ünnepi műsor ékes színfoltja volt a rendezvénynek.
Bognár Levente hozzászólásában köszöntötte a megjelenteket, majd azt a 200 évet értékelte, ami azt bizonyítja, múltja van a helybeli református gyülekezetnek, amelyiknek a tagjai a hitüket és az anyanyelvüket egyaránt megőrizték. Akik a templomot megépítették, a jövőben gondolkoztak, ezért nekünk is a jövőben kell gondolkoznunk, hogy a templom a következő 200 évben is erős bástyája lehessen a borossebesi református magyarságnak. A templomtorony a távolból nézve is iránymutató, mint világítótorony, biztonságot ad, hogy nem tévelyegtünk el. Azt kívánta, hogy a templom a jövőben is a helybeli hívek, a magyarság lelki világítótornya lehessen.
Hozzászólásában Gheorghe Feieş polgármester örömének adott hangot, amiért részt vehet e bensőséges ünnepen, ahol a templom 200 éves évfordulóját, a református, magyar közösség kultúrájának a megalapozottságát ünneplik. A városban élő 8 felekezetnek összesen 19 temploma, imaháza van, ami azt jelenti, az egységes egész szegényebb lenne a református kultúra nélkül, ezért ezt is nagyra becsülik. A nemzetiségek és a felekezetek közötti felhőtlen együttműködés, a tolerancia példaképévé emelte Borossebest. E szellemben, további hosszú, gyümölcsöző hitéletet, közösségi munkát kívánt a gyülekezetnek.
A továbbiakban nt. Prém Imre Csaba lelkipásztor Reményik Sándor Templomépítők című versét olvasta fel, majd rátért annak az alkalmi kiadványnak a bemutatójára, ami az 1546-ban megalakult helybeli református gyülekezet történetén vezeti végig az olvasót. A magyarul megtartott bemutatót követően, románul is kitért a gyülekezet történetének a legfontosabb eseményeire, majd felkérte elődjét, nt. Balla Sándor lelkipásztort és Máté József főgondnokot, a 200. éves évforduló alkalmából készült márvány emléktábla leleplezésére. Ennek a felirata: „E templom 200 éves fennállása megünnepeltetett 2013. szeptember 7-én, püspök Csűry István, esperes Módi József, lelkész Prém Imre Csaba, főgondnok Máté József, gondnok Patkó András, presbiterek Hălmăgean Ilka, Lach Gizella, Nanasszes János, Patkó Zoltán, Soltész Irén, Tóth Ilona, Radu Erzsébet és Venter Rozália”.
Az ünnepség után a templomudvarban szeretetvendégséget adtak a hívek részére, ahol egyik asztalnál Kiss László dedikálta a Képek és szemelvények Borossebes város történetéből című kiadványát. A meghívottak tiszteletére ebédet adtak a közeli vendéglőben. A borossebesi, maroknyi református gyülekezet tagjai méltó házigazdái voltak a 200 éves évfordulónak, ami azt jelenti, méltó utódaik is a gyülekezetalapító, templomépítő elődöknek, akiknek az örökségét remélhetően úgy őrzik, adják tovább, hogy megtartják hitüket, magyarságukat is.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Iskolakezdés a szórványban: Válaszút újítani tudott
Közel száz gyerek kezdi az iskolát hétfőn a Kolozs megyei válaszúti szórványkollégiumban. Balla Ferenctől, a Kallós Zoltán Alapítvány igazgatójától megtudtuk, idén újdonsággal is szolgál az alapítvány: kilencedik osztályt is indítanak, ahol mezőgazdasági ismeretekre oktatják azt a tizenhárom gyereket, aki ebben a tanévben beiratkozott az iskolába.
A kilencedikesek nem csak elméleti oktatást kapnak, hanem arra is lehetőségük lesz, hogy egy megművelendő területen elsajátítsák a mezőgazdasági tudás csínját-bínját. Balla igazgató azt is elmondta, egy új épülettel gazdagodnak hamarosan, ahol a neves múzeumban található tárgyi értékeket felújíthatják, illetve reprodukálhatják nem csak az érdeklődő felnőttek, hanem a fiatalok is.
A Kolozsvártól alig harminc kilométerre fekvő Válaszút a Mezőség egyik kis kétezres lélekszám alatti faluja nemcsak Wass Albert születési helyeként közismert, hanem a Kossuth-díjas és Corvin-lánccal kitüntetett Kallós Zoltán miatt is. A néprajzkutató a kilencvenes években hozta létre a nevével fémjelzett alapítványát, amely 1999-ben útjára induló iskolájának első évfolyamában mindössze négy diákot fogadott. Mára az óvodások és elemi osztályosok száma százas létszámra duzzadt.
A kollégium fontosságáról beszélgetve kiderül: komoly problémákkal küszködik az erdélyi magyar társadalom, hiszen gyakran a nyugdíjas tanárnőket kell visszahívni a falvakba, ha pedig erre nincs lehetőség, csak szakképzetlen embereket alkalmazhatnak. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a minőségi oktatás érdekében nem helyesebb-e bezárni egy iskola kapuit, és megkeresni azt az intézményt, amelyik jó lehetőséget biztosít a gyerekek számára – mondta az igazgató. Válaszúton magyarul tanulhatnak a gyerekek, ráadásul a nehezebb anyagi helyzetben levő családokból származóknak nem kell hozzájárulniuk az iskoláztatáshoz.
Elsősorban a közeli falvakból érkeznek gyerekek, így többen hazautaznak naponta, de a legtöbb gyerek itt alszik, és legfennebb hétvégenként tér haza.
A válaszúti szórványkollégium missziója, hogy a mezőségi szórványban élő magyar családokban élő gyerekeket anyanyelvi oktatásban részesítse abban az esetben, ha az adott településen nincs már erre lehetőségük. 1999-es indulása előtt az alapítvány munkatársai mintegy húsz környékbeli településen keresték fel a családokat, így megállapíthatták, hogy közel száz olyan gyerek vár a beiskoláztatásra a következő években, aki nem számíthat magyar oktatásra.
A Kallós Zoltán Alapítvány kollégiumába 1999-ben még csak négy gyerek iratkozott be, ez a szám az ezredfordulóra már 22-re növekedett, tavaly pedig 96-an részesültek a válaszúti magyar oktatásban. Felmérés született a vegyes házasságokról is: a 96 gyerekből 24-en voltak ebben a helyzetben.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Építkezés, táborozás, élmények
Nyár végi „mérleg” a Tékában
Az idei nyáron is számos rendezvény zajlott a szamosújvári Téka Alapítvány szervezésében: gyermek- és felnőtt-táborok követték egymást, az alapítvány keretében működő csoportok pedig külföldi fellépések során vitték messzi földre a Téka jó hírét. Közben az építkezés is folytatódott, mind az alapítvány feketelaki táborközpontjában, mind pedig a Mezőségi Szórvány Iskolaközpontban.
Nyár elején kezdődött a kialakítása, a nyár végére pedig már birtokba is vették a feketelaki táborközpont fürdőjét az akkor éppen ott táborozó „kalákások”. A régi néptáncosok „regéiből” ismert vízhordások, az emiatti takarékos tisztálkodási „technikák” ezennel történelembe vonultak, hiszen most már vezetékes víz és csempézett fürdőszoba áll a táborozók rendelkezésére. Ezt egyébként augusztusban két turistacsoport is megtapasztalhatta már: ők egy utazási iroda szervezésében érkeztek, hogy észak-erdélyi körútjuk során Feketelakot és Szamosújvárt is megismerve, Wass Albert nyomában barangoljanak tájainkon.
A Mezőségi Szórvány Iskolaközpont építési munkálatai is folytatódtak: mostanig három épületrészen készül el az alap és az első szint. A legnagyobb épületrészen az alagsor, a földszint és az emelet is felépült, és a tervek szerint ez év decemberéig teljesen elkészül ez az épületrész. A Bethlen Alap és a Communitas támogatása mellett a téglajegy program is jelentősen hozzájárult az építkezéshez szükséges anyagiak előteremtéséhez: eddig 39 ezer lej gyűlt össze az adományokból – a Téka honlapon megtekinthető a téglajegyet vásárlók névsora is. Reményeink szerint sikerül még több támogatót bevonni, hisz az iskola befejezése igencsak időszerű: a szórványban élő magyarság számára minden, önálló intézmények nélkül eltelt év visszafordíthatatlan veszteségeket okoz.
Tábori élmények kicsiknek, nagyoknak
Nemcsak tudásban, élményekben is gazdagabbak lettek a Tékában táborozó gyerekek, de lelkiekben épültek a velük foglalkozó pedagógusok is. A honismereti táborban főleg a környékbeli falvakból származó gyerekek vettek részt, hogy alkalmuk legyen jó hangulatban, anyanyelvüket közösen gyakorolva megismerni tájegységünk értékeit. A felnőtt keramikus táborban a sikeres fazekas tanfolyam résztvevői alkothattak, míg a középiskolás diákok a kézművesség mellett kolozsvári művészekkel is megismerkedhettek a számukra szervezett táborban.
A gyerekek kézműves táborában majdnem 100 gyerek alkotott 8 műhelyben, különböző természetes anyagból érdekes és főleg értékes tárgyakat, a feketelaki Kaláka edzőtábor pedig a közelgő külföldi fellépéseket alapozta meg.
Bejárták fél Európát
Fellépésekben is gazdag nyarat zárt mind a Kaláka néptáncegyüttes, mind a Rozmaring népdalkórus. Júniusban Verőcén, az Erdélyi Világtalálkozón mutatták be a Mezőséget, majd augusztus folyamán a Rozmaring Lengyelországban, a Kamara Kaláka pedig Portugáliában turnézott. Természetesen felléptek a környéken is, így a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján, valamint Désen, Noszolyban, Nagybányán, Széken is. Augusztusban pedig egy lengyel csoportot láttak vendégül, közös programokat is szervezve.
Idén 100 diák lakik a szórványkollégiumban
A sok program miatt észrevétlenül suhant el a nyár, és szeptember 15-én megnyitotta kapuit a Téka Szórványkollégium, amely ebben a tanévben 100 diáknak lesz otthona. Sorra felkerülnek a beosztások, plakátok a hirdetőtáblákra, indul az élet. Kézműves körök, néptánc, népdal, népi hangszeroktatási lehetőség várja heti rendszerességgel a diákokat, akik három zenekarba és két néptánccsoportba is bekerülhetnek. Az óvodások a Prücskök játszóházában népi gyermekjátékokkal ismerkednek.
Hamarosan jön az őszi évadnyitó rendezvény is pedagógusoknak szóló szimpóziummal és számos meglepetéssel, október végén pedig a környék adatközlői találkoznak a Mezőségi Fesztiválon…
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár)

Közösen emlékezünk 1956-ra
Városunkban háromnapos programsorozattal emlékeznek az 1956-os eseményekre és tisztelegnek az áldozatok emléke előtt.
Az 1956-os megemlékezés október 20-án, vasárnap két kultúrműsorral kezdődik. A volt Stúdió Mozi termében 18 órától az Udvarhelyszék Fúvószenekar koncertjét, 19 órától pedig a Művelődési Ház nagyszínpadán a Boróka Néptáncegyüttes műsorát lehet meghallgatni, megtekinteni.
A Művelődési Ház előtéri galériájában október 22-én, kedden 18 órától állítják ki az Épített örökség másként című fotópályázatra beérkezett alkotások legjavát.
Szerdán, október 23-án 18 órakor a Művelődési Ház koncerttermében a Hargita Szalon - A káosz architektúrája címmel júliusban meghirdetett képzőművészeti pályázat legsikerültebb munkáit felvonultató kiállítás megnyitójára várják a közönséget. A tárlaton 35 Hargita megyei képzőművész 45 munkáját lehet megtekinteni.
Kulcsár Székely Attila színművész egyéni előadóestjét, a Wass Albert művei alapján összeállított Mustármag című produkciót este 7 órától a Művelődési Ház nagytermében mutatja be.
Az ünnepi megemlékezést a szerdán este 8 órakor kezdődő fáklyás felvonulás zárja, a résztvevők a Művelődési Háztól vonulnak a Ferences templomhoz, az Üldözöttek és áldozatok emlékművéhez.
Az előadásokra a belépés díjtalan.
Lázár Emese
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Székelyek menete: szolidaritási megmozdulások Európában és Észak-Amerikában
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) háromszéki demonstrációjával párhuzamosan Európa és Észak-Amerika több nagyvárosában is szolidaritási megmozdulásokat tartottak vasárnap.
Az egyesült államokbeli Clevelandben a helyi magyarok egyik rádiója, a Bocskai Rádió szervezett szolidaritási tüntetést. Csibi Lóránd, a rádió főszerkesztője az MTI-nek elmondta, hogy a de- monstrációt a Szent Imre-templom előtti parkolóban tartották meg 100-150 ember részvételével. A megmozdulást azért rendez- ték a Szent Imre-templom előtt, mert Clevelandben nincs román külképviselet. A tüntetők a transzparenseikre írt jelmondatokkal is tiltakoztak az ellen, hogy a román kormány „fel akarja darabolni Székelyföldet".
A főszerkesztő a rendezvényen felolvasta azt a kiáltványt, amelyben a Székelyek nagy menetelésének résztvevői megerősítették a Székelyföld autonómiája iránt korábban is kinyilvánított igényüket. A demonstrációt a magyar Himnusz és a székely himnusz eléneklésével zárták – közölte Csibi Lóránd, aki úgy tudja, hogy másutt Észak-Amerikában is voltak hasonló demonstrációk, például New Yorkban és Torontóban.
A Svédországi Magyarok Országos Szövetsége Stockholmban szervezett megmozdulást, amelyen ott voltak a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség vasárnapi ökumenikus istentiszteletének résztvevői is. A Székelyek nagy menetelését támogató mintegy kilencven felvonuló a román nagykövetség előtt fejezte ki tiltakozását a tervezett közigazgatási átszervezés miatt, és petíciót adtak át a román nagykövetségnek. A Svédországban élő magyarok mindig küzdeni fognak az összetartozásért és az erdélyi autonómiáért. Erdély „nem felosztható" és nem „beolvasztható" – hangzott el a rendezvényen.
Molnár Veress Pál lelkész Székelyföldnek címzett üzenetében Pál apostol Timóteushoz írott leveléből idézett. „Ama nemes harcomat megharcoltam, a futásomat elvégeztem, a hitemet megtartottam". Azt kívánjuk Székelyföldnek, hogy mindenki a maga helyén, a maga idejében a nemes harcot harcolja meg, futását becsülettel végezze el és tartsa meg hitét mindenkor – mondta.
Stuttgart belvárosában egy németországi magyar civil szervezet, a Hunnia Baráti Kör szervezésében tartottak szolidaritási tüntetést. A megmozduláson 300-an vettek részt a szervezők és a tüntetést biztosító rendőrök egybehangzó becslése szerint – mondta el az MTI-nek telefonon Hahn-Seidl Alida szervező. A demonstráció közös imával kezdődött, majd a tüntetők Esztergám Miklós tárogatóművész kísérete mellett székely dalokat énekelve vonultak végig a város központjában. A tüntetésen székely és magyar zászlókat emeltek a magasba, és összesen 1500 szórólapot osztottak ki a járókelőknek. A német nyelvű szövegben a székelyek helyzetéről és törekvéseiről tájékoztattak.
Háromnapos akció Felvidéken
A Felvidéken legalább hat helyszínen tartottak és tartanak szimpátiarendezvényeket.
A Magyar Közösség Pártja (MKP) – a székelyek autonómiatörekvéseivel való szolidaritásukat kifejezendő – Dunaszerdahelyen, Párkányban, Rimaszombatban és Szomotoron jelképes aláírásgyűjtési akciókat szervezett vasárnap délután három órától. A több naposra tervezett akció annak első óráiban a szervezők szerint a „várakozásoknak megfelelően haladt", az íveket több százan írták alá helyszínenként. „Ezzel is szeretnénk jelezni, hogy erdélyi barátaink nincsenek egyedül az önrendelkezésért folytatott küzdelemben, valamint azt is, hogy az autonómia jogos igény a felvidéki magyarság számára is" – hangoztatta Berényi József, az MKP elnöke a dunaszerdahelyi rendezvényen mondott beszédében. Rámutatott: az autonómia szükségességéről Szlovákiában nem csupán a többségi nemzetet kell meggyőzni, hanem a felvidéki magyarságnak egy jelentős részét is.
Gubík László, a Via Nova ICS elnöke a szervezet által az Európai Unió pozsonyi képviselete előtt vasárnap délelőtt tartott tüntetésen a sorsközösség vállalásának fontosságát emelte ki.
Ma mi vagyunk itt a székelyek mellett, holnap talán már ők lesznek ott mellettünk" – hangsúlyozta. A beszédet követően a tüntetés néhány tucat résztvevője, kezükben székely zászlókkal és a „Felvidék Székelyfölddel van" feliratú transzparensekkel átvonult Románia pozsonyi nagykövetsége elé, ahol felolvasták a székelyek önrendelkezésről szóló kiáltványát, elénekelték a székely himnuszt, majd bedobták a dokumentumot a külképviselet postaládájába.
A felvidéki Diákhálózat néhány aktivistája vasárnap még a kora reggeli órákban egy székelyzászlót formáló, égő mécsesekből összerakott alakzatot helyezett el Románia pozsonyi nagykövetsége előtt.
A vajdasági Topolyán is nagygyűlést tartottak a Székelyek nagy menetelése szimpátiarendezvényeként. A délvidéki szolidaritási rendezvényen öt vajdasági magyar párt – a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Magyar Remény Mozgalom, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Egység Párt – vett részt. A megmozduláson körülbelül ötvenen voltak. Elhangzott, hogy a megjelentek támogatják a székely összefogást, és a mintegy 250 ezer fős vajdasági magyarságnak is ezt a példát kellene követnie.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke szombaton közleményben fejtette ki, hogy a VMSZ támogatja a székelyek nagy menetelését. Szerinte ennek a menetoszlopnak kettős üzenete van: „egyrészt felhívja a figyelmet a magyar összefogásra, másrészt világossá teszi, hogy minden politikai csatát, a kárpát-medencei magyarság megmaradása szempontjából fontos ügyet ott kell győzelemre vinni, abban az országban, ahol a magyarok élnek: a székely autonómiát Romániában kell elérni", ezért van szükség egy erős magyar párt jelenlétére és kiállására.
London A BBC londoni székháza előtt tartottak demonstrációt vasárnap este a székely autonómiáért.
A londoni magyar közösség által szervezett rendezvényen, amelyre hozzávetőleg 120-an gyűltek össze, megemlékeztek 1956 évfordulójáról is. A magyar és székely lobogókat magasba tartó tüntetők előtt Szarvas József, a Magyar Szabadságharcosok Nagy-Britanniai Szövetségének főtitkára emlékezett vissza a harcokra, a szovjet hadsereg bevonulását követő menekülésre.
Ezután a demonstráció főszónoka, Fehér Tamás, a Londoni Magyar Magvető nevű csoport egyik vezetője követelte Székelyföld autonómiájának megteremtését. Beszédében rámutatott: az idő rohamosan fogy, hiszen az utóbbi húsz évben félmillióval csökkent az erdélyi magyarság lélekszáma asszimiláció vagy elvándorlás miatt. Elhangzott az is, hogy az Erdély feletti román fennhatóság „akár katonai megszállásnak is tekinthető, hiszen az erdélyi magyarokat senki nem kérdezte arról, hogy román fennhatóság alatt kívánnak-e élni".
A demonstráción előadták Wass Albert több költeményét, és a rendezvény végén felolvasták a Székelyek nagy menetelésének kiáltványát. Az összegyűltek a tüntetésen többször is az „Autonómiát Székelyföldnek", a „Vesszen Trianon", illetve a „Székelyföld nem Románia" jelszavakat skandálták.
A másfél órás rendezvény a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. MTI
Erdély.ma

Előzetes letartóztatásban a gyergyószentmiklósi főügyész
Korrupció gyanúja miatt a Bukaresti Táblabíróság vizsgálati fogságba helyezte Majeczki Izabellát, Gyergyószentmiklós főügyészét.
A csütörtökön őrizetbe vett és Bukarestbe szállított főügyészt a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) azzal gyanúsítja, hogy 2011-ben két tehenet, három juhot és két bárányt fogadott el azért, hogy kedvezően záruljon az ügyészségi vizsgálat két– erőszakos cselekményekért előállított– személy ügyében.
A DNA pénteki közleménye szerint ez év augusztusában úgy próbálta eltüntetni a megvesztegetés nyomait, hogy a megvesztegetők egyikével hamis nyilatkozatot íratott, amelyben az illető azt nyilatkozta, hogy pénzért adta el az állatokat. A korrupcióellenes nyomozók azzal is gyanúsítják a főügyészt, hogy egy ügyészségi dosszié gyors lezárása ígéretével próbálta érvényesíteni az élettársa építővállalatának az üzleti érdekeit. A hatóságok tízezer lejre becsülik az okozott kár értékét.
Majeczki Izabella az egyetlen vezető tisztséget betöltő magyar nemzetiségű ügyész Székelyföldön. A gyergyószentmiklósi ügyészség áprilisban azzal került az erdélyi magyar sajtó érdeklődése középpontjába, hogy hivatalból indított vizsgálatot olyan gyergyószentmiklósi és gyergyócsomafalvi rendezvények ügyében, amelyeken Wass Albert műveiből olvastak fel.
MTI
Székelyhon.ro

Nacionalista provokáció kontra kiemelkedő nemzetépítő gesztus?
Közvetlenül a rendszerváltás után a nemzetben gondolkodó magyarok többsége még komolyan vette azok érvelését, akik arra intettek, hogy „meggyőzéssel” kell próbálkozni az erdélyi magyar érdekek érvényesítésében, nem tüntetéssel. Hogy előbb demokráciát kell teremteni Romániában, s majd utána jöhetünk elő mi, magyarok sajátos nemzeti követeléseinkkel. Ha viszont megnézzük, hogy kik voltak ők, azt látjuk: kevés kivétellel épp azok, akik képesek voltak az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia-)nyilatkozat ellen támadni, s annak visszavonását követelni 1992 novemberében. De ők léptek fel 1997 elején a Bolyai egyetem megteremtésének ugyancsak konszenzusos nemzetstratégiai követelése ellen. Szerintük Wass Albert „immorális”, „gyűlölködő” és „ízléstelen” írásai „ellenségképző sztereotípiákat teremtenek újra”, akiknek Nyirő fasiszta, akik számára giccs a csíksomlyói búcsú és az István, a király – leszámítva, gondolom, az Alföldi-féle verziót.
Anyaországi elvbarátaik léptek fel a kollektív jogok ellen a kilencvenes években, máig őrzök egy fénymásolatot, amelynek eredetijét az SZDSZ terjesztette be a Liberális Internacionálé 1995 végi gyűlésén, amelyben a kollektív jogok helyett az egyéni jogok hangsúlyozását szorgalmazzák – e tényt egyébként simán letagadták az ügyből kiinduló sajtópolémiában. Megpróbálták elméletileg megmagyarázni, hogy nem kell foglalkozni a kollektív jogokkal, mert azok „alanya” meghatározhatatlan, ők forgalmazták a „republikánus”, az anyaországtól elszakított magyar nemzeti közösségektől elszakított magyarokat a nemzeti közösségből „kidefiniáló” nemzetfogalmat az „etnicista” kultúrnemzet fogalmával szemben.
Ellenpontos „elvhűség”
A Székelyek Nagy Menetelése kapcsán ismét hallatták hangjukat a szellemi métely e magyar nyelven kommunikáló képviselői. Ara-Kovács Attila – aki a nyolcvanas években még életét kockáztatva szerkesztette a nemzeti gondolatkörben megmaradt, azóta is hiánypótló lényeglátó tanulmányokat író Tóth Károly Antallal és a nemzeti polgári oldal későbbi politikus költőjével, Szőcs Gézával közösen az Ellenpontok című szamizdatot – a kilencvenes években az autonomista politika harsány ellenfelévé vált, s a minap immár sokadjára támadt annak képviselőire. Ezúttal elhatárolta magát az Együtt 2014 nevű, Bajnai Gordon neve által fémjelzett szerveződéstől is, miután az támogatta a Székelyek Nagy Menetelésével szolidarizáló, a Hősök terétől a román nagykövetségig tartó menetet. „Kaptam egy sajtómeghívót, amiben bejelentik: az Együtt-PM Szövetség támogatja a nagy székely menetelést. A helyük tehát ott van a CÖF mellett. Úgy teszik magukévá a Fidesz nacionalizmusát, amiként a Fidesz a Jobbik rasszizmusát. Forog a gyomrom. Azért írtam e sorokat, nehogy valaki azt higyje, bármi közöm is lenne Bajnai Gordonhoz a jövőben. És szégyellem, hogy a múltban volt valamilyen szinten közöm” – áll Ara-Kovács Facebook-bejegyzésében.
Érthető, ugye? Aki támogatja a székely autonómia melletti nyílt kiállást, „nacionalista”. Kell nekünk Ceauşescu, Iliescu, Năstase, Ponta, hogy középkorinak, szélsőségesnek vagy nacionalista provokációnak bélyegezze jogos törekvéseinket? Ugyan! Itt van a hajdani ellenálló Ara-Kovács, aki ezt megteszi helyettük ingyen és bérmentve, s bizonyára még büszke is „elvhű” kiállására. A Jobbik pedig rasszista, ugye, annak dacára, hogy nem közösségek ellen támad, hanem bizonyos közösségeken belül tapasztalható társadalmi jelenségek ellen.
De Ara-Kovács rávetíteti a rasszizmus rágalmát a Fideszre is, s attól sem riad vissza, hogy a Facebook-bejegyzése alatt kialakult polémia keretében „kompromittált” szervezetnek nevezze a Székely Nemzeti Tanácsot. Mert ezt ma meg lehet tenni a saját táborbeli presztízsveszteség nélkül. A magyar nemzeti oldal bármely képviselője alaptalan rágalmakkal illethető, mert ez megengedett az ellenféllel szemben. Bele lehet beszélni tartalom nélkül a levegőbe, hangulatot lehet kelteni, rágalmazni, hitelt rontani. Már a tárgyszerűség látszatára sem kell ügyelni. Rouchefoucaud szerint „a képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt.” Mára már a nemzetellenes baloldalnak erre sincs belső késztetése. Kálmán C. György még tömörebben fogalmazott az Együtt lépése kapcsán. „Kiaf.szt akarnak ezek nyalogatni? Na, viszlát, Együtt-PM, elment a maradék eszetek.” Persze azok után, hogy Ara-Kovács és Kálmán C. György elvbarátai kitüntették a 2006-os rendőrterror, szemkilövetések és rituális kínzások fő felelősét, Gergényi Pétert, nincs mit csodálkozzunk.
Érdekes viszont az Együtt 2014 kiállása a szolidaritási menet mellett, mint ahogy az MSZP erkölcsi-politikai támogatása is. Csak a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció határolódott el az akciótól. Világos üzenet: akinek a nemzeti elkötelezettségnek legalább a halvány látszata egy parányi mértékben is számít, az melléállt az ügynek.
Lelepleződés garantálva
A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése azért is zseniális, mert lelepleződés nélkül magyar ember aligha szólhatott ellene bármit. Az sajnálatos módon bebizonyosodott az utóbbi évtizedekben, hogy sok kis engedményből nem lesz az erdélyi magyar szuverenitást körülbástyázó közjog, hogy autonómiát nem lehet titkon elérni, hogy a követelés elrejtése a program egyik zugában nem segíti elő a megvalósítást. Ahhoz minden fórumon a leghatározottabban fel kell lépni, minél több kényelmetlenséget okozni a többségi hatalomnak. A tüntetések alkotmányban biztosított jogával még az RMDSZ is élt, nem egyszer, legutóbb a Magyar Igazság napján, amikor – akárcsak most – a teljes magyar konszenzus épült ki a tüntetés célja körül.
A székely meneteléstől azok határolódtak el, akik zsigerileg ellenszenveznek a magyar büszkeség, a magyar méltóság megnyilvánulásaival és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy hangot adjanak e zsigeri ellenszenvnek – akár politikai érdekeikkel szemben is. A nemzeti oldalon is vannak, akik azt mondják, hogy minél rosszabb, annál jobb, hogy a Fidesz nemzeti álcába bújtatott globalista erő, s mint ilyen, veszélyesebb az MSZP-nél. Éppen ezért minél előbb és minél inkább lejáratódik, annál hamarabb emelkedik fel egy igazi nemzeti erő. Érdekes, hogy e gondolatmenet mentén halad a Jobbikot jobbról előző, s párttá alakulást is bejelentő Magyar Hajnal, amely mindent megtesz a Jobbik hiteltelenítése érdekében, azzal a jelszóval, hogy majd ők győzelemre viszik az igazi radikalizmust. A kérlelhetetlen valóság ezzel szemben az, hogy a Magyar Hajnal még a Jobbikot ellenségnek tekintő jobb- és baloldali média hátszelével együtt is legfeljebb egy-két százalékot kap, és kizárt, hogy parlamenti erő legyen. A Jobbik pedig, amelynek országgyűlési szerepe több okból is igen jelentős nemzetpolitikailag – egyrészt bizonyos mértékben mentesíti a Fideszt attól, hogy a globalista sajtó szemében ő jelenítse meg a paletta jobbszélét, másrészt egyfajta nemzeti kontrollt jelent a kormány politikája felett, harmadrészt a Jobbik és Fidesz együtt jóval nagyobb szeletet tud kivágni magának a választói tortából, mint a Fidesz egyedül –, belátható időn belül aligha kerül kormányra.
Úgyhogy marad a Fideszen belüli nemzeti szárny, mint a nemzetépítésben gondolkodó magyarok fő reménysége. Ők pedig mindig autonómiapártiak voltak, s ezúttal is a budapesti tízezres székely menet fő erejét képezték. Bár néhány nappal korábban, október 23-án már tartottak egy nagy erődemonstrációt nemzeti ünnepünk alkalmából, 27-én ismét sikerült jelentős tömeget az utcára vinniük. Egyelőre minden jel arra vall, hogy nekik áll a zászló. Jó érzés arról olvasni a balliberális sajtóban Tamás Gáspár Miklóstól, hogy miért fog győzni Orbán. Már előre magyarázzák a bizonyítványukat. Hát csak magyarázzák!
Folytatása következzen
Ami pedig a Székelyek Nagy Menetelését illeti, a címbeli költői kérdésre a válasz egyértelmű. A fontos azonban, hogy az akciónak legyen folytatása, nemcsak a szó szoros értelmében demonstratív együttműködésnek, hanem a politikai stratégia kivitelezésének is. A menetelés nemzetpolitikai haszna akkor lenne igazán kiaknázva, ha visszatérnénk a Székely Önkormányzati Nagygyűlés székely előparlamentkénti működtetésének gondolatához, amelybe az RMDSZ-t vagy annak egy részét is bele kell vonni. Mert az ellendrukkerek állításával szemben, miszerint ez csak egy választási akció volt, a cél a székely önigazgatás, önszerveződés, önkormányzat. Az autonómia. A lényeg, hogy a mi sorsunkról ne Bukarestben döntsenek magyargyűlölő román politikusok, hanem mi magunk. Ehhez pedig a székely politikai akaratképzés intézményesítésére van szükség.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A könyv, amelyről azt remélték, érdemi vitát kelt
„Azért kezdtem el írni ezt a könyvet, mert feltűnően szerény és nagyon csekély tapasztalatom, tudásom van arról, ami errefele történik, de az a benyomásom támadt, hogy az én hazám, és direkt mondom ilyen retorikusan, elkezdett építeni egy országot, amit viszont én itt soha nem láttam”, magyarázta György Péter esztéta, médiakutató, egyetemi tanár azon a hétfő esti könyvbemutatón, amelyre a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában került sor. A Magvető Kiadónál megjelent Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötet szerzőjével, valamint a kiadó, és egyben a könyv szerkesztőjével, Szegő Jánossal Visky András, a színház művészeti aligazgatója beszélgetett.
György Péter úgy vélte, a mai Magyarország nekiállt virtuálisan annektálni Erdélyt, anélkül, hogy erről megkérdezett volna bárkit. Kitalált földrészeket, határvonalakat, elkezdett egy székely–magyar határt fölépíteni és egyben lerombolni, ez pedig némi gondolkodással töltötte el, hogy jól van-e így? Nincs jól, jött a válasz, hiszen „általában a kulturális imperializmus sehol nem egy vidám dolog, érzékeny területeken pedig végképp nem”. – Nemcsak egy amolyan liberális normáról van szó, hogy semmit nem kell tenni másvalakivel annak megkérdezése nélkül, hanem, hogy azt láttam, egy kultúrtörténeti értelemben vett világ van elsüllyedőben Magyarországon, és – egy médiumváltással összekötve –, egy másik világ van felemelkedőben, amelyben a szövegeknek, azoknak a szövegeknek is, amelyekről szó van a könyvben, semmi szerepük nincsen. Kialakult egy, a populáris kultúra által teremtett „Erdély-kép”, ami tulajdonképpen nem más, mint egy restauratív, helyreállító jellegű, poszttraumatikus nosztalgia, hogy mégiscsak legyen egy virtuális helyreállítása ennek a veszteségnek – magyarázta a szerző.
Mint mondta, a restauratív nosztalgiának az a lényege, hogy „tulajdonképpen a trianoni traumától a mai napig eltelt években nem történt semmi, ezek az évek nem is voltak, nincsenek konkrétumai, nem voltak azok az emberek, akik ebben a könyvben eléggé világosan vannak, nem volt Szabédi, nem volt senki, aki a szocializmus alatt élt. Csak az emigránsok vannak, Nyirő, Wass Albert…”
Mire számított a szerkesztő, hogy éli meg a könyvnek a fogadtatását, mit tartana szükségesnek a továbbiakban, kérdezte Visky András a kötet szerkesztőjétől, Szegő Jánostól. – Vitában reménykedtem, egy jó vitában, amelyben több fél megszólal, akár Magyarországon belüli felek, akár a jelenlegi határokon kívüli felek, és érdemben vitatkoznak különböző pontok mellett. Amit tippeltem, az az volt, hogy ebből nem lesz semmi, esetleg kiragadnak egy-egy mondatot egy-egy szélsőjobboldali napilapban, megpróbálják picit pocskondiázni, és másnapra elfelejtik. Ez a könyv olyan konstruktív, és annyira önkritikus, annyira nyitott, hogy tényleg abban bíztam, és bízok most is, hogy kialakul egyfajta beszélgetés – válaszolta Szegő. Persze, amikor arról beszél, hogy jó vita, akkor rögtön meg kéne konstruálni, hogy ki az, aki erre alkalmas lenne az úgynevezett másik oldalon, fűzte hozzá. – Egyáltalán, mi az a másik oldal. Másik oldalnak azokat nevezném, akik úgy gondolták, hogy Péternek ez a vállalkozása eléggé furcsa a korábbi könyveihez képest. Abban bíztam, meglátják azt, hogy vannak nagyon is konkrét pontok, amelyek mentén el lehet indulni. A könyvet sokan szeretik, de az a fajta disputa, vita, amit én reméltem, nagyon nem született meg – magyarázta.
Ami a szerkesztői munkáját illeti, Szegő János elmondta: „megdöbbentő volt, hogy György Péter milyen rövid idő alatt jutott el egy középhaladó szintre az alapoktól, és mennyire be tudta ásni magát ebbe a nagyon szövevényes Erdély-kontextusba. Innentől kezdve az volt a dolgom, hogy esetleg egy kicsit tagoljam, strukturáljam, megtisztítsam a talált tárgyat, Tandorival szólva. Péter is pontosan tudta, hogy ennek a könyvnek a tétje sokkal nagyobb annál, minthogy aktuális kormányzati kritikák, politikai publicisztikák, és pamfletek vigyék el benne a prímet, és sokkal fontosabb, hogy Szabédi Lászlóról, Bretter Györgyről, Szilágyi Domokosról, hogy csak három kulcsnevet emeljek ki, érdemben legyen szó”.
A beszélgetés után felolvasószínházi ősbemutatóra került sor, Szabédi László nemrég előkerült Férj Karrier című darabját Hatházi András rendezésében hallgathattuk meg a színház stúdiójában. A Szabédi-ház kézirattárában, illetve a Kolozsvári Állami Magyar Színház könyvtárában gépiratos formában megtalált darabot Szabédi feltehetően 1934-ben írta, huszonhat éves korában, ám soha nem került színpadra.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Vádat emeltek a gyergyói főügyész ellen
A Marosvásárhelyi Táblabíróságon emelt vádat Majeczki Izabella gyergyószentmiklósi főügyész, ennek élettársa, Szabó Tamás Károly, illetve Sándor Pongrác vállalkozó ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA).
A főügyészt kenőpénz elfogadásával és magánokirat-hamisításra való felbujtással, élettársát bűnrészességgel és magánokirat-hamisítással, a vállalkozót pedig megvesztegetéssel gyanúsítják.
A DNA pénteki közleményében kifejti, hogy Majeczki Izabella 2011-ben több alkalommal fogadott el állatokat – két tehenet, három juhot és két bárányt – összesen 10 ezer lej értékben a különböző eljárások alatt álló személyektől, hogy kedvezően záruljon az ügyészségi vizsgálat. Az eljárás alanyai – fizikai erőszak elkövetésével gyanúsított személyek – végül feljelentést tettek a főügyész ellen, és a sajtónak is beszámoltak a történtekről, azt is állítva, hogy a közvetítő annak élettársa, Szabó Tamás Károly volt.
A DNA szerint a vádlottak idén augusztusban úgy próbálták eltüntetni a megvesztegetés nyomait, hogy a megvesztegetők egyikével Szabó hamis nyilatkozatot íratott, amelyben az illető azt nyilatkozta, hogy az ügyésznő visszafizetett neki 3000 lejt. A vádiratban egy másik megvesztegetési ügy is szerepel, e szerint 2013. augusztus 26-án Majeczki Izabella egy élelmiszercsomagot kapott Sándor Pongrác vállalkozótól. A DNA szerint az ügyésznő azt kérte az üzletembertől, segítse hozzá élettársa építőipari cégét egy munkálat megszerzéséhez. Ennek fejében Majeczki Izabella azt ígérte, felgyorsítja a vállalkozó feljelentése alapján indult bűnügyi vizsgálatot. Több hírportál a vádiratra hivatkozva azt állította, hogy az előzetes letartóztatásban ülő főügyész a rácsok mögül fenyegette meg feljelentőit.
Mint arról beszámoltunk, Majeczki Izabella az egyetlen vezető tisztséget betöltő magyar nemzetiségű ügyész Székelyföldön. A gyergyószentmiklósi ügyészség áprilisban azzal került az erdélyi magyar sajtó érdeklődése középpontjába, hogy hivatalból indított vizsgálatot olyan gyergyószentmiklósi és gyergyócsomafalvi rendezvények ügyében, amelyeken Wass Albert műveiből olvastak fel. Majeczki Izabella neve egyébként abban a jelentésben is feltűnik, amelyet a Hargita megyei famaffiáról készített Hans Hedrich, a Fenntartható Segesvár Egyesület alelnöke. Az ankét szerzője törvénytelen erdőirtásokkal kapcsolatos büntetőeljárások lezárását rótta fel a főügyésznek.
Balázs Katalin
Krónika (Kolozsvár)

Szoborhistóriák
Nagykanizsa igen büszke katonavárosi múltjára, s ha bárki azt gondolná, ekként a rend és fegyelem jellemző Kovászna testvérvárosára, hát mégis előfordult a zalai végeken, hogy két szobruknak is lába kelt.
Ebben ugyan – Rejtő Jenő óta tudjuk, katonáéknál akár egész hadosztály is eltűnhet – semmi különös nincs, a szobrok sorsa már csak olyan, hogy egyik rendszer állítja, másik lerombolja. A két szóban forgó alkotás azonban azokat a történelmi személyiségeket ábrázolja, akiket minden korban tisztelet övezett, s bár az idők során többen is próbálták kitulajdonítani érdemeiket, sem Dózsa György, sem Gábor Áron szobrát sehol a földkerekségen nem távolították el. Háromszék két szabadságharcosának éppen katonavárosi múltja okán állított szobrot a múlt században Nagykanizsa. A lóvontatású tüzérség számára Medgyaszay István tervei alapján építettek laktanyát a városban, az épületegyüttes 1932-ben készült el, a katonai létesítményt Gábor Áronról nevezték el – illő volt hát, hogy szobrot állítsanak neki. A másfeles életnagyságú, márványból készült mellszobrot Szabó László szolnoki művész készítette 1964-ben, a következő esztendőben avatták fel az alakulat udvarán, és állt ott egészen a laktanya 1996–97-es felszámolásáig. Akkor szőrén-szálán eltűnt. Időközben az épületegyüttes is emlékké vált, helyén ipari parkot alakítottak ki. Nagykanizsa identitásának azonban fontos része a katonai hagyományok ápolása, nemzeti múltjának megőrzése, többek között e ragaszkodásnak köszönhető az is, hogy az 1934-ben állított, majd 1952-ben eltávolításra ítélt, a helyétől nem messzire ásott gödörbe temetett Nagy-Magyarország-emlékművet 1999-ben felébresztették hosszú álmából, restaurálták, és 2011-ben újra felavatták (lám, az elásott szobrok „divatja” nem csak háromszéki-erdélyi jellegzetesség). De Nagykanizsa kötődését a nemzeti múlthoz más emlékművek is jelzik, a városban van Aradi udvar, Székely kert – természetes, hogy az emlékekben megmaradt Gábor Áron-szoborhoz is ragaszkodtak. Különösképp, hogy akadt egy önkormányzati képviselőjük – név szerint dr. Károlyi Attila –, aki vette a fáradságot, és a tisztázatlan körülmények között eltűnt szobor ügyében kutatásba kezdett. Több szálon kellett nyomoznia, hiszen az emlékezők ellentmondásos információkkal szolgáltak, végül a szoborra a kaposvári laktanyában akadt rá. Levélváltás után a kaposváriak felajánlották a szobor visszaadását, sőt, annak újjáavatásán katonai tiszteletadással történő közreműködésüket is. Így állíthatták fel idén március 15-én az ipari parkban Gábor Áron mellszobrát – az akkori zord időjárás azonban megakadályozta a kaposváriak jelenlétét, ezért hát október 6-án ismét felavatták a szobrot. E második avatáson hangzott el: „Jó, hogy van aradi emlékművünk itt, Kanizsán, és most már ismét Gábor Áron-szobrunk, ahol újra átélhetjük magyar nemzeti létünk sorsáldását a sorscsapásban is…”
A nagykanizsaiaknak volt azonban egy másik szobruk is, melyhez szintúgy ragaszkodnának, mint a Gábor Áronéhoz, kinek jövőben születésének 200. évét ünnepli Háromszék. Szintén kerek évfordulós Dózsa György, halálának 500. éve 2014. Nagykanizsa másik laktanyája korábban a parasztvezér nevét viselte (később Thury-laktanya lett), annak idején Dózsa György hatalmas mellszobra előtt zajlottak az előléptetési ceremóniák, a kitüntetések átadása is, és a katonák előszeretettel fényképeztették magukat a szobor előtt. Ebben nemcsak a nagyobb rendfokozat elnyerésének megörökítése játszott szerepet, hanem az is, hogy a kétszeres Munkácsy-díjas Kiss Kovács Gyula alkotása sugárzó szobor (fotó): nem a legyőzött, megkínzott halálraítéltet, hanem a szúrós tekintetű, kemény parasztvezért ábrázolja. Nos, ez a szobor „tisztázatlan körülmények között” került Ceglédre, mint a Gábor Áron szobrának hazavivését kijáró dr. Károlyi Attila fogalmazott: felsőbb katonai utasításra adta át az akkor már Thury Györgyről elnevezett kanizsai laktanya parancsnoka a létesítmény 1997-es bezárása előtt néhány hónappal a ceglédi, Dózsa György nevét viselő alakulatnak. Cegléd meg „Dózsa György-ös” város, a legenda szerint ott mondta volna el Dózsa híres beszédét, a jobbágyokat csatlakozásra felhívó kiáltványt, melyről éppen a városban 1972-ben, Somogyi Józsefnek a parasztvezért koronával fején ábrázoló, kétalakos szobrának avatásakor felvetett történészi vélemény nyomán indult kutatás során derült ki, sohasem hangzott el. Ettől fügetlenül Cegléd ragaszkodik a második Dózsa-szoborhoz is, melyet rövid ideig az ottani Dózsa-laktanya bejáratához helyeztek el, majd annak a 2001-es haderőreformot követő felszámolása után, 2006-tól Cegléd öregszőlői városrészében áll. Nagykanizsa e szobor ügyében is elindította a visszaszerzési folyamatot, de Cegléd polgármestere azzal hárította kérésüket, hogy „a lakosság megszerette a szobrot, és nem kíván megválni a város egyik történelmi hírességét ábrázoló alkotástól“”. A kanizsaiak továbbra is fenntartják: Kiss Kovács Gyula 1952-ben készült bronz Dózsa-szobra őket illetné meg, akár peres úton való visszaszerzését is fontolóra vették, illetve elhangzott az az ajánlat, hogy Cegléd – fájdalomdíj gyanánt – öntvénymásolatot készíttessen a kanizsaiaknak. Kicsi ez a magyar világ, sem a maradék-országban, sem a megmaradásért küzdő részekben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szobrok felett vitázzunk. Odaát egy turulszobor is szálka néhányak szemében, nálunk Wass Albertet a temetőkertben sem tűrik meg.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Védjük az életet!
Aprószentek napján a Kovács Zita gyermekorvos által létrehozott Pro Vita Hominis Társaság, a magzatvédelem ügyét szolgáló lelkiség hatodszor szervezte meg Sepsiszentgyörgyön a csendes, gyertyás zarándoklatot a Krisztus Király-templomtól a kórház udvarán levő, Az anyaság védelmében nevű szoborig. Az életvédő zarándoklat előtt szentségimádást tartottak és szentmisét mutattak be a sok millió meg nem született gyermekért, melyen részt vettek az árkosi kismamaotthon ferences nővérei és az őrkői Teréz anya leányai is.
Ambrus István Ábel segédlelkész a szentmise homíliájában beszélt az aprószentekről, akiket Heródes király megöletett, és a maiakról is, a sok millió meg nem született kisbabáról, akiket szüleik nem vállaltak, és abortusz áldozatai lettek. Két képet állított elénk: a Józsefét, aki segíti a gyermeket és anyját, illetve Heródesét, aki megöleti a gyermekeket. Mi melyiket választjuk? – tette fel a kérdést. Mi lett volna, ha minket is megfosztottak volna az élettől. Sokkal szegényebb lenne nélkülünk a föld. Sok idős panaszkodik, hogy gyermekei elmentek, de talán lenne, aki gondozza őket, ha engedték volna megszületni a testvérüket. Vannak klinikákon mai Heródesek, akik nem az életet szolgálják, hanem a halált. Az életet a fogantatás pillanatától egészen a halálig kell védelmezni. Kiáltsuk az emberek szívébe ezt az üzenetet, hogy meghallja mindenki, a nőgyógyászok is. Ha kioltjuk gyermekeink életét, ki fog majd dolgozni, milyen jövő vár nemzetünkre? Legyünk Józsefek, akik nem megalázzák, hanem tisztelik az édesanyákat. Mert nemcsak feladat, hanem hivatás is édesanyának lenni. Menekítsük és mentsük az életet, ahol lehet, emeljük fel szavunkat az élet mellett! – biztatott Ábel tiszti. Az imádkozó, gyertyás zarándoklathoz útközben többen is csatlakoztak, útját rendőri kíséret biztosította az esti forgalomban. A megyei kórház udvarán levő szobrot körbeállva Kovács Zita doktornő szólt az egybegyűltekhez, majd László Károly színművész rövid előadásában Wass Albert és Teréz anya Életről szóló idézeteit tolmácsolta.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Játékfilmeket forgatnának Wass Albert könyveiből Erdélyben
Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet!, Kard és kasza és A funtineli boszorkány című regényei alapján készítenének filmet amerikai-magyar-lengyel-román koprodukcióban Erdélyben. A forgatásokat tavasszal kezdenék, a produkcióhoz fiatal színészeket és statisztákat keresnek a székely városokban.
A szerepre jelentkezőknek rövid részleteket kell felolvasniuk a forgatókönyvből, majd elbeszélgetnek velük, továbbá helyzetgyakorlatokon vesznek részt. A szereplőválogatásokon készült felvételeket elküldik a rendezőnek, aki eldönti, kiket szeretne a filmben látni, kik a legalkalmasabbak arra, hogy igazi székelyek módjára játsszák el szerepüket. A forgatások túlnyomórészt eredeti környezetben lesznek, legtöbb jelenet erdélyi helyszíneken lesz forgatva.
Mindhárom filmet egyszerre lesz forgatva, előreláthatóan 2014. április 15-től és a tervek szerint 1 év alatt lesznek meg a forgatások, de ezt egy hosszabb utómunka követi majd. Így a premierekre csak 2016-ban (Adjátok vissza a hegyeimet!), 2017-ben (A funtineli boszorkány) és 2018-ban (Kard és kasza) lehet számítani. Közlemény
Erdély.ma

Tízéves a háromszéki EMI
Tíz év sok és kevés is. Ha egy emberi élethez viszonyítjuk, akkor nem olyan sok, sőt, talán még kevésnek is tűnhet. Ha viszont az abban az évtizedben átvirrasztott éjszakákhoz vagy megőszült hajszálakhoz mérjük – akkor igenis, sok. Tízéves a háromszéki EMI abban az esztendőben, amelyben a 22. téli olimpiát és a 20. foci-világbajnokságot is szervezik, jómagam meg érettségizem: vagyis idén, 2014-ben.
Szerintem nagy dolog ez a tíz év, és én büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek. Egy évtized töretlen aktivitással és lelkesedéssel. Voltak kisebb rendezvények, és voltak nagyok is, melyek tényleg megmozgatták a közönséget. Kiélhette mindenki művészi hajlamait is a hét alkalommal megszervezett, idővel kibővült fotóversenyünkön. Az EMI segített megismerni Wass Albert személyiségét és írásait, ebben az Ismerős Arcok zenekar volt partnerünk. Levetítettük a Trianon-filmet, amely akkoriban még tabunak számító témát dolgoz fel. Ott voltak a diáktalálkozók, ahol lehetett bulizni és alkotni is egyaránt. Mi, háromszékiek is kivettük részünket Erdély legnagyobb nemzeti tábora, az EMI-tábor szervezéséből. Van a háromszéki EMI-nek ifjúsági újságja, a Kavics, és lehet hallani a szervezetről meg az ifjúságról minden szerdán a Mandulában, a Sepsi Rádio ifjúsági műsorában. Játszótereket újítottunk fel, és segítettünk a kórház gyermekosztályának otthonosabbá tételében is. Kiosztottunk közel 3000 kétnyelvű kaputáblát. Többször is kiálltunk a diákság mellett, ha a szükség úgy kívánta. Évről évre kerestük Sepsiszentgyörgy daliás lovagját, szerveztünk képzéseket, rendhagyó történelemórákat, Pro Historia-előadásokat, kiállítottuk március 15-én az ifjúság szónokát. Harmadik alkalommal zajlott le a városi gólyabál, amely ismét megtöltötte a színházat. Idén bekapcsolódtunk a Magyarországért fénylánc akcióba is. Hosszú volt a felsorolás – de nem tudtam válogatni, így is rengeteg minden maradt ki. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki tett valamit a szervezetért. Tüntettünk, aláírattunk, szemetet szedtünk, szerveztünk, vittük a fáklyát (vagy épp zászlót). Nem hátráltunk meg senki előtt, kitartottunk, és így lesz ez ezután is! Célunk a magyar kultúra népszerűsítése, a fiatalok érdekvédelme. Találkozzunk idén is egy nagyszerű, tartalmas és meglepetésekkel teli évben. Figyeld a tízéves Háromszéki EMI rendezvényeit! Nem fogsz csalódni.
KONDOR ÁDÁM
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A térség kulturális hagyatéka
Nagyvárad- Január 20-25. közt az RMDSZ Bihar megyei szervezete együttműködve Berettyóújfalu önkormányzatával s civil szervezetekkel újra megrendezi A magyar kultúra ünnepét. Hétfőn tájékoztattak.
Hétfői sajtótájékoztatóján Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke a térség kulturális hagyatékának nevezte a 2000 óta hagyományosan, Berettyóújfalu önkormányzatával közösen és megszakítás nélkül megrendezett A magyar kultúra ünnepe eseménysorozatot. Hangsúlyozta: a több mint tíz éves múltra visszatekintő kezdeményezés annyira jónak bizonyult, hogy a két település nem csupán kulturális téren került közelebb egymáshoz, hanem közös infrastrukturális jellegű fejlesztések is kibontakoztak, például a tavasszal várhatóan átadott Berettyóújfalu- Nagyvárad kerékpárút.
Az idén is a fő esemény január 22-én, A Magyar Kultúra Napján zajlik, szerda este 7 órától a Szigligeti Színházban. A gálaünnepségen beszédet mond Biró Rozália szenátor és dr. Vitányi István magyarországi országgyűlési képviselő, majd átadásra kerül az RMDSZ által alapított két életműdíj, három Magyar Kultúráért-díj és négy emlékplakett, valamint a tavaly első alkalommal kiosztott Jakobovits Miklós-díj. Ezután a Színház az iskolában, iskola a színházban program keretében több mint száz váradi magyar középiskolás és egyetemista mutatja be a Liliomfi-remix című előadást, a jubileumi Szigligeti-évad részeként. A politikus úgy fogalmazott: ennek köszönhetően lehetőség nyílik felmutatni a fiataloknak, hogy a kultúra a modern világban is egy érték, nem számít elveszett területnek. Meghívókért a színház jegypénztáránál lehet érdeklődni.
A politikus megjegyezte: voltak olyan idők is, amikor a programok színesebbek voltak annak köszönhetően, hogy a Várad lakosságának egynegyedét kitevő magyarság képviselve volt alpolgármesteri szinten, de remélhetőleg a mostani csak egy ideiglenes állapot, hullámvölgy, s a közeljövőben ismét kedvezőbb közigazgatási helyzet teremtődik majd.
Ami az idei kulturális programokat illeti, Váradon január 21-én, kedd délután 17 órától zajlik az első rendezvény, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum dísztermében, ahol a BINCISZ és a Nagyváradi Civil Kerekasztal szervezésében dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tart előadást. Ugyanakkor ekkor kerül sor A Bihar kultúrájáért civil érem ünnepélyes átadására. Koncertet adnak a berettyóújfalui Városi Zeneiskola művész-tanárai és közreműködik Meleg Vilmos színművész.
Január 22-én, szerdán 13 órakor a Sapientia Varadiensis Alapítvány szervezésében a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán felavatják Erkel Ferenc portrédomborműves emléktábláját, Kurucz Imre alkotását, majd 17 órakor a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola alkotói munkatársainak műveiből nyílik tárlat a Tibor Ernő Galériában. A kiállítást megnyitja Holló Barna grafikusművész, közreműködik Balogh László és Kovács Lajos. Január 24-én, pénteken 16 órától az Ady Endre Középiskolában bemutatják V. Szilágyi István A lelkiismeret örvényei című könyvét. A kötetet ismerteti Tuduka Oszkár ny. irodalomtanár, zenekritikus, közreműködnek a PMNYE kórusának tagjai, illetve szavalói. 18 órától a Lorántffy Központban a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság szervezésében Dukrét Géza PBMET-elnök, a Partiumi Füzetek sorozat szerkesztője bemutatja az Emődi János- Wilhelm Sándor- Sándor Mária szerzőtrió A margittai fazekasság története című könyvét.
Berettyóújfaluban
Muraközi István polgármester a Berettyóújfaluban lebonyolított eseményekről tájékoztatott. Megtudtuk tőle, hogy helyi idő szerint kedden 14 órától dr. Fazakas Gergely egyetemi adjunktus tart előadást a Városi Könyvtár olvasótermében Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet címmel. Január 23-án, csütörtökön az említett szerzőtrió kötetét ismertetik a Bihari Múzeum előadótermében, majd 17 órakor a Tibor Ernő Galéria közösségének alkotásaiból nyílik tárlat a Nadányi Zoltán Művelődési Központ Bihar Vármegye Képgalériában, beszédet mond Márton Katalin rajztanárnő, képzőművész. 18 órától rendezik meg A magyar kultúra ünnepének helyi gálaestjét, melynek helyszíne a Művelődési Központ díszterme. Felszólalnak: Biró Rozália RMDSZ-es szenátor és dr. Vitányi István fideszes országgyűlési képviselő, majd átadják az Erdélyi Gábor-díjat és fellép a Wass Albert-műsorával a Kiss Stúdió Színház. Január 25-én, szombaton 15 órától Hagyományőrző családi napot tartanak a Nadányi Zoltán Művelődési Központban. Lesznek kézműves-játszóházak, és sor kerül a Holló Együttes Vándormuzsikusok című gyermekkoncertjére.
A kultúra-heti rendezvények egyik médiatámogatója a Bihari Napló.
Ciucur Losonczi Antonius
edon.ro,

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Wass Albertre emlékeztek
A román hatalom által a mai napig háborús bűnösnek nyilvánított Wass Albert erdélyi magyar íróra emlékeztek szombat este a kézdivásárhelyi Erzsébet Teremben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében.
Az emlékest nyitányában Beke Tímea Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című költeményét szavalta, majd a mintegy száz érdeklődő A látó ember: portré Wass Albertről című ötvenperces dokumentumfilmet láthatta, melyet 1998 januárjában Maksay Ágnes szerkesztő, Marius Tabacu rendező és Kötő Zsolt operatőr forgatott a Duna Televízió megbízásából. A film készítői halála előtt kis idővel az Amerikai Egyesült Államokban lévő lakásán keresték fel az írót, aki életéről, műveiről, szülőföldje iránti szeretetéről és erkölcsi hitvallásáról mesélt. A portréfilmben nemcsak Wass Albertről, hanem a korabeli erdélyi irodalmi életről, kortársakról is érdekes adalékok hangzanak el. Szőcs Csongor vármegyés szervező elmondása szerint azért esett a választás erre a dokumentumfilmre, mivel Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet! című, ugyancsak Wass Albertről szóló filmjét már sokan látták. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),