Három napig ömlött a víz a lábasház pincéjébe
Háromnapos aktatologatás, vállvonogatás és egymásra mutogatás után sikerült megfékezni a 15. században épült és az 1700-as évek vége felé átalakított marosvásárhelyi lábasház pincéjét elárasztó vizet.
Keddtől péntek estig ömlött a víz a régi vásárhelyiek által Dudutz-sarokként ismert, a főtér és a Kossuth utca találkozásánál fekvő lábasház pincéjébe. A vízszolgáltató csak hosszas huzavona után, többszörös közbenjárásra volt hajlandó megbontani a műemlék épület előtti járdát és megkeresni a meghibásodott vízvezetéket. Az Aquaserv szakemberei azonban egy különleges meglepetéssel szembesültek: a pincék elárasztását nem csőtörés, hanem egy áramkábeleket szállító fémvezetékből zúduló víz okozta.
A kedden észlelt és jelentett szivárgást csütörtökön már komoly özönlés követte. Bálint Géza, az épülettulajdonos Keresztelő Szent János Plébánia adminisztrátora szerint a víz körülbelül lábszárközépig ért, ellepve az alapot védő szellőztető kavicságyat, beáztatva a villanyvezetéket. Közben a pincében berendezett ifjúsági klubhelyiség bútorzata is vízben úszott. „A legnagyobb kárt az alap szenvedhette, hisz egy ilyen régi épületnek nem betonból, hanem téglából készült az alapja. Erre kellene odafigyelniük a városházi illetékeseknek, amikor a vízszolgáltató sürgős járdatörési engedélyért folyamodik. Mégiscsak a város egyik legrégebbi épületéről van szó!” – magyarázta Bálint Géza, hozzátéve, hogy a későre elhárított meghibásodást a szomszéd, szintén műemléknek számító ingatlan alagsora is megszenvedte.
Mint kifejtette, megengedhetetlen, hogy egy több száz éves műemlék épület esetében, melynek alapját mossa a víz, egy egyszerű, alig három négyzetméternyi felületű járdamegbontási engedélyre napokig kelljen várni. „Egy egyszerű aláírásról volt szó, aminek a beszerzése legfeljebb öt percbe telik” – tette hozzá az adminisztrátor. A jókora bosszúság és a tetemes kár elkerülhető lett volna Marosvásárhely második legrégebbi műemlék épületénél, ha az önkormányzat nem vár több mint 72 órát az engedély kibocsátásával. Annál is inkább, mivel Dorin Florea polgármester elmondása szerint az utóbbi években azért szedik fel az aszfaltot és alakítják piskótakövekből a járdákat, hogy a vezetékek meghibásodása esetén a kis betonlapokat lehessen könnyen felszedni, majd ugyanúgy visszahelyezni.
A belvárosi plébánia által működtetett Szent Imre Kollégiumnak, a Rádió GaGának és több kis üzletnek helyet adó árkádos épületet valamikor a 15. században a Vásárhelyre telepített jezsuita szerzetesek húzták fel. Jelenlegi barokk stílusú alakját 1772-ben nyerte el. A pillérekre avagy lábakra épült ház nem csak Marosvásárhelyen, de Erdélyben is ritkaságnak számít. Megépítéséhez Mária Terézia császárnő is hozzájárult. Az évszázadok során működött itt már leányiskola és kaszárnya, jelenleg főként diákok bentlakásaként szolgál.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Fehér Holló-könyvbemutató
Toronyba zárt anyanyelvünk
Ez a címe Szucher Ervin újságíró dokumentumriport-kötetének, amelyet november 9-én mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Világhírnév Kiadó Fehér Holló sorozatában a Marosvásárhelyi Kulturális és Tudományegyetem, valamint a Juventus Kiadó gondozásában megjelent kötet 25 szórványriportjában 50 településről esik szó. Elmondása szerint a szerző hídnak szánta a kötetet az Erdélyben és az Erdélyen kívüli területeken élő szórványmagyarok között, akik még beszélik vagy már nem beszélik anyanyelvüket, de magyarságukhoz továbbra is ragaszkodnak. A kötet a Végvárak omladozó falai sorozat első része, amelyet újabbak követnek majd.
A szórványban élő magyarokat kereste fel az évek során a szerző, keresztül-kasul járva az országot, hogy "kivételes érzékenységgel" bemutassa életüket, érzéseiket, gondolataikat.
A szórványriportok megjelentetését felkaroló Fehér Holló sorozatról Szabó Csaba, a Világhírnév Kiadó vezetője beszélt. Értékelte a szerző témaválasztását, íráskészségét, majd megjegyezte, hogy túlságosan pesszimistának tartja a riportok kicsengését.
Különös, kegyetlen, igaz könyv ez a Csángóföldön, Vâlcea, Mehédia, Krassó-Szörény megyében, Dobrudzsában, Óradnán, az enyedi szórványban, a Mezőségen, Veres-patakon, Székelykocsárdon, Moldvában stb. élő magyarokról – sorolta a helyszíneket Kelemen Ferenc rádiós újságíró, a kötet méltója. Megrázó és döbbenetes élmény volt számára a riportokat egy helyen olvasni. A szórványlétről szóló gazdag információs anyag, a beszélő címek miatt a nagyközönség mellett a fiatal újságíróknak is ajánlotta a gazdagon illusztrált kötetet. Értékelte továbbá a szerző hozzáértését, amivel meg tudta nyitni beszélgetőtársai lelkét, hogy elmondják mindazt, ami "nem normális", de valós. Végül az előszót jegyző Csinta Samutól olvasott fel egy idézetet, aki szerint "…Szucher Ervin egy pillanatnyi időre sem engedi szőnyeg alá söpörni a probléma lényegét: az erdélyi szórvány a maga klasszikus léptékében elveszett. Pengeéles kórképet kapunk arról, hogy a megváltozott történelmi és társadalmi körülmények már a túléléshez szükséges elemek egyikét sem biztosítják".
Nem könnyű optimistának lenni, amikor azt látjuk, hogy az erdélyi magyarság békeidőben veszített el egymillió embert – utalt a szerző Szabó Csaba korábbi megjegyzésére, majd köszönetet mondott az előtte szólóknak, akik szórványriportjainak a kiadására biztatták. Kezdetben a kíváncsiság vezérelte, később szakmai kihívásnak érezte, ma már hivatásnak tartja a szórványtémák iránti vonzódását – osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Fő támogatója a Krónika című lap és annak főszerkesztői voltak, továbbá az olvasók visszajelzése, ami megerősítette abban, hogy nem a jelentéktelen aktuális események, hanem a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó írások találnak nagyobb visszhangra a közönség körében.
Egyformán kedves volt számára a Trianon által elszakított magyarság és a gazdasági okokból önként román vidéket választó szórvány-magyarok életébe betekinteni, akik közül egyesek, ha nem is beszélik anyanyelvüket, de oszlopos tagjai történelmi egyházainknak. Jobban kellene figyeljenek rájuk a művelődési és a politikai élet képviselői, s ne csak a választások előtt keressék fel azokat, akik az RMSZ biztos szavazótáborát képezik – hangsúlyozta Szucher Ervin. Beolvadásukat visszafordíthatatlan folyamatnak érzi, és véleménye szerint az oda vezető időt kellene elviselhetőbbé tenni azzal, hogy baráti jobbot nyújt, elbeszélget velük bárki, aki arra jár –, majd utalt arra, hogy számunkra is mennyire fontos volt az anyaországiak érdeklődése a rendszerváltás előtti években
A könyvbemutató hangulatát meghatározta Mende Gaby színművésznő fellépése, aki Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő átütő erővel és Szucher Ágnes Bernadett mesteris színészhallgató szavalata, aki Gyurcsó István felvidéki költő Az unokák megszületnek című versét tolmácsolta. A rendezvényen a marosszentgyörgyi Szabó házaspár zenélt.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A törvényesség betartására szólítják fel Floreát
Nyílt levélben hívja fel Dorin Florea polgármester figyelmét a Marosvásárhelyen létrejött Szabademberek Pártja (POL) a kétnyelvűség tiszteletben tartására.
A Dan Maşca üzletember által vezetett alakulat arra kívánja emlékeztetni a városatyát, hogy a román jogszabályok, és a Románia által ratifikált nemzetközi szerződések a városházát és a polgármestert arra kötelezik, hogy kétnyelvű utcanévtáblákat szereljen Marosvásárhely területére.
A levélírók pozitív példaként a várossal összenőtt Marosszentgyörgyöt említik, ahol a közel ötven százalékos románságot nem zavarják a néhány évvel ezelőtt kifüggesztett kétnyelvű táblák. „Elfogadhatatlan számunkra, hogy a szóban forgó normatívák Marosvásárhelyen nem kerültek alkalmazásra legalább egy minimális tiszteletadás formájaként egy olyan közösség kérelmezésére válaszul, amelynek száma jelen pillanatban a lakosság feléhez közeli, ám a múltban a többséget képviselte. Szeretnénk Önt arra is emlékeztetni, hogy a magyar lakosságot olyan állampolgárok képviselik, akik a román lakókhoz hasonlóan szintén adófizetők, tehát ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, illetve ugyanúgy járulnak hozzá a város fejlesztéséhez, mint a helység bármelyik tagja” – írja levelében a Maşca által vezetett új politikai alakulat.
A POL meggyőződése, hogy a marosvásárhelyi közösség legértékesebb kincse a kulturális, etnikai és vallási sokszínűség, amelyet a polgármesternek kötelessége lenne megőrizni.
A valós kétnyelvű táblákat követelő, nemrég létrejött párt meggyőződése, hogy bármilyen, a témával kapcsolatos vita csakis választási kampánystratégia, amely már nem aktuális a huszonegyedik században. Még a szervezet megalakulása előtt, az utóbbi hónapokban Dan Maşca több ízben is állást foglalt a várost újra eluraló magyarellenes hangulat kapcsán. Nyilatkozataik és megnyilvánulásaik miatt a fiatal üzletember-politikus többször bírálta a város és a fennhatósága alá tartozó rendőrség vezetőit. A vállalkozó hónapokon keresztül saját közösségi oldalára portréja helyett két összefogó kezet ábrázoló rajzot posztolt, mely a két etnikum nemzeti színeiben pompázott. Határozott kiállása miatt Maşca és alakulata a román politikusok ellenségévé nőtte ki magát.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Nemet mondott az RMDSZ a kétnyelvűségre
Második nekifutásra lesz szükség Koronkán, hogy a Marosvásárhely szomszédságában fekvő település magyar polgármestere, Takács Olga elfogadtassa a magyar többségű közgyűléssel a közérdekű hirdetések kétnyelvűsítését – adja hírül Szucher Ervin a kronika.ro-n.
Legutóbb ugyanis a magyar tanácsosok nemmel szavaztak az anyanyelv használatára, így az elöljáró e hónap végén kénytelen újból napirendre tűzni az október végén is beterjesztett, ám elgáncsolt határozattervezetet, miszerint a községháza lefordíttatja a közérdekű információkat. Ez egyébként a 2001-ben megjelent 215-ös számú helyhatósági törvény értelmében nem opció kérdése: azokon a településeken, ahol a kisebbség aránya eléri a 20 százalékot, az önkormányzatok kötelesek lefordíttatni a tanácsi határozatokat.
A Marosvásárhely tőszomszédságában fekvő nagyközségben a kezdeményezés éppen a volt polgármester és jelenlegi tanácsos, Nagy Márton közbelépésére bukott el. Az RMDSZ politikusa szerint értelmetlen egy fordítóirodának fizetni, amikor a községben mindenki ért románul. A dolgok hátterét viszont nem csupán az anyagi kérdés képezi; a szövetség tanácsosait rendkívül zavarja, hogy a jelenlegi polgármester által beterjesztett javaslat lényegében attól a Daniel Cheşa liberális képviselőtől származik, aki az elmúlt három évben számtalanszor tett keresztbe az RMDSZ-nek.
Brassai: rossz és buta döntés
„A koronkai kollégák szerint Cheşa folyamatosan ostromolja és provokálja a magyar tanácsosokat – legalábbis ezt állítják ők. De az, hogy tőle érkezett az indítvány, nem ok egy ilyen rossz és buta döntés meghozatalára" – fakadt ki a lapunknak nyilatkozó Brassai Zsombor, aki szerint a józan észnek felül kellene írnia az indulatokat. Az RMDSZ megyei elnökét annál is inkább bosszantja a koronkai eset, hogy ellenszavazatukkal az RMDSZ-es tanácsosok lényegében nemcsak polgármesterükkel és egy tizenöt éve alkalmazásra váró törvénnyel, hanem az érdekvédelmi szövetség alapkövetelményeivel is szembementek.
„Ellentmondtunk saját magunknak, hisz negyed évszázada küzdünk a kétnyelvűsítésért! Egyben nevetséges és groteszk, hogy ilyen döntéssel lehetetlenítjük el a törekvésünket" – jellemezte a koronkaiak álláspontját Brassai. A megyei elnök méltányolta, hogy Takács Olga saját Facebook-oldalán elnézést kért a közösségtől, és ígéretet tett a csorba kiküszöbölésére.
Takács elismerte a hibát
„Nem adjuk fel nyelvi jogainkat! Hibáztunk. Valóban az anyanyelv használata a közigazgatásban olyan jog, amit az RMDSZ 25 éves kemény küzdelemmel vívott ki. Ez a jog nem képezheti költségvetési vita tárgyát, ugyanis ezen jogok többet érnek bárminél" – írta többek között Takács. Lapunknak nyilatkozva a polgármester megerősítette, hogy még e hónap végén visszatérnek a kérdés megvitatására. Elismerte ugyanakkor, hogy rosszul esett, hogy éppen az RMDSZ-es kollégái mondtak nemet az indítványra.
Az ülés jegyzőkönyve szerint Takács Olga elődje, Nagy Márton volt az, aki fölösleges pénzkidobásnak nevezte a határozatok lefordíttatását, hisz „baj, ha valaki nem ért románul". Míg a román tanácsosok tartózkodtak a szavazáskor, az RMDSZ és a Dan Diaconescu-féle néppárt két magyar nemzetiségű tagja a határozat ellen voksolt. Közösségi oldalán Takács Olga mégis Daniel Cheşára hárítja a felelőséget, mondván, hogy a tanácsos kollégája 2012 óta folyamatosan és következetesen zaklatja a testületet.
Cheşa nem érti az RMDSZ logikáját
A liberális tanácsos nem érti, hogy mi a zaklatás abban, ha számon kéri egy törvény alkalmazását. Cheşa, akit a koronkai RMDSZ-es tanácsosok korábban többször is vádoltak magyarellenes magatartással, úgy véli: kezdeményezését akár gesztusértékűnek is vehették volna a magyarok.
„Ortodox román létemre a kétnyelvűség híve vagyok, a faluban a magyarokkal magyarul beszélek. A feleségem magyar, a lányom két nyelven és kultúrán nevelkedett, és mindannyian közel egy évtizedig Magyarországon éltünk, a panziómban a tizenkét alkalmazott közül tíz magyar. Azt tudom, hogy egyes RMDSZ-es kollégáknak valami bajuk van velem, jövevénynek neveznek, akár egy szíriai menekültet, de azt végképp nem értem, miért mennek szembe az általuk kiharcolt törvénnyel és a magyarság érdekeivel" – fejtegette lapunknak a jogász végzettségű önkormányzati képviselő. Cheşa elmondta, az anyósa kérésére szólította fel a polgármester asszonyt, hogy készítsen elő egy határozattervezetet, amellyel szentesítenék a kétnyelvűséget. Szerinte van elég értelmes és felkészült ember a községházán, aki képes lenne kétnyelvűsíteni a település honlapját és lefordítani a lakosság számára legfontosabb közgyűlési határozatokat. A kezdeményezés ellenzői a fordítóirodának kifizetendő havi több mint 2500 lejt sokallták, Daniel Cheşa viszont úgy véli, egy olyan községnek, mint Koronka, amelynek az évi költségvetése akkora, mint egy kisebb városé, ez az összeg nem jelenthet akadályt.
Mivel a román tanácsos nem első ízben kérte az önkormányzati határozatok lefordítását, és a község vezetése elutasítóan viszonyult a kérdéshez, az egynyelvű honlap miatt Cheşa a bírósághoz fordult, október 29-én pedig panaszt nyújtott be az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

„Déván vár a Téglás Gábor”
A magyar sajtó jelene és jövője a szórványban címmel rendezett kétnapos konferenciát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Vajdahunyadon a Corvin Savaria Társaság közreműködésével. A találkozó szakmai vonatkozásait és kiegészítő programját Szilágyi Aladár és Szűcs László foglalja össze.
Nem előzmény nélküli a MÚRE számára, hogy a szórványvidékek közösségeivel foglalkozzék, az utóbbi időben több riporttábort szerveztek ilyen környezetben, s most Vajdahunyadon is bemutattak ilyen tematikájú kötetet, Szucher Ervin Toronyba zárt anyanyelvünk című, a Krónikában megjelent szórványriportjait összegyűjtő művét.
Komoly várakozás előzte meg annak a felmérésnek a mostani találkozóra időzített bemutatását, amely elsősorban a rádiós, televíziós kollégák számára szolgáltatott a hallgatottságokra, nézettségekre vonatkozó érdekes adatokat. (Erre a témára egy külön anyagban hamarosan visszatérünk.) Egyébként a bemutatott grafikonok adatait, az időbeni változásokat Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa ismertette.
Az Erdélyi Riportban, még nyomtatott hetilap formájában jelentek meg a később négy kötet anyagát szolgáltató Etnosz-riportjai Szilágyi Aladárnak, aki a vajdahunyadi találkozón elsősorban a nem magyar hazai kisebbségek helyzetéről tartott összefoglaló előadást. Az „egységes román nemzetállam” közel húsz, nem magyar etnikumát – néhány ukrán, szerb, horvát, szlovák, lipován tömb kivételével – a teljes asszimiláció fenyegeti. A két-három ezres lélekszámú, falusi, városi szórványokban élő kisebbségek néhány évtized múlva teljesen eltűnnek, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság hajdan tarka szőnyege egyszínűvé válik – hangzott el.
Médiaműhelyt a szórványnak
A találkozó tematikájához a leginkább Ambrus Attila és Winkler Gyula tervezete kapcsolódott, A média szerepe a szórványgondozásban – avagy érvek a szórvány médiaműhely(ek) működtetése mellett című projektet a Brassó Lapok főszerkesztője ismertette. A MÚRE internetes oldalán olvasható anyag egy Szórvány Médiaműhely létrehozását szorgalmazza, amely ingyenes tartalmat állítana elő azoknak a szerkesztőségeknek, amelyek emberi és anyagi erőforrás miatt (már) nem tudják ezt kellő színvonalon elkészíteni. Összesíti, szerkeszti a helyi információkat, híreket, 1, 2 vagy 4 oldal terjedelemben, s a betördelt oldalakat elektronikus formában juttatja el a társult szerkesztőségekhez. A felvetés vegyes fogadtatása azt jelzi, hogy szakmai indokoltsága ellenére sem lesz könnyű a megvalósítás, ám a későbbi egyeztetések nyomán egy életképes kezdeményezés ereszthet gyökeret.
Mindenképpen a téma fontosságát jelzi, hogy Winkler Gyula EP-képviselő mellett a projekt ismertetésén jelen volt az RMDSZ részéről Hegedüs Csilla és Kelemen Hunor is. Utóbbi emlékeztetett egy korábbi, a napilapok közötti együttműködést célzó, sikertelen kezdeményezésre.
Érdekes bejelentést tett a házigazda Winkler Gyula, aki ezer eurós pályázatot hirdetett a MÚRE tagjai számára egy, a román nyilvánosságban a szórvány kifejezés pontosabb, könnyebben értelmezhető román megfelelőjének kidolgozására. Politikai szövegekben jelenleg leginkább a diaspora interna kifejezést használják, ami félreértésekre adhat okot. (A Corbii Albi – Fehér Hollók román-magyar kontakt portál a comunități risipite kifejezést használja.)
„Ez a várunk, ide járunk”
A szakmai program elhúzódása miatt némi késedelemmel érkezik Dévára a MÚRE-csapat, mire betoppanunk a Téglás Gábor Elméleti Líceum zsúfolásig megtelt aulájába, már elkezdődött a Magyar Szórvány Napjának ünnepi műsora, a helybeli Szivárvány Nyugdíjasklub kórusának utolsó zengzeteit hallani. Őket a Csernakesztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának fergeteges produkciója követi, majd a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság Renaissance Együttese teremt muzsikában-táncban a 17. századi fejedelmi udvarok légkörét idéző hangulatot. Az iskola énekkarának többszöri szereplése és az ünnephez illő szavalatok teszik változatossá a műsort. „Csaba atya gyermekei” – a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta néptánccsoportjának fiataljai – mutatják be igényes műsorukat, majd a líceum harmadikos kisdiákjai vidám Márton-napi gyermekjátékkal gyönyörködtetik a publikumot.
A rendezvény ünnepi szónoka, Winkler Gyula EP-képviselő lokálpatrióta büszkeséggel emlékeztet arra, hogy négy esztendővel ezelőtt Déván, éppen itt, ebben a teremben rendezték meg először a Magyar Szórvány Napját, mely azóta az egész Kárpát-medencében elterjedt, mi több: idén november elején a Magyar Országgyűlés is hivatalos ünneppé nyilvánította. A szónok Bethlen Gábor alakját felidézve, kérdez rá: „Vajon mi Bethlen életművének legfőbb üzenete a mához? Elsősorban az, hogy nincsen olyan reménytelen helyzet, amelyből ne lenne feltámadás. Jó példa erre a Hunyad megyei magyar oktatás. A kilencvenes évek végén szerteszét működő tagozatok mára, másfél étized elmúltával Erdély egyik legfiatalabb intézményévé nőtték ki magukat. (…) Bebizonyította azt, hogy egy népnek, egy közösségnek nem kell számarányaiban nagynak lennie ahhoz, hogy számottevő legyen. Erdély azóta is a csodák földje, mert Bethlen Gábortól a Téglás Gábor Elméleti Líceumig voltak mindig álmodók, akik maradandót akartak építeni.” A líceum kórusa az immár elmaradhatatlan „Téglás-himnusz”-szal zárja a műsort: „Ez a várunk, ide járunk, /Az a vágyunk, hogy helytálljunk, /Ne maradj hát te se távol, /Déván vár a Téglás Gábor!”
Az étkezdében elfogyasztott ízletes ebéd után Balogh-Botár Károly aligazgató intézménytörténeti bevezetővel egybekötött iskolaszemlére invitálja az újságírók csapatát. Akár Noé bárkájába, Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű líceumába is mindent és mindenkit „begyűjtöttek” a szórványokból: a kisóvodásoktól az érettségiző nagydiákokig. A Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás biztosításának kérdését a Geszthy Ferenc Társaság vállalta fel. Az építkezést 2004-ben kezdték el, a Communitas Alapítvány az első pillanattól a terv mellé állt (egy félig elkészült ingatlan megvásárlásával), és folyamatosan támogatta a felszerelés és a bútorzat beszerzésével is. A magyar és a román kormány kétoldalú megállapodás értelmében jelentős összegekkel járult hozzá az oktatási központ létrehozásához. A 2005 óta működő, jelenleg mintegy 550 fős diáklétszámú tanintézmény 30 osztályteremmel, szaklaboratóriumokkal, kabinetekkel, 120 férőhelyes korszerű bentlakással, valamint konyhával és 120 személyes étkezdével is rendelkezik. A Déva környéki diákokat naponta ingáztatják, a bentlakókat az iskola kisbusza segítségével szállítják hétvégeken haza, illetve vasárnap este vissza az iskolába.
Hosszabban elidőzünk az épület előcsarnokában, amelynek főfalán dicsőségtábla: az eddig érettségizettek tablói mellett díszhelyen látható az augusztus 19-én kapott Külhoni Magyarságért Díj, mellyel az iskola tíz éves kiemelkedő munkáját jutalmazta a magyar parlament. Körülötte rekeszes polcok sora, megannyi serleg, érem, díszoklevél, melyeket a különböző tantárgyversenyeken, sportvetélkedőkön nyertek az iskola diákjai. Az aligazgató elmondása szerint újabb polcokat kell felszerelni, mert el sem férnek a „trófeák”. A líceum tartalmas-elegáns honlapja is beszédesen bizonyítja, hogy – rövid múltja ellenére – hány diák öregbítette eddig az alma mater hírét-nevét. Például az iskolakrónika október 14-i feljegyzése szerint a Téglás Gábor Líceum három Mákvirág-díjassal dicsekedhet: kiváló tanulmányi előmenetelük mellett, a tizedikes, bronzfokozatot nyert Stelczner Norbert matematika, fizika, kémia tantárgyversenyeken, nővére, a tizenegyedikes, ezüstfokozatos Stelczner Britta matematika vetélkedőn és szavalóversenyeken jeleskedett, a tizenkettedikes, aranyfokozatot kiérdemelt Gáspár-Barra Szilárd pedig sokoldalúságával tűnt ki, hiszen irodalmi, történelmi, matematikai versengéseken szerepelt sikerrel, a reneszánsz együttes és a cserkészcsapat tevékeny tagja, atlétaként legutóbb sikeresen futotta végig Budapesten a maratoni távot. Még frissebb, október 27-i keltezésű hír: ezüstéremmel tért haza a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum röplabdacsapata az első ízben megrendezett Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról.
Otthonosság és „iskoladiplomácia”
Az előcsarnok tágasságát néhány funkciótlannak tűnő oszlop töri meg. Kísérőnk elmagyarázza: egy már meglévő, harmadában elkészült lakóépületet kellett folytatniuk az iskola építésekor, a nem túl esztétikus betonoszlopokra emelve a további szinteket, viszont az egyik anyuka – a spácium merevségét enyhítendő – lendületes, színes növényornamentikát varázsolt az oszlop- és a falfelületekre.
A földszint az óvodások és a kisiskolások birodalma. Már a folyosókon is, majd egy-egy osztályba bepillantva az otthonosság változatossága gyönyörködtet. Minden óvó néni, minden pedagógus „szabad kezet kapott”: odabent semmi sem emlékeztet a hagyományos óvodai-iskolai osztálytermekre, a székek-asztalok nem sorakoznak katonás rendben, a falakon színek kavalkádja, a polcok roskadásig telve játékokkal, szemléltető eszközökkel, könyvekkel, a gyermekek ügyeskedte tárgyakkal. Családias fészek a napközis kicsik hálószobája, az étkezdében „liliputi” székek-asztalok várják az aprónépet. Ki is másolom a heti menüből a hétfői kínálatot. Reggeli: félszáraz szalámi, vaj, dzsem, tea; ebéd: húsleves, sült csirkecomb zöldséges tarhonyával, desszert; vacsora: párolt káposzta disznóhússal, tea. – Semmi sem emlékeztet hajdani diákkorom nyomorúságos internátusi étrendjére…
Az „iskoladiplomácia” fontos pászmája a Téglás Gábor tevékenységének. A külkapcsolatok számos lehetőséget kínálnak, a diákok, tanárok jönnek-mennek, táboroznak a testvérintézmények meghívására, októberben például „egyetemkóstolón” forgolódtak Kolozsváron, a Babeş-Bolyain. A líceum honlapján megjelent „Málta téged is vár!” című pályázati felhívás az Erasmus-program keretében kínál páratlan lehetőséget a turisztikai osztályok diákjai és tanárai számára. A részvételhez angol írásbeli és szóbeli nyelvvizsga, sikeres szakmai készség-teszt kelletik. Itt, Déván bevett gyakorlat a gyakori vendégvárás. Legutóbb a tiszafüredi Bán Zsigmond Református Iskola és Óvoda tizenhat diákját látták vendégül az itteni nyolcadikosok.
2015. június elsején immár a tizedik alkalommal szólalt meg a búcsúcsengő a Téglás Gábor Líceumban. Három osztály 44 diákját bocsátották útjára. A ballagási hagyományok egyedi mozzanata: az évfolyamelsők minden esztendőben az iskola egyik, korán elhunyt megálmodójának emlékére Hauer Erich jutalomban részesülnek. Sokatmondó és elgondolkodtató az idei legkiválóbb maturandusok neve: László Imola, Todor Franceska és Turcu Cătălina Alexandra. E nevek egy része mögött „félmagyar”, „negyedmagyar”, az anyanyelv számára visszanyert szórványbáránykák jósorsa feltételezhető. Az is, hogy mindehhez „köze van” látogatásunk következő helyszínének, a Böjte Csaba atyai irányításával működő Szent Ferenc Alapítvány áldásos tevékenységének is…
(Folytatjuk)
Téglás Gábor (1848-1916) régész, iskolaigazgató, az erdélyi turisztika egyik úttörője 1871–1904 között volt a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója
erdelyiriport.ro/riport

Holtvágányra terelt mezőségi kisvasút
Mindig van egy vonat az utolsó után – hirdeti magyar nyelven is egy idén avatott emléktábla a tekei állomás falán. A felirat jobb helyre nem is kerülhetett volna: idén október 23-án száz éve annak, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején felavatták a Marosvásárhely–Kolozsnagyida 82 kilométeres, keskeny nyomtávú vasútvonalat. Aztán a kis magyar világban még hozzáépítettek majdnem húszat, áttolva a végállomást Szászlekencére. A sínpár és a rajta naponta kétszer is átpöfékelő kis gőzös túlélte a két világégés borzalmait, a többszörös, hol a románoknak, hol a magyaroknak kedvező határtologatást, a kommunista rendszer szűkös világát, de bedöglött és holtvágányra került a ’89 utáni eredeti demokráciánkban. Az „utolsó sípszót” 1997 tájékán a volt államfő, Traian Băsescu fújta meg közlekedésügyi miniszter korában. Azóta a mintegy száz kilométeres szakaszon a sínpárok egy része eltűnt és ócskavasként végezte, máshol benőtte a bozót, a vagonokat és a mozdonyokat megette a rozsda, a felszedett talpfákat már rég eltüzelték, az állomásépületek és indóházak egy részét téglánként lopkodták szét, a megmaradtakat már csak néhány lelkes vasutas és a Fennvaló óvja az összeomlástól.
Vonat kisiklatva, pénz elsikkasztva
„Hej, micsoda élet volt itt a tekei állomáson ilyenkor őszidőben! – kalandozik vissza a múltba a Beszterce-Naszód megyei nagyközség egykori forgalmistája, Vékony Sándor. – A tekei asszonyok naponta hatvan-hetven zsák hagymát is felpakoltak a kis vicinálisra, s úgy mentek be a vásárhelyi piacra. Aztán a vonal két végén ott volt a két cukorgyár: a vásárhelyi meg a szászlekencei. Ez napi két tehervonatot is jelentett.” Ma már minden a múlté: a vasút, a piacoló kofák, a cukorgyárak. Hagyma még terem úgy ahogy, de mindenki örül, ha családját el tudja látni, nemhogy még értékesíteni próbálná. A lejtmenet 1990 körül kezdődött, amikor a szabadság szele elfújta a szombati és vasárnapi munkanapot. „Mi már nem kellett dolgozzunk a hét végén, így a jegyet nem az állomáson, hanem közvetlenül a kalauztól vette meg a felszálló utas. Akarom mondani, hogy nem vette meg. Inkább a zsebébe csúsztatott valamit. Amikor az egyik vásárhelyi gyűlésen elmondtam, hogy ennek nem lesz jó vége, a többség lehurrogott” – meséli Sándor bácsi, aki még vasutasként érte meg a nyugdíjazást, de fiatalabb és pénzéhesebb kollégáinak már csak a munkanélküli segélyből jutott. De azért nem a kalauzok vagy legalábbis nem csak ők tették tönkre a vasutat – állítja. Mint mondja, a főnökök is kivették a részüket: egyrészt a kisiklatásból, másrészt a sikkasztásból. „Az egész arról szólt, hogy a kalauz Marosvásárhelyen leszállt, és osztozott a vezetőivel. Aztán visszaült és kezdte az egészet elölről” – magyarázza a csúszópénz útjának mechanizmusát a nyugalmazott vasutas. Ugyanez mehetett végbe Marosvásárhelytől keletre is, a nyárádmenti útvonalon, amelynek sorsa azonos volt a mezőségivel.
A vicinális már rég nem közlekedik, de a lopás még mindig tart. Igazán csak most éli fénykorát, hisz az „illetékesek” nem holmi borravalón osztoznak, hanem kilométernyi síneket szednek fel és adnak el. Az „üzletről” mindenki tud a környéken, de senki nem beszél. Az emberek ugyan háborognak, de ugyanakkor félnek is. A névtelenség mögé bújva mindegyre a néhány évvel ezelőtt még megmentőnek hitt Cristian Răspopa nevét emlegetik. Azt mondják, a szárnyvonal bérlője, a nem éppen jó hírnévnek örvendő, börtönt is megjárt középkorú vállalkozó könyökig benne van a sínek eltüntetésében. A besztercei vasúti rendőrség szerint a hatóságok a vásárhelyi üzletember alkalmazottait is rajtakapták Teke és Szászlekence között, amikor főnökük utasítására éppen a vasút elbontásán dolgoztak. Răspopa utólag azzal magyarázta húzását, hogy csak így mentheti meg a fémtolvajok elől. A hatóság emberei viszont a cég vásárhelyi telephelyén nem találták a „megmentett” síneket. Ioan Mureşan, a besztercei vasúti rendőrség parancsnoka szerint ezek már rég valamelyik ócskavasbegyűjtőhöz kerültek. A rendőrfőnök azt is gyanúsnak tartja, hogy a szárnyvonal és a rajta közlekedő vonatok tulajdonosa, a vasúti vagyoneszközök ügykezelésével megbízott fővárosi székhelyű állami társaság, a SAAF teljes közömbösséggel viszonyul a kérdéshez. Annak dacára, hogy a CFR-ből leválasztott cég arra kötelezte Răspopát, állítsa vissza a teljes száz kilométeres szakaszt, az évek során sem a SAAF, sem a vele szerződésben álló vásárhelyi cég még csak feljelentést sem tett a sínlopások miatt. Így vált Beszterce irányába Teke végállomássá, míg Marosvásárhely felé Mezőrücs. A két település közti mindössze 35 kilométeres pályán még senki nem állt neki garázdálkodni, pedig már sokan fenik rá a fogukat.
A sétavonatozás menthetné meg
A megkegyelmezett szakasznak a sétavonatozás lehetne a megmentője. Néhány vállalkozó neki is lendült: feljavítottak két csukott és egy nyitott vagont, beszereztek egy régi, közel hetven éves, Lengyelországban gyártott gőzöst és egy dízelmozdonyt. A nyáron négyszer mozdították ki a szerelvényt Rücs irányába, akkor, amikor sikerült megfelelő számú kirándulót összegyűjteni. Programról is gondoskodtak: Tekén bort kóstoltak, Komlódon Teleki-kastélyt látogattak, valahol Teketanya környékén pedig sátort vertek, tüzet raktak, szabadtéri eszem-iszommal összekötött zenés mulatságot szerveztek. Végül a befizetett ötven lejéért mindenki elégedetten távozott. A gond, hogy a kezdeményezésnek nincs folytonossága. Naponta meg-megáll valaki a főút menti állomáson, megcsodálja a régi mozdonyt és a hozzácsatolt vagonokat, de arra már nem kap választ, mikor sétálhatna velük egyet. A mintegy száz érdeklődő kirándultatására alkalmas szerelvény akkor telik meg, amikor valamelyik turisztikai társaság vendégeket küld a valamikor messzeföldön híres bortermő vidékre. Pedig amióta a Billion Star Hotel egyes jeleneteit a tekei állomáson forgatták, a helyszín és a vasút népszerűsége magasra ugrott – még így, a filmes stáb távozása után maradt csendélet közepette is.
Vonat helyett hajtány
Ha a vonat nem is áll indulásra készen, egy napsütéses őszi napon úgy döntünk: pár kilométeres próbát mégiscsak tennénk Oroszfája irányába. Újdonsült lekencei ismerősünk, a vasút egyik megszállottjának számító Alexandru Demeter egy saját kezűleg eszkabált motoros hajtányt kap elő a tekei egykori kollektív gazdaság udvaráról, két-három keménykötésű legény segítségével sínre helyezi, a hat személy sétakocsikázását szolgáló szerkentyű fél évszázados IZS szovjet motorkerékpárból kiszerelt blokkját megtankolja, berúgja, aztán néhány másodpercnyi pöfékelés és lefulladás után még egyszer megismétli a mozdulatot, és máris azon vesszük észre magunkat, hogy a hűvös, de napsütéses szép őszben lassan, de biztosan kapaszkodunk a teketanyai dombon fölfelé. Hol kutyák, hol tyúkok szaladnak át a fülsiketítően kerregő-burrogó masina előtt, a domboldalon kíváncsian bámuló nyulat is látunk, a távolban pedig őzek nyugalmát zavarjuk meg. Alkalmi vezetőnk elárulja, a múltkori kiruccanásakor, valahol Teke és Oroszfája között félúton, Mezőakna környékén, az erdő szélén ő egy, a bocsaival sétáló, jókora anyamedvével is találkozott, de szerencsére a vadnak nem támadt vonatozhatnéka. Mire mi is az erdő szélére érnénk, már az óránkénti 30 kilométeres sebességet súroljuk, amit a 350 köbcentis, húsz lóerős motor teremtette hangzavar és a rázkódás miatt százhúszasnak érzékelünk.
A Besztercén élő férfi szinte minden hétvégét drezinázva tölti. A pálya egy részét barátaival tisztította meg és tette rendbe, annyira, hogy ha időnként ki is siklik a járgány, senkinek ne essen semmi baja. Mint meséli, tőlünk nyugatabbra komoly kultúrája van a motoros hajtányozásnak vagy vágány-gépkocsikázásnak, ahogy még nevezik. A jómúltkorjában huszonöt magyarországi állította az anyaországból hozott hat drezináját a mezőségi pályára. „Nagyon tetszett nekik. Általában a külföldieknek tetszik, hisz bármerre nézel, csodálatos tájat látsz. Bezzeg száz évvel ezelőtt a magyarok meg tudták építeni ezt a vasutat, mi meg megőrizni sem vagyunk képesek” – sopánkodik a magyar nevű román férfi. A gond, hogy a CFR levette a kezét róla, a SAAF-ot hidegen hagyja, bérlőjét pedig csak a gyors meggazdagodás érdekli. Demeter szívesen berendezne egy vasúttörténeti múzeumot is a tekei állomáson. Már jó pár tárgyat be is szerzett, a többit meg ott találta. Lenne kinek, de nincs kivel – Cristian Răspopa személyében nem lelt partnerre. „Kár, mert nagyon elkelne ide egy kis múzeum” – kapcsolódik vissza a beszélgetésbe Vékony Sándor. A nyugdíjas vasutas 1972. április elsejétől az emeleti szolgálati lakásban lakik, feleségével együtt most is szívesen egyenruhát ölt és besegít bárkinek, aki a vonatozás vagy hajtányozás kapcsán hozzá fordul. A kerekek kattogása olyasvalami nála, mint a szívdobogás: amíg él, addig hallja. Nem is csoda, hisz apja, nagyapja, de még az apósa is vasutas volt. Közel fél évszázaddal ezelőtt végezte a brassói forgalmista iskolát, pályáját Hargita megyében kezdte, aztán a széles nyomtávú vasútról átkérette magát a 760 milliméteresre. Előbb Rücsön, majd Tekén szolgált egy olyan időszakban, amikor az állomásfőnökön kívül öt forgalmista és két váltókezelő dolgozott, és a szászlekencei végállomásig három pályafenntartó csapat gondoskodott a sínek épségéről. Most a szeme előtt megy tönkre a pontosan egy évszázaddal korábban épített kisvasút utolsó, még létező néhány tíz kilométeres szakasza.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Petícióban kérik a marosvásárhelyi összefogást
Marosvásárhely ügye mindennél fontosabb! címmel online petíciót indítványoztak civilek, akik a magyar politikum összefogását szorgalmazzák a polgármesteri szék és a tanácsi többség visszaszerzése érdekében.
Bölöni András ötletgazda Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek és Szilágyi Zsoltnak, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének címezi felhívását. „Csak a magyar összefogás képes Vásárhelyt fejlődési pályára állítani, a város jelenlegi vezetőit leváltani” – írja a szerző.
Annak ellenére, hogy idén a magyar politikai pártok összefogtak és közös előválasztást szerveztek, a petíció kezdeményezője és társai attól tartanak, hogy az érintettek felrúgják az egyezséget, és mégsem sorakoznak fel maradéktalanul Soós Zoltán mögé, illetve nem indítanak közös tanácsosi jelöltlistát.
„Az elmúlt években a magyar politikusok többször is arcul csaptak minket, bíztunk abban, hogy idén változás lesz. A sajtóban megjelent hírek ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. A politikai pártok ismét marakodnak, egymás legyőzésére törekednek, pedig Marosvásárhely magyar közössége döntött és az összefogás mellett szavazott” – olvasható az aggódó hanvételű levélben.
A szerzők arra kérik Kelement és Szilágyit, hogy mielőbb vessenek véget a vitának, tegyenek eleget ígéreteiknek, és írják alá az együttműködési megállapodást: kössenek koalíciót és fogják össze a marosvásárhelyi magyarságot. Meggyőződésük ugyanis, hogy 2016-ban csak a magyar összefogás képes változást hozni.
„Nélkülünk ne osztozkodjanak, minket ne akarjanak megosztani. Elég volt a politikusok önző vezetéséből! Elég volt a magyar politikusok vitáiból! Nekünk változás kell. 2016-ban lesz az utolsó esély változtatni, tegyék tehát félre politikai érdekeiket, és végre nézzék a marosvásárhelyiek érdekeit. Marosvásárhely ügye mindennél fontosabb, hiszen a Székelyföld és Erdély reménysége Marosvásárhelyen ébredezik a magyar összefogásban” – hívják fel a politikusok figyelmét a petíció szerzői, akiknek csütörtök délutánig több mint 160 támogatót sikerült szerezniük az ügyhöz. A nyilvánosságot vállaló aláírók között egyetlen politikus neve sem szerepel.
Szilágyi Zsolt: nyílt kapukat döngetnek
Szilágyi Zsolt szerint a petíció fogalmazói nyílt kapukat döngetnek, legalábbis, ami az általa vezetett párt álláspontját illeti. „Nem tudom, hogy az RMDSZ-ben született-e valamiféle döntés, de mi petíciók és külön felkérések nélkül is az összefogást szorgalmaztuk és szorgalmazzuk továbbra is” – hangsúlyozta lapunknak az EMNP elnöke.
Szilágyi emlékeztetett, hogy már két héttel ezelőtt levelet írt Kelemen Hunornak, amelyben a valós összefogás fontosságát ecsetelte. Elképzelése szerint a marosvásárhelyi összefogásnak nemcsak a polgármester személyére kellene vonatkoznia; a pártoknak mind a városi, mind a megyei listát közösen kellene összeállítaniuk. „Nem hinném, hogy egyik vagy másik politikai alakulat zászlaja és logója alatt sikerre lehet vinni a tervezett összefogást. Egy pártsemleges listára, az öszszefogás listájára van szükség” – mutatott rá Szilágyi Zsolt.
Brassai Zsombor: a választmányon a sor
Ugyanezt szorgalmazza Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke is, csakhogy, amint mondja, véleménye ugyan lehet a kérdésről, ám a döntés nem az ő kezében van. Mindenekelőtt a marosvásárhelyi választmánynak kellene állást foglalnia, majd a Területi Állandó Tanács véleményezése következne, ahhoz, hogy a szövetség országos döntéshozó testülete, a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) kimondja a végső döntést. A megyei vezető szerint a labda a választmány asztalán pattog, s mielőbb ildomos és tanácsos volna reagálni.
„A legnagyobb kihívás, amivel a magyar politikai pártok küszködnek, a marosvásárhelyi magyarok hitének és bizalmának a visszanyerése. A térvesztés csak valós összefogással fordítható vissza, ez pedig a közös jelöltlista összeállításában nyilvánulhat meg” – fejtette ki Brassai. Az RMDSZ megyei elnöke úgy véli, nincs ok afféle aggodalomra, hogy valakinek az utolsó pillanatban eszébe jusson az előválasztást megnyerő Soós Zoltán helyett mást küldeni a csatába.
„Számomra egyértelmű, hogy mindenki elfogadta az előválasztás eredményét, és az is, hogy október 11-e óta Soós a marosvásárhelyi magyarság egyetlen polgármesterjelöltje. Nem hinném, hogy létezne egyetlen politikai vezető is, aki a népakarattal szembe merne menni” – szögezte le Brassai Zsombor, utalva a 2008-as és 2012-es, kudarccal végződő „játékoscserékre”, amikor a választmány döntése ellenére a szövetség felső vezetése Borbély Lászlót, illetve Frunda Györgyöt jelölte Dorin Florea 2000 óta regnáló polgármester ellenében.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Ismét halasztódik az utcanévtáblák ügye Marosvásárhelyen
Januárban újra meghirdeti a marosvásárhelyi utcanévtáblák elkészítésére kiírt versenytárgyalást a helyi önkormányzat. A városháza azért kénytelen megismételni a licitet, mivel egyetlen cég sem jelentkezett a csaknem egymillió lej értékű munkálatra – adja hírül Szucher Ervin a kronika.ro-n.
Így idén már biztos nem kerülnek ki az év elején beígért kétnyelvű utcanévtáblák Marosvásárhely utcáira, ahogy azok sem, amelyekért Dorin Florea polgármester kardoskodott, és melyeken magyar nyelven mindössze az utca vagy a tér szócska jelenne meg.
Mivel a licitre egyetlen cég sem jelentkezett, a városháza kénytelen megismételni a tendert. Ennek meghirdetéséig azonban legalább 45 napnak kell eltelnie, írja elő a törvény. Kérdésünkre, hogy ki tudják-e írni az újabb tendert, miután Lucian Goga prefektus a közigazgatási bíróságon megtámadta az egyik erre vonatkozó tanácsi határozatot, Claudiu Maior alpolgármester igennel válaszolt.
„A prefektus a hagyományos utcanevek kifüggesztésére vonatkozó határozatot támadta meg, és nem a licit meghirdetését szabályozó döntést. Ő azt tesz, amit óhajt, mi megyünk tovább. Megígértük, megcsináljuk!” – jelentette ki a kronika.ro-nak Maior. Amikor a táblák valós kétnyelvűségét kezdtük firtatni, az alpolgármester is azt mondta, mint korábban a felettese, illetve beosztottjai: a táblákat a tanács által megszavazott formában rendelték meg.
Ezt a frissen alakult Szabad Emberek Pártja (POL) úgy értelmezi, hogy a megnevezések egynyelvűek lesznek, és csak az utca vagy tér szó jelenik meg magyarul. Dan Maşca, az alakulat elnöke a magyar közösség arculcsapásának tart egy ilyen döntést, ezért egy Floreának címzett nyílt levélben a licit kiírásának visszavonását kéri. „Sajnálattal állapítjuk meg, hogy ez a gesztus továbbra is tiszteletlenség a marosvásárhelyi magyarok, a vegyes családok, magyar szomszédaink és barátaink iránt, akik ugyanolyan adófizetők, mint mi, a román nemzetiségű román állampolgárok” – olvasható a POL-os vezető levelében.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke és Benedek István városi tanácsos jóval derűlátóbb, hisz úgy értesültek, hogy a polgármester lemondott a magyarokat megalázó tervről, és hajlik a valós kétnyelvűség megvalósítására. „Tárgyaltam Floreával, aki megígérte, mielőbb kihelyezi a ténylegesen kétnyelvű utcanévtáblákat” – mondta Brassai.
Mint ismeretes, a 2001/215-ös számú helyi közigazgatási törvényben nem szerepel tételesen a többnyelvű utcanévtábla, azonban a Románia által is ratifikált nemzetközi egyezmények leszögezik, hogy a kétnyelvűség az utcanevekre is vonatkozik. Nemrég a Civil Elkötelezettség Mozgalom két önkéntese alapfokon pert nyert a helyi rendőrséggel szemben, miután a hatóság bírságot szabott ki a reklámfeliratnak tekintett kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztése miatt – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Hat kitüntetettből egy magyar
Egyetlen Maros megyei magyar személyiséget tartott érdemesnek Lucian Goga prefektus kitüntetni a román állam nemzeti ünnepe alkalmából.
Míg az idén öt, többé-kevésbé ismert román személyiség vehette át a Marosfelfalui Fibulát, a magyar közösség részéről a kormánymegbízott csupán a 108-szoros román válogatott Bölöni Lászlót, az egykori ASA labdarúgóját nevesítette a rangos kitüntetésre.
A döntés azért meglepő, mert 2001 óta a kitüntettek kijelölésekor az előző prefektusok, íratlan szabály szerint, nagyjából tiszteletben tartották a megye etnikai arányait. A sorozatos magyarellenes megnyilvánulásairól elhíresült Goga az első kormánymegbízott, aki felrúgta a szabályt, és mindössze egy magyar futballistát és edzőt tartott méltónak a fibula odaítélésére. A Kultúrpalotában rendezett eseményen Bölöni mellett 2015-ben a prefektúra Radu Voina egykori kézilabdázót, Pompeiu Hărăşteanu operaénekest, Alina Nelega drámaírót, Rucsandra Hurezeanu üzletasszonyt és post mortem Tiberius Marcel Petre katonát tüntette ki.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Kelemen Hunor lefújta az összefogást
Míg a Maros megyei RMDSZ-es vezetők látszólag megértették a választók egyértelmű üzenetét, miszerint a 2016-os helyhatósági választásokon közös tanácsosi listára van szükség mind a városi, mind a megyei önkormányzat esetében, Kelemen Hunor, a szövetség országos elnöke egyértelművé tette: nem támogatja a közös listaállítást.
Amikor összmagyar előválasztást szerveztek Marosvásárhelyen, akkor Brassai Zsombor, az RMDSZ és Portik Vilmos, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei szervezetének elnöke azt nyilatkozta, azért van szükség a megmérettetésre, hogy magyar polgármesterjelöltet válasszunk, akit majd minden magyar politikai alakulat támogat. Aki annak idején ezt állította, és most egyebet mond, az vagy akkor nem volt tisztességes és hazudott, vagy most nem tisztességes és hazudik – fogalmazott a Krónikának Kelemen Hunor. – Miután megszületett az előválasztás eredménye, egyesek csak bizonyos kikötések mellett akarják támogatni Soós Zoltánt, és újabb meg újabb feltételeket szabnak. Ez szerintem nem korrekt.”
A szövetségi elnök többek között erről a témáról is tárgyalna a héten Szilágyi Zsolttal, a néppárt elnökével. Kérdésünkre, hogy a legfrissebb felmérés alapján – mely szerint a marosvásárhelyi magyarok alig 40 százaléka menne el szavazni – az RMDSZ tart-e attól, hogy tanácsosi mandátumokat veszíthet Marosvásárhelyen, a szövetségi elnök azt mondta: bármi megtörténhet, a legvalószínűbbnek viszont azt tartja, hogy a magyarok román polgármesterre szavaznak, „ha nem sikerül őket meggyőznünk arról, hogy Soós Zoltán a megfelelő jelölt”. „Az lesz a legfontosabb feladatunk, hogy a magyarokat meggyőzzük, hogy van esély a váltásra Marosvásárhelyen” – tette hozzá. Kelemen Hunor egyébként a Kossuth Rádiónak úgy fogalmazott, az előválasztást „a közös magyar polgármesterjelölt megválasztásáért szervezték, és nem arról szólt, hogy csinálunk egy lecsót”.
Beszédes egyébként, hogy a jövő évi parlamenti választásokkal kapcsolatosan azt mondta: a Magyar Polgári Párttal „mindenképpen” megvalósul az összefogásuk, az Erdélyi Magyar Néppárt pedig „azt a stratégiát tűzte ki célul, hogy az RMDSZ-t térdre kényszerítse, ezért nem lehet vele összefogni”.
Soós Zoltán az összefogás híve
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke teljesen másképp látja a marosvásárhelyi helyzetet: „A legnagyobb kihívás, amivel a magyar politikai pártok küszködnek, a marosvásárhelyi magyarok hitének és bizalmának a visszanyerése. A térvesztés csak valós összefogással fordítható vissza, ez pedig a közös jelöltlista összeállításában nyilvánulhat meg” – mondta Brassai.
A marosvásárhelyi RMDSZ-választmány új elnöke, Vass Levente kérdésünkre úgy fogalmazott, nem kívánja befolyásolni az ügymenetet. Szerinte a megyei, illetve városi elnököknek, azaz Brassainak és Peti Andrásnak kellene végigvinni a történetet, annál is inkább, mivel ők voltak azok az RMDSZ-vezetők, akik az előválasztások szervezését és lebonyolítását vállalták. Egyébként a széles körű marosvásárhelyi összefogást az októberi magyar előválasztás győztese, Soós Zoltán is erőteljesen szorgalmazza. Az RMDSZ városi tanácsosa a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) legutóbbi, november 7-i kolozsvári ülésén úgy vélekedett, nem lenne jó, ha a jövő nyári helyhatósági választáson több magyar politikai alakulat is önálló tanácsosi listát indítana Marosvásárhelyen. Mint mondta, az RMDSZ-nek különálló egyezményt kellene kötnie a megyeszékhelyen, mégpedig az EMNP-vel is, ez a megállapodás ugyanis új pályára állíthatná az erdélyi magyar politikát is.
„Nem szabad átverni a vásárhelyieket!”
A négy, illetve nyolc évvel ezelőtt történt utolsó pillanat előtti váltások még frissen élnek a választópolgárok emlékezetében. A vásárhelyi magyarság nem díjazta, hogy az RMDSZ felső vezetése 2008-ban Csegzi Sándor helyett Borbély Lászlót, 2012-ben Vass Levente helyett Frunda Györgyöt erőltette a polgármesterjelölt pozíciójába, mintegy lenullázva a belső választások eredményét. Mindkét csúcspolitikus kizárt bármiféle együttműködést az ellenzékkel, majd csúfos vereséget szenvedett a 2000 óta regnáló Dorin Floreával szemben. „Két dolgot tartok fontosnak kiemelni, és ezt Kelemen Hunornak is elmondom. Egyrészt nem szabad még egyszer átverni a marosvásárhelyieket, mint ahogy történt 2012-ben, amikor Frunda kitúrta Vasst. Másrészt összefogás nélkül sem Marosvásárhelyen, sem Szászrégenben nem megyünk semmire” – figyelmeztet a szövetség megyei alelnöke, Balogh József. Az összefogással kapcsolatban úgy véli, az EMNP-ben és a Magyar Polgári Pártban (MPP) kellene legyen annyi bölcsesség, hogy embereit az RMDSZ listáján, a tulipán jelvénye alatt indítsa.
Szilágyi: meg kell győzni a csúcsvezetést
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke lapunknak elmondta, az összmagyar koalíciós listaállítást tartja a legjobb megoldásnak Marosvásárhelyen és Maros megyében. Állítása szerint már három héttel ezelőtt levélben elküldte az erre vonatkozó javaslatot Kelemen Hunornak, ám eddig még nem kapott választ. „A levélben azt javasoltam, hogy induljunk ki az előválasztási tapasztalatokból. Sikerült kiválasztani Marosvásárhelyen a közös polgármesterjelöltet, aki remélhetőleg a magyar pártok támogatásával több logó alatt indul el a választásokon. Ugyanígy Marosvásárhelyen és Maros megyében is legyen közös, magyar koalíciós lista, de erre a javaslatomra még nem kaptam választ” – mondta Szilágyi Zsolt. Szerinte a kérdés úgy vetődik fel, hogy akarják-e, hogy a Maros megyei, a marosvásárhelyi magyarságnak erősebb képviselete legyen az önkormányzatokban, több képviselője jusson be a döntéshozó testületekbe, vagy az RMDSZ ragaszkodik eddigi álláspontjához, hogy a pártlistán a szövetség jelöltjei jussanak be. „El kell dönteni, hogy a magyar érdeket vagy a pártérdeket tartjuk szem előtt” – mondta a politikus, aki szerint „nem marad más hátra, mint meggyőzni az RMDSZ országos elnökségét”.
Szucher Ervin
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balogh Dénesre emlékeznek Marosvásárhelyen
A tíz éve elhunyt Balogh Dénes, a népdal és a magyar nóta közkedvelt tolmácsa, a valamikori Állami Székely Népi Együttes, majd Maros Művészegyüttes szólistája emléke előtt tisztelegnek a pályatársak vasárnap este 6 órától a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagyszínpadán.
A Maros Művészegyüttes magyar és román tagozatának tagjai énekelnek és táncolnak, de a táncba bekapcsolódik a Kökényes Együttes is. A zenét Koszorús Kálmán és zenekara szolgáltatja, közreműködik Szász Károly és Gyepesi László, a műsorvezető Kacsó Ildikó lesz.
„Előadásunkkal tisztelegni szeretnénk egykori kollégánk, a csodálatos hanggal megáldott, vérbeli székely, betyáros kiállású, de rendkívül melegszívű Balogh Dénes előtt” – mondta el lapunknak az est szervezője, Jakab Melinda. Az ötletgazda elmesélte, szoros szálak fűzték a 2005 decemberében elhunyt kollégájához. Balogh Dénes volt az, aki 1990-ben, amikor fiatal táncosként ő az együtteshez került, felkarolta.
Az időközben szintén elhunyt Széllyes Sándor teljes életet élő, igaz jó barátként jellemezte. „Alsóboldogfalvi gyerek volt: posztónadrágban, csizmában, szép, nagydarab, derék férfiember; a lányok és az asszonyok haltak meg érte, a hangja is jó volt, benne volt a dal az alkatában, a székely vérében. Ha bejött a színpadra, az már fél siker volt” – mondta róla a nem kevésbé népszerű kollégája.
Az 1933-ban született és 72 éves korában elhunyt „szálfaembert” egyébként teljesen véletlenül fedezte fel a szakma. Húszesztendősen az út mentén kaszált és dalolt egymagában, amikor egy arra járó személygépkocsi fékezett és az abból kiszálló személy Marosvásárhelyre hívta énekelni. Így lett Balogh az 1956. október elsején megalakult Székely Népi Együttes alapító, majd örökös tagja.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Magyar hangok a vásárhelyi román koncertdömpingben
Egy utólag meghirdetett, rangosnak ígérkező kulturális eseménnyel próbálja kiengesztelni Marosvásárhely magyar közösségét a polgármesteri hivatal, mely decemberben csupa román énekeseket hívott meg a szinte háromnaponként rendezett ingyenkoncertjeire.
December 20-án este 6 órától ingyenes adventi hangversenyre hívja az önkormányzat az érdeklődőket a Kultúrpalota nagytermébe. A rendezvényen fellép Kossuth- és Jászai Mari-díjas ismert színművész, Eperjes Károly, Szalóki Ági Artisjus-díjas és többszörös Fonogram-díjas énekesnő, valamint Szamosi Szabolcs, a pécsi bazilika orgonaművésze. A polgármesteri hivatal közleménye szerint az előadáson részt vesz Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója is.
Szalóki Ági Magyarország egyik legnépszerűbb dalszerzője és előadóművésze, akit a szakma az új népdalénekes nemzedék egyik legsikeresebb képviselőjének tart. Népszerűségét igazolja az is, hogy mielőtt advent negyedik vasárnapján Marosvásárhelyen lép fel, december folyamán New Yorkban és Bécsben vendégszerepel, illetve Pécsen és Budapesten (két különböző helyszínen is) ad koncertet.
A városháza eredetileg csak román előadók fellépését hirdette meg az összes decemberi rendezvényére. A román állam nemzeti ünnepén az ismert bukaresti televíziós műsorvezető és énekes, Horia Brenciu előtt Ionuţ Fulea, Ciprian Istrate népdalénekes, valamint a Maros és a Stejarul néptáncegyüttes állt közönség elé, december 4-én, a főtér ünnepi kivilágítása alkalmából Andra és a Zurli együttes koncertezett, 6-án, a ligeti korcsolyapálya megnyitóján a közkedvelt könnyűzene-előadó, Smiley örvendeztette meg a közönséget.
Amint a főtéri karácsonyfánál látható órásplakátok is hirdetik, december 16-án Ioan Bocşa népdalénekes és az általa vezetett Icoane együttes fellépésére várja az érdeklődőket az Ifjúsági Házba a városháza. Másnap este a Színház-téren jellegzetes román karácsonyi kántáló dalokat mutatnak be, majd 19-én a román kolindák legnépszerűbb tolmácsa, Ştefan Hruşcă lép fel ugyanott.
Radu Bălaş marosvásárhelyi publicista meg is jegyezte saját közösségi oldalán, hogy a világ legtöbb ingyenkoncertjével a polgármesteri hivatal mintha a Rekordok Könyvébe szeretne bekerülni. Az Inmureș.ro oknyomozó portál szerint a városháza mintegy évi egymillió eurót költ különböző ingyen látogatható rendezvényekre.
Ha az összeg töredékét is fordította koncertszervezésre az önkormányzat, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalról nyugodtan kijelenthető, hogy a megye és a térség legnagyobb impresszáriójává és „kulturális jótékonykodójává” nőtte ki magát. Egyébként szintén a Facebookon már vicces plakátok is jelentek meg, miszerint „ingyenes Metallica-koncertet akarunk!”, melyet a helyi és a megyei önkormányzat finanszírozzon.
Lapunk megkeresésére Peti András alpolgármester kifejtette, nincs semmi kivetnivaló abban, hogy számszerűen sokkal több román szólista és együttes szórakoztatja a vásárhelyieket, hisz a minőséget kell első sorban figyelembe venni. „Arra is érdemes odafigyelni, hogy Eperjes Károly, Szalóki Ági és Szamosi Szabolcs egymagukban többet érnek, mint az összes többi fellépő. A minőségre kell helyezni a hangsúlyt” – vélekedett az alpolgármester.
Felvetésünkre, hogy a három anyaországi előadó legfeljebb nyolcszáz érdeklődőt örvendeztethet meg a Kultúrpalotában, míg a román zenészeknek több ezer néző is tapsolhatott, Peti elmondta, hogy sokkal könnyebb hazai román előadókat szerződtetni, mint külföldi meghívottakat.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Soós: egyre biztosabb a vásárhelyi összefogás
Bár egyelőre nem született írásos megállapodás a három magyar politikai alakulat között Soós Zoltán marosvásárhelyi polgármesterjelölt támogatásáról, az előválasztás nyertese egyre biztosabb abban, hogy létrejön az általa sürgetett összefogás.
„Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelképeit képviselve indulhatok a jövő évi helyhatósági választáson. (...) Célom, hogy a politikai összefogást képviselve megszerezzem a marosvásárhelyi magyarok támogatását" – írja az Összefogás a győzelemért! című közleményében Soós Zoltán.
Az RMDSZ-es tanácsos szerint a múlt heti RMDSZ–MPP-egyeztetésen, majd a szövetség és a néppárt országos vezetőjének kolozsvári találkozóján eldőlt, hogy mindhárom politikai alakulat őt támogatja. „Eddig csak gratuláltak az előválasztásokon aratott győzelemhez, de nyíltan nem vállaltak fel. A kolozsvári egyeztetések legfontosabb hozadéka az, hogy most már mindhárom párt a polgármesterjelöltjének tekint és támogat" – fejtette ki Soós.
A poltitikus úgy tudja, a tárgyalások nem zárultak le, 2016 első két hónapjában a három fél egyeztet és tételesen is kidolgozza a pontos egyezséget. Soós Zoltán példaként a Vásárhelyi Forgatag érdekében létrejött összefogást említette. Mint mondta, 2013-ban sokan még kételkedtek, sőt ellenezték az együttműködés gondolatát azzal a Portik Vilmossal, aki az EMNP Maros megyei vezetőjeként vállalta fel a szervezést. Egy év múlva már elhallgattak az összefogást ellenzők, és 2015-ben már senkinek nem jutott eszébe, hogy a szemére vesse, „miért kell egy néppártossal közösködni".
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke valamivel visszafogottabban nyilatkozott az ügyről. Tudomása szerint Kolozsváron még nem döntöttek, január–februárra halasztották a végső határozat meghozatalát. „Én csak reménykedni tudok abban, hogy addig valahogy kikalapálják a megállapodást. Eddig is azt mondtam, most is azt állítom: az összefogásnak Marosvásárhelyen nincs alternatívája. Erre a közvélemény is egy megnyugtató választ szeretne kapni" – szögezte le Brassai. Az RMDSZ vezetője tökéletesen megérti Soós sietségét, mert, mint mondotta, ő érzi igazán, milyen következményekkel járhat a politikai viták elhúzódása.
Már most közös jelöltnek tekinti Soós Zoltánt Biró Zsolt is, a Magyar Polgári Párt országos vezetője. „Két lehetőség merült fel: vagy függetlenként, vagy a három magyar párt jelvénye alatt, közös jelöltjeként indul. Örülök, hogy az utóbbi változat felé hajlik a történet" – fejtette ki Biró.
Az EMNP Maros megyei elnöksége egyébként szerdán közleményben szólította fel az RMDSZ országos vezetőit, hogy fogadják el az előválasztás megszervezése előtt megkötött megállapodást, ne „sodorják veszélybe a magyarság helyi érdekeit". A közleményben kifejtik: a helyi vezetők abban egyeztek meg, hogy az önkormányzati választásokon való sikeres részvétel, vagyis egy magyar polgármester megválasztása és a magyar tanácsi többség elérése érdekében a legkívánatosabb indulási forma az lenne, ha a közös polgármesterjelöltet koalíciós tanácsi lista támogatná, megerősítve egy közös megyei jelöltállítással.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Előzetesben marad Beke István
Kézdivásárhelyen huszonharmadik alkalommal, Marosvásárhelyen pedig első ízben vonultak utcára a helybeliek Beke István szabadlábra helyezését követelve. Eközben a bukaresti táblabíróság meghosszabbította Beke előzetes letartóztatását – adja hírül Szucher Ervin a kronika.ro-n.
Az ügyészség kérésére elrendelte a bukaresti táblabíróság a merényletkísérlettel gyanúsított kézdivásárhelyi Beke István Attila előzetes letartóztatásának meghosszabbítását 2016. január 29-éig. A Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnökének védőügyvédje, Dragoş Cristian Lică jelen volt a keddi tárgyaláson, a gyanúsított feleségét, Beke Csillát azonban nem engedték be a terembe – számol be a Székely Hírmondó napilap. Az ítélet nem végleges, az óvás elbírálására a hét elején kerülhet sor.
A háromszéki napilap értesülései szerint Beke Istvánt továbbra is a bukaresti rendőrség központi fogdájának tízágyas szobájában tartják fogva, jelenleg heten vannak a helyiségben. Feleségével nem találkozhatott, viszont a karácsonyi csomagot átadták neki.
Utcára vonultak a marosvásárhelyiek
Vasárnap Kézdivásárhelyen huszonharmadik alkalommal, Marosvásárhelyen pedig első ízben vonultak utcára a helybeliek Beke István szabadlábra helyezését követelve. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) marosvásárhelyi szervezetének meghívására közel negyven fiatal gyűlt össze Petőfi Sándor marosvásárhelyi szobra előtt a barátságtalan, ködös időben. A székely és magyar zászlóval, valamint egy lepedőre festett „Igazságot Beke Istvánnak!” felirattal megjelent tüntetők a román hatóságok túlkapásaira kívánták felhívni a figyelmet, arra hogy kézdivásárhelyi társukat alaptalanul gyanúsították meg, és ártatlanul tartoztatták le. „Elegünk van a hátrányos megkülönböztetésből, a kettős mércéből. Elegünk van abból, hogy a hatalom és a titkos szolgálatok a magyar kártya kijátszásával újra és újra próbálják elterelni a figyelmet a valódi gondokról. A legújabb felvonás ebből a »színdarabból« – ami immár két és fél évtizede folyik – Beke István terrorizmussal való megvádolása és előzetes letartóztatása” – hangsúlyozta a mintegy félórát tartó békés tüntetésen Szabó Nándor.
A HMVI marosvásárhelyi vezetője szerint nem szabad elfogadni és beletörődni abba, amit a hatalom Bekéről kezdett terjeszteni. A vármegyés fiatalember lapunknak elmondta, kötelességének érezte, hogy kiálljon barátja mellet, akit szerinte a román hatóság nevetséges vádak alapján tartoztatott le és hurcolt meg. Szabó ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Beke-ügy nem egyedülálló és nem véletlenszerű: „ádáz magyarellenes küzdelmében a hatalom számos kisebbségellenes intézkedést hozott az utóbbi időben”.
Távol maradtak a helyi politikusok
A Facebook közösségi oldalon meghirdetett, ám keveseket megmozgató rendezvényen egyetlen helyi magyar politikus sem jelent meg. Ott volt viszont Gáspár Sándor, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) marosvásárhelyi elnöke. Mint mondta, jelenlétével tiltakozni kíván Beke István igazságtalan letartoztatása ellen.
Amint arról beszámoltunk, a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni fellépéssel foglalkozó romániai ügyészség (DIICOT) szerint Beke István házi készítésű pokolgépet akart felrobbantani december elsején, a román nemzeti ünnep alkalmából tartott kézdivásárhelyi rendezvényen. A DIICOT közölte: az illetőt az alkotmányos rend elleni cselekedetek szándékának és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének gyanújával vették őrizetbe. Az ügyészek szerint a házkutatások során lefoglalt eszközök alkalmasak voltak arra, hogy román állampolgárokat és javaikat veszélyeztessék. Az ügyészek petárdákat és egy airsoft nevű játékhoz szükséges kellékeket találtak a férfi lakásán – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Több tízezer szavazatot szerezne vissza az RMDSZ
Elitváltást és több tízezer szavazat visszaszerzését jelölte meg a 2016-os év nagy elvárásainak Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke.
Az évértékelőt tartó vezető politikus szerint míg a 2015-ös év az előválasztások esztendeje volt, 2016 a nagy elvárások éve lesz.
Szerinte az RMDSZ Maros megyei szervezetének a legfontosabb feladata visszaszerezni azt a mintegy 40–45 ezer szavazatot, amelyet 2000-től errefelé a szövetség fokozatosan elveszített. Ez polgármesteri, alpolgármesteri, megyei tanácselnöki, tanácsosi, képviselői és szenátori tisztségekbe került. Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ első olyan politikusa, aki az utóbbi tizenöt évben hangosan és nyilvánosan kimondja, hogy pártja egyre rosszabbul szerepel a választásokon.
„A számok nem hazudnak, nagyon nehéz őket másként értelmezni. Ez a folyamatos térveszítés olyan jelenség, amellyel szembe kell néznünk, ugyanakkor meg kell állítanunk” – nyilatkozta Brassai. Szerinte a megyei szinten elveszített több tízezer voks visszaszerezhető. Ehhez viszont mindenkinek meg kell értenie, hogy a közérdek minden másfajta érdeket maga alá rendel.
Válaszolva azokra a sajtóspekulációkra, melyek különösképpen a román nyelvű médiában láttak napvilágot, és amelyek szerint könnyen megeshet, hogy 2008 és 2012 után az RMDSZ 2016-ban is lecseréli a polgármesterjelöltjét, Brassai kijelentette, „Soós Zoltán jelöltségét nem éri veszély, hisz nem cseréljük ki, hanem ellenkezőleg, megerősítjük”. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel nem ő, hanem az RMDSZ országos vezetősége egyeztet. Mivel a tárgyalások során a kisebb pártok képviselőiben fel sem merült az előválasztási egyezség felrúgása, a szövetség megyei elnöke reméli, hogy az RMDSZ országos vezetői is kiállnak Soós mellett.
A városi és megyei tanácsosi listákat illetően Brassai Zsombor egy hiteles lajstrom összeállítását szorgalmazza, amelyen a társadalom különböző rétegei, nemei, korcsoportjai és nem utolsósorban pártjai legyenek képviselve. Újságírói kérdésre válaszolva ismételten leszögezte, hogy ő a hárompárti magyar–magyar összefogás híve, mert csak így érhető el, hogy a szavazatok ne vesszenek kárba.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Egyre több önkormányzat küszködik szakemberhiánnyal
Egyre több önkormányzat küszködik munkaerőhiánnyal. A rendkívül alacsony fizetések miatt a személyzet fluktuációja az utóbbi években jelenséggé vált. A folyamatos munkaerő-vándorlás nemcsak a polgármesterek dolgát nehezíti, de a többi alkalmazottra is többletfeladatot ró. 
Hasonló a helyzet Maros megyében, ahol számos városi és községi önkormányzat számára jelent gondot a szakképzett személyzet megőrzése. Románia egyébként az egyetlen uniós tagország, ahol egy minisztériumi alkalmazott akár hatszor többet kereshet, mint egy ugyanabban a beosztásban valamelyik polgármesteri hivatalban tevékenykedő beosztott.
„Éhbérért nem lehet szakembereket alkalmazni"
Jánosi Ferenc nagyernyei polgármester elmondása szerint a marosszéki nagyközség önkormányzati alkalmazottainak hetven százaléka minimálbérért dolgozik. A pocsék fizetések miatt az utóbbi öt hónapban a községházáról csaknem heten távoztak, közülük eddig öt személyt sikerült pótolni, a másik két megüresedett állásra egyelőre nem került megfelelő személy.
„Nem az a gond, hogy esetleg nem kerülne ember, hanem az, hogy mindig újra és újra kell kezdeni a betanítást, összeszokást, a munkafolyam megismertetését. Aztán mihelyt az illető talál egy jobb állást, természetesen faképnél hagy bennünket. Ez kifárasztja, felemészti azokat is, akik a hivatal állandó, stabil alkalmazottai" – mutatott rá az ernyei elöljáró.
Jánosi nem is csodálja, hogy a fiatalok csupán ugródeszkának használják az önkormányzatokat. Mint mondja, ő már jelezte az RMDSZ magas rangú politikusainak, hogy a parlamentben ne csak a saját fizetésük kerekítéséről gondoskodjanak, hanem vegyék észre: éhbérért nem lehet felelős beosztásban önkormányzati alkalmazottakat dolgoztatni és hosszú távon megtartani.
„Kicsi fizetés, nagy felelősség" – így jellemzi az önkormányzati munkát Kozma Barna marossárpataki polgármester, akinek már most három munkatársa jelezte, hogy 2016-ban megválik a hivataltól. Szerinte az is rendkívül megnehezíti a helyhatóságok munkáját, hogy a beosztottak már nem kaphatnak sem élelmiszerre, sem ruházatra különjuttatást. Az uniós pályázatok hoznak egy kis pluszpénzt a konyhára, de a fizetés felkerekítése legfeljebb két-három hónapot tarthat.
A nyárádgálfalvi polgármesteri hivatal hiába hirdette meg kétszer is a földmérő mérnöki állást, senki nem jelentkezett. Karácsony Károly polgármester nem is furcsállja. „Ki az a diplomás topográfus, aki havi 900 lejért jönne földet mérni?" – teszi fel a költői kérdést. A makfalvi községházáról csak azért nem távoznak az alkalmazottak, mert nincs hova menniük, véli Vass Imre, a Küküllő menti község ügyvivő polgármestere. „Azért maradnak, mert rá vannak szorulva. Hova menjen az, akinek két-három éve maradt a nyugdíjig, amikor még a fiatal sem kap munkát, hisz a környéken kevés a megüresedett állás" – magyarázza Vass.
Hasonló a helyzet néhány kilométerrel odébb, Gyulakután is, ahol a távozóknak vállalniuk kellene az ingázást, ha más munkahelyet választanának. A községháza huszonkét alkalmazottjából tizenöten minimálbérért dolgoznak. Elég lelkesen és eredményesen, állítja a polgármester. Kérdésünkre, hogy miként sikerül a munkatársakat motiválni, Varga József beismeri, sokakat megmosolyogtató lesz a válasza: „Sokszor elbeszélgetek velük, lelket öntök beléjük, feltöltöm az akkuikat. Nem áll módomban pluszpénzzel motiválni senkit, ezért emberséggel, szép szóval próbálkozom" – sorolja aduit az első mandátumánál tartó községgazda.
„Egyszer majd jobb lesz..."
Erdőszentgyörgyön is nehezen motiválják az önkormányzati alkalmazottakat. „Csak annyit tudok mondani nekik, hogy egyszer majd lesz jobb is" – mondja Csibi Attila, a kisváros polgármestere. Az elöljáró úgy érzi, a gyenge javadalmazás ellenére ritka az a polgármesteri hivatal, ahol olyan jó munkalégkör uralkodik, mint Szentgyörgyön. A hivatalnokok látják, hogy munkájuk révén fejlődik a település, és tisztában vannak azzal, hogy mindent, amit tesznek, a városért, önmagukért, gyermekeikért, unokáikért teszik.
Nemrég Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén arra hívta fel a parlamentben dolgozó kollégái figyelmét, hogy sürgősen csökkenteni kellene az állami és a helyi közigazgatásban biztosított bérek közötti különbségeket. Mint mondta, egy minisztériumi alkalmazott jelenleg hatszor többet keres, mint egy hasonló beosztásban valamelyik polgármesteri hivatalban tevékenykedő beosztott, de a megyei tanácsokban és a kormány hatáskörébe tartozó helyi intézményekben is meglehetősen magasabbak a fizetések.
„Ez ebben a formában igazságtalan, hiszen egy önkormányzati alkalmazott felelőssége sokkal nagyobb, mint a prefektúrán dolgozónak, mégis az utóbbi sokkal nagyobb fizetést vihet haza" – fejtette ki az elöljáró. Egyébként az Európai Unió egyetlen tagországában sincs különbség az állami és a helyi közigazgatásban dolgozók fizetése között. A romániai polgármesterek tehetetlenek, hisz törvény szabályozza az önkormányzati bérrendszert.
Szucher Ervin. Szabadság (Kolozsvár)

Összefogást sürgetnek a marosvásárhelyi értelmiségiek
A magyar összefogást sürgetik az idei helyhatósági választáson a lapunk által megkérdezett marosvásárhelyi értelmiségiek.
Mindannyian úgy vélik, a magyar politikai alakulatok együttműködésének nincs alternatívája a megyeszékhelyen. A Vártemplom lelkipásztora, Ötvös József arra hívta fel a figyelmet, hogy a marosvásárhelyi magyar politikai érdekképviselet évről évre gyengül, legalábbis kívülről nézve.
„Sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem eléggé erős, de az RMDSZ is gyengül. Úgy érzem, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak ma már nincs igazán súlya. Ez a megállapítás éppen úgy érvényes a politikai, mint az egyházi vagy társadalmi életre. Ettől függetlenül még nem késő egy új Marosvásárhelyt építeni. Az, hogy kivel és hogyan, már nem az én dolgom" – fejtette ki a református lelkész.
Generációváltást sürgetnek
Ötvös úgy véli, mivel a Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla és Kerekes Károly nemzedéke már jócskán elmúlt hatvanesztendős, mielőbb generációváltásra és jó, ütőképes utánpótlásra van szükség. Szerinte a fiatal politikusok, ha nem is tapasztaltabbak, de egy olyan készséggel rendelkeznek, amelylyel az idősebbek nemigen dicsekedhetnek: sokkal jobban tudnak együttműködni egymással, még akkor is, ha más-más pártnak a tagjai.
„Akik még hatalmon vagy székben vannak, akarva-akaratlanul egyfajta '89 előtti politikai koncepcióval érkeztek, és ez rányomta bélyegét a ténykedésükre. Azóta eltelt huszonöt év, felnőtt egy új nemzedék, sokkal színesebb lett a világ, ma már egy kis nemzet sem gondolkodhat egypártrendszerben. Még akkor sem, ha azt a legerősebbnek szeretnénk" – szögezte le Ötvös József.
Szélyes Ferenc színművész szerint már csak azért is lenne jó összefogni, mivel ez a marosvásárhelyi magyarok régi vágya. „A kilencvenes évek elejétől ez a magyarság óhaja, utoljára akkor volt igazi összefogás. Csakhogy azóta nagyot változott a világ, ma már több pártban magyarkodunk, ami nem is baj, csakhogy ilyenkor össze kell fognunk" – mondta a Spectrum Színház művésze és a Csűrszínházi Fesztivál ötletgazdája és főszervezője.
Szélyes reméli, hogy a politikusokban lesz annyi bölcsesség és kompromisszumkészség, hogy a köz érdekében összefogjanak, és egységesen lépjenek fel. „Le kell győzni a személyes indulatokat és becsvágyakat, különben az utolsó vonatot is elszalasztja a vásárhelyi magyarság, s akkor négy év múlva már nem lesz mire felülni" – vélekedett a népszerű színész.
Székely Emese, a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium tanára hisz az összefogásban, a kivitelezés kapcsán azonban szkeptikus. „Nagyon nagy szükség volna az együttműködésre, de én egy kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatosan" – fogalmazta meg véleményét a pedagógus. Szerinte vannak jó próbálkozások, főként Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök részéről, ám a felek bizalmatlanok, és időnként be-betartanak egymásnak. „Lehet, hogy egy külső kézre lenne szükség, aki tekintélyével képes belenyúlni a dolgokba, és helyre tenni azokat" – tette hozzá Székely Emese.
„Hiteles jelöltekre van szükség!"
Nagy Miklós Kund szerint örök probléma Marosvásárhelyen az összefogás. A Bernády-ház kuratóriumának alelnöke úgy véli, hogy a vásárhelyiek rendelkeznek már annyi tapasztalattal és bölcsességgel, hogy tudják, a széthúzás csak gyengíti a közösséget. „Azokat az esélyeket, amelyeket esetleg kihasználhatnánk, ha nem fog össze Marosvásárhely magyarsága, nem fogjuk tudni érvényesíteni" – fogalmazott Nagy Miklós Kund, hozzátéve, hogy „mindazért, amit elérünk, valamilyen módon meg kell küzdenünk" és ha szétaprózódnak az erők, ez nem fog sikerülni. Ha lesznek a választások, megtörténhet, hogy néhány száz emberen múlik a siker, vagy a sikertelenség.
„Nem vagyok nagyon optimista ebben a dologban, sokszor tapasztaltuk már, hogy könnyű összefogásról beszélni, de nagyon nehéz, amikor a gyakorlatban meg kell valósítani. Eddig úgy tűnik, hogy minden alkalommal közbejött valami vagy valaki, ami vagy, aki ezt az egységet az utolsó pillanatban is meg tudta bontani" – fejtette ki az alelnök. Szerinte esélyek vannak, ezért kell ezekkel mindenképpen élni. „Reálisan kell hozzáállnunk ehhez a dologhoz, és akkor talán nem lesz okunk az elkeseredésre, amikor arról kell dönteni, hogy kik lesznek a város vezetői" – véli Nagy Miklós Kund.
A Bolyai téri unitárius templom lelkésze, Nagy László szerint „az előttünk álló feladatok és célok megvalósulását csak hiteles emberekkel látom elérhetőnek". Nagy László szerint az a fontos, hogy akik felvállalják a küzdelmet, azok legyenek képesek arra is, hogy el tudják hitetni: a közösségért akarnak tenni és nem személyes érdekből.
„Tudjanak egy olyan kampányt megszervezni és lefolytatni, hogy higgyük el, a kapcsolat nemcsak a választásokig tart, hanem állandó marad a választó és a megválasztott között" – tette hozzá. – Azok pedig, akik a közösségen belül eluralkodó közömbösséget, kiábrándultságot létrehozták, maradjanak távol, hallgassanak el, hiszen ez lehet az összefogás egyik alapja".
Antal Erika, Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Baráti ünneplés sok kedves könyvvel
– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész.
Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly.
Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet.
– Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire.
– Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt.
Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.)
A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba.
Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról).
Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!...
A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből.
– Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet.
Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely)

Nem tiltható be a székely szabadság-napi megmozdulás
A Maros megyei törvényszék hétfőn közzétett ítélete értelmében a vásárhelyi önkormányzat és Dorin Florea polgármester nem tilthatja be a március 10-i Székely Szabadság Napjára tervezett tiltakozással egybekötött menetelést. A szervező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs a jogállamiság jelét véli felfedezni az ítéletben.
Miután a tavaly kénytelen volt lemondani a Székely Szabadság Napjára meghirdetett menetelésről, a Székely Nemzeti Tanács az idén – egy hétfőn közzétett törvényszéki alapfokú döntésre hivatkozva – nem szándékozik meghátrálni Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester akadályozó szándékai előtt. A 2376/102/2015-ös számú dossziéban ugyanis a bírói testület kimondta az ítéletet, mely helyben hagyta az SZNT tevékenységét támogató, jogi háttérrel rendelkező Siculitas Egyesület panaszát és arra kötelezte Dorin Floreát, hagyja jóvá a 2016. március 10-re tervezett tiltakozó megmozdulást. A törvényszék a tüntetés útvonalát is pontosítani kívánta; az indulás a székely vértanúk emlékoszlopától lenne, a tömeg az egykori Szentgyörgy utcán keresztül a főtérre, a prefektúra épületéig menetelne.
A jogállamiság jeleként értékeli az alapfokú, nem végleges döntést Izsák Balázs. Az SZNT elnöke még a tavaly áprilisban perelte be a polgármestert, mivel az – miután elgáncsolta a 2015-ös rendezvényt – nem volt hajlandó a törvény által előírt 48 órán belül választ adni a 2016 tavaszára tervezett tüntetéssel és utcai felvonulással kapcsolatosan. Florea azt kérte a főszervezőtől, hogy kérésével térjen vissza harminc nappal a megmozdulás előtt. „Ez egy olcsó trükk, mivel mindkét fél tudja, hogy amennyiben a polgármester betiltja a tüntetést, és a kezdeményezők pert indítanak, a törvényszék nem hoz harminc napon belül döntést” – fejtette ki megkeresésünkre Kincses Előd, a Siculitas jogi képviselője. Kérdésünkre, hogy bízik-e abban, hogy a városháza elfogadja a döntést, Izsák Balázs reményének adott hangot, mondván, hogy nem hinné, hogy Florea újabb kifogásokat talált volna. A per során a városháza azzal próbált érvelni a bírói testület előtt, hogy a Siculitasnak előbb az önkormányzatnál kellett volna megóvnia az engedélyeztető bizottság döntését. A törvényszék érdemben megalapozatlannak ítélte a felvonulás esetleges betiltását.
Mint ismeretes, Marosvásárhely polgármesteri hivatala a tavaly az 1991/60-as törvény nem létező cikkelyeire valamint vélt vagy valós csendőrségi jegyzőkönyvekre hivatkozva gátolta meg a menetelést. A szervező Székely Nemzeti Tanács és a Siculitas Egyesület elképzelései szerint a résztvevők a székely vértanúk postaréti emlékoszlopától vonultak volna a főtérre, ahol a prefektúra épülete előtt tiltakoztak volna az akkor még hatalmon lévő Ponta-kormány regionalizációs tervei ellen. A 2015-ös tüntetésről Izsák Balázs még a múlt év január 29-én értesítette az önkormányzatot, rá egy napra, 30-án viszont kedvezőtlen választ kapott. A polgármesteri hivatal ugyan engedélyezte a vesztőhelyen tervezett történelmi megemlékezést, viszont megtiltotta a belvárosba való menetelést és a főtéri tüntetést. Dorin Florea polgármester az utcai tiltakozó akciókat szabályozó törvényre valamint a csendőrség 2013-as és 2014-es jegyzőkönyveire hivatkozott. „Egyrészt egy kegyeleti helynél történő megemlékezésre nincs szükség a városháza engedélyére, hisz azt még csak be sem kell jelenteni. Másrészt egy tüntetést sem kell engedélyezni, legfeljebb be lehet tiltani, de csak akkor, ha a hatóságoknak erre nyomos okuk van. Ilyen például az, ha tudomást szereznek a résztvevők esetleges államcsíny-kísérletéről. Ami meg a csendőrség elmarasztaló jegyzőkönyveit illeti, ilyenek 2013-ban nem készültek, a tavalyiak tisztázása meg a bíróság dolga” – nyilatkozta a Krónikának a tavaly márciusban Izsák Balázs.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Florea nem akar „harcteret” Vásárhelyre
Etnikai konfliktusgerjesztéstől tart Dorin Florea polgármester, amennyiben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén megszervezheti a Marosvásárhelyre tervezett Székely Szabadság Napját és vele együtt az utcai felvonulást. Az elöljáró az SZNT kedvező törvényszéki ítélet megfellebbezését fontolgatja.
Dorin Florea még nem látta a Maros Megyei Törvényszék ítéletét, mely arra kötelezi a városházát, hogy engedélyezze a Székely Nemzeti Tanácsnak és a Siculitas Egyesületnek március 10-re tervezett utcai felvonulását, ezért nem is tudja, megfellebbezi-e vagy sem. Az elöljáró viszont elképzelhetőnek tartja, hogy miután jogászaival is konzultál, megtámadja a törvényszéki döntést, mely szerinte „semmiképp nem tesz jót a városnak”.
„Én azt szeretném, ha Marosvásárhely az etnikumok közötti példás együttélés városa lenne, nem pedig egy esetleges harctér, vagy politikai leszámolások helyszíne” – szögezte le Florea, aki az elmúlt két évben is mindent elkövetett annak érdekében, hogy a Székely Szabadság Napján megakadályozza a vértanúk vesztőhelyétől a főtérig tartó felvonulás és tiltakozás szervezését.
A polgármester azzal érvelt, hogy a közelmúltban rendbe tetette a postaréti övezetet, úgy, hogy ott civilizált körülmények között lehessen megtartani a megemlékezést, sőt egy kulturális műsor szervezésére a Székely Nemzeti Tanács rendelkezésére bocsátotta az ifjúsági házat is, azonban az SZNT vezetősége nem élt ez utóbbi lehetőséggel.
Ezzel szemben az Izsák Balázs által vezetett civil szervezet ismételten leszögezte, hogy az elmúlt években nem a románság ellen, hanem a magyar közösség jogainak betartásáért vonult utcára. Izsák ugyanakkor nem kívánta lapunknak kommentálni Florea eszmefuttatását. Mint mondotta, nem hajlandó a polgármester szintjére ereszkedni. „Nem tudom, miért beszél konfliktusgerjesztésről egy olyan rendezvény kapcsán, amelyet a törvényszék békésnek és legálisnak ítélt?” – tette fel a kérdést a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Elhunyt Cseresznyés Pál
Életének hetvenötödik évében hunyt el Marosvásárhely fekete márciusának egyik legvitatottabb személyisége, Cseresznyés Pál.
Míg a román nacionalisták nemzetük legnagyobb ellenségeként tekintettek rá, a magyarok az 1990-es kirakatperek legpechesebb áldozatának tartották. A ’90-es marosvásárhelyi véres események kirakatperének áldozata csaknem hat évet töltött börtönben. Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölési kísérlet vádjával ítélték tíz esztendei börtönre egy máig vitatott videofelvétel alapján.
Elítélésekor az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a román nemzetiségű orvos szakértői jelentését, amelynek értelmében futás közben a vádlott nem tudott halált okozó rúgást elkövetni. A legfelső bíróság az időközben kialakult nemzetközi nyomás ellenére az ítéletet helybenhagyta, az áldozat csak Emil Constantinescu elnök által elrendelt amnesztiának köszönhetően került szabadlábra hatévnyi fogság után.
Cseresznyést előbb a marosvásárhelyi, majd a Bukarest melletti jilavai börtönben éveken keresztül megalázták, meggyötörték, megkínozták származása miatt. Elmondása szerint a börtönőrök a következő szavakkal lökték őt a köztörvényes román bűnözők közé: „Itt a románok gyilkosa, tegyetek vele, amit akartok!”. „Hat év alatt tulajdonképpen én voltam a román nemzet első számú ellensége a börtönben, és olyan kezelésben részesítettek” – mondta el a Székelyhon.ro-nak egy korábbi visszaemlékezésben.
Börtönkálváriájáról – szabadulása után – könyvet is írt. „Mindenkinek megbocsátok, az igazságszolgáltatást pedig a jó Istenre bízom, rendelkezzék mindazok felett, akik másnak rosszat tettek” – olvasható mottóként a kötet második kiadásában, amelyet 2008-ban mutattak be a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Krónika egyszer arról kérdezte, mit tenne, ha megismétlődnének a márciusi események? Cseresznyés Pál határozott válasza az volt, hogy „egy hasonló konfliktus kirobbanása esetén újra részt vennék benne; a nemzetemért és az igazságért bármit megtennék”.
Egyik nyilvános megemlékezésen azt fejtegette, hogy „a bujtogatás egyik nemzet hasznát sem szolgálja, a két nép célja, hogy békésen éljen, dolgozzon, és gyarapodjon egymás mellett”.
Szucher Ervin 
Emlékeztető: Cseresznyés Pált /Vármező, 1941. - Marosvásárhely, 2016. január 12./ 1991. január 18-án tartóztatták le. 1992. júl. 7-én 10 év börtönbüntetésre, valamint 1 millió lej kártérítésre ítélték Cseresznyés Pált. Közel hat évig volt börtönben, 1996. december 24-én szabadult.
Önéletrajzi könyvet írt. A könyv magánkiadásban jelent meg 2003-ban: Március mártírja. A marosvásárhelyi Cseresznyés Pál kálváriája (1991. január 16.-1996. december 24.), A szerző magánkiadása, 2003. Tófalvi Zoltán előszavával. Székelyhon.ro

Figyelmen kívül hagynák a szabályzatot, ha Florea lenne a jelölt
Az ellene folyó bűnügyi per ellenére mégiscsak Dorin Florea lehet a Nemzeti Liberális Párt (PNL) marosvásárhelyi polgármesterjelöltje – értesült a Hotnews portál.
Ha a liberálisok valóban a negyedik mandátuma végéhez közeledő elöljárót (fotónko) indítják, önmaguknak és alakulatuk szabályzatának mondanak ellent. A PNL 2015 végén elfogadott feddhetetlenségi kritériumai szerint ugyanis a párt színeiben nem indulhat olyan politikus a 2016-os helyhatósági választásokon önkormányzati megmérettetésen, aki ellen korrupció miatt bűnvádi eljárás indult, illetve aki ellen szándékosan elkövetett bűncselekmények miatt emeltek vádat.
Mielőtt felröppent volna a hír, egy múlt heti sajtótájékoztatón Florea még arról beszélt, hogy nem tudja, induljon-e vagy sem, hozzátéve, hogy a választ első sorban a párt központi vezetőségének és Marosvásárhely lakosságának kell megadnia.
Dorin Florea már több politikai alakulat képviselőjeként, ám az összes román párt által támogatott függetlenként is nyert Fodor Imre, Kelemen Atilla, Borbély László, majd Frunda György ellenében. Az idei kihívója az előválasztások eredménye alapján Soós Zoltán helyi tanácsos lenne. A regnáló városatya ellen hivatali visszaélés miatt indított az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) büntetőjogi pert. A vád szerint az önkormányzat nevében Florea törvénytelenül kötött társulási szerződést az ASA futballcsapatával. A DNA szerint az állammal szembeni tartozás miatt a klub nem lett volna jogosult önkormányzati támogatásra. Portálunknak egyelőre nem sikerült elérnie Dorin Floreát.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Feldühítette a magyar pártokat Dorin Florea
Nem hagyták szó nélkül a magyar pártok Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester állásfoglalását a számára kedvezőtlen törvényszéki döntés miatt, mely a március 10-i felvonulás engedélyeztetésére kötelezi az elöljárót.
Mint arról beszámoltunk, Dorin Florea etnikai konfliktusgerjesztéstől tart, amennyiben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) idén is megszervezheti a Marosvásárhelyre tervezett székely szabadság napját és vele együtt az utcai felvonulást. Az elöljáró az SZNT-nek kedvező törvényszéki ítélet megfellebbezését is fontolóra vette. „Azt szeretném, ha Marosvásárhely az etnikumok közötti példás együttlét városa lenne, nem pedig egy esetleges harctér vagy politikai leszámolások helyszíne” – jelentette ki az elöljáró, akinek állásfoglalása elégedetlenséget szült a magyarság körében.
Az RMDSZ helyi szervezete elfogadhatatlannak tartja a városháza és a polgármester hozzáállását a március 10-ei székely szabadság napján tartandó felvonuláshoz. A szövetség közleményben reagált az elöljáró legutóbbi nyilatkozatára, melyben Florea helytelenítette a törvényszéki ítéletet, miszerint a bírói testület a márciusi felvonulás engedélyeztetésére kötelezi. Az RMDSZ kötelességének tartja a jogállamiság betartását követelni, és emlékeztetni kíván arra, hogy a szabad gyülekezési jog egyike azon értékeknek, amelyek kivívásáért 1989 decemberében emberek adták életüket.
„Annak ellenére, hogy ezt a jogot a forradalom után érvényes jogszabályok szentesítik, a civileknek, jelen esetben a Székely Nemzeti Tanácsnak bíróságon kellett elérnie azt, hogy élhessen ezzel az alkotmányos joggal, minekután tavaly a polgármesteri hivatal döntése miatt nem volt lehetséges a felvonulás” – olvasható a marosvásárhelyi RMDSZ tiltakozásában. Az érdekvédelmi szervezet furcsállja, hogy a törvényszéki döntés megszületése után az érintett reakciója nem a jogállamiság és az ítélet betartásának a biztosítása, hanem olyan eszköz keresése, mellyel mégis sikerülhet ellehetetleníteni a székely szabadság napján szervezendő ünnepséget.
„Ezt a magatartást elfogadhatatlannak tarjuk és követeljük az alkotmányban szavatolt állampolgári jogok biztosítását, a civilek és társadalmi szervezetek gyülekezési jogának tiszteletben tartását, és Románia nemzeti törvényeibe és az aláírt nemzetközi egyezményekbe foglalt vállalások azonnali gyakorlatba ültetését” – szögezi le a Florea egyik alpolgármestere, Peti András által irányított városi RMDSZ-szervezet.
A Magyar Polgári Párt szerint Florea reakciója arra vall, hogy a vásárhelyi elöljáró tizenhat év polgármesterség után sem nőtt fel Marosvásárhely szellemiségéhez és kultúrájához. Biró Zsolt pártelnök úgy véli, újabb magyarellenes megnyilvánulásával az elöljáró önmagának állít ki bizonyítványt.
„Nem csak, hogy korlátozza az alapvető közösségi jogokat, de ismételten kettős mércét alkalmaz. Azt állítja, hogy egy ilyen felvonulás megzavarja a város hétköznapjait, de megfeledkezik arról, hogy a vásárhelyi magyarságnak a Székely Szabadság Napja nem egyszerű hétköznap, hanem ünnepnap. Valahányszor, ahányszor a románság ünnepel, lezárják a főteret, egy évben egyszer a magyarság kérésére is le lehetne zárni” – vélekedett lapunknak Biró Zsolt, az MPP országos vezetője, aki – utalva az RMDSZ közleményére – örül, hogy a szövetség kezdi szívén viselni a március tizedikei eseményt.
Mint ismeretes, 2013-ban, amikor az SZNT először szervezett utcai felvonulást a Székely Szabadság Napjának kikiáltott március 10-én, az RMDSZ nem vállalt közösséget a civilekkel. A több tízezer személyt megmozgató rendezvényre csak pár székelyföldi RMDSZ-vezető érkezett. 
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Stratégiai pereket indítanak az anyanyelvhasználatért
Stratégiai pereket készül indítani állami intézmények ellen a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) a romániai magyar közösség anyanyelvhasználatára vonatkozó törvények hiányos, részleges vagy nem alkalmazása miatt. A civil aktivisták és ügyvédeik egyelőre három erdélyi nagyváros önkormányzatát „célozták” meg: a marosvásárhelyit, a nagyváradit és a szatmárnémetit.
Vége az udvarias hangnemű levelezésnek és az ismételt felkéréseknek; a marosvásárhelyi székhelyű Civil Elkötelezettség Mozgalom bekeményít, és néhány héten belül három erdélyi nagyváros polgármesteri hivatala ellen is pert indít a 2001/215-ös helyhatósági törvény valamint a Románia által ratifikált nemzetközi kisebbségi és nyelvjogi egyezmények be nem tartása miatt.
Az első pereket a kétnyelvű utcanévtáblák hiánya miatt kezdeményezik Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Szatmárnémetiben. „Mindamellett, hogy Románia azt vallja, hogy a kisebbségekre vonatkozó törvényes előírásokat betartja, számos településen, mint például a felsorolt három városban, ahol nagyszámú magyar közösség él, az utcanévtáblákon mindmáig nem sikerült az utcák és terek neveit kétnyelvű formátumban kifüggeszteni. Az Európai Unióban úgy tekintenek Romániára, mint egy olyan tagállamra, amely törvényei által példás módon rendezte a kisebbségi és anyanyelv-használati kérdést. Csakhogy ezekből a törvényekből alig-alig tartanak be valamit” – indokolta meg a CEMO döntését a szervezetet irányító Szigeti Enikő.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom nem számít csodákra, de, amint vezetője fogalmazott, próbálkozni kell, akár nemzetközi szintre is terelni a kérdést. A civil aktivista szerint a bírósági eljárások kimenetelétől függetlenül az erdélyi magyarságnak nyert ügye lehet: vagy azért, mert az igazságszolgáltatási szervek fogják kötelezni az önkormányzatokat a törvények tiszteletben tartására, vagy azért, mert kiderül, és majd ország-világgá lehet kürtölni, hogy Romániában nem fontos betartani a kisebbségi jogokat.
A Civil Elkötelezettség Mozgalom nagyjából megtalálta azt a jogászcsapatot, mely hajlandó panaszait a bíróság előtt képviselni. Szigeti szerint komoly háttérmunkára van szükség, ezért a szakemberek közösen fogják összeállítani a peranyagokat. A brassói Ambrus Izabella, aki a vásárhelyi önkormányzat ellen képviseli majd a CEMO-t a tárgyalásokon, a Kovászna megyei prefektúra elleni sepsiszentgyörgyi zászlóperben már bizonyított. A nagyváradi Menyhárt Gabriella – aki majd a saját városában illetve Szatmáron száll majd szembe az önkormányzatok jogtanácsosaival – szintén azon kevés romániai magyar ügyvédek közé tartozik, aki tapasztalatot szerzett a kisebbségi jogokért való harcban. Mindketten komoly kihívásnak tekintik a rájuk váró jogi képviseletet. „Reméljük, hogy a perek és főként az ítéletek által majd meg tudjuk győzni az állami szerveket, hogy tartsák tiszteletben saját törvényeiket” – fejtette ki Ambrus Izabella. Partiumi pályatársa hazugságnak nevezte a romániai kisebbségbarát politikát. Ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben a magyar közösség nem ragaszkodik az anyanyelvű ügyintézéshez, az tíz éven belül annyira kikopik majd a köztudatból, hogy az érdektelenségre hivatkozva Románia vissza is vonhatja a jelenlegi törvénytárból. Menyhárt Gabriella szerint az utcanévtáblák csak a jéghegy csúcsát képezik, a hivatali ügyintézéstől a közérdekű információkig szinte semmi nem érhető el magyar nyelven. „Ha nem igyekszünk, a román állam egyszer csak azzal állhat elő, hogy nincs közösségi igény” – figyelmeztetett az akciót koordináló Szigeti Enikő.
Türelmi idő az RMDSZ-nek
Kérdésünkre, hogy a megcélzott települések mellé miért nem társítottak egy magyar polgármester által is vezetett erdélyi várost is, Szigeti Enikő elmondta, hogy „választási évben a CEMO nem akar pofonokat osztogatni az RMDSZ polgármestereinek”. „Amennyiben nem hajlandók eleget tenni a törvény előírásainak és a magyar közösség jogos elvárásainak, ők sem ússzák meg a pereket. A párbeszédnek viszont vége, a türelmünk elfogyott. Heteken belül elkezdjük a nehezebbével, a három nagyvárossal, utána következhetnek a magyar elöljárók által vezetett települések” – szögezte le kérdésünkre Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezetője.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Stratégiai perek a nyelvi jogokért
Stratégiai pereket kezdeményez a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) olyan állami intézmények ellen, amelyek nem alkalmazzák vagy csak hiányosan, részlegesen ültetik gyakorlatba a romániai magyar közösség anyanyelvhasználatára vonatkozó törvényeket. 
A civil aktivisták keddi sajtótájékoztatójukon közölték, első lépésben Marosvásárhely, Szatmárnémeti és Nagyvárad polgármesteri hivatalát perelik be a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének elmulasztása miatt.
Szigeti: nincs vesztenivaló
A civil szervezetet irányító Szigeti Enikő rámutatott: mindamellett, hogy Románia azt vallja, hogy a kisebbségekre vonatkozó törvényes előírásokat betartja, számos településen, mint például a felsorolt három városban, ahol nagy számú magyar közösség él, az utcanévtáblákon mindmáig nem sikerült az utcák és terek nevét kétnyelvű formátumban kifüggeszteni. „Az Európai Unióban úgy tekintenek Romániára, mint olyan tagállamra, amely törvényei révén példás módon rendezte a kisebbségi és anyanyelvhasználati kérdést. Csakhogy ezekből a törvényekből alig-alig tartanak be valamit” – mondta Szigeti Enikő.
A civil aktivista szerint a bírósági eljárások kimenetelétől függetlenül az erdélyi magyarságnak nyert ügye lehet: vagy azért, mert az igazságszolgáltatási szervek fogják kötelezni az önkormányzatokat a törvények tiszteletben tartására, vagy azért, mert kiderül, és majd ország-világgá lehet kürtölni, hogy Romániában nem fontos betartani a kisebbségi jogokat.
Csapatmunkában állítják össze a peranyagot
A Civil Elkötelezettség Mozgalom nagyjából megtalálta azt a jogászcsapatot, mely hajlandó panaszait a bíróság előtt képviselni. Szigeti szerint komoly háttérmunkára van szükség, ezért a szakemberek közösen fogják összeállítani a peranyagokat.
A brassói Ambrus Izabella, aki a vásárhelyi önkormányzat ellen képviseli majd a Cemót a tárgyalásokon, a Kovászna megyei prefektúra elleni sepsiszentgyörgyi himnuszperben már bizonyított. A nagyváradi Menyhárt Gabriella – aki a saját városában, illetve Szatmáron száll majd szembe az önkormányzatok jogtanácsosaival – szintén azon kevés romániai magyar ügyvéd közé tartozik, aki tapasztalatot szerzett a kisebbségi jogokért való harcban. Mindketten komoly kihívásnak tekintik a rájuk váró jogi képviseletet.
„Reméljük, hogy a perek és főként az ítéletek révén meg tudjuk majd győzni az állami szerveket, hogy tartsák tiszteletben saját törvényeiket” – fejtette ki Ambrus Izabella. Partiumi pályatársa hazugságnak nevezte a romániai kisebbségbarát politikát. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy a közösség éljen, próbáljon élni a nyelvi jogaival, ennek hiányában a román állam arra a következtetésre juthat, hogy olyan jogok biztosításáról fogadott el törvényeket, amelyekre nincs szükség, és visszavonja a jogokat. „Ha nem igyekszünk, a román állam egyszer csak azzal állhat elő, hogy nincs közösségi igény” – tette hozzá az akciót koordináló Szigeti Enikő.
Türelmi idő az RMDSZ-nek
Kérdésünkre, hogy a megcélzott települések mellé miért nem társítottak egy magyar polgármester által vezetett erdélyi várost is, Szigeti Enikő elmondta, hogy „választási évben a Cemo nem akar pofonokat osztogatni az RMDSZ polgármestereinek”. „Amennyiben nem hajlandók eleget tenni a törvény előírásainak és a magyar közösség jogos elvárásainak, ők sem ússzák meg a pereket. A párbeszédnek viszont vége, a türelmünk elfogyott. Heteken belül elkezdjük a nehezebbjével, a három nagyvárossal, utána következhetnek a magyar elöljárók által vezetett települések” – szögezte le lapunk kérdésére Szigeti Enikő, a Cemo ügyvezetője. 
Araszolás a kolozsvári táblaperben
A Kolozs megyei törvényszék február elsejére tűzte ki a következő tárgyalás időpontját a Minority Rights Egyesületnek a többnyelvű kolozsvári helységnévtáblák kihelyezéséért indított perében. A kolozsvári polgármesteri hivatalt, mint ismeretes, eredetileg a Hollandiában bejegyzett Európai Magyar Emberjogi Alapítvány perelte be, hogy helyezze ki a többnyelvű helységnévtáblákat a város bejárataihoz.  Első fokon a bíróság helyt adott a keresetnek, kötelezve a városvezetést, hogy a település öt bejáratánál lévő helységnévtáblákon magyar nyelven is tüntesse fel a város nevét. Később a táblabíróság helyt adott a hivatal kifogásának, miszerint egy külföldi szervezetnek nincs perbeli minősége, ezért a civilek újabb pert indítottak immár a hazai bejegyzésű Minority Rights Egyesület nevében. Szőcs Izabella, a felperes képviselője lapunknak azt mondta, attól tart, a halasztások miatt előfordulhat, hogy az önkormányzati választásokig nem születik jogerős döntés az ügyben.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár),

Gyilkosok és áldozatok együtt koszorúznak
A forradalmárigazolványokkal való üzérkedés nem csupán városi legenda, hanem valós történet, amely a 90-es években valóságos iparrá nőtte ki magát – állítja Hamar Alpár Benjámin, a marosvásárhelyi December 21. Mártírváros Egyesület elnöke (portrénkon). Katona-, rendőr- és szekustisztek, pártaktivisták, a ’89-es forradalmat mindössze a televízióból ismerő civilek jutottak jogtalanul igazolványhoz. A törvényt nemcsak az álforradalmárok hágták át, hanem az állami és helyhatósági szervek is szelektíven és fakultatív módon alkalmazták. A nagy kavarodás miatt az igazi harcosok becsületén esett folt. Ma már csalók, forradalmárok, a rájuk lövő hadsereg és a Szekuritáté-jogutód SRI együtt emlékezik meg a negyed évszázaddal ezelőtt történtekről és együtt koszorúzza a mártírok emlékműveit.
– Az utóbbi években egyre több álforradalmárról szerezhettünk tudomást országszerte. Maros megyében is vannak efféle csalók és konjunktúralovagok, akik forradalmárigazolványt vásároltak?
– Sajnos vannak, habár igyekeztünk vigyázni a listák tisztaságára. Közénk is beférkőztek álforradalmárok, de jóval kevesebben, mint az ország más vidékein, ahol az emberek csak a tévében láttak forradalmat. Mint ismeretes, Marosvásárhelyen kicsit más volt a helyzet, hisz 1989 decemberében itt tényleg forradalom volt, a tüntető tömeg már 21-én délután utcára vonult, és a hadsereg aznap este gyilkolt és ártatlan tiltakozókat sebesített meg.
– Az illetéktelenek miként juthattak forradalmári igazolványhoz?
– Csúszópénzzel, a szabályzat kicselezésével, áthágásával, törvénytelenségek árán – még a kilencvenes évek elején. Ebben rendkívül nagy felelősség terheli a forradalmár egyesületek akkori vezetőit, de azokat az állami szerveket is, amelyek a dossziék átvizsgálását végezték; gondolok a kormány keretében működő forradalmárok államtitkárságára, valamint a parlament illetékes bizottságára. Szerencse, hogy 1996 után már nem bukkanhattak fel újabb és újabb forradalmárok, olyanok, akiknek esetleg hatéves késéssel jutott volna eszükbe, hogy ’89 forró pillanataiban ott voltak az utcán. Persze ennek a szigornak vannak visszaütői is, nem egy olyan lőtt sebesültet ismerek, aki elmulasztotta időben kicseréltetni igazolványát, és utólag nem kerülhetett fel a frissített listára.
– Maros megyében hány okleveles forradalmárt tartanak számon?
– A nyugdíjpénztár nyilvántartása szerint kétszáznyolcvanat. Köztük a mártírok családjai, a sebesültek, a letartóztatottak és az úgynevezett harcosok; olyanok, akik Marosvásárhelyen vonultak utcára és olyanok is, akik az ország más vidékein élték át a forradalmat.
– A közel háromszáz személy között vannak volt szekusok és pártaktivisták, olyanok, akik december 22-én délelőtt még a barikád túlsó oldalán álltak?
– Régebben voltak, de a 2004-es rostán végre kiestek az egykori szekusok, azóta mindössze négy-öt katona- vagy rendőrtiszt maradt. Egyikük az a Bânzaru, akit a forradalom hevében felettesei lefokoztak, miután megtagadta a tankok utcára vonultatását, a másik pedig az a Megheşan, akiről tudjuk, hogy december 21-én éjjel több letartóztatott forradalmárt is kiengedett. Egyeseket közülük utólag ismét elkapták, és Adrian Tincã parancsára elverték. Az említetteken kívül katonatiszteink nem voltak, érdekes viszont, hogy Hargita és főleg Kovászna megye van tele állítólagos forradalmár tisztekkel. Több van belőlük, mint a civilekből! A pártaktivistákkal is volt némi gondunk, de a legnagyobb problémát a besúgók jelentik. Nem csak azért, amit a múltban tettek, azért is, amit 1990 után elkövettek. A forradalmár szervezetek gyengítésére, szétzúzására használta fel őket az új rendszer.
– Miként fedték fel az egykori besúgókat?
– Amint az egyesület élére kerültem, a bizonyított csiripelőket megpróbáltam kiközösíteni. A törvény is kimondja, hogy az, akiről a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Bizottság, a CNSAS megállapítja, hogy besúgó volt, nem részesülhet a forradalmároknak szánt juttatásokban és kötelező módon az egyesületből is ki kell őket zárni. Maros megyében is volt pár ismert, nagyszájú forradalmár, aki valóban részt vett a ’89-es eseményekben, sőt meg is sebesült és letartóztatták, azonban az irattárat tanulmányozó bizottság döntését a bíróság is megerősítette, és jogerős ítéletben mondta ki, hogy igenis szekus besúgó volt. Az egyik az a Szovátára költözött nyugdíjas, Vasile Bãrbat, akit Temesváron a feleségével és lányával együtt meglőttek, a neje bele is halt sérüléseibe. A férfi 1990 és 1992 között parlamenti képviselőként tevékenykedett. A bizonyított besúgók nemcsak hogy elesnek az előjogoktól, de ítélet kötelezi az addig kapott juttatások visszafizetésére is. Kiskapuk, mint minden területen, itt is léteznek, a CNSAS számos besúgót mosott tisztára az utóbbi időben. Például van olyan bizottsági jelentés, melyben az áll, hogy az illető személy ezt meg azt meg amazt besúgta, ahhoz, hogy a végkövetkeztetésből mégis az derüljön ki, hogy mindennek dacára nem volt kollaboráns. Olyan besúgóról is tudunk, aki a tudathasadását bizonyító orvosi papírral a kezében nyert pert a CNSAS döntése ellen.
– A törvény által rögzített juttatásokat és előjogokat tiszteletben tartják a hatóságok?
– A juttatásokat, amelyek a nyugdíjpénztáron keresztül érkeznek, igen. A többit nem igazán. A tizenkettőről évi háromra csökkentett, aztán az idéntől ismét tucatnyira növelt ingyenes, első osztályú vonatjegyhez még úgy-ahogy hozzájutunk, a városi buszokon ingyen utazhatunk, ám a maxi-taxi sofőrök rendkívül gorombán viszonyulnak hozzánk, sokszor megaláznak vagy akár le is tesznek a sajátjuknak tekintett járműből. Az ingyenes gyógyszereket, kezelést, meg gyógyüdülést már rég elfelejtettük, az önkormányzatoktól földeket ritkán, üzlethelyiségeket pedig szinte egyáltalán nem kapunk. Arról nem is beszélve, hogy a lőtt sebesülteknek az egészségügyi bizottságok szinte futószalagon vágják vissza a rokkantsági nyugdíjukat. Egy olyan személy, aki egy életen át rokkant, és nem ad csúszópénzt megfelelő helyen, és emiatt elveszíti a nyugdíját, miként boldoguljon? Hol dolgozzon?
– Ilyen körülmények között miért a könyöklés a forradalmárigazolványért? Van olyan forradalmár, aki a megaláztatások elleni tiltakozásként visszaadta a forradalmári igazolványát?
– Maros megyében nem tudok ilyen esetről. Viszont vannak olyanok, akik eleve nem igényelték, és olyanok is, akik, amikor ki kellett váltani az új bizonylatot – mivel nem adakoztak megfelelő helyen vagy megfelelő összegben –, tanúsítvány nélkül maradtak. Egyikük az, aki 1989. december 21-én este megmentette az életemet. Ő volt az, aki miután mindkét lábamat meglőtték – a családja meg a maga szabadságát kockáztatva –, a rokonaihoz vonszolt, és egy ismerős orvost hívott.
– Negyed évszázad után kiderült, hogy ki lőtte meg?
– A katonai ügyészség állítása szerint az Új Romarta vagy a Postapalota tetejéről szekusok lőhettek. Persze ezért senkit nem vontak felelősségre, a dossziét titkosították. Marosvásárhelyen, ahol december 21-én haton veszítették életüket, több tízen sebesültek meg, a letartóztatottakat pedig félholtra verték a Szekuritáté zárkáiban, mindmáig egyetlen tisztet sem számoltattak el. Pedig tudjuk, hogy Cojocaru tábornok adta ki a lövési parancsot és Tincă volt az, aki elrendelte a lecsukottak kínzását. Előbbit előléptették, fogalmam sincs, mi van vele, de Tincă él és virágzik, jól menő üzletembernek számít.
– Minek tudható be az a meglepően közeli viszony a forradalmárok és az elnyomó szervek, vagy ezek jogutódjai között egy-egy megemlékezésen? Önök együtt koszorúznak azokkal, akik akkoriban a barikád túlsó oldalán harcoltak.
– A kérdés jogos, önnek igaza van, valóban ez a látszat. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy miként szabaduljunk meg e rendkívül kellemetlen helyzettől. Évekkel ezelőtt egyedüli forradalmárként tüntettem a temesvári tömeggyilkos, Guşã tábornok szobrának marosvásárhelyi felállítása ellen. Akkor kijelentettem, hogy többé nem akarok katonákat látni a mártírok emlékművénél. Később, amikor a politikai pártok megnyirbálták jogainkat, a vezetőiket is kitiltottam a megemlékezésekről. Mivel december 22. államilag nyilvántartott ünnep, kompromisszumra volt szükség; a helyhatóságoknak nem tilthattuk meg, hogy eljöjjenek, fejet hajtsanak és koszorúzzanak. A December 21. Egyesület különben a legutóbbi ünnepélyre is csak a prefektust hívta meg, aki a maga során hozta a csendőrséget és a SRI-t is. Annyit tudtunk elérni, hogy 21-én, és ne 22-én emlékezzünk meg, ahogy Bukarest szerette volna. Nálunk 21-én tört ki a forradalom, az áldozatok akkor este estek el, az életben maradottak akkor sebesültünk meg. Számunkra az tényleg forradalom volt.
Szucher Ervin. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Peti András szerint külön listákon kell visszanyerni Vásárhelyt
A kisebbségbe szorulás velejárójaként értékeli azt az évek óta tartó huzavonát, amely a Sütő András szobra felállítása és a Bodor-kút újjáépítése körül tapasztalható. Ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon, 2016-ban a magyarságnak vissza kell nyernie Marosvásárhelyt – véli Peti András, de nem közös, hanem külön listákon.
Felemásnak ítéli meg a 2015-ös esztendőt Peti András marosvásárhelyi alpolgármester. A politikus, aki egyben a helyi RMDSZ vezetője is, elismeri, hogy a tavaly teljesen megtorpant a kétnyelvűség alkalmazása.
– Alpolgármesterként és helyi RMDSZ-elnökként mennyire tartja eredményesnek, sikeresnek a 2015-ös esztendőt?
– Felemás év volt, hisz az eredeti terveket csak részben sikerült megvalósítani. Sokkal nagyobb áttörésre lett volna szükség a kisebbségi jogok érvényesítésében és az anyanyelvhasználatban, ehhez képest rendkívül lehangoló a helyzet. Az utcanévtáblák ügyében már az óév elején született két olyan, számunkra érthetetlen és kedvezőtlen döntés, mely végérvényesen kimondja, hogy Marosvásárhelyen nem diszkriminatív a kétnyelvűség hiánya. Mi több, az ítélet indoklásában a bíróság egészen eredeti módon még értelmezni is kezdte a jogrendszert, kimondva, hogy a Románia által elfogadott nemzetközi egyezmények csak abban az esetben érvényesek az országra, ha összhangban vannak az itteni törvényekkel. Mindennek dacára, politikai vonalon mégis sikerült elérnünk, hogy az önkormányzat célirányosan elkülönítsen egy bizonyos összeget a kétnyelvű táblák elkészítésére, háromszoros próbálkozás után végre sikerült meghirdetni a közbeszerzési eljárást. Az más kérdés, hogy jelentkezők hiánya miatt a versenytárgyalást háromszor kellett elnapoljuk.
– Az RMDSZ holdudvarában egész Erdélyben nincs egy olyan cég, amelyet a versenytárgyalásra lehetett volna „irányítani”?
– Egyrészt én nem tudok ilyen cégről, másrészt törvénytelen volna részünkről bárkit is megkeresni. Ez egy nemzetközi közbeszerzési eljárás volt, amelyre bárki jelentkezhetett volna itthonról vagy külföldről.
– Hogyan tovább? Mert az mégsem vethet gátat a kétnyelvűség érvényesítésének, hogy a kiírást a városháza nem tudta vonzóvá tenni egyetlen vállalkozó számára sem.
– Két lehetőség áll előttünk: egy átfogó piackutatással felmérni, miért nem jelentkezik hónapok óta egyetlen gyártó sem, és ennek tükrében újraelemezni a kiírást, vagy a jelenlegi formában addig hirdetni a tendert, amíg valaki a negyedik, ötödik vagy tizedik próbálkozás után elnyeri. Úgy néz ki, a költségvetés elfogadása után újabb versenytárgyalást szervezünk.
– Még az sem tiszta a közvélemény számára, hogy valós kétnyelvűségről van szó, vagy amolyan Dorin Florea-féle másfélnyelvűségről.
– Itt semmi nem tiszta, semmi nem biztos. Viszont, ha jogállamban élünk, és a 2001 után elfogadott tanácsi határozatoknak van súlya, akkor egyértelmű, hogy a hivatal köteles valós kétnyelvűséget tükröző táblákat rendelni. Legutóbb a költségvetési forrás megjelölésénél is egyértelművé tettük, hogy a pénzt a valós kétnyelvű táblákra különítettük el.
– Korábban említette a magyarság számára kedvezőtlen bírósági döntést. Ennek és egyáltalán az utóbbi időben érzékelhető magyarellenes hangulatnak tudható be az, hogy 2015-ben rendőrségi „segítséggel” több kétnyelvű tábla került le Marosvásárhely épületeiről, mint amennyi felkerült?
– Nem tudom, hogy a kettő között van-e valami összefüggés, én csak azt láttam, hogy volt néhány elkeseredett, reményvesztett marosvásárhelyi lakó, aki rendelt magának kétnyelvű utcanévtáblát, amelyet aztán rendőrségi felszólításra eltávolított. Arról nincs nyilvántartásom, hogy hány tábla került fel és hány le. Tény, hogy nem vetett jó fényt sem a városra, sem az itt élő multikulturális közösségre az, hogy egy ilyen apróságon, mint a kétnyelvű feliratok – melyek senkinek nem okoznak semmiféle kárt – évek óta vitázunk. Mint ahogy nem vetett jó fényt az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséért folytatott küzdelmünkre sem. Megengedhetetlen, hogy a szép, hangzatos kinyilatkozások köszönő viszonyban se legyenek a konkrét cselekedetekkel. És itt nem csak arról van szó, hogy mit biztosít a törvény. Az csak a kölcsönös elfogadás és tisztelet minimuma; ennél jóval többre lenne szükség. Ahhoz, hogy ennek a városnak jövője legyen, hogy az itt élő nemzetek egyaránt jól érezzék magukat, sokkal több olyan gesztusra és tettre lenne szükség, ami túlmutat a törvényes lehetőségeken. Ide kellene eljutnunk, még akkor is, ha jelen pillanatban ez csupán rózsaszínű álom.   
– Ugyanebbe az álomkategóriába sorolható a rég megszavazott Bodor-kút visszaépítése, a Sütő-szobor felállítása vagy a Turbina árok menti műemlék épületek megmentése?
– Köthetünk politikai egyezségeket, de akkor is a helyi önkormányzatban kisebbségben vagyunk. Tizennyolc éven keresztül, 2008-ig a döntések nagyrésze az RMDSZ kezében volt; azóta bármilyen kis célkitűzésünk van, annak támogatásáért meg kell győzzük egyik vagy másik román politikai alakulatot. Az Aranykakas megmentéséért könnyebb volt érvelni, mint a Sütő András-szoborért, amelyet a Színház téren szeretnénk felállítani. Egyelőre a térfelújítást végző tervező válaszára várunk. A román politikusok nem mondanak nemet, de folytonos időhúzás történik, ugyanez a helyzet a Bodor-kúttal is. Az eredeti helyére, ahova Trianon után ortodox templom épült, nem kerülhet vissza, a virágóra környékére fel lehet építeni, de egyesek szerint túlságosan zsúfolttá tenné azt a részt, újabban pedig szóba került a vár előtti zöldövezet meg a Petőfi tér.
– Az, hogy a jogos kérésekért is politikai alkura van szüksége egy kisebbségben lévő frakciónak, akár érthető. De szintén politikai alku következtében került vissza alpolgármesteri székébe Claudiu Maior is, azt viszont nemigen látni, hogy cserébe mit kapott az RMDSZ és a vásárhelyi magyarság.
– Már akkor, amikor megtörtént az alpolgármester váltás, hangsúlyoztam, hogy az RMDSZ nem kíván beleszólni a román politikai alakulatok közötti vitákba, hercehurcákba. Akkor is azt mondtam, most is azt vallom, hogy az efféle kérdéseket rá kell bízni a román pártokra, hogy egymás közt tisztázzák. Azt viszont nem mondanám, hogy a változás után nem történtek a magyar közösség számára meghatározó megvalósítások. Terveink, elképzeléseink közül megvalósult a Római Katolikus Gimnázium beindítása és Klastrom utcai épületének birtokbavétele. Sikerült tisztáznunk a történelmi magyar egyházaknak visszaszolgáltatott ingatlanok hosszú távú bérleti szerződéseinek feltételeit, mégpedig úgy, hogy ezen iskolaépületek felújítására uniós pénzekre pályázhassunk. Ugyanakkor a háromból két ingatlan felújításának a terve is elkészült. Szintén fontos megvalósításnak tartom, hogy a Vásárhelyi Forgatag bekerült a városba. Hogy ennél sokkal többet szerettünk volna, tény, de ismétlem: kisebbségben, a jelenlegi tíz tanácsossal a huszonhárom fős önkormányzati testületben, ennyit lehetett elérni.
– Miként nyerheti vissza a közösség a súlyát olyan körülmények között, hogy az ön által vezetett városi RMDSZ most kezd ébredezni, a marosvásárhelyi magyarság 2012 óta tovább fogyatkozott, és a hárompárti összefogás sem tűnik kőbe vésettnek?
– A városi RMDSZ csak most kezd ébredezni? Ez az ön véleménye. Marosvásárhelyen újraalakultak a kerületek, túl vagyunk egy sikeresnek nevezhető előválasztáson, javában folyik a városi konzultáció, melynek során felmérjük közösségünk mindennapi gondjait, céljait és igényeit. Önkénteseink nap mint nap kopogtattak a város legkülönbözőbb pontjain. Eddig több mint hétezer magyar családhoz jutottunk el.
– A sajtó munkatársaihoz visszajutó vélemények szerint a vásárhelyi magyarság többsége összefogáspárti. Ön miként látja ezt?
– Az összefogás megvolt az RMDSZ által kezdeményezett előválasztáson is, melynek győztesét, Soós Zoltánt, az egyezség értelmében mind a három magyar pártnak kötelessége támogatni. Ami a tanácsosi listát illeti, ha a három magyar párt külön-külön indul a választásokon, a matematikai számítások szerint nagyobb az esély, mintha egy közös listát indítanánk.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Angol, francia olasz nyelvű oktatás igen, magyar nem?
Az aggasztó demográfiai mutatókkal is alátámasztott diáklétszám-csökkenés ellenére sem szándékozik újjáalakítani a magyar tagozatot a Marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem. A rektori tisztségért harcba szálló professzorok inkább az angol, francia, olasz és spanyol nyelvű oktatás beindítását tervezik.
A magát a régiót legjobban lefedő felsőfokú tanintézményeként meghatározó Marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemen a közeljövőben szó sem lehet a magyar nyelvű oktatás visszavezetéséről – fejtette ki megkeresésünkre a rektori tisztségért versengő Călin Enăchescu és Daniel Ştefan. A két jelölt ugyan nem veti el teljesen a magyar csoportok létrehozását, azonban jelenleg két okból is megvalósíthatatlannak tartja: egyrészt nem rendelkezik elegendő oktatóval, másrészt képtelen felvenni a harcot a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel.
„A Sapientia marosvásárhelyi karán szinte minden olyan szak működik, amit mi létre tudnánk hozni. Ráadásul nagyon nehéz egy olyan egyetemmel felvenni a versenyt, amelyet a magyar állam finanszíroz” – érvelt a második rektori mandátumra pályázó Enăchescu. Fiatalabb kihívója, Daniel Ştefan a magyar nyelvű oktatás akkreditációjában látja a legfőbb nehézséget. Ennek dacára a két tanár angol, francia, olasz és spanyol nyelvű csoportok beindítását tervezi. Kérdésünkre, hogy szerintük a térségben valóban több fiatal beszéli ezt a négy világnyelvet, mint a magyart, a jelenlegi intézményvezető pontosítani kívánt, mondván, hogy ajánlatukkal kimondottan a külföldi diákokat céloznák meg. Erre azért is mutatkozik igény, mivel a hazai demográfiai mutatók szerint vészesen csökken a középiskolások, azaz a potenciális egyetemi hallgatók száma. „Éppen ezért ki kell mennünk a nemzetközi porondra. Az ötvenhat esztendős múlt kötelez” – vélekedett Călin Enăchescu.
A múlt másról szól
Az ötvenhat éves múlt, melyre a rektor hivatkozik, éppen arról szól, hogy a mai egyetem jogelődjét, a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolát 1961-ben, a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa Oktatási-Művelődésügyi Osztályának közleménye szerint magyar és román tagozattal kell működtetni. Kezdetben két fakultást létesítettek: román nyelv és irodalom, magyar nyelv és irodalom, valamint fizika, kémia és ipari ismeretek. A főiskola hároméves képzést nyújtott, és az általános iskola felső tagozatán oktató pedagógusokat képezett. Idővel a Ceauşescu-rendszer felszámolta a marosvásárhelyi pedagógusképzést és 1981-ben almérnöki főiskolává alakította át az intézményt. A teljes elrománosítási folyamat az 1990-es évek elején indult be, amikor politikai okokból több értékes magyar oktatót is eltávolítottak vezetési beosztásából. Az etnikai tisztogatás volt az egyik szikrája annak a lángnak, mely begyújtotta a Sapientia létrehozásának tervét. Az Erdélyi Magyar Tudományegyetem későbbi alapítója, Hollanda Dénes professzor is kénytelen volt búcsút venni a mérnöki egyetemtől, ahol azelőtt négyszer is dékánnak választották.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro