Turulmadaras szobrot avattak Érmihályfalván
A városnak és a református gyülekezetnek az egykori Turul-nemzetséghez tartozását jelképező szobrot avattak Érmihályfalván. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem, hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára.
A lexikon szerint Érmihályfalva „első írásos említése 1270. augusztus 20-áról származik, és Turul Comes özvegyét említi birtokosként. A Michal nevű birtokot IV. Béla király adományozta Pál Comesnek, aki Onnus nevű lányának hozományként adta a Turul Comessel történt házasságkötése alkalmával.” A város, ezzel együtt a református gyülekezetnek a Turul-nemzettséghez való kötődése jegyében avattak október 15-én, vasárnap délben turulmadaras emlékművet a református templomkertben, mely, mint elhangzott, része és egyben utolsó eleme a tavaly júniusban avatott Összetartozunk-kompozíciónak.
Az ünnepség a megszokott 11 órás istentisztelettel kezdődött, melynek igehirdetője Forró László hegyközkovácsi lelkész, egyházkerületi főjegyző volt. Egy hétköznapi életből vett példán át mondta el, miként ismerkedett meg a műszaki életben használt „lebutítás” fogalmával. Ezt jelenti, amikor egy eredetileg jó terméket, alkotást „lesilányítanak”. Valami hasonló történik társadalmunkban is, miközben Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert, ám a „mindenki valósítsa meg önmagát”-elv uralkodott el. „Vannak lebutított verziójú emberek, akikkel nincs mit kezdeni, nincs már mit mondani nekik, ők csak a magukét fújják”, fogalmazott az igehirdető. Ilyen körülmények között nehéz a bűnöktől megszabadulni, megbocsátani, a dolgokat meg nem történté tenni. „Megbocsátunk, de nem felejtünk”, szól az emberi bölcselkedés, a kérdés pedig: mi lesz a javakban, még inkább a lelkekben okozott károkkal? A főjegyző válasza: mindezt Isten által lehet rendezni, Jézus áldozatáért. Az avatóra utalva hozzátette: az egykori Turul nemzetség központjában a szobor üzenet a múltból a jelennek, a jövőnek.
Erkölcsi iránytű
Forró László szolgálatát Balázsné Kiss Csilla helyi lelkész köszönte meg, majd a vallásórás gyerekek műsora előtt ahhoz kapcsolódó gondolatokat osztott meg. Ebben egyebek mellett kifejtette, a turul, őseink szent madara kifejezi, hogy kik vagyunk és milyenné kell formálódjunk. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára, megmutatva: hová és mi végre rendelte a magyarságot Isten. Az említett vallásórások nemzeti érzelmű versekből összeállított műsora végén Balázs Borbála énekelt szólóban, majd Himnusszal ért véget az ünnepség templombeli része. A tavaly avatott Összetartozás-kompozíció előtt folytatódott a rendezvény, ahol a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület helyi és székelyhídi tagjai álltak díszőrséget. Egy imádság után Czeglédi Kinga és Baricz-Nánási Balázs mondott egy-egy verset, majd dr. Tiba István országgyűlési képviselő, Érmihályfalva egyik testvérvárosának, Balmazújvárosnak korábbi polgármestere és Kovács Zoltán főgondnok leplezték le a szent koronán álló turulmadarat ábrázoló alkotást (a marosvásárhelyi Miholcsa József szobrászművész alkotása, a hozzá tartozó obeliszk a helyi Erdélyi István vállalkozó önzetlenségét dicséri).
Üzenet haza
Avatóbeszédet a Fidesz-MPP politikusa mondott, egyebek mellett Garay János: Az Árpádokból című verséből idézve: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket.” Mi nem vagyunk törpe nép, bár sokan szeretnék, ősi nemzettségeink egyike a Turul, melyhez érthetően ragaszkodik birtokuk központja, Érmihályfalva lakossága, fejtette ki a politikus, aki szerint ezt a ragaszkodást jól kifejezi annak a szobornak az avatása, mely híd a múlt és a jövendő között. Kovács Zoltán meghatódottan adott hangot örömének, Wass Albert versére utalva „üzent haza” a Turul nemzetség, a Bernáthok és Sas Kálmán nevében: itt voltunk, vagyunk, leszünk. Ezek után Csűri Enikő tolmácsolásában el is hangzott az Üzenet haza című vers, melynek a hagyományőrző íjászok csatakiáltása adott nagyobb nyomatékot. Rencz Csaba / erdon.ro

Árpád-emlékmű Brassóban
A Történelmi Vitézi Rend (TVR) erdélyi törzsszéke szervezésében vasárnap délelőtt nagyszabású ünnepséget tartottak Brassóban: az evangélikus-lutheránus templom udvarán újra felállították a millenniumi ünnepségek alkalmával a Cenken elhelyezett Árpád-kori vitéz sok szenvedést és vándorlást megért szobrának fejét. Az ünnepségen részt vett a TVR székelyföldi állományának több mint száz tagja, a brassói evangélikus egyházközösség nagyszámú képviselője, valamint az Erdélyi Kárpát-Egyesület, a Keresztény Demokrata Mozgalom, az Erdővidéki Székely Tanács és a Kaláka Kör képviselői is jelen voltak. Az ünnepség az evangélikus-lutheránus templomban tartott istentisztelettel kezdődött, a résztvevőket Zelenák József püspökhelyettes, a brassói egyházmegye esperese köszöntötte, Isten igéjét Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette, szolgált Zelenák József püspökhelyettes, valamint Koszta István és Koszta Enikő evangélikus lelkész. Igehirdetésükben a lelkészek az együvé tartozás, a helytállás és a közösségért való cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Adorjáni Dezső Zoltán püspök az eredeti Árpád-kori vitéz szobra bronzmásolatának elkészítését kezdeményezte, és személyesen fel is ajánlott ezer lejt az evangélikus templom udvarán 2019-ben felállítandó szoborra. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy a Szent Mihály-napot követő első vasárnap legyen ezentúl a „hazatérők ünnepe” a brassói evangélikus egyházközségben. Az egyházfő ilyen hazatérőnek nevezte a honfoglalás kori harcos szobrának megérkezését is a templom udvarára, ahonnan korábbi „lakóhelyére”, a Cenkre lát. Az emlékjelet Adorjáni Dezső Zoltán püspök és vitéz Lázár Elemér, a TVR főkapitány-helyettese leplezte le, ezt a püspöki áldás követte, majd a tatrangi boricások járták el évszázados, világszerte híres táncukat. Jani András Borcsa Mihály Egy hétfalusi csángó fiú Árpád szobránál, v. Bartha Imre pedig Wass Albert Üzenet haza című versét adta elő, és fellépett az egyházi énekkar.
Szente Lajos építész, az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület brassói fiókjának elnöke a szobor kiszabadításának a történetét ismertette. „Az emlékmű épen maradt darabjára Orosz József nyugalmazott vegyészmérnök, közgazdász, az Erdélyi Kárpát-Egyesület alelnöke talált rá 2002-ben a történelmi múzeum pincéjében. A múzeum igazgatója beleegyezett, hogy a fejrészt kiadják és egy megfelelő, biztonságos helyen tegyék láthatóvá. A szoboralak megmaradt darabjának kiváltását az Erdélyi Kelemen Lajos Közművelődési Egyesület nevében intéztem, így került mostani helyére. A darabok egy részét a lakosság széthordta, a nagyobbak – így a szoborfej is – a Brassói Történelmi Múzeum tulajdonába kerültek, ahol közel kilenc évtizedig a pincében őrizték” – mondta el az emlékezőknek Szente Lajos. V. Máthé Lóránt Pál törzskapitány beszédét követően v. Ambrus Ágnes, a TVR kézdiszéki állományának kapitánya szólt az egybegyűltekhez. „Meggyőződésem, hogy a most itt kialakított emlékhely a továbbiakban segít megélni vallásos hitünket, erősíti közösségi tudatunkat, etikai értékrendünket. Az emlékmű most nem emelkedik ki monumentálisan a környezetből, mint egykor, de belesimulva abba, szerényen hirdeti, hogy még megvagyunk, élünk, akarunk, teszünk és küzdünk identitásunk megőrzéséért” – hangsúlyozta a TVR kézdiszéki állományának kapitánya. V. Lázár Elemér köszönetet mondott az emlékjel készítőinek, az evangélikus egyház képviselőinek és azoknak a rendtársaknak, akik részt vállaltak a szoborfej nyilvános térben való elhelyezéséért folytatott munkában. Az avatóünnepség az emlékjel megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Az emlékező rendezvény az evangélikus egyház hivatalában szervezett kiállítással folytatódott, ahol Kovács Lehel István, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke az Árpád-szobor történetéről állított össze anyagot és tartott előadást.
„A 18 méter magas oszlopon álló, 3,5 méter magas, honfoglalás kori harcost ábrázoló alkotás – egyik kezében karddal, másikban Magyarország címerével – Árpád-szobor néven vonult be a köztudatba. Ezelőtt 120 évvel, 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére határozta el a törvényhozás, hogy a mai Hősök terére, az Andrássy út végén emlékműcsoportot készíttet, ezenkívül az ország hét pontján – Pusztaszeren, Pannonhalmán, Dévényben (Szlovákia), a Zobor-hegyen (Szlovákia), Munkácson (Ukrajna), Zimonyban (Belgrád közelében) és a brassói Cenk-tetőn – ezredéves emlékoszlopot állíttat. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovich Gyula szobrász által alkotott műemléket 1896. október 18-án avatták fel a Cenken. Az emlékmű talapzatát 1913. szeptember 27-én a besszarábiai Ilie Cătărău és Eliad Cotofan dinamittal felrobbantotta, majd 1914. december 30-án a Brassó felett dúló vihar ledöntötte az Árpád-szobrot, s az darabokra tört, a talapzat maradványai azonban máig láthatóak” – ismertette az elnök a résztvevőkkel az egykor a Cenken álló emlékmű történetét. A nem mindennapi esemény a Szent Imre Házban bajtársi ebéddel ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Túlélés a Nyír alatt
Nyír a neve, bár nyírbokor sincs már azon a legelőterületekkel borított hegynyúlványon, amely Nagypatak felől simul bele a felső-háromszéki síkságba. Ettől lett Nyíres a kisborosnyói lokálpatrióta kör is, amelynek minden olyan helybeli községi képviselő, falufelelős, egyházgondnok és nyugalmazott tanító a tagja, aki tehetősebb és falujának haladását akarja. Most mintha lejtőn lefelé haladna a faluközösség, amelynek gazdasági ereje és szociális helyzete még kimagasló volt a két világháború között, amikor a kisbirtokos is uralta vagyona kezelését, s fiatal munkaerőréteg élt a faluban.
A túlélés időszakát éli Kisborosnyó? Az érem másik oldala
Sokunkat aggodalommal tölthet el a kérdés: mi lesz a sorsa egy-egy háromszéki kis faluközösségnek mondjuk fél évszázad múlva? Van azonban az éremnek egy másik oldala is, ami kissé egyensúlyozza a jelen aggodalmait. Többek között az, hogy ebben a tanévben egy elemi osztállyal és egy tanítónővel többen nyitották meg itt az iskola kapuját. Az utánpótlást egyre inkább a helybeli roma közösség biztosítja, de anyanyelvük magyar, és ha lassan is, de haladnak az integrálódás ösvényein. Nem nő a magyar népesség lélekszáma, de legalább stagnál. Miként Bartha Árpád községi képviselő szavaiból kitetszik, a falu is részesül azokból a juttatásokból, amelyek ha nem csurrannak, legalább cseppennek a nagyborosnyói községvezetés irányából. S mert a nehézségek túléléséhez lelki erő, reményforrás kell, van egy fiatal lelkipásztora, tevékeny presbitériuma Kisborosnyónak, és ez mindenképpen kapaszkodó erőt jelent, nemkülönben egy sikeresen működő hagyományos erdő-közbirtokossága, amely tud segíteni, támogatni, és – ha az idén késve is – téli tüzelőt adni.
Ami cseppen
Mert a községközpont vezetőit nem találtuk a székhelyen, a falu pillanatnyi helyzete felől, hogy mi jelentette az előrelépést Kisborosnyón az elmúlt időszakban, Bartha Árpád tanácstagtól, falufelelőstől érdeklődtünk. Nagy horderejű dolgokra nem számítottunk, mert a sok évi lemaradás miatt még a községközpont infrastruktúrájának kiépítésére is csak ezután kerül sor, a Nagyborosnyóhoz tartozó falvak ilyetén öröme még várat magára. – A polgármester, Ilie Nicolae kaviccsal feljavíttatta a falu legjobban leromlott, a roma telepre tartó utcáját. S mert ott villanyáram sincs, napelemes égőket vitt az ott élő családoknak. Kértük támogatását, hogy valamilyen módon egy kerítést építhessünk az emlékpark köré, ezt megígérte. Az idén fejezték be a Kispatak felé tartó bekötőúton a leromlott híd felújítását. Most az út javítása következne, hiszen az erősen leromlott. Erre meg is lenne az anyagi fedezet, de eddig még nem jelentkezett kivitelező cég, amely vállalná a munkát. Bartha Árpád tevékeny emberként ismert a faluban, tizennégy esztendeje gondnoka a református egyházközségnek. Hajnalosan ő hordja szét a faluban a megyei napilapokat, a 18 Háromszéket és a 14 Székely Hírmondót. Fafaragóként, de emlékállítóként is ismert. Mint elmondta, az ő feladata, hogy emlékkövet állítson október 30-ig Kisborosnyó a reformáció 500. évfordulójának emlékére.
Küszöbön az ünnep
Székely Róbert Imrét, a 202 lelket számláló kisborosnyói és kispataki gyülekezet lelkipásztorát arról kérdeztük, hogyan készülnek az emlékünnepségre? – Úgy határoztunk a presbitériummal, hogy ez alkalomra október 29-én falutalálkozót szervezünk, amelyre meghívjuk a helybelieket és a faluból elszármazottakat. A meghívókat már el is küldtük. Ezt megelőzően, október 21-én, szombaton fogadjuk majd a Luther Márton 95 tételét hozzánk hozó ReforMaraton 500 csapatát, hogy itt is kifüggesszék a régi történelmi tételeket, s lelkünkben szülessenek meg azok az újak is, amelyekkel talán mi is reformálni tudhatnánk a közösségeinkhez való viszonyulásunkat. A falunapon 11 órakor úrvacsoraosztással egybekötött ünnepi istentisztelet tartunk. A köszöntők és emlékbeszédek elhangzása után megáldjuk és megszenteljük az évforduló tiszteletére készülő kopjakövet, és elültetjük itt is a jelképes gyümölcsfacsemetéket, hadd emlegessék az utánunk jövő nemzedékek is sokáig, hogy ezek a reformáció emlékére ültetett fák! A kisborosnyói eklézsiában amúgy nem telnek tétlenül a napok. A tiszteletes vallást oktat az iskolában, megkezdte a felkészítését a jövőre sorra kerülő öt konfirmandusnak. Sikeresen léptek a ravatalozó épületének dolgában is, befejezték a külső-belső vakolást s egy részét a mázolni-festeni valónak is.
A falu nem a parlament
Ezt értettük ki Veress Kálmán beszédéből, ugyanis Kisborosnyónak és a szomszédos, zömében román ajkúak lakta Nagypataknak közös erdő-közbirtokossága van. Ennek dolgában azonban egyetértenek, nincs helye vitának és gyűlölködésnek, román–magyar ellentétnek, mint a bukaresti parlamentben dívik. Ez a 404 hektárnyi erdőbirtok ugyanis egy darab volt valamikor, de mert a rendszerváltás után Nagypatak önálló község lett, úgy döntöttek, marad továbbra is úgy a közbirtokosság, ahogyan volt: mindenki a maga erdődarabkájával. Veress Kálmánt arra kértük, szóljon a közbirtokossággal kapcsolatos gondokról, hiszen ő a pénzügyek felett őrködik. – Nagy szeretettel és odaadással birtokoljuk ezt az erdővagyont, amiből 121 hektár legelő, hiszen őseinktől örököltük. Az idén adódott vele egy kis baj, mert megkésett a bélyegzés, s emiatt megcsúszott a tűzifa kiadása is a tagoknak. A Magos erdőrészen bélyegezte ki a kovásznai állami erdészet szakembere a szigorúan jóváhagyott üzemterv alapján. A kitermelt tűzifát – sajnos nyers – kiosztottuk, a szerszámfát, mert az is volt, eladtuk. Szükség volt a pénzre is, mert azoknak az örökösöknek, akiknek kis erdőterületük volt, a jussot pénzben szoktuk kifizetni, és más kiadásainkat, például az őrzés költségeit, ily módon tudjuk egyenlíteni. Meg szokott történni, hogy hangoskodik, elégedetlenkedik néhány tag tőlünk is, a nagypatakiak közül is, de mindaddig, amíg a törvényt betartjuk, nincs és nem is lesz gond a közeljövőben – szögezte le Veress Kálmán.
Az elnök most a nagypataki Constantin Ion, az alelnök Nagy Sándor, az erdőgazda Abraham Ioan, a titkár pedig Jós Tibor. Neki van a legtöbb erdőbirtoka, s mint egykori gidófalvi jegyző, gyakorlott a hivatalos ügykezelések dolgában.
Gyarapodó gyermeklétszám
Meg se szólalt a déli harangszó Kisborosnyón, de még énekszó hallatszott az óvodából. Nagy Csongor, a borosnyói N. Bartha Károly Általános Iskola igazgató-tanára örömmel tájékoztatott, hogy nincsen különösebb gond a kisborosnyói iskolában, éppen ellenkezőleg: megnőtt a tanuló- és pedagóguslétszám. Immár négy tanerő dolgozik az iskolában. Csend és rend uralkodott mindenütt. Mi az előkészítősök és negyedikesek osztályát kaptuk lencsevégre. A gyerekek a kisborosnyói riport megjelenésének időpontja felől érdeklődtek, merthogy: „hozzánk is jár az újság!”
Őszbe öltözik az emlékpark
A platánok levelei színesedni kezdtek, őszbe öltözik az emlékpark. Bekopogtattunk a történelmi emlékpark ötletgazdájához, Damó Gyula nyugalmazott tanítóhoz és feleségéhez, Damóné Katona Irmához azzal a céllal, hogy egyfajta tájékoztatót kaphassanak olvasóink arról, milyen és hány emlékjel díszíti a parkot, ahol talán nincsen olyan történelmi esemény és jeles személyiség, akinek, amelynek neve ne lenne rögzítve. Jó tudni a mindenkori pedagógusoknak, hogy alkalomadtán, tanulmányi kirándulások során itt lehetne megtartani egy-egy tartalmas hely- és hontörténeti órát.
– Igazából befejeződött az idei tevékenységünk – tájékoztatott Damó tanító. – Örvendenék, ha a parkot be tudnánk keríteni az ősz folyamán. Az utolsó esemény a nyár derekán zajlott, amikor a Vitézi Rend erdélyi törzskapitánysága emlékkopját állított az idén elhunyt v. Szőts Dániel megyei tiszti főorvosnak, Úz völgye emlékhellyé emelése kezdeményezőjének. Az emlékkopját Bartha Árpád helybeli faragómester faragta. Az avatóünnepségen lelkészünk, Székely Róbert Imre köszöntötte a vendégeket. Ott voltak az elhunyt vitéz társai, a rokonok és a barátok, Borosnyó község alpolgármestere, Kanyó Antal és Székely Zsolt, a rend törzskapitánya. Damó Gyula segítségével próbáljuk ismertetni a park kínálatát. Az emlékkopják száma közel félszáz. Köztük áll a millennium emlékoszlopa, édes anyanyelvünk kopjafája, 1956 háromszéki áldozatainak emlékkopjája s egy másik emlékoszlop a nándorfehérvári győzelem emlékére. Ebben a parányi háromszéki faluban kapott emlékkopját Erdélyország minden fejedelme, s ami különleges, minden kopjának más és más a faragómestere. Emlékjelet kaptak Háromszék jeles személyiségei, a Nyerges-tető és Úz völgye hősei, a munkatáborok és gettók áldozatai. Elérte a tízet a parkban megépített emlékművek száma is: a Hősök emlékműve, az Összetartozás emlékműve, a Holokauszt emlékműve stb. Nem lehet megfeledkezni az élő emlékfákról sem, melyeket egy-egy arra érdemes személyiség ültetett el. Emlékfát kapott itt többek között Nyirő József, Wass Albert. Székely fenyő jelöli a Székely Nemzeti Tanács megalakulásának esztendejét. Damó Gyula tanító 1933-ban született Kisborosnyón. A Székely Mikó Kollégium után a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Intézetben szerzett tanítói oklevelet. Szülőfalujának gyermekeit-iskolásait 38 esztendeig nevelte oktatta. Élete a vidéki értelmiségiek sorsvállalásának hű mintázata. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom

A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetpolitikai Szeminárium a „magyarság szigetén”
A Csallóköz: ez a hosszúkás alakú természeti táj, Európa legnagyobb szárazföldi szigete és azon belül Dunaszerdahely a Csallóköz központja lett október végén számunkra a magyarság szigete.
Harmadik alkalommal került megrendezésre a kárpát-medencei magyar ifjúságot tömöríteni kívánó értekezlet, melynek célja az anyaországi és határon túli magyar fiatalokat érintő kérdések megvitatása, közös álláspontok kialakítása. A KMKSZ Ifjúsági Szervezet is részt vett az eseményen. A szeminárium fő célja, hogy az anyaországi és külhoni magyar ifjúsági szervezetek – a Magyar Állandó Értekezlet mintájára – megvitassák a jelen kihívásait, problémáit, sikereit és az elérendő célokat. A Fidelitas elnöke, Böröcz László, beszédében hangsúlyozta: a Fidelitas kiemelt figyelmet fordít a nemzetpolitikára, a külhoni szervezetekkel való együttműködésre. Ezt követően a Magyar Közösség Pártja elnöke, Menyhárt József számolt be a novemberi választásokra való felkészülésről és az esélyekről.
Mi a különbség köztünk és a többi nemzetrész között? Tette fel a kérdést Berényi József Nagyszombat megye alelnöke, az MKP egyik alapítója. Nálunk nem alakult ki kárpát-medencei régiókra jellemző egységtudat. Miért? Mert a régi időkben mi maga voltunk a magyar királyság szíve. Ennek a szétdarabolt és sokszínű magyarságnak napjainkban egységes egészé formálása a legnagyobb feladatunk.
Formálni és alapozni a magyar ember pedig borral szokott. Szlovák zárjegy, helyi borász, magyar ízek. Ezzel zárult az első nap.
„A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felül álló erő, mely ellen tehetetlen a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok.” Ezzel a Wass Albert idézettel vette kezdetett a kárpát-medencei ifjúsági szervezetek konferenciája. Az értekezlet során a részt vevő felek 5 alapvető pontot határoztak meg, melyben együttes kiállást sürgettek.
1.Az első a magyar közösségek jövőjének megőrzése nem lehetséges erős helyi érdekképviselet nélkül, így ezt támogatnunk kell.
2.Nem lehet napjaink demokráciájában erős érdekképviselet megfelelő választói támogatottság nélkül. Ezért minden magyar fiatalt arra buzdítunk, hogy szavazzon
3.A nemzeti kisebbségek védelme nem csak magyar, hanem összeurópai ügy. Támogatnunk kell az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója által szorgalmazott kisebbségvédelmi javaslatcsomagot (Minority SafePack). Kiemelt célként pedig az 1 millió aláírás összegyűjtése szerepel.
4.Jogunk van az anyanyelvi oktatáshoz. Minden azt érő támadás ellen egységesen fogunk fellépni. Követeljük a törvénytelen és diszkriminatív ukrán oktatási törvény visszavonását. A marosvásárhelyi líceum és az erdélyi magyar oktatási intézmények ügyeinek a fentiekben említett alapján való rendezését.
5.Támogatjuk a Magyarországot abban, hogy a családok megerősítésében tett intézkedéseit kiterjessze a kárpát-medence többi magyar közössége számára, ezzel segítve a szülőföldön való megmaradást és gyarapodást. KMKSZ ISZ; karpatinfo.net

Bemutató körúton a PéterPál Könyvkiadó
A veszprémi könyvműhely újdonsága a Mezőség – A Holt-tenger tükrében – Tóvidék – Szórványmagyarság című honismereti album, amely Wass Albert, Sütő András, Makkai Sándor, Kemény Zsigmond, gróf Bánffy Miklós és Kallós Zoltán értékteremtő munkásságát is méltatja, illetve a Mezőség – többek között Szék, Válaszút és Szépkenyerűszentmárton – méltán híres néprajzát, néptáncait fémjelzi. Másik friss kiadványuk az Erdély – Jókai Mór – Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig – A mesemondó aranyember barangolásai című kötet. Megjelent a 2018-as falinaptáruk is, amely Wass Albert születésének 110. évfordulóját köszönti. A kiadót működtető szerzőpáros, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, valamint műsorvezetőként Soós Andrea előadóművész, a budapesti Lánchíd Rádió műsorvezető-szerkesztője ezekkel az újdonságokkal lép az erdélyi közönség elé. Marosvásárhelyen november 14-én, kedden délután 5 órakor a Bernády Ház, Szovátán november 15-én szintén 17 órai kezdettel a református parókia látja vendégül a találkozót. A turné november 10-én Csíkszeredában indul, majd 11-én Gyergyóalfalu, 12-én Sepsiszentgyörgy (10 és 16 óra) olvasói ismerkedhetnek meg a könyvekkel. A körút november 16-án Széken zárul. Népújság (Marosvásárhely)

Székelyföld nem eladó (Fórum Kézdivásárhelyen)
Székelyföld jelenéről és jövőjéről szervezett telt házas fórumot a Kézdiszéki Székely Tanács kézdivásárhelyi, illetve kézdiszéki magyar pártokkal és civil szervezetekkel – az RMDSZ-szel, az EMNP-vel, az MPP-vel, a Kézdivásárhelyi Nők Egyesületével és a Történelmi Vitézi Renddel – együttműködve szombaton Kézdivásárhelyen a Vigadó Művelődési Ház Színháztermében.
A háromórás rendezvény nyitányaként három közismert kuruc nóta hangzott el tárogatón Fórika Balázs kántor előadásában. A ceremóniamester szerepében Kónya Zita angoltanár, a Siculus Rádió főszerkesztője köszöntötte a mintegy kétszázötven résztvevőt, külön üdvözölve Gyergyó-, Udvarhely- és Csíkszék küldötteit, a környékbeli települések polgármestereit, önkormányzati képviselőit, Kézdi-Orbaiszék római katolikus plébánosait. A fórumot Fekete Miklós ny. zenetanár, a Kézdiszéki Székely Tanács elnöke, a rendezvény megálmodója és főszervezője nyitotta meg. Közölte: rövid, alig négy hónapos elnöki megbízatása alatt kétszer is végigjárta Kézdiszék településeit, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a székely nép az önfeladás szélére sodródott. Ezért is választotta a meghívó mottójának Kossuth Lajos szavait: „Eltiport nemzet újjászülethet, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás.”
Bokor Tibor kézdivásárhelyi polgármesternek a fórum résztvevőihez intézett üzenetét Kónya Zita tolmácsolta. Az első előadó Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus volt, aki az irodalmi műveltség és autonómia témában Tamási, Nyirő, Reményik, Wass Albert – avagy a székely fiatalok irodalmi műveltsége címmel tartotta meg előadását, majd Sántha Attila költő, nyelvkutató Kulyak, odor, pereszlen – honnan jövünk mi, székelyek? című, a székely nyelvjárásról szóló értekezése hangzott el. A szünet után Czirják Árpád pápai prelátus, ny. aranymisés kolozsvári plébános lépett a pulpitushoz, és megtartotta Székelyföld nem eladó! Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés! című előadását. A díszmeghívott felidézte azt az időszakot, amelyet Kézdivásárhelyen töltött. Negyvenkilenc évvel ezelőtt, 1968-ban érkezett a városba, ahol két évig segédlelkészként, majd egy év megszakítással plébánosként tevékenykedett 1984-ig, amikor Kolozsvárra helyezték át. Felidézte: amikor 1983-ban a temetőben felállították a kettős kopjafát, az akkori állambiztonsági szervek rászálltak, maga a megyei parancsnok jött el Kézdivásárhelyre, és megkérdezte, hogy milyen nevek szerepelnek a kopjafán (a hét vezér nevét véste rá az emlékmű készítője). Czirják Árpád válasza az volt, hogy hősi halottak, akik a kantai temetőben nyugszanak. Akkor a parancsnok ezt el is hitte – elevenítette fel az akkori eseményeket a pápai prelátus –, de később alaposabban tájékozódott, berendelte az akkori kézdivásárhelyi plébánost a megyeközpontba, és parancsba adta, hogy tüntesse el a kopjafát. Czirják Árpádnak kétnaponta kellett jelentkeznie a megyei Securitatén, de nem tudták megtörni, az volt a válasza: „nem azért tették oda, hogy onnan elvigyék, vigyék el önök, de ne tessék elfelejteni, hogy Háromszék nem alkuszik”. A végeredmény az lett, hogy a kopjafa a helyén maradt. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy városainkban, falvainkban járva egyre több ingatlanon látható az Ez a ház eladó felirat. Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb idegenek tulajdonába kerülnek az ingatlanok, és akkor Székelyföld véglegesen gazdát cserél. „Székelyföld fennmaradásáért harcolunk, és egy székely zászlót nem merünk kitenni, a sokat emlegetett székely virtusból már csak ennyire futja” – kongatta meg a vészharangot. „A katalánok kikiáltották függetlenségüket, a skótok a szétválásért küzdenek, és a mi politikusaink az autonómia követelésébe maholnap belefulladnak” – jegyezte meg. A pápai prelátus Háromszék nagyjait – a dálnoki Dózsa Györgytől a torjai Apor Péterig – sorakoztatta fel követendő példaként a mai nemzedék számára. Felelevenítette az RMDSZ politikusainak a kolozsvári Szent Mihály-templomban tett esküjét is: „Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, küzdjek fennmaradásáért, amelynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Isten engem úgy segéljen!” „Azt vártuk és azt várta minden erdélyi magyar ezek után, hogy a belső önrendelkezés, az autonómia követelésével lép a román politika színpadára az RMDSZ, de válasz helyett a marosvásárhelyi véres március után magyarázkodás következett, hogy ne borzoljuk a kedélyeket, később, majd alkalmas időben tűzik a politika napirendjére ezt a kényes kérdést. (...) Később a mérleg nyelvéről szólt a fáma. Részt vesz az RMDSZ a kormányban, vagy távol marad. Részvétel vagy távolmaradás szinte egyre ment. A kisebbségi jogok kivívásában érdemleges változás nem történt, be kellett érni apró, jelentéktelen engedményekkel. Az RMDSZ megkésve vette be programjába az autonómiát. Az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői hallathatták volna a hangjukat, de legtöbbször ők is a háttérben beérték egy-egy fejcsóválással” – ecsetelte az előadó. Nyomatékosította: ő maga nem az RMDSZ ellensége, hiszen tagja a szövetségnek, hanem az RMDSZ kritikusa, és ugyanolyan kritikusa a Magyar Polgári Pártnak és a Székely Nemzeti Tanácsnak is. „Nagy formátumú politikusokra van szükségünk, akik kilépnek árnyékukból, és nem csupán szélmalomharcot folytatnak a román parlamentben és Budapesten kilincselnek, hanem olyanokra, akik rendszeresen járják a nyugati fórumokat, kitűnő angolnyelv-tudással elpanaszolják az erdélyi, székelyföldi magyarság nyomorúságát, világgá kiáltják, hogy a legnagyobb európai kisebbséggel a román politika mit művel el” – javasolta a pápai prelátus. Leszögezte azt is: nem ért egyet azzal az egyházvezetéssel, amely szerint „a pap ne politizáljon, végezze egyházi teendőit”. Erre ellenpéldaként Márton Áron és Prohászka Ottokár püspököket hozta fel. Végezetül arra kérte a teremben levőket, hogy ismételjenek meg utána hangosan két fontos mondatot: „Székelyföld idegenek számára nem eladó! Háromszék nem alkuszik!”
Az előadás után több hozzászólás is elhangzott. Borsos Géza gyergyószéki küldött bejelentette, hogy a XVIII. Székely fórumot november 11-én 10 órai kezdettel Gyergyócsomafalván a Borsos Miklós Művelődési Házban szervezik meg, ahol a meghívott előadó ugyancsak Czirják Árpád pápai prelátus lesz. A fórumon fellépett a Cantus kamarakórus, a Református Kollégium versmondói, Fekete Dániel, Jánosi Zsolt és énekese, Babos Abigél, valamint a kézdiszentléleki Perkő Néptáncegyüttes. A rendezvény himnuszaink közös eléneklésével ért véget. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Három kötetet mutatnak be Gyergyóalfaluban
Három kiadvány bemutatójára várja az érdeklődőket a hét végén a gyergyóalfalvi Sövér Elek Alapítvány és a Kultúr Centrum Kft. Holnap, november 11-én 17 órától két honismereti album, vasárnap fél 12-től pedig Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvének ismertetőjére várják a közönséget a Petőfi Sándor Művelődési Házba.
Váradi Péter Pál és Lőwei Lilla szerzőpáros bemutatásában ismerkedhetnek meg az érdeklődők az Erdély sorozat legújabb kötetével, amely Jókai Mór alakját hozza közelebb az olvasókhoz. Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig című albumot a hátsó borítón így ajánlják a szerzők: „Jókai Mór munkásságáról szóló tanulmánnyal, könyveiből ollózott idézetekkel és színes fotókkal mutatjuk be a magyar romantika elkötelezett írójának barangolásait a balatonfüredi Anna-báltól az erdélyi Szent Anna-tóig. Az író, aki hitet tett a magyarság eszméje mellett, aki romantikus történeteivel elkápráztatta olvasóit, a forradalmi napokban bátorsággal állt ki a veszélyeztetett nemzeti lét mellett. Művei kalandosak, tele küzdelmekkel, szerelmekkel, vívódásokkal. Tájleírásai végigvezetnek bennünket a történelmi Magyarország regényes vidékein, a Balaton partjától Erdély tündöklő tájékáig (...)
A szombati eseményen az Erdély sorozat egy másik kiadványát, A holt tenger tükrében című honismereti albumot is bemutatja a szerzőpáros. „A Tóvidék maradék magyarsága és dimbes-dombos tájai mellett bemutatjuk a 110 éve született Wass Albertet, a 90 éve született Sütő Andrást, valamint Makkai Sándort, gróf Bánffy Miklóst, Kemény Zsigmondot és az értékmentő Kallós Zoltán Alapítvány tevékenységét Válaszúton. Kiemeltük még a hagyományőrző Szék települést, Pusztakamarást, Szépkenyerűszentmártont, Bonchidát és Szamosújvárt – olvasható a szerzők ajánlója a kiadvány borítóján.
A vasárnapi könyvbemutatón Vetési Tamás Csaba Isten Nekünk háttal 1914–1918 című könyvével ismerkedhetnek az érdeklődők. „Ez a könyv egy elfelejtett háborúról szól, a nagy háborúról. Számomra nincs első világháború, hisz ezt a második tudatában számozták. Nekem egy nagy háború van, amely tartott harmincegy évig. Igaz, hosszabb megszakítással, de mi tudjuk, béke akkor sem volt és nem is lehetett. A körülmények rákényszeríttették a központi hatalmakat a fegyver leengedésére. A harcot is beszüntették, de le nem győzték őket. Főleg a lelkük nem szenvedett vereséget, még ha a világ összeesküdött is ellenük” – írja a Napló a Román háborúról alcímű könyv bevezetőjében a szerző. Pethő Melánia / Székelyhon.ro

Honismereti albumok a Bernády Házban
Esemény időpontja: november 14, 2017 – 17:00
A veszprémi könyvműhely újdonsága a Mezőség – A Holt tenger tükrében – Tóvidék – Szórványmagyarság című honismereti album. Másik friss kiadványuk az Erdély – Jókai Mór – Az Anna-báltól a Szent Anna-tóig – A mesemondó aranyember barangolásai című kötet. Megjelent 2018-as falinaptáruk is, amely Wass Albert születésének 110. évfordulóját köszönti. A kiadó székelyföldi körútra induló szerzőpárosa, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, valamint műsorvezetőként Soós Andrea előadóművész, a budapesti Lánchíd Rádió műsorvezető-szerkesztője ezekkel az újdonságokkal lép az erdélyi közönség elé. Marosvásárhelyen a bemutatóra november 14-én, kedd délután 17 órakor kerül sor a Bernády Házban.
Szovátán november 15-én szintén 17 órai kezdettel a református parókián lesz hasonló könyvismertető. Népújság (Marosvásárhely)

A megszállt szülőváros romjai
Az idegen megtorpant a panelketrecekkel teleépített néhai szülővárosa határában. Jobbra-balra bevásárlóközpontok, a fogyasztás templomai, a rohanó autók dudálnak, ha egy-két másodpercet várakozniuk kell valahol.
A közlekedési lámpánál késlekedő vezetőt csikorgó gumikkal megelőzik és az öklüket rázva „pizdamati”-t üvöltenek rá eltorzult arccal.
Elakadt a lélegzete. Ez még Kolozsvár? – kérdezte magától, és azt is, hogy vajon tényleg be akar menni oda, ahol született és felnőtt.
Végül erőt vett magán, és végighaladt a város nyugati szélére épített, ijesztő panelrengetegen keresztülvezető bevezető úton, vigyázva, nehogy elüssön valakit az ebbe a százezer lakosú horror-lakótelepre összezsúfolt lakosok, zömében messziről idetelepített románok közül, akik, számára érthetetlen módon, teljesen váratlanul néha átszaladtak a négysávos főúton. Pedig gyalogátkelő volt bőven, de a megmagyarázhatatlanul, hangyamódra, a teleköpködött járdán állandóan valahova rohangáló panellakókat ez nem érdekelte.
Az idegen visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorában sokszor járt arra, a Szent János kúthoz és az Árpád-csúcsra vezető kirándulásai során, amelyeket az áldott emlékű Zolti bátyus vezetett, de akkor még csak a beszédes nevű Kalányos utca és a városszéli cigánytelep volt ott, amelyet elkerültek.
Elhaladt a Kolozsmonostori Bencés Apátság temploma mellett, amelynek kertjéből annak idején egy avas szagú fekete csuhát viselő oláh pópa kizavarta, akkor még az övék volt, miután a megszállók átadták az oláh ortodox egyháznak az ősi templomot és hiteles helyet. A templomot balkáni módon megmocskolták, a temetőt szétdúlták, a régi sírköveket összetörték. De a templom még áll, égbe mutató ujjként, az oláhok kénytelenek voltak visszaadni a jogos tulajdonosnak.
Nemsokára beérkezett a Fő térre, amelyet a megszállók sokszor átneveztek, és legújabban a Piaţa Unirii (Egyesülés tér) nevet viseli, hirdetve az oláhoknak az Erdély bekebelezésével elért újabb területrablását. A brutális oláhbetelepítéssel háromszázezresre felduzzasztott város központjában lehetetlen parkolóhelyet találni. Az idegen, jó ötlettel, behajtott a Várfal utcába, ahol ugyan a parkolás tilos volt, de, miután a közlekedést nem akadályozva beállt a régi várfal tövébe, ez nem érdekelte. Otthon volt – legalábbis így hitte.
Megsimogatta a régi köveket. Tapintásuk meleg volt és biztató. Mert azok megmaradtak és a régi hazáját idézték vissza. Mindig is vonzódott a kövekhez. Gyermekkorában, iskolába menet és jövet, a régi, szűk utcákban szeretett járni, végigsimogatva a régi házak gömbölyűre kopott sarokköveit és az Óvárban a zeneiskolaként működő ferences kolostor falait. Később a kezébe került Édesapja szedett-vedett, megmaradt könyvtárából tövisi Walter Gyula Kolozsvár kövei című könyve, amelyet többször is elolvasott a forróságot sugárzó olvasólámpa sárga fényénél.
Hova is mehetett volna máshova, mint a Farkas utcába, ahhoz a templomhoz, amelyben megkeresztelték, amelyben házasságot kötött, és amelyben a fiait is megkeresztelték? De ehhez el kellett haladnia a néhai Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épülete elé odarondított szoborcsoport előtt, amely a Budán tanuló, a magyar hazájukat szembeköpő három gazembernek, az úgynevezett „Erdélyi Iskola” három képviselőjének állít dicstelen emléket.
A templom zárva volt, mint mindig. Az idegen megsimogatta a régi falakat, amelyek felújításán drága testvére, Zolti bátyus is dolgozott az állványokon annak idején, 1958-ban, még kamaszként, mert a család minden tagja ezt tette akkoriban, és a diákkorú gyermekek is végigdolgozták a nyári szünidőt, mert kellett a pénz a kinőtt cipőre, egyenruhára. Egy ujjongó pillantást vetett a sárkány torkát még mindig lándzsával átdöfő Szent György bronzszobrára, majd továbbindult. Kiérkezett a Deák Ferenc utcára, „korzózott” volna egy kicsit, mint annak idején Ida nagyanyjával kisgyermekkorában, útban annak titkos hódolója, Osváth Lajos puskaműves lakása felé, ahol a két öreg egy faragott lábú asztalnál egy órácskát elkávézgatott és beszélgetett, miközben ő a nagy teraszon játszott régi pisztolyokkal, kardokkal. Utána útba ejtették a híres Pataki-féle cukrászdát, ahol ettek egy finom vargabélest. Hazafelé menet nagyanyja többször is mesélt neki az utca vége felé, a Fő tér tövében egykor, 1915-ben állított Kárpátok Őre nevű emlékműről, amelynek avatásán nagyanyja is részt vett. Az idegen az 1918 decemberében Kolozsvárra beözönlő megszálló oláh hadsereg által azonnal lerombolt emlékmű helyett most egy ízléstelen betonszörnyeteget látott, amely a hazájukat hátba döfő úgynevezett „memorandistáknak” állít emléket. Tovább is ment a Fő térre, hogy megtekintse hazája XIV. századi címerét a Szent Mihály templom főbejárata fölött.
Ahogy ott simogatta szemeivel a hatalmas tornyot, tetején a több mázsás arany kereszttel, meghallotta az emberidegen, rikácsoló szitkozódást. A templom előtti kis téren békésen, de magyarul beszélgető két öregúrba kötött belé egy népes, szemmel láthatóan a bőrébe nem férő kamaszcsürhe, amely feltehetően az egyik környékbeli román középiskolából érkezett. Körülállták a két öreget és artikulálatlan hangon azt üvöltözték, hogy „beszéljenek románul, mert Romániában élnek és román kenyeret esznek”. A két őshonos kolozsvári férfi megremegett, ijedten körülnézett, majd, elfordulva, halkabbra fogta a szót, miután a hőbörgő oláh suhancok továbbmentek.
Volt már ilyen. Trianon után minden nyilvános helyen, a vasútállomások várótermében és jegypénztára előtt is ki volt írva, hogy „Vorbiţi numai româneşte” – azaz beszéljen kizárólag románul! Az is igaz, hogy mellette volt egy másik tábla is: „A padlóra köpni tilos!”… Most pedig a templom környékén a járda sűrűn tele van köpködve. A Bukaresti Egyetemen, ahol az idegen egy ideig magyarországi vendégtanárként tanított, a Bölcsészkar kapuján még 2008-ban is ott volt egy korabeli réztábla: „Kérjük, töröljenek lábat!” Egy olyan kapun, ahol egyetemi polgárok járnak be!? És ez a balkáni csürhe bitorolja Erdélyt?…
Lassan már nem merünk magyarul beszélni sem Mátyás királyunk és Bocskai István szülővárosában, gondolta magában az idegen, majd odament a templom míves öntöttvas kerítéséhez és, bizonyságkeresésként, mint a vakok a számukra kitalált írásjeleket, ujjaival mohón végigtapogatta a rajta lévő feliratot: „Simonffi István Kolozsvárt”. A neves öntőmester neve után hosszan elidőzött szülővárosa nevénél, ujjbegyeivel magába szívva városa igazi és örök nevét. Ugyanúgy, mint iskolás korában, amikor még az egyik belvárosi középiskolába járt, és néha elbizonytalanodott a mindenfelől egyre sűrűbben rárontó „Kluzs”, majd „Kluzsnapoka” gúnynevek miatt.
A Bánffy-palotába már nem ment be, tudva, hogy az is ebek harmincadjára jutott. A nyolc évszázados, rangos Bánffy család utolsó leszármazottja, Bánffy György az oláh „házvezetőnőjét” csinálta fel, és így a magyarul nem beszélő ivadékai kapták vissza az oláh rablóállamtól a barokk építőművészet egyik ékkövét, a Kolozsvár főterén díszlő Bánffy-palotát.
Vérző seb még van bőven, mondta magában az idegen, de ezek megtapintásával semmire se jutok, csak a fájdalmat gyűjtöm magamba. Visszament a várfal tövében várakozó autójához és elhajtott a Sétatér bejáratához, ahol, a Hunyadi téri Magyar Nemzeti Színház ellopott épülete helyett kegyesen „kiutalt” Állami Magyar Színház szerény épülete tövében talált is parkolóhelyet. Csendre, békességre vágyott, elindult hát befelé az évszázados fákkal árnyat és enyhet nyújtó Sétatéren.
Végigment a fő sétányokat egymástól elválasztó egykori vizesárok mentén, amelyen gyermekkorában kis fahidak vezettek át és az árokban vidáman csörgedező vízen papírhajókat eregetett annak idején. Ma már se patak, se hidacska. A padok is tönkretéve. Továbbment, mert vonzotta a sétatéri csónakázó tó és környéke, ahol annyit időzött akkoriban. Minden olyan szép és rendezett volt. És helyi alkotás. A kezdeti alkotó az a kolozsvári Kagerbauer Antal építész volt, aki számos ismert kolozsvári romantikus építészeti alkotása mellett az 1860-as évek második felében megtervezte a kolozsvári Sétatér csónakázó tavacskáját szigettel, melyet meg is építettek, és a mai napig rendeltetésszerűen működik. Az idegen is oda járt korcsolyázni, a bakancsra szerelhető korcsolyáival, amelyet nagyanyja szerzett neki valahonnan. Kulccsal kellett rászorítani őket a bakancs talpára, amelyet néha letéptek a korcsolyák. És nyáron néha csónakázott is, a furcsa, buja, vizes szagú csónakokba beülve, ha össze tudta valahogy kuporgatni a félórára szóló jegy árát. Ilyenkor odaevezett a hatalmas fenyőket hordozó mesterséges szigethez és beszélgetett az ott élő hattyúkkal.
De a csónakázó tónál fontosabb volt számára az ottani két építmény. A szintén őshonos kolozsvári, a nagy hírnevet és elismerést kivívó Pákey Lajos városi főépítész alkotásai: a korcsolyapavilon hívogatóan szép épülete és a közeli Malomárokból táplált mesterséges tó közelében épült mulató, a Sanssoucinak is nevezett Úri Kaszinó. És előtte az antik szobrokkal díszített szökőkút és a zenepavilon, ahol vasárnaponként térzene szólt mindig.
A korcsolyapavilont később Kioszk néven étteremként is működtették, az idegen, késő-kamaszkorának egyik válságos időszakában pincérként dolgozott ott egy nyáron át a nyárikertben. Egyetemista korában pedig ott tartotta az esküvője utáni lagzi-féleséget, amelyen kizárólag a maroknyi rokonai és az egyetemi évfolyamtársai vettek részt.
De most mindenütt a koszt, a mocskot, az idegen, visszatetsző nyelvű karattyolást találta. Leült egy nagy platánfa tövében még megmaradt padra. Nézte egy darabig a tó álmos vizét. Eszébe jutott, hogy annak idején, amikor a zsebkendőnyi padlásszobájukba akváriumot vitt, hogy legyen valami, ami hozzá tartozik, a csónakázó tóra járt ki vízibolhát fogni a víz felszínéről, a nővérei kidobott nájlonharisnyájából eszkábált merítőhálóval, hogy azzal etesse az ágya fejénél lévő akváriumból rá kíváncsian néző, tátogó halait.
Minden idegen volt már. Sietős léptekkel visszasétált a Sétatér végéig, és átment a még megmaradt gyaloghídon, az Erzsébet hídon, a folyó túlpartjára és, sok pihenővel, valahogy felkapaszkodott a meredek lépcsősoron a Fellegvárra, ahova oly sokszor ment fel „várost nézni” és csavarogni, az ejtőernyős ugrótornyot bámulva és irigyelve.
Amikor felért a mindenféle táj-és városidegen épületszörnyeteggel elrondított hegyre, nekitámaszkodott a korlátnak és reménykedve lenézett. Az erőszakosan négyszeresére felduzzasztott, idegen város amőbája ott lüktetett alatta. Azt üzente neki, pimaszul és idegen nyelven: Mit keresel itt, idegen?
Eszébe jutottak nagy földije, Wass Albert intő szavai: „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Megrázkódott, majd visszanyelte a szájában összegyűlt keserű, fémes ízt.
Az idegen még egyszer végigpásztázta tekintetével a szürke kipufogógáz-felhővel lefojtott szülővárosa felemás, idegen arcát, majd lebotorkált a hosszú lépcsősoron a Szamosig. A hídról még egyszer megnézte a már alig élő folyón a „zúgót”, ahol annyiszor fürdött és horgászott gyermekkorában. A szennyvíztől habzó, sárgás vízben műanyagpalackok és egyéb hordalékelemek járták végtelen és kilátástalan táncukat.
Görnyedten megfordult és odaballagott öreg autójához. Nehézkesen beleült és hosszas, tétova várakozás után elindult. Valahova haza. Tudta, hogy ide nem tér már vissza soha. Csiby Károly / Erdély.ma

Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

Nagyszántói hálaadás a templomújításért
A reformációi emlékévet templomfelújítással ünnepelte a nagyszántói református gyülekezet. Az ősz folyamán több hetes felújítást végeztek a templom rossz állapotú tetőzetén, mivel annak folyamatos beázásai az épület homlokzatában és mennyezetében is egyre nagyobb károkat okozott.
Az elavult tetőzet állapotát tovább rontotta egy tavalyi jégeső hatása, ami ismétlődő beázásokat okozott. Ezért vált szükségessé és sürgőssé a munkálatok gyors, még az idei évben történő elvégzése, amelyhez a szükséges forrásokat Bors község Polgármesteri Hivatala biztosította. A munkálatok során sor került a cserepek teljes cseréjére, a faszerkezet részleges cseréjére, megerősítésére. Felújításra került a leomlott homlokzat, kijavították a templombelső mennyezeti részének sérüléseit. Emellett részleges csatornajavításra és az ablakkeretek lefestésére is sor került.
A köszönet
Advent harmadik vasárnapján hálaadó istentisztelet keretében mondott köszönetet Isten vezetéséért, megtapasztalt áldásaiért a gyülekezet. Az alkalomra Bátori Géza polgármestert és Csegő Benjámin vállalkozót is meghívták, mert mint az istentiszteleten Fábián Tibor helyi lelkipásztor részéről elhangzott: illő, hogy a segítségkérést, a „kérem” kifejezést kövesse a köszönet kinyilvánítása is. A lelkipásztor jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a község vezetője első perctől elkötelezetten támogatta a templom mihamarabbi felújítását, az Adeco Art Kft. vezetője és alkalmazottjai pedig nem csupán hétköznapi munkaként, de szolgálatként is tekintettek az istenháza helyreállítási folyamatára. A szemünk könnyen megszokja a jót és könnyen elfelejti, hogy pár hónapja még milyen romos állapotban volt a templom tetőzete. A megújult templom az egész település képét, arculatát formálja, megszépíti, de emellett a közösség hitét és önbizalmát is erősítheti – mondta a lelkipásztor. Az is elhangzott, hogy a munkálatok során a gyülekezet három közmunkával segédkezett a templom padlása és kertje kitakarításában. A felújítás befejezését követő naptól máris újabb munkálatok kezdődtek, amikor is a gyülekezet önerőből felújíttatta a parókiaudvar gazdasági épületeinek tetőzetét, hasonló szükségszerűségből. A köszönetmondást Ónódi-Bányai Dávid ifjú szavalata zárta.
Emléktábla
Az adventi hálaadó istentisztelet egyúttal lezárta a reformációi emlékévet. Az ötszázadik évfordulóra egy emléktábla avatásával emlékezteti a ma élő és az utánunk következő generációkat az eklézsia, melynek Wass Alberttől kölcsönzött szövege az emlékeztetés mellett eszméltetni is kívánja a mindenkori nagyszántóiakat. A tábla éppen ezért az utcáról jól látható helyen kapott helyet. Szövege ez: „Őseidnek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!” erdon.ro