Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. június 19.
Az autonómia: cél és eszköz
A román politikum hangadói sokféleképpen nyilatkoztak az elmúlt negyed évszázadban az autonómiáról. Nevezték középkori megoldásnak – miközben csak Európában több mint féltucat autonómiaváltozat működik közmegelégedésre –, a román egységes nemzetállam felbontására irányuló kísérletnek, az elszakadás felé tett első lépésként. Egyvalami volt közös ezekben a nyilatkozatokban: az elutasítás. Ebben egységes az úgynevezett jobb- és baloldal, ebben egyet gondol Traian Băsescu és Victor Ponta. Utóbbi nemrégiben választ adott a Székely Nemzeti Tanácsnak a Székely Szabadság Napján megfogalmazott memorandumára, s láss csodát, kategorikus, elutasító választ. Miközben ugyebár az RMDSZ miniszterelnök-helyettest is adva a kormánynak, a legmagasabb szinten legitimálja ezt a hatalmi garnitúrát.
Kérdések...
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azóta nyílt levélben vonta kérdőre az RMDSZ elnökét, hat pontban, hat kérdésben sűrűsítve mondanivalóját. A politikában igen gyakori, már-már megszokott hímezést-hámozást elkerülve a lényegre kérdezett rá: egyeztette-e Ponta az elutasító levél tartalmát az RMDSZ-szel? Természetesen arra is, hogy mit kíván tenni az RMDSZ a kollektív jogokra és a területi autonómiára vonatkozó, és Románia által elfogadott 1201-es ajánlás életbe léptetésével kapcsolatban, annak érdekében, hogy Székelyföld egységes fejlesztési régióvá váljon az európai fórumok idevágó ajánlásainak megfelelően – az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK rendelete a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozásáról. A kérdések között az is szerepelt, hogy az RMDSZ rá tudja-e venni koalíciós partnerét a székely jelképek üldözése befejezésére, hogy a kormány maradéktalanul tegyen eleget az Európa Tanács Rasszizmus- és Intoleranciaelleni Bizottsága (ECRI) jelentésben megfogalmazott kéréseknek/felszólításoknak, amelyek kitérnek a székely zászló ügyben tanúsított kettős mércére. Végül pedig Izsák Balázs rákérdezett a lényegre egy székely autonómiát támogató, a kanadai kormány mobilizálását célzó akcióra adott kedvező kanadai válasz ürügyén: elég erős-e az RMDSZ arra, hogy előmozdítsa a területi autonómia ügyét, vagy igényt tart a nemzetközi közösség, a világ demokratikus államai támogatására?
Kelemen Hunor reakciója – egy egyenes választ leszámítva, amelyben elmondja, hogy a kormányfőnek nincs előzetes egyeztetési kötelezettsége ilyen esetekben, s így nem meglepő módon ezúttal sem egyeztetett partnerével – sajátosan keveri a valótlanságokat a mellébeszéléssel.
Szerinte megoldott „az anyanyelv használata a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, vagy az egészségügyben, az oktatási törvény, (…), az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása”.
Érdekes, a köznapi polgár mást tapasztal, hall és olvas. Az anyanyelvhasználat korlátozottságáról köteteket lehetne írni. Kellene is, ez lenne többek között az RMDSZ feladata ahelyett, hogy kormányról legitimáljon egy olyan hatalmat, amelynek uralma alatt magánterületről viszik el Wass Albert szobrát, zaklatják az RMDSZ-szel szemben álló magyar párt támogatóit, üldözik a székely zászlót, hogy csak a legfrissebb és legbotrányosabb eseményeket említsem. Az oktatási törvénynek az RMDSZ programja és az erdélyi magyarság létérdekei szerint tartalmaznia kellett volna az állami magyar egyetem működésére vonatkozó passzusokat, nem szólva a kulturális autonómiáról.
...valódi válasz nélkül
S hogy megoldott kérdés az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása? Tényleg? Akkor miről szól a Mikó-ügy és az a végeláthatatlan lista, amely a még vissza nem szolgáltatott magyar közösségi javakat tartalmazza a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig? Olyan ráolvasásszerű kommunikációs technika ez Kelemen részéről, mint amikor Gyurcsány Ferenc azt állította, dübörög a magyar gazdaság, vagy mint amikor Frunda György a kétezres évek elején nem átallotta kijelenteni a Népújság hasábjain, hogy szerinte a kulturális autonómia biztosítva van az erdélyi magyarság számára. Csak a pontosság kedvéért: a kulturális autonómia azt jelenti, hogy a közösség visszakapja a központi költségvetésből az általa befizetett adó kultúrára szánt hányadát, amit saját kebeléből választott testület döntéseinek megfelelően a maga belátása szerint költ el, megszervezve oktatási intézményrendszerének teljes vertikumát. Továbbá azt is, hogy döntően maga határoz a felnövekvő nemzedékek alapvető szocializációját, világnézetét, identitás-kapaszkodóit meghatározó tananyagról.
Megtudhattuk Kelemen Hunor válaszából azt is, hogy az RMDSZ nemzetközi síkon mi mindent tett az autonómiáért – érdemes lenne megkérdezni, hogy akkor mit keresett Frunda György a román nagykövet társaságában a Székely Nemzeti Tanácsnak az Európa Tanács elnökénél történt meghallgatásán, s miért cáfolta az SZNT képviselői által eladott jogsérelmeket –, valamint azt is, hogy az autonómia megteremtésének útja a „többségi társadalom bevonásával folytatott össztársadalmi párbeszéd”. Nyilván ezért történhetett meg, hogy a parlamenti jegyzőkönyvek szerint az RMDSZ sztárszenátorainak szájából éveken át nem hangzott el hivatalos ülésen az autonómia szó, s alighanem ez magyarázza azt is, hogy távol maradtak az autonómiáról szóló szavazástól.
Másik út
A Székely Nemzeti Tanács ehhez képest következetesen arra törekszik, hogy intézményesen felmutassa az autonómiára vonatkozó közakaratot, és azt nemzetközi fronton népszerűsítse. Ezt célozta a területi autonómiáról szóló mozgóurnás népszavazás, ezt célozta a Székely Önkormányzati Nagygyűlés – amely megszervezési módjának és az RMDSZ-szel való célorientált együttműködésnek a kérdésében e jeles testület tanúsíthatott, volna nagyobb rugalmasságot – és ezt szolgálta az a felhívás is, miszerint a székely önkormányzatok fogadjanak el olyan határozatot, amelyben kinyilvánítják arra irányuló akaratukat, hogy a Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni. Eddig ilyen tartalmú határozatot tíz település önkormányzata fogadott el, sorrendben Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Kökös, legutóbb pedig Székelykeresztúr.
Mindebből világossá válik a lényeg. A magyar érdekekben és értékekben, magyar jövőben, nem pedig egyéni klikkérdekekben gondolkodók számára az autonómia egyszerre cél és eszköz. Cél, amit el kell érni, hogy eszközként szolgálhassa a megmaradást.
Az RMDSZ számára viszont az autonómia hivatkozási alap, programpont, ami eszköz arra, hogy e párttá silányodott szövetség négyévente választói támogatást szerezzen. Ez az alapvető nagy különbség az SZNT, az EMNT és az EMNP, valamint az RMDSZ között.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A román politikum hangadói sokféleképpen nyilatkoztak az elmúlt negyed évszázadban az autonómiáról. Nevezték középkori megoldásnak – miközben csak Európában több mint féltucat autonómiaváltozat működik közmegelégedésre –, a román egységes nemzetállam felbontására irányuló kísérletnek, az elszakadás felé tett első lépésként. Egyvalami volt közös ezekben a nyilatkozatokban: az elutasítás. Ebben egységes az úgynevezett jobb- és baloldal, ebben egyet gondol Traian Băsescu és Victor Ponta. Utóbbi nemrégiben választ adott a Székely Nemzeti Tanácsnak a Székely Szabadság Napján megfogalmazott memorandumára, s láss csodát, kategorikus, elutasító választ. Miközben ugyebár az RMDSZ miniszterelnök-helyettest is adva a kormánynak, a legmagasabb szinten legitimálja ezt a hatalmi garnitúrát.
Kérdések...
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke azóta nyílt levélben vonta kérdőre az RMDSZ elnökét, hat pontban, hat kérdésben sűrűsítve mondanivalóját. A politikában igen gyakori, már-már megszokott hímezést-hámozást elkerülve a lényegre kérdezett rá: egyeztette-e Ponta az elutasító levél tartalmát az RMDSZ-szel? Természetesen arra is, hogy mit kíván tenni az RMDSZ a kollektív jogokra és a területi autonómiára vonatkozó, és Románia által elfogadott 1201-es ajánlás életbe léptetésével kapcsolatban, annak érdekében, hogy Székelyföld egységes fejlesztési régióvá váljon az európai fórumok idevágó ajánlásainak megfelelően – az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK rendelete a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozásáról. A kérdések között az is szerepelt, hogy az RMDSZ rá tudja-e venni koalíciós partnerét a székely jelképek üldözése befejezésére, hogy a kormány maradéktalanul tegyen eleget az Európa Tanács Rasszizmus- és Intoleranciaelleni Bizottsága (ECRI) jelentésben megfogalmazott kéréseknek/felszólításoknak, amelyek kitérnek a székely zászló ügyben tanúsított kettős mércére. Végül pedig Izsák Balázs rákérdezett a lényegre egy székely autonómiát támogató, a kanadai kormány mobilizálását célzó akcióra adott kedvező kanadai válasz ürügyén: elég erős-e az RMDSZ arra, hogy előmozdítsa a területi autonómia ügyét, vagy igényt tart a nemzetközi közösség, a világ demokratikus államai támogatására?
Kelemen Hunor reakciója – egy egyenes választ leszámítva, amelyben elmondja, hogy a kormányfőnek nincs előzetes egyeztetési kötelezettsége ilyen esetekben, s így nem meglepő módon ezúttal sem egyeztetett partnerével – sajátosan keveri a valótlanságokat a mellébeszéléssel.
Szerinte megoldott „az anyanyelv használata a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, vagy az egészségügyben, az oktatási törvény, (…), az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása”.
Érdekes, a köznapi polgár mást tapasztal, hall és olvas. Az anyanyelvhasználat korlátozottságáról köteteket lehetne írni. Kellene is, ez lenne többek között az RMDSZ feladata ahelyett, hogy kormányról legitimáljon egy olyan hatalmat, amelynek uralma alatt magánterületről viszik el Wass Albert szobrát, zaklatják az RMDSZ-szel szemben álló magyar párt támogatóit, üldözik a székely zászlót, hogy csak a legfrissebb és legbotrányosabb eseményeket említsem. Az oktatási törvénynek az RMDSZ programja és az erdélyi magyarság létérdekei szerint tartalmaznia kellett volna az állami magyar egyetem működésére vonatkozó passzusokat, nem szólva a kulturális autonómiáról.
...valódi válasz nélkül
S hogy megoldott kérdés az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatása? Tényleg? Akkor miről szól a Mikó-ügy és az a végeláthatatlan lista, amely a még vissza nem szolgáltatott magyar közösségi javakat tartalmazza a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig? Olyan ráolvasásszerű kommunikációs technika ez Kelemen részéről, mint amikor Gyurcsány Ferenc azt állította, dübörög a magyar gazdaság, vagy mint amikor Frunda György a kétezres évek elején nem átallotta kijelenteni a Népújság hasábjain, hogy szerinte a kulturális autonómia biztosítva van az erdélyi magyarság számára. Csak a pontosság kedvéért: a kulturális autonómia azt jelenti, hogy a közösség visszakapja a központi költségvetésből az általa befizetett adó kultúrára szánt hányadát, amit saját kebeléből választott testület döntéseinek megfelelően a maga belátása szerint költ el, megszervezve oktatási intézményrendszerének teljes vertikumát. Továbbá azt is, hogy döntően maga határoz a felnövekvő nemzedékek alapvető szocializációját, világnézetét, identitás-kapaszkodóit meghatározó tananyagról.
Megtudhattuk Kelemen Hunor válaszából azt is, hogy az RMDSZ nemzetközi síkon mi mindent tett az autonómiáért – érdemes lenne megkérdezni, hogy akkor mit keresett Frunda György a román nagykövet társaságában a Székely Nemzeti Tanácsnak az Európa Tanács elnökénél történt meghallgatásán, s miért cáfolta az SZNT képviselői által eladott jogsérelmeket –, valamint azt is, hogy az autonómia megteremtésének útja a „többségi társadalom bevonásával folytatott össztársadalmi párbeszéd”. Nyilván ezért történhetett meg, hogy a parlamenti jegyzőkönyvek szerint az RMDSZ sztárszenátorainak szájából éveken át nem hangzott el hivatalos ülésen az autonómia szó, s alighanem ez magyarázza azt is, hogy távol maradtak az autonómiáról szóló szavazástól.
Másik út
A Székely Nemzeti Tanács ehhez képest következetesen arra törekszik, hogy intézményesen felmutassa az autonómiára vonatkozó közakaratot, és azt nemzetközi fronton népszerűsítse. Ezt célozta a területi autonómiáról szóló mozgóurnás népszavazás, ezt célozta a Székely Önkormányzati Nagygyűlés – amely megszervezési módjának és az RMDSZ-szel való célorientált együttműködésnek a kérdésében e jeles testület tanúsíthatott, volna nagyobb rugalmasságot – és ezt szolgálta az a felhívás is, miszerint a székely önkormányzatok fogadjanak el olyan határozatot, amelyben kinyilvánítják arra irányuló akaratukat, hogy a Székelyföld nevű, autonóm közigazgatási egységbe akar tartozni. Eddig ilyen tartalmú határozatot tíz település önkormányzata fogadott el, sorrendben Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Makfalva, Uzon, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró, Kökös, legutóbb pedig Székelykeresztúr.
Mindebből világossá válik a lényeg. A magyar érdekekben és értékekben, magyar jövőben, nem pedig egyéni klikkérdekekben gondolkodók számára az autonómia egyszerre cél és eszköz. Cél, amit el kell érni, hogy eszközként szolgálhassa a megmaradást.
Az RMDSZ számára viszont az autonómia hivatkozási alap, programpont, ami eszköz arra, hogy e párttá silányodott szövetség négyévente választói támogatást szerezzen. Ez az alapvető nagy különbség az SZNT, az EMNT és az EMNP, valamint az RMDSZ között.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. június 19.
Tőkés: valljon színt az RMDSZ
Megbosszulta magát az RMDSZ „pártos kizárólagossága”, a szövetség ugyanis sokkal rosszabbul szerepelt az Európai Parlamenti (EP) választásokon, mint öt vagy hét évvel korábban, az erdélyi magyarság pedig eggyel kevesebb képviselőt juttatott a testületbe – jelentette ki Tőkés László csütörtökön Nagyváradon.
A Fidesz-listán EP-mandátumot szerzett képviselő szerint az RMDSZ annak ellenére „döntött negatív rekordot” a választáson, hogy versenytárs nélkül pályázott az erdélyi magyarok szavazatára, és olyan politikai személyiségek segítették a kampányát, mint Orbán Viktor miniszterelnök, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Böjte Csaba ferences szerzetes. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő képviselő a sajtótájékoztató után kiadott nyilatkozatában színvallásra szólította fel az RMDSZ-t politikai kapcsolatainak a kérdésében.
„A magyarság érdeke, hogy az RMDSZ ne álljon össze mindenféle párttal, ne Bukarestet, ne a Ponta-kormányt képviselje a magyarság irányában, hanem Erdély ügyét” – fogalmazott Tőkés, aki szerint az RMDSZ-nek el kell döntenie, hogy a magyar nemzetpolitika imperatívuszának a függvényében ki a barátja, és ki az ellensége. Továbbá politikai promiszkuitásnak nevezte azt, hogy a szövetség itthon együtt van a baloldali szociál-demokratákkal, miközben Brüsszelben „büszke” tagjai az Európai Néppártnak.
Székely zászlók a Partiumban
Szerdán este egyébként Tőkés László székely zászlót tűzött ki nagyváradi irodája erkélyére, és ezzel egy időben a Partium és a Banság tizennégy pontján helyezték el a lobogót a magyar szimbólumok miatt üldöztetett személyekkel szolidaritást vállaló EMNT és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselői.
„Tiltakozunk a kommunista visszarendeződés ellen, a magyar kulturális, irodalmi szimbólumaink és a székely zászló meggyalázása ellen” – jelentette ki a volt püspök a nagyváradi nyilvános sajtótájékoztatóval egybekötött villámcsődületen. Emlékeztetett a Székelyföldön történt zászlóbotrányokra, valamint arra, hogy a Hargita megyei rendőrség elkobozta az utcai árusoktól a Wass Albert-köteteket a csíksomlyói búcsún, majd az író szovátai magánterületen felállított emlékművét kobozták el a Maros megyei hatóságok.
Az EMNT-elnök elmondta: tűrhetetlennek és elfogadhatatlannak tartja, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után „futni hagyják” az igazi kommunista bűnösöket, de poraiban gyalázzák meg a magyarság ártatlan nagyjait. „Azt szeretnénk, ha tiszteletben tartanák jogainkat a nemzeti szimbólumaink használatára” – fogalmazott Tőkés László.
„Örülünk, hogy békén hagytak”
Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke rámutatott: a magyar érdekképviselet kis lépéses politikája oda vezetett, hogy az autonómia helyett alapvető nemzeti szimbólumaik használati jogáért kell harcolniuk az erdélyieknek, még a többségében magyar lakta Székelyföldön is. A villámcsődületen emlékeztetett arra is, hogy hamarosan elkészülnek a szintén önrendelkezést szorgalmazó Partium jelképei is. Tőkés portálunknak elmondta, hogy kíváncsi a helyi hatóságok reakciójára az irodájánál elhelyezett székely zászló kapcsán, de már azt örömtelinek tartja, hogy a szerdai megmozduláson békén hagyták őket.
Az EMNT helyi szervezetének felhívására amúgy a váradiak közül többen is a Romániában háborús bűnösnek tartott és emiatt tiltott Wass Albert-kötettel a kezükben érkeztek a rendezvényre, amelyet a székely himnusz eléneklésével zártak le.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Székelyhon.ro
Megbosszulta magát az RMDSZ „pártos kizárólagossága”, a szövetség ugyanis sokkal rosszabbul szerepelt az Európai Parlamenti (EP) választásokon, mint öt vagy hét évvel korábban, az erdélyi magyarság pedig eggyel kevesebb képviselőt juttatott a testületbe – jelentette ki Tőkés László csütörtökön Nagyváradon.
A Fidesz-listán EP-mandátumot szerzett képviselő szerint az RMDSZ annak ellenére „döntött negatív rekordot” a választáson, hogy versenytárs nélkül pályázott az erdélyi magyarok szavazatára, és olyan politikai személyiségek segítették a kampányát, mint Orbán Viktor miniszterelnök, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Böjte Csaba ferences szerzetes. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöki tisztségét is betöltő képviselő a sajtótájékoztató után kiadott nyilatkozatában színvallásra szólította fel az RMDSZ-t politikai kapcsolatainak a kérdésében.
„A magyarság érdeke, hogy az RMDSZ ne álljon össze mindenféle párttal, ne Bukarestet, ne a Ponta-kormányt képviselje a magyarság irányában, hanem Erdély ügyét” – fogalmazott Tőkés, aki szerint az RMDSZ-nek el kell döntenie, hogy a magyar nemzetpolitika imperatívuszának a függvényében ki a barátja, és ki az ellensége. Továbbá politikai promiszkuitásnak nevezte azt, hogy a szövetség itthon együtt van a baloldali szociál-demokratákkal, miközben Brüsszelben „büszke” tagjai az Európai Néppártnak.
Székely zászlók a Partiumban
Szerdán este egyébként Tőkés László székely zászlót tűzött ki nagyváradi irodája erkélyére, és ezzel egy időben a Partium és a Banság tizennégy pontján helyezték el a lobogót a magyar szimbólumok miatt üldöztetett személyekkel szolidaritást vállaló EMNT és Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselői.
„Tiltakozunk a kommunista visszarendeződés ellen, a magyar kulturális, irodalmi szimbólumaink és a székely zászló meggyalázása ellen” – jelentette ki a volt püspök a nagyváradi nyilvános sajtótájékoztatóval egybekötött villámcsődületen. Emlékeztetett a Székelyföldön történt zászlóbotrányokra, valamint arra, hogy a Hargita megyei rendőrség elkobozta az utcai árusoktól a Wass Albert-köteteket a csíksomlyói búcsún, majd az író szovátai magánterületen felállított emlékművét kobozták el a Maros megyei hatóságok.
Az EMNT-elnök elmondta: tűrhetetlennek és elfogadhatatlannak tartja, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után „futni hagyják” az igazi kommunista bűnösöket, de poraiban gyalázzák meg a magyarság ártatlan nagyjait. „Azt szeretnénk, ha tiszteletben tartanák jogainkat a nemzeti szimbólumaink használatára” – fogalmazott Tőkés László.
„Örülünk, hogy békén hagytak”
Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke rámutatott: a magyar érdekképviselet kis lépéses politikája oda vezetett, hogy az autonómia helyett alapvető nemzeti szimbólumaik használati jogáért kell harcolniuk az erdélyieknek, még a többségében magyar lakta Székelyföldön is. A villámcsődületen emlékeztetett arra is, hogy hamarosan elkészülnek a szintén önrendelkezést szorgalmazó Partium jelképei is. Tőkés portálunknak elmondta, hogy kíváncsi a helyi hatóságok reakciójára az irodájánál elhelyezett székely zászló kapcsán, de már azt örömtelinek tartja, hogy a szerdai megmozduláson békén hagyták őket.
Az EMNT helyi szervezetének felhívására amúgy a váradiak közül többen is a Romániában háborús bűnösnek tartott és emiatt tiltott Wass Albert-kötettel a kezükben érkeztek a rendezvényre, amelyet a székely himnusz eléneklésével zártak le.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Székelyhon.ro
2014. június 19.
Nem tett vallomást a rendőrségen Tóth Ferenc
Csütörtökön ügyvédje jelenlétében a Maros megyei rendőrségen járt a szovátai Tóth Ferenc, akit háborús bűnös kultuszának ápolása gyanújával rendeltek be kihallgatásra, amiért a fürdővárosban saját magánterületén mellszobrot állíttatott Wass Albertnek.
Magyar ügyvédnő képviseli Tóth Ferencet és ügyét, ketten jelentek meg csütörtökön Marosvásárhelyen, de a szoborállító férfi nem tett vallomást a rendőrségen, számolt be róla a Székelyhonnak az érintett. Ugyanis törvényadta joga, hogy mindaddig ne nyilatkozzon, amíg nem ismeri a peranyagot. Ezért azt kérték a rendőrségtől, hogy bocsássa rendelkezésükre dossziéja tartalmát, hogy annak ismeretében készítsék elő a vallomást vagy a védelmet. Továbbá azért sem nyilatkozott Tóth Ferenc, mert nem tartja magát bűnösnek, és nem kíván egy politikai koncepciós per részese lenni. Iratcsomójához csatolták azt a dokumentumot, amely kimondja, hogy az 1946-os népbíróság nem ítélte el Wass Albertet. A kirendelt nyomozótiszt tudomásul vette a nyilatkozat megtagadását, ezzel a rendőrség részéről a kérdést lezárták, az ügyet pedig átadják a segesvári ügyészségnek.
Hogy mi várható a közeljövőben, Tóth Ferenc sem tudja, de kívácsi, hogy az ügyészség folytatja-e a pert s ha igen, milyen formában. Ő mindenképp megbízik ügyvédjében, akit szakmailag igen felkészültnek tart, és aki szerinte képes lesz végigvinni az ügyet. Hosszabb távon gondolkodva az sem kizárt, hogy ha szükség lesz, nemzetközi fórum elé viszik az ügyet és ott keresik majd igazukat – nyilatkozta portálunknak Tóth. De az sem elképzelhetetlen, hogy ők maguk emeljenek vádat, hiszen ahogyan a hatóságok és a politikum kezeli Wass Albert személyiségét, az már sértő: Wass író, közéleti személyiség volt, egy nemzet fia, és ahogyan őt kezelik, az kimeríti a nemzet elleni uszítás fogalmát.
Tóth és védőügyvédje egyaránt azon a véleményen vannak, hogy ami most történik az ügy kapcsán, az teljesen jogszerűtlen, törvénytelen. „Elkezdődött valami, aminek szeretnénk egyszer s mindenkorra a végére járni” – zárta határozottan rövid nyilatkozatát Tóth Ferenc.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro
Csütörtökön ügyvédje jelenlétében a Maros megyei rendőrségen járt a szovátai Tóth Ferenc, akit háborús bűnös kultuszának ápolása gyanújával rendeltek be kihallgatásra, amiért a fürdővárosban saját magánterületén mellszobrot állíttatott Wass Albertnek.
Magyar ügyvédnő képviseli Tóth Ferencet és ügyét, ketten jelentek meg csütörtökön Marosvásárhelyen, de a szoborállító férfi nem tett vallomást a rendőrségen, számolt be róla a Székelyhonnak az érintett. Ugyanis törvényadta joga, hogy mindaddig ne nyilatkozzon, amíg nem ismeri a peranyagot. Ezért azt kérték a rendőrségtől, hogy bocsássa rendelkezésükre dossziéja tartalmát, hogy annak ismeretében készítsék elő a vallomást vagy a védelmet. Továbbá azért sem nyilatkozott Tóth Ferenc, mert nem tartja magát bűnösnek, és nem kíván egy politikai koncepciós per részese lenni. Iratcsomójához csatolták azt a dokumentumot, amely kimondja, hogy az 1946-os népbíróság nem ítélte el Wass Albertet. A kirendelt nyomozótiszt tudomásul vette a nyilatkozat megtagadását, ezzel a rendőrség részéről a kérdést lezárták, az ügyet pedig átadják a segesvári ügyészségnek.
Hogy mi várható a közeljövőben, Tóth Ferenc sem tudja, de kívácsi, hogy az ügyészség folytatja-e a pert s ha igen, milyen formában. Ő mindenképp megbízik ügyvédjében, akit szakmailag igen felkészültnek tart, és aki szerinte képes lesz végigvinni az ügyet. Hosszabb távon gondolkodva az sem kizárt, hogy ha szükség lesz, nemzetközi fórum elé viszik az ügyet és ott keresik majd igazukat – nyilatkozta portálunknak Tóth. De az sem elképzelhetetlen, hogy ők maguk emeljenek vádat, hiszen ahogyan a hatóságok és a politikum kezeli Wass Albert személyiségét, az már sértő: Wass író, közéleti személyiség volt, egy nemzet fia, és ahogyan őt kezelik, az kimeríti a nemzet elleni uszítás fogalmát.
Tóth és védőügyvédje egyaránt azon a véleményen vannak, hogy ami most történik az ügy kapcsán, az teljesen jogszerűtlen, törvénytelen. „Elkezdődött valami, aminek szeretnénk egyszer s mindenkorra a végére járni” – zárta határozottan rövid nyilatkozatát Tóth Ferenc.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro
2014. június 20.
A román hatalom által üldözött magyar írók mellett álltak ki Csíkszeredában
Felolvasóesttel tiltakoztak június 18-án, szerdán a magyar irodalom erdélyi nagyjainak üldözése ellen Csíkszeredában a városháza gyűléstermében. A Minta ifjúsági egyesület által szervezett eseményen Wass Albert, Nyírő József és Márai Sándor műveiből olvasott fel a közel egy tucatnyi résztvevő.
Tőke Ervin, a Minta elnöke köszöntésében a román hatalom által üldözött írók műveinek olvasására biztatott, mondván: "ezen írók műveiből nyílvánosan is fel lehet olvasni, amit a jelen felolvasóest is bizonyít". Tőke felelevenítette az elmúlt időszak történéseit a Nyirő temetés körüli huzavonát, a csíksomlyói búcsún a Wass Albert-kötetek miatt megfélemlített árusok esetét, a Szovátán magánterületről, román rendőrök által elhurcolt Wass Albert szobrot, valamint a Wass Albert műveinek felolvasása miatt meghurcolt fiatalokat megjegyezve: "ezek az esetek azt bizonyítják, nincs szükség tájainkon ilyen túlbuzgó rendőrökre".
A felolvasóesten jelen volt Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, aki felszólalásában párhuzamot vont a három íróóriás között, mondván: "mindhárman emigrációban haltak meg, gyűlölték a kommunistákat és nagyon szerették nemzetüket, műveiket - melyeknek szellemisége számunkra erőforrás és figyelmeztetés - pedig csak '89 után ismerhettük meg".
Tiboldi László, az EMNT országos alelnöke: felháborítónak és félelmetesnek nevezte, hogy a 21. században magyar írókat üldözzön a román hatalom. "Ennek a tendenciának nemet kell mondani és hasonló együttlétekkel kell demonstrálni, hogy ezután is olvasni fogjuk a magyarság számára jelentős írók műveit".
Keresztes. zoldfak.ro/index.php/hirek
Felolvasóesttel tiltakoztak június 18-án, szerdán a magyar irodalom erdélyi nagyjainak üldözése ellen Csíkszeredában a városháza gyűléstermében. A Minta ifjúsági egyesület által szervezett eseményen Wass Albert, Nyírő József és Márai Sándor műveiből olvasott fel a közel egy tucatnyi résztvevő.
Tőke Ervin, a Minta elnöke köszöntésében a román hatalom által üldözött írók műveinek olvasására biztatott, mondván: "ezen írók műveiből nyílvánosan is fel lehet olvasni, amit a jelen felolvasóest is bizonyít". Tőke felelevenítette az elmúlt időszak történéseit a Nyirő temetés körüli huzavonát, a csíksomlyói búcsún a Wass Albert-kötetek miatt megfélemlített árusok esetét, a Szovátán magánterületről, román rendőrök által elhurcolt Wass Albert szobrot, valamint a Wass Albert műveinek felolvasása miatt meghurcolt fiatalokat megjegyezve: "ezek az esetek azt bizonyítják, nincs szükség tájainkon ilyen túlbuzgó rendőrökre".
A felolvasóesten jelen volt Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke, aki felszólalásában párhuzamot vont a három íróóriás között, mondván: "mindhárman emigrációban haltak meg, gyűlölték a kommunistákat és nagyon szerették nemzetüket, műveiket - melyeknek szellemisége számunkra erőforrás és figyelmeztetés - pedig csak '89 után ismerhettük meg".
Tiboldi László, az EMNT országos alelnöke: felháborítónak és félelmetesnek nevezte, hogy a 21. században magyar írókat üldözzön a román hatalom. "Ennek a tendenciának nemet kell mondani és hasonló együttlétekkel kell demonstrálni, hogy ezután is olvasni fogjuk a magyarság számára jelentős írók műveit".
Keresztes. zoldfak.ro/index.php/hirek
2014. június 24.
A megfélemlítés ellen – Wass Albert-könyveket olvastak tiltakozásképpen Sepsiszentgyörgyön
kárha bármely nyári délután: könyvet olvasó emberek a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park padjain. Tegnap viszont a még lobogó székely zászló környékén levő padokat foglalták el, és az olvasók mindenike Wass Albert-kötetet tartott kezében.
Nem szokványos időtöltés ez: a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének kezdeményezésére így tiltakoztak a román hatóságok fellépése ellen: mint ismert, a csíksomlyói búcsúkor Wass Albert-könyveket koboztak el az árusoktól, Szovátán pedig az író magánterületre felállított szobrát vitték el. A tegnapi eseményen Kulcsár-Terza József, az MPP megyei szervezetének vezetője elmondta: kézdivásárhelyi fiataloknak volt már hasonló kezdeményezésük, Wass Albert-könyveket olvasva tiltakoztak a jogtiprás ellen – ideje volt ezért Sepsiszentgyörgyön is szervezni valami hasonlót.
Egyeztettek az Erdélyi Magyar Néppárt, a sepsiszéki Székely Tanács képviselőivel, és úgy döntöttek, közösen lépnek fel az ügyben. Nem szabad engednünk, hogy ilyen jogsértések történjenek, le kell győznünk a félelmet – szögezte le Kulcsár-Terza József, aki szerint fontos a közös fellépés, hiszen nem pártpolitikai ügyről van szó. Bedő Zoltán, az EMNP sepsiszéki szervezetének vezetője szerint az inkvizíció korát idézte a hatóságok eljárása, hogy könyveket koboztak el, ezért tartották fontosnak a tiltakozást.
Üzenetként ő is azt fogalmazta meg: össze kell fognunk, egységet kell felmutatnunk a megfélemlítési szándék ellen. Azt is közölte: a parkbeli csendes tiltakozást követően az EMNP és partner ifjúsági szervezete, a Minta felolvasóestet szervezett a magyar kultúra védelmében a Míves Házban. A rendezvényen Wass Albert, Nyirő József és Márai Sándor műveiből olvastak fel.
Farcádi Botond
Háromszék. Erdély.ma
kárha bármely nyári délután: könyvet olvasó emberek a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park padjain. Tegnap viszont a még lobogó székely zászló környékén levő padokat foglalták el, és az olvasók mindenike Wass Albert-kötetet tartott kezében.
Nem szokványos időtöltés ez: a Magyar Polgári Párt háromszéki szervezetének kezdeményezésére így tiltakoztak a román hatóságok fellépése ellen: mint ismert, a csíksomlyói búcsúkor Wass Albert-könyveket koboztak el az árusoktól, Szovátán pedig az író magánterületre felállított szobrát vitték el. A tegnapi eseményen Kulcsár-Terza József, az MPP megyei szervezetének vezetője elmondta: kézdivásárhelyi fiataloknak volt már hasonló kezdeményezésük, Wass Albert-könyveket olvasva tiltakoztak a jogtiprás ellen – ideje volt ezért Sepsiszentgyörgyön is szervezni valami hasonlót.
Egyeztettek az Erdélyi Magyar Néppárt, a sepsiszéki Székely Tanács képviselőivel, és úgy döntöttek, közösen lépnek fel az ügyben. Nem szabad engednünk, hogy ilyen jogsértések történjenek, le kell győznünk a félelmet – szögezte le Kulcsár-Terza József, aki szerint fontos a közös fellépés, hiszen nem pártpolitikai ügyről van szó. Bedő Zoltán, az EMNP sepsiszéki szervezetének vezetője szerint az inkvizíció korát idézte a hatóságok eljárása, hogy könyveket koboztak el, ezért tartották fontosnak a tiltakozást.
Üzenetként ő is azt fogalmazta meg: össze kell fognunk, egységet kell felmutatnunk a megfélemlítési szándék ellen. Azt is közölte: a parkbeli csendes tiltakozást követően az EMNP és partner ifjúsági szervezete, a Minta felolvasóestet szervezett a magyar kultúra védelmében a Míves Házban. A rendezvényen Wass Albert, Nyirő József és Márai Sándor műveiből olvastak fel.
Farcádi Botond
Háromszék. Erdély.ma
2014. június 24.
Csíkszereda rendőrfőnöke nem biztosítaná az anyanyelvhasználatot
A csíkszeredai rendőrparancsnok szerint a rendőrségre nem vonatkoznak azok a törvények, amelyek a kisebbségek anyanyelvhasználatát szabályozzák Romániában.
Fekete Kászoni Titus rendőrparancsnoknak a csíkszeredai önkormányzat kérdéseire adott válaszait a Székelyhon portál ismertette kedden. A rendőrfőfelügyelő a törvényes előírások hiányával magyarázta azt a tényt, hogy a 83 százalékban magyarok által lakott székelyföldi Hargita megyében a rendőrség honlapján kizárólag román nyelvű szövegek érhetők el.
Szerinte a létező törvények csak az önkormányzatoknak alárendelt és a központi irányítású, úgynevezett dekoncentrált intézményeknek szabják meg a kisebbség nyelvének a használatát azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. „A törvényi keret elemzése" azt jelzi, hogy „a megyei rendőrkapitányságok nem dekoncentrált közszolgálatokként vannak megszervezve" – áll a rendőrparancsnok levelében. Ez szerinte azt jelenti, hogy a rendőrségre nem vonatkoznak az anyanyelvhasználatot biztosító törvények.
A rendőrparancsnok szerint a Hargita megyében dolgozó rendőröknek 15-20 százaléka magyar nemzetiségű, a polgárokkal közvetlen kapcsolatban levő rendőrök többsége azonban ismeri a magyar nyelvet. „Hazánkban a román a hivatalos nyelv, és azt hazánk minden polgárának kötelessége ismerni" – tette hozzá Fekete Kászoni Titus.
A rendőrparancsnok a Wass Albert ellen 1948-ban hozott halálos népbírósági ítéletre hivatkozva magyarázta, hogy a rendőrség kihallgatott egy 17 éves lányt, aki Wass Albert írói munkásságával kapcsolatos rendezvényt szervezett. Szerinte a beidézett lány tolmácsot kaphatott volna a kihallgatásra, ha igényli.
A rendőrparancsnok szűkszavú választ adott az önkormányzatnak arra a kérdésére, hogy miért hurcolják be a rendőrségre évről évre azokat a fiatalokat, akik az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés évfordulóján (december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén) plakátokon hívták fel a közvélemény figyelmét gyulafehérvári kiáltványnak arra a passzusára, amelyben autonómiát ígértek a magyaroknak. „Plakátokat csak a helyi hatóságok által kijelölt és engedélyezett helyeken lehet kitűzni" – áll a válaszban.
A rendőrparancsnok nyitottságának adott hangot arra vonatkozóan, hogy őszinte párbeszédet folytasson az általa vezetett intézmény a város vezetésével a törvény által biztosított keretben.
Csíkszeredában feszült viszony alakult ki a rendőrség és a város vezetői között. Egy rendőrök által okozott, három halálos áldozatot követelő márciusi autóbaleset után Ráduly Róbert polgármester lemondásra szólította fel a megyei rendőrparancsnokot. Az önkormányzat május 9-én intézett írásban 19 kérdést a helyi rendőrkapitánysághoz.
MTI. Erdély.ma
A csíkszeredai rendőrparancsnok szerint a rendőrségre nem vonatkoznak azok a törvények, amelyek a kisebbségek anyanyelvhasználatát szabályozzák Romániában.
Fekete Kászoni Titus rendőrparancsnoknak a csíkszeredai önkormányzat kérdéseire adott válaszait a Székelyhon portál ismertette kedden. A rendőrfőfelügyelő a törvényes előírások hiányával magyarázta azt a tényt, hogy a 83 százalékban magyarok által lakott székelyföldi Hargita megyében a rendőrség honlapján kizárólag román nyelvű szövegek érhetők el.
Szerinte a létező törvények csak az önkormányzatoknak alárendelt és a központi irányítású, úgynevezett dekoncentrált intézményeknek szabják meg a kisebbség nyelvének a használatát azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot. „A törvényi keret elemzése" azt jelzi, hogy „a megyei rendőrkapitányságok nem dekoncentrált közszolgálatokként vannak megszervezve" – áll a rendőrparancsnok levelében. Ez szerinte azt jelenti, hogy a rendőrségre nem vonatkoznak az anyanyelvhasználatot biztosító törvények.
A rendőrparancsnok szerint a Hargita megyében dolgozó rendőröknek 15-20 százaléka magyar nemzetiségű, a polgárokkal közvetlen kapcsolatban levő rendőrök többsége azonban ismeri a magyar nyelvet. „Hazánkban a román a hivatalos nyelv, és azt hazánk minden polgárának kötelessége ismerni" – tette hozzá Fekete Kászoni Titus.
A rendőrparancsnok a Wass Albert ellen 1948-ban hozott halálos népbírósági ítéletre hivatkozva magyarázta, hogy a rendőrség kihallgatott egy 17 éves lányt, aki Wass Albert írói munkásságával kapcsolatos rendezvényt szervezett. Szerinte a beidézett lány tolmácsot kaphatott volna a kihallgatásra, ha igényli.
A rendőrparancsnok szűkszavú választ adott az önkormányzatnak arra a kérdésére, hogy miért hurcolják be a rendőrségre évről évre azokat a fiatalokat, akik az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés évfordulóján (december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén) plakátokon hívták fel a közvélemény figyelmét gyulafehérvári kiáltványnak arra a passzusára, amelyben autonómiát ígértek a magyaroknak. „Plakátokat csak a helyi hatóságok által kijelölt és engedélyezett helyeken lehet kitűzni" – áll a válaszban.
A rendőrparancsnok nyitottságának adott hangot arra vonatkozóan, hogy őszinte párbeszédet folytasson az általa vezetett intézmény a város vezetésével a törvény által biztosított keretben.
Csíkszeredában feszült viszony alakult ki a rendőrség és a város vezetői között. Egy rendőrök által okozott, három halálos áldozatot követelő márciusi autóbaleset után Ráduly Róbert polgármester lemondásra szólította fel a megyei rendőrparancsnokot. Az önkormányzat május 9-én intézett írásban 19 kérdést a helyi rendőrkapitánysághoz.
MTI. Erdély.ma
2014. június 24.
Igazságot Wass Albertnek!
Minden fronton támadásba lendült a Bukarestben pöffeszkedő román hatalom az erdélyi magyarság ellen, s buta gőgjében olyan lépésekre ragadtatta magát, melyekre Európában csak az inkvizíció által uralt középkorban, a fasiszta rémuralom alatt és a kommunista diktatúrában volt példa. Wass Albert műveinek a csíksomlyói búcsún jelen lévő könyvárusoktól történt rendőrségi begyűjtése, valamint szovátai magánterületen felállított szobrának lefoglalása ugyanis olyan cselekedetek, melyek a történelem legsötétebb éveire emlékeztetnek. A szellemi termékek szabad terjesztésének megakadályozása és egy nemzeti közösség megfélemlítése ugyanakkor az emberi jogok lábbal tiprása is, ezért abban az országban, melynek hatóságai elkövethetnek ilyen visszaéléseket, a jogállamiság csak papíron létezik.
Az előzményekhez tartozik, hogy Wass Albertet egy rögtönítélő kolozsvári bíróság, az 1946-ban lefolytatott kirakatperek egyikén háborús bűnösnek mondta ki anélkül, hogy az ellene felhozott vádakat bizonyítani tudta volna. Az ítélet még mindig érvényben van, így Romániában a mai napig megbélyegzik, miközben az illetékesek megtagadják annak a pernek az újrafelvételét, melynek során kiderülhetnének a valós tények. És teszik ezt annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma már évtizedekkel ezelőtt kivizsgálta az ügyet, és felmentette a vád alól Wass Albertet, mivel bizonyítást nyert, hogy a kérdéses időszakban jókora távolságra tartózkodott a rá fogott bűntettek elkövetésének színhelyétől. De Kincses Előd ügyvéd is olyan iratokra akadt a pitești-i katonai levéltárban, melyek egyértelművé teszik az író ártatlanságát.
Wass Albert mindannyiunk példaképe. Vagy ha mégsem, azzá kell válnia és maradnia, hiszen életével és tevékenységével a magyar nemzetet szolgálta. Arisztokrataként, közéleti személyiségként, íróként, katonaként és gazdálkodóként egyaránt. Hol az eke szarvát fogva, hol tollat vagy fegyvert ragadva, mikor hogy követelte a helyzet. És tette ezt mélységes alázattal az övéi iránt, s kellő elszántsággal az elnyomókkal szemben. Sorsa a mi sorsunk, igaza a mi igazunk is, éppen ezért ki kell állnunk mellette, s elszántan követelnünk, szolgáltassanak végre igazságot nekünk és neki!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma
Minden fronton támadásba lendült a Bukarestben pöffeszkedő román hatalom az erdélyi magyarság ellen, s buta gőgjében olyan lépésekre ragadtatta magát, melyekre Európában csak az inkvizíció által uralt középkorban, a fasiszta rémuralom alatt és a kommunista diktatúrában volt példa. Wass Albert műveinek a csíksomlyói búcsún jelen lévő könyvárusoktól történt rendőrségi begyűjtése, valamint szovátai magánterületen felállított szobrának lefoglalása ugyanis olyan cselekedetek, melyek a történelem legsötétebb éveire emlékeztetnek. A szellemi termékek szabad terjesztésének megakadályozása és egy nemzeti közösség megfélemlítése ugyanakkor az emberi jogok lábbal tiprása is, ezért abban az országban, melynek hatóságai elkövethetnek ilyen visszaéléseket, a jogállamiság csak papíron létezik.
Az előzményekhez tartozik, hogy Wass Albertet egy rögtönítélő kolozsvári bíróság, az 1946-ban lefolytatott kirakatperek egyikén háborús bűnösnek mondta ki anélkül, hogy az ellene felhozott vádakat bizonyítani tudta volna. Az ítélet még mindig érvényben van, így Romániában a mai napig megbélyegzik, miközben az illetékesek megtagadják annak a pernek az újrafelvételét, melynek során kiderülhetnének a valós tények. És teszik ezt annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma már évtizedekkel ezelőtt kivizsgálta az ügyet, és felmentette a vád alól Wass Albertet, mivel bizonyítást nyert, hogy a kérdéses időszakban jókora távolságra tartózkodott a rá fogott bűntettek elkövetésének színhelyétől. De Kincses Előd ügyvéd is olyan iratokra akadt a pitești-i katonai levéltárban, melyek egyértelművé teszik az író ártatlanságát.
Wass Albert mindannyiunk példaképe. Vagy ha mégsem, azzá kell válnia és maradnia, hiszen életével és tevékenységével a magyar nemzetet szolgálta. Arisztokrataként, közéleti személyiségként, íróként, katonaként és gazdálkodóként egyaránt. Hol az eke szarvát fogva, hol tollat vagy fegyvert ragadva, mikor hogy követelte a helyzet. És tette ezt mélységes alázattal az övéi iránt, s kellő elszántsággal az elnyomókkal szemben. Sorsa a mi sorsunk, igaza a mi igazunk is, éppen ezért ki kell állnunk mellette, s elszántan követelnünk, szolgáltassanak végre igazságot nekünk és neki!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó. Erdély.ma
2014. június 24.
Válaszolt a városi rendőrség
Noha a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság korábban azt jelezte, hogy a csíkszeredai önkormányzati képviselők által elküldött kérdésekre megfogalmazott válaszait nem küldi el, hanem személyes találkozó keretében szeretné megbeszélni, az írott válaszok június 20-án mégis megérkeztek a csíkszeredai városházára. A csíkszeredai rendőrkapitányság többnyire törvényekre, rendeletekre hivatkozik.
Kimozdulni látszik a holtpontról a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület és a városi rendőrkapitányság közti kommunikáció. Miután a csíkszeredai rendőrség képviselői korábban nem tettek eleget az önkormányzat helyi közigazgatási, jogügyi, közrend-fenntartási, állampolgári jogok és szabadságjogok tiszteletben tartásával foglakozó szakbizottsága személyes találkozóra szóló meghívásának, és azt válaszolták, hogy írásban kérik a kérdéseket, a 19 kérdést tartalmazó levelet május 9-én továbbították a csíkszeredai rendőrkapitányságnak.
A rendőrségen korábban érdeklődésünkre azt mondták, az elkészült válaszokat személyes találkozón szeretnék bemutatni, ám az önkormányzat RMDSZ-frakciójának álláspontja az volt, hogy amíg nincs válasz, találkozóra nem kerülhet sor. A válaszlevelet Fekete Kászoni Titus városi rendőrparancsnok írja alá. Alábbiakban az önkormányzati képviselő-testület által elküldött kérdéseket és a rendőrségtől érkezett válaszokat közöljük.
1. A rendőrség büntető szerepéről értesülünk a napi sajtóból, a rendőrségi beszámolóból, de hogyan érvényesül a rendőrség nevelő szerepe az iskolán kívül, a közéletben, így a közlekedésben is? 1. A rendőrség a hatályos törvények alapján tevékenykedik a személyi szabadság, a jog, a köz- és magántulajdon védelmében, a közrend biztosítása, a bűncselekmények megelőzése és felderítése érdekében. Az Országos Rendőr-főkapitányság és a tanügy-minisztérium közös akcióterve keretében a rendőrök tájékoztató és törvényismertető célú találkozókat szerveznek a tanintézetekben, ebben az évben a közlekedés témájában harminckét találkozó volt az iskolákban, négy esetben különböző célcsoportokkal találkoztak és két interaktív versenyt is szerveztek. A rendőrök részt vesznek tanári megbeszéléseken, ahol a különböző kihágásokat elkövetett tanulók helyzetét tárgyalják meg. Ugyanakkor osztályfőnöki órákon törvényismertetőket tartanak, és megelőző jellegű tevékenységet végeznek főként a nagy gyereklétszámú iskolák környékén, akárcsak az iskolai hiányzások, az erőszakos bűncselekmények és a kábítószer-fogyasztás megelőzése érdekében.
2. Van tudomásuk arról, hogy a rendőrség alkalmazottai büntetésként a verést alkalmazzák? – Mit tesznek az ellen, hogy ilyen többé ne forduljon elő?
2. A rendőrség alkalmazottai nem alkalmaznak verést büntetésként, az ilyen jellegű észrevételeket az ügyészség hatásköre kivizsgálni.
3. A rendőrség hogyan próbálja megszerezni a lakosság bizalmát, miért nem mutatkozik be a helyi televíziókban, hogy közelebb kerüljön a polgárokhoz?
3. Csíkszeredában a rendőrség minden lakossági bejelentést alaposan ellenőriz, törvényes intézkedéseket foganatosít és törvényes határidőn belül válaszol a feleknek. A kért láttamozásokat operatív módon adják ki, a polgárokat és cégeket tanácsadással segítik. A törvényes intézkedéseket egyformán alkalmazzák mindenki esetében. Hargita megye az egyik legbiztonságosabb Romániában, ez a megyeszékhelyen is érződik, nemcsak a mindennapokban, hanem a nagyobb rendezvények esetében is.
4. A rendőrség állományában szolgálók közül hányan magyar nemzetiségűek, vagy román anyanyelvűként hányan beszélik a magyar nyelvet?
4. A Hargita megyei rendőrök mintegy 15-20 százaléka magyar nemzetiségű, a magyar nyelvet ismerő rendőrök aránya változó. Különösen fontos, hogy a polgárokkal közvetlen kapcsolatban levő rendőrök többsége ismeri a magyar nyelvet, de az ország hivatalos nyelve a román, és ezt minden állampolgárnak kötelező ismernie.
5. A rendőrségnek van-e tudomása lakásmaffiára utaló ügyekről vagy személyekről, akik ezzel foglalkoznak? Kaptak-e már feljelentést ilyen ügyekben, és milyen következtetésre jutottak?
5. A csíkszeredai rendőrségre érkező bejelentések esetében az elvégzett vizsgálatok után az ügyészség tesz törvényes javaslatot ezek megoldására. A csíkszeredai rendőrkapitánysághoz nem jutott el bejelentés lakásmaffiára utaló ügyekről.
6. A rendőrségnek van-e tudomása a fiatalok megrontását célzó, végző egyénekről, illetve mennyire ismeri az iskolák körül történteket?
6. Ezekben az esetekben az elkövetők ellen büntetőeljárás van folyamatban.
7. A rendőrség honlapja miért csak egynyelvű, hiszen Románia alkotmánya szerint a polgároknak joguk van a közérdekű információkhoz való hozzáféréshez anyanyelvükön is, ráadásul a magyar lakosság 85%-a is indokolná a honlap kétnyelvűségét. Nemde?
7. A 2000. évi 137-es kormányrendelet értelmében a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságra nem vonatkoznak a 2001. évi 215-ös számú törvény előírásai. Az idézett törvény értelmében a helyi közigazgatási hatóságok, az ezeknek alárendelt közintézmények és közszolgálatok kötelessége a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárokkal történő kapcsolattartás során a polgárok anyanyelvhasználatát biztosítani. A törvényes keret elemzése nyilvánvalóvá teszi, hogy a területi közigazgatási egységek szintjén a rendőr-főkapitányságok nem közszolgálatokként működnek.
8. A városi rendőrségnek miért nincs, miért nem lehet saját szóvivője? 8. A csíkszeredai rendőrségnek azért nincs saját szóvivője, amiért Románia egyetlen megyei jogú városában sem létezik ez a tisztség. Az országban az Országos Rendőr-főkapitányság területi struktúráinak szintjén a kommunikáció a megyei rendőr-főkapitányságok szóvivőinek feladata.
9. Erőszakos halál esetén a rendőrség emberei miért próbálnak nyomást gyakorolni a háziorvosokra, hogy azok állítsanak ki halotti bizonylatot? – Ilyen esetben miért nem a törvényszéki orvost értesítik? Miért engedik meg maguknak a rend őrei, hogy a háziorvosokat rendelési programon kívül zavarják, és miért nem tartják tiszteletben a magánélethez való jogot?
9. A 459-es törvény, az igazságügyi minisztérium 2000. évi 1134-es eljárási szabályzója és az egészségügyi minisztérium 2000. évi 255-ös szabályzója alapján egy személy vagy újszülött elhunyta esetén a halál beálltát szabadfoglalkozású orvos állapíthatja meg. A halotti bizonylat kibocsátása nem történhet meg a holttest külső vizsgálata nélkül, amelyet orvos végez el. Amennyiben a vizsgálat során a törvény által felsorolt esetek bármelyikét állapítja meg, kötelessége megtagadni a halotti bizonylat kiadását, és kérnie a boncolás elvégzését a halál pontos okának megállapítása érdekében. „A háziorvosnak kötelessége segítséget nyújtani a halál okának megállapításában, és a bizonylat kiadásában a nap 24 órájában, hétvégén is. Nyomós ok hiányában nem utasíthatja el a család kérését” (A halálesetek megállapításának és vizsgálatának tankönyve, George Cristian Curcă, Bukarest, 2008). Pontosítjuk, hogy a rendőrök az elhunytak hozzátartozóinak nevében kérik a háziorvosok segítségét. A 2000. évi 1. számú rendelet értelmében a törvényszéki orvostani intézetek végezhetnek orvosszakértői vizsgálatokat.
10. A közelmúltban szervezésre került egy rendezvény, amely Wass Albert munkásságát helyezte előtérbe. Több romániai bírósági végzés szól arról, hogy Wass Albert már nem tekinthető háborús bűnösnek és nem lehet zaklatni azon személyeket, akik a munkásságáról értekeznek. Az esemény után az egyik 17 éves szervező lányt a rendőrségre hívták ennek az ügynek a tárgyalására. a) Miért volt szükséges mégis az egyik szervezőt behívni a rendőrségre? b) Minden irodalmi esemény után be szokták hívni a szervezőket? c) Ha egy rendőrtiszt azt mondja, hogy: „Nincs baj, de lesz!” – fenyegetésnek tekinthető? d) Az említett lány politikai véleménye miatt került az önök látókörébe? e) Miért nem biztosítottak fordítót a lány számára, vagy miért nem olyan rendőr hallgatta ki, aki tud magyarul? 10. Az ügyre vonatkozik a Kolozsvári Népbíróság 1946 március 13-i 1. számú határozata, valamint a kolozsvári ítélőtábla 2008. évi 35-ös számú ítélete. A kihallgatások során, ha az érintett ezt kéri, fordítót biztosítanak.
11. Az utóbbi években december 1-jét megelőző napokban fiatalok hívják fel a közvélemény figyelmét plakátok segítségével az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés kiáltványának egyik passzusára, nevezetesen arra, amiben a román nemzet fiai autonómiát ígértek a székelyek számára. A plakátoló fiatalokat minden esetben rendőrautóval szállították el a helyszínről, és egy esetben a Csíki Hírlap fotós munkatársát is elvitték. a) Törvénytelen-e a gyulafehérvári nemzetgyűlés kiáltványának egy passzusát egy plakátra ráírni? b) Mi tette indokolttá a fiatalok rendőrautóval való elszállítását? c) Mi tette indokolttá, hogy több órán keresztül a rendőrségen tartsák a fiatalokat? d) Mi tette indokolttá a sajtó munkatársát elvinni? e) Miért nevezik a rendőrök disznóságnak a kiáltvány fent említett passzusát?
11. Ahogy ezt önök is tudják, a plakátokat csak erre kijelölt, a helyhatóságok által engedélyezett helyekre lehet kiragasztani.
12. A március 15-i sajnálatos autóbaleset nyomán milyen intézkedések születtek a rendőrségen belül? Hogy áll az ügynek a kivizsgálása?
12. A március 15-én történt baleset után a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság vezetője belső vizsgálatot rendelt el a csíkszeredai rendőrségnél, ezután a rendőröknek oktatást tartottak az említett eset bemutatásával. Hetente közúti ellenőrzéseket végeznek a rendőrségi alkalmazottak között. A baleset ügycsomója a csíkszeredai ügyészségen van, amelynek a törvényes előírások szerint hatásköre van eljárni az ügyben.
13. A közvélemény szerint a rendőrség és a csendőrség dolgozói külön veszélyességi pótlékot kapnak azért, mert olyan helyen végzik munkájukat, ahol a magyar nemzetiségűek vannak többségben. Igaz a fenti állítás?
13. A Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság alkalmazottainak juttatott bérpótlékokat a törvény határozza meg, és nem egy adott térség nemzetiségi összetétele.
14. Tényleg nem tartják indokoltnak a szokásos heti egyeztetéseket a polgármesteri hivatallal? Jobb, ha elmaradnak, vagy minden egyeztetésre külön kérést kell benyújtanunk ahhoz, hogy folytatódjanak? 14. Egyértelműen nem hisszük azt, hogy a polgármesteri hivatal és a rendőrség közötti egyeztetések elmaradása jó lenne. Meggyőződésünk, hogy ezek a nyitott, őszinte megbeszélések lehetőséget nyújtanak a közösség problémáinak megismerésére, a törvény által biztosított hatáskörökön belül, minden polgár hasznára.
15. Szeretnénk egy tájékoztatást a kábítószer-fogyasztás mértékéről Csíkszeredában és a Csíki-medencében és az ezzel kapcsolatos jelenségekről (kábítószercsempészet). Van a rendőrségnek tudomása erről? Megerősítik vagy cáfolják azt, hogy az utóbbi évtizedben Csíkszereda és a Csíki-medence kábítószerpiaccá vált állandó és időszakos fogyasztókkal? Van-e a rendőrségnek tudomása arról, hogy kiskorúakat futárként, drogdílerként használnak fel – megerősítik vagy cáfolják ezt? 15. Egyes rendőrségi tevékenységek bizalmas jellegűek, de minden olyan jelenséget, amely bűnelkövetéshez vezethet, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság és más különleges ügyosztályok figyelemmel követnek.
16. Van-e tudomása a helyi rendőrségnek az illegális, „fekete” valutaváltásról Csíkszeredában a hivatalos valutaváltó egységeken kívül? Ezt büntetlen előéletű személyek művelik? Amennyiben van tudomásuk ilyen estekről, úgy ítélik meg, hogy ezek megtűrése nem jelent veszélyt egyéb, súlyosabb bűncselekmények kialakulására, szervezett bűnhálózatok megerősödésére? Milyen intézkedéseket tettek ennek megelőzésére?
16. A pénzügyminisztérium 2012. évi 664-es számú rendelete értelmében a valutaváltók engedélyezése és nyilvántartása a valutaváltási tevékenységet engedélyező bizottság által történik, amely a pénzügyminisztérium székhelyén működik.
17. Létezik-e a kerítés (proxenetizmus) jelensége Csíkszeredában, a Csíki-medencében, amikor anyagi haszonszerzés céljából fiatal nőket, lányokat esetleg kiskorúakat prostitúcióra bujtanak fel, szerveznek be vagy kényszerítenek, akár zsarolással vagy fenyegetéssel, erőszakkal? Ismer a rendőrség ilyen eseteket? Milyen intézkedéseket tettek, amennyiben létezik ez a jelenség? 17. Ugyanaz a válasz, mint a 6-os kérdés esetében.
18. Van-e a rendőrség vezetőségének tudomása arról, hogy az éjszakai járőrszolgálatot teljesítők a szolgálati idő egy részét az állandó kapusszolgálatot tartó intézményeknél, az éjjel-nappali üzletekben, vendéglátóipari egységekben töltik, esetenként meccset nézve? A több mind 20 jelentett rongálásból, amelyeket jellemzően éjszaka, hétvégeken követtek el, hány elkövetőt sikerült azonosítani? Tettek megelőző intézkedéseket (pl. sűrűbb járőrszolgálat az érintett zónákban hétvégeken?) Felelősségre vonták-e, netán büntetésben részesítették-e azokat a járőrszolgálatot teljesítő kollégákat, akiknek a szolgálati ideje alatt történtek az azonosítatlan elkövetőjű rongálások? 18. A járőrszolgálat időszakában a rendőrök kötelessége más feladataik mellett az állami intézmények és magáncégek őrszolgálatot teljesítő személyzetének ellenőrzése. Téli időszakban és kedvezőtlen időjárás esetén az éjszakai járőrszolgálatot gyalog végző rendőrök 5-10 perces szünetre jogosultak, amely után folytatniuk kell a járőrözést. 2014-ben az önök érdeklődéséig a csíkszeredai rendőrségen hét bejelentést iktattak a polgármesteri hivatal részéről, amely díszfák kitörésére, közúti jelzőtáblák, kerítések és egy ivókút megrongálására vonatkoznak. Ezek többségét a járőrök által nem ellenőrzött utcákban (Taploca, Rét, Zsögödi Nagy Imre) követték el. A csíkszeredai rendőrségen elemezték a helyzetet, és igyekeztek erősíteni a járőrszolgálatot ezekben az utcákban, beleértve a váratlan rajtaütéseket is. Az említett ügyekben van azonosított elkövető, valamint kivizsgálás alatt álló ügycsomó is.
19. Lehetséges, hogy egy feltételezett elkövető ellen a rendőrségen tett feljelentés tartalma „kiszivárogjon” és az illető személy tudomására jusson, hogy aztán a feljelentőt azonosíthassa és fenyegesse a feltételezett elkövető?
19. A büntetőjogi perrendtartási törvény értelmében a gyanúsított vagy vádlott joga tudni, milyen okból folyik ellene vizsgálat és mi az ügy jogi besorolása. A törvény azt is előírja, hogy a gyanúsított vagy vádlott joga elolvasni az ügyiratot.
Kovács Attila. Székelyhon.ro
Noha a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság korábban azt jelezte, hogy a csíkszeredai önkormányzati képviselők által elküldött kérdésekre megfogalmazott válaszait nem küldi el, hanem személyes találkozó keretében szeretné megbeszélni, az írott válaszok június 20-án mégis megérkeztek a csíkszeredai városházára. A csíkszeredai rendőrkapitányság többnyire törvényekre, rendeletekre hivatkozik.
Kimozdulni látszik a holtpontról a csíkszeredai önkormányzati képviselő-testület és a városi rendőrkapitányság közti kommunikáció. Miután a csíkszeredai rendőrség képviselői korábban nem tettek eleget az önkormányzat helyi közigazgatási, jogügyi, közrend-fenntartási, állampolgári jogok és szabadságjogok tiszteletben tartásával foglakozó szakbizottsága személyes találkozóra szóló meghívásának, és azt válaszolták, hogy írásban kérik a kérdéseket, a 19 kérdést tartalmazó levelet május 9-én továbbították a csíkszeredai rendőrkapitányságnak.
A rendőrségen korábban érdeklődésünkre azt mondták, az elkészült válaszokat személyes találkozón szeretnék bemutatni, ám az önkormányzat RMDSZ-frakciójának álláspontja az volt, hogy amíg nincs válasz, találkozóra nem kerülhet sor. A válaszlevelet Fekete Kászoni Titus városi rendőrparancsnok írja alá. Alábbiakban az önkormányzati képviselő-testület által elküldött kérdéseket és a rendőrségtől érkezett válaszokat közöljük.
1. A rendőrség büntető szerepéről értesülünk a napi sajtóból, a rendőrségi beszámolóból, de hogyan érvényesül a rendőrség nevelő szerepe az iskolán kívül, a közéletben, így a közlekedésben is? 1. A rendőrség a hatályos törvények alapján tevékenykedik a személyi szabadság, a jog, a köz- és magántulajdon védelmében, a közrend biztosítása, a bűncselekmények megelőzése és felderítése érdekében. Az Országos Rendőr-főkapitányság és a tanügy-minisztérium közös akcióterve keretében a rendőrök tájékoztató és törvényismertető célú találkozókat szerveznek a tanintézetekben, ebben az évben a közlekedés témájában harminckét találkozó volt az iskolákban, négy esetben különböző célcsoportokkal találkoztak és két interaktív versenyt is szerveztek. A rendőrök részt vesznek tanári megbeszéléseken, ahol a különböző kihágásokat elkövetett tanulók helyzetét tárgyalják meg. Ugyanakkor osztályfőnöki órákon törvényismertetőket tartanak, és megelőző jellegű tevékenységet végeznek főként a nagy gyereklétszámú iskolák környékén, akárcsak az iskolai hiányzások, az erőszakos bűncselekmények és a kábítószer-fogyasztás megelőzése érdekében.
2. Van tudomásuk arról, hogy a rendőrség alkalmazottai büntetésként a verést alkalmazzák? – Mit tesznek az ellen, hogy ilyen többé ne forduljon elő?
2. A rendőrség alkalmazottai nem alkalmaznak verést büntetésként, az ilyen jellegű észrevételeket az ügyészség hatásköre kivizsgálni.
3. A rendőrség hogyan próbálja megszerezni a lakosság bizalmát, miért nem mutatkozik be a helyi televíziókban, hogy közelebb kerüljön a polgárokhoz?
3. Csíkszeredában a rendőrség minden lakossági bejelentést alaposan ellenőriz, törvényes intézkedéseket foganatosít és törvényes határidőn belül válaszol a feleknek. A kért láttamozásokat operatív módon adják ki, a polgárokat és cégeket tanácsadással segítik. A törvényes intézkedéseket egyformán alkalmazzák mindenki esetében. Hargita megye az egyik legbiztonságosabb Romániában, ez a megyeszékhelyen is érződik, nemcsak a mindennapokban, hanem a nagyobb rendezvények esetében is.
4. A rendőrség állományában szolgálók közül hányan magyar nemzetiségűek, vagy román anyanyelvűként hányan beszélik a magyar nyelvet?
4. A Hargita megyei rendőrök mintegy 15-20 százaléka magyar nemzetiségű, a magyar nyelvet ismerő rendőrök aránya változó. Különösen fontos, hogy a polgárokkal közvetlen kapcsolatban levő rendőrök többsége ismeri a magyar nyelvet, de az ország hivatalos nyelve a román, és ezt minden állampolgárnak kötelező ismernie.
5. A rendőrségnek van-e tudomása lakásmaffiára utaló ügyekről vagy személyekről, akik ezzel foglalkoznak? Kaptak-e már feljelentést ilyen ügyekben, és milyen következtetésre jutottak?
5. A csíkszeredai rendőrségre érkező bejelentések esetében az elvégzett vizsgálatok után az ügyészség tesz törvényes javaslatot ezek megoldására. A csíkszeredai rendőrkapitánysághoz nem jutott el bejelentés lakásmaffiára utaló ügyekről.
6. A rendőrségnek van-e tudomása a fiatalok megrontását célzó, végző egyénekről, illetve mennyire ismeri az iskolák körül történteket?
6. Ezekben az esetekben az elkövetők ellen büntetőeljárás van folyamatban.
7. A rendőrség honlapja miért csak egynyelvű, hiszen Románia alkotmánya szerint a polgároknak joguk van a közérdekű információkhoz való hozzáféréshez anyanyelvükön is, ráadásul a magyar lakosság 85%-a is indokolná a honlap kétnyelvűségét. Nemde?
7. A 2000. évi 137-es kormányrendelet értelmében a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságra nem vonatkoznak a 2001. évi 215-ös számú törvény előírásai. Az idézett törvény értelmében a helyi közigazgatási hatóságok, az ezeknek alárendelt közintézmények és közszolgálatok kötelessége a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárokkal történő kapcsolattartás során a polgárok anyanyelvhasználatát biztosítani. A törvényes keret elemzése nyilvánvalóvá teszi, hogy a területi közigazgatási egységek szintjén a rendőr-főkapitányságok nem közszolgálatokként működnek.
8. A városi rendőrségnek miért nincs, miért nem lehet saját szóvivője? 8. A csíkszeredai rendőrségnek azért nincs saját szóvivője, amiért Románia egyetlen megyei jogú városában sem létezik ez a tisztség. Az országban az Országos Rendőr-főkapitányság területi struktúráinak szintjén a kommunikáció a megyei rendőr-főkapitányságok szóvivőinek feladata.
9. Erőszakos halál esetén a rendőrség emberei miért próbálnak nyomást gyakorolni a háziorvosokra, hogy azok állítsanak ki halotti bizonylatot? – Ilyen esetben miért nem a törvényszéki orvost értesítik? Miért engedik meg maguknak a rend őrei, hogy a háziorvosokat rendelési programon kívül zavarják, és miért nem tartják tiszteletben a magánélethez való jogot?
9. A 459-es törvény, az igazságügyi minisztérium 2000. évi 1134-es eljárási szabályzója és az egészségügyi minisztérium 2000. évi 255-ös szabályzója alapján egy személy vagy újszülött elhunyta esetén a halál beálltát szabadfoglalkozású orvos állapíthatja meg. A halotti bizonylat kibocsátása nem történhet meg a holttest külső vizsgálata nélkül, amelyet orvos végez el. Amennyiben a vizsgálat során a törvény által felsorolt esetek bármelyikét állapítja meg, kötelessége megtagadni a halotti bizonylat kiadását, és kérnie a boncolás elvégzését a halál pontos okának megállapítása érdekében. „A háziorvosnak kötelessége segítséget nyújtani a halál okának megállapításában, és a bizonylat kiadásában a nap 24 órájában, hétvégén is. Nyomós ok hiányában nem utasíthatja el a család kérését” (A halálesetek megállapításának és vizsgálatának tankönyve, George Cristian Curcă, Bukarest, 2008). Pontosítjuk, hogy a rendőrök az elhunytak hozzátartozóinak nevében kérik a háziorvosok segítségét. A 2000. évi 1. számú rendelet értelmében a törvényszéki orvostani intézetek végezhetnek orvosszakértői vizsgálatokat.
10. A közelmúltban szervezésre került egy rendezvény, amely Wass Albert munkásságát helyezte előtérbe. Több romániai bírósági végzés szól arról, hogy Wass Albert már nem tekinthető háborús bűnösnek és nem lehet zaklatni azon személyeket, akik a munkásságáról értekeznek. Az esemény után az egyik 17 éves szervező lányt a rendőrségre hívták ennek az ügynek a tárgyalására. a) Miért volt szükséges mégis az egyik szervezőt behívni a rendőrségre? b) Minden irodalmi esemény után be szokták hívni a szervezőket? c) Ha egy rendőrtiszt azt mondja, hogy: „Nincs baj, de lesz!” – fenyegetésnek tekinthető? d) Az említett lány politikai véleménye miatt került az önök látókörébe? e) Miért nem biztosítottak fordítót a lány számára, vagy miért nem olyan rendőr hallgatta ki, aki tud magyarul? 10. Az ügyre vonatkozik a Kolozsvári Népbíróság 1946 március 13-i 1. számú határozata, valamint a kolozsvári ítélőtábla 2008. évi 35-ös számú ítélete. A kihallgatások során, ha az érintett ezt kéri, fordítót biztosítanak.
11. Az utóbbi években december 1-jét megelőző napokban fiatalok hívják fel a közvélemény figyelmét plakátok segítségével az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés kiáltványának egyik passzusára, nevezetesen arra, amiben a román nemzet fiai autonómiát ígértek a székelyek számára. A plakátoló fiatalokat minden esetben rendőrautóval szállították el a helyszínről, és egy esetben a Csíki Hírlap fotós munkatársát is elvitték. a) Törvénytelen-e a gyulafehérvári nemzetgyűlés kiáltványának egy passzusát egy plakátra ráírni? b) Mi tette indokolttá a fiatalok rendőrautóval való elszállítását? c) Mi tette indokolttá, hogy több órán keresztül a rendőrségen tartsák a fiatalokat? d) Mi tette indokolttá a sajtó munkatársát elvinni? e) Miért nevezik a rendőrök disznóságnak a kiáltvány fent említett passzusát?
11. Ahogy ezt önök is tudják, a plakátokat csak erre kijelölt, a helyhatóságok által engedélyezett helyekre lehet kiragasztani.
12. A március 15-i sajnálatos autóbaleset nyomán milyen intézkedések születtek a rendőrségen belül? Hogy áll az ügynek a kivizsgálása?
12. A március 15-én történt baleset után a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság vezetője belső vizsgálatot rendelt el a csíkszeredai rendőrségnél, ezután a rendőröknek oktatást tartottak az említett eset bemutatásával. Hetente közúti ellenőrzéseket végeznek a rendőrségi alkalmazottak között. A baleset ügycsomója a csíkszeredai ügyészségen van, amelynek a törvényes előírások szerint hatásköre van eljárni az ügyben.
13. A közvélemény szerint a rendőrség és a csendőrség dolgozói külön veszélyességi pótlékot kapnak azért, mert olyan helyen végzik munkájukat, ahol a magyar nemzetiségűek vannak többségben. Igaz a fenti állítás?
13. A Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság alkalmazottainak juttatott bérpótlékokat a törvény határozza meg, és nem egy adott térség nemzetiségi összetétele.
14. Tényleg nem tartják indokoltnak a szokásos heti egyeztetéseket a polgármesteri hivatallal? Jobb, ha elmaradnak, vagy minden egyeztetésre külön kérést kell benyújtanunk ahhoz, hogy folytatódjanak? 14. Egyértelműen nem hisszük azt, hogy a polgármesteri hivatal és a rendőrség közötti egyeztetések elmaradása jó lenne. Meggyőződésünk, hogy ezek a nyitott, őszinte megbeszélések lehetőséget nyújtanak a közösség problémáinak megismerésére, a törvény által biztosított hatáskörökön belül, minden polgár hasznára.
15. Szeretnénk egy tájékoztatást a kábítószer-fogyasztás mértékéről Csíkszeredában és a Csíki-medencében és az ezzel kapcsolatos jelenségekről (kábítószercsempészet). Van a rendőrségnek tudomása erről? Megerősítik vagy cáfolják azt, hogy az utóbbi évtizedben Csíkszereda és a Csíki-medence kábítószerpiaccá vált állandó és időszakos fogyasztókkal? Van-e a rendőrségnek tudomása arról, hogy kiskorúakat futárként, drogdílerként használnak fel – megerősítik vagy cáfolják ezt? 15. Egyes rendőrségi tevékenységek bizalmas jellegűek, de minden olyan jelenséget, amely bűnelkövetéshez vezethet, a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság és más különleges ügyosztályok figyelemmel követnek.
16. Van-e tudomása a helyi rendőrségnek az illegális, „fekete” valutaváltásról Csíkszeredában a hivatalos valutaváltó egységeken kívül? Ezt büntetlen előéletű személyek művelik? Amennyiben van tudomásuk ilyen estekről, úgy ítélik meg, hogy ezek megtűrése nem jelent veszélyt egyéb, súlyosabb bűncselekmények kialakulására, szervezett bűnhálózatok megerősödésére? Milyen intézkedéseket tettek ennek megelőzésére?
16. A pénzügyminisztérium 2012. évi 664-es számú rendelete értelmében a valutaváltók engedélyezése és nyilvántartása a valutaváltási tevékenységet engedélyező bizottság által történik, amely a pénzügyminisztérium székhelyén működik.
17. Létezik-e a kerítés (proxenetizmus) jelensége Csíkszeredában, a Csíki-medencében, amikor anyagi haszonszerzés céljából fiatal nőket, lányokat esetleg kiskorúakat prostitúcióra bujtanak fel, szerveznek be vagy kényszerítenek, akár zsarolással vagy fenyegetéssel, erőszakkal? Ismer a rendőrség ilyen eseteket? Milyen intézkedéseket tettek, amennyiben létezik ez a jelenség? 17. Ugyanaz a válasz, mint a 6-os kérdés esetében.
18. Van-e a rendőrség vezetőségének tudomása arról, hogy az éjszakai járőrszolgálatot teljesítők a szolgálati idő egy részét az állandó kapusszolgálatot tartó intézményeknél, az éjjel-nappali üzletekben, vendéglátóipari egységekben töltik, esetenként meccset nézve? A több mind 20 jelentett rongálásból, amelyeket jellemzően éjszaka, hétvégeken követtek el, hány elkövetőt sikerült azonosítani? Tettek megelőző intézkedéseket (pl. sűrűbb járőrszolgálat az érintett zónákban hétvégeken?) Felelősségre vonták-e, netán büntetésben részesítették-e azokat a járőrszolgálatot teljesítő kollégákat, akiknek a szolgálati ideje alatt történtek az azonosítatlan elkövetőjű rongálások? 18. A járőrszolgálat időszakában a rendőrök kötelessége más feladataik mellett az állami intézmények és magáncégek őrszolgálatot teljesítő személyzetének ellenőrzése. Téli időszakban és kedvezőtlen időjárás esetén az éjszakai járőrszolgálatot gyalog végző rendőrök 5-10 perces szünetre jogosultak, amely után folytatniuk kell a járőrözést. 2014-ben az önök érdeklődéséig a csíkszeredai rendőrségen hét bejelentést iktattak a polgármesteri hivatal részéről, amely díszfák kitörésére, közúti jelzőtáblák, kerítések és egy ivókút megrongálására vonatkoznak. Ezek többségét a járőrök által nem ellenőrzött utcákban (Taploca, Rét, Zsögödi Nagy Imre) követték el. A csíkszeredai rendőrségen elemezték a helyzetet, és igyekeztek erősíteni a járőrszolgálatot ezekben az utcákban, beleértve a váratlan rajtaütéseket is. Az említett ügyekben van azonosított elkövető, valamint kivizsgálás alatt álló ügycsomó is.
19. Lehetséges, hogy egy feltételezett elkövető ellen a rendőrségen tett feljelentés tartalma „kiszivárogjon” és az illető személy tudomására jusson, hogy aztán a feljelentőt azonosíthassa és fenyegesse a feltételezett elkövető?
19. A büntetőjogi perrendtartási törvény értelmében a gyanúsított vagy vádlott joga tudni, milyen okból folyik ellene vizsgálat és mi az ügy jogi besorolása. A törvény azt is előírja, hogy a gyanúsított vagy vádlott joga elolvasni az ügyiratot.
Kovács Attila. Székelyhon.ro
2014. június 25.
A rendőrségre nem vonatkozik a törvény?
A rendőrségre nem vonatkoznak azok a törvények, amelyek a kisebbségek anyanyelvhasználatát szabályozzák Romániában – jelentette ki Fekete Kászoni Titus rendőrparancsnok a csíkszeredai önkormányzat kérdéseire adott válaszában.
A Székelyhon portál beszámolója szerint a rendőrfőfelügyelő a törvényes előírások hiányával magyarázta azt a tényt, hogy a 83 százalékban magyarok lakta Hargita megyében a rendőrség honlapján kizárólag román nyelvű szövegek érhetők el.
Szerinte a létező törvények csak az önkormányzatoknak alárendelt, és a központi irányítású, úgynevezett dekoncentrált intézmények számára szabják meg a kisebbség nyelvének a használatát azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot.
„A törvényi keret elemzése” azt jelzi, hogy „a megyei rendőrkapitányságok nem dekoncentrált közszolgálatokként vannak megszervezve” – áll a levélben. Ez szerinte azt jelenti, hogy a rendőrségre nem vonatkoznak az anyanyelvhasználatot biztosító törvények.
A rendőrparancsnok szerint a Hargita megyében dolgozó rendőröknek 15–20 százaléka magyar, a polgárokkal közvetlen kapcsolatban levő rendőrök többsége azonban ismeri a magyar nyelvet. „Hazánkban a román a hivatalos nyelv, és ezt hazánk minden polgárának kötelessége ismerni” – tette hozzá.
A rendőrparancsnok a Wass Albert ellen 1948-ban hozott halálos népbírósági ítéletre hivatkozva magyarázta, hogy a rendőrség kihallgatott egy 17 éves lányt, aki Wass Albert írói munkásságával kapcsolatos rendezvényt szervezett. Szerinte a beidézett lány tolmácsot kaphatott volna, ha ezt igényli. A rendőrparancsnok szűkszavú választ adott arra a kérdésre, hogy miért hurcolják be a rendőrségre évről-évre azokat a fiatalokat, akik december elsején plakátokon hívták fel a figyelmet a gyulafehérvári kiáltvány azon passzusára, amely autonómiát ígér a magyaroknak.
„Plakátokat csak a helyi hatóságok által kijelölt és engedélyezett helyeken lehet kitűzni” – áll a válaszban. A rendőrparancsnok nyitottságáról tett bizonyságot arra vonatkozóan, hogy őszinte párbeszédet folytasson a város vezetésével a törvény által biztosított keretben.
Csíkszeredában feszült viszony alakult ki a rendőrség és a városvezetés között. Egy rendőrök által okozott, három halálos áldozatot követelő márciusi autóbaleset után Ráduly Róbert polgármester lemondásra szólította fel a rendőrparancsnokot. Az önkormányzat május 9-én intézett 19 kérdést a rendőrkapitánysághoz. Krónika (Kolozsvár)
A rendőrségre nem vonatkoznak azok a törvények, amelyek a kisebbségek anyanyelvhasználatát szabályozzák Romániában – jelentette ki Fekete Kászoni Titus rendőrparancsnok a csíkszeredai önkormányzat kérdéseire adott válaszában.
A Székelyhon portál beszámolója szerint a rendőrfőfelügyelő a törvényes előírások hiányával magyarázta azt a tényt, hogy a 83 százalékban magyarok lakta Hargita megyében a rendőrség honlapján kizárólag román nyelvű szövegek érhetők el.
Szerinte a létező törvények csak az önkormányzatoknak alárendelt, és a központi irányítású, úgynevezett dekoncentrált intézmények számára szabják meg a kisebbség nyelvének a használatát azokon a településeken, ahol egy kisebbség számaránya meghaladja a húsz százalékot.
„A törvényi keret elemzése” azt jelzi, hogy „a megyei rendőrkapitányságok nem dekoncentrált közszolgálatokként vannak megszervezve” – áll a levélben. Ez szerinte azt jelenti, hogy a rendőrségre nem vonatkoznak az anyanyelvhasználatot biztosító törvények.
A rendőrparancsnok szerint a Hargita megyében dolgozó rendőröknek 15–20 százaléka magyar, a polgárokkal közvetlen kapcsolatban levő rendőrök többsége azonban ismeri a magyar nyelvet. „Hazánkban a román a hivatalos nyelv, és ezt hazánk minden polgárának kötelessége ismerni” – tette hozzá.
A rendőrparancsnok a Wass Albert ellen 1948-ban hozott halálos népbírósági ítéletre hivatkozva magyarázta, hogy a rendőrség kihallgatott egy 17 éves lányt, aki Wass Albert írói munkásságával kapcsolatos rendezvényt szervezett. Szerinte a beidézett lány tolmácsot kaphatott volna, ha ezt igényli. A rendőrparancsnok szűkszavú választ adott arra a kérdésre, hogy miért hurcolják be a rendőrségre évről-évre azokat a fiatalokat, akik december elsején plakátokon hívták fel a figyelmet a gyulafehérvári kiáltvány azon passzusára, amely autonómiát ígér a magyaroknak.
„Plakátokat csak a helyi hatóságok által kijelölt és engedélyezett helyeken lehet kitűzni” – áll a válaszban. A rendőrparancsnok nyitottságáról tett bizonyságot arra vonatkozóan, hogy őszinte párbeszédet folytasson a város vezetésével a törvény által biztosított keretben.
Csíkszeredában feszült viszony alakult ki a rendőrség és a városvezetés között. Egy rendőrök által okozott, három halálos áldozatot követelő márciusi autóbaleset után Ráduly Róbert polgármester lemondásra szólította fel a rendőrparancsnokot. Az önkormányzat május 9-én intézett 19 kérdést a rendőrkapitánysághoz. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 26.
Wass Albert és a busman harci maszk
Mielőtt bárki felhördül, mi köze is lehet Wass Albertnek ahhoz az afrikai harci álarchoz, melyet pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba s azóta is a falamat díszíti, kérek minden könnyen provokálható erdélyi magyart, higgadtan olvassa el soraimat. Célzok most itt azokra az esetekre, mikor is erdélyi magyar embereket azért büntettek meg, tettek ki megalázó, kellemetlen hatósági eljárásoknak, mert Wass Albert kultuszát népszerűsítették Romániában. Volt, akit azért büntettek meg, mert nyilvános rendezvényen olvasott fel Wass Albert-műveket, de akadt olyan székelyföldi személy, akinek saját udvarából kobozták el a tulajdonát képező Wass Albert-mellszobrot.
Mint ez várható volt, egy emberként hördültek fel a székelyek, majd velük szolidarizálva a partiumi magyarok egy része is. Különféle tüntetések, tiltakozó, figyelemfelkeltő megmozdulások szerveződtek, summa summarum a Wass Albert és az erdélyi magyarok ellen uszító provokátorok akkora reklámot csaptak a vitatott munkásságú erdélyi írónak, hogy akár arra is lehetne gyanakodni, valójában népszerűsíteni akarták azt. Nem tisztem véleményezni senki irodalmi ízlését, azt is bevallom, nekem nem Wass Albert a kedvenc székely íróm, hanem Tamási Áron, ez azonban most nem fontos, hiszen rég nem az irodalomról, hanem kőkemény és veszedelmes politikai manipulálásokról van szó.
Valakiknek, úgy látszik, jelenleg nagyon érdekükben áll az, hogy viszályt szítsanak Erdélyben a magyarok és a románok között, s ezeknek a valakiknek megvan a hatalmuk ahhoz is, hogy a román büntetőhatóságokat is bevonják ezekbe az akciókba, attrakciókba. Pedig ahelyett, hogy rögtön kiegyenesítenénk a kaszákat és harcra toboroznánk Dózsa György és Avram Iancu unokáit, nem ártana belebogarászni a hasonló etnikai botrányokba, s eleve kiderülne, csak egy, már többször lejátszott uszításnak lettünk ismét a részesei és szenvedői. A minap eljutott hozzám egy 2004-es peranyag és bírósági végzés, melyet Kolozsváron tárgyaltak. Akkor ugyancsak Wass Albert népszerűsítése miatt jelentettek fel erdélyi magyarokat. Ennek az esetnek a végeredménye az a (168/P/2004. számú) végzés, melyet 2004. júniusában mondott ki a romániai Legfelsőbb Ügyészség, illetve a Legfelsőbb Bíróság melletti Ügyészség bűnügyi és kriminilisztikai osztálya. Ebben pedig az áll, hogy az akkor feljelentett erdélyi magyarok ellen nem rendelik el a bűnvádi eljárás elindítását, mert a nyomozás folyamán kiderült, hogy „Wass Albert nem volt elitélve a béke és az emberiesség elleni bűncselekményekért és háborús bűnökért sem, a Bűnügyi Törvénykönyv 350–360-as cikkei és azon nemzetközi jogi okmányok tartalma szerint, amelyekhez Románia csatlakozott.”
Átböngészve a többoldalas jegyzőkönyvet, bizisten nem értem, mi a csoda történt, hogy tíz év elteltével, mint egy etnikai cilindernyulat ismét előrántották ezt a Wass Albert-féle uszítást? Vagy azt gondolták, most éppen olyan a helyzet, olyan a romániai vezetés, hogy hátha sikerül nekik új balhét, újabb gyűlölködést gyártani?
Azok a hatóságok, amelyek a mostani esetekben eljártak, netán nem tudták, hogy ez a menet már le volt játszva és 2004-ben erről döntés is született? Márpedig ha igaz, amit a román legfőbb ügyészség 2004-ben megállapított, akkor Wass Albert munkái nem tiltottak és a szobrait sem lehet tiltott jelképnek tekinteni. Így elkobozni sem.
Itt már el is érkeztünk a falamon levő busman harci álarcig, ugyanis ezek szerint egyszer csak minden további nélkül bejöhetnek hozzám a rendőrök, hogy valaki, akinek nem tetszik a modorom, feljelentett, mert szerinte háborús jelképeket tartok a falamon? El is kobozhatják a fránya harci álarcomat? Csak ezzel éppen magánlaksértést, lopást, hatalommal való visszaélést követnének el. Valójában aggódom, mert azt látom, a románok és magyarok között gerjesztett uszítást nem akarják sehogy sem abbahagyni a globalizált világ nagymesterei. És sajnos az egymás ellen felhergeltek is hamarabb ütnek, mintsem gondolkodnának… Pedig be kéne látnunk, tetszik vagy sem, össze vagyunk zárva itt a Kárpát-medencébe, jobb volna hát tisztelni egymást, mintsem beteljesíteni azokat a provokációkat, amelyek – biztosra veszem – nem az erdélyi magyaroknak vagy a mellettük élő románoknak hoznak hasznot, csak a provokátoroknak! Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma
Mielőtt bárki felhördül, mi köze is lehet Wass Albertnek ahhoz az afrikai harci álarchoz, melyet pár évvel ezelőtt kaptam ajándékba s azóta is a falamat díszíti, kérek minden könnyen provokálható erdélyi magyart, higgadtan olvassa el soraimat. Célzok most itt azokra az esetekre, mikor is erdélyi magyar embereket azért büntettek meg, tettek ki megalázó, kellemetlen hatósági eljárásoknak, mert Wass Albert kultuszát népszerűsítették Romániában. Volt, akit azért büntettek meg, mert nyilvános rendezvényen olvasott fel Wass Albert-műveket, de akadt olyan székelyföldi személy, akinek saját udvarából kobozták el a tulajdonát képező Wass Albert-mellszobrot.
Mint ez várható volt, egy emberként hördültek fel a székelyek, majd velük szolidarizálva a partiumi magyarok egy része is. Különféle tüntetések, tiltakozó, figyelemfelkeltő megmozdulások szerveződtek, summa summarum a Wass Albert és az erdélyi magyarok ellen uszító provokátorok akkora reklámot csaptak a vitatott munkásságú erdélyi írónak, hogy akár arra is lehetne gyanakodni, valójában népszerűsíteni akarták azt. Nem tisztem véleményezni senki irodalmi ízlését, azt is bevallom, nekem nem Wass Albert a kedvenc székely íróm, hanem Tamási Áron, ez azonban most nem fontos, hiszen rég nem az irodalomról, hanem kőkemény és veszedelmes politikai manipulálásokról van szó.
Valakiknek, úgy látszik, jelenleg nagyon érdekükben áll az, hogy viszályt szítsanak Erdélyben a magyarok és a románok között, s ezeknek a valakiknek megvan a hatalmuk ahhoz is, hogy a román büntetőhatóságokat is bevonják ezekbe az akciókba, attrakciókba. Pedig ahelyett, hogy rögtön kiegyenesítenénk a kaszákat és harcra toboroznánk Dózsa György és Avram Iancu unokáit, nem ártana belebogarászni a hasonló etnikai botrányokba, s eleve kiderülne, csak egy, már többször lejátszott uszításnak lettünk ismét a részesei és szenvedői. A minap eljutott hozzám egy 2004-es peranyag és bírósági végzés, melyet Kolozsváron tárgyaltak. Akkor ugyancsak Wass Albert népszerűsítése miatt jelentettek fel erdélyi magyarokat. Ennek az esetnek a végeredménye az a (168/P/2004. számú) végzés, melyet 2004. júniusában mondott ki a romániai Legfelsőbb Ügyészség, illetve a Legfelsőbb Bíróság melletti Ügyészség bűnügyi és kriminilisztikai osztálya. Ebben pedig az áll, hogy az akkor feljelentett erdélyi magyarok ellen nem rendelik el a bűnvádi eljárás elindítását, mert a nyomozás folyamán kiderült, hogy „Wass Albert nem volt elitélve a béke és az emberiesség elleni bűncselekményekért és háborús bűnökért sem, a Bűnügyi Törvénykönyv 350–360-as cikkei és azon nemzetközi jogi okmányok tartalma szerint, amelyekhez Románia csatlakozott.”
Átböngészve a többoldalas jegyzőkönyvet, bizisten nem értem, mi a csoda történt, hogy tíz év elteltével, mint egy etnikai cilindernyulat ismét előrántották ezt a Wass Albert-féle uszítást? Vagy azt gondolták, most éppen olyan a helyzet, olyan a romániai vezetés, hogy hátha sikerül nekik új balhét, újabb gyűlölködést gyártani?
Azok a hatóságok, amelyek a mostani esetekben eljártak, netán nem tudták, hogy ez a menet már le volt játszva és 2004-ben erről döntés is született? Márpedig ha igaz, amit a román legfőbb ügyészség 2004-ben megállapított, akkor Wass Albert munkái nem tiltottak és a szobrait sem lehet tiltott jelképnek tekinteni. Így elkobozni sem.
Itt már el is érkeztünk a falamon levő busman harci álarcig, ugyanis ezek szerint egyszer csak minden további nélkül bejöhetnek hozzám a rendőrök, hogy valaki, akinek nem tetszik a modorom, feljelentett, mert szerinte háborús jelképeket tartok a falamon? El is kobozhatják a fránya harci álarcomat? Csak ezzel éppen magánlaksértést, lopást, hatalommal való visszaélést követnének el. Valójában aggódom, mert azt látom, a románok és magyarok között gerjesztett uszítást nem akarják sehogy sem abbahagyni a globalizált világ nagymesterei. És sajnos az egymás ellen felhergeltek is hamarabb ütnek, mintsem gondolkodnának… Pedig be kéne látnunk, tetszik vagy sem, össze vagyunk zárva itt a Kárpát-medencébe, jobb volna hát tisztelni egymást, mintsem beteljesíteni azokat a provokációkat, amelyek – biztosra veszem – nem az erdélyi magyaroknak vagy a mellettük élő románoknak hoznak hasznot, csak a provokátoroknak! Szőke Mária
reggeliujsag.ro. Erdély.ma
2014. június 27.
Nem háborús bűnös Wass Albert – Szemelvények Románia Legfőbb Ügyészsége határozatából
ROMÁNIA Legfőbb Ügyészség (Ministerul Public) Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casaţie și Justiţie) Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály (Secţia de urmărire penală și criminalistică) Sz.: 168/P/2004.
H A T Á R O Z A T 2004. június 21.
ION MARIȚA, a Legfelső Semmitő- és Ítélőszék melletti Ügyészség – Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály ügyésze a 168/P/2004-es számú ügyben jegyzett előzetes cselekményeket vizsgálva,
M E G Á L L A P Í T O M: 2004. június 21.
Kolozsvár megyei jogú város polgármestere, a Főügyészhez intézett keresetében kérte bíróság elé állítás végett a bűnvádi eljárás megindítását a Carpatok Nép egyesület tagjai ellen, az állammal szemben folytatott ellenséges akciók, totalitárius államot támogató propaganda, alkotmányos rend elleni fellépés cselekmények és bűncselekmények elkövetésének céljával való egyesülés bűncselekmények elkövetéséért, a Büntető törvénykönyv... megszegése miatt...
Ugyanakkor a keresetben a felperes azt állította, hogy... a Carpatok Nep entitás tagjai, a Romániai Magyar Ifjúsági Szervezet (Organizaţia Tinerilor Maghiari din România) támogatásával egy háborús bűnös író rehabilitációját, és az író műveiből bizonyos részeknek az iskolai tankönyvekbe történő bevezetését szeretnék elérni... Továbbá azt is állították, hogy Wass Albert 1946-ban halálra volt ítélve, mivel 1940-ben Vasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) uszított néhány román állampolgár meggyilkolására.
* * * A vizsgálatokból kiderül, hogy a Kolozs megyei Törvényszék – Népbíróság 1/1946-os ügyiratában kihirdetett 1946.03.13-i 1-es számú ítéletében Wass Albertet, távollétében, az országot érő katasztrófák vagy háborús bűnök miatt vétkes személyek körözésére és büntetésére vonatkozó 312/1945-ös számú törvény 3. cikk 2. bek. foglalt rendelkezések alapján, vonatkozva a 2. cikk e) pontjára, halálbüntetésre ítélték.
Terhére azon tényt jegyezték, hogy 1940. szeptemberében, rendelkezésére, Vasszentgothárd (Sucutard) község katonai parancsnoksága letartóztatta Moldovan Josif-ot és Cîţ Ioan-t – akik előzőleg bíróságra idézték testi sértés elkövetése miatt – és Mihály Rozalia és Estera testvéreket, akikről feltételezte, hogy kommunista tevékenységeket végeztek és előzőleg feljelentették őt a román hatóságnál.
1940. 09. 22-én a négy letartóztatottat őrizet alatt Cege (Ţaga) községbe vitték, ahol a következő nap kilőtték és egy közös sírba dobták.
Ugyanakkor még jegyzésre került, hogy Wass Albert ellenséges kapcsolatban volt a Vasszentgothárd (Sucutard) község szomszédos községének, Omboztelke (Mureşenii de Câmpie) papjával, Andrei Bujorral, egy vadászterület miatt, és azért mert ez egy „nagy román" volt.
Ezen okból a katonai parancsnokot felbujtotta, hogy ölje meg a papot és a feleségéből és 3 gyermekéből álló családját, valamint még 6 személyt – összesen 11 személyt.
Az elítélt terhére jegyzett bűncselekmény tartalma a következő: „2. cikk. Azok vétkesek a háborús bűncselekmények miatt az országot érő katasztrófáért, akik:
... e) kollektív vagy egyéni megtorlásokat rendeltek el vagy valósítottak meg a polgári lakosság ellen, politikai vagy faji üldöztetés céljából...
Az érvényes Büntető-törvénykönyv, „A béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények” fejezetben, mint bűncselekményt bünteti a háborús propagandát (356. cikk), a népirtást (357. cikk), embertelen bánásmódot (358. cikk), bizonyos célpontok/létesítmények megsemmisítését és egyes javak eltulajdonítását (359. cikk) és egyes kulturális értékek megsemmisítését, kifosztását és eltulajdonítását (360. cikk).
Az említett jogi szövegek tartalmának, azon cikkelyhez való hasonlítása, amely alapján Wass Albertet elítélték, lényeges különbséget eredményez és a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet elfogadásakor csak azon elítéltek voltak figyelembe véve, akiket a Büntető törvénykönyv 356–360. cikkeibe foglalt bűncselekmények egyikéért ítéltek el.
A háborús bűnökre és a béke, illetve az emberek ellen elkövetett bűnökre vonatkozó nemzetközi jogi eszközök elemzéséből, amelyhez Románia is csatlakozott (a hadifoglyokkal való bánásmódról, a polgári lakosság háború idején való védelméről, a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló 1949.08.12-én megkötött Genfi Egyezmény) az következik, hogy Wass Albert elítélt cselekedetei nem sorolhatók ezen nemzetközi szerződésekbe foglalt bűncselekmények közé.
Következve: a megvádolt személyek és a 2004.02.20. és 21. napokon szervezett felolvasó-maratonon résztvevő személyek terhére nem jegyezhető a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet 5. cikkébe foglalt bűncselekmény, mivel Wass Albert nem volt elítélve a béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményért – amely elengedhetetlen eleme annak jegyzéséhez.
A dokumentum forrása: Tóth Ferenc népművész, Szováta. Erdély.ma
ROMÁNIA Legfőbb Ügyészség (Ministerul Public) Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casaţie și Justiţie) Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály (Secţia de urmărire penală și criminalistică) Sz.: 168/P/2004.
H A T Á R O Z A T 2004. június 21.
ION MARIȚA, a Legfelső Semmitő- és Ítélőszék melletti Ügyészség – Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály ügyésze a 168/P/2004-es számú ügyben jegyzett előzetes cselekményeket vizsgálva,
M E G Á L L A P Í T O M: 2004. június 21.
Kolozsvár megyei jogú város polgármestere, a Főügyészhez intézett keresetében kérte bíróság elé állítás végett a bűnvádi eljárás megindítását a Carpatok Nép egyesület tagjai ellen, az állammal szemben folytatott ellenséges akciók, totalitárius államot támogató propaganda, alkotmányos rend elleni fellépés cselekmények és bűncselekmények elkövetésének céljával való egyesülés bűncselekmények elkövetéséért, a Büntető törvénykönyv... megszegése miatt...
Ugyanakkor a keresetben a felperes azt állította, hogy... a Carpatok Nep entitás tagjai, a Romániai Magyar Ifjúsági Szervezet (Organizaţia Tinerilor Maghiari din România) támogatásával egy háborús bűnös író rehabilitációját, és az író műveiből bizonyos részeknek az iskolai tankönyvekbe történő bevezetését szeretnék elérni... Továbbá azt is állították, hogy Wass Albert 1946-ban halálra volt ítélve, mivel 1940-ben Vasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) uszított néhány román állampolgár meggyilkolására.
* * * A vizsgálatokból kiderül, hogy a Kolozs megyei Törvényszék – Népbíróság 1/1946-os ügyiratában kihirdetett 1946.03.13-i 1-es számú ítéletében Wass Albertet, távollétében, az országot érő katasztrófák vagy háborús bűnök miatt vétkes személyek körözésére és büntetésére vonatkozó 312/1945-ös számú törvény 3. cikk 2. bek. foglalt rendelkezések alapján, vonatkozva a 2. cikk e) pontjára, halálbüntetésre ítélték.
Terhére azon tényt jegyezték, hogy 1940. szeptemberében, rendelkezésére, Vasszentgothárd (Sucutard) község katonai parancsnoksága letartóztatta Moldovan Josif-ot és Cîţ Ioan-t – akik előzőleg bíróságra idézték testi sértés elkövetése miatt – és Mihály Rozalia és Estera testvéreket, akikről feltételezte, hogy kommunista tevékenységeket végeztek és előzőleg feljelentették őt a román hatóságnál.
1940. 09. 22-én a négy letartóztatottat őrizet alatt Cege (Ţaga) községbe vitték, ahol a következő nap kilőtték és egy közös sírba dobták.
Ugyanakkor még jegyzésre került, hogy Wass Albert ellenséges kapcsolatban volt a Vasszentgothárd (Sucutard) község szomszédos községének, Omboztelke (Mureşenii de Câmpie) papjával, Andrei Bujorral, egy vadászterület miatt, és azért mert ez egy „nagy román" volt.
Ezen okból a katonai parancsnokot felbujtotta, hogy ölje meg a papot és a feleségéből és 3 gyermekéből álló családját, valamint még 6 személyt – összesen 11 személyt.
Az elítélt terhére jegyzett bűncselekmény tartalma a következő: „2. cikk. Azok vétkesek a háborús bűncselekmények miatt az országot érő katasztrófáért, akik:
... e) kollektív vagy egyéni megtorlásokat rendeltek el vagy valósítottak meg a polgári lakosság ellen, politikai vagy faji üldöztetés céljából...
Az érvényes Büntető-törvénykönyv, „A béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények” fejezetben, mint bűncselekményt bünteti a háborús propagandát (356. cikk), a népirtást (357. cikk), embertelen bánásmódot (358. cikk), bizonyos célpontok/létesítmények megsemmisítését és egyes javak eltulajdonítását (359. cikk) és egyes kulturális értékek megsemmisítését, kifosztását és eltulajdonítását (360. cikk).
Az említett jogi szövegek tartalmának, azon cikkelyhez való hasonlítása, amely alapján Wass Albertet elítélték, lényeges különbséget eredményez és a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet elfogadásakor csak azon elítéltek voltak figyelembe véve, akiket a Büntető törvénykönyv 356–360. cikkeibe foglalt bűncselekmények egyikéért ítéltek el.
A háborús bűnökre és a béke, illetve az emberek ellen elkövetett bűnökre vonatkozó nemzetközi jogi eszközök elemzéséből, amelyhez Románia is csatlakozott (a hadifoglyokkal való bánásmódról, a polgári lakosság háború idején való védelméről, a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló 1949.08.12-én megkötött Genfi Egyezmény) az következik, hogy Wass Albert elítélt cselekedetei nem sorolhatók ezen nemzetközi szerződésekbe foglalt bűncselekmények közé.
Következve: a megvádolt személyek és a 2004.02.20. és 21. napokon szervezett felolvasó-maratonon résztvevő személyek terhére nem jegyezhető a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet 5. cikkébe foglalt bűncselekmény, mivel Wass Albert nem volt elítélve a béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményért – amely elengedhetetlen eleme annak jegyzéséhez.
A dokumentum forrása: Tóth Ferenc népművész, Szováta. Erdély.ma
2014. július 1.
Akció a Wass Albert emlékét ért hatósági túlkapások ellen
pünkösdi búcsúra vezető úton felállított könyves standokról a román rendőrök levetették Wass Albert könyveit, és egy árustól tíz könyvet el is koboztak, Szovátán pedig lefoglalták a pünkösdkor magánterületen felállított Wass Albert-szobrot. Kedden este hatkor egy flashmob lesz, amelyen a Székely Nemzeti Tanács küldöttei is ott lesznek.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke az M1 Ma reggel című műsorában elmondta: nyilvánvaló, hogy jogsértés történt Csíksomlyón. Korábban a román ügyészség már több ilyen ügyben megállapította, hogy Wass Albertre nem vonatkozik az a törvény, amelyet önkényesen és félreértelmezve a román rendőrök alkalmaznak – fogalmazott az elnök, aki elmondta: a fenti esetekben a háborús bűnösök kultuszát tiltó törvényre hivatkoznak, ám legutóbb 2013-ban állapította meg az ügyészség, hogy e törvény nem vonatkozik Wass Albertre. Így szerinte nehezen hihető, hogy a belügyminiszter, vagy a rendőrség felső vezetése ne ismerné a döntést.
Megfélemlítési kísérletről van szó, a politikai rendőrség, a Securitate szerepét átvették a hatóságok, a rendőrség – hangsúlyozta Izsák Balázs.
Súlyos a belügyminiszter felelőssége – jelentette ki az elnök, kiemelve: hatalmi visszaélésért kell feljelentést tenni.
Izsák Balázs elmondta: a Székely Nemzeti Tanács küldöttei a székelység nemzeti autonómiája érdekében számos rendezvényen vesznek részt, így a kedd esti flashmobon is.
Jelenleg a székelyek nagy menetelésének „értékesítése” van folyamatban, érvényt kell szerezni az ott megjelent akaratnak – húzta alá Izsák Balázs.
hirado.hu / M1 Ma reggel/ Erdély.ma
pünkösdi búcsúra vezető úton felállított könyves standokról a román rendőrök levetették Wass Albert könyveit, és egy árustól tíz könyvet el is koboztak, Szovátán pedig lefoglalták a pünkösdkor magánterületen felállított Wass Albert-szobrot. Kedden este hatkor egy flashmob lesz, amelyen a Székely Nemzeti Tanács küldöttei is ott lesznek.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke az M1 Ma reggel című műsorában elmondta: nyilvánvaló, hogy jogsértés történt Csíksomlyón. Korábban a román ügyészség már több ilyen ügyben megállapította, hogy Wass Albertre nem vonatkozik az a törvény, amelyet önkényesen és félreértelmezve a román rendőrök alkalmaznak – fogalmazott az elnök, aki elmondta: a fenti esetekben a háborús bűnösök kultuszát tiltó törvényre hivatkoznak, ám legutóbb 2013-ban állapította meg az ügyészség, hogy e törvény nem vonatkozik Wass Albertre. Így szerinte nehezen hihető, hogy a belügyminiszter, vagy a rendőrség felső vezetése ne ismerné a döntést.
Megfélemlítési kísérletről van szó, a politikai rendőrség, a Securitate szerepét átvették a hatóságok, a rendőrség – hangsúlyozta Izsák Balázs.
Súlyos a belügyminiszter felelőssége – jelentette ki az elnök, kiemelve: hatalmi visszaélésért kell feljelentést tenni.
Izsák Balázs elmondta: a Székely Nemzeti Tanács küldöttei a székelység nemzeti autonómiája érdekében számos rendezvényen vesznek részt, így a kedd esti flashmobon is.
Jelenleg a székelyek nagy menetelésének „értékesítése” van folyamatban, érvényt kell szerezni az ott megjelent akaratnak – húzta alá Izsák Balázs.
hirado.hu / M1 Ma reggel/ Erdély.ma
2014. július 10.
Szakad az RMDSZ–PSD-érdekházasság?
Négy hónap elteltével szétszakadni látszik a román kommunista utódpárt és az RMDSZ koalíciója. A két szervezet konfliktusának kiváltó oka, hogy Románia az Európai Bizottság (EB) oldalán lépett be az RMDSZ-nek az EB ellen indított perébe. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) keretében létrehozott polgári bizottság – amelynek alelnöke az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor – Minority Safe Pack néven tavaly benyújtott egy javaslatcsomagot, amely egy sor kisebbségvédelmi intézkedést javasol az Európai Unió számára az oktatási, kulturális szférától egészen a médiaszabályozásig. Ennek nyilvántartásba vételét az EB tavaly ősszel elutasította. Az RMDSZ pedig nagyon helyesen perre vitte a dolgot.
A perbe eddig Szlovákia és Magyarország lépett be, mint sejthető, előbbi az EB, utóbbi az RMDSZ oldalán. Kelemen Hunor joggal felháborodott, és tartja abszurdnak a helyzetet, hogy a kormány tagjaként az RMDSZ perben van önmagával. Mivel a román fél aligha lép vissza, Kelemen választhat: vagy kilép az általa vezetett szervezet a kormányból, vagy kínos magyarázkodásba kezdhet az elvtelen kormányon maradást és az újabb következetlenséget indokolandó.
Árulások listája
A helyzet az, hogy midőn az RMDSZ csúcsvezetői 1996 legelején úgy határoztak, hogy kormányra viszik a szervezetet, bárki is légyen az év őszén esedékes választások győztese, nemcsak távlati céljaikat adták fel, nemcsak az autonómia elérését tolták ki a beláthatatlan jövőbe, nemcsak a legfőbb politikai eszközükről, a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségéről mondtak le, de beléptek egy olyan játékba, ahonnan a jelek szerint nincs kilépés.
Ez már 1997 végén látszott. Akkor történt a kormányzati partnerek első árulása, midőn az előzetes ígéretekkel ellentétben a parlamenti többség úgy határozott, hogy a magyar iskolákban románul kell tanulni a történelmet és a földrajzot. A látványos szószegést követő Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésén többen is azt követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. A vitát Markó Béla felszólalása zárta le, aki szokatlanul magas hangfrekvenciával, indulatosan utasította vissza az ötletet, és érvelés helyett szónoki kérdések sorozatát tette fel. „Attól lesz magyar egyetemünk, hogy kilépünk a kormányból?” – kérdezte, majd ugyanezt a kérdést, ugyanezekkel a szavakkal megismételte még jó néhányszor, további jogos követeléseinkkel kapcsolatban.
Nos, bizonyos, hogy önmagában a kilépéstől – ha azt nem követi radikális változás a politikai vonalvezetésben – nem lehet remélni helyzetünk jobbra fordulását. De a bennmaradástól sem. És e kérdéssorozatot mindig fel lehet tenni, akár arra hivatkozva, hogy jobb a közhangulat, ha az RMDSZ kormányon van. Bár az utóbbi hónapok történéseit – a Wass Albert-könyvek elkobzása, az író magánterületen felállított szobrának karhatalommal történő eltávolítása, a székely zászlók elleni hajsza, a nagyváradi magyar konzulátus felállításának visszautasítása – elnézve, ebben sem lehetünk biztosak. A konzulátusok ügye amúgy is a Ceauşescu-kort idézi, amikor centrális kérdés volt, holott „európai” „demokratikus” országok között a legtermészetesebb lenne, hogy annyi konzulátust nyisson Magyarország a szomszéd államokban, amennyit célszerűnek lát és képes fenntartani. Érhető volt magyar fél megütközése, hiszen a negatív üzenetküldésen kívül semmilyen ésszerű ok nem szólt a döntés mellett.
Markó–Neptun egységfront
Természetesen azoknak lett igazuk, akik előre megmondták, hogy a kormányban maradás nem hozza meg a gyümölcseit: 1998 nyarán nemhogy a Bolyai-egyetemet nem sikerült helyreállítani, de a román törvényhozás olyan határozatot fogadott el, miszerint nem lehet egyáltalában olyan állami egyetemet létesíteni Romániában, melynek ne lenne román tagozata is. Az RMDSZ válaszképpen 1998. szeptember 5-én ultimátumot fogadott el, amelynek értelmében kilép a kormányból, ha szeptember 30-ig nem teremtik meg az önálló állami magyar egyetem létrehozásának jogi feltételeit. Bár a kormány semmilyen érdemi lépést nem tett az ügyben, az RMDSZ nem lépett ki, hanem azzal a korábban maga által is elutasított javaslattal jött, hogy a kormány fogadjon el határozatot a Petőfi–Schiller egyetem létrehozásáról.
Így is lett, majd a magyar–német egyetemre való hivatkozással a csúcsvezetés rávette az SZKT-t arra, hogy október 3-án szavazzon saját, egy hónappal korábbi határozata ellen és vonja vissza az ultimátumot. Egy füst alatt azt is megszavaztatta, hogy a továbbiakban az Operatív Tanács kezében legyen a döntés hasonló helyzetekben. Vagyis az SZKT kezéből feles többséggel kivettek egy olyan döntéskört, amelynek ügyében az SZKT is csak kétharmaddal dönthetett! Ezzel a Markó–Neptun egységfront függetlenítette a kormányzati szerepvállalás, koalíciós egyezkedések, ultimátumok, szövetségkötések kérdéskörét az SZKT-tól. Attól a fórumtól, amelyben még jelen volt a Reform Tömörülés, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, vagyis azok az autonomista képviselők, akiknek nagy része 2003-ban, miután az RMDSZ-kongresszusi határozatok szintjén számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter programjával, saját szervezetek alakításába fogott. A Petőfi–Schiller egyetemről pedig azóta sem hallottunk, egyetlen pillanatig sem vette komolyan sem a román kormány, sem az RMDSZ, a kormányhatározat csak az SZKT „beetetéséhez” kellett. Így biztosítva volt a zavartalan közös kormányzás, de az is, hogy az RMDSZ látványos meghátrálása után semmilyen érdemi eredményt nem ért el abban a ciklusban.
Mindent előlről
Nagyrészt a bennmaradásnak volt „köszönhető”, hogy a szövetség azóta is képtelen kiszabadulni a hatalom bűvöletéből. S persze ennek a meghátrálásnak, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök – átvéve a román propaganda akkoron több mint félévtizedes szlogenjét – megfogalmazta emlékezetes mondatát: „Romániában példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést.” Amit később többen átvettek, s ma már Európa-szerte elfogadott. Károsabb üzenetet nem lehetett küldeni a külvilág felé. Ahelyett, hogy Koszovóhoz hasonló nemzetközi rendezést kérjünk, mindenkinek azt üzentük, hogy mi „otthon” elintézünk mindent, a kisebbségi kérdés belügy, hogy románok és magyarok építik a bizalmi légkört, ahogy a neptuni tárgyalásról szóló New York Times tudósításának címe is állította.
Érdekes lenne, ha ebbe a külügyminiszteri gesztusba törne bele az RMDSZ bicskája, ez jelentené a koalíció felbomlásának apropóját. Ami lehet akár miniszteri partizánakció is, mint Kelemen állítja. Akárcsak az az impertinencia, amellyel Titus Corlăţean ismét üdvözölte a trianoni döntés évfordulóját, ráadásul olyan szöveggel, hogy e szerződés „Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését szentesítette”. Sajnálatos, hogy e kérdéssel kapcsolatban egyetlen erdélyi magyar szervezet sem nyilatkozott, pedig ha mi nem igazítjuk ki a román külügyminiszter vaskos történelmi tévedéseit, más aligha teszi meg helyettünk.
Ceterum censeo: fel kell hagyni a neptuni ihletettségű politizálással, a román hatalom kegyeinek keresésével, és magyar érdekeken alapuló, távlatos politizálásba kell fogni. Akkor is, ha 25 év alatt megannyi történelmi esélyt szalasztottunk el, akkor is, ha a modellértékű román kisebbségpolitikának RMDSZ-segítséggel felépített hamis mítoszát kell majd lerombolni elsőként. Akkor is, ha a gyors sikerre sokkal kevesebb esélyünk van, mint Románia EU-csatlakozása előtt.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Négy hónap elteltével szétszakadni látszik a román kommunista utódpárt és az RMDSZ koalíciója. A két szervezet konfliktusának kiváltó oka, hogy Románia az Európai Bizottság (EB) oldalán lépett be az RMDSZ-nek az EB ellen indított perébe. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) keretében létrehozott polgári bizottság – amelynek alelnöke az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor – Minority Safe Pack néven tavaly benyújtott egy javaslatcsomagot, amely egy sor kisebbségvédelmi intézkedést javasol az Európai Unió számára az oktatási, kulturális szférától egészen a médiaszabályozásig. Ennek nyilvántartásba vételét az EB tavaly ősszel elutasította. Az RMDSZ pedig nagyon helyesen perre vitte a dolgot.
A perbe eddig Szlovákia és Magyarország lépett be, mint sejthető, előbbi az EB, utóbbi az RMDSZ oldalán. Kelemen Hunor joggal felháborodott, és tartja abszurdnak a helyzetet, hogy a kormány tagjaként az RMDSZ perben van önmagával. Mivel a román fél aligha lép vissza, Kelemen választhat: vagy kilép az általa vezetett szervezet a kormányból, vagy kínos magyarázkodásba kezdhet az elvtelen kormányon maradást és az újabb következetlenséget indokolandó.
Árulások listája
A helyzet az, hogy midőn az RMDSZ csúcsvezetői 1996 legelején úgy határoztak, hogy kormányra viszik a szervezetet, bárki is légyen az év őszén esedékes választások győztese, nemcsak távlati céljaikat adták fel, nemcsak az autonómia elérését tolták ki a beláthatatlan jövőbe, nemcsak a legfőbb politikai eszközükről, a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségéről mondtak le, de beléptek egy olyan játékba, ahonnan a jelek szerint nincs kilépés.
Ez már 1997 végén látszott. Akkor történt a kormányzati partnerek első árulása, midőn az előzetes ígéretekkel ellentétben a parlamenti többség úgy határozott, hogy a magyar iskolákban románul kell tanulni a történelmet és a földrajzot. A látványos szószegést követő Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésén többen is azt követelték, hogy az RMDSZ lépjen ki a kormányból. A vitát Markó Béla felszólalása zárta le, aki szokatlanul magas hangfrekvenciával, indulatosan utasította vissza az ötletet, és érvelés helyett szónoki kérdések sorozatát tette fel. „Attól lesz magyar egyetemünk, hogy kilépünk a kormányból?” – kérdezte, majd ugyanezt a kérdést, ugyanezekkel a szavakkal megismételte még jó néhányszor, további jogos követeléseinkkel kapcsolatban.
Nos, bizonyos, hogy önmagában a kilépéstől – ha azt nem követi radikális változás a politikai vonalvezetésben – nem lehet remélni helyzetünk jobbra fordulását. De a bennmaradástól sem. És e kérdéssorozatot mindig fel lehet tenni, akár arra hivatkozva, hogy jobb a közhangulat, ha az RMDSZ kormányon van. Bár az utóbbi hónapok történéseit – a Wass Albert-könyvek elkobzása, az író magánterületen felállított szobrának karhatalommal történő eltávolítása, a székely zászlók elleni hajsza, a nagyváradi magyar konzulátus felállításának visszautasítása – elnézve, ebben sem lehetünk biztosak. A konzulátusok ügye amúgy is a Ceauşescu-kort idézi, amikor centrális kérdés volt, holott „európai” „demokratikus” országok között a legtermészetesebb lenne, hogy annyi konzulátust nyisson Magyarország a szomszéd államokban, amennyit célszerűnek lát és képes fenntartani. Érhető volt magyar fél megütközése, hiszen a negatív üzenetküldésen kívül semmilyen ésszerű ok nem szólt a döntés mellett.
Markó–Neptun egységfront
Természetesen azoknak lett igazuk, akik előre megmondták, hogy a kormányban maradás nem hozza meg a gyümölcseit: 1998 nyarán nemhogy a Bolyai-egyetemet nem sikerült helyreállítani, de a román törvényhozás olyan határozatot fogadott el, miszerint nem lehet egyáltalában olyan állami egyetemet létesíteni Romániában, melynek ne lenne román tagozata is. Az RMDSZ válaszképpen 1998. szeptember 5-én ultimátumot fogadott el, amelynek értelmében kilép a kormányból, ha szeptember 30-ig nem teremtik meg az önálló állami magyar egyetem létrehozásának jogi feltételeit. Bár a kormány semmilyen érdemi lépést nem tett az ügyben, az RMDSZ nem lépett ki, hanem azzal a korábban maga által is elutasított javaslattal jött, hogy a kormány fogadjon el határozatot a Petőfi–Schiller egyetem létrehozásáról.
Így is lett, majd a magyar–német egyetemre való hivatkozással a csúcsvezetés rávette az SZKT-t arra, hogy október 3-án szavazzon saját, egy hónappal korábbi határozata ellen és vonja vissza az ultimátumot. Egy füst alatt azt is megszavaztatta, hogy a továbbiakban az Operatív Tanács kezében legyen a döntés hasonló helyzetekben. Vagyis az SZKT kezéből feles többséggel kivettek egy olyan döntéskört, amelynek ügyében az SZKT is csak kétharmaddal dönthetett! Ezzel a Markó–Neptun egységfront függetlenítette a kormányzati szerepvállalás, koalíciós egyezkedések, ultimátumok, szövetségkötések kérdéskörét az SZKT-tól. Attól a fórumtól, amelyben még jelen volt a Reform Tömörülés, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, vagyis azok az autonomista képviselők, akiknek nagy része 2003-ban, miután az RMDSZ-kongresszusi határozatok szintjén számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter programjával, saját szervezetek alakításába fogott. A Petőfi–Schiller egyetemről pedig azóta sem hallottunk, egyetlen pillanatig sem vette komolyan sem a román kormány, sem az RMDSZ, a kormányhatározat csak az SZKT „beetetéséhez” kellett. Így biztosítva volt a zavartalan közös kormányzás, de az is, hogy az RMDSZ látványos meghátrálása után semmilyen érdemi eredményt nem ért el abban a ciklusban.
Mindent előlről
Nagyrészt a bennmaradásnak volt „köszönhető”, hogy a szövetség azóta is képtelen kiszabadulni a hatalom bűvöletéből. S persze ennek a meghátrálásnak, amelynek következtében Bill Clinton amerikai elnök – átvéve a román propaganda akkoron több mint félévtizedes szlogenjét – megfogalmazta emlékezetes mondatát: „Romániában példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést.” Amit később többen átvettek, s ma már Európa-szerte elfogadott. Károsabb üzenetet nem lehetett küldeni a külvilág felé. Ahelyett, hogy Koszovóhoz hasonló nemzetközi rendezést kérjünk, mindenkinek azt üzentük, hogy mi „otthon” elintézünk mindent, a kisebbségi kérdés belügy, hogy románok és magyarok építik a bizalmi légkört, ahogy a neptuni tárgyalásról szóló New York Times tudósításának címe is állította.
Érdekes lenne, ha ebbe a külügyminiszteri gesztusba törne bele az RMDSZ bicskája, ez jelentené a koalíció felbomlásának apropóját. Ami lehet akár miniszteri partizánakció is, mint Kelemen állítja. Akárcsak az az impertinencia, amellyel Titus Corlăţean ismét üdvözölte a trianoni döntés évfordulóját, ráadásul olyan szöveggel, hogy e szerződés „Erdélynek az anyaországhoz való visszatérését szentesítette”. Sajnálatos, hogy e kérdéssel kapcsolatban egyetlen erdélyi magyar szervezet sem nyilatkozott, pedig ha mi nem igazítjuk ki a román külügyminiszter vaskos történelmi tévedéseit, más aligha teszi meg helyettünk.
Ceterum censeo: fel kell hagyni a neptuni ihletettségű politizálással, a román hatalom kegyeinek keresésével, és magyar érdekeken alapuló, távlatos politizálásba kell fogni. Akkor is, ha 25 év alatt megannyi történelmi esélyt szalasztottunk el, akkor is, ha a modellértékű román kisebbségpolitikának RMDSZ-segítséggel felépített hamis mítoszát kell majd lerombolni elsőként. Akkor is, ha a gyors sikerre sokkal kevesebb esélyünk van, mint Románia EU-csatlakozása előtt.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. július 13.
Vádlottként hallgatják ki Tóth Ferencet
Péntekre kapott idézőt, mégsem hallgatta ki a rendőrség a szovátai Tóth Ferencet. A férfinak ez lett volna a második kihallgatása, mióta június 8-án saját szovátai telkén fellállított Wass Albert-szobrot június 12-én a hatóságok elkobozták.
Érdeklődésünkre Tóth Ferenc elmondta: ügyvédnője betegsége miatt kértek és kaptak halasztást egy későbbi időpontra. Annyi újdonság van azonban az ügyében, hogy időközben gyanúsítottból vádlottá minősítették át megítélését – mondta el a szoborállító férfi, akinek elképzelése sincs arról, hogy meddig folyhat az ügy, és hogy folytatják-e a hatóságok az ellene indított megfélemlítési akciót. Viszont azt sejti, hogy a vizsgálati rendet szeretné a rendőrség is betartani, hogy ha törvényszéki tárgyalásra kerülnek, ne akadjon kihasználható hiba. Márpedig Tóth Ferernc meg van győződve, hogy törvényszéki döntés fog születni arról, hogy visszakapja-e az elkobzott Wass-szobrot.
Csupán annyit kívánt még megjegyezni, hogy egyelőre várják az új idézést, de még nem konzultált az ügyvédjével arról, hogy vádlottként köteles-e vallomást tenni, vagy megtagadhatja azt, amiként megtette ezt néhány hete gyanúsítottként.
Gligor Róbert László, Székelyhon.ro
Péntekre kapott idézőt, mégsem hallgatta ki a rendőrség a szovátai Tóth Ferencet. A férfinak ez lett volna a második kihallgatása, mióta június 8-án saját szovátai telkén fellállított Wass Albert-szobrot június 12-én a hatóságok elkobozták.
Érdeklődésünkre Tóth Ferenc elmondta: ügyvédnője betegsége miatt kértek és kaptak halasztást egy későbbi időpontra. Annyi újdonság van azonban az ügyében, hogy időközben gyanúsítottból vádlottá minősítették át megítélését – mondta el a szoborállító férfi, akinek elképzelése sincs arról, hogy meddig folyhat az ügy, és hogy folytatják-e a hatóságok az ellene indított megfélemlítési akciót. Viszont azt sejti, hogy a vizsgálati rendet szeretné a rendőrség is betartani, hogy ha törvényszéki tárgyalásra kerülnek, ne akadjon kihasználható hiba. Márpedig Tóth Ferernc meg van győződve, hogy törvényszéki döntés fog születni arról, hogy visszakapja-e az elkobzott Wass-szobrot.
Csupán annyit kívánt még megjegyezni, hogy egyelőre várják az új idézést, de még nem konzultált az ügyvédjével arról, hogy vádlottként köteles-e vallomást tenni, vagy megtagadhatja azt, amiként megtette ezt néhány hete gyanúsítottként.
Gligor Róbert László, Székelyhon.ro
2014. július 23.
Hogyan kerülhet egy sírkő a Körösbe?
Váradi fiatalok lettek figyelmesek hétfő délután arra, hogy a számítógépközpont mellett levő kishíd lábánál a vízben egy furcsa, négyszögletes fehér kő hever. Lementek a sétányról a vízig, s megdöbbenve látták, hogy egy régi, magyar feliratos sírkő hever a folyóban, fennakadva a hídlába mellett levő szikladarabokon.
A követ megtaláló fiatal lány édesapja értesített bennünket erről a furcsa leletről. Tegnap délelőtt mi is kimentünk a helyszínre, s meg is találtuk a szóban forgó sírkövet. Ilyeneket szoktak a kriptafülkékre vagy nagyobb síremlékekre helyezni. Úgy tűnt, fehér márványból lett kifaragva, s viszonylag épségben van. A sírkőn ez a felirat áll: „Szilágyi Jánosné, született Mihutz Juliánna, 1857-1932”. A sírkőbe kereszt ábrája van faragva, így a néhai asszony minden bizonnyal katolikus hitű lehetett. Felvetődik azonban a kérdés, hogyan kerülhetett a folyóba egy régi, épen maradt sírkő? Ha a márvány miatt lopta volna el valahonnan valaki, az nem dobja a vízbe, s ha valahogy, valamiért bele is dobták volna, úgy a márványtábla bizonyára eltörik a meder alján levő nagy köveken. Persze azt sem lehet tudni, hány esztendő óta sodródik a folyóvízben ez a régi sírkő.
Tegnap a folyóparton egy öreg pecás is álldogált az esőben, aki elmondta, pár évvel ezelőtt már több sírkődarabot sodort partra ezen a részen a Körös, sokan úgy vélik, abból a csatornaalagútból mossa ki ezeket áradáskor vagy nagy esőzések után a víz, mely a Szent László templom melletti Kishíd alatt van.
Mivel nemrég kiderült, hogy a Szent László templom alatti altemplomban több fel nem tárt temetkezési hely van, nem tudni hány kriptafolyosóval, akár igaza is lehet az öreg halásznak. A Szent László tér alatti alagutak ugyanis hetek óta ismét kérdőjelek sorozatát villantották fel a váradiak előtt, s ha logikusan gondolkodunk, van esélye annak, hogy a sírkő az altemplom beomlott temetkezési helyéről esett a csatornavízbe, majd sodródott onnan a folyóba, s később fennakadt a legközelebbi híd lábánál. Ezek azonban egyelőre találgatások. Az viszont gyakorlati kérdés, hogy ilyen esetben hogyan lehet kiszedni, már csak kegyeleti okokból is, a folyóba került sírkövet?
Megkerestük a városi temető gondnokságát, ahonnan azt a választ kaptuk, mivel egy ilyen régi sírkő már műemléknek számit, próbálkozzunk a műemlékvédő szervezeteknél. Így felkerestük a váradi műemlékvédő szervezet egyik ismert tagját, Dukrét Géza tanár urat, akinek elmondtuk mi található a Körös vizében. A tanár úr megígérte, hogy a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság segítségével megpróbálják a vízben levő sírkövet kiemelni, és valamelyik templom alagsorában elhelyezni.
A számítógépközpont melletti híd
Persze a kérdés marad, hogy a feltehetően váradi polgár, néhai Mihutz Juliánna sírjával mi is történt? Talán élnek még leszármazottai, akik esetleg elviszik a sírkövet? Kérdés az is, hogy az örök nyugodalom helyett miféle történések bolygathatták fel a sírját, hogy mint a múltból felbukkanó bizonyíték vagy számonkérés egyszer csak partra sodródjon, figyelmeztetve a jelen váradi magyarjait valamire. Valamire, ami kegyelet és kegyeletsértés, ami gyakran barbár pusztítás, sírrablás és régi magyar temetők felszámolása… De ez a furcsa sírkő akár másra is figyelmeztethet nemcsak minket, itteni magyarokat, éspedig arra a Wass Alberttől vett verssorra, miszerint: „a víz szalad, a kő marad, a kő marad…”
Szőke Mária
reggeliujsag.ro, Erdély.ma
Váradi fiatalok lettek figyelmesek hétfő délután arra, hogy a számítógépközpont mellett levő kishíd lábánál a vízben egy furcsa, négyszögletes fehér kő hever. Lementek a sétányról a vízig, s megdöbbenve látták, hogy egy régi, magyar feliratos sírkő hever a folyóban, fennakadva a hídlába mellett levő szikladarabokon.
A követ megtaláló fiatal lány édesapja értesített bennünket erről a furcsa leletről. Tegnap délelőtt mi is kimentünk a helyszínre, s meg is találtuk a szóban forgó sírkövet. Ilyeneket szoktak a kriptafülkékre vagy nagyobb síremlékekre helyezni. Úgy tűnt, fehér márványból lett kifaragva, s viszonylag épségben van. A sírkőn ez a felirat áll: „Szilágyi Jánosné, született Mihutz Juliánna, 1857-1932”. A sírkőbe kereszt ábrája van faragva, így a néhai asszony minden bizonnyal katolikus hitű lehetett. Felvetődik azonban a kérdés, hogyan kerülhetett a folyóba egy régi, épen maradt sírkő? Ha a márvány miatt lopta volna el valahonnan valaki, az nem dobja a vízbe, s ha valahogy, valamiért bele is dobták volna, úgy a márványtábla bizonyára eltörik a meder alján levő nagy köveken. Persze azt sem lehet tudni, hány esztendő óta sodródik a folyóvízben ez a régi sírkő.
Tegnap a folyóparton egy öreg pecás is álldogált az esőben, aki elmondta, pár évvel ezelőtt már több sírkődarabot sodort partra ezen a részen a Körös, sokan úgy vélik, abból a csatornaalagútból mossa ki ezeket áradáskor vagy nagy esőzések után a víz, mely a Szent László templom melletti Kishíd alatt van.
Mivel nemrég kiderült, hogy a Szent László templom alatti altemplomban több fel nem tárt temetkezési hely van, nem tudni hány kriptafolyosóval, akár igaza is lehet az öreg halásznak. A Szent László tér alatti alagutak ugyanis hetek óta ismét kérdőjelek sorozatát villantották fel a váradiak előtt, s ha logikusan gondolkodunk, van esélye annak, hogy a sírkő az altemplom beomlott temetkezési helyéről esett a csatornavízbe, majd sodródott onnan a folyóba, s később fennakadt a legközelebbi híd lábánál. Ezek azonban egyelőre találgatások. Az viszont gyakorlati kérdés, hogy ilyen esetben hogyan lehet kiszedni, már csak kegyeleti okokból is, a folyóba került sírkövet?
Megkerestük a városi temető gondnokságát, ahonnan azt a választ kaptuk, mivel egy ilyen régi sírkő már műemléknek számit, próbálkozzunk a műemlékvédő szervezeteknél. Így felkerestük a váradi műemlékvédő szervezet egyik ismert tagját, Dukrét Géza tanár urat, akinek elmondtuk mi található a Körös vizében. A tanár úr megígérte, hogy a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság segítségével megpróbálják a vízben levő sírkövet kiemelni, és valamelyik templom alagsorában elhelyezni.
A számítógépközpont melletti híd
Persze a kérdés marad, hogy a feltehetően váradi polgár, néhai Mihutz Juliánna sírjával mi is történt? Talán élnek még leszármazottai, akik esetleg elviszik a sírkövet? Kérdés az is, hogy az örök nyugodalom helyett miféle történések bolygathatták fel a sírját, hogy mint a múltból felbukkanó bizonyíték vagy számonkérés egyszer csak partra sodródjon, figyelmeztetve a jelen váradi magyarjait valamire. Valamire, ami kegyelet és kegyeletsértés, ami gyakran barbár pusztítás, sírrablás és régi magyar temetők felszámolása… De ez a furcsa sírkő akár másra is figyelmeztethet nemcsak minket, itteni magyarokat, éspedig arra a Wass Alberttől vett verssorra, miszerint: „a víz szalad, a kő marad, a kő marad…”
Szőke Mária
reggeliujsag.ro, Erdély.ma
2014. július 23.
Csibi Barnán keresztül járatnák le az önrendelkezést
A szélsőséges megnyilvánulásai – többek között az 1848-49-es forradalom idején számos erdélyi magyar civil meggyilkolásáért felelős Avram Iancu jelképes felakasztása – miatt hírhedt egykori csíkszeredai adóellenőr, Csibi Barna személyén keresztül próbálja összemosni a Székelyföld autonómiájáért zajló küzdelmet és a délkelet-ukrajnai eseményeket a Rise Project című, magát tényfeltáró portálként jellemző román orgánum.
A portál szerint Csibi jelenleg zömmel Kárpátalján tartózkodik, ahol az ottani magyar közösség autonómiájáért küzd.
A Rise Project a maláj utasszállító gép lezuhanását követően kereste meg Csibit, aki Skype-interjút adott a portálnak. Csibi ebben arról beszél: egyedül Vlagyimir Putyin orosz elnök támogatja a valós önrendelkezési törekvéseket, erre példaként Donyeck és Luhanszk esetét hozta fel, ahol a szakadárok önálló népköztársaságokat kiáltottak ki, Putyin pedig a Nyugattal ellentétben támogatja őket, mivel fenntartja: ugyanaz a helyzet állt elő, mint Koszovóban.
Az ennek kapcsán feltett kérdésre úgy válaszolt: Oroszország „stratégiai okokból” a Székelyföld önrendelkezését is támogatja, hiszen a székelyek ugyanúgy önrendelkezést akarnak, mint a donyeckiek. Szerinte az orosz média jóvoltából az orosz közvélemény jól tájékozott a székely önrendelkezési törekvések, és az azok ellen irányuló román hatósági akciók tekintetében.
„Oroszország szövetségeseket keres a Székelyföldön” – állította Csibi, aki szerint akár már nagyon rövid időn belül létrejöhet az önálló Székelyföld.
A Rise Project „tájékozottságát” jól mutatja, hogy egy másik, Csibiről szóló anyagban arról írnak: az általa megalakítani kívánt Székely Gárda mintájául szolgáló Magyar Gárda szellemi vezetői között ott van Wass Albert és Horthy Miklós egykori kormányzó is.
Balogh Levente, Székelyhon.ro
A szélsőséges megnyilvánulásai – többek között az 1848-49-es forradalom idején számos erdélyi magyar civil meggyilkolásáért felelős Avram Iancu jelképes felakasztása – miatt hírhedt egykori csíkszeredai adóellenőr, Csibi Barna személyén keresztül próbálja összemosni a Székelyföld autonómiájáért zajló küzdelmet és a délkelet-ukrajnai eseményeket a Rise Project című, magát tényfeltáró portálként jellemző román orgánum.
A portál szerint Csibi jelenleg zömmel Kárpátalján tartózkodik, ahol az ottani magyar közösség autonómiájáért küzd.
A Rise Project a maláj utasszállító gép lezuhanását követően kereste meg Csibit, aki Skype-interjút adott a portálnak. Csibi ebben arról beszél: egyedül Vlagyimir Putyin orosz elnök támogatja a valós önrendelkezési törekvéseket, erre példaként Donyeck és Luhanszk esetét hozta fel, ahol a szakadárok önálló népköztársaságokat kiáltottak ki, Putyin pedig a Nyugattal ellentétben támogatja őket, mivel fenntartja: ugyanaz a helyzet állt elő, mint Koszovóban.
Az ennek kapcsán feltett kérdésre úgy válaszolt: Oroszország „stratégiai okokból” a Székelyföld önrendelkezését is támogatja, hiszen a székelyek ugyanúgy önrendelkezést akarnak, mint a donyeckiek. Szerinte az orosz média jóvoltából az orosz közvélemény jól tájékozott a székely önrendelkezési törekvések, és az azok ellen irányuló román hatósági akciók tekintetében.
„Oroszország szövetségeseket keres a Székelyföldön” – állította Csibi, aki szerint akár már nagyon rövid időn belül létrejöhet az önálló Székelyföld.
A Rise Project „tájékozottságát” jól mutatja, hogy egy másik, Csibiről szóló anyagban arról írnak: az általa megalakítani kívánt Székely Gárda mintájául szolgáló Magyar Gárda szellemi vezetői között ott van Wass Albert és Horthy Miklós egykori kormányzó is.
Balogh Levente, Székelyhon.ro
2014. július 28.
PSD-s politikus: elegünk van Magyarországból!
Valóságos magyarellenes kiáltványt fogalmazott meg az adevarul.ro-n működtetett blogján vasárnap Bogdan Diaconu. A szociáldemokrata képviselőnél valószínűleg Tusványos és az újabb székely zászlók kézdivásárhelyi felvonása miatt gurulhatott el a pirula.
A politikus Elegünk van Magyarországból című írásában tételesen felsorolja Budapestnek azokat a megnyilvánulásait, amelyeket szerinte Bukarestnek nem lenne szabad eltűrnie. A lista egészen hosszúra sikeredett.
Diaconu felrója Magyarországnak, hogy a határon túli magyarokért aggódik, miközben nem oldotta meg a saját nemzeti kisebbségeinek a parlamenti képviseletét. A szerzőnek elege van a magyar történelmi egyházak ingatlan-restitúciós igényeiből, azok után, hogy szerinte a XIX. században nem engedélyezték az erdélyi románoknak a templomépítést.
A politikus szerint budapesti támogatással háborús bűnös magyar írókat népszerűsítenek Erdélyben, szobrot emelnek nekik, „átkozott hamvaikat” becsempészik Erdélybe. „Soha nem hallottam még a magyarok részéről bocsánatkérést a Horthy-rendszer erdélyi bűnei miatt” – írja.
Diaconunak elege van abból a Magyarországból, amelynek politikusai szerinte úton-útfélen a romániai magyarság eltiprására panaszkodnak, miközben a Hargita és Kovászna megyei románok „az új magyar grófok terrorja alatt élnek”.
„Elegünk van Orbán Viktor, Semjén Zsolt, Tőkés László és Vona Gábor Magyarországából, Wass Albert és Nyírő József Magyarországából, a Horty-rendszert visszasíró Magyarországból, és a Tőkés által feltámasztani kívánt halálosztó székely zászlóaljak Magyarországából” – zárul az írás.
Mint ismert, Bogdan Diaconu az RMDSZ koalíciós partnerének, a Szociáldemokrata Pártnak a képviselője. Kelemen Hunorék már többször sérelmezték a koalícióban a politikus magatartását. „Elmondtuk, hogy ezt többé nem tolerálhatjuk. Megígérték, hogy beszélnek Diaconu fejével. Elmagyarázzák neki, hogy egy koalícióban ezt nem lehet művelni” – nyilatkozta korábban a maszol.ro-nak Borbély László politikai alelnök.
maszol/adevarul.ro
Valóságos magyarellenes kiáltványt fogalmazott meg az adevarul.ro-n működtetett blogján vasárnap Bogdan Diaconu. A szociáldemokrata képviselőnél valószínűleg Tusványos és az újabb székely zászlók kézdivásárhelyi felvonása miatt gurulhatott el a pirula.
A politikus Elegünk van Magyarországból című írásában tételesen felsorolja Budapestnek azokat a megnyilvánulásait, amelyeket szerinte Bukarestnek nem lenne szabad eltűrnie. A lista egészen hosszúra sikeredett.
Diaconu felrója Magyarországnak, hogy a határon túli magyarokért aggódik, miközben nem oldotta meg a saját nemzeti kisebbségeinek a parlamenti képviseletét. A szerzőnek elege van a magyar történelmi egyházak ingatlan-restitúciós igényeiből, azok után, hogy szerinte a XIX. században nem engedélyezték az erdélyi románoknak a templomépítést.
A politikus szerint budapesti támogatással háborús bűnös magyar írókat népszerűsítenek Erdélyben, szobrot emelnek nekik, „átkozott hamvaikat” becsempészik Erdélybe. „Soha nem hallottam még a magyarok részéről bocsánatkérést a Horthy-rendszer erdélyi bűnei miatt” – írja.
Diaconunak elege van abból a Magyarországból, amelynek politikusai szerinte úton-útfélen a romániai magyarság eltiprására panaszkodnak, miközben a Hargita és Kovászna megyei románok „az új magyar grófok terrorja alatt élnek”.
„Elegünk van Orbán Viktor, Semjén Zsolt, Tőkés László és Vona Gábor Magyarországából, Wass Albert és Nyírő József Magyarországából, a Horty-rendszert visszasíró Magyarországból, és a Tőkés által feltámasztani kívánt halálosztó székely zászlóaljak Magyarországából” – zárul az írás.
Mint ismert, Bogdan Diaconu az RMDSZ koalíciós partnerének, a Szociáldemokrata Pártnak a képviselője. Kelemen Hunorék már többször sérelmezték a koalícióban a politikus magatartását. „Elmondtuk, hogy ezt többé nem tolerálhatjuk. Megígérték, hogy beszélnek Diaconu fejével. Elmagyarázzák neki, hogy egy koalícióban ezt nem lehet művelni” – nyilatkozta korábban a maszol.ro-nak Borbély László politikai alelnök.
maszol/adevarul.ro
2014. augusztus 5.
Rajt az EMI-táborban
Lehet-e Nyírő József- vagy Wass Albert-műveket nyilvánosan felolvasni? Háború zajlik Ukrajnában, hogyan érinti ez a kárpátaljai magyarokat? Autonómia – kérdések és témák, amelyek terítékre kerülnek a kedden kezdődő, 10. EMI-táborban.
Épül az előadósátor, folynak az EMI-tábor előkészületei, ezt láthattuk hétfőn Borzonton, a Dorka panziónál. A szervezőket „kézről kézre adták” máris a különböző hatóságok, a rutinellenőrzésekkel engedélyek meglétét vizsgálva. Ez korántsem meglepő, az EMI vezetői megszokták, hogy kiemelt figyelemmel tekintenek rájuk a hivatalos szervek. Minden rendben találtatott, a helyszín megfelel a tábor követelményeinek. A nagyszínpad és a sörsátrak a kezdésre a helyükön lesznek. Jöhetnek a táborozók.
Vissza- és előretekintés a nyitónapon
A tábor ezúttal is fontos közéleti-nemzetpolitikai előadásoknak, kerekasztalnak ad helyet, az előadósátorban neves történészek, politikusok, közgazdászok szólalnak majd meg. Kedd délután azonban még a „háziaké” lesz a főszerep. Az ötkor történő hivatalos megnyitó után 6-kor kezdődik az EMI-tábor – ahogy volt és ahogy lesz című kerekasztal, ahol az elmúlt tíz évre tekintenek vissza, és persze a jövő terveiről is szót ejtenek az egykori és mostani szervezők. Ha az előadósátorban kedden még nem is lesznek nagy nevek, a nagyszínpadon már igen. Az első esti bulit a Pokolgép és a Nevergreen együttes biztosítja, este 8, illetve 10 órától.
Ami a héten igazán érdekes lehet
Sorbán Attila Örs főszervező Raffay Ernő, Szántai Lajos, Vona Gábor, Hetesi Zsolt nevét említette, mint olyanokat, akik előadását valószínűleg nagy figyelem övezi majd, de minden napra jut olyan program, amelyet mindenképpen érdemes követni, amit kár lenne kihagyni.
Szerdán délután 4-től Mit tehetnek az autonómiáért önkormányzataink? címmel zajlik kerekasztal, ahol mindhárom erdélyi magyar párt tisztségviselői megszólalnak, így Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke (RMDSZ), Márton Zoltán, Makfalva polgármestere (MPP), Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere (MPP), Sorbán Attila, Hargita megye tanácsosa (EMNP).
Csütörtökön 12-től tartja előadását Vona Gábor, a Jobbik elnöke és Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője. Pénteken délután 4-től Nemzetpolitikai kilátások és törekvések témában Kőszegi Zoltán, Dabas polgármestere (Fidesz) és Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök előadását hallgathatják meg az érdeklődők.
Szombat „Autonómianap” lesz, amelyet idén is az SZNT szervez közösen az EMI-vel. Itt délelőtt 10-kor Az autonómiatörekvés állomásai 2014-ben címmel zajlik kerekasztal, amelyen Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke osztja meg gondolatait. Táborzáróként délután 6-tól ökumenikus istentisztelet lesz, Böjte Csaba atya, Fülöp Júlia unitárius lelkész és Krizbai Imre református lelkész hirdet igét.
Koncertek: változatos kínálat
Kedden a Pokolgép és a Nevergreen, szerdán az Ismerős Arcok és a Leander Rising, csütörtökön az Atilla Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe, Varga Miklós, valamint a Beatrice, pénteken a Hot Jazz Band és a P. Mobil, szombaton pedig a Road és a Kárpátia koncertezik. A koncertek este 8 és 10 órakor kezdődnek mindennap. Emellett a kisszínpadon is számos együttes lép fel esténként, illetve éjszakánként. Itt koncertezik például a Transylmania vagy a Bagossy Brothers Company is
Hasznos tudnivalók
Az EMI-táborba a korábbi évekhez hasonlóan menetrend szerinti járatok viszik az érdeklődőket Gyergyószentmiklósról. Fontos tudni, hogy visszafelé a városba éjfélkor és 2 órakor is indul busz a tábor helyszínéről. A táborba a napi belépő 21, a heti belépő 93 lejbe kerül, a belépés 7 év alatti gyermekeknek ingyenes, 14 év alatt pedig csak a jegy ellenértékének felét kell fizetni.
Gergely Imre, Székelyhon.ro
Lehet-e Nyírő József- vagy Wass Albert-műveket nyilvánosan felolvasni? Háború zajlik Ukrajnában, hogyan érinti ez a kárpátaljai magyarokat? Autonómia – kérdések és témák, amelyek terítékre kerülnek a kedden kezdődő, 10. EMI-táborban.
Épül az előadósátor, folynak az EMI-tábor előkészületei, ezt láthattuk hétfőn Borzonton, a Dorka panziónál. A szervezőket „kézről kézre adták” máris a különböző hatóságok, a rutinellenőrzésekkel engedélyek meglétét vizsgálva. Ez korántsem meglepő, az EMI vezetői megszokták, hogy kiemelt figyelemmel tekintenek rájuk a hivatalos szervek. Minden rendben találtatott, a helyszín megfelel a tábor követelményeinek. A nagyszínpad és a sörsátrak a kezdésre a helyükön lesznek. Jöhetnek a táborozók.
Vissza- és előretekintés a nyitónapon
A tábor ezúttal is fontos közéleti-nemzetpolitikai előadásoknak, kerekasztalnak ad helyet, az előadósátorban neves történészek, politikusok, közgazdászok szólalnak majd meg. Kedd délután azonban még a „háziaké” lesz a főszerep. Az ötkor történő hivatalos megnyitó után 6-kor kezdődik az EMI-tábor – ahogy volt és ahogy lesz című kerekasztal, ahol az elmúlt tíz évre tekintenek vissza, és persze a jövő terveiről is szót ejtenek az egykori és mostani szervezők. Ha az előadósátorban kedden még nem is lesznek nagy nevek, a nagyszínpadon már igen. Az első esti bulit a Pokolgép és a Nevergreen együttes biztosítja, este 8, illetve 10 órától.
Ami a héten igazán érdekes lehet
Sorbán Attila Örs főszervező Raffay Ernő, Szántai Lajos, Vona Gábor, Hetesi Zsolt nevét említette, mint olyanokat, akik előadását valószínűleg nagy figyelem övezi majd, de minden napra jut olyan program, amelyet mindenképpen érdemes követni, amit kár lenne kihagyni.
Szerdán délután 4-től Mit tehetnek az autonómiáért önkormányzataink? címmel zajlik kerekasztal, ahol mindhárom erdélyi magyar párt tisztségviselői megszólalnak, így Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke (RMDSZ), Márton Zoltán, Makfalva polgármestere (MPP), Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere (MPP), Sorbán Attila, Hargita megye tanácsosa (EMNP).
Csütörtökön 12-től tartja előadását Vona Gábor, a Jobbik elnöke és Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője. Pénteken délután 4-től Nemzetpolitikai kilátások és törekvések témában Kőszegi Zoltán, Dabas polgármestere (Fidesz) és Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök előadását hallgathatják meg az érdeklődők.
Szombat „Autonómianap” lesz, amelyet idén is az SZNT szervez közösen az EMI-vel. Itt délelőtt 10-kor Az autonómiatörekvés állomásai 2014-ben címmel zajlik kerekasztal, amelyen Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke osztja meg gondolatait. Táborzáróként délután 6-tól ökumenikus istentisztelet lesz, Böjte Csaba atya, Fülöp Júlia unitárius lelkész és Krizbai Imre református lelkész hirdet igét.
Koncertek: változatos kínálat
Kedden a Pokolgép és a Nevergreen, szerdán az Ismerős Arcok és a Leander Rising, csütörtökön az Atilla Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe, Varga Miklós, valamint a Beatrice, pénteken a Hot Jazz Band és a P. Mobil, szombaton pedig a Road és a Kárpátia koncertezik. A koncertek este 8 és 10 órakor kezdődnek mindennap. Emellett a kisszínpadon is számos együttes lép fel esténként, illetve éjszakánként. Itt koncertezik például a Transylmania vagy a Bagossy Brothers Company is
Hasznos tudnivalók
Az EMI-táborba a korábbi évekhez hasonlóan menetrend szerinti járatok viszik az érdeklődőket Gyergyószentmiklósról. Fontos tudni, hogy visszafelé a városba éjfélkor és 2 órakor is indul busz a tábor helyszínéről. A táborba a napi belépő 21, a heti belépő 93 lejbe kerül, a belépés 7 év alatti gyermekeknek ingyenes, 14 év alatt pedig csak a jegy ellenértékének felét kell fizetni.
Gergely Imre, Székelyhon.ro
2014. augusztus 5.
Nemzetpolitika és rock: EMI-tábor
Legalább ugyanannyi résztvevőre számítanak, mint amennyien egy évvel ezelőtt táboroztak. Ez tizenkétezer táborozót jelentene a borzonti Dorka panziónál zajló 10. EMI-Táborban. Az előjelek jók, a megvásárolt hetijegyek száma nagyobb, mint a 2013-as rendezvény első napján volt. Beindultak az előadások, koncertek. Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
EMI-tábor – volt és lesz
Az előadósátor programja kerekasztallal kezdődött el, annak apropóján, hogy kerek évfordulóhoz érkezett az esemény, az idei a 10. EMI-tábor. A tábor egykori alapítói és szervezői, Soós Sándor, az EMI korábbi elnöke, Bagoly Zsolt, az EMI volt alelnöke, Vadász Szatmári Huba, a Magyar Ifjúsági Tanács alelnöke, valamint a jelenlegi főszervező, Sorbán Attila Örs EMI-elnök meséltek a kezdeti időkről, s a tíz év alatt adódott történésekről.
Soós Sándor megfogalmazta: „Hittünk benne, hogy igazunk van” – s kifejtette, ez a hit segített a szervezőknek abban, hogy a legkülönbözőbb oldalról érkező nyomások, akadályoztatások ellenére nem adták fel, s működtetni tudják a mai napig a tábort. Elhangzott, céljuk volt és maradt, hogy a jobboldal, a nemzeti beállítottságú személyiségek és szervezetek számára kínáljanak találkozóhelyeket, ahol elhangozhatnak olyan gondolatok, amelyeknek máshol nem igazán adnak teret. Fontosnak tartják, hogy legyen vita, nézetek ütközzenek. Ezt a lehetőséget mindenkinek megadják, aki a jobb oldalon áll.
Szó esett az akadályoztatások felemlegetése során, hogy a legkülönbözőbb hatóságok minden évben ismétlődő alapos ellenőrzései ellenére az EMI-t soha, egyetlen alkalommal sem büntették meg. A szervek azonban megpróbálták úgy ellehetetleníteni őket, hogy a közreműködőkre, támogatókra róttak ki büntetéseket.
A beszélgetés során felvetődött, hogy az EMI-tábor, ha alapjaiban nem is változott, céljai tíz év alatt sem módosultak, továbbra is fontos nemzetpolitikai műhelyként határozzák meg magukat, a felvetődő kérdések azonban sok esetben más súllyal jelentkeznek most, mint ahogyan elhangoztak egy évtizede. Felemlítették, például, hogy ma is vannak, akik Wass Albertre mint háborús bűnösre gondolnak, de már nem ütközik akkora hatósági ellenállásba egy Wass Albert-felolvasás, mint tíz éve, vagy hogy az autonómia szó is másként szerepel a köztudatban, mint az első EMI-tábor idején.
Az elhangzottak alapján le lehetett vonni a következtetést: EMI-tábor ezután is lesz, a lendület nem csökken. Az „alapító atyák” mára családapák lettek, s kevesebb idejük van már táborszervezési feladatokat ellátni. Mások aktívan politizálnak, s éppen ezért nem is vállalnak szerepet az EMI-tábor szervezésében, hogy megmaradjon az egyenlő távolságtartás minden politikai szervezettől, párttól.
Vannak, akiknek már csókolomot köszönnek a mai szervezők, de ők épp olyan lelkesek, mint amilyenek az alapítók voltak tíz éve. A folyamat tovább tart.
Ízelítő a szerdai programból
Az előadósátorban délelőtt 10 órától Az Igazi ősvallás, valódi kereszténység Árpád vezér korában címmel Szántai Lajos történész tart előadást.12-től egy másik történelmi tárgyú előadást hallgathat meg a közönség. Egy megtalált rováskódex s az újjáírandó magyar őstörténet és irodalomtörténet címmel Mandics György történész értekezik. 14 órakor Hetesi Zsolt fizikus Működőképes társadalom, működőképes gazdaság témában tart előadást. Nemzetpolitikai témakörben az első előadás Mit tehetnek az autonómiáért önkormányzataink? címmel zajlik, itt délután 4-től Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke (RMDSZ), Márton Zoltán, Makfalva polgármestere (MPP), Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere (MPP) és Sorbán Attila, Hargita megye önkormányzati képviselője (EMNP) vitáznak.
Számos érdekes program várja a résztvevőket a Csép Sándor-, a Művész-, a Keskeny út, vagy a gyermeksátorban is, de a legnagyobb közönséget természetesen az esti koncertekre várják. Este 8-tól az Ismerős Arcok, 10-től a Leander Rising együttes zenél.
Gergely Imre, Székelyhon.ro
Legalább ugyanannyi résztvevőre számítanak, mint amennyien egy évvel ezelőtt táboroztak. Ez tizenkétezer táborozót jelentene a borzonti Dorka panziónál zajló 10. EMI-Táborban. Az előjelek jók, a megvásárolt hetijegyek száma nagyobb, mint a 2013-as rendezvény első napján volt. Beindultak az előadások, koncertek. Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
EMI-tábor – volt és lesz
Az előadósátor programja kerekasztallal kezdődött el, annak apropóján, hogy kerek évfordulóhoz érkezett az esemény, az idei a 10. EMI-tábor. A tábor egykori alapítói és szervezői, Soós Sándor, az EMI korábbi elnöke, Bagoly Zsolt, az EMI volt alelnöke, Vadász Szatmári Huba, a Magyar Ifjúsági Tanács alelnöke, valamint a jelenlegi főszervező, Sorbán Attila Örs EMI-elnök meséltek a kezdeti időkről, s a tíz év alatt adódott történésekről.
Soós Sándor megfogalmazta: „Hittünk benne, hogy igazunk van” – s kifejtette, ez a hit segített a szervezőknek abban, hogy a legkülönbözőbb oldalról érkező nyomások, akadályoztatások ellenére nem adták fel, s működtetni tudják a mai napig a tábort. Elhangzott, céljuk volt és maradt, hogy a jobboldal, a nemzeti beállítottságú személyiségek és szervezetek számára kínáljanak találkozóhelyeket, ahol elhangozhatnak olyan gondolatok, amelyeknek máshol nem igazán adnak teret. Fontosnak tartják, hogy legyen vita, nézetek ütközzenek. Ezt a lehetőséget mindenkinek megadják, aki a jobb oldalon áll.
Szó esett az akadályoztatások felemlegetése során, hogy a legkülönbözőbb hatóságok minden évben ismétlődő alapos ellenőrzései ellenére az EMI-t soha, egyetlen alkalommal sem büntették meg. A szervek azonban megpróbálták úgy ellehetetleníteni őket, hogy a közreműködőkre, támogatókra róttak ki büntetéseket.
A beszélgetés során felvetődött, hogy az EMI-tábor, ha alapjaiban nem is változott, céljai tíz év alatt sem módosultak, továbbra is fontos nemzetpolitikai műhelyként határozzák meg magukat, a felvetődő kérdések azonban sok esetben más súllyal jelentkeznek most, mint ahogyan elhangoztak egy évtizede. Felemlítették, például, hogy ma is vannak, akik Wass Albertre mint háborús bűnösre gondolnak, de már nem ütközik akkora hatósági ellenállásba egy Wass Albert-felolvasás, mint tíz éve, vagy hogy az autonómia szó is másként szerepel a köztudatban, mint az első EMI-tábor idején.
Az elhangzottak alapján le lehetett vonni a következtetést: EMI-tábor ezután is lesz, a lendület nem csökken. Az „alapító atyák” mára családapák lettek, s kevesebb idejük van már táborszervezési feladatokat ellátni. Mások aktívan politizálnak, s éppen ezért nem is vállalnak szerepet az EMI-tábor szervezésében, hogy megmaradjon az egyenlő távolságtartás minden politikai szervezettől, párttól.
Vannak, akiknek már csókolomot köszönnek a mai szervezők, de ők épp olyan lelkesek, mint amilyenek az alapítók voltak tíz éve. A folyamat tovább tart.
Ízelítő a szerdai programból
Az előadósátorban délelőtt 10 órától Az Igazi ősvallás, valódi kereszténység Árpád vezér korában címmel Szántai Lajos történész tart előadást.12-től egy másik történelmi tárgyú előadást hallgathat meg a közönség. Egy megtalált rováskódex s az újjáírandó magyar őstörténet és irodalomtörténet címmel Mandics György történész értekezik. 14 órakor Hetesi Zsolt fizikus Működőképes társadalom, működőképes gazdaság témában tart előadást. Nemzetpolitikai témakörben az első előadás Mit tehetnek az autonómiáért önkormányzataink? címmel zajlik, itt délután 4-től Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke (RMDSZ), Márton Zoltán, Makfalva polgármestere (MPP), Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere (MPP) és Sorbán Attila, Hargita megye önkormányzati képviselője (EMNP) vitáznak.
Számos érdekes program várja a résztvevőket a Csép Sándor-, a Művész-, a Keskeny út, vagy a gyermeksátorban is, de a legnagyobb közönséget természetesen az esti koncertekre várják. Este 8-tól az Ismerős Arcok, 10-től a Leander Rising együttes zenél.
Gergely Imre, Székelyhon.ro
2014. augusztus 7.
Nemzetpolitika és rock: EMI-tábor
Legalább ugyanannyi résztvevőre számítanak, mint amennyien egy évvel ezelőtt táboroztak. Ez tizenkétezer táborozót jelentene a borzonti Dorka panziónál zajló 10. EMI-Táborban. Az előjelek jók, a megvásárolt hetijegyek száma nagyobb, mint a 2013-as rendezvény első napján volt. Beindultak az előadások, koncertek. Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
EMI-tábor – volt és lesz
Az előadósátor programja kerekasztallal kezdődött el, annak apropóján, hogy kerek évfordulóhoz érkezett az esemény, az idei a 10. EMI-tábor. A tábor egykori alapítói és szervezői, Soós Sándor, az EMI korábbi elnöke, Bagoly Zsolt, az EMI volt alelnöke, Vadász Szatmári Huba, a Magyar Ifjúsági Tanács alelnöke, valamint a jelenlegi főszervező, Sorbán Attila Örs EMI-elnök meséltek a kezdeti időkről, s a tíz év alatt adódott történésekről.
Soós Sándor megfogalmazta: „Hittünk benne, hogy igazunk van” – s kifejtette, ez a hit segített a szervezőknek abban, hogy a legkülönbözőbb oldalról érkező nyomások, akadályoztatások ellenére nem adták fel, s működtetni tudják a mai napig a tábort. Elhangzott, céljuk volt és maradt, hogy a jobboldal, a nemzeti beállítottságú személyiségek és szervezetek számára kínáljanak találkozóhelyeket, ahol elhangozhatnak olyan gondolatok, amelyeknek máshol nem igazán adnak teret. Fontosnak tartják, hogy legyen vita, nézetek ütközzenek. Ezt a lehetőséget mindenkinek megadják, aki a jobb oldalon áll.
Szó esett az akadályoztatások felemlegetése során, hogy a legkülönbözőbb hatóságok minden évben ismétlődő alapos ellenőrzései ellenére az EMI-t soha, egyetlen alkalommal sem büntették meg. A szervek azonban megpróbálták úgy ellehetetleníteni őket, hogy a közreműködőkre, támogatókra róttak ki büntetéseket.
A beszélgetés során felvetődött, hogy az EMI-tábor, ha alapjaiban nem is változott, céljai tíz év alatt sem módosultak, továbbra is fontos nemzetpolitikai műhelyként határozzák meg magukat, a felvetődő kérdések azonban sok esetben más súllyal jelentkeznek most, mint ahogyan elhangoztak egy évtizede. Felemlítették, például, hogy ma is vannak, akik Wass Albertre mint háborús bűnösre gondolnak, de már nem ütközik akkora hatósági ellenállásba egy Wass Albert-felolvasás, mint tíz éve, vagy hogy az autonómia szó is másként szerepel a köztudatban, mint az első EMI-tábor idején.
Az elhangzottak alapján le lehetett vonni a következtetést: EMI-tábor ezután is lesz, a lendület nem csökken. Az „alapító atyák” mára családapák lettek, s kevesebb idejük van már táborszervezési feladatokat ellátni. Mások aktívan politizálnak, s éppen ezért nem is vállalnak szerepet az EMI-tábor szervezésében, hogy megmaradjon az egyenlő távolságtartás minden politikai szervezettől, párttól.
Vannak, akiknek már csókolomot köszönnek a mai szervezők, de ők épp olyan lelkesek, mint amilyenek az alapítók voltak tíz éve. A folyamat tovább tart.
Ízelítő a szerdai programból
Az előadósátorban délelőtt 10 órától Az Igazi ősvallás, valódi kereszténység Árpád vezér korában címmel Szántai Lajos történész tart előadást.12-től egy másik történelmi tárgyú előadást hallgathat meg a közönség. Egy megtalált rováskódex s az újjáírandó magyar őstörténet és irodalomtörténet címmel Mandics György történész értekezik. 14 órakor Hetesi Zsolt fizikus Működőképes társadalom, működőképes gazdaság témában tart előadást. Nemzetpolitikai témakörben az első előadás Mit tehetnek az autonómiáért önkormányzataink? címmel zajlik, itt délután 4-től Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke (RMDSZ), Márton Zoltán, Makfalva polgármestere (MPP), Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere (MPP) és Sorbán Attila, Hargita megye önkormányzati képviselője (EMNP) vitáznak.
Számos érdekes program várja a résztvevőket a Csép Sándor-, a Művész-, a Keskeny út, vagy a gyermeksátorban is, de a legnagyobb közönséget természetesen az esti koncertekre várják. Este 8-tól az Ismerős Arcok, 10-től a Leander Rising együttes zenél.
Gergely Imre, Székelyhon.ro
Legalább ugyanannyi résztvevőre számítanak, mint amennyien egy évvel ezelőtt táboroztak. Ez tizenkétezer táborozót jelentene a borzonti Dorka panziónál zajló 10. EMI-Táborban. Az előjelek jók, a megvásárolt hetijegyek száma nagyobb, mint a 2013-as rendezvény első napján volt. Beindultak az előadások, koncertek. Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
Sikeresnek ígérkezik a rendezvény.
A tábor megnyitóján Gáll Szabolcs, a házigazda, Gyergyóalfalu polgármestere mondott beszédet, kifejtve, az a tény, hogy a fiatalok elvándorolnak, idegenben próbálnak szerencsét, önmagában még nem jelentene veszélyt a magyarságra, hiszen régen is szokás volt, hogy a székely mesteremberek más országokban keresték meg kenyerüket. Ők azonban mindig hazajöttek. Erre biztatta a fiatalokat az alfalvi polgármester.
A népzenével, néptánccal színesített megnyitót az sem tudta tönkretenni, hogy többször is áram nélkül maradt a hangosítás. Külön tapsot érdemeltek a mezőbergenyei Kincsásó együttes táncosai, akik zenei kíséret nélkül is kitettek magukért, ropták a táncot tovább.
EMI-tábor – volt és lesz
Az előadósátor programja kerekasztallal kezdődött el, annak apropóján, hogy kerek évfordulóhoz érkezett az esemény, az idei a 10. EMI-tábor. A tábor egykori alapítói és szervezői, Soós Sándor, az EMI korábbi elnöke, Bagoly Zsolt, az EMI volt alelnöke, Vadász Szatmári Huba, a Magyar Ifjúsági Tanács alelnöke, valamint a jelenlegi főszervező, Sorbán Attila Örs EMI-elnök meséltek a kezdeti időkről, s a tíz év alatt adódott történésekről.
Soós Sándor megfogalmazta: „Hittünk benne, hogy igazunk van” – s kifejtette, ez a hit segített a szervezőknek abban, hogy a legkülönbözőbb oldalról érkező nyomások, akadályoztatások ellenére nem adták fel, s működtetni tudják a mai napig a tábort. Elhangzott, céljuk volt és maradt, hogy a jobboldal, a nemzeti beállítottságú személyiségek és szervezetek számára kínáljanak találkozóhelyeket, ahol elhangozhatnak olyan gondolatok, amelyeknek máshol nem igazán adnak teret. Fontosnak tartják, hogy legyen vita, nézetek ütközzenek. Ezt a lehetőséget mindenkinek megadják, aki a jobb oldalon áll.
Szó esett az akadályoztatások felemlegetése során, hogy a legkülönbözőbb hatóságok minden évben ismétlődő alapos ellenőrzései ellenére az EMI-t soha, egyetlen alkalommal sem büntették meg. A szervek azonban megpróbálták úgy ellehetetleníteni őket, hogy a közreműködőkre, támogatókra róttak ki büntetéseket.
A beszélgetés során felvetődött, hogy az EMI-tábor, ha alapjaiban nem is változott, céljai tíz év alatt sem módosultak, továbbra is fontos nemzetpolitikai műhelyként határozzák meg magukat, a felvetődő kérdések azonban sok esetben más súllyal jelentkeznek most, mint ahogyan elhangoztak egy évtizede. Felemlítették, például, hogy ma is vannak, akik Wass Albertre mint háborús bűnösre gondolnak, de már nem ütközik akkora hatósági ellenállásba egy Wass Albert-felolvasás, mint tíz éve, vagy hogy az autonómia szó is másként szerepel a köztudatban, mint az első EMI-tábor idején.
Az elhangzottak alapján le lehetett vonni a következtetést: EMI-tábor ezután is lesz, a lendület nem csökken. Az „alapító atyák” mára családapák lettek, s kevesebb idejük van már táborszervezési feladatokat ellátni. Mások aktívan politizálnak, s éppen ezért nem is vállalnak szerepet az EMI-tábor szervezésében, hogy megmaradjon az egyenlő távolságtartás minden politikai szervezettől, párttól.
Vannak, akiknek már csókolomot köszönnek a mai szervezők, de ők épp olyan lelkesek, mint amilyenek az alapítók voltak tíz éve. A folyamat tovább tart.
Ízelítő a szerdai programból
Az előadósátorban délelőtt 10 órától Az Igazi ősvallás, valódi kereszténység Árpád vezér korában címmel Szántai Lajos történész tart előadást.12-től egy másik történelmi tárgyú előadást hallgathat meg a közönség. Egy megtalált rováskódex s az újjáírandó magyar őstörténet és irodalomtörténet címmel Mandics György történész értekezik. 14 órakor Hetesi Zsolt fizikus Működőképes társadalom, működőképes gazdaság témában tart előadást. Nemzetpolitikai témakörben az első előadás Mit tehetnek az autonómiáért önkormányzataink? címmel zajlik, itt délután 4-től Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke (RMDSZ), Márton Zoltán, Makfalva polgármestere (MPP), Mezei János, Gyergyószentmiklós polgármestere (MPP) és Sorbán Attila, Hargita megye önkormányzati képviselője (EMNP) vitáznak.
Számos érdekes program várja a résztvevőket a Csép Sándor-, a Művész-, a Keskeny út, vagy a gyermeksátorban is, de a legnagyobb közönséget természetesen az esti koncertekre várják. Este 8-tól az Ismerős Arcok, 10-től a Leander Rising együttes zenél.
Gergely Imre, Székelyhon.ro
2014. augusztus 7.
Egy harc, ami a végső lehet
Ha Orbán Viktor követ akart dobni a politika állóvizébe a tusványosi beszéddel, akkor sikerrel járt. Azóta is erről szól a közéleti polémia, a beszéd kapcsán megszólaltak a különböző politikai erők képviselői belföldön és külföldön egyaránt. A New York Times szerkesztőségi vezércikkben követel EU-s szankciókat Magyarország ellen, ami eget verő cinizmus, azok után, hogy a „terror” elleni világszintű háború ürügyén az amerikai kormányzat súlyosan korlátozta az emberi jogokat. Lehallgatnak tetszésük szerint bárkit, drónokról vadásznak terroristaként megbélyegzett emberekre, úgy, hogy velük együtt ártatlanok is meghalnak, hogy Guantanamón ítélet nélkül tartanak fogva és kínoznak embereket, hogy demokráciaexport címszó alatt káoszt és anarchiát idéznek elő országok sorában, hogy most a „Majdan-projektbe” fektetett 5 milliárd dollárról ne szóljunk. De hát ilyen a világ.
„Lényeglátó” elméletek
Orbán Viktor kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy tisztában van a kockázatokkal. Külön kiemelendő, hogy a háttérhatalmakra és a Bilderberg-csoportra vonatkozó kérdésre nem a szokásos választ adta – „ugyan kérem, hát ezek összeesküvés-elméletek” –, hanem azt, hogy nem akar a témában nagyon elmélyedni. Minél mélyebbre ereszkedünk ugyanis egy mély kútba, annál inkább megijedünk, s hozzátette: természetes, hogy azoknak az erőknek, amelyek Magyarországon számottevő pozíciókat szereztek meg, nincs ínyükre a kormány magyar szuverenitást erősítő politikája. Egy zárójel erejéig: önmagában az, hogy egy elmélet összeesküvés-elmélet, még semmit nem mond arról, hogy leírja-e a valóságot vagy sem. Mióta a világ világ, a színfalak mögött is zajlottak események, s aki ezeket elemezni kívánta, kénytelen volt „összeesküvés-elméletet” gyártani. Más kérdés, hogy az összeesküvés-elméletek egy részét intellektuálisan nem lehet komolyan venni, vagy mert egzaltált, magukat lényeglátóknak gondoló emberek találták ki őket, vagy mert a háttérhatalom suttogópropagandájától származnak és azt a célt szolgálják, hogy minden összeesküvés-elméletet kompromittáljanak.
Orbán Viktor beszédéből Magyarországon elsősorban az „illiberális demokrácia” kifejezést emelték ki, nem pedig a nemzetépítő államot. Vélhetően az előbbi mentén látták könnyebbnek megindítani az eszmei támadást. Hack Pétertől Tamás Gáspár Miklóson át a korábbi ciklusban Orbán főtanácsadójaként működő Elek Istvánig a bírálók alighanem készakarva értették félre a miniszterelnököt, és magyarázták úgy beszédét, mintha magával a jogállammal, a demokráciával akarna leszámolni, és olyan világot teremteni, mint amilyet az általa sikeresként említett államok, Kína, India, Törökország és Oroszország lakosai élnek meg nap, mint nap. Holott Orbán világosan megfogalmazta, mit ró fel a liberális demokráciának. Hogy e társadalmi rendszer képtelen volt arra, hogy a mindenkori kormányokat a nemzeti érdekek szolgálatára, a nemzeti összetartozás erősítésére kötelezze, hogy nem védte meg a közösségi vagyont, sőt, azt a nemzet önfenntartásához szükséges mérték alá csökkentette, hogy nem védte meg az országot az eladósodástól és a családokat az adósrabszolgaságtól. Mindezeken túl külön passzus szólt az emberi jogokról, a kereszténység és a szabadság értékeinek tiszteletben tartásáról.
Hadüzenet, de minek?
Az általa körvonalazott munkaalapú nemzetépítő államról – amely, ha akarjuk, „illiberális demokráciaként” működik – Orbán nem sokat mondott, de néhány alapelvet leszögezett. Így például azt, hogy a liberalizmus azon elvét, miszerint „mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti” le kell cserélni arra, hogy „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”. S ezt meg is indokolta: az utóbbi negyed évszázadban a magyar lakosság azt tapasztalhatta, hogy mindig az erősebb mondta meg, kinek a szabadsága sérül. „Folyamatosan azt éreztük, hogy aki gyengébb, azt letapossák. Nem valami elvont igazságosság elve szerint dőlnek el az egymás kölcsönös szabadságának elismeréséből fakadó konfliktusok, hanem az történik, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Mindig az erősebb szomszéd mondja meg, hogy hol a kocsibejáró, mindig az erősebb bank mondja meg, hogy mennyi a hitel kamata, ha kell, menet közben változtatja, és sorolhatnám azokat a példákat, amelyek egyébként a kiszolgáltatott, gyenge, másoknál kisebb gazdasági véderővel rendelkező személyeket és családokat folyamatosan életélményként érte az elmúlt húsz esztendőben.” Mindebből sok minden következhet, de az aligha, hogy Orbán Viktor a „fékeknek és egyensúlyoknak” üzent hadat, hogy totális államot akarna építeni.
Igazságtétel
Erdélyben mást kérnek számon Orbán Viktoron. Van, akinek az a problémája, hogy a beszéd nem rólunk, erdélyi magyarokról szólt, holott sokan a magyar miniszterelnöktől várják a megváltást. Ehhez képest a beszéd rólunk is szólt, hiszen a nemzetépítő állam értelemszerűen az egész magyarság érdekeit szolgálja, az egész Kárpát-medencei magyar közösséget szeretné versenyképessé tenni. Másrészt beszéde elején a miniszterelnök utalt a 2004-es népszavazásra, és úgy ítélte meg: az a tény, hogy a határon túli, s ezen belül zömmel az erdélyi magyarok szavazatainak köszönhetően elnyert mandátummal lett meg a kormány kétharmados többsége, egyfajta igazságtételt jelent.
Volt, aki átírta az Orbán beszédet román kontextusra, és azt olvasta ki belőle, hogy egy ilyen beszéd fenyegető a magyarság számára. Nos, a helyzet az, hogy a román politika meghirdetés nélkül nemzetépítő államként működik Erdély román megszállása óta, mi több, nemcsak illiberális, de az emberi jogokat súlyosan sértő államként. Az elnyomó román hatalom meg sem várta, hogy a békeszerződés Romániának ítélje Erdélyt vagy annak egy részét, már feleskette a román államra a magyar elöljáróság arra hajlandó tagjait. Aztán végigrabolta Magyarországot, bevezette a botbüntetést a kollektív megalázás nyilvánvaló szándékával, majd Trianon után alkotmányos szinten rögzítette a homogén egységes nemzetállam koncepcióját egy olyan országban, amelynek területén akkor legalább három, a nemzeti lét teljes vertikumát megszervezni és magát igazgatni képes közösség élt.
Azóta is e célprogram jegyében cselekszik. Sajátos, hogy egy erdélyi magyar tollforgatónak azzal van problémája, hogy a magyar miniszterelnök támogatni, szervezni akarja a magyar közösséget, illetve a magyar államot a magyar érdekek kifejezőjévé és szolgálójává akarja tenni s nem azzal, hogy a román hatalom naponta súlyosan csorbítja az erdélyi magyarság jogait. Mert a tények ezek: Magyarországon Orbán Viktor vezetése alatt nem tudunk arról, hogy az állam részéről jogsérelem érte volna bármely kisebbséget, míg a Ponta-kormány etnosoviniszta kurzusa a Ceauşescu-rendszert idézi a Wass Albert-könyvek elkobzásával, a Wass Albert-szobrok és a székely zászlók elleni hadjárattal, a bíróság politikai célra való használatával és még sorolhatnánk. Képzeljük el, mi lenne, ha Magyarországon a helyi szlovák, román, sváb, zsidó vagy cigány kisebbség valamely tagja által magánterületen felállított szobrot távolítaná el a magyar karhatalom. Vagy rendőrök koboznának el ezen kisebbségek tagjaitól könyveket.
Kinek tálcán, kinek ellenszélben
Egyenként lehetne szétcincálni az Orbán-beszéd bírálóinak állításait, és kimutatni: vagy nem értették meg a beszédet, vagy csúsztatnak, vagy pedig egyszerűen azzal van problémájuk – ami a 19. század óta evidencia –, hogy az európai államok az európai nemzetek első számú érdekérvényesítő eszközei. Az a nemzet, amely ezt nem ismeri fel, nem meri kimondani és nem mer ennek jegyében cselekedni, versenyhátrányba kerül a többivel szemben. Különösen igaz ez egy olyan országra, mint Magyarország, amely több olyan ország szomszédságában él, ahol nemcsak államszervezési elv a nemzetépítés, de Trianon óta rendszeresen és gátlástalanul megsértik az emberi és polgári jogokat.
Amiben természetesen nem szolgálhatnak modellként számunkra, de abban igen, hogy a 2002 és 2010 között a globális főhatalom, a nemzetközi háttérerők helyi adminisztrációjaként működő államból Szabó Dezső szellemében magyar történelmi műhelyt teremtsünk. Amelyben a magyar sorsot magyar kezek igazgatják a magyar érdekeknek megfelelően. Amit a kisantant államoknak a történelem tálcán kínált, azért a magyarságnak meg kell küzdeni belső és külső, közeli és távoli ellenfelekkel. De ezt a harcot meg kell vívni, mi több, ez a legfontosabb harc, amit meg kell vívni. Mert ez a harc nemcsak a versenyképességünkről, hanem kárpát-medencei jelenlétünkről, megmaradásunkról szól.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Ha Orbán Viktor követ akart dobni a politika állóvizébe a tusványosi beszéddel, akkor sikerrel járt. Azóta is erről szól a közéleti polémia, a beszéd kapcsán megszólaltak a különböző politikai erők képviselői belföldön és külföldön egyaránt. A New York Times szerkesztőségi vezércikkben követel EU-s szankciókat Magyarország ellen, ami eget verő cinizmus, azok után, hogy a „terror” elleni világszintű háború ürügyén az amerikai kormányzat súlyosan korlátozta az emberi jogokat. Lehallgatnak tetszésük szerint bárkit, drónokról vadásznak terroristaként megbélyegzett emberekre, úgy, hogy velük együtt ártatlanok is meghalnak, hogy Guantanamón ítélet nélkül tartanak fogva és kínoznak embereket, hogy demokráciaexport címszó alatt káoszt és anarchiát idéznek elő országok sorában, hogy most a „Majdan-projektbe” fektetett 5 milliárd dollárról ne szóljunk. De hát ilyen a világ.
„Lényeglátó” elméletek
Orbán Viktor kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy tisztában van a kockázatokkal. Külön kiemelendő, hogy a háttérhatalmakra és a Bilderberg-csoportra vonatkozó kérdésre nem a szokásos választ adta – „ugyan kérem, hát ezek összeesküvés-elméletek” –, hanem azt, hogy nem akar a témában nagyon elmélyedni. Minél mélyebbre ereszkedünk ugyanis egy mély kútba, annál inkább megijedünk, s hozzátette: természetes, hogy azoknak az erőknek, amelyek Magyarországon számottevő pozíciókat szereztek meg, nincs ínyükre a kormány magyar szuverenitást erősítő politikája. Egy zárójel erejéig: önmagában az, hogy egy elmélet összeesküvés-elmélet, még semmit nem mond arról, hogy leírja-e a valóságot vagy sem. Mióta a világ világ, a színfalak mögött is zajlottak események, s aki ezeket elemezni kívánta, kénytelen volt „összeesküvés-elméletet” gyártani. Más kérdés, hogy az összeesküvés-elméletek egy részét intellektuálisan nem lehet komolyan venni, vagy mert egzaltált, magukat lényeglátóknak gondoló emberek találták ki őket, vagy mert a háttérhatalom suttogópropagandájától származnak és azt a célt szolgálják, hogy minden összeesküvés-elméletet kompromittáljanak.
Orbán Viktor beszédéből Magyarországon elsősorban az „illiberális demokrácia” kifejezést emelték ki, nem pedig a nemzetépítő államot. Vélhetően az előbbi mentén látták könnyebbnek megindítani az eszmei támadást. Hack Pétertől Tamás Gáspár Miklóson át a korábbi ciklusban Orbán főtanácsadójaként működő Elek Istvánig a bírálók alighanem készakarva értették félre a miniszterelnököt, és magyarázták úgy beszédét, mintha magával a jogállammal, a demokráciával akarna leszámolni, és olyan világot teremteni, mint amilyet az általa sikeresként említett államok, Kína, India, Törökország és Oroszország lakosai élnek meg nap, mint nap. Holott Orbán világosan megfogalmazta, mit ró fel a liberális demokráciának. Hogy e társadalmi rendszer képtelen volt arra, hogy a mindenkori kormányokat a nemzeti érdekek szolgálatára, a nemzeti összetartozás erősítésére kötelezze, hogy nem védte meg a közösségi vagyont, sőt, azt a nemzet önfenntartásához szükséges mérték alá csökkentette, hogy nem védte meg az országot az eladósodástól és a családokat az adósrabszolgaságtól. Mindezeken túl külön passzus szólt az emberi jogokról, a kereszténység és a szabadság értékeinek tiszteletben tartásáról.
Hadüzenet, de minek?
Az általa körvonalazott munkaalapú nemzetépítő államról – amely, ha akarjuk, „illiberális demokráciaként” működik – Orbán nem sokat mondott, de néhány alapelvet leszögezett. Így például azt, hogy a liberalizmus azon elvét, miszerint „mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti” le kell cserélni arra, hogy „amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd azt másokkal”. S ezt meg is indokolta: az utóbbi negyed évszázadban a magyar lakosság azt tapasztalhatta, hogy mindig az erősebb mondta meg, kinek a szabadsága sérül. „Folyamatosan azt éreztük, hogy aki gyengébb, azt letapossák. Nem valami elvont igazságosság elve szerint dőlnek el az egymás kölcsönös szabadságának elismeréséből fakadó konfliktusok, hanem az történik, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Mindig az erősebb szomszéd mondja meg, hogy hol a kocsibejáró, mindig az erősebb bank mondja meg, hogy mennyi a hitel kamata, ha kell, menet közben változtatja, és sorolhatnám azokat a példákat, amelyek egyébként a kiszolgáltatott, gyenge, másoknál kisebb gazdasági véderővel rendelkező személyeket és családokat folyamatosan életélményként érte az elmúlt húsz esztendőben.” Mindebből sok minden következhet, de az aligha, hogy Orbán Viktor a „fékeknek és egyensúlyoknak” üzent hadat, hogy totális államot akarna építeni.
Igazságtétel
Erdélyben mást kérnek számon Orbán Viktoron. Van, akinek az a problémája, hogy a beszéd nem rólunk, erdélyi magyarokról szólt, holott sokan a magyar miniszterelnöktől várják a megváltást. Ehhez képest a beszéd rólunk is szólt, hiszen a nemzetépítő állam értelemszerűen az egész magyarság érdekeit szolgálja, az egész Kárpát-medencei magyar közösséget szeretné versenyképessé tenni. Másrészt beszéde elején a miniszterelnök utalt a 2004-es népszavazásra, és úgy ítélte meg: az a tény, hogy a határon túli, s ezen belül zömmel az erdélyi magyarok szavazatainak köszönhetően elnyert mandátummal lett meg a kormány kétharmados többsége, egyfajta igazságtételt jelent.
Volt, aki átírta az Orbán beszédet román kontextusra, és azt olvasta ki belőle, hogy egy ilyen beszéd fenyegető a magyarság számára. Nos, a helyzet az, hogy a román politika meghirdetés nélkül nemzetépítő államként működik Erdély román megszállása óta, mi több, nemcsak illiberális, de az emberi jogokat súlyosan sértő államként. Az elnyomó román hatalom meg sem várta, hogy a békeszerződés Romániának ítélje Erdélyt vagy annak egy részét, már feleskette a román államra a magyar elöljáróság arra hajlandó tagjait. Aztán végigrabolta Magyarországot, bevezette a botbüntetést a kollektív megalázás nyilvánvaló szándékával, majd Trianon után alkotmányos szinten rögzítette a homogén egységes nemzetállam koncepcióját egy olyan országban, amelynek területén akkor legalább három, a nemzeti lét teljes vertikumát megszervezni és magát igazgatni képes közösség élt.
Azóta is e célprogram jegyében cselekszik. Sajátos, hogy egy erdélyi magyar tollforgatónak azzal van problémája, hogy a magyar miniszterelnök támogatni, szervezni akarja a magyar közösséget, illetve a magyar államot a magyar érdekek kifejezőjévé és szolgálójává akarja tenni s nem azzal, hogy a román hatalom naponta súlyosan csorbítja az erdélyi magyarság jogait. Mert a tények ezek: Magyarországon Orbán Viktor vezetése alatt nem tudunk arról, hogy az állam részéről jogsérelem érte volna bármely kisebbséget, míg a Ponta-kormány etnosoviniszta kurzusa a Ceauşescu-rendszert idézi a Wass Albert-könyvek elkobzásával, a Wass Albert-szobrok és a székely zászlók elleni hadjárattal, a bíróság politikai célra való használatával és még sorolhatnánk. Képzeljük el, mi lenne, ha Magyarországon a helyi szlovák, román, sváb, zsidó vagy cigány kisebbség valamely tagja által magánterületen felállított szobrot távolítaná el a magyar karhatalom. Vagy rendőrök koboznának el ezen kisebbségek tagjaitól könyveket.
Kinek tálcán, kinek ellenszélben
Egyenként lehetne szétcincálni az Orbán-beszéd bírálóinak állításait, és kimutatni: vagy nem értették meg a beszédet, vagy csúsztatnak, vagy pedig egyszerűen azzal van problémájuk – ami a 19. század óta evidencia –, hogy az európai államok az európai nemzetek első számú érdekérvényesítő eszközei. Az a nemzet, amely ezt nem ismeri fel, nem meri kimondani és nem mer ennek jegyében cselekedni, versenyhátrányba kerül a többivel szemben. Különösen igaz ez egy olyan országra, mint Magyarország, amely több olyan ország szomszédságában él, ahol nemcsak államszervezési elv a nemzetépítés, de Trianon óta rendszeresen és gátlástalanul megsértik az emberi és polgári jogokat.
Amiben természetesen nem szolgálhatnak modellként számunkra, de abban igen, hogy a 2002 és 2010 között a globális főhatalom, a nemzetközi háttérerők helyi adminisztrációjaként működő államból Szabó Dezső szellemében magyar történelmi műhelyt teremtsünk. Amelyben a magyar sorsot magyar kezek igazgatják a magyar érdekeknek megfelelően. Amit a kisantant államoknak a történelem tálcán kínált, azért a magyarságnak meg kell küzdeni belső és külső, közeli és távoli ellenfelekkel. De ezt a harcot meg kell vívni, mi több, ez a legfontosabb harc, amit meg kell vívni. Mert ez a harc nemcsak a versenyképességünkről, hanem kárpát-medencei jelenlétünkről, megmaradásunkról szól.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. augusztus 15.
Templomot építeni jött, nem bezárni
„Magyarkályán? Így, hogy magyar?” – csodálkozik el a középkorú helybéli román atyafi, mint aki soha nem hallotta volna ezt a településnevet, amikor a Nagysármás és Apahida közötti mezőségi útról letérve, a hét évszázados múltra visszatekintő Kolozs megyei faluról érdeklődünk.
Aztán némi gondolkodás meg a szomszéddal való tanakodás után így válaszol: „Nem, a magyarok nem ott élnek, hanem itt, Kiskályánban”.
Ami egyébként – ma már – igaz is. Pedig valamikor, évszázadokkal ezelőtt a patakon túl, az 1300-as években Kályánpatakának emlegetett faluban, a dálnoki Gálék birtokán telepedett meg a tömbmagyarság. Az első világégés után még négyszázan voltak, ma már alig húszan maradtak. A lövedék érte domboldali templomukat sem építették újra, inkább lebontottak és vártak, vártak…
Bő nyolcvan esztendőt, amíg a Fennvaló és földi helytartója, a kolozsvári püspök Páll Zoltán személyében olyan lelkészt küldött a környék gyülekezeteibe, akinek fontos volt Isten házát újraépíteni. Ekkorra viszont a magyarkályáni magyarság csaknem húsz főre apadt. Igaz, a vele összenőtt Kiskályánban a Trianon előtti tizenkét fős közösség mára nyolcvanra duzzadt. Mindez legfőképpen a főút közelségének köszönhetően.
Az ipszilonnal megvan, csak a sorrend más
A Magyarkályánnal teljesen összenőtt Kiskályán egyike azon kevés mezőségi településeknek, ahol, bár rozsdázó, de aránylag érintetlen kétnyelvű helységnévtábla hirdeti, hogy a faluban magyarok is élnek. Igaz, helytelen helyesírással, de nem a román községvezetők rosszindulatából. Amikor a település református lelkésze szólt Vasile Pop polgármesternek, hogy ideje lenne kitenni a kétnyelvű táblát, az gondolkodás nélkül rábólintott. Aztán ugyanúgy rendelte meg a feliratot is.
„Amikor mondtam, Popică, én leírom a falu nevét, a bíró azt mondta, ne aggódjak, mert ő tudja, hogy mit kell papírra vetnie. Ipszilonnal – hangoztatta büszkén, én meg gyanútlanul bólintottam. Valóban ipszilonnal írta, csakhogy felcserélte a sorrendet” – mosolyodik el a lelkész. Így lett az egykori téesz-alkalmazottból polgármesterré avanzsált ügyködése által Kályánból Kálány. Ami mellesleg Kolozs megye magyar elöljáróinak eddig vagy fel sem tűnt, vagy így is a célnak megfelelőnek tartják. Pedig községi szinten a magyarok aránya megközelíti a románokét.
Oda sietett, ahonnan mások menekültek
Páll Zoltán alig két héttel a ’89-es népfelkelés előtt került a faluba. Nagy Gyula akkori egyházfő azzal indította útnak, hogy „fiam, nem tudom, te ott mit fogsz csinálni”. A kihelyezését maga kérő lelkész viszont nagyon jól tudta. Az elején valóban szomorúság töltötte el a Mezőséget és annak szórványvilágát jól ismerő férfit – aki Pusztakamaráson nőtt fel és jó ideig a Beszterce-Naszód megyei Szászzsomboron szolgált –, azonban a kesergését hamarosan felülírta a tenni akarás.
„Magyarkályánban mindössze egy rozoga épület várt, ahol óvoda, iskola és könyvtár működött, és az egyháznak csak egy kis terem maradt. Az államtól egyszerűen visszafoglaltam a valamikor özvegy Makkai Ferencné által az EMKE-nek, a közművelődési egyesület által meg a református egyháznak adományozott ingatlant, és bejelentettem, hogy lebontatom, helyébe meg templomot építek. Az egyik presbiter, Felházy Sándor, Isten nyugtassa, szét is kürtölte: Ennek a papnak nincs esze! Utólag nekem is bevallotta, hogy hülyének nézett” – idézi fel a két, egymással összeolvadt kályáni egyház modernkori újjászületésének első mozzanatait Páll.
A lelkipásztor már az elején megnyugtatta híveit: bízzanak mindent rá, ő majd intézkedik; senkinek nem kell a zsebébe nyúlnia. „Hermann János mezőségi kollégámon keresztül megismerkedtem egy holland házaspárral, Sturingékkal, akik az építőanyagok költségeit magukra vállalták. Én csak annyit kértem a helyi reformátusoktól, hogy naponta húszan jöjjenek el közmunkázni. Ehhez képest volt olyan alkalom, hogy kilencvenen szorgoskodtak a templom felhúzásán” – meséli a pap.
Isten háza 2000-ben készült el. Páll Zoltán viszont nem állt meg itt. Mint mondja, hamarosan ráébredt, hogy a környező települések szórványmagyarsága is igényli a papot és a rendszeres istentiszteletet. Ekkor fogalmazódott meg benne az egyházközség missziósításának a szükségszerűsége.
Misszió a környező szórványtelepüléseken
Felbuzdulva a magyarkályáni templomépítés sikerén, Páll eldöntötte, hogy Romángyéresen is belevág az építkezésbe. Az ottani, körülbelül alig húsz református addig a jó pár kilométerre fekvő Mócsra járt istentiszteletre.
„Annyira meghatott, amikor az egyik hívem, az akkor már betegeskedő Veress Dániel azt kérdezte, hogy vajon ő megéri-e, hogy szülőfalujában református templom is legyen, hogy csakis igennel válaszolhattam. Ennek tudatában cselekedtem. Veress bácsi egy kis telket adományozott a falu közepén, mondván, hogy lássa csak az ortodox pópa, hogy a magyaroknak is futotta templomra” – idézi fel az azóta elhunyt hívének kérését a missziós lelkipásztor.
Akárcsak a kályáni templom esetében, Romángyéresen is lehetett számítani a Sturing családra, de jól jött a Hollandiából érkező és itthon értékesített használtruha meg a püspökségi támogatás. Az építkezést Zoltán István, Páll közgazdász, de rendkívüli kézügyességgel megáldott barátja ingyen vállalta fel, aki egyetlen segítséggel, 2009 áprilisától augusztusáig fel is húzta a kis, kápolnanagyságú épületet.
A kolozsvári jótevő már nem lehetett ott az első istentiszteleten: amint bejelentette, hogy végzett a munkájával, rosszul lett, kórházba került, és harmadnap meghalt. A telekadományozó nagynénje, a 86 esztendős Veress Rubinka, aki a templom harangozója, takarítónője és egyben mindenese, csak azt sajnálja, hogy a falu fiatalok nélkül maradt, s alig gyűlnek össze egy páran Isten házában.
Ahol a harang nem némulhat el
Páll Zoltán nem érte be a két gyülekezettel, mezőszavai szolgálatát is felajánlotta a püspöknek. Wass Albert valamikori vadászterületét gyermekkori, ágy alatt rejtegetett olvasmányaiból és az apja elmeséléseiből ismerte, hisz az öreg Páll személyes kapcsolatban állt a cegei gróffal. Mezőszaván sikerült rendbe tenni a templomot és 2013-ban újraavatni a hét évtizedig üresen álló parókiát, mely gyülekezeti teremként szolgálja a megmaradt húsz lelket. Idén a Diaszpóra Alapítvány láncfűrészekkel, kisbaltákkal és metszőollókkal felszerelkezett önkénteseinek segítségével az elbozótosodott temetőt is kitakarították.
Az egyház harangozója, Salak Sándor immár húsz esztendeje húzza a köteleket. Mint mondja, ő maga 68 éves, de nem talál fiatalabbat, aki vállalná a feladatot. És különben is, állítja, a szavai fiatalok, ha tehetik, kerülik a munkát. Bezzeg amikor ő volt fiatal… – jegyzi meg. Aztán elmondja, hogy az apja már hatévesen kiküldte a marhákkal az erdőbe. Általában csak a második évharmadban járt iskolába, mert a nyári vakáción kívül tavasszal és ősszel is a gazdaságban kellett ténykednie.
Szerencséje volt az akkori, rendkívül megértő tanítójával, Székely Jóska bácsival, akire ma is szeretettel emlékszik. „Azt, hogy ne harangozzunk mi, reformátusok, szégyellném. Ezért inkább húzom, amíg az erőm engedi” – mondja, hozzátéve, hogy nem csupán istentisztelet előtt és temetéskor kongatja, hanem akkor is húzza, amikor közeledik a „nagy idő”. „A harangszó eloszlatja a felhőket” – magyarázza.
Az öregek már csak tudják ezt, hisz szüleiktől sok mindent hallottak az 1902-es, Szent Konstantin és Eléna napján pusztító jégesőről. Azóta szombatonként, május 21-től Nagyboldogasszony napjáig senki nem hajlandó mezei munkát végezni. A téeszek korszakában efölött még az elvtársak is kénytelenek voltak szemet hunyni.
Sándor bácsi igencsak lelkén viseli a harang és annak kongatásának sorsát. Mint meséli, amikor a harang nyelve megkopott, háromszor is képes volt saját költségén Temesvárig utazni, csakhogy öntessen egy új nyelvet. Heccelődtek is a román szomszédok, de a szemükbe mondta, hogy úgy cseng egy félnyelvű harang, mint ahogy az ő beszédük szólna, ha szájukban csak fél nyelv volna. A munkamorálról a Kolozsvárról kiköltözött gondnokházaspárnak, Nagy Sándornak és Erzsébetnek is megvan a véleménye. Az asszony, aki a falu üzletese, a saját bőrén és pénztárcáján tapasztalja, mit jelent hitelben szolgálni (főként) italt, majd veszteségként elkönyvelni a jótettet.
Munkahelyfüggő gyülekezetek
A mezőszavainál a kötelendi gyülekezet is kisebb: itt mindössze öt reformátust tartanak számon. Míg az egyház és Páll Zoltán számára ők is fontosnak számítanak, a színortodox önkormányzati vezetők egyáltalán nem így gondolják. A zsuki polgármesteri hivatal inkább bérbe adta egy vállalkozónak a ’48-ban államosított és gabonaraktárként használt templomot, mintsem hogy visszaszolgáltassa a maroknyi magyarságnak.
A községközpontban pedig szóba sem jöhetett az esetleges templomépítés, pedig a Nokia idejében csaknem negyven lelket tartott nyilván Páll Zoltán. A finn telefongyártó kivonulása után kiürült a gyülekezet, ám a Bosch megjelenésével újból gyarapodni látszik a hívek száma. Hasonlóan munkahelyfüggő gyülekezetnek bizonyult a lárgai is. Amíg működött az állami gazdaság, akár ötvenen is vettek úrvacsorát, mára azonban mindössze hét református maradt a faluban. Apahidán, a gyors léptekben növekvő nagyközségben harminc hívet tart számon a lelkész, s mint mondja, valamennyien a kiskályáni templomot látogatják.
Lakat helyett szobor
Páll Zoltán három évvel ezelőtt szobrot szeretett volna állíttatni Kájoni Jánosnak, azonban miután megtudta, hogy a Beszterce-Naszód megyei Románkályán is azon van, hogy kisajátítsa magának az 1629. március 8-án Kiskályánban született szerzetest, orgonistát és orgonaépítőt, énekszerzőt és fordítót, valamelyest eltántorodott. „Egyesek Ioan Căianu néven emlegetik, de jegenyei, csíksomlyói és gyergyószárhegyi jezsuita szerzetesként aligha lehetett román” – véli a lelkész, aki eldöntötte: nem hagyja magát, és nyugdíjazásáig csak elkészítteti a kódexíró szobrát.
Álmai valóra váltásában Páll tiszteletest a közösség – még ha olykor kétkedéssel is fogadja – nem hagyja magára. Győry Zsigmond, a missziós kurátor a pap jobb kezének számít. „Ő a mindenes – jellemzi Páll Zoltán. – Ő intéz, ő szervez mindent, első sorban a közmunkát meg a betegellátást. Mindenben jártas, mindenki ismeri”. Ismerheti is, hisz három évtizedig buszsofőrként dolgozott Kolozsváron, ennek az időszaknak javarészét a 8-as vonalon, az egykori Széchenyi tér és a röptér között töltötte.
Ha már a Bethlentől tizenegynéhány kilométerre fekvő faluban iskolát neveztek el a Căianunak vélt Kájoniról, a mezőségi Kályánokban most lelkész és kurátor együtt tervezi a szoborállítást. Már csak azért is, mert Páll Zoltán nem hinné, hogy utódja vagy az utódjának az utódja valaha is lakatot kellene hogy tegyen a kis közösségek templomára. „Látom, hogy egyre többen költöznek haza, falura. Hiszem, hogy Isten megsegít” – vallja.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
„Magyarkályán? Így, hogy magyar?” – csodálkozik el a középkorú helybéli román atyafi, mint aki soha nem hallotta volna ezt a településnevet, amikor a Nagysármás és Apahida közötti mezőségi útról letérve, a hét évszázados múltra visszatekintő Kolozs megyei faluról érdeklődünk.
Aztán némi gondolkodás meg a szomszéddal való tanakodás után így válaszol: „Nem, a magyarok nem ott élnek, hanem itt, Kiskályánban”.
Ami egyébként – ma már – igaz is. Pedig valamikor, évszázadokkal ezelőtt a patakon túl, az 1300-as években Kályánpatakának emlegetett faluban, a dálnoki Gálék birtokán telepedett meg a tömbmagyarság. Az első világégés után még négyszázan voltak, ma már alig húszan maradtak. A lövedék érte domboldali templomukat sem építették újra, inkább lebontottak és vártak, vártak…
Bő nyolcvan esztendőt, amíg a Fennvaló és földi helytartója, a kolozsvári püspök Páll Zoltán személyében olyan lelkészt küldött a környék gyülekezeteibe, akinek fontos volt Isten házát újraépíteni. Ekkorra viszont a magyarkályáni magyarság csaknem húsz főre apadt. Igaz, a vele összenőtt Kiskályánban a Trianon előtti tizenkét fős közösség mára nyolcvanra duzzadt. Mindez legfőképpen a főút közelségének köszönhetően.
Az ipszilonnal megvan, csak a sorrend más
A Magyarkályánnal teljesen összenőtt Kiskályán egyike azon kevés mezőségi településeknek, ahol, bár rozsdázó, de aránylag érintetlen kétnyelvű helységnévtábla hirdeti, hogy a faluban magyarok is élnek. Igaz, helytelen helyesírással, de nem a román községvezetők rosszindulatából. Amikor a település református lelkésze szólt Vasile Pop polgármesternek, hogy ideje lenne kitenni a kétnyelvű táblát, az gondolkodás nélkül rábólintott. Aztán ugyanúgy rendelte meg a feliratot is.
„Amikor mondtam, Popică, én leírom a falu nevét, a bíró azt mondta, ne aggódjak, mert ő tudja, hogy mit kell papírra vetnie. Ipszilonnal – hangoztatta büszkén, én meg gyanútlanul bólintottam. Valóban ipszilonnal írta, csakhogy felcserélte a sorrendet” – mosolyodik el a lelkész. Így lett az egykori téesz-alkalmazottból polgármesterré avanzsált ügyködése által Kályánból Kálány. Ami mellesleg Kolozs megye magyar elöljáróinak eddig vagy fel sem tűnt, vagy így is a célnak megfelelőnek tartják. Pedig községi szinten a magyarok aránya megközelíti a románokét.
Oda sietett, ahonnan mások menekültek
Páll Zoltán alig két héttel a ’89-es népfelkelés előtt került a faluba. Nagy Gyula akkori egyházfő azzal indította útnak, hogy „fiam, nem tudom, te ott mit fogsz csinálni”. A kihelyezését maga kérő lelkész viszont nagyon jól tudta. Az elején valóban szomorúság töltötte el a Mezőséget és annak szórványvilágát jól ismerő férfit – aki Pusztakamaráson nőtt fel és jó ideig a Beszterce-Naszód megyei Szászzsomboron szolgált –, azonban a kesergését hamarosan felülírta a tenni akarás.
„Magyarkályánban mindössze egy rozoga épület várt, ahol óvoda, iskola és könyvtár működött, és az egyháznak csak egy kis terem maradt. Az államtól egyszerűen visszafoglaltam a valamikor özvegy Makkai Ferencné által az EMKE-nek, a közművelődési egyesület által meg a református egyháznak adományozott ingatlant, és bejelentettem, hogy lebontatom, helyébe meg templomot építek. Az egyik presbiter, Felházy Sándor, Isten nyugtassa, szét is kürtölte: Ennek a papnak nincs esze! Utólag nekem is bevallotta, hogy hülyének nézett” – idézi fel a két, egymással összeolvadt kályáni egyház modernkori újjászületésének első mozzanatait Páll.
A lelkipásztor már az elején megnyugtatta híveit: bízzanak mindent rá, ő majd intézkedik; senkinek nem kell a zsebébe nyúlnia. „Hermann János mezőségi kollégámon keresztül megismerkedtem egy holland házaspárral, Sturingékkal, akik az építőanyagok költségeit magukra vállalták. Én csak annyit kértem a helyi reformátusoktól, hogy naponta húszan jöjjenek el közmunkázni. Ehhez képest volt olyan alkalom, hogy kilencvenen szorgoskodtak a templom felhúzásán” – meséli a pap.
Isten háza 2000-ben készült el. Páll Zoltán viszont nem állt meg itt. Mint mondja, hamarosan ráébredt, hogy a környező települések szórványmagyarsága is igényli a papot és a rendszeres istentiszteletet. Ekkor fogalmazódott meg benne az egyházközség missziósításának a szükségszerűsége.
Misszió a környező szórványtelepüléseken
Felbuzdulva a magyarkályáni templomépítés sikerén, Páll eldöntötte, hogy Romángyéresen is belevág az építkezésbe. Az ottani, körülbelül alig húsz református addig a jó pár kilométerre fekvő Mócsra járt istentiszteletre.
„Annyira meghatott, amikor az egyik hívem, az akkor már betegeskedő Veress Dániel azt kérdezte, hogy vajon ő megéri-e, hogy szülőfalujában református templom is legyen, hogy csakis igennel válaszolhattam. Ennek tudatában cselekedtem. Veress bácsi egy kis telket adományozott a falu közepén, mondván, hogy lássa csak az ortodox pópa, hogy a magyaroknak is futotta templomra” – idézi fel az azóta elhunyt hívének kérését a missziós lelkipásztor.
Akárcsak a kályáni templom esetében, Romángyéresen is lehetett számítani a Sturing családra, de jól jött a Hollandiából érkező és itthon értékesített használtruha meg a püspökségi támogatás. Az építkezést Zoltán István, Páll közgazdász, de rendkívüli kézügyességgel megáldott barátja ingyen vállalta fel, aki egyetlen segítséggel, 2009 áprilisától augusztusáig fel is húzta a kis, kápolnanagyságú épületet.
A kolozsvári jótevő már nem lehetett ott az első istentiszteleten: amint bejelentette, hogy végzett a munkájával, rosszul lett, kórházba került, és harmadnap meghalt. A telekadományozó nagynénje, a 86 esztendős Veress Rubinka, aki a templom harangozója, takarítónője és egyben mindenese, csak azt sajnálja, hogy a falu fiatalok nélkül maradt, s alig gyűlnek össze egy páran Isten házában.
Ahol a harang nem némulhat el
Páll Zoltán nem érte be a két gyülekezettel, mezőszavai szolgálatát is felajánlotta a püspöknek. Wass Albert valamikori vadászterületét gyermekkori, ágy alatt rejtegetett olvasmányaiból és az apja elmeséléseiből ismerte, hisz az öreg Páll személyes kapcsolatban állt a cegei gróffal. Mezőszaván sikerült rendbe tenni a templomot és 2013-ban újraavatni a hét évtizedig üresen álló parókiát, mely gyülekezeti teremként szolgálja a megmaradt húsz lelket. Idén a Diaszpóra Alapítvány láncfűrészekkel, kisbaltákkal és metszőollókkal felszerelkezett önkénteseinek segítségével az elbozótosodott temetőt is kitakarították.
Az egyház harangozója, Salak Sándor immár húsz esztendeje húzza a köteleket. Mint mondja, ő maga 68 éves, de nem talál fiatalabbat, aki vállalná a feladatot. És különben is, állítja, a szavai fiatalok, ha tehetik, kerülik a munkát. Bezzeg amikor ő volt fiatal… – jegyzi meg. Aztán elmondja, hogy az apja már hatévesen kiküldte a marhákkal az erdőbe. Általában csak a második évharmadban járt iskolába, mert a nyári vakáción kívül tavasszal és ősszel is a gazdaságban kellett ténykednie.
Szerencséje volt az akkori, rendkívül megértő tanítójával, Székely Jóska bácsival, akire ma is szeretettel emlékszik. „Azt, hogy ne harangozzunk mi, reformátusok, szégyellném. Ezért inkább húzom, amíg az erőm engedi” – mondja, hozzátéve, hogy nem csupán istentisztelet előtt és temetéskor kongatja, hanem akkor is húzza, amikor közeledik a „nagy idő”. „A harangszó eloszlatja a felhőket” – magyarázza.
Az öregek már csak tudják ezt, hisz szüleiktől sok mindent hallottak az 1902-es, Szent Konstantin és Eléna napján pusztító jégesőről. Azóta szombatonként, május 21-től Nagyboldogasszony napjáig senki nem hajlandó mezei munkát végezni. A téeszek korszakában efölött még az elvtársak is kénytelenek voltak szemet hunyni.
Sándor bácsi igencsak lelkén viseli a harang és annak kongatásának sorsát. Mint meséli, amikor a harang nyelve megkopott, háromszor is képes volt saját költségén Temesvárig utazni, csakhogy öntessen egy új nyelvet. Heccelődtek is a román szomszédok, de a szemükbe mondta, hogy úgy cseng egy félnyelvű harang, mint ahogy az ő beszédük szólna, ha szájukban csak fél nyelv volna. A munkamorálról a Kolozsvárról kiköltözött gondnokházaspárnak, Nagy Sándornak és Erzsébetnek is megvan a véleménye. Az asszony, aki a falu üzletese, a saját bőrén és pénztárcáján tapasztalja, mit jelent hitelben szolgálni (főként) italt, majd veszteségként elkönyvelni a jótettet.
Munkahelyfüggő gyülekezetek
A mezőszavainál a kötelendi gyülekezet is kisebb: itt mindössze öt reformátust tartanak számon. Míg az egyház és Páll Zoltán számára ők is fontosnak számítanak, a színortodox önkormányzati vezetők egyáltalán nem így gondolják. A zsuki polgármesteri hivatal inkább bérbe adta egy vállalkozónak a ’48-ban államosított és gabonaraktárként használt templomot, mintsem hogy visszaszolgáltassa a maroknyi magyarságnak.
A községközpontban pedig szóba sem jöhetett az esetleges templomépítés, pedig a Nokia idejében csaknem negyven lelket tartott nyilván Páll Zoltán. A finn telefongyártó kivonulása után kiürült a gyülekezet, ám a Bosch megjelenésével újból gyarapodni látszik a hívek száma. Hasonlóan munkahelyfüggő gyülekezetnek bizonyult a lárgai is. Amíg működött az állami gazdaság, akár ötvenen is vettek úrvacsorát, mára azonban mindössze hét református maradt a faluban. Apahidán, a gyors léptekben növekvő nagyközségben harminc hívet tart számon a lelkész, s mint mondja, valamennyien a kiskályáni templomot látogatják.
Lakat helyett szobor
Páll Zoltán három évvel ezelőtt szobrot szeretett volna állíttatni Kájoni Jánosnak, azonban miután megtudta, hogy a Beszterce-Naszód megyei Románkályán is azon van, hogy kisajátítsa magának az 1629. március 8-án Kiskályánban született szerzetest, orgonistát és orgonaépítőt, énekszerzőt és fordítót, valamelyest eltántorodott. „Egyesek Ioan Căianu néven emlegetik, de jegenyei, csíksomlyói és gyergyószárhegyi jezsuita szerzetesként aligha lehetett román” – véli a lelkész, aki eldöntötte: nem hagyja magát, és nyugdíjazásáig csak elkészítteti a kódexíró szobrát.
Álmai valóra váltásában Páll tiszteletest a közösség – még ha olykor kétkedéssel is fogadja – nem hagyja magára. Győry Zsigmond, a missziós kurátor a pap jobb kezének számít. „Ő a mindenes – jellemzi Páll Zoltán. – Ő intéz, ő szervez mindent, első sorban a közmunkát meg a betegellátást. Mindenben jártas, mindenki ismeri”. Ismerheti is, hisz három évtizedig buszsofőrként dolgozott Kolozsváron, ennek az időszaknak javarészét a 8-as vonalon, az egykori Széchenyi tér és a röptér között töltötte.
Ha már a Bethlentől tizenegynéhány kilométerre fekvő faluban iskolát neveztek el a Căianunak vélt Kájoniról, a mezőségi Kályánokban most lelkész és kurátor együtt tervezi a szoborállítást. Már csak azért is, mert Páll Zoltán nem hinné, hogy utódja vagy az utódjának az utódja valaha is lakatot kellene hogy tegyen a kis közösségek templomára. „Látom, hogy egyre többen költöznek haza, falura. Hiszem, hogy Isten megsegít” – vallja.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 18.
Hétszáz éves a négytornyú Szőkefalva
A Vámosgálfalvához tartozó, Dicsőszentmártontól három kilométerre a Kis-Küküllő bal partján fekvő Szőkefalva első írásos említése 1314-ből való. A település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
A szőkefalvi Petrichevich-kastély
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn” – ez a Széchenyi István-idézet vezérelte a szőkefalvi magyar közösséget, hogy méltóképpen megemlékezzenek arról, hogy a település immár hét évszázada jelent számukra otthont.
A falu eredete, keletkezésének ideje ismeretlen. Az első feljegyzés 1314-ből maradt fenn, de az eredetmondák sokkal régebbi világot elevenítenek fel. Varga Sándor római katolikus plébános 1912-ben ezt írta az egyházközség Domus Historiájába: „... a falu hajdan Magyarsáros felé nyúló völgyben feküdt és a lakosok által űzött fazékkészítésről Fazakasfalvának neveztetett, később a Kis-Kükóllő déli partjára helyezték, s bizonyos Szőke nevű telepedő után kapta a Szőkefalva nevet; termékeny talaja van, mely mindennemű gyümölcsöt és bort terem, de erdeje nincsen...”. 1314-ben Terra Zeuke néven, az 1370-es iratokban Zenkefalua, 1374-ben Zenkeffalwa, 1453-ban Zewkefalva és 1587-ben Zeokefalwa néven említik, 1698-ban már Szőkefalva, 1750-ben Szeuka, 1854-ben Szőkefalva, németül Dunkeldorf. Nevét és függetlenségét 2007-ben kérte és kapta vissza, addig csupán Vámosgálfalva részeként szerepelt a közigazgatási dokumentumokban – ismertette a Székelyhonnal az RMDSZ helyi elnöke, az iskola udvari évfordulós ünnepség egyik szervezője, Mátyás Sándor.
Négy felekezet, négy pap
„Az iskola felújítás alatt áll, s a végsőkig reméljük, hogy nem hiába. Jelenleg óvoda és elemi oktatás van a településen, de a számok azt mutatják, nem sokáig. Nagy Gálfalva és Dicsőszentmárton elszívó ereje” – ismertette Mátyás Sándor, miközben az iskola egyik termében berendezett tájház-szerű kiállítást mutatja. A település életét bemutató régi fényképeket a lakosságtól gyűjtötték össze, a katolikus egyháztól egy 300 éves füstölőt, az ortodoxoktól pedig egy 250 éves könyvet is kaptak a tárlathoz. „Érdekesség és ritkaság, hogy Szőkefalvának négy temploma van, négy helyben szolgáló pappal: református, ortodox, unitárius és katolikus” – mondta a közösségszervező, amikor belépett a terembe Szász János alpolgármester, aki szerint a régi értékek közül sok mindent eladtak már az öregek, de például sikerült megmenteni és kiállítani egy citerát az 1870-es évekből. „Sajnos a Petrichevich-kastélyt sem kaptuk vissza, se nem a településé, se nem magyar emberé, hanem havasalföldi cég tulajdona” – fogalmazott az 1300 lelkes, 60 százalékban magyarok, 30 százalékban románok és 10 százalékban cigányok által lakott település alpolgármestere. Az első népesség-összeírás 1720-ból való: ekkor Szőkefalván 11 nemest, 16 jobbágyot, 1 zsellért, 10 egyebet írtak össze.
Bem-csata, Mária-jelenés
Az utókornak két híres szőkefalvit említenek: az 1761-ben született Újfalvi Krisztina költőnőt, és az 1780-as születésű Sükei Imre református lelkészt, a bukaresti magyar református gyülekezet alapítóját. „Szőkefalva zsellérfalu volt, ezért több kúria, kastély található itt. Az emberek főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, később sokan a dicsői kombinátban és az üveggyárban dolgoztak” – vette vissza a szót Mátyás Sándor. Megtudtuk, 1849. január 17-én Szőkefalva és Gálfalva határában csaptak össze Bem tábornok és Puchner csapatai, a Puchner vereségével végződött csatában elhunyt Szabó László hadnagy sírját pedig minden évben március 15-én megkoszorúzzák.
1995 és 2005 között huszonhárom, világszinten egyedülálló Mária-jelenésről számoltak be az illetékesek: egyetlen vak látnok volt a világon, Márián Rózsika, akinek megjelent Szűzmária. Ebből az alkalomból minden év június 17-én zarándoklatot szerveznek és minden hónap 17-én megemlékeznek erről – tették ezt augusztus 17-én is –, augusztus 18-án pedig a településhez kötődő báró Wesselényi Margit születésnapja van – ezért most tartották a 700 éves ünnepséget, a következő Wass Albert-idézet jegyében: „Jön ezer új Kőmíves Kelemen,/ki nem hamuval és nem embervérrel/köti meg a békesség falát,/de szenteltvízzel és búzakenyérrel/és épít régi kőből új hazát”.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro
A Vámosgálfalvához tartozó, Dicsőszentmártontól három kilométerre a Kis-Küküllő bal partján fekvő Szőkefalva első írásos említése 1314-ből való. A település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
település 700 éves fennállásának alkalmából ünnepségsorozatot rendeztek.
A szőkefalvi Petrichevich-kastély
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn” – ez a Széchenyi István-idézet vezérelte a szőkefalvi magyar közösséget, hogy méltóképpen megemlékezzenek arról, hogy a település immár hét évszázada jelent számukra otthont.
A falu eredete, keletkezésének ideje ismeretlen. Az első feljegyzés 1314-ből maradt fenn, de az eredetmondák sokkal régebbi világot elevenítenek fel. Varga Sándor római katolikus plébános 1912-ben ezt írta az egyházközség Domus Historiájába: „... a falu hajdan Magyarsáros felé nyúló völgyben feküdt és a lakosok által űzött fazékkészítésről Fazakasfalvának neveztetett, később a Kis-Kükóllő déli partjára helyezték, s bizonyos Szőke nevű telepedő után kapta a Szőkefalva nevet; termékeny talaja van, mely mindennemű gyümölcsöt és bort terem, de erdeje nincsen...”. 1314-ben Terra Zeuke néven, az 1370-es iratokban Zenkefalua, 1374-ben Zenkeffalwa, 1453-ban Zewkefalva és 1587-ben Zeokefalwa néven említik, 1698-ban már Szőkefalva, 1750-ben Szeuka, 1854-ben Szőkefalva, németül Dunkeldorf. Nevét és függetlenségét 2007-ben kérte és kapta vissza, addig csupán Vámosgálfalva részeként szerepelt a közigazgatási dokumentumokban – ismertette a Székelyhonnal az RMDSZ helyi elnöke, az iskola udvari évfordulós ünnepség egyik szervezője, Mátyás Sándor.
Négy felekezet, négy pap
„Az iskola felújítás alatt áll, s a végsőkig reméljük, hogy nem hiába. Jelenleg óvoda és elemi oktatás van a településen, de a számok azt mutatják, nem sokáig. Nagy Gálfalva és Dicsőszentmárton elszívó ereje” – ismertette Mátyás Sándor, miközben az iskola egyik termében berendezett tájház-szerű kiállítást mutatja. A település életét bemutató régi fényképeket a lakosságtól gyűjtötték össze, a katolikus egyháztól egy 300 éves füstölőt, az ortodoxoktól pedig egy 250 éves könyvet is kaptak a tárlathoz. „Érdekesség és ritkaság, hogy Szőkefalvának négy temploma van, négy helyben szolgáló pappal: református, ortodox, unitárius és katolikus” – mondta a közösségszervező, amikor belépett a terembe Szász János alpolgármester, aki szerint a régi értékek közül sok mindent eladtak már az öregek, de például sikerült megmenteni és kiállítani egy citerát az 1870-es évekből. „Sajnos a Petrichevich-kastélyt sem kaptuk vissza, se nem a településé, se nem magyar emberé, hanem havasalföldi cég tulajdona” – fogalmazott az 1300 lelkes, 60 százalékban magyarok, 30 százalékban románok és 10 százalékban cigányok által lakott település alpolgármestere. Az első népesség-összeírás 1720-ból való: ekkor Szőkefalván 11 nemest, 16 jobbágyot, 1 zsellért, 10 egyebet írtak össze.
Bem-csata, Mária-jelenés
Az utókornak két híres szőkefalvit említenek: az 1761-ben született Újfalvi Krisztina költőnőt, és az 1780-as születésű Sükei Imre református lelkészt, a bukaresti magyar református gyülekezet alapítóját. „Szőkefalva zsellérfalu volt, ezért több kúria, kastély található itt. Az emberek főként földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, később sokan a dicsői kombinátban és az üveggyárban dolgoztak” – vette vissza a szót Mátyás Sándor. Megtudtuk, 1849. január 17-én Szőkefalva és Gálfalva határában csaptak össze Bem tábornok és Puchner csapatai, a Puchner vereségével végződött csatában elhunyt Szabó László hadnagy sírját pedig minden évben március 15-én megkoszorúzzák.
1995 és 2005 között huszonhárom, világszinten egyedülálló Mária-jelenésről számoltak be az illetékesek: egyetlen vak látnok volt a világon, Márián Rózsika, akinek megjelent Szűzmária. Ebből az alkalomból minden év június 17-én zarándoklatot szerveznek és minden hónap 17-én megemlékeznek erről – tették ezt augusztus 17-én is –, augusztus 18-án pedig a településhez kötődő báró Wesselényi Margit születésnapja van – ezért most tartották a 700 éves ünnepséget, a következő Wass Albert-idézet jegyében: „Jön ezer új Kőmíves Kelemen,/ki nem hamuval és nem embervérrel/köti meg a békesség falát,/de szenteltvízzel és búzakenyérrel/és épít régi kőből új hazát”.
Gáspár Botond, Székelyhon.ro
2014. augusztus 28.
A mese meghalt
Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.
Tamási-darabot már csak Udvarhelyen játszanak az új évadban
Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?
Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.
Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.
Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A jézusfaragó ember előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.
És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” Pozsgai Zsolt, Magyar Hírlap
Kultúrhökkeneteim. „A mese meghalt” – írta Ady Endre. Legalábbis Erdélyben, Székelyhonban - írom én.
Tamási-darabot már csak Udvarhelyen játszanak az új évadban
Olvasom az erdélyi származású írógeneráció egyik legismertebb fiatal képviselőjének, Székely Csabának a nyilatkozatában, hogy le kell számolnunk a bennünk élő Erdély-képpel. Mármint nekünk, olvasó magyaroknak, akik ritkán jutunk el oda. A tündérmesék kora lejárt. Tamási Áron szerethető hősei, Szabó Dezső kétségbeesett, a magyarságukat elveszteni nem akaró alakjai, Nyírő csodára szánt hargitai asszonyai nincsenek többé. Erdély és Székelyföld a munkanélküli, nyomorgó emberek hazája ma már, alkoholisták, csak káromkodva képesek megszólalni, tömeges a családon belüli erőszak. A hargitai falvak elnéptelenednek, az erdőket kivágják, ami még maradt, azt betemeti a trágya. De még így is jobb ma értelmiséginek lenni Romániában, mint itt, Magyarországon. Mert itt diktatúra van, ott meg nem. Itt, aki a kormányt kritizálja, a magyarságot, a nemzetet sérti meg – mondja Székely Csaba, és ez nem jól van így. Minden valamirevaló művészet kritikus a politikai rendszer hibáival szemben. És ebben igaza van, nem is lehet másképp, évezredes közhely ez. A román kormány toleránsabb a művészeivel, mint a magyar. Hagyja magát kritizálni, ez meg itt Budapesten nem. Gondolom, ezek után hazaköltözik minden feldúlt erdélyi író vagy művészember, aki valamilyen tévedés folytán az anyaországba jött. Szomorú ez. Mi lesz velünk nélkülük?
Az erdélyi hivatalos színjátszás már régen leszámolt a nemzeti érzés problematikájával. Eltaposta, kész. Kelemen László jó kétszáz évvel ezelőtt küzdött a magyar színházi kultúra megteremtéséért, de az igazi eredményeket már akkor is Kolozsváron érték el. Amikor mindennél fontosabb volt a magyar íróknak, művészeknek, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra ne hulljon végképp bele az időbe – az erdélyi színházcsinálók adták ehhez a munkához az erőt, a hitet. Hogy aztán amikor a pesti feltételek is megteremtődtek, az addig Erdélyben játszó színészek egy része tehetségét adja a továbbiakhoz. Tündérmese volt ez, de igaz. Trianon után aztán fordult a helyzet, a magyar lap- és könyvkiadásnak kellett segíteni, hogy az ottani művek méltó módon megjelenhessenek, hogy a pesti színházakban ünnep legyen egy-egy erdélyi szerző bemutatója. A kommunista időkben néma, cinkos összeesküvés volt együtt lenni itthoni és ottani magyarnak. Tizenkilenc évesen kötelességünknek éreztük, hogy eljussunk Kolozsvárra, Harag György valamely rendezésére, és együtt tüntessünk az előadást éltető tömeggel. Aztán utána lakásokon folytassuk a szeánszokat, hitben, nemzeti öntudatban erősítve egymást. Aztán jött a rendszerváltás, és a globalizáció liberális bajnokainak egyik legfontosabb célja lett ezt az érzést, ezt a nemzeti identitást megszüntetni, megölni. És sajnos, ez jobbára sikerült is.
Átnéztem a külhoni magyar színházak jövő évi műsortervét. Mindenhol művészi tenni akarás, megfelelni vágyás a hivatalos kritikai elvárásoknak, hisztérikus igyekezet, hogy a magyar kritikusok díját megkaphassák, vagy minél jobban szerepeljenek valamely román alternatív fesztiválon. Egyedül a Tomcsa Sándor Színház visz színre egy új Tamási Áron-adaptációt, a többi műsora még közvetve sem kötődik az erdélyi klasszikusokhoz, azokhoz, akik nyelvben, nemzetben, érzetben megőrizni akartak valamit, ami akkor és ott fontos volt. Ma és itt már nem fontos. A ma is ritka tehetségű erdélyi színészek és rendezők részben nem hisznek saját irodalmi hagyományaikban, részben egzisztenciálisan-művészileg ki vannak szolgáltatva a kolozsvári nagy hatalmú direktornak, aki osztja az észt. És különben is? Mit akarok?! Magyarul játsszák az ismert amerikai bulvárszerző vagy a francia abszurd író darabjait! Magyar nyelven szól a színpad. De magyar lélekkel szól-e? És ha nem, fontos, hogy nem? Lehet, hogy hülyét csinálok magamból ezen eszmék hangoztatásával? Tényleg hazug mesében élek, ahogy Székely Csaba mondja? Hazug, idióta közhelyekben élünk, ha a klasszikus erdélyi írók csoda-gyönyörű munkáit hiányoljuk a színházakból? Lehet.
Ugyanebben a hibában él ezek szerint az egyik legnagyobb erdélyi egyetem rektor asszonya is, aki szomorúan mesélte el, hogy nincs már közük az ottani színházhoz. Vagy a szabadkai tanító, aki elvesztette a hitét a színházban. Vagy az a több autóbusznyi közönség, amely másfél napot utazott, hogy láthassa A jézusfaragó ember előadását Pesten? És sorolhatnám tovább. Igen, ezek az emberek korszerűtlenek lettek. Igényeikkel, nemzettudatukkal, elhivatottságukkal. Valakik, valahol nagyon örülnek, hogy sikerült olyan vírust kitenyészteni, amely a nemzeti hovatartozásnak ezt a fajta, s egyébként egészséges érzését kiöli az emberből.
És ezért még nem is okolhatjuk azokat, akik már nem tudják, miről beszélek. Székely Csabát sem, ő az új generáció, a legnagyobb jó szándékkal műveli, amit művel, tehetséges, jó író is, nincs ebben hiba. Ez már az új kor szele. Én rosszul vagyok ettől a széltől, de ez magánügy. Törődjünk bele, hogy az erdélyi magyar írók szinte teljes serege már nem csak testben pusztul a sírban. Áprily, Bánffy, Dsida, Karácsony Benő, Hunyadi, Reményik, Benedek Elek, Jékely, Csíki, Tomcsa, Páskándi, Székely János, Kemény, Szilágyi, Jakab, Nyirő, Tamási, Sütő, Wass Albert, Varró Ilona, Makkai és a többiek neve mellé a sírkövön alá lehet húzni erősen a halál idejét. Meghaltak ők, meghalt a mese.
S ha már Adyval kezdtem, fejezzem is be vele: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” Pozsgai Zsolt, Magyar Hírlap
2014. szeptember 1.
Újra együtt a helikoni asztal körül
Jelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt.
A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban.
Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)
Jelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt.
A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban.
Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez.
N.M.K., Népújság (Marosvásárhely)
2014. szeptember 6.
Szeretni kell ezt a népet
Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót.
Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk.
Hegyi István emlékére (1914-2004)
Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.
Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.
A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.
Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.
Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!
Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.
Komoróczy György, Székelyhon.ro
Id. Hegyi István szívügyének tekintette a népszolgálatot, 1940 és 1944 között nem mozdult el akkori szolgálati helyéről, Petekről; később évtizedeken át lelkész-esperesként működött Székelyudvarhelyen; 1989 őszén - több jeles erdélyi személyiséggel együtt - maga is aláírta a falurombolás, a totalitárius rendszer ellen tiltakozó és Tőkés László temesvári református mellett kiálló petíciót.
Születésének századik, halálának tizedik évfordulója alkalmából az Udvarhelyszéken és Erdélyben széles körben ismert és köztiszteletnek örvendő református esperes-lelkipásztorra emlékezünk.
Hegyi István emlékére (1914-2004)
Hivatástudata, példamutató emberi helytállása sugallta az ezredforduló körüli években a Székelyudvarhelyért Alapítványnak, hogy portrékötetet jelentessen meg Hegyi István gazdag életútjáról. A megrendelt kézirat ugyan elkészült még az interjúalany életében, nyomdai megjelenését azonban a mai nap is várják gyermekei, unokái, rokonai, pályatársai, volt hívei, erdélyi és magyarországi ismerősei, sőt: maga a szerző is.
Petek, Székelyudvarhely, Nagyenyed, Kolozsvár, újból Petek és újból Székelyudvarhely. Ezek voltak sorrendben élete fontosabb és meghatározó állomásai. Alig volt néhány éves, amikor még a felnőtt számára is felfoghatatlan dolog történt: nem mozdultak sehova a faluból, még édesapja parókiájáról sem, mégis egy reggelen más országban ébredt a család. Akárcsak még sok más száz- meg százezer magyar család. A későbbiekben a nemzettragédia felfogásában, feldolgozásában a veleszületett adottsága mellett segített neki a szülői ház, az udvarhelyi és nagyenyedi református kollégium, a kolozsvári egyetem, s nem utolsó sorban az állandó tanulás, önképzés. Fiatal lelkipásztorként látva az erdélyi szórványmagyarság lesújtó helyzetét, utazó titkári beosztást vállalt, hogy felmérhesse a magyar nyelvű iskolahálózat hiánya miatt is létező gondokat, és azokról tájékoztassa feletteseit, volt professzorait. Ravasz László püspöktől tanulta és vallotta, hogy a falu nagy erőtartalékot jelent nemzeti közösségünknek. Ezzel a hittel kapcsolódott be az 1930-as években a falukutató mozgalomba.
A népi írók hatása, különösen a Németh Lászlóé meghatározó volt gondolkodás- és látásmódjában. Lelkipásztorként, esperesként is mindig azt tartotta: nagyon fontos a néppel való törődés. Székelyudvarhelyre kerülése (1958) után első dolga híveinek felkeresése volt. Minden családról mindent tudott. Az utcán is megállt beszélgetni híveivel, megkérdezte: hogy van a család, a gyermekek járnak-e iskolába, hogy tanulnak, beteg-e valaki stb. Annak ellenére, hogy mindig kritikus szemmel nézte a társadalmi folyamatokat, hazait, magyarországit, európait egyaránt, látta a hibákat és elégedetlen volt a magyar sorskérdések kezelésével, a magyar-magyar viszonnyal, kijelentette: szeretni kell ezt a népet minden gyarlóságával együtt. Megindítóan szép és tartalmas vallomás. Őszinte, igaz. Igaz, mert olyan ember mondta, aki egész életében bizonyíthatóan szívügyének tekintette a népszolgálatot, elsősorban szülőföldje népének szolgálatát.
Emberi tartását, népéhez és a faluhoz való hűségét jól példázza az 1989-es – aláírásával igazolható – szembefordulása a diktatúra faluromboló politikájával. Vállalva a meghurcolást, a zaklatást. Huszonhat évi udvarhelyi szolgálata alatt 3390 gyermeket keresztelt, 2398 fiatal konfirmált, 1142 párt esketett és 1298 halottat temetett. Nagyenyeden 1942-ben jelent meg nyomtatásban A falusi lelkipásztor sajátos feladata című tanulmánya, amely ma is útmutatóul szolgálhat különösen a fiatal – falusi gyülekezetben szolgáló – pályatársaknak. 1999-ben állami kitüntetést vehetett át Budapesten Orbán Viktor kormányfőtől a kisebbségi közéletben kifejtett munkásságáért.
Most Ő is, a néhai lelkipásztor, sokak/sokunk Pista bácsija, valahol fenn az Égben Wass Alberttel, Németh Lászlóval, Makkai és Ravasz püspökkel, Soos Gézával és Reményik Sándorral szorgalmasan olajozza a csillagok tengelyét…Hogy legyen igazi csillagfordulás!
Gondoljunk Rá kegyelettel, áhítatos tisztelettel.
Komoróczy György, Székelyhon.ro
2014. szeptember 11.
Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajta
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Költő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult.
Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk.
Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja.
Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren?
Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba.
Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni.
A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal.
Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám.
Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző...
Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam.
Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak.
A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni!
Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett...
Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára?
Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak.
Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok.
Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is.
Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ.
Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt.
És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget.
Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is.
Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám?
Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom.
Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított.
Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak.
Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak.
Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot?
Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat.
Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül.
És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem.
Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban?
Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább.
Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk.
Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem.
A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van.
Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek.
De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát.
A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években?
Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években.
Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam.
Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog.
Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára?
Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi.
Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is.
Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni.
Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik?
Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket.
De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre.
Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt?
Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van.
Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit.
Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele.
A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért?
Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek.
Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza?
A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek.
Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon.
És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség.
Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek?
Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra.
És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta.
Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre?
Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni.
Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik.
Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe.
A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható.
A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak.
Balázs Imre József
1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként.
Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van.
Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2014. szeptember 16.
Nincs per Wass-ügyben
Úgy tűnik, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) el kell állnia attól a pertől, amit három hónappal ezelőtt hatósági túlkapás miatt helyezett kilátásba.
A két szervezet jogi úton készült fellépni amiatt, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsún felállított könyvesstandokról a rendőrök levétették Wass Albert könyveit, és egy árustól tíz könyvet el is koboztak, majd néhány nappal később Szovátán lefoglaltak egy magánterületen felállított Wass-szobrot.
Mindezt az író emlékének meggyalázásaként értelmezte az EMNT és az EMNP, mely ellen szerintük az erdélyi magyarság képviselőinek kötelező módon fel kell lépnie. A két szervezet közös, júniusi keltezésű közleményében leszögezte: Wass Albert könyveinek elkobzása, a könyvárusok megfélemlítése újabb bizonyítéka annak, hogy „25 évnyi demokrácia sem volt elég ahhoz, hogy a román államapparátus embereiből kihaljon az erdélyi magyar közösség sárba tiprásának szándéka.”
Lapunk arra volt kíváncsi, hogy három hónap elteltével a két szervezet beindította-e az akkor kilátásba helyezett pert. Mint kiderült: nem, és ennek már nemigen látják az esélyét. A tiltakozó levél egyik aláírója, Papp Előd, a néppárt országos alelnöke elismerte, jelenleg egészen más prioritásaik vannak. „Számunkra most az aláírásgyűjtés a legfontosabb dolog. A többi politikai tevékenységünket szeptember 23. után folytatjuk” – válaszolta megkeresésünkre Papp, aki a másik aláíróhoz, Nagy Pálhoz irányított.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke kifejtette: nem is olyan könnyű pereskedni, mint ahogy a történések hevében elképzelték. „A szovátai férfi – akitől elkobozták a Wass-büsztöt – elutasította a segítségünket, mondván, ő ügyvédet fogadott, és azzal járja a maga útját. A könyvárusok pedig egyszerűen nem merik felvállalni az ügyet. Ilyen körülmények között nehéz perelni vagy beavatkozni a perbe” – fejtette ki a Krónikának Nagy Pál.
Az EMNT alelnöke hangsúlyozta, így sem tettek le a szándékukról, Wass Albert rehabilitálása érdekében egy munkacsoportot kívánnak létrehozni. Ebben valószínűleg helyet kapna többek között Vekov Károly történész és Kincses Előd jogász, akik az elmúlt években már próbálták jobb belátásra bírni a román igazságszolgáltatást Wass-ügyben.
A két kezdeményező szerint minderre azért is szükség mutatkozik, mert az erdélyi magyarság érdekképviseletének eddigi „lakájpolitikája” képtelen Bukarestben megoldani az efféle gondokat. A magyarság bukaresti politikai képviselete csak „segíti a hatalmat abban, hogy elodázza a szembenézést jogos önrendelkezési törekvéseinkkel” – írta Papp Előd és Nagy Pál az RMDSZ-ről.
Többszörös próbálkozásunk ellenére a szövetség elnökét, Kelemen Hunort sem három hónappal ezelőtt, sem most nem sikerült megszólaltatnunk a téma kapcsán.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
Úgy tűnik, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) el kell állnia attól a pertől, amit három hónappal ezelőtt hatósági túlkapás miatt helyezett kilátásba.
A két szervezet jogi úton készült fellépni amiatt, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsún felállított könyvesstandokról a rendőrök levétették Wass Albert könyveit, és egy árustól tíz könyvet el is koboztak, majd néhány nappal később Szovátán lefoglaltak egy magánterületen felállított Wass-szobrot.
Mindezt az író emlékének meggyalázásaként értelmezte az EMNT és az EMNP, mely ellen szerintük az erdélyi magyarság képviselőinek kötelező módon fel kell lépnie. A két szervezet közös, júniusi keltezésű közleményében leszögezte: Wass Albert könyveinek elkobzása, a könyvárusok megfélemlítése újabb bizonyítéka annak, hogy „25 évnyi demokrácia sem volt elég ahhoz, hogy a román államapparátus embereiből kihaljon az erdélyi magyar közösség sárba tiprásának szándéka.”
Lapunk arra volt kíváncsi, hogy három hónap elteltével a két szervezet beindította-e az akkor kilátásba helyezett pert. Mint kiderült: nem, és ennek már nemigen látják az esélyét. A tiltakozó levél egyik aláírója, Papp Előd, a néppárt országos alelnöke elismerte, jelenleg egészen más prioritásaik vannak. „Számunkra most az aláírásgyűjtés a legfontosabb dolog. A többi politikai tevékenységünket szeptember 23. után folytatjuk” – válaszolta megkeresésünkre Papp, aki a másik aláíróhoz, Nagy Pálhoz irányított.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke kifejtette: nem is olyan könnyű pereskedni, mint ahogy a történések hevében elképzelték. „A szovátai férfi – akitől elkobozták a Wass-büsztöt – elutasította a segítségünket, mondván, ő ügyvédet fogadott, és azzal járja a maga útját. A könyvárusok pedig egyszerűen nem merik felvállalni az ügyet. Ilyen körülmények között nehéz perelni vagy beavatkozni a perbe” – fejtette ki a Krónikának Nagy Pál.
Az EMNT alelnöke hangsúlyozta, így sem tettek le a szándékukról, Wass Albert rehabilitálása érdekében egy munkacsoportot kívánnak létrehozni. Ebben valószínűleg helyet kapna többek között Vekov Károly történész és Kincses Előd jogász, akik az elmúlt években már próbálták jobb belátásra bírni a román igazságszolgáltatást Wass-ügyben.
A két kezdeményező szerint minderre azért is szükség mutatkozik, mert az erdélyi magyarság érdekképviseletének eddigi „lakájpolitikája” képtelen Bukarestben megoldani az efféle gondokat. A magyarság bukaresti politikai képviselete csak „segíti a hatalmat abban, hogy elodázza a szembenézést jogos önrendelkezési törekvéseinkkel” – írta Papp Előd és Nagy Pál az RMDSZ-ről.
Többszörös próbálkozásunk ellenére a szövetség elnökét, Kelemen Hunort sem három hónappal ezelőtt, sem most nem sikerült megszólaltatnunk a téma kapcsán.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)
2014. szeptember 26.
Papp Sándor Zsigmond: Gyűrött notesz
Újra itthon. Vagy otthon. Vagy minek is kellene nevezni ezt az egészet? De ha ez az otthon, akkor mi a pesti hely? Szállás? Átmenet?
Ahol én fekszem, az a hazád?
Valami ilyesmiről szól különben az az írói konferencia is, amit Borzonton tartanak ezekben a percekben is. Amikor olvassák, Potozky Lászlótól Láng Gusztávig válaszolt tucatnyi szerző arra a kérdésre, hogy: Hol van az író hazája? A legérdekesebb válaszok persze Tompa Andreától, Csender Leventétől vagy Nagy Koppány Zsolttól várhatóak, hiszen ők már évek óta nem élnek itt, s valamit kezdeniük kellett a haza-meghatározással.
Jómagam délután következem, addig van időm gondolkodni a kérdésen. Valamiért a saját novellahősöm, Kurpu György jut eszembe, aki helyettem is feltette már ezt a kérdést. De ő csak egy szűk pincéig jutott abban a zsugorodásban, amit a haza keresgélése jelentett. Mert előbb csak a város, aztán az utca, végül csak a ház jelentette a hazát. Aztán elment, itt hagyta ezt az egészet, a talpalatnyi föld ideológiáját, állampolgárságot szerzett, és azt hitte, hogy ezzel vége a zsugorodásnak, sőt a bővülés ideje jön, egész országnyi lesz a haza, de nem, nem ez történt. Végül a bérház pincéjében lelt a hazájára, egy fotel és néhány könyv társaságában. Szűk, levegőtlen helyen. Hatvanas égő fényénél.
Sajnálom őt? Inkább: megértem. Mert hiába volt a sok hazafias vers, a rengeteg „patria”, az iskolai ünnepségek hónaljszaga, a haza folyton kicsúszott a kezéből. Legtöbbször a tévében vélte felfedezni, Kudlik Júlia háta mögött, ahogy az kései Karádi hangon a tudományos világ híreiről mesélt. S talán csak azt a hazát lehet igazán gyűlölni, amely nem is létezik. Hiszen mi is van a Kárpátokon túl, a Baragan búzával behintett síkján, a tengerparton? Egy idegen ország. Egy mese. Egy rosszul megírt versszakasz. Amely még idegenebbé vált, miközben épp úgy kellett szeretni, olyan bensőséges érzülettel, ahogy a vezetőit. Vonaglani előtte, mintha csak huszonégyórás élvezet hömpölyögne végig az alattvalón.
Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy nagyon vékony ösvényen, ott a haza. Az el nem ismert, a meg nem talált. A név nélküli. Ami inkább csak sejtés. Ha Erdélyt mondok, máris pontatlan vagyok, mert Erdély is inkább kirakat, illúzió, a bűvész egyetlen trükkje. Van is, meg nincs is. Ha ott vagyok, szinte tapintható, ha eltávolodom, homályba vész. Ilyenkor irigylem Wass Albert vagy Nyirő mai híveit, a Nagy-Magyarország matricáival közlekedő turistákat, akiknek a kérdésre oly egyértelmű válaszuk van, miközben talán ők kerülik meg leginkább a kérdést.
Tehát: mi a haza? Falatnyi kürtős kalács? Erdélyben énekelt magyar himnusz? Pesten dúdolt „maroknyi székely”? A miccs vagy a töltött káposzta? Tamási Áron vagy Dsida? Szilágyi Domokos árnyképe a falon? Füst Milán klasszikus hirdetése: meglévő érzelmekhez tárgy kerestetik?
Keresem, kutatom hát a tárgyat, amelyre ráönthetném érzelmeimet. Könnyes, ráborulós, feszengős, tenyérizzadós érzelmeimet. Mert ahhoz, hogy hontalan legyek, túl sok hazám van, ahhoz meg, hogy otthon legyek végre valahol, túl sok kétségem. Maradnak a pillanatnyi örömök. Ez a kis borzonti faház, ahol most gépelek. Sosem láttam még eddig, de akár ez is lehet a haza. A kilátás, a sürgés-forgás, a Bucsin-tető idáig hallatszó lélegzete. A friss levegőt szabdaló eső, amely oly közönnyel öntözi a földet. Neki aztán tényleg mindegy, hogy hova esik.
Néha szeretném eltanulni ezt a közönyt. De ahogy megpróbálom, máris árulónak érzem magam. Nem baj, majd csak lesz valahogy. Ha megunom magam, hát hazamegyek. Van még pár cím a zsebemben.
maszol.ro
Újra itthon. Vagy otthon. Vagy minek is kellene nevezni ezt az egészet? De ha ez az otthon, akkor mi a pesti hely? Szállás? Átmenet?
Ahol én fekszem, az a hazád?
Valami ilyesmiről szól különben az az írói konferencia is, amit Borzonton tartanak ezekben a percekben is. Amikor olvassák, Potozky Lászlótól Láng Gusztávig válaszolt tucatnyi szerző arra a kérdésre, hogy: Hol van az író hazája? A legérdekesebb válaszok persze Tompa Andreától, Csender Leventétől vagy Nagy Koppány Zsolttól várhatóak, hiszen ők már évek óta nem élnek itt, s valamit kezdeniük kellett a haza-meghatározással.
Jómagam délután következem, addig van időm gondolkodni a kérdésen. Valamiért a saját novellahősöm, Kurpu György jut eszembe, aki helyettem is feltette már ezt a kérdést. De ő csak egy szűk pincéig jutott abban a zsugorodásban, amit a haza keresgélése jelentett. Mert előbb csak a város, aztán az utca, végül csak a ház jelentette a hazát. Aztán elment, itt hagyta ezt az egészet, a talpalatnyi föld ideológiáját, állampolgárságot szerzett, és azt hitte, hogy ezzel vége a zsugorodásnak, sőt a bővülés ideje jön, egész országnyi lesz a haza, de nem, nem ez történt. Végül a bérház pincéjében lelt a hazájára, egy fotel és néhány könyv társaságában. Szűk, levegőtlen helyen. Hatvanas égő fényénél.
Sajnálom őt? Inkább: megértem. Mert hiába volt a sok hazafias vers, a rengeteg „patria”, az iskolai ünnepségek hónaljszaga, a haza folyton kicsúszott a kezéből. Legtöbbször a tévében vélte felfedezni, Kudlik Júlia háta mögött, ahogy az kései Karádi hangon a tudományos világ híreiről mesélt. S talán csak azt a hazát lehet igazán gyűlölni, amely nem is létezik. Hiszen mi is van a Kárpátokon túl, a Baragan búzával behintett síkján, a tengerparton? Egy idegen ország. Egy mese. Egy rosszul megírt versszakasz. Amely még idegenebbé vált, miközben épp úgy kellett szeretni, olyan bensőséges érzülettel, ahogy a vezetőit. Vonaglani előtte, mintha csak huszonégyórás élvezet hömpölyögne végig az alattvalón.
Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy nagyon vékony ösvényen, ott a haza. Az el nem ismert, a meg nem talált. A név nélküli. Ami inkább csak sejtés. Ha Erdélyt mondok, máris pontatlan vagyok, mert Erdély is inkább kirakat, illúzió, a bűvész egyetlen trükkje. Van is, meg nincs is. Ha ott vagyok, szinte tapintható, ha eltávolodom, homályba vész. Ilyenkor irigylem Wass Albert vagy Nyirő mai híveit, a Nagy-Magyarország matricáival közlekedő turistákat, akiknek a kérdésre oly egyértelmű válaszuk van, miközben talán ők kerülik meg leginkább a kérdést.
Tehát: mi a haza? Falatnyi kürtős kalács? Erdélyben énekelt magyar himnusz? Pesten dúdolt „maroknyi székely”? A miccs vagy a töltött káposzta? Tamási Áron vagy Dsida? Szilágyi Domokos árnyképe a falon? Füst Milán klasszikus hirdetése: meglévő érzelmekhez tárgy kerestetik?
Keresem, kutatom hát a tárgyat, amelyre ráönthetném érzelmeimet. Könnyes, ráborulós, feszengős, tenyérizzadós érzelmeimet. Mert ahhoz, hogy hontalan legyek, túl sok hazám van, ahhoz meg, hogy otthon legyek végre valahol, túl sok kétségem. Maradnak a pillanatnyi örömök. Ez a kis borzonti faház, ahol most gépelek. Sosem láttam még eddig, de akár ez is lehet a haza. A kilátás, a sürgés-forgás, a Bucsin-tető idáig hallatszó lélegzete. A friss levegőt szabdaló eső, amely oly közönnyel öntözi a földet. Neki aztán tényleg mindegy, hogy hova esik.
Néha szeretném eltanulni ezt a közönyt. De ahogy megpróbálom, máris árulónak érzem magam. Nem baj, majd csak lesz valahogy. Ha megunom magam, hát hazamegyek. Van még pár cím a zsebemben.
maszol.ro
2014. szeptember 27.
Emberközelbe hozni a történelmet (Tompa Andrea az íróvá válásról)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az ember nehezen nevezi magát írónak, inkább azt szoktam mondani, hogy írással foglalkozom – válaszolta Tompa Andrea azon a közönségtalálkozón, amelyet Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényének bemutatására a második PulzArt kortárs összművészeti fesztiválon szerveztek Sepsiszentgyörgyön. A beszélgetés nem csupán a század eleji történetről szólt, hanem Erdélyről és az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-ben Magyarországra telepedett szerzőről is, akit Tamás Dénes író kérdezett. Az alábbiakban a válaszokat sűrítettük össze.
– Mindig is író akartam lenni, kamaszkoromban elég sokat is írtam, 1985 és 1989 között a legfiatalabb, alig 14 éves emberke voltam, aki az Utunkban publikált. Aztán irodalom szakos lettem Budapesten, és sikerült eltemetni ezt a vágyat. Örültem, hogy felvettek az ELTÉ-re, de Magyarország idegen közeg volt, nem létezett az a barátian támogató közeg, mint otthon, ahol Kányádi Sándor, Szőcs Géza és mások is tehetséges és lehetséges írónak tartottak. A 30-as éveimben ráébredtem, hogy mégiscsak inkább író szeretnék lenni. Magyar írónak tartom magam, de az ember nehezen nevezi magát írónak... A témáim tesznek erdélyi íróvá, és nem tudom, az erdélyi irodalom befogadott volna-e, ha New Yorkról írok? Így azonnal befogadott, sokat jelent nekem, hogy az első díjamat (Erdély Magyar Irodalmáért debüt-díj, 2010 – szerk. megj.) innen kaptam. Írói pályám Budapesten kezdődött, de nem tudom, melyik lesz a végső állomás. Számomra ezek a határok nehezen megfoghatóak, egész életem jövés-menés – 2008 óta a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanítok – , ami rossz is, de ha az ember a határokat magában lebontja, akkor könnyebb. Első regényem, A hóhér háza a hetvenes-nyolcvanas évekről szól, ez volt a kamaszkorom, és azt hittem, lezártam. A második könyv kihívás minden író számára. Arról, hogy ebben a főszereplők orvosok, a felmenőim is tehetnek, de az is, hogy én 1989-ben érettségiztem, és orvos akartam lenni, de már nem volt magyar orvosi Kolozsváron, ahol a század elején nagyon komoly orvosképzés folyt. Nagyon érdekelt ez a világ, szenvedéllyel vetettem bele magam. Kolozsvár előnye és hátránya az volt, hogy Budapest után az örök második maradt. Virágzó művelődési élete volt – század eleji színháza komolyabb, mint a pesti – ipara alig, nagy volt, mégis szűk, ellentmondásos, de Budapestnél szabadabb, nyíltabb, befogadóbb város... Nem annyira az első világháborúról akartam írni, eredetileg 1918 december elsejével akartam kezdeni, de ahhoz, hogy a drámát megértse és átlássa valaki, kellett tudni, hogy mi ez a hely, mi ez a veszteség. Magam sem sejtettem, hogy ekkora kifutópálya kell hozzá, de két fiatalt rettentő sok hatás ér, ha vidékről felkerül: feminizmus, szocializmus, polgárosodás, antiklerikalizmus stb., és ebből a pezsgésből választaniuk kell, el kell dönteniük, hogy merre tovább. Szükségem volt egy női alakra, aki értelmiségi lesz, és ez volt az első pálya, ami megnyílt a nők előtt. Nagyon sok zsidó nő tanult a kolozsvári orvosin, ez is az egyetem nyitottságát és toleranciáját mutatja... Két magányos embert kellett találnom, akik a világháború után szembesülnek az érzelmeikkel, és idő kell hozzá, hogy megértsék a történteket. A hazavesztéssel a férfinak van nagyobb traumája, a nő elfogadja, hogy ez van, élni kell. Annyira féltem leírni a T-szindrómát, el is küldtem egy író-pszichiáternek ezt a fejezetet, és ő azt válaszolta, hogy nem hallott róla, de lehetséges. Mai szemmel próbáltam ezt a fájdalmat érzékeltetni, mert Trianon a magyar irodalomból eléggé hiányzik, legalábbis ami van, az a Wass Albert-féle revizionista szemlélet, de másképpen akartam ezt a veszteséget feldolgozni. Meg akartam mutatni, hogy mi fáj, hogy siránkozás nélkül lehessen gyászolni. Érdekelt, hogy ezt miképpen lehet. Ez egy mai szempont, hogy az ember megy Budapest felé, és érzi a sértődöttséget, amire bizonyos értelemben okunk is van, mert a politika mindig magára hagyta Erdélyt. Ez a sérelem egy alapvető erdélyi érzés, ezzel vagyunk többek is, kevesebbek is. A férfi, aki a sebészetbe is belekóstolt, azon tépelődik, hogy vajon a fejet is át lehet-e majd ültetni, működik-e feltárt szívvel a test. Ez a fejvesztés érződik ma is, hiszen megvannak a helyek, ahova a főszereplők visszavonultak – magánéletbe, hivatásba –, megvannak a hegyek, de hol a főváros? Az ember az elveszettségben is próbál élni, ragaszkodni ahhoz, ami jó – eszmékhez, hivatáshoz, társhoz –, és mindig a végeset akarjuk tudni, hogy mi van, de igazából nem látjuk át a történelmet. Ki hitte volna, hogy a diktatúra összeomlik 1989-ben, vagy hogy a szovjet kivonulás vértelenül zajlik le Magyarországon? Egy ember, aki éli az életét, nem feltétlenül van tudatában annak, hogy történelmet él. A történelem értelmezi és rendszerezi az eseményeket, de az irodalom nem oszt igazságkártyákat. Emberi történetekkel viszont közelebb tudja hozni a történelmet.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)