Értékes újdonság a világhálón
Kolozsvár – A kolozsvári Egyetemi Könyvtár, lépést tartva az idővel, világhálóra helyezte a Különgyűjteményeinek katalógusait.
Amint Kovács Eszter könyvtáros hozzánk eljutatott üzenetéből megtudhattuk: a 2009 novemberében világhálóra került kézírásos (1872–1940 között vezetett) katalógus után mostantól már a kolozsvári Egyetemi Könyvtár különgyűjteményeinek katalógusai is szabadon böngészhetőek az interneten.
A különgyűjteményi részleg 14 katalógusának digitalizálása és internetes közzététele még folyamatban levő munka, eddig nyolc katalógust sikerült digitalizálni és webes böngészésre alkalmassá, tenni. Ezek közül megemlítenénk a különböző kéziratkatalógusokat, pl. a több mint hétezer dokumentumot felölelő román és magyar nyelvű kéziratok katalógusait, kéziratgyűjtemények és hagyatékok katalógusait, illetve a kéziratok származás szerinti katalógusát.
A régi könyvek katalógusai közül már böngészhető a Régi Magyar Könyvtár katalógusa (amely Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár és Régi nyomtatványok tára alapján repertorizálja az Egyetemi Könyvtár állományában fellelhető régi magyar nyomtatványokat).
Elérhetővé vált továbbá a térkép és atlasz katalógus is, amely a romániai közgyűjtemények viszonylatában egyik legteljesebbnek és leggazdagabbnak tekinthető az itt őrzött, 16. századig visszanyúló közigazgatási, politikai, közgazdasági és városrendezési térkép-anyaga alapján.
Folyamatban van a könyvtár különgyűjteményi részében található levelezések katalógusának, a metszetek, képeslapok és fényképek katalógusának, illetve a kottakatalógusnak a feldolgozása és internetes közrebocsátása is.
A katalógusok digitalizálása egyrészt a könyvtár történetében releváns munkadokumentumok archiválására irányul, másrészt ezzel a módszerrel a szélesebb olvasóközönség számára kevésbé ismert anyagok is feltérképezhetőek és bárhonnan böngészhetőek (eddig ezeket a katalógusokat kizárólag az Egyetemi Könyvtár központi egységében található Különgyűjteményi részen lehetett megtekinteni).
Csomafáy Ferenc. Forrás: erdon.ro

Székelyudvarhely: 12 tonnányi könyv adományba
Garmadában állnak a könyvek a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár bejáratánál, valamint az intézmény látvány- és hangzóanyagtermében arra várva, hogy az erdélyi magyar városi és vidéki könyvtárak kedvükre válogassanak belőlük.
mintegy 12 tonnányi, több ezer használt kötetből álló olvasnivalót adományként kapta a könyvtár Magyarország legnagyobb internetes antikváriumától, az antikvarium.hu-tól az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közreműködésével.
A karitatív akcióban két helyi cég, a Maxoll és a Nordiva is segédkezett, bérmentve szállította a könyveket Szegedről Udvarhelyre, ahol a városi könyvtár vállalta, hogy január végéig szétosztja az adományt iskolai vagy közkönyvtáraknak. „Jelentkezési feltételek nincsenek, és mennyiségi korlát nélkül válogathatnak a használt, magyar és idegen nyelvű, antikváriumi kötetekből az érdeklődők” – mondta el a Krónikának Szabó Károly könyvtárigazgató (képünkön).
A Romániai Magyar Könyvtárosok országos levelezőlistájára szétküldött felhívásra négy könyvtár jelentkezett eddig és szállított el szükség szerint a kötetekből, de továbbra is várják az intézmények jelentkezését, hiszen bőven van miből válogatni. A székelyudvarhelyi, mintegy 280 ezres könyvállománnyal és jelentős multimédiadokumentum-állománnyal rendelkező intézményben nincs lehetőség az antikváriumi könyvek tárolására. A hiányosságokat lehetőség szerint pótolni fogják ugyan, de azok a kötetek, amelyek január végéig nem találnak gazdára, nagy valószínűséggel a zúzdában végzik, tudtuk meg az intézményvezetőtől. Krónika (Kolozsvár)

Adomány a könyvtáraknak
Tizenkét tonnányi, több ezer értékes régi kötetből álló könyvadomány várja gazdáit a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A könyveket Magyarország legnagyobb internetes antikváriuma, a tíz éve működő Antikvar.hu ajánlotta fel.
Bár az adományt az udvarhelyi intézmény kapta, helyszűke miatt csak annyit és azokat a példányokat tartja meg, amelyekre szüksége van, tudta meg lapunk Szabó Károlytól, a könyvtár igazgatójától.
Az intézmény többire olyan erdélyi magyar könyvtárak jelentkezését várja, amelyek használt kiadványokkal bővítenék könyvállományukat. A lehetőséget több szálon is meghirdették, az akció iránti érdeklődés jelentős, hisz pár nap alatt több könyvtár is jelezte, hogy kér a könyvekből. „Nincsenek feltételek, a könyveket szabadon lehet kiválasztani, mennyiségi korlát sincs.
A szállítást azonban minden intézmény saját maga kell hogy megoldja, ezt mi nem tudjuk biztosítani” – mondta a könyvtár vezetője, aki hozzátette: bár a választék még igen széles, az jár igazán jól, aki előbb jelentkezik. A könyvek, hely hiányában, egyelőre az intézmény udvarán várják, hogy gazdára találjanak. Az érdeklődők személyesen, telefonon vagy e-mailen is jelentkezhetnek, de akár előzetes egyeztetés nélkül is fogadnak bárkit.
Sajnos, az udvarhelyi könyvtár nem tudja hosszú időn keresztül tárolni az adományt, így azok a könyvek, amelyek január végéig nem kelnek el, papírfeldolgozó üzembe kerülnek, figyelmeztetett Szabó Károly.
Baloga-Tamás Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Hányan, kik és mit olvastunk?
A kéthetes leltárösszesítés miatt zárva tartott Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár hétfőtől újra várja olvasóit és kölcsönzőit a szokott nyitásrendnek megfelelően. A statisztikában szereplő számok sok mindenről árulkodnak.
Többek között könyvtárba járási szokásainkról, az olvasók nem, életkor és foglalkozás szerinti megoszlásáról, a könyvtár által felkínált internethasználat igénybevételének mértékéről árulkodnak az elmúlt két héten összesített, múlt esztendőt tükröző statisztika adatai.
2010-ben 38 476 látogatója volt a könyvtárnak, akik összesen 61 760 darab – méghozzá 90 százalékban magyar, 5-5 százalékban román, illetve idegen nyelvű – kötetet kölcsönöztek ki. A tartalom szerinti megoszlás azt mutatja, hogy legnagyobb arányban (45 százalékban) az irodalmi és nyelvészeti könyvek iránt volt érdeklődés, ezt sorban a pszichológiai és neveléstudományi, majd a természettudományi és más szakkönyvek követték. A gyermekkönyvek népszerűségéről a 13 százalékos arány árulkodik. Az olvasók 74 százalékban nőkből, 26 százalékban férfiakból álltak. 59 százalékban iskolások és egyetemisták látogatták a könyvtárat, 19 százalékban a szellemi foglalkozást végzők, 12 százalékban a háztartásbeliek, nyugdíjasok, illetve munkanélküliek, és 10 százalékot tettek ki a különböző munkások. Az olvasók életkorát tekintve: a 14 év alattiak 23 százalékot, a 14 és 25 év közöttiek a legnagyobb arányt kitéve, 39 százalékot, és a 25–40 év közöttiek 22 százalékot tettek ki. Negyven és hatvan év között mindössze 10 százalék, hatvan fölött 6 százalékban járnak könyvtárba a székelyudvarhelyiek. A Biblionet-részleg mutatói szerint tavaly 5537 személy vette igénybe a könyvtár által felkínált internetet.
Az állományfejlesztési mutatókról beszámolva Szabó Károly könyvtárigazgató elmondta, tavaly összesen 1704 kötettel bővítették az állományt 30 647 lej értékben, négy forrásból: költségvetésből, belföldi, illetve külföldi adományból, valamint az olvasók felajánlásaiból. Az összesítés szerint a jelenlegi könyvállomány 129 040 kötetből, valamint számos sajtótermékből és elektronikus dokumentumból áll. Továbbá 79 hangoskönyv, 1022 VHS-film, 306 DVD-film, 287 audio- és 107 multimédia-CD, valamint sok ezer bakelitlemez áll az érdeklődők rendelkezésére a látvány- és hangzóanyag részlegen. Az összesítést követően a könyvtár újra a szokott nyitásrend szerint várja olvasóit.
Antal Ildikó. Hargita Népe (Csíkszereda)

In memoriam Szabó Károly (1943-2011)
Gyászol a Szatmár megyei közélet: 67 éves korában, kedden elhunyt Szabó Károly, a megyei politikai élet meghatározó alakja, aki nem kevesebb, mint 18 éven át (1990-2008) szenátorként képviselte régiónkat, és egy ideig EP-képviselői tisztséget is betöltött. A Román Felsőház tagjaként sosem felejtette el, kiket képvisel a fővárosban, számos, egyszerű emberek mindennapjait megkönnyítő ügyben közbenjárt, interpellált, intézkedett. Sajátos színfoltja volt ő a Szatmár megyei közéletnek, összetéveszthetetlen stílusával, egyenes beszédével tiszteletet vívott ki mind a politikai körökben, mind a közemberek soraiban. Olyan politikus volt ő, aki mindig nyíltan fogalmazott, nevén nevezte a dolgokat. Tudta: a problémák szőnyeg alá seprése nem jelenthet megoldást, az őszinteség az egyetlen, amely a magyarság érdekvédelmi szervezetét előbbre viheti. Nem maradt, nem maradhatott közömbös szervezete és a szatmári magyar közösség ügyei iránt. Mi, ittmaradottak, csak azt remélhetjük: mindig a közösség érdekében felzengő, határozott hangja jó ideig vissza fog csengeni még az őt követő politikusgeneráció fülében, amely szakmai odaadást, elkötelezettséget, politikai profizmust tanulhat tőle. Szabó Károly kedd este, nagykárolyi otthonában hirtelen, szívinfarktusban hunyt el. Bár nem volt ezen tájegység szülötte – Désen született, 1943. augusztus 29-én –, igazi szatmáriként és nagykárolyiként végezte munkáját a Szenátusban, egy ideig a mezőgazdasági és erdészeti bizottság alelnökeként, majd a honvédelmi bizottság jegyzőjeként. Lapunk ezúton osztozik a család és az egész Szatmár megyei magyar közösség gyászában. Nyugodjon békében!
Szabó Károly Ferenc halálára
Mély fájdalommal értesültem szeretett kollégánk és barátunk, Szabó Károly Ferenc hirtelen elhunytáról. Halálával egy fontos erdélyi magyar személyiség, a szatmári és az egész erdélyi magyarság által megbecsült és elismert politikus távozott el közülünk. Szabó Károly Ferenc már a kezdetektől a Szövetség szatmári szervezetének tagja, 1990-től 2008-ig az RMDSZ szenátora, 2000. és 2002. között szervezetünk szenátusi frakciójának vezetője volt. Elkötelezetten küzdött a magyarság jogaiért, munkásságát a nemzetéért, közösségéért érzett felelősség határozta meg. Együtt voltunk a kisebbségi jogküzdelem legnehezebb pillanataiban, és együtt örültünk az elért sikereknek is. Hűsége, kitartása mindannyiunk számára követendő példa marad. Szenátorként, közeli munkatársként és barátként búcsúzom tőle. Az RMDSZ országos vezetősége nevében őszinte részvétemet fejezem ki a gyászoló családnak.
Markó Béla
Elhunyt Szabó Károly Ferenc
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy életének 67. évében, 2011. január 25-én este elhunyt SZABÓ KÁROLY FERENC villamosmérnök, politikus, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt szenátora, európai parlamenti képviselője. Szabó Károly Ferenc Désen született, 1943. augusztus 29-én. A kolozsvári Műszaki Főiskola 1967-ben történt elvégzése után előbb 1967-71 között Nagyváradon dolgozott karbantartó mérnökként a bútoriparban, majd 1971-72 között a berettyószéplaki szénbányáknál. 1973-ban kerül Nagykárolyba, ahol 1980-ig a bútorgyárban, a Helységgazdálkodási Vállalatnál, majd 1980 és ’90 között a szatmárnémeti Unió helyi részlegéből lett Gépgyártó Vállalatnál dolgozott. Az 1989-es rendszerváltás nagy fordulópontot jelentett életpályája alakulásában. Ezt követően ugyanis az addigi mérnökemberből politikus lett. 1990 és 2009 között a nagykárolyi RMDSZ választmányi tagja, 2000 és 2003 között a nagykárolyi RMDSZ elnöke. 1990 és 2008 között, tehát 18 éven át az RMDSZ Szatmár megyei szenátora, az RMDSZ szenátusi frakciójának helyettes vezetője, illetve vezetője. 2006-ban előbb Románia RMDSZ-es európai parlamenti megfigyelője, majd 2007-2008-ban Románia RMDSZ-es európai parlamenti képviselője. 2008-ban nyugdíjba vonult. Szabó Károly Ferencet a Románia Magyar Demokrata Szövetség helyi és országos vezetősége saját halottjának tekinti. Kovács Jenő, a nagykárolyi RMDSZ elnöke
GYÁSZJELENTÉS Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a szeretett férj és édesapa, SZABÓ KÁROLY FERENC életének 68. évében hirtelen elhunyt. Temetése január 27-én, csütörtökön, 15:30-kor lesz a Temető utcai Mesterrészi temető római katolikus ravatalozójából.
Emléke örökké él szívünkben és soha nem feledjük.
A gyászoló család
Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Mennyei frakció
A múlt héten elhunyt az RMDSZ egyik volt szenátora. Szép, hirtelen halállal – mint villanásnyi szavazómozdulat, határozott opció egy gyökeres változás mellett. Idős is volt már, de nem nagyon, ismerték azonban mindenekfelett precíz, mindenben az ésszerűségre törekvő igazi mérnökemberként.
A kezdetekkor ilyen értelmiségiekből állt össze az RMDSZ-t a parlamentben működtető csoport: persze leginkább humán értelmiségiek (írók-költők, szerkesztők), jogászok, tanárok, orvosok, lelkészek, vagyis természetes módon olyanok, akiknek mesterségüknél fogva kapcsolatuk volt az emberekkel, akiket tágabb körben ismertek, akiknek szavaik voltak, sőt szavuk volt.
Nálunk nem voltak magas forradalmi öntudatú, szervezett munkások vagy nyugaton is elismert közgazdászok, liberális gondolkodók, a rendszerváltozáskor és napra kész, képzett politikusok, mint voltak Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon. De hamar megmutatkozott, hogy ezek a demokrácia, a piacgazdaság és a jogállamiság megszilárdítására – sajátos esetünkben pedig a nemzeti közösség képviseletére és érdekérvényesítésére – életüket és jövőjüket föltevő törvényhozási harcosok mégis rendelkeztek a legfontosabb adományokkal: ésszel, akarattal, erkölcsi tartással.
És biztos az, hogy azokban az első lázas-veszélyes években vállalásuk sokkal inkább szolgálta a közösség eszméit és eszményeit, céljait, mint személyes érdekeiket. (Az arány – becsüljük úgy: nyolcvan százalék a húszhoz – ma is az, csak fordítva érvényes, miután a politikai pályának felvillantak új meg új lehetőségei.)
Szabó Károly szenátor úr múlt heti halála legelőször azokat az úttörőket juttatja eszünkbe, a kedves jó Domokos Gézával az élen, akik az egészségükkel fizettek ezért a vállalásukért, a magyar ügy képviseletéért. Érdekes csoport, tagjaiban közös, hogy rendkívül komolyan vették az adott szót, tiszteletben tartották a játékszabályokat, kerülték a demagógiát, példát mutattak demokratikus elkötelezettségből, és dolgoztak megfeszítetten.
Meg hát volt, van még valami bennük, ami ezekben a bonyolult időkben szintén időszerű: az a politikai méltóságérzet, amelynek lényegét Markó Béla szövetségi elnök nemrég úgy fogalmazta meg: semmilyen körülmények között nem hagyunk diktálni magunknak, ami azt jelenti, hogy nem hagyjuk fölülírni választott érdekvédelmi szervezetünk legitimitását. Sem Bukarestből, sem Budapestről, egyik nemzetállami önkénytől sem. Nem tántorítanak el sem túlhatalmi demagógiák, sem koncepciós fenyegetések.
Ők, ott fenn, az RMDSZ elhunyt parlamenti képviselői, a végleges nagy áthonosítás után már helyes kis frakciót alakíthattak. Átmeneti helyzetünkben jó lenne néha felnézni, hogy ez a csoport milyen elvi döntéseket hozna a legfontosabb, sorshatározó politikai stratégiai, erkölcsi kérdésekben.
Ágoston Hugó. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kiszivárgott a Maros megyei RMDSZ zárt TKT-ülésének hangfelvétele
Kiszivárgott egy hangfelvétel, amely a Maros megyei RMDSZ január 27-én, zárt ajtók mögött lezajlott területi küldöttgyűlésén készült, miután a sajtó képviselőit távozásra kérték. A felvételen – amelyet vélhetően az ülés egyik résztvevője készített – hallható, amint Borbély László ügyvezető alelnök, a Területi Küldöttek Tanácsának (TKT) elnöke megnyitja az ülést, majd az RMDSZ-elnökjelöltek röviden ismertetik programjukat, Olosz Gergely kivételével, aki nem volt jelen, és levelet küldött a testületnek. Eckstein-Kovács Péter kifogásolja az gyűlés demokratikus jellegét, mivel az újságírók nem vehetnek részt a tanácskozáson.
Miután a testület egy perces néma csenddel adózik a nemrég elhunyt Szabó Károly RMDSZ-szenátor emlékének, a jelen lévő két elnökjelölt – Eckstein-Kovács Péter és Kelemen Hunor – egyenként tíz percben ismertetik célkitűzéseiket és programjukat.
Hotnews hírportál által közzétett, mintegy száz perces hangfelvétel szerint Borbély László szavazásra bocsátja, hogy az ülés zárt ajtók mögött folyjon, a Maros megyei RMDSZ Területi Állandó Tanácsa és az ügyvezető elnökség javaslatára. A 86 küldött közül 73 volt jelen az ülésen, a szavazáson pedig egy ellenszavazattal támogatták, hogy a jelöltek meghallgatása és a tanácskozás zárt ajtók mögött történjen. Sokat jártam az országban, de ilyen még nem volt, hogy a sajtót kirakni, hogy a személyre szóló szavazás ne legyen titkos, ezzel transzparencia, demokrácia köszönő viszonyban nincsen” – kezdi beszédét Eckstein-Kovács Péter.
Eckstein kifejti, változtatni kell az RMDSZ-vezetőség struktúráján, a döntéshozatalba be kell vonni a helyi szervezetek vezetőit és az RMDSZ-es polgármestereket is. Nem támogatja a szervezet túlbürokratizálását, és nem támogatja a politikai alelnöki tisztség létét sem. Egy politikai struktúrában az elnök dönt és ő is kommunikál politikai síkon, egy politikai alelnök gyengíti az elnök pozícióját, fejti ki. Karcsúsítani kell az ügyvezető elnökséget, de nem kell megszüntetni.
Eckstein többek között azt is elmondja: sem Tőkés László, sem Orbán Viktor, sem pedig Traian Băsescu oldalán nem áll. „De elmentem, és beszéltem Tőkéssel, mivel kell a közös akarat ahhoz, hogy 2012-ben ott ott legyünk” – fogalmaz.
Kelemen Hunor beszédében kifejti, tizennégy éve dolgozik az RMDSZ-ben, és tudja, mit kell tenni, hogy 2012-ben és 2016-ban sikerüljön megvalósítani azokat a célkitűzéseket, amelyeket a szövetség követett az alatt a 18 év alatt, amíg Markó Béla állt az élén. Kelemen szerint ő és sokan mások Markótól, a Kárpát-medence legnagyobb magyar politikusától tanulták mindazt, amit tudnak, de hangsúlyozza: ő nem Markó Béla, döntései pedig a saját döntései lesznek, a legszélesebb konzultációk alapján.
Kelemen leszögezi: ha őt választják RMDSZ-elnöknek, Borbély Lászlót javasolja majd politikai alelnöknek, mivel a tapasztalatára, tudására szükség van, de azt is javasolja majd, hogy a területi szervezetek jelen legyenek a szövetség vezető testületeiben.
„Az RMDSZ-nek egyetlenegy szövetségese van, ehhez pedig én a végsőkig ragaszkodom” – szögezi le Kelemen Hunor. Hozzáteszi, ha szükséges, újra kell tárgyalni a koalíciókat, erre ő képes, mivel a román politikai pártokkal jó kapcsolatokat tud építeni és jól tud kommunikálni.
A magyar-magyar kapcsolatokról Kelemen azt mondja: 2012-ig ki kell alakítani egy olyan együttműködést, amely „a parlamentbe jutásunkat nem veszélyezteti”.
„Ezért az EMNT-vel, az EMNT-ből alakuló párttal érdemes tárgyalni, és ahogy meg tudtunk egyezni 2009-ben, ha szükséges, meg tudunk egyezni 2012-ben is. Az MPP-vel én nem látom ebben a pillanatban a lehetőségét, hiszen ővelük egyszer már versenyeztünk, és megnyertük a versenyt 82 százalékkal az önkormányzatokban”.
A magyar kormánnyal is rendezni kell az RMDSZ viszonyát, erre pedig Kelemen Hunor alkalmasnak tartja magát. A kongresszus után ezt a viszonyt rövid időn belül rendezni lehet, teszi hozzá. Ezt követően az egyik TKT-küldött nehezményezi, hogy – mint mondja – túl gyorsan kell dönteni a támogatandó jelöltről, mivel a testületnek nem volt elég ideje áttekinteni a programokat, és több időt kellett volna adni a jelölteknek is terveik ismertetésére. Borbély László szerint az utóbbi másfél hónap az elnökválasztásról van szó az RMDSZ-ben, a jelöltek ismertek, tehát nem igaz, hogy nem lehet dönteni.
Ezt követően Kelemen Atilla, a Marosa megyei RMDSZ elnöke felszólalásában kikéri magának, a szervezet nevében is, „hogy Maros megyében nincs demokrácia”, ahogy azt Eckstein-Kovács Péter állítja.
A pártok belső dolgaikról a sajtó kizárásával döntenek, ezért helyes „ezt a technikai jellegű ülést” zárt ajtók mögött tartani, hangsúlyozza.
„Eckstein-Kovács Péternek számtalan nagyon jó tulajdonsága van, egy bátor, kiállós ember, de azért azt sem tudom szem elől téveszteni, hogy én nem szeretném, ha éppen Băsescu tenne nekünk elnököt” – fogalmaz Kelemen Attila. Hozzáteszi: azt sem szeretné, és ezt a másik jelöltnek is megmondta korábban „hogy valamelyik magyarországi párt gondolná azt, hogy ezentúl az RMDSZ a zsebében lesz, és majd akkor csepegtet valamit nekünk, ha úgy gondolja, hogy megérdemeljük.”
„Mi, az RMDSZ állandó tanácsa, amelyben heten vagyunk, elemeztük ezt a versenyfutást, (…) és a Maros megyei TKT elé terjesztettük javaslatként, hogy a Maros megyei szervezet Kelemen Hunort támogassa” – mondta Kelemen Atilla.
Ezt követően Kelemen Kálmán is sérelmezi, hogy az ülésről kizárták a sajtót. „Nekem ne magyarázza Kelemen Attila, hogy a sajtót nem engedem be. (…)
Akármilyen állandó tanácsi döntés antidemokratikus most, amikor végre verseny van az RMDSZ-ben, és demokratikusan dönthetünk. Akkor miért megyünk Nagyváradra? Azért, hogy valakiknek a véleményét ott mint valami szavazó robotok képviseljük? Véleményekről lehet itt dönteni, de arról, hogy kit támogatok és kit nem, törvényellenes és demokráciaellenes” – fogalmaz Kelemen Kálmán.
Borbély László erre elmondja: a TKT-ülésen arról döntenek, hogy kit támogat a megyei RMDSZ, de ez nem „kötelező mandátum” a kongresszusra.
Felszólal Markó Béla szövetségi elnök is, aki elmondja: az RMDSZ nem volt kötelező, hogy minden megyei szervezetnek ki kell nyilvánítania, hogy melyik jelöltet támogatja, az viszont igen, hogy a jelölteknek meg kell szereznie a minimális támogatottságot. „Az elnököt a kongresszuson választják, február végén, titkos szavazással. És a küldöttek kezét senki sem tudja megfogni, senkinek sincs joga a küldöttek helyett szavazni” – szögezi le. Ezen az ülésen a TKT csak ajánlja, javasolja, sugallja, kéri, hogy a küldöttek hogyan szavazzanak, de nincs szó arról, hogy a küldötteket ilyen vagy olyan szavazásra kényszerítse.
Markó demagógiának nevezi azt a vélekedést, hogy a sajtónak jelen kell lennie minden RMDSZ-döntés meghozatalakor. Ez nem a demokrácia megsértése, mondja Markó. „Már eddig is mennyi minden elhangzott, amit nem szívesen látnánk viszont a sajtóban, nem azért mert nem vállaljuk a véleményünket, de itt tisztán, világosan, sarkosan, néha bántóan elmondjuk egymásnak a véleményünket. A zárt tanácskozásnak ez a lényege, nem a titkolózás, hogy ne arra gondolva beszéljen egyikünk sem, hogy azzal foglalkozzék, hogy ebből holnap az újságban mit lát viszont.
Markó Béla elmondta: számára megtisztelő ugyan, hogy felmerül: ki áll hozzá közelebb, vagy távolabb, de – mint mondja – nem ez a lényeg, hanem az, hogy ki képes vezetni a pártot úgy mint Markó, másokkal együtt.
A szövetségi elnök arra kéri a jelenlévőket: ne arra gondoljanak, hogy ki kivel érti meg magát, hanem mindannyian értsék meg egymást az RMDSZ javára.
Markó szerint fontos a kapcsolat a román pártokkal, de az RMDSZ-nek úgy kell koalíciós politikát folytatnia, hogy ne kötelezze el magát véglegesen sem Traian Băsescu, sem a PDL, a PNL vagy a PSD iránt. Fontosnak nevezi ugyanakkor a Magyarországgal való kapcsolatok szorosabbra zárását is. Mint ismeretes, az RMDSZ-elnök-jelöltek közül a szövetség Maros megyei szervezete Kelemen Hunort támogatja. A január 27-i küldöttgyűlésen a művelődési miniszter 53 szavazatot kapott, míg Eckstein-Kovács Péterre 18, Olosz Gergelyre pedig egy személy voksolt. Krónika (Kolozsvár)

Átvenni nehéz, átadni még komplikáltabb?
Mint tegnapi lapunkban olvashatták, kemény szópárbajokra is sor került, sőt sértegetések is elhangzottak a Szövetségi Képviselők Tanácsa szombati ülésén.
Napirend előtti felszólalásában Eckstein Kovács Péter elnökjelölt Kovács Péter kongresszusi biztos mandátumának visszavonását követelte, mert véleménye szerint nem bizonyított pártatlanságot a kampány során, ugyanakkor azt kérte, hogy állítsanak fel szavazófülkéket a szavazás tisztaságának biztosítása érdekében, hogy megvalósuljon a belső demokrácia, s a szavazás „titkos jellegét ne zavarják kamerák”.
Frunda György szenátor azt szerette volna tisztázni, hogy milyen vitát folytatnak a programról és az alapszabályzatról, mert ha az SZKT elfogadja vagy elutasítja a beterjesztett módosításokat, azzal megfosztja a kongresszusi küldötteket, hogy véleményt mondjanak a dokumentumokról. Válaszában Takács Csaba megbízott ügyvezető elnök bejelentette, hogy a fülkéket megrendelték.
Eckstein Kovács Péter kérését, hogy a jelenlegi kongresszusi megbízott helyére egy olyan személyt nevezzenek ki, aki nem szubjektív és pártatlanul biztosítani tudja a kongresszus megszervezését, a testület elutasította.
Frunda György bejelentését, hogy a módosító javaslatokat a szombati SZKT előtti csütörtökön délután kapták kézhez, így nem volt alkalmuk megtárgyalni ahhoz, hogy véleményt formáljanak azokról, és a felvetésre, hogy az eljárás nem elégíti ki a demokrácia minimális követelményeit sem, hiszen „120 ember nem dönthet 600 helyett”, szintén elutasították.
„Nem vagyunk egyformák, de összetartozunk”
Markó Béla kijelentette: „nosztalgiája támadt” a ’90-es évek iránt, amikor „zamatos viták” hangzottak el az SZKT-ban. „Hordaléka van a többes jelölésnek, de azért annyi nem kéne legyen, hogy utána ne tudjanak együtt dolgozni. Nem vagyunk egyformák, de összetartozunk”, figyelmeztetett az RMDSZ elnöke.
A vita során felszólalók nagy része arra figyelmeztetett, hogy nem az RMDSZ-en belül kell keresni az ellenséget, és meg kell tartani a szervezet egységét, meg kell erősíteni szövetség jellegét, és egységesen, egy irányban munkálkodva kell dolgozni azért, hogy a szövetség ott legyen a parlamentben.
Lakatos Péter képviselő ezzel kapcsolatosan idézte Ferenc Jóskát, aki, amikor Bécsben az osztrák–magyar meccsről hallott, azt kérdezte, ki az ellenfél? Szabó Ödön, az RMDSZ nagyváradi ügyvezető elnöke szerint 2004-2008 között az önkormányzatok hozzászoktak, hogy csak kérni kell, és megkapják a támogatást. Viszont kérni csak akkor lehet, ha „elegen vagyunk a parlamentben”. Kelemen Kálmán, az RMKDM elnöke egyperces emlékezésre kérte fel a testületet a nemrég elhunyt szatmári szenátor, Szabó Károly emlékére, majd a magyar miniszterelnök-helyettessel folytatott megbeszéléseiről számolt be. Katona Ádám úgy vélte, arra megy ki a játék, hogy „bebetonozzák az aranycsapatot”, azaz a „neptunosokat”; számon kérte Szovátát, amelyet „eljátszottak”, szemére vetette Markó Bélának, hogy 20 év alatt egyszer beszélgettek, akkor, „amikor még egy csapatban játszottak”.
„Felejtsük a múltat, kezdjünk új lapot”, mondta, felszólítva a jelenlegi vezetést: „lépjen hátrább”, hozzátéve, hogy „az eltelt 20 éves neptuni politizálás legalább 40-et vett el az életéből.”
Elnökjelöltek a mikrofonnál
Eckstein Kovács Péter szerint rég nem volt igazi megmérettetés az RMDSZ-ben, nem fektettek le szabályokat sem, s amikor szabályozást kért, válaszra sem méltatták. Ugyanakkor megemlítette az udvarhelyszéki RMDSZ-gyűlést, amelyen részt vettek és vitát is folytattak az elnökjelöltek. Ennek a kampánynak „felhajtó ereje is volt, az emberek igénylik a vitát, a bemutatkozást”, tette hozzá. Végül leszögezte: „Mindenkinek érdeke, hogy a kongresszus fair és demokratikus módon folytatódjon le”.
Kelemen Hunor felhívta a figyelmet, hogy az RMDSZ az elmúlt 21 évben azért volt sikeres, mert Erdélyre figyelt. „Nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk az erdélyi jelenlétre. Az erdélyi magyarokra figyeltünk akkor is, ha ellenzékben voltunk, akkor is, ha kormányon, amikor nyelvi, közösségi jogainkról döntöttünk a parlamentben és akkor is, amikor az oktatási törvényt kiharcoltuk. Ez a mi erősségünk, ezt kell figyelemmel követnünk az elkövetkezőkben is, és akkor elmondhatjuk, az RMDSZ jó úton halad”.
Olosz Gergely, mint mondta, azért vállalta a megmérettetést, mert azt akarja, hogy „a magyarok nyerjenek, jólét legyen a magyar családokban, versenyképessé tegyük közösségünket, s minden Romániában élő magyar tudja, hogy nincs egyedül.” Véleménye szerint „nem az RMDSZ kell vezesse a magyarságot, hanem a magyarság kell az RMDSZ irányítója legyen”. Egyenlő esélyt és támogatást kért, mert „egyetlen cél, hogy a magyarok nyerjenek”, hangsúlyozta Olosz Gergely.
Csak egységes politikai képviselet és egységes politikai föllépés biztosítja a parlamenti jelenlétet
Markó Béla válaszában mindenekelőtt tisztázni kívánta az „irritált és szálkás” felszólalókkal és háborgókkal, hogy lehet dicsérni vagy bírálni, de ő nem elnökjelölt, és nem aznap (sz.m.: az SZKT-n) választanak elnököt, hanem a nagyváradi kongresszuson. Meglepte, hogy egyesek „szívesen rúgnának a döglött oroszlánba”, annak ellenére, hogy ezelőtt néhány hónappal még azt tapasztalta, hogy a többség a stabilitást és a folytonosságot akarta, s többen kérték, vállalja továbbra is az elnökséget. Csodálkozott, hogy néhány hónap alatt minden megváltozott. Ezért kérdezte, miért baj az, ha véleményt mond, miért „olyan rémséges perspektíva, miért olyan szörnyű veszély, ha Markó a tapasztalatát esetleg fölajánlja a továbbiakban is az RMDSZ javára?” Visszautasította a vádat, amely szerint a háttérből akarja irányítani a szervezetet, mert, mint mondta, ha továbbra is vezetni kívánta volna, jelöltette volna magát. Arra kérte kollégáit, ne idézzék pontatlanul a Magyarországgal való viszonyról szóló nyilatkozatait, ő egyenlő közelségben, nem egyenlő távolságban akart lenni a mindenkori magyar kormánnyal, ezt állította akkor is, amikor azok, akik most kormányon vannak, ellenzékben voltak, s akik most ellenzékben vannak, kormányon voltak Magyarországon az elmúlt nyolc esztendőben.
Felhívta a figyelmet, hogy „az erdélyi magyarság és az RMDSZ az elmúlt 21 esztendőben bebizonyította, hogy csakis az egységes politikai képviselet és az egységes politikai föllépés biztosítja a parlamenti jelenlétet, alapvetően meghatározza az országon belül a magyar-román viszonyt és alapvetően meg tudja határozni a két ország viszonyát is. És aki ezt nem hiszi, nézze meg, hogy ebben a pillanatban Románia viszonylatában micsoda nehéz helyzet van, mennyit kínlódnak mindkét ország demokratikus erői, hogy valamiképpen helyrekalapálják az elrontott viszonyt”(...) „Minden Kárpát-medencei politikus tudatában kell legyen annak, hogy nincsen más út, mint egységes politikai képviselet Erdélyben. Így kellene legyen a Vajdaságban és így kellene legyen Szlovákiában is, és ehhez kérek én támogatást, és ezzel kapcsolatosan mondom el a lehető legélesebben a véleményemet, amikor azt érzékelem, hogy mások a nyakunkra pártokat akarnak szervezni...”
A beszéd közben, miután többször bekiabált, Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform vezetője felugrott, és szitkozódva kivonult a teremből: „Kimegyek, elegem van ebből a bandából. Menjenek a fenébe, aljas gazemberek!” kiabálta.
A továbbiakban a testület megvitatta az RMDSZ alapszabályzatát és programját. Négy platform, a szociáldemokrata, a kereszténydemokrata, a Nők a nőkért platform és a Szabadelvű Kör javaslatára határozatot fogadott el a szavazás lebonyolításáról: a kongresszuson a szavazás zárt fülkékben történik, kizárva a szavazás befolyásolásának a lehetőségét. Népújság (Marosvásárhely)

Markó Béla: az RMDSZ közös szellemi vagyonunk
A kongresszuson az 555 igazolt mandátumú küldött közül 533 jelent meg, ami 97 százalékos részvételi arányt jelent. A napirend elfogadása után Markó Béla leköszönő elnök tartott beszámolót, amelyben hangsúlyozta: a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben lévő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek.
Markó emlékeztetett: a szervezet partneri viszonyt alakított ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikusi gárdája van. A pártelnök emlékeztetett a szövetség a kilencvenes évek elején megfogalmazott programjára, a menet közben elfogadott cselekvési programokra, az 1993-ban az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumra. Azoknak a dokumentumoknak a legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelés, hiszen ahhoz mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség – mondta a szónok. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben – fűzte hozzá.
A romániai magyarság egységének gondolata alkotta a leköszönő elnök beszédének gerincét. Felidézte, hogy az alapvető szembenállás az elmúlt két évtizedben a „mérsékeltek és radikálisok” között volt tapasztalható. „Azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét” – emlékeztetett. A tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az – vélte a szónok –, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel.
„Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik... a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket” – állapította meg az elnök. „Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget” – mondta Markó. A szervezet két évtized során elért vívmányai között említette, hogy a magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír, ma a magyarok nemzeti ünnepét az államelnök és miniszterelnök köszönti, szimbólumaik használatát kormányhatározat szavatolja, köztéren áll az aradi Szabadság-szobor, az oktatás területén sikerült a magyar közösség számára kedvezőbb jogszabályokat elfogadtatni.
Felidézte, hogy az RMDSZ az elmúlt négy évben kiállta az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával és az oktatási törvény elfogadásával minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére kiállta a „reformkormányzás” próbáját is.
Markó beszélt az önálló erdélyi magyar politika eszméjéről, hangsúlyozva: szerinte nem volt ellentmondás az önálló erdélyi magyar politika Kós Károly és kortársai által vallott eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között. „Mindennapos dilemmánk – mondta –, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg”. Markó megállapította: Magyarországon is sokak haragját magára vonta amiatt, hogy makacsul kitartott az egyenjogú, partneri viszony elvénél.
Takács Csaba köszönetet mondott Markó Béla szövetségi elnöknek a 18 éves elnöksége alatt kifejtett munkájáért. Az RMDSZ megbízott ügyvezető elnöke könnyekig meghatottan fejtette ki: Markó Béla a közelmúltban bejelentette, hogy nem kíván indulni még egy elnöki mandátumért. Ezért az RMDSZ X. kongresszusa nem csak négy évet értékel és zár le, ennél sokkal többre hivatott: egy korszakra, pontosabban 18 évre tekint vissza. Leszögezte: ez a 18 év nem volt más, mint egy örökös küzdelem az erdélyi magyarság felemelkedéséért. „Ha a visszatekintést az elmúlt 18, vagy az RMDSZ 21 éves múltjára irányítjuk, elmondhatjuk azt, hogy ebben a történetben nincs semmi újszerűség. Hiszen a szülőföldön való megmaradás ezeréves dilemmáját éltük át újra Erdélyben, miszerint mindent vagy semmit, mindent, amit lehet, avagy valamit valamiért elv határozza meg a magyarság fennmaradásáért folytatott küzdelmet a honfoglalástól napjainkig” – mondta.
Takács szerint ami húsz évvel ezelőtt elkezdődött, az egy álom, amit mindannyian RMDSZ-nek hívtunk. Minden magyart átölelt ez a szervezet, védett, bátorított, büszkeséget, dacot és konokságot, elismerést és megbecsülést, időnként csalódást, de mindig biztonságot talált benne az erdélyi magyar. „Nem csak talpra álltunk általa, hanem emelt fővel tehetjük azt magyarként Romániában” – mondta. Hozzátette: az elmúlt 18 évben ezen az úton vezette Markó Béla, az RMDSZ elnökeként a szövetséget olyan politikusként, aki tudott választani az elmúlt századok történelmi tapasztalataiból.
Takács Csaba beszédét követően a színpadra hívta Markó Bélát, és köszönetképpen Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet ábrázoló domborművet adott át nagy taps közepette a leköszönő elnöknek.
A szövetségi elnök beszámolójának értékelése késő délutánig elhúzódott, a hozzászólások után Markó Béla megköszönte az elhangzott méltatásokat, azokét is, akik az elmúlt években inkább kritikusai voltak. Visszautalt azokra a személyekre, akikkel a szövetségben együtt dolgozott, de akik azóta eltávoztak az élők sorából, s a kapott köszönetek egy részét rájuk hárította: elsősorban Domokos Gézára, Sütő Andrásra, Demény Lajosra, Szabó Károlyra, Pálfalvi Attilára, Csiha Kálmánra, Szabó Árpádra és másokra emlékezett. A többi köszönetet az RMDSZ-ben jelenleg is dolgozó személyeknek adta tovább, akik minden nyűg és baj dacára szolidárisan dolgoznak a közösség érdekében.
„Nem a jó elnök teszi a jó szövetséget, hanem a jó szövetség teszi a jó elnököt” – mondta. Hozzátette: arra bíztatja a következő elnököt, hogy szeresse a szövetséget.
A küldöttek a szövetségi elnök beszámolóját egyhangúlag elfogadták
Szabadság (Kolozsvár)

Széttörték az információs táblákat Csíkszeredában
Megrongáltak több információs táblát az éjszaka leple alatt ismeretlenek Csíkszereda központjában. A turisztikai célokat szolgáló pannókat alig egy hete adták át hivatalosan a városnak.
Csíkszereda forgalmas részein 15 turisztikai információs táblát helyezett ki az Új Összefogás Egyesület az Erdélyi Kárpát-Egyesület csíkszéki szakosztályával közösen. Hivatalosan december 29-én adták át a városnak, de nem sokáig maradtak épek a tájékoztató táblák, ugyanis ismeretlenek január 5-ről 6-ra virradó éjszaka kettőt közülük összetörtek, egyet pedig megrepesztettek. A szándékos ropngálást egyelőre nem erősítették meg hivatalosan, de minden jel erre mutat: a kettőbe tört tábla Petőfi Sándor utcában, a széttört borítólemezű pannó a Gál Sándor szobor közelében valamint a megrepedt tábla a Majláth Gusztáv Károly téren. Az információs táblák egyébként a városba látogató turisták és a lakosság tájékoztatását, Csíkszereda nevezetességeinek bemutatását és népszerűsítését hivatottak szolgálni.
„Sajnos a vandalizmus ellen nem tudunk mit tenni, ez ellen csak a jóérzés tudna tenni. A pannók darabja körülbelül 1000 euróba került felszereléssel együtt. A rongálás után a kár értéke pedig meghaladja a 2000 lejt – közölte Szabó Károly a Erdélyi Kárpát-Egyesület csíkszéki szakosztályának elnöke – természetesen vissza fogjuk állítatni, amint lehetőségünk lesz rá. A táblákat átadtuk a város gondozásába, igaz egyelőre csak jelképesen, de reméljük, hogy ők is segítenek ebben” – tette hozzá.
A járókelők értetlenül bámulták az összetört információs táblát a Petőfi Sándor utcában.
„Ez vandalizmus, ez egyértelműen vandalizmus, nagyon sajnálatos, hogy ilyenek vannak, az otthoni neveltetés hiánya a fő oka – magyarázta egy csíkszeredai lakos, egy másik is éppen a táblát vette szemügyre közelről: „Nem szép, éppen most nézem, hogy mit csináltak, valamelyik nap itt a csatornát törték le, a fákat is kitörik, nem szép dolog az ilyen”– méltatlankodott.
„Az esetek többségében sajnos nem kerülnek meg a tettesek –válaszolta megkeresésünkre Szőke Domokos alpolgármester – így a város kénytelen közpénzből helyreállítatni a megrongált közjavakat: az út menti fákat, a közúti táblákat, a letört csatornákat, az ellopott csatornatetőket. Kérjük a lakókat, hogyha észlelnek ilyen jellegű tevékenységet, azt jelezzék a rendőrségnek, vagy mobiltelefonjukkal készítsenek fényképet és küldjék el a Polgármesteri Hivatalhoz vagy a rendőrséghez” – fogalmazta meg kérését az alpolgármester.
Gheorghe Filip rendőrségi szóvivő is kiemelte a lakossági együttműködés fontosságát, felhívta a figyelmet arra, hogy a vandalizmust csupán a lakók segítségével lehet visszaszorítani.
„Mindent megteszünk, hogy ilyen rongálások ne forduljanak elő, kérjük ebben a polgárok segítségét is, hogyha szemtanúi egy ilyen vandalizmusnak, akkor jelentsék fel és segítsenek az elkövetők azonosításában, azért, hogy felelősségre vonhassuk őket” – hangsúlyozta a rendőrségi szóvivő.
Legtöbbször az út menti facsemeték, az esővízcsatornák, a padok, a kukák, telefonfülkék és közúti táblák esnek a vandálok áldozatául. Sokan úgy gondolják erejüket fitogtató, vagy az alkohol hatása alatt lévő fiatalok követik el a közjavak rongálását. Azt nem tudni, hogy valójában kik az elkövetők, az biztos a városlakók igenis tehetnek a környezetük rendben tartásáért. Egyébként a közjavak megrongálásáért pénzbírsággal és akár egy hónaptól – 3 évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatják a tetteseket.
Barabás Hajnal
csh.ro 
Erdély.ma

Az élhető város: interneten is mehetsz a könyvtárba
Új szerver, új program, nyílt rendszer: ha minden a terv szerint halad, február elsejétől a városi könyvtár egy teljesen új, számítógépes, olvasóbarát rendszerre áll át. Nem mintha eddig nem lettek volna barátságosak az ott dolgozók, de az új program elindulása után nekik is könnyebb lesz, de neked is. Amennyiben látogatod a könyvtárat.
Székelyudvarhely városi könyvtárában már több mint tíz éve használnak egy számítógépes programot, de ez csak a könyvtárosoknak nyújt segítséget. Hiányzik belőle az olvasók felé mutató rész, ezt szerették volna létrehozni: habár a program gyártóját megkeresték, a bővítésért olyan összeget kellett volna fizetni, amit a könyvtár képtelen lett volna előteremteni.
Szabó Károly igazgató szerint ezután esett a választás a HunTéka könyvtári rendszerére. Az udvarhelyi könyvtár Erdélyben a hatodik lesz, amely csatlakozik a rendszerhez, eddig a Sapientia Tudományegyetem karai, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem és a Gyulafehérvári katolikus papnevelő intézet használja ezt a megoldást.
Nézzünk bele!
A könyvtárak listáját böngészve találunk néhány ismerős intézményt. Vegyük például a csíkszeredai Sapientiát, s keressünk egy szakkönyvet. A baloldalt található gyorskeresőbe, a szerzőhöz Balázs Lajos nevét begépelve pillanatok alatt megkapjuk a listát a neves néprajztudós munkáiról – mármint azokról, amik megvannak az egyetem könyvtárában. Hat találatunk van, ebből válasszunk ki egyet, tegyük fel, hogy ki szeretnénk kölcsönözni.
A Menj ki én lelkem a testből... cíművel próbálkozunk, amiben a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokról olvashat a hallgató. A kiadvány adatai között azt láthatjuk, hogy a kötetből egy példány van, ami kölcsönözhető és hozzáférhető, így már indulhatunk is utána.
Ez természetesen csak egy kis ízelítő, az udvarhelyi könyvtárban azonban, a rendszer élesítése után, ugyanilyen könnyedséggel tudjuk böngészni a katalógust.
Zárás az átállás idejére
A kölcsönzés ezután vonalkód-leolvasóval történik, ezért az elmúlt hónapokban a könyvtár teljes állományát vonalkóddal látták el, s februártól az olvasók kártyái is vonalkódosak lesznek – a folyamat egyszerű, de előbb a könyvtárosoknak is el kell sajátítaniuk a tudnivalókat.
A képzés rövid kieséssel is jár, így január 23-24-én biztosan zárva lesz az intézmény az olvasóközönség előtt, ugyanis ezeken a dátumokon a munkaközösség, szakirányítók segítségével, megtanulja kezelni az új rendszert. Hasonló okokból számíthatunk arra, hogy február elején is zárva lesz néhány napig az épület.
A könyvek útja
Az újdonságok közül Szabó Károly megemlítette azt is, hogy a rendszer nemcsak a kölcsönzés folyamatát segíti, de a kölcsönzési idő lejárta után, a késedelemnél automatikusan e-mailt, majd SMS-t küld az olvasónak, akárcsak a bankok, tévé- és internetszolgáltatók, vagy a telefontársaságok. Ezáltal könnyebben követhető lesz a könyvek útja a polcról az olvasóig, majd vissza.
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az eddigi, klasszikus kartoték-rendszerrel, Szabó azt válaszolta, hogy egyelőre nem tűnik el. „Érzelmi okokból egyelőre megtartjuk, mert például az elektronikus rendszer is leállhat. De idővel eltűnik a régi rendszer”.
Az új számítógépes program tehát megkönnyíti a könyv útját az olvasóhoz, illetve fordítva – a város művelődési életének részeként a könyvtár is élhetőbb lesz.
Pályázatból készül
Az új rendszer összesen 1,8 millió forintba kerül. Ebből 1,2 milliót kifizetett a könyvtár, amit a Bethlen Gábor Alapból pályázott, illetve a polgármesteri hivatal vásárolta a hardvereket, a szervert, kódolvasót, nyomtatót. A fennmaradó összeget szintén pályázatokból teremtik elő.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Az interneten is megtekinthető az udvarhelyi könyvtár kínálata
Jövő hónaptól már az interneten is megnézhetjük, hogy milyen köteteket kínál olvasóinak a székelyudvarhelyi városi könyvtár, továbbá azt is otthonról ellenőrizhetjük, hogy az általunk kiszemelt könyv éppen kölcsönözhető-e.
Az újítás a székelyudvarhelyi városi önkormányzat finanszírozásával megvásárolt szervernek és igen drága programnak köszönhető, melyre egy sikeres pályázat révén kapott támogatást az intézmény, és amely a továbbiakban a könyvtár mindennapi tevékenységét is jelentősen megkönnyíti.
„A HunTéka könyvtárkezelő programot a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. kiírásán nyert pályázat révén sikerült megvásárolni, ennek értéke 1 millió 800 ezer forint” – mondta el a Krónikának Szabó Károly, a könyvtár igazgatója. Hozzátette: időszerűvé vált a régi könyvtárkezelő lecserélésére, az elektronikus alap segítségével ezentúl pillanatok alatt minden adat láthatóvá válik, anélkül, hogy hosszú perceket kellene eltölteni az adatlapok kikeresésével, például, hogy az illető mikor kölcsönözte ki a könyvet, milyen tartozásai vannak, és hasonló fontos információk.
A könyvtár munkatársait január utolsó hetében Szegedről érkező szakembercsoport tanítja be az új rendszer kezelésére, s bár azt tervezik, hogy február elejétől már az új programmal fognak dolgozni, idő kell, amíg a könyveket és az olvasók kártyáját is vonalkóddal látják el. A könyvtár munkatársai addig sem ülnek tétlenül, hisz jelenleg is a tavalyi év folyamán adományba kapott, több ezer könyv rendszerezésén dolgoznak azért, hogy bővítsék a 180 ezer példányt tartalmazó könyvállományt, hogy minél több új könyv kerülhessen az olvasók elé.
Dénes Emese
Krónika (Kolozsvár)

Őszi programjait ismertette az udvarhelyszéki EMNT
A nyáron előkészített programsorozatról számolt be az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki elnöksége szerdán, augusztus 29-én délelőtt. A szervezet – egyebek mellett – a magyar honvédség 1940. szeptember 17-ei bevonulásának képi emlékeiből készül kiállítást rendezni az esemény évfordulóján.
„Az élet is alakítja az EMNT tevékenységét, mert kötelességünk, hogy reagáljunk bizonyos közösségünket érintő eseményekre. Így kezdjük őszi tevékenységünket mindjárt szeptember elsején, a Székely Mikó Kolégium visszaállomosítása kapcsán meghirdetett Igazság Napján” – közölték az elnökségi tagok, Nagy Pál és Szabó Károly. A szervezet tehát elsején reggel 9 órakor autóbuszokat indít Székelyudvarhelyről, a Márton Áron térről. Az érdeklődők augusztus 31-éig, péntek délig jelezhetik részvételi szándékukat a 0266–210575-ös telefonszámon. Az utazás költségeit a helyi EMNT fedezi.
Folytatásként Szabó Károly, az EMNT udvarhelyszéki szervezetének alelnöke arról számolt be, idén sort kerítenek arra, hogy méltóképpen megemlékezzenek a Magyar honvédség 1940. szeptember 17-i bevonulásáról. „Székelyföld nagy szeretettel fogadta a bevonuló magyar honvédeket, és erről az örömteli eseményről nagyon sok fénykép is készült. Ennek emlékére az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezete ezeknek a fényképeknek a feltárását és nyilvánosságra hozatalát szervezi meg” – mondta el. A szervezet tehát felhívást intéz az udvarhelyszékikek felé: kutassák fel családi fényképalbumaikat, archívumaikat és jutassák el az 1940-es bevonulással kapcsolatos fényképeket, képeslapokat, esetleg más emléklapokat szeptember 14-én délután 17 óráig a székelyudvarhelyi városi könyvtárba. A domukentumokat helyben digitalizálják, majd az eredetit vissza is adják a tulajdonosnak. A másolatokból rendezett tárlat megnyitója szeptember 17-én lesz. A kezdeményezés kapcsán Nagy Pál, az EMNT udvarhelyszéki elnöke elmondta: az esemény tulajdonképpen beleillik az EMNT mindennapos munkájába a honosítás ügyintézése kapcsán, hiszen sok udvarhelyi fordul hozzájuk, aki részese volt a „Kis magyar világnak”.
A szervezet továbbá új programmal jelentkezik szeptember 30-án, a Magyar népmese napján is. A Civil Kurázsi Egyesület támogatásával a Magyarul csak helyesen, szépen elnevezésű akciósorozat révén udvarhelyi cégeket, intéményeket igyekszenek a magyar nyelv tudatos használatára ösztönözni. Egyébként anyanyelvünk megvédése érdekében ezt a kezdeményezést a helyi önkormányzat munkájában is kiemelten érvényesítenék.
A szervezet elnöksége végül arról számolt be, hogy a továbbiakban is folytatódnak a Magyar Állapolgárok Klubjának rendezvényei lovagrendek, címerek, demográfia és kőműves páholyok témákban, illetve az udvarhelyszéki szervezet idén is részt vesz az október 6-ai, illetve 23-ai megemlékezési ünnepségeken, valamint hogy a tavalyi rendezvény sikerén felbuzdulva a Civil Kurázsi Egyesülettel partnerségben november 17-én újból lesz jótékonysági Erzsébet-bál a Küküllő Szállodában. A rendezvényekkel kapcsolatos részletekért a szervezet Vár utcai irodájában lehet érdeklődni, illetve önkéntes szervezőnek, segítőnek is itt lehet jelentkezni.
Székelyhon.ro

Össze kell húzza magát az udvarhelyi könyvtár
Sokéves hercehurca után eldőlni látszik a székelyudvarhelyi városi könyvtár épületének tulajdonjogi kérdése: a legutóbbi bírói döntés értelmében a tulajdonosoknak vissza kell szolgáltatni az ingatlan egyharmadát. Az érintett épületszárnyban több raktár és vendégszoba is van, ezek elvesztése ugyan nem akadályozza a városi téka működését, a visszaszolgáltatás viszont nemcsak az intézetnek, hanem a városnak is nagy érvágás. Pánikra azonban Bunta Levente polgármester szerint nincs ok, a városvezetőség a mindenki számára megfelelő megoldás keresi.
„Tudomásom szerint júniusban járt le a tulajdonjogi per, minket nemrég értesítettek a polgármesteri hivataltól, hogy a visszaszolgáltatás módjára megoldásokat keressünk” – mondta el Szabó Károly könyvtárigazgató. A könyvtárépület históriája bonyodalmas, tudtuk meg az intézetvezetőtől, ugyanis a Kőkereszt téri ingatlan valamikor a MÜTF Oktatási Központot és egy másik épületet is magában foglalt. A tulajdonosok egy részét néhány éve sikerült kárpótolni, akkor azonban a könyvtár épületének ügye nem oldódott meg. „Elődöm a család egyik részét kárpótolta, a többi tulajdonos viszont kisemmizve érezte magát, ezért más megoldást nem látván peres úton próbálták visszaszerezni a könyvtár székhelyeként szolgáló épületet” – avatott be a részletekbe Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere.
Az említett épületszárnyban a két vendégszoba és társalgó mellett a kölcsönző egy része működik jelenleg, és többek közt az alagsorban két raktára is van a könyvtárnak. „Az régi épületet valamikor a város bővítette ki kétszeresére. Tehát a leválasztandó szárny egységes része az épületnek, az elválasztás több szempontból is körülményes lenne” – magyarázta Szabó Károly. Az intézetvezető egyébként javaslatot tett a városvezetésnek, hisz szerinte az ingatlan megvásárlása lenne az üdvös mind a város, mind a könyvtár szempontjából.
Egyelőre nem kell költözni
„Eléggé meggyötört ügy ez. Nehéz helyzetben vagyunk, mert az előző városvezetés viszonyulásának következtében sok keserűség felgyűlt a tulajdonosokban. Megpróbáljuk megtalálni az emberséges hangnemet és minél hamarabb a felek számára megfelelő megoldást keresni” – ígérte a polgármester. A legutóbbi bírósági döntés továbbá azt is kimondja, hogy a több száz négyzetméteres épületrészre a városnak visszamenőleg is ki kell fizetnie az évi közel 50 ezer lejes bért, az összeg pedig jelentősen megterheli majd a jövő évi városi kasszát, tudtuk meg Bunta Leventétől. Költözni azonban egyelőre nem kell – nyomatékosította a városvezető –, hisz az önkormányzat hároméves türelmi időt kapott, hogy az alárendelt városi könyvtár további sorsáról döntsön. „Két hét múlva ügyvédek jelenlétében találkozunk a tulajdonosokkal. A könyvtár sorsa iránt nem közömbös a város, folytatódik a visszaszolgáltatás feltételeinek egyeztetése, reméljük, a legjobb megoldás születik majd” – summázott Bunta.
Mellesleg Bunta Levente korábban portálunknak elmondta, hogy ingatlanhiánnyal küzd a város, hisz több iskola és alárendelt intézmény is bérelt épületekben működik. A városi könyvtáréhoz hasonló a Haáz Rezső Múzeum helyzete, melynek a jelenleg is székhelyéül szolgáló Kossuth Lajos utcai épületből jövő évig ki kell költöznie. Időközben azonban negyedmillió euróért az önkormányzat megvásárolta a Haberstumpf-villát, a tervek szerint jelentős felújítás után ide költözne a múzeum.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Digitális palackposta az udvarhelyi könyvtárnál
Felavatták Udvarhely első dead dropját: a városi könyvtár falába beépített adathordozó digitális „palackpostaként” működik, a rá feltöltött tartalomhoz bárki hozzáférhet és bárki bővítheti.
Az ún. dead drop ötlete 2010-ben született az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a berlini Aram Bartholl New Yorkban falba préselt egy USB pendrive-ot. Az adathordozón csupán egy használati útmutató volt. A falba zárt dead dropok lényegében offline fájlmegosztókként használhatók, bárki bármit felmásolhat rájuk, de a pendrive teljes tartalmát le is lehet tölteni.
A kezdeményezés székelyudvarhelyi meghonosítója Szabó Károly könyvtárigazgató, aki a városi könyvtár bejárata melletti falba préselt bele egy adathordozót. A digitális palackpostáról jelenleg két digitális könyv, Márai Sándor Füveskönyve és Bányai János Székelyföldi útmutatója, illetve a használati utasítás tölthető le. A dead dropot egy adatkábel segítségével lehet használni, ha történetesen ilyen nincs kéznél, akkor a könyvtárból lehet egyet kölcsönkérni.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro

Civilek szállnak harcba az udvarhelyi kultúráért
Négy székelyudvarhelyi kulturális intézmény – a városi könyvtár, a Művelődési Ház, a Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Táncműhely – jelenlegi vezetőinek hároméves munkáját értékelte a fenntartó udvarhelyi önkormányzat. Az elbírálás nagy felháborodást keltett, civilek online aláírásgyűjtést szerveztek, melyben egy másik, objektív elbíráló bizottság létrehozását, illetve az értékelés megismétlését szorgalmazzák.
Négy kulturális intézmény menedzserének 2009–2012 közötti tevékenységét értékelte a fenntartó, a folyamat első részeként az érintettek – Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója, Szabó Károly, a városi könyvtár igazgatója, Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója és Miklós Levente, az Udvarhely Táncműhely igazgatója – a hároméves periódusra vonatkozó tevékenységi beszámolójukat nyújtották be. Ezeket a helyi képviselő-testület által kinevezett háromtagú – két szakemberből és a fenntartó egy képviselőjéből  álló – bizottságok elemezték, és egytől tízig tartó skálán értékelték. Az így kapott értékelés után dőlt el, hogy ki vehetett részt a november elején lezajlott szóbeli vizsgán.
Az írásbeli és szóbeli értékelésen Elekes Gyula kapta a legnagyobb jegyet, 9,04-et, Szabó Károly 8,58-at, Nagy Pál pedig 8,41-et kapott, Miklós Leventét pedig be sem hívta interjúra a bizottság, hisz hároméves beszámolóját csak 4,93-asra értékelték. Mivel a könyvtár és a színház igazgatójának általánosa nem érte el a kilencest, ezért tisztségük megtartásáért versenyvizsgán kell részt venniük, Szabó Károly azonban korábban kijelentette: az adott körülmények között tovább nem vállalja a menedzseri pozíciót.
A kultúrigazgatók november 9–12. között nyújthatják be óvásaikat a fenntartóhoz, mint kiderült, ezzel a lehetőséggel mind Nagy Pál, mind Miklós Levente élni fog. A végleges eredményt ezek után, november 16-án teszik közzé.
Civilek a politikamentes kultúráért
A kulturális intézmények vezetőinek elbírálása nagy felháborodást keltett az udvarhelyiek körében: a civilek aláírásgyűjtést kezdeményeztek „Ne használják kulturális értékeinket politikai tisztogatásra!” jelszóval. Az online kitölthető petíció szövege: „Alulírottak, akik fontosnak tartják Székelyudvarhely kulturális sokszínűségét, a művelődéssel és művészettel foglalkozó intézményeink függetlenségét, politikamentességét, felkérjük a város vezetőségét, hogy álljon el ezen intézmények vezetőinek politikai alapon történő eltávolításától. Továbbá kérjük, hogy a Tomcsa Sándor Színház, az Udvarhely Táncműhely, a Városi Könyvtár és a Művelődési Ház vezetői munkájának az elbírálására hozzanak létre egy objektív, szakemberekből álló bizottságot. Szeretnénk azt hinni, hogy a város kulturális életéért folytatott munka nem válik politikai csatározások tárgyává. Köszönjük!”
A kezdeményezéssel rokonszenvezők a www.petitieonline.ro/petitie/56630147/semneaza internetes linken csatlakozhatnak a civil kezdeményezéshez.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Igazgatók mondanak le Székelyudvarhelyen
Az Udvarhely Táncműhely igazgatója, Miklós Levente benyújtotta fellebbezését a tevékenységét kiértékelő székelyudvarhelyi önkormányzathoz, és közölte, az eredménytől függetlenül nem folytatja intézményvezetői munkáját – számolt be a Székelyhon hírportál. Szabó Károly könyvtárigazgató pedig gazdasági okok miatt mond le a városi könyvtár vezetéséről.
A fenntartó múlt héten tette közzé az Udvarhely Táncműhely, a Tomcsa Sándor Színház, a Művelődési Ház és a városi könyvtár igazgatóinak hároméves tevékenységéről szóló beszámolók kiértékelőjét. Az eredmények civil körökben is felháborodást keltettek: az udvarhelyiek on-line aláírásgyűjtést kezdeményeztek, melyben újabb, objektív kiértékelést szorgalmaznak.
A kétfordulós – előbb írásos, majd szóbeli – beszámolókat háromtagú, két szakemberből és a fenntartó egy képviselőjéből álló bizottságok értékelték. A november 8-án nyilvánosságra hozott eredményekből kiderült: Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója megtarthatja posztját, Nagy Pál színházigazgatónak és Szabó Károly könyvtárigazgatónak versenyvizsgán kell részt vennie.
Miklós Leventét, akinek írásos beszámolója 4,93-as osztályzatot kapott, már interjúra sem hívták be. Az óvásokat hétfőig, november 12-ig nyújthatták be az érintettek, ezt Nagy Pál és Miklós Levente is megtette. A végleges eredményt november 16-án hozzák nyilvánosságra. Az Udvarhely Táncműhely vezetője azonban kedden, nyílt levélben kifejtette: a fellebbezés eredményétől függetlenül lemond az igazgatói tisztségéről. Nagy Pál színházigazgató írott beszámolóját 7,83-asra értékelték, ez a 9-es interjúval együtt 8,41-es átlagot adott.
Az igazgató benyújtotta fellebbezését a fenntartóhoz, amennyiben minősítése ezek után sem éri el a kilencest, versenyvizsgázni fog posztja megtartásáért. Nagy Pál hozzátette, habár a közvélemény szerint politikai tisztogatás zajlik az RMDSZ-többségű önkormányzat alárendelt intézményeiben, ő maga nem érzett politikai szándékot a döntés mögött. Szabó Károly könyvtárigazgató is hasonló helyzetben van: hároméves tevékenységének beszámolóját 8,58-asra értékelte a bizottság. A városi könyvtár vezetője azonban lemond a tisztségéről, elmondása szerint elsősorban gazdasági okok miatt.
Krónika (Kolozsvár)

Korán jött az angyal az udvarhelyi városi könyvtárba
Több mint száz kötettel és DVD-vel bővült a székelyudvarhelyi városi könyvtár könyvállománya: a tatabányai testvértékától kapott adomány főként szépirodalmi műveket, az udvarhelyi olvasóközönség által legtöbbet keresett köteteket foglalja magában.
A tatabányai testvérkönyvtár közbenjárásával, a Kölcsey Ferenc Alapítvány révén 200 ezer forintos pályázatot nyert a székelyudvarhelyi városi könyvtár, a pályázati pénzből 115 könyvet és DVD-t vásárolt az intézet. „Örvendetes az is, hogy a helyi önkormányzat kiírásán a könyvtárat támogató Bibliofil Alapítvány 2000 lejt nyert könyvvásárlásra” – magyarázat Szabó Károly könyvtárigazgató. A jelentős könyvcsomag tartalmát a könyvtár munkatársai állították össze úgy, hogy elsődleges szempont volt azon kötetek beszerzése, amelyek iránt a legnagyobb az olvasói érdeklődés. „A könyvek mellett mintegy 60 DVD-t is vásároltunk, ezáltal új, friss anyaggal látván el a keddenként rendezett filmklubot” – tette hozzá az intézetvezető.
A könyvcsomagot Csics Gyula, az anyaországi testvértéka nyugalmazott igazgatója adta át az udvarhelyi könyvtárnak, megjegyezvén: mivel a tatabányai könyvtár tizenöt százalékos kedvezményt kapott a könyvforgalmazóktól, ezért ennyivel több, a testvérkönyvtár munkatársai által összeválogatott kötet került a csomagba.
Egyébként az új szerzemények sorát bővíti Nyáry Krisztián Így szerettek ők című irodalomtörténeti vonatkozású, bár rendhagyó, ún. facebookos kötete is. A magyar írók és művészek szerelmi életéről szóló szösszeneteket gyűjtő kötet előszavában névlegesen is megjelenik az udvarhelyi városi téka mint a Nyáry Krisztián-jelenség egyik jelentős támogatója, népszerűsítője.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Az enyedi állapotok súlyosságáról a továbbiak során Wiszkoczy Henrik terjedelmes levélben számol be 1849. július 5-én Sárpataky Zsigmondnak – aki János testvérével együtt – a későbbiekben 50 155 forint alapítványt tett, melyből nagyenyedi születésű orvosnövendék-jelölt évente 500 forint segélyben, továbbá 50 kollégiumi tanuló évente legalább 5 forint értékű könyvjutalomban részesült, s ugyancsak a szóban forgó alapítványból évente 100 forint értékű papiros került kiosztásra a kollégium összes tanulója részére.
A Bethlen Könyvtár kézirattárában levő eredeti levele pedig így hangzik:
„Kedves Tekintetes Úr!
Sietek tudósítani Nenyedi állásomat, mely magában a legszomorúbb képét viseli, ugyanis újból kirabolva városunk, amit a lakosok igyekezetük után megszerezni és házaikon igazítani igyekeztünk, mindentől megfosztva találjuk magunkat: templomom, rezidentiám, kertem újból tönkre téve még azon szomorító órákat szül, hogy a vad nép anarchiához szokva hatalmaskodni, sőt erőszakoskodni igyekszik, még a két ökrömet is musinai ember, mint tulajdonát elperelni kívánja. Sem zár, sem ajtó, sem ablak, avagy csak egy kis edény házamnál nem találtatik; tisztában vagyunk mindnyájan: tutaj gerendái közül 26 találtatik, egynehány fűrészelt léc és egy kormány az udvaron, egyéb semmi, deszkának nyoma sincs, még a házakról is azokat leszedték. A határon lévő gabonákból és lekaszált szénából sok hiányzik. Kertek kiprédálva, sem zöldséget, sem gyümölcsöt nem mutatnak, mi lesz belőlünk és hogy élünk, a jó Isten tudja. Az oláhság mind haza takarodott és hatalmasan felemelt fővel diadalmaskodik; fegyvere ugyan nincs, de van vakmerő szája, nyelve, az idegenek be-bejönnek városunkba és csudálkoznak mit vitézkedhettek lakjainkon. Amint hallám, a jövő hétfőn Zink nevű kinevezett pretor városunkba magistratust felállítani tűzte ki, azon magistratust t.i. mely Puchner idejébe működve főhadnagy Hankót tisztelte.
Egyébiránt én Fejérvárott megjártam és sok romlásokat szemléltem. Tegnap vagy 800 kozák Balázsfalvi oláh gyűlésnek szétoszlására MarosSz.Királynál és Sz.Imrénél általment. Axente táborát még szét nem oszlatta, és a katonái falukon kegyetlenkednek és rabolnak; így szombat éjjel szegény Török Antit két oláh kivont karddal halálra űzte, alig tudott szegény kiszabadulni és Megykeréket ott hagyni. Én is attól tartok, hogy a Musinai haramiák egyszer éjjel meglepnek és nemcsak az ökrömet, de magamat is a záratlan lakomból kihajtanak.
Az egészségem jó, de nincs mit ennem, még a nagy kölcséggel behordott gabonámból nem csépelhetek. Egy kalangyahordás 20 krajcár.
Tisztelem és csókolom mindnyájokat és szokott tisztelettel állandólag maradok a Tekintetes Úrnak alázatos tisztelője. Wiszkoczy Henrik a NEnyedi elpusztult Minoriták presidense.
NEnyed, 7-ben 5-én 1849.”
Wiszkoczy Henrik a pusztítás után nyomban megkísérelte összeírni az áldozatok számát s kimutatást készíteni azok vallásáról, koráról, társadalmi állásáról stb. Sikerült is az előtte megjelentek nyilatkozata alapján 351 elesett személy nevét följegyeznie. Voltak viszont olyanok is, akik nem jelentek meg, illetve olyanok is, akik még nem tértek vissza Enyedre. Az elesett és ismeretlen vidékiek sem kerültek nyilvántartásba. Molnár János akkori helybeli görög katolikus pap 558-ra tette az enyedi áldozatok számát, Jakab Elek 2000-re, Maszák Hugó pedig úgy tudta, hogy 800 magyar ember pusztult el Enyeden. „Minden valószínűség amellett szól, hogy az akkori áldozatok valódi számát a Maszák számítása közelíti meg”, – állapította meg Szilágyi Farkas Nagyenyed református lelkipásztora és krónikása, aki kötetet szentelt az 1848–49-es enyedi eseményeknek.
Nincsenek ideszámítva viszont azok, akik verés, fagyás, rablás stb. következtében egész életükre bénák, betegek, nyomorultak lettek, s azok sincsenek besorolva, akiket gyermekként mentett meg a haláltól egyik-másik könyörületes szívű román s falujába víve, románt, bérest nevelt belőlük. Az ilyen szerencsétlen gyermekek életben maradtak ugyan, de elvesztették magyarságukat, vallásukat, társadalmi hovatartozásukat, nyelvüket s végül még nevükre sem emlékeztek.
Ennek kapcsán írja Szilágyi Farkas 1891-ben: „A nyolcvanas évek elején egy mokány népviseletbe öltözködött, 36-38 év körüli ember keresett fel. Ha nem csalódom, Felső Orbóról (kb. 17 km-re Enyedtől, szerk. megj.) valónak mondotta magát, a keresztlevele kiadását kérte. Magyarul egy árva szót sem tudott. Nevét kérdeztem. Nem tudta megmondani. Kérdeztem, hogy hol s körülbelül melyik évben született, kik voltak a szülei? Egyik kérdésemre sem tudott felvilágosító feleletet adni. – Csak annyit tudok, hogy Enyeden születtem s mikor a város elpusztult egy oláh ember magával hozott, felnevelt s első ifjú korom óta, mint béres szolgáltam hol azt a jó embert, hol mást. Iuonnak nevez mindenki, más nevem nincs. Sor alá sem szólítottak soha s minden valószínűség szerint református vallású szülőktől, csak nemrégen tudtam meg a falusiaktól. – Ilyen körülmények között kérésének természetesen még azon esetben sem tehettem volna eleget, ha az enyedi ref. egyház azon anyakönyve, melybe az ő neve is, mint újszülött be vala vezetve, nem pusztult volna el. Szomorúan távozott tőlem a szerencsétlen ember s többé nem láttam.”
Veress Miklós pedig, a forradalmat követően Alsófehér vármegye árvaszékének egyik ülnöke, alábbiakat írta Szilágyi Farkashoz intézett levelében: „Enyed pusztulása első éjjelén anyámtól és testvéreimtől elszakadva, egyedül egy ingben és mezítláb, két oláh üldözőm elől a Kovács József-féle velünk csaknem szomszédos magyarutcai ház felé szaladtam. Szerencsémre velem szembe jött egy Dumitru nevű oláh legény, ki megelőzőleg szüleimet, ekkor Kovács József ügyvéd családját szolgálta, mint darabont. Ez a becsületes oláh ifjú üldözőimtől megszabadított, egy condrát adott hátamra; azon éjjel és másnap d.e. a Kovácsék házában rejtegetett s d.u. kivitt Tompaházára (kb. 8 km-re Enyedtől, szerk. megj.), hol egyik sógoránál helyezett el, ki szintén oláh volt. A Dumitru sógora oláh ruhába öltöztetett s a tavasz beálltával bárányainak őrzésével bízott meg. Megtanultam nyelvöket sőt pár nevezetesebb imájokat is. Családomról mit sem tudtam. Azon év nyaráig maradtam Tompaházán. Tökéletes oláh kezdettem lenni. Egy Csombori nevű honvéd százados vett el az oláhtól azon év nyarán.”
De térjünk vissza Wiszkoczy Henrikhez. A tragédiát követő napokban Kolozsváron megfogalmazott két elismerő nyilatkozat jutott birtokába. Az egyiket 22 enyedi polgár írta alá 1849. február 13-án, a másikat 1849. február 6-án ifj. br. Kemény István Alsófehér vármegye főispánja intézte a címzetthez.
Az enyediek nyilatkozata így hangzott:
„Alolírtak tudtokra adjuk mindenkinek kiket illet: miszerint f. 1849-ki év febr. 13-án felkeresvén bennünket, mondhatni már csak volt n-enyedi minoriták praesidense és rom. kath. lelkész T. T. Wiszkoczy Henrik úr, arra kére, miként Enyed városának megkezdett ostrom alá vetése órájától kezdve a város utolsó elpusztulásáig az enyedi nép szenvedéseibeni részvétiről az írt szerzetes háznak, valamint a szerzetes ház az időbeni tagjainak és neki is – annyiba – mennyibe tiszta tudtunkban áll, adnánk mint polgárok egy bizonyítványt. Mely ilyetén felszólításunk eredményibe lelkiismeretes kötelességünk tartván a kérelmes Praesidens és Lelkész úr igazságos kérésének eleget tenni. Őszintén nyilatkoztatjuk s hitet is bármi időben készek vagyunk tenni arra, hogy a már csak volt N.Enyeden a minoriták residentiája vala azon egyik hely, hol szinte mondhatni több, hogy sem beférhete, a városi népből menedéket talált; e hely vala az, hova múlt évi okt. 17-én, amidőn az oláhság elsőbben Csombord és Szent-Király faluk felett összecsoportosult, táborba szállott és híre jött, hogy készül Enyedet felprédálni, több előkelő és szegényebb sorsú polgárok, nők és gyermekek bevonultak, jobb javaikat összehordták; e hely vala egyik, hová a megrémült nép, az írt naptól kezdve mindannyiszor valahányszor legkisebb kedvetlen hír szállongott a városban, mint reméllett és legbiztosabbnak vélt védhelyre azonnal omlott és rohant – és az említett szerzetesház az időbeni lelkes papjai – a kérelmes Praesidens Wiszkoczy Henrik, hitszónok és tanító Viszkoczi Antal s Mándik Mátyás valának azok, kik látva a megrémült néptömeget, még önpapi szállásukból is kiköltözve, tulajdon szobájokat is a szenvedőknek és rémülteknek átengedék, ápolták őket és vigasztalták – és közülök jelesen Praesidens Wiszkoczy Henrik vala az, ki miután múlt évi nov. 8-án a honvéd és német őrsereg s a városi nép nagyobb része, felsőbb rendelet nyomán Enyedről elvonult, egy a város feladása tárgyába, megyei méltóságos Főispán br. Kemény István úr által átadott kéréssel a tábor elibe menni, merészen készségét ajánlotta és maga mellé vevén a lutheranus és oláh helybeli papot s négy polgárt, a tábor elibe el is ment, a kérést kézbesítendő. Az említett Praesidens vala az, ki – múlt hó nov. 10-én átszállván az oláh tábor Enyed városán, és a város Torda felőli határa részén tanyát vervén, rémülten a residentiába összesereglett temérdek szegény sorsú polgárokat, nőket, gyermekeket s betegeket több napokon még élelemmel is tartotta, amellett, hogy a tábor számára is naponta több véka gabonából kenyeret süttetett, ő vala az, miután már a város csordája egészben és az igavonó marhák is a városi népnek a városból lett eltávozásával elhajtatva, a vágó marhákban annyira megfogyatkozott, hogy nem vala a tábor, és közikbe vegyítve volt sorkatonaságnak honnan húst adni, négy igavonó szép ökrét is átadá és feláldozá a városért a nélkül, hogy árokat bár felerészben bekaphatná vala; a Praesidens vala egyik az ki a városban maradt polgárokkal a város megmaradásáért a sorkatonaság és oláh tábor tisztjeinél untalan esdekleni, a tábor részére kiparancsolt élelmezésbe részt venni megnem szűnt, nem örömest ugyan, de kényszerítésből; a sorkatonaságból is múlt évi nov. 20-án Enyeden keresztül Tordára jövő útjába egy század a residentiába berohanván, azokat is élelmezni köteles vala. A Praesidens vala az, ki Enyednek utolsó elpusztulása előtt is a városi tisztviselőkkel a gaz Praefektus Prodan Simionnál megjelenve a város oltalmazásáért kérni, könyörögni elég lelkes volt és végre ő volt az, ki megnyugodva az istentelen Prodan Simion biztató becsületszavain, miután folyó év jan. 8-án este a gyujtogatás és gyilkolás megkezdődött, legkisebbel sem gyanítva a megtörténteket, legelsőbben is a tűzhöz szaladva, leagyaltatott és terhes sebbe ejtetett, szóval a Praesidens volt egyik az, ki Enyed szenvedése ideje alatt papi, úgymint polgári kötelességét, bár következés szerint sikertelenül, a legférfiasabban és lelkiismeretesebben teljesíteni igyekezett – mely fennírtaknak szemmel látott tanúi levén, mindazokról polgári igaz lelkiismeretünk szerint bizonyítunk.
Kolozsvárt, febr. 13-án 1849-ben.
Horváth István polgár, Csont Dániel polgár, Rácz István polgár, Vohner Mihály polgár, Bartha József polgár, ifj. Farkas Sándor alsófehérmegyei táblabíró, Sándor János polgár, Sándor János polgár, Szabó Károly polgár, Kovács Ferenc polgár, Márton János polgár, Márton Imre polgár, Simó István polgár, Kádár István polgár, Szegedi Sámuel polgár, Megyesi István polgár, Incze József polgár, Mártonffy József polgár, Bakk János polgár, Dezső Mózes polgár, Fónyi András polgár, Réderberger Antal polgár.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

Kevesebben iratkoztak be, de többen olvasnak
Bár a beiratkozott személyek száma csökkent az elmúlt két évben, gyarapodott az aktív olvasók tábora a székelyudvarhelyi városi könyvtárnál. A tavalyi adatok összesítései arra utalnak: az e-bookok elterjedésével korántsem csökkent a hagyományos könyvek iránti kereslet.
Legtöbben és legtöbbet Stephenie Meyer Alkonyat sikersorozatát olvasták tavaly, de a szerző két másik, a Burok, illetve a Pokoli báléjszakák című kötete is népszerű volt, tudtuk meg Szabó Károly könyvtárigazgatótól. A klasszikus irodalom sem ment ki divatból, az udvarhelyi olvasók újra felfedezték Jane Austen, Charles Dickens, Thomas Mann és Alexandre Dumas műveit. A magyar szerzők közül tavaly a legnépszerűbbek sorába került Nyírő József, de az udvarhelyi szerző művei mellett Wass Albert, Márai Sándor és Passuth László könyveit is sokan kölcsönözték ki.
Választani szerencsére van miből, a különböző szakkönyvek és klasszikusok mellett a városi téka polcain számos kortárs szerző kiadványai is megtalálhatók. 2010-hez képest jelentősen bővült az intézmény könyvállománya, jelenleg több mint 130 ezer kötet áll az olvasni vágyók rendelkezésére. A könyvállomány bővítését főként pályázati úton sikerült megvalósítani: tavaly összesen 640 új kötet került a polcokra.
Míg két évvel ezelőtt 19 061 személy volt beiratkozva a könyvtárba, tavaly már 14 507-en voltak, az aktív könyvtárlátogatók száma viszont közel ezerrel nőtt, a városi téka munkatársainak becslése szerint pedig naponta átlagban kétszázan térnek be a könyvtárba. „Tavaly összesen 56 753 kötetet kölcsönöztek ki, olvasóink nagy többsége pedig 14–25 év közötti, főként nők” – tette hozzá Szabó Károly.
Egyébként a városi téka a héten újabb könyvcsomaggal gazdagodott: a Nemzeti Kulturális Alap Márai-programja révén megérkezett a még tavaly novemberre várt közel 338 könyv, mintegy 800 ezer forint értékben. A Márai-programban tény- és szépirodalmi könyvekre pályázhatnak anyaországi és határon túli könyvtárak. „Zárt listáról lehet kiválogatni a kívánt könyveket, és mivel már tavalyelőtt is részt vettünk a programban, a kötetek egy része már megvolt nekünk. Így ezúttal főként tényirodalmi kiadványokat választottunk, de számos szépirodalmi mű is belekerült a kosárba” – magyarázta a könyvtárigazgató. Mellesleg a Márai-programra csak annak indulásakor kellett pályáznia a városi könyvtárnak, ezért idén újabb könyvcsomagra számíthatnak.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Közel egy évszázad után bukkantak fel a jegyzőkönyvek
Néhány hónapja Zetelakán épületbontáskor kerültek elő a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulat 1882-től 1925-ig, annak feloszlásáig terjedő, kötetbe szedett jegyzőkönyvei. A dokumentumot feltehetően a társulás jegyzője rejtette el a lakóház padlására, a kis híján egy évszázada érintetlen kötet forrásanyag a korabeli udvarhelyi gazdasági éltre vonatkozóan.
December elején egy lakóház elbontásakor bukkantak rá a székelyudvarhelyi csizmadia ipartársulás jegyzőkönyveit kötetbe fogó dokumentumra: kedden a forrásanyagot Miklós Zoltánnak, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójának, Róth András Lajosnak, a Tudományos Könyvtár munkatársának, valamint Szabó Károlynak, a városi könyvtár igazgatójának közbenjárásával egy székelyudvarhelyi mecénás vásárolta meg a megtalálótól. „Kedden délután zajlott az a megbeszélés, melynek során a város szempontjából kedvező megoldás született, hisz a vásár mecénásjelleggel történt, tehát magántulajdonban van az illető dokumentum, viszont közhasználatra, kutatási és bármilyen közhasznú célra bocsátja azt a tulajdonos” – magyarázta Miklós Zoltán. A jegyzőkönyvek így Udvarhelyen maradhatnak, hosszú távon valószínűleg valamelyik helyi közintézmény tulajdonába kerülnek majd.
„Valószínűleg az 1570-es években alakultak az első céhek, így az udvarhelyi fazekas céh is, aztán egyre több jött létre” – tette hozzá a szakember, megjegyezve: a város fejlődését nagyban meghatározta a céhek kialakulása, a 17. század végére Udvarhelyen hozzávetőleg tizenhat céh működött. „A céhek 1886-ig működtek, ezek megszűnése után jöttek létre az ipartársulatok. A nemrégiben előkerült dokumentum a csizmadia ipartársulat működéséről tartalmaz rengeteg információt, tehát forrásanyag az udvarhelyi gazdasági életre vonatkozóan. Ezért mindenképpen itt kell tartani a városon belül” – hangsúlyozta.
A Haáz Rezső Múzeum tulajdonában lévő céhes, illetve az ezek utódainak számító ipartársulatokra vonatkozó dokumentumok három kategóriára oszthatók. „A céhes, többek közt a csizmadia ipartársulat ládája is a székelyudvarhelyi Képtár Barabás-termében lévő állandó kiállítás részét képezi. Ezenkívül vannak a céhes behívótáblák és a pecsétek, amelyek tavaly és tavalyelőtt ki voltak állítva a múzeumban, illetve a céhes és ipartársulások zászlói. A zászlókból összesen kilenc van, közülük hat csak rekonstrukció, mert az eredetiek eléggé megviselt állapotban vannak. A zászlók ugyancsak ki voltak állítva, és március 15-én Csíkszeredában is megtekinthetők lesznek. A céhes anyagok egy része levéltári tulajdonban van, sajnos nagyon kevés ilyen dokumentum van, főként azok, amelyeket a rendszerváltás után sikerült megvásárolni” – tudtuk meg.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Jubilál a székely gőzös
Pillanatok a Héjjasfalva–Székelyudvarhely-vasútvonal és a székelyudvarhelyi állomás 125 éves múltjából címmel rendeznek tárlatot az udvarhelyi vasútállomás előtti téren pénteken 11 órától. A Haáz Rezső Múzeum és Székelyudvarhely polgármesteri hivatala által közösen rendezett kiállítást Gidó Csaba történész, önkormányzati képviselő nyitja meg.
1888. március 15-én adták át ünnepélyes keretek közt a helyi érdekeltségű vasútvonalat, amelyet forgalmi szempontból a MÁV segesvári osztálymérnökségének az irányítása alá soroltak. A román állam 1932-ben 411 000 svájci frankért kisajátította a vasútvonalat a Héjjasfalva–Székelyudvarhely Helyi Érdekű Részvénytársaságtól. Székelyudvarhely bekapcsolása a Kárpát-medencei vasúthálózatba ifj. Daniel Gábor és Ugron Gábor Udvarhely megyei országgyűlési képviselő hathatós munkássága révén valósult meg. Az esemény emlékét kívánja feleleveníteni az időszakos kiállítás, és a vasútállomás előtt elhelyezendő háromnyelvű információs tábla. A szárnyvonal és helyi vasútállomás jelenlegi tulajdonosa nem járult hozzá a szervezők előzetes tervének megvalósításához, így meghiúsult a Berze Imre képzőművész által tervezett emléktábla elhelyezése. A kiállítás a Kovács Fényképészet közreműködésével, valamint Ozsváth Pál, Szabó Károly Farkas Csilla és Gidó Csaba által kölcsönzött fényképeket mutatja be.
A 19. század egyik legjelentősebb technikai találmánya a gőzmozdony, Udvarhely megye és Székelyudvarhely bakapcsolásával a Kárpát-medencei vasúthálózatba először gróf Széchenyi István 1848-as terve foglalkozott. A vasútvonal építését Kutlánya János budapesti mérnök vállalta el. A vasútvonal építési költsége 1 094 549 forintra rúgott, amely költségeket Udvarhely megye települései- és magánszemélyek által jegyzett részvényekből, valamint különböző bankoktól kölcsönzött pénzből fedezték.
A vasútvonal így az Udvarhely megyei politikai és gazdasági elitnek és településeknek az összefogása eredményeként valósult meg. A vasútvonal fejlesztéséről és továbbépítéséről Gyergyószentmiklós vagy Csíkszereda irányába számtalan terv született már 1888-tól, azonban a háborúk, impériumváltások és a pénzhiány miatt erre soha nem került sor.
Krónika (Kolozsvár),

A csíki vállalkozói egyesület igazgatója válaszol
A Marosvásárhelyi Rádió pénteken délelőtt 10.15-kor kezdődő Miben segíthetünk? című műsorának meghívottja Szabó Károly, a Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója, aki a Csíki Exporól, vállalkozások jelenlegi helyzetéről, valamint a vállalkozói összefogás lehetőségeiről beszél. A műsorba a hallgatók is bekapcsolódhatnak. Élőben kérdezhetnek a műsor idején hívható 0265 22 20 22-es vagy 0365 42 44 33-as telefonszámon, sms-ben pedig a 0740 274 165-es telefonszámon. Kérdéseiket a műsort megelőzően is feltehetik a mibensegithetunk@marosvasarhelyiradio.ro e-mail címen. Műsorvezető: Agyagási Levente.
marosvasarhelyiradio.ro

Lerombolt templom – felépült gyülekezetek. Megemlékezés Brassóban
Ünnepi istentisztelet keretében emlékeznek meg vasárnap Brassóban a református gyülekezet templomának 50 évvel ezelőtti lebontásáról. Az alábbiakban a templom építésének és a kommunista hatalom által elrendelt lebontásának körülményeit ismertetjük.
1963-at írtak. Brassó belvárosában a romboló buldózerek fülsértő lármája hallatszott. Zúgtak a gépek, keserűen hallgattak az emberek. A gyülekezet riadt fájdalommal figyelte, amint a templom testébe martak a vasfogak egyre nagyobb darabokat harapva ki falaiból. Ledőlt a torony, omoltak a falak, majd síri csend borult a tájra, a porfelhő is leülepedett. A város szívében keletkezett romhalmazt sietve hordták az egymás után sorjázó teherautók. Sietni, sietni! – ez volt a hatalom parancsa, hogy nyoma se maradjon ennek a rettenetes rombolásnak. Tűnjön el az emléke is egy templomnak, amely annyira sértette a szemüket.
Emberünk egy teherautó kormánya mögött ült, hordta a törmeléket ki a városból. Annyi sok társával együtt őt is kirendelték a munkára. Nem az ő temploma volt. Itt nem az ő hite szerint imádkoztak. Mégis valami belső nyugtalanság bántotta. Amikor a városon kívül kiürítette a törmeléket, szemébe csillant valami. Két fényes tárgyat, két réz falilámpát talált. Sietve rejtette el, nehogy valaki meglássa. Otthon is hosszú éveken át rejtegette, őrizte. Senkinek sem mert szólni róla…
A napokban bekopogott a parókiára egy asszony. Románul beszélt. Hozta a két lámpát és ezt a történetet. Az apja halálos ágyán kérte erre, hogy lelke megnyugodhasson, hogy jóvátehesse azt a munkát, amit annakidején rákényszerítettek.
Így rombolták le három nap alatt a proletár diktatúra idején „a demokrácia és a dolgozó nép érdekében” Brassó városának egyetlen református templomát, amely a város egyik ékessége volt. Az Alpár Ignác műépítész tervei alapján készült, két év alatt felépült templomot 1892. augusztus 24-én avatta fel Szász Domokos püspök. A brassóiak ámulattal csodálhatták a város várfalának omladozó bástyája és szennyes vizű tava helyén emelkedő református templomot.
Könyvtár, dalárda létesült
A nagy mű szorgalmazója Molnár János lelkipásztor, aki 43 évig tevékenykedett a városban. Hivatalos megerősítése után beköszöntő szónoklatát 1850. június 2-án mondta el a gyülekezet szerény imaházában. Templomuk nem volt. A városban minden szempontból háttérbe szorított magyar református protestáns közösség akkortájt 800–900 főből tevődött össze. Az egyházközség nehéz anyagi helyzetben volt, kevés készpénzzel, sok adóssággal. Az imaház, amely egyben iskolateremként is szolgált, egy olyan épületben volt, amelynek emeletes utcai részét bérházként hasznosították. Ennek jövedelméből és a hívek adományaiból tartották fenn az eklézsiát. Az imaház mellett helyezkedett el a kisméretű, két szoba-konyhából álló papi lakás.
A lelkész fizetése évi 400 forint volt. De mindez nem szegte kedvét a lelkész-tanítónak. Tenniakarás fűtötte. 1853-ban megszervezte az ipari tanulók vasárnapi iskoláját. Maga látta el az iskolában a tanítói munkát és a kántori tevékenységet is. 1859-ben létrehozta az egyházi népkönyvtárat, az első magyar könyvtárat a városban. 1863-ban a Református Dalárda alapításán fáradozott. Ebből fejlődött ki a mai napig is éneklő Brassói Magyar Dalárda. Ettől kezdve rendeztek dalárda bálokat, melyek bevételéből létesítette a Református Iskola alapot. 1857 folyamán megalakította a Magyar Olvasóegyletet majd a Magyar Kaszinót. Megkezdte munkáját a Női Segédegylet, amelyből 1879-ben létrejött a Magyar Protestáns Nőegylet.
Az időközben háromezer lélekre népesedett, komoly értelmiséggel büszkélkedhető egyházközséget Szász Domokos püspök a tizenkét első erdélyi református egyházközséggel egy sorba emelte. A régi imaház így a közösség számára egyre szűkebbnek bizonyult, elérkezett a régi dédelgetett terv megvalósításának ideje: egy, a gyülekezet felemelkedését jelképező templom építése.
„Semmi esélyük sem maradt”
A pazar épületnek két világháború és Trianon sem ártott, de az sehogy sem tetszett a kommunista hatalomnak: a Carpaţi Vendéglátóipari Tröszt szállodájának kibővítése céljából a templom, a parókia és az elemi iskola lebontását követelte a város vezetőségétől. A politika nyomás hatására a város vezetősége tudomásul vette a városrendészeti tervet, és közölte az egyház vezetőivel a feltételeket. Az 1963. február 16-án tartott presbiteri gyűlésen felolvassák a hivatalos átiratot, mely szerint a templomot lebontják.
A következő gyűlésen, 1963. június 11-én részt vett dr. Nagy Gyula püspök, Dávid Gyula püspökhelyettes és jónéhány erőszakos elvtárs. A presbiterek próbáltak ellenállni, és az első megbeszélésen a javaslatok ellen szavazni, de akkora volt a nyomás, hogy a következő alkalommal el kellett fogadni a tényeket. A nagytiszteletű Albu Dezső és Szabó Károly lelkipásztorok, valamint Csia Pál nyugalmazott lelkész minden szóbeli és írásbeli próbálkozása hiábavalónak bizonyult, az elhatározott tényekkel szemben semmi esélyük nem maradt.
Ezután kezdődött el tehát az épületek szisztematikus bontása. Többnyire katonák végezték a munkát. Folyó év őszén a földdel tették egyenlővé a brassói református magyarság végbástyáját, a város egyik ékességét. Pedig 1916. június 14-én Vár utcai lakásában azzal a tudattal tért örök nyugovóra a templomépítő Molnár János lelkész, hogy valami maradandót hagyott maga után. Temetésének napja városi gyásznap volt.
A szertartáson megjelent Brassó megye alispánja, Brassó polgármestere, minden felekezet lelkésze, az általa alapított minden szervezet, intézmény és egylet képviselője, és a református hívek mérhetetlen tömege. A városvezetés életműve iránti elismerését azzal fejezte ki, hogy a templom mögötti utcát róla nevezték el.
Elmosta a történelem
Tisztelt Olvasó, ne keresd az utcanévtáblát, elmosta a történelem, akárcsak a templomot. Így állt sokáig egy jellegtelen szökőkút az Isten háza helyén. Manapság az Aro hotel vendégei kényeztetik magukat a védőtető alatt megépített fedett uszodában. Ennek megépítésekor sikerült gyülekezetünk presbitériumának egy alapkődarabot kimenteni. Ma csak egy tábla emlékeztet, hogy hajdan templom állt itt.
A városvezetés azon ígéretének, mely szerint új templomot építenének a brassói reformátusságnak, természetesen nem tett eleget. Ehelyett végül az Andrei Şaguna sétányon egy tornatermet adtak, amelyhez utólag torony és harangozói lakás épült. A régi templom hangulatát és emlékét a mai belvárosi református templom berendezése őrzi: a szószéket, az orgonát és a padokat sikerült a rombolók keze elől kimenekíteni.
Nagy megpróbáltatás volt ez az esemény, nemcsak a reformátusok, hanem az egész brassói magyarság számára is. Az idő malmai őrölnek, ma a lebontott templom helyett háromban szól Isten igéje.
A Belvárosi Református Templomban (A. Şaguna 3.) vasárnap, június 2-án 13 órakor ünnepi istentisztelet keretében szomorúan emlékezünk meg egykori nagy református templomunk lebontásának 50. évfordulójáról. A megemlékezés keretében a templomépítő Molnár János lelkipásztor munkásságának elismeréseképpen emléktáblát állítunk. Az alkalmat az általa alapított, idén 150 éves fennállását ünneplő Brassói Magyar Dalárda énekes szolgálata teszi fennköltté. A dalárda ünnepi hangversenyére június 8-án, szombaton 16 órától a brassói Redut Kulturális Központban kerül sor.
Szeretettel hívjuk meg minden keresztyén testvérünket, akik együtt éreznek a brassói reformátusokkal e veszteségükben, ugyanakkor pedig együtt tudnak hálát adni Istennek a leomlott falakon túl megújuló életért. Aki nem lehet személyesen jelen, az hallgassa a brassói templomok 12.45−13 között egyszerre felcsendülő harangjainak szavát, s imádságos lélekkel gondoljon e tragédiára, amelyhez foghatónak soha sehol nem szabad újra megtörténnie. Ilyen fájó lélekkel emlékezünk a múltra, de hittel tekintünk a jövő felé: „Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az.“ (Zsid 3,4)
Nagybaczoni Molnár Ferenc A halhatatlan templomépítő magyar című tanulmányát is felhasználva összeállította Kovács Páska Edit, nőszövetségi elnök és Jári Zsolt, Brassó-belvárosi gyakornok lelkipásztor
Krónika (Kolozsvár)

Az ötven éve lerombolt brassói református templomra emlékeztek
Egyszerre kondultak meg Brassó harangjai délben 13 órakor, a Sepsi vitézi rend pedig díszbe öltözve állt sorfalat a bemenőknek 2013. június 2-án, vasárnap a Belvárosi Református templomban, ahol az 50 évvel ezelőtt kimondott diktatórikus állami döntésről emlékeztek meg, hogy le kell bontani a város 1892-ben épített református templomát, a hozzá tartozó iskolával és parokiális épületével együtt.
Ebben az együttérző hangulatban hirdette főtiszteletű Kántor Csaba püspökhelyettes Istennek vigasztaló igéjét az 5. Zsoltár alapján, mely által a jelenlevőket reményteljes helytállásra buzdította.
Brassó nemzetiségi arányainak megfelelően, az összes történelmi egyház képviselőinek jelenlétében a háromnyelvű köszöntés után Ősz Előd egyházkerületi levéltáros ismertette a város reformátusságának küzdelmes századait, a többi felekezettel való viszonyát és a gyülekezet áldozatkészségét, amely a templom felépítésében csúcsosodott ki. A templomépítő lelkipásztor életét és munkásságát méltatta a róla elnevezett Sepsi-Nagybaconi Molnár János Emlékbizottság tagja, Dr. Szörényi Mariann. Az előadásokat a helyi gyülekezet konfirmandusainak éneke, illetve az Imre Zsuzsa tanárnő által vezetett citerás csoport énekes-zenés műsora gazdagította.
Ezt követően a templomrombolás régi emlékeit Rácz Márta és Barabás György szemtanúk elevenítették fel. A régi sebekről tanúskodtak Szabó Károly Attila emlékezései is, amelyeket Vass Ferenc gondnok olvasott fel. Egyértelműen ezek a percek képezték a megemlékezés legmeghatóbb és egyben leghitelesebb momentumát. Lelki vigasztalást a 150 éves Brassói Magyar Dalárda felcsendülő zsoltárai nyújtottak: „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad ki építi azt… de pihentében is megad minden áldást annak az Úr, akit szeret.” (127. Zsoltár)
Az istentisztelet záró momentumaként leleplezték a jelen levő lelkipásztorok a Sepsi-Nagybaconi Molnár János tiszteletére állíttatott emléktáblát, amelyet Vetró András szobrászművész készített. A székely himnusz eléneklése után minden jelenlevő megtekinthette a régi fényképekből álló kiállítást, illetve a Ferencz Ágnes, Ábrahám Jakab, Ábrahám Imola illetve a Vetró- Bodoni Sebestyén András helyi képzőművészek munkáit. Személyes tapasztalataikat a résztvevők a nagyméretű szeretetvendégségen oszthatták meg egymással.
Maszol.ro

Az egykori város: hatvan éve hunyt el Nyirő József
Hatvan éve, 1953 októberében hunyt el Madridban a Székely Apostol. Székelyudvarhelyen is élt néhány évig, ide akarták újratemetni.
Habár nem városunkban született, itt járt középiskolába, és a harmincas években néhány évig itt élt, és alkotott. Azt akarta, hogy a lelke az itteni katolikus vagy a kolozsvári temetőben nyugodjon („Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ"). Lelke ott él a székelyek szívében, de elhamvasztott földi maradványait nem sikerült szülőföldjén eltemetni. Legelső szobrát is Udvarhelyen avatták fel 2004-ben az Emlékezés Parkjában. Személye ellentmondásos a második világháború utolsó hónapjaiban betöltött szerepe miatt, írásai a két világháború közötti romániai magyar irodalom jelentős alkotásai.
Plébánosból molnár, majd író lett
Nyirő Székelyzsomboron született 1889. július 18-án. Apja iskolaigazgató volt, fiát az udvarhelyi gimnáziumban taníttatta. A fiatal Nyirő katolikus papnak készült, Gyulafehérváron járta ki a szemináriumot, majd Nagyszebenben dolgozott hitoktatóként. Kide nevű kisközség plébánosa volt néhány évig. 1919-ben kilépett az egyházból, megnősült, és egy malmot üzemeltetett. 1923-tól Kolozsváron élt, újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Ekkor jelentek meg első kötetei, a Trianon utáni romániai magyar irodalom jelentős alakjává vált.
1931-től Alsórákoson, majd a harmicas években Székelyudvarhelyen élt és alkotott, legjelentősebb művei, például az Uz Bence regény (amit meg is filmesítettek) itt születtek. Háza ma is áll a róla elnevezett utcában, a Gizi Vendéglő tőszomszédságában. Habár sokan Kós Károly művének vélik, az épületet valójában Nyirő és közeli barátja, a múzeumalapító Haáz Rezső tervezték.
Keserű emigráció
Észak Erdély visszacsatolása után Nyirő Budapestre költözött, a Magyar Országgyűlés tagjaként és lapszerkesztőként dolgozott. A háború utolsó peridóusában és az emigrációban vállalt szerepe miatt személye máig vitatott. Magyarországon háborús bűnösként tekintettek rá, 1947-ben az akkori (egyébként székelyudvarhelyi születésű) belügyminiszter, Rajk László megpróbálta kikérni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, sikertelenül.
Az író 1950-ben a Franco-diktatúra által uralt Spanyolországba emigrált, szülőföldjétől távol, Madrid mellett élte utolsó éveit.
Hol vannak a hamvak?
Nyirő József 1953. október 16-án tüdőrákban halt meg egy madridi kórházban. Az Almudena temetőben temették el egy közös kriptában, 1966-ban díszsírhelyet kapott ugyanott, sírfelirata a neve alatt a "Székely Apostol – Escrito Hungaro" volt. 2012 tavaszán kihantolták, maradványait Budapestre szállították. Újratemetése körül botrány botrányt ért, a tavalyi helyhatósági választásokat megelőzően hetekig tartott a huzavona, amit román-magyar diplomáciai villongások követtek, aminek a vége az lett, hogy pünkösd vasárnapján a székelyudvarhelyi Pap-kertben csak egy áhítatot tartottak, a temetés nem történt meg.
A kommunizmus éveiben könyvei index alatt voltak, a kilencvenes években, amikor újra megjelenhettek, lendült fel az érdeklődés írásai iránt. Szabó Károly, a városi könyvtár munkatársa akkoriban egy kétrészes dokumentumfilmet is készített róla, addig ismeretlen hang és filmfelvételekkel. Az újratemetés körüli huzavona a Nyirő-könyvek népszerűségét is megnövelte. A Székely Apostol művei halála után hatvan évvel talán minden székely család könyvespolcán ott vannak nagy kortársai, Tamási Áron vagy Kós Károly kötetei mellett.
Hamvait azóta sem temették el, hollétükről több mint egy éve nincsen új információ.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Nem látja a székely a fától az erdőt
Egymásra dobálják a sarat közbirtokosságok és fafeldolgozással, illetve értékesítéssel foglalkozó cégek, önös érdekeik szem előtt tartásával vádolva a másikat az osztrák Holzindustrie Schweighoferrel folytatott viszonyban. Van olyan is, aki nem érti az osztrák céggel való riogatást, hiszen a kínai piac évek óta jelentős mennyiségben vásárol fel nyersanyagot Székelyföldön, erről viszont keveset beszélnek.
Bombaként robbant több hónappal ezelőtt a hír, hogy a háromszéki Réty településen tervez fűrészüzemet létrehozni a Holzindustrie Schweighofer osztrák tulajdonú cég. A civil szféra azóta is tiltakozik az időközben elkezdődött és engedélyezett beruházás ellen, többen azt hangoztatva, hogy az erdők letarolása mellett több ezer székelyföldi munkahely veszélybe kerül. Az osztrák mágnás székelyföldi terjeszkedése a csíki közvéleményt is jelentősen megosztja.
Rafain Zoltán: van, aki visszaél a bizalmunkkal
„A közbirtokosságok számára az a legfontosabb cél, hogy hatékony erdőgazdálkodás mellett minél nagyobb áron el tudják adni a fát. A jövedelemből pedig a tagságnak jutalékot tudjanak osztani, illetve a helyi közösséget is támogathassák” – fejezte ki a közbirtokosságok általános álláspontját Rafain Zoltán.
A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a közbirtokosságok, lehetőségeik szerint, a helyi vállalkozásokat részesítik előnyben a kitermelt fa értékesítésekor. A probléma az, hogy ezen cégek jelentős része visszaél a bizalommal. „Sok esetben az történik, hogy az illető cég kitermeli a fát, majd eladja az osztráknak. Sajnos a székely nem az az ember, aki csapatjátékos” – osztotta meg véleményét az egyesületi elnök.
Rafain úgy vélte, a liciteken kizárhatják a nemkívánatos felvásárlókat, erre a közbirtokosságok alapszabálya megfelelő jogi keretet nyújt. Ám mi értelme egy ilyen intézkedésnek – teszi fel a költői kérdést az elnök –, ha a fa úgyis az osztráknál köt ki? „Ahhoz, hogy egy ilyen méretű céggel fel tudjuk venni a versenyt, széleskörű összefogásra van szükség a közbirtokosságok és vállalkozók között. Többször beszélgettünk erről, ám nem sikerült továbblépni. Mindenki egyénileg szeret játszani” – nyomatékosított Rafain.
Kulcsfontosságú az új erdészeti törvény
A csíki közbirtokosságok egyesületének véleménye szerint hosszú távon nem vezet jóra az osztrákok székelyföldi terjeszkedése, hiszen amellett, hogy jó pár kis- és középvállalkozás megszűnését eredményezi, jelentős tényezővé válik az értékesítési piacon, vagyis eljöhet az az idő, amikor a Schweighofer szabja meg a faárat.
„Ha azt foglalják bele az új erdészeti törvénybe, hogy csak kitermelt állapotban lehet eladni a fát, akkor úgy kell gondolkoznunk, mint közbirtokosságok, hogy kizárólag feldolgozásra adjuk tovább a fát, legyen az osztrák vagy bármilyen más vállalkozó. Ennek negatívuma, hogy a helyi kis cégek kiesnek a képletből” – magyarázta az elnök.
Miért csak az osztrák a mumus, ha itt a kínai is?
„Furcsának tartom, hogy mindenki az osztrák felvásárlóval foglalkozik, viszont a kínai piacról senki nem beszél” – említette Rafain. Hozzátette, a Schweighofer terjeszkedése egyfajta kettősséggel jár, hiszen munkahelyeket teremt amellett, hogy miatta talán meg is szűnnek állások. A kínai felvásárlókról viszont még ezt sem lehet elmondani. „A kínai még annyit sem tesz, hogy helyben munkaerőt alkalmaz, hanem egyszerűen elviszi a fát. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozik” – jegyezte meg az egyesületi vezető.
Szabó Károly: szélmalomharcot folytatunk
„Mint egyszerű szemlélője a történetnek, úgy látom, a közbirtokosság egy gazdasági alapon működő rendszer, ami arról szól, hogy ha a vezetőség jó sokat oszt vissza a tagságnak, akkor visszaválasztják, s ha nem osztják a pénzt megfelelő módon, akkor kevés a valószínűsége, hogy tisztségben maradnak” – osztotta meg véleményét Szabó Károly.
A Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója úgy véli, sajnos pénzre megy a játék, így a vállalkozások egy része is megtalálja a módját annak, hogy a külföldi felvásárlónak adja el a kitermelt fát. Szabó szerint azonban még mindig vannak olyan cégek, amelyek küszködnek, hogy fennmaradjanak és helyi munkaerőt alkalmazzanak, de gyakorlatilag szélmalomharcot folytatnak.
Nincs már közösségi érdek
„Úgy látom, a közbirtokosságokat döntő többségben hozzá nem értő személyek vezetik. Olyanok vannak vezető tisztségben, akiknek nagyobb a hangerejük, vagy akit megválasztanak, de nincs végzettségük” – jelentette ki Szabó. A vállalkozók érdekvédelmi szervezetének vezetője szerint sokkal jobb megélhetést is tudnának teremteni magunknak Székelyföldön, viszont ehhez nincs meg a szükséges tudás, és hiányzik a közösségi érdek is.
Molnár Judit: csak a haszonszerzés számít a közbirtokosságoknak
„Felhívtuk a közbirtokosságok figyelmét a kialakult helyzetre, körleveleket küldtünk, próbáltuk meghívni őket találkozókra, mindhiába” – osztotta meg tapasztalatát a közbirtokosságok viszonyulásáról a zömében fával foglalkozó cégeket tömörítő ARBOR Vállalkozók Szövetségének elnöke. Molnár Judit úgy fogalmazott, a közbirtokosságok azzal érvelnek, hogy nekik a tagság irányába jövedelmet kell produkálniuk, így nem mindegy, mennyiért adják el a fát.
„Mi hiába érvelünk a jövővel, hiába érvelünk azzal, hogy ha nem megy el a fa rönk formájában a megyéből, akkor embereknek marad itt munkahely és gazdasági potenciál. Ezt ők nem akarják érteni, mert azt mondják, tőlük a tagság pénzt követel. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy a tagság ma itt van, holnap viszont az unokáknak nem lesz fa, és nem marad víz. Ezekkel az érvekkel nem lehet hatni a közbirtokosságokra” – említette a szövetségi vezető. Kiemelte, szerencsére vannak kivételek is: Csíkkarcfalván például nem engedik ki a fát a településről, a közbirtokosság csak helyi vállalkozónak adja el azt.
„Szégyenlista” kellene
Az a baj, hogy vannak olyan vállalkozók, akik visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a közbirtokosságoktól fát tudnak vásárolni, és továbbadják azt az osztrák felvásárlónak – ismerte el Molnár. Meglátása szerint jó volna, ha ezekről a cégekről egyfajta szégyenlista készülne. „Azok a vállalkozások, amelyek tényleg csak kitermelik az erdőt és továbbadják a fát, nem nagyon volna mit keressenek Hargita megyében, mert veszélybe sodorják több ezer ember megélhetését” – monda el az ARBOR szövetség elnöke.
Molnár szerint az is jelentős problémát jelent ebben az esetben, hogy maga a politikum sem a közösség érdekeit képviseli. „Az elöljárók sem értik meg, hiába hoz létre valaki egy gyárat száz embernek, ha attól több ezer munkahely kerül veszélybe. Az az érzésem, hogy a politikusaink nem gondolnak a holnapra, a jövőre, csak a mai politikai érdek vezérel mindenkit.”
Jakab Imre: mi a cél valójában?
„Ideális esetben a piacnak kellene meghatároznia azt, hogy a kitermelő hogyan viszonyuljon az értékesítéshez. Romániában viszont egyedi állapotok uralkodnak, ezért másfajta viszonyulást igényel a helyzet” – véli a csíkszentimrei közbirtokosság elnöke. Jakab Imre elmondta, összesen 1910 hektáron gazdálkodnak, és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy korosztályonként egyenlő arányban oszlik meg a faállomány.
Így a körforgást tartani lehet, ez biztosítani tudná azt, hogy hosszú távon zökkenőmentesen működjön az erdőgazdálkodás, természetesen ha az árak, az adók évente nem bonyolítanák a dolgokat. Hiszen csak a területadó, épületadó, illetve az erdészet szakszolgáltatásának ellenértéke évente megközelíti a 130 ezer lejt, ez mintegy 1500 köbméter fa értékének felel meg.
Ennek az összegnek a tizenöt százalékát az újraültetési alapba kell befizetni, minderre rájön például kétfajta környezetvédelmi illeték, amit – mivel saját fűrésztelepe van a közbirtokosságnak – duplán fizetnek ki. És akkor még nem volt szó a fizetések után járó magas állami kötelezettségekről, illetve a jutalékok utáni adóról.
„Mindezen költségeket a vágásra érett erdőből tudja biztosítani a közbirtokosság, az üzemtervbe foglalt formában és mennyiségben. Ezért jól meg kell fontolni, hogyan gazdálkodsz a lehetőségeiddel, hogy milyen árat kapsz az úgynevezett zöld aranyért” – említette az elnök. Jakab kiemelte, ezért sem mindegy, hogy a kitermelt fára köbméterenként mennyi pénzt kapnak, hiszen ha alacsony az ár, több fára van szükség ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a kötelezettségeket.
„Ha helyi cégnek adom a fát, az mit tesz vele? Kivágja és eladja az osztráknak, tehát ő kapja a nagy pénzt. Így a közvetítőé a nagy jövedelem, a tulajdonosnak pedig marad az aprópénz” – írta le a helyzetet Jakab.
Szerződés nélkül nincs piac
A csíkszentimrei közbirtokosság vezetője szerint azért versenyképesebb az osztrák cég, mert szerződései vannak a kész árura. A helyi vállalkozónak viszont nincs a végtermékre szerződése, ezért piaca sincs. „Mi az elsőosztályú fát fűrészáruként egy udvarhelyi fafeldolgozó cégnek adjuk. A másodosztályú fát viszont már az osztrák viszi el, sokkal jobb áron, mint amit itt helyben adnának” – jelentette ki az elnök.
„Feltevődik a kérdés, hogy mit képviselsz? Kínlódsz, hogy munkahelyeket tartsál fenn, vagy odaadod a fát liciten az osztráknak? Ne felejtsük, elnökként azért vagy választva, hogy az erdőtulajdonosok érdekeit tartsd szem előtt” – zárta mondandóját a közbirtokossági vezető.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),

Nem hamisítvány a Csíki székely krónika?
Sántha Attila szerint a Csíki székely krónika tényleg 1533-ban született, mint ahogyan írója is állítja, és a székelyek történetét követi Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenéséig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fele latin betűs. A jeles szakember több alkalommal is bemutatta kutatásai eredményét, a múlt év utolsó hónapjaiban pedig (szeptember és december között) négyrészes tanulmánysorozatot publikált a Székelyföld című folyóiratban. Beszélgetésünk a székelyudvarhelyi előadás előtt készült.
- Honnan származik a Csíki Székely Krónika iránti érdeklődésed? Régi vagy újabb keletű?
- Szegeden végeztem a doktori iskolát irodalomtudományból az 1990-es évek végén, amennyire emlékszem, akkor kezdtem foglalkozni a Csíki székely krónikával. Ugyanis szemináriumot készültem tartani Szádeczky Lajos művéből, amelyben hamisnak ítéli meg a krónikát – akkor megállapítottam volt, hogy Szádeczky műve, legalábbis a szerző detektívi képességeit tekintve, csapnivaló.
- Többen is azt mondták, írták az elmúlt kétszáz évben erről a munkáról, hogy hamisítvány. Szádeczky 1905-ben “végleg” a “helyére tette”, mint hamisítványt.
- Igen, csak az a baj, hogy érvei helytelenek, nem állják ki a próbát. Például hosszan bizonygatja, hogy nem létezett az a kastély, vár, amelyben a krónikát állítólag megírták – nos, a krónika legmegbízhatóbb másolatában nem is vár, hanem ház szerepel (aedis az arx helyett), ráadásul a régészek nemrég feltártak ugyanott egy nagyon tekintélyes kőházat. Bizonygatja, hogy azok az emberek, akik a krónika „1695”-ös lemásolásában részt vettek, nem is léteztek – amikor pedig szembesül azzal, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, azt mondja, hogy mindez mellékes, és azt mutatja, a hamisítók létező személyekkel takaróztak.
(Az 1695-öt azért tettem idézőjelbe, mert a krónikamásolatok összehasonlításából kiderül, azt nem is akkor, hanem 1691-ben másolták le.) A nagy baj az, hogy hasonló kaliberű, és egyenként cáfolható érvek alapján Szádeczky levonja azt a következtetést, hogy a Csíki székely krónika hamis.
- Nem helytálló Szádeczkynek az a megállapítása, hogy a hamisítványt 1796-ra keltezi, s hogy csupán azt szolgálta, hogy igazolja a csíkszentmihályi Sándor család származását?
- Nem bizony, és a tanulmányomban azt mutatom be, hogy ugyan a krónika csak másolatokban maradt fenn, ám azt legkésőbb a 16. században írhatták. Tudásanyaga alapján megállapítható, hogy ekkor készült: ugyanis ez az a kor, amikor az emberek még emlékeznek bizonyos régi dolgokra (és ezt a tudást fényesen alátámasztják az 1700-as évek közepétől felbukkanó magyar krónikák: az Anonymusé, a Kézai Simoné), másrészt jócskán tartalmaz olyan információkat, melyek a krónika 1796-os felbukkanása után 100-200 évvel váltak ismertté, például a Tarih-i Üngürüsz nevű, török nyelvű iratból. Egyébként is, az 1796-os hamisításnak ellentmond az, hogy a krónika magyar fordítása két példányban is megvan, az egyik 1770-ből, a másik 1776-ból. Emellett úgy vélem, hogy az itt, Udvarhelyen található Becze Gábor-féle latin nyelvű másolat is 1790-91-ben már megvan.
- Korábban történetileg és filológiailag végeztek-e szövegelemzést?
Igen, például Szádeczky. Vele az a baj, hogy ugyan történész volt, ám filológus nem, és nem veszi észre azt, hogy az 1796-os, elsőnek gondolt másolat igazából egy harmad- vagy negyedfokú átírás, míg például az 1797-es, melyet az akkori osztrák „közjegyzőség” hitelesít is, az 1691-es átírás betű szerinti, nagyon megbízható mása. Az igazság az, hogy Szádeczky mellett mások is foglalkoztak a krónikával, például elődje, a székely történetírás nagy alakja, Szabó Károly, aki hitelesnek fogadja el a krónikát. Szabó és Szádeczky után egyetlen nagyobb kaliberű írás született a krónikáról, a Hermann Gusztáv Mihályé, aki már pedzegeti, hogy baj van Szádeczky írásával.
- Milyen újdonságokat találtál, amelyekre eddig nem bukkantak?
- Nagyjából azt látom, hogy mindazt, amit a krónikáról eddig tudtunk, félre kell tennünk, és elölről kezdenünk a róla való gondolkozást. Például úgy tudtuk, a krónika felbukkan 1796-ban, és pár hónapon belül Aranka György lefordítja – kiderítettem, hogy Aranka bizony csak egy már rég meglevő fordítást vet össze a latin szöveggel, és végez rajta stilisztikai javításokat.
Aztán folytatnám azzal, hogy még a krónika védelmezői is annak első két szavát félreértették: „Dacia Alpestris Attila birodalmának felfordulása után foglaltatott el a legvitézebb emberektől, a székelyektől”, mondván, hogy Dacia Alpestris az bizonyára Székelyföld. De bizonyosan mondom én, hogy nem: Dacia Alpestris az mindig és kizárólag a Kárpátok havasain túli területet jelentette, Havasalföldet és Moldvát. És így tovább…
- Négy részben jelent meg a tanulmányod a Székelyföldben (2013, aug.-dec.). Ez egy lezárt kutatás? Vagy még dolgozol rajta? Könyv lesz belőle?
- Én lennék a legboldogabb, ha magam tudnám a témát, ugyanis az azt jelentené, hogy magam számára megnyugtató magyarázatot találtam minden kérdésben.
Ám ez távolról sincs így, naponta újabb és újabb adatokra bukkanok, amelyek egyrészt azt világítják meg, mit is mond a krónika, másrészt a keletkezés- és utótörténetét írják újra. Úgyhogy a megjelent tanulmányomat máris sok helyen javítanom kell, pontosítanom, bővítenem – ezekről szó van a mostanában elhangzós előadásaimon is. Remélem, hogy hamarosan könyvalakban is megjelennek a kutatási eredményeim, habár, mint a munkával általában, én is úgy vagyok a krónika tanulmányozásával, hogy abbahagyni lehet, de befejezni nem. Igazából csak most kezdem felfogni, mekkora fába is vágtam a fészit: csupán a krónika latin és magyar nyelvű kritikai kiadásához egy öttagú, interdiszciplináris csoport kellene, melyik a ezzel kel és fekszik egy-két éven keresztül.
Meggyőződésem szerint ekkor (és csakis ekkor) fény gyúlna a székelyek őstörténete ügyében – ám nem úgy látom sem a magyar, sem a román államot, hogy egy ekkora kaliberű kutatást finanszíroznának, székely virtuális államunkról nem is beszélve.
A Csíki székely krónika
Egy 1533-ban született dokumentum, amely a székelyek történetét írja le Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenésééig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fel latin betűs. A székelyek 888-ban vérszerződést kötnek a magyarokkal, ezt 1000 körül megújítják. A székelyek a 10-12. század között lakják be Székelyföldet (amelynek eredeti neve Hét erdők földje/Terra Septem Silvarum), először csak a főemberek, aztán a köznép is megtelepszik. A nyugati kereszténység felvételekor polgárháború dúl a székelyek között, a rabanbáni tisztséget ezután örökletes módon a Sándor család tölti be. Az új vallás csak 1063 után szilárdul meg. Részletesen ismerteti a székelyek törvénykezését, 1200-tól kezdve azonban a krónika egyre inkább a Sándorok történetévé csupaszul.
Simó Márton
Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
Székelyhon.ro,