Lopás a visszaszolgáltatás, ha magyar volt a tulajdonos
Gheorghe Funar, Vadim Tudor után Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere is úgy véli, a visszaszolgáltatások révén az ügyvédek „szétlopkodják” városát, és a továbbiakban nem hajlandó részt venni a restitúciós bizottságban sem.
A visszaszolgáltatásoknak tulajdonítja, hogy nem tudja valóra váltani nagy városépítő elképzeléseit. Igaz, nem volt hajlandó elmondani, milyen nagy lélegzetű terveket nem tudott megvalósítani a visszaszolgáltatási kérelmek miatt.
Szerinte a Felső-Maros mentén több ezer hektárnyi erdőt adtak oda olyanoknak, akiknek „semmilyen közük nem volt az eredeti tulajdonoshoz”.
Háromszék / Krónika
Erdély.ma

Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj Žižek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. Žižek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)

Becsületbíróság elé idézték Tőkés Lászlót
Kincses Előd képviseli az európai parlamenti képviselőt
Nemcsak a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságának létrehozása történt szabálytalanul, hanem annak összetétele is sérti a bírói függetlenség elvét – jelentette ki tegnap dr. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd, aki Tőkés László képviseletét látja el a becsületbíróság előtt.
A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága dönti el, visszavonják-e az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért kapott kitüntetést Tőkés László európai parlamenti képviselőtől vagy sem. A kitüntetés visszavonását elsőként Victor Ponta kormányfő kérte Traian Basescu államfőtől, majd Corina Cretu (szintén európai parlamenti képviselő) tett javaslatot, az előterjesztésében foglaltakat azonban nem ismeri Kincses Előd, mint ahogyan az érdemrend becsületbíróságának szabályzatát sem, ugyanis nem szerepel az államelnöki hivatal honlapján.
"Felkértem a becsületbírságot, hogy vegyen tudomást megbízatásomról ebben az ügyben, ugyanakkor kérni fogom Corina Cretunak a kitüntetés visszavonására tett javaslata tartalmának közlését, az érdemrend szabályzatát, de a kitüntetettek közgyűlésének jelenléti naplóját is" – jelentette ki Kincses Előd. Az ügyvéd elmondta, már a becsületbíróság létrehozása is jogilag semmis, hiszen a szeptember 9-i megalakuló közgyűlésen első összehívásra a 630 kitüntetettből csupán 112-en voltak jelen, ami csupán 17,7 %-os jelenlét a szükséges fele plusz egy helyett. Ugyanakkor összeférhetetlennek nevezte azt, hogy a kitüntetés visszavonására javaslatot tett Corina Cretu tagja volt a szavazatszámláló bizottságnak, és nem utolsósorban hangsúlyozta, a becsületbíróság összetétele igencsak kifogásolható, hiszen tagjai mind pészédés politikusok, akik pártelnökük véleményét képviselik, sértve ezzel a bírói függetlenség elvét.
Kincses szerint az is érthetetlen, hogy miért Gheorghe Anghelescu államelnöki tanácsos vezette le a közgyűlést, hiszen ő nem birtokolja a Románia Csillaga érdemrendet. Kincses a kitüntetésügy érdemi részét illetően közölte, válasziratában hivatkozni fog Victor Ponta alperes által a bukaresti 1. kerület bírósága előtt folyamatban levő személyiségjogi perben benyújtott válasziratra. Az ügyvéd szerint furcsa, hogy Tőkés Lászlótól megvonnák a kitüntetést, hiszen ezt a lépést akkor tehetik meg, ha a kitüntetés birtokosát elítélik végleges és visszavonhatatlan bírói ítélettel. Mindazonáltal jelenleg 11 kitüntetettet ítéltek el, akiktől nem vonták vissza a Románia Csillaga érdemrendet: Adrian Nastasét, Irina Jianut, Ion Dumitrut, Eugen Badalant, Ionel Mantogot, Emilian Curteant, Dumitru Cioflinat, Mihail Popescut, Otelean Neculaét, Cristian Anghelt és Vasile Eugen Calcant. Visszavonták az érdemrendet Corneliu Vadim Tudor nagy-romániás képviselőtől – tette hozzá Kincses.
Tőkés László az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepének elismeréséért, a kommunista rendszer elleni forradalom kirobbantásában tanúsított bátorságáért és méltó helytállásáért kapta meg a Románia Csillaga érdemrend Lovagi Fokozatát. A kitüntetést Tőkés Lászlónak az idei bálványosi szabadegyetemen tett kijelentései miatt vonnák vissza, azt állítva, hogy az európarlamenti képviselő megkérdőjelezte Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam jellegét akkor, amikor javasolta, hogy Magyarország vállaljon "védhatalmi" szerepet Erdély fölött, ahogy azt Ausztria tette Dél-Tirol esetében. Kincses szerint a védhatalmi kifejezést félreértő fordítás okozta a cirkuszt, amit a média összekevert a protektorátus kifejezéssel, azt feltételezve, hogy Tőkés Erdélyt Magyarország gyarmatává tenné.
Tegnap lapzártakor értesültünk, hogy az államelnöki hivatal csütörtökön 16 órára idézte be Tőkés Lászlót a becsületbíróság elé meghallgatásra, ugyanakkor Kincses Előd, Tőkés ügyvédje megkapta a kitüntetés visszavonására tett javaslatok szövegét is. Az érdemrend becsületbíróságának két tagja is a javaslattevők közt van, mint ahogy Alexandru Petru Fratean Maros megyei szenátor is.
Időhúzásra játszanak?
Dr. Kincses Előd a MOGYE-ügyre is röviden kitért, azzal vádolva a marosvásárhelyi orvosi egyetem vezetőségét, hogy tudatosan húzza az időt azzal a céllal, hogy az új egyetemi tanévet változások nélkül, a tavalyi feltételekkel kezdhessék meg a MOGYE-n. Az ügyvéd a Diszkriminációelleni Tanácshoz fordult az egyetemi akkreditációért felelő ARACIS szabályzata miatt, amelyet diszkriminatívnak tart, mivel az ARACIS csupán egyetlen szakbizottságának – az orvostudományi bizottságnak, amelynek tagja dr. Brânzaniuc Klara, a MOGYE oktatója is – szabályzata írja elő, hogy az orvosi oktatásban a gyakorlati képzés csak román nyelven folyhat. "Ezt mintha csak a MOGYE vezetőségének érdekében fogadták volna el, és ellentmond az új tanügyi törvénynek, illetve korlátozza az anyanyelvhasználati jogot az oktatásban" – jelentette ki Kincses.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Basescu óvatosan akarja kezelni Tőkés kitüntetésének visszavonását
Traian Basescu román államfő óvatosan akarja kezelni Tőkés László európai parlamenti képviselő kitüntetése visszavonásának kezdeményezését, annak ellenére, hogy a Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága szerdán méltatlannak minősítette őt a kitüntetésre – derült ki a román elnök egy szerda esti televíziós interjújából.
A kitüntetés visszavonásáról az államfő dönthet az érdemrend etikai testületeként működő becsületbíróság előterjesztése alapján, de Basescu szerint „ez nem egy olyan egyszerű folyamat". Rámutatott, hogy kilencéves államfői pályafutása alatt egyetlen elnöki rendeletét függesztette fel az igazságszolgáltatás, éspedig azt, amellyel Corneliu Vadim Tudornak, a Nagy Románia Párt alapító elnökének állami kitüntetését vonta vissza.
„Miután van tapasztalatom, nem fogom megismételni: nagyon oda fogok figyelni, mert nem szeretnék még egy olyan rendeletet kiadni, amelynek a hatályát a bíróság felfüggeszti" – hangoztatta a román államfő.
Felidézte: Vadim Tudor az érdemrend becsületbíróságának határozatát, illetve annak indoklását támadta meg bíróságon, amely neki adott igazat. Az érdemrend visszavonását javasló becsületbírósági határozat indoklásának megalapozott jogi érveket is tartalmaznia kell – magyarázta az államfő.
Tőkés László szerdán megjelent az érdemrend becsületbírósága előtt, de az ülés vége előtt távozott, tiltakozásul amiatt, hogy a testület – elmondása szerint – megtagadta tőle az ügyvédi védelemhez való jogot. Az európai parlamenti képviselő közölte: semmisnek tekint minden olyan döntést, amelyet a védelemhez való alkotmányos jogának megsértésével hoznak meg. Ügyvédje azt valószínűsítette, hogy közigazgatási bíróságtól kérnek jogorvoslatot.
Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután az EP-képviselő felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében. MTI
Erdély.ma

Amikor a dörzsölt szekusok zöldfülű farkasokon lovagolnak
2009-ben Traian Băsescu a Románia Csillaga Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki Tőkés Lászlót, „bátorságának, méltóságának és példamutatásának elismerése jeléül, a kommunista dikttúraellenes mozgalom elindításában játszott történelmi szerepéért." Az elmúlt három évben öt olyan Tőkés Lászlót támadó cikk köz- zétételét utasítottam el, amelyek a hírhedt Szekuritáte stílusát idézték. Annak a Szekuritáténak, mely már a temesvári események első napjaiban Ceaușescu értésére adta, hogy idegen titkosszolgálatok keze van a dologban. Ezt Ceaușescu el is magyarázta nekünk az abban az időben létező egyetlen órás főműsoridőben.
És mi nem hittünk neki. Egyesek talán igen. De a többség nem hitt neki. És utcára vonult, kitette magát valós vagy képzelt golyóknak. És Ceaușescu nem volt többé. És egy darabig jó volt. És azután rossz, nehéz és bonyolult lett. És akkor valaki elkezdte mondogatni, hogy minden (rossz) Tőkéstől ered.
Bár nem ez volt a szándékuk, ezzel elismerték Tőkés forradalomban játszott szerepét. De ők csak piszkálni akarták, ujjal mutogatni, és mindenkinek a tudtára adni, hogy Romániában Tőkés László a főgonosz. És Doinea Cornea. És Cornelui Coposu. És Mihály király. És a „fogatlan vénemberek", akik államelnökök akarnak lenni.
Teltek, múltak az évek, a NATO-ba és az EU-ba való belépés eltávolította a határok módosításának veszélyét. Immár senki nem beszélhet komolyan szeparatizmusról, unionizmusról, egy másik Romániáról, Magyarországról vagy Besszarábiáról. A politikusok, akik mégis ezt teszik, hülyének néznek bennünket, azt hiszik, nem tudjuk, hogy az EU esernyője alatt „Erdély elvesztésének" veszélye gyekorlatilag nem létezik. Mégis ezt teszik. Ez az ő dolguk. A miénk meg az, hogy elmondjuk, hülyének vagyunk nézve.
Azonban Tőkés egy sajátos probléma. A 89-es eseményeket túlélő Szekuritáté sosem bocsátotta meg a magyar lelkészt. Soha. Kezdetektől fogva mindent a nyakába róttak, mindent, amivel egy, a diktatúra éveiben Romániában élő embert akkoriban meg lehetett vádolni. Az első Tőkés-ellenes szócső CVT (Corneliu Vadim Tudor) volt és az ő Nagy Romániája. Még egy disznótelepen sem létezik, vagy létezhet valaha annyi gané, mint amennyit ez a folyóirat Tőkés nyakába zúdított. Mondanom sem kell, mindezt bizonyítékok nélkül. A Szekuritáté örült, hogy rendelkezésére állt egy felület, ahol kifejezhette véleményét, és még fizetett is érte. Ugyanezt teszi a mai napig.
Napjaink Tőkése sem lett kevésbé kényelmetlen számukra: a mai napig a magyarok területi autonómiájának ördögét festi a falra. Ennek lehetetlensége és megvalósíthatatlansága nem akadályozza meg Tőkést, hogy abban, hogy tovább prédikálja eszméit, minthogy a többi 19 millió román állampolgárt sem akadályozza meg semmi abban, hogy az ötös lottó megnyerésében reménykedjen. Viszont innen, Tőkés László első számú közellenséggé tételéig hosszú az út. Túl hosszú ahhoz, hogy egy fiatal kormányfő ilyen gyorsan megtegye.
Ma (2013. augusztus 22-én) Victor Ponta miniszterelnök, aki azt állítja, hogy kint volt az Egyetem téren, levelet intézett Traian Băsescu államelnöknek, amiben Tőkés kitüntetésének visszavonását kéri. Miért? Nem tudom, azt viszont igen, hogy Tőkés nem a románságáért és nem a Szekuritáte értékeinek propagálásáért kapott elismerést. Az érdemrend, megkésve ugyan, de elismerte az olyanok, mint jómagam vagy Victor Ponta Ceaușescu diktatúrája alóli felszabadításában játszott szerepét.
Mint korábban mondottam, minimum öt Tőkést rágalmazó cikk publikálását utasítottam el. Ezek közül háromban az állt, hogy Tőkés a Szekuritáte informátora volt. A Szekuritáte Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács ezeket nem erősítette meg, így nem hozhattam nyilvánosságra. A másik két írás tele volt pletykákkal, amik valószínű a fiatal kormányfő fülébe is eljutottak. Ő kész ténynek, én – a forrásra való tekintettel – semmibe vettem azo- kat. De én csak egy szerencsétlen újságíró vagyok, távol az angolszász szabványoktól, de legalább van jóérzésem.
Az én karrierem nem szekusoktól függ. Azoktól, akik 23 éve töretlenül próbálják elintézni Tőkést azért, mert bejelentés nélkül bebaszott nekik. Tőkés László szerepe a '89-es forradalom elin- dításában megkérdőjelezhetetlen. Ezért teljesen megérdemelten kapott kitüntetést Băsescutól. Visszavonni tőle magyarságáért nemcsak ostobaság lenne, hanem annak a ténynek a megerősítése is egyben, hogy Victor Ponta ezúttal is csak mások tollával tud ékeskedik, mint ahogy azt doktori disszertációjában is tette.
Szerző: Patrick André de Hillerin, Cațavencii
Fordította: Kerekes Gyula, vhegy.com
Erdély.ma

Mégis a PRM elnöke marad Corneliu Vadim Tudor?
A bukaresti törvényszék csütörtöki ítélete értelmében Corneliu Vadim Tudor maradt a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke. A politikus a PRM legutóbbi kongresszusán még a pártból is kizárták. Az ítélet nem jogerős.
Vadim Tudor azért fordult az igazságszolgáltatáshoz, mert szerinte törvénytelen módon távolították el az általa alapított pártból. „El akarták tőlem rabolni a művemet. Ezeket az embereket négyszer juttatattam be a bukaresti parlamentbe és az Európai Parlamentbe. Most, amikor már semmit sem tudok kínálni nekik, összefogtak ellenem” – mondta a politikus a törvényszéken.
A PRM gyulafehérvári kongresszusán szinte egyöntetűen szavazta meg a mintegy hétszáz küldött Vadim Tudor kizárását. A párt elnökének Ghoerghe Funar volt kolozsvári polgármestert választották.
maszol/gandul.info

Nagy-Románia-párti politikust jelölt alkotmánybírónak a szenátus
Lucian Bolcaş ügyvédet jelölte alkotmánybírónak a szenátus szerdán a testületből kilépett Iulia Motoc helyére, akit az Emberi Jogok Európai Bíróságába delegált Románia. A javaslatot a plénumnak még el kell fogadnia.
A 71 éves Bolcaş a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Gheorghe Funar vezette Nagy-Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor „átiratkozott” a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Năstase ügyvédeinek, akik a „Tamara-néni” néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Szabadság (Kolozsvár)

Hírsaláta
POLITIKAI OBSZCENITÁSNAK nevezte Andrei Pleşu filozófus Lucian Bolcaş alkotmánybíróvá való kinevezését, s azok arculcsapásának, akik adnak még valamit az emberi jogokra. Minden bizonnyal sokan emlékeznek még arra, amikor Bolcaş Vadim Tudor jobbkezeként helyeselte, néha túl is licitálta annak minden idegengyűlölő, zsidóellenes, rasszista, többpártrendszer-ellenes, szekuspártoló, a romániai közélet személyiségei ellen megfogalmazott útszéli kijelentéseit.
Menet közben Bolcaş faképnél hagyta ugyan a nagyromán pártvezért, de elveit nem vetkőzte le. Az a tény, hogy Victor Ponta – akiben castróista-guevarista és maoista nosztalgiák élnek – kitart Bolcaş jelölése mellett, etikátlanságát bizonyítja. A nemzetközi sajtó sem hallgat e botrányos kinevezésről, a Der Spiegel a szocliberális Románia huligán, zsidóellenes támadásáról értekezik, ahol a dolgok elszabadultak, Ponta e tekintetben tanúsított kitartása ördögi – írja a lap –, oly mélyre süllyedt a törvénytelenségek és obszcenitások mocsarában, hogy belefulladhat. (Evenimentul zilei)
VAN ITT PÉNZ BŐVEN. 5,6 milliárd lejt költ év végi juttatásokra a Ponta-kabinet. A Ziarul Financiar szerint ez az összeg a GDP 0,9 százalékát teszi ki, de az ország ekkora pluszkiadásokkal sem lépi túl a költségvetési hiánycélt. Novemberben ugyanis 1,6 százalékos volt az államháztartási hiány, de a Ponta-kabinet és a Nemzetközi Valutaalap abban állapodott meg, év végére ez a deficit elérheti a 2,5 százalékot. A lap kimutatása szerint 2008 óta minden évben tízszer nagyobb volt a kormány kiadása decemberben, mint más hónapokban, ami természetellenes, és arra utal, hogy év közben nem jól gazdálkodott. Aggodalomra ad okot, hogy a megmaradt forrásokat nem oda irányítják, ahol valóban indokolt lenne.
LEMONDANAK GIGELRŐL? Nem nevezi ki kulturális miniszternek a kormányfő a liberálisok jelöltjét, Gigel Ştirbu képviselőt. Ezt az információt maga a jelölt osztotta meg a Szociáldemokrata Párt egyik alelnökével. Ştirbu jelöléséről pénteken döntött a liberális párt vezetősége, de a poszt várományosa bírálatok kereszttüzébe került. Jelöléséről arrogánsan azt mondta: nem kell két Nobel-díj ahhoz, hogy a minisztériumot vezesse. A román sajtó emlékeztetett arra, hogy Ştirbu korábban olyan törvénymódosítást kezdeményezett, amely bocsánatos bűnnek tekintené a „balesetszerűen” elkövetett plágiumot. Victor Ponta miniszterelnök szombat este a Mediafaxnak azt mondta: hétfőn tárgyal a jelölttel, és utána dönt az esetleges kinevezéséről.
LASSÚ RESTITUTIO IN INTEGRUM. December 11-én tartott bizottsági ülésén újabb ingatlant szolgáltatott vissza az Országos Restitúciós Bizottság a református egyháznak. Idén harmadik és egyben utolsó ülésén a bizottság a Zilahi Református Egyházmegyéhez tartozó kusalyi elemi iskola épületének természetbeni visszaszolgáltatásáról döntött. Az RMDSZ elfogadhatatlannak tartja, hogy a visszaszolgáltatás folyamata ennyire lassan és hiányosan működjön. (RMDSZ-tájékoztató)
ÖTVENLEJES BELÉPŐ. A kormány 20-ról 50 lejre növelné a kaszinókba való belépési díjat – írja a Mediafax. A döntés azért született, mert a szerencsejátékokból szerzett nyereségek nehézkes nyomon követése miatt egy kormányrendelet-tervezet szerint el fogják törölni azt a 25 százalékos adókulcsot, amely a játékautomaták, a sport- és egyéb fogadások, online játékok, valamint a kaszinójátékok nyereményeire vonatkozik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi történt a romániai forradalom főszereplőivel?
Az 1989. évi, élőben közvetített decemberi „forradalom” képei bejárták az egész világot. Főszereplői többnyire a semmiből érkező, ismeretlen vagy a párthierarchia második, harmadik vonalához tartozó „forradalmárok”, költők, színészek voltak. Közülük többen immár ismét eltűntek a semmiben, néhányan azonban ma is meghatározó politikusokká váltak. Mi lett a sorsuk ezeknek a „forradalmároknak”?
A jelmondat: „tégy úgy, mintha dolgoznál”
1989. december 22-én, röviddel azt követően, hogy Nicolae és Elena Ceauşescu a helikopter fedélzetén elhagyta a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületét, a „szabaddá lett” román televízióban a „forradalmárok” között ott volt a Ceauşescu-rendszert bíráló és ezért házi őrizet alá helyezett Mircea Dinescu. Az akkor 39 éves költő nyomban azt követően érkezett e televízió székházához, hogy a házát őrző securitatások kereket oldottak.
1989 decemberét követően Mircea Dinescu az Írószövetség elnöki tisztségét töltötte be 1990 és 1993 között, 2006-tól pedig a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként működött, e tisztségéből azonban 2012-ben távoznia kellett, mivel két kereskedelmi társaság igazgatótanácsi tagjaként összeférhetetlennek nyilvánították. Jelenleg 80 hektáros szőlővel rendelkezik a Dolj megyei Cetate községben – ez a második legnagyobb területű szőlészet Olténiában a segarceai után, Bukarestben pedig övé a Lacrimi si Sfinţi nevű étterem.
A tévé képernyőin, a maratonira nyúlt „élő forradalmi közvetítés” elején, szintén rögtön a diktátor távozása után, Dinescu mellett megjelent az ismert színész, Ion Caramitru, aki híressé vált az idő előtt bekapcsolt mikrofonban elhangzott mondatáért, amelyben azt tanácsolta Dinescunak, tegyen úgy, mintha dolgozna. (A mondat akár jelképe is lehetne az eseményeknek, amelynek szereplői szintén „forradalmasdit” játszottak).
Ion Caramitru amolyan hadvezére lett a „forradalomnak”, 22-én este egy páncélos csapatszállító tetejéről irányította a tüzet a királyi palotában rejtőzködő „szekusokra”. „terroristákra”. Tagja volt a Nemzeti Megmentési Frontnak. Viszonylag hamar azonban lelkiismeret-furdalása támadt, és már 1990 november 15-én, egy tüntetésre összegyűlt mintegy 100 ezer ember előtt bocsánatot kért mindezért, szakítva Ion Iliescuékkal.
Az eseményeket követően Caramitru az UNITER elnöke lett. A Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt tagjaként 1996 és 2000 között művelődési miniszter volt a Ciorbea-, Radu Vasile- és Isărescu-kormányban, 2005 óta pedig a bukaresti Nemzeti Színházat vezeti. Jelenleg hét földterülettel, házzal rendelkezik Moeciu de Sus faluban és Predeálon. A „forradalomban” betöltött szerepére visszaemlékezve, nem titkolja, ma már mindez szégyennel tölti el.
A puccsisták vezére
1989. december 22-e délutánján megjelent a televízióban maga a „főszereplő”, Ion Iliescu is. Az ekkor 59 éves politikus a Műszaki Könyvkiadót vezette, mivel Ceauşescu a KGB-vel való összeesküvés gyanúja miatt elszigetelte a politikától. Korábban a kommunista diákszervezet elnöke, a kommunista párt Központi Bizottságának osztályvezetője, a KISZ KB első titkára, a Központi Bizottság propaganda osztályának főnöke, ifjúságügyi miniszter, a Temes majd a Iasi megyei pártbizottság titkára volt.
Ion Iliescu a Victor Atanasie Stănculescu által vezetett hadsereg segítségével vette át a hatalmat 1989 után. 1990 és 1996, majd 2000 és 2004 között Románia elnöke, 2004 és 2008 között a Szociáldemokrata Párt szenátora volt. Jóllehet hivatalosan visszavonult a politikai élettől, politikai megfigyelők jelenleg is a szociáldemokraták szürkeeminenciásának tartják a 83 éves politikust.
A Bukarestet feldúló bányászokat behívó Ion Iliescu mindvégig úgy tartja, hogy 1989-ben „spontán forradalom” tört ki, nem pedig államcsínyt követtek el. A 24 évvel ezelőtt eseményekre emlékező idei ünnepségek alkalmával is többen követelték felelősségre vonását a halottak miatt, ami – az alkotmánybíróság döntése értelmében – immár lehetséges lenne.
A „katonai vonulat”
Victor Atanasie Stănculescu tábornok részt vett a temesvári forradalom elfojtására tett kísérletben. A menekülő Ceauşescuék annyira bíztak benne, hogy gondjaiba ajánlották gyermekeit. Stănculescu azonban Ceauşescuék menekülését követően átállt Iliescuék oldalára, ott volt a diktátort házaspárt halálra ítélő bíróság tagjai között is. A kivégzést követően gazdasági, majd később honvédelmi miniszter lett.
Az 1989. decemberi események miatt bíróság elé állították, 1999-ben 15 év börtönre ítélték. A döntést azonban a főügyész, Tănase Joiţa által benyújtott fellebbezés következtében 2004-ben semmisnek nyilvánították. A pert később újra felvették, a 2007-ben hozott, ugyancsak 15 évi börtönre szóló ítéletet 2008-ban vált véglegessé A Legfelsőbb Bíróság ez alkalommal elrendelte katonai rangfokozatától való megfosztását is.
A forradalom legelső napján a tévében megjelent a Hemingway-kinézetű Gelu Voican Voiculescu is, aki az első időszakban meghatározó szerepet játszott az eseményekben. Voiculescut 1970-ben és 1985-ben két alkalommal is elítélték, egyszer szolgálati titkok kifecsegéséért, gazdasági kémkedésért, egyszer pedig a társadalmi rend elleni izgatás miatt.
Ő maga is részt vett Ceausescuék „perén”, majd Ion Iliescu miniszterelnök-helyettesnek nevezte ki, illetve a titkosszolgálatok felügyeletével bízta meg. Utóbbi tisztségét 1990 márciusáig, a Román Hírszerző Szolgálat megalakulásáig látta el. 1990 és 1922 között a Nemzeti Megmentési Front parlamenti képviselője volt, majd Románia Románia tunéziai és marokkói nagykövetévé nevezték ki. 2010-ben 9400 négyzetméternyi telket örökölt Târgu Ocna városában, miután sikerült meggyőznie a bírókat arról, hogy ő Mihail Sturdza herceg és Costahe Negri leszármazottja.
A kerítésmászó kormányfő
Románia 1989 utáni első miniszterelnöke, az akkor 43 éves Petre Roman szintén már december 22-én megjelent a televízióban. A politikus a Politikai Könyvkiadót vezető Walter Roman fia, apja jelentősen hozzájárult a romániai kommunista rendszer megszilárdításához. Walter Roman egyébként részt vett a spanyolországi szabadságharcban. A nacionalista beállítottságú Petre Roman már 1989 decemberének végén ellenezte a Bolyai Egyetem visszaállítását, kormányfőként több magyarellenes intézkedést fogadott el, pénzelte Corneliu Vadim Tudor Romania Mare című lapját.
Az 1991. szeptemberi bányászjárás alkalmával a kormányszékházra támadó feldühödött bányászok elől az épületet övező kerítésen átmászva menekült el. Ez jelentette miniszterelnöki pályafutása végét is, mivel korábban már rossz viszonyba került Ion Iliescuval. 1999 és 2000 között külügyminiszter volt az Isărescu- kormányban, jelenleg a Szociál-Liberális Szövetség szenátora.
A „forradalom” rendezője
A „forradalom” megrendezését szakemberre, Ceauşescu kegyeltjére, Sergiu Nicolaescu filmrendezőre bízták. Hírek szerint már hat hónappal korábban tudott a romániai eseményekről. Ő volt az, aki a diktátor menekülését követően milliós tömegeket akart az utcán látni, és aki a Prahova megyei harckocsizó egységet Bukarestbe rendelte, a „terroristák” elleni harcra. Elmondása szerint Ceauşescu utolsó beszéde alkalmával maga robbantott fel a Palota-téren néhány gránátot, kiváltva ezzel az általános riadalmat.
1989 után a szociáldemokraták részéről több alkalommal is szenátor lett, ő vezette az 1989. decemberi események kivizsgálására felállított, utólag az igazság meghamisításával vádolt bizottságot. 1989 után is rendezett filmeket, ilyen vonatkozásban többször megvádolták azzal is, hogy ismeretségét kihasználva törvényellenes úton jutott pénzekhez filmjeihez. Sergiu Nicolaescu idén januárban halt meg.
Az ideológus és a vasököl
A „vátesz” Silvu Brucan. Tévedett: 20 évnél több kell az európaiasodáshoz
A Nemzeti Megmentési Front ideológusa Silviu Brucan volt. Nagy szerepe volt Ceauşescuék halára ítélésében, Petre Roman kormányfővé való kinevezésében, ugyanakkor viszont megakadályozta azt, hogy a Securitatét – némi „átcsoportosítás” után – ismét életre keltsék. A kilencvenes évek közepétől Próféciák a múltról című műsorával rendszeresen szerepelt a televízióban. Nagy felzúdulást keltett kijelentésével, miszerint „az ostoba népnek legalább 20 évre lenne szüksége” az európai felzárkózáshoz. Tévedett – ennél jóval nagyobb időre lesz szükség. 2006-ban halt meg.
A Nemzeti Megmentési Front „vasökle” viszont Dan Iosif volt. 1989 előtt az országba becsempészet farmernadrágok, kávé, cigaretta eladásával foglalkozott. A Központi Bizottság épületébe behatoló első „forradalmárok” között volt. Alapos a gyanúja annak, hogy ez alkalommal jelentős dollármennyiségre tett szert. Hírek szerint mindenkit lelőtt, akit az épület alagsorában talált.
1989 után 19 éven át ő volt a „forradalmár-szervezetek” tulajdonképpeni vezére. Szenátorként, Ion Iliescu államfő elnöki tanácsadójaként, államtanácsosként tevékenykedett, 2004-ben a Szociáldemokrata Párt képviselője volt. Benne volt a dák aranykarperecek csempészésében is. 2007-ben halt meg – így már nem várhatta meg, ameddig elkészült fekete-tengeri szállodája.
A rémhírterjesztő és a „forradalmár-gyártó”
Cazimir Ionescu volt 1989 decemberében a rémhírek egyik fő terjesztője. December 22-én a televízióban elhangzott bejelentése szerint például harckocsibrigád közeledik Piteşti-hez, azzal a szándékkal, hogy elfoglalja az ottani atomkutató létesítményt, a kőolaj-finomítókat, a ciánnal telt tartályokat és a Curtea de Argeş-i gátat. „Ha ez megtörténik, estére Piteşti eltűnik a térképről! Kérjük a hadsereg segítségét!” – hangzott vészjóslata.
1992-ben nem sikerült elnyernie Bukarest főpolgármesteri címét. Több mandátumot is letöltött a parlamentben, majd a Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács tagjaként ellenezte a papok átvilágítását az új pátriárka megválasztása alkalmával.
Bebe Ivanovici 1989 előtt az Electroaparataj vállalat alkalmazottja volt. „Forradalmárrá” úgy lett, hogy orvosi igazolványt szerzett arról, hogy állon vágták és eltört az egyik ujja. Ion Iliescuval nyomban jó viszonyba került, így ő lett a Forradalmárok Államtitkárságának vezetője. Ebben a minőségében jó pénzért bárki kaphatott, jelentős anyagi előnyökkel járó forradalmár-igazolványt. Hírek szerint 40 ezer igazolványt nyomattatott. 2003-ban szolgálati visszaélés vádjával 1 év börtönre ítélték, de egyetlen napot sem ült le, kegyelemben részesült. Jelenleg több gépkocsival, telekkel és bukaresti luxuslakással rendelkezik.
B.T./ evz.ro
maszol. ro

Kincses Előd: vendetta indult Tőkés ellen
Tőkés László beperelte a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságát, amely november 20-i határozatában méltatlannak minősítette őt a román állami kitüntetésre, és annak visszavonását kérte Traian Basescu államfőtől. Az EP-képviselő ügyvédje szerint a határozat 19 oldal „förmedvény”.
Beperelte Tőkés László a Románia Csillaga érdemrend becsületbíróságát. A testület november 20-i határozatában méltatlannak minősítette az európai parlamenti képviselőt a román állami kitüntetésre és az érdemrend visszavonását kérte Traian Basescu államfőtől. Az indoklás szerint Tőkés László autonómiakövetelései etnikai konfliktusokat gerjeszthetnek. A politikus képviselője most a bukaresti táblabíróságtól kéri a döntés megsemmisítését. Tőkés László a rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrendet, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután Tőkés László felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi" szerepet Erdély érdekében.
A részletekről az EP-képviselő ügyvédje a szerdai Ma Reggelben elmondta: a becsületbíróság csak javaslatot tehet a visszavonásra, arról az államelnök dönt. A vonatkozó törvények szerint a visszavonásra akkor kerülhet sor, ha a kitüntetett jogerős börtönbüntetést kap, vagy, ha valami olyat tesz, ami miatt méltatlanná válik a rendjel viselésére. Kincses Előd szerint Tőkés esetében egyikről sem lehet szó, az EP-képviselő ellen egyszerűen vendetta indult, amelynek célja egyrészt elbátortalanítani az autonómiatörekvéseket és a politikust, aki már nagyon régóta bosszantja a szekuritátés erőket. Az ügyvéd szerint a határozat indoklása, amelyet korábban „a sztálini idők egyik brosúrájához" hasonlított 19 oldal „förmedvény”. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a „védhatalmi" státus kifejezést annak idején egyszerűen félrefordították, „gyarmati" státus lett belőle, és bár Tőkés László gyorsan közzétette a helyes szöveget, erről már senki nem vett tudomást. Az esélyekről szólva Kincses Előd azt mondta, a közigazgatási bíró út szerinte járható, kérdés, hogy a bukaresti táblabíróság is így látja-e, hasonló esetről ugyanis még nem nagyon tudni Romániában. (Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke már megnyert ugyan egy kitüntetéspert, de arra hivatkozva, hogy csak az az elnök vonhatja vissza a kitüntetést, aki adta.)
A védekezési stratégiáról a jogász azt mondta, egyrészt azt kifogásolják, hogy sérült a védelemhez való jog, amikor nem képviselhette Tőkést, másrészt két feljelentő határozathozó is volt, ez pedig összeférhetetlen, harmadrészt a nyilatkozat nem cselekedet, hanem véleménynyilvánítás, amelynek szabadságát a román alkotmány és az Európai Emberi Jogi Bíróság is garantál.
hirado.hu/M1
Erdély.ma,

Aljas Tamás Sándor támadása (Válaszol az EMNT)
Aljas módon, kampánycélokkal, pártpolitikai érdekből támadta Tamás Sándor, a háromszéki RMDSZ elnöke az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) honosítással és regisztrációval foglalkozó irodáinak munkáját, és ezzel nemcsak a magyar állam által is elismert hálózat munkatársait sértette meg, de azt a 200 ezer erdélyi magyart is, aki bizalommal fordult hozzájuk, és az elmúlt három év során segítségükkel lett magyar állampolgár – fejtette ki Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke.
Tamás Sándor egy héttel ezelőtt az RMDSZ regisztrációs kampányáról szóló sajtótájékoztatón nyilatkozta, hogy ahol embereik megfordultak, háromszor annyian igényeltek segítséget a honosításhoz, mint a regisztrációhoz, amint fogalmazott, ez azt mutatja, hogy „azok, akiket eddig megfizettek és pénzzel pumpoltak Magyarországról, nem végezték rendesen a dolgukat”. Sándor Krisztina válaszában hangsúlyozta, nem lettek volna meglepve, ha Robert Fico vagy Corneliu Vadim Tudor fogalmaz ily módon, de Tamás Sándor részéről megdöbbentő ez, gúnyos megjegyzések és megkérdőjelezhető számok sorjázása helyett inkább örülnie kellene, hogy mindig van érdeklődés a honosítás iránt.
Sándor Krisztina szerint Tamás önellentmondásba is keveredett, hiszen most alkalmazta az RMDSZ regisztrációs munkájának irányítására azt a Nemes Elődöt, aki két és fél évig a sepsiszentgyörgyi EMNT-iroda honosítási tevékenységét koordinálta.
Tiboldi László, az EMNT alelnöke, a székelyföldi honosítás felelőse úgy értékelte, a háromszéki tanácselnök nemcsak őket, de a magyar kormányt is támadta nyilatkozatával, és ugyanezt tette korábban Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke is, amikor hasonló módon megkérdőjelezte munkájukat. „Ez a gátlástalanságnak olyan foka, amelyet már nem hagyhattunk szó nélkül, hiszen a másik két szervezet a mi honosítási munkánknak még töredékét sem végezte el” – mondotta Tiboldi, kiemelve, hogy az EMNT munkatársai 2011 januárjától 200 ezer erdélyinek, köztük 100 ezer székelyföldinek, illetve 30 ezer háromszékinek segítettek az állampolgárság megszerzéséhez szükséges iratcsomót összeállítani. Eddig Erdélyből körülbelül 100 ezren regisztráltak, 60 ezren az EMNT-irodákban (Háromszékről 12 ezren), és bíznak benne, a március 22-i határidőig számuk eléri a 100 ezret.
A világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy minden erdélyi magyar párt, egyház és civil szervezet igyekszik kivenni a részét ebben a nemzetpolitikai szempontból fontos munkában, de sem a honosításnak, sem a regisztrálásnak nem szabadna politikai tőkekovácsolás eszközévé válnia. Tamás Sándor erre használta, nem veszi észre, hogy ezzel a magyar állampolgárság megszerzésének folyamatát is hitelteleníti – fűzte még hozzá Sándor Krisztina. Nyilatkozatban tiltakozott az RMDSZ-es és MPP-s támadások ellen az EMNT négy háromszéki széki elnöke : felhívják a figyelmet arra is, hogy a két párt (de főként az RMDSZ) honosítási akciói során „felületesen felkészített pártaktivisták” jó szándékkal ugyan, de pártlogókkal ellátott dossziékba dobnak össze helytelenül vagy hiányosan összeállított iratcsomókat, melyek aztán az EMNT-irodához kerülnek, ahol orvosolják a hibákat. Eddig is megtették és ezután is megteszik ezt, „a magyar kormánnyal kötött stratégiai partnerségi szerződés értelmében az EMNT munkatársai a továbbiakban is azért dolgoznak, hogy segítséget nyújtsanak mindazoknak, akik meg akarják szerezni a magyar állampolgárságot” – áll a négy széki elnök közleményében.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A neptuni sugárút fényei
Ismét kormányon az RMDSZ. Amint azt már leírták előttem, feltűnő volt, mennyire igyekezett minden felszólaló a döntő tárgyalást megelőző SZKT-n, hogy véletlenül se riassza el a „kérőt”, mennyire kerülték a testület tagjai az erdélyi magyarság távlati fennmaradása szempontjából elengedhetetlen területi autonómiának még csak a felvetését is. Az RMDSZ újbóli kormányzati szerepvállalásának témára rárepült a román sajtó is, a világhálón gúnyos karikatúrák tömkelege kering, mely az RMDSZ-t illetve Kelemen Hunort villázza e politikai lépésért.
Egy szempontból, ha tárgyszerűek akarunk maradni, megvédhetjük az RMDSZ-t. A román politikum és sajtó nagy része elvárná a Szövetségtől, hogy úgy viselkedjen, mint egy ideológia-kötött román párt, azaz az Európai Néppárt tagjaként ne paktáljon a kommunista utódszervezetekkel. Ez az elvárás, bár első látásra jogosnak tűnik, több szempontból is teljességgel illegitim.
Elsősorban azért, mert a Nemzeti Parasztpárt letűntével nem maradt akárha jóindulattal is, de hitelesnek mondható antikommunista erő a bukaresti politikai porondon, minden politikai aktor örököse valamilyen fokon a múlt rendszernek.
Másrészt az RMDSZ feladata nem az, hogy betagozódjon a román politikai rendszerbe és ideológiaelkötelezett versenypártként viselkedjen. A szervezet létrejöttének értelme az volt, hogy az erdélyi magyarság fennmaradásáért és gyarapodásáért küzdjön minden alkotmányos eszközzel. Amibe beleértendő a társadalomszervezés a lehető legmagasabb fokon, optimális esetben az „állam az államban”-modell szerint, hiszen egy nemzeti közösség fennmaradásának első számú garanciája, ha az anyagi- és humánreprodukció mellett, a kulturális-erkölcsi önreprodukció folyamatait is az adott közösség tagjai ellenőrzik. Aligha tudunk az önazonosságához ragaszkodó, nemzethű, magyarul gondolkodó nemzedékeket felnevelni addig, amíg Bukarestben határoznak arról, hogy mi tanítható a magyar iskolákban.
Egy nemzeti közösség sikeressége pedig nagymértékben azon múlik, hogy ki tud e alakítani olyan mechanizmusokat, melyek az adott közösség minél elkötelezettebb, minél felkészültebb s a szóban forgó kollektívum kulturális-történelmi örökségét minél inkább magáénak érző elitet juttatja a döntő pozíciókba. (Az erdélyi magyarság ebben a tekintetben igen rossz helyzetben van, a szavazatok nagy részét magáénak tudó mamutszervezet vezető elitjében a karrieristák és a román hatalom mozgatottjai dúsultak fel 1995-től errefelé.)
Ebből világosan következik, hogy a magyarság irányában totálisan empátianélküli román elit, mely képes lenne az elnyomottól az elnyomó irányában érvényesülő, belső meggyőződésen alapuló lojalitást elvárni, közösségünk szisztematikus megrablása, kifosztása, megalázása, hátrányos helyzetbe kényszerítése után, egyszerűen figyelmen kívül hagyja a realitást, amikor egyfajta politikai táborhűséget vár el az RMDSZ-től, és elvtelenséggel vádolja azt, azért, mert mindkét politikai tömb irányában rendelkezik kapcsolódási pontokkal. Más lenne a helyzet, ha a román politikában lenne egy olyan megoszlás, mint 1990 és 1996 között, amikor a szerepek egyértelműek voltak, annak dacára, hogy a magyarság sorsrendezésének kérdésében irányában egyik politikai tömb sem volt valódi partner. De legalább lehetett tudni, hogy kik a múlt örökösei, a felvállalhatatlanok, a tényleges rendszerváltás akadályozói, s kik azok, akik ha a nemzeti kérdésben nem is, de legalább a demokratikus játékszabályok megteremtésében partnerek.
A fő probléma tehát nem az, hogy az RMDSZ elárulná a következetes, antikommunista konzervatív oldalt, mert ilyen oldal egyszerűen nincs. A probléma az, hogy a Markó Béla által a kormányzati szerepvállalásról első ízben döntő 1996. november 28-i, Bukarestben megtartott SZKT ülésen emlegetett libának az árát az RMDSZ szisztematikusan nem kéri meg. Túlzás nélkül leszögezhető, hogy kifejezetten rátukmálja a vásári állatot a vevőre, mert az az érdeke, hogy a liba elkeljen, bármi áron, mert akkora a részesedése a puszta vásár megkötéséből. Magyarán a lényeg a klientúra pozícióba juttatása, mint általában a zsákmányorientált versenypártok esetében, melyek a programot csak szükséges rossznak tartják. A programban rögzített elvi sarokpontok nélkülözhetetlenek választók mobilizálásában, de e pártok egy percig sem gondolják komolyan azok képviseletét és megvalósítását. (A legcinikusabban erről a kérdésről Torgyán József beszélt egy rádióinterjúban, amikor szembesítették a kilencvenes évek közepén, az MSZP-s győzelem után a választások előtti nyilatkozataival. Válaszának lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy az még a választások előtt volt és minden pártelnök mond olyan dolgokat a kampányban, melyet maga sem gondol komolyan.)
Most azt halljuk a kormányzati szerepvállalás indoklásaként, hogy csökken a magyarellenesség, ha az RMDSZ kormányon van (ami egyáltalán nem evidencia, és egyébként, ha igaz is lenne, indoknak kevés, nem mellesleg az államelnöknek épp az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról felröppenő hírek adtak ürügyet egy újabb magyarellenes fröcsögésre, melyet egyébként karteziánus alapon ízekre lehetne szedni, mint a magyarellenes felszólalások zömét), hogy ragaszkodni fognak az Észak-erdélyi autópálya megépítéséhez, ami ugye nem par excellence magyar érdek, a kifejezetten nemzeti jellegű jogsérelmek ügyében sokkal visszafogottabb a magát szövetségnek nevező magyar párt. Azzal a retorikával egyébként, hogy azért megyünk kormányra, mert akkor csökken a román közéletben a magyarellenes uszítás, bármilyen abszurd szövetséget indokolni lehet, akár legyen szó akár Vadim Tudorról, Gheorghe Funarról vagy a tőlük nem sokban különböző Dorin Florearól. Nincs az az elvetemült, magyarellenes, uszító politika, amit ne lehetne legitimálni ezzel a logikával, s ne lehetne azzal példálózni, amivel az RMDSZ a kilencvenes évek elején már előjött, tételesen, hogy az RMDSZ politika legfőbb sikere, hogy mi minden nem történt meg, annak köszönhetően, hogy a szervezet képviselői ott ültek a parlamentben.
Előkerült a sufniból a kisebbségi törvénytervezetnek nevezett jogi rettenet is, ami egyik oldalról az RMDSZ önbebetonozását szolgálja az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének szintjén, másik oldalról pedig a kulturális autonómia szólamszintű említésével lehetőséget ad ismét egy botrányos szemfényvesztésre. Amikor ugyanis a kisebbségi törvény elfogadása napirenden volt a kétezres évek közepén, a jogi dokumentumokban elmélyedni nemigen hajlamos különböző nemzetiségű politikusok – köztük a magyar nemzeti oldal képviselői is – átvették az RMDSZ retorikáját, azt állítva, törvénytervezet elfogadása esetén biztosítaná az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, holott a törvénytervezet a lényeget, a kulturális autonómiatanács közjogi jogosítványokkal való felruházását kitolja a beláthatatlan jövőbe. Magyarán nem teremtene tényleges autonómiát, hanem csak látszatautonómiát.
Toró T. Tibor józan javaslata, miszerint az autonómia legyen a kormányzati szerepvállalás ára, süket fülekre talált. Folytatódik tehát a neptuni logikára alapozott politika: a magyar szervezet továbbra is legitimálja a hivatalos román kurzust sorsunk rendezését érdemben nem érintő apró-cseprő engedmények fejében. E politika „eredményességét” jelzi, hogy két évtized alatt kb. 400.000 lélekkel lettünk kevesebben, ami közösség kb. egy negyedét jelenti. Békeidőben ez példátlan veszteség.
De mindez nem számít: fő, hogy ismét lehet a bukaresti zavarosban halászni, a bársonyszékeket megkaparintani s a klientúrát jóllakatni.
Az RMDSZ vezetésének sugárútja neptuni fényárban úszik ismét.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Ott sem volt, mégis büntetik Vetró Andrást (Bírságolják a Marosvásárhelyi felvonulókat)
Tegnap nagy meglepetésére ajánlott levelet kézbesített a posta Vetró András kézdivásárhelyi szobrász, rajztanár nevére.
A Maros Megyei Csendőr-felügyelőség fejlécét viselő és egyik őrmestere által március 14-én kitöltött büntető jegyzőkönyvben az áll, hogy az újraközölt 1991/60-as törvény 26. cikkelyének e betűje alapján 3000 lejes pénzbüntetést kell kifizetnie. A jegyzőkönyvben még az olvasható, hogy Vetró András „március 10-én 19.30 órakor Marosvásárhelyen, miközben menetelésen vett részt, erőszakos cselekedetek elkövetésére buzdított, tüntető magatartást tanúsított, veszélyeztette a közrendet, provokatív magatartása abban is megnyilvánult, hogy egy hüvelyéből kivont karddal hadonászott, és a környezetében lévő tüntetőket bujtogatta”. A jegyzőkönyv alján, a megjegyzéseknél még az olvasható, hogy a megbüntetett nem volt jelen a jegyzőkönyv kitöltésekor, a pénzbírságot a videofelvételek alapján állapították meg. Igen ám, de Vetró András egy időben két helyen nem lehetett, március 10-én nem volt Marosvásárhelyen, a Nagy Mózes Elméleti Líceumban tanított 14 óráig, majd hazament, és azóta is ágyban fekvő beteg. Tegnap elmondta: amikor felbontotta a borítékot, előbb nevetségesnek tartotta annak tartalmát, hiszen összetévesztették egy másik hagyományőrzővel, de később rájött, hogy fele sem tréfa, hisz tőle akarják behajtani a pénzbüntetést. Azt is elmesélte, hogy hasonló eset már előfordult vele pár évvel ezelőtt, amikor egy tévéadásban került Corneliu Vadim Tudor feketelistájára, aki azt állította róla név szerint, hogy Vetró a székely hadsereg aktív parancsnoka. A román nacionalisták nem tudják lenyelni, hogy egy hagyományőrző egyesület, a 15. Székely Határőr Gyalogezred vezetője – hangsúlyozta –, pedig ők nem tesznek egyebet, csak tisztelik hagyományainkat, és méltóságteljesen próbálnak minden megemlékező rendezvényen jelen lenni, díszőrséget állni ünnepeinken és felvonulni március 15-én. Azt is elmondta, hogy idén betegsége miatt nem tudott felvonulni szombaton a Gábor Áron téren sem. Alattomos támadásnak tartja a csendőrség eljárását, és azon is csodálkozik, hogy a csendőrségnek honnan voltak meg a pontos személyi adatai. Vetró azt is közölte, hogy ma felkeresi a városi rendőrfőnököt és a főügyészt, hisz most furcsa módon neki kell bizonyítania, hogy március 10-én nem volt Marosvásárhelyen. Ugyancsak tegnap a székely szabadság napján jelen levő Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezetének hat tagja összesen 12 000 lejes pénzbírságról szóló büntető jegyzőkönyvet kapott. Őket is a csendőrség által készített videofelvételek alapján azonosították. Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szélsőségesek
Amikor a román hatóságok úgy döntöttek március tizenötödike után, hogy kiutasítanak az országból négy radikális magyarországi személyt, akik úgymond Románia nemzetbiztonságát és területi épségét veszélyeztetik, nem gondoltak arra, hogy ezzel a túlméretezett lépésükkel beavatkoznak a választási kampányba, a magyar szélsőjobbot erősítik, még akkor is, ha az érintett két jobbikos képviselő, a magyar gárda és a rongyos gárda tagjai aligha jelentenek valamit a magyar politikában.
Így viszont valóságos hősökké váltak, Romániában is, Magyarországon is nem várt ingyen reklámhoz jutottak, ami égi mannának számíthat számukra.
Persze, a politikában nem egyedüli eset ez, a más szemében megtalált szálka gerendává minősítése igencsak bejön, gondoskodnak róla nemcsak a hordószónokok, pártagitátorok és bizonyos sajtóorgánumok zugzsurnalisztái, még akkor is, ha minden csoda csak három napig tart, ahogy a március tizenötödike utáni bukaresti primitív hisztériázás sem tartott tovább.
Nem tarthatott, hiszen látva a józanabb hangokat, ez utóbbiakat volt nehezebb megállítani, azokét a megszólalókét, akiket Erdélyből kérdeztek a fővárosi moderátorok.
És főleg azért, mert a témát, amely így is kibújt a zsákból, a hazai szélső-nacionalistákkal, idegengyűlölőkkel, magyarfalókkal, újfasisztákkal, xenofóbokkal kellett volna folytatni, ami pedig, ugye, kellemetlen lett volna.
A tévékben meg kellett volna mutatni azt is például, miként randalíroztak Kolozsváron márciusi ünnepünkön az ellentüntető romániai új-jobbikosok, miket kiabáltak be a bukaresti új-rongyosfarmerű Dinamo-szurkolók az egyetemisták meccsén, s miként viselkedtek ugyanezekben a napokban bukaresti tüntetéseken bizonyos izgága zsebpártvezérek.
Az sem semmi, hogy a múlt hét végén Funar úr bejelentette: a Nagy Románia Párt új EP-jelöltje Ilie Năstase úr lesz, az egykori legendás sportolóra vár az a szerep, hogy a Nagy-Románia Párt választási zászlóvivője legyen, mivel jó patrióta, jó román.
Aki el is fogadta az ajánlatot, de csak azért, hogy elmenjen egyszer Brüsszelbe, hogy valami szépet mondjon hazájáról, ne úgy beszéljen róla az európai törvényhozásban, mint Ladislau Tőkés, s ha ezt megtette, vissza is fog vonulni a politikából.
Ami pedig Kolozsvár egykori fura urát illeti, aki e javaslatot tette, s aki nemrég úgymond elrabolta a Nagy-Románia Pártot Corneliu Vadim Tudortól, a levitézlett vezér a következő címmel írt cikket róla saját újságocskájában: „Gheorghe Funar, a veszett magyar kolozsvári cigány”.
Elnézést a fenti szavakért, csak idéztük azokat.
Hát, ennyit a szélsőségesekről.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad),

Ponta: Romániában nincs szélsőséges párt
Romániában nincs szélsőséges párt – dicsekedett a közelmúltban Victor Ponta miniszterelnök a Zsidó Világkongresszus Bukarestben tartózkodó küldöttségének, de arról már hallgatott, hogy szélsőségesek azért vannak.
Például az ő pártjában is. Hogy mást ne említsünk, csak Bogdan Diaconut, aki az egyik legszélsőségesebb magyarellenes politikus. De ha kisebbségi kérdésről esik szó, szívesen hívják a kamerák elé Vadim Tudort vagy Gheorghe Funart.
Különben a Szociáldemokrata Párt – hasonlóan az összes többi román párthoz – kettős játékot játszik. Miközben kifelé igyekszik európainak mutatkozni, alakulatként olyan politikusokat is futtat, akiknek a magyarellenesség a fő „szakterületük”.
Erdély.ma,

C. V. Tudor indulhat az EP-választáson
Helyt adott szerdán a Bukaresti Táblabíróság Corneliu Vadim Tudor óvásának és úgy döntött, hogy a Nagy-Románia Párt (PRM) volt elnöke indulhat a május 25-i európai parlamenti választáson.
Az ítélet jogerős. A központi választási iroda (BEC) korábban elutasította a nacionalista és magyarellenes alakulatnak az EP-megmérettetésre benyújtott jelöltlistáit, miután a párt nevében két külön listát is iktattak.
Az egyiket Gheorghe Funar, Kolozsvár expolgármestere nyújtotta be, a másikat C. V. Tudor, a PRM volt elnöke és jelenlegi EP-képviselője; a két szélsőséges politikus hónapok óta vitázik, hogy melyikük képviseli törvényesen a bukaresti parlamentből 2008-ban kiesett pártot.
Vadim Tudor esetében a BEC arra hivatkozott, hogy az általa beterjesztett lista nem teljesítette az elfogadáshoz szükséges valamennyi feltételt. Krónika (Kolozsvár)

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A nagy példakép
Nem csodálkoznánk, ha Székelyudvarhelyen hamarosan komoly hatósági zaklatásra számíthatnának mindazok, akik kitűzik a székely zászlót.
Sőt még azon sem, ha jóval nehezebb lenne magyar rendezvényeket tartani a közterületeken. Ezúttal nem a prefektúra kellemetlenkedései jelenthetnek problémát, hanem a helyi rendőrség lehet az új mumus.
Azt történt ugyanis, hogy a hírek szerint a székely város önkormányzata által létrehozott helyi rendőrség vezetője úgy döntött: a Marosvásárhelyen már régebb óta működő helyi rendőrség vezetőjétől kíván tanulni, az ő példájából kívánnak inspirálódni a rendvédelmi intézmény fejlesztése során.
Ha valaki nem tudná, miről ismert a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, akkor emlékeztetnénk: arról a Valentin Bretfeleanról van szó, aki reklámzászlónak titulálta a székely zászlót, és erre hivatkozva akarta leszedetni. Ő volt az is, aki azzal fokozta robbanásig a magyar-román feszültséget, hogy az idei, a székely autonómia érdekében szervezett felvonulást mondvacsinált ürügyekre hivatkozva – azt hányta a szervezők szemére, hogy a tavalyi rendezvényen volt olyan, aki románellenes jelszavakat skandált, bár erről akkor egy szóval sem tett említést – betiltotta.
Ami természetesen azt eredményezte, hogy a feszült hangulatban, a természetesen csakazértis megtartott felvonuláson egy csoportnyi szélsőséges kisebb dulakodásba keveredett a rendfenntartókkal. De hogy azért ne panaszkodjon mindenki rá, a román szélsőségesek tüntetését, amelyen a magyar jogkövetelések és a magyar nemzetiségű prefektus ellen demonstráltak, engedélyezte, bizonyára a kulturált együttélés jegyében.
Úgyhogy kíváncsian várjuk, milyen értékes tanácsokkal tudja majd ellátni a székely helyi rendőröket. Ha ugyanis az udvarhelyi kollégák híven követik a nagy példakép útmutatásait, akkor az a meggyőződés alakulhat ki bennük, hogy szép hazánkban a közrend védelmének szerves részét képezi a nem román nemzeti közösségek jelképei elleni hajsza, valamint a magyar politikai rendezvények betiltása.
Persze most talán kissé gonoszak vagyunk, mert hát meríteni mindig csak tiszta forrásból, tanulni pedig csak az igazi profiktól érdemes. Úgyhogy kíváncsian várjuk, mely magyar illetékesnek jut majd eszébe a kisebbségi kérdés rendezése érdekében Corneliu Vadim Tudortól vagy Gheorghe Funartól értékes tanácsokat kérni.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Még harminc évü(n)k van?
Csak ennyi lenne? Csak ennyi? – kérdezzük a „türelmesebb” Funart, C. V. Tudort, aki ma is elégedetlen Románia területi nagyságával, továbbá a mai Pontát és a magyarok gyilkolására eszeveszetten buzdító néhai Şaguna püspököt etc. Mert Sepsiszentgyörgy Tanácsában a minap elhangzott az egyik képviselő tanácsos szájából, hogy nem vesznek részt a Pro Urbe-díj átadásán (hála Istennek, mondom én), ám javasolják, hogy 30 évig ne adja át a tanács A Városért-díjat, akkor már lehet, hogy románok is kapnak... (Eddig is kaptak.)
Sepsiszentgyörgy románsága ma 25 %-nyi. Tehát szerintük – és ezt pimasz bátorsággal vágják a város arcába – 30 év múlva már többségben lesznek, mint Váradon, Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Lesz és van most is haddelhadd.
Ógörög drámai fájdalommal adják tudtunkra, Antigone nemes könnyeit maszatolva, hogy kisebbségben szenvednek. Díjtalan. De senki nem kérdezte meg még őket a tanácsokban, hogy miért is nincs honvágyuk? A kedves papa, nagypapa hol is született? És miért is kaptak 1920 után magas javadalmazást, díjakat a beáradó román pedagógusok Erdélyben? És kérdeztük a tanácsban, Miklós Zoltán RMDSZ-frakcióvezetővel egyetértve, hogy most már a román jelöltek s egyáltalán a jelöltek külön nemzeti elbírálás szempontja szerint részesülnek díjakban, mindenben, amiben kisebbségben érzik magukat? És van-e bátorságuk egyiküknek is arra gondolni, hogy itt a magyarság milliói kisebbségbe vettettek 94 éve? Még van 30 esztendőnk, ha romániai magyar sorsunk láthatáraiba bámulunk.
Hát tudjuk meg, ez lesz a vég. De hiszen ezen ügyködnek fent is, lent is. Ez a Bukarest mindenkoron lent van... Harminc évvel ezelőtt érvényben volt a „zárt városok” törvénye: Kolozsvárra, Váradra, Marosvásárhelyre stb. nem költözhetett más, csak román.
Háromszor 30 éve megy ez így, cseppet sem tisztelt nagyhatalmak. És tart a rikács, a nyílt fenyegetés. De azt már díjazzák ám...
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nyílt támadások – háttérből
Romániában nincsenek szélsőséges pártok – dicsekszik a román kormány, és erről értekezik szinte irigykedve a magyarországi jeles szoclib publicista, arra a következtetésre jutva, hogy az a tény, miszerint nincs szélsőjobboldali párt e tájakon, azt jelenti, hogy rég az ideje, még a kilencvenes években világossá vált mindenki számára, hogy ezek zsákutcába vezetnek.
A helyzet korántsem ilyen rózsás. Igaz, Vadim Tudor már annyit hőbörgött, hogy mindenki unja, Gheorghe Funar meg olyan korlátolt, fafejű, olyan átlátszóan hazug adatokkal próbál gyűlöletet szítani, hogy még megfogyatkozott számú hívei is tamáskodva fogadják nagyotmondásait. Ám óriási tévedés azt hinni, hogy a nemzetféltő, szélsőséges nacionalizmus vagy a magyarellenesség eltűnt a román politikából. Igaz, a válogatás nélkül mindent magába szívó Ponta-féle Szociáldemokrata Párt nyíltan és programszerűen nem vállalja fel a magyarellenességet – hogy is tehetné, mikor törékeny többségét épp az RMDSZ támogatja –, de számos olyan szószólója van, ki ezzel tartja felszínen magát, s kimondja, amit a párt vezetői nem tehetnek. Jellemző példa: Tőkés László kitüntetésének megvonását például egyetlen ellenszavazat nélkül javasolták az államelnöknek. De az a cirkusz, amit a Sütő-szobor felállítása vagy a MOGYE magyar tagozatának újraalakítása ellen vívnak a román civil szervezetek, jól mutatja, ha pártjuk nincs is, léteznek, dolgoznak, bomlasztanak.
A szocdemeknek van egy képviselőjük, bizonyos Bogdan Diaconu, aki – a román tolerancia legnagyobb dicsőségére – épp tegnap mutatta be törvénytervezetét, mely még az autonómia szó kiejtését is börtönnel sújtaná, s egytől öt évig rács mögé dugná azokat, kik kiállnak az önrendelkezés mellett. Feloszlatna minden olyan szervezetet, mely e cél érdekében küzd, s melyeket – állítja – természetesen Budapestről támogatnak. Pénzzel és paripával. Ha Diaconu törvényjavaslatát elfogadnák, nem lehetnének autonómiatüntetések, e témáról szervezett nyilvános viták, konferenciák, tudományos értekezletek, tilos lenne az ilyen jellegű plakátok, zászlók, reklámanyagok használata. A jeles férfiú azt sem átallja kijelenteni: Orbán Viktor és az RMDSZ egyre javuló kapcsolata valójában az egységes és oszthatatlan román nemzetállamot veszélyezteti, hisz a magyar miniszterelnök beiktató beszédében vállalta a határon túli közösségek autonómiaigényeinek támogatását.
Ritkán beszélünk a Spanyol honban kóborlovagló Dan Tănaséról, aki szinte napi rendszerességgel törne rá Székelyföldre, koholt információkkal, mérgezett csemegékkel látva el a román hírtelevíziókat s az egyébként Hargita aljáról származó, magyarellenességét véka alá nem rejtő nemzetvédelmi minisztert.
Kár tehát arról értekezni, hogy Románia a kilencvenes években kinőtte az agresszív nacionalizmust. Él és virágzik az ma is, jó esetben néhányan, kik ebből éltek, levitézlettek. De itt dübörögnek a legújabb nagyhangúak.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ambrus Attila: Úgymond, hadd legyen PER?
Van, aki alapvetésnek tartja. Van, aki az RMDSZ bűnbeesési pillanatának.
1993. júliusában a kormányzó szociáldemokrata párt főideológusai és az RMDSZ vezető politikusai a tengerparti üdülőhelyen, Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relation (PER) kezdeményezésére tárgyalóasztalhoz ültek. És megegyeztek. Hogy miről tárgyaltak és miben egyeztek meg, erre azóta sem derült fény – hangoztatják ma is azok, akik árulásnak tartják a PER-találkozókat. „A (…) Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – írja a Neptun-ügyről szóló könyvében Borbély Zsolt Attila.
Huszonegy évvel a neptuni tárgyalások után Brassó Pojanán találkoztak annak főszereplői. Felelevenítették a két évtizeddel korábbi eseményeket, a szervezés körülményeit, a párbeszéd beindításának (kezdeti) nehézségeit, leltárt készítettek az egyezmények megvalósult és a meg nem valósult pontjairól.
Dr. Allen H. Kassof, a PER érdemes elnöke emlékeztetett arra, hogy a PEReskedése a román–magyar dialógus megkezdése és fenntartása érdekében nem 1993-ban és nem a tengerparton kezdődött. Allen H. Kassof 1968-ban járt először Romániában, majd két-három évente rendszeresen visszatért ide, így jól ismerte a hazai valóságot, a magyar kisebbség helyzetét is. 1990-ben Domokos Gézával, az RMDSZ akkori elnökével megállapították, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd a román és a romániai magyar politikusok közt. A hatalom minden kisebbségi kérést azonnal lesöpör az asztalról. Meg kellett tehát teremteni azt a miliőt, amelyben szabadon és barátian beszélgethetnek a többségi és kisebbségi politikusok a legkényesebb kérdésekről is. A nyilvánosság kizárása éppen a nyílt és megoldásokhoz vezető dialógus érdekében történt – mondta Allen H. Kassof.
Az az időszak a jugoszláv válság (háború), a cseh és szlovák önállósulási kísérletek, a bolgár–török konfliktus időszaka volt. Élt még a marosvásárhelyi fekete március emléke. Az amerikai fél számára a marosvásárhelyi események is bizonyították, hogy nincsenek kommunikációs csatornák a román és az erdélyi magyar politikusok között.
Arról már a biztonságpolitikai szakértő Larry Watts beszélt, hogy az USA 1993-ig komolyan számolt egy erdélyi etnikai háború lehetőségével. Abban az időben vált politikai bestsellerré Samuel Huntington civilizációk harcáról szóló jóslata, s az erdélyi helyzet tökéletesen alkalmas volt egy ilyen típusú konfliktus kirobbanására. Larry Watts visszaemlékezett, Budapest 3,5 millió erdélyi magyarról beszélt, Bukarest 1,5 millióról. A magyarok ellen irányuló etnikai diszkrimináció ténye nyilvánvaló volt. Mindkét félnek jó oka volt arra, hogy ne higgyen a másiknak. A románok a magyarok lojalitását kérdőjelezték meg, a magyarok a többség hajlandóságát, hogy jotányit is engedjen a kisebbségi jogok érvényesítésében.
Az erdélyi magyarok támogatása az Egyesült Államokban nem volt egyértelmű. Sőt. Az 1995-ben Atlantában megtartott újabb tanácskozásról – amelyen részt vett a Neptun-ügy bírálója, Tőkés László is – a tekintélyes és befolyásos New York Times újságírója, David Binder azt írta: megérkeztek Amerikába azoknak az erdélyi magyar terroristák, akik Erdély függetlenségét kívánják. Az RMDSZ küldöttség heves tiltakozására másnap David Binder helyesbített: nem erdélyi, hanem magyarországi terroristák érkeztek a tárgyalásokra.
Négy nevet említenek ma az amerikai szakértők azoké közül, akik ebben a helyzetben felismerték a párbeszéd szükségességét: román részről a Viorel Hrebenciuc, magyar részről Borbély László, Frunda György és Tokay György. Viorel Hrebenciuc volt az, aki kiötölte, hogyan lehetne intézményesíteni a többség és kisebbség viszonyát. Így jött létre a kormányszintű intézmény, a Nemzeti Kisebbségi Tanács. Akkor, amikor a szociáldemokraták kénytelenek voltak együtt kormányozni a Nagy-Románia Párttal, a Román Nemzeti Egységpárttal, a Szocialista Párttal, azaz Corneliu Vadim Tudorral és Adrian Păunescuval.
A neptuni tárgyalások magyar résztvevői ma úgy látják, a PER segítette az erdélyi magyar politikusokat, hogy elmondhassák a román politikusoknak: az erdélyi magyarság olyan mértékben lesz lojális a román államhoz, amilyen mértékben az biztosítja a kisebbségi jogokat, s amennyiben egyenlő partnernek tekinti a kisebbséget és annak képviselőit. A PER nyomán – az 1993–2004 közötti időszakban – történt előrelépés a kisebbségi jogok biztosításában, érvényesítésében: a nyelvhasználat, az oktatás terén.
Az utóbbi időben azonban ismét üzemzavar mutatkozik. Érthetetlen a közösségi szimbólumok ellen indított hatósági zaklatás, az anyanyelvhasználat tiltása a bíróságokon vagy az autonómia törekvések lesöprése a tárgyalóasztalról, noha ezek jól beilleszthetőek a lassan elódázhatatlan decentralizációs, régiósítási folyamatba.
A brassó-pojánai tanácskozás résztvevői szerint ismét szükség van a rendszeresített román–magyar párbeszédre, a szabad és baráti beszélgetésekre. Kérdés, hogy a fiatal politikusok így látják-e.
A fiatal generációhoz tartozó RMDSZ-politikus, aki 1993-ban a Neptun-ügy résztvevői ellen voksolt, amikor egyetlen szavazaton múlott, hogy a három politikust nem zárták ki a szövetségből, ma azt mondja, ő is a párbeszédet és nem az örökös és terméketlen konfrontációt támogatná. Látva a múltat és jelent.
A Neptun-ügy a konfrontáció hívei számára árulás. A párbeszédben bízók számára alapvetés. Megítélése hosszú ideig eltérő lesz. De az tagadhatatlan: a jelen akkor kezdődött újra. maszol.ro

Vigyáznak ránk
Örvendhetünk, mert vigyáznak ránk. Vigyázó szemét ránk vetette, és vigyázó fülét ránk hegyezi a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ). Ezt eddig is tudtuk, de most a titkosszolgálat vezetője tudomásunkra is hozta miheztartás végett, nehogy tévedésbe essünk, és valami olyasmit kövessünk el, amit aztán bánhatunk.
Például nehogy törvénytelenül kiharcoljuk az autonómiát. De az is lehet, nem minket, hanem az egységes nemzetállamot védik, tőlünk. És ha ezt hatékonyan teszik, akkor most már Románia mind külsőleg, mind belsőleg teljesen védett lesz. A külső ellenségtől, az oroszoktól a NATO véd meg, a luxembourgi perben – hogy Székelyföld ne enklávésodjék – a külügyminisztérium, a belső ellenségtől az RHSZ. Régen is így volt, csak akkor a külső ellenségektől és a kapitalizmustól a Varsói Szerződés, a belsőktől a Securitate védett egyfolytában. Azokban az időkben sokkal látványosabb eredményeket hoztak ki, mint mostanság. Rengeteg embert zárattak be vagy ítéltettek halálra. Ha valakinek járt a szája, a szocialista államrend elleni izgatás címén befogták. Aztán a szocialista államrend mégiscsak megdöntetett, és most már senki nem küzd a kapitalizmus ellen, bár szinte mindenki másmilyennek képzelte. Azt gondoltuk, hogy a biztonságiaknak nem maradt egyéb feladatuk, mint csendben figyelőzni és hallgatózni, legfeljebb fülön csípni azokat, akik kilopják mások szájából a falatot. A minap viszont kiderült, hogy miközben kormányunk a központosítás ellen küzdene, ők újabb harci feladatot is vállaltak – az autonómia ellen. Ugyanis többfrontos harcba kell szállni a magyarokkal szemben, akik eléggé el nem ítélhető módon állandóan azt hangoztatják, hogy több mint 1,2 millióan vannak, és nem románok, ezért Románia nem egységes nemzetállam. Ráadásul még autonómiát is akarnak, zászlókat huzigálnak fel, városháza-feliratokat írnak ki. És anyanyelvű oktatást kérnek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Viszont az ilyen aljas és romboló tettek ellen a román államnak hatékonyan kell fellépnie. A munkamegosztás jegyében a székely zászlók és magyar feliratok ellen a prefektusok, a magyar orvosképzés ellen az egyetem szenátusa, az alkotmány első pontjának megvédéséért és az autonómia ellen az RHSZ küzd hősiesen. Pedig nem lenne feladata, sem hatásköre, bizonyosan amolyan önkéntes, hazafias munkaként vállalták. Most sok magyar politikusunk tiltakozik a hírszerzés eme aktivitása hallatán, mondván, hogy a politikai küzdelmekbe nem avatkozhat a titkosszolgálat.
De kérdem én, ki harcoljon, amikor az olyan hős hazaffyak, mint Funar vagy C. V. Tudor, majdnem teljesen eltűntek a politikai porondról? Lehet, hogy a titkosszolgálat titokban alkalmazta őket. Teljesen törvényesíteni lehetne a szolgálat harcát, ha párttá alakítanák. Megalakíthatnák a Román Hírszerző Szolgálat Pártját. És akkor már nyilván szabadon harcolhatnak. Tagja lenne minden alkalmazott, régi és új besúgó. A következő választásokon simán nyerne, és így akár kormányozhatna is.
És nem venné be az RMDSZ-t a hatalomba, ahová most is fondorlatosan beférkőzött.
Kuti János, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Élő és holt szavazóink
Sokan kapkodtak régebben is jelképek után éppen az Ady Endre és Octavian Goga barátságához, amikor a politikai helyzet megkívánta az esküdözést a két nép örök barátságára. Szerintem a két nép barátságával nem is lenne semmi baj, ha azt moslékká nem keverné a pillanatnyi politika. Jól látjuk, tudjuk és érezzük ezt kívülről, belülről. Ám ezek a békítő elvtársak és urak ama barátságnak csak az első rebbenéseit emlegetik. Gogából fasiszta miniszterelnök lett, még azelőtt megtörtént az 1916-os román szerződésszegés, Székelyföld, Barcaság, fél Erdély lerohanása és kifosztása, ezrek lemészárlása. Tudjuk. Akkoriban született Ady egyik híres levele, melyben írja, hogy nem cserélne Goga úrral lelkiismeretet...
Én máskor is, szótlanul is, most szóban is inkább a kolozsvári George Sbirceát említeném, remek írásait, vallomásait Kolozsvár iránti szeretetéről, a magyar kultúra egyik csodálójáról. Írt remek verseket magyarul is, könyvet is, írt a Donát úti orgonákról, a magyar város templomairól, a várról, annak bástyáiról. És maradok a másik kolozsvárinál, Gelu Păteanunál, aki szintén két nyelven írt verset, újságot, könyveket.
Az egykori Utunk hetilap (egyetlen) szerkesztőségében kapta a Gyalu nevet. A ’70-es évek kommunista románjai rettenetes dühvel vették tudomásul azt is, és azt különösen, hogy Gyalu a bukaresti A Hét hetilaphoz ment. Kiátkozták, és kiüldözték, Etéd, Énlaka magyar–székely falvak szeretettel fogadták a tökéletes magyarsággal beszélő „tanító urat”. Mert az lett belőle Székelyföldön. Az 1989-es romániai műanyag-forradalom után Budapestre költözött két kisgyermekével. Kapott fordítói munkát, egyetemi oktató volt, ott halt meg.
Hát ezek a példák bizonygatják, hogy van megbékélés, lehetséges, de azt nem Ponta, nem Băsescu, futóbolond Funar, Vadim Tudor teremti meg, s nem a bevándorló románság, nem a gárdák. Mondom ezt mindenféle választások előtt, után és – helyett. Azzal a meggyőződéssel, hogy a régiek, sokan a maiak közül is, helyben, egy miccre megszavaznák az autonómiát számunkra.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Funar, az autonóm
Kedves olvasók, kérjük, készítsék elő ünneplő öltözetüket, magyar és székely zászlóikat, illetve ha még nem rendelkeznek ilyenekkel (mármint zászlókkal), akkor haladéktalanul szerezzék őket be a legközelebbi boltban.
Emellett szerezzenek be rengeteg virágot (nem cserepeset!), hogy legyen amit a fehér lovon bevonuló autonómia elé szórni az utcákon.
Október 23-án ugyanis kikiáltják a Székelyföld autonómiáját, majd ezt követően elfogadják a brüsszeli döntést, amelynek értelmében bevezetik Erdély területi autonómiáját, ezt a csodálatos eseményt pedig méltóképpen meg kell ünnepelni. Hogy honnan tudjuk mindezt?
Nem kisebb személyiség jelentette be, mint Gheorghe Funar. Akiről a Corneliu Vadim Tudor által indított perek miatt most éppen nem lehet tudni, hogy jogerősen a magyargyűlölő Nagy-Románia Párt elnöke, vagy sem, de ez nem is lényeges: egy vérbeli, öntudatos sovinisztát nem az tesz szakmája művészévé, hogy vezető tisztséget tölt be valahol, hanem a nagy, szent belső meggyőződés, a nemzet iránti olthatatlan imádat, amely néha váteszi erővel ruházza fel az embert.
A jelek szerint a felruházás most ismét megtörtént, tünetei pedig egy újabb, gyújtó hangvételű közleményben öltöttek testet, amelyben Funar felszólítja az államfőt, hogy haladéktalanul vezessen be ostromállapotot Erdélyben, de legalábbis Hargita, Kovászna és Maros megyében, hogy a román hatóságok még idejekorán, legalább a székely megyék határainál feltartóztathassák az Édes Erdély, itt vagyunk! akkordjaira masírozó autonómiát.
Érvei között többek között felsorolja, hogy Magyarországnak és az RMDSZ-nek az Európai Uniót, sőt az egész nemzetközi közösséget sikerült meggyőznie az erdélyi magyar nemzeti önrendelkezés jogosságáról. Ehhez többek között hozzájárult, hogy az egymillió romániai magyar mellett már jó hárommillió román is magyar állampolgárságot kapott.
Az államfő felfüggesztésére irányuló kísérlet pedig azon nemzetárulók kezdeményezése, akik így kívánják elejét venni annak, hogy kihirdethesse az ostromállapotot. Meg kell hagyni, Funar egyre magasabb szinten műveli, amit még Kolozsvár polgármestereként kezdett el, látszik, hogy az a szabadság, amelyet mandátuma elvesztése óta élvezhet, kimondottan jó hatással volt a kreativitására.
A legkevésbé sem akar alkalmazkodni a fősodorhoz, saját, összetéveszthetetlen politikai stílussal, eszme- és érvrendszerrel rendelkezik. Mondhatni, igazi autonóm gondolkodóvá vált.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Demény Péter: Egérfogó
Én elmennék a vitára, ha Szilágyi Zsolt kihívna.
Valamikor a kilencvenes évek elején Horváth Andornak volt egy műsora a Duna tévén. A leghajmeresztőbb alakokkal készített interjút Corneliu Vadim Tudortól Raoul Şorbanig és George Pruteanutól Adrian Păunescuig – olyanokkal, akikre rá sem mertem nézni. Ő azonban beszélgetett velük, és amennyire emlékszem, nem haszontalanul: a néző megértette, hogy tulajdonképpen bárkivel lehet beszélgetni; hogy a beszélgetés nagy erő a feszültség lebontásában.
A párhuzam több ponton sántít, most azonban azért az egyért mondtam el, amelyen szerintem nem: az ellenféllel illik, tanácsos, muszáj leülni.
„Nincs miről vitáznunk Szilágyi Zsolttal” – az ilyen jellegű nyilatkozatok erőt szeretnének mutatni, valójában mégis a gyengeséget mutatják. Vagy inkább a csapdahelyzetet. Az RMDSZ meg szeretné őrizni magát „az egyetlen igazi erdélyi magyar alakulat” pozíciójában, s ez politikailag nyilván érthető, de hát az egyediség már régen szertefoszlott. Az erdélyi magyarság (sokadszor mondom, ami számomra egyértelmű, csakhogy mintha lennének elegen, akik számára nem) megbomlott, több fő irányba tájékozódott és tagozódott. Megszűnt a diktatúra egységbe szorító ereje, és ma már még a szintagma is, „erdélyi magyarság”, szinte csupán a nyelv tehetetlenségi erejének köszönhetően létezik.
Én nagyon élvezem, amikor egy vitában reális érvek hangzanak el, személyeskedéstől és tahóságtól mentesen. Nagyon élvezem, amikor egy ember úgy építi fel az argumentációját, hogy a partnere alig talál rést rajta. Elsődlegesen nem politikusokra jellemző az ilyesmi, hiszen náluk sok minden a hatalomról szól (ez sem feltétlenül baj, a politika azt is jelenti, hogy a hatalom közelében legyünk), ám ettől még minden elnökválasztási kampányban rendeznek ilyen vitákat. Többnyire szomorú performanszok ezek, még szomorúbb lenne viszont, ha valamelyik jelölt visszamondaná a részvételt. Az Erdélyi Magyar Néppárt tagságában éppen úgy Romániában élő magyarok vannak, mint az RMDSZ-ében. A vita visszautasításával az RMDSZ úgy tesz, mintha Szilágyi Zsolt nem képviselne senkit, illetve akiket képvisel, azok nem számítanak.
Tisztában vagyok vele, hogy akadnak emberek, akiket már semmi nem győz meg, akik már „leírták” az RMDSZ-t és Kelemen Hunort. De egyrészt mindig vannak olyanok, akik meggyőzhetők; másrészt az RMDSZ-hez közel állók táborában is lehetnek, akik még közelebb kerülhetnének, ha a vita mégis megtörténne, és olyanok, akik eltávolodnak a fentebb idézetthez hasonló nyilatkozatok miatt.
maszol.ro

Rajt előtt
Felsorakoztak immár az államfőjelöltek, a törvényes határidőig 14-en iktatták indulási szándékukat és a támogató aláírásokat a Központi Választási Irodánál.
Köztük a felmérések szerint a győzelemre leginkább esélyes szocialista Victor Ponta, a korábban miniszterelnökként sokkal következetesebbnek és megnyerőbbnek mutatkozó Călin Popescu Tăriceanu, illetve a jobboldalon a jelenlegi kormányfő legkomolyabb kihívójának tartott Klaus Johannis, az elnöki pártot képviselő Elena Udrea, az igencsak harcias volt igazságügy-miniszter, Monica Macovei. Jelentkeztek eddigelé jóformán ismeretlen aspiránsok ismeretlen pártok színeiben – például William Brânză vagy Constantin Rotaru –, de ott vannak a jól ismert örökös jelöltek, a habzó szájú nacionalisták, Gheorghe Funar és Corneliu Vadim Tudor is. S mert Romániában bármi megtörténhet, a határidő előtt egy nappal ringbe szállt Theodor Meleşcanu, aki hétfőn lemondott a Külügyi Hírszerző Szolgálat vezetői tisztségéről, kedden reggel pedig már 400 ezer támogató aláírással jelentkezett a választási hatóságnál. A sietség aligha véletlen, a napokban ugyanis kiderült: Klaus Johannis összeférhetetlenségi perét ma tárgyalja a legfelsőbb bíróság, ha pedig vétkesnek találják, Ponta legesélyesebb ellenfele már a rajt előtt kiesik a versenyből. Meleşcanura tehát afféle tartalékjelöltként tekint a román sajtó: ha minden kötél szakad, mögéje sorakozhat fel a jobboldal. De ami bennünket leginkább érdekel: abszolút újdonság, hogy a tizennégy jelentkező közül kettő magyar. E tekintetben tehát számarányához képest jócskán felülreprezentált a magyarság, a kampányban pedig immár ketten tolmácsolhatják az erdélyi, a székelyföldi magyarok igényeit, elvárásait. Azt is pozitívumként értékelhetjük, hogy Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt együttesen közel félmillió támogató aláírást nyújtott be – sikerült tehát olyanokat is megszólítani, akik az elmúlt voksoláskor távol maradtak. Az Erdélyi Magyar Néppárt ráadásul már a megmérettetés előtt győzelemként könyvelheti el, hogy össze tudta gyűjteni az induláshoz szükséges 200 ezer aláírást, és így ismét legitimálta létét, kiköszörülte az európai parlamenti választásokon való távolmaradása miatt esett csorbát, miközben nagyjából egy táborba terelte a nemzeti oldal erőit. Ahhoz azonban, hogy mindannyian nyertesek legyünk, a két magyar jelöltnek tisztán, bátran kell közvetítenie elvárásainkat – nekünk pedig minél nagyobb számban kell a szavazóurnákhoz járulnunk. Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tizennégy jelölt (Államelnöki választások)
Az államelnöki választásokra a kedd éjféli határidőig tizennégy jelölt adta le a törvény által megkövetelt, legalább 200 ezer támogató aláírást, és a központi választási iroda mindannyiuk pályázatát elfogadta – közölte tegnap délután Marian Muhuleţ, az intézmény szóvivője. Ennyi jelölt Románia elmúlt huszonöt évnyi történelmében egyetlen elnökválasztáson sem volt, a nagyszámú aspiráns mellett a legnagyobb újdonság a két magyar jelölt megméretkezése.
Elsőként Victor Ponta miniszterelnök, a Szociáldemokrata Párt elnöke kérte felvételét a szavazólapra, a közvélemény-kutatások szerint neki van a legnagyobb esélye, hogy a következő államelnök legyen. A jobboldali jelöltek közül a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata-Liberális Párt alkotta Keresztény-liberális Szövetség színeiben induló Klaus Johannis liberális pártelnöknek van a legnagyobb esélye – Ponta mellett – bekerülni a második fordulóba: a jelöltek közül számára gyűjtötték a legtöbb (2,2 millió) támogató aláírást. A felmérések szerint Călin Popescu Tăriceanu szenátusi elnök, a kormány mellett maradó liberálisokat tömörítő Liberális Reformpárt elnökének támogatottsága is közelíti a tíz százalékot. Az elnökjelöltek között két nő van: Elena Udrea, a Traian Băsescu támogatását élvező Népi Mozgalom Párt vezetője, és a függetlenként induló Monica Macovei európai parlamenti képviselő, volt igazságügy-miniszter. Mindketten az elkötelezett jobboldali választók voksaira számítanak. Első ízben fordul elő, hogy két magyar jelölt is összegyűjtötte az induláshoz szükséges kétszázezer aláírást: Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államfőjelöltje. Az utolsó napon felbukkant meglepetésjelölt, Teodor Melescanu a Külügyi Hírszerző Szolgálat éléről mondott le, hogy indulhasson az elnökválasztáson. A korábbi liberális politikust a média a jobboldal „tartalékjelöltjének” tekinti arra az esetre, ha az igazságszolgáltatás megakadályozná az összeférhetetlenséggel vádolt Johannis részvételét az elnökválasztáson. A liberálisok elnöke egyébként ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta tegnap, örül, hogy ilyen korai időpontot szabtak ki a tárgyalásra ügyében, amelyet államelnökjelölt ellenlábasai felhasználnak ellene, de „feltétel nélkül” bízik az igazságszolgáltatásban, és hangsúlyozta, a bíróság bármilyen döntését tiszteletben kell tartani. Újra szerencsét próbál az elnökválasztáson több – immár hanyatló népszerűségű – populista politikus, így Gheorghe Funar (független), Corneliu Vadim Tudor (Nagyrománia Párt) és Dan Diaconescu (Dan Diaconescu Néppárt). A listát Constantin Rotaru, a Szocialista Alternatíva, William Brânză, a Román Ökológus Párt és Mirel Amaritei, a Prodemo Párt jelöltje egészíti ki. A központi választási irodának 48 órán belül kell határoznia, hogy a leadott iratok megfelelnek-e a törvényes feltételeknek, a jelöltek ellen azt követően 24 órán belül lehet óvást emelni az alkotmánybíróságon. A szavazólapra felkerülő államfőjelöltek, illetve a választási jelek listája az óvások elbírálása után, szeptember 28-án válik véglegessé. Az elnökválasztás első fordulóját november 2-án rendezik. Ha egyik jelölt sem kapja meg a névjegyzékben szereplő választópolgárok több mint felének (több mint 9 millió polgárnak) a támogatását, az államfői tisztség sorsa a két legjobban szereplő jelölt között dől el a november 16-án tartandó második fordulóban. A megválasztott elnök december 22-én kezdi meg ötéves mandátumát.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Soha ennyire érdekes”
Az államelnöki választások még soha nem voltak ennyire érdekesek, mint az idén, tekintve a jelöltek nagy számát, vélte Emil Boc volt kormányfő tegnapi sajtótájékoztatóján. „Soha nem volt még 14 jelöltünk az állam legmagasabb tisztségére, és ezek közül kettő nő” – mondta Boc.
Az államelnöki választások versenyébe 14 jelölt szállt be a törvény megszabta határidőig, azaz szeptember 23-án 24 óráig, benyújtva jelöltetését a Központi Választási Irodához.
A jelöltek a következők: Victor Viorel Ponta (PSD-UNPR-PC Választási Szövetség), Klaus-Werner Iohannis (PNL-PDL Keresztény-liberális Szövetség), Monica Luisa Macovei, Călin Popescu Tăriceanu és Teodor Meleşcanu független jelöltek, Elena Udrea (Népi Mozgalom Párt).
Benyújtották még jelöltetésüket Kelemen Hunor (RMDSZ), Szilágyi Zsolt (Erdélyi Magyar Néppárt), Dan Diaconescu (Dan Diaconescu féle Néppárt), Corneliu Vadim Tudor (PRM), Constantin Rotaru (Szocialista Alternatíva Párt), William Brânză (Román Ökologista Párt), Mirel Mircea Amariţei (Prodemo Párt) és Gheorghe Funar független jelölt.
A Központi Választási Irodának a jelöltetések benyújtását követő 48 órán belül kell iktatnia avagy elutasítani a jelöltetéseket.
A jelöltetések beiktatását vagy elutasítását követő 24 órában a jelöltek, politikai pártok és szövetségek és a választók megóvhatják a Központi Választási Iroda eme döntéseit.
Az óvásokat írásban kell benyújtani az Alkotmánybírósághoz.
Nyugati Jelen (Arad)

„Funar, te disznó”
Vadim Tudor ismét formában van
Hajdani cimborájával, Gheorghe Funarral mosta fel a padlót élő tévéadásban. Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke a Romania TV-ben telefonon üvöltözve pocskondiázta a műsorba szintén telefonon bekapcsolt Gheorghe Funart szerdán – tudósít az „eseményről” a főtér.ro.
A műsorban felmerült, hogy a Központi Választási Iroda elutasíthatja Vadim Tudor államfőjelöltségét a támogató aláírások körüli problémák miatt. A politikus persze határozottan elutasította ezt a lehetőséget, de annyira felpaprikázódott, hogy nem tudott uralkodni magán, amikor Funar telefonon bejelentkezett a műsorba, és megköszönte, hogy több PRM-szervezet is gyűjtött neki aláírásokat. Funart ugyanis – miután korábban a PRM főtitkára és elnöke is volt – Vadim kezdeményezésére kirúgták a PRM-ből, így függetlenként indul az államfő-választáson.
„Ez egy semmirekellő, akit még ma beperelek. Melyik PRM-szervezetek segítettek neked, te gyengeelméjű? Miért használod most is »a PRM elnöke« címet, te kolozsvári disznó? Nem szégyelled magad? Én vagyok a párt elnöke. (…) Szerencséd, hogy nem vagy itt, mert lekevernék neked két pofont! Nem fejeznéd be végre ezt az agybajt? Menj, kezeltesd magad, te marha!” – fogalmazott Vadim. „Milyen minőségedben kaptál támogató aláírásokat a PRM-től, te idióta?” – kérdezte hajdani párttársát.
Válaszul Funar azt mondta: ő függetlenként indul, de több PRM-szervezet is gyűjtött neki aláírásokat. Azt is elmondta, hogy csütörtökön megtámadja az Alkotmánybíróságon Vadim Tudor elnökjelöltségét.
Vadim a citynews.ro portálnak azt nyilatkozta: Funar „felébresztette az alvó oroszlánt”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Üzenet az új államfőnek: tartsák be nagyapáik ígéretét
Ha a jelenlegi román politikai vezetők nagyapái önrendelkezést ígértek a magyarok nagyapáinak, akkor azt az unokák szinten tartsák be – fogalmazott az MPP elnöke, Biró Zsolt.
A Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt október elsejei marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján ismételten elmondta: a romániai magyarság számára tét nélkülinek tartja az államfőválasztást, egyrészt azért, mert a november másodikai első fordulóban csak akkor hirdethetnek győztest, ha a tizennégy jelölt egyike megszerzi a választási névjegyzékben szereplő 18 millió választópolgár felének plusz egy személynek a voksát, másrészt azért, mert a romániai társadalom nem érett meg arra, hogy magyar nemzetiségű államfőt válasszon.
„A választási részvétel pótcselekedet, hiszen a román társadalmat például az autonómiatervezet vagy az alkotmánymódosító javaslatok közvitája kapcsán is meg lehetne szólítani. Az MPP ötpontos alkotmánymódosító javaslatcsomagját tegnap (szeptember 30-án – szerk. megj.) elküldtük a két magyar jelöltnek, Szilágyi Zsoltnak és Kelemen Hunornak, és elküldjük a további tizenkét indulónak is. A következő Victor Ponta lesz, mert ő már elindította kampányát, és programjában a román egységről beszélt az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatra alpozva. Márpedig az MPP azt szeretné, hogy a 100 évvel ezelőtti ígéretek váljanak valóra” – mondta Biró Zsolt.
Hozzátette, Romániában 18 elismert nemzeti kisebbség létezik, közöttük a mintegy 1,2 milliós magyarság, így nem lehet kizárólag a románajkúak érdekeit képviselni. Elmondta, a tizennégy jelölt között nincs olyan, aki esélyes és a magyarság számára elfogadható lenne, hiszen sem Victor Ponta, sem Klaus Johannis programjában nem esik szó a kisebbségek ügyeiről. Továbbá az RMDSZ-szel kötött megállapodás a magyar ügyekre vonatkozik, az államfőválasztást pedig nem tartja ilyennek, ezért ez nem is szerepelt az egyeztetések napirendjén.
„Azt szeretnénk, ha a nemzeti közösségeket államalkotó tényezőként ismernék el az alkotmányban. Az RMDSZ is ezeket az elveket célozta meg, de a mi újításunk abban áll, hogy mi az ígéretekre hivatkozunk. És ha már Victor Ponta beszélt arról, hogy a családjában mekkora esemény volt 1918. december 1., említette erdélyi felmenőit, akkor a Ponta nagyapja által az én nagyapámnak tett ígéretet az unokák szintjén váltsák be” – fogalmazott a politikus, aki azt szeretné, hogy az alkotmánymódosítás és az ötpontos javaslatcsomag kerüljön az államfőválasztási kampány középpontjába.
Sepsiszentgyörgyre november végén
Ennek nyomatékosítására november utolsó hétvégéjén Sepsiszentgyörgyön szerveznek nagyméretű tiltakozást, hogy számonkérjék a be nem tartott ígéreteket. A rendezvény logisztikai kidolgozása még zajlik – mondta Biró –, és várják a civil szervezetek, az egyházak és az összes erdélyi magyar politikai párt képviselőit is, hogy továbbítsák az üzenetet: a december 1-jei nyilatkozat szellemében tartsák be a kisebbségek jogait az Európai Unió-tag Romániában. „Amit akkor a 20. század eleji politikai nyelven megfogalmaztak, az a 21. században azt jelenti: autonómia. Ha valaki tehát ma megkérdőjelezi az autonómiához való jogot, az a gyulafehérvári nyilatkozatot kérdőjelezi meg. November végére lesz új államfő, így neki is megmutathatjuk, hogy a magyar közösség nem tágít, ragaszkodik az önrendelkezéshez” – mondta az MPP elnöke.
Kikre voksolhatunk november 2-án?
A tizennégy államfő-jelölt a szavazólapon található sorrendben: Kelemen Hunor (RMDSZ), Klaus Johannis (Keresztényliberális Szövetség – ACL), Dan Diaconescu (Dan Diaconescu-féle Néppárt – PPDD), Victor Ponta (Szociáldemokrata Párt – PSD), William Brânză (Román Ökológus Párt – PER), Elena Udrea (Népi Mozgalom Pártja – PMP), Mirel Mircea Amariţei (Prodemo), Teodor Meleşcanu (független), Gheorghe Funar (független), Szilágyi Zsolt (EMNP), Monica Macovei (független), Constantin Rotaru (Szocialista Alternatíva Pártja – PAS), Călin Popescu Tăriceanu (a Liberális Reformpárt – PLR által támogatott független), Corneliu Vadim Tudor (Nagy Románia Pártja – PRM).
Gáspár Botond
Székelyhon.ro