Erdély 1003-tól a Magyar Királyság része volt
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete Középkori Osztályának vezetője, Dr. Zsoldos Attila Erdély a középkori Magyar Királyságban címmel tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémián. E több mint fél évezredet átfogó korszak néhány fontos történéséről kérdezte a medievisztika jeles kutatóját Szilágyi Aladár.
Fel tudjuk-e már vázolni viszonylag pontosan, hogy a honfoglalás után milyen fázisokban történt az Erdélybe település folyamata?
Valójában kétféle elképzelés él a magyar történettudományban ezzel kapcsolatban. Az egyik azt a nézetet vallja, hogy az erdélyi medencét elfoglalták ugyan a honfoglaló magyarok 895-896 táján, amikor a Kárpát-medencének a Duna vonaláig terjedő részét az uralmuk alá hajtották, csakhogy Erdélyt elhagyták, az Alföldre vonultak, és ott éltek. Erdélyben pedig csak szórványos határőrtelepeket hagyhattak hátra, azért, hogy a besenyőkkel szemben a védelmet biztosítsák. Erdély újbóli, immár végleges elfoglalására csak a 10. század utolsó harmadában került sor. A magam részéről nem osztom ezt az álláspontot. Szerintem Erdély kezdettől fogva szervesen beilleszkedett a magyarság új, immár Kárpát-medencei területébe. Egyszerűen képtelennek tartom azt az elgondolást, hogy a honfoglaló magyarok gazdálkodásához nem illettek Erdély természeti viszonyai, viszont 970 után egy csapásra illettek volna. Tehát Erdélyt kezdettől a magyarság Kárpát-medencei településterületéhez sorolhatjuk, annak szerves része volt. Ez nem változtat azon, hogy a Karoling-Pannóniának, tehát a mai Dunántúlnak az elfoglalására 900 után került sor.
Ez azt jelenti, hogy az Erdélyben élő néptöredékek, akiket itt találtak, nem fejtettek ki nagyobb ellenállást?
Nagyobb ellenállást nem fejtettek ki. Akikről bizonyosan tudjuk, hogy itt éltek Erdélyben már ebben az időpontban, azok a szlávok voltak, esetleg némi gepida töredékek is előfordulhattak.
És az avarok maradványai?
Itt két vitatott kérdés merül fel, egyrészt a székelyeké, akik valóban szóba jöhettek avar maradékként, másrészt a románoké. Köztudott, hogy ők úgy vélik, Erdély őslakos népessége a mai románság elődje volt, azonban a történettudomány eszközeivel nem tudjuk ezt az álláspontot megerősíteni. Éppen azért, mert minden olyan ismeretünk, ami a korai Erdélyre vonatkozik, gyakorlatilag kizárja ezt. Másrészt pontosan lehet tudni, hogy hol tartózkodtak a románok elődei akkor, amikor a magyar honfoglalás történt: a Balkán félszigeten, a Dunától délre. Bizánci források segítségével nyomon követhető, hogy a román bevándorlás hogyan, mikor történt. Tehát a románok ittlétét a magam részéről kereken kizárnám. A székelyekről viszont elképzelhető, hogy egy részük a honfoglaláskor már Erdélyben élt. Viszont épp Biharban, a Temesközben, a Dráva mellett, Nyugat-Magyarországon egy széles sávban, az Őrségtől Pozsony és Nyitra megye vidékéig jól kimutatható a székelyeknek a jelenléte. Az ő betelepítésük történhetett meg több fázisban. És azt pontosan ki lehet mutatni, hogy ahol a késő Árpád-korban jelentős szász települések keletkeztek Dél-Erdélyben, ott korábban székelyek éltek. A székelyek a későbbi Szászföldön lévő, elszászosodott helyneveiket vitték magukkal, és azok mint magyar, illetve székely helynevek tűnnek fel a Székelyföld déli részén.
Több forrás alapján István Gyula feletti győzelmét követően 1003-tól keltezhető, hogy Erdély a magyar királyság része lett. Mennyire helytálló ez a megállapítás?
Annyiban helytálló, hogy az a magyar állam, aminek az élén az Árpádok álltak, valóban 1003-ban terjesztette ki a fennhatóságát Erdélyre. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az, hogy az Árpádok vezette magyar államkezdemény, amelynek a mai Dunántúl keleti felén volt a súlypontja, csak az egyik olyan államkezdemény volt, amelyik a 10. században fejlődésnek indult. A másik éppen Erdélyben, a Gyula néven emlegetett törzsfőknek az uralma alatt bontakozott ki, a harmadik a Maros, a Tisza, a Duna és az erdélyi hegyek közötti hatalmas területen. Erről a háromról biztosan tudunk. Ezen a három területen, egymástól függetlenül, hasonló események történtek a 10. század második felében. A velük szomszédos nagy birodalommal fölveszik a kapcsolatot, útjára indul a keresztény térítés, valamiféle szervezettebb, már nem személyeken, hanem intézményeken felépülő államszervezet kezd kibontakozni. És ezek az ily módon fejlődő államcsírák kerülnek egymással szembe. Közülük az Istváné bizonyult a legagresszívabbnak, a legsikeresebbnek. Ez gyűrte maga alá a többit. Így egyfelől sikerült a Kárpát-medence politikai egységét megteremteni, másfelől eldőlt, hogy a magyar állam az egy lesz, nem következik be egy horvát–szerb típusú fejlődés, ahol azonos vagy egymáshoz nagyon közel álló népek közül az egyik a nyugati kereszténységet, a másik a keletit veszi fel, az egyik Rómához, a másik Bizánchoz, az egyik a németes-itáliai kultúrához, a másik az ortodox-görög világhoz kapcsolódik.
Az ezredforduló után a vármegyerendszer kiépítése megkezdődött, ahogy az első püspökségek kialakulása is, ugyanakkor Erdély szinte végig megőrizte a maga sajátos státusát, pontosabban – ha jól fogalmazok – az elején Erdély is két, egymástól különböző státushoz jutott, a Marostól délre és északra fekvő részeken. Ezek miben különböztek egymástól?
Valóban megfigyelhető egy ilyen sajátosság, hogy Észak-Erdély és Dél-Erdély több jellegzetes ponton jelentősen eltérő képet mutat. Az ősinek tekinthető erdélyi birtokoscsaládok inkább az észak-erdélyi részen figyelhetők meg, Dél-Erdélyben pedig nincsenek jelen. Ugyanígy a különböző magyar törzsekre utaló helyneveknek az eloszlása, az erdélyi egyháznak, a püspökség birtokainak az eloszlása és még néhány más dolog arra utal, hogy valóban, Észak- és Dél-Erdély különbözött egymástól. Amikor Erdély már valóban a királyság része, tehát 1003 után, akkor is megfigyelhető, hogy Erdély déli részén egyetlen hatalmas vármegye jön létre, Fehér vármegye, míg az északi részen átlagos nagyságú megyék jelennek meg. Kolozs-Torda, Doboka és így tovább. Erdély legészakibb sávján Szolnok megye, az megint egy sajátos képet mutat.
Térjünk rá a románságra. Még a tatárjárás előtt, 1222-ben megjelenik II. András egyik oklevelében egy ilyen elem, hogy „terra blachorum”. Beszélgessünk erről az Erdély históriáját a továbbiakban jelentős mértékben befolyásoló folyamatról…
Ez az adat a legkorábbi, ami úgy értelmezhető, hogy románok élnek Erdélyben, Erdély legdélebbi részén. Ez beleilleszkedik azokba az adatainkba, amelyek azt mutatják, hogy a románság fokozatosan húzódik észak felé a Balkán belsejéből. Lehet tudni, hogy mikor lépik át a Dunát, mikor érik el Havasalföldet, és így tovább. A románság egy állattartó, vándorló népesség volt, és mint ilyenek, jó katonák. Kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy Erdélynek azokat a részeit hasznosítsák a juhtartással, amelyek a már évszázadok óta letelepedett életmódot folytató földműves magyarság számára kevésbé voltak hasznosíthatók. Tökéletesen nyomon tudjuk követni azt, hogy Dél-Erdélyből kiindulva hogyan terjed észak felé a román megtelepedés, és hogyan éri el a 14. század hatvanas éveiben Észak-Erdélyt. De jellemző módon 1293-ban III. Andrást az a gondolat foglalkoztatta, hogy egyetlen erdélyi uradalmába telepítse össze valamennyi erdélyi románt. Ez annyira lehetséges volt, egy másik adatból tudjuk, hogy ebben az időszakban, III. András idején, külön királyi privilégium kellett ahhoz, hogy valamely földesúr a maga birtokaira a királytól kapott engedély alapján telepítsen be román pásztorokat. E két adat azt mutatja, hogy még az 1290-es évek közepe táján sem lehetett olyan nagy az erdélyi románság létszáma. Nyilván azoké, akik állandóan a Kárpát-medencében laktak, mert voltak, akik Havasalföldről följöttek az erdélyi hegyekbe, és a havasi legelőket élték, aztán visszamentek. Éppen Bihar megye hegyvidéki területeinek a példájával mutatta be a közelmúltban elhunyt Jakó Zsigmond professzor, hogy miként terjedt a középkor kései századaiban a román megtelepülés a Bihari-hegység völgyeiben, hogyan húzódtak lejjebb, s végül kiértek az Alföldre.
Kezdetben huzamos ideig sajátos státusuk volt, kenézek vezették őket, az adózásuk is különbözött a magyar, illetve a szász lakosságétól. Hallhatnánk valamit erről a külön intézményrendszerről?
A középkori magyar királyságban magától értetődőnek számított, hogy aki román, az románul beszél, aki horvát, horvát szokások szerint él, a kun pedig kun viseletben jár. Ezek maguktól értetődő igazságok voltak a sötétnek nevezett középkorban, és csak nagyon kiélezett politikai szituációban támadt a különbözőségből probléma. Tehát az, hogy ha már élnek itt románok, akkor ők másfajta jog szerint élnek, mint a magyarok, a szászok vagy a székelyek, de nyilvánvaló, nekik is adózniuk kell a királynak. De a románokra nem lehet kivetni gabonaadót, mert ők nem termesztenek gabonát, csak juhötvenedet, ami az ő speciális, etnikai jellegű adófajtájuk volt. A románság is szervezett társadalmat alkotott, az ő előkelőik voltak ezek a kenézek. Egy részük beolvadt a magyar nemességbe, más részük sajátos, partikuláris nemesi csoportot alkotott. Ez a partikularitás kettős értelmű, részint azt jelezte, hogy az országnak csak bizonyos részein élnek, másrészt a magyar nemesség jogállásának a teljessége nem terjedt ki rájuk, annál valamivel kevésbé jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ez egy sajátos színfoltja az erdélyi társadalomnak.
A 13. század közepén történt egy egész országra kiható tragédia, a tatárok betörése. Erdélybe két irányból hatoltak be, gondolom, a nagyobb román telepítések viszont a tatárvész elmúltával következtek be. Elhihetjük Rogerius mesternek, hogy menekülés közben háromnapi járóföldre nem talált élő embert?
Könnyen elképzelhető. Az, hogy a tatárjárás országosan mekkora emberveszteséget okozott, vitatott. Országos átlagban 50 százaléktól 15-20 százalékig terjednek a becslések, de hatalmas regionális különbségek voltak, s az országos átlag éppen ezt fedi el. Erdély, valamint az Alföld közel egy évre tatár megszállás alá került. És ez a megszállás bővelkedett időnként olyan demonstratív tömegmészárlásokban, mint amilyen Váradot is érte. S valóban van egy nyilvánvaló összefüggés aközött, hogy a tatárjárás után jelentős betelepítések történtek az országba. Erdélyben a románság jöhetett a leginkább szóba, a Felvidéken a Sziléziától Halicsig terjedő különböző szláv csoportok betelepülése járult döntően ahhoz, hogy a korai időkben teljesen magyar jellegű Felvidéken a 15. században már egy masszív szláv többség alakult ki. Az Alföldnek, így Várad környékének is, a településszerkezete a tatárjárás pusztításai miatt alakul át rendkívüli mértékben. Míg korábban aprófalvas, sűrű településhálózat volt jellemző, a tatárjárás után viszonylag nagyobb falvak, egymástól jelentős távolságra, nagy határral bíró települések jönnek létre.
A 15. századra nagy társadalmi átalakulások történtek, a román kenézek magyar nemesekké váltak, ugyanakkor a román alsóbb rétegek eljobbágyosodtak. Mire kitört a bábolnai felkelés, abban a magyarok mellett jelentős arányban románok is részt vettek. Létrejött ellenük a magyar nemesek, szászok, székelyek alkotta „unio trium nationum” intézménye, ami nem annyira nemzeti, inkább rendi képződményt jelentett. A szegényebb románságot pedig ugyanaz a jobbágysors sújtotta, mint a magyarságot…
Az is az erdélyi románság későbbi megjelenése mellett szól, hogy az ő javukra már nem alakult ki ilyen etnikai jellegű különállás, amilyen a székely és a szász volt. Ez jellegzetesen Árpád-kori „találmány”, az etnikai kiváltságolása a nem magyar népcsoportoknak. Mert ha már lettek volna jelentősebb számban románok Erdélyben, nem látom semmi okát annak, miért ne kaptak volna ők is egy ilyen külön státust, egy etnikai önkormányzatot, mint a szászok. A késő középkorban már nem volt szokás ilyet kialakítani, a köznép jobbággyá vált, ugyanabban a sorsban osztozott, mint a magyar jobbágyok, a vezető rétegük pedig vagy a magyar nemességbe olvadt be, vagy ezt a sajátos helyzetű román nemességet alkotta, ily módon részesültek az általános erdélyi társadalomfejlődésben. A bábolnai felkelés mindenben olyan, mint amilyenek a késő középkori parasztfelkelések lehettek, lokális jellegű volt, csak Erdélyre terjedt ki. Inkább az az érdekessége, hogy a magyar, a székely és a szász nemzeteknek az uniója voltaképpen egy alig néhány hétig tartó, aktuális politikai üggyel kapcsolatosan jött létre. Aztán később évszázadokra meghatározta az erdélyi politikai gondolkodás kereteit. Az unió a sajátos erdélyi rendiségnek egyfajta alapdokumentuma. Az Árpád-kori etnikai kiváltságokból nőtt ki, jóllehet az Árpád-korban a rendiség mint olyan még nem létezett, nem csak Magyarországon, Nyugat-Európában sem nagyon.
Szinte gyermek volt még Mátyás király, amikor trónra került, kezdetben inkább a mögötte tevékenykedő nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal gyűlt meg az erdélyiek baja, magával a királlyal később. Mi vezetett a Mátyás elleni 1467-es felkeléshez?
Mátyás az adóbevételeit kívánta növelni, mivel a korábban általánosan szedett királyi adó alól már túl sok erdélyi nemesnek volt felmentése. Azt találta megoldásnak, hogy ezt megszüntette, de ugyanilyen mértékben egy másikfajta adót szedett be. Végül ebből a felkelésből nem adódott nagyobb probléma, volt egy kis csetepaté, néhány fej legurult, mások kegyelmet kaptak, ahogy a középkorban ez lenni szokott. A késő középkorban, amikor már nem annyira „középkorias módon” uralkodnak a királyok, amikor az újkor hajnalán már szakképzett tisztviselőgárda intézi a király ügyeit, akkor az erős akaratú, központosításra törő uralkodó és nemessége között rendre összecsapások vannak, így volt ez Ausztriában, Németországban, Franciaországban is. Ez általános jelenség volt, semmi köze a „turáni átokhoz”.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Nem mi tértünk el a szatmárnémeti gondolattól
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület főpásztora, Csűry István református püspök a partiumi polgármesterek, önkormányzati képviselők, parlamenti tagok és lelkipásztorok április 19-én megtartott tanácskozása után beszélt lapunknak a konferencián történtekről, s a kezdeményezőket ért támadásokról. Az interjút Szilágyi Aladár készítette.
Püspök úr, nemde, a pénteki találkozónak már voltak előzményei, és lesz folyatása is?
Ez egy tíz éves gyakorlat, annyi módosítással, hogy kezdetben kimondottan csak a Bihar megyei, majd a partiumi polgármestereket, alpolgármestereket hívtuk meg. De rájöttünk, hogy ez nem elegendő. Úgy gondoltuk, meghívunk minden olyan helyi vagy megyei önkormányzatba megválasztott felelős embert, akitől a polgármesterek függenek, és aki hathatósan hozzá tud járulni a problémák megoldásához. Ebből a meggondolásból hívtuk meg a megyei tanácsok tagjait, a parlamenti képviselőket és szenátorokat is. Ugyanakkor megüzentük: jó lenne, ha a lelkész is eljönne a polgármesterével, hiszen ez jó alkalom arra, hogy akár a felvetődő helyi problémákat is tisztázni lehessen. A jelenlét várakozásainkon fölüli volt, nyolcvannégy résztvevőt regisztráltunk. A Szilágyságból például csak két polgármester hiányzott, a Bihar megyeiek is mintegy nyolcvan százalékban jelen voltak. Bizonyára a találkozót megelőző negatív kampány is hozzájárult a nagyobb arányú részvételhez…
Mennyire körvonalazódtak a kitűzött elképzelések, mi lesz ennek a tanácskozásnak a hozadéka?
Az első az, hogy oda-vissza el tudtuk hinni, igenis, le lehet ülni beszélni a problémákról. El tudtuk hinni azt, hogy a lelkésznek nem kell tartania a helyi közigazgatásban hatalmat kapott embertől, és az önkormányzatiakkal is sikerült elhitetnünk, hogy az egyház sem akar mást, mint ami az erdélyi magyarság érdeke. Minden megszólalás, a jókedv, a humor erről szólt. Olyan kérdések kerültek napirendre, hogy miért kell összetartanunk az erdélyi jövő alakításában; mi az, ami a legnagyobb gondunk jelenleg, vagyis a restitúció kérdése. Felvetődött, hogy milyen közös kezdeményezésbe foghatunk. Mi megajánlottuk az egyházi kórházat. Nekem nagyon jól esett, amikor Cseke Attila szenátor kijelentette: ez nemzeti ügy! Emellett fel kell sorakoznia mindenkinek. Nem utolsó sorban felvetődött egy pragmatikus kérdés is, a pályázatok ügye. Mi, az egyház elmondtuk, hogy milyen irányba tesszük le a pályázatainkat, őszintén rámutattunk, hol, miben akadályoznak, fékeznek meg bennünket, hol léphetünk tovább. Nagyon jó volt Erdei Dolóczki István képviselőnek a felszólalása, olyan gyakorlati, praktikus dolgokat vetett fel, amiket jó tudni. Nem csak nekünk, akik írjuk a pályázatokat, hanem a gyülekezeti lelkipásztornak és a polgármesternek is. Ami a restitúciót illet, mi jobban állunk, mint az Erdélyi Egyházkerület. Nekünk ott van a zilahi Wesselényi Gimnázium, amiért a vérünket kell ontanunk, és ott van a máramarosszigeti iskolacsoport. Ami a restitúciós törvényt illeti, annak mi az egészével nem értünk egyet, mert lelassítja, központosítja a procedúrát, a licites eljárással túlbonyolítja, és a kártérítés helyett a kártétel veszélye is fennáll, hiszen az elhúzódó procedúra alatt csak romlik az épületeink állaga. Seres Dénes képviselő felhívta a figyelmünket arra, hogy lett egy lehetőség: az eddigi gyakorlattal ellentétben a vissza nem kapott ingatlanokra vonatkozóan ki lehet egészíteni a dokumentációkat. Ezt kilencven nap alatt meg lehet tenni, de ez a határidő jogvesztő, mert aki kilencven nap alatt nem mozdul, annak elvész a jogorvoslati lehetősége. Hétfőn már körlevelet küldünk szét ebben az ügyben minden gyülekezetnek.
Hadd ejtsünk szót arról is, hogy a konferenciát megelőző hetekben egyfajta ellenkampány indult meg, minden napra jutott egy támadás, előbb több „kiságyú”, végül a „nagyágyú”, az ön elődje is megszólalt. Mit gondol, a folyamat ellenzői miért indítottak össztüzet?
Megmondom őszintén, váratlan volt, de amikor kirobbant, abban a pillanatban be tudtam azonosítani, hogy mi zajlik a háttérben. Nem gondoltam azt, hogy egy ártatlan konferencia ennyire felkavarja a port. Feltételeztem, hogy egyfajta félreértés is van, azt gondolták egyesek, hogy most az RMDSZ szoknyája alá fog bebújni a református egyház, holott mi mindenkit meghívtunk, a tanácskozás mindenki előtt nyitva volt, sőt a más pártok színeiben tisztségbe kerülteket is, a függetleneket is meghívtuk, el is jöttek néhányan. Ha valaki elolvasta a napirendi pontokat, rájöhetett, hogy ezek alapvető kérdések, s a részünkről a számonkérő magatartás körvonalazódott. Azzal, hogy mi felfedtük a lapjainkat, a dialógus körülményeit akartuk megteremteni. Hogy miért indult ez az ellenkampány? Való igaz, hogy 2008-2009 tájékán, amikor én még helyettes püspök voltam, megláttunk egy olyanfajta nyitás lehetőségét, amellyel kimondottan az egyháztagokra összpontosítottunk. Elviselhetetlennek találtam azt, hogy összehívok egy társaságot, az emberek külön csoportokba rendeződnek, haragszanak egymásra, talán nem is tudják, hogy miért, és nincs meg az a református emberhez méltó – követelménynek is mondanám – felszabadultság. Ott, ahol valakinek feltámadt Krisztusa van, ott, ahol a Szentlelket vigasztaló erőnek látjuk, ott nem szabad begörcsölt embereknek lenniük. A másik dolog, hogy unos-untalan követett a vád – világos dolog, hogy a Néppárt, az EMNT oldaláról, Tőkés László felől érkezett –, hogy mi egy másik irányba, az imilyen-amolyan RMDSZ felé indultunk el. Mi, amikor átvettük az egyházkerület vezetését, felmértük azt, hogy milyen lehetőségeink vannak. Nagyon pontosan érzékeltük azt, hogy Magyarország irányába is gondjaink vannak, hogy nem mindenütt vagyunk szimpatikusak, és nem mindenütt fogadják el a pályázatainkat. Azt is, hogy a Nyugat – a saját gondjai miatt is – lecsökkentette számunkra a támogatást. Mi marad nekünk? A román kormány. Megmondom őszintén, az utóbbi esztendőkben igen tekintélyes összegű pályázatainkat fogadták el. Egy sor dologban megkaptuk a támogatást, templomok renoválására, gyülekezeti házak építésére, megnyíltak az uniós lehetőségek. Elkezdtünk most három olyan uniós projektet, amire eddig nem volt lehetőségünk. Több mint egymillió eurót kapunk egy olyan határon átnyúló program keretében, amelyik a mi oldalunkon öt műemléktemplomot tesz rendbe, olyan pici gyülekezetekben, ahol semmi remény nincs arra, hogy valamit mozdíthatnak. A másik: Szatmár megye Nagytarna gyülekezetében már alig él néhány hívünk, viszont gyönyörű parókia van, ott egy ifjúsági központot, tábort építünk ki. Ahhoz, ha jól emlékszem, 400 ezer eurót kapunk. Visszatérve az eredeti felvetésre, mi nem a politikai sündörgés, tapadás okán kezdtünk keresni olyan lehetőségeket, amelyek során ezeket az egyházépítő, közösségépítő pályázatokat el tudjuk nyerni. Kivel, kikkel tehetjük ezt meg? Hát nem a polgármesterekkel és más illetékesekkel?
Egyáltalán, mi van ennek a támadásnak a hátterében?
Azzal vádolnak bennünket, hogy eltértünk az eddigi egyházi politikától. Most deklarálta is Tőkés László, hogy a 2003-ban Szatmárnémetiben történtekre hivatkozva emelt vádat ellenünk. Akkor vált külön az RMDSZ-től, és most emlékeztet arra, hogy abban mi „előkelő” szerepet töltöttünk be. Így is van, ezt nem is akarjuk tagadni. De a helyzet az, hogy nem mi távolodtunk el a szatmárnémeti gondolattól. Ott nem arról volt szó, hogy létrehozunk egy pártot, hanem egyesek szerint egy összetartó ernyőszervezetet, mások ezt így nevezték: egy miniparlamentet. Az ernyőszervezetben is mindenkinek helye van, s a miniparlementben is, más-más pártok színeiben. Amikor mi észrevettük, hogy ez elkezd egy pártosodás irányába menni, akkor azt mondtuk: ez így nem lesz jó, mert nem ezt ígértük a híveinknek. Rádöbbentünk, hogy a szatmárnémeti folyamatot a kezünkbe kell venni. Tőkés Lászlónak nagyon rosszul esett, amikor egyszer kijelentettem, hogy az Erdélyi Nemzeti Tanács alulteljesített, és az ügyet az egyháznak vissza kell vennie a kezébe. Hogy mi történik? A számok beszélnek. Ez az EMNT, amelyik támogatja a Néppártot, az országos megmérettetésen 0,62 százalékot ért el. Önmagában látszik, hogy ez nem az egyháztól függött. Ha az egyház veszi a kezébe, akkor nem 0,62 lesz az eredmény. Mint ahogy nem az EMNP 0,62-jének és az RMDSZ 5,2-jének az összege. Mi látjuk azt, hogy a híveinknek több mint a fele nem ment el szavazni. És itt akartunk belépni, itt akartunk segítséget nyújtani mind a két irányba. Az RMDSZ is furcsán nézte a mi közeledésünket, hogy az az egyház teszi, amelyik eddig támadta a szövetséget. Ebben van valami jogos is. A 0,62-es társaság meg mindig az sulykolta, hogy ők milyen nagy győzelmet arattak… A másik dolog, nem kis bátorsággal kijelentettük, amikor a Fidesz ellen próbáltak hangolni bennünket: mi vagyunk a Fidesz meghosszabbított keze. Minden olyan próbálkozásunk, ami az MSZP irányába ment, amikor kormányon volt, például, a Szülőföld Alappal, a műemléktemplomok restaurálásával kapcsolatban vagy a kisegyházi segélyekkel kapcsolatban, de nem jutottunk el csak ilyen altitkárokig. Ötven gyülekezetünk került veszélybe a segély elmaradásával. Lehet, hogy megcsonkított tekintéllyel, de hitelesen ki tudjuk mondani azt, hogy mi keresztények és nemzetiek vagyunk. A konferencián tartott beszédemben kikeltem az ellen, hogy üres szavakkal hangoztassuk keresztény és nemzeti voltunkat. Miként állíthatja ezt magáról az, aki megtámadja az egyházát, a püspökét, és a nemzetet darabolja?
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Másfélszáz évig Erdély „alkotmánya” volt
A Korunk és az Erdélyi Múzeum főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész A Habsburg-berendezkedés Erdélyben címmel értekezett a Szacsvay Akadémián. A 18. század történéseiről, az Ausztria és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát szabályozó, alaptörvényi funkciójú Diploma Leopoldinum létrejöttéről, Kolozsvár korabeli hétköznapjairól Szilágyi Aladár beszélgetett a levéltárak kutatójával.
- Gyermek- vagy ifjúkorában érték-e olyan impulzusok, hogy a történész mesterséget válassza hivatásának?
- Édesapám Kiss András – most már nyugalmazott – főlevéltáros, aki élete nagy részét a kolozsvári levéltárban töltötte. Valószínűleg az ő hatására is alakult ez így. Olvasni, ráadásul történelmet olvasni mindig szerettem. Egyébként nem feltétlenül történésznek készültem, aztán két évvel az érettségi előtt megváltozott a dolog, és a történelem-filozófia szakra felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre.
- Az már bizonyára egyetemjárás közben eldőlt, hogy a 18. századi Erdély históriáját, illetve 16–17. századi kultúrtörténetét válassza kutatásai fő pászmájának?
- Igen, akkorra kialakult ez az érdeklődés. Az is eldőlt, hogy nem tanítani, inkább kutatni szeretnék. De akkoriban kötelező volt a központi kinevezéseket elfogadni, így kerültem Nagyváradra, az akkori Moghioroş Líceumba történelem–filozófia tanárnak, ahol életemnek egy rövid, de nagyon szép szakaszát éltem. Egyetemista koromban levéltárba jártam, és akkor fogtam neki az egyik témámnak, amely sok év után most jelent meg: a kolozsvári osztóbírói intézményről és az osztálylevelekről van szó. A hagyatéki leltáraknak ezt a csoportját dolgoztam fel, amit azért is szerettem, mert minden benne van, ami a kolozsvári hétköznapokhoz tartozik, egy százötven éves periódus vonatkozásában.
- 1988-ban visszamehetett Kolozsvárra, rögtön bekerült a Korunk redakciójába, azóta ott dolgozik különböző beosztásokban. A szerkesztői munka elvégzése mellett nyújtott-e szakmai elégtételt a Korunk?
- Mindenképpen. Egy idő elteltével létrehoztuk a História rovatot, amely mellett egy újabb, szintén történelmi anyagnak helyet adó rovat indult, Dokumentum címmel, mely ma már eléggé akcidentálisan ugyan, de még jelen van a lapban. Egy idő után szerkesztőségi főtitkár, majd főszerkesztő-helyettes lettem, az idén januártól főszerkesztő. Sikerült olyan történészeket bevonnom a szerzők közé, akik nem csak Erdélyben vagy Magyarországon tartoznak az élvonalba. Gondolok itt Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Klaniczay Gáborra, Szakály Sándorra, Hermann Róbertre, a fiatalok közül Ablonczy Balázsra.
- Az Ön törekvései, elképzelései szerint főszerkesztővé válása hoz-e változást a lap koncepciójában, változik-e valamelyest a lap jellege?
- Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy változtassunk csak a változtatás kedvéért. A Korunk viszonylag hosszú idő óta felszálló ágban van. Úgy érzékelem, radikális változtatásokra nincs szükség. Apró módosítások vannak, formailag annyi, hogy a folyóirat januártól színes borítóval jelenik meg, és azt szeretném, ha a főlaptestben a súlyponthoz kapcsolódó anyagok az eddigi gyakorlatnál nagyobb teret kapnának. A lap terjedelme nem változik, az arányok némiképp igen.
- Már szó esett arról, hogy kultúrtörténettel is foglalkozik. Engedje meg, hogy néhány művelődéstörténeti csemegéről beszélgessünk. Például, a viseletszabályozásról. Ezzel kapcsolatban milyen kuriózumokra bukkant?
- A viseletszabályozás vonatkozásában főleg a fejedelemség kori Kolozsvárral foglalkoztam. A 16. század végén, a 17. század első felében, a reneszánsz kiteljesedésével a kolozsváriakat is elragadta a hév, ugyancsak kedvelőivé váltak a jómódból fakadó luxusnak. A kolozsváriak pompakedveléséról Heltai Gáspár sem rejti véka alá nem túl hízelgő véleményét, amikor úgy fogalmaz: „Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája van, úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” A városi statútumok ezt a flancolást, a túlzott luxusigényt kívánták megzabolázni. A százférfiak tanácsa, a városi felsőtanács hozott határozatokat arra vonatkozóan, hogyan illik öltözködni, mi a decens viselet különféle alkalmakkor. A szabályozásoknak rendi jellegük is van. A polgárasszonyok a nemesasszonyok viseletét kezdték majmolni, ami „meghaladja a városi állapotot”. Így hát kimondatott, hogy „az olyan aranykösöntyű nem olyan vargánénak vagy nem olyan papnénak való”. Szabályozták a városi tanácsban való részvételkor ildomos öltözetet is. Lehetett valami kiváltó oka ennek a rendelkezésnek, különben érthetetlen, miért kell explicite szabályba foglalni, hogy tilos a városi tanácsülésre „csonka ujjú, gallératlan mentében, sem csizmában, sem papucsban, sem gatyában” megjelenni.
- Mi légyen az a bizonyos „korcsomaház” Kolozsváron?
- A korcsomaház a borkimérés, a kocsma, korcsoma, a városi társadalmi érintkezés egyik legfrekventáltabb helye, a kolozsváriak számára a fejedelemség korában a szabadidő eltöltésének egyik reprezentatív tere. Ahol nemcsak ittak, hanem véleményt cseréltek, társadalmi életet éltek, zenéltek, mulattak. És nem feltétlenül csak férfitársaságban, hiszen a korcsomaházakban időről időre megjelentek a zenészek – lantosok, hegedűsök, trombitások – mellett a „pajzán hegedűsnék” is, akik nem feltétlenül zenét szolgáltattak a férfiaknak… Azt még halkan megjegyezném, hogy a korabeli tanúvallomások nem csupán a „hegedűsnék” törvényszegéseiről szólnak. Esetenként más asszonyok sem álltak ellen a főként a katonaság képében jelentkező erős kísértésnek, nemegyszer viselkednek úgy, a „deákokkal, darabontokkal”, mint a hegedűszó kíséretében félrelépő asszonyok.
- Egyik tanulmányában foglalkozik a pletyka, a rágalmazás, becsületsértés kérdéskörével. Erről is vannak bírósági iratok?
- A pletyka – ugye – és a rágalmazás a kommunikációs jelenségeknek az egyik legismertebb alfaja, amióta ember az ember. A piacon, a szereken, a sokadalomban, a sütőházban, a fürdőházban elhangzottak gyakran képezték per tárgyát. A vétkeseknek találtakat pénzbírsággal sújtották többnyire. Viszont a tárgyalt korszakban a pletykának, a maga káros hatásain túlmenően, bizonyos esetekben pozitív hozadékai is vannak. Ez alkalmanként akár a nyilvánosság biztosítéka is az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, ezáltal a médiával és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban – így a fejedelemség kori Kolozsváron is – rátereli a figyelmet a visszásságokra, illetve közrejátszik a törvénytelenségek, akár a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Például 1578-ban Krappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráznaságuk okán zárják ki a százférfiak sorából.
- Talán a legfontosabb munkája A Habsburg-uralom erdélyi kiterjedésének folyamata, a korabeli magyar emlékiratok láttatásában. Amikor elolvastam az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában megjelent kötet szintézis értékű bevezető részét, nekem, aki elég sokat olvastam Erdély 18. századi történetéről, segített abban, hogy nagyobb összefüggésekben lássam a kor történéseit…
- Nagyon szerettem a témával foglalkozni. Az emlékirodalom ezt a korszakot sokrétűen és differenciáltan tárgyalja. Egyféleképpen látja és láttatja az eseményeket gróf Bethlen Miklós, aki államférfiként, döntő tényezőként vesz részt a politikai életben és cselekvő részese a Diploma Leopoldinum kidolgozásának. Másféleképpen reagál a történésekre Cserei Mihály, aki bár pro-Habsburg-beállítottságú, de buzgó kálvinistaként nem tud elvonatkoztatni a katolikus restauráció különböző aspektusaitól. Megint másképp báró Wesselényi István,aki jobbára a császári hatalom képviselőjének szemszögéből láttatja az eseményeket, vagy megint másképp Halmágyi István guberniumi tisztviselő. Másképp vélekedik a történésekről Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ban, akit elsősorban a társadalmi kapcsolatok változásainak bírálata és a nemesség életmódváltása foglalkoztat. Szintén másképp gróf Bethlen Kata, akinek családi életét dúlja fel a hivatalos politika által támogatott vallási intolerancia. A sor folytatható.
- A korszak kiindulási pontja a Diploma Leopoldinum volt. Az adta az első impulzust ahhoz, hogy Erdély státusa megváltozzon. Mi ennek a diplomának a lényege?
- Az 1690-ben Bethlen Miklós által kieszközölt alapvető okmány, a Diploma Leopoldinum – amelyet I. Lipót 1691. december 4-én erősít meg, és amely szabályozza a birodalom és az erdélyi rendek közti viszonyokat – világosan leszögezi, hogy Erdély fejedelemségként kerül Habsburg-uralom alá, megőrizve autonómiáját, belső rendjét, intézményeit. A diploma elvileg több mint 150 évig Erdély „alkotmánya” – és az eredeti szándék szerint biztosítania kellene a rendek addigi jogait, kiváltságait. Ezzel szemben a valóságban Erdély egy folyamatos integrációs tendencia célpontja és tárgya, a Habsburg-uralom kiteljesedésének színtere.
- Hamar kiderült, hogy bár – úgymond – két partner egyeztetését, kompromisszumát foglalta írásba, Ausztria meghódított területnek tekintette a fejedelemséget. Mivel járt ez Erdély számára?
- Bár a Habsburgok uralomgyakorlásának közjogi alapja nem változott meg, a Pragmatica Sanctio erdélyi, 1722-es elfogadása előtt III. Károly már leszögezte, hogy Erdélyt a Habsburgok háromszor hódították meg, tehát fegyverjogon bírják. Ez nem jelentett egyebet, minthogy a Diploma Leopoldinum elvileg, virtuálisan érvényben maradt ugyan, a kitételeit már senki nem vette komolyan. A diploma 1711, a Rákóczi-szabadságharc leverése, a szatmári pacifikáció megkötése óta folyamatosan vesztett a jelentőségéből. Ekkorra megváltoztak a körülmények a Diploma aláírása pillanatához képest: az erdélyi rendek „kompromittálták magukat” így már nem tekintették őket egyenlő partnereknek.
- Az is kiderült – még Bethlen Miklós életében –, hogy bár létrejött a gubernium, a katonai hatalom vált véglegessé. Már Rabutin tábornok, a császári sereg erdélyi főparancsnoka is keményen bánt, nem csak a néppel, hanem az elittel is.
- Igen, Rabutin generális, ha szabad ezt ilyen lazán megfogalmaznom, közutálatnak örvendett Erdélyben. Nem indokolatlanul. Bethlen Miklós Önéletírását gyakorlatilag átszövi a Rabutin-ellenesség, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja, és akit szójátékkal „Rabbá tőn” generálisnak aposztrofál.
- Ahogy az osztrák uralom elhatalmasodott Erdélyben, egyrészt megszorító intézkedések születtek, másrészt engedmények, reformlépések is. Valamikor általános vélemény volt, hogy Ausztria csak „rosszat” okozott Erdélynek, aztán kiderült: ez nem volt teljesen így. Ha elkészítenők a század mérlegét, mi kerülhetne az egyik serpenyőbe, mi a másikba?
- A bécsi központú kormányzat és a helyi igazgatás összehangolása és az újítások – bonyolult folyamatok eredményei. Megítélésük számos tényező figyelembevételét igényli: a modernizációt, a korszerűséget célzóak is lehettek volna, ha céljuk – a túlzott centralizáció, a németesítés igénye – nem vezetett volna torzulásokhoz. Szolgálták a haladást, az intézkedések egy része a felvilágosodás jegyében született, azonban többnyire nem számoltak a helyi sajátosságokkal. Az intézkedések ugyanakkor a fejlettebb társadalmú országok irányába mozdították el a még mindig rendi erdélyi társadalmat, miközben meggátolták a saját útkeresés lehetőségét. Erdély számára Bécsen keresztül megnyílt a kapu a nyugat-európai értékrendek felé (kultúra, művészet, életmód, mentalitás). Ezzel párhuzamosan begyűrűzött a császári politika több ballasztja, az intoleranciától kezdve az abszolutista hatalom brutális alkalmazásán át a mérhetetlen adóterhekig.
- Nem beszélve magáról a katonaságról, mint adóteherről, a katonatartásról, a kötelező katonaállításról.
- Igen, ez mind negatívum volt, viszont ott voltak a nagyszabású katonai építkezések, a kolozsvári Fellegvár, a gyulafehérvári, az aradi, a temesvári várak, a váradi vár rekonstrukciója. Ezt nyögte a lakosság. Ahogy a katonaállítás és a katonatartás is megterhelő volt az erdélyiek számára. És ott van a határőrezredek kérdése is. A határőrezredekben való részvétel ellen a székelyek, akik számára ez sajátos jogállásuk kényszerű feladását jelentette, és sem gazdasági, sem kulturális felemelkedést nem jelentett, tiltakoztak. Meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat, ezért ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Tiltakoztak is keményen, mire a Buccow generális helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Csíkmadéfalva megtámadására, ahol a határőrszolgálatot megtagadó székelyek gyülekeztek. 1764. január 7-én, Vízkereszt napján mintegy 400 embert, köztük gyermekeket és asszonyokat mészároltak le. Ez volt az a bizonyos siculicidium.
A románság esetében más volt a helyzet. Őket a határőrezredek felállítása másképp érintette, mint a székelyeket. A határőrezredhez való tartozás előfeltétele esetükben a görög katolikus vallás felvétele, így a katolikus egyházba való integrálódás volt. A határőröket felfegyverezték és a jobbágyoknál előnyösebb helyzetbe juttatták. Iskoláztatták is, ami kulturális felemelkedést jelentett, nem véletlen, hogy a 19. században kialakult művelt román polgárság zöme e határőrvidékekről származik.
- Eddigi pályáján mi jelentette a legnagyobb elégtételt?
- Született kolozsváriként legközelebb hozzám a kolozsvári levéltári anyag áll. És leginkább éppen az osztálylevelek. Hosszú időt töltöttem velük, nem öt és nem tíz évet, ennél jóval többet. És, mi tagadás, beléjük szerelmesedtem teljesen. Gyönyörűen gazdag anyag, ráadásul szép „tálalásban”. Az osztóbírókkal egyenesen „familiáris viszonyba” kerültem. Dési Eötweos János, a kiváló kolozsvári ötvösmester és osztóbíró halálát – miután több évig olvasgattam az általa példásan összeállított és szép kézírással papírra vetett, gyűrűpecsétjével hitelesített leltárakat – egyenesen megkönnyeztem. Jó érzés volt végre, nem kevés munkát követően nagyformátumú, több mint 550 oldalnyi kötetként kézbe venni ezt az anyagot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulál
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett.
Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit?
Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről.
Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen?
Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet!
Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze?
Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába…
Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel…
Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem.
Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani?
A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli.
Akiről professzor úr többször is írt…
Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál.
Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt?
Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása.
Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus?
Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni.
Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé?
Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul…
Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak?
Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el.
És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét?
Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Piktorok, lüdércek, egyebek
Tizennyolcadik alkalommal gyűltek össze képzőművészek a zsoboki alkotótáborban. Alapítói – az Essig házaspár – még két esztendeig működtetnék a több funkciót betöltő nyári műhelyt, a huszadik találkozót követően a fiatalabb nemzedék gondjaira bíznák. Szilágyi Aladár riportja Essig József és Mészáros Ödön felvételeivel.
A bánffyhunyadi állomáson két művészküllemű férfiú várakozik rám. Zsobok felé haladtunkban megtudom, hogy a gépkocsit vezető Buglya Sándor személyében a jeles filmrendezőt, operatőrt, a Sapientia Egyetem tanárát tisztelhetem, a másik táborlakóban pedig Orbán István kolozsvári grafikust, a Báthory István Líceum rajztanárát. Három esztendeje, amikor az Alszeget jártam, alulról, Váralmás felől közelítettük meg, most pedig Sárvásár végiben balra kanyarodva ereszkedünk lefelé a gödörfaluba, mely szláv eredetű nevét is azért kapta, mert valóban egy katlan fészkébe rejtőzött el. Azon az úton gördülünk, amelyiket a Molnár Irma helybeli lelkipásztor és férje, Molnár János teológiai professzor kezdeményezésére részint önerőből, részint nyugati támogatással építettek a 90-es években, hogy Zsobok a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő országútról is elérhető legyen. A húsz esztendő múltán is járható kövesút a megyehatárt képező vaspályán túl hirtelen aszfaltra vált. Szilágy megye felvállalta, hogy a saját szakaszát korszerűsítse, Kolozs megye nem. A Ríszegtető fara alatt haladtunkban István megállást kér, néhány perces domboldali portya után gazdag vadvirágzsákmánnyal tér vissza, a csokor minden szála más-más színben pompázik. További időmúlatásom idején nem egyszer látom, hogy a táborlakó művészek körében divatozik a virággyűjtés. A zsoboki határ gyakori botanizálásra csábítja a piktorokat.
A tábori műítész Amikor befordulunk a tábor lakóinak szállást és műhelyt adó Bethesda gyermekotthon udvarára, egy teremtett lelket sem látok, mindenki elvonult dolgozni valahová. Szerencsémre, a folyosó árkádjai alatt elsőként Banner Zoltán művészettörténésszel futok össze, Kalotaszeg két legjelesebb fafaragó mestere, a bánffyhunyadi Kudor István és a helybeli Gál Potyó István társaságában. Zoltán barátomat rögtön le is foglalom magamnak, hiszen tudomásom szerint fontos szerepet tölt be az alkotótábor életében.
„Ez most a tizennyolcadik alkalom, amikor a harmadikat rendezték, az alapító Essig Klára felkért, jöjjek, nézzem meg: kik vannak itt, mit csinálnak, és egyáltalán, mi a véleményem arról, hogy ne mind csak a Székelyföldön forgolódjanak a művészek, hanem itt, Kalotaszegen is működjön egy művésztábor. Ez egybeesett azzal a mozgalommal, amit a Molnár János és Irma lelkészházaspár kezdeményezett, aminek a koronája a Bethesda gyermekotthon, az ehhez kapcsolódó mezőgazdasági és ipari létesítményekkel együtt. A szomszédos Farnason öregotthont működtetnek, itt malom is van és kenyérgyár, sajtgyártó kisüzem, fóliás zöldségtermesztés. Az, hogy Zsobok, az egyik legelmaradottabb alszegi falu úgy kiemelkedett, hogy Kalotaszentkirály mellett a legizgalmasabb élet zajlik itt, főleg nekik köszönhető. A kétszázvalahány lelkes faluban hetven embernek adnak munkát. Klárika levélben kért fel a részvételre, el is jöttem. Az elején elsősorban a kolozsvári rajztanár kollégáira támaszkodott, lévén, hogy ők könnyebben ide mozgósíthatók. Magyarországról is igyekezett táborlakókat toborozni, onnan kezdetben jobbára amatőrök jelentkeztek. Amikor megérkeztem, csak két ismerős, hivatásos képzőművésszel találkoztam, Soó Zöld Margit jött el akkor meg Fodor Éva, Fodor Sándor író felesége. Mondtam is Klárinak, ez nagyszerű dolog, de ide a profikat kell meghívni, hogy amit itt alkotnak, Kalotaszegen, ne csak a saját kis körükbe jusson el, kerüljön be a hazai és magyarországi művészeti élet vérkeringésébe. Jöttem minden évben hűségesen, az amatőrök lassan elmaradoztak. Végül is a tábornak profi jellege lett, de azok a rajztanárok, akik tényleg kiállító művészek, továbbra is jönnek. Aztán megfordult itt Jakobovits Miklóstól Tóth Lászlón keresztül Árkossy Istvánig és Kádár Tiborig sok jeles művész – hogy hirtelen említsek néhány nevet. Eddig több mint százhúszan tanyáztak itt. Volt, aki egyszer vagy kétszer jött el, és van, aki rendszeresen visszajár. A szervezők ragaszkodnak ahhoz, hogy ha ide jelentkezik valaki, annak, amit itt alkot, „köze” legyen Kalotaszeghez. Essig Klára most Kolozsvárról távirányítja a tábort, ahogy tudja. Régóta betegeskedik, úgyhogy hősies dolog volt, hogy tegnap kijött a megnyitóra, a férje, Essig József fotóművész helyettesíti tulajdonképpen.
Nekem az a tisztem, mindenek előtt, hogy amikor vége a táborozásnak, megnyissam a kiállítást itt, a díszteremben, vagy a kultúrházban. Az egy társadalmi esemény a faluban, mert rendszerint istentisztelet után tartják, a falu népe átvonul, és megnyitjuk a tárlatot. A dolgom másik, gyakorlatiasabb része, hogy a két munkát, amit a táborlakók itt hagynak a gyűjtemény számára, értékeljem – euróban most már. Ez a kollekció tulajdonképpen a levegőben lóg, hiszen nincs hol kiállítani állandó jelleggel. A képek végül is jó helyen vannak, ennek az épületnek minden szobájában, a parókián és a farnasi öregotthon falain, meg Essigék lakásában, ahol egy pincegalériát alakítottak ki. Régebben úgy volt, hogy vasárnap, amikor véget ért a tábor, megnyílt a kiállítás, kürtőskaláccsal, köményes pálinkával, volt egy kis zene, éneklés, estefelé nekiálltunk, leszedtünk mindent, és másnap, hétfőn Kolozsváron az evangélikus egyház galériájában újból megnyitottuk, immár a szélesebb közönség számára. Három éve nem ott tartják, hanem a magyar színház előcsarnokában, egy-egy színházi vagy opera bemutató alkalmával.
Igazából minden órám le van kötve, mert amikor már elkészült néhány kép, megkérnek, nézzem meg. Nem vagyok igazán kritikus alkat, nem is tartom magamat igazán műítésznek. De elbeszélgetek velük, kiderül, hogy mit szeretek, mit nem. Természetesen nem lehet itt tíz-tizennégy nap alatt főműveket alkotni. Az a két kép, ami itt marad, annak befejezett munkának kell lennie. Ha több alkotás van, azt is megkérdik, hogy melyiket hagyják itt? Természetesen, a legjavát választom ki, annak ellenére, hogy a gyűjteménynek még most nincs állandó helye. Igen fontos volna, azt kellene még megszervezni, hogy a tizennyolc év alatt felgyűlt munkák javát, mondjuk, ötven képet egy vándorkiállítás keretében Magyarországon is bemutathassák.”
Banner Zoltánnak sietnie kell, hiszen amióta Békéscsabára költözött, egyre-másra tárlatokat kezdeményez, főleg erdélyi vagy Erdélyből átszármazott képzőművészek munkáiból, megnyitja őket, ír róluk. Legutóbb Péterfy László szobrászról készített monográfiát. Minden évben megjelenik egy erdélyi művészről szóló monográfiája. Legalább ötévente egy-egy tekintélyesebb, átfogó jellegű művészettörténeti kötetet is kiad. A sorozatot 1990-ben kezdte, az Erdélyi magyar képzőművészet a 20. században címmel. A jelenleg 81 esztendős, fáradhatatlan szerző bevallja: „Már készülök a hármaskönyvem harmadik kötetére. Mire nyolcvanöt éves leszek, a művészettörténészi pályám emlékeit írom meg, az ars poeticámat, aminek a lényege az, hogy nem csak transzilvanista irodalom van, hanem transzilvanista művészet is.” Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy tavaly, éppen a nyolcvanadik születésnapja körül tartották Békéscsabán a Költészet napját, és őt is felkérték: mondjon néhány verset a 24 órás versmaratonon. „Szavalatom hallatán a helybeli színház igazgatója, Fekete Péter azt mondta: neked még ebben az évben szervezek egy előadóestet! Már rég nem vállalkoztam ilyesmire, mert éreztem, hogy ez engem nagyon megvisel. De összejött a dolog, és azóta újra fellépek, nem győzök eleget tenni a felkéréseknek.” Ilyenformán az örökifjú Banner Zoltánt újra elcsábította régi, nagy szerelme, az előadóművészet…
Műhelyről műhelyre Arról már előzetes tájékozódásom során tudomást szereztem, hogy Zsobokon immár évek óta a festőtábor mellett – azzal egy időben – fotóművészeti, ritkábban filmes tábort is szerveznek. Igaz, ők kevesebb napot töltenek itt, éppen tegnap távoztak. Azt már magától értetődőnek tartom, hogy a grafikus Essig Klára fotósként és tévéoperatőrként is excelláló férje, Essig József az egyik fő kezdeményezője ezeknek az alkalmaknak. Viszont mindebben jelentős, mentori, szakirányítói szerepet tölt be az engem ideszállító Buglya Sándor, aki 2004 óta a Sapientia Tudományegyetem fotó-filmművészet-média szakának vezető tanára. A tanár úr nemcsak a tanítványait hozza el Zsobokra, szakmai gyakorlatra, hanem a fotográfia és a filmművészet iránt fogékony középiskolásokkal is foglalkozik. József és Sándor nem kis megelégedésére, a most lezárult alkalomra sikerült nyolc magyarországi művészt, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége csapatát meghívniuk, akik Kalotaszegnek a déli részét fényképezték, Tordaszentlászló, Kiskapus vidékét. Amikor szerre meglátogatom a műhelyekként fungáló osztálytermeket, nem kis meglepetésemre, Buglya Sándort „in flagranti” kapom egy festőállvánnyal meg egy ecsettel. Kiderül, hogy piktorként is „jogosan” tartózkodik Zsobokon. Éppen egy tájképen dolgozik, két műhelytársa állingál mögötte, azon frissiben véleményezik a félig kész alkotást. Itt természetes gyakorlat, hogy nem csupán Banner úr, hanem ők maguk is megbeszélik egymással a dolgaikat. A szakmai eszme- és véleménycsere alól legfeljebb csak azok képeznek kivételt, akik igénylik a magányt az alkotáshoz, vagy akik valahol a faluban, a határban bolyongva dolgoznak. A táborzáró kiállítás idején viszont ők sem mentesülnek az elbírálás alól.
Sándorral egy teremben buzgólkodik másik fogadóm, Orbán István grafikusművész is. „Kolozsvárról jöttem, második alkalommal vagyok itt, először 1998-ban, amikor a harmadik tábort tartották. Kíváncsi voltam, mi minden történt itt az elmúlt másfél évtized alatt, sok az új arc, de vannak emberek, akik törzstagoknak számítanak. 1975-ben diplomáztam, tagja vagyok a Barabás Miklós céhnek. A megélhetés érdekében rajztanári munkát is kell végeznem, a Báthory líceumnak vagyok a tanára, az egy nagyüzem, ezerkétszáz gyerekkel, ott van egy saját galériánk is, a Klubgaléria, ahol rendszeresen havonta újabb és újabb kiállításokat szervezünk, meghívott képzőművészek munkáiból. Rám mindenképpen inspirálólag hat ez a közösség. Egymáshoz bejárunk, megnézzük, ki, mit csinál, hogy dolgozik, mikkel kísérletezik. Összeülünk, beszélgetünk, anyagot hozunk, katalógusokat, egyebet, amit kicserélünk egymás között. Mindenképpen konstruktívan hat ránk a környezet is, egymás közelsége is. Most, ha jól számolom, huszonnégyen vagyunk, Magyarországról is jöttek kollegák.” István két kiadvánnyal ajándékoz meg. Az érszalacsi születésű, portugál földön fényes pályát befutott, odakint elhalálozott Balaskó Nándor szobrász és egyetemi tanár munkásságának két szegmentumát, aktjait és rajzait bemutató albumot Orbán István rendezte sajtó alá, és előszavazta. Ha valaki, akkor ő alaposan ismeri a művész életművet, hiszen Balaskó Nándor az apósa volt…
A faragott fa illata Korábbi ígéretemhez híven, ellátogatok Gál Potyó István alszegi portájára is. A tágas udvartér megannyi épülete tanúsítja, hogy itt a faanyagot szerető, a megmódolásához művészi fokon értő emberek laknak. Ahogy benyitok a hátsó traktus földszintjének szerény műhelyébe, egy, a szemközti sarokban ékeskedő fali tékán akad meg a tekintetem. Bármelyik hajdani céhlegény örömest vállalhatná magáénak ezt a harmonikus díszítésű remeket. De számomra, nagyváradi polgár számára, a rogériuszi református templom belterének famunkái képezik a „referenciát” Potyó mester produktumait illetően, hiszen két esztendeig faragta annak minden darabját, a szószéktől az úrasztaláig, a mózesszéktől a padelőkig.
„Most éppen kapufélfákat faragok, a Varjúvárnak. Felújítások kezdődtek el Kós Károly házánál. Egy autóbehajtó kaput és egy gyalogkaput faragok. Nagyapámat ugyancsak Gál Potyó Istvánnak hívták, ő volt Kalotaszeg leghíresebb mestere. Kós Károly idejében élt, ő készítette a Varjúvárhoz és a szentimrei nyaralóhoz a teljes bútorzatot annak idején. Bár apám nem folyatta a szakmát, én a génjeimben hordoztam a fa szeretetét. Gyerekkoromban is már próbálgattam apró munkákat, nagyapám sajnos, meghalt, amikor én tíz éves voltam, de a munkái megmaradtak. Néhány szerszáma és néhány mintája is. Ennek alapján kezdtem el faricsgálni, és miután megnősültem, Bánffyhunyadra költöztünk, ott megismerkedtem a Kudor családdal. Nagyon nagy hatással volt rám ez a jeles faragódinasztia, olyan szép dolgokat láttam náluk, hogy muszáj volt nekilássak faragni. Először hobbi szinten, utána váltottam. A kolozsvári népművészeti iskolának volt egy osztálya, ahol várfalvi meg körösfői faragó volt a tanárunk, elvégeztem két évet, de többnyire autodidakta módon tanultam. Összegyűltünk nyolcan-tízen faragni szerető emberek, mindenki hozta, amiket talált, régi faragásokat, s abból inspirálódtunk.
A rogériuszi templomot nagy élvezettel, szívvel-lélekkel csináltam, akár itt, a zsoboki templom fakazettás mennyezetét, a nagypetri imatermet, a vajasdi templomot, Hunyad megyében, épp úgy, mint az ugyancsak Bihar megyei Jankafalvát. A fiammal dolgozom együtt, 2000-ig nem győztünk a megrendeléseknek eleget tenni. Magyarországon is volt néhány nagyobb munkám, borospincéket, és egy modern irodaház belsejét borítják a faragásaim.”
Gál Potyó István a művésztábor mintájára faragótábort rendez minden évben. „Egy időben párhuzamosan ment a festőtáborral, meglátogattuk egymást, egymás előadásaira átjártunk, de mostanában az később működik, mint a miénk. Van nekünk, népművészeknek egy egyesületünk, a Bokréta Kulturális Egyesület, ennek a keretében van faragó, bútorfestő, varró-hímző tábor. Az utóbbi az idén elmaradt, de a faragót és a bútorfestőt megtartottuk. Most volt a tizedik alkalommal. Általában tíz, tizenöten vagyunk. A bútorfestők Mákófalván, a fafaragók itt, az én portámon találkoznak. Kolozsvárról is jönnek, a környékről, de a legtöbben Magyarországról. Sikerült ide édesgetnem a faluból is néhány gyereket. Remélem, lesz utánpótlás, mert most egy kezem is sok, hogy előszámláljam: hányan faragunk Kalotaszegen…”
Lüdércek pedig nincsenek Az esti irodalmi rendezvénynek riporterségem a meghívottja, néhány könyv mellett lapjainkat, az Erdélyi Riportot és a Váradot is bemutatom, megtisztelő partnerem Egyed Emese professzor asszony, irodalomtörténész, költő. Immár hagyomány a szerzői estek tartása, az örökös moderátor szerepét Emese vállalta el. Vele és gyerekkori barátommal, Essig József táborszervezővel a kései órákban ülünk le beszélgetni. Emese asszonynak is szívügye Kalotaszeg, Zsobok. Egymást kiegészítve mesélik, hogyan sikerült összemelegedniük egy reménybeli partnerrel,Barcsay Tamás Kanadában élő honfitársunk személyében. A történelmi család sarja sikerrel igényelte vissza ősei gyalui kastélyát. A részben tűrhető állapotban lévő, hatvan szobás épület jelentős, multifunkcionális központtá válhatna. Úgymond, még mielőtt teljesen megnyugtatóan rendeződött volna a grófi ingatlan jogi helyzete, az örökös támogatásával, a helybeli alpolgármester közreműködésével „birtokba vették” és „felavatták” a kastélyt: Ott szervezték meg a fentebb emlegetett nyolc jeles magyarhoni fotóművész kiállítását, az önkormányzat vezetője pedig népi tánccsoporttal, énekesekkel, muzsikusokkal tette ünnepélyesebbé a tárlat megnyitását. Jóska barátom hosszan sorolja, hány kudarc érte az Essig család, illetve a bánffyhunyadi Kós Károly Egyesületpróbálkozásait, hogy itt, Zsobokon vagy egyebütt tető alá hozzanak egy kalotaszegi gyűjteményt, ahol a képeknek, a faragásoknak, a festett bútoroknak, a kézimunkáknak is helye volna. Talán a gyalui kastély lehetne a megfelelő hely?… Egyed Emese, aki már három könyvet írt az irodalmár Barcsayakról, felajánlotta a segítségét Barcsay Tamás történésznek: kutatásait a családja történetével foglalatoskodó tisztelt kolléga rendelkezésére bocsátja.
Nem tudok a riportom végére pontot tenni addig, míg egy passzus erejéig nem idézem fel Emese asszony „zsoboki intrádáját”, amint jön velem szemben, elegáns, fehér lenvászon ruhában, széles karimájú szalmakalapban, a karján egy hatalmas csokor mezei virággal. „Ez a liláskék a gémorr – magyarázza –, ez a sárga az orbáncfű, az zsálya, amaz meg mogyorós lednek, bürköt is szedtem, sárga vadhagymát, fehér galajt és mentát. A galajt alabástromon találtam, az alabástrom kő fehéren vakított a zsoboki réten, talajréteg nem volt rajta, csak egy nagy virágbokor. Erős illata van. A minerálé és a vegetária ugyanazt a fehér színt kínálta.” Emese az anyatejjel szívta magába ezeket az ismereteket, hiszen az édesanyja botanikus volt.
Hajnalban tovább csámborgok az Egellő sikátorán, ahová tegnap Emese elkísért, a temetőkertet megmutatni. A domboldalon szépségesen szeszélyes rendben, lábon álló, félig vagy teljesen eldőlt két-háromszáz éves, faragott, feliratos sírkövek – érdemes lenne alaposan végigkutatni. Emeséről tudom, hogy a helynevek szerelmese, hiszen tavaly ilyentájt versbe szőtte Zsobok legszebb neveit, Tűnődés tengerfenéken címmel. Jelentem: elmerészkedtem egészen az általa emlegetett Ördögkosara aljáig, de egyetlen lüdérccel se találkoztam. Pedig a vers szerint ez az apró katlan a „lüdérctánc helye” volna. Talán nem a megfelelő órában érkeztem oda…
erdelyiriport.ro

Korhatáros kiadvány és más ínyencségek a váradi Könyvmaratonon
Nagyváradon csütörtökön kezdődik és szombaton ér végét az ötödik alkalommal megszervezett Könyvmaraton. A három nap alatt bemutatnak majd verses- és esszékötetet, emlékiratot, novellákat. Emellett pénteken este a váradi Szigligeti Színház művészei előadják Tasnádi-Sáhy Péter Kistotál című színművét, szombaton délelőtt pedig a váradi közönség előtt már ismert Kocsis Csaba tárlatát láthatják az érdeklődők, amelyet írók portréiból állított össze.
A Könyvmaratont csütörtökön 17.30 órától nyitják meg a Szilágyi Dezső (Moscovei) utcai Silent kávézóban, aznap többek között Kinde Annamára új, Húzódhatsz közelebb című verseskötetét, valamint Darvay Nagy Adrienne és Demény Péter könyveit is bemutatják.
Pénteken Varga Melinda Űrezüst című kötetének bemutatójával kezdődik a program, és lesz korhatáros könyv is, Miklóssi Szabó István Purgatórium című kötetét 16 éven felülieknek ajánlják a szervezők.
Szombaton egyebek mellett Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában című kötetét ismerheti meg a közönség, majd a díjkiosztás után Fábián Enikő színművész Lola Blau-dalok című előadásával zárul az V. Könyvmaraton.
2013. November 14., csütörtök – Silent Café
(Moszkva utca, Sonnenfeld Palota)
17.30: Megnyitó
18.00: Sike Lajos: A lopakodó riporter (memoár)
18.30: Kinde Annamária: Húzódhatsz közelebb (versek)
18.45: Boér Péter Pál: Engedélykérés (novellák)
19.15: Karácsony Benő: Pjotruska (regény)
19.30: Darvay Nagy Adrienne: Ki vagy? – Hamlet a Claudiusok korában (színház)
20.00: Demény Péter: A lélek trolija (esszék)
November 15., péntek – Silent Café
18.00: Varga Melinda: Űrezüst (versek)
18.45: Szűcs László: Gazoskönyv (publicisztika)
19.30: Miklóssi Szabó István: Purgatórium (16 éven felülieknek!)
20.15: Kistotál – Tasnádi-Sáhy Péter egyfelvonásos színműve
Játékmester: Dimény Levente
Játsszák: a Szigligeti Társulat művészei
November 16., szombat – Eurofoto-Art Galéria
(December 1./Nagyvásár tér 12.)
11.00: Kocsis Csaba – Íróportrék (fotókiállítás)
November 16., szombat – Silent Café
11.30: Maraton Café
November 16., szombat – Bábszínház (Fekete-Sas Palota)
15.00: Tóth Ágnes–Kovács Klaudia: Macskadombi versek
Közreműködik: Stéfán Bodor Mária és Trifán László
18.00: Balázs Imre József: Hadikórház a város szélén (esszék, publicisztikák)
18.30: Gittai István: Csordultig lebegéssel (versek)
19.15: Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! – Nagyváradi kávéházak a Monarchia korában
20.00: Zárszó, díjkiosztás
20.15: Lola Blau dalok – Fábián Enikő előadása, közreműködik: Ari Nagy Sándor
A könyvbemutatókon közreműködnek:
Firtos Edit és Mátyás Zsolt Imre színművészek, továbbá Demény Péter, Parászka Boróka, Szilágyi Aladár, Simon Judit és Szűcs László.
Fried Noémi Lujza
Maszol.ro

Lehetetlen helyzetbe sodorva
A második bécsi döntést eredetileg a román fél kérte – sommázta a Limes tudományos szemle főszerkesztő-helyettese, L. BALOGH BÉNI főlevéltáros az Észak-Erdély visszaszolgáltatását eredményező esemény lényegét. A temesvári születésű történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A döntés előzményei, következményei, a Dél-Erdélyben rekedt magyarság helyzete mintha kevésbé keltette volna fel a magyar historiográfia érdeklődését…
- Valóban, a magyar történetírás a románnal szemben ezekkel az eseményekkel kevesebbet foglalkozott. Abban azonban nem sok köszönet volt, ahogy a román történészek vizsgálták a kérdést a 60-as évek végétől, aztán a 80-as években, a Ceauşescu-diktatúra fénykorában. A román politika eszközként használta fel a historiográfiát saját, magyarellenes céljai elérésére, gyakorlatilag a politika szolgálólányává süllyesztette a történelmet. Ami a magyar történetírást illeti, a 60-as években lazult a pártállam szorítása, a történettudomány egyre inkább liberalizálódott és szakszerűsödött. Bár kevés hangzott el a bécsi döntésről, de az aránylag tárgyilagos volt, kiegyensúlyozott, és elismerték, valóban súlyos atrocitások történtek. Juhász Gyula nevét feltétlen említsük meg, ő még 1964-ben közölt egy ma is elfogadható szemléletű munkát Teleki Pál külpolitikájáról.
- Ebben elsőként fejtette ki, hogy a második bécsi döntést a román fél kérte, és ezt dokumentumokkal is igazolta.
- Érdekes, hogy Aurică Simion, aki a román történészek közül talán a legtárgyilagosabban foglalkozott a 60-as évek végén, 70-es évek elején a kérdéssel, a Dictatul de la Viena című könyvében előszeretettel idézi Juhász Gyula megállapításait, csak azt nem, miszerint a románok kérték a döntést, ettől elegánsan eltekint.
A nagy impulzust, hogy felpörögjenek az események, az adta, hogy a Szovjetunió ultimátumot küldött Romániának, Besszarábia és Bukovina átadását követelve. A magyar diplomácia is rögtön megpróbált lépni. Mindehhez még két dolog járult hozzá. Egyrészt, hogy a német szemlélet megváltozott az erdélyi kérdéssel kapcsolatban, másrészt, hogy a magyarok egyfajta – nem tudom, mennyire komoly – kardcsörtetéssel próbáltak erélyesebben fellépni. Nem volt kicsit tragikomikus ez a magyar fenyegetőzés?
A legfelsőbb magyar politikai és a katonai vezetés, így Werth Henrik, a Vezérkar főnöke is jól tudta, hogy a románok egyértelmű katonai fölényben vannak. Tehát józanul gondolkodva és logikusan levonva a következtetéseket, tudták, hogy magyar katonai sikereket még egy megtépázott Románia ellen is, csak ideig-óráig tudnak elérni.
- Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a magyar hadsereg ekkor még szinte alig létezett, hisz évtizedekig le volt tiltva.
- Így van, a trianoni békeszerződés előírta az általános hadkötelezettség megszüntetését, csupán 35 ezer fős önkéntes hadsereget engedélyezett. Bár Magyarország folyamatosan kijátszotta az előírásokat, még az 1930-as években is jóval 100 ezer alatt maradt a létszám, ami töredékét képezte a román hadsereg állományának. A hadkötelezettség 1939-ben vált ismét hivatalossá, de már ezt megelőzően, 1938-ban, Győrben meghirdettek egy nagyarányú fegyverkezési programot. Ilyen rövid idő alatt nem lehetett ütőképes hadsereget létrehozni. Ma sem eldöntött kérdés, hogy Teleki Pál akkori miniszterelnök valóban háborúzni akart-e Romániával. Egy 1940. augusztus 20-a körül keltezett, elkeseredett hangú magánlevelében önmagát vádolta, amiért „lehetetlen helyzetbe” sodorta az országot, mivel kedvező megállapodás a román kormánnyal nem érhető el, egy kedvezőtlen pedig belső felforduláshoz vezetne. Egyedüli megoldásként, írta e levélben, a fegyveres megoldás kínálkozik.
- Hogyan reagáltak a románok? Egyrészt tisztában voltak azzal, hogy a hadseregük erősebb, mint a magyaroké, ám a szovjet fenyegetettség miatt mégis kényszerhelyzetbe kerültek, hiszen maga a román vezérkari főnök jelentette ki, hogy Erdély kérdésében is engedni kell.
- A szovjet ultimátum nem tett lehetővé szabályszerű visszavonulást: csak fejetlenül lehetett elhagyni Besszarábiát és Észak-Bukovinát, vagy ellenállni. De a román vezetők tudták, hogy német támogatás híján ez utóbbi kilátástalan. Románia ekkor már teljesen el volt szigetelve. Így kénytelen volt egy puskalövés nélkül visszavonulni, de ezzel óriási nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett.
- Korabeli román diplomáciai jelentések arról számoltak be, hogy a német pálfordulás annak is tulajdonítható, hogy Németország csalódott a román haderőben, inkább a magyar hadsereget látta volna szívesebben a Keleti Kárpátok ormain, „védőbástyaként” a keleti veszedelem ellen.
- Hitler döntésében szerepet játszott az a számítás is, hogy ha a területátadás következtében Romániában meginog a rendszer, talán sikerül egy iránta lojálisabb román vezetést a hatalomba segíteni.
Végül bécsi döntés ide, bécsi döntés oda, az utolsó szó mindenben a Hitleré volt. Valamelyest tragikomikus, hogy miután Turnu Severinben semmiféle egyezményre nem jutottak egymással a felek, Hitler a diplomáciában szinte példátlan szóhasználattal zsarolta meg Romániát. Mi munkálhatott a román tudatban ennek ellenére? Bécsbe készülődve, még mindig azt remélték, hogy ott, a nagyhatalmak füle hallatán tárgyalgatnak a magyarokkal, és valamilyen eredményre jutnak? Még a vonaton is araszolgatták: tízezer vagy csak hétezer négyzetkilométert engedjenek át a magyaroknak…
Ez valóban az önáltatás klasszikus példája volt. Az egyik, inkább pszichológiai magyarázat az, hogy ők maguk is elhitték azt a húsz éven át harsogott propagandát, mely szerint egyetlen barázdát sem engednek át, megvédik az „ősi román földet”. II. Károly még közvetlenül a szovjet ultimátum előtt elmondott beszédében is a román hadsereg erejével hencegett. Hitler 1940 nyarán fogadta mindkét ország legfelsőbb vezetését. A magyaroknak megígérte, a románokat ráveszi arra, hogy engedékenyek legyenek, és kezdjenek el területi kérdésekről tárgyalni. Ez magyar szempontból már óriási haladás volt, hisz előtte a status quo elvén álltak a németek: csend és nyugalom kell a Balkánon, nem szabad a határok kérdését megbolygatni. A szovjetellenes támadás előtt nem hiányzott nekik egy tűzfészek a Balkánon. A románoknak Hitler kétértelmű kijelentéseket tett. Egyrészt leszögezte, hogy bizonyos területi engedményeket kell tenniük, másrészt meglebegtette a lakosságcsere lehetőségét is. Úgymond, csekély területi engedményekkel is megúszhatják. Ezzel Bukarest szája íze szerint beszélt, hiszen a románok már korábban is az etnikai elv alapján álltak: minden erdélyi magyar költözzön Magyarországra, és minden magyarországi román Romániába. Persze, ez nem lett volna se méltányos, se arányos, hiszen több mint másfélmillió magyar élt Erdélyben és csupán néhány tízezer román Magyarországon.
A románok lelki felkészületlenségére nézve plasztikus mozzanat volt, amikor a román delegáció vezetője, Manoilescu a véglegesített térképet megpillantva rosszul lett, és elájult. Viszont egy-két napra rá, amidőn a magyar küldöttség utazott haza – nem csak a fáma szerint –, Teleki esett valóságos depresszióba, holott minden állomáson lelkes tömegek várták. Ennek mi lehetett az oka?
Magyarország lakosságának túlnyomó többsége és az észak-erdélyi magyarok túláradó örömmel fogadták, hogy az 1920-ban elcsatolt erdélyi területek negyven százaléka visszatért, köztük olyan városok, mint Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, és olyan vidékek, mint Székelyföld.
Teleki viszont reálpolitikus volt és náciellenes. Nagyon nem örült annak, hogy Hitler kegyéből került vissza Észak-Erdély, hiszen véráldozatra is hajlandó lett volna, arra, hogy önálló magyar katonai lépés kényszerítse ki a románoktól a területátadást. Ez olyan német ajándék volt, amit szeretett volna elkerülni. Akkor miért fogadta el? A válasz egyszerű: mert reálpolitikusként tudta, hogy ha visszautasítja, a közhangulat ellene fordul, s a legrövidebb időn belül le kell mondania.
- A dél-erdélyi helyzetet még kevésbé kutatták, mint az észak-erdélyit. Ön Bárdi Nándor kollégájával megjelentette egyfajta szintézisét ennek a kérdéskörnek, szinte hétről hétre, napról napra összeállította a dél-erdélyi események kronológiáját. A bécsi döntés után várható volt, hogy a román hatalom az ott rekedt magyarokon fogja megtorolni a történteket. Bevallom, ebben a kérdésben inkább „magunkra” szoktam haragudni, hisz a rezsimváltás után magyar részről is sok atrocitás történt a románok ellen. Hogy Nagyváradon maradjunk: a magyar hatóságok azzal, hogy sok román értelmiségit, vezető embert bevagoníroztak és kiutasítottak az országból, valósággal kiprovokálták a román féltől a retorziókat.
- Azon, hogy „ki kezdte először”, már nem érdemes vitatkozni. Tény, hogy rögtön a bécsi döntés másnapján elkezdődött a dél-erdélyi magyarok üldözése, a tisztviselők, közalkalmazottak, gyári munkások elbocsátása. A brassói repülőgépgyár kapujára már 1940. augusztus 31-én kiírták, hogy a magyar származásúak nem léphetnek be. Annak, hogy Berlinben így döntöttek, és Budapest is ezt akarta, a brassói, temesvári, aradi vagy tordai magyar tisztviselő, gyári munkás itta meg a levét De ne térjünk ki a magyar fél felelőssége alól se. Józan ésszel visszagondolva szinte érthetetlen, sőt felháborító az a sok baklövés és a sok kapkodó, gyakran rosszindulatú lépés, amit az észak-erdélyi románok ellen megtettek. A magyar kormány „hivatalos” kisebbségpolitikája és Teleki Pál személyes beállítottsága nem ilyen volt. Teleki a szentistváni nemzetiségpolitikát vallotta, ami azt jelentette, hogy az egyéni nyelvhasználati jogok biztosítása és az anyanyelven folyó szakszerű közigazgatás révén kívánja kezelni a nemzetiségi kérdést. Ennek a jegyében a bécsi döntés után, az észak-erdélyi magyar tannyelvű gimnáziumok tanulói számára heti két órában kötelezővé tették a román nyelv oktatását. Teleki a románokkal valóban őszintén kívánta a megbékélést. Velük, a ruszinokkal, a szlovákokkal és a szerbekkel hosszú távú együttélésre szándékozott berendezkedni. A birodalmi eszme óriási illúzió volt, álmodozás a huszadik század közepén, amelynek már a 19. században sem volt igazán realitása. Mindenesetre humánusabb elképzelésnek számított, mint a kitelepítésekkel és lakosságcserével megvalósítandó etnikai nemzetállam, amelyet a bukaresti vezetés szorgalmazott. Mi valósult meg a gyakorlatban a szentistváni nemzetiségpolitikából? A katonai közigazgatás ideje alatt nem sok. Maga Teleki is hibázott, amikor szabad kezet adott a katonáknak Észak-Erdélyben. Nem volt befolyása például arra, hogy Nagyváradon Rajnay Károly tábornok, a város katonai parancsnoka 1940 őszén miként hajtja végre a központilag elrendelt kiutasításokat. Október 4-én közel háromszáz románt utasítottak ki Nagyváradról, embertelen körülmények között, tehervagonokba zsúfolva, főleg értelmiségieket és vezető embereket, így Nicolae Popovici püspököt vagy a város volt polgármesterét, Augustin Chirilǎ-t. A kiutasítások elrendelése nem, a végrehajtás módja viszont Rajnay lelkén szárad. Megalázó módon, mint a marhacsordát hajtották az összeterelt románokat a vasútállomás felé, s az összegyűlt tömeg pfujolhatott, kifejezhette a románokkal szembeni ellenséges érzelmeit. Teleki impulzív alkat volt, és azzal, hogy elrendelte – nemcsak Nagyváradról, de Kolozsvárról és más városokból is – bizonyos számú román kiutasítását, saját nemzetiségpolitikájának, az ún. szentistváni elveknek mondott ellent. Rajnayra visszatérve, ő egy szélsőjobboldali beállítottságú katonatiszt volt, Imrédy Béla híve. A maga előítéletei alapján egy teljesen magyar várost akart varázsolni Nagyváradból.
- Emblematikus alakja volt a kornak Márton Áron püspök, aki a maradóknak az élére állt. A legfontosabb dolog az volt, hogy úgy a katolikus, mint a református egyház, a másik két történelmi magyar egyházzal, az unitáriussal és az evangélikussal egyetemben, amennyire lehetett, meg- és fenntartották az iskoláikat. Egyáltalán mit tehetett az egyház, mekkora mozgástere volt?
- Márton Áron valóban a legnagyobb tiszteletet érdemli az utókor részéről. Hiszen a magyarországi egyházi főméltóságok között nem akadt olyan személy, aki hozzá hasonló határozottsággal emelte volna fel szavát a zsidóüldözés ellen. 1944 tavaszának végén, amikor a kolozsvári Szent Mihály templomban papokat szentelt, a szószékről kárhoztatta azok eljárását, akik vallásuk, nemzetiségük vagy fajiságuk miatt ártatlan embereket üldöznek. Beszédének szövegét a kolozsvári sajtó rendelkezésére bocsájtotta, de a magyar hatóságok megtiltották a közlését. Bátor kiállásával személyes biztonságát kockáztatta, hiszen Magyarország akkor már német megszállás alatt volt.
- Ami az egyházakat illeti, a dél-erdélyi magyarok körében a bécsi döntést követő általános reményvesztettség állapotában felértékelődött a csonkán maradt egyházak szerepe, annál is inkább, mivel Ion Antonescu diktatúrája a szigorúan vett, templomban zajló vallási életet viszonylag békében hagyta. Minden eszközzel akadályozta viszont a magyar egyházak karitatív és iskolán kívüli népnevelő tevékenységét, valamint kulturális, egyesületi életét.
Adott helyzetben magyar képviselet egyáltalán nem volt Dél-Erdélyben.
A Romániai Magyar Népközösség politikai mozgástere a minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a központi hatalomban, de a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt közvetlenül érintő ügyek intézéséből is. 1940 őszén, 1941 elején − a vasgárdista uralom ideje alatt − a dél-erdélyi magyarok személyes biztonsága került gyakran veszélybe az utcai verések, a letartóztatások, az állandó fizikai fenyegetettség következtében, ezt követően főleg a vagyoni biztonságukban és a nyelvhasználat terén szenvedtek kárt. Az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályokon kívül a magyarokat külön is sújtották a román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat, amelyet leginkább az észak-erdélyi román menekültek szítottak. A „magyarkérdés” a korábbiaknál is inkább állambiztonsági kérdés lett. A román titkosrendőrség, a sziguranca, valamint a csendőrség és a rendőrség magyarok elleni fellépései sokszor a paranoia határát súrolták.
Kiegészítés a beszélgetéshez. Megjelent:
Kiszolgáltatva – A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között. Összeállította L. Balogh Béni /Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2013 – Források a romániai magyarság történetéhez/
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Szövegeink az események után kullognak
György Péter esztéta, médiakritikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára az Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetének bemutatása alkalmával volt a váradi Törzsasztal vendége. A sok vitát kiváltó könyv szerzőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.
Több munkájában is foglalkozott az emlékezetpolitika, a kulturális emlékezet kérdéseivel. Nemde, ilyen volt a 2000-ben megjelent Néma hagyomány, és ilyen volt a 2005-ben napvilágot látott Kádár köpenyege is. Ezt követően látott hozzá az Erdéllyel foglalkozó könyvéhez. Elmondaná, hogyan született meg az ötlet, hogyan módolta meg a kötetet, menet közben alakult ki, vagy eleve kitervelt munka volt?
Mind a két feltételezés igaz. A Néma hagyomány tizenhárom éve jelent meg, akkor még azt lehetett remélni, hogy 56 az egy közös hagyomány. Ma már ez az állítás nem igaz. Az kezdett el érdekelni, hogy a kulturális hagyományozódásnak a szerkezete hogyan működik. Azt gondoltam, hogy 56 nagyon jó példa egy elméletnek az illusztrálására, másrészt pedig, megkerülhetetlen. Félő volt, hogy ha az új nemzedék nem tartja magára nézve kötelezőnek, ha nem fog vele úgy bánni, mint 48-cal, ha nem fogadja el örökségként, akkor bármit lehet csinálni ebben az országban. Úgy gondolom, hogy egy nemzeti kulturális közösség – ha ennek a fogalomnak van értelme –, egy történeti közösség nem működhet úgy, hogy a saját múltjával nincs tisztában. Ami a Kádár köpenyegét illeti, gyakorlatilag kiderült, hogy a Kádár rendszer emlékezetből való kiesésének kínos következményei vannak. Már a Néma hagyományban is fölmerült, hogy mi van a Kádár korszakkal, s elkezdtem áttekinteni, hogy utólag mi történt a Kádár rendszerrel. Tulajdonképpen az Erdély-könyvemnek is alapkérdése Trianon mellett, hogy mi történt itt a szocializmus ideje alatt? Az viszont láthatólag nem nagyon érdekli a mai Magyarországot, szinte elszántan és dacosan nem. Ezért is kezdtem megírni az Erdéllyel kapcsolatos gondolataimat, véleményemet, s ezek az írások végül kötetté álltak össze. Most írok egy könyvet, az 57 és 70 közötti évekről, arról, hogy miként alakult ki a Kádár-rezsim kulturális intézményrendszere, ennek a munkának A lektorok ideje az ideiglenes címe.
Ami a Képzelt Erdélyt illeti, gondolom, maga a témakör is kínálta, hogy egy esszékonstrukció legyen. Nemde, ez azért is hasznos, mert az esszének a tanulmányhoz képest megvan a maga nagyobb szabadsága. Ehhez viszont, tekintettel a téma bonyolultságára, a szerzőnek ki kellett alakítania egy sajátos nyelvezetet is, hogy az egész problémakört meg lehessen fogalmazni.
Váradon – ami ha akarom Erdély, ha akarom, nem – egy Erdélyi Riport című lap szerkesztőségében nekem, aki soha nem éltem Erdélyben, erről beszélni nagyon nehéz.
Világosan kell látni: ezt a könyvet egy nem idevaló ember írta, nem idevaló embereknek. Az egy külön ajándék az élettől, ha az idevaló emberek is érdeklődést mutatnak iránta, ez számomra végtelen nagy öröm. Mert az történik, hogy van egy csomó ember – akik közé én is tartozom –, aki ezt a dolgot kívülről nézi, és félő, ugyanott fogunk tartani, mint ahogy Kazinczy megírta 1816-ban: Magyarország nem ismeri Erdélyt.
Ez a könyv egy gondolatkísérlet, egy esszéisztikus kísérlet arra nézve, hogy miként alakult ki az a helyzet, hogy Magyarország ma arra használhatja Erdélyt, amire használja. Ami szerintem teljes félreértés, egy kulturális hagyomány politikai használata, ami engem sok aggodalommal tölt el.
Azt mondta, kívülállóként írta meg, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy sok empátia van önben. Ez azt jelenti, hogy akár egy helyzetről, egy történésről, akár egy személyiségről van szó, nem csak körbejárta, hogy hol, hogyan élt, mire kényszerült, hanem az esszé műfaj azt is lehetővé tette, hogy uram bocsá’, még érzelmi megnyilvánulásokat is megengedett magának.
Igen… A könyvnek – többek között terjedelmi okoknál fogva – csupán három „főhőse” van, de jogos kifogás, hogy például Cs. Gyímesi Éva avagy Székely János miért nincs benne, de benne van Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos. Van három ember, aki iránt mindig is nagyon komoly empátiát éreztem, miközben, a sors iróniája: Gyímesi Éva volt az egyetlen, akit – szemben a másik hárommal – valamelyest személyesen is ismertem. Három olyan emberről van szó, akinek az életét – akár az Éváét – a kommunizmus determinálta, vagy tette tönkre. A három sors közül kettőhöz brutális öngyilkosság fűződik, ami elválaszthatatlan az államszocializmus történetétől. Azért is szenteltem Szabédinak nagyobb teret, mert nagyon felpiszkált, amikor láttam, hogy miközben Erdélyben ő egy hős, Magyarországon azt sem tudják, hogy kicsoda. Ez a könyv mégis csak Magyarországon jelent meg, hadd örvendeztessem meg az olvasóimat azzal, hogy nézzék meg, ki volt ez az ember.
Könyvének olyan a konstrukciója, hogy bizonyos elemek egy-egy fejezetben kapnak helyet, de legalább utalások erejéig vissza-visszatérnek egyebütt is. Érdekes volt számomra, amikor a mű elején az úgynevezett mitizált tér keretén belül az emlékhelyeket, illetve a kultuszhelyeket elemzi. Élvezettel olvastam, amikor felvázolta Zebegénynek, mint helyszínnek a szinkretizmusát, és a legvégén – ellenpontként – oda tette valóban értékes szakrális térként Pannonhalmát, amivé az napjainkban fejlődött. És megint megtapasztaltam azt a körültekintő felelősségtudatot, ahogy a Makovecz-jelenséget, a Magyarországról végül „kiszorult”, Erdélyben „hazatalált” építész munkásságát tárgyalta.
Konkrétan az történt, hogy a magyar katolikus egyház, Erdő Péter esztergomi bíboros megszakította vele az együttműködést, ami Piliscsabán, a Pázmány Péter katolikus egyetem tervezésekor csúcsosodott ki. De egyébként arról volt szó, hogy Makovecz Imre templomokat épít, és amikor kiszorult Magyarországról, akkor gyakorlatilag Erdélyben folytatta azt, amit Magyarországon nem folytathatott. Makoveczet lehet abszolút túlértékelni – azért fogalmazok így, mert én nagyon nagyra értékelem –, de az, amit a jelenlegi magyar kormányzat csinál, hogy hozott egy törvényt, mely szerint Makovecz Imre összes kulturális épületét le kell védeni, meg kell menteni, ezzel gyakorlatilag kiveszik az építészet történetéből, és patetikusan afféle szent helyekké nyilvánítják azokat. Ez veszélyes dolog. A másik pedig, ami ugyanilyen kétségbeejtő, ahogyan Makovecznek a vitathatatlan tehetségét – pusztán a politikai nézetei miatt – a liberális magyar értelmiség kezeli, azt ostobaságnak tartom. Szerintem Makovecz Kós Károly nagyságrendű téralkotó építőművész volt. Az más kérdés, hogy a Makovecz-házaknak a gyakorlati használhatósága egy súlyos problémát vet föl. Jellemzően azt kell mondanom, hogy ez nem csak őreá áll, hanem például Gaudi épületeire is. Nem funkcionálisak, hanem mint térbeli látomások használandóak.
Hadd térjünk rá Szabédi Lászlóra. Sokat, elmélyülten foglalkozott vele. Egész, viszonylag rövid életpályáját nyomon követte tragikus haláláig. Az ön szövegéből kiderül, hogy mennyire tehetséges, felkészült és sokoldalúan művelt ember volt. Viszont 1945-ben, amikor nemcsak ismét kisebbségi helyzetbe került az észak-erdélyi magyarság, hanem néhány év alatt a kommunista rezsim vált Romániában uralkodóvá, próbált valamilyen mentséget találni a maga számára, arra nézvést, hogy kényszerűségből váltott, „a kommunizmus hívének” szegődött. Tényleg mentség számára ez a kényszerhelyzet?
Egy olyan embernek, mint én, akinek soha nem volt revolver szegezve a homlokához, erkölcsi kötelessége, hogy empatikus legyen. 54-ben születtem, az én nemzedékem szerencsés volt, mert soha, senki nem fenyegette az életét.
Szabédi karizmatikus ember volt, nemzedékének egy kiemelkedő és tragikus hőse. Azt a kérdést tette föl önmagának, szerintem eléggé kérlelhetetlenül, hogy ha ezt az országot, amelyikben él, a kommunisták fogják vezetni, és a magyar elit nem lesz kommunista, akkor ki fog tárgyalni a románokkal? Ez jogos kérdés. Nem ugyanaz, mint Magyarországon, mert ott nem kellett kommunistának lenni – hogy finoman fejezzem ki magam –, mert mindenki otthon volt. Itt az volt a kérdés, hogy tárgyal-e valaki a román kommunista vezetéssel, s ezt követően fejtette ki hatalmas nyelvészeti, egyetemi tanári munkásságát. Én elolvastam azokat a Szabédi-emlékházban található leveleket, amiket ő írt az egyetemnek. A habitusa tényleg szívszorító: könyörgés, félelem, hogy mindenből kiszorulnak. Amennyire látom, egy őrületes manőver volt ebben valamiféle identitás átmentésére, valamiféle univerzális identitás átmentésére. Azt gondolom, hogy sorsa egy olyan tragikus sors, amit ugyanúgy kellene ismernünk, mint a miniszterelnök Telekiét. Ha vannak egy nemzeti kultúrának emblematikus élettörténetei, az övék az. Mind a ketten, amikor végső választás elé kerültek, az életükkel fizettek érte.
Ami Bretter Györgyöt illeti, ő is egy szinte besorolhatatlan személyiség, jelenség. Úgymond, ő kommunista volt, de egy ideológiaellenes gondolkodó. Aki – megkockáztatnám az állítást – kidolgozta a saját rendszerét…
Ez már egy másik nemzedék. Az ő eszmélésük korában a hidegháború örökkévaló állapotnak tűnt. Bretter egy évtizeddel azelőtt halt meg, hogy véget ért volna a hidegháborús időszak. Az ő halálakor, 1977-ben senki nem gondolta volna, hogy mi fog történni. Amikor Grósz Károly, az MSZMP főtitkáraként bejelentette, hogy létre fogják hozni a többpártrendszert, akkor egyetlen ellenzéki értelmiségi sem volt, aki ne azt hitte volna, hogy ez egy ügyes trükk. Bretter abban a világban élt, ahol kevés kivétellel, szinte mindenki baloldali volt, s ezen túl elment a lehetőségek legszéléig. Tulajdonképpen az ő nemzedékének az írói kötésig benne álltak a kommunizmusban. Aki nem hajlandó ezt tudomásul venni, az árt a magyar kultúrának, Erdélynek, mert nem lehet letagadni azt, honnan indultunk, kik voltunk.
Bretternek morális dilemmája volt – illetve nem is volt dilemma számára, hiszen tudta, mit kell tennie –, hogy azokban az években vált a legkeményebbé a Ceauşescu rendszer, ami arra késztette az erdélyi magyarság színe-javát, hogy vállaljon szolidaritást, alakuljon ki a fejlett közösségi érzület bennük. Ugyanakkor egy olyan ember, mint Bretter, aki, amellett, hogy önálló egyéniség volt, és az individualitás szabadságát óhajtotta volna saját magának, mégis egy ilyen helyzetbe kerülve habozás nélkül felvállalta a közösségi bajokat.
Azt remélem, hogy a Temetés Zsögödön című esszéje, amit kiválasztottam, éppen erre rímel. Amire maga céloz, hogy a nagy individualista művészt, Jackson Pollockot belecitálta egy kollektív, szakrális közösségi térbe, az nem kevés jelentéssel bír. Tulajdonképpen teljes csapdahelyezet volt, senki nem mondhatta a diktatúra alatt, hogy van külön út, és ebbe a közegységes útba pedig bele lehetett bolondulni. Ennél nem ismerek semmi rettenetesebbet. Magyarországon mindenki szeretné elfelejteni, hogy 1970-től a Kádár és a Ceauşescu pont az ellenkező irányba mentek. Erdély akkoriban bolondok háza volt, jártam itt többször 78-79 táján, barátság okán. Láttam, hogy egy brutálisan más világba cseppentem, miközben Magyarországon már lehetett élni. Azért is vizsgáltam Bretter ürügyén ezt a kort, mert a magyar köztudatban egyszerűen nincs benne.
Kötetéből a legizgalmasabb olvasmány az volt számomra, ahogy Szilágyi Domokossal foglalkozott. A korszak, az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb költője volt, ehhez kétség nem fér. Amikor 56-ban elkezdték az egyetemistákat faggatni, gyötörni, ő gyenge fizikumú, gyenge pszichikumú ember lévén, megtört. Engem ez a tény nem érdekel annyira, inkább az, hogy – nem véletlenül – eljutott az öngyűlölet állapotáig, ami annyi éven keresztül végig kísérte, és ilyen iszonyú terhet hordozva vetett véget önkezűleg az életének…
Amit ön mond, azt ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni. Szilágyi Domokos egy olyan titokkal élt együtt, ami miatt minden nap meg akart halni. Amikor eldöntöttem, hogy írok róla, beszéltem egy csomó emberrel. Az élettársával, Nagy Máriával, és sokakkal, akik ismerték. És az jött vissza, hogy ebbe őrült bele. Borbély Andrásnak van egy doktori értekezése, amit erről írt, az egész besúgói rendszerről a kolozsvári egyetemen, Költészet és totalitarizmus, Szilágy Domokos címmel. Egy részét olvastam már. És nagyon egyet értek azzal, ami a Selyem Zsuzsa által szerkesztett, pár éve kötetben fogalmazódott meg: nem csak afféle pszichológiai tréfálkozás, hogy nem tudjuk valójában, mit jelentett Szilágyi Domokos, hiszen azokat a szövegeket nem ő írta le. Ez nem csak egy rafinált bölcsészvélekedés, ebben sok tapintat van iránta. Egy ilyen iszonyú teherrel ekkora életművet létrehozni, valóban példátlan teljesítmény.
Elgondolkoztatott, hogy – ha nem is vonta vissza, amit megfogalmazott – bizonyos mértékű lemondást éreztem ki adott ponton könyve szövegéből. Ki is írtam magamnak: „A kihívásra nem nagyon van jó válasz, nekem sincs. Szövegeink kullognak az események után.”
Láthatjuk, hogy mi történik. Gyakorlatilag a mitomán, neoetnicista, történelem utáni elképzelt történelem egyre erősebbnek tűnik, mint a politikai valóság. A magyar történelem is ilyen, miért éppen Erdéllyel tettek volna kivételt?
A Trianon utáni Magyarország történelméről pontosan ilyen homályos ismeretekkel rendelkezünk, magyarán: semmilyennel. Az amnézia nevében mindenki egyesül mindenkivel. Ennek a történelemhez, a megtörtént események értelmezhető láncolatához semmi köze.
De azzal számolni kell, hogy a beszélgetésünk elején emlegetett kultikus tereknek, a nagy közösségi élményeknek – például Csíksomlyónak – nagy tömeghatásuk van. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Szerintem, ha valaki ma győztese ennek, az már rég nem a Fidesz, hanem a Jobbik. Azt senki nem tagadhatja, hogy az a tények nélküli közösségi identitásérzet egy fantasztikus együttes élmény, amit soha nem kaptak meg Magyarországtól. Nem kapták meg attól az országtól, amelyikre fölnéznek, amelyik fontos nekik, amelyikkel szemben kisebbrendűségi érzésük van. Most megkapják a Csíksomlyói Passión, a Félszigeten, egy nem mediális, hanem zenei és testkultúrában. Ezt az erdélyi fiatalokon „leverni” értelmetlen, ezért őket szélsőjobboldalinak nevezni értelmetlen. Viszont a magyar szélsőjobb habozás nélkül kihasználja, az tény. Hogy ebből mi fog következni, arról sejtelmem sincs.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Egy jelenkorkutató vásárhelyi
A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa, DR. NOVÁK CSABA ZOLTÁN történész A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok címmel tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár interjúja
Ön gyakran foglalkozik oral historyval. Egy történész, azon túlmenően, hogy beszélteti a kor megélőit, igyekszik-e konklúziókat is levonni, talán szintézist is kialakítani belőlük?
Közhelyesen megállapítható, hogy a történész források összerakásából, értelmezéséből és elemzéséből írja a munkáit. Minél közelebb kerülünk a jelenkorhoz, annál többféle forrással dolgozunk. Ha csak a közelmúlt kutatásáról beszélünk, akkor a történetbe belép az oral history, mint kiegészítő forrás. Jómagam sajátos módon használom, hisz szeretek élni ezzel a lehetőséggel, a többlettel, hogy a korszak tanúit, a korszak eseményeinek át- és túlélőit is megszólaltassam. Vannak a közelmúltnak olyan történései, amelyekről „klasszikus”, írott levéltári forrás nem született. Hadd mondjak erre egy példát: dolgoztunk László Márton kollegámmal a Fekete március, a szabadság terhe című könyvünkön, amelyben a marosvásárhelyi 1990 márciusi eseményeket elemezzük, értelmezzük. Abban a történetben több új típusú forrást is használtunk, az egyik az oral history volt, a másik pedig szintén izgalmas és újszerű kiegészítő forrás: egy filmes, illetve egy hanganyagos gyűjtemény. Ezek olyan mozzanatait ragadták meg a 89-es rendszerváltozásnak és a 90-es márciusi eseményeknek, amelyekről jegyzőkönyv vagy más forrás nem született.
Egy fontos mozzanata a korai Ceaușescu-időszaknak a közigazgatási reform volt. Ez több szálon kötődik a párt, illetve Ceaușescu kisebbségpolitikájához, a nemzetiségi kérdés kezeléséhez is, bár közel sem ez volt az elsődleges probléma. Hogyan lehetne sommázni a magyar vonatkozásait ennek a reformnak, a következményeivel együtt?
A reform a Ceaușescu-féle hatalomváltás utáni időszak alapjait fektette le. Több célt is szolgált, ezek közül elsődleges a gazdasági volt és a politikai elitcsere. A lényeg, hogy a sztálinista korban, az 50-es években kiépült tartományi rendszert följavítsák, a tartományi rendszer szülte hátrányokat fölszámolják az ország gazdasági és területfejlesztési életében. Ugyanis abban a rendszerben csupán a tartomány központja fejlődött, a perifériák pedig leszakadtak. A gazdasági fejlődés egyenlőbb esélyeit próbálták biztosítani a régiók számára. Ahol a magyarság masszív többségben élt, ott a magyar kérdés kiemelt témája lett a 67-es, 68-as átalakításoknak. De elsősorban a Székelyföld játszotta a főszerepet, mert már a Magyar Autonóm Tartomány léte alatt kialakult, s napjainkban is érzékelhető olyan politikai felfogás, miszerint a „magyar kérdés” Romániában a Székelyföld kérdésére redukálódik, ott jelenik meg a legmarkánsabban. A magyar kérdés azon túl, hogy elvileg biztosították a különböző kulturális intézményhálózatokat azokban a megyékben, ahol a magyarok jelentős számban és arányban élnek, politikai tényezőként csak a Székelyföldön vetődött fel markánsan. A 60-as évek elejéhez és Ceaușescu korai időszakához kapcsolódó szempont, hogy ez mekkora súlyt kap. Ott látom a kérdés egyik kulcsmomentumát a 68-as reform idején nemzetiségi szempontból, hogy az 50-es évek második felében bekövetkezett leépülés, beszűkülés után, a hatalomváltás során a kisebbségpolitika, a nemzetiségpolitika visszakerült a közbeszédbe. Elsősorban taktikai okokból, hiszen meg kellett szilárdítani Ceaușescu hatalmát. Szembesülünk olyan történetekkel, amikor az etnikai kérdés akár fölül tud írni bizonyos gazdaságpolitikai megfontolásokat is. Furcsa szótársítással kifejezve, részben (az 1956 utáni leépüléshez viszonyítva) „pozitív diszkrimináció nyertesei” lettünk, itt főleg Kovászna megye létrejöttére gondolok. Ez egy ilyen gesztus volt.
Nem született meg a „nagy Hargita megye”, a „nagy székely megye”, viszont Brassónak nem sikerült Sepsiszentgyörgyöt és környékét bekebeleznie.
Magán a későbbi Hargita megyén belül is ellentétek, lokálpatrióta érdekütközések voltak, hogy Udvarhely vagy Csíkszereda legyen-e a megyeszékhely. És ami példátlan a kommunizmusnak e korszakában: Csíkszeredában komoly tüntetéseket szerveztek ennek érdekében – gondolom a helyi vezetők kezdeményezésére.
Pontosan így történt. Viszont ennek meg kell találni a kontextusát. Nem egy – úgymond – kommunistaellenes tüntetés volt, hanem a kérdésben érintett személyek, a helyi elit és a helyi lakosság megnyilvánulása. A másik oldalát mutatja meg a megyésítésnek, hogy Székelyföldön a helyi, mikroregionális konfliktusok is előtérbe kerültek. De a sepsiszentgyörgyi magyar értelmiség se örült igazán annak, hogy az esetleges nagy Hargita megye létrejötte esetén a periférián, Székelyudvarhely vagy Csíkszereda árnyékában kell meghúzódniuk. A két utóbbi város versengett egymással, a szeredaiak markánsabban jelenítették meg a véleményüket.
A reformidőszakban olyasmi történt, ami 1949 óta nem: létrejött egy találkozó Ceaușescu és a magyar értelmiségi, politikai elit között. Ki kezdeményezte, milyen megfontolásból, s voltak-e eredményei?
Nem ilyen méretű és nem ennyire fajsúlyos találkozók voltak már az 50-es években is, bár nem „békeidőben”. 56-ban volt egy nagy találkozó Kolozsváron és Marosvásárhelyen is egy. Bár ez sem nevezhető békeidőnek, hiszen a csehszlovákiai események már ott voltak a levegőben. Hogy ez a 68-as találkozó ennyire fajsúlyos lett, jelzi azt, hogy a Dej-korszak második felében, az 56-os magyar forradalom utáni politikai változások során, az a fajta nemzetiségpolitika, ami jellemezte az 50-es évek első felét, megváltozott. Addig a román pártvezetés arra utazott, hogy visszaszorítsa a nemzetiségi intézményhálózatokat. Ha ezt Ceaușescu 68-ban problémának tekintette, akkor az is volt. A pártvezetés is belátta, sok olyan kérdés halmozódott fel a nemzetiségek életében, amelyeket előbb-utóbb tisztázni kell, és meg kell vitatni. Ez volt az egyik oka, a másik, hogy Ceaușescu akkor építette fel a maga hatalmi bázisát. Ő akkor egy részleges kiegyezésre törekedett a társadalommal, annak különböző kategóriáival. Tehát nem az egyedüli találkozó volt, nagyon sok más, román csoporttal is találkozott, voltak „kibeszélő”, „terápiajellegű” megbeszélések. Ebbe a sorba illeszkedik a magyar értelmiségiekkel való találkozó is, amelyet hosszas előkészítés előzött meg. Ennek is megtaláltuk az iratanyagát, a pártvezetésben tevékenykedő magyar nemzetiségű aktivisták, politikusok törekvéseit.
Amellett, hogy egy jelenkortörténész nyomon követi a nagy politikai vonulatokat, izgalmas tematika lehetett, hogy amikor elkezdődhetett a CNSAS-ben a szekus dossziék tanulmányozása, ön egy román kolléganőjével, Denisa Bodeanuval írt egy könyvet, Az elnémult harang címmel, melyben Pálfi Géza katolikus lelkésznek a sorsát próbálták felgöngyölíteni. Nem volt példátlan eset – gondoljunk csak Visky Árpád színművész tragikus sorsára. Mondjon erről valamit azok számára, akik nem olvasták ezt a könyvet…
Denisa Bodeanu találta meg Pálfi Géza követési dossziéját, ő keresett meg, hogy olvassam el, és mondjak véleményt, mihez kezdjen vele. Átolvastam azt a több száz oldalt, és néhány hétig „jegeltem”, hogy megemésszem, levegőhöz jussak az ott szerzett tömény információáradattól. Ez egy több szempontból is érdekes történet. Érdekes lehet az olvasók szempontjából, hogy a követett, megfigyelt pap gyanús módon távozott az élők sorából. Ilyen megfigyelési dossziéja nagyon sok papnak volt, tehát Pálfi Géza esete nem unikum. A rejtélyes halála körüli viták miatt vált ismertebbé, viszont szakmailag sokkal fontosabb az, hogy a hatalom és az egyház, hatalom és társadalom, társadalom és egyház viszonyáról olyan történeteket elevenít fel, olyan összefüggéseket hoz nyilvánosságra, amelyek elkerülhetetlen mozaikdarabjai a mi 1945 és 1989 közötti történelmünknek. Hadd mondjak egy példát, amely alátámasztja mindazt, amit az előbb állítottam. A Pálfi Géza esetében működtetett 69 informátor tevékenysége, és annak szerteágazása nagyon jó röntgenkép arról, hogy a rendszer hogyan zsarolta, kényszerítette, vagy késztette együttműködésre a különböző funkciókban és helyzetekben lévő embereket. Fontos része az, hogy a római katolikus egyház és a hatalom viszonya hogyan alakul. Tudjuk, milyen előzményei voltak a 60-es éveknek, a Márton Áron-féle ellenállás. Az is izgalmas volt szakmailag, hogy a hatalom hogyan próbálkozik egy másik, „szelídebb” módszerrel az egyház fölé kerekedni. Nem működik már a teljes leszámolást célzó, terrorszintű cselekménysorozat, viszont belülről próbálja az egyházat használni és ellenőrizni, a hatalom a titkosszolgálatok révén épül be az egyházba. Az egyháznak bizonyos közegekben és helyzetekben még mindig jelentős társadalomépítő és -szervező tevékenysége volt – itt most főleg a Székelyföldre gondolok. Abban az idősszakban zajlik a történet a 60-as években, amikor a szocialista modernizáció, a tudás forradalma. Ekkor kerül Pálfi Géza a Securitate célkeresztjébe.
Annyira „veszélyes” személyiség lehetett Pálfi Géza, hogy ekkora apparátust kellett körülötte forgatni?
Ez a diktatúra és a hálózat működését is jól szemlélteti. Nem volt ő olyan mértékben veszélyes elem, mint amekkora apparátust ráállítottak: három megye titkosszolgálata követte egy adott útján, ami hatalmas apparátust feltételez. Képzeljük el, hárman-négyen követik egy autóval, ketten a vonaton, tehát gyakorlatilag egy időben tíz-tizenöt embernek egy-két hetes munkáját jelentette…
Végül is tisztázódtak Pálfi atya halálának a körülményei?
Nem sikerült megnyugtató választ találnunk. A Securitate iratai, a halála előtti-utáni időszakból azt sugallják, hogy a titkosszolgálatnak nem volt komolyabb beavatkozása ebbe. Volt egy olyan, cáfolható verzió is, hogy a szekusok verték halálra. A betegségének a lezajlása a belügyi munkatársak hanyagsága miatt nem dokumentálható a maga teljességében. Ebből a korszakból kevesebb irat maradt fönn, mint a korábbiakból, ami nem engedi meg egy történésznek, hogy a kérdőjelet kipipálja. Sok jel arra mutat, hogy egy gyorslefolyású rákos megbetegedés következtében hunyt el az atya, viszont a dokumentumok kuszasága miatt tíz-tizenöt százaléknyi esélyt meg kell hagynunk más variánsnak is, nem zárhattuk le a kérdést teljes mértékben. Úgy vélem, a halála szakmai szempontból inkább az „érdekesség”, az „olvasmányosság” irányába tolja a munkát, de itt az említett adatok feltérképezése fontosabb volt. Ezzel a kijelentésemmel azt is üzenném, hogy egy-egy történelmi munka, a maga szakszerűségén túl fogalmazzon meg társadalmi üzenetet is.
Ön Marosvásárhelyen, egy olyan városban él, ahol – ha az utolsó húsz-huszonöt évet vesszük – egy jelenkortörténésznek, helytörténésznek bőven van merre kapkodnia a fejét. Mennyire foglalkozik a vásárhelyi történésekkel?
Nagyon sokat foglalkozom velük. A közélet felé tájékozódó értelmiségiként nagyjából mindennel napirenden vagyok, ami a városban történik. A városban élő polgárként is szembesülök a kérdésekkel, tudománnyal foglalkozó emberként is, főleg, hogy kutattam a város közelmúltját, a 70-es, 80-as, 90-es évek történetét. Érdekes katyvasz alakult ki a tudatomban: hol a személyesen érintett polgár szólal meg bennem, hol a folyamatokat látó értelmiségi, mostanában inkább az utóbbi kerekedik felül.
Próbálom a folyamatokat megmagyarázó és értelmező értelmiségiként áttekinteni mindazt, ami történik. S ezért kerülök abba a helyzetbe, hogy a saját „etnikai közegem” kevésbé ért, és túl toleránsnak tart.
Marosvásárhely mostani helyzete szerintem egy több szálon futó konstelláció eredménye. A város mindig is lemaradt az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben mögött, viszont az 50-es években a Magyar Autonóm Tartomány időszakában jelentős szerephez jutott. A tömbmagyarság központja lett, sok kulturális intézményt telepítettek oda. Marosvásárhely ekkor lett Erdély második legfontosabb városa, Kolozsvár után, már ami a magyar kérdést illeti. Ezt a szerepét próbálta őrizni, ugyanakkor a székelyföldi román nemzetépítési projekt fővárosa lett a 70-es évek második felétől. Gyakorlatilag ez a két markáns szerepkör csapott össze aztán a 90-es évek legelején, amiből aztán az a sajnálatos eseménysorozat tört ki. Az akkori fejlemények utólagos lecsengésének vagyunk most a kortársai, élő szemtanúi. Egyrészt a helybeli magyarság 90-ben megnyert egy hatalmas, presztízs értékű csatát, ugyanakkor azt a háborút, aminek a tétje a 80-as években kezdődött, azt hosszú távon elveszítette. Az 1990-es márciusi csata után élt az az illúzió, hogy még mindig többségben vagyunk, megvan az ötvenvalahány százalékunk. A 2000-es évek közepétől kezdett nyilvánvalóvá válni: egy olyan folyamat indult be, amelyik arra utal, hogy ez a „számháború” a végéhez közeledik, a város politikai és gazdasági irányítása, a legfontosabb pozíciók a többségbe került románság birtokában vannak. Különböző, Székelyföldön is tapasztalható, Magyarországon is tapasztalható befolyásokra is ez a kérdés tematizálódott, most hangsúlyosabban jelenik meg. Ezt egyszer viccesen a saját sorsommal példáztam, a férfiembernek is különböző korszakaiban megvannak a maga pániktünetei, a vásárhelyi magyarság most érzékeli, hogy korszakhatárhoz érkezett – ezt reagáljuk le különleges módon. Az egyik írásomban egy középkori francia mondást használtam, mely szerint „meghalt a király, éljen a király!” Azt mondom, el kell fogadnunk ezt a realitást, és ebből a helyzetből kell építkeznünk. A vásárhelyi magyarság még mindig jelentős humánpotenciállal bír, a helyzet nem annyira kétségbeejtő, mint amilyennek pesszimista polgártársaink vélik.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Máig vitatott kérdés a székelyek eredete
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról.
Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit.
A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet.
Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész.
A többi elmélet
1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk.
Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is.
A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól.
Székely autonómia
Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Az űrlap alja
„Kor- és kórrajz” 15 évről
Kedden mutatták be Váradon Varga Gábor, nagyváradi magyar író, politikus, kutató vegyészmérnök, az Állami Találmányi és Védjegyhivatal volt vezérigazgatójának Confessionis című könyvét, amely a Riport Kiadó gondozásában jelent meg. Az önéletrajzi kötet háromszáz oldalon, mintegy 75 különböző műfajú írást tartalmaz, melyek felölelik a szerző életének legutóbbi 15 évét, és melyeket erőteljes kohézió köt össze, annak ellenére, hogy eredetileg nem egységes könyvnek szánták azokat. A mű így tehát regényként is olvasható – mondta el a kötet szerkesztője, Szűcs László, aki a szerzővel beszélgetett a könyvbemutatón.
Az eseménynek a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ adott otthont, ahol Veres Kovács Attila váradolaszi lelkipásztor köszönötötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy olyan szerzőt üdvözölhetnek körükben, aki hitvallásosan élt olyan korokban is, amikor ezt kevesen merték megtenni. A Confessionis című könyvet Szilágy Aladár közíró méltatta, hangsúlyozva, hogy a többkötetes szerző eddigi legjobb munkájáról van szó. „A hetvenegynéhány szövegből kirajzolódó emberi sors, kor- és kórrajz (…) hőse egy nagyváradi értelmiségi, előéletében kutatóvegyész, többkönyves író, a város 1989 előtti kulturális életének meghatározó alakja, aki a rendszerváltás után, annak első napjaitól egyik kezdeményezője lett a helyi, majd az országos közélet, politikum, a romániai magyarság önszerveződésének” – mondta el Szilágyi Aladár.
Mint Szűcs László kérdéseire válaszolva Varga Gábor elmondta, közéleti szerepvállalásában nagy szerepet játszott kulturális előélete, hiszen az Irodalmi Kerekasztal titkáraként és az Ady Endre társaság egyik alapítójaként olyan szervezésbeli tapasztalatokat szerzett, melyek előiskolát jelentettek későbbi politikai és közéleti karrierjéhez. Büszkén vallott arról is, hogy irányítása alatt az Állami Találmányi és Védjegyhivatal jóval megelőzve más országos intézményeket, elsőként integrálódott az európai közösségbe. A 90-es évekbeli és mostani politikai viszonyokon elmélkedve Varga Gábor azt is elmondta, hogy meglátása szerint Biharban azért lehetett annak idején olyan eredményeket is elérni, amilyeneket az ország más részein nem, mert volt kivel tárgyalni, hiszen akkoriban a román politikában is az értelmiségi elit volt jelen.
A kötetbemutató keretében Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos színművészek olvastak fel részleteket a Confessionis-ból. Az esemény dedikálással zárult.
Sz. G. T. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Riportkönyv Váradhegyaljáról
Szilágyi Aladár Váradhegyalja. Egy világ a város körül című, a Riport Kiadó gondozásában megjelent riportkötetét mutatják be április 30-án, szerdán 18 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A könyvet annak szerkesztője, Szűcs László méltatja, egybekötve az eseményt a témául szolgáló vidéket bemutató vetítéssel.
A szerző Etnosz-sorozatában közölt riportok aktualitását fokozza, hogy a dombvidék szőlőműveseiről, borászairól, gyümölcstermesztőiről 800 esztendeje tett először említést a Váradi Regestrum. A fotókkal gazdagon illusztrált kötet mellékletéhez egy több mint nyolcszáz helynevet tartalmazó gyűjtemény, illetve egy másfélszáz esztendeje készült térkép tartozik. A szerző olyan „hegylakókat” szólaltat meg, akiknek elei nemzedékeken keresztül, évszázadok alatt hozzáértéssel és hűséggel teremtették meg ezt a hagyományokban gazdag, izgalmas világot. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Könyvet írt Váradhegyaljáról
Nagyvárad- Szerdán este az Erdélyi Riport szervezésében a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban mutatták be Szilágyi Aladár közíró Váradhegyalja- egy világ a város körül című kötetét.
A várad-olaszi református egyházközség nevében Veres Kovács Attila lelkipásztor köszöntötte az érdeklődőket. Úgy vélte: a tömeg szó nélkül is arról beszél, hogy sokan szeretik Szilágyi Aladárt, az írásai mögötti lelkiséget, szellemiséget, melyet még a Szilágyságból hozott magával, és aminek alapjait tiszteletes édesapja messze földön híres igehirdetései teremtették meg. Simon Judit, az Erdélyi Riport kiadó vezetője hangsúlyozta: büszkék arra, hogy a művelt, nagy tudású Szilágyi Aladár nekik dolgozik, a barátjuk és a munkatársuk, s „száguldó riporterként mindenfélét felfedez nekünk, mindannyiunknak”.
Szűcs László főszerkesztő arra hívta fel a figyelmet, hogy az ünnepelt kilenc év alatt kilenc könyvet írt, mellyel „közelít a világrekordhoz”. A most bemutatottról megjegyezte: Váradra többnyire mint síkvidéki településre gondolunk, holott a vonat lankák közt fut be az állomásra, s Macskadombja és Békedombja is van neki. Érdekes módon azonban még a város lakóinak többsége sem igazán ismeri ezt a sajátos világot, kistájat, völgyeket, patakokat, emelkedőket, utakat. Ami összeköti a nagyváros e magaslati perifériáit, az a hegyvidéki emberek sajátos szemlélete, kialakult szokásai, íratlan törvényei, lokálpatriotizmusa, ragaszkodása ahhoz a közös élettérhez, melynek gyökerei sok-sok nemzedék tapasztalataira nyúlnak vissza. A szerző legújabb riportkötetében arra vállalkozott, hogy e kisvilágokat sorra ismertesse, szinte minden zegét-zugát bejárva, emberek tucatjaival szóba elegyedve. Méghozzá nem csak térben, hanem időben is kalauzol, hiszen a mai „hegylakók” mindennapjai, őslakosok és újkori betelepülők mellett kibontakoznak a lapokon az elmúlt századok, illetve közelebbi évtizedek történései is.
Érdekesebb történetek
Szilágyi Aladár kifejtette: tavaly határozta el, hogy ezúttal nem megy messzire, hanem egy számára ismerős tájat keres fel. Szűcs Lászlóval közösen pünkösdvasárnap indultak el, s végül május és szeptember között hat részben osztotta meg élményeiket az olvasókkal a hetilap hasábjain. Fokozatosan rádöbbent arra, milyen változatos és gazdag ez a hely, melyről 800 évvel ezelőtt tett először említést a váradi registrum. Ahogy bejárta a környéket, előre beütemezett beszélgetéseket is folytatott, de ugyanakkor véletlen találkozások is lezajlottak, s e kettős játék ötvözéséből születettek érdekes anyagok. Araszolgatott egyik helyszínről a másikra, a családok, riportalanyok úgymond kézről kézre adták őt. Rájött arra, hogy közel sem járt utána mindennek, néhány forrást szándékosan mellőzött, de nem monográfiai igényességgel írt, csak ízelítőt kívánt adni a tapasztaltakról. Néhány emlékezetesebb sztorit a könyvbemutató részvevőinek is elmesélt, szó esett furcsa házszámokról, az ökumenikus templom történetéről, a vízről, mint visszatérő motívumról, történelmi vonzatokról, a biharpüspöki pincesorokról, érdekes emberekről… A rendezvény dedikálással és svédasztallal zárult.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Megvédték a templomot a lerombolástól
„…és feltört a hit” a címe annak a kötetnek, mellyel szerzői és támogatói azoknak kívánnak emléket állítani, akik ötven évvel ezelőtt megvédték a Szent László templomot a lerombolástól.
A különleges minőségű és küllemű könyv a Nagyvárad Újvárosi Szent László plébánia egyháztanácsának ötlete alapján látott napvilágot és azok mellett a magánemberek mellett, akik az ügy mellé álltak, a Megyei Tanács támogatását is elnyerték – tudtuk meg Pék Sándor plébánostól a könyvbemutatót beharangozó sajtótájékoztatón.
Nagyon kevesen tudják már a váradiak közül is, hogy mi történt itt ötven évvel ezelőtt, mondta Pék Sándor. Május 17-én, pünkösd vasárnapján – folytatta – a Szent László templomban kihirdették, hogy a városvezetés városrendezési terve alapján a Szent László templomot bezárják, majd lebontják.
Egy napra rá, a hétfői misére rengetegen érkeztek, sokkal többen, mint más alkalmakkor. A szentmise után a plébános megkérte az embereket, hogy saját biztonságuk érdekében menjenek ki, ez meg is történt, azonban tovább gyülekeztek a templom körül. Hétfő estétől csütörtök reggelig az emberek felváltva, éjjel és nappal őrt álltak a templom körül, énekeltek, virágokat hoztak, gyertyákat gyújtottak. Nem reakció volt ez, sokkal inkább kiállás, szép és tiszta fájdalommegnyilvánulás – mondta Pék Sándor. A történet csütörtökön ért véget, amikor kiderült, hogy a városvezetés elállt a lebontás tervétől.
A plébános hozzáfűzte: fontosnak tartotta, hogy megemlékezzenek minderről e kerek évforduló alkalmából, annál is inkább, mivel tíz-húsz év múlva már nehezebben tudtak volna élő tanúkat találni. Ezek a történések már szinte feledésbe merültek, pedig tudnunk kellene „Váradnak e szép, áldott eseményéről”. Ez egyúttal egy pozitív jelzés is a váradiak felé arról, hogy milyen nagyszerűek tudnak lenni, tette hozzá a plébános. Hiszen mindez nem csak a katolikus hívekről szólt, nem is csupán a magyarokról, a templom körül ugyanis különböző vallású és nemzetiségű emberek gyűltek össze – románok, zsidók, cigányok is. „Ez a csendes, békés és mégis összefogó lendület Várad jellegzetessége” – tette hozzá Pék Sándor.
Tanúk beszámolói
A könyv több fejezetre van osztva, a Szent László templom építéséhez fűződő történelmi adatok, illetve jellegzetességei ismertetése mellett jelentős helyet kapnak a tanúk beszámolói, valamint a témával kapcsolatban megjelent újságcikkek. A tanúkat Szilágyi Aladár, a kötet szerkesztője kereste fel, a történelmi adatokat Péter I. Zoltán helytörténész szolgáltatta, a korabeli képeslapok is az ő gyűjteményéből származnak. Az ajánlást Böcskei László püspök írta, az előszót pedig Szabó Ödön, az egyháztanács alelnöke. A nyomdai feldolgozás Voiticsek Ilona, Voiticsek Árpád és Voiticsek Attila munkája. A kötethez egy CD is tartozik, melyen a Varadinum Film Pünkösdi templommentők című dokumentumfilmje látható.
Egyelőre 350 példányban nyomtatták ki, nem lesz kapható szabadárusításban, csak a Szent László templomban, 20 lejes adományért cserébe.
Keresik őket
A történethez az is hozzátartozik, hogy néhány héttel ezelőtt, Nagy Mihály történész, a Román Kulturális Intézet (ICR) elnökhelyettese utánajárásának köszönhetően sikerült megtudni, kik voltak azok a személyek, akiket az ötven évvel ezelőtti eseményeket követően letartóztattak. Azt is megtudták, hogy több mint kétezer oldalas anyag van róluk Bukarestben, azonban ehhez csak az érintettek, illetve családtagjaik kérésére lehet hozzáférni. Így hát kérik mindazokat, akik tudnak róluk, vagy rokonaikról valamit, tudassák velük a plébánia elérhetőségét. Ők pedig a következők: Darabont Imre, Perei Ferenc, Ursz Béla, Tóth Tibor, Darabont Lajos, Varga Andor, Simon István, Dombi Lajos, Mátyás István, Darabont János, Nagy Imre, Takács Károly.
A könyv bemutatója, mely a Festum Varadinum keretében zajlik, május 18-án, vasárnap 16 órakor lesz, a Szent László templomban. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
Neumann Andrea. erdon.ro

Szkepszis és hit a könyvbemutatón
Kétkedés és bizonygatás találkozott a PKE-n tartott kötetbemutatón és előadáson, amelyik olyan vitás témáról szólt, mint például a Szent Korona-tan. Ám a kettő nem feszült egymásnak, inkább megfért egymás mellett…
Két szerzővendége volt a Partiumi Magyar Művelődési Céh legújabb rendezvényének: kedd este Kocsis István és Vetési Zoltán több kötetét mutatták be, illetve előadást is meghallgathattak a résztvevők a PKE-n. Vetési például a Magyar kincsek, egyetemes értékek című kötetét, valamint a Szent Korona-tant vizsgáló több, sorozatban megjelent könyvét hozta el, míg Kocsis A Szent Korona üzenete és az A fény éjszakája címűt is népszerűsítette a rendezvény alkalmával.
A fókusz a Szent Korona-tanra helyeződött a rendezvényen, mivel mindkét szerző foglalkozik ezzel. A bemutatásra felkért Szilágyi Aladár közíró őszinte, a szokott kliséket, paneleket messze elkerülő felvezetőt tartott. Ebben hangsúlyozta, hogy becsüli e munkákat, a szerzők régi baráti is, mégsem tud e műveknek maradéktalanul örülni. Nyíltan, ám nem sértő hangvételben például így fogalmazta meg szkepszisét: “Honnan tudjuk mi azt, hogy isten kiválasztott nemzete lennénk? ÉS azt, hogy küldetést adott volna, és miért pont nekünk adta volna? És azt honnan tudnánk, hogy isten adta nekünk a szent koronát?”
Mi is ez?
Mint ismeretes, a szóban forgó tan az a középkorban kialakult magyar hagyomány, amely az addig még nem létező államelméletet pótolva, a korona „testének” elképzelésében hozta létre a király személyétől független magyar államiság fogalmát, amelynek része, „tagja” volt – maga az uralkodó mellett – egyrészt a Magyar Királyság területe, másrészt pedig az uralkodó osztály. A legenda szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján az államalapító király, Fehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában országát a korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. A misztikus magyarázat alapján ezzel egy szerződést hozott létre az Ég és Föld között, amely a Kárpát-medencét Szűz Mária birodalmává tette, úgy, hogy ezen a földi hatalmak ne változtathassanak. Magyarország tehát Mária országa, a Regnum Marianum, ahol a hatalmat Szűz Mária gyakorolja, a Szent Korona pedig az ő szuverenitását testesíti meg. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon a szuverenitás nem lehet kizárólagosan sem egy abszolút uralkodóé, sem pedig a népé. Az első világháború után a Szent Korona tana segített ébren tartani a területi revízió reményét, ezért mind a legitimista erők, mind a szabad királyválasztás Horthy kormányzó köré tömörülő hívei gyakran hivatkoztak rá. A magyar királyi korona 1978-as visszaadása után Magyarországon újra megélénkült a téma iránti érdeklődés, és – különösen a rendszerváltás után – új, misztikus elméletek is fejlődésnek indultak. Ezeknek az egymástól is sokban különböző elképzeléseknek a közös vonása, hogy a Szent Korona tanát egyedülálló magyar jelenségnek tartják, ami az ősi magyar társadalomban gyökerezik, és igazi tudománynak hivve kutatják és publikálnak róla.
Tézisek
A rendezvényen a két szerző különbözőképp reagált a felvezetésben elhangzottakra. Vetési Zoltán azt hangoztatta, hogy ő nem szakértő, hanem reál képzettségű emberként, gondolkodóként “észrevett bizonyos összefüggéseket”, ennek nyomán kezdte tanulmányozni a témát. Mint mondta, kötete első részére állhatna a moderátor néhány meglátása, ám ő, a szerző már az első részben sem állítani akart semmit, hanem inkább összefoglalását nyújtani a témával kapcsolatos téziseknek. A Szent Korona üzenete című könyve második részében az ezzel összefüggő, szerinte létező erkölcsiséget és küldetést mutatja be. Szerinte ugyanis e tanok egyetemes értékrendet képviselnek, amelynek a magyarság része, és amely “a magyarság újjáépítkezésének alapja lehet”.
Kocsis István egy konferencián megismert francia ismerőse példájával igyekezett válaszolni, akinek odaadta a Szent Korona-tan 26 oldalas összefoglalóját, majd ezt elolvasva az illető “az élet tanának” nevezete azt, és egyetértő lelkesedéssel viszonyult. Azt is jelezte, hogy a magyar kvázi hagyományok ilyen vonulatait több nemzet képviselői (angolok, olaszok) is jönnek néha tanulmányozni. Kocsis István egyúttal rövid, ismeretterjesztő jellegű előadást is tartott a témáról, bevezetést nyújtva hallgatóságának az általa kutatott témakör lényegébe. A rendezvény második felében Vetési Zoltán tartott prezentációt.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Szigetek, szórványok, zárványok
Szórványról – másként. Ez az alaphangja a Korunk újabb szórványszámának. (Az 1989 után megújult folyóirat 1991 novemberében hívta fel először nagyobb nyomatékkal szórványgondjainkra a figyelmet.) Mi indokolja a roppant bonyolult témakör újszerű megközelítését? Bodó Barna politológus és egyetemi oktató a 2011-es romániai népszámlálás riasztó adataiból indul ki: miközben a tömbben élő magyarság demográfiai mutatói javulnak vagy stagnálnak, a szórványnak minősülő megyékben a magyarok lélek- és arányszáma drasztikusan csökken. Ezekről a kérdésekről nemcsak beszélni kell. "Nemzetstratégiai lépésekre van szükség – érvel a tanulmány szerzője –, a szándéktól el kellene jutni olyan közpolitikai programok megfogalmazásáig, amelyek mögött egyrészt világosan azonosítható a (kisebbségi-nemzeti) közösségi szerepvállalás, másrészt a megvalósulás feltételei is biztosítottak."
Nem siratni kell a szórványt – ez csendül ki az elméleti-módszertani jellegű tanulmányokból (Bodó Barna, Vetési László, Péntek János, Csete Örs) és a helyszínfelmérő helyzetképekből, Bakó Botond, Balázs-Bécsi Gyöngyi, Balázs-Bécsi Attila, Ambrus Attila, Szilágyi Aladár, Dáné Tibor Kálmán, B. Kovács András, László Erdei Edit, Oláh-Gál Elvira írásaiból egyaránt –, hanem stratégiateremtéssel és gyakorlati építőmunkával gátat vetni a szigetek szórványosodásának, a szórványok elzárványosodásának. Maga az újabb szakirodalom is immár az összmagyar szórványprogram kidolgozásának folyamatáról tanúskodik, felelősségteljes építőmunkára ösztönöz. Ezért is kerülhetett a Korunk júniusi számának fókuszpontjába a határokon átívelő szórványmentés.
A Százéves éjszaka képeire (Iancu Laura versei), Az elmúlás megragadására (Széman Emese Rózsa) és A Kárpát- medence magyar fiataljaira (Péter Árpád) egyaránt figyel a szerkesztőség.
Cseke Péter. Népújság (Marosvásárhely)

Kétszáz év, nulla fő növekedés
Az egri Eszterházy Károly Főiskola professzora, DR. GEBEI SÁNDOR A török hódoltság demográfiai következményei címmel tartotta meg előadását a nagyváradi Szacsvay Akadémián. A népesedési, elnéptelenedési folyamatok mellett Szilágyi Aladár a fejedelmi Erdély státusára, helyzetére vonatkozó véleményéről is faggatta a jeles történészt.
A törökök még jóval Mohács előtt, a 14. század vége felé be-bekaptak a történelmi Magyarország területére. Később Mátyás alatt Váradot is feldúlták. Nem beszélve arról, hogy Mohács után a déli végvárakat mind elfoglalták…
A 14. századtól fokozódik a nyomás a déli határokra. Az oszmán-törökök megjelenése évről évre ismétlődik. Nem véletlen, hogy Luxemburgi Zsigmond idején komoly építkezések indulnak a déli határvidék biztosítása érdekében. Végvárak, mégpedig kővárak épülnek, a déli határok biztonságát kell garantálniuk. De Mátyás Szerbia, Bosznia és Horvátország irányába még egy külső végvárrendszert is létrehozott. Ez jól működött addig, míg a legfontosabb elemét meg nem hódítja a török. Ez pedig Nándorfehérvár. A 15. században többször próbálkoztak vele, 1521. augusztus 29-én Szulejmán szultánnak sikerült elfoglalnia ezt a fontos végvárat. Attól kezdve nincs megállás 1521 és 26 között. A mohácsi csatáig a déli vármegyéket, a Szerémséget is elfoglalják. 1526-ban Mohács egy olyan vesztes csata, amely még nem jelentett helyrehozhatatlan vereséget. Hiszen Mohács után is maradt katonai, gazdasági ereje, sőt, európai támogatottsága Magyarországnak, csakhogy a megbomlott egység miatt nem lehetett kihasználni e támogatásokat. A régebbi magyar történetírás, az újabb is kronológiai határként mégis 1526. augusztus 29-et, Mohácsot jelöli meg a közép- és koraújkor elválasztó dátumaként. Talán helyesebb lenne Nándorfehérvár elestét tekinteni ilyen korszakelválasztó dátumnak.
Mohács után az előbb két, majd három részre szakadt Magyarország szinte állandó hadszíntérré vált…
Az én felfogásom talán meghökkentő: ugyanis kétségbe vonom, hogy valóban „három részre szakadt” ez az ország. Arra gondolok, hogy 1526 után Szulejmán szultán bevonult Budára, hadai kirabolták a várost. Amit lehetett, fölpakoltak a gályákra, és elhagyták az országot. 1529-ben, egész más szituációban, de újra Magyarországon van, Bécs ellen vonul, iszlám fölfogás szerint az úgynevezett kizil elmát, az aranyalmát le kell szakítani, vagyis Bécset el kell foglalni. Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. 1532-ben ismét behatol Magyarországra, majd kivonul. Ez az állandó ki- és bevonulás belpolitikai egyenetlenségekkel magyarázható, a Ferdinánd és János hívei közötti küzdelemmel. Nem nevezném testvérharcnak, inkább polgárháború. Ennek a következménye az is, hogy Szapolyait senki nem fogadja el Magyarország királyának, függetlenül attól, hogy őt megválasztották és megkoronázták Székesfehérváron. Az ő legitimitása a töröktől függött, ma úgy mondanánk: a fegyverek erején nyugodott, ami kitaszítottságot jelentett Európában. Szapolyainak hiába voltak komoly kapcsolatai a Jagello dinasztiával, mégsem sikerült Lengyelországot bevonnia a maga oldalán szövetségesnek Ferdinánd ellen. Ennek egyszerű az oka: 1515-ben a Jagello dinasztia és a Habsburg dinasztia családi és államszerződést kötött. Ily módon valamelyik dinasztia kihalása után egymásnak ígérték országaikat, területeiket. Ezt egy keresztházassággal is megpecsételték, tehát a két dinasztia szoros rokonságba került egymással. Szapolyai Borbálán keresztül a Jagello dinasztia Szapolyaival szintén rokonságban van. Tehát a „sógorok háborújába” nem hajlandó beavatkozni a Jagello ház. Éppen ezért Jagello Zsigmond, akit „Öreg Zsigmondnak” neveznek a lengyel történészek, nem avatkozik be egyik oldalon sem. Ez a semlegesség Ferdinánd javára billenti a mérleg nyelvét. A törökök magyarországi ki-bevonulása gyakori maradt 1541-ig, amikor Szulejmán meggondolja magát, hiszen ez a jövés-menés nincs ínyére a töröknek sem. A küzdő feleket el lehet választani, a küzdő felektől el kell venni Budát, sem egyik, sem másik kezére nem adni. Ilyen értelemben egy elválasztó korridort hoz létre a felek között, ami nem jelentette azt, hogy lecsendesedtek volna az indulatok.
Ettől a „korridortól” keletre később mégis létrejött egy harmadik, önállónak tekinthető államalakulat, az Erdélyi Fejedelemség.
Tudjuk, hogy a testamentumos urak, elsősorban Martinuzzi Fráter György az, aki esküt tesz arra, hogy Szapolyai János és Jagello Izabella csecsemő fiának, János Zsigmondnak fogja biztosítani a trónt. Magától értetődő az is, hogy a törökkel való kapcsolat, előbb Szapolyai, majd halála után János Zsigmond és Szulejmán között él és hat, a szultán a fiává nyilvánította. És ettől a pillanattól a gyámfia hatalmát, uralmát törekszik elismertetni. Ez egy furcsa szituáció, mert a királyság nem szűnt meg: keleti és nyugati félre osztódott. 1541-ben nincs még hódoltság, Buda elfoglalása még nem jelentette az első közigazgatási egység megszervezését Magyarországon. Az csak 1547-ben következik be. A budai vilajet megszületése jelenti a részekre történő bomlást. A kérdésben emlegette, hány részre is szakadt az ország. Hogy is állunk ezzel? A keleti térség mindig a Magyar Királyság részének tartotta magát, függetlenül attól, hogy Szulejmán hogyan rendelkezett, tízezer arannyal hogyan kötelezte el a maga számára e térség fölötti uralmat. Ez egy formális uralom a keleti térség fölött, mégpedig szerződésben, athnáméban rögzített formulában írták le. Hogy ez katonai megszállást jelentett volna, vagy durva beavatkozást a térség belügyeibe, erről nem beszélhetünk. Hogy a keleti térség különleges jogállását, ezt a bizonyos királysághoz való tartozást, de közben Ferdinándtól, majd Miksától való különállását megtartotta, az igenis a töröknek magyarországi jelenlétéhez kötődött. Az 1551-52-es nagy várháborúk kiváltó oka éppenséggel Fráter Györgynek a meggyilkolásával hozható összefüggésbe, aki mindvégig lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy Budát a török az ő hibája miatt foglalta el. Hisz ő mozgósította annak idején Szulejmánt Buda védelmére, és a szultán a bevonulás-kivonulás helyett az állandó ott-tartózkodást választotta. Az 1551-52-es várháború azért fontos, mert a budai vilajet mellett Szulejmán a temesvári vilajet megszervezésére is parancsot adott. Ezzel visszafordíthatatlanná váltak a folyamatok. Amit 1547-ben még lehetett esetlegesnek, egyedinek tartani, az is bizonytalan volt, hogy lesz-e folytatása, vagy nem. De 1552-ben bebizonyosodott: szó nincs arról, hogy a török ideiglenesen rendezkedett volna be. Ez már a tudatos kiépítés, a Balkánhoz való szorosabb kapcsolat, mely a Duna vonalának az ellenőrzését jelentette. A temesvári vilajetet a Maroshoz, a Tiszához, a Dunához kötődően fontos stratégiai régiónak fogja átalakítani. Ám a keleti térség jogi státuszának a keresztény világban való rendezése még nem történik meg. Nem lehet azt mondani, hogy a térségnek a királysághoz való kötődése már rendezett lett volna. Ellenkezőleg, 1556-ban, amikor János Zsigmond Izabellával Lengyelországból visszatér a török parancsára, és a 16 éves ifjút uralkodásra szólítja föl, ő a rex electus címet viseli. Ez a bizonyos „választott király”, nem koronázott, de igényt, jogosultságot fog feltételezni. Az igényjogosultság veszélyt jelent az uralkodóra. 1564-ig Ferdinánd uralkodott, őt Miksa követte. Egyelőre János Zsigmond igénye Ferdinándra jelenti a veszélyt. 1556-ról kijelenteni, hogy az Erdélyi Fejedelemség ekkor született, helytelen. Nem született meg. Miért? Mert a fejedelem címet a király nem adományozta, hanem kompromisszumként ennek a koronázatlan államfőnek átadja a jogokat, amelyek őt illették meg korábbról, az egész királyi Magyarország területén. Ez az 1570-es speyeri egyezményt jelenti. Ez János Zsigmondnak biztosítja a princeps titulust, amit mi fejedelemnek fordítunk. Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, hogy rámutassak: hogyan is állunk ezzel a két vagy három részre szakadással.
A fő hadszíntér a két nagyhatalom között szinte mindig Magyarország területe volt. Ráadásul az úgynevezett békeidőkben sem volt „béke”. Akár a határok menti, végvári csatározásokra gondolunk, akár a zsákmányszerző portyákra, a kétoldali adóbehajtásokra, számos olyan dolog történt, ami pusztította, vagy menekülésre késztette a lakosságot…
A tizenöt éves háború (1591-1606), amit nagy háborúnak szokott nevezni a nyugati történetírás, komoly pusztításokat eredményezett Magyarországon, az azt megelőző török portyák mellett. Mint említettem, az első vilajet megalakulása egy rohamtempóban kialakított végvárvonal felállítását hozta magával. Léteztek komolyabb várak, ezeket meg kellett erősíteni, Kanizsa, Veszprém, Komárom, később Érsekújvár, Kassa, majd Szatmár zárta a sort. A huszárvárakkal vagy palánkvárakkal együtt a számuk meghaladta a százötvenet. Volt, amelyikben csak néhány fős őrség volt, volt, ahol néhány tucatos, és voltak néhány száz fős állandó katonasággal rendelkező erősségek is. Ez a végvárvonal jelentette a török hódoltsággal való közvetlen érintkezést. Ez a mindennapos összetűzések időszaka és színtere. Kisháborúnak is nevezhetjük: ebbe a kisháborúba beletartoztak a néhány száz fővel indított portyázások, beletartoztak az erőszakos adóbehajtások is, mindkét oldalról, mindkét fél részéről.
Egyébként a török szandzsákbég vagy beglerbég gyakran jó viszonyt ápolt a szomszédos vármegyék főembereivel, egyikük Isztambulból virágmagvakat, tulipánhagymákat hozatott Kanizsai Orsolyának. Ez az egyik véglet. A másik a pusztulást, a falvak eltűnését eredményezi. Az Alföld több ezer falujából alig marad valamennyi.
És az egész településszerkezet szinte teljesen összeomlott…
Abszolút összeomlott. De azért tegyünk hozzá valamit. Mint említettem, sokan bemenekültek a török fennhatóság alá. Ekkor keletkeztek az igazi nagy mezővárosok. Egy Ceglédnek, egy Nagykőrösnek, egy Kecskemétnek, egy Szolnoknak a lakossága ekkor duzzad föl. Gyöngyöst, Hatvant, Szegedet vagy Gyulát is említhetem.
E korszakra visszatekintve alkothatunk megbízható demográfiai képet a magyarság helyzetéről?
A demográfiai kép gyökeresen átalakult, de nem mondhatjuk azt, hogy elnéptelenedett az ország. Egész más volt a törökök stratégiája a vilajetek megszületése után, azok adózó központokat is jelentenek. Az élükön álló bégek felelősek azért, hogy a defterbe, adólajstromba fölvett keresztények évről évre befizessék az állami adót. Ezt az adónemet öt évre határozták meg, és ami az adófizetőket illeti: akár elköltöztek, akár nem, akár elszöktek vagy elhaltak, az előre megállapított összeg akkor is érvényes maradt, a visszamaradottakra jutott nagyobb adóteher. De a török adózásnak volt egy könnyebben teljesíthető feltétele: a török általában a naturáliákhoz ragaszkodott. A török földesúrnak, aki lehetett tímár-birtokos vagy ziamet-birtokos (közigazgatási alkalmazott vagy katona), az volt az érdeke például, hogy a mustból részesedjen – nem a borból, természetesen –, részesedjen a gyümölcsből, a juhállományból, a marhából, az erdőnek, mezőnek minden begyűjtött terményéből és termékéből részesedjen. Ha ezeket külön adótételnek fogjuk föl, több mint harmincféle járulékkal, illetékkel tartozott egy magyar jobbágy a töröknek. Ebben benne volt a tűzifa is, amit a rituális fürdőnek kellett biztosítani.
Az, hogy viszonylag nem csökkent Magyarország lakossága a pusztító háborúk következtében – mialatt nyugaton népességrobbanás következett be –, nem a természetes szaporulatnak volt köszönhető, hanem a már akkor elkezdődött bevándorlásoknak, betelepítéseknek. A törökvilág alatt, után a magyarság legnagyobb vesztesége az áldozatok mellett a nemzetiségi arányok visszafordíthatatlan eltorzulása volt.
A természetes szaporodás megakadt, mert a háborúk, az éhínség és az azok következtében föllépő járványok elvitték. És addig, míg a szerencsésebb helyen fekvő országok, háborúk által kevésbé sújtott területek negyven-hatvan ezrelékes természetes szaporulattal gazdagították a népességüket, ez Magyarországon nem következett be. Az első tizenötéves háború, a „második tizenötéves háború” (1683-99-es felszabadító háború) is óriási veszteségeket okoztak, de a gyakori járványok is legalább annyi áldozattal jártak. A Rákóczi-féle szabadságharc időszakában 80-85 ezer emberre tehető az áldozatok száma. Ebben benne van az Erdélyi Fejedelemség területe is. Ugyanakkor az 1709-10-es pestisjárvány 3-500 ezer emberi életet követelt. Bercsényi egyik levelében azt írta: „nem a császár győzött le bennünket, hanem a pestis kényszerített térdre”. Kubinyi András az 1490-es évek konskripciójának alapján – Mátyás uralkodásának utolsó időszakában – 3,5-4 millióra becsülte Magyarország lakosságát. Ugyanezt a számot tudjuk kimutatni egy évszázad múltán. És még egy évszázaddal később is. Tegyünk kétszer száz évet a négymillióhoz – mintha semmi sem történt volna demográfiailag Magyarországon…
A háborúk befejezése, a Rákóczi szabadságharc lezárása után Bécsnek nagy fejtörést okozott a lakatlan területek revitalizálása. Döntés született arról, hogy magánföldesurak is hozhatnak telepeseket, biztosíthatnak kedvezményeket a betelepülőknek. Ezt azért fontos kiemelni, mert a magyar jobbágyokat nem illette meg ez a kedvezmény. A váradi püspök vagy Károlyi Sándor telepítései mind ilyen nem magyar, Biharban román, Szatmárban főleg sváb kedvezményezetteknek az érkezését fogja jelenteni. A mindenkori váradi püspök – korábban is – főleg Havasalföldről szerzett magának munkaerőt. Az 1720-as, 40-es, 60-as években folyamatos a bevándorlás. Nyárádi R. Károly erdélyi demográfus tanulmányt írt a bevándorlás dinamikájáról. A nemzetiségi, illetve a felekezeti összetétel következetes tanulmányozásával földolgozta az Erdélyi Fejedelemség demográfiai arculatát. A 18. század végére már kétmillió Erdély lakossága, a Partiumot is beleértve, ez komoly betelepítési akciókat, a folyamatos bevándorlások sokaságát jelentette. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Elpusztulnak a magyarok maguktól is”
Az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, KALMÁR JÁNOS kandidátus, történész a 18. századi magyarországi betelepítésekről tartott előadást Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián. Beszélgetésük első felében Szilágyi Aladár a törökvilág elmúlta utáni helyzet elemzésére, az ország újjáélesztésére vonatkozó tervek ismertetésére kérte az előadót.
Ma már elfogadott, hogy a 18. évszázadot „hosszú századnak” minősítik. Hogy 1686-tól – legalábbis magyar szempontból –, Buda visszafoglalásával kezdődjön. Több forrás állítja, már ekkorára megszűnt a magyar többség Magyarországon és főleg Erdélyben.
Mennyire megbízhatóak a történelmi demográfia korabeli adatai?
Szerintem nincs közmegegyezés arról, hogy a 18. század „mikor kezdődik” a magyar történetírásban. Mert van erre példa, a tízkötetes Magyarország története a legnagyobb összefoglalásunk, az valóban ott választja el a két századot, ott vonja meg a kronológiai határt közöttük. Viszont az összes többi, azóta keletkezett összefoglaló munka továbbra is 1711-nél húzza meg a választóvonalat, amivel én nem értek egyet. A kérdés érdemi részére térve, egyáltalán nem megbízhatóak a források, nincsenek komolyan vehető, országos léptékű adatok a korabeli népesedésre vonatkozóan. Amikre támaszkodhatunk a 18. század végét megelőző időszakban, ami a középkorig visszamenően érvényes, azok az adójegyzékek. Egyházi, állami adóösszeírások, helyileg a földesúrnak fizetett adók. Csakhogy ezek közös rákfenéje, hogy csak az adótípus fizetésére kötelezetteket veszik számba. Például az adott felekezethez tartozó híveket. Másrészt tudjuk, hogy az állami adó alól a nemesség egésze mentes volt, a szabad királyi városok meg kollektíve adóztak, tehát családfőkre bontott összeírások nincsenek. A másik problematikus eleme a dolognak, hogy ezek az összeírások is csak részlegesen maradtak ránk. Úgy alakult, hogy például a peremterületekre, Erdélyre, Horvátországra nézve, csupán becslésekre vagyunk szorulva, ami óriási mértékben hordozza magában a tévedés kockázatát. A 18. század végén II. József idejében gyökeresen megváltozik a helyzet, ő készíttette az első modern értelemben vett összeírást. Alapvetően katonaállítási céllal, de ez már egy statisztikai felmérési szándékot is magában rejtett: az állami adóztatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Ahogy ez a monarchia más tartományaiban érvényben volt a nemességre is kiterjedően. A nemesség az ő halála után ezért is igyekezett megsemmisíteni ezeket az összeírásokat, hogy ne maradjon nyoma, rájuk nézve kedvezőtlen következményei ne lehessenek. Ez az a bizonyos összeírás II. József uralkodása idején, sőt az első olyan, amelyik minden korábbinál lényegesen teljesebb. Az egyetlen hiányossága, hogy Erdélyre, illetve Horvátországra nézve nem készült el. Megint oda jutunk, hogy ezekre a területekre nézve becsülnünk kell a lélekszámot.
Buda visszafoglalása után nem ért véget a hódoltsági területek visszaszerzése, hiszen még legalább harminc évig tartott… Viszont meglepően hamar próbáltak lépni, hiszen tudták, hogy a hódoltsági területeket újra kell építeni. Már három évvel Buda visszafoglalása után Kollonich Lipót elkészítette a maga tervezetét, a maga „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A Magyar Királyság berendezése) című művét, ezzel párhuzamosan más javaslatok is születtek, többek között az Esterházy Pálé, a Széchenyi Györgyé.
Miben különböztek ezek a tervezetek?
Az uralkodó, illetve a kormányzat különböző politikai csoportosulásoktól kért javaslatokat erre vonatkozóan. Esterházy Pál, az ország akkori nádora volt értelemszerűen az egyik ilyen ellaborátum készítője. Ő voltaképpen elsősorban nádorként a magyar katonaság parancsnoka is volt. Főleg a katonai szervezet átalakítására helyezte a hangsúlyt. Buda és az ország területének visszafoglalása nyomán nemcsak az addigi hódoltsági terület szűnt meg, hanem a végvárrá lett várak elveszítették a funkciójukat. Megint csak a középkori, hovatovább a Dráva menti határ védelmére kellett koncentrálni a törökkel szemben. Ez magával hozta azt a törekvést, hogy az egész katonai szervezetet át kell alakítani az új adottságoknak megfelelően. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy ugyancsak Esterházy nádori minőségével összefüggő kérdés, hogy a legfőbb bíró is – a király után – a nádor volt, aki az igazságszolgáltatási rendszernek a korszerűsítését is javasolta, ami példátlanul rossz állapotban volt. Csak alkalmanként ülésező vándorbíráskodás zajlott. Ennek jóval később lett is foganatja, de azt ő már nem érhette meg. A következő dolog, amit ő kívánt, a nádori hatáskör kiterjesztése volt. Mint a legfőbb rendi tisztségviselő, a magyar rendeknek nagyobb beleszólási lehetőséget kívánt a politikába az addiginál. Addig kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a hadiállapotra való tekintettel, a hadvezetésnek, a tisztikarnak az átlagosnál nagyobb beleszólása volt a dolgokba. De amint a háborúk befejeződnek, ez már indokolatlan, ráadásul a katonaság rengeteg visszaélést követett el, például adószedés közben. Ez is indokolttá tette a változásokat, meg a politikusok igénye, hogy ők vehessék kezükbe az ország irányítását, ne a tábornoki kar, a haditanács és annak a megbízottai. Esterházy ellaborátuma nem egy terjedelmes mű, körülbelül húszoldalnyi. Viszont a Kollonich Lipót győri püspök, esztergomi érsek vezette bizottság tervezete jó 400 oldalas terjedelmű munka.
Nemde, több területre kiterjed, mint az Esterházy-féle javaslat?
Igen. Öt nagy fejezetből áll, az igazságszolgáltatás, a katonai ügyek, a politikum, ami lényegében a közigazgatást fedi le, az egyházi ügyek mellett a legtágabb értelemben vett gazdasági ügyekre terjed ki. Ezt nyolcvan ülésen át készítették elő, másfél éves munkával. Egy bizottság együttes munkájának a gyümölcse, amelynek Kollonich volt az elnöke.
Tudtommal, egyetlen magyar tagja sem volt a bizottságnak…
Valóban nem volt magyar tagja, de Esterházy Pálnak és a magyar rendeknek odaadták véleményezésre. Lesújtó véleményt írtak róla egyébként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nézőpont kérdése is, hiszen Kollonich maga magyar főméltóság volt, Komáromban született. Ha anyanyelvét tekintve nem is volt magyar, de magyar főrend volt. Tehát Bécsből nézve abszolút megfelelt. Nem beszélve arról, hogy korábban nem csak mint főpap, hanem egy időben, mint a Magyar Kamara elnöke is működött. Tehát a gazdasági ügyekre is országos rálátása és ezzel összefüggő tapasztalata volt.
Az a bizonyos forráskiadvány, amit ön Varga. J. Jánossal közösen adott ki németül, tartalmazza az összes korábbi berendezési javaslatváltozatot?
Az ember nem mondhatja, hogy „valamennyit”, mert sose tudhatja, később mi bukkan elő. Úgy mondanám, hogy az ismerteket igen. Igyekeztünk közreadni ebben a kötetben az úgynevezett vitajegyzőkönyvet is – szinte páratlanul ritka szerencse, hogy megmaradtak –, melyben a magyar rendi bizottság, illetve a bécsi miniszteri konferencia is véleményezte, az uralkodó elnökletével.
Az örökös tartományok is beleszóltak a vitába?
Nem a tartományok, hanem az egyes miniszterek nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekkel kapcsolatban, és ezekről az ülésekről készült jegyzőkönyvek ránk maradtak. Úgyhogy lehet tudni, névre szólóan, hogy melyik miniszternek, milyen kérdéssel szemben, mi volt az álláspontja. Mindez nem minden esetben könnyen értelmezhető, hiszen minden ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt jegyzőkönyv a titkár jegyzésében született. Túl azon, hogy ez egy borzasztó, alig kiolvasható irka-firka, hiányos is. A szöveg megfogalmazója jelen volt, őt a feljegyzett szavak, utalások emlékeztették valamire, de az utókor kutatója, aki nem volt ott, nehezen tudja az odavetett szavak mozaikjából összeállítani az elhangzottakat. De a lényeg, ez ritka szerencse, hogy megmaradt.
Vélhetően a dolgok tovább is formálódtak, alakultak, kiegészültek, esetleg kompromisszumok köttettek. Bizonyára sokan örültek annak, hogy a franciákkal vívott háború miatt elhalasztódott az egész, majd később vált hatékonnyá.
A magyar nemesség érdekeit mennyire tudták érvényesíteni?
A rendek véleménye beszédes ezzel kapcsolatban. Általában eléggé elmarasztalták. Túlságosan udvarhűnek titulálták, főleg azt nehezményezték, hogy nem törekszik a nemesi kiváltságok megőrzésére. Különösképpen a nemesi adómentesség fenntartásának a hiányát fájlalták. Viszont Bécsből sok miniszternek az volt a véleménye, hogy a tervezet túl retrográd. Nagy mértékben akar kedvezi a magyar nemességnek, holott az anakronisztikus jogokhoz ragaszkodik, Isten tudja, hány száz éves törvényekhez. Sőt, az Aranybullától kezdve a Tripartitumot is szóvá teszik. A Kollonich-féle bizottság két tűz közé került, hiszen magyar szempontból nagyon udvarhűnek, szervilisnek tűnt, a másik oldalról meg épp az ellenkezőjével vádolták. A magyar történetírásba az előbbi nézet került bele, ez a szemlélet kap hangot ismételten.
Ha felállítjuk a történtek mérlegét, a nyelve merre billen? Kollonich megítélése ellentmondásos. Azt írta őfelségének, hogy „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék, természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”.
A mai történész, aki tudja, hogy akkor és azóta mi minden történt, hogyan ítéli meg ezt a javaslatot?
Az ön által is idézett mondatokat sose szabad kiszakítani a környezetükből. Hozzá kell tenni még egy dolgot. Ezt az ellaborátumot, e négyszáz oldalnyi terjedelmű tervezetet természetesen az uralkodó nem olvasta el. Hiszen az egész német-római birodalmat, a császárságot is irányítani kellett. Ma is úgy működnek a minisztériumok és a kormányzat, hogy a legfelsőbb szinten nem olvasnak el mindent az utolsó betűig. Készítettek Lipót császár számára egy húsz oldalas preambulumot. És ebben a summázatban már megjelent a miniszteri konferenciának is a véleménye. Abban semmi ilyen szöveg nem szerepel. Én azt gondolom néhány kutatótársammal egyetemben, hogy ez a miniszteri konferenciának a megnyerésére szolgált. Egy politikus – és Kollonich is az volt – ha valamit meg akar valósítani a tervei közül, úgy kell megfogalmaznia, hogy az adott fórumnak, amelyik abban dönt, vagy véleményt nyilvánít, minél inkább elnyerje a tetszését.
Tehát az idézett szöveg inkább „csomagolás” volt, mint lényegi elem?
Persze. Mert a császárnak, azaz a magyar királynak készült summázatban semmi ilyen tartalom nincs. Egyébként az eredetiben, a teljes verzióban is elsikkadó, soha vissza nem térő kijelentés. Egyszerűen arról van szó, tekintetbe kell venni, hogy Kollonichnak személyes ellentéte volt Caraffa felsőmagyarországi főkapitánnyal. Caraffának nem egy átlagos tábornoki szintű befolyása volt a bécsi udvarban, a nápolyi Caraffák, a Rómában legbefolyásosabb bíborosokat adó család tagja volt. Az ő személyes kapcsolatai messze túlmentek azon, ami egy átlagos tábornoknak a súlyát jelentette a bécsi udvarban. Ezért ezt az ellentétet – ha tetszett neki, ha nem – az uralkodónak is figyelembe kellett vennie. Itt Kollonich tesz egy gesztust az egyébként általa gyakran bírált császári hadvezetésnek. Nyíltan kritizálta őket, hogy nem tartanak fegyelmet, a népet kiszipolyozzák az adókkal és a beszállásolással. A tábornoki kar meg nem győzte ezeket a vádakat visszautasítani. Tehát tesz ez irányba egy gesztust, hiszen az udvari haditanács vezetője is ott van a konferencián. Ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Thököly-mozgalom leverése után vagyunk.
Az viszont mai szemmel, a mi szemünkkel is nézve javára írható, hogy – ha nem is volt a „nép barátja” – a paraszti terheknek a megkönnyítésére is próbált javaslatot tenni. Ez mennyire valósult meg?
Kollonich ellentmondásosságát én nem tagadom, de nem ezzel az ellaborátummal összefüggésben látom, hanem azzal, amit ő főpapként cselekedett a protestánsok ellen. Ez egy más vonulat, és az ellenük folytatott perekben játszott sajnos gyalázatos szerepet. Az ellaborátum viszont a kor viszonyai mellett, az adott helyzetben korszerű és végrehajtható javaslat volt. A többivel, akár az Esterházy Páléval, akár a magyar rendekével összevetve, azokban valóban rengeteg Mohács előtti kiváltság, jogelem van. Ők megállították az órát. Kollonich viszont valódi, korszerű reformokat szorgalmaz, próbál a nyugati, a törökök által nem érintett örökös tartományokban életbe lépett reformokhoz hasonlóakat bevezetni. Valóban, a jobbágyságot is meg akarta kímélni a túlkapásoktól, de nem csak a katonaiaktól, hanem a földesúri túlkapásoktól is. Szabályozni kívánta azokat a terheket, amelyekkel a földesurak sújtották a jobbágyokat, s amelyek teljesen szabályozatlanok voltak. Mária Terézia úrbéri rendelete fog majd több nemzedékkel később államilag rendet teremteni. S az is mekkora tiltakozást váltott ki…
Alig fejeződött be a 16 éves háború a törökkel, a Rákóczi-szabadságharcnak is sok áldozata volt. Egyrészt több feléledő vidék ekkor süllyedt vissza, sőt, voltak vidékek, ahol több falu pusztult el, nem csak a labancoknak, hanem a kurucoknak köszönhetően is. Ráadásul kitört a pestisjárvány is. Fel lehet mérni, hogy e két tragikus eseménysorozatnak hány áldozata lehetett?
Úgy vannak adataink, hogy némely település esetében tudjuk, milyen okból, hány embert temettek el, másutt csak olyan feljegyzések vannak, hogy szekérszámra hordták a halottakat a tömegsírokba. Az ilyen megjegyzéseket nem tudjuk számszerűsíteni. Országos adataink nincsenek. A pestisjárványt 1708-tól kezdve, Lengyelország felől hurcolták be, bár Rákóczi tényleg igyekezett mindent megtenni ellene, karantént létesítettek a határon, bizonyos ideig a beutazókat ott tartották.
Bercsényi szerint a pestis több áldozatot követelt, mint a harcok…
Igen, ő próbálta ezzel a feltételezéssel is menteni a kuruc mundér becsületét. Az kétségtelen, hogy 1709-ben Savoyai Eugén, a haditanács elnöke – amikor a katonai párt Bécsben végleg le akart számolni a szabadságharccal, és követelte, hogy több császári katonát kellene Magyarországra vinni – megjegyezte, „nem érdemes, elpusztulnak azok maguktól is a járványban.”
Erdélybe főleg románok települtek be. Földolgozta-e valaki az erdélyi román betelepítési folyamatot?
Csupán elszórt résztanulmányok jelentek meg egy-egy település vonatkozásában. Ugye, ez a folyamat már az Erdélyi Fejedelemség korában elkezdődött. A 18. században új hulláma következett be, s ennek két oka volt. A Kárpátokon kívüli területeken, ahol a görög eredetű fanarióták uralkodtak, az oszmán hatalom, mivel a porta elvesztette Erdélyt, a megmaradó Havasalföldet és Moldvát igyekezett minél nagyobb adókkal sújtani, s ezt az ottani lakosok szenvedték meg. Ez volt az egyik ok, ami arra ösztönözte a románokat, hogy vándorbotot fogjanak. A másik, hogy az erdélyi szászok is érdekeltté váltak a betelepítésben. A szászoknak az volt az egyik kiváltságuk, hogy ők kollektíve adóztak. De ha az együttes adózásban minél többen vannak, akik az adott területen élnek, egy családra annál kisebb adóteher jut. Tehát érdekeltek voltak abban, hogy a románokat letelepítsék Királyföldére. A Bánságot akkor még vissza se foglalták, tehát a Királyfölde volt az a vidék, ahová a 18. század elejétől kezdve sok román települt. Korábban a szászok szinte teljesen elzárkóztak a románság spontán beszivárgása elől, most ők szorgalmazták a saját érdekükben.
Ami a hódoltsági területeket illeti, az Erdélyen kívüli részeket, a Dél-vidéken, Bánságban, Baranyában, egyebütt, három nagy hulláma volt a betelepítésnek, főleg a német ajkú jövevényeket illetően. Az első III. Károly uralkodása alatt zajlott.
Hogyan lehetne sommázni e folyamatot?
A Bánság különleges jogállású területté vált. 1716-18 között foglalták vissza, de nem integrálták a magyar intézményrendszerbe, csak 1778-ban, Mária Terézia uralkodásának legutolsó éveiben. Az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács közös igazgatása alatt állt. A Kamarához azért tartozott, mert a Kincstár birtokában lévő terület volt, A Haditanácshoz pedig azért, mert a határőrség intézménye oda is kiterjedt. A Kincstárnak az volt az érdeke, hogy ne ossza ki magánbirtokosok között a földeket, hanem államilag irányított, monokulturális gazdálkodást vezessen be. Savoyai Eugén császári hadvezérnek volt egy nevezetes szárnysegédje, Claude Florimond de Mercy gróf, vallon tábornagy, akit megtettek a Bánság első katonai parancsnokának. Ő nagy lelkesedéssel látott neki a régió újraépítésének. Fel akarta virágoztatni a területet, oly módon, hogy számos mintagazdaság létesüljön, ami példát kínál a földesuraknak is, hogy miként kellene korszerűen gazdálkodni. Másrészt arra törekedett, hogy a hódoltsági területek az Örökös Tartományok manufaktúráit mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal lássák el. Itt főleg a gyapotra kell gondolni, s az iparág természetes festőanyagaira. De Mercy gróf figyelme arra is kiterjedt, hogy az ott termelt áru elszállítását biztosítsa. Utakat is építettek, de a legolcsóbbnak a vízi utak, a csatornák kiépítése bizonyult. A folyók szabályozása is megtörtént.
Volt egy olyan időszak, amikor a bevándorlók ódzkodtak a Bánságba telepedni, hiszen állítólag Mária Terézia nagy számban telepített oda büntetett előéletű egyéneket is. Ez valóban így volt?
Volt egy idő, amikor valóban sor került erre. III. Károlynak a második török háborúja 1737 és 39 között zajlott le, azt elvesztette a Monarchia, és a törökök feldúlták a Bánság egy részét. A Mercy gróf alatt fölvirágzó, fejlődésnek induló terület egyszeribe tönkrement, lakosai jelentős részét elvesztette, elmenekültek, áldozatul estek, és a hadsereg nyomán megint járvány is felütötte a fejét. A helyzet kilátástalan volt. Egy év múlva, 1740-ben meghalt Károly, akkor lépett trónra Mária Terézia. Egy ideig a kormányzat nem tudott mit kezdeni a területtel. És valóban fegyenceket, prostituáltakat hoztak oda.
A Bánság a Monarchia „Szibériája” lett…
Pontosan. Amíg lassacskán az 1760-as években – az osztrák örökösödési háború nyomán, amit szintúgy elvesztettek a poroszokkal szemben – arra a fölismerésre jut a kormányzat, hogy a veszteség okai mélyebbek, mint a katonai irányítás kudarcai, annak strukturális okai is vannak. A gazdasági, társadalmi elmaradottság még Oroszországéhoz képest is nagyobb volt, nem is szólva Nyugat-Európáról. Újra kellett gombolni a kabátot, ahhoz, hogy versenyképesek legyenek. Ennek a gondolatnak a jegyében veszik elő újra a Bánságot, amelyet föl lehetne lendíteni. Megint elsősorban német telepesek behívására gondolnak, most már szervezettebben, mint III. Károly alatt.
Már érvényesült az a gyakorlat, mely szerint protestánsokat is beengednek?
Mária Teréziánál ez már valóban így van. Persze, az ő idejében is a katolikusokat látják legszívesebben, őket favorizálják. Most már előre megtervezett településeket hoznak létre. Építőanyagot bocsátottak az érkezők rendelkezésére, voltak területek, ahol elvetették a magot, hogy mire megérkeznek, az új telepesek első dolga az aratás legyen.
Végül Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz a Bánságot. Ha jól tudom, a magyarokat csak ekkor kezdték beengedni?
Ettől kezdve nagyobb mértékben települtek be magyarok, bár korábban sem zárták ki őket teljesen. Az kétségtelen, hogy kedvezményt inkább a németek számára helyeztek kilátásba, de ne feledjük: ahhoz, hogy valaki, mondjuk Felső-Bajorországban ott hagyjon csapot-papot, és eljöjjön ide, ahol minden ismeretlen a számára, azért az nagy áldozat volt a részéről. Sokan elpusztultak, sokan csalódottan vissza is mentek az óhazába.
II. József 1782-ben rendelte el, s öt évig tartott az úgynevezett „große Schwabenzug”. Valóban ez volt a legnagyobb mértékű a három akció közül?
Főleg a legszervezettebb. Olyan körülményeket igyekeztek megteremteni, amit ma is csak bámulhatunk. Fejlett országok esetében is példa lehetne, ahogy előre fölépítették a templomot, az iskolát, a kórházat, a kocsmát is, széles, szabályos utcákat, kimérték a lehetőleg egyforma telkeket, fölépítették a parasztházakat, típustervek szerint. Volt, ahol az ökröt bekötötték az istállóba, a szerszámokról is gondoskodtak. Mindez a szervezettségnek olyan fokát jelentette, amire addig nem volt példa. Mindennek jelentős költségvonzatai is voltak, hiszen semmi sem épült ingyen, az előleg gyanánt biztosított támogatást később vissza kellett téríteni. Számos probléma is akadt emiatt, hiszen volt, aki hamar túladott az ölébe hullott ingó és ingatlan vagyonon.
Így jöhettek létre azok a német többségű kishazák, amelyeknek egyikét Baranyában, Tolnában „Schwabische Türkei”-ként, Sváb-Törökországként emlegették. Feljegyeztem egy kilencven esztendős szentannai bácsi jóvoltából a Dunán, hajóval érkező bevándorlók himnuszszerű dalát, mely szerint „aki Magyarországra ment, / Nem jön már vissza soha.”, de azzal a derűlátó sorral folytatódik, hogy „Magyarország a leggazdagabb, / búzája, szőleje jó…”
Mennyire lehettek tájékozottak a hazát váltók?
Ezt nehéz volna megmondani. A propaganda igyekezett rózsaszínre festeni az égboltot, a valóságot szebbnek láttatni, mint amilyen valójában volt. Aztán a valósággal szembesülve sokan csalódtak. De azt is látni kell, hogy a németeknél a törzsöröklés járta, ami azt jelentette, csak a legidősebb fiú örökli a telket, a földet. Ez azzal járt, hogy a többi testvér zsellérsorsa jutott, az ingóságokból örökölhetett, de a földből nem. Ily módon polarizálódott a német paraszti társadalom. Kenyérkereset után kellett nézniük, sokan iparosok lettek, még többen katonának álltak, hiszen ekkor kezdett kialakulni a militarizálódó német társadalom. Azok a nincstelenek, akik a kivándorlást választották, ugyancsak örültek, hogy földhöz jutnak, nem is akármilyenhez, hiszen a Bácskában vagy a Bánságban legendásan jó földek voltak. És akinek volt munkabírása, meg ambíciója, az valóban jómódú lett, amire otthon nem lett volna esélye.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A magyar nyelv térnyerése – siker vagy kudarc?
DR. PAP JÓZSEF egyetemi docens, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára a reformkori nemzetiségi mozgalmak tárgykörében tartott előadást a Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár a népek öntudatra ébredésének fáziseltolódásairól, illetve a magyar nemzeti törekvésekkel való konfrontáció okairól kérdezte.
Az etnikai arányok már a 18. században megváltoztak Magyarországon. Gondolom releváns Fényes Eleknek a felmérése, miszerint a 19. század elején már a történelmi Magyarországon sem haladta meg a magyarság aránya a 40 százalékot, Erdélyben a 30-at is alig…
Jobb statisztikáink nincsenek a Fényes Elek munkájánál erről a korszakról. A probléma érdekessége, hogy a 18. század végének, a 19. elejének emberét, sem hivatalos közegét még nem igazán érdekli az a kérdés, amit ma nemzetiségi problémaként fogunk föl. II. József uralkodását követően nincsenek népszámlálások, csupán népességi összeírások, s ezekben a nyelvi kérdések nem jelentenek fontos szempontot. Adózókat írnak össze, a nemzetiségi kérdés még nem formálódott problémává. Fényes Elek lesz az, aki összegyűjti a Magyarország népességére vonatkozó legfontosabb adatokat.
Ahogy a 18. század vége fel kezdtek megerősödni a nemzetiségi mozgalmak, ezzel párhuzamosan az úgynevezett hungarus tudatnak a kihalása is bekövetkezett?
A két folyamat párhuzamosan zajlott egymással, a hungarus tudat valamikor a 19. század első felében fog eltűnni a nemzetiségi értelmiség köréből. A magyar politikai elit hosszú időn keresztül úgy tesz, mintha létezne. Valahogy ennek az átformálódása, modern változata lett a politikai nemzet koncepció. Ez már a nemzetiségi vezetőket, mozgalmakat nem elégítette ki.
Vegyük sorra a nemzetiségeket. Ami a horvátokat illeti, nekik évszázadok óta különleges státuszuk volt, létezett egyfajta horvát államiság is. Viszont a 18. század végi abszolutizmus, a németesítési törekvés őket is érintette…
Az abszolutizmus kihívásaira mind a két rendi nemzet ugyanúgy reagált. Az első időszakban közös fellépések is voltak. A konfrontáció a 19. század első felében indul el. Valóban volt egy olyan periódus, amikor a horvát rendek és a magyar rendek együtt tudtak fellépni az udvari abszolutizmussal szemben. A horvát nemzeti mozgalom viszont kialakított egy olyan koncepciót, amit illírizmusnak nevezünk, ami metszette a magyar politikai elitnek az elképzeléseit. A magyar királyság déli területeiből egy úgymond illír koronatartományt akartak kialakítani.
Ez előképe lehetett a későbbi Jugoszláviának?
A 19. századi délszláv egységgondolatok valóban a későbbi jugoszláv gondolatnak az előképei, csak abban nem tudtak megegyezni a szerbek és a horvátok, hogy kié legyen a vezető szerep.
Ha jól tudom, már 1790-ben lépéseket tettek a horvát nemesség kiváltságainak a megőrzése érdekében. Ez szinkronban volt a magyar törekvésekkel?
Igen, hiszen 1790-ben a szűkebben vett Magyarországon is ugyanez történik: II. József rendszere után az 1790-91-es országgyűlésen a rendek mindent elkövetnek azért, hogy megerősítsék a nemesi kiváltságokat, amelyek veszélybe kerültek az előző évek felvilágosult abszolutizmusa alatt. Mindkét részről e törekvések szinkronban mozognak, de ez a kiváltságőrzés nem nemzeti aspirációkból, hanem a rendiség jellegéből adódik.
A horvátok nemzettudatra ébredése szinte egyidejű volt a magyarokéval, viszont rögtön feszültségek támadtak a magyarok törekvései körül, hiszen ők ütötték a vasat, hogy a magyar nyelvvel helyettesítsék a latint. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?
1842-ben Széchenyi az akadémiai beszédében azt vázolta föl, hogy a magyar fellépés hatására indul el ellenhatásként a nemzetiségi nyelvi harc és a nemzetiségi identitás kialakulása. Azért látnunk kell, hogy az egy régióban együtt élő nemzetek, népek értelmisége hasonló kihívásokkal találja magát szembe egy adott időszakban. Inkább a párhuzamosság a helyes kifejezés. Nem a hatás-ellenhatás, hanem a hatás, úgy, hogy egyszerre érik a kihívások Európa részéről, az abszolutizmus, II. József irányából, s erre volt a közös – nem egyeztetett – reakció. Onnantól kezdve, hogy ezek a népek elkezdik építeni a saját nemzeti kultúrájukat, közöttük is kialakul egyfajta konfrontáció.
Ami a szerbeket illeti, ők nem voltak ugyanolyan helyzetben, mint a horvátok, a szerb társadalom az úgynevezett csonka társadalmak kategóriájába sorolható. Viszont más ortodox felekezetű nemezetekkel szemben bizonyos előnyt élveztek, ami az egyházuk helyzetét illeti. 1790-ben tartották meg Temesváron a fordulópontnak szánt népgyűlésüket. Mi is történt ott?
A szerbeknek már megvolt egy működő rendszerük, ez az egyházi autonómia. Azon belül jelentős volt a világiaknak a befolyása. Egy olyan nemzeti-vallási gyűlést tudtak összehívni, ahol jelen volt az egyházi elit, képviseltették magukat a polgári rétegek, a kereskedők, az iparosok és megjelentek a szerb katonaparasztoknak a képviselői is. Ennek a temesvári gyűlésnek a fő kérése, amit II. Lipóthoz intéztek: egyfajta területi alapú autonómiának, az úgynevezett vajdaságnak a megszervezése a szerbek által lakottnak tekintett területeken.
Ez valósult volna meg ideiglenesen a magyar szabadságharc leverése után?
Ez valósult volna meg, ha nem egy abszolutista időszakban szervezik azt a Szerb vajdaságnak és Temesi Bánságnak nevezett koronatartományt, ami nem egy önigazgató területe a birodalomnak, csupán egy adminisztratív kerület. De a „vajdaság” nekik egy hagyományos elképzelésük, és már ekkor elkezdődik a horvátokkal is a konfrontáció, hisz Szlavóniára ők is igényt tartanak.
A szlovákok még nagyobb fáziskésésben voltak a déli szlávokkal szemben, az övék tényleg csonka társadalomnak volt nevezhető. Nem csoda, hogy ott a nemzeti mozgalom később indult meg. Nemzeti egyházuk nem volt, az evangélikusok inkább arra hajlottak, hogy irodalmi nyelvként ne valamelyik szlovák nyelvjárást, hanem a csehet használják…
A szlovákok több szempontból különböznek az előző két nemzetiségtől. Az egyik legfontosabb az, hogy vallásilag megosztottak voltak. Kétharmaduk római katolikus, egyharmaduk evangélikus. A nemzeti mozgalomban viszont az evangélikusok viszik a prímet, hiszen náluk a világi értelmiség befolyása nagyobb. A szlovákok esetében a fő probléma valóban az, hogy nincs egységes nyelvük. Három fő, egymástól sokban eltérő nyelvjárás létezik. Az első időszaknak a belső nyelvharc arról szól, hogy melyik nyelvjárás legyen a három közül az irodalmi nyelv. A század elején őket még nem foglalkoztatják az autonómia-törekvések. 1848-ra jutnak el erre a szintre, liptószentmiklósi gyűlésükön már ők is autonómiát követelnek, de még erősen keresik az identitásukat kelet és nyugat, az oroszok és a csehek között.
Külön kérdéskör az erdélyi szászoké. A Szász Universitásnak hála ők voltak a történelem folyamán a legkiváltságosabb helyzetben, a legfejlettebbek voltak társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan. Gondolom, azok a szász fiatalok, akik német földön jártak egyetemre, bőven hozták magukkal a nemzeti eszméket.
Az erdélyi szászok érdekes mozgalmat alkottak. Egyrészt az Erdély autonómiájának, a magyar királyságon belüli függetlenségének, a nagyfejedelemség fönnmaradásának az egyik fontos támaszai ők. Ellenzik az egyesülést, érzik, hogy az előbb-utóbb az ő autonómiájukat veszélybe sodorná. A magyar nemzetállamon belül nehezebb helyzetben lesznek, kisebb lesz a szerepük, mint az Erdélyi Nagyfejedelemség keretén belül, ahol a három nemzet közül az egyiket alkotják. Az elhatárolódásuk többszörös, hiszen számos bajuk van a betelepülő románokkal is.
Gondolom, mindezt fokozta a magyar nyelv térnyerése is?
A nemzetiségi konfrontáció kialakulásának az egyik fő pontja a latint fölváltó magyar nyelv Magyarország esetében és ennek az igénye Erdély esetében is. Hiszen egy közvetítő nyelv, a latin helyére az egyik nációnak a nyelve, a magyar került. Főleg akkor vált konfliktusok forrásává, amikor az állam kizárólagos nyelvévé, államnyelvvé lépett elő. Sőt a magyarországi törvények nem csak az állam, hanem az oktatás és az egyházi belső adminisztráció nyelvévé teszik a magyart. Ezek mind olyan konfrontatív pontok voltak, amikkel szemben a nemzetiségi értelmiségi rétegeknek fel kellett lépnie a pozíciójuk megtartása érdekében.
A 18. század végére a románság körében is elkezdődött a nemzeti ébredési folyamat, aminek az első intézményesített megnyilvánulása a Supplex Libellus Valachorum volt 1791-ben. Gondolom, az egyházi-világi értelmiségük – főleg a görög-katolikus papok már tudatában voltak annak, hogy Erdélyben abszolút többségbe kerültek. Ami a Supplexet illeti, azon kívül, hogy benyújtották, volt-e valami hatása?
A császári kormány úgy tett, ahogy szokta, visszautalta az erdélyi országgyűlésnek, hogy tárgyalják ott a kérdést. A románok nem érik el, hogy negyedikként bevegyék őket az erdélyi rendek közé, hogy a nagyfejedelemség egyféle reformon menjen keresztül, de az egyházaik elismerésével komoly lépések történtek. A fő cél, hogy a három nemzet uniója négy nemzet uniójává bővüljön, nem valósul meg. A nemzeti mozgalmuk viszont kétosztatú, az erdélyiekkel szemben a magyarországi, a partiumi és bánsági románoknak egészen ellentétesek az érdekeik. Míg az erdélyiek a függetlenség, az autonómia fenntartásában látják a jövő útját, addig a magyarországi románok saját pozícióik erősítése érdekében jobban igénylik az uniót, Erdély egyesülését Magyarországgal. Nekik inkább a szerbekkel, a szerb egyházzal van viszályuk, hiszen a karlócai érsekséghez tartoznak. S ezzel szemben inkább a magyarokra óhajtanak támaszkodni. Az erdélyi magyar elit viszont tudatosan játszik arra, hogy a népképviseleti átalakulás előtt, még rendi körülmények között folytassák le az uniós tárgyalásokat. Mert ha az unió előtt vezetnék be a népképviseletet, az más összetételű országgyűlést eredményezne.
A különböző országgyűléseken 1790-től 1844-ig állandóan napirenden volt a magyar nyelv használatának kérdése, a latinnak a magyarral való helyettesítése. Gondolom, ez reakció volt arra is, hogy a 18. század végén Bécs a latin helyett német adminisztrációt igyekezett bevezetni. Ami a magyar törekvéseket illeti, azokat a nemzetiségek egyértelműen elvetették, vagy volt, aki látott benne arra is lehetőséget, hogy az osztrák abszolutizmus lazuljon?
A probléma akkor jelenik meg, amikor a nyelv alkalmazásának a köre átlép bizonyos határokat. Az 1839-40-es országgyűlés törvénycikke a döntő motívum, amikor előírják az egyházaknak, hogy három éven belül térjenek át a magyar nyelvű anyakönyvezésre. A horvátokkal meg az a probléma, hogy a diétán magyarul kellene beszélni. Nem az a kérdés, hogy az államnak a nyelve most a latin vagy a magyar. A németet sem azért akarta bevezetni II. József adminisztrációja, mert németté akart tenni mindenkit. Egyszerűen a modernizáció megkívánja, hogy egy élő nyelv legyen az államnyelv. Ez lehet a magyar is, miért ne lehetne, csak az a kérdés, hogy meddig visszük le a nyelv alkalmazásának a szintjét. Egyedüli és kizárólagos nyelvvé tesszük-e a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagy másoknak is adunk lehetőséget az anyanyelv használatára. Az 1840-es évek nyelvtörvényei ezt teszik kérdésessé. A kor publicisztikájában arról olvashatunk, hogy az anyanyelv magánügy, hogy senki nem akarja a szlovákot stb. magyarosítani. De hát éppen azt tapasztalják, hogy magyarul kell őket három éven belül anyakönyvezni, ami azt jelenti, hogy a neveket magyarul kell kiírni. Ez a 20. vagy a 21. század embere számára is egy fontos kérdés. Az 1790-es években hirtelen akarnak váltani a magyarra, kiderül, hogy ez akkor nem megy, s onnantól kezdve eltelik vagy ötven év, amíg egyik pillanatról a másikra vezetik be a közigazgatásba. Először az elsődleges nyelv a latin, másodlagos nyelv a magyar. Hasábos verzióban megindulhat a levelezés magyar nyelven is, majd utána magyar nyelvűvé válik. Ezek a lépések elegendőek ahhoz, hogy életbe lehessen léptetni a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a magyar nyelvnek a használatát. Amikor áttérnek arra, hogy ezt az oktatásban is alkalmazzák, az már nem sikerül. Hiába hoznak 1845-ben olyan törvényt, hogy innentől kezdve minden iskolában magyarul kell tanítani, a tanító, a pap nem beszél magyarul, tehát ő soha nem fog magyarul tanítani, akármit mond a törvény. Ez egy tipikus „rossz” törvény.
Zárjuk a témát a szabadságharc korszakával. Tudjuk, kezdetben a nemzetiségek általában rokonszenveztek a forradalommal. Igen ám, de már az áprilisi országgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyekben meg sem említik a nemzetiségi kérdést.
Valóban, nincs nemzetiségi törvény 1848 áprilisában Magyarországon, ennek a megfogalmazása elmaradt. Ekkor nem tartották szükségesnek a magyar politikusok.
Végeredményben európai precedens sem volt igazán erre…
Olyasmit nehéz számon kérni egy politikai eliten, amire valóban nincsen európai precedens. Ami nekik a mintapélda alkotmányosság szempontjából, az Belgium. A belga alkotmány sem ismeri még ebben a korban a kollektív nemzetiségi jogoknak az intézményét. Bár vannak a holland nyelvű flamandok, de az államnyelv a francia. A nemzetiségek kollektív entitásként való elismerése, mondjuk, Svájcban figyelhető meg, a kantonok rendszerében. Az európai fejlődés viszont nem ebbe az irányba mutat.
Mire rákényszerült, vagy felismerte a magyar kormányzat, hogy lépni kellene, már késő volt. Szegeden megegyeztek Bălcescuval, majd 1849. július 28-án megkísérelték az engedményeket kiterjeszteni minden nemzetiségre, de már alig két és fél hét volt Világosig. De ugye szinte meghökkentő, mi mindent adtak volna, majdnem minden szinten?
Ez a folyamat már korábban megindult. Wesselényi már 1848 szeptemberében készített egy tervezetet, ami a román-magyar viszonylatban elindította volna a nemzetiségi kérdés rendezését, csak jött a háború. Bár úgy tűnik, 1849 júliusában már szükségtelenek voltak ezek a tárgyalások, mégsem voltak azok, hiszen előre mutató lépések lettek volna. Egy dologra felhívnám a figyelmet: autonómiát, kollektív jogokat a nemzetiségeknek ez a törvénytervezet sem biztosított. Nyelvhasználatot, ahol többségben vannak, azt igen. De olyat, hogy a több megyéből összeálló tartományok, amelyek élén – horvát mintára – egy tartománygyűlés, egy tartományi kormányzat álljon, hogy esetleg Erdély vagy Délvidék, a Vajdaság autonómiáját megadják, arról szó sem volt. A magyar politikai elit itt is addig ment el, ami az ő egy politikai nemzet koncepciójába belefért: a nyelvhasználat lehetőségét engedni fölfelé, a vármegyei szintig.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Határtalan honkeresők Váncsodon
Amióta Románia és Magyarország Trianonban meghúzott határvonala áteresztő hártyává változott, az elmúlt másfél évtizedben sajátos, kelet-nyugat irányú lakossági ozmózis következett be a két ország között. Szilágyi Aladár egy határmenti bihari faluban, Váncsodon keresett fel néhány Váradról oda költözött családot. Olyan „telepeseket” is, akik egy szót sem tudnak magyarul.
Az egyirányú folyamat 2000 és 2010 között tetőzött, amikor román állampolgárok ezrei, tízezrei vásároltak ingatlanokat, és telepedtek le, főleg a magyar oldal gyengén fejlett, határhoz közeli régiójának néptelenedő, kiüresedő településein. A külföldiek magyarországi ingatlanszerzésének engedélyezéséről a kormányzati portálon tettek közzé statisztikai adatokat. Ennek alapján a 2011-es és 2012-es évekhez képest nőtt a külföldiek érdeklődése, hiszen 2011-ben 1069, 2012-ben pedig 1110 magyarországi ingatlan tulajdonjogát szerezték meg külföldi állampolgárok. 2013-ban 1365 külföldi állampolgár kapott engedélyt Magyarországon. A legtöbb vásárló orosz volt… A napjainkra csökkenő romániai érdeklődés tetőzésekor Hajdú-Bihar és Békés megyében 51, illetve 61 százalékban bizonyultak román állampolgárok elsődleges vásárlóknak. A jelenség történelmi pikantériája: a román állampolgárságukat megtartó áttelepültek jelentős hányada román anyanyelvű. Arra nézvést nincs megbízható adat, hogy mennyien lehetnek „a magyar föld román honfoglalói”, hiszen a kormányzati portálon, illetve az önkormányzatok nyilvántartásaiban csak a honpolgárság szerepel, a nemzetiségi hovatartozás nem. Csúcsidőben, 2008-ban egy ingatlanügynökség honlapja több mint kétszáz magyar ingatlant kínált. Ezek többsége Hajdúszoboszlón, Biharkeresztesen és Berettyóújfaluban található, de a kínálatban debreceni és több mint egy tucat, Hajdú-Bihar megyei falvakban lévő ingatlan is szerepelt. A néhány évvel ezelőtti vásárlási láz óta a román-magyar határ magyar oldalán az ingatlanárak emelkedtek ugyan, de még így is olcsóbbak a romániaiaknál. Leginkább ezért is kelendőek.
Eleik gyalog is jártak Váradra Légvonalban
22 kilométernyi távolságra feszik Váncsod a hajdani Bihar vármegye székhelyétől, gépkocsival Mezőpeterdnél az E60-as nemzetközi útra térve alig húsz perc autózással érhető el Nagyvárad. Egy váradi ismerősöm négy esztendeje vásárolt házat a kisközség peremén. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy környezetében több, ugyancsak a Körös-parti városból ide települt román család lakik, „színtiszta románok”, köztük olyanok is, akik egy szót sem értenek magyarul, hiszen a Regátból kerültek Váradra, s onnan ide, a Kiskörös menti faluba.
Az 1200 lelkes Váncsod ambíciózus polgármesterét, Szalay Csabát 2010 októberében választották meg a Fidesz-KDNP jelöltjeként. Elődje még a rendszerváltás előtt tanácselnökként kezdte, 25 évig vezette a községet. „Egy kettéosztott falut örököltem – vázolja a négy évvel ezelőtti helyzetet –. Váncsod szülötteként ismertem a problémákat, a gondokat, sokan beszéltek elnyomásról és retorzióról az elődömmel kapcsolatban. Igaz, többszörösen hátrányos helyzetű település vagyunk, az országos átlagot meghaladó, 16 százalékos munkanélküliséggel. A téesz megszűnte után sokan próbálkoztak, próbálkoznak földműveléssel, valójában csak annak a négy-öt vállalkozónak éri meg, aki öt-hatszáz hektáron foglalkozik korszerű gazdálkodással. Munkahelyek szempontjából a legnagyobb veszteséget a falu számára a kétszáz alkalmazottnak kenyeret adó konzervgyár csődje és több berettyóújfalui üzem bezárása jelentette. Nem csoda, hogy – akár a régió megannyi településéről – Váncsodról is elmenekültek a fiatalok, boldogabb helyekre szerencsét próbálni.”
Mondom a polgármesternek, hogy amikor ide készültem, a legnagyobb meglepetést az jelentette számomra, hogy megtudtam: a községnek nincs iskolája. Hihetetlennek tűnt, hogy a fokozódó kiöregedés ellenére egy ekkora település képtelen fenntartani egy tanintézményt. „Nagy fájdalmunkra valóban nincs iskola a faluban, pedig a tanuló ifjúság teljes száma még mindig eléri a százhúszat. Amikor beindult az iskolaválasztás lehetősége, sok szülő innen is, a szomszéd településekről is Berettyóújfaluba íratta be a gyermekeit. Néhány éven belül olyan kevesen jártak Váncsodon az iskolába, hogy már nem tudtuk működtetni. A felszámoláskor a három pedagógusra kilenc tanuló jutott. Ma iskolabusz hozza-viszi a tanulókat Újfaluba, de ha lenne rá lehetőség és kormányzati akarat, szeretnénk újraindítani, legalább az alsó tagozat négy osztályát. Óvodába 32 gyerekünk jár.”
Mondom, előzetes tájékozódásom során fedeztem fel: egy úgynevezett Üzenőfal működik Váncsod honlapján. Nem volt érdektelen áttekinteni, hiszen az üzengetők, a fórumozók sokszor kemény, olykor személyeskedő szövegei sok mindent elárulnak a közösség közérzetéről. Bár az olvasottakból nem derül ki, hogy milyen arányokban, de tényleg két tábor megléte rajzolódik ki még ebben az isten háta mögötti faluban is, főleg a „régi” és az „új” polgármester hívei közötti acsarkodás formájában. Szalay Csaba nem látja ennyire rossznak a helyzetet. „Én kezdtem el működtetni, a honlapot is, 2011 óta van. A célom az volt, hogy társalogjunk, diskuráljunk, osszuk meg egymással a falu gondjait, tegyük közzé a problémákat, megoldásokat javasoljunk. Biztosan észrevette, vannak benne nyomdafestéket nem tűrő dolgok is, személyeskedő beírások. Én soha nem moderáltam ezt az Üzenőfalat, még akkor sem, amikor engem akartak lejáratni. Tanácsülésen szó volt róla, hogy regisztrációhoz kössük. Nyilván, a stílus maga az ember… Emiatt akárki akármit beír, azt pontosan tudjuk, ki követte el. Én egy olyan világot álmodtam ide, ahol sok kis közösség – akár a legkisebb közösség is, a családokon belüli – az egyesületeken, mindenféle kulturális, szabadidős tevékenységen keresztül egy nagy közösséggé válik. Már van két tánccsoportunk, a Váncsodért Egyesület kulturális rendezvényeket szervez, van polgárőr-egyesületünk, horgászegyesületünk. Szűk négy év alatt sok mindent értünk el, bátran mondhatom, hogy igényes rendezvényeink szoktak lenni. És amióta megjelentek a váradiak, a nagyvároshoz való kötődésünk is élénkült. Nosztalgiázó öregjeink emlegetik: az ő nagyszüleik még szekérrel, gyalogszerrel jártak a váradi vásárba.”
Nem szoktunk románozni
A polgármester személyesen visz el néhány „nagyváradi” családhoz. Mielőtt útnak erednénk, tájékoztat, hogy az elmúlt időszakban 35 ingatlant vettek meg romániai állampolgárok. „59 fő Romániából bejelentett lakosunk van. Bár ezzel nem függ szorosan össze, de 479-en tettek állampolgársági esküt Váncsodon. 2005 körül indult be ez a folyamat, amikor Románia EU-s tagállam lett, Nagyváradon emelkedtek az ingatlanárak, sokan eladták a tömbházlakásukat, abból itt vehettek egy kisebb házat, és még maradt is pénzük. Elmondhatom, azok a romániai állampolgárok, aki itt élnek, beilleszkedtek, jó szomszédok lettek, jó társak, és betartják a helyi közösségi élet szabályait. Van jó néhány román nemzetiségű betelepült is, pontosan nem tudnám megmondani, mennyi, hiszen a nevekből nem derül ki megbízhatóan, hogy ki, milyen anyanyelvű. Általában ki-ki magának él, de akik odaát is aktívak voltak, itt is azok. Ők szép számmal vannak jelen az egyesületeinkben, vesznek részt rendezvényeinken.”
A polgármester helyzetképét az Üzenőfal is igazolja, hisz a sok száz adok-kapok között csak egyetlen olyan szövegre bukkantam, amelyik megfogalmazója azt „üzeni” egy szomszédjának: „inkább maradtál volna otthon.” Csaba rögtön tudja, kiről, miről van szó. „Rendőrségi eljárás is indult ellene, szabálytalan gázvételezés miatt. Egyébként itt nem jellemző az idegengyűlölet, esetleg kocsmai szinten vannak ilyen megnyilvánulások, de románozás nem szokott lenni. Az illető viszont súlyosan megsértette az együttélésnek a szabályait, az váltotta ki az indulatokat.” Ahogy végiggurulunk a Kossuth utcán, rendezett falukép tárul elém. A járdákat, az árkokat, a parkokat is gondozza valaki. „Augusztusban rekordot döntöttünk, 134 közfoglalkoztatottnak adtunk munkát. Az önkormányzat azokat a földjeit, amelyek bérbe voltak adva, visszavette, és ezen a 22 hektáron mi gazdálkodunk.”
Már csak a szennyvízhálózat kiépítése hiányzik – tájékoztat kísérőm. A református templom viszont ijesztő állapotban van. A barokk épület falai repedezettek, sok helyütt válik le a vakolat. „Az önkormányzat húszmillió forintot nyert a templom felújítására – mondja a maga mentségére a polgármester –, mi jártuk ki ezt a támogatást. A horgásztavunk kialakításához is nyertünk a horgászegyesülettel pályázatot, ahol parkolót alakítottunk ki, pihenőhelyeket, sétányt, most építünk kemencét.”
Családlátogatóban
Üdítő látvány a József Attila utcával párhuzamosan futó, keskeny, hosszú horgásztó. A Kiskörös egy mellékágát rekesztették el, és gyűjtöttek vizet egy természetes völgyületben. Szépen parkosították, stégekkel tarkították, a végén szélkelepce biztosít energiát a vízátemeléshez, a hangulatos sokszögletű szaletliben valóban épül a polgármester által emlegetett kemence, ahol majd azon frissiben meg lehet sütni a zsákmányt.
Az utca szőlőskertek felőli végén, frissen kaszált fű illatát lengető gyümölcsös közepén lakik a Mikó család. Az ízléses, nyaralónak beillő, bővített ikerporta tulajdonosai 2000 húsvétján költöztek Váncsodra. Idős emberek elhanyagolt háza állt itt, nagyon előnyös áron, mindössze 800 ezer forintért vásárolták meg. „Én még a zöldhatáron szöktem át, 89 nyarán, a feleségem 91-ben jött át útlevéllel, akkor ismerkedtünk meg, Pesten. Székelyhídi vagyok, a feleségem kolozsvári. Az ő szülei is itt élnek már, egy közeli telken kertészkednek a mi javunkra is. Pécs mellett laktunk, Szilágypusztán öt évig. Avégett húzódtunk ide, a határ mentére, hogy közel legyünk az én szüleimhez is, akik a mai napig Székelyhídon laknak. Ami engem illet, TIR-sofőrként állandóan Romániát járom. Jól beilleszkedtünk, nem volt különösebb gond. Vannak, akik idegenkednek, előítélettel viseltetnek irántunk, de nem ez a jellemző Váncsodon. A minap a feleségem talált rá egy ismerős bácsira, a gyerekeivel költözött ide, de teljesen elveszve ődöngött az utcán, nem tudta szegény, hol van, merre jár. Számon tartjuk a közelünkbe költözőket, valaki most tízmillió forintért kínál eladásra egy kertes házat, annyit biztos nem kap érte. Egyik új szomszédunk hamar túladott a maga frissen szerzett, felújított portáján, rájöttünk, hogy csak ingatlanspekuláció végett forgolódott mifelénk, bizonyára megtalálta a számítását. Ilyen is van…” Amikor elbúcsúzunk, a polgármester visszaszól a gazdának: „Lajos, ha elkészül a kemence, ti is kaptok hozzá kulcsot, nem szeretném, ha akárki hozzáférne, és összerondítaná a tópartot.”
Bár egyre-másra keresik maroktelefonon, Szalay Csaba még szakít annyi időt, hogy elvigyen a falu szélére, a Béke utcára. Iosif Stern szaporán tört magyarsággal, de nagy szívességgel fogad bennünket. Stern úr Vajdahunyadon született, húsz évig élt Nagyváradon, ott csipegette fel magyar nyelvtudását. Nyugdíjasként költözött Váncsodra, a telket, hatalmas kerttel a lánya, a veje és az unokája számára vásárolta 2010-ben. Ő állandóan itt tartózkodik, szorgalmasan kertészkedik. A váradi lakásukat sem adták fel. Országot-világot járó lánya hetente kétszer „hazajön” Váncsodra, a többiek csak a hét végét töltik itt. „A barátaink, rokonaink is gyakran megfordulnak itt – bizonygatja –, néha négy-öt kocsi parkol a házunk előtt, Románia minden szegletéből hozzánk sereglett víkendezőkkel. Nagyon jó kapcsolataink vannak a helybeliekkel, a szomszédok a kertészkedésbe is besegítenek. Az ideköltözött románokkal nem sokat közösködünk, de minden váncsodi rendezvényen megjelenünk. A Bihari Paprikáskrumpli-főző Bajnokságot, a szüreti mulatságot, a szilvesztert mindig velük töltjük.”
Iosif felajánlja, látogassuk meg a szomszédját is, aki… konstancai. Becsengetünk, nem nyitnak kaput. „Bizonyára hátul vannak a kertben, de van kulcsom hozzájuk, mert amikor nincsenek idehaza, én etetem a kutyájukat.”
Előbb a gyönyörűséges huskie kerül elő, majd a háziak is, mindenfélével megrakodva. Pop Vasile és a felesége, Maria asszony Konstancáról kerültek Nagyváradra a 70-es években. Amikor nyugalomba vonultak, rögtön elkezdték böngészni a magyarországi ingatlankínálatot. „2009-ben vettük meg ezt a négyszobás, melléképületekkel, jókora kerttel ellátott házat 29 ezer euróért. Bukarestben élő nagylányunk csak a szabadsága idején, kisebbik, Nagyváradon élő lányunk minden hét végén meglátogat bennünket. Konstancai rokonaink is nálunk nyaralnak. A kert dolgaiban legfőbb tanácsadónk a szemközti szomszédasszony. Ő nem érti, hogy mi mit kérdünk, mi nem értjük, hogy ő mit válaszol, de addig pereg, pereg a nyelve, addig gesztikulál, addig mutogat, míg sikeresen átlépjük a nyelvi határokat…”
Búcsúzáskor Pop úr egy keze ügyébe kerülő papírra ráírja az email-címét, mondván, a riportom szövegéből ugyan egy kukkot se értene, de a fotográfiákból küldjek neki. A redakcióba érve veszem észre, Pop Vasile cédulája voltaképpen egy matricás szórólap. A hátoldalán egy bizonyos Kásler Árpád tavaszi választási kampányszövege, A Haza Nem Eladó Mozgalom Párt érdekében…
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Egy korty” történelem Szilágyi Aladárral a Jelen Házban!
A Szilágyi Aladár szerkesztette „… és feltört a hit” emlékkötetet korabeli dokumentumok és egykori szemtanúk, a tiltakozásban aktívan résztvevők emlékei alapján mutatja be, hogyan védték meg a nagyváradiak ötven évvel ezelőtt, 1964 a Szent László plébániatemplomot az ateista kommunista hatalom rombolásától.
A nagyvárad-újvárosi Szent László templom plébánosa 1964 pünkösd vasárnapján hirdette ki, hogy másnap tartják az utolsó szentmisét, mert a kommunista hatóságok közlekedésbiztonsági okokra hivatkozva lebontásra ítélték a barokk műemléket. Hétfőn a hívek éjfél után ugyan elhagyták a templomot, de körülvették, és imádkozva, énekelve tiltakoztak a rombolás ellen. A történtek híre futótűzként terjedt, és a város lakossága vallásától, nemzetiségétől függetlenül szolidaritást vállalt a katolikusokkal. Egy helyszíni beszámoló szerint: „…Sorra fáradnak ki a térdepelésben. Másik asszony, leány ül a helyükbe. Átveszi a gyertyát, vagy újat gyújt. Olyan, mint egy katonai őrségváltás. S nem csak a katolikus hívők imádkoztak. Gyertyát tart a kezében és együtt térdel az alázatos katolikus, a konok kálvinista, a méla ortodox. Magyarok, zsidók, románok, cigányok.” A méltóságteljes, imádságos tiltakozás minden haragos indulattól mentes volt. A bontásra kivezényelt kőművesek nem mertek munkájukba belekezdeni. Három napig éjjel-nappal több ezer ember bénította meg a városközpont forgalmát, meghátrálásra kényszerítve a hatóságokat.
A kötet említést tesz arról a 13 fiatalról is, akiket a templom védelméért súlyos börtönbüntetésre ítélt a bukaresti katonai bíróság „a szocialista társadalom elleni bűnös szövetkezés” vádjával.
A másik bemutatásra kerülő kötetben Szilágyi Aladár 13 neves történésszel folytatott beszélgetés keretében követi nyomon Erdély történetét Dácia provinciától, napjainkig.
A Nem Tündérkert, vagy nagyon is az – Erdély a magyar történelemben /Nagyvárad, 2014/ című kötetébe foglalt 18 írás olyan tabutémákat feszeget, mint például a dák-római kontinuitás vállalhatósága, a román elit viszonyulása a dualizmus-kori nemzetiségi törvényhez, a magyar politika trianoni felelőssége, vagy miért Ceausescu követte Gh. Dej-t a pártelnöki székben.
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2014. szeptember 23-án, kedden 16 órakor a Jelen Ház nagytermében Nem Tündérkert, vagy nagyon is az? címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez. Szilágyi Aladár 2014-ben megjelent három kötetét bemutatja Réhon József nyugalmazott tanár, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztője beszélget a szerzővel. Az est házigazdája: Murvai Miklós. Sok szeretettel várunk minden Erdély és népünk történelme iránt érdeklődőt.
Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyi Aladár, könyveivel, Aradon
Erdély és más izgalmas témák
„Nyögvenyelősen” (ahogy az egyik interjú címében olvastam) ültem le e beszámoló megírásához: tegnap reggel nekifogtam a Nem tündérkert, vagy nagyon is az című, Erdély a magyar történelemben alcímű könyv lapozgatásának – és egyszer csak döbbenten láttam, hogy elfutott az idő. Sürgősen írni kellene, de éppen egy interjú közepén voltam, na még ezt…
Érdekes és izgalmas olvasmány Szilágyi Aladárnak a Várad Riport Kiadónál idén megjelent könyve. Annak is, aki többé-kevésbé ismeri Erdély történetét, de annak is, aki éppencsakhogy, és ebből a kötetből szerez majd hiteles (bár sok román történész által vitatott), vagy annak vélt információkat. A történelem ugyanis, régen se volt, manapság sem egzakt tudomány, ahol az egy meg egy az kettő. Az évszámok, mondjuk, talán nem vitathatók és interpretálhatók, ami azonban mögöttük áll, az nagyon.
De hogyan került a nagyváradi Szilágyi Aladár Aradra?
Egyrészt azért, mert legutóbbi, (említett) könyve bárhol a történelmi Erdélyben és Partiumban, tehát Aradon is érdekes. Másrészt mert a szerző aradi gyökerű: Pankotán született, Aradon járt középiskolába, és nem olyan koros (szeptember 22-én töltötte 71. évét), hogy ne lennének még itt egykori osztály- és iskolatársak, sőt tanárok is.
Murvai Miklós, az est házigazdája indításként a szerző életpályájáról beszélt. A pankotai lelkész fiáról, akinek édesapját, Szilágyi Sándort 1958-ban tartóztatták le, „rendszerellenes összeesküvés” címén húszévi kényszermunkára ítéltek, 15 éves korában a Szekuritáté vallatta, aki „rossz dossziéja” miatt négyszer is sikertelenül felvételizett egyetemre. Végül technikumot végzett, és a rendszerváltásig a Bihari Áramszolgáltató Vállalatnál dolgozott, bár közben, a ’70-es évek elején a kolozsvári egyetem filozófia szakán is diplomát szerzett.
Újságírói és riporteri karrierje tulajdonképpen ezután kezdődött: a Bihari Napló munkatársa, főszerkesztő-helyettese, a kiadóvállalat igazgatója, a Várad című folyóirat, az Erdélyi Riport szerkesztője, „mellesleg” az Ady Endre Sajtókollégium tanára, a Királyhágómelléki Egyházkerület főgondnoka, 2008-ban a Spactator-díj kitüntetettje…
Talán ezek is megérnének egy olyan (kitűnő) riportot, amilyeneket Szilágyi Aladár tud és szokott írni.
Ő azonban nem magával, hanem szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldje (talán) egyéni sornál is fontosabb kérdéseivel foglalkozik: tíz esztendő alatt kilenc (9!) önálló kötetet adott közre.
Réhon József, a szerző egyik méltatója az aradi Jelen Házban kedd este az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által szervezett (igen sikeresnek mondható, telt ház előtt zajlott) találkozón Szilágyi Aladár három könyvéről beszélt. Az egyik az 1964-es váradi „templomvédést” eleveníti fel (a Ceauşescu-korszakban, még annak kezdeti, viszonylag enyhébb időszakában is, egy ilyesmi szinte egyedülálló), a másik Várad-hegyalja legújabb kori történetét mutatja be, a Nem tündérkert… c., idén megjelent kötet pedig interjú-gyűjtemény. Szűcs Lászlónak (a Várad és Erdélyi Riport és a kiadó főszerkesztője, Szilágyi könyveinek szerkesztője) a szerzővel folytatott párbeszéd során a műhelymunka sok – egyébként a nagyközönség számára rejtve maradó – vonatkozására tért ki. Arra, például, hogyan készültek az Erdély történetéről szóló interjúk (a szervezők egy 2010-ben az RMDSZ és a Szacsvay Akadémia által kezdeményezett rendezvény keretében hívtak meg neves magyarországi történészeket, akik 2013-ban egy Erdély-súlypontú előadássorozat keretében taglalták a témákat), de szó esett a dobrudzsai és egyéb riportutakról, köztük a Várad-hegyaljaiakról is. Szilágyi országos riportútjain – amelyekből izgalmas írások születtek az „egységes román nemzetállamban élő” 24 nemzetiségről – mintegy 170 helységet keresett fel, hogy az ott élő szlovákok, szerbek, arománok, svábok, csehek, csángók, bolgárok, muzulmán cigányok és persze magyarok stb. jelenlegi állapotáról, mindennapjairól, életérzéseiről beszámoljon. Kár, hogy a vonatkozó kötetek egy részéből, mivel kifogytak, az aradiak már nem vásárolhattak. Szűcs László ígérete szerint azonban megpróbálják ezeket az interneten hozzáférhetővé tenni.
Szép, tanulságos est volt, megszervezéséért az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületét illeti köszönet.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

A Monarchia jónéven vette a kivándorlást
DR. GYÁNI GÁBOR egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, a társadalom- és mentalitástörténet magyarországi meghonosításának úttörőjét Szilágyi Aladár kérdezte az első világégés előtti Amerikába „tántorgás” történetének kevésbé ismert részleteiről.
Beszélgetésünkre készülődve ellentmondásos adatokat találtam a kivándorlás történetével kapcsolatban. A szakma milyen mértékben dolgozta fel az emigráció folyamatát?
Elég jól, és ez egyetlen történész, Puskás Julianna érdeme. Harminckét éve publikált egy monumentális monográfiát, Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880-1940 címmel. Halála előtt Amerikában megjelent a könyv továbbfejlesztett, angol nyelvű változata. Valójában nehezen meghaladható a munkássága. Szemléletileg olykor túl lehetne lépni rajta, ugyanakkor hihetetlen mennyiségű tudásanyagot foglalt össze. A második könyvébe még az 1956-os kivándorlást is belefoglalta.
1870 táján kezdődött, 1914 előtt tetőzött a magyar migráció, főleg az Egyesült Államokba, megközelítőleg kétmillió ember. E bő négy évtized alatt mennyire változott a kivándorlók társadalmi rétegződése?
Sok kérdésre nem lehet pontos választ adni, mert nem gyűjtöttek adatokat. Alaposabb adatbázis az 1899 és 1913 közötti tizennégy évben alakult ki. Ez az időszak a legjobban dokumentált statisztikailag. Az emigráló tömegek társadalmi szerkezete az évtizedek során nagyjából egyforma volt. A kivándorlók körülbelül 60 százaléka mezőgazdasági bérmunkás (napszámos, cseléd), 10-15 százaléka kisbirtokos paraszt volt. Tíz százalék körüli a városi proletárok (nem ipari munkások) aránya, főként házicselédek, városi napszámosok. Ez jól mutatja, hogy
alapvetően az agrárvidékek népessége, tehát a parasztság vándorolt ki Amerikába, annak is főként az alsó része.
Láttam egy táblázatot, ahol három oszlopban sorakoztak az adatok. Az elsőben az Egyesült Államok Bevándorlási Hivatalának kimutatásai szerepeltek, a másodikban a tengeri kikötők adatai, a harmadikban a Magyar Statisztikai Hivatalé. Már a két első forrás között is meglehetős eltérés van, jóval több ember szerepel a kikötői adatokban, mint a Bevándorlási Hivataléban. Ennek mi a magyarázata?
Nem csupán a személyek számában volt különbség, hanem abban is, hogy milyen nemzethez tartozónak tekintették a bevándorlókat. Az Ellis Island szigeten volt a beléptetés, ott a mai napig bevándorlási múzeum működik. Az amerikai emigrációs hivatal tisztviselői számára nem volt teljesen világos, hogy ha valaki az Osztrák-Magyar Monarchiából jön, az ki is valójában. Így összekeveredtek, olykor el is kallódhattak egyes etnikumok. Ráadásul egyes olyan nemzetiségek, melyek Magyarországon is éltek, érkezhettek Amerikába máshonnan is. A kérdést jól érzékelteti egy szépirodalmi példa. Tamási Áron Ábel Amerikában című regényének a hőse egy székely bevándorló, bár későbbi időszakból. Hogyan írja le Tamási, aki maga is végigjárta ezt az utat, tehát nem légből vette a történetet, hanem a saját tapasztalatai alapján írta meg? Amikor a hősét megkérdezték, milyen nemzetbeli, azt válaszolta, „székely”. Ezzel azonban semmit sem árult el magáról a kérdezőnek, aki felszólította, mondjon valami mást, mert hogy „micsoda nemzet az a székely”? „Magyar” – válaszolta. Ez akkor, az 1920-as években jelentett már valamit, hiszen százezrek érkeztek korábban Magyarországról az USÁ-ba. Az Osztrák-Magyar Monarchiából egyébként sok nemzetiség vándorolt ide, nagy számban magyarok is. Nem feltétlenül nemzetiség szerint regisztrálták őket, hanem a Monarchia állampolgáraiként. Ez történt tehát a befogadás oldalán. A kikötői forgalmi adatok azért megtévesztők, mert onnan máshová is mentek hajók, benne kivándorlókkal, és őket is magukba foglalják ezek a számadatok. Hivatalos magyar részről pontosabbak a kivándorlási adatok, az eltávozókat a helyhatóságok többé-kevésbé regisztrálták. Egyébként a kikötői iratokat Puskás Julianna fel szerette volna dolgozni, forráskritikával közelített volna hozzájuk, de nem volt már ideje befejezni a munkát. Miután meghalt, az addigi feldolgozás jegyzetei elkallódtak. Tehát részben az etnikai meghatározás bizonytalansága okozza az eltéréseket, részben az, hogy nehéz ma leválasztani az amerikai kivándorlásról a más irányba tartó exodust. A magyarországi elöljáróságok sem regisztrálták hiánytalanul az útlevél nélkül útra kelőket.
Viszont a Magyar Statisztikai Hivatal 1900 és 1914 közötti kimutatásai szerint a kivándorlók száma 400 ezerrel kevesebb, mint amennyi az előző két forrásban szerepel…
Ma nehéz megmondani, mi a szembeszökő eltérés oka. Egyes kivándorlók kétszer-háromszor, akár többször is megtették az utat a tengerentúlra és vissza, és az ebből következő halmozódás az amerikai adatközlést torzítja el. Puskás Julianna becslése szerint, ha ezt is figyelembe vesszük, legföljebb 100-150 ezres eltérést lehet megállapítani a magyar és az amerikai számadatok között.
Arra vannak megbízható adatok, hogy milyen volt a visszatérők aránya?
Általában 30-40 százalékra teszik a visszatérők arányát Európa-szerte mindenhol, ahonnan tömeges volt az amerikai kivándorlás.
Ez a nemzetközi trend. Hogy átlagosan mennyi időt töltöttek odakint, akik végül hazatértek, megválaszolhatatlan, nem készült róla statisztika.
A magyar kormány tett-e valamit annak érdekében, hogy megfékezze ezt a folyamatot?
Még az előző kérdésre visszatérve mondom, hogy a 19-20. század fordulóján kötelezően nem volt használatban az útlevél, ez tehát egy nem útlevélhez kötött migráció. Következésképpen a hatósági kontroll sem lehetett pontos. Liberális korban vagyunk, az állampolgárok szabadon lépik át az országhatárokat, vízumkényszer nincs, az útlevél majd a két világháború között válik kötelező úti okmánnyá. A hatóságok és maga az állam bizonyos fokig jó néven vették a kivándorlást. Többek közt azért is, mert ez a tömeges exodus a hatalmat fenyegető szociális feszültségeket oldott meg vagy enyhített rajtuk. Az 1880-as, 90-es években egymást érték a zendülések, elsősorban az agrárvidékeken. Ami szokatlan, hiszen általában az ipari munkásság szokott lázadozni. A kivándorlás csökkentette a szociális és politikai feszültségeket, mivel a különösen szegény rétegek vették elsősorban kezükbe a vándorbotot. Persze, nem minden szegény ment el az országból, de tény, hogy „általában a szegények” mutatták erre a legtöbb hajlandóságot, akik politikai radikalizálódása reális veszélyforrásnak tűnt a hatalom és az elit szemében. Nem kevésbé fontos, hogy a Magyar Királyság területéről Amerikába tartó kivándorlóknak, akár kétmillió, akár 1,3 millió csupán a számuk, ahogy Puskás Julianna véli, a kisebbik hányada volt etnikai magyar, vagyis magyar anyanyelvű személy.
Tudtommal egynegyede…
Valamivel több, körülbelül az egyharmada. A dualizmus kori magyar politikai életnek és főként magának az elitnek sok fejtörést okozott, hogy soknemzetiségű országot vezettek, ahol a többséget nem magyar nemzetiségűek alkották. A nemzetállamok korában ez valóban aggasztó lehetett, ma sem problémamentes egy ilyen nemzetiségi összetétel. Napirenden volt a „pánszláv agitáció”, meg az ehhez hasonló felforgató tevékenységek okozta riadalom. Az asszimiláció elősegítése kínálkozott megoldásként. A szlovákok tekintélyes része valóban elmagyarosodott – körülbelül 400 ezerre teszik a kultúrát váltók számát. Számos hazai nemzetiség, így a románok vagy a szerbek azonban szinte egyáltalán nem olvadtak be. Ennek sokrétű társadalmi okai voltak, nem feltétlenül az erős nemzeti öntudat játszotta benne a főszerepet.
S ha nem magyarosodnak el kellő számban, kellő ütemben a magyarországi nemzeti kisebbségek, akkor úgy is csökkenthető a számarányuk, hogy hagyjuk őket elmenni Amerikába.
Lehet-e tudni, hogy az említett népek közül melyik, milyen mértékben vándorolt ki?
Az Amerikába irányuló kivándorlás Európában futótűzszerűen terjedő jelenség volt, amely az ír kivándorlással kezdődött az 1830-as években, ott az éhínség volt az exodus kiváltó oka. A franciák nem követték őket, a németek viszont igen. A finnek, a svédek és a norvégok is bekapcsolódtak a nagy európai kivándorlási hullámba, majd a közép- és kelet-, majd dél-európai népek és nemzetek követték őket. Hozzánk cseh, illetve szlovák közvetítéssel jutott el a mozgalom. A felvidéki szlovákok mindig is a legmobilisabb népelemet jelentették országunkban, ők hagyományosan sokat mozogtak szűkebb körben is. Ismertek az olyan jellegzetesen „tót” foglalkozások (drótos tót, üveges tót), amelyek éppúgy ezt látszanak tanúsítani, mint az is, hogy az ország egész területén kialakultak itt-ott szlovák települési gócok. A szlovákok Amerikába is nagy erővel kezdtek kivándorolni, ők adták a mintát magyar követőiknek. Különösen ott volt ragadós a minta, ahol vegyesen éltek együtt, vagy ahol egymás közelében laktak. A szlovákoké a legnépesebb magyarországi kivándorló népcsoport (kevéssel a magyar előtt), őket követik a horvát-szlovén, a németajkú, majd a román és a zsidó magyar állampolgár kivándorlók.
Azért nem volt intenzívebb a magyarországi román népesség Amerikába tartó vándorlása, mert mire hozzájuk ért a kivándorlási hullám, jött az első világháború, ami blokkolta a mozgalmat.
Mi volt az a taszító erő, ami a folyamatot elindította, illetve fenntartotta? Hadd beszéljünk arról is, hogy Amerikában mi volt az a szippantó erő, amely indukálta és fokozta ezt?
Futólag említettem csupán, hogy a szegénység, valójában a túlnépesedés az egyik leghatásosabb taszítóerő. Az európai népek akkor szánták rá magukat nagy hévvel a kivándorlásra, amikor belekerültek a demográfiai átmenet folyamatába, amikor feltűnővé vált a népességszaporulat mértéke: több mint egy százalék évente. Magyarország az 1880-as években jutott ide. Azokról a peremterületekről indul meg és válik később áthatóvá az el- és főként a kivándorlás, így a Felvidékről, Székelyföldről és egynémely belsőbb, de szintén marginális régióból, amelyek távol estek az urbanizáció gócpontjaitól, és nem hatott rájuk közvetlenül a piaci kapitalizmus modernizáló kisugárzása. Ráadásul a munkaerőpiac is túltelített, főként a nagybirtokrendszer miatt. Tömegesen jutottak válságba a paraszti egzisztenciák. Ez a szimpla magyarázat azonban nem magyarázza, miért csak egyes régiókból folyt kivándorlás, érintetlenül hagyva a hasonló struktúrájú régiók, sőt egyes nagytájak népességét is. A gazdasági ösztönzők soha sem önmagukban hatnak, hanem azáltal, hogy keresztülmennek a mentális szűrőn. A cselekvés, tehát egyesek el- és kivándorlása egy idő múlva ragadós példává lesz, és éppen ez a tömeges kivándorlás magasabb szintű magyarázata. Az emberek itt és ott egyszer csak azzal szembesülnek, hogy lehetnének mobilak is, ami végül kimozdulásra készteti őket. A kivándorlók területi elhelyezkedése góc- és szigetszerű. Elszigetelt helyekről (egyes falvakból, egymáshoz közeli falvakból) elindulnak az emberek, máshonnan viszont nincs migráció.
A vegyes nemzetiségű helyekről és a nyelvhatár közeli településekről legintenzívebb a kivándorlás.
Ahonnan sokan elmennek, ott később lehetőség nyílik arra, hogy szinte mindenki megmozduljon, és meg se álljon Amerikáig. Ahonnan idővel visszagenerálják a mozgalmat. Ha tehát valahol Amerikában megtelepszik néhány család egy adott faluból, akkor a rokonok, a szomszédok, a falubeliek szinte nyomban és könnyen kedvet kapnak arra, hogy kövessék őket: érthető, hisz kintről hajójegyet kapnak, majd munkahellyel és szállással várják őket. S mi ezen túl az amerikai vonzerő motorja? Nincs még számottevő népesség ez időben az Egyesült Államokban, ezért a túlnépesedett Európából a nyitott kapuk liberális gyakorlatával igyekszik odavonzani az emberek mind nagyobb tömegeit. Az a cél, hogy benépesítsék az egyre gyorsabban iparosodó hatalmas országot. Az Egyesült Államok – Németország mellett – a kor leggyorsabban iparosodó országa. Hihetetlen mérvű a munkaerő iránti szükséglete, mert extenzív ipari fejlődést él át. A bevándorlók milliói bányákban és nagyipari üzemekben fognak dolgozni.
Mondhatni, mindenki azzal a szándékkal ment ki, hogy visszajön?
Igen, mindenki így indult el, ha végül másképp sült is el a dolog a többség számára. Az emigránsok legalább a 60 százaléka végül kint maradt Amerikában. Egyébként jelentős summát utalnak haza a kinti magyarok. Frank Tibor tanulmányozta mostanában a kérdést. Akadémiai előadásában vázolta a pénzhazautalások történetét és becsléseket is megkockáztatott azt illetően, hogy mekkora összegről lehet szó az évek során. Ezt szinte lehetetlen pontosan megmondani, de komoly tételekről beszélhetünk. A rokonoknak utalták haza a kinti keresmény egy részét, hogy hazatérve földet vegyenek, és önálló kisparaszti egzisztenciát teremtsenek maguknak. Parasztok voltak és azok is akartak maradni. Ezért kellett Amerikába menniük. Sokan térnek vissza az óhazába idővel, mert úgy gondolják, már sikerült elég pénzt összegyűjteniük. Aztán esetleg tönkremennek, vagy csak kiderül, hogy még több pénzre lenne szükségük, ezért újra „kitántorognak” Amerikába. Oda-vissza járkálnak az első világháború előtti évtizedekben.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Menekülés, kitelepítés, lakosságcsere
A Magyar Tudományos Akadémia tagját DR. ROMSICS IGNÁC történészt a két világháború után diktált határváltozások néhány kevésbé ismert aspektusáról kérdezte Szilágyi Aladár.
1920 februárjában Lloyd George kezdeményezésére Londonban tárgyaltak a török békeszerződésről, ugyanakkor ő megkísérelt vitát nyitni a magyar békeszerződés felett is. Maradt-e ennek a javaslatnak nyoma?
Olyan mértékben van nyoma, hogy a jegyzőkönyvek, amelyek erről szólnak, elolvashatók. Tanulmányozhatók angolul a Documents on British Policy megfelelő kötetében, magyarul az én trianoni békeszerződésről írott könyvem függelékében. Apponyi Albert 1920. januári beszédének és a magyar delegáció jegyzékeinek a hatására
Lloyd George és még néhányan úgy látták, a határ menti magyar területeket, ahol magyar többség élt abban az időben, nem szabadna Magyarországtól elcsatolni, mert ezzel egy újabb nagy konfliktusnak az alapját fogják megteremteni.
Tehát nem a történelmi Magyarország mellett érvelt, hanem azt javasolta, hogy a határ menti területek, konkrétan Csallóköz, Ipolyság, Beregszász és környéke, a Partium, Bácska és a Drávaszög ne kerüljenek el Magyarországtól. Továbbá, hogy a Székelyföldre is találjanak valamilyen megoldást. Lloyd George-nak ezt a javaslatát – aki még akkor miniszterelnök volt – támogatták az olaszok is. A franciák azonban ellenezték, és nem támogatták a területszerzésben érdekelt szomszédos államok, a későbbi kisantant sem. Az Egyesült Államok ekkor már nem szólt bele az ügyekbe, egyéb okok miatt már 1919-ben kivonult a békekonferenciáról, csak megfigyelőként volt jelen. Ha Lloyd George elég erős ahhoz, hogy az álláspontját brit kormánypolitikává tegye, akkor olasz támogatással meg lehetett volna valósítani, a franciákkal szemben. Csakhogy az angol diplomácia ebben a kérdésben sem volt egységes. A külügyminiszter, lord Curzon és a stábja eredményesen működött annak érdekében, hogy Lloyd George-nak ne legyen elegendő támogatása a brit belső politikában, így végül a kormányfőnek ezt a javaslatát – ami kétszer is előkerül 1920 tavaszán – a saját külügyminisztere torpedózta meg a franciákkal karöltve.
A franciák körében is voltak bizonytalansági tényezők, hiszen Alexandre Millerand miniszterelnök és Maurice Paléologue, akik a francia külpolitikát irányították, foglalkoztak egy olyan ötlettel, hogy netán Magyarországgal, mint központtal, kialakítsanak egy közép-kelet-európai tömböt. Ezzel mi volt a helyzet?
Valóban volt egy Paléologue-hoz köthető magyarbarát elgondolás. Ez fenntartásokkal fogadta Magyarország jelentős meggyengítését. Ám ez egy kisebbségi álláspont volt. Mindenesetre kétségtelen, hogy 1920 tavaszán – ugyanabban az időszakban, amikor Londonban a diplomaták tárgyalnak az esetleges magyar határmódosításokról – francia üzletemberek is kapcsolatba kerülnek magyar politikusokkal, és a békedelegáció képviselőivel arról cserélnek eszmét, miként lehetne Magyarországot a francia gazdasági behatolás központjává tenni. A magyar küldöttek késznek mutatkoztak jelentős gazdasági koncessziókra, ám csak olyan feltétellel, hogy a trianoni határvonalat érdemben módosítják Magyarország javára.
Tudtommal, konkrét javaslatokkal is éltek.
Valóban tettek konkrét javaslatokat, a térképet is ismerjük. Ez nagyjából ugyanaz volt, amit Lloyd George is javasolt, vagyis a határ menti magyar területek. Illetve annál egy kicsit több, mert például Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján is népszavazást kértek, abban a reményben, hogy az ottani lakosság többsége Magyarországhoz kíván tartozni. Tehát a franciák is rendelkeztek egy alternatív elképzeléssel, de a londoni tárgyalásokon, ahol Lloyd George kifejtette álláspontját, a francia külügyi vezértitkár, Philippe Berthelot folyamatosan ellenezte ezt. És Berthelot jelentései nap, mint nap odakerültek főnökei, Millerand és Paléologue asztalára. Utóbbiak tehát tudták, hogy az az álláspont, amit Berthelot Londonban képviselő, nem azonos azzal, amit ők a magyarokkal el akarnak hitetni. Ennek alapján joggal merült fel néhány akkori magyar politikus fejében, hogy a franciák az egészet csak azért találták ki, hogy „megkönnyítsék” a magyaroknak a békeszerződés aláírását. Vagyis „átrázták” őket.
Egy abszurd döntésről is beszélgessünk. Ausztria négyezer négyzetkilométert megkapott Magyarország területéből, holott ugyanannak a vesztes politikai entitásnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának a része volt. Az egyik vesztestől a másik kapott területet… Ez hogy volt lehetséges?
A nyugat-magyarországi sávot eredendően a csehek, illetve a dél-szlávok kérték egy ott kialakítandó szláv korridor érdekében. Az elgondolás három változatát ismerjük. A maximális változat szerint a Balaton-felvidék is részét képezte volna. A békekonferenciához beterjesztett változat szerényebb volt, de ez is magában foglalta az egész Nyugat-Dunántúlt. Kérésüket azzal indokolták, hogy közvetlen kijáratot biztosítsanak a csehszlovákoknak az Adriai tengerre, vasúton és közutakon egyaránt, részben pedig azzal, hogy stratégiai okokból elválasszák egymástól az osztrákokat és a magyarokat, hogy adott esetben ne tudjanak közös katonai akciókat kezdeményezni. A korridor ötletét a nagyhatalmak végül elvetették. Belátták, ez olyan mértékben sértené a békekonferencia által fennen hirdetett etnikai elvet, hogy lehetetlen lenne legitimálni. 1919 nyarán pedig az új osztrák állam terjesztett be egy olyan javaslatot, hogy a szláv korridor kialakítása helyett a Sopron-Kőszeg-Szentgotthárd sávban lévő területet, ahol a lakosság többsége német anyanyelvű volt, csatolják Ausztriához. Ennek érdekében több érvet hoztak fel, például Bécs élelmiszer-ellátásának fontosságát vagy a bolsevizmus elterjedésének a megakadályozását. Ezt a sávot, amelyben Sopron is benne volt, végül a békekonferencia 1919 nyarán Ausztriának ítéli. Ám 1921-ben, hogy amikor ratifikálták a békeszerződést, és Magyarország át kellett volna adnia ezt a sávot Ausztriának, a magyar kormány olyan diplomáciai akcióba kezdett, ami oda vezetett, hogy Sopronban és környékén népszavazást rendeztek. Bár Sopronban a német anyanyelvűek voltak többségben, a népszavazás Magyarország javára dőlt el.
Részletezzük a szlovák-magyar ügyeket is. Edvard Benes Londonban, már 1942-ben igényelte, hogy győzelem esetén meg akarnak szabadulni a magyar nemzetiségű lakosságtól, tehát mindez az érintetteket nem érintette váratlanul, ugye?
A két világháború közötti Csehszlovákia a többi közép-kelet-európai államhoz képest viszonylag toleráns volt a nemzetiségi kérdést illetően. A területi autonómiát nem adta meg sem a szudétanémeteknek, sem a magyaroknak, Kárpátaljának is csak részben. Mindenesetre a térség legdemokratikusabb állama volt, s leginkább mutatott fel olyan modellt, ami több nemzetiség együttélésére szolgált. Ez a modell 1938-39-ben összeomlott. Kiderült, hogy a csehszlovák államnak a németek is, a magyarok is, a ruszinok is illojális polgárai, sőt ha alkalom adódik, akkor arra törekednek, hogy dezintegrálják az államot. A szlovákok sem kapták meg azt a föderatív státuszt, amit megígértek nekik. Ezért 1938-tól a szlovákok is önálló állam igényével jelentkeztek. Benes és a környezete számára mindez egy olyan frusztráló tapasztalat volt, hogy már a háború alatt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy több nemzet együttélése egy államon belül nem kívánatos. Kárpátalja már 1945 elején a Szovjetunióhoz kerül, tehát az ukránok és a ruszinok ebből a szempontból nem játszottak szerepet. A szövetséges hatalmak a több mint hárommillió német kitelepítéséhez hozzájárultak. Ezzel egy időben a potsdami konferenciához Prága benyújtott egy olyan igényt is, amely 400 ezer magyar egyoldalú kitelepítéséről szólt. A magyarok száma ezen a területen – Kárpátalja nélkül – mintegy 600 ezerre volt becsülhető.
A maradóknak azt kínálták fel, hogy szlovakizáljanak. Vagyis, úgy számoltak, hogy ha néhány tízezren fölveszik a csehszlovák állampolgárságot, és megtagadják a magyarságukat, 400 ezret pedig kitelepítenek, akkor megszűnik a „magyar veszély”.
A szövetséges hatalmak azonban nem járulnak hozzá, hogy Benes ugyanúgy bánjon a magyarokkal, mint a németekkel. Ezért merült fel 1945 őszén, hogy inkább legyen lakosságcsere. Vagyis a magyarországi szlovákok menjenek át Csehszlovákiába, az ottani magyarok pedig Magyarországra. A probléma abból adódott, hogy a magyarországi szlovákok száma nagyságrenddel volt kevesebb, mint a szlovákiai magyaroké. A szlovákok mindig azt hajtogatták, hogy a magyar statisztikák hamisak, valójában sokkal több a szlovák Magyarországon. De amikor elkezdték itt a toborzást, kiderült, hogy maximum 60-70 ezer szlovák az, aki át akar települni. Végül ezen az alapon zajlott le a szervezett lakosságcsere: a szlovákok is, a magyarok is magukkal vihették az ingóságaikat, a föld és az ingatlan maradt. Persze, ezt megelőzően legalább tízezer ember csak batyuval menekült át Magyarországra. Mert azokat, akik exponálták magukat az 1938 és 1944 közötti a magyar uralom alatt, azoknak menekülniük kellett. Sőt, voltak belső deportálások is, a Szudéta-vidékre 40-50 ezer magyart telepítettek ki. A cél az volt, hogy a határ menti, összefüggő magyar etnikai állományt fellazítsák, ha nem is tudják teljesen eltűntetni. Annak ellenére, hogy a lakosságcsere beindult, Benes 1946-ban a békekonferenciára újból benyújtott egy kérést. Mivel belátta, hogy a lakosságcsere révén csak a magyarok 10-15%-tól fog tudni megszabadulni, 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését igényelte. Erre a magyar kormány azt válaszolta, ha a határ menti sávot megkapják, az összes magyart oda lehet telepíteni. Terület nélkül azonban nem fogadják a kitelepítendőket. A Szovjetunió ezúttal is támogatta Benes elgondolását, a nyugati szövetségesek – főleg Amerika – azonban nem. Ennek köszönhető, hogy Szlovákiában a határ mentén ma is jelentős magyar kisebbség él.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„A történetírásban a logika sem elhanyagolható”
A 85 esztendős EGYED ÁKOS történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával gyermekkora és ifjúsága éveiről, tudományos pályájának alakulásáról, napjainkig lankadatlan kutatói tevékenységéről Szilágyi Aladár beszélgetett.
- A história felé ki terelte az érdeklődését?
- Harmadikos-negyedikes koromban Harkó József tanította a történelmet és a földrajzot is. Jó fellépésű, színes előadó volt, aki megkövetelte az anyag az ismeretét. Nem vitte túlzásba az apróbb adatok megismétlését, hanem, ha összefüggésében tudott az ember válaszolni a kérdésére, akkor nagyon meg volt elégedve. Ez akkor még magyar világ volt, tanultuk Magyarország történetét, melybe néha egy kicsi erdélyi történetet is beiktatott. 1945-46-ban már a román tananyag és tantervek szerint tanították a históriát. Ekkor már kimaradt a magyar történelem, de az egyik jó tanárunk, aki sokáig volt a fronton, és későre jött haza a hadifogságból, úgy tanította Románia történelmét, hogy beleszőtte ott, ahol lehetett, kicsit a magyar történelmet, Erdélyt. Ezért, aki odafigyelt és tanult, az érettségire ahhoz jó alapot kapott, hogy tovább tanulhasson.
- Említené néhány nevesebb professzorát a Bolyairól?
- Fél évig tanított bennünket László Gyula és Entz Géza is. Azután nekik el kellett menniük. László Gyula ősrégészetet adott elő, érdekesen beszélt, fel tudta csigázni az érdeklődésünket. Később, amikor már szinte kollegák lettünk, egy találkozásunk alkalmával történelemről is beszélgettünk, amikor a kettős honfoglalás elméletét kezdte kidolgozni és publikálni, kezdetben hívévé szegődtem ennek az elméletnek, hiszen tiszteltem őt. Most is vitatott ez az elmélet. Entz Géza művelődéstörténetet tanított, nagyon szakszerűen. Ő szárazabban beszélt, de pontosan lehetett követni előadását. Szerettem Imreh Istvánnak a székely agrártörténetről szóló kurzusát. Neki is köze volt ahhoz, hogy elég korán kezdtem foglalkozni a székely falutörténettel.
- Az egyetem utolsó éveiben már lehetett orientálódni valamilyen szakosodás felé?
- Negyedéves koromban kineveztek az egyetemes történelem katedrára gyakornoknak. Erdélyi László – ő újságíró volt – nyugatról került haza, illegalista volt. Egyetemes történelmet adott elő, de mivel Angliában több évet töltött, tudta egy kicsit fűszerezni a saját nyugati tapasztalataival is, de óvatosan, mert akkor már nem lehetett egy jó szót se szólni a „kapitalista” világról. Szemináriumokat vezettem, különösen érdekelt a diplomáciatörténet.
Aztán jött egy törés az életemben: utolsó éves voltam, amikor édesapámat néhány hektár földjéért kuláklistára tették, nekem pedig felmondták az állásomat.
De még az államvizsga közben érkezett Bukarestből egy bizottság, amely engem is meghallgatott a terveim felől; akkor alakult át a Román Akadémia a Román Szocialista Köztársaság Akadémiájává, kellett néhány magyar kutató is a kolozsvári fiókintézetbe. Azt kérdezték, akarnék-e tudományos kutatással foglakozni? Átvillant az agyamon, íme, itt van a gondviselés és az esély a lépésre. Mondtam: szeretnék kutatással foglalkozni. Elvittek négy hónapra katonának, mire hazaérkeztem, apámnak megérkezett a felmentő papírja a kulákság alól, mert a falu megindult a védelmére, hiszen jó tanító volt, szerették. 1952 decemberében kerültem az Akadémiához, jelentkeztem a kolozsvári fiók igazgatójánál, Constantin Daicoviciu professzornál.
- Milyenek voltak az első hónapok benyomásai?
- Daicoviciu professzor meglepődött, amikor átnyújtottam neki a kinevezésemet. Nem tudott róla, én voltam az első magyar kinevezett a fiókhoz. Kérdezte, honnan származom, s mintha érdekelte volna, hogy székely vagyok. A Jókai utcai Történeti Intézetben volt a munkahelyem. Először a Munkásmozgalmi Kutatócsoportba osztottak be, hadd kutassa ez a magyar gyerek a munkásmozgalom történetét. Mit mondjak, kezdetnek az is volt valami, állást kaptam, azt csináltam. Járni kezdtem a könyvtárba, a levéltárba, sztrájkok, szervezkedések után kutattam.
-  A parasztmozgalmakkal is akkor kezdett foglalkozni?
- Néhány évvel később, jobban feküdt nekem a parasztkérdés története: hosszú évekig a földmegoszlást, a parasztság különböző rétegeinek a helyzetét kutattam, meg is jelent egy könyvem A parasztság története Erdélyben címmel, amely egy falumbeli jó gazdaember, Kovács Lajos kezébe is eljutott, s a találkozásunk alkalmával azt mondta nekem: „Ákos, mi székelyek nem vagyunk parasztok”.
Erre nem késlekedve válaszoltam, hogy nem is rájuk gondoltam, hiszen tudtam, hogy „a parasztság” fogalma a volt jobbágyságra vonatkozott. A székelység nagy része katona volt, vagy szabadszékely, nem is nevezték parasztnak. Most sem szereti a székely, ha elődeit parasztozzák. Így a visszajelzés megtörtént, ami arra is figyelmeztetett, mennyire kell vigyázni a dolgok pontos definícióival. A székelység történetével is ekkor kezdtem behatóbban foglalkozni.
- Bizonyára adott volt a tematika, hogy milyen témakörben kell kutatni. Volt lehetősége arra is, hogy a saját szakállára kutasson?
- Amikor a levéltárban kutattam, vagy régi újságokat tanulmányoztam, rendszerint bejött egy-egy jelentés, cikk Kolozsvárról, a székelyekről, vagy 1848-49-ról, amit leírtam, vagy feljegyeztem, s így gyűlt a forrásanyag a tervezett saját munkáimhoz is. Aztán megbízták az intézetet, hogy az 1848-as forradalom dokumentumait gyűjtse össze.
- Gondolom, akkoriban nem volt sok hozzáférhetőség a levéltári dokumentumokhoz?
- Mindig vinni kellett az igazoló papírt, hogy ezt meg ezt tanulmányozza az illető, és hát… azt adtak, amit akartak. Magyar nemzeti vonatkozású, a magyar történelemre vonatkozó nagy anyagokat nem adtak ki. Azt mondták, nincs rendezve, vagy azt, hogy nincs ilyen. Amikor a 48-as anyaggal kezdtünk foglalkozni hivatalosan, akkor már engedékenyebbek voltak, de akkor se jutottunk hozzá mindenhez. Amikor az úgynevezett 48-as munkaközösségbe kerültem át, Victor Cheresteşiu aligazgató vezette ezt a csoportot, az jól jött, mert kutatni küldtek székelyföldi levéltárakba, sőt Budapestre az Országos Levéltárba is. Így nagyobb lehetőségem nyílt a székely história kutatására is. Sepsiszentgyörgyön Árvay József volt a levéltáros. Ő, amikor ott kutattam, hozogatta azokat az anyagokat is, amiket másnak nem nagyon mutogatott. De még sok probléma adódott, ha magyar vonatkozású forrásokat kértem, például az 1848-as Unióbizottság iratait szerettem volna átnézni.
- Az Unió-bizottság a kolozsvári országgyűlésnek volt az intézménye 1848-ban…
- Úgy van. Teleki József lett az elnöke, amikor a kormányzósága megszűnt. Az volt a feladata, hogy az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény végrehajtásához ajánlásokat tegyen a magyar kormánynak. Tehát ennek a bizottságnak az anyagát valamikor láttam, azóta sokszor próbáltam újból kikérni, de mindig az volt a válasz, hogy… nincs.
- A mai napig?-
A mai napig. Lehet, más anyagok közé sorozták be.
- Nem is emlékszem, hogy különösebb közlések lettek volna erről…
- Márki Sándor dolgozta fel régebben azokat az ajánlásokat, amelyeket az Unió-bizottság fogalmazott meg. Jó lett volna alaposabban átkutatni ezt a forráscsoportot, remélhetően nem ismert dolgokat is tartalmaz.
- Annál is inkább, mert 48-49-cel kapcsolatosan sok még a feltáratlan és tisztázatlan kérdés…
- Nagyon nagy 1848-49 forrásbázisa, majdnem áttekinthetetlen. Azokban az években jelentős mennyiségű iromány, irat keletkezett, nem merném azt mondani, hogy mindent ismerünk. Különösen a helyi vonatkozások tekintetében sok a tennivaló. És ott van még a bécsi levéltár is. Nagyszebenben is sok a kutatnivaló.
- Bizonyára volt olyan a pályája során, hogy nem remélt, izgalmas dokumentumra bukkant…
- Többször is előfordult. Elmondok egy esetet. Háromszék 1848-49-es történetét kutatva – ezt Domokos Gézával beszéltük meg, ő volt akkor a Kriterion igazgatója –, éppen Sepsiszentgyörgyön vagyok, kihozzák az anyagot, és kapok egy nem túl nagy írást, amelyről hiányzott a dátum és aláírás. Amikor elolvastam a forrásban írtakat, éreztem, ez valami fontos irat lehet. Addig próbálkoztam, összehasonlítások, logikai következtetés alapján – mert a történetírásban az se elhanyagolható –, amíg rájöttem, ez a legfontosabb dokumentum. Akkor keletkezett, amikor Gábor Áron megjelent Háromszéken az ágyúival, a piactéren kivégezték az áruló Balázs Manót, és a tanácsteremben zajló gyűlés elhatározta a fegyveres önvédelmi harc vállalását. Nekem ez jó alapot biztosított a további kutatáshoz.
- El is várták Öntől – de gondolom, mint 48-49 kutatóját érdekelték is – a román nyelvű dokumentumok tanulmányozását?
- Akkoriban román forrás kevés keletkezett, mert a közigazgatás magyar nyelvű volt.
- Balázsfalvának, a brassói román körnek sem maradtak fent dokumentumai?
- Hogyne, ezeket eredetiben tanulmányoztuk. Amennyire módunkban állt, az adott kérdésnek a román anyagát is úgy gyűjtöttük, mint a magyart, a román sajtót s a vonatkozó szakirodalmat is kis munkaközösség tanulmányozta, gyűjtötte,  részben publikálta is.
- Volt olyan próbálkozás, akkoriban vagy később, hogy a román kollegákkal egyeztessék a dolgokat, tisztázzák, vagy kicseréljék az információkat egymással, netán, napjainkban egyfajta közeledő szemlélet alakuljon ki?
- Nagyon nehéz kérdést tett fel, mert román kutatók, magyar kutatók együtt gyűjtöttük a forrásokat, de más kérdéseket vet fel az események feldolgozása. Vannak román kutatók, akik nem túl kíváncsiak arra, mi a véleménye a magyar történetírásnak például a balázsfalvi gyűlésről, vagy a polgárháborúról. Ők arra az álláspontra helyezkedtek, hogy számukra kényes kérdésekben az az irányadó, amit a román források, vagy a régi történetírás mond. Ez különösen 1848 kérdéseit illetően máig így van. Emiatt nem nagyon látom a közeledés lehetőségét. Magam is próbáltam, nem is egyszer, hogy legalább a jobbágyfelszabadítás kérdését tárgyaljuk meg együtt.
- Pedig ha nem is hozott nemzeti felszabadulást, társadalmilag óriási jelentősége volt a románság számára is, hiszen több román jobbágy volt Erdélyben, mint magyar…
- Sokkal több. Persze, óriási dolog volt, hogy egyik napról a másikra a jobbágy, ha román, ha magyar, a megyékben szabad lett, megkapta azt a földet, amelyet eddig művelt, és amelyről robottal tartozott. Tulajdonosa lett a földnek anélkül, hogy meg kellett volna váltania, mint Havasalföldön, ahol a jobbágynak önmagát kellett megváltania. E tekintetben kellene legalább közösen elindulni, és innen továbblépve közelebb lehetne hozni egymáshoz a két koncepciót. Eddig ez nem sikerült.
- Jó néhány évvel ezelőtt – nem véletlenül – fellángolt a vita a románok által lebegtetett „bűvös szám”: a 40 ezer román áldozat száma körül. Többször is megírta, még publicisztikában is, hogy a legjózanabb számítások és mindenféle forrás egybevetése alapján, annak tizedére tehető a román áldozatok száma, a magyaroké annak mintegy kétszeresét teszi ki.
- Ez a megállapításom ma is megállja a helyét. Nagy igyekezettel gyűjtöttem az erre vonatkozó anyagot, és amikor az osztrákok által elrendelt összeírást megkaptam, amely precízen leírta még a nevét is annak, aki elpusztult – ha román volt, a magyart nem. És annak az összeírásnak az alapján meg lehetett állapítani az áldozatok számát, mert az osztrák illetékesek biztos, hogy nem kisebbítették. A román áldozatokat számba vevő osztrák összeírás szerint 4356 fő volt, míg az áldozatul esett magyar polgári lakosság megbízható források alapján 7500-8500 főre rúgott, egyes – nem elhanyagolható – források szerint meghaladta a 10 ezer főt is. Ezekről a kérdésekről részletesen írtam Erdély 1848-1849 című munkámban.
Tehát a polgárháború sok ember életébe került. Ennek ellenére nem feledkezhetünk meg a magyar forradalom történelmi jelentőségéről, ami rendszerváltást jelentett, akkor alakult ki a polgári magyar nemzet, amely a rendi nemzet helyén jött létre.
- Hogyan alakult 1989 után helyzete és munkássága?
- 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia a külső tagjai közé választott. Nagy megtiszteltetésben részesített a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem azzal, hogy négy alkalommal is hosszabb időre meghívott vendégtanárnak, s a végén az egyetem díszdoktorává avatott. A Kolozsvárt Jakó Zsigmond professzor vezetésével újjászervezett Erdélyi Múzem-Egyesület (EME) 1991-ben rám bízta az első szakosztály vezetését, majd 2002-ben az egyesület elnökévé választottak. 2003-tól megszerveztük a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című, éves konferenciát, amely azóta is a legnagyobb romániai magyar tudományos fórum. Hogy a tudományművelést a vidéki városokban is előmozdítsuk létrehoztuk, az Erdélyi Múzeum-Egyesület fiókegyesületeit is Marosvásárhelyt, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Nagyváradon is – utóbbi helyi problémák miatt megszűnt. Az EME keretében kutatóintézetet alakítottunk, alapkutatások folytatására. Jelenleg az EME elnöki tisztét Sipos Gábor látja el.
Ami az egyéni kutatómunkámat illeti, a megnövekedett lehetőségeket igyekeztem kihasználni, s a már korábban elkezdett kutatásaimat folytattam. Részt vettem az erdélyi s magyarországi tudományos életben: konferenciákon előadóként nagyszámú meghívásnak tettem eleget, jó néhány alkalommal történelmi vetélkedőket irányítottam. Több kötetem jelent meg, a már említett Erdély 1848-1849 című kötet mellett a Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije, valamint  A székelység rövid története című, immár  három kiadást elért kötet. Az idén mutattuk be a szülőfalumban Bodos, egy szabad székely falu története című munkámat. Jelenleg a háromkötetes Székelyföld története című kiadvány koordinálása egyik legfőbb feladatom.

A kormányzat a tömbterületekben gondolkozik
A MTA Kisebbségkutató Intézete osztályvezetője, DR. BÁRDI NÁNDOR történész az Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadása előtt Szilágyi Aladár a rendszerváltást közvetlenül megelőző és az azt követő korszak kisebbségpolitikájának változó törekvéseiről kérdezte a kutatót.
Kezdjük beszélgetésünket 1988-cal. Milyen előzményei voltak a hatalmas tömegeket megmozgató, a romániai magyarsággal szolidarizáló, össznemzeti tüntetésnek, illetve a rendszerváltás után körvonalazódó úgynevezett Antall-doktrínának?
1988 januárja az, amikor az MSZMP-Kb külügyi titkára, Szűrös Mátyás egy rádióinterjúban bejelenti, a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Gyakorlatilag a Kádár-korszakot meghatározó plebejus nemzetfelfogás helyett (életszínvonal-politika és nem a nemzeti szuverenitás a döntő) egy kulturális nemzetfelfogás válik hivatalossá. Ezt a bejelentést teoretikus cikkek követik, mind a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban, mind a határon túli politika tekintetében. Még ’88-ban megalakul a minisztertanács mellett a Nemzetiségi Kollégium, ami aztán ősszel már Titkárságként, apparátussal működik, Pozsgay Imre államminisztersége alatt, és az alapító Tabajdi Csaba lesz ennek a vezetője. Így kerül bele a közigazgatásba a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok kérdése. Ez annál inkább sürgető volt, mert felpörgött a romániai menekültügy, azt is kezelni kellett. Ezen a titkárságon dolgozott Entz Géza is, aki 1990 májusa után először az Etnikai és Kisebbségi Hivatal élére kerül, majd 1992-től a Határon Túli Magyarok Hivatalát vezette. Az Antall-kormány szempontjából ez az első fontos lépés: bevezetik a magyar közigazgatásba a külhoni magyarok problematikáját. Egy másik törekvésük az volt, hogy a korabeli európai kisebbségi jogi építkezésnek a normái alapján szeretnék elérni az önkormányzatiságot a magyar kisebbségek számára. Úgy tűnt, hogy lesznek európai standardok, és azokat számon lehet kérni a környező országok kisebbségpolitikáján. Ehhez kapcsolódott, hogy ’93-ban létrehozzák a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényt.
Ez azért nem lett pusztán nyelvhasználati és azért lett önkormányzati törvény, hogy egyfajta példát mutasson a határon túli magyarok számára. A harmadik fontos elv, amely az Antall-doktrína része, hogy a határon túli magyar közösségeket önálló politikai közösségekként ismeri el. Nélkülük, róluk nem lehet dönteni a magyar közigazgatásban – mondták akkoriban.
1994-ben az úgynevezett Balladur-terv, az Európai Stabilitási Egyezmény kapcsán kiderül, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvései útjában állnak a magyar integrációs törekvéseknek. Már akkor keresztüllépnek ezen, illetve 1993-ban az ukrán-magyar alapszerződés kapcsán – ahova nem kerül be az autonómia-cikkely –, majd a többi alapszerződés egyeztetése során kiderül, a határon túli kisebbségi magyar eliteket ezekből a tárgyalásokból kihagyják. 
E kezdeti években volt-e konszenzus a politikai pártok között ebben a kérdéskörben?
Az alapszerződésekig és az első Máért-ig, amit 1996 nyarán hívnak össze, létezett egy retorikai konszenzus. A konszenzus megszűnte az alapszerződések körüli vitákban lett nyilvánvalóvá, ahol előbb a külhoni magyar pártok részvételéről, illetve autonómia-követeléseik képviseletéről mondtak le a budapesti kormányzat részéről. Majd az első Máért-nek tekinthető 1996 nyári találkozó után és a magyar-román alapszerződés RMDSZ ellenében való aláírását követően, a pápai találkozón már a kormánypártok nem vettek részt. 
Ehhez azt is tudni kell, hogy olyan szimbolikus tehertétele van a határon túli magyar problematikának, amire sok minden rárakódik. Ennek a belső érdekviszonyait, mozgatórugóit elég nehéz átlátni. A külmagyar ügyeknek mindig volt belpolitikai vonatkozása, hiszen ezekről a kérdésekről „büntetlenül” lehetett nyilatkozni, hisz alanyai nem voltak magyar állampolgárok. A politikai identitásépítésben az utak úgyis elválnak, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban nem beszélhetünk politikai közösségről vagy nemzetépítésről, mint olyanról. A nyolcvanas évek második felében kirajzolódó politikai identitásközösségek ’89 után próbálnak intézményesülni. A legdrámaibb ebben az, hogy Közép-Európában szinte egyedüliként, a két politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal belső koherenciáját olyan tematizációk teremtik meg, amelyek kizárták egymást. A Demokratikus Charta létrejöttével beindul egy antinacionalista beszédmód, ami a baloldalé lesz, ezzel szemben domináns lesz egy nemzeti beszédmód. A kettő lényegében kizárja egymást. Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre. 
Magyarországon előbb elkezdődött az euroatlanti integrációs folyamat, mint Romániában. Magyarország közvetlen integrációs érdekei mennyire szorították háttérbe a határon túliak ügyeit? Amikor aztán Románia is rálépett erre az útra, nem lehetett volna-e többet és mást tenni a romániai magyarság érdekében?
A kilencvenes évek elején a határon túli magyar pártokat a térség instabilizáló tényezőjének gondolta a nemzetközi közvélemény. Tehát amikor a magyar kormányzat ezeket a pártokat és a határon túli magyarok párhuzamos társadalomépítését támogatta, erre úgy néztek, mint instabilitási tényezőre.
Közben kiderült, ezek a pártok a legbiztosabb támogatói minden országban az euroatlanti csatlakozásnak, mert a magyar kisebbségek jelentős része a demokratikus jogállamtól várta helyzetének a jobbítását, illetve egyfajta euroszanálástól várta azt, hogy a saját önkormányzatiságát elismerjék. A kilencvenes évek végére kiderült, hogy a magyar etnikai szavazók „aranyat érnek” ezekben az országokban, mert az euroatlanti erőket mindenütt 8-10 százalékkal támogatták, s kormányzati tényezőkké váltak. Így a magyarokról való gondolkodás is bizonyos értelemben megváltozott. A magyar euroatlanti integrációs folyamatban az első Magyarország integrációja, az után következhet a kisebbségi problémák felvetése. Másrészt a schengeni határövezet bevezetésétől tartva biztosítani akarták a zavartalan magyar-magyar kapcsolattartást. Erre találták ki magát a státusörvényt. Akkor a kettős állampolgársággal nem lehetett előállni, mert a gazdasági különbségek miatt életszerű volt egy kivándorlási hullám megindulása Magyarországra, és akkor még Magyarországon hittek a szülőföldön maradás egész programjában, másrészt 2004 előtt a kettős állampolgárságot Magyarország nem vethette föl, mert az uniós csatlakozásban nagy problémát jelentett volna: potenciálisan milliós tömegekről volt szó. Lehetséges, ha a magyar kormány jobban törekszik a státustörvénynek a transznacionális retorikával való eladására, ha jobban törekszik a migrációs problémák tematizálására, és ebbe ágyazza be a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást, akkor lehet, kevesebb feszültséggel tudta volna ezt megoldani. De azt, hogy a Velencei Bizottságnál egyáltalán az anyaország probléma megjelenik, ez a státustörvénynek köszönhető. A Velencei Bizottság szűrőjén az anyaországi támogatás ügye ilyen szempontból átment. Az más kérdés, hogy a Medgyessy és a Gyurcsány kormány alatt hogyan próbálják ezt racionalizálni, Nyugat-Európával elfogadtatni. Ekkor, kikerülve a hatalomból, Orbánnak is megváltozik a viszonyulása. Ebben a Markótól való elhidegülés is közrejátszhatott, hiszen 2002-ben az RMDSZ vezetője már az első forduló után gratulált a „matematikailag” győztesnek, ezzel egyben átlépte az „egyenlő közelségtartás” elvét. 2003-tól kezdve Orbán is – Tőkésék kiválásával – egyre inkább újra az autonómiát kéri számon az RMDSZ-en. Elindul egy nemzetiesítő retorika felé, így futnak bele a 2004-es népszavazásba.
Elterjedt vélemény volt, hogy a népszavazást rosszkor, rossz helyen, rosszul kezdeményezték. Talán teljes mellszélességgel egyik párt sem vállalta fel, nem?
Ez nem a külhoni magyarokról szóló népszavazás volt. Ez a népszavazás arról szólt, hogy Gyurcsány Ferencnek, aki akkor lett az MSZP vezetője, meg kellett a saját politikai identitásközösségének mutatni, hogy – az egyébként általuk is démonizált –  Orbán Viktor legyőzhető. Ez egy magyar belpolitikai harc volt. A határon túli magyarok kérdése csak ürügy volt erre. Az is jellemző, hogy a határon túli sajtó igazából decemberig alig foglalkozik ezzel a kérdéssel, és csak a népszavazás után esik le a tantusz, mi is történt. A transznacionális nemzettudat a határon túliak számára a „haza” és a „szülőföld” fogalomba sűrűsödött. A kilencvenes évek közepétől a Székelyföldön is a magyarországi médiafogyasztáson, mintákon keresztül szocializálódtak. Ebben a virtuális térben, az elképzelt   hazában, kulturális kötődésben sokkolóan hatott a népszavazás, amely „csak” magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külföldön élő magyarok  állampolgárságának megtárgyalásról szólt a budapesti parlamentben, de a hiszterizált légkörben az eredménytelen népszavazást az állampolgárság, a magyarországi emancipáció elutasításaként élte meg a külhoni magyarság jó része. A dolog slusszpoénja, hogy lényegében egy 1993 őszi MDF-es módosító indítványnak – amit Csapody Miklós terjesztett be – az elfogadásával ez az egész kérdés megoldható lett volna. Ugyanis szinte szó szerint így oldották meg 2010-ben. Ez a 2010-es megoldás megvolt 1993-ban az MDF-nél, csakhogy az MSZP azt mondta, „ezek jobbosok, azért nem támogatjuk a Csapody-féle javaslatot”, a Fidesz pedig azt mondta, „ezek kriptokommunisták, azért nem támogatjuk”, tehát nem mérték fel a kérdés súlyát. Az egész Gyurcsány-kampányban lényegében az alkotmányos patriotizmus és a Kádár-korszak jóléti sovinizmusa egymásra csúszott a kampányretorikában. A jóléti sovinizmust korbácsolták föl a határon túliakkal szemben (egészségügy, adóterhek, nyugdíjellátás, munkahelyek biztonsága). Egy olyan törés jött létre, amit a mai napig nem sikerült helyrehozni. Ennek ma már megvannak a kompenzatív formái, mint a táposozás és az állampolgárság megadása. Ugyanakkor van egy, a politikai elit által nemigen érzékelt óriási megszólíttatás-élmény ebben a dologban. 
Ennek a tömeges állampolgárság megadásnak mutatkoznak-e az előnyei mellett a veszélyei is?
Van egy alapprobléma. Egyrészt nem tudjuk pontosan, ki az a hat-hétszázezer ember, aki fölvette az állampolgárságot, mert a Statisztikai Hivatal kérdőívét, amit ajánlott lett volna kitölteni, amikor az állampolgársági bejelentkezést teszik, kevesen töltötték ki. Másrészt semmiféle nyilvántartás nincs arról, ki az, akinek magyar állampolgárként egy-két hónap vagy egy-két év múlva hirtelen lesz egy magyarországi lakcíme. Akkor már nem minősül migránsnak, hanem magyar állampolgárnak. Nézzünk szembe a tényekkel: a Vajdaságból egy erőteljes exodus zajlik, Erdélyben is megindult egy munkavállalási kampány Németország és Anglia irányába.
Különböző migrációkutatók száz-százötvenezerre becsülik azon határon túliak számát, akik kint dolgoznak Nyugat-Európában, magyar útlevéllel rendelkezve, ők ráadásul csökkentik is a magyarországi munkanélküli statisztikát.
A másik fontos dolog, hogy a kormányzati terv az egymillió határon túli magyar. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy bármikor egy választójogi rendelkezéssel be lehet betonozni a magyarországi politikai rendszert, a centrális erőteret, de úgy is, hogy Magyarország további demográfiai utánpótlásáról van szó. Hosszabb távon az is életszerű értelmezés, hogy bár egy politikus nem mondhatja ki, hogy bizonyos területeken vége a magyar életnek, de „lehetőséget biztosítok számodra az identitásod megőrzésére”. A magyar kormány nem rendelkezik kellő forrásokkal és olyan presztízzsel a Kárpát-medencében, hogy azokon a területeken is magyar intézményhálózatot tartson fenn, ahol már az állami/egyházi normatíva sem segít, ahol a vegyes házasságok aránya eléri az ötven-hatvan százalékot. A kettős állampolgárság egy lehetőség arra, hogy valaki eldönthesse, hol keresi, folytatja a mobilitási pályáját. Ugyanúgy, ahogy a tömbterületeken is. Itt egy évszázados tendenciáról van szó, hisz a 19. század közepe óta folyamatosan a Kárpát-medence széleiről folyik a beáramlás a medence közepe felé. Ezt Trianon megakasztotta, ma pedig gyakorlatilag magyar nemzetiségűekből rekrutálódik a beáramlók tömege.
Tehát évszázados trendek térnek vissza, és ha a politika nem is mondja ki, a kettős állampolgársággal menekülési vagy identitás-megőrzési utat is biztosít.
A rész-megnyilatkozásokból az rajzolódik ki, hogy a kormányzat a tömbterületekben gondolkodik, a tömbterületek magyarságának a megőrzése lehet az elsődleges. De a politikai retorika és a kis célprogramok felsorolása mögött nem látszik a koncepció.
Egy bizonyos, a Fidesz vezetői nem szeretnék, hogy megismétlődjön egy 2004-hez hasonló megosztó kampány ebben a kérdésben, és a külhoni magyarokat a saját politikai közösségük részének tekintik. 
A döntő kérdés és a veszély ebben a dologban az, hogy megindul-e a diaszporizáció vagy sem. Ez alatt nem a szórványosodást értem, hanem azt, hogy a kisebbségi magyar közösségeket önálló politikai közösségnek fogjuk föl, vagy pedig olyannak, amely enklávéként, integrálatlanul, elidegenedve él egy adott országban; amelynek a vezetőit egy másik országból választja ki az anyaország. Joggal fontos kérdés, hogy kikkel áll szóba Budapest, ki lesz ennek a politikának a képviselője a magyarlakta régiókban. Lényegében a kettős állampolgárság ügyéből a határon túli magyar elitek kimaradtak. Tehát ez egy legitimációs válságot okoz a határon túli elitek körében, emiatt új egyességet kell kötni a magyar kormányzattal, és a kérdés az, kinek sikerül, kinek nem.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az űrlap alja
Nagyváradról a BBC History magazinban
Kormányos László, Péter I Zoltán, Szilágyi Aladár és Szűcs László – négy váradi szerzője van a BBC History folyóirat januári számának, melyet szerdán este mutattak be a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban Papp Gábor főszerkesztő és a szerzők jelenlétében. A megjelenteket Imre Zoltán, a múzeum igazgatója köszöntötte, majd Papp Gáborral és a szerzővel Körössi P. József beszélgetett.
A főszerkesztő többek között elmondta, hogy négy évvel ezelőtti megjelenésük óta Magyarország legolvasottabb történelmi folyóiratává váltak, az általában 17-18 ezer kinyomtatott példányból általában 14-15 ezer elkel. Tartalmuknak felét az angol anyalapból veszik át, azonban nincs tematikai megkötöttségük, az elmúlt 15-16 év anyagából válogathatnak, a lap tartalmának mintegy 30 százaléka magyar történelemmel foglalkozik, a fennmaradó részt magyar szerzők nem magyar vonatkozású anyagai alkotják. Nehéz megtalálniuk az egyensúlyt, hiszen a napi politikai mellett ma Magyarországon a történelem a legmegosztóbb téma egy amúgy is megosztott társadalomban, szögezte le a főszerkesztő, aki azt is hozzátette: büszkék arra, hogy a szakma élvonalába tartozó magyarországi történészek, például Romsics Ignác, Ungváry Krisztián és Ormos Mária nekik írnak.
Szilágyi Aladár írásában a Trianon utáni Nagyváradot ismerteti, mint mondta, az első évek a felocsúdás évei voltak, ugyanakkor gazdag volt Várad élete, a bőség zavarával kellett megküzdeni cikke megírásakor. Szűcs László két egymás mellett létező identitásról ír, arról, hogy szinte megszűnt a kultúrák közötti átjárás. Kormányos László 2008 óta dolgozik Nagyvárad krónikáján, ebből a várhatóan 2016-ban megjelelő könyvből kerültek be szemelvények a folyóiratba, Péter I. Zoltán pedig a város századfordulós életével foglalkozik. Az est végén a szervezők nevében Szabó Ödön képviselő köszöntötte az egybegyűlteket, és többek között arról is beszélt, fontos lenne Kormányos László munkájának románra való lefordítása, hogy akár forrásként is használhassák azt. A lapszám jövő péntektől kapható az Illyés Gyula könyvesboltban.
Fried Noémi Lujza
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A Pece-parti Párizs története a BBC History folyóiratban
Nagy érdeklődés övezi a magyarországi BBC History történelmi folyóirat idén útjára bocsátott sorozatát, amely Nagyváraddal indul, és az egykor Magyarországhoz tartozó nagyvárosokat hivatott bemutatni.
Ady Endre Pece-parti Párizsának históriájáról helyi szerzők – Kormányos László, Péter I. Zoltán, Szilágyi Aladár és Szűcs László – értekeztek, körüljárva a témát a régmúlt, a két világháború közötti, a századfordulós és a közelmúlt időszakának vonatkozásában.
„Mivel ez Magyarország legnagyobb példányszámú történelmi magazinja, fontos reklámot jelent a városnak” – mutatott rá a Krónikának Szűcs László. A magas mércét felállító folyóirat tartalmának ötven százaléka a nívós brit szerkesztőség gyűjteményéből származik, míg másik felét a magyarországi szerkesztőség állítja össze.
Szűcs László azt is elmondta, az idei tematikus sorozat tizenkét, határon túli nagyvárost mutat majd be – így Nagyvárad után a későbbiekben többek között Kolozsvár és Pozsony históriája is helyet kap a lap hasábjain. Az aktuális, januári számot nemrég mutatták be a nagyváradi közönségnek, és akkora volt iránta az érdeklődés, hogy a szerzőkkel való beszélgetést követően nem is jutott mindenkinek a helyszínre elvitt példányokból.
Péntektől viszont már kapható lesz a helyi Illyés Gyula Könyvesboltban – tájékoztatott Szűcs, aki a város közelmúltjáról és jelenkoráról értekezett. Nagyvárad 2 az 1-ben című munkájában elsősorban arra mutat rá, hogy a partiumi megyeszékhelyen hiába van két közösség, nincsenek kulturális kapcsolatok a románok és a magyarok között.
„A 2 az 1-ben instant kávéhoz hasonlítanám a helyzetet, csak a két kultúra nem keveredik” – példázta a szerző, aki tanulmányában a 70-es évektől a jelenkorig tárta fel a város jellegzetességeit. Péter I. Zoltán a holnaposok városát, pontosabban a századfordulós Váradot mutatja be. Szilágyi Aladár a két világháború közötti időszakról írt tanulmányt, a történelemtanár Kormányos László pedig a régmúlt idők krónikáját tárja az olvasó elé.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)