Kihallgatták Băsescut és Blagát
Kihallgatta csütörtökön a legfelsőbb bíróság Traian Băsescu volt államfőt és Vasile Blagát, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnökét, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) korábbi elnökét, volt belügyminisztert a 2005-ben Irakban elrabolt három újságíró ügyében.
A témában Corneliu Vadim Tudornak, a szélsőséges Nagy-Románia Párt (PRM) elnökének feljelentése nyomán kezdtek el újra vizsgálódni, a soviniszta politikus ugyanis egy ügyész könyvében megjelent állításokra hivatkozva azzal vádolta meg Băsescut és Blagát, hogy elloptak négymillió dollárt a három újságíró szabadon bocsátása fejében állítólag kifizetett váltságdíjból.
Traian Băsescu a rövid kihallgatást követően ugyanakkor azt mondta: nem volt semmilyen váltságdíj. Azt is közölte: nem tudott arról, hogy nyomozás zajlik az ügyben, mivel elmulasztották tájékoztatni róla. „Ez a besúgók ideje. Egy Vadim kaliberű besúgó az összes bíróságon végigrángathatja az embert. Ez a per egy volt államfő zaklatásáról szól. Megvédem magam, nincs miért félnem a tetteim miatt” – szögezte le az egykori elnök. Kijelentette: a vád teljesen alaptalan, és miután ezt majd jogerős bírósági ítélet is kimondja, bepereli Vadim Tudort. A volt elnök bírálta Tiberiu Niţu legfőbb ügyészt is, azzal gyanúsítva meg, hogy személyes ellenszenv vezérli. „Niţu újranyitna bármilyen dossziét, amelyben a Băsescu név szerepel” – mondta a volt elnök. Kifejtette: ahhoz, hogy a bíróság kivizsgálhassa az ügyet, fel kellene oldani annak titkosítását. „Szeretném, ha ismét kivizsgálnák az ügyet, ha minden dokumentum nyilvános lenne, hogy kiderüljön: az állampolgárait megvédő állam ragyogó akciójáról van szó, a pénzzel kapcsolatos disznóság pedig ordenáré hazugság. (…) Omar Hajszam Romániába hozatala sok embert zavart. (...) Valószínűleg most nyújtják be a számlát azért, mert államfőként becsületesen eleget tettem a kötelességemnek” – fogalmazott Băsescu.
Vasile Blaga közölte: a kihallgatás nyomán immár semmilyen minőségben nem érintett az eljárásban. Băsescu esetében – mivel már nem államfő, és nem visel semmilyen közméltóságot – a legfelsőbb bíróság illetékesség híján visszaküldte az ügyet a bukaresti V. kerületi bíróságra, amelynek a legfőbb ügyészség kérésére jóvá kellett volna hagynia a dosszié újbóli megnyitását, azonban ez a bírói fórum ugyancsak az illetékesség hiányára hivatkozva küldte el a legfelsőbb bíróságra a kérést.
Marie-Jeanne Ion, Sorin Mişcoci és Ovidiu Ohanesian román újságírót, valamint vezetőjüket és tolmácsukat, Mohamed Munafot 2005. március 28-án rabolták el Bagdadban, kiszabadulásukra 55 nap múlva, május 22-én került sor. Traian Băsescu akkori államfő utólag azt nyilatkozta az újságírók kiszabadításának körülményeit firtató sajtónak, hogy a mentőakció részletei egy 50 évre titkosított dosszié részét képezik. Két hét múlva azonban az államfő beszélt az ügy nem titkos részéről, Băsescu szerint a túszejtők három változatot javasoltak: a túszok kicserélését húsz, Irakban szolgálatot teljesítő román katonára, a román katonai kontingens hazahívását, illetve bebörtönzött irakiak szabadon bocsátását. A The Times című brit lap már 2006-ban arról cikkezett, hogy több ország, köztük Románia is váltságdíjat fizetett állampolgárai szabadon bocsátásáért. Bukarest azonban ezt mindvégig cáfolta.
Időközben Romániában terrorcselekményben való érintettség miatt húsz év szabadságvesztésre ítélték Omar Hajszam szíriai üzletembert, akit azzal vádoltak, hogy része volt az újságírók elrablásában. Hajszamot nem sokkal az újságírók kiszabadulása után őrizetbe vették, de miután egészségi állapota miatt szabadlábra helyezték, megszökött az országból, és többéves nyomozás után bukkantak a nyomára, majd hozták vissza.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A Nágó-Lukács vita
„Nincs lokális jogbiztonság, ha nincs globális jogérvényesítés." Parászka Boróka jegyzete két, a menekültkérdésben megszólaló erdélyi hangról
Néhány nap leforgása alatt két szakmailag elismert, fontos közéleti szerepet betöltő erdélyi magyar – a székelyudvarhelyi Nágó Zsuzsa és a parajdi Lukács Csaba – szólalt meg menekültkérdésben. Egymásnak radikálisan ellentmondó álláspontot képviseltek. Nágó Zsuzsa önkéntesként a menekültkrízis frontvonaláról ismeri az érintetteket, törökországi menekülttáborokban dolgozott. Lukács Csaba a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járja a világot, főállású utazó. Nágó Zsuzsa a magyar kormány menekülttellenes intézkedései ellen tiltakozva lemondott frissen megszerzett magyar állampolgárságáról. Lukács Csaba Néhány eddig fel nem tett kérdés a hazánkba érkező menekülthullám kapcsán alcímmel tett közzé hosszabb jegyzetet, és abban pontosan megismételte a kormányzati kommunikáció alaptételeit: a segítségetkérők biztonságpolitikai kockázatot, közegészségügyi veszélyt jelentenek, és meg kell védeni tőlük a „keresztény szolidaritás” nevében Európát. Ez a két álláspont nem összeegyeztethető, vagy Nágó, vagy Lukács végzetesen téved. Az is lehet, hogy mindketten tévednek. A mai „menekültügy” mögött van egy százéves erdélyi magyar tapasztalat, soha Trianon nem volt annyira érthető, és átlátható, mint ma. Érdemes élni a lehetőséggel, és átgondolni, mi történt akkor, mi történik ma velünk.
Erdélyi magyarként mindenki találkozott már az „igazságos határok” kifejezéssel. Ez a napi közbeszédben azt jelenti, hogy „az igazságos határok” alapján Erdély „magyar” kellene legyen – Magyarországhoz kellene tartozzon. Ugyanennek az értelme a román közösségben a fordítottja: a határ akkor igazságos, ha Erdély Romániához tartozik. Sőt – vélik a radikálisabbak – akkor lenne a legigazságosabb, ha a Pruttól a Tiszáig terjednének a határvonalak.
Az utóbbi száz év rendszerei a térségben határok révén fegyelmezték állampolgáraikat, korlátozták szabadságjogaikat. A határátlépés jogát politikai önkény határozta meg, privilégiummá vált, amelyet ki kellett érdemelni, amelyért meg kellett szenvedni. Aki nem engedett az önkénynek, aki a szabad mozgást elidegeníthetetlennek tekintette, az határsértővé vált, az életét kockáztatta.1918 után, 1940 után, 1989 előtt határsértő magyarok ezrei szenvedték ezt meg.
Ők nem menekültek voltak, nem ők hagyták el a hazájukat, hanem a hazájukat „vették el” tőlük, és módosították a határt akaratuk ellenére – érvelhetnénk a jelenlegi helyzettel való analógia ellen. A kelet-közép-európai államok saját állampolgáraikkal szemben erősítették a határokat – hogy ne menjenek el, ne tartsák a kapcsolatot külföldre szorult rokonaikkal, barátaikkal. Most viszont a határszakaszokat „idegen”, ráadásul „illegális” határsértők előtt zárják le.
De ki az idegen? És ki, miért minősül illegálisnak? Az erdélyi tapasztalat az, hogy bárki idegennek és illegálisnak minősíthető, ha ehhez van kellő politikai erő és akarat. Nem csak az, akinek bőrszíne, kultúrája távoli. Idegennek minősíthető a szomszéd, a lakótárs, az évtizedes munkatárs. A katolikus-protestáns is idegen lehet egy ortodox államban, ha az államvallás és államnemzet elég erős ehhez. Keresztény szolidaritásról beszél Lukács Csaba, de hol működött a keresztény szolidaritás például a Mikó-kollégium esetében? Az elkobzott görög-katolikus javak esetében? A „kereszténység”, amint a politikai hatalomgyakorlás eszközévé válik, teret nyit az önkénynek és az erőszaknak.
Az „idegen” vallásoktól félünk, pedig bőven van történelmi tapasztalatunk arról, hogyan jöhet létre a „saját” fundamentalizmusunk, és az milyen károkat tud okozni. Ezzel viaskodik tiszteletre méltó heroizmussal, több sikerrel, és időnként törvényszerűen bekövetkező kudarcokkal a katolikus egyház: gondoljunk csak azokra a bűnökre, amelyekért II János Pál pápa bocsánatot kért.
Ezért teszik fel újra és újra a kérdést a protestáns és neoprotestáns egyházak: mi az esélye és módja a megtisztulásnak, korszerűsödésnek és az állammal való méltányos, jogtisztelő együtt-egymás mellett élésnek? Ma a korrupció az európai államok működésének legnagyobb problémája. De a korrupció formái, kultúrái honnan erednek? Hogyan működik a görög, az orosz és a román ortodox egyház – állam az államban? Mi a tanulsága a Vatikáni Bank körüli botránysorozatnak? A „keresztény Európa” legbelsőbb válságának forrásvidékén járunk.
Ma a magyar társadalom jelentős része úgy véli, hogy az „idegenség”, „a veszély” földrajzilag meghatározható fogalmak, és földrajzi határokkal körülbástyázható a saját biztonságunk. A távoli a rossz, a közeli a jó.
Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi hovatartozáshoz kötött jogbiztonság nem jogbiztonság. Ma járnak jogok a parajdi magyarnak, holnap nem járnak jogok a parajdi magyarnak csak azért, mert parajdi. (Parajdot kedves olvasó helyettesítse be mondjuk Aszmarával vagy Aleppóval). Hogy van ez? Bele lehet törődni ebbe? Nem.
Lehet korrigálni egyénileg az állam, vagy államok jogsértését? Van mód az ellenállásra? Az erdélyi magyar tapasztalat az, hogy a földrajzi alapon elszenvedett jogsérelmek földrajzi korrigálása – az elköltözés, a kivándorlás, a menekülés ezek különböző formái – csak töredéknyi jóvátétel, és rendkívül kockázatos. Utolsó esély. A veszteségek minimalizálhatóak de meg nem szüntethetőek. Az, aki Parajdról távozni kényszerült, lehet vendégmunkás, bedolgozó, sőt főállású munkatárs Budapesten (szerencséjétől, kapcsolataitól, anyagi javaitól, tudásától és a befogadó környezettől függően), a parajdi életét nem kaphatja vissza, visszatérni ugyanoda, ugyanúgy már nem lehet. A menekülés kompromisszum, áldozat.
Ha van valós veszély, akkor az a saját territoriális konstrukcióinknak a félreismerése, túlbecsülése, meg nem értése. Minél inkább zártabb egy politikai rendszer, minél inkább fegyelmez a saját határaival, annál nagyobb teret nyit az önkénynek, a torzulásnak, a jogsértéseknek, és a korszerűtlenné válásnak. Minden birodalom előbb-utóbb ebbe bukott bele.
A Nágó–Lukács vita, a „menekültügy” mélyen erdélyi vita, és arról szól, hogy Trianon után száz évvel értjük-e, mi a határ, az állam, és az állampolgárság.
Lukács Csaba a hatalom oldaláról beszélt ma, az Orbán kormány véleményét képviseli, 1918-ban ugyanez a logika – a határzárás elve – a román kormányt segítette volna. 1940-ben, akár a román oldalon, akár a Horthy-rendszer oldalán is megszólalhatott volna, de mondanivalója mindenképpen a Dél-Erdélyben élő magyarok, vagy az onnan menekülők ellen irányult volna.
Nágó Zsuzsa nyilvános megszólalásával kockázatot vállalt: szembefordult a határzáró hatalommal. Támadások kereszttüzébe került. „Nem jó magyar”, „nem is magyar” – szidalmazta sok-sok magyar internetező. És nem jutott eszükbe, hogy a román hatalom nyelvét beszélik, azét, amely jogot formál arra, hogy megmondja, ki milyen nemzetiségű. Vadim Tudor, Gheorghe Funar szinkronhangjai. Így válik a trianoni helyzetével tisztában nem lévő magyar nacionalizmus a román nacionalizmus szócsövévé. Sokkoló helyzet.
Legalább annyira sokkoló, mint amikor Lukács Csaba cikke alatt a kommentelő levonja a szövegből levonható következtetéseket, azt írja: ne jöjjenek a menekültek Magyarországra, menjenek Románia felé, ott majd a románok jól ellátják a bajukat. Az igazán letaglózó azonban az volt, hogy elmaradt Lukács Csaba válasza. Vártam, hogy az erdélyi emlékek megszólalnak benne és általa: „Kedves kommentelőm, írásom értője és továbbgondolója, ha írásom alapján erre a következtetésre jutott, akkor hibát követtem el. Mi, erdélyi magyarok nagyon jól tudjuk, milyen, amikor a romániai határőr szembefordítja a fegyvert, és belelő a menekülőbe. Rokonaink, barátaink vesztették az életüket ezen a határon. Ne sértsen kegyeletet, ne kívánja vissza ezt a múltat”.
Nem csak a múlt, a jelen sem értett a számunkra. Nágó Zsuzsa, aki a szolidaritás jegyében szólalt meg, azt mondja. „Azért kérvényeztem, hogy tudjak szabadon utazni, és segítsen a munkavállalásban.” Érthető álláspont, a menekülő, segítségkérő álláspontja. De a mélyén ott egy másik, be nem teljesített, elmulasztott szolidaritás.
Éveken át azt láttuk, látjuk, hogy a romániai állampolgárok szabad utazáshoz, munkavállaláshoz való jogát korlátozzák. Éveken át a romániaiak voltak Európa belső mumusai. A megvetett keleti ellenség. Az éhenkórászok, rongyosok, ügyeskedők, tisztátalanok. Tőlük kellett félteni az európai munkahelyeket, az ő rémtetteikről, bűncselekményeikről lehetett cikkezni. Elmélkedni arról, hogy képtelenek a beilleszkedésre: megeszik a közparkok hattyúit, a szökőkutakban fürdenek, odarondítanak, ahova érik, és válogatott gazemberségre képesek egy-egy munkavállalói vagy letelepedési engedélyért. Brit és francia lapok hónapokon át tartó kampánnyal küzdöttek a románok ellen. Kísértetiesen hasonló volt az akkori offenzíva a mai menekültellenességhez. Lám, nincs szükség „idegen exportra”, szükség esetén a kontinens sajátjai között is megtalálja az ellenséget.
Ma már mindennek az emléke elhalványult. Elérkezett a pillanat, hogy végiggondoljuk: az állampolgárság is csak egy viszonylagos, változó konstrukció. Ha a diszkrimináció alapja: akkor nem nyújthat jogbiztonságot. Az állampolgári közösség a kooperáció tere és nem az offenzíva eszköze. Ha elfogadjuk, hogy a magyar állampolgároknak lehet szabadon utazni, és munkát vállalni – a románoknak pedig nem, akkor ott nincs megállás. Ma a román állampolgárok jogai sérülnek, holnap a szíreké, vagy az afgánoké. Nincs lokális jogbiztonság, csak globális jogérvényesítés.
Változnak a határok, változhat az állampolgárság, csak az emberi kiszolgáltatottság állandó. Ez az erdélyi magyar tapasztalat, ahonnan az európai és magyar menekültügy újragondolható és a Nágó–Lukács vita tovább folytatható. Rajta.
erdelyiriport.ro

Meghalt Corneliu Vadim Tudor
Kórházba utalását követően szívinfarktusban hunyt el szetember 14-én, hétfőn Corneliu Vadim Tudor, román politikus, aki szélsőséges nézeteiről volt híres.
Corneliu Vadim Tudort hétfőn délelőtt súlyos állapotban szállították a bukaresti katonai kórház szívsebészerti osztályára, miután otthon rosszul lett. A Mediafax hírügynökség tájékoztatása szerint az orvosok megpróbálták újraéleszteni a politikust, akin műtéti beavatkozást is végrehajtottak, ám az életét már nem tudták megmenteni. C. V. Tudornál 18.30-kor állapították meg a halál beálltát.
A költő, író, újságíró, politikus 1949. november 28-án született Bukarestben. A kommunista rendszer alatt újságíróként, költőként és szerkesztőként dolgozott, az 1970-es évek elején a România Liberă egyik szerkesztője volt, majd később, 1975-től a román kormány hivatalos hírügynökségéhez, az Agerpreshez szerződött át. Tudor az 1989-es forradalom előtt verseiben előszeretettel dicsérte, és istenítette Nicolae Ceauşescu kommunista diktátort.
1992 és 2008 között szenátor volt a bukaresti felsőházban az általa alapított PRM színeiben, 2009-ben szerzett európai parlamenti képviselői mandátumot. Politikai karrierje csúcsát a 2000-ben rendezett romániai államfőválasztáson érte el, amikor Ion Iliescuval együtt bejutott a megmérettetés második fordulójába, ahol azonban alulmaradt.
Két évvel ezelőtt kibékíthetetlen ellentét alakult ki közte és egykori kebelbarátja, Gheorghe Funar volt kolozsvári polgármester, a PRM egykori főtitkára között. Konfliktusuk nyomán Funar átvette a hatalmat az alakulat élén, kezdeményezésére pedig a PRM eltávolította az elnöki tisztségből C. V. Tudort.
A „Néptribünnek” is nevezett politikus karrierje során erőteljes idegengyűlöletéről, elsősorban magyarellenességéről híresült el. Többször nevezte terrorista szervezetnek az RMDSZ-t, kezdeményezve az alakulat betiltását. Az általa szerkesztett România Mare című kiadványban egy alkalommal a zsidók és magyarok kivégzését szorgalmazta.
Székelyhon.ro

Itt állunk védtelenül
Magyarország bezárult az arab világ menekültjei számára, és most valószínűleg mindenki azt latolgatja, vajon mikor és hogyan fogják a jobb világot kereső tömegek a román határokon keresztülvezető utakat megtalálni és ellepni (a magyar–román határon a Magyarország által megépítendő kerítés ugyanis Romániát nem védi).
Halvány a remény, hogy megússzuk szárazon, mert nem igazán akarnak erre jönni: ha nem lesz más választásuk, kerülni fognak, és egy rendetlen országban még mindig több esélyük van a szabályok kijátszására, mint máshol. Azt pedig nagyon is jól tudják, hogy milyen állapotok uralkodnak Romániában. Az itt élők közel háromnegyede utasítja el a migránsok befogadását, és ez kivételes módon a hatóságok véleményével is egybecseng: van nekünk már elég bajunk, semmi szükség újabb terhekre, feszültségekre. Néhány riporter és emberi jogi aktivista próbálja a másik oldalról, az elüldözött, kisemmizett családok szemével láttatni az eseményeket, figyelnek is rájuk, sajnálkoznak elegen, egyesek segítenek is – de sokkal többen aggódnak, és nem csupán a láthatáron vonuló ezrektől félnek, hanem attól is, hogy a sornak nem lesz vége, senki nem fogja megfékezni ezt az új népvándorlást, és sokat szidott, de valahogy azért működő, nehezen felépített, szívünknek mégis kedves világunk veszélybe kerül. Ki vagyunk szolgáltatva az ismeretlen, más földrészekről átsűvítő erőknek, és nincs, aki helytálljon a viharban: Victor Ponta kormányfő mindinkább egy betegesen hazudozó kisfiúra hasonlít, aki cselekvésnek hiszi a sértegetést, és a hétfőn elhunyt szélsőséges Vadim Tudorra emlékeztető otrombasággal diplomáciai feszültséget szít, ahol megfontoltságra és együttműködésre lenne szükség. A székely zászló és a magyarnyelv-használat ellen mindig vitézül hadakozó Mircea Duşa védelmi miniszter hallgat, Gabriel Oprea belügyminiszter rögeszmésen ismételgeti a biztonság szót, de semmilyen konkrét intézkedésről nem számolt be, a közigazgatás szétesőben – az önkormányzati vezetők közel fele korrupciógyanús –, a parlamenti pártok egymással csatároznak, a szakszervezetek nagyszabású tiltakozásokra készülnek, elégedetlenek az orvosok, tanárok, betegek, diákok, a szárazság sújtotta gazdák és a drága zöldségeket befőző asszonyok, a bürokráciával küzdő vállalkozók és a rosszul fizetett munkavállalók, jóformán nincs egy nyugodt sarka az országnak. És ha saját ügyeit is ilyen rosszul intézi, valószínűleg a bevándorlókat is felkészületlenül, szervezetlenül, rossz helyen pazarolva, illetve spórolva fogja ellátni a román állam. A kérdés az, hogy mi lesz. Eddig egyedül Klaus Johannis államfő mutatott határozottságot, elutasítva a Brüsszelből leosztott menekültkvótákat; ezt átvették a politikusok is, de azt nem tudjuk, hogy valójában mit tehet és mit fog tenni Bukarest a migránsok és az Európai Unió szorításában.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Itt állunk védtelenül
Magyarország bezárult az arab világ menekültjei számára, és most valószínűleg mindenki azt latolgatja, vajon mikor és hogyan fogják a jobb világot kereső tömegek a román határokon keresztülvezető utakat megtalálni és ellepni (a magyar–román határon a Magyarország által megépítendő kerítés ugyanis Romániát nem védi).
Halvány a remény, hogy megússzuk szárazon, mert nem igazán akarnak erre jönni: ha nem lesz más választásuk, kerülni fognak, és egy rendetlen országban még mindig több esélyük van a szabályok kijátszására, mint máshol.
Azt pedig nagyon is jól tudják, hogy milyen állapotok uralkodnak Romániában.
Az itt élők közel háromnegyede utasítja el a migránsok befogadását, és ez kivételes módon a hatóságok véleményével is egybecseng: van nekünk már elég bajunk, semmi szükség újabb terhekre, feszültségekre. Néhány riporter és emberi jogi aktivista próbálja a másik oldalról, az elüldözött, kisemmizett családok szemével láttatni az eseményeket, figyelnek is rájuk, sajnálkoznak elegen, egyesek segítenek is – de sokkal többen aggódnak, és nem csupán a láthatáron vonuló ezrektől félnek, hanem attól is, hogy a sornak nem lesz vége, senki nem fogja megfékezni ezt az új népvándorlást, és sokat szidott, de valahogy azért működő, nehezen felépített, szívünknek mégis kedves világunk veszélybe kerül.
Ki vagyunk szolgáltatva az ismeretlen, más földrészekről átsűvítő erőknek, és nincs, aki helytálljon a viharban: Victor Ponta kormányfő mindinkább egy betegesen hazudozó kisfiúra hasonlít, aki cselekvésnek hiszi a sértegetést, és a hétfőn elhunyt szélsőséges Vadim Tudorra emlékeztető otrombasággal diplomáciai feszültséget szít, ahol megfontoltságra és együttműködésre lenne szükség.
A székely zászló és a magyarnyelv-használat ellen mindig vitézül hadakozó Mircea Duşa védelmi miniszter hallgat, Gabriel Oprea belügyminiszter rögeszmésen ismételgeti a biztonság szót, de semmilyen konkrét intézkedésről nem számolt be, a közigazgatás szétesőben – az önkormányzati vezetők közel fele korrupciógyanús –, a parlamenti pártok egymással csatároznak, a szakszervezetek nagyszabású tiltakozásokra készülnek, elégedetlenek az orvosok, tanárok, betegek, diákok, a szárazság sújtotta gazdák és a drága zöldségeket befőző asszonyok, a bürokráciával küzdő vállalkozók és a rosszul fizetett munkavállalók, jóformán nincs egy nyugodt sarka az országnak.
És ha saját ügyeit is ilyen rosszul intézi, valószínűleg a bevándorlókat is felkészületlenül, szervezetlenül, rossz helyen pazarolva, illetve spórolva fogja ellátni a román állam. A kérdés az, hogy mi lesz. Eddig egyedül Klaus Johannis államfő mutatott határozottságot, elutasítva a Brüsszelből leosztott menekültkvótákat; ezt átvették a politikusok is, de azt nem tudjuk, hogy valójában mit tehet és mit fog tenni Bukarest a migránsok és az Európai Unió szorításában.
Demeter J. Ildikó Magyarország bezárult az arab világ menekültjei számára, és most valószínűleg mindenki azt latolgatja, vajon mikor és hogyan fogják a jobb világot kereső tömegek a román határokon keresztülvezető utakat megtalálni és ellepni (a magyar–román határon a Magyarország által megépítendő kerítés ugyanis Romániát nem védi).
Halvány a remény, hogy megússzuk szárazon, mert nem igazán akarnak erre jönni: ha nem lesz más választásuk, kerülni fognak, és egy rendetlen országban még mindig több esélyük van a szabályok kijátszására, mint máshol.
Azt pedig nagyon is jól tudják, hogy milyen állapotok uralkodnak Romániában.
Az itt élők közel háromnegyede utasítja el a migránsok befogadását, és ez kivételes módon a hatóságok véleményével is egybecseng: van nekünk már elég bajunk, semmi szükség újabb terhekre, feszültségekre. Néhány riporter és emberi jogi aktivista próbálja a másik oldalról, az elüldözött, kisemmizett családok szemével láttatni az eseményeket, figyelnek is rájuk, sajnálkoznak elegen, egyesek segítenek is – de sokkal többen aggódnak, és nem csupán a láthatáron vonuló ezrektől félnek, hanem attól is, hogy a sornak nem lesz vége, senki nem fogja megfékezni ezt az új népvándorlást, és sokat szidott, de valahogy azért működő, nehezen felépített, szívünknek mégis kedves világunk veszélybe kerül.
Ki vagyunk szolgáltatva az ismeretlen, más földrészekről átsűvítő erőknek, és nincs, aki helytálljon a viharban: Victor Ponta kormányfő mindinkább egy betegesen hazudozó kisfiúra hasonlít, aki cselekvésnek hiszi a sértegetést, és a hétfőn elhunyt szélsőséges Vadim Tudorra emlékeztető otrombasággal diplomáciai feszültséget szít, ahol megfontoltságra és együttműködésre lenne szükség.
A székely zászló és a magyarnyelv-használat ellen mindig vitézül hadakozó Mircea Duşa védelmi miniszter hallgat, Gabriel Oprea belügyminiszter rögeszmésen ismételgeti a biztonság szót, de semmilyen konkrét intézkedésről nem számolt be, a közigazgatás szétesőben – az önkormányzati vezetők közel fele korrupciógyanús –, a parlamenti pártok egymással csatároznak, a szakszervezetek nagyszabású tiltakozásokra készülnek, elégedetlenek az orvosok, tanárok, betegek, diákok, a szárazság sújtotta gazdák és a drága zöldségeket befőző asszonyok, a bürokráciával küzdő vállalkozók és a rosszul fizetett munkavállalók, jóformán nincs egy nyugodt sarka az országnak.
És ha saját ügyeit is ilyen rosszul intézi, valószínűleg a bevándorlókat is felkészületlenül, szervezetlenül, rossz helyen pazarolva, illetve spórolva fogja ellátni a román állam. A kérdés az, hogy mi lesz. Eddig egyedül Klaus Johannis államfő mutatott határozottságot, elutasítva a Brüsszelből leosztott menekültkvótákat; ezt átvették a politikusok is, de azt nem tudjuk, hogy valójában mit tehet és mit fog tenni Bukarest a migránsok és az Európai Unió szorításában.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzeti hősként búcsúztatták a gyalázkodó politikust
Akárcsak korábban Adrian Păunescu volt kommunista udvari költőből lett szélsőségesen nacionalista politikust, a tegnap eltemetett Corneliu Vadim Tudort is afféle nemzeti hősként búcsúztatta a román sajtó és a politikai osztály jelentős része.
Végső útját tegnap élőben közvetítették a magukat hírtelevízióknak nevező szennycsatornák – România TV, Realitatea, Antena3 –, de az idegengyűlölő politikus ravatalánál is igen sok közéleti személy megjelent, s ha azon még nem csodálkozhatunk, hogy egykori harcostársai jelen voltak – például Nicolae Văcăroiu szocialista exkormányfő, a számvevőszék elnöke –, az már sokak számára csalódást okozhat, hogy az égbe menesztette őt Mugur Isărescu, a jegybank elnöke is. A visszás helyzetre több román sajtótermék is felhívta a figyelmet – például a Hotnews –, de szóvá tette azt a politikai osztály némely képviselője is, például Remus Cernea.
BRETFELEAN NEM NYUGHAT. Ismeretlen tettesek ellen tett feljelentést a Maros megyei bíróság ügyészségén Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője amiatt, hogy kétnyelvű matricákat ragasztottak utcanévtáblákra és forgalomirányító táblákra – írja a Krónika. Bretfelean azt mondta, az útjelző táblákra való ragasztás bűncselekménynek minősül, ezért tett feljelentést. A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen csoport harminc utcában ragasztott ki szeptember eleje óta „Vrem bilingvism! Kétnyelvűséget akarunk!” feliratú matricákat. Azt ígérték, az akció továbbra is folytatódni fog.
VILÁG SÖRGYÁRTÓI, EGYESÜLJETEK! A világ legnagyobb söripari vállalata, az Anheu­ser-Busch InBev bejelentette, hogy felvásárolná a világ második legnagyobb sörtermelőjét, a Romániában az Ursus Breweries vállalatcsoportot is birtokló SAB Millert. A világ sörpiacán való vállalatbirodalom jöhet létre a két vállalat fúziójával, de a hazai piacon is olyan márkákat érint a tranzakció, mint az Ursus, a Timişoreana, a Ciucaş, a Stejar vagy az Azuga – ezek jelenleg az Ursus Breweries portfóliójában vannak. (Pénzcsinálók)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyűlöletkísértetek?
Halottakról jót, vagy semmit, tartja a mondás. Úgyhogy inkább hallgatnunk kellene a szívelégtelenségben 65 éves korában hétfőn elhunyt, és csütörtökön eltemetett Corneliu Vadim Tudorról.
Mi, magyarok biztosan nem tudunk empátiával viszonyulni ahhoz az emberhez, aki negyedszázados politikai ámokfutása során egyebet sem tett, mint rágalmazott és uszított, és valósággal fröcsögött belőle az irántunk érzett mélységes gyűlölet. Minősíthetetlenül ellenséges módon nyilvánult meg a magyar kisebbséggel szemben, állandóan Erdély elszakításával riogatott, törvényen kívül akarta helyezni az RMDSZ-t, és az az elképzelés sem állt tőle távol, hogy kitoloncolja az országból az úgynevezett „illojális magyarokat”. Mindezekért – bocsássa meg nekünk a jó Isten, amiért nem tűnik túlságosan humánusnak sokak reagálása – egyáltalán nem meglepő, ha C. V. Tudornak a földi életből való távozását inkább megnyugvással, mint sajnálkozással nyugtázzuk.
Hiszen nemzetiségtől függetlenül, valamelyest normálisan gondolkodó, józan ítélőképességgel rendelkező személy elvileg nem azonosulhat azzal a fajta ultranacionalista, rasszista és xenofób értékrenddel, amelyet a kommunista rezsim kiváltságosaként, a néhai diktátor, Nicolae Ceauşescu „udvari költőjeként”, majd 1990 után a România Mare hetilap főszerkesztőjeként és az általa alapított Nagy-Románia (PRM) párt elnökeként C. V. Tudor képviselt. Ugyanis nemcsak a magyarok szerepeltek a „fekete listáján”, hanem sovinizmusa kiterjedt a zsidókra és a cigányokra is, de a saját, általa „illojálisnak” tartott nemzettársaitól is szívesen „megszabadította” volna az országot.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

„Felsőbb utasításra vettük le”
Nemzeti szimbólumunk, a magyar zászló megvonása a Nagyváradi Bazilikából…
Bazilikánkban – vasárnaponként –, a reggeli nyolcas misén szoktam részt venni, egy kényelmes karosszékben. Közel a hátsó bejárathoz, a gyóntatószékhez, épp a szószék lábának tövében. Rálátással az általam nagyon tisztelt Szent László király oltárra. Imáimat itt mondom. Családomért, barátaimért eltávozottakért, a székesegyházbeli egykori énekes-zenész kollégáimért, nemzetemért. De ugyanitt, mondtam imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Gondolva arra, hátha könnyebben megmenekül a gyehenna tűzéből…
Általában a templomi csöndben, végignézem az általam nagyon kedvelt freskókat, szobrokat, a főoltárt. Minap, ahogy tekintettemmel Szent László királyunk oltárához érek, valami hiányérzet fog rajtam erőt… Még jobban meresztem a szemem, hisz föltűnik Várad-alapító szent királyunk oltára mellőli hiány. Ugyanis, nemzeti zászlónk nélkül maradt… Mivel, a remény hal meg utoljára – mondjuk -, reménykedtem abban, csupán mosásra vitték… Eljött az elkövetkezendő vasárnapi mise, s a nemzeti színű lobogónk, továbbra sincs…
A sekrestyében érdeklődtem
„Felsőbb utasításra vettük le…”– mondta a sekrestyés. Féltve állását, nem megnevezve a tettest, részletezve a történteket, nem magyarázkodott! Ez templom… Mosolyogva próbált meggyőzni a zászló hiányáról…
De Szent László, magyar népünk királya, városunk alapítója volt, így mindenkor megilleti – mondtam. Templomainkban, Partiumban, Erdélyben sok helyen, még csángó testvéreinknél is előfordul a magyar zászló. Mi is lehet ezzel a baj? Szimbólumainkat használhatjuk, akár templomainkban, akár másutt, hisz ez a demokrácia vívmánya – gondoltam.
Az úton hazafelé, – a „felsőbb utasítótól” felkavartan –, gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspökünkre emlékeztem. Ugyanis, ő volt az, aki sokszor kifakadt „a felsőbbek”, sőt, még a Vatikán politikája ellen is…
Mint ismeretes, Széchenyi – anno –, az I világháborút lezáró trianoni békediktátum után mély fájdalommal tapasztalja a Szentszék engedékeny politikáját, a Magyarország testéből részesedett új államokkal szemben… Nemzetünk, államiságunk ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket hozott, amelyek az új államoknak megfeleltek. „Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar többé nem a hódolat letompított hangján, hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a felsőbb utasítókkal!”– mondta. A nagy magyar érzelmű püspök, történelmi család sarja javasolta, hogy semmiféle „új egyházmegyei rendezésbe ne menjenek bele!” Helyesen látta azt is, Rómának fontosabb az egyház befolyásának növelése az ortodoxia felé, mint az amúgy is hűségesek megtartása. A mában, szintén – „felsőbb utasításra”, csupán nemzeti szimbólumunk negligálása, megvonása történt. A Szent László oltár mellől… Köztudott ugyan, így ne felejtsük azt a tényt sem, a két világháború között Zitzmann Ferenc székesegyházunkat, át akarta játszani a görög katolikusoknak. Ezért ő Debrecenben börtönbe is került…
Az idő nagyúr. Így- úgy, de felforgat mindent…És: mondtam már imát a nemrég elhunyt xenofób és rasszista Cornel Vadim Tudorért is, aki nagyon nem szerette a magyarokat. Ma már, oda jutottam, a „felsőbb utasítóért” is imádkozom…
Hátha a ráció vesz rajta erőt! Ne kételkedjünk?
Márton István
erdon.ro

Az emberi jogok védelméért (Visszatér Băsescu)
Visszatér a politikába Traian Băsescu volt államfő, aki tegnap bejelentette, belép a Népi Mozgalom Pártba (PMP). Állítása szerint ezzel a lépéssel meg kívánja védeni azt, amit az elnöki mandátuma során felépített.
Nem okozott meglepetést, hogy a PMP-t választotta, hiszen eddig sem titkolta, hogy rokonszenvezik ezzel a politikai erővel, amelyet eddig is Băsescu pártjaként emlegettek. Tavaly az elnökválasztáson ennek a pártnak a jelöltjét, Elena Udreát támogatta, miután ő már nem vehetett részt a megmérettetésen. A párt 2013 júliusában jött létre az akkor még elnök Băsescu védnöksége alatt, aki megszakította kapcsolatait korábbi alakulatával, a Demokrata-Liberális Párttal, mert elégedetlen volt annak működésével.
A volt elnök azonban csak most iratkozott be a PMP-be, és jelezte, azért tér vissza a politikába, hogy megvédje azt, amit 2004 és 2014 között két elnöki mandátuma alatt felépített. Kijelentette, nem gondolta, hogy a két mandátum után ismét párttag lesz, de rákényszerítették erre a lépésre azok, akik „bősz lejáratási kampányt” indítottak ellene. Băsescu úgy véli, 2014 decembere, mandátuma lejárta óta a média egy része és egyes politikusok rendszerint megkérdőjelezik azokat a kedvező változásokat, amelyek tíz év alatt történtek Romániában, és megerősítették a jogállamiságot. Szerinte ebben a lejáratási kampányban egyes állami intézmények is részt vesznek, amelyeket pedig ő szilárdított meg. Ezzel a legfőbb ügyészségre utalt, amely több vizsgálatot kezdeményezett ellene. Ezek olyan ügyek, amelyeket elnöki mandátuma idején nem vizsgálhattak ki, mivel mentelmi jogot élvezett. A héten egyébként kétszer is meg kellett jelennie a bíróságon két külön ügyben. Az egyikben az időközben elhunyt Corneliu Vadim Tudor jelentette fel a 2005-ben Irakban elrabolt három román újságíró ügyében. Őket végül a hatóságok kiszabadították és hazatértek, de Vadim Tudor azt állította, hogy Băsescu eltulajdonította a váltságdíj egy részét. Egy másik ügyben egy férfi jelentette fel Băsescut amiatt, hogy 2007-ben a felfüggesztéséről szóló parlamenti szavazás után korábbi kijelentésével ellentétben mégsem mondott le elnöki tisztségéről. Mindkét ügyben a bíróságnak kell eldöntenie, hogy az ügyészség vizsgálatot indíthat-e. Băsescu leszögezte, hogy az emberi jogok védelme lesz a fő célja, a lakosságban és az intézményekben is tudatosítani kívánja, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása nem fakultatív jellegű egy jogállamban. Arról biztosította híveit, hogy továbbra is „kényelmetlen politikus” marad.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bizottsági nem a Trianon-törvényre
A szélsőséges nézeteiről ismert Bogdan Diaconu parlamenti képviselő, az Egyesült Románia Párt elnöke már hozzászoktatta a közvéleményt magyarellenes megnyilvánulásaihoz, a legutóbbi tervezete azonban minden eddigi javaslatán túltesz.
A képviselő "Június 4-e Trianon és a magyar elnyomás elleni harc napja" címmel terjesztett be jogszabály-tervezetet, mely többek között kötelezővé tenné a trianoni békeszerződés aláírásának (1920. június 4.) állami pompával történő megünneplését országos és helyi szinten egyaránt. Diaconu ugyanakkor 1-től 5 évig terjedő börtönbüntetést róna ki azokra, akik Trianon jogosságát megkérdőjelezik, a békeszerződést negatív jelzőkkel illetik, valamint kétségbe vonják azt a „tényt", mely szerint a magyarok az erdélyi románokat évszázadokon át elnyomták.
A törvénytervezetet véleményezte a képviselőház Emberjogi, egyházügyi és nemzeti kisebbségi bizottsága is. Erről kérdeztük Kereskényi Gábor parlamenti képviselőt, a bizottság titkárát. „A Trianon-törvénytervezetet benyújtó kolléga Vadim Tudor egy gyengére sikeredett, kicsinyített mása. Szerencsére nem kellett túl sokat érvelni e felháborító kezdeményezés ellen, a szakbizottság ugyanis egyhangú szavazatával negatív véleményezést bocsátott ki annak kapcsán. Remélhetőleg ugyanígy fog dönteni a Képviselőház plénuma is. Fel kell ugyanakkor figyelnünk arra, hogy a romániai magyarság elleni törvénykezdeményezések és közigazgatási intézkedések igenis léteznek, jelen vannak, s valószínűsíthető, hogy a választások közeledtével egyre gyakoribbá válnak. Nekünk az a kötelességünk, hogy minden ilyen kezdeményezést elhárítsunk, hogy megvédjük közösségünket, hiszen erre kaptunk felhatalmazást" - hangsúlyozta az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke.
szatmar.ro

Mihai Eminescu
A román nemzeti költő sötét oldala: idegengyűlölő, antiszemita volt Eminescu
A kereken 166 éve született román nemzeti költő, Mihai Eminescu – valóban remekbe szabott költeményei mellett – a nacionalizmusáról, idegengyűlöletéről, antiszemitizmusáról is nevezetes volt, legalább is a maga korában. Ez egyaránt megmutatkozik verseiben, illetve a iaşi-i és bukaresti lapokban közölt cikkeiben is.
Mi rejtőzik a „hazafiság” mögött
Eminescu életrajzírói szerint a költő nacionalizmusa, idegengyűlölete és zsidóellenessége elsősorban konzervatív beállítottságából fakad. A 19. század egyébként a történészek a „népek újjászületésének” időszaka volt, a nacionalizmus – túlzott formájában is – ekkor dicséretes dolognak minősült, és nem volt különösebben megvetendő az idegengyűlölet sem. A román értelmiségiek jelentős része maga is nacionalistának, jól hangzó szóval: hazafinak nevezte magát.
Az adrianopoli szerződést követően, 1829 után megnőtt a zsidóság száma a két román fejedelemségben. Mivel törvényileg megtiltották a földvásárlást a zsidók számára, így a zsidó közösség tagjai elsősorban mesteremberekké, kereskedőkké váltak. A kor szelleme szerint egyre nacionalistábbá váló, konzervatív szellemben nevelkedő polgári osztály és főleg hangadói – a honatyák, az értelmiségiek, az írók, az újságírók – a 19. század közepe táján már „tűrhetetlennek” minősítették a „zsidó térhódítást”, így mindinkább erősödött az antiszemitizmus is. Ennek egyik legfőbb képviselője éppen Mihail Eminescu volt.
Ki az idegent szereti…
Idegengyűlöletét, antiszemitizmusát számos cikke és verse tanúsítja. „Ez tagadhatatlan, hiába is próbálják meg letagadni mindezt jó szándékú és ájtatos hazafias érzelmű urak. Mi több, elmondható az is, hogy Eminescu általában idegengyűlölő volt” – írta 2012. január 15-én a Confluenţe Literare című lap oldalán Radu Părpăuţă irodalomkritikus. Dojna című versében Eminescu élesen támadja a román szellemiséget meggyilkoló, az országot kifosztó „idegeneket”:
„A Dnyesztertől a Tiszáig/Sír a román, panaszkodik:/Hogy nem halad, bárhova lép,/Annyi itt az idegenség./Hotintól a Tengerig el/A muszka lovon eregel,/A Tengernél s Hotin táján/Ha jársz, az utad elállják./Bajom s Vatra Dorna között párbeszéd/A jó somba nyű költözött;/Az idegen úgy ellepett,/Tőle magad sem ismered./Lenn a völgyben, fenn a hegyen/Minden úton jő az ellen,/Szatmártól Szecsel' városig/Belőlük gát magasodik./…/ Ki az idegent szereti,/ Szívét a kutya egye ki!/Háza váljék pusztasággá,/Ház-népe menjen világgá!/…/ Stéfán-vajda Őfelsége,/Ne ülj Putna hűvösébe'!/…/ Ha kürtöd háromszor szólít,/Minden ellen porba hull itt,/Egy határtól másikig,/A varjak eltemetik/Őket, ha nem, legyenek/Akasztófacímerek!” (Bartha György fordítása.)
Az idegengyűlölet fellelhető Harmadik levél című versében is:
„Majd az országházba gyűlnek, csak hogy egymást megdicsérjék/Hájnyakú bolgár kufárok, nyúlt orrú görög legénykék:/És a rút pofájú horda mind latin – de talmi csak,/Mind e görög-bolgárocskák: kérkedő Traján-fiak!/Lám,e pestises, bitang had, lám, e piszkos söpredék/Úr hazánkon és fölöttünk, most ez ült fejünkre még!/Minden, ami bárgyú, hibbant, minden szomszéd nép szemetje,/Mindent, mit rothaszt a kórság, mit fekély és genny fedett be./Hozzánk csődült és belőle hangos honfi lett azóta:/Raccsolók és tökfejűek, bamba szónokok, valódi/Kajla szájú szófecsérlők nemzetünk parancsolói!”  (Bartha György fordítása.)
„Hatszázezer pióca”
Garabet Ibrăileanu szerint újságíróként Mihail Eminescu „igazi ellensége volt a zsidóknak”, amint a Curierul de Iaşi és a Timpul című lapokban megjelent cikkeiből is kiderül. Mindebben társra talált olyan értelmiségiekben, írókban, politikusokban, mint Bogdan Petriceicu-Haşdeu, Vasile Conta, Nicolae Iorga, A.C Cuza…
Zsidóellenes cikkeinek egy részét a zsidókérdéssel is foglalkozó, 1876-os párizsi értekezletre időzítette – a résztvevők felvetették annak gondolatát, hogy a zsidók nagyobb jogokat kapjanak országaikban. Eminescut mindez rendkívül felháborította. 1876-ban a Curierul de Iaşi-ban megjelent, Ismét a zsidók című cikkében véleményének tételesen hangot is adott. „600 ezer pióca és kereskedő egyenlősége a románok számára élet-halál kérdést jelent, és gondolom, hogy népünk inkább a kard általi gyors halált választaná a vitriolos lassú halál helyett”.
Eminescu egyre radikálisabban kel ki a zsidók ellen, a zsidóságot valóságos természeti csapásnak tartja. A Dacia Literara című folyóirat 2010-ben megjelent, 5. számában Nicoleta Dabija írónő úgy véli, Eminescu szerint a zsidóság áldozatok és munka nélkül szeretne minden jogot megszerezni magának. A zsidókat korruptnak tartja, akik munka helyett más munkájából szeretnének megélni. A zsidók jogait illetően Eminescu úgy véli, azok több jogot csakis akkor kaphatnak, ha családjukban románul beszélnek, és románokkal házasodnának össze a jövőben.
A társadalmi beilleszkedés útja a beolvadás
Vannak természetesen az irodalomtörténészek között olyanok is, akik szerint Eminescu nem volt sem idegengyűlölő sem antiszemita, hanem csupán hazafi volt. Petru Zugun egyetemi tanár a Convorbiri Literare című lapban például arról ír, hogy a költő igen jó barátságban volt a zsidó származású Moses Gaster tudóssal, dicsérőleg nyilatkozott a szintén zsidó hegedűművészről, Toma Micheruról. (Ez az érv kísértetiesen hasonlít mondjuk a radikálisan magyarellenes Corneliu Vadim Tudor vagy Adrian Păunescu érveléséhez, akiknek szintén igen sok magyar barátjuk volt – Păunescu fel is tudott mutatni egyet, Hajdu Győző személyében). Zugun Eminescunak az az „ötletét”, hogy a zsidók házasodjanak románokkal megoldásnak találta a zsidóság társadalmi beilleszkedésére.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Kettős mérce
A Trianontól eltelt közel száz esztendő alatt megszoktuk, hogy Romániában mindent kettős mércével mérnek. Ami szabad a többséginek, nem szabad a kisebbséginek. Románia jelenlegi vezetői ugyanis nem akarják, hogy ebben az országban mi is otthon érezzük magunkat. Ezért átírnak mindent, históriát, eseményeket, átkeresztelik az utcákat, temetőket, megváltoztatják a nemzetiségi arányokat, és amikor csak tudják, zaklatják az erdélyi magyar embert. 
Itt van példának a zászlóügy. Senkinek nem szúr szemet például, hogy Jászvásáron minden ünnepkor lengetik a bölényfejes vörös lobogót. Ott lehet. S bár törvény tiltja, még mindig lobog a vasgárda székhelyén a duplakeresztes zöld zászló is. A hatalmon lévők titokban még drukkolnak is nekik, hiszen ugyanazokat a nagynemzeti álmokat melengetik. S nem egy sportversenyen hallottam egyfajta himnuszt, a krajovainak például Adrian Păunescu írta a szövegét. Ott énekelhetnek őrjöngve, mert – ahogy olvastam – ugyebár milyen szép a „jó értelemben vett” nacionalizmus.
Legutóbb pedig, egy úgynevezett jogállamban, megalakult a törvénynek ellentmondó, enyhén szólva is fasisztoid Egységes Románia Párt, s félkatonai szervezete, a nácikra emlékeztető Vlad Țepeș gárda, amely már induláskor fenyeget: hogyha a román állam nem védi meg a románságot, ők megteszik. Nagyon is jól tudjuk, mit jelent a párt elnöke, a letűnt Corneliu Vadim Tudor helyébe lépő Bogdan Diaconu számára a „megvédés”. 
És minderre egy tiltakozó hangocska sem hangzott el, sem az ügyészség, sem a hírszerzők részéről, a szocdemek Diaconut jó fiúnak tartják, az új liberálisok kissé bolondosnak. Az RMDSZ pedig a maga részéről nagyon engedékenyen csak ejnye-bejnyézik minderre. Pedig ha erdélyi magyar tenne, mondana ilyesmit, zengenének a tévéadók, tiltakoznának a pártok, a honatyák, működne az ügyészség.
Apropó, ügyészség. Időről időre már próbálgatják, meddig mehetnek el a nemzeti jogok visszavonásában, az erdélyi magyarság vezetőinek zargatásában, elítéltetésében. Amint látszik, nagyon sok megyei magyar vezért csak kitalált, be nem bizonyított vétséggel vádolnak, a pereknek pedig koncepciószaguk van. A cél az volt, hogy eltávolítsák őket tisztségeikből, s mindezt ellenállás nélkül megtették. 
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Drakula szegény öregeket simogat
Elbeszélgettünk a magyarellenesnek tartott gárdát létrehozó Bogdan Diaconuval, és kiderült: a K1-es harcművészbajnok vezetésével létrehozott, Drakuláról elnevezett Karóbahúzó Vlad Őrjárat csak az idős, szegény embereknek fog segíteni a hatóságokkal együttműködve. Diaconu pártja, az Egyesült Románia Párt (PRU) pedig csak a korrupt magyar politikusoktól akarja megvédeni a magyarokat az RMDSZ betiltásával.
Még egy éve sincs, hogy Diaconu pártja megalakult; a politikus korábban magyarellenes kirohanásaival, nemrég az RMDSZ betiltásának ötletével, legújabban pedig a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal keltett nagy médiavisszhangot. Az MNO által megkérdezett Székely István Gergő, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója szerint a politikus a Jobbik receptjét másolná le, de kérdéses, hogy sikerül-e neki.
Van még jelentkező
Mióta a Nagy-Románia Párt elnöke, Corneliu Vadim Tudor meghalt, sokan pályáznak a szavazóira. Nem csak Traian Basescu startolt rá a radikálisabb jobboldali voksokra a Moldovai Köztársasággal való egyesülés ügyében, de az Új Jobboldal (Noua Dreapta) nevű szélsőséges szervezet is pártot alapított. Utóbbit Diaconu komolytalannak tartja, mert nincs tiszta ideológiájuk. „Oroszlánok nem kezdenek kölyökkutyákkal” – zárta ki az együttműködés lehetőségét.
Ismert magyarfaló
Diaconunak korábban is volt néhány magyarellenes húzása: követelte már a Jobbik betiltását, a magukat „románellenes” kijelentésekre ragadtató külföldiek kiutasítását, indított kampányt a magyar termékek ellen, törvényt terjesztett be a magyar feliratok és utcanévtáblák betiltására, illetve a nemzetiségi nyelvhasználat büntethetővé tételére a romániai közintézményekben. Láthatóan különösen fájó pont számára az autonómia is, amelynek még a megemlítését is börtönnel sújtatta volna egy 2014 nyarán benyújtott törvényjavaslatában.
„Nekem van magyar barátom, de…”
A pártvezető ehhez képest az MNO-nak adott nyilatkozatában leszögezte: ő a romániai magyarokat sosem támadta, csak az RMDSZ-t és más politikai erőket kritizált, mert „területi autonómiáért és elszakadásért küzdenek”, ami ellen szerinte jogos a fellépés. „Calarasi megyei képviselőnk büszke magyar és román, ez beszédes példa, mennyire is utálom a magyarokat” – közölte, hozzátéve: a magyarellenes háború „mítoszát” éppen a magyar politikusok szítják önérdekből, „akik autonómiaharcost játszanak, és meggazdagodnak ahelyett, hogy a románok és magyarok jólétén dolgoznának”.
Szerinte a PRU csak a korrupt politikusaikra jelent veszélyt, nem a magyarokra.
Nehezményezte viszont, hogy Magyarország azzal „szítja az indulatokat”, hogy politikai menedékjogot ad a korrupcióval vádolt volt RMDSZ-es Markó Attilának. Markó Attila ügye egyébként láthatóan bántja Diaconut, aki Orbán Viktornak írt nyílt levelében korábban megüzente, hogy „egy olyan nép türelmével játszik, amely Budapesten egyszer már felrakta a bocskorát a Parlamentre”.
Arccal az RMDSZ-nek
A szélsőséges pártvezér nekünk azt mondta, azért is nyújtotta be az RMDSZ-t illegálisnak, alkotmányellenesnek és államellenesnek nyilvánító törvényjavaslatát, mert szerinte a párt prominensei, például Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester pénzelte a „terrorista” vezetőkkel rendelkező Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat. Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor ugyanakkor határozottan cáfolta ezt, és elmondta: Diaconunak minden héten van egy tucat magyar- és RMDSZ-ellenes tervezete, de eddig egy sem ment át a parlamenten; „bízzunk benne, hogy ez így is marad”.
Így lesz Erdély Koszovó?
A román politikus nehezményezte azt is, hogy január 24-én, a román fejedelemségek egyesülése napján Antal gyásza jeléül fekete zászlót tűzött ki a városházára. Ilyen augusztus 20-án Magyarországon elképzelhetetlen lenne – érvelt.
Ami akár a magyar, akár a székely zászlót illeti, ugyanaz a baja vele, mint az autonómiával: szerinte ezek a szeparatizmus jelei, a magyar vezetők pedig segítségükkel aláássák az államot, és egy új Koszovót hoznának létre, ami szerinte Tőkés László leghőbb vágya.
A magyar jelképeket tényleg nem szereti, egy 2012-es kijelentése szerint ugyanis „a magyar címer kihelyezése egy romániai iskolára olyan, mintha náci horogkereszt kerülne egy zsidó tanintézetre”.
„Magyarok, forduljatok hozzánk!”
A politikus azt is elmondta, mi a baja az autonómiával, noha Katalóniától Dél-Tirolig a legtöbb autonómia gazdasága erősebb az anyaállaménál. Diaconu szerint a székely autonómia elriasztja a befektetőket a „magyar politikusok által szított etnikai konfliktusok miatt”, és mert a magyarok nem tanulják meg az államnyelvet.
A szélsőjobboldali vezető szerint a PRU többet tehet a magyar közösségért, mint a magyar szervezetek, mert csak a gazdasági ügyekre koncentrálnak, és kinyitnák a régiót a befektetések előtt a „népét sötétségben tartó” RMDSZ-szel szemben, amelynek „kiskirályként viselkedő polgármesterei már így is túl önállóak, képzeljük el, mi lenne, ha még autonómia is lenne”. A korrupció kapcsán annyit azért megengedett, hogy az nem etnikai ügy, származástól függetlenül építik a kleptokráciát a korrupt politikusok, a szegénység elől a magyarok és a románok egyaránt nyugatra menekültek. Ezen semmilyen autonómia nem segítene – mondta.
Rendszer- és magyarellenes
Hogy Székelyföld miért tudott vagy miért nem tudott fejlődni, arra rengeteg magyarázat van, de amit Bogdan Diaconu állít, annak semmi alapja nincs– mondta minderre az MNO-nak Kelemen Hunor.
Székely István Gergő szerint sem dől a pénz a székely megyékbe. Noha a román média azt szokta hangsúlyozni, hogy a régió életképtelen volna gazdaságilag a visszaosztott források nélkül, tény, hogy a térség szegény, és lényegesen kevésbé részesül a gazdagabb megyék befizetéseiből, mint a legszegényebb havasalföldi és moldvai megyék – mondta.
A PRU rendszerellenes pártként próbálja magát meghatározni, Diaconu lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy a hatalmi rendnek az RMDSZ és a magyarok is részei. Egyébként tény, hogy a magyar párt a kormányzati vagy kormányközeli pozícióban eltöltött csaknem húsz év alatt könnyebben hozzáfért a forrásokhoz, és ez kitermelt korrupciós ügyeket a magyarok körében is. Ugyanakkor ezek felgöngyölítése esetenként alkalmat adott politikai boszorkányüldözésre is ártatlanokkal vagy pitiáner ügyek elkövetőivel szemben – véli Székely.
Ezt Kelemen Hunor is megerősítette, mondván: az egyébként legitim korrupciós harc árnyékában végzett politikai leszámolást jól példázza az RMDSZ-es csíkszeredai polgármester és helyettese, Ráduly Róbert valamint Tőke Domonkos esete, akiket annak ellenére távolítottak el posztjukról, hogy korrupciós vádak végül fel sem merültek.
Drakula harcosai? Inkább Üdvhadsereg…
Diaconu a Karóbahúzó Vlad Őrjárattal szélsőségesen nacionalista, egyebek között magyarellenes félkatonai szervezetet kíván létrehozni, amit mélységesen elítélnek – mondta az MNO-nak Kelemen, hozzátéve: reméli, nem kerül sor magyarellenes incidensekre az őrjárat részéről. Egyébként a gárda tagjai néhány kivételtől eltekintve magyart csak a tévében láthattak – tette hozzá.
A szélsőséges politikus egészen más képet festett az alakulatról: igazi jótékonysági szervezetként írta le. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a Magyar Gárda vagy a HVIM, a félkatonai szervezetek. Nem keressük a konfliktust. Afféle üdvhadseregként dolgoznánk, csak román stílusban” – jelentette ki. Hangsúlyozta: ők csak akkor mennek magyar területekre, ha hívják őket, például azok a szegények és öregek, akikkel az RMDSZ nem törődik. Hamarosan bemutatják az őrjárat szabályzatát, s „minden tiszta és világos lesz” – ígérte.
Remélem, Magyarország nem készül háborúra a Vlad Tepes Őrjárat miatt – fűzte hozzá gúnyosan.
Romantikus erőszak
Ez mind szép, de ha nem terveznek erőszakkal fellépni, akkor miért egy K1-es világbajnok vezeti az őrjáratot – kérdeztük, mire Diaconu azt mondta, hogy a kiszemelt Daniel Ghita az ifjúság példaképe, az erdőirtások elleni tiltakozás jelképe, és a párt színeiben indul egy bukaresti kerületi választáson is.
Székely szerint viszont egyértelmű, hogy az őrjárat a Magyar Gárdához hasonló próbálkozása a PRU-nak. Hiába vezetik fel úgy, hogy majd ők öreg néniket fognak átsegíteni a zebrán, nem véletlen, hogy Vlad Tepes nevét választották, aki a párt logóján is szerepel, a gárdaparancsnok pedig K1-bajnok.
Civil kurázsi
Kelemen Hunor kétségét fejezte ki afelől is, hogy a román társadalom vevő lenne Diaconuék gárdájára. Ezt támasztotta alá Székely is: mint mondta, a civilek azonnal reagáltak, és feljelentették az őrjáratot. Valóban, a szervezet megalakulása után nem sokkal Dumitru-Cornel Vilcu kolozsvári egyetemi tanár aláírásgyűjtésbe kezdett a betiltása érdekében. Diaconu az MNO-nak erre úgy reagált, szerinte a tanár csak a médiafelhajtást keresi, de „sajnos” már más, Soros György által pénzelt roma és antirasszista szervezetekkel kell osztoznia rajta, akik szerinte szintén a PRU-val akarják bizonygatni létjogosultságukat. Soros egyébként is Diaconu bögyében van, az amerikai mágnást a román kultúra ellenségének tartja, szerinte az általa pénzelt civilek kritikái miatt tiltotta le az Adevarul nevű portál a politikus blogját, valamiféle rosszul értelmezett polkorrektség miatt.
Kis román történelemlecke
Ami a történelmet illeti, a pártvezér egészen sajátos szemléletet vall: mint kérdésünkre közölte, az Erdéllyel kapcsolatos magyar területi igények abszurdak, mert a románok már azelőtt ott éltek, hogy a magyarok megérkeztek volna, ezért azt visszakövetelni olyan lenne, mintha a törökök akarnák visszakapni az ottomán hódításokra hivatkozva Budapestet. Ellenben a Romániához Besszarábia néven alig húsz évig, 1920 és 1940 között tartozó Moldovai Köztársaság Romániához csatolása szerinte legitim lenne. Talán érdemes lenne elolvasnia Lucian Boia román történész legújabb műveit, amelyekből kiviláglik: a románoknak a világon semmiféle történelmi joguk nem volt Erdélyre.
Utállak, de fogjunk össze!
A pártvezért a migráció kapcsán is kérdeztük, ekkor már egészen más véleménnyel volt a magyarokról, sőt a miniszterelnökről is. „Életemben először mondtam jót Orbán Viktorra, amikor kijelentettem: kerítést kell építenünk, ahogy ő tette.” Építene is a muzulmán invázió ellen, ha a PRU kormányozná Romániát. Egyesítsük erőinket, mint Hunyadi János idején, és ne verjenek éket közénk a magyar szeparatista mozgalmak – javasolta Diaconu.
Homályos jövő
Bár Diaconu arról beszélt, hogy mit tenne, ha hatalomra jutna, addig még igen rögös lehet az út: mint Székely István Gergő elmondta, kérdéses, hogy alakul a PRU viszonya az Új Jobboldallal, a román szélsőjobb mennyire fogadja el Diaconu szociáldemokrata múltját, és – újfent szembeköszön a jobbikos párhuzam – honnan lesz pénze a párt felfuttatásához.
Kelemen sem jósolt komoly jövőt az Egyesült Románia Pártnak, felidézve, hogy az első kongresszus után Diaconuék egyik legerősebb szervezete, a Bukarest 2. kerületéhez tartozó egység feloszlott, mert a vezetést túl korruptnak és diktatórikusnak találta. Diaconu maga Bukarest főpolgármesteri székéért indul, de nincs sok esélye. A kutató szerint a PRU-nak inkább vidéken lehet némi sansza arra, hogy megvesse a lábát.
Veczán Zoltán. mno.hu

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Menetrendszerű nacionalizmus
Hű, de jó lenne, ha a vasút is olyan pontosan közlekedne, mint amiként a választás előtt a román nacionalista felhangok bejönnek. Mondhatni: menetrendszerűen. Az idén ezt még két dolog is felerősítette. Az egyik, hogy a letűnt régi gárda (Adrian Păunescu, C. V. Tudor, Gheorghe Funar stb.) helyét friss erővel átvette egy fiatalabb csapat (Bogdan Diaconu és társai), akik honfiságból bizonyítani akarnak. Most éppen ünnepelnek, mert a törvényjavaslatuk, mely szerint a közigazgatásban és az állami intézetekben csak románul beszélhetünk, átment a képviselőházon, és a szenátusban dől el, elfogadják-e vagy nem.
De magas lovat adott a nacionalisták alá az is, hogy az Európai Uniónak most a legkisebb gondja a nemzetiségek helyzete, s vigyázó szemeiket levették erről, sőt, zavarja őket, ha erről hallanak. A nagy „szentjánosbogárnak”, vagyis az Amerikai Egyesült Államoknak most nem érdeke, hogy a demokrácia mellőzéséért megintse Romániát. Úgy veszik, a Kárpátok körül minden oké.
Erre fel mindjárt elindultak az erőszakszervek, akcióba léptek a hírszerzők, az ügyészségek, és a törvényesség látszatát mutatva szép sorjában lefejezik a többségben magyarok lakta megyék vezetőségét. És felléptek a politikusok, újságírók is, úgyhogy teljében az erdélyi magyarság megfélemlítése, lépten-nyomon éreztetik, ebben az országban csak másodosztályú állampolgárok vagyunk, akik csak akkor léphetünk előre, ha magyar származású románokká válunk.
A már kivívott nemzetiségi jogok – amit ők az RMDSZ-nek tett engedményeknek tartanak, nem pedig egy demokratikus ország velejárójának – apránkénti visszavételével pedig újabb lendületet szeretnének adni a színtiszta nemzetállamot létrehozó álom kivitelezésének. És sajnos, ebben minden román párt, de szinte minden román egyetért. Mondotta is egyik politikusuk, ha már az elmúlt száz évben bevált ez a politika, miért módosítanának ezen éppen most…
Ezzel a helyzettel az erdélyi magyarságnak számolnia kell. Ellene a széthúzás helyett egy szorosabb összefogással lehet lépni, cselekedni. Másképpen porladunk, de főleg elporlasztanak…
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Román politológus az érdemrend-visszavonásról: ez történelemhamisítás
Románia és az 1989-es forradalmak történelmének meghamisításaként értékelte Vladimir Tismăneanu politológus a Hotnews.ro portálon pénteken közölt publicisztikájában azt, hogy Klaus Johannis államfő visszavonta Tőkés Lászlótól a Románia csillaga érdemrend lovagi fokozatát.
„Nem tudom, mit csinált Klaus Werner Johannis fizikatanár Nagyszebenben 1989. december 16-án, de tudom, mit tett Tőkés László lelkész: nem volt hajlandó elhagyni temesvári parókiáját, amelyet rendőrök ostromoltak és szekusok”  – kezdi írását a politológus (fotó), rámutatva, hogy a különböző korú és nemzetiségű emberek ott élő láncot alkottak azzal a valószerűtlen hittel, hogy a legyőzhetetlennek és örökkévalónak látszó rendszert képesek meghaladni.
Tismăneanu szerint Temesvár akkor megmentette a románok becsületét és méltóságát, a temesvári forradalom pedig elválaszthatatlan attól, akitől „a visszanyert európaiság nevében megválasztott” Klaus Johannis visszavonta Románia csillagát.
Megjegyzi: Johannis neve egyszer sem szerepel a romániai kommunista diktatúrát tanulmányozó elnöki különbizottság jelentésében, míg Tőkést három helyen is említik az ellenállók között. „Legalább emiatt – mondjuk történelmi szemérmességből – tartózkodhatott volna ettől a kínos gesztustól. Számomra ez ugyanolyan, mint amikor Ion Iliescu 2004 novemberében elnöksége utolsó száz méterén ugyanezzel az érdemrenddel tüntette ki Corneliu Vadim Tudort” – írja Tismăneanu. Szerinte akárhogy is próbálná magyarázni, Johannis „az egykori és mai szekusok” bosszúvágyát elégítette ki ezzel a gesztussal.
„Fogadja ezt a szöveget tiltakozásként az ország és az 1989-es forradalmak történelmének meghamisítása ellen” – zárja a román elnöknek címzett sorait a szerző.
Vladimir Tismăneanu
Az Amerikai Egyesült Államokban élő román politológus, egyetemi oktató. Az általa vezetett elnöki különbizottság készítette azt a 660 oldalas átfogó jelentést a romániai kommunizmus bűneiről, amelynek alapján 2006-ban Traian Băsescu államfő a parlament plénuma előtt hivatalosan elítélte, illegitimnek és kriminálisnak nevezve a kommunista rendszert.
MTI. Székelyhon.ro

Őrült beszéd
A nagy gondolkodóknak kevés követőjük akad, de az együgyűségükben is meggyőzőek, igen sokan cinkosokra lelnek. A magasztos eszmék sosem voltak annyira népszerűek, mint a sovén, kirekesztő, gyűlöletetkeltő diskurzusok. Állításunk igazolására elég, ha a történelem néhány negatív példáját vesszük alapul.
Sajnos, nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy rábukkanjunk a félőrült, demagóg gondolatok szószólóira. Első pillantásra és meghallgatásra úgy tűnhet, hogy amit mondanak, az „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ha a dolgok mélyére nézünk, semmiféle rendszert nem találunk, ha csak azt nem, hogy a demagóg beszédjeikben ezek az emberek mindig következetesek.
Kolozsvár volt polgármestere – aki a legsötétebb időket hozta egy viszonylag civilizált városra – ismét felbukkant. Nem is akárhogyan. Amilyen ostobaságokat nyilatkozott nemrégiben, azzal legjobb korábbi formáján is túltett. Kezdve azzal, hogy Eminescu a relativitáselmélet igazi megalkotója és az analfabéta Einstein ellopta a román költő világraszóló teóriáját, folytatva azzal, hogy a Saul fia című magyar film egy világkonspiráció eredményeként kapott Oscar-díjat, egészen addig, hogy a románok trikolórja dák eredetű, minden elképzelhető és elképzelhetetlen őrültséget összehordott. Aki még kételkedett abban, hogy valami baj van vele, annak ábrándjai most dugába dőltek. A volt városvezetőt – az is megérne egy szociológiai kutatást, hogyan lett háromszor megválasztva, és kik által – a józanabb románok is bohócnak könyvelik el, néhai harcostársával, C. V. Tudorral együtt. De, mint minden bolondnak, neki is bőven akadnak követői. És talán nem is száz, hanem a jelek szerint sokkal több. A román ultranacionalistáknak nincs okuk aggodalomra: itt van az utánpótlás, a 21. század első számú dákja, Bogdan Diaconu. Aki erényt kovácsolt abból, hogy minden lehető és lehetetlen okkal nekimegy az erdélyi magyar közösségnek. Unalmas lenne róla írni, ha nem lenne veszélyes a maga látszólagos együgyűségében.
Amit Funar mondogat, az a vicclapok első oldalára kívánkozik, amit viszont Diaconu, az a Diszkriminációellenes Tanács asztalára. Előbbi esete a szakemberekre tartozik, utóbbit a társadalomnak kellene kivetnie magából. Mert ameddig lesznek követői, addig „normális”, hogy Kolozsvár bejáratánál nincs magyar nyelvű helységnévtábla, az orvos majdnem kidobja a magyarul megszólaló beteget, a Székely Szabadság Napjának szervezőit megbírságolják, állami kitüntetéseket vonnak vissza, és így tovább.
Ám minden jel arra mutat, hogy a kivetés egyhamar nem fog megtörténni.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Cristian Câmpeanu: Tőkés, a székely terror és a hírszerzők
Amikor a forradalom győzelmében játszott „meghatározó szerepéért” kitünteted a román Eugen Nicoliceát, ugyanakkor visszavonod a magyar Tőkés Lászlótól az ugyanezekért az érdemekért kapott kitüntetését, akkor nagy gondod van a valósághoz való igazodásban, és tökéletesen hiányzik a nevetségességet érzékelő szerved.
Iohannis mandátuma alatt – nem világos, milyen okokból – az idegengyűlölő nacionalizmus felkorbácsolásának vagyunk tanúi, melynek a demokratikus intézmények és a jogállamiság aláásása az egyetlen célja. A nacionalizmus felerősödése kifinomult kapcsolatban áll a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) megerősödésével, ezért üdvözölendő az Alkotmánybíróság az RHSZ hatalmát csökkentő – talán váratlan – legutóbbi döntése. Felvethetik, hogy milyen kapcsolat lehet a nacionalizmus és a lehallgatásokra vonatkozó döntés között, mellyel a hírszerző szolgálatot kizárták a büntetőügyek bizonyítási eljárásából. Látszólag semmilyen, de szerintük mégis. Íme:
Az RHSZ-nek gyakorlatilag monopóliuma van Románia területén, ami a nemzetbiztonságot illeti. Máris óriási hatalma van egy olyan intézménynek, amely bizonyos nagyon tág határok között gyakorlatilag bármit megtehet a nemzetbiztonság védelmében. Ezt a korlátlan hatalmat a valódi civil ellenőrzés hiánya erősíti fel végletesen, tekintettel arra, hogy a parlamenti ellenőrző bizottságok inkább a hírszerző szolgálat ügyvédjeiből és befolyásolási ügynökeiből állnak, semmint a civil ellenőrzés szerepének tudatában lévő felelős személyekből. A NATO és a partner államok sokkal hatékonyabb korlátozást képviselnek, mint a román demokratikus intézmények. Az RHSZ civil ellenőrzésének radarját elkerülő működési mód oda vezet, hogy ez az intézmény könnyen áldozatául eshet a visszaélés és túlkapás csábításának. Ilyenfajta lehetséges túlkapás annak a magyar fiatalnak az ügye, akit terrorizmussal vádolnak, mert egy tűzijátékos „bombát” akart robbantani a nemzeti ünnepkor tartott katonai parádén. A kérdéses fiatalt meg lehet vádolni szélsőségességgel, egy magyar idegengyűlölő csoportosuláshoz való tartozással, huliganizmussal és más, talán még súlyosabb dolgokkal is, melyek veszélyes anyagok kezelésével kapcsolatosak, de nem terrorizmussal. A világon sehol, soha nem került sor terrorista merényletre vagy merényletkísérletre tűzijátékkal, a kérdéses fiatal viselkedése és lehallgatott beszélgetései nagyon távol állnak annak az összeesküvésnek az igazolásától, melyet a Román Hírszerző Szolgálat sugallt nekünk.
Ez a példa önmagáért beszél. A hírszerző szolgálatnak monopóliuma van a nemzetbiztonság védelme terén, de egy jogállamban nem rendelkezhet és nem is szabad monopóliummal rendelkeznie a „nemzetbiztonság” kifejezési határai vagy értelmezési keretei felett. Az említett esetben minden okunk megvan azt hinni, köztörvényes bűncselekményekről van szó, márpedig akkor az RHSZ-nek ki kell szállnia ebből. Tekintettel, hogy az RHSZ-nek eddig a nemzetbiztonsági és a büntetőügyi esetekkel kapcsolatos lehallgatásokban is monopóliuma volt, az ügyészek fenntartották a terrorizmus vádját, holott nyilvánvalóan túlzás. Ezért állítjuk, hogy egyetlen hatalmi monopólium gyakorlása a jogállamiság egészsége és az RHSZ egészsége szempontjából is elegendő. Káros, ha túl nagy hatalom összpontosul egyetlen intézmény kezében
Akárhogy is lenne, visszaélés esetén az ügyészek szigorúbb ellenőrzés alatt állnak, mint az RHSZ, így hát – elvileg – üdvözölendő, ha ők veszik át a lehallgatások feladatkörét. Persze, az Alkotmánybíróság döntésével kapcsolatosan vannak tisztázatlan dolgok, melyek súlyos korrupciós vagy akár szervezett bűnözési ügyeket kompromittálhatnak. Ugyanakkor semmi kétségünk afelől, hogy egy rakás bűnöző és védelmezőik (akik közé nemrég, szégyenletes és megbocsáthatatlan módon, Traian Băsescu is feliratkozott) megpróbálják majd ezt kihasználni. De ha az igazságszolgáltatási és a korrupció elleni harcon belüli reformok visszafordíthatatlanok, akkor a rendszer végül behangolja magát, még akkor is, ha ez idő alatt néhány cápa is átjut a háló szemein. Végül is bízunk abban, hogy az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság megfelelőbben kezeli majd a lehallgatásokat, mint ahogy azt az RHSZ bármikor is tette.
És van még egy ok. A kézdivásárhelyi epizód csak egy az RHSZ által ápolt nacionalizmus  megnyilvánulásai közül. Rendszeresen lehet továbbiakat is találni a szolgálat folyóirata, az Intelligence által túlságosan is nagylelkűen befogadott idegengyűlölő és primitív cikkekben. A jelenlegi RHSZ-igazgató „újságíró” barátai olyan tévéműsorokat készítenek, melyek nem állnak túl messze a România Mare (a néhai Corneliu Vadim Tudor magyarellenes és antiszemita hetilapja – a szerk.) erőszakos nyelvezetétől és uszításaitól. A parlamenti képviselők tavaly börtönnel akarták büntetni a zászlóégetést, holott Románia legfontosabb stratégiai partnerénél, az Egyesült Államokban ezt a szólásszabadság kifejezésének tartják. Újabban a himnusz kötelező éneklését és Székelyföld zászlajának betiltását akarják elérni. És mindezek tetejében került sor Iohannis szégyenletes gesztusára is, mellyel visszavonta Tőkés László kitüntetését, akit sok mindennel meg lehet vádolni, de azzal nem, hogy ne lett volna meghatározó szerepe a forradalomban. A kisebbségi Iohannis mandátuma alatt és az RHSZ gyámkodása mellett a primitív román nacionalizmus rendkívül bizarr feltámadásának vagyunk tanúi. És, ha netán elfelejtette, az RHSZ-nek minél távolabb kell tartania magát ettől a jelenségtől, mert intézményként az 1990. márciusi, marosvásárhelyi iszonyatos etnikumok közötti konfliktusból született, és ezt az eredendő bűnt nem lehet semmissé tenni. Könnyű megzakkanni és azt hinni, hogy ha monopóliummal rendelkezel a nemzetbiztonság fölött, akkor ez a hazafiságra és a románizmusra is érvényes, és akkor már csak egy lépés a demokratikus intézmények aláásása. Mert, apropó, tudják, hogy ki válhat még az új nyugatellenes nacionalizmus áldozatává? Éppen a korrupcióellenes igazgatóság, melyről egyre több vadromán állítja burkoltan, a parlamentben vagy sokkal érzékelhetőbben, a közéletben, hogy egy brüsszeli és washingtoni imperialisták által ránk kényszerített „idegen” intézmény.
(Főtér/România liberă) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen: választási évben mindig fel lehet korbácsolni a „gyilkos ösztönöket”
Az RMDSZ elnöke szerint az utóbbi időszakban megnyilvánuló kisebbségellenesség 2016-ban sem gyakoribb, mint korábban, csak most jobban figyel a közvélemény.
Csütörtökön néhány szenátor előterjesztett egy törvénytervezetet, amely szerint börtönbüntetésre ítélhetőek azok a személyek, akik gyalázzák Romániát és a román nemzetet, a hét elején pedig a legionárius mozgalom mellett állt ki a parlament mikrofonjánál több törvényhozó. A március 15-i kolozsvári ünnepen Erdély zászlójának bevonására szólították fel a rendőrök azokat a résztvevőket, akiknél ilyen zászló volt, öt nappal azelőtt Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján több mint 80 személyt megbírságoltak. Azelőtt Bogdan Diaconu magyarnyelv-használat ellenes törvénytervezetétől volt hangos a sajtó. December elején pedig Románia nemzeti ünnepekor terrorizmussal vádolták meg a HVIM kézdivásárhelyi vezetőit, amelyről egyes sajtóorgánumok áthallásosan tudósítottak], a teljes magyar közösségre ráhúzva a terrorizmus vádját. Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt arról kérdeztük, hogy mi okozza ezeket a nacionalista, szélsőséges és kisebbségellenes, az utóbbi időszakban nagy gyakorisággal előforduló megnyilvánulásokat. 
Az RMDSZ elnöke szerint ezeket a megnyilvánulásokat korántsem kell új, 2016-os jelenségként felfogni, az történt csupán, hogy idén ezekre a történésekre jobban odafigyelt a közvélemény. A kisebbségellenesség évek óta jelen van a román politikai életben. "Számtalanszor figyelmeztettük erre nemcsak a mi közösségünket, vagy a román közvéleményt, hanem a nemzetközi közvéleményt és a partnereinket is. Néha itthon kicsit cinikusan, kicsit lekezelően újságírók, politikai elemzők úgy próbálták ezt beállítani, mintha sa érelmi politizáláshoz tértünk volna vissza, mintha ez egy olyan típusú siránkozás, nyafogás lenne, ami valamit helyettesít. Most nem azt akarom mondani, hogy nekünk lett igazunk, de érdemes a dolgokat alaposan, minden egyes alkalommal megnézni, és érdemes a diagnózison túl a kiutat is keresni" - mondta. 
Hozzátette, hol egyéni, hol csoportos kezdeményezések révén beterjesztett, tucatnyi törvénytervezet van a parlamentben, amelyek a megszerzett jogok megcsorbítását, visszavonását célozzák és azt, hogy megbüntessenek mindenkit, aki nem úgy viselkedik, ahogy egyik vagy másik nacionalista politikus gondolja vagy elképzeli. 
"Az etnikai képviseletet beszüntetnék, és a magyar képviselet vezetőit eltiltanák 10 évre a képviselet lehetőségétől. Szóval butábbnál butább és veszélyesebbnél veszélyesebb kezdeményezések vannak, amelyek visszavetik Romániát a 1950-es évek kommunizmusának sötét korszakába. Ez elfogadhatatlan, és én szeretném azt hinni, hogy ahogy eddig meg tudtuk akadályozni az ilyen típusú törvénytervezetek törvénnyé válását, ezután is meg fogjuk tudni ezt tenni. Azon leszünk, hogy meggyőzzük a román politikusokat, hogy nem lehet ilyesmit támogatni 2016-ban" - mondta. 
Kérdésünkre, hogy ez a nacionalizmus összefüggésbe hozható-e valamilyenféle bizonytalansággal, Kelemen úgy vélekedett, tetten érhető valamilyen korreláció. Úgy véli, a gazdasági válság után, annak közepette, hogy egy óriási menekültáradat tart Európa felé, amikor az emberek jelentős része nem lát hosszútávon javulásra lehetőséget, a zsigeri, ösztönszerű félelmeket könnyen fel lehet korbácsolni, és könnyen lehet olyan célpontokat, indokokat keresni, amiket, vagy akiket ki lehet kiáltani a baj okozójának. 
"Ez mindig feszültségekhez, és nagyon gyakran kisebbségellenességhez vezet. Mivel Romániába Szíriából, Kis-Ázsiából, Afrikából nem jönnek tömegesen, ezért a félelem a nemzeti kisebbségek és elsősorban a magyarok irányába csapódik le, bennünk találják meg a célpontot. Másrészt vannak, akik tudatosan szítják a hangulatot, gondolván, hogy így tudnak szavazatokat szerezni. 2012-ben és 2008-ban is, és előtte is volt erre példa" - mondta az RMDSZ elnöke, azzal példázva kijelentését, hogy Vadim Tudor valamikor az államelnöki választás második fordulójába került, és pártja, a PRM több mint 20%-os támogatottságot élvezett a parlamentben. 
Emellett választási esztendőben vagyunk. "Ilyenkor mindig fel lehetett korbácsolni ezeket az ösztönöket - idézőjelben mondom, de nagyon gyakran, a történelem folyamán idézőjel nélkül is lehet használni -, gyilkos ösztönöket" - mondta. 
Szerinte ezek ellen a megnyilvánulások ellen harcolni kell a magyar közösség biztonságának garantálása érdekében, és sokszor ez nem könnyű feladat. 
"Az a feladatunk, hogy eszközeinknek és tudásunknak függvényében maximalizáltan próbáljunk meg a közösség szolgálatában állni a parlamentben, és a parlamenten kívül" - nyilatkozta Kelemen. 
A március 15-i incidensekkel kapcsolatosan elmondta, az egy vicc, hogy egy történelmi régió zászlóját a rendőrök egy rendezvényen eltetetik, nem fogadják el, ez olyan, mintha megtagadnák, hogy Erdély egy történelmi régiója Romániának. "A történelmi régióknak, Moldvának, Havasalföldnek, Erdélynek vannak régi, történelmi zászlói. Románia így állt össze különböző történelmi régiókból, amelyeknek erős identitása volt, és ezeket az identitásokat a kommunizmus sem tudta felszámolni. Ezekre az identitásokra szükség van, ezeket meg kell erősíteni, ezért szinte az abszurddal határos, amit Kolozsváron csináltak a rendőrök. Szerintem ez rendőri túlkapás, butaság, nem is tudom, minek lehet nevezni, de racionális döntésnek semmiféleképpen" - mondta. 
Elmondta, felszólították a rendőrséget, hogy nyilvánosan is indokolja meg, miért büntetett Marosvásárhelyen. Szerinte a marosvásárhelyi hatósági fellépés súlyos túlkapás, mert a bírságolással bizonyos szabadságjogokat akarnak korlátozni, például a gyülekezési vagy a szólásszabadságot, olyan körülmények között, hogy sem rendbontás nem történt, sem olyan cselekedet nem ment végbe, ami törvénybe ütközne. 
"Ahhoz, hogy rendőrség a hitelességét meg tudja őrizni, meg kell hogy indokolja a fellépését. Tudomásom szerint ezt mindeddig nem történt meg" - mondta az RMDSZ elnöke. 
Arra a kérdésünkre, hogy hivatalos kérést iktattak-e a rendőrségen, Kelemen elmondta, ennek gyakorlati hasznát nem látja. Ha egy politikai szervezet a rendőrség felé a nyilvánosság előtt egy ilyen kérdést megfogalmaz, akkor a rendőrségnek kellene válaszolnia. "Ha írásban leadjuk a kérést, akkor borítékolható, hogy a formális válaszban tucatnyi törvényt sorolnak fel, és azzal az ügynek pontot is tesznek a végére, tehát azzal nem érünk semmit. Sokkal fontosabb az, hogy a nyilvánosság előtt elmondjuk a véleményünket, minthogy elküldjünk egy levelet, amiről nekünk és a rendőrségnek van csupán tudomása, és erre kapjunk egy törvénycikkek felsorolásából álló választ" - válaszolta a politikus. 
Elmondta, hivatalos levelet számtalanszor küldött már az RMDSZ, és ezekre rendre semmitmondó válasz érkezett. Szerinte a közvéleményt és a magyar közösséget kell érzékennyé tenni a problémára. Egy demokratikus jogállamban akár egy politikai szervezet, akár egy civil szervezet jelzésére a rendőrségnek választ kell adnia. Azonban az a mód, ahogy a rendőrség eljár, a demokratikus jogállamot kérdőjelezi meg. 
Az RMDSZ elnöke elmondta, sok megbírságolt ember esetéről van tudomása az RMDSZ-nek, követik ezeket az eseteket, tartják a kapcsolatot az érintettekkel, de nem mindenkiről van tudomásuk, mert a megbírságoltak közül sokakat furcsa és elfogadhatatlan módon videofelvételek, fényképek útján azonosított a rendőrség, és a lakcímükre küldte a büntetést. "Ez azt jelenti, hogy őket követték, figyelték, beazonosították, tudják a címüket, személyi számukat, ami nagyon súlyos kérdéseket vet fel" - emelte ki a szövetségi elnök. 
Arról, hogy gondolkodnak-e a kisebbségek képviselőivel vagy a civil társadalom képviselőivel egy összehangolt fellépésben ezek ellen a megnyilvánulások ellen, Kelemen elmondta, a kisebbségek parlamenti képviselőivel volt közös fellépése az RMDSZ-nek, de elképzelhető, hogy nem fognak tudni minden esetben közösen fellépni. 
Amikor oktatási kérdésekről van szó, akkor bizonyos szintig tudnak közös frontot alkotni, de van, amikor erre nincs lehetőség. A kisebbségi törvényt hozta fel példának: "A kisebbségi törvényt el tudnák fogadni a parlamenti kisebbségi képviselők is, de csak a kulturális autonómia fejezete nélkül, azonban ez számunkra nem megoldás. Amikor a legionárius mozgalommal szimpatizáló beszéd hangzik el a parlamentben, és amikor a két világháború közötti időszak antiszemita és kisebbségellenes politikusait dicsőítik, akkor mi a zsidó közösség képviselőjével egyféleképpen viselkedünk, a többiek viszont közömbösen nézik, hogy mi történik. Tehát 18 kisebbség érdekeit összehangoltan megjeleníteni hihetetlenül nehéz. Van, amiben egyet tudunk érteni, és együtt lépünk fel, de van, amikor nincs lehetőségünk várni rájuk" - mondta a szövetségi elnök.
Kertész Melinda. Transindex.ro

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Érdemrendügy: Kincses szerint nevetségesek az államfő érvei
Klaus Johannis államfő nem fogja visszavonni azt az elnöki határozatot, mellyel visszavonta Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjét. Az Elnöki Hivatal válaszlevelében fogalmazottak szerint, nem is tehetne másként.
zért nem változtathat álláspontján Klaus Johannis, mert a kitüntetést visszavonó elnöki rendelet polgárjogi forgalomba került, azaz megjelent a Hivatalos Közlönyben – így indokolta meg az államfő döntését az Elnöki Hivatal, mely Tőkés László beadványára válaszolt.
A magas rangú kitüntetésétől elnöki rendelettel megfosztott magyar politikus ügyvédje, Kincses Előd nevetségesnek nevezte Johannis érveit, mondván, hogy az efféle gyermeteg logika mentén az elnök meg sem foszthatta volna Tőkést az érdemrendtől. „Az a rendelet is a polgárjogi forgalomba került, miszerint Románia elnöke kitüntette Tőkés Lászlót” – mondta Kincses, hozzátéve, hogy az Elnöki Hivatal magyarázata jogi szempontból rendkívül inog.
Klaus Johannis reakciója után hétfőn Kincses Előd a fővárosi táblabírósághoz fordult, kérve az elnöki rendelet jogi úton való megsemmisítését. „A törvény tisztán leszögezi, hogy csak abban az esetben vonható vissza egy állami kitüntetés, ha az érintett személyt jogerősen börtönbüntetésre ítélték, vagy cselekedetei méltánytalanná teszik a csillag viseléséhez. Nem hinném, hogy a bíróság ne tudná megkülönböztetni a rosszul fordított tusványosi nyilatkozatot a cselekedettől. Egy nyilatkozat soha nem egyenértékű a cselekedettel, mert nem mindegy, hogy csak mondom valakinek, hogy felpofozom vagy meg is teszem” – magyarázta Kincses.
A marosvásárhelyi ügyvéd az eddigi joggyakorlatra is felhívta a figyelmet. Bár számos olyan politikus és közéleti személyiség él, akit a bíróság jogerősen elítélt, az államfő egyiknek sem vonta vissza a kitüntetését. A rend 630 birtokosa közül tizenegyen vannak ebben a helyzetben, köztük a korrupciós ügyekbe bonyolódott és az államnak tetemes kárt okozó Adrian Năstase, Dumitru Cioflină, Eugen Bădălan, Ionel Manţog és Cristian Anghel. Traian Băsesecu volt elnök mindössze Corneliu Vadim Tudor érdemrendjét próbálta meg visszavonni, a legfelsőbb ítélőtábla viszont a néhai néptribün javára döntött, jogprecedenst kreálva.
„A bíróság szerint mérlegelni kell, hogy minek van nagyobb fajsúlya: annak a tettnek, amiért az illető a kitüntetést kapta vagy annak a cselekedetnek, amiért meg akarják fosztani tőle. Nem hinném, hogy az Európában elismert és jól működő védhatalmi státusra vonatkozó nyilatkozat többet nyomna a latban, mint Tőkés László 1989 decemberében betöltött szerepe” – fejtette ki Kincses Előd.
Mint ismert, Tőkés László egy olyan védhatalmi státusról beszélt Erdély esetében, mint amilyent Olaszország és Ausztria vállalt 1947-ben Dél-Tirol fölött, amely azóta egy virágzó térséggé nőtte ki magát. Egy fordítási pontatlanság miatt a román sajtó helytelenül protectoratként emlegette, ami a térség gyarmatként való kezelését jelenti. A média és a Tőkésnek ugró román politikusok azok után sem változtattak álláspontjukon, mint a volt püspök közleményben jelezte, hogy ő nem arról beszélt, mint amiről a téves fordítás miatt feltételezik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Sikertelen az a társadalom, amely nem bízik polgáraiban - beszélgetés Kelemen Hunorral
kérdezett: Kertész Melinda
Az RMDSZ elnökét a belpolitikában új erőre kapott és egyre erősebben érezhető magyarellenesség kapcsán kérdeztük.
Egyre gyakrabban nyújtanak be a parlamentben olyan tervezeteket, amelyeknek a címzettje burkoltan vagy kevésbé burkoltan a magyar közösség. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezek a jogszabálytervezetek lassan nem magánakcióba menő törekvések: a román törvényhozók tucatjai írják alá ezeket.
Egyre gyakrabban születnek a magyar közösségi szimbólumok ellen bírósági határozatok, és amikor éppen nem az ingatlan-visszaszolgáltatást gátolják, akkor a székelyföldi elöljárók ellen az igazságszolgáltatás eszközeivel lépnek fel.
A december 1-jei kézdivásárhelyi történések azt mutatják, hogy a hatóságok – a hírszerzés, az ügyészség – attól sem riadnak vissza, hogy a show-műsor, a látványosság eszközét is bevessék. A parlament pulpitusától pedig legionárius költők sorait szavalják, a PNL egy legionárius nézeteket valló főpolgármester-jelölttel rukkolt elő – igaz, vissza is vonta, de ezzel az esetet nem tette meg nem történtté. Persze, mondhatnánk azt, hogy választási év van, azonban ezt a kisebbségellenes trendet jó ideje a mainstream politika sem „szégyelli” diskurzusába beépíteni. Az utóbbi időszakban szinte kivétel nélkül minden RMDSZ-rendezvényen elhangzik: megrendült a magyarok biztonságérzete. Az új kisebbségellenes hullámról, okairól és az elmozdulási lehetőségekről Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével beszélgettünk.
- Hogyan értelmezhető ez a hangulat a román állam viszonyulását tekintve: a román hatóságok az RMDSZ megerősödésétől tartanak, és erre érkezik a válasz, vagy ellenkezőleg, inkább az az oka a támadásoknak, hogy úgy érzik, megtehetik, mert meggyengült az érdekképviselet?
Kelemen Hunor: – Szerintem nem az a kérdés, hogy ők azt érzik, hogy meggyengült vagy megerősödött az RMDSZ, mert mindkét állításra lehet érveket találni: arra is, hogy erősebb, mint máskor, és arra is, hogy gyengébb. A 2012-es választások után 120 emberrel lett magasabb a parlament létszáma, ennek következtében az RMDSZ parlamenti súlya lecsökkent. Ez az egyik ok, a másik az, hogy nem vagyunk kormányon, s bár ez a saját döntésünk volt – de emiatt egyesek szemében gyengébbnek tűnhet az RMDSZ, de nem gyengébb.
Másrészt pedig az RMDSZ az összes támadást, amit az elmúlt 10 évben innen vagy onnan ellenünk intéztek, nemcsak, hogy túlélte, hanem bizonyos értelemben, azt gondolom, meg is erősödött.
Másrészt folyamatban van egy újratervezés, egy fiatalítás, nagyon sok új ember jön be, harmadrészt, a nemzetközi kapcsolatainkat újravettük, újragondoltuk és megerősítettük. Ez, azt gondolom, hogy az RMDSZ súlyát megemelte, erősebbé tette az RMDSZ-t, hogyha csak a washingtoni látogatásainkra és az azt követő történésekre gondolok, akkor az már elegendő érv lenne, de ez igaz akkor is, ha az európai, különböző szintű kapcsolatépítési próbálkozásainkat és eredményeinket nézzük a FUEN-en keresztül – hiszen a FUEN-ben alelnökünk van, ilyesmi nem volt az előző huszon-akárhány évben. Bár a polgári kezdeményezésünk a luxemburgi bíróságon várja a tárgyalást, mégiscsak fel tudtunk mutatni egy olyan szolidaritást az őshonos kisebbségek között, amelyre nem volt példa az elmúlt negyed században, illetve Brüsszelben különböző szinteken, parlamentben, bizottságokban folyamatosan jelen vagyunk az erdélyi magyar közösség problémáival, akár a visszaszolgáltatásról, akár a közösségi, kollektív jogokról, autonómiáról, nyelvhasználatról, oktatási problémákról beszélünk és vannak partnereink. Tehát nem ez az igazi kérdés.
Az igazi kérdés az, hogy Románia az Európai Uniós csatlakozást követően és azt követően, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal megerősödött a stratégiai partnersége, amit mi magunk támogattunk, mert úgy éreztük, és úgy érezzük, hogy biztonságpolitikai szempontokból még mindig az Egyesült Államok jelent garanciát arra, hogy ne sodródjon Románia az orosz érdekszféra irányába. De hát ez annyira megerősítette Romániát, hogy úgy gondolták egyesek, hogy ennek a partnerségnek az ernyője alatt megengedhetnek maguknak bármit. Én inkább ezt az értelmezést tartom helyesnek.
Fokozatosan próbálkoznak, újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy visszavonják azokat a kisebbségi jogokat, amiket a román politikusok jelentős része engedménynek tekint. Nem szeretnék általánosítani, nem azt mondom, hogy a román politika összességében, de egy jelentős számú román politikus úgy gondolta, hogy engedményeket tettek a magyaroknak akkor, amikor a NATO-csatlakozás, az EU-csatlakozás előtt a kisebbségi és nyelvi jogok területén elfogadtak egyébként jó és fontos szabályokat. Úgy vélik, hogy most ezeket az engedményeket vissza lehet venni, mert nincs elvárás, kész, bejutottunk az elit klubba, az Észak-Atlanti Szövetségbe, az Európai Unióba, és ha már bent vagyok, szankció nem létezik az ejnye-bejnyén kívül, és megengedhetjük magunknak, hogy ezeket az engedményeket immár lenullázzuk.
Én inkább ezt az olvasatot tartom helyesnek, erre a konklúzióra jutottam, nem ebben az esztendőben, hanem tavaly-tavalyelőtt, ezt megfogalmaztam, és ezért is tartottam aggályosnak mindazt, ami történik. Az igazságszolgáltatás döntéseit beszélünk – és ez az egyik szelete a történetnek, beleértve a Mikó-ügyet, de beleértve a nemzeti kisebbségek szimbólumhasználatának tiltására vonatkozó bírósági döntéseket is – végrehajtják minden rendszerben. Egy politikus a bírósági döntésekkel egy rendszerben nem tud mit kezdeni.
Másrészt pedig a törvénykezdeményezések – akár egyéni, akár csoportos kezdeményezések – mindkét irányból jönnek: jön a liberálisoktól is és a szociáldemokratáktól is, ne legyünk naivak, ne gondoljuk azt, hogy egyik vagy másik helyen nagyobb empátiával figyelnek ránk. Esetleg vannak olyan politikusok, egyének mindkét pártban, akik nyitottabbak, de összességében, ha az összképet nézzük, akkor gond van. Nyilván, ilyen törvénytervezetekkel tele van a parlament, az összképpel van a baj.
Mert ha csak az ingatlanokkal lenne a probléma, ha csak a Mikó-ügy lett volna, akkor azt mondanánk, és mindenki így értelmezné Washingtontól Brüsszelig és Budapestig, hogy ez egy egyedi eset. Ha csak a nyelvi jogok esetében lett volna valami, vagy csak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tekintetében nem alkalmaznák a törvényt, de minden jól menne egyébként, akkor azt lehetne mondani, hogy ez egy egyedi eset, nézzük meg. Viszont itt az összkép romlott el, mert minden egyes területen látszik a visszarendeződés szándéka, illetve azok a kezdeményezések, amelyek arra vonatkoznak, hogy amit el lehetett az első húsz-egynéhány évben érni, azt most próbálják visszavenni.
Ezért mondom azt, hogy a erdélyi magyar embereknek a biztonságérzete rendül meg akkor, amikor az etnikai kérdésekről, az identitáshoz való jogról beszélünk egyrészt, másrészt pedig a kisebbség-többség viszonyt az a bizalmatlanság jellemzi, ami nem tesz jót hosszútávon sem a többségnek, sem a kisebbségnek. - A bizalom és a biztonság hiányára az RMDSZ egyre gyakrabban tesz utalást a kampányrendezvényein, a kampány kulcsszavaivá avanzsáltak. Miért fontosak ezek a kulcsszavak a szövetségnek? – Egy amerikai filozófus a bizalomra utal, amikor a sikeres társadalmakról beszél. Bizalomra épülnek a gazdasági értelemben vett sikeres társadalmak. Például Japán vagy Németország a bizalomra épül, és a bizalom határozza meg a társadalmon belüli viszonyokat. Minden olyan társadalom esetében, amely hosszútávon sikertelen, amely bizonytalan, ez arra a bizalomhiányra vezethető vissza, amely a társadalmat jellemzi, akár az egyének, akár kisebb-nagyobb csoportok között. Ha nincs bizalom, nem lehet egy társadalom sikeres, és a bizalom alapja a biztonság. De ez igaz az egyszerű emberi, baráti, családi kapcsolatokra is: amelyik nem bizalomra épül, az előbb-utóbb szétesik, megszűnik, nem fog működni. És ez igaz a táradalomra is, és ebből kell kiindulni.
Ezért mondom azt, hogy a többség-kisebbség viszony rendezése hosszútávon másképp nem képzelhető el, csak ha egymásban megbíznak. Akkor bíznak meg egymásban a románok és a magyarok, ha egy pillanatig sem érzik azt, hogy a másik el akar tőlük valamit venni. Sem Erdélyt, sem a boldogulásukat, sem a szabadságukat, és én azt gondolom, hogy ezt milliószor bebizonyítottuk, elmondtuk, de még mindig létezik ez a bizalmatlanság a többségi társadalom részéről.
Illetve ha a magyarok elhiszik, hogy a románok nem akarják asszimilálni őket, nem akarják az etnikai identitásuktól megfosztani, és erre, ugye, még nem kaptak elég garanciát, mert volt egy hosszú, több, mint negyven esztendős diktatúra, ami egészen határozottan arra törekedett, hogy a másságot megszüntesse, és egy homogén etnikai államot hozzon létre. Az elmúlt 25-26 esztendőben pedig volt példa arra, hogy elindultak a dolgok jó irányba, de megakadtak, és az emberek kollektív emlékezetében rögzült, hogy hányszor próbálkozott a román állam azzal, hogy az etnikai biztonságukat megkérdőjelezze.
Most nem abban az időszakban vagyunk, amikor a bizalom visszaállításának, megerősítésének kísérletét látnánk, hanem pont ellenkezőleg, a leépítését látjuk mindazon keresztül, ami körülöttünk, velünk történik néhány esztendeje.
- Nem hagyhatjuk ki a PNL legutóbbi próbálkozásait, amikor szélsőséges, nacionalista tömegeket akart a szavazótáborának részévé tenni. Ez a választási kampány számlájára írható csupán, vagy a választások után is folytatódhat ez a tendencia? A kampányfogáson túl komolyan gondolja ezt az irányt a Nemzeti Liberális Párt?
- Ma nem lehet jósolni, hogy a választások után mi lesz. Azt látni lehetett, hogy a szociáldemokrata párt néhány esztendővel ezelőtt a Nagyrománia Pártot integrálta. A PSD számos politikusa a PRM-ből jön, de a liberális pártban is megtalálhatóak ezek az emberek. A liberális párt teljesen tévesen arra a következtetésre jutott, hogy akkor veheti fel a versenyt a PSD-vel, ha ő maga is hasonló retorikát folytat. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a volt demokrata pártban (PD, PDL) és a volt liberális pártban mindig voltak hasonló tendenciák a 90-es évek második felében és a 2000-es években is, de ezek soha nem voltak uralkodó eszmék. Volt arra példa, hogy a PSD a PRM-vel, az akkor még vezérként jelen levő Vadim Tudorral kötött megállapodást, abból egyértelműen látszik, hogy mire számítottak. Másrészt Traian Băsescu 2004-ben a Nagyrománia Párt szavazataival nyerte meg a választást, tehát azt láthatjuk, hogy mindkét oldalnak van kapcsolata a szélsőségesekkel.
A legnagyobb probléma akkor van, amikor ez a hangulat az egész pártot eluralja, és a liberálisok olyan politikusokat próbálnak bekebelezni, magukhoz vonzani, akik a két világháború közötti nagyon rossz ideológiai hagyományhoz, a legionárius hagyományokhoz nyúlnak, amely nemcsak kisebbségellenes, hanem antiszemita, szélsőséges, és minden benne van abból, ami tragédiához vezetett a múlt században. Ha ők ezzel a retorikával mennek tovább, akkor a választók 70%-a ezt fogja hallani, és ez előbb-utóbb visszhangra talál a társadalomban. Ez a legnagyobb kockázat.
Nagyon fontosnak tartom azt a döntést, hogy ők végül Marian Munteanuról lemondtak, és nem őt indítják főpolgármesternek Bukarestben, de nem elegendőnek. Ez ugyanis azt mutatja, hogy a párton belül vannak olyanok, nem is kevesen, akik el tudják képzelni, hogy a liberális párt ideig-óráig egy ilyen retorikát, ideológiát, attitűdöt a magáévá tegyen. Ezzel az a baj, hogy ha egyszer erre a pályára ráálltál, akkor nagyon nehéz erről leszállni. De azt, hogy ez az irány a választások után ki fog-e tartani, nem tudom megmondani, csak remélni tudom, és bízni abban, hogy nem.
- Milyen kiutat lát az RMDSZ ebből a fokozódó magyarellenes hangulatból?
– Az RMDSZ egyrészt fenntartja a párbeszédet azokkal a politikai szereplőkkel, akikkel érdemes, függetlenül attól, hogy melyik oldalon vannak, és nem engedi, hogy elszigeteljék: az elmúlt évtizedekben mindig volt erre kísérlet, szándék.
Másrészt figyel arra, hogy fenntartsa az erdélyi magyar közösségnek azt a fajta ébrenléti állapotát, ami szükséges ahhoz, hogy a közösségi szolidaritás megmaradjon. Mert azt látni kell, hogy ha a dolgok egy kicsit jó irányba kezdenek menni, akkor az emberek hajlamosak azt hinni, hogy most már baj nem történhet. És amikor a baj kezd megtörténni, még mindig nem hiszik el, csak akkor ébrednek fel, amikor tragédia van.
Amikor mi azt mondjuk, hogy rossz irányba megy az ország, azt nem azért mondjuk, hogy mi a sérelmeinket felsoroljuk. Azt akarjuk felmutatni mindenkinek, a románoknak, magyaroknak, és a nemzetközi partnereinknek is, hogy Románia tér le a jó útról, a jogállamiság útjáról. Ha megnézzük az árnyékjelentést, annyi példa van benne, hogy nem lehet azt állítani, hogy egy-két baleset történt az elmúlt öt-hat évben, azt lehet látni, hogy egy tudatos, vagy tudatosnak tűnő jogsértés-sorozat az, ami egy rossz összképpé összeállt.
- Az a tény, hogy a SRI egyre inkább jelen van a Székelyföldön, hogyan hat azokra a dolgokra, amelyek a többség-kisebbség viszonyát meghatározzák?
– Legalább két dolgot érdemes tisztán látni. Mi, akik Székelyföldön élünk, tapasztaljuk, érezzük, látjuk ezt. De az egész országban ez van egyébként, bár lehet, hogy a Székelyföldön inkább érezhető. Akár egy kis rendezvényen is egyértelmű, hogy ott vannak, lefilmeznek. Tudják a szervezők, tudjuk mi is, hogy ki az, aki nem a sajtónak, nem nekünk rögzíti, filmezi az eseményeket.
Másrészt, ha megnézzük a szolgálat költségvetését, és arányosan összehasonlítjuk a brit, a franciaországi vagy a németországi belügyi hírszerzés költségvetésével, akkor azt látjuk, hogy Romániában arányaiban nagyobb költségvetésről beszélhetünk. Ez azt mutatja, hogy nagyobb létszámmal, nagyobb figyelemmel próbálják ellenőrizni a társadalmat. Ezt nem lehet cáfolni.
A legnagyobb probléma az én megítélésemben az, hogy egyrészt az erdélyi magyar közösségnek ez a megerősített jelenlét is azt bizonyítja, hogy a román állam nem tekinti partnernek, hanem problémának, rizikófaktornak, kockázati tényezőnek tekinti, és folyamatosan az ellenőrzése alatt akarja tartani. De ugyanezt teszi a román társadalom tagjaival is. A román társadalom igazi nagy gondja az, hogy az állampolgárait az állam nem tekinti partnernek, hanem egy olyan entitásnak tekinti, amely ki kell szolgálja az államot, és az államnak cserébe nem kell neki semmit adnia. Az állam polgárait olyan bűnözőnek tartja, akiről meg van győződve, hogy hibázott, bűnt követett el, és még nem kapta el, de ez csak idő kérdése. A magyar közösségre nézve ez fokozottan érvényes, és ezt tartom a legnagyobb problémának.
Ezt a viszonyulást elárulta az a közbiztonsági stratégia is, amelyet ezelőtt egy évvel közvitára bocsátott, és amely kiverte a biztosítékot nálunk is és másoknál is, aztán néhány hónap múlva vissza is vonták a belügyminisztérium honlapjáról. Ebben a dokumentumban egy az egyben le volt írva, hogy az erdélyi magyar közösség törekvései kockázatot jelentenek a közbiztonságra. Ha egy ilyen stratégiában ezt leírják, és a közvitára bocsátott változatban ez megjelenik, akkor az, amit én mondok, ezzel alátámasztható. Én ezt látom a legsúlyosabbnak, a legnehezebben megváltoztathatónak. És itt ismét a bizalomhoz térünk vissza: hogy a román állam kockázati tényezőnek tekinti a kisebbségeket, elsősorban a romániai magyar kisebbséget.
Transindex.ro

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Összenő, ami összetartozik
Aggódással vegyes borúlátást tükröző írások, elemzések láttak napvilágot az elmúlt napokban a hazai román és magyar sajtóban egyaránt a viszonylag újnak, de annál szélsőségesebbnek és nacionalistábbnak számító politikai alakulat megizmosodása láttán.
A Szociáldemokrata Pártból ( PSD) két évvel ezelőtt kilépett Bogdan Diaconu vezette Egyesült Románia Pártról (PRU) van szó, amely az őszi törvényhozási ciklus közeledtével tucatnyi parlamenti képviselővel és szenátorral erősítette sorait, sőt immár önálló frakciót alakítana a képviselőházban.
A pártra főleg annak okán irányult megkülönböztetett figyelem, hogy Victor Pontával is hírbe hozták, pontosabban felmerült, hogy a doktori titulusától megfosztott, az igazságszolgáltatással is összetűzésbe keveredett, a PSD-ben háttérbe szorult bukott kormányfő esetleg csatlakozik Diaconu csapatához. Ami spekulációnak bizonyult csupán, elvégre a plágiumügye okán az ügyvédek soraiban sem szívesen látott politikus bolond lenne feladni a biztosnak ígérkező PSD-s befutó helyét a kis párt nyújtotta bizonytalanra. (Nem mintha nem illene bele tökéletesen a PRU-s bagázsba.)
Másrészt azért is esik több szó a magyarellenes retorika terén helyenként a néhai C. V. Tudort is túlszárnyaló, de a migránsokat, a muszlimokat és a Nyugatot is rendszeresen ostorozó PRU-ról, mivel a Vatra Românească, a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) és a Nagy-Románia Párt (PRM) kimúlásával kiszorultak a Bukaresti parlamentből a szélsőségesként elkönyvelt alakulatok. A bökkenő csak az, hogy a korábban többnyire Vadim, Funar és hasonszőrű társai által megtestesített kisebbségellenes vadnacionalizmus a többi román pártban is tetten érhető volt, csak ezt az oldalukat igyekeztek szalonképesebb formába csomagolni.
Most mindössze annyi történt, hogy sokan alkalmazkodni próbálnak a politikai erőviszonyok átrendeződéséhez, és a képviselet nélkül mAradt nacionalista tábor meghódításával kísérleteznek. Vagyis összenő, ami összetartozik alapon ugyanazon eszme mögé sorakoznak fel olyan politikusok, akiktől eddig sem állt távol az idegengyűlölet, csak eddig megvoltak maguknak más pártok soraiban. Attól viszont nem kell tartani, hogy belátható időn belül ütőképes párttá növi ki magát a PRU, éppen ezért a mostani vérátömlesztés még hasznos is olyan értelemben, hogy hozzájárul a választók tisztánlátásához.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lucian Bolcaș-sal erősít az Egységes Románia Párt
Corneliu Vadim Tudor egykori jobbkezével, Lucian Bolcaș-sal erősít a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu vezette Egységes Románia Párt (PRU).
Bolcaș csatlakozását Diaconu jelentette be szombaton, hangsúlyozva, hogy az jogi végzettségű agg poltikus a PRU szenátorjelöltjeként méretkezik meg a december 11-én parlamenti választáson.
A 74 éves Bolcaș a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Emil Străinu által vezetett Nagy Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor átiratkozott a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Nastase ügyvédeinek, akik a "Tamara-néni" néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Mint ismeretes, a PRU agresszív toborzási kampányba kezdett a parlamentben, több mint egy tucatnyi honatya igazolt át Bogdan Diaconu pártjában. Egy adott pillanatban úgy nézett ki, hogy Victor Ponta is csatlakozik az Egységes Románia Párthoz, a volt kormányfő végül nem lépte meg ezt, miután tisztázó megbeszélést folytatott Liviu Dragneával, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökével.
maszol.ro

Lendületbe hoznák a Nagy Románia Pártot
Újra lendületbe hoznák a Nagy Románia Pártot. Az elnöki tisztséget a pártalapító Corneliu Vadim Tudor lánya tölti be. Lidia Vadim Tudor kijelentette: nem térnek el az édesapja által képviselt eszmétől, de fiatalos, lendületes pártot fog vezetni. Célja, hogy ismét bejussanak a parlamentbe, ezért ő maga is képviselői mandátumért indul a december 11-i választásokon. A szélsőjobboldali, soviniszta eszméket képviselő pártot 1991-ben alapították, egészen a 2008-as választásokig minden évben átlépte az 5%-os küszöböt.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 32. (részletek)
Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
A tanügyminisztérium és a tanfelügyelőségek ellenőrzések sorozatát folytatták le az erdélyi magyar iskoláknál; nincs információnk a bukaresti líceummal kapcsolatban ebből a korszakból. Csak azt tudni, hogy 1957-ben a tanügyminisztériumban egy nemzetiségi osztály alakult, igazgatónak a kommunista Bányai (Baumgarten) Lászlót (1907−1981) nevezték ki. Bányai tanulmányait Budapesten és Franciaországban végezte, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének tagja volt, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem rektori tisztét töltötte be 1952−1956 között. A magyarok nem nézték jó szemmel, úgy tűnik, több neves, baloldali beállítottságú magyar értelmiségi került börtönbe a feljelentései alapján. A bukaresti magyar követség egyik jelentése szerint „a magyarság árulója, és kezét vér szennyezi.” (Lucian Nastasă: Studiu introductiv, 51. old.)
A tanügyi ellenőrzések során Bányait azzal vádolták, hogy reakciós, nacionalista, soviniszta jellegű tanterveket és tankönyveket hagyott jóvá. Habár akkor már nyugdíjas volt, feleségét, a Pedagógiatudományok Intézetének volt aligazgatóját azzal vádolták, hogy ellenséges érzelmű tankönyvírókat is alkalmazott. Bányait 1959-ben elbocsátották állásából, minisztériumi osztályát felszámolták, és azután a történelmet és földrajzot csak román nyelven tanították. Bányai azonban továbbra is fontos állásokba került: a Bukaresti Történelemtudományi Intézet aligazgatója, a Ştefan Gheorghiu Akadémia alelnöke és 1970-től a Román Akadémia levelező tagja lett. A nyomozás kiterjedt a Didaktikai és Pedagógiai Kiadóra, ugyanakkor a Tanügyi Újságra is. Gáll Margit főszerkesztő elveszítette állását, több tankönyvszerző ellen büntetőeljárás indult, egyiküket, Gazda Ferencet 15 év börtönre ítélték, a többiek – Fejér Miklós, Jócsák János és Nagy Jenő – kisebb büntetéseket kaptak.
Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi (főleg a magyar tannyelvű) iskolákat egyesítették román iskolákkal, így a legtöbb kisebbségi iskolát román iskolák alegységévé fokozták le. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. Amikor 1959-ben az egyesítés eldöntötté vált, a nyelvész-költő Szabédi László, az egyetem tanára, valamint két tanárkollégája tiltakozásképp öngyilkos lett. 
1960-ban elkezdődött a Magyar Autonóm Tartomány átszervezése: az új tartomány területét úgy szabták, hogy a magyarság részaránya 10 százalékkal csökkenjen. Az 1952-ben kialakított kirakattartomány a magyarok elégedetlenségének csitítására, másrészt pedig a Magyar Népi Szövetség közelgő felszámolását álcázó paravánként jött létre, egyúttal a többi erdélyi régió magyar intézményeinek gyengítését is szolgálta.
A személynevek elrománosítása olyan adminisztratív intézkedés volt, amely változó formában gyakorlatilag mindmáig megmaradt.
A hatalom azonban nem érte be ezekkel a lépésekkel. Ekkor történt a leglényegesebb változás a Román Kommunista Párt bel- és külpolitikai orientációjában. A párt vonala eltávolodott az internacionalista ideológiától, és nemcsak a román nemzeti értékek helyreállítására, hanem a magyar kollektív emlékezet kitörlésére is készült. Egyik napról a másikra eltűntek a magyar utcanevek, település-, intézmény-,  vállalatnevek, eltűntek a kétnyelvű táblák a Magyar Autonóm Tartományban és az erdélyi városokból. Rendelkezéseket hoztak a magyar nyelv használatának korlátozására a különféle intézményekben.
Néhány újságíró, akiket a Securitate megfigyelés alatt tartott, jó érzékkel elhagyta Erdélyt még a magyar forradalom bukása előtt. Hogy nyoma vesszen, és mert letartóztatás fenyegette őt is a rendszer bírálata miatt, Szász János 1956-ban Kolozsvárról Bukarestbe költözött. Itt az író Mihai Beniuc, az Írószövetség elnöke – máskülönben jó pártkatona – vette pártfogásába. Beniuc jól ismerte a magyar nyelvet, akár több neves román költő, irodalomkritikus és zenész, mint Eugen Jebeleanu, George Zbârcea, Nicolae Balotă stb.
* A Romániai Írószövetség fontos szerepet játszott a magyar írók életében, valóságos védőernyőként működött, ugyanakkor anyagi előnyökhöz is juttatta őket. A szövetség 1949-ben alakult a Román Írók Szövetsége és a Romániai Magyar Írószövetség egyesüléséből. Első alelnöke Gaál Gábor volt, az 1919-es magyarországi proletárforradalom résztvevője; vezetőségi tag lett Kós Károly, további magyar alelnökei Méliusz József és Domokos Géza. Sok újságíró és riporter lett írószövetségi tag, mert ha nem is jelent meg saját kötetük, de fordításaik igen. 1980-ban az Írószövetségnek 1296 tagja volt, ebből 147 magyar. 
Az Írószövetség által nyújtott egyik nagy kedvezmény a szövetség programjaihoz kapcsolódó külföldi utak lehetősége volt, a mozgásszabadság korlátozásának korában ez privilégiumnak számított. Külföldi utakhoz Bukarestből könnyebben hozzá lehetett férni, mint vidékről. Az éves kulturális csereprogramok keretében hat-hat író jogosult külföldi utazásra. Minden úthoz vízum kellett a belügyminisztériumhoz tartozó útlevélosztályon őrzött útlevelekbe. A „banálisabb” külföldi utakat – a szocialista országokba, például Csehszlovákiába vagy Lengyelországba –, akik már voltak, lehetőség szerint kihagyták, és inkább a nyugati országokat választották.
Az Írószövetség tagjai sikeresebb könyveik után díjakban és támogatásokban is részesültek; a kisebbségek számára az évente kiosztandó díjakat egy szakmai kisebbségi bizottság határozta meg, a román kollégák beleszólása nélkül. A szövetségnek még bizonyos „luxuscikkek”, például nyomdapapír, nyugati gyógyszerek vagy üdülőjegyek beszerzése is módjában állt; tagjai előnyös kölcsönökre és nyugdíjra is jogosultak voltak.
Habár az Írószövetségben is eléggé ingatagok voltak és elsősorban személyes szimpátiákon alapultak a magyarok kapcsolatai a román vagy a német írókkal, akadtak nehéz pillanatok, amikor megvédték egymást. Egy ilyen pillanat volt a Corneliu Vadim Tudor elleni összefogás: minden külső nyomás ellenére sem választották meg a szövetség tagjává. A magyar írókat több ízben is megvédték román társaik a szélsőséges nacionalista támadásokkal szemben. Emlékezetes marad Alexandru Paleologu bátor fellépése Kós Károly védelmében az Írószövetség egyik választógyűlésén. Paleologu kijelentette, hogy nem ismeri Kós Károlyt, nem olvasott tőle vagy róla egy sort sem, de ha a magyar írók pártfogolják őt, „disznóság lenne kizárni Románia kulturális életéből”. Paleologu gesztusa annál is inkább értékelendő, mert politikai okokból ült börtönben. De hasonló gesztussal kelt Domokos Géza védelmére Nicolae Manolescu. Egy olyan pillanatban, amikor a Kriterion Kiadónál éppen egy RKP KB által küldött brigád tartott ellenőrzést, Manolescu látogatóba érkezett, elkért néhány magyar nyelvű könyvet, és a România Literară hetilapban egy rendkívül kedvező kritikában méltatta a kiadó tevékenységét.  Fordulópontot jelentett az Írószövetség életében 1981-ben az új elnök megválasztása. Ekkor a kolozsvári magyar írók azt nyilatkozták, hogy D. R. Popescut fogják támogatni, mivel felesége magyar. Nem ismerjük a bukaresti magyar írók álláspontját. Csak azt tudni, megválasztása nem volt jó döntés, egy áldatlan évtizedet töltött az Írószövetség élén, a tagok elégedetlensége csak fokozódott. Ezalatt egyre nőtt a közlési tiltások, de az emigrálók száma is.
Paradox módon a kommunizmus alatt több magyar író és költő élt a fővárosban, mint Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben. Bukarestben sajnos mégsem kristályosodott ki magyar irodalmi élet, nem akadt olyan egyéniség, aki legalább irodalmi kávéházba tudta volna tömöríteni őket. Méliusz József próbálkozásai sem jártak sikerrel.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)