Az 56-os hősökre emlékeztek Marosvásárhelyen
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából szervezett emlékkonferenciát, emléktábla-avatást és kiállítást Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán.
Horváth Miklós, Tófalvi Zoltán, Benkő Levente és Pál-Antal Sándor az 1956-os magyar forradalomról értekeztek csütörtök délelőtt. Az előadók a magyarországi események ismertetésével kezdték, azokból kiindulva haladtak a forradalom és annak megtorlásának erdélyi következményei felé. A konferenciát követően leleplezték az egyetem aulájában elhelyezett 1956-os emléktáblát, majd megnyitották A magyar szabadság éve című kiállítást.
Kelemen Kálmán, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének Maros megyei elnöke a jelenlevő fiatalok figyelmét hívta fel arra, hogy mit jelent hét évig bűnhődni, elviselni a megaláztatásokat, veréseket. Szilágyi Aladár, a Hargita megyei politikai foglyok egyesületének elnöke, majd a Kovászna megyei elnök, Török Zoltán szólt az egybegyűltekhez.  A magyarság vállalásáról, kiállásról, a forradalmi lángról beszéltek, arról, hogy vegyenek példát a mai fiatalok a pesti srácokról.
Az 1956-ban fellázadt emberek kizökkentették az idő járását – hangsúlyozta Zsigmond Barna Pál főkonzul, úgy fogalmazva, hogy győzött a hit, a lehet másként akarata. 1956 szelleme az igazság melletti, a hazugsággal szembeni kiállásé – hangsúlyozta a főkonzul. A szónoklatok sorát Novák Csaba Zoltán történész, az RMDSZ Maros megyei szenátorjelöltje zárta, aki a feleszmélésről és az együttérzés gondolatáról beszélt. Végül leleplezték az emléktáblát és megnyitották A magyar szabadság éve című kiállítást.
A Terror Háza által létrehozott tárlat 20 tablón eleveníti fel az 1956-os októberi eseményeket. A forradalom gyerekszemmel, Út a forradalomhoz, 1956. október 23., Budapesti fegyveres csoportok, Hőseink, Halottaink, Megtorlás, Felelősek, 1956-2016 – A magyar szabadság éve, 1956 és a világ címmel rövid leírások és fotók ismertetik a forradalom kiemelkedőbb eseményeit.
A csütörtök délelőtti eseményen a fiatalok mellett harminc egykori 56-os forradalmár és elítélt is részt vett. maszol.ro 

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

Szórványmédia-találkozó Nagyenyeden
Szórvány – média – nyelv témakörben szervezett tanácskozást a Magyar ÚjságírókRomániai Egyesülete (MÚRE) november 11-13 között Nagyenyeden, amelyen az országos és regionális média több képviselője is jelen volt. A Magyar Szórvány Napja alkalmából szervezett rendezvényre második alkalommal került sor, tavaly Vajdahunyad és Déva volt a konferencia helyszíne.
A Magyar Szórvány Napja kapcsán létrejött találkozó érdekes tematikát kínált a résztvevőknek. Pénteken a Hol vagytok, temesvári magyarok? című kötet bemutatójával indult a konferencia, a kötet a MÚRE temesvári riporttáborában készült riportokat tartalmazza. Ezt követően az egyesület által szervezett riporteriskola keretében szerzett tapasztalatok, vélemények, benyomások számbavétele következett. A Családi média elnevezésű előadáson a média lehetséges szerepét körvonalazták a szórványban élő családokban.
Szombat délelőtt három közéleti szereplő előadását övezte érdeklődés. Elsőnek Hegedüs Csilla ismertette az immár mozgalommá alakult Örökségünk őrei kezdeményezést, amely a 2011-ben kidolgozott, tavaly novemberben új irányelvekkel kiegészített szórvány cselekvési terv egyik sikere. A széleskörű konzultációval kidolgozott, a 2011. november 12-i, dévai Magyar Szórvány Napján elfogadott Zárónyilatkozat kimondja: „a magyar szórványok kérdése társadalmunk egyik legfontosabb ügye, ezért helyzetüknek javítása, nemzeti identitásuk megőrzése össztársadalmi odafigyelést, összefogást, cselekvést igényel”, és négy nagy területre összpontosítva fogalmaz meg konkrét feladatokat: kultúra és társadalomszervezés, oktatáspolitika, ifjúság valamint sajtó. Bemutatójában Hegedüs Csilla a szórvány három legfontosabb kulcsaként az oktatást, a magyar napokat és az Örökségünk őrei programot nevezte meg. Az oktatás terén a dévai Téglás Gábor, a nagyenyedi Bethlen-kollégium és a magyarlapádi szórványközpont számítanak sikertörténetnek, a temesvári, hunyadi és dévai magyar napok pedig valósággal magyarrá változtatták a rendezvények ideje alatt az illető városokat. Az Örökségünk őreire a számadatok tükrében is reflektált Hegedüs Csilla: Erdély 8 megyéjében működik a program (kiemelkedően Fehér, Kolozs és Hunyad megyében), 20 iskola és diákszervezet kapcsolódott be ezidáig, mintegy 1000 diákkal, akik 80 műemléket fogadtak örökbe. Számtalan pozitív eredmény is kapcsolódik a tanulók kezdeményezéséhez, elég csak a kolozsvári New York szálló felújításának elkezdésére, vagy a dévaiak azon háromnyelvű szórólapjára gondolni, amilyent a megyei kulturális igazgatóságnak addig nem jutott eszébe megjelentetni. A következő években kiemelt figyelmet fordítanak a nagyvárosi szórványra is, hiszen ott a legnagyobb az identitásvesztés, a lemorzsolódás.
A szórványban megvalósítható sikeres programokról és lehetőségekről értekezett Winkler Gyula európai parlamenti képviselő is, aki szerint a szórvány minden kétséget kizárólag megérdemli a média figyelmét, hiszen itt is rengeteg izgalmas téma akad. A szórványt nem szabad kikerülni, hiszen ha nem beszél róla a média, akkor gyakorlatilag mintha nem is létezne, azonban amikor alannyá válik, leggyakrabban lehangoló hiposztázisban jelenik meg. A népesség fogyatkozást nem szabad elkendőzni, azonban a borúlátó, vészjósló hangnem csak további elszigetelődést, lemondást sugall, holott számtalan pozitív példa is létezik az élniakarásra - és példaként a Hunyad megyei Lozsád 2020 tervet hozta fel az előadó. Lozsád ugyanis 2020-ban ünnepli a 700. évét annak, hogy okiratokban megemlítik a település létezését. Erre az alkalomra szeretnének a helybéliek és környékbeliek nagyszabású rendezvényeket szervezni, többek között felmerült bibliográfia, mongráfia elkészítése, vagy akár a MÚRE újabb riportkötete is szólhatna Lozsádról és lakóiról – vetette fel a témát az ötletgazda Winkler Gyula EP-képviselő.
Ezt követően sor került a Magyarul szórvány. És románul? című, Winkler Gyula képviselő által tavaly meghirdetett pályázat kiértékelésére, amelyet Szilágyi Aladárnak ítéltek oda az „etnosporă” szó javaslatáért. A képviselő hozzátette, hogy a pályázat során (a szórvány kifejezésre kellett román megfelelőt találni) Szilágyi N. Sándor nyelvész felhívta a figyelmét a comunităţi dispersate/compactemár létező kifejezésekre, amelyeket szintén lehet használni. A képviselő nem utolsó sorban támogatásáról biztosította a szórványmédiát, munkacsoportjával a kiadványok megtartására és fenntartására anyagi alapokat igyekeznek elkülöníteni, és felkarolnák azokat a kezdeményezéseket, amelyek a szórványközösségek sajtótermékekkel való ellátását biztosíthatják.
Rácz Éva, a MÚRE elnöke, aki egyben az esemény moderátora is volt, felajánlotta a szervezet segítségét abban, hogy a szociográfiai felmérésekkel párhuzamosan a média hasznos partner tud lenni, hiszen a szociológusok által végzett kutatásokat követően olyan riportokat, dokumentumfilmeket lehet készíteni, amelyek átadhatók a közmédiának. Továbbá azt is lényegesnek tartotta, hogy a kutatásba bekapcsolják az újságíró- és média szakos egyetemi hallgatókat is, akik tanáraik szakmai irányításával megismerhetik és bemutathatják a szórványt.
A média képviselői fokozott figyelemmel követték Borsos Orsolya Évának, az Országos Audióvizuális Tanács (CNA) tagjának A család és a média. Lehetséges módosítások az Audiovizuális kódexben című előadását. Kiderült, hogy új meghatározásokra lehet számítani a gyűlöletbeszéd, a fiatalok által elkövetett bűncselekmények rekonstrukciója, a diszkriminatív jellegű nemi sztereotípiák használata terén, és betiltanák a gyerekek szereplését az élelmiszer reklámokban. A sok új kitétel előreláthatóan parttalan értelmezéseknek ad majd lehetőséget.
Szombaton délután a résztvevők meglátogatták a Bethlen Gábor Kollégiumot, ahol Szőcs Ildikó igazgatónő beszélt arról a projektről, amelynek eredményeként felújították a közel négyszáz éves iskolát, Dél-Erdély magyarságának mindenkori bástyáját. A szombat esti és vasárnap délelőtti kerekasztal-beszélgetések témaköre a szórvány sajtó helyzete köré épültek.
Basa Emese
Szabadság (Kolozsvár)

Kiadók, könyvek, alkotók találkozása Váradon
A Holnap Kulturális Egyesület és a Várad folyóirat szerkesztősége nyolcadik alkalommal rendezte meg a Könyvmaratont Nagyváradon. A háromnapos eseménysorozat zárónapján, szombaton avatták fel a 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költő, műfordító sírkövét a Rulikowski temetőben.
Kinde Annamária emlékezete
Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélt a költőről, Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke pedig újságírói és szerkesztői tevékenységét elevenítette fel, kiemelve, az Ady Endre Sajtókollégiumban több éven át igazgatóként vállalt munkát az újságírói utánpótlás-nevelésben. Kinde Annamária a Várad című irodalmi folyóirat szerkesztője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt.
A záróesemény, Tasnády-Sáhy Péter Kettősünnep című darabjának felolvasása előtt kiosztották az első Kinde Annamária-díjakat az Élő Várad csoport öt fiataljának: Bíró Árpád Levente dramaturgnak, Kemenes Henriette, Jock Evelin, Mihók Tamás és Ozsváth Zsuzsa költőnek. Szűcs László elmondta, minden évben kiosztják majd a díjat az arra legérdemesebbnek talált fiatal alkotó(k)n-ak. A könyvmaraton felhozatalának bősége nemhogy nem volt zavaró, de megörvendeztette a legkülönbözőbb irodalmi ízlésűeket, akik kedvükre válogathattak a bemutatott és kiállított könyvek között.
Bemutatták többek közt Bakó Endre irodalomtörténeti érdekességeket felvonultató, Irodalmi őrvárosok című kötetét, Móra László két nemzetközileg ismert labdarúgóedző, Kovács István és Jenei Imre munkáját összefoglaló könyvét, Demény Péter Apamozsár című esszéjét, Tóth Ágnes édesapja második világháborús történeteit felelevenítő, A halál katlanában című könyvét, Péter I. Zoltán újabb, régi váradi képeslapokat „faggató” összeállítását, Lokodi Imre „igaz emberi vízinovelláit”. A közönség meghallgathatta Boka László első világháborús propagandaanyagokról szóló előadását is.
Vándoráruvá válhat a könyv?
A rendezvényen több könyvkiadó is bemutatkozott a közönségnek. Derzsi Ákos, a nagyváradi Europrint kiadó és nyomda vezetője elhozta az elmúlt évben kiadott köteteiket, köztük a 2012-ben elhunyt nagyváradi Jakobovits Miklós képzőművész alkotásaiból összeállított albumot, illetve a kolozsvári színház már eltávozott művészeivel készített interjúkötetet. Előadásában felidézte a könyvnyomtatás hajnalán dívó könyvterjesztési szokást, a vásárról vásárra járó, házalásszerű vándor-könyvkereskedést. Nem volt öncélú a múltidézés, mivel már szinte közhely, hogy a digitális világ térhódításával a papíralapú könyvek olvasótábora egyre csökken. Félő, mondta a kiadóvezető, hogy hamarosan ismét megjelennek a könyveket kínálgató vándorárusok.
A könyvmaratonra minden alkalommal meghívnak egy-egy más városbeli folyóiratot vagy kiadót: idei vendég a marosvásárhelyi Lector Kiadó volt. Gálfalvi Ágnes kiadóvezető elmondta, a Mentor Kiadó örököseként megtartották a profilt, szépirodalmat jelentetnek meg, különös tekintettel a műfordításokra. Gálfalvi Ágnes kiemelte Cristian Teodorescu Medgidia, a hajdani város, illetve Maros Krajak Carpathia című regényét, mondván, fontos, hogy az erdélyi magyar olvasóközönség megismerkedhessen más közösségek életével is. A rendezvény másik két érdekes eseménye újságírói vonatkozású: bemutatták a MÚRE-tábor riportkönyvét, Hol vagytok, temesvári magyarok? címmmel, illetve Szilágyi Aladár szórványkutató országjárásának újabb etnoszriportjait, amelyek a Besztercétől a Bánságig című kötetben láttak napvilágot.
Molnár Judit
Szabadság (Kolozsvár)

Bárki lehet helytörténész
Nagyvárad számos kortárs történésszel és helytörténésszel büszkélkedik, akik nem csupán a Körös-parti város, hanem Bihar megye más településeinek történetében is kutatták azokat a jelentős, érdekes, de sokak számára kevésbé ismert eseményeket, ezek fellelhető emlékeit és megbúvó részleteiket, amelyek az évszázadok alatt a helységeket alakították. Sorozatunk első részében Dukrét Gézával, a jelenleg 116 tagot számláló Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság alapítójával és elnökével beszélgettünk helytörténészi és műemlékvédő pályája kezdeteiről, és a mesterségről vallott nézeteiről.
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nyerte el a 2015-ös Rimanóczy-díjat, amit Dukrét Géza elnök vett át. A kezdeményezésére létrejött társaság immár 23 éve végez úttörő munkát a néprajzkutatás és műemlékvédelem területén, legemblematikusabb kiadványuk a Partiumi Füzetek című kiskönyvtár-sorozat, amelynek több mint száz kötete jelent meg.
Dukrét Géza 1942. szeptember 17-én született Nagyváradon, és a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán szerzett tanári diplomát 1965-ben. Ezt követően helyezték ki Siter általános iskolájába, ahol megkezdte tanári pályafutását, melyet a nagyváradi 10-es számú Általános Iskolában fejezett be.
Előzőleg mindig felkészült
Kényelmes, értelmiségi és a régiségek iránt rajongó ember ízlését tükröző otthonában minden négyzetcentiméter relikviákkal teli és első pillantásra megszámlálhatatlan kötetet tartó polcok sokaságával van díszítve. Kerámiák, guzsalyok, mángorlók, kőzetgyűjtemény – a belépő azt sem tudja, hol kezdje a váratlanul reáköszönő gyűjtemények keltette csodálkozást. A tanár úr azonban megkönnyíti az elveszett ember dolgát, és a könyvtárszobába vezetve megígéri, hogy „a hivatalos rész” letudása után körbevezet, és mindenről mesél majd egy keveset. Addig is, helyet foglalva egy fotelben, belefog, hogy egy másik történetet beszéljen el.
„1972-ben indult ez a helytörténészi pályafutás, éspedig néprajzzal, mert legelőször is ez keltette fel az érdeklődésem, ezzel kezdtem el foglalkozni. Automatikusan gyűjtöttem, és bár magával a néprajzzal nem tudtam különösebben foglalkozni, mert nem is értettem hozzá, a történelmi rész onnan indult, hogy mint földrajzszakos tanár, a diákjaimat országos körutakra vittem, hat-kilenc napos kirándulásokra, és bejártuk nemcsak Erdélyt, hanem jóformán az egész országot, láttuk például a Fekete-tengert és a moldvai kolostorokat. Mindig úgy indultam el ezekre a felfedező utakra, hogy előzőleg felkészültem minden településnek a helytörténetéből, és röviden ismertettem a gyerekekkel azokat az információkat, amelyeket a meglátogatott műemlékekről össze tudtam gyűjteni. Ebben specializáltam magam, mondhatni, mint egy idegenvezető. 1982-ben tettem le tanári pályafutásom utolsó nagy vizsgáját (azt a bizonyos 1-es fokozatot) és a diplomadolgozatom az iskolai kirándulások szervezéséről és vezetéséről szólt” – így kezdődött egy több évtizedes munka, amely napjainkban is igyekszik lajstromba venni és megóvni a Partium és a Bánság műemlékeit, emlékműveit.
Legnagyobb munkája a Hegyköz története
A helytörténészi mesterség elsajátítása tehát ezeken az alapokon nyugszik. „Első írásom a siteri református műemléktemplomról szólt, amelynek megírásához a kölcsönkért Bunyitay Vince-kötetbe néztem bele, és alapoztam a helyi református pap ismereteire is, valamint építészetileg arra, amit én magam láttam. Az elkészült anyagot bevittem az egyik helyi laphoz, és Szilágyi Aladárnak adtam oda, aki biztatott, hogy folytassam a munkát. Persze, később, amikor tíz-tizenkét év múlva elolvastam ezt az írásomat, borzalmasnak találtam” – és nagyokat kacagva szórakozik saját magán. „Még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a Kommunista Párt kért fel minden megyei tanácsot, hogy írják meg az adott település helytörténetét” – folytatja a mesélést. – Siter esetében a szomszéd román falu igazgatója vállalkozott a feladatra, és én egyszer bementem a néptanácshoz, és elkértem ezt a munkát. Nagyon sok butaságot találtam benne, például hogy a református templomot a törökök építették, és felháborodásomban elhatároztam, és beszéltem is a néptanács titkárával, hogy megírom én a helytörténetét. Sikerült is összeállítanom egy kis kötetet.”
Kimondottan helytörténeti írásai 1990-től jelentek meg. Mivel a Hegyközben dolgozott, ezért ezen kisrégió falvainak a történetét kezdte el kikutatni a hazai és a debreceni egyházi levéltárakban. Hegyközpályi, Hegyközújlak, Hegyközcsatár, Hegyköztóttelek stb. – minden település rövid történetét sikerült megírnia és leközölnie, így adta magát egy monográfia összeállításának gondolata. 1991-ben hozzálátott a megvalósításhoz, és a kötet napvilágot is látott. Közben természetesen, folyamatosan írt cikkeket várakról, templomokról, településekről, több önálló kötete jelent meg, és társszerzőként is sok helyen fellelhető a neve, de mindmáig ezt tartja a legnagyobb munkájának, amelyet azóta is használ, és használnak mások is, például annak a tavaly novemberben megalakult Hegyközi Kollégiumnak a résztvevői, amelynek tevékenysége idén áprilisban fejeződött be. Az értékfelmérő programban, amelynek Dukrét Géza volt a tudományos vezetője, félszázan – zömében egyetemisták – tevékenykedtek.
Jakó Zsigmond „avatta fel”
„Helytörténettel foglalkozok, de nem tartom magam történésznek. Nem is tarthatom, hiszen ehhez azt kell végezni, feltétlenül kell egy diploma” – térünk át egy másik kérdésre. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy véleménye szerint bárki lehet helytörténész, akit érdekel például saját városa történelme, és kellő alapossággal és lelkiismeretesen hajlandó nekiállni a kutatásnak. „Mindig megköveteltem saját magamtól is, hogy szakforrásokkal dolgozzam, levéltári kutatás nélkül nem lehet komoly anyagot leközölni. Ez alapvető. A néprajznál pedig különösen élvezetes volt egy másfajta forrás igénybe vétele, az elmondott történelem (oral history).”
Soha nem gondolt rá, hogy történelmet is végezzen, a biológiát és a földrajzot szerette, azonban szívügye volt Siter és a Hegyköz, hiszen huszonhárom évet tanított itt, és amelyről őelőtte senki nem írt, olyannyira nem, hogy még a térség körvonalait is neki kellett meghatároznia. Élete legnagyobb munkáját emlegetve, büszkén meséli el, hogy úgymond Jakó Zsigmond avatta őt fel, amikor levélben dicsérte meg Hegyközről írt monográfiáját, mondván, hogy így kell megírni egy kistérség történetét. „Ismertük egymást, és egyszer, mielőtt elmentem volna kutatni, meglátogattam. Mondta, hogy kölcsönözhetek a könyvtárából, megegyeztünk, hogy jövök, de végül sose mentem többet. Minden történész úgy ismerte, hogy ő aztán nem szokott dicsérni senkit, csak kritizálni, szóval nagy megtiszteltetésben részesültem. Mint kistérséghez, globálisan álltam hozzá a témához. Kiindultam a bihari várból, amelynek településtörténete nyomán jött létre a többi település a térségben. Nem egyenként láttam neki ezeknek, hanem nagy összefüggésben vettem a dolgokat. Ezt kevesen csinálják, egyedül Jakó tudta, és ezért is dicsért meg, és persze, gondolom, azért is, mert nem voltam történész. Sok történész mondta később, miután megjelent a munkám, hogy ezzel simán megkapnám a doktorátust.”
1991-ben újraalapította az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE), és megalapította a Bihari EKÉ-t, amelynek 2006-ig volt a vezetője. Búcsúzásának és az EKE tizenöt éves fennállásának évfordulója alkalmából írta meg A bihari turizmus történetét. Teljes katedrával tanított, és két civil szervezetet is vezetett, ezért munkássága remek ellenpéldával szolgál az elfoglaltság mentségével élők számára: „Mindenre rá lehet érni, ha igazán akarja az ember. Inkább érdektelenségről van szó, mert például a történelem iránt érdeklődők számára a hazafiság sosem elcsépelt. A múlt rendszerben elcsépelték, de azt másképp is értelmezték, mint ma.”
Házi múzeum
A beszélgetés „hivatalos részének” letudásával lassan megtörténik a körbevezetés. A falon függő guzsalyokról (egy rúd, amelyre a fonásnál használt rostcsomót kötik fel) beszél, amelyek közül a legfiatalabb 1942-es, a legidősebb pedig az 1800-as évekből való. Különlegesen értékes darabokról van szó, hiszen szerepel rajtuk faragásuk évszáma (a múzeumokban megtalálható legtöbb darab évszám nélküli), és annak a neve is, aki számára készültek. Mángorlók, vasalófák kaptak helyet mellettük, ezek is mind az 1800-as évek végéről, egytől-egyik datálva. „A cserépedények feléről nem tudom, hogy hol készült. Sok szakember jött el hozzám megnézni őket, de ők sem tudták megállapítani. A legtöbb korondi, aztán magyarhermányi, bánnfyhunyadi, désházai, margittai, etédi, szilágysomlyói, tordai, székelyudvarhelyi, kisbaconyi darabok. Nekem van a legnagyobb révi gyűjteményem – legalább száz darab –, mennyiségben, minőségben és régiségben egyaránt.”
A kincsek sorában végezetül előkerül egy sótartó is, amelyet Benedek Elek lánya ajándékozott neki: „Öcsém Benedek Elek rokonát vette feleségül, Benedek Esztert, eljegyzésük pedig a Benedek kúriában volt megtartva, és Flóra néni, a Benedek Elek lánya volt a házigazda, aki nekem ajándékozta ezt a sótartót, de úgy, hogy előttem szedte ki a sót belőle” – meséli Dukrét Géza.
A néprajzi relikviák szemrevételezését követően a tanár úr szakkönyvtárának néhány címén is átfutunk, és mint mindenki, aki ellátogat hozzá, én is abban a kiváltságban részesülök, hogy felajánlja, nyugodtan kölcsönadja bármelyik kötetét – hozzátéve, hogy „csak kapja vissza”. Élek a lehetőséggel, és kiválasztok egyet. Megígérem, hogy visszaviszem.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Megszünteti a kiadó az Erdélyi Riportot, a szerkesztőség önerőből folytatja
Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt arról értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont - olvasható az Erdélyi Riport közleményében. Ugyanitt azt is közlik, hogy a szerkesztőség folytatni szeretné a munkát. "Az értesítés nyomán kértük a kiadó vezetőjét, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget nekünk a 14 évnyi munka folytatására, befektetők, támogatók bevonásával. Ugyan a kiadó nem zárkózott el ettől, ez idáig csupán arról biztosítottak, hogy archívumunk, a megjelent anyagok, elérhetőek lesznek a továbbiakban is" - írják. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta - ismerteti a közlemény a lap történetét. Emlékeztet, hogy a lap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek (Aranytoll-díj, MÚOSZ tiszteletbeli tagság, MÚRE Nívódíj, Szabad Sajtó-díj, Spectator-díj stb.), a szerkesztők és állandó szerzők a Riport éveiben mintegy harminc könyvet publikáltak, ezek közül jó párat a lapban megjelent publicisztikák, interjúk, riportok alapján. "Az Erdélyi Riport belső és külső munkatársai mellett a hazai és magyarországi szellemi élet számos kiválóságát sikerült szerzőként bevonnunk a lap műhelyébe. A majd másfél évtized alatt felhalmozott értékek méltatlanok arra, hogy egyetlen tollvonással véget vessenek a lap történetének. Nézeteink, világképünk nem változott e másfél évtized alatt, ugyanazokat az értékeket valljuk fontosnak, mint az indulás napjaiban. Létjogosultságunk mellett olyan érveket, kulturális értékeket tudunk felsorakoztatni, melyek minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Ilyen érvünk csak az utóbbi évekből a romániai nemzeti kisebbségeket, illetve magyar szórványközösségeket ábrázoló riportsorozat; ilyen a hazai magyar színházak előadásainak rendszeres szemlézése; a kortárs magyar irodalom és történész szakma legkiválóbb alkotóinak, művelőinek megszólaltatása; a valóban működő civil szervezetek programszerű bemutatása; több nyugat-európai ország kulturális életének, múltjának, jelenének riportszerű bemutatása; az EU intézményrendszere, az Európai Parlament tevékenységének ismertetése helyszíni tudósítások formájában; exkluzív riportsorozat a törökországi kurdok és jezidi menekültek életéről. Véleményünket soha nem az igazság kisajátítóiként fogalmaztuk meg – sem ha dicsértünk, sem ha bíráltunk –, publicisztikáinkat építő viták táptalajának szántuk, abban a hitben, hogy közéletünk éréséhez, színvonalának emelkedéséhez járulunk hozzá. Az általános gyakorlattal ellentétben a legvehemensebb kommentek szerzőivel is igyekeztünk párbeszédet kialakítani, hittünk, hiszünk a sajtó szabadságában, minden esetben szót is emeltünk a szabad sajtóért, nem sejtve, hogy mi maradunk sajtó nélkül szabadon" - áll még a közleményben. A szerkesztőség - Parászka Boróka, Pozman Erika, Simon Judit, Szilágyi Aladár, Szűcs László, Tasnádi-Sáhy Péter- ragaszkodik az erdélyiséghez, ahhoz, hogy működjön transzilván szellemiségű sajtóműhely. "Ezért a munkát önerőből, meggyőződésből, elveinkhez következetesen folytatjuk" - írják. (hírszerk.) Transindex.ro

Aláírásgyűjtés indult az Erdélyi Riport megszüntetése ellen
Aláísgyűjtést indított Demény Péter író, publicista az Erdélyi Riport január elsejei hatállyal történt megszüntetése ellen. A petíció, amelyet eddig 317-en írtak alá, azt szeretné elérni, hogy a Progress Kiadó gondolja át azt a döntését, mely az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezetett. "Ezen az online felületen véleményünk szerint (és minden ellenkező híreszteléssel szemben) kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg. Az ott (be)dolgozó újságírók (Szűcs László, Simon Judit, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Tasnádi-Sáhy Péter, Ady András stb.) minden műfajban alkottak, a glosszától a tudósításig, a riporttól a jegyzetig, az interjútól a tárcáig sok mindent olvashattunk a portálon. Ráadásul az újságírók mindenre figyeltek, a kül- és belpolitikától az irodalomig, a színháztól a menekültkérdésig. Kezdeményezésünknek szociális célja is van. Az erdélyi magyar újságírók nem tartoznak a szakma társadalmilag és gazdaságilag megbecsült rétegéhez. Ha a kiadó megszünteti az Erdélyi Riportot, azzal nemcsak azt üzeni, hogy az erdélyi nyilvánosságnak egyre inkább be kell érnie egy szűkített szemhatárú sajtóval, hanem azt is, hogy az újságírók bármikor (akár karácsony előtt), minden emberi szempont dacára szélnek ereszthetők" - áll a petícióban. Az Erdélyi Riport kiadója, a kolozsvári székhelyű Progress Alapítvány karácsony előtt értesítette a lap szerkesztőségét, hogy 2017. január 1-től anyagi okok miatt határozatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont. Az Erdélyi Riport szerkesztősége ezt december 30-án egy közleményben, hozta nyilvánosságra, amelyben azt is közölték, hogy a szerkesztőség önerőből folytatni szeretné a munkát. A kiadó egyébként szintén január elsejétől megvált az általuk kiadott másik sajtótermék, a maszol.ro a Vélemény rovatának több szerzőjétől is - köztük a rovatvezető Ágoston Hugótól is, akinek levele itt olvasható. (hírszerk.)
Kedves kollégák!
Tudatom veletek, hogy mától nem vagyok a Maszol munkatársa, vezető publicistája, rovatvezetője, miután a Kiadó (a Progress Alapítvány) nem újítja meg a szerződésemet.
December 19-én, hétfőn Debreczeni Hajnal kiadóigazgató (a Maszol impresszumában nem szerepel) telefonon közölte, hogy „köszöni a munkámat”, említett „gazdasági okokat” is; másnap Cseke Péter főszerkesztő elárulta, hogy a döntés már régen megszületett.
Fel voltam rá készülve. Régebben fontolgattam, hogy lemondok, de kezdetben azzal áltattam magam, hogy tudjuk még normálisan működtetni a rovatot, utána pedig elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségtől, az erkölcsi következményektől.
Sajnálom, hogy nem mindig sikerült megvédenem a szerzőimet. Nem szolgál mentségemre a bánásmód: a Vélemény rovat cikkei nem kerülnek fel a Facebookra, minősíthetetlen kommentek, becsületsértő trollkodások jelentek meg és maradtak tendenciózusan az oldalon a jegyzetek alatt, nem egyszer a védekezés lehetősége nélkül. (Alighanem példátlan, hogy egy rovatvezetőt letiltanak a kommenteléstől a saját lapjában. És az is, hogy nincs beleszólása szerzőinek honorálásába.)
Zavartak a fenyegetőzések is, még inkább az, hogy az utóbbi időben már nem csak azt mondták meg, kiről/miről ne írjunk, hanem azt is, hogy milyen megadott politikai témákat kell feldolgozni és hogyan. Ezeket a főszerkesztő által tolmácsolt igényeket olyankor adtam tovább a szerzőknek, amikor nem ellenkeztek a szakmai és erkölcsi megfontolásaimmal. Zavart az is, hogy a rovatot a főszerkesztő feje fölött – a kampányban legalábbis – a kiadóigazgató irányította. Legjobban azonban természetesen az viselt meg, amikor megszerkesztett és közlésre leadott jegyzetek nem jelentek meg, még ha ez nem gyakran fordult is elő.
Nem kell részleteznem, hiszen nálatok jobb tanúim nincsenek, de nyomatékosítom: én magam egyetlen cikket sem vétóztam meg, és mindegyik letiltott anyag esetében jeleztem, hogy amennyire egyetértek a szemléletével, mondanivalójával, annyira nem értek egyet cenzurális leállításával. Ezért is telt a pohár, gyűltek ellenem a panaszok, bár leginkább persze az írásaimat érte kifogás.
Nem csak a lelki szemeimmel láttam, hogy némelyek hajlamosak lennének engem mint rovatvezetőt (is) cenzúrázással vádolni. Aki ilyesmit tesz, akár célzás formájában vagy egy kalap alá véve engem a Kiadóval és a főszerkesztővel, számíthat határozott válaszomra.
Részben azért is folytattam a munkát, mert fontosnak tartottam, hogy a kampány alatt ne okozzunk zavart, ne tereljük el a figyelmet érdekképviseletünk céljairól, tudatosítsuk, hogy a közösség érdekei fontosabbak a belső vitáknál, hatalmi villongásoknál, nemzedéki konfliktusoknál, személyes kicsinyességnél, elvtelenségnél. Két hetet pedig azért vártam ezzel a levéllel, noha eltávolításom már biztos volt, hogy a rovat hátralevő anyagai tudjanak zavartalanul megjelenni, és hogy ne rontsam el az év végi ünnepeinket. Az utóbbi három napban a főszerkesztő és az új vezető publicista, rovatvezető levelei alaposan lecsökkentették tájékoztatóm „hírértékét”, mégis kivártam, időt adva magamnak is a gondolkodásra, tájékozódásra, tisztázó beszélgetésekre.
Kétlem, hogy az RMDSZ-ről írott, gyakran útszéli módon kommentált cikkeink miatt kellett meneszteni minket – korábbi reakciók a legmagasabb szinteken, majd az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány antidemokratikus politikájának, legfőképpen lélekölő gyűlöletkampányának és a sajtóval való bánásmódjának, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata volt az ok. (Ezt illetően egyetértek a bukaresti rádióban elhangzott interjú kijelentéseivel: http://www.bukarestiradio.ro/2016/12/19/a-het-hirei-2016-december-16.)
Máris túl sokat magyaráztam, mindnyájan tudjuk, valójában miről van szó. Szükség esetén egyéb részletekkel, dokumentumokkal, levelekkel is visszatérek, alább elolvashatjátok az üggyel kapcsolatos levélváltást. Először a főszerkesztőnek írtam, december 20-án. Több mint egy hét várakozás után, 28-án tudtam meg, hogy kérésem ellenére levelemet nem továbbította, ezért hivatalos indoklásért a Kiadó igazgatójához fordultam. (És a folyamodványt elküldtem Kelemen Hunor szövetségi elnöknek is.) Válaszában az igazgató megerősítette eltávolításom tényét, de nem indokolta meg, hogy annyi év után miért pont most nem hosszabbítják meg a szerződésemet, miért nem végezheti az alapító főszerkesztő tovább azt a munkát, amelyet eddig végzett, annál a rovatnál, amelyet maga gondolt ki, épített fel, irányított és gondozott.
Bevallom, még mindig irtózom a nyilvánosságtól, de ha elkerülhetetlen, és a velünk történtek (derűs vezetői szóhasználattal: „a publicisták kicserélése”, értitek ugye az utalást a nyilvánosházra...) a sajtóban felszínre kerülnek, biztosítalak, hogy az igazat fogom mondani, persze lehetőség szerint kímélve azokat, akik maguk is csupán végrehajtók, eszközök egy alantas játszmában, amelynek ha bevallott célja nem is, de eredménye mindenképpen az erdélyi magyar nyilvánosság leépítése, teljes kiszolgáltatása.
Leszögezem: kirúgásomat – mert vezető publicistává és rovatvezetővé történt kinevezésem indoklás nélküli visszavonását, lecserélésemet annak tekintem – szakmai és erkölcsi szempontból alaptalannak tartom, politikai indítékú önkényes intézkedésnek egy olyan összefüggésrendszerben, amelynek megértése véleményem szerint meghaladja végrehajtóinak szellemi képességeit és erkölcsi érzékét. (Ezt illetően egyetértek az Erdélyi Riport megszüntetésérőltájékoztató cikkértékelésével, remélem, hogy következtetései alapján minden kollégában tudatosodnak a lehetséges következmények.)
Külön kifejezem a hálámat azoknak a munkatársaknak, akikkel az Új Magyar Szó kezdeteitől együtt csináltuk a rovatot, a maga nemében a legjobbat az erdélyi sajtóban. A folytatás természetesen mindenkinek személyes ügye – szabad emberek vagyunk, szabad lelkiismerettel.
Meggyőződésem, hogy az RMDSZ-nek vissza kell nyernie belső pluralizmusát, egyensúlyát és függetlenségét, sajtónknak pedig a pártatlanságát és közszolgálatiságát, amit az Új Magyar Szó és a maszol.ro portál Vélemény rovata mindvégig becsülettel érvényesített.
Kívánok mindnyájatoknak boldog, nyugodt új évet!
Barátsággal, köszönettel,
Hugó
Transindex.ro

Szilágyi Aladár újra a Jelen Házban
Irodalmi est múltunkról és jelenünkről
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében  A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben és az Etnosz-sorozat új válogatását, Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Sok szeretettel várunk minden könyvbarátot és népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt. 
Az est szerzőjéről:
SZILÁGYI ALADÁR, helytörténész, publicista, szerkesztő, alig hogy elkezdte középiskolai tanulmányait az aradi Magyar Vegyes Líceumban, apját, Szilágyi Sándor református lelkészt letartóztatták, és húsz évre ítélték államellenes összeesküvés és rendszerellenes felforgató tevékenység vádjával. Apja a református kegyességi mozgalom tagja volt. Erős hitének köszönhetően nem büntetésként, hanem küldetésként élte meg azt a 6 és fél évet, amit előbb börtönökben, majd a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött. Kiszabadulása után Boldog rabságom címmel megírta emlékiratait, amit azóta 25 nyelvre fordítottak le.
A rendszerváltásig megbélyegzettként hordozta apja „billogát”. négyszer felvételizett különböző szakokra „reuşit fără loc” eredménnyel. Megbízhatatlanként csákánnyal, útépítőként védte a hazát. Előbb erősáramú technikumban, végül a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Közben megházasodott, két kislánya született.
1989 előtt nem volt hajlandó a családjától egy távoli helységben marxizmust tanítani, és mivel a bélyeg nem kopott le a homlokáról – bár elkezdett novellákat közölni különböző lapokban – egyetlen szerkesztőség, vagy kulturális intézmény ajtaja se nyílt meg előtte.
Végül 1990 januárjában léphetett be a sajtó világába. Előbb a Bihari Napló napilap munkatársa volt, rövidesen a Kelet-Nyugat irodalmi-művészeti hetilap egyik alapítója, majd négy hónap elteltével főszerkesztője lett. Számos közéleti funkciót is elvállalt, nyolc évig volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka és 1996–2000 között a MURE alelnöke.
2008-ban az EMKE  Spectator-díjával, 2012-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Sütő András-díjával tüntették ki, 2015-ben megkapta a Magyar Újságírók Szövetsége Életműdíját.
Jelenleg a Várad irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője, 2017-ig a megszüntetett Erdélyi Riportnak is munkatársa volt. Könyvkiadással is foglalkozott, az utóbbi 11 évben 12 saját kötete látott napvilágot.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)

Hajszálgyökereink mentén
Több mint egy évtizede annak, hogy az akkor még nyomtatott hetilapként létező Erdélyi Riport  Etnosz címmel időszaki melléklettel is rendelkezett. A század első éveiben a riporter sorra járta a Romániában élő nem magyar kisebbségeket a szatmári sváboktól a Konstanca megyei arománokig, a deltai lipovánoktól a bánsági szerbekig, előcsalva az egységes nemzetállam egyszínű ideológiai elkendőzője alól az ugyancsak tiri-tarka, élő etnikai szőttes küszködő darabjait.
A pozitív fogadtatáson felbuzdulva a sorozatot két kötetbe szerkesztve, A Klisszúra titkai – Zárványok és szórványok a Partiumtól Dobrudzsáig (2006) és A nemlétezők lázadása (2009) címmel könyvformában is kiadták. A tízes évek elején a riportutak kacskaringói elsősorban a román többségű vidékek magyar településszigeteihez vezettek. A riportok könyv formájában két kötetre osztva jelentek meg: a Zárványok és szórványok III. köteteként: Csodaváróktól, csodateremtőkig (2011) és a Váradhegyalja – Egy világ a város körül (2014) címmel.
A legújabb kötet, immár az ötödik válogatás – Besztercétől a Bánságig (2016) – újrajárja a magyar szórványvidék egy részét, számba veszi és rögzíti a 2011–13 közötti szívszorító, de nem reménytelen szórványállapotokat.
Szimbolikus helyről, a Beszterce megyei zsákfaluból, Cegőtelkéről – László herceg híres kerlési csatája színhelye közeléből, onnan ahol a későbbi szent királyunk megmenti a pogány karmaiból a magyar lányt – indulva ereszkedik le Máramaroson át a Partiumba, innen pedig Arad-hegyalján át Végvárig, a Bánság temesi részének déli pereméig. 
   A kötet betekintést kínál a hagyományokban gazdag, ám rohamosan fogyatkozó máramarosszigeti magyarság mindennapjaiba; s a jó negyedszázada a névtelenségből hirtelen a világsajtó címoldalaira robbant kis tövisháti falu, Szilágymenyő küzdelmébe, amely a környező magyar településekkel való összefogásban képzeli el fejlődését és képesnek tartja magát kinőni a „csak idillikus természet-közeli menedék” állapotából.
Szerét ejthetjük az egykoron virágzó fazekassággal rendelkező Sebes-Körös menti, a ma is életerős partiumi magyar végvár, Rév megismerésének, ahol a politikum és az egyház összefogása határozza meg nemcsak a lassan, de fogyatkozó magyar közösség, hanem az egész többnemzetiségű település fejlődését. Várad felé lecsorogva a folyón két apró település sajátosságaival kínál meg a szerző: Pósalakéval, ahol „bármi is történjék, az mind az egyházhoz, személyesen a tiszteletes úrhoz köthető” és Fugyiéval, ahol aszfaltról kőre vált az út ugyan, de történelmi országútja elér 1236-ig.
A riporterrel újra felkeressük szülőhelyét, a magyar végnapjait élő Pankotát, ahol megszűnt létezni a művelődési ház és ahol kultúrára nemigen telik a közpénzből. „A megye legszebb barokk kastélya termeiben valamikor, a művészet- és irodalompártoló Dietrich József báró és utódja idejében előkelő társaságok vendégeskedtek. Szalonjaiban Liszt Ferenc koncertezett, Jókai Mór tette tiszteletét, de ma már a hazajáró lelkek sem járnak oda kísérteni… A kapuja zárva, jó néhány ablaka betörve, még a hatalmas kovácsoltvas ajtók – a fémművesség remekei – egyike-másikának lába kelt” – szomorkodik Pettenkofer Péter a városka mindentudó lokálpatriótája.
Házalásunk új állomása az a Gyorok, ahol 2013-ban csak öt gyereket írattak be magyar oktatásra. „Négyen közülük vegyes házasságból származnak, előbb meg kell tanítanom őket a legelemibb anyanyelvi ismeretekre, hiszen otthon csak románul beszélnek” – panaszkodik a tanítónő. A riporter keserűen konstatálja, hogy: „A Fehér Köröstől a Marosig húzódó vidék Árpádkori alapítású településein egyetlen magyar anyától és apától származó gyermek tanulja anyanyelvén a betűvetést…”
 Tanúi lehetünk, hogy a Simonyifalvát, Bélzerindet és Vadászt is magába foglaló Tőzmiske valóban élni akaró, fejlődő község, s végül eljutunk az alig 200 éves múltra visszatekintő telepes faluba, a temesi Végvárra, ahol ma is olyan összetartó, szervezett közösség él, hogy bármelyik magyar többségű település számára is példaképül szolgálhatna.
   A kötet riportjaiban a szerző választékos magyar nyelven tájakat rajzol meg, azonban a történetek igazi főszereplői nem a tájak, nem a műemlékek, hanem a magyarságukat ott megélő emberi közösségek és az azokat összetartó, a riportokban megszólaló hétköznapi hősök, lokálpatrióták, tisztségviselők, azok az 1990 után kibontakozó kisebbségi önépítés élharcosai, akik munkálkodása nyomán bizonyosan megállapítható, hogy e települések közösségei nem csupán magyar múlttal, hanem jelennel, s minden lélekszámbeli fogyatkozás ellenére jövővel is rendelkeznek.
 o0o
 Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében  A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben; és az Etnosz sorozat új válogatását: Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Nyugati Jelen (Arad)

Jó könyvek a történelemről és szórványról
„A januári hidegben egy izgalmas, forró hangulatú rendezvényre várjuk az aradi könyvbarátokat” – szólt a szerda esti eseményt beharangozó számos cikk egyik mondata.
Januári hideg kétségtelenül volt, bizonyára ez az oka annak, hogy a Jelen Ház nagytermében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének szervezésében megtartott rendezvénynek kicsivel kevesebb résztvevője volt a szokásosnál, amikor pótszékeket is be kellett hozni, hogy minden érdeklődő elférjen a jókora teremben. Panaszkodni így sem kell: a világ számos, Aradnál nagyobb városában örülnének, ha ekkora közönséget vonzana egy könyvbemutató, amely most, nálunk – többek között – két értékes alkotást, mindkettő Szilágyi Aladár munkája, ajánlott az olvasók figyelmébe. 
A Nyugati Jelenben, valamint az Irodalmi Jelen legutóbbi számában megjelent beharangozó, figyelemfelkeltő (Murvai Miklós és Réhon József tollából származó) cikkek olyan bőséggel és részletességgel beszéltek aSzámon tartott országés a Besztercétől a Bánságig című kötetekről, hogy a krónikás már-már fölöslegesnek érzi magát a könyvbemutató értékelésénél, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy aligha mondhat újat és érdekeset.
Annyit talán mégis, hogy a nagyváradiak kezdeményezése egy Szilágyi Aladár-sorozat kiadására – amelyben kiemelkedő, de inkább meghatározó szerep jutott a nemcsak újságírónak, hanem szerkesztőnek, könyvkiadónak is kiváló Szűcs Lászlónak – több mint dicséretes. Tessék elgondolni: Szilágyi könyvei nélkül honnan ismerhetné meg a mai, kisebbségi létbe szorult magyar olvasó annak a 24 romániai nemzetiségnek az életérzését, mindennapjait, amelyet Szilágyi riportjai elénk tárnak? És honnan tudná a jövő magyar nemzedéke (remélhetőleg még lesz olyan), hogy miként éltek, gondolkodtak, reméltek (vagy már nem) a XXI. század elején a ma már csak szinte nyomokban létező, egykor virágzónak mondható kisebbségek?
Az előző köteteket követően most a magyar szórvány került a szerző figyelmének középpontjába: a Beszterce, Bihar, Arad, Temes megyei magyarság. A szerzőnek, úgymond, kutyakötelessége felmutatni a pozitív, előremutató példákat (ha vannak ilyenek, és még vannak) arra vonatkozólag, hogyan próbálja meg a szórványmagyarság, főleg ha rátermett és elkötelezett vezetői akadnak, megőrizni önmagát. A statisztika azonban, még akkor is, ha nem mindig tökéletesen megbízható, számokban, adatokban tükrözi: a hazai magyarság (és nem csak a szórvány!) nagy gondban van, s csak a demográfiai magatartás gyökeres változása (világosabban: a mostaninál sokkal több gyermek nemzése és magyarságban való felnevelése) hozhat igazi eredményt.
A Számon tartott ország egy ötödik kötetéhez érkezett, az anyaország történetéről szóló interjúsorozat újabb könyve. Évekkel ezelőtt a Váradon elindított (azóta, mint hallom, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyögyre is kiterjesztett), a magyarországi történelemkutatás jeles képviselői által tartott előadássorozat ihlette. Öt évadon keresztül – nemrégiben indult a hatodik – , különböző nézőpontokból és témakörökből kiindulva félszáznál jóval több előadó értekezett a magyar történelemről. És kell-e mondanunk: a széles közönség számára a történelmi művek egyrészt hozzáférhetetlenek, másrészt (ha nem lennének is megközelíthetetlenek) olykor nehézkesek, túlságosan részletezőek, egy, a történések kvintesszenciáját népszerűbb, felfoghatóbb változatban tárgyaló előadást azonban szívesen hallgatnak meg és könnyebben fognak fel az emberek.
Szilágyi Aladár eddig öt interjúkötete a magyar történelem egy évezredét hozza közel az olvasóhoz „népszerű” formában, olvasmányosan, és a legújabb kutatások fényében igazítja el őket a történelem sokszor igen bonyolult labirintusában – hangsúlyoz vagy háttérbe helyez (eddigi tudásunkhoz képest) személyiségeket, történéseket, „naprakész” ismeretekkel vértez fel bennünket.
Persze, ha figyelmesen olvasunk.
A szerda esti összejövetelen Murvai Miklós fő szervező, Réhon József (Szilágyi Aladár egykori aradi tanára) szólalt fel, mielőtt a szerkesztő-kiadó (kiadójának előzőleg megjelent könyveiről is beszámoló Szűcs László)  Szilágyi Aladárral beszélgetett volna bemutatott köteteiről. Színvonalas, jó hangulatú, szép este volt. Kár, hogy az ifjúság (mégiscsak az lenne a jövőnk) teljes mértékben hiányzott. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Várad híres művész-szülöttje
Szalai József nagyváradi születésű, Svájcban élő festőművész munkáit tartalmazza az a tavaly megjelent album, melyet péntek este, a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutattak be.
Milyen lenne, ha ismert kortárs erdélyi írókról – mint például Bodor Ádám, vagy Dragomán György – szeretnénk többet megtudni, de az égvilágon semmit sem találnánk róluk? – tette fel a kérdést Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője a pénteki bemutatón. Valahogy így van ez Szalai Józseffel is – vajon mi lehet az oka annak, hogy annyira keveset tudunk róla?
„Robbantott”
A későbbiek során a művész személyes ismerője, Szilágyi Aladár, a Várad folyóirat szerkesztője szólt a művészről, akit „bősz nyomdászlegény” korából ismer, s akit hatszor nem vettek fel a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, majd Bukarestben sikeresen felvételizett. De  a sikeres felvételi előtt is lázasan kutatott, alkotott, nem zavarta, hogy senki nem hiszi el, hogy tehetséges. Aktív személyiség volt, de mégis visszahúzódó, rendkívül érzékeny, még az érdeklődést is gyanakodva fogadta. Bukarestben aztán „robbantott”, egy ortodox templom nyomdájában talált kőlapokat használt fel,  színes kőnyomatai hatalmas sikert arattak. Bár sikeressé és elismertté vált, az otthontalanság kísérte végig, mind Bukarestben, mind később Svájcban. Egy másik jellemzője pedig az volt, hogy nem tudta magát adminisztrálni, sok remekművéről  azt sem lehet tudni, hol van. Minden műfajban otthonos volt, „ha kellett, felcsapott reneszánsz, vagy barokk korabeli festőnek”, s titkai közé tartozik az a belső sugárzás is, mely az általa festett tárgyakból és alakokból felénk árad – mondta Szilágyi Aladár.
Rátelepedett
Banner Zoltán művészeti író, az album szerzője elmondta, milyen körülmények között ismerte meg a hatvanas években az akkor még egyetem előtt álló művészt, s a jelenlévők azt is megtudhatták, mi volt kezdeti sikertelenségének oka: tizenöt éves nyomdászinas volt, amikor „rátelepedett a securitate”, s együttműködésre szólította fel, cserébe sikeres felvételit ígértek neki. Ő viszont „szemberöhögte őket”, mondván, nem kell neki segítség ahhoz, hogy bejusson. Mindennek hat évi sikertelen felvételi lett az eredménye…
A későbbiekben szó esett arról, hogy a művész rossz egészségi állapota miatt a monográfiát minél hamarabb el kellett készíteni – jelenleg viszont felépülőben van, alkot is. Barabás Ferenc, az albumot megjelentető  Bar-Typo Stúdió vezetője elmesélte, milyen körülmények között sikerült átadni az album száz példányát a festőművésznek, svájci otthonában.
Szilágyi Aladár elmondta, hogy a Várad következő számában a festőművészről is olvashatnak, Szűcs Lászlótól pedig megtudtuk, hogy késő tavasszal egy váradi kiállítást terveznek Szalai József műveiből.
Később a jelenlévők, akik közül többen személyesen is ismerték a művészt, hozzá fűződő történeteket meséltek el, majd a szerző dedikálta az albumot.
Neumann Andrea
erdon.ro

Eseteim lágyszívű szekusokkal
SZILÁGYI ALADÁR újabb emlékező írása arról szól, hogy miként került közvetlen, személyes-szívélytelen kapcsolatba a Securitate néhány tisztjével a hetvenes-nyolcvanas években.
Fiatal házasokként a régente Sal Ferenc (manapság Dunărea) nevű utcában laktunk, annak sikátorrá szűkülő felvégén, melynek alvégén, szemtől szembe a Barátok templomával a Securitate székelt. Mivel naponta elhaladtunk a laktanyaépület előtt, gyakran láttuk ki-bejárkálni kapuján a belbiztonságiakat. Sokukat ismertük látásból, s néha azzal szórakoztunk a párommal, hogy a hátuk mögött haladva, a tarkójuk láttán tippeltünk: az ipse benyit-e vagy sem a Dunărea 2. szám alatti szárazkapun. Valamiféle aurája lehetett az elvtársak tarkójának is, hiszen általában beváltak a tippjeink…
Sokáig volt szemközti szomszédom itt, az Eminescu (régente: Szaniszló) utcán egy kvietált kapitány, aki forgalmas ügyvédi irodát működtetett. Magyar volt az istenadta, hangulatos úr benyomását keltette. Hamar köszönőviszonyba kerültünk. Még javában fúrtam-véstem új otthonunk falait az elavult szerelékeket kicserélendő, amikor egy délelőtt beállított, és érdeklődéssel asszisztálta a bergmanncsövekkel való birkózásomat. Egyszer rajta kapott, amint a létra tetején – a saját munkamorálom emelése végett – munkadalokat improvizálok, afféléket, hogy „nincs szebb, mint a szerelem, / míg a villanyt szerelem…” Produkcióm sikert arathatott, mert hazaugrott, és egy jóféle szatmári szilvapálinkát tartalmazó butykossal tért vissza. Amidőn alkoholszintje a kérkedhetnékig emelkedett, elmesélte, hogy ő ifjúkorában – már a Securitate állományának tagjaként – Kolozsvárott tanult jogot, méghozzá magyarul, a Bolyai Egyetemen. És tejfölösszájú hadnagyocskaként azt a harci feladatot kapta, hogy néhány kollegájával karöltve személyesen faggassa ki a professzorait, Balogh Edgár, Demeter János és Jordáky Lajos elvtársakat. Sajnos, a későbbiekben már nem vette elő ilyen mértékű őszinteségi roham, bár szívesen rögzítettem volna az emlékeit, legalább azzal az ominózus koncepciós egyetemi perrel kapcsolatban.
Egyébiránt derék magyar lehetett, nyugodjék békében, elvégre az RMDSZ létrejötte után, annak hőskorában, ott láttam tüsténkedni az alapító atyák körében. Jogi tudományoknak sem lehetett híjával, hiszen ő maga készítette fel sikeresen egy szem lányát az egyetemre. Az ambíciózus leányzó – szülei nem kis büszkeségére – a rendszerváltás után nem sokkal egyetemet váltott, a Babeş-Bolyait otthagyva, meg sem állott Oxfordig…
Az őrnagy, aki közel fél esztendőn keresztül „foglalkozott velem” a 70-es években, a nagy „Ady-körös balhénk” idején, joviális hivatalnok kinézetű emberke volt. Verejtékben úszva rótta gyöngybetűit a kihallgatási jegyzőkönyv lapjaira. Ha pocolista korában még létezett volna olyan diszciplína, hogy „szépírás”, bizonyára csupa kitűnővel jutalmazta volna a tanító nénije. Alapos önismeretre vallott, hogy amikor úgy érezte, be kell erősítenie, csatlakoztatott maga mellé egy szúrósabb tekintetű, megtermettebb fickót, segítségül. Nem, nem bántottak, meg se simogatták a fejemet. Én meg úgy védekeztem, ahogy tudtam. Amikor egy-egy éjszakai műszak leteltével fölszólt a villanytelep portársa a vezérlőterembe, hogy „Sziszikém, már várnak!”, mire a kapuhoz értem, gyakran sikerült kívülre helyeznem magamat magamon. Ilyen felülkerekedett állapotban, outsiderként mertem nekik szegezni a kérdést:
„Árulják el, magukat addig nem engedik haza, amíg nem produkálnak rólunk valamit, akármit, irredenta szeánszot, szexorgiát, székelyhimnuszt, egyebet?”
Olyankor szemlátomást meg is sértődtek, de az én őrnagyom hamar túltette magát az efféléken.
Később, amikor felső utasításra lezárták – ha nem is tették ad acta – az ügyünket, összefutottam vele a Fő utcán. Őrnagyom széles mosollyal üdvözölt, és megkérdezte: „Ce mai face cenaclul Ádi?” Úgy érdeklődött az Ady kör hogyléte felől, mintha egy kedves, közös ismerősről lett volna szó…
Harmadik példaesetem a rendszerboruláshoz közeli történet. Ennek a lakásnak, melyet 1982-ben béleltünk otthonunkká, előzőleg egy román család volt az albérlője. Az asszony tanárnő, a férfi szekus alezredes volt. Valamiféle nosztalgia mocoroghatott bennük az Eminescu utcai kertes ház iránt, hiszen elköltözésük után néha meg-meglátogatták az udvar lakóit. Egyszer az alezredes egyedül állított be. Az volt a feltűnő rajta, hogy ez a mindig kifogástalan öltözékű, vőfély eleganciájú, kinyalt férfiú, most fésületlenül, megbontott nyakkendővel, nyitott ingnyakkal, alkoholbűzbe burkolózva jelent meg. A markában egy félig telt borosüveget szorongatott. Egyedül voltam otthon, éppen bevallatlanul rejtegetett írógépemen pötyögtettem valamit a kerti bádogasztalon. Elmagyarázta, hogy az ő ötvenedik életévét ünneplő szülinapi bankettjéről szökött meg. Engedélyt kért, hogy letelepedhessen velem szemben. Majd arra is, hogy kicsit körülnézhessen a lakásban, mely „az első nagyváradi otthonunk volt, ahol nagyon boldogok voltunk, ahol a kisfiúnk gügyögte az első szavait, ahol megtette az első lépéseit stb., stb.” Bejelentetlen látogatóm nosztalgiája elég csöpögősre-nyúlósra sikeredett. Valamit kiolvashatott tartózkodó testtartásomból, mert kérdezés nélkül, diszkrét böffentések közepette, elkezdett mentegetőzni. Elmagyarázta, hogy őurasága szívesebben maradt volna a tanári pályán, csak hát fiatal házasokként semmi esélyük sem volt arra, hogy az isten háta mögötti hegyi faluból, ahová repartizálták őket, jobb helyre kerülhessenek. A Securitate a 60-as években fiatal, több nyelven beszélő értelmiségieket toborzott, ő az anyanyelvén kívül magyarul, oroszul is értett, angolul is valamelyest. Jelentkezett, és fél éven belül bekerültek Nagyváradra, ebbe a zárt városba, a felesége is kapott állást. Három évig laktak itt albérletben, aztán saját lakáshoz jutottak a központban. Mindezt sűrűn mentegetőzve, sunnyogva szövegelte, talán megérezhetett valamit a széljárásból, hiszen ’89 őszét írtuk akkoriban…
Rezzenetlen arcom láttán, elibém tolta a maradék italt. Amikor felállt, akkor vettem észre, hogy megereszkedett nadrágján jókora húgyfolt terjeszkedik.
A negyedik eset nem sokkal későbbi, 1989. október hatodikához kötődik. Gábor barátom a maga nyíltan merész módján felhívott telefonon, és aziránt érdeklődött, hogy holnapután nem tartok-e vele Aradra. Igenlő válaszom mások érdeklődését is fölkelthette, mert másnap délelőtt három férfiú állított be hozzánk. Bevezettem őket, s az egyikük ékes magyarsággal próbált lebeszélni arról, hogy hajnalban felüljek az aradi vonatra. Azt nem kérdeztem meg hívatlan vendégeimtől: ugyan honnan van tudomásuk arról, hogy hová készülünk, inkább affelől érdeklődtem: mitévők lettek volna, ha nem találnak idehaza? Holnap hajnalban az állomáson vártuk volna – válaszolták készségesen. Kiderült, hogy a másik két vizitelőm is beszél magyarul. Anyanyelvemre fordítva a szót, kevésbé választékosan, de nagy igyekezettel igyekeztek lebeszélni a zarándoklatról. „Ezek az idők nem alkalmasak az ilyen gyülekezésekre!” – hajtogatták sokat sejtetően.
Valóban, nem mentem el. Másnap este a Kossuth rádió bemondta, hogy az aradi vesztőhely környékét október 6-án motorverseny miatt lezárták, meg sem lehetett közelíteni. Tehát „beigazolódott” jóakaróimnak az időpont „alkalmatlanságára” vonatkozó jóslata. Különben amikor távoztak, az egyikük visszaszólt:
„Reméljük, be is tartja az ígéretét, nehogy holnap véletlenül egy autó elgázolja Aradon!”
Értettem a szóból. Azt viszont én sem sejtettem, hogy a kisebbik gyermekem aznap nem ment iskolába, mindent hallott a szomszéd szobából. A tizenhat éves leányka riadt őzikeszemekkel került elő az érettem „aggódó” szekusok távozása után…

erport.ro

Nagyváradi könyvbarátok Sepsiszentgyörgyön
Kevesen voltak jelen a nagyváradi Várad folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület csütörtöki könyvbemutatóján az Árkosi Művelődési Központ sepsiszentgyörgyi, Olt utcai székházában, de akik ott voltak, minden bizonnyal jól érezték magukat. Simon Judit, a Holnap Kulturális Egyesület elnöke és Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője több általuk kiadott kötet mellett a Várad folyóiratot, a Biharország havilapot és a Holnap magazint is bemutatta röviden, nézői kérdésekre válaszolva pedig a könyvkiadással kapcsolatos személyes élményeikről meséltek a jelenlévőknek.
Amint a házigazda Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központjának vezetője elmondta, a nagyváradi vendégek mostani és májusban sorra kerülő következő szentgyörgyi bemutatkozásának célja, hogy a két város közötti kommunikáció felerősödjék, megismerje a közönség a fontos kezdeményezéseket, amelyek kapcsolódnak az erdélyi vagy akár az egyetemes magyar kultúrához. Nagyvárad és Sepsiszentgyörgy bizonyos szempontból hasonló helyzetben érte meg a rendszerváltás időszakát, nem voltak olyan kulturális intézményeik, mint amilyenekkel Kolozsvár vagy Marosvásárhely rendelkezett, például nem volt hagyománya ezekben a városokban a könyv- és folyóirat-kiadásnak – mondta el Szűcs László, majd röviden összefoglalta a nagyváradi sajtókiadás történetét a múlt század eleji első kezdeményezésektől, a Tavasz és a Magyar szó megjelenésétől napjainkig, külön kiemelve a Holnapot, amely folyóiratnak indult volna, de végül csak két antológia lett belőle, és a Kelet-Nyugatot, mely 2002-es újraindulásakor a Várad nevet kapta. Mint mondta, ez a név kicsit behatárolja, lokálissá teszi, de a lap azért igyekszik egyetemes értékeket képviselni. A Várad kiadó mint kulturális közintézmény és a Holnap Kulturális Egyesület civil kezdeményezés jóvoltából a könyvkiadás is működik Nagyváradon, többnyire ugyanazokkal a munkatársakkal. A Holnap indulásáról Simon Judit elmondta, hogy a Riport Kiadó jogutódjaként jött létre, és jól meghatározott célja, hogy fiatal, kezdő szerzőket támogasson a jövő magyar irodalma felé tekintve, amint az egyesület tudatosan választott neve is mutatja.
A bemutatott kötetek között Gálfalvi György Kacagásaink című, Securitatéval kapcsolatos emlékiratairól, Gittai István Létesszencia című verskötetéről, Fábián Sándor válogatott verseit tartalmazó kötetéről, Móra László két legendás romániai magyar labdarúgó-mesteredzőről, Kovács Istvánról és Jenei Imréről szóló portrékötetéről, egy erdélyi és partiumi újságírók által készített temesvári riportkötetről, Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel készült interjúkötetéről, Péter I. Zoltán Régi képeslapok, régi történetek című helytörténeti munkájáról, Tóth Ágnes A halál katlanában című második világháborús dokumentumkötetéről, Demény Péter Sünödi és a trallalla című karcolatairól, Hajós Erika Tilinkóci és a muzsikobold című mesekönyvéről, a Karácsony Benő életművét tartalmazó sorozatról és Kinde Annamária utolsó verskötetéről meséltek a vendégek, majd néhány rövid verset is felolvastak a hallgatóságnak. A könyvbemutató vége közvetlen hangulatú beszélgetéssé oldódott, mely során különböző Nagyváradon szervezett, irodalommal kapcsolatos rendezvényekről – vitaszínházi estről, a Holnap Feszt nevű összművészeti fesztiválról, a Nagyváradi Könyvmaratonról – és a kiadott könyvek szerkesztéséről, terjesztéséről, eladásáról is megtudhattunk pár érdekességet.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díjakat adott át az RMDSZ
Csütörtök este a nagyváradi Trade Center konferenciatermében küldöttgyűlést tartott az RMDSZ Bihar megyei szervezete. Három Hűség és egy A kezdet-díjat adtak át.
A laudációkat egyetlen kivétellel Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke olvasta fel. A kezdet-díjat Dérer Ferenc újságíró, lapunk főszerkesztő-helyettese vehette át. Többek közt elhangzott róla, hogy alighanem a leghosszabb ideje folyamatosan a Bihar megyei sajtóban dolgozó kolléga, aki 1989 utolsó napjaiban jelen volt az újságírást is érintő forradalmi változások döntő pillanataiban, a Fáklya napilap utolsó, és a Bihari Napló első főszerkesztőjeként. Közel három évtizede ugyanazon lapot szolgálva, immár főszerkesztő-helyettesi minőségében múlhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy a sajtó a legkisebb településen is megjelenjen, a vidéki bihari emberek életét, gondjait, eredményeit minél szélesebb körben megismerhesse az olvasóközönség. Az ő törekvésének köszönhető, hogy a hazai magyar napilapok között elsőként Nagyváradon jött létre külön, állandó rovat a vidéken élőkről, a vidéken élőknek.
Vidék
Nincs is olyan magyarok lakta település a megyében, ahol ne fordult volna meg az elmúlt években. Riporterként a vidéket, a vidék értékeinek a felmutatását tartotta/tartja egyik legfontosabb feladatának mind a mai napig. Sokat tett azért, hogy a váradi sajtó felfigyeljen a vidéki emberekre, és azért, hogy a vidéki emberek is sajtófogyasztókká váljanak. Hogy munkája nem maradt eredmény nélkül, az bizonyítja, hogy nem csak ő ismeri a vidéket, hanem az ott élők is ismerik őt. Bizonyíték erre az a pár napja történt eset, amikor egy érmelléki szőlődombon járva számára ismeretlenek szólították nevén a sorok közt, beszédbe elegyedve vele, elismerően szólva a munkájáról. Mi lehet ennél nagyobb elismerés egy újságírónak?
Azonban nemcsak az újságíráshoz, a vidékhez, a magyarsághoz maradt hű, hanem az RMDSZ-hez is. Ő kezdeményezte az alapítók nevét tartalmazó emléktáblát is. Ott volt, amikor a szervezet Váradon megalakult, és ott van annak munkájában egészen napjainkig, a nagyvárad-csillagvárosi körzetnél betöltött szerepével. A Megyei Tanácsban több ciklusban is képviselő volt, hiszen ki tudta volna jobban, hogy milyengondjaik, megoldásra váró problémáik vannak az elöljáróknak, az intézményvezetőknek, vagy az egyszerű lakosoknak, mint az, aki naponta köztük jár, aki kérdezett, és akinek válaszolva el is mondták, hogy miben várnak segítséget, támogatást.
A Hűség-díjat idén Barabás Imre magyarkakucsi RMDSZ-elnök, a helyi református egyházközség főgondnoka, Mihók Géczi István révi nyugalmazott villanyszerelő és Varga Gábor kutatóvegyész, kultúrnapszámos kapta, utóbbi laudációját Szilágyi Aladár közíró olvasta fel.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Bloggerpópák
Szilágyi Aladár jegyzete az ortodox egyház virtuális valóságáról.
Bizony, előfordul hátterezés közben, az interneten navigáltomban, hogy el-eltévelygek az eredeti témakörömtől, és számomra idegen, ismeretlen vizek neándereibe bonyolódom. Így történt ez a minap is, amikor azon elménckedtem a Szent László év, illetve a hét végén kezdődő Varadinum ünnepségek apropóján – várostérképpel a képernyőmön –, hogy miként is van ez: a Váradot alapító szentkirály nevét „viselő”, strada Sf. Ladislau sikátor derekából ágazik el (erre a részletre csupán most figyeltem fel!) egy hasonlóan kurta utca, mely Aron Cotruş, a Vasgárda bárdjaként is számontartott költő nevét hordja… Menten kínálkozna a felvetés: miféle (per)verzió tette lehetővé a 90-es évek eleji nagyvonalú utcanév-osztogatások során, hogy a Mihály Arkangyal Légiónak, a legionáriusok Kapitányának, Corneliu Zelea Codreanunak a dicsőségét zengedező poéta a „mi Lászlónk” tőszomszédságába kerülhessen?
A Cotruş-téma mentén elindulva jutottam el egy bennünket körülvevő, bár tőlünk távol álló közeg: az ortodoxia internetes világához. Annak rendje és módja szerint a görögkeletiek papjai és hívei, a hivatalos egyházi portálok mellett megteremtették a maguk kisebb-nagyobb közösségeket átszövő online hálózatát, és kialakult egy főleg pópákból, ritkábban kalugyerekből, néha majkucákból álló blogszerzői mag, amelyik a hozzá tapadó fórumozók, kommentelők seregével együtt tematizálja, terelgeti, befolyásolja az őket érdeklő, érintő kérdéseket.
Ami rögtön szembeötlő, hogy napjaikban, ha nem is skizma értékű szakadás, de sok helyütt nyomon követhető repedés keletkezett a Román Ortodox Egyház, a BOR berkeiben, a 2016 júniusában Krétán megtartott, összortodoxnak kezdeményezett szinódus azon határozata miatt, mely párbeszédet szorgalmaz a többi keresztény felekezettel, az ökumené jegyében. Nos, a román ortodoxia ultrakonzervatív, fundamentalista irányzata hallani sem akar a közeledésről, a megbékéléséről!
A legmaradibb véleményvezérek rablózsinatnak minősítették a krétai találkozót, melyen az oroszok, a bolgárok és a grúzok kivételével 230 püspök vett részt. Az „ördög”, pontosabban: a szabadkőművesek, a zsidók világméretű összeesküvése következményének tartják. A krétai nyilatkozat aláírói – eme bloggerek véleménye szerint – elárulták az ortodox hitet, az eretnekekkel lepaktálva maguk is az eretnekség vétkébe estek. Az ortodoxiát egyetlen igaz hitnek vallók össznépinek szánt mozgalmat indítottak avégett, hogy a krétai határozatot aláíró, tehát annak elveivel egyetértő főpapokat „tiltsák ki”, azaz addig hagyják ki a nevüket a szentmisék alatti megemlékezés (pomenire) alkalmával a fölsorolásból, amíg meg nem bánják vétküket. A „krétai kérdés” nem csak a bloggerpópák között váltott ki kegyes körökben szokatlanul éles hangú vitát, hanem egyházfegyelmi intézkedéseket is eredményezett, több esetben nyílt konfliktusokhoz vezetett az egyházi felsőbbségek nevében fellépő méltóságok, az oldalukon intézkedő csendőrök, és a nekik ellenszegülő rebellis papok, főleg szerzetesek s a hozzájuk csatlakozott hívek között. Egy bukovinai szerzeteskolostor megszentelt falain belül, az oltár, a szentély „birtoklásáért” tettlegességig fajuló dulakodás alakult ki.
Egyebekben nincs ekkora eltérés a „konzervatív” és a „liberális” bloggerpópák között. Mind a két oldalon felkarolták azt a kezdeményezést, hogy indítsanak tiltakozó aláírásgyűjtést a pápa romániai látogatása ellen, hogy folytatódjék a védőoltások kötelező volta elleni tiltakozó akció, egyetértenek a 666-os számjegy malefikus hatását illetően stb., stb.
És Corneliu Zelea Codreanu, a Vasgárda vezérének történelmi megítélésében sem tapasztalható nagy eltérés a két tábor között. Mi több, egyetértőleg szorgalmazzák, hogy a december elsejei nemzeti ünnepek alkalmával helyezzék előtérbe Mihály Arkangyal Légiójának kapitányát. erport.ro

Továbbvinni a város poézisét
Ecsetvonások címmel nyílt meg Tolnay Tibor (1932-2009) nagyváradi festőművész kiállítása tegnap délután Közép-Kelet-Európa egyetlen szecessziós múzeumában, a nagyváradi Darvas-La Roche-ház Vörös termében. A tárlatot Szilágyi Aladár helytörténész, publicista, szerkesztő mutatta be.
A XXVI. Festum Varadinum egyik kimagasló eseményének nevezte Tolnay Tibor Ecsetvonások című kiállításának megnyitóját Kecse Gabriella, a programfelelős Tanoda Egyesület elnöke, aki az ismert és szeretett festőművész családjának jelenlétében fejezte ki örömét és háláját azért, hogy az a 36 kép, amelyeket „egy váradi vitt vászonra Váradért,” a fesztivál végéig megtekinthető.
Tolnay Tibor kiállítását Thurzó Sándor József brácsaművész játéka nyitotta meg, és színesítette, aki az alkalomhoz illően, barátja emlékének adózva, annak kedvenc zenéiből adott elő: Macalik Alfréd nagyváradi festőművész, zeneszerző egy áriáját, egy menuettóját, valamint Charlotte von Hampe két barokk táncát. A megnyitó első momentumaiban Meleg Vilmos színművész szavalta el Magyari Lajos Nem a fenyők című versét.
Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnökének köszöntő szavai után értékelésében Szilágyi Aladár mindenekelőtt Tolnay Tiborral való több évtizedes ismeretségük történeteiből osztott meg néhányat a jelenlévőkkel, majd a festőművész kedvenc évszakának, a télnek a megjelenítéseire hívta fel a figyelmet, amelyek a fehér árnyalatainak finom kifejezésmódját adják vissza. Különösen nagy gyakorisággal a Körös-partot megjelenítő képekre vonatkozóan, Nagyváradot korban és térben egyaránt sok-sok élményt adó forrásként említette meg, amelynek poézisét a jövő generációk tovább kell vigyék.
Szilágyi Aladár végezetül arra kért minden jelenlévőt, hogy jöjjenek vissza a hét folyamán, és vegyék újra, egyenként szemügyre a csodás alkotásokat, és amennyiben szeretnék, vásárolhatnak is a képekből, melyek közül hét örökíti meg Nagyváradot.
Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nagy-Dobrudzsa álmodói
Van, akinek nem kell Erdély, van akinek Románia nem kell. Szilágyi Aladár írása.
Nem lehet tudni, kicsoda, milyen célból, miért éppen napjainkban, előkotort a facebook-világ mocsarából egy három esztendeje nagy visszhangot, ribilliót, majd látványos iszapbirkózást provokáló blogböffentést, bizonyos Liviu Andrei megfogalmazásában. A caracali (tehát oltyán…) szerző már nyílt levélnek szánt irománya címében: Nu mai vreau Transilvania asta jegoasă la mine-n ţară! üzeni: ennek a koszos Erdélynek nincs semmi keresnivalója az ő országában, mi több, referendumot javasol avégett, hogy ezt az ő hazájához nem illő régiót szakítsák el Romániától. Miután lefordíthatatlan szitoközönt áraszt Transzszilvánia minden ördögfattyára a cigányoktól a bozgorokig, kijelenti, hogy ott nem érzi jól magát, mert… Erdély nem Románia, kedves közvetlenséggel bejelenti, hogy veri a f…szát Erdélybe, és annak magyar történelmébe. És így tovább…
Persze annak idején mind román, mind magyar részről ez a példa nélküli böffentés hatalmas fölháborodás-lavinát indított el. De volt egy nem érdektelen mellékhatása is: román fórumozók tucatjai az ország minden sarkából – nem csak Erdélyből, hanem Bukovinából, a Bánságból és főleg Dobrudzsából – azzal vágtak vissza, hogy ők viszont Liviu Andrei Romániájához nem akarnak tartozni, autonómiát, akár Bukaresttől való teljes függetlenséget óhajtanának! Persze, ennyiből nem lehet messze menő következtetéseket levonni a közhangulatot illetően, de tény, hogy a Duna és a Fekete-tenger közötti tartományban a mai napig eleven izzik a függetlenedés parazsa…
Amidőn elkezdődött az EU-régiók kialakítása körüli huzavona, Konstanca két akkori, azóta bokros érdemei miatt sittre vágott erős embere: Radu Mazăre polgármester és Nicuşor Constantinescu, a megyei tanács elnöke, erősen ütötte a vasat, hogy Dobrudzsa két megyéje, Konstanca és Tulcea külön entitásként, „autonóm” eurórégiót alkothasson. Adott pillanatban azzal fenyegetőztek, hogy ha kell, akár megalakítják a Dobrudzsaiak Pártját, még egy eredménytelen (és törvénytelen) referendumot is kiírtak a szent ügy érdekében. A két uraságot persze, nem valamiféle történelmi fogantatású regionális identitástudat, hanem a saját pecsenyéjük minél zavartalanabb sütögethetése vezérelte. Végül nem jött össze a Mazăre (Borsó) Köztársasága-ként aposztrofált képződmény, négy környező megyével együtt gyúrták egybe az úgynevezett Második, Dél-keleti Fejlesztési Régiót. Viszont a médiában, főleg az internet világában, a mai napig eleven téma Dobrudzsa viszonylagos vagy teljes függetlenedésének a kérdése. Olyannyira, hogy az elszakadás híveinek külön honlapjuk van, s egy merész fiatalember, bizonyos Cosmin Dumitru pedig történelmi, földrajzi, gazdasági, etnikai és politikai érvek fölsorakoztatásával komolyan eljátszott a gondolattal, kereste a választ arra a kérdésre, hogy mi történne, ha Dobrudzsa függetlenné válhatna Románia többi részétől?
Az viszont talán a legpikánsabb fejleménye a dolognak, hogy Ioan Coja professzor, a Vatra Românească egyik hajdani, hírhedett alapítója, maga is Konstanca szülötte, 2014. februárjában  Autonómiát akarunk Nagy-Dobrudzsa számára! címmel cikkezett, melyből kiderül, hogy ő már egyetemista korában kérte Dobrudzsa függetlenné válását és leszakadását Romániától. Az is, hogy „Nagy-Dobrudzsát” a Bulgáriához tartozó déli részek, az úgynevezett Quadrilater megkaparintásával hozná létre, s az elárvult, konstancátlanított Romániát Besszarábiával kárpótolná, hiszen annak is van kijárata a tengerre!
Végül hadd fordítsuk komolyra a szót. Lucian Boia történész, 2015-ben napvilágot látott, Hogyan románosították Romániát? című könyvében emlékeztet arra, hogy 1878-ban, abban a pillanatban, amikor a román királyság megkapta Dobrudzsát, az a terület „Európa legfantasztikusabb etnikai-vallási mozaikját képezte”. Annyira, hogy akár Dobrotics, a román/bolgár/török/kún, avagy ki tudja, milyen gyökerű despota idejében, félezer évvel korábban, ismét független államocskává alakulhatott volna. A bolgárok, törökök, tatárok, stb. szétszórása, áttelepítése, a havasalföldi, moldvai, erdélyi románok tömeges betelepítése után, az „anyaország kebelére visszakerült” országrészben csupán a kebelreölelést követően majd négy évtizeddel, 1912-ben mert a román kormány választásokat tartani… erport.ro

Bukaresti katedrális, magyar „alapkövekkel”
Templomépítési láz történelmi pénzgyűjtő előzményekkel. Szilágyi Aladár jegyzete.
Úgy tűnik, harmadik nekifutásra gyorsabban halad a román ortodox egyház és politikai elit régi álma, a Nemzet Megváltása Katedrális felépítése. Az 1990 után kitört templomépítési láz csúcsidejében havonta tíz templomot – azaz háromnaponta egyet – szenteltek fel, csupán Nagyváradon 27 görög keleti istenháza épült. Ennek a folyamatnak a betetőzése lesz a Catedrala Mântuirii Neamului, melynek alapkövét 2007-ben helyezték el a betonbarokk Román Parlament szomszédságában.
Az állam ingyen adta át az ortodox egyháznak a 300 millió eurót érő területet. Európa leggigantikusabbnak szánt ortodox székesegyházának költségei eddig körülbelül 400 millió euróra rúgnak, óvatos becslések szerint ez az összeg a befejezésig 600 millióra fog emelkedni. Ennyi talán elegendő lesz a 120 méter hosszú, 70 méter széles, 110 méter toronymagasságú, 5500 férőhelyes, megalomán nemzetmegváltást szolgáló intézmény felépítésére. Ám a komplexumként köréje, alája tervezett parkolók, plázák, vendéglők, múzeumok stb. kialakítására már nem. Dániel pátriárka közadakozásra szólította fel a megyéket, a városokat, a cégeket, a hívek seregét. A kormány eddig 80 millió eurónyi közpénzzel járult hozzá a remélhetőleg más felekezetű, netán vallástalan honpolgárok üdvét is egyaránt szolgáló történelmi projekthez.
Némi történelmi pikantéria: a Nemzet Megváltása Katedrális építését Románia függetlenségének kivívása után, 1879-ben döntötték el. Mivel az építkezés megindításához sem volt pénze, a Brătianu-kormány a Román Királyság két akkori szövetségeséhez: a Német Császársághoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához fordult egy akkor igen jelentős hitel érdekében. Közben Románia szakított a Hármasszövetséggel, a pénzt nem katedrálisépítésre, hanem fegyverkezésre fordították. Románia a mai napig nem adta vissza a kölcsönt a jogutód államoknak, az 1920-as, illetve az 1947-es párizsi békekötésekre hivatkozva!
Legalább ennyire pikáns nyelvileg a nemzetmegváltó székesegyház elnevezése is. Hiszen akatedrális görög eredetű közhasználatú szó, a hangzatos măntuire a magyar megmentés-ből, a neam pedig a nem, nemzet szavunkból ered! erport.ro

Belromán replikák
1918-as centenáriumi előzetes óromániai–erdélyi vitákkal, avagy hol kelt ki a románizmus tojása? Szilágyi Aladár írása.
Megállíthatatlanul közeleg a 2018-as esztendő, mely a románság ünnepi éve lészen. A türelmetlenebbje nem titkolja, szíve szerint a legszívesebben nélkülünk, értsd: egy magyartalanított országban ülne örömünnepet, a toleránsabbja természetesnek vélné, hogy… velük együtt örvendezzünk, a megértőbbek – ők vannak a legkevesebben – bírnak annyi empátiával, hogy legalább békén hagynak bennünket. Talán azt is sejtik: nekünk, romániai magyaroknak miért nem támad fenenagy ujjonghatnékunk anno domini 2018. december elsején…
Nem érdektelen vita kerekedett a román médiában – a centenárium közeledtével – a Kárpátokon inneniek és a Kárpátokon túliak között arról, hogy egyáltalán, kinek, kiknek a történelmi érdeme Nagy-Románia létrejötte. Az óromániaiak egyre gyakrabban dörgölik az erdélyiek orra alá: mi szabadítottunk fel benneteket, nekünk köszönhető, hogy megőrizhettétek az identitásotokat, bármely transzszilván jellegű törekvés hazaárulás a részetekről, és így tovább.
A minap került kezem ügyébe egy vajdahunyadi – tehát erdélyi – román kolléga replikája, mely azzal a sommás ítélettel fejeződik be, hogy „egy évszázados együttélés nem volt elegendő ahhoz, hogy regáti testvéreink levetkőzzék az irántunk, erdélyiek iránt tanúsított kisebbrendűségi komplexusukat. Még mindig úgy vélik, hogy ők szabadítottak fel bennünket a magyarok alól, az meg sem járja az eszüket, hogy Transzszilvánia, ez a politikailag meghódított tartomány, az a „szellemi tojás” volt, amelyből a román kultúra és a román nyelv kikelt. A románizmus tojása a magyarok és az osztrákok fészkében kelt ki.”
Ezeket az állításokat „történelmi lecke” követi, Néhány kényelmetlen történeti adat címmel. Melyben többek között elárulja tudatlan testvéreinek, hogy Erdély első fejedelme, János Zsigmond rendelte el, hogy az Ortodox Egyház a szlavón nyelv helyett térjen át a román nyelv használatára. Ugyancsak az ő uralma idején adtak ki Tordán 1568-ban – elsőként a világon – a vallásszabadságról szóló ediktumot, és két év elteltével, 1570-ben, Kolozsváron, Heltai Gáspár nyomtatta ki az első latin betűkkel nyomtatott román könyvet, Dávid Zsoltárait, Szegedi György fordításában. A kolléga nem feledkezik meg a Tordosi Mihály román református püspök irányításával, Geszti Ferenc dévai várkaptány költségén megjelentetett Szászvárosi Ószövetségről, mint ahogy arról sem, hogy Bethlen Gábor fejedelem cirill-betűs nyomdát működtetett Gyulafehérváron román ajkú alattvalói üdvére, és szorgalmazta az Újtestamentum román nyelvre fordítását. Utódja, I. Rákóczi György idejében jelenik meg románul a Heidelbergi Káté, illetve az ún. Rákóczi-Biblia, az első román Újtestamentum – fél évszázaddal megelőzve az első Bukarestben nyomtatott Újszövetséget. Rákóczi felesége, Lorántffy Zsuzsanna pedig Fogarason román egyházi iskolát alapít. Erdély utolsó fejedelme, Apafi Mihály újraindítja a törökök által szétvert gyulafehérvári nyomdát, mely több román könyv – köztük az első román nyelvű tankönyv, a Bucovna – műhelye lett. És így tovább…
Vajdahunyadi román kollégánknak – aki bevallottan nem túlzottan kedvel bennünket, magyarokat – befejezésül van még egy dobása óromániai testvérei irányába: a történelmi hűség kedvéért közli velük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában élő 2,8 milliós románságnak 1918-ban, a nagy egymásra találás esztendejében 2043 iskolája volt, az anyaországként aposztrofált Román Királyság pedig 7 millió alattvalója számára ennél sokkal kevesebb iskolát működtetett!… erport.ro

Budinet és telebudi
Szilágyi Aladár írása arról, hogy Erdélynek Óromániával szembeni szeparatizmusa akár a reterátkultúrában is kimutatható.
Az Országos Statisztikai Hivatal legfrissebb felmérése szerint Románia rendületlenül az Európai Unió tagországainak az „élén áll” a vízöblítésmentes latrinák, az udvaron, jó esetben: a kert végén elhelyezett, hagyományos árnyékszékek használata tekintetében. A legutóbbi, 2015-ös budiösszeírás óta némi változás állt be a hazai életminőségben: az akkori 54 százalékos klotyóhasználati kultúra napjainkra 4 százalékkal szorult vissza. Tehát manapság az ország lakosságának kb. a fele már átvette a vízlehúzós-öblítéses vécéhasználati módit.
Persze, ez az 50-50 százalékos megoszlás nem vetíthető ki egyenletesen Románia teljes területére! Hogy egy időszerű EU-integrációs terminussal éljünk: óriási különbség van ebben a tekintetben a nyolc „fejlesztési régió” között. Nincs szándékomban azzal untatni az olvasót, hogy mind a nyolc régió adatait fölsoroljam, csupán egyetlen érdekességre hívnám fel diszkréten a figyelmet: ha a vizsgálat eredményeit térképre vetítve csíkozással próbáljuk érzékeltetni (kevesebb budihasználat = világosabb csíkozás), akkor a világosabb régiók nagyjából a Kárpátokon inneni területekkel, Erdéllyel, Partiummal, a Bánsággal egyeznek, a sötétebbekből nagyjából-egészéből Moldova és Havasalföld térképe rajzolódik ki, az egy Bukarestet és környékét, illetve a tengerpartot kivéve. A legeslegsötétebb színezetet, a maga mintegy 72 (!) százalékával viszont az úgynevezett Dél-nyugat Olténia Fejlesztési Régió érdemli ki. Hadd ne bontsuk tovább, hogy a régió öt megyéje, Dolj, Gorj, Mehedinţi, Olt és Vâlcea közül, melyik ragaszkodik a legjobban a kinti pottyantók tradíciójához. De, mint a Statisztikai Hivatal adatainak közléséhez csatolt tévériport bemutatta: egy-egy oltyán megyén belül számos olyan, több ezres lélekszámú település létezik, ahol a vezetékes víz-, illetve szennyvízelvezető hálózat még egyáltalán nem épült ki, tehát a vízöblítéses-ülőkés angol WC intézményét is csak hírből ismerik.
Az illusztrációnak szánt tévériport meg is szólaltat néhány érintettet. Az egyik derék helybéli megmutatta, annyira reménykedik a bővizű világ eljöttében, hogy a csűrjébe felhalmozott fürdőkádat, mosdót, vécékagylót, mindent, ami egy ilyen más életformához kelletik. Másik falusfele, egy fiatalasszony, aki már medencét is sikerített az udvarára, a jól tájékozottak szarkazmusával közli: „vizünk ugyan nincs, vécénk sincs, de a lakosság 60 százaléka immár rácsatlakozott az internetre. Elvégre laptoppal az ölünkben, a budin ücsörögve is lehet skype-olni…”
Számomra a csúcsot – ebben a témakörben – egy pusztulásra ítélt hegyi településen készült felvétel jelenti. A fotográfia jobboldalán egy lerobbant, fából összerótt épület látható. A kép baloldalán, a suhángerdő előtt, egy kiérdemesült utcai telefonfülke, közepén fából összeeszkábált ülőkével hirdeti a népi találékonyság kimeríthetetlen voltát. S hogy a közszemérem se csorbuljon, a telefonkabin kékre pingált üvegoldalai hangsúlyozzák annak illemhely-voltát… erport.ro

Uzsorázott, mint a vöcsök
Szilágyi Aladár háborgása a román csendőri vezetők viselt dolgairól.
Akár el is hagyhatnók a címbe foglalt „mint” módhatározói kötőszót, hiszen ha teljes mondatba foglaljuk a tényálladékot, mely szerint „Corcodel uzsorázott, mint a vöcsök” – tautológiát kapunk. Ugyanis a román corcodel szó magyar jelentése: búbos vöcsök…
A nálunkfelé is honos vízimadár elnevezését viselő illető, aki az utóbbi napokban robbant be a médiába, a Marian Corcodel névre hallgat. A román csendőrség egyik alapembere ő, eddigelé ezredesi rangban a zsandárság úgynevezett Adminisztratív és kezelési alapjátparancsnokolta. Információink szerint a pályáját törzsőrmesterként kezdő Corcodel leérettségizett, majd egymás után két egyetemet végzett el, és napjainkban immár – a diplomahalmozás csúcsához közelítve, ahogy illik – a Rendőrakadémia doktorjelöltjeként excellál.
Nem tudjuk, pontosan mi lehetett a főtiszt hatásköre a csendőrség kebelében, de feltételezéseink szerint az uzsorás tevékenység nem feltétlenül tartozott a szolgálati feladatai közé! A DIICOT (Szervezett Bűnözést és Terrorizmust Kivizsgáló Igazgatóság) szerint az ezredes 2011-ben kezdeményezte – több beosztottja bevonásával – annak a szervezett csoportnak a létrejöttét, amelyik magas, 20 százalékos uzsorakamatra kölcsönzött jelentős összegeket, méghozzá a csendőrségi állomány tagjai számára. A hálózat gördülékenyen működött, a pénzek kihelyezésétől azok behajtásáig, illetve a fizetésképtelenné vált kollégák elleni kíméletlen végrehajtásig. A bűnszervezet nem elégedett meg ennyivel: jelentős mennyiségű üzemanyagot térítettek el a csendőrség lerakataiból, és az intézmény falain kívül forgalmazták a lopott gázolajat.
A jámbor adófizető polgár meg foghatja a fejét, elmorfondírozhat, akár háboroghat is azon, hogy miként válhatott a szervezett bűnözés fészkévé – éppen a csúcsvezetése szintjén! – a belügyminisztérium eme bűnmegelőzésre és bűnüldözésre is hivatott katonai intézménye? És azon is, hogy miként uzsorázhattak, lophattak, sikkaszthattak zavartalanul hat esztendőn keresztül a mindenkori legfőbb felelősök orra előtt? Egyáltalán az elmúlt hat esztendőben ki, mikor, hogyan ellenőrizte a csend főőreinek viselt dolgait? erport.ro

A Funarhívő bulvárminiszter
Szilágyi Aladár rövid összeállítása arról, hogy kit tisztelhetünk a román kulturális tárca vezetőjében. Röhejes centenáriumi programkínálat ígérkezik, bár nem biztos, hogy kedvünk lesz nevetni.
A legújabb, júliusban egybekotyvasztott román kormány művelődés- és nemzeti identitásügye (ez a tárca hivatalos elnevezése!) a lehető legjobb kezekbe került. A kultúráért felelős miniszter, Lucian Romaşcanu nagy tapasztalatokkal rendelkező, sokoldalú vezető, hiszen hol reklámügynökségek menedzsereként, hol imilyen-amolyan tévétársaságok szakértőjeként, illetve igazgatójaként, s ami témánk szempontjából a legfontosabb: több szenzációhajhász bulvárújság, celebek magánéletén csámcsogó, intimitásait lefetyelő hecclap kiadójaként is excellált. Ez irányú áldásos és jólfizetett tevékenységét 2016-ban szakította félbe, amidőn hirtelen felülkerekedett benne a politika iránti elhivatottság érzése. Sikerrel indult a parlamenti választásokon, és biztos befutóként Buzău megye egyik szenátora lett a PSD színeiben. Menten megválasztották a Szenátus Kulturális és Médiabizottsága elnökévé. Ilyen szakmai karrierrel a háta mögött nem csoda, hogy amikor saját pártja – sikeres bizalmatlansági indítványával – felszámolta a saját kormányát, és kiebrudalta a hűtlenné vált és csúnya Sorin Grindeanut a Victoria palotából, majd helyébe a hűséges és szép Mihai Tudosét ültette, az újsütetű kormányfő tüstént maga mellé emelte kabinetjébe a nagy- és sokérdemű Lucian Romaşcanut.
Talán a szülőföld hívásának engedve, vagy éppenséggel kulturális tárcája másik fele: a nemzeti identitásügy iránti felelősségtudatból látogatott haza, Buzău városába. A Dáko-román civilizáció nemzetközi kongresszusa – ami július végén zajlott – az első olyan nagyszabású rendezvény volt, amelyen Romaşcanu miniszteri minőségében vett részt. A tudományos szimpózium felkért előadói között a dák kultúra, a kontinuitáselmélet olyan kiváló szakértői szerepeltek, mint dr. Mircea Chelaru hadseregtábornok, volt vezérkari főnök, avagy dr. Gheorghe Funar, Kolozsvár hajdani polgármestere. Utóbbi uraság, aki eddigi kutatásaival, illetve az azok alapján írt értekezéseivel bebizonyította, hogy Jézus Krisztust dák anya szülte, Albert Einstein pedig Mihai Eminescutól plagizálta a relativitáselméletet, most azzal nyűgözte le hallgatóságát, hogy a legősibb matematikai tudás szülőföldje Dácia volt. Mindez egybevág azokkal a kongresszuson elhangzott tudományos közlésekkel, melyek szerint a Zamolchsishez kötődő dák egyistenhit a zsidó és a keresztény monoteizmus közvetlen előzménye, avagy a dák nyelv minden európai nyelv ősnyelve, mi több: a mai írásbeliség a géta-dák írásbeliségen alapul stb, stb.
Nos, a hívatlanul-váratlanul betoppant díszvendég, Lucian Romaşcanu – ugyan nem ülte végig a kétnapos tudományos szessziót –, mielőtt távozott volna, a sajtónak nyilatkozva kijelentette, hogy a magáévá tette a konferencia szellemiségét, és tapasztalt kulturális menedzserként támogatni szándékozik annak promoválását. Sokra értékelte Funar és elvtársai tevékenységét: „Szeretném, ha az önök valamelyest szűkkörű szenvedélye kiterjedne a mainstream szférájába, a nemzeti oktatás fő irányvonalába. A fiatalság számára vonzóvá kell tennünk az anyanyelvet, meg kell győznünk őket arról, hogy ez az igazi történelem, erre kell építkezniük. Rendkívül nyitott vagyok arra, hogy az ön itteni kollégáival együtt haladva, javaslatot tegyünk a tanügyminiszternek az oktatási program ilyen irányú kiegészítése érdekében. (…) Kívánom, hogy az önök elkövetkező kongresszusait a fiatalok népesítsék be, hiszen meg vagyok győződve arról, hogy az itt megjelentek immár az igazi, nemzeti román történelmet mondják a gyermekeiknek, unokáiknak. Hiszen 2018 rendkívül fontos esztendő lesz a mi történelmünk szempontjából. Kérem, gondoljanak ki olyan programokat, amelyek felmutatják ezeket az igazi kincseket a fiatalok számára.”
Romaşcanu nem véletlenül emlegette a centenáriumot. Ugyanis számos komplikáció kerekedett 1918. december elsejének századik évfordulós megünneplése körül. Függetlenített főigazgatóságot hoztak létre, parlamenti szakbizottságokat, területi egyleteket alapítottak stb., csak éppen az előkészületek koordinálása nem jött össze. A miniszter – miután elismerte, hogy a kormány még mindig nincs felkészülve a 2018. január elsejével induló centenáriumi évre –, elérte, hogy a főigazgatóság az ő felügyelete alá kerüljön. Tárcaközi bizottság létrehozását is kezdeményezte. „Gyors és hatékony tűzoltómunkára van szükségünk – keménykedett –, ahhoz, hogy egyről a kettőre jussunk.” Arról viszont, hogy miként kerül elosztásra a centenáriumra szánt több millió euró, egyáltalán: mit tartalmaz az országos projekt, a miniszter nem volt hajlandó nyilatkozni a sajtónak, mert… az szolgálati titok (secret de serviciu)!
Daniel Şandru, aki a Cioloş-kormány idején államtitkári minőségben felelt az előkészületekért, kijelentette: „A jelenlegi kormány kapkodása merénylet a román társadalom történelmi emlékezete ellen. (…) Az előkészítést a legszegényebb tárcára, a kulturális minisztériumra bízták, amely ráadásul a bombasztikus-populista »nemzeti indentitás minisztériuma« nevet is viseli. Eddigi félelmem meggyőződéssé vált: a legjobb esetben úgy fogjuk megülni Románia Centenáriumát, ahogy mi legjobban képesek vagyunk rá: nevetségessé tesszük a világ előtt, hazafiaskodó, nemzetieskedő, mindenek feletti ősiségünket harsogó szónoklatokkal, dák zászlókkal, kalusárokkkal és egyéb giccses népieskedéssel.” erport.ro

Dánielisz Endre a Magyar Érdemrend Lovagkereszt díjazottja
,,Kitüntetés nélkül is megtettem volna”
Áder János magyar köztársasági elnök felterjesztésére 2017. szeptember 21-én, népes közönség előtt, Mile Lajos kolozsvári főkonzul átadta Dánielisz Endrének a Magyar Érdemrend Lovagkereszt-díjat a nagyszalontai Magyar Házban.
A magyar költészet és irodalom egyik legnagyobb alakja, Arany János 200 esztendeje Nagyszalontán született, Dánielisz Endre pedig (aki, fiatal korában, egy ideig Aradon is tanároskodott) köztudottan az Arany-életmű egyik legavatottabb kutatója.
Az eseményt a helyiek részéről Balázs Anita vezette fel, aki átadta a szót Pajna Zoltánnak, a Hajdu–Bihar megyei önkormányzat elnökének, aki utalt Arany János rövid debreceni tartózkodására, megemlítvén, hogy Dánielisz Endre a nagyszalontai helytörténet legismertebb mestere, és azt csinálta, amihez legjobban értett. Laudációt Biró Rozália parlamenti képviselő mondott. A sok elismerésből álljon itt annyi: Dánielisz Endre 33 önálló művet irt és publikált, szerkesztett 14 kötetet, volt az Arany János Múzeum vezetője, a nagyszalontai Arany János irodalmi kör elnöke, évtizedekig tanított – megérdemesülvén e nagy díjra.
Mile Lajos kolozsvári főkonzul, a jelenlévő közönség örömteljes megelégedésére átadta Dánielisz Endrének a Magyar Érdemrend Lovagkereszt díjat, az ünnepelt megköszönte azt Áder János köztársasági elnöknek, ,,Biharország” jelenlévő képviselőinek, Török László helyi polgármesternek, a szalontaiaknak. Ekkor mondta többek között, hogy „kitüntetés nélkül is megtettem volna”.
A program második részében Dánielisz Endre Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű c. kötetét mutatták be. Szűcs László szerkesztő azt mondta, ez nem is egy könyv, hanem kettő: első része egy nagy esszé, a második (Tanár úr, a kultúrmindenes) egy portré. Ez utóbbiról a beszélgetést lefolytató és megíró Szilágyi Aladár bő humorral beszélt a Dánielisznél tett látogatásairól.
A nagy örömet, élményt nyújtó esemény után a jelenlévők, az ünnepelt jóvoltából, egy-egy pohár pezsgővel ünnepelték a 93. évében lévő Dánielisz Endrét, aki természetesen dedikálta is könyvét.
Fazekas József beszámolója / Nyugati Jelen (Arad)

Holnap Feszt volt Nagyváradon
Könyvbemutatók, performansz, koncert, érdekes beszélgetések – csütörtökön kezdődött és szombaton zárult az ötödik alkalommal megszervezett Holnap Feszt.
Csütörtökön, a magyar dráma napján Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében bemutatták Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című drámáját, pénteken pedig a nagyváradi Darvas–La Roche házban tartották a hivatalos megnyitót.
A szervezők, azaz a Holnap Kulturális Egyesület és a Várad Kulturális Folyóirat képviseletében Simon Judit köszöntötte az érdeklődőket, majd Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány vezetője elmondta, örül annak, hogy abban az épületben szervezték meg a fesztivált, és ígéretet tett arra, hogy két év múlva, a ház felújítása után már egy erre kialakított teremben várják a fesztiválozókat.
Elsőként Mátyás Imre Zsolt színművész Diógyerekek című rövidpróza kötetét mutatták be. A szerzővel Szűcs László beszélgetett az „elengedések könyvének” nevezett kötetről, mely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg, borítóját Benkő J. Zoltán tervezte.
Az elengedés sokféleképpen értelmezhető, mondta Mátyás Zsolt Imre, aki többek között elárulta: nem készült tudatosan a kötet megírására, de figyelt arra, hogy a párbeszédei „kimondhatók” legyenek, színészként ugyanis gyakran találkozik azzal, hogy hiába jó a leírt szöveg, nem lehet azt kimondani. A színművész szerző is elárulta, Temesvárról, Görgey Gábor Wiener Waltzer című stúdió-előadásának premierjéről érkezett haza a könyvbemutatóra. A Marosvásárhely–Nagyvárad–Temesvár háromszög abban segíti, hogy ne váljon belterjessé és ingerszegénnyé. Temesváron például látható a fejlődés már újítják fel az épületeket, új kulturális tereket hoznak létre, „pezseg a város”, készülnek 2021-re, mikor Temesvár lesz Európa Kulturális Fővárosa.
Rendhagyó verseskötet-bemutató és beszélgetés következett ez után. Athena Farrokhzad svéd költő Fehérfehérré című kötete 2015-ben jelent meg magyarul a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, vele és magyar fordítóival, Sall Lászlóval és György Kamillával beszélgetett Simon Judit. A versekből Kovács Enikő (Szigligeti Társulat) és Ioana Dragoş Gajdó (Regina Maria Színház) színművészek magyarul és románul, a szerző svédül olvasott fel.
A kötet román fordítója, Svetlana Cârstean szebeni elfoglaltsága miatt nem volt jelen, azonban Athena Farrokhzad elmondta, 2012-ben a stockholmi Román Kulturális Intézet projektje keretében találkoztak, két hetet dolgoztak együtt, fordítottak egymás nyelvéről, úgy, hogy egyikük sem beszélte a másikét, a francia és az angol volt a közös nyelv. Egymás első kötetét is lefordították románra, illetve svédre.
A magyar fordítás kapcsán Sall László elmondta, kedvenc göteborgi könyvtárosa Malin Andersson révén kerültek a kezébe Athena Farrokhzad versei. György Kamilla nyelvésszel dolgoztak együtt, s nehéz volt fordítani a szöveget, például a szójátékok miatt.
Athena Farrokhzad Teheránban született, gyermekkorában települtek át szüleivel Svédországba, ő svédnek tartja magát. Költő, irodalomtörténész és fordít. Verseskötete 13 nyelven jelent meg, a magyar kiadás egyébként a svéd mása, a könyv tervezője, Pascal Prosek ingyen adta át a terveit.
A versekben a háború, a forradalom, a migráció, a rasszizmus jelenik meg, ugyanakkor intim közegbe akarta helyezni ezeket a témákat, ezért a családtagok szólalnak meg a könyvben, melyet Budapesten is bemutatták a Swedish Arts Council és a Szépírók Társasága támogatásával.
Pénteken az Aranyhal. Nyolc jókedvű diákok című performansszal zárult a program. A produkciót – mely Oberon Kulturalis Egyesület szervezésseben és a Bihar Megyei Tanács támogatásával valósult meg, az Éjszaka a Színházban programjai között már láthatta a közönség.
Arany életmű és erdélyi színjátszás
Szombaton délelőtt a Várad caféval folytatódott a program, a 15 éves Várad folyóiratról beszélgettek. Délután Közkinccsé lett az Arany életmű címmel Dánielisz Endre szalontai irodalomtörténésszel beszélgetett Szűcs László és Szilágyi Aladár. A tanár úr mesélt arról, hogyan lett diákként a magyarok nagyszalontai bevonulása után az Arany-múzeum teremőre – ő még látta azokat a darabokat, például Arany János epekövét – amelyeket 1944 októberében elraboltak. Vidáman, élvezetesen mesélt arról, hogy végezte el iskoláit, hiszen nemcsak tanítóként, de lévita lelkészként is dolgozott. Jelszavát “Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey Ferenctől kölcsönözte, ennek jegyében dolgozik és dolgozik ma is Dánielisz Endre, aki többek között az Arany kritikai kiadás elkészítésében is részt vett.
Egy sorozat első alkalma következett ezután, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) tagjaival, Hyross Ferenccel és Szőllőssy Balázzsal Tasnádi-Sáhy Péter és Bíró Árpád Levente beszélgetett irodalomról, annak esteleges definíciójáról és szerepéről, s természetesen a felolvasások sem maradtak el.
Váradról indult címmel Gáspárik Attila színművésszel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával előbb Simon Judit, majd a volt osztálytárs, Szűcs László beszélgetett. Gáspárik Attila – aki egy 1919-es nagyváradi színházi plakáttal is megajándékozta a szervezőket – elmondta, hogy egyik álma egy erdélyi színháztörténeti múzeum létrehozása. A színháznak hatalmas szerepe volt a nemzetté válás folyamatában 1848 után, azonban a színházművészet mintha háttérbe szorulna például az irodalommal szemben. Foglalkozik azzal is, hogyan befolyásolta 1989 előtt a szekuritáté a színházi vagy éppen a kulturális életet, ma már például tudható, hogy a Kolozsvár–Marosvásárhely szembenállás mesterségesen kreált konfliktus volt, a belügyesek mind Sütő Andrást, mind Panek Zoltánt tudtuk nélkül manipulálták. Gáspárik Attila beszélt arról is, hogy az általa vezetett marosvásárhelyi színháznál a magyar társulat minden évadban bemutat egy kortárs román, román társulat pedig egy kortárs magyar művet.
A Holnap feszt zenével, a Colombo`s Wife együttes (Nagy Orsolya ének, Imre Zoltán gitár, Emődi Tamás gitár, Antal János billentyűk, Herman Szabolcs basszusgitár, Makai-Dimény Zoltán dobok) koncertjével zárult.
Fried Noémi Lujza / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Túra, Erdélyből Olténiába (1.)
Szilágyi Aladár riportja a Transzalpinán és környékén, miccs-szaggal, kolostor-szemlével és némi múltidézéssel.
Megszállott hegyi-bajnok, triatlonista gyerekeink, Kinga lányunk, István vejünk még a nyárelőn szent fogadást tettek – mintegy kárpótlásul a nélkülünk, tőlünk távol eltöltött hétvégekért –, hogy teljesítik óhajunkat, és valamelyik versenymentes szombat-vasárnapjukon elvisznek bennünket egy transzalpin túrára. Nem, nem csúcsokat ostromolni, hanem befészkelve magunkat Izolda kényelmes ölébe (ő is családtag, majd’ húszéves, de fürge, tágas-teres Volkswagen-hölgyemény), végigautózunk az Erdélyt Olténiával összekötő legmagasabb hegyi úton.
Itt van elsőnek Szászsebes
Tudván tudtam, hogy ez a számos időmúlatásra alkalmas megállót kínáló két nap nem lesz elegendő a Transzalpina és környéke felfedezésére, de legalább megízlelhetjük: mennyi páratlan szépséget kínálhat(na) errefelé ez a létrejötte századik évfordulójának megünneplésére készülő ország. Hogy a feltételes mód gyengítő '-na' jelét miért használom, az a későbbiekben bőven kiderül…
Ahogy a Maros mentét elhagyva megközelítjük Erdély első nagyságos fejedelme, János Zsigmond hajdani ideiglenes székhelyét, a város peremén elibénk ormótlankodik egy ipari szörnyeteg, a hírhedett erdőfaló fűrészárugyár: a Holzindustrie Schweighofer hosszú csarnoksora, melynek telhetetlen gyomra évente közel másfél millió köbméter farönköt zabál fel. Utunk során nem egyszer, nem kétszer megtapasztaltuk, hogy Schweighoferék és a hasonló monstrumok mekkora vészt okoznak a Páring erdőrengetegében – persze, Kárpátok-szerte egyebütt is. A környék első megülői székelyek voltak, a terra Siculorum terrae Sebus elnevezésű kerület első okleveles említése 1150-ből való. A szászok, akik 1158 és 1200 között települtek meg több hullámban a Sepsiszékbe áthurcolkodott székelység helyére, a modern korig megőrizték az általuk Malembach-nak, 'Malompatak'-nak elnevezett város főútjának múltját megörökítő Siculorumgasse utcanevet. A főtérről, a 12–13. század fordulóján épült evangélikus templom mellől indul az az utca, amelyik rávisz az elején DN 67c-ként megjelölt országútra, melynek folyatása a tulajdonképpeni Transzalpina.
Fölfelé a Sebesen
Egy híján húsz település fűződött föl az évszázadok folyamán a Szebeni-havasokban eredő Sebes folyó völgyére. A Szászsebessel összenőtt Péterfalva határában az ország legnagyobb papírgyára működött, annak papírmalom-elődjeit a folyó gyors vizével működtették. Érdemes egy pillantásnyira benyitni a falu 2001-ben épült ortodox templomába, ahol bizánci stílusú falfestményen örökítették meg „a kommunizmus sírásóit”: II. János Pál pápát, George Busht és Mihail Gorbacsovot…
Itt kezdődik a duzzasztógátakkal kialakított tavak láncolata, a pecások paradicsomaként is fungáló péterfalvi tó látja el a közeli városokat ivóvízzel, egy kisebb vízierőmű pedig villamosenergiát szogláltat. Sebeshely az első olyan falu, ahol a szászokat 1600 körül románok váltották fel. Lakói egy 1681-es feljegyzés szerint főként pásztorkodásból éltek. Többek között a vajdahunyadi uradalom hegyein legeltettek, de a balkáni vlach hagyományokat tovább éltető, transzhumáló pásztorkodást is folytattak; nyájaikat a Duna völgyébe vagy Dobrudzsába, később akár a Krími félszigetig hajtották telelni. A mi célunk útvonalát ezek a hatalmas nyájaikat ősszel délre, tavasszal északra terelő délerdélyi csobánok „fedezték fel”, alakították ki. S amikor túlnépesedtek, egy részük Olténiába, a Páring hegység déli oldalára telepedett át. A neve ellenére tisztára románok lakta Szászcsór, híres fazekasok telephelye, nagy juhvásárok színtere is volt. A havasalji Sebesláz lakói tutajozással foglalkoztak, híres üvegikon-festők kerültek ki közülük. A folyó jobb partján fekvő Sebeskápolna határában dák kővár állott a Kr. e. II. század–Kr. u. II. század között.
Miccsturizmus, meg egyebek
Utunk a következő, tekintélyesebb víztározó, a több mint három kilométer hosszan kígyózó Obreja-tó völgyzáró gátján halad keresztül. Elég népes sokadalmat találunk a gát környékén, számos jármű, lakókocsi kötött ki a tóparton, nem köd, hanem enyhe füstfelhő, csípős miccs-szag terjeng, népes famíliák, idenyüzsdült cimborák tüsténkednek a rácsokon süllöngő mititejek és disznókarajok körül. Jómagam miccsturzimusnak neveztem el a vikendezésnek ezt az egyre felkapottabb műfaját, amidőn egy-egy arra alkalmasnak vélt helyre péntek délután, szombat reggel autók tucatjai, százai érkeznek, a plebs lecövekel az első tóparti, erdőszéli tisztáson, és nekifog a hullomásfa gyűjtögetésével és tűzgyújtással járó szabadidős rituáléhoz. A „természetjárás”, a „iarbă verde”-re, a „zöld fű”-re való kiruccanás leginkább ennyiben merül ki, netán a gáton keresztül átsétálnak a tó túlsó partjára, és visszatérve, az erdő templomának nyugalmát felszaggató manele-harsogás kíséretében, italozva-danolászva elfogyasztják a családfő rácson rittyentett, nyárson forgatott remekeit. Mindez nem volna gond, kinek-kinek a magánügye, hogy milyen mértékben használja ki a természetanyánk kínálta testmozgás, újratöltődés lehetőségeit. Távozásukkal a zajártalom is megszűnik, az már viszont közügy, hogy mi marad utánuk! A szerinszerte elhajigált, jobb esetben kupacokba hordott nájlonzacskók, műanyagdobozok, papírhulladék halmaza jelzi, mennyire népes volt az e heti invázió.
A szemétrekordot – legalábbis ott jártunkkor – a következő, az előbbinél impozánsabb völgyzáróval kialakított tározó, a Tăul Bistrei mentén fedeztük fel. Egy henyefenyő-bokrok közül kiemelkedő, idetévedt cirbolyafenyő alatti kőgörgeteg tövében, egy galagonyás takarásából előbukkanó, indiszkrét palackkupac tetején néhány lezserül elhányt szaros pelenka és használt intimbetét üzeni, ki mindenki forgolódott errefelé nemrégiben… Amúgy a Tău mente, akár a Fehér és Szeben megye határán húzódó legnagyobb felületű testvére, a sokfelé elágazó Oaşa-tó környéke, élménygazdag szemléltető-képeskönyve fölfelé haladtunkban annak, hogy a lombhullató erdőség miként vált át a tűleveleűek birodalmába. Hiszen a tölgyesek, bükkösök, szilek, juharok, gyertyánok élőhelyei között egyre gyakrabban bukkannak föl az erdei fenyő, a lucfenyő, a vörös fenyő foltjai, hogy az Oaşa szintjén immár teljes mértékben uralkodjanak. Ha lenne rá érkezésünk – mint ahogy nincs – érdemes volna balra letérni, és beportyázni a Masa Jidovului nevet viselő természetvédelmi rezervátum területét.
Vízválasztó Erdély határán
Elhagyva a Sebes völgyét, a vízválasztó gerincre kapaszkodva, voltaképpen Vâlcea megye határán térünk rá az „igazi” Transzalpinára. Az éles kanyart éles kanyarra halmozó, önmaga fölé kacskaringózó utat, az alattunk kibontakozó látvány tekintetében akár a svájciak is megirigyelhetnék. Az út műszaki állapotát, kellékekkel (jelzőtáblákkal, szegélykövekkel stb.) való ellátottságát kevésbé. Ahogy átcsap egyik megyéből a másikba, majd a harmadikba, van, ahol szinte egyáltalán nem, van, ahol ritkábban, van ahol kellő mértékben tájékoztatnak – például – a veszélyes kanyarokról. Az úttest maga, kevés kivétellel, elfogadható simaságú, bár egy százméternyi szakaszon, ki tudja miért, szinte teljesen hiányzik az aszfalt… A Pasul Tărtărău nevű hágón 1678 méterre fölkapaszkodva, onnan leereszkedve lépjük át Erdély és Olténia határát. Itt érjük el az Obârşia Lotruluinevezetű, nevezetes helyet, a Lotru folyó forrásvidékét. Ezen a csomóponton keresztezi egymást a 67c műút, a „mi” Transzalpinánk, és a 7A-val megjelölt megyeközi út, mely nyugati irányban a Zsil-völgyébe, Petrozsény városába vezet, kelet felé pedig a Vidra-tólegendás vidékére.
Kolostorország
A tengerszint fölött 1340 méter magasan szétterülő Obârşia Lotrului-nak minden esélye megvan arra, hogy népszerű üdülőteleppé fejlődjék, már több vállalkozó kedvét felszították az itt kínálkozó páratlan lehetőségek, egyre-másra épülnek a panziók, a menedékházak, a kempingek. A település vonzerejét minden bizonnyal fokozza egy frissen emelt kolostor, melynek alapkövét 2012 júliusában helyezték el. Az ortodox körökben szokatlan gyorsasággal fölépült létesítményt, mely egy máramarosi stílusú fatemplomból, s kőből épült, kétszintes vendégházból áll, 2013 óta hét szerzetes lakja. A Sfinţii Martiri Brâncoveni, azaz a 'Szent Brâncoveni Mártírok' tiszteletére emelt monostor falfestményei szent Constatin Brâncoveanu és családja (hat szentre tellett belőlük!) mártíriumát örőkítik meg. Csodák megtörténtét még nem hírelték el a megszentelt falak közül, de máris se szeri, se száma az ide zarándokló ortodox híveknek. Nem csoda: a kolostorturizmus felszálló ágban van errefelé, hiszen ugyanitt, nagyjából ezzel a monostorral egy időben, egy apácakolostor is épült, sőt, a szomszédos falvakban még két klastrom, férfiszerzetesek számára.
A burjánzás két jeles, mondhatni hírhedten közismert férfiúnak köszönhető, akik a megye 27 meglévő kolostorának számát még néggyel gyarapították az utóbbi fél évtizedben. Az akció fő szponzora nem más, mint a borsabányai születésű (innen a máramarosi stílus), ausztáliai-brit illetőségű Frank Vasile Timiş, Nyugat-Afrika altalajának szinte korlátlan ura, a verespataki aranybányászat egyelőre kudarcot vallott „úttörője”, számos hazai privatizációs ügylet haszonélvezője, aki néhány esztendeje, fénykorában kb. 1,65 milliárd dollárral dicsekedhetett. Netán úgy érezte, túl sok vétek írható a rovására, és lelke üdvének érdekében áldozott tizenvalahány millió dollárt a kolostorépítés szent ügyére? Netán majd valamelyik szent lakba kíván remeteként visszavonulni? Nem tudjuk, mi a magyarázat, azt sem, miért éppen ezen a vidéken kapta el a kolostorépítés szent hevülete. Rossz nyelvek szerint az általa emelt monostorok mindegyike egy-egy bezárt, de reménnyel kecsegtető arany-, illetve uránlelőhely közelében fekszik, mi több: ide szinte karnyújtásnyira termel áramot az ország legnagyobb belvízi erőműve, a Lotru-Ciunget Hidrocentrálé, mely ugyan 2013-ban anyavállalatával, a Hidroelectrica-val együtt fizetésképtelenné vált, de az akkori kormányzat kirángatta a kátyúból. S ha netán – Doamne ajută, Uram segíts – mégis privatizálják, akkor éppen itt, ugrásra készen vár valaki, aki az erőmű környékét erdőstül, kolostorostul, miegyebestül szinte egymaga bírja! A másik jeles kolostoremelő: Frank Timis kebelbarátja, a Racoviţa-i varázsló-ként elhíresült Ioan Comăneci, sikeres vállalkozó és építészmérnöki diplomával rendelkező, szent életű férfiú, aki több rendbeli eredményes ördögűzéssel, meg egyéb csodatétellel bizonyította, hogy méltó partnere a jobb körökben bizalmasan csak Frankként emlegetett hajdani teherautósofőrnek…
(Folytatjuk) erport.ro

Kőbe vésett hazugságok
Huszonhét hazug és silány kőszobor szomorú története. Szilágyi Aladár írása.
Évtizedek óta ott komorkodik egy, a román történelem panteonjának szánt szoborcsoport a nagyváradi Barokk palota hátsó udvarában. A funkciójában inkább panoptikumnak beillő, 27 mellszoborból álló sorozat egyáltalán nem válik egykori megrendelője: a püspöki rezidenciából jelenleg kifelé hátráló Körösvidéki Múzeum dicsőségére. Mintha futószalagon gyártották volna a silány anyagból készült, összhatásukban is giccses büsztöket: a méltóságteljesnek szánt történelmi alakok fizimiskája alig különbözik egymástól. Ugyanaz a tekintélyt sugalló arckifejezés, bősz tekintet; legfeljebb egy-két, a fejükön elhelyezett, jelzésszerű kellék illusztrálja, hogy a következő talapzatra helyezett történelmi hős nem ugyanaz a figura, mint a szomszédja… Azonosításukat a talapra rögzített, erősen oxidálódott fémtáblák szinte olvashatatlan szövegei hivatottak elősegíteni. – Még jó, hogy az idő kíméletlen kritikája patinával vonta be ezeket a történelmi hamisításoktól hemzsegő feliratokat, melyek annak idején a panoptikum megrendelőjétől – tehát a múzeum szakembereitől! – származhattak.
Íme, a legbeszédesebb példa: A szoborsor közepe táján fedezhető fel Vezérlő Fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc alakja, a következő felirattal:
FRANCISC RAKOCZI al II.-lea
PRINCIPE AL ŢĂRII ROMÂNEŞTI
TRANSILVANIA
(1704-1711) CONDUCĂTORUL MIŞCĂRII
ANTIHABSBURGICE
Summa summárum: a múzeumi tájékoztatónak köszönhetően ennek a bizonyos Francisc Rakoczinak – az utókorral együtt – végre a tudomására juthatott, hogy Őurasága egy Transilvania nevű román ország uralkodója volt…
Ez a motívum – mármint az Erdély román ország besorolás – többször is előfordul. Például a Roland Borşa néven szereplő Borsa nembeli Rolandról („aki felvette a küzdelmet a Magyar Királysággal a Kárpátok közötti román vajdaság függetlensége érdekében”) épp úgy kiderül, mint a Iancu de Hunedoara névvel feltüntetett Hunyadi Jánosról is, hogy mind a ketten ennek a bizonyos Transilvania nevű román országnak a vajdái voltak. Ami pedig Mihai Viteazul történelmi érdemeit illeti: neki köszönhető az egységes, centralizált, szuverén és független román állam első restaurációja. – Mintha Románia jelenlegi Alkotmányát idéznék, hát nem csodálatos???
Persze, egyéb pikáns mazsolázni való is bőven akad a géta-dák királyokkal kezdődő, Traianus császárral folytatódó, 27 főre duzzasztott panteon alján. Még olyan el nem hanyagolható részletek is kiderülnek, mint hogy a mócföldi Horia, Cloşca meg Crişan alkotta triumvirátus épp úgy forradalmár volt, akár az oltyánok hőse, Tudor Vladimirescu.
Nem folytatom a fölsorolást, akit érdekel, még megtekintheti a Barokk palota udvarában… Nem tudom, hogy megálmodói milyen sorsot szánnak ezeknek a történelmi torzóknak. Talán magukkal hurcolják a múzeum új székhelyére, a hajdani Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola környékére? Ott bőven van hely, csak legalább a hazugságokat tüntetnék el a szobrok talapzatáról. erport.ro

Hasznos olvasmány a nem létező székelyekről
Elég-e valamit tagadni ahhoz, hogy ne legyen? Szilágyi Aladár jegyzete.
Nagyot pukkant médiaszerte Răzvan Rotaru Botoşani megyei szocdem képviselő halálosan komolynak szánt tirádája, mellyel Biró Zsolt RMDSZ-es képviselőnek, a Magyar Polgári Párt elnökének egy Facebook-bejegyzésével szállt vitába, a Katalónia, függetlenség/autonómia kérdés apropóján. Rotaru kerek-perec kijelentette: „Azt üzenem Biró Zsoltnak és kollégáinak, hogy Erdély azonos Romániával, és Románia azonos Erdéllyel. A székelyek nem léteznek, és Székelyföld sem létezik, pártom számára kizárólag Románia létezik, és az SZDP sosem támogatná valamely régió autonómiáját.” Az efféle ihletett kinyilatkoztatások immár banalitásszámba mennek, a román politikusok – pártszínezetüktől függetlenül – előszeretettel gyakorolják az efféle „ha tagadom a létezését, akkor nincs is” észjárást.
Ami ezt a szellemi mutatványt aktuálisan az átlagosnál pikánsabbá teszi az, hogy szinte napra, órára ezzel egyidőben, szinkronban a Rotaru-féle szöveg közkinccsé tételével, egy sepsiszentgyörgyi illetőségü román férfiú a képviselő állításának homlokegyenest ellentmondva bizonygatta, hogy… a székelyek pedig léteznek, nagyon is léteznek! Az illető történészt, egyetemi tanárt a Trinitas TV nagyszakállú, pocakján vastag aranykereszttel száguldó riportere szólaltatta meg a patriárkális televízió nézőinek épülésére. Dr. Ioan Lăcătuşu professzort, a Székelyföldön élő román kisebbség történelmének és jelenlegi kibírhatatlan helyzetének legavatottabb ismerőjeként mutatta be. Nem szándékozom feleleveníteni a nagytudományú interjúalany dákokkal kezdődő, a rómaiakkal folytatódó, a helybéli román kontinuitással végződő eszmefuttatását, csupán egyetlen mondatát ragadom ki a szövetéből:
„Istoria a cunoscut aici un moment deosebit aşezarea secuilor, după invazia secuiască din 1241.” Kétszer, háromszor is visszahallgattam a YouTube-on élvezhető beszélgetést, de minden alkalommal azt hallottam vissza, hogy „a történelem egy különleges mozzanata következett itt a székelyek betelepedése, az 1241-es székely invázió után.” Nem tudom, más hogy van vele, nekem fölöttébb gyanúsnak tűnik ez az 1241-es esztendő. Azonos az első tatárjárás évével. Ha hiszünk Lăcătuşu professzornak, és elfogadjuk Rotaru képviselő aktuális megállapítását is, akkor imígyen szintetizálhatjuk a kettejük gondolatait:
a nem létező székelyek betelepedése a nem létező székelyek 1241-es inváziója után következett be.
Megfogadtam: nem fogok dühöngeni, szörnyülködni sem ennyi baromság láttán-hallatán. Eszembe jutott, hogy éppen Lăcătuşu professzorék minden évben megtartják Marosfőn a maguk Nyári Egyetemét, ahol zavartalanul kitombolhatják nemzetféltő nacionalizmusokat. Nos, a táborlakóknak ajánlanék olvasmányul egy közel kétszáz esztendeje, 1818-ban Pesten Trattner János Tamás betűivel s költségével nyomtattatott gyűjteményes kötetet, mely A’ Nemes Székely Nemzetnek Constitucióji, privilegiumai és a’ Jószág’ leszállását tárgyazó némelly törvényes ítéletei, több hiteles Leveles-tárakból egybe-szedve cím alatt jelent meg. Nem kell a Marosfőn táborozó uraknak halálra rémülniük, a barokkosan cikornyás magyar cím ellenére a történeti törvénytár internetre került szövege latin nyelvű, ami – remélem – nem képez megértési akadályt számukra! A hat évszázad joganyagából egyetlen, a kötet 81. oldalától a 86. oldaláig terjedő passzusra hívnám fel a figyelmüket, mely az 1599. – Mihály vajda által a’ Székelyeknek régi szabadságainak meg erőssítése címet viseli: „Nos Michael Valachiae, Transalpinae Vajvoda, Sacreae Caesareae Regiaeque Majestatis Consiliarius, per Transylvaniam Locumtenens etc. etc.”
Figyelem! Oláhország és Havaselve vajdája tisztában volt azzal, hogy Erdélyben csak a helytartói titulus illeti meg, arról is „tudomása volt”, hogy a székelyek pedig léteznek… erport.ro

Ady születésének 140. évfordulóján, kedden indul a Nagyváradi Könyvmaraton
Ady Endre születésének 140. évfordulóján szervezik meg a könyvbemutatókat, irodalmi esteket, felolvasásokat felsorakoztató, keddtől vasárnapig tartó Nagyváradi Könyvmaratont.
Kedden kezdődik, és vasárnapig tart a Nagyváradi Könyvmaraton, amelyet kilencedik alkalommal szervez a Várad Kulturális Folyóirat és a Holnap Kulturális Egyesület, ezúttal Ady Endre születésének 140. évfordulója apropóján.
A szervezők közlése szerint a gazdag programsorozatban könyvbemutatók, irodalmi beszélgetések, felolvasások, koszorúzás, koncertek szerepelnek.
A maraton nyitórendezvényeként kedden 18 órától kiállításmegnyitót tartanak az Ady 140 fotópályázat zsűrizett alkotásaiból az Euro Foto Art Egyesület és a Várad folyóirat szervezésében, az eseményen közreműködik Traian Ştef költő és Thurzó Sándor József brácsaművész.
A meg nem értett látnok költőre, Ady Endrére emlékeztek Érmindszenten Ady Endre életéről és költészetéről emlékeztek meg születésének 140. évfordulója alkalmából szülőházánál, Érmindszenten szombaton. Az életében esendő és romló Ady helyett a költői nagyságot és a látnoki erőt kell meglátni, mondta Lezsák Sándor. Szerdán az Ady Endre-emlékmúzeumnál koszorúznak a költő mellszobránál, aztán a váradi Ady-emlékeket idézik meg Imre Zoltán, Péter I. Zoltán és Szűcs László részvételével.
Ady-verseket és Ady-dalokat ad elő Meleg Vilmos színművész, valamint a Nagyváradi Filharmónia énekkarának tagjai, Ferencz Vilmos, Tasnádi Ferenc, zongorán kísér Radó Judit. Csütörtökön a Darvas-házban könyvbazár várja a közönséget, és megtartják a 2017 évi nagyváradi könyvújdonságok szemléjét Derzsi Ákos, Simon Judit, Szűcs László közreműködésével. Szintén csütörtökön tartják az Élő Ady irodalmi pályázat gálaestjét, amelynek vendége Korpa Tamás író, a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) elnöke és Ozsváth Zsuzsa költő.
Pénteken szintén a Darvas-házban Varga Melinda költő olvas fel Sem a férfiban, sem a tájban című kötetéből, majd Parti Nagy Lajos estje várja a közönséget: Réz Pál és Parti Nagy Lajos Bokáig pezsgőben című hangos memoárjából részleteket olvas fel Hajdu Géza.
Szombaton a Szigligeti Stúdióban tárlat nyílik Benkő J. Zoltán könyvborítóterveiből, majd Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című monográfiáját mutatják be, a kötet a marosvásárhelyi Lector Kiadónál látott napvilágot.
Ugyancsak szombaton Márton Evelin író olvas fel Csodatevő Alois című írásából, majd könyvbemutatóra várják az érdeklődőket: Benedek Szabolcs A fiumei cápa című regényét Szilágyi Aladár és Szűcs László ismerteti, felolvas: Balogh Attila színművész. Ezt követően adják át a 2014-ben elhunyt nagyváradi költőről, Kinde Annamáriáról elvezett idei díjat, majd a Baby Elvis együttes koncertje várja a közönséget.
Ady Endre emlékezete Nagyváradon: 140 év 14 hónap alatt az ünnepi eseménysorozaton A költő születésének 140. évfordulóján, november 22-én kezdődő és halálának 100. évfordulójáig, 2019. január 27-ig tartó eseménysorozatot szerveznek Nagyváradon – jelentették be az Ady Endre Emlékmúzeumban.
Vasárnap, a zárónapon a Szigligeti Stúdióban Demény Péter Vadkanragyogás című kötetét mutatják be, majd a könyvmaratont a Lélekcsönd című előadás zárja, amely a Miskolci Nemzeti Színház Demény Péter verseiből szerkesztett produkciója, közreműködik Salat Lehel színművész és Márkos Albert csellóművész. Krónika (Kolozsvár)

A váradi bazilika a Nagy Magyarország Anno naptárban
Ötödik évfolyamába lépett a Nagy Magyarország Anno ismeretterjesztő naptár. A jubileumi kiadvány már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula, a Dávid, valamint a Libris Antica könyvesboltokban.
A 2018-as esztendőre szóló falinaptár a régi magyar királyságba röpít minket, és ezúttal a nagyváradi római katolikus székesegyház is szerepel benne egy 107 éves felvételen.
Ez a hiánypótló kalendárium nemcsak a Trianonban igazságtalanul elcsatolt térségekből, de a mai értelemben vett háromszor kisebb csonka országból is felvonultat megnagyított régi képeslapokat. A budapesti Országház a történelmi nagy magyar állam számára épült, ezért is került a mostani jeles évfolyam címlapjára.
A székesfőváros és Várad mellett feltűnik a naptárban Dobogókő, Bártfa, Kassa, Trencsénteplic, Feled, a Magas-Tátra, Vajdahunyad vára, Kolozsvár és Pancsova is. Még a régi balatoni vízparti életbe is belekóstolhatunk egy 102 éves felvétel segítségével, illetve egy fölöttébb ritka képeslapon az is látható, amint a valódi magyar tengeren, az Adrián közlekedő Pannónia gőzős kiköt a magyar tengerhajózás bölcsőjében, Fiumében.
A kiadvány kinyitott állapotban 60×30 centiméteres, a benne felvonultatott régi képekhez pedig érdekes magyar és angol nyelvű ismeretterjesztő szövegek társulnak. A kiadványt Balázs D. Attila, a Szent László és Nagyvárad régi képeslapokoncímű történelmi album írója és szerkesztője jegyzi.
Váradi könyvözön
Felfigyeltünk a Bookline.ro önálló erdélyi ajánlójára, amit a legnagyobb magyar internetes könyváruház egyenesen a címoldalán népszerűsít. A Közelebb Erdélyhez című könyv és naptárválogatásban mintegy 115 erdélyi vonatkozású kiadvány közül lehet válogatni. A nagy merítés különös érdekességgel bír számunkra, mert több váradi szerző műve is bekerült a sorba, ennyi itthoni szerzőt egy csokorban talán még sosem kínáltak. A listán szerepel Gittai István, Bökös Borbála, Fleisz János, Szilágyi Aladár, Tóth Ágnes és Balázs D. Attila több könyve is. Tehát, irány a legközelebbi könyvesbolt, vagy a Bookline, kerüljön váradi könyv a karácsonyfa alá! Reggeli Újság (Nagyvárad)