Helyi témák a vásznon – Dokumentumfilmek Csíkszeredában
Hargita megye értékeit bemutató dokumentumfilmeket mutatnak be Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) pinceklubjában március 12-étől kezdődően négy héten keresztül, minden szerdán 18 órától.
A filmek a Hargita Megyei Tanács és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által 2013-ban kiírt pályázat győztesei.
A dokumentumfilmek – amelyek a kiírás alapján a megye történelmi, néprajzi, turisztikai értékeit örökítik meg – létrejöttét összesen 40 ezer lejjel támogatta a Hargita Megyei Tanács.
A HMKK közleménye szerint a most szerdán bemutatandó Ha nem használ, nem is árt... Hagyományos gyógynövényhasználat Udvarhelyszéken című dokumentumfilm Pakot Mónika, a Civitas Alapítvány munkatársának és Szabó Károly, a székelyudvarhelyi városi könyvtár alkalmazottjának közös munkája.
A rendezők 19 udvarhelyszéki falut kerestek fel, ahol a gyógynövényeket jól ismerő 32 személlyel készítettek interjút. A film ezáltal a hagyományos gyógymódokat, a gyógynövények felhasználási módjait tárja a néző elé. Az alkotást a 24. Mediawave filmfesztivál Úton című on-line nemzetközi filmversenyének kisebbségi filmek kategóriájába is beválogatták.
Fábián Kornélia székelyudvarhelyi filmes szakember Az Isten háta mögött. A Csíki- és a Gyergyói-medence tanyavilága című dokumentumfilmjét március 19-én vetítik. „A filmben ráérezhetünk az összetartozásra, a kölcsönös segítségnyújtásra, amelyek a tanyasi ember mindennapjaiban jól megfigyelhetők. Fontos része a filmnek a régi mesterségek bemutatása, a szövés, fonás, zsindelykészítés, fafaragás, amely a tanyasi ember mindennapjainak, életének szükségszerű része” – olvasható az ismertetőben.
A Kápolnák az Úr dicséretére című alkotást március 26-án mutatják be Csíkszeredában. A film rendezője Daczó Katalin csíkszeredai televíziós szerkesztő, aki a Csíki-medence kápolnáit mutatja be saját levéltári és helyszíni kutatásaira alapozva. A filmben azok a szakemberek szólalnak meg, akik behatóan foglalkoztak a kápolnák történetével.
Április 2-án Bálint Arthur székelyudvarhelyi filmes munkáját, az Állatvásárt mutatják be. A film bemutatja, hogyan tanítja meg egy apa a fiát a vásári alkudozás régi „művészetére” a fiú pónijának eladása közben. A vásári adok-veszek „piaci szaknyelvét” rögzíti a film, amelyet régen mindenki jól ismert.
Krónika (Kolozsvár),

Hányatott sorsú táblák
Egyre kevesebb marad Csíkszeredában az Új Összefogás Alapítvány és a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület által pályázati pénzből több mint két éve felállított, épületek és helyszínek történelmi adatait tartalmazó tizenöt plexi táblából. Az elméletileg a város ügykezelésébe tartozó, gyakorlatilag gazdátlan pannókat egyébként már kezdettől nem találták sem anyagukban, sem formájukban megfelelőnek.
A Heineken a közösségért címmel 2011 májusában kiírt pályázaton a közösségfejlesztési terv kivitelezésére 15 ezer eurót nyert az alapítvány és az egyesület. Az összeget az év decemberében tizenöt – a felszereléssel együtt darabonként mintegy ezer euróba kerülő –, Csíkszereda nevezetességeiről részletes tájékoztatást nyújtó, fémkeretbe foglalt, átlátszó borítólemezzel ellátott táblára fordították.
Az első rongálások
A háromnyelvű – magyar, román és angol – táblák elhelyezésük után Csíkszereda Polgármesteri Hivatalának ügykezelésébe kerültek, azonban kevesebb mint egy hétre rá hármat meg is rongáltak. Az évek során egyre-másra fogyatkozó pannók közül többnyire a város szélein állók maradtak meg.
Dühöngve semmisítette meg Zsögödben a táblát
Szombatra virradóra viszont a csíkzsögödi, Harom és Zsögödi Nagy Imre utcák találkozásánál lévő plexit egy közelben lakó férfi – a szemtanúk elmondása szerint – őrjöngve apró darabokra törte, majd dühöngése közepette kidöntötte a pár méterre álló, gyalogátkelőt jelző közlekedési táblát is.
A történtekkel kapcsolatban a lakók hozzátették, az illető nem első esetben nyilvánult meg hasonlóan, több fenyegetőzés és összetűzés is a számlájára írható. A dolog „érdekessége”, hogy közvetlenül a pusztítást követően egy rendőrségi járőregység is elhaladt autóval a helyszín mellett, anélkül, hogy megállt volna. A megrongált közlekedési táblát szerdán visszahelyezték.
Tizenötből hat
Utánajártunk, hogy a felállításuk óta eltelt huszonhat hónap alatt hány táblát sikerült megőrizni a tizenötből. A legjobb állapotban a vasútállomással átellenben található, illetve a csíksomlyói kegytemplom szomszédságában álló pannók maradtak meg, míg a Gál Sándor-szobor közelében, Hargitafürdőn, a csíksomlyói Szent István Kollégium előtt, valamint a Márton Áron Gimnázium kapujánál lévők „több sebből is véreznek”: kődobálás okozta repedések, keresztirányú hasadások, éles tárgyak okozta vésésnyomok „díszítik” őket. Több helyszínen – a Petőfi utca felső és alsó felében, a Majláth Gusztáv Károly és a Szabadság tereken – nyoma sincs az egykor kuriózumnak számító pannóknak, a Millenium templomnál, a csíktaplocai Lázár-kúriánál, a Vár téren és a hétvégén tönkretett Zsögödi Nagy Imre képtárnál pedig csak a fém talapzat látható.
Átvétel fenntartásokkal
Noha az átvételkor a városvezetőség úgy vélekedett, hogy nagyon jó ötlet a civil szervezetek kezdeményezése, már akkor aggályokkal álltak hozzá az „adományhoz”. „Anyaga és formája miatt nem találtuk megfelelő megoldásnak ezeket a táblákat. Fenntartásokkal ugyan, de átvettük őket” – közölte Szőke Domokos, Csíkszereda alpolgármestere. A megrongált táblákat nem pótolták. „Ha helyreállítjuk őket, ugyanolyan semmiképpen sem lehet. Strapabíróbb anyag kell, közpénzt a korábbi formára nem költünk” – hangsúlyozta. A zsögödi incidensről Szőke Domokos tőlünk értesült, mint mondta, először megpróbálnak személyesen beszélni a tettessel, lehetőséget adva neki az okozott kár megtérítésére. „Ez így is, úgy is rendőrségi ügy, viszont mérsékeltebb bírságot kaphat az illető, ha együttműködik” – emelte ki.
„Nem volt a legjobb döntés”
Már csak „egyszerű hétköznapi szemlélőként” figyeli a táblák sorsát Szabó Károly, a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület elnöke. Bár a városnak történt átadás óta „levették a kezüket” a táblákról, örült, hogy maradtak még ép tájékoztatók. „Nincs már módunk ezeket javítani, és azt is beismerhetjük, hogy ezeknek a tábláknak a felállítása nem volt a legjobb döntés” – osztotta meg.
Pinti Attila
Székelyhon.ro,

Betiltották a Wass-kötetek árusítását Csíksomlyón
Eltávolíttatta a rendőrség a szombati csíksomlyói búcsún portékáikat kínáló árusokkal Wass Albert köteteit, holott erre több illetékes elmondása szerint nem lett volna jogi alapja a hatóságnak.
A megyei rendőrség gazdasági osztályának munkatársai a szokásos ellenőrzések nyomán rendelték el, hogy az árusok leszedjék a standokról és a polcokról az író köteteit, arra hivatkozva, hogy Romániában tilos Wass Albert-irodalmat árulni, ugyanis az írót jogerős ítélettel háborús bűnösnek nyilvánították az országban. Az árusok egy része ennek nyomán Nyírő József köteteit is eltette.
Gheorghe Filip, a Hargita megyei rendőr-főkapitányság szóvivője portálunknak elmondta: a szombati ellenőrzések nyomán egy 35 éves csíkszeredai lakos ellen indítottak kivizsgálást, akitől húsz pólót és tíz könyvet koboztak el. A szóvivő a döntést a 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendelettel indokolta, amely tiltja a fasiszta, rasszista, illetve idegengyűlölő szervezetek alapítását és szimbólumok használatát, valamint az emberiség elleni bűnöket elkövetett személyek népszerűsítését.
Ferencz Kornélia, a csíkszeredai Corvina Könyvesház ügyvezetője ezzel szemben kifejtette: a rendőrség a marosvásárhelyi Mentor Kiadó által törvényesen nyomtatott köteteket távolíttatta el.
Szabó Károly, a székelyudvarhelyi városi könyvtár volt igazgatója, jelenleg munkatársa a Székelyhon.ro-nak úgy nyilatkozott: valóban létezik Romániában tiltólista könyvekre vonatkozóan, de az olyan kiadásokat tartalmaz, mint például Adolf Hitler Mein Kampfja.
„Nincs tudomásom arról, hogy a listán Wass Albert is szerepelne. Ha bármely irodalom bekerül a névsorba, értesítik a könyvtárakat is, amelyeknek a raktárban kell tárolniuk a kiadásokat, és azokat csak kutatómunkára bocsáthatják az olvasók rendelkezésére. Megtörténhet, hogy sürgősségi rendelettel a közelmúltban Wass is a listára került, de még nem értesítették a könyvtárat” – magyarázta Szabó.
Káli Király István, a Wass-köteteket megjelentető Mentor Kiadó főszerkesztője határozottan cáfolta, hogy az író tiltólistára került volna. Szerinte a somlyói incidens a „túlbuzgó ellenőrzök” rovására írható, az eljárás pedig „hatalommal való visszaélést” jelent.
Jánosi András. Székelyhon.ro

Esély az itthon maradásra
Akkor lehetne esélyük a kiváló képességű székelyföldi informatikusoknak, illetve programozóknak a szülőföldjükön való boldogulásra – véli a Csíki Vállalkozók Egyesülete (CSVE) –, ha úgynevezett klaszterbe tömörülve dolgoznának. A tizenhét céget összefogó IT-klaszter segítésére már nyert is egy pályázatot a CSVE.
A Csíki Vállalkozók Egyesülete nemrég döntött úgy, hogy az informatikával foglalkozó cégek számára létrehoz egy klasztert, vagyis egy olyan hálózatot, amely összefogja az azonos területen tevékenykedő vállalatokat. „Többek között azzal tudjuk segíteni az informatikával foglalkozó vállalkozásokat, ha a pályázati úton nyert kétszázezer euróból megerősítjük működésüket, így a nemzetközi porondon is erősekké válhatnak ezek a kis cégek” – magyarázta a klaszter fontosságát Szabó Károly, a CSVE ügyvezető igazgatója.
Mire is jó ez a klaszter?
Az IT-klaszterhez eddig tizenhét, többségében csíkszeredai cég társult, ezek tavaly összesen százötven személyt foglalkoztattak, és 5,3 millió eurós üzleti forgalmat bonyolítottak le. „A klaszterbe való tömörülés segítségével nagyobb eséllyel tudnak olyan szakmai partnereket találni a világ bármely pontjáról, amelyek jól fizető programozói munkákat rendelnek meg tőlük. Mindezen túl abban is segítenénk ezeket a vállalkozásokat, hogy hazacsábítanánk a Székelyföldről más régiókba, esetleg más országokba vándorló programozókat, illetve az itthoniakat meggyőznénk, hogy ne hagyják el szülőföldjüket. Kiváló lehetőség van most erre, ugyanis egy jól működő klaszter, vagyis társulás jobb ajánlatokat tud biztosítani az ágazat szakembereinek” – érvel Szabó.
Itthon tartanák a szakembereket
Ifj. Nagy Benedek, az IT-klaszter marketingfelelőse szerint sem utópia itthon tartani a programozókat. „Az informatika az a szakterület, amely esetében nem számít az, ha az adott cég Csíkszeredában tevékenykedik. Bármely más területről is beszéljünk, például a turizmusról, máris szükség van infrastruktúrára, autópályára, repülőtérre, hogy a turista eljusson Csíkszeredába. A programozásban tehát a geográfiai lokáció nem fontos, hargitafürdői hétvégi házban is lehet írni a számítógépes programokat egy laptopon, ha megvan a kapcsolat a megrendelő céggel interneten keresztül. A CSVE épp azon dolgozik, hogy egy ernyő alá vonja ezeket a kis cégeket, amelyek majd itthonról tudnak dolgozni” – hangsúlyozza Nagy.
Megerősíteni az utánpótlást
Mindkettőjük szerint kiváló a csíkszeredai középiskolai szakmai utánpótlás: a Márton Áron Gimnáziumot említették, ahol évek óta magas szintű az informatikaképzés. A székelyföldi informatikai felsőoktatás terén viszont már hatalmas űr tátong, épp ezért az érettségizett diákok Kolozsváron vagy még távolabb tudnak egyetemi oklevelet szerezni, onnan viszont már nem biztos, hogy később visszatérnek Székelyföldre. Ezt a hiányt próbálja pótolni a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amely nemrég indította el a gazdasági informatika szakát Csíkszeredában.
Kozán István. Székelyhon.ro

Az egymásra találás jegyében
Gyulakután zárult a missziós hét
Lélekhez szóló, hitet erősítő, az összetartozás élményét nyújtó, a jövőben való bizakodást, reménységet ébresztő szabadtéri istentisztelet helyszíne volt vasárnap délelőtt Gyulakuta. A Küküllői Református Egyházmegye missziós hetének záró rendezvényén ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyház püspöke hirdette az igét. Az ünnepi alkalomra hívek százai sereglettek össze a több mint 80 egyházközségből álló egyházmegyéből, amelyben 59 lelkész teljesít szolgálatot. Az istentiszteleten az Erdélyi Református Egyház elöljárói mellett az "anyaországi szolgálattevőket", Répás Zsuzsannát (aki nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárként vállalta a rendezvény fővédnökségét) és Brendus Réka főosztályvezető-helyettest köszöntötték.
A rendezvénysorozat, amelynek célja az evangéliumnak minél szélesebb hallgatósághoz való eljuttatása volt, hétfőtől kezdődően minden korosztályt megszólított, vallástanárok, vallásórás gyermekek, presbiterek, nőszövetségi tagok, kórusok, lelkipásztorok és a fiatalok találkoztak. Mozgalmas, eseményekben gazdag hét volt – állapította meg Markó Gábor egyházkerületi főgondok. Ha a mi álmaink és vágyaink, terveink belesimulnak Isten akaratába, akkor azon az ő áldása van…– összegezte a tanulságokat Biró István segesvári lelkész, az egyházmegye esperese. A főjegyzővel együtt két éven át tervezték a missziós hetet, amely átlagosan 450 embert vonzott naponta, mozgósítva azokat a gyülekezeteket is, ahol a rendezvények zajlottak.
Első nap a vallástanárok és a vallásórás gyerekek találkoztak egymással a nyárádszentlászlói református templomban és annak udvarán. Ozsváth Ilona vallástanárnő Kálvin János életéről tartott előadást, majd a közel 400 gyermek éneket tanult, játszott, ismerkedett egymással. Kedden 380 presbiter ülésezett Vámosgál-falván, annak emlékére, hogy 300 évvel ezelőtt az egyházmegyében ott alakult meg az első presbitérium. A sikeres napon, ahogy Veress László, az egyházmegye főgondnoka jellemezte, dr. Buzogány Dezső teológiai professzor Kálvin és az Institutió, Ősz Sándor Előd lelkipásztor, az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának munkatársa Kálvin és a presbiterek címmel tartott előadást. Erre az alkalomra készült el a Küküllői Református Egyházmegye presbitereinek névsorát tartalmazó képes kiadvány Veress László, Koncz László Ferenc, Nagy-Kórodi László munkája nyomán.
A harmadik napon a nőszövetségek találkoztak a bonyhai Bethlen-kastély udvarán, ahol a család volt a vezértéma. Erről szólt Tatár Anna lelkipásztor, elnöknő igehirdetése, s Kilyén Ilka színművésznő előadása is. 15 kórus lépett fel csütörtökön Kibéden, s a találkozóról minden résztvevő felsőfokon beszélt.
– Kortársai vagyunk-e önmagunknak? A gyülekezeti tagok között élünk, vagy lemaradtunk nyelvezetben, struktúrákban, igehirdetési stílusban? – a pénteki nyárádszeredai lelkészértekezleten Dávid István kolozsvári egyetemi lelkész tartott kemény kérdésekkel átitatott előadást az igehirdetés nehézségeiről, az ige megértésének és megértetésének lehetőségeiről. A témát, ami szinte mindennap feszegeti az ige munkásait, háromórás vita követte – fogalmazott Biró István esperes. Szombaton ifjúsági nap helyszíne volt Gyulakuta. Márton Előd, az IKE utazótitkára a példaképekről beszélt, Paizs József segesvári lelkész Tévhitek Istenről témával tartott a fiatalok nyelvén szóló, színes, érdekes előadást.
A vasárnapi záró istentisztelet a missziós találkozó emlékére állított kopjafa avatásával kezdődött a gyulakutai református templom kertjében. A jelen levő gyülekezeti tagok alkotta hosszú sor onnan vonult a központi parkba, ahol ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyház püspöke Ésaiás könyvéből vett példára építette igehirdetését. Azt megelőzően arról beszélt, hogy a párizsi magyar gyülekezet nyolcvan százalékát Erdélyből származó hívek alkotják, aki magukban hordozzák eredeti identitásukat egy életen át. Prédikációjában az Istenről alkotott kép sokféleségéről szólt (szabadító, gondoskodó, harcos és győzedelmes, teremtő…), s feltette a kérdést, hogy nekünk milyen istenélményünk volt az elmúlt években. Majd felsorolta, hogy Istenhez valamilyen fájdalom, veszteség okán fordulunk, egyházi életünk valamilyen eseménye alkalmával járunk templomba. Amikor jól megy sorunk, gazdagságunkban távol maradunk. 25 évvel a rendszerváltás után, a kiábrándultság, a cselekvésképtelenség állapotába jutva pedig Istent tesszük felelőssé mindazért, ami velünk történik. Holott nem az úr karja rövidült meg, nem az ő füle süket, hogy meg ne hallgathatna – idézte a prófétát, a sok nyomorúság oka, hogy eltávolodtunk Istentől. Ha nem vesszük komolyan a figyelmeztetést, akkor miattunk megy tönkre az egyház, a magyarság – hangzott el az egyházi vezető prédikációjában, aki ígéretéhez híven nem a püspöki hivatalban, hanem jórészt igehirdetéssel, a hívek körében tölti megbízatását.
A bűnvalló imádságot Kántor Csaba, az egyházkerület főjegyzője mondta el, s a részt vevő lelkészek a püspökkel együtt több asztalnál osztották az úrvacsorát a népes gyülekezet tagjainak.
Fontos, hogy ragaszkodjunk örökségünkhöz, az anyanyelvünkhöz, annak minél szélesebb körű használatához, iskoláinkhoz, ahol gyermekeink elsajátíthatják azt, templomainkhoz, amelyekben gyermekeinket kereszteljük, halottainkat búcsúztatjuk, és melyekben Istenhez imádkozunk – szólt az egybegyűltekhez Répás Zsuzsanna, a rendezvény fővédnöke, aki a református egyház szerepét hangsúlyozta, s a magyar kormány támogatásáról biztosította a jelenlevőket. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok – erősítette meg a ft. Kató Béla által mondottakat a Jakab apostol közönséges leveléből vett igével Szegedi László generális direktor. Ez a hét több száz gyülekezeti tag imádságos szívét ragadta meg, s erősítette hitünket – hangsúlyozta Veress László egyházmegyei főgondnok, majd felolvasták Varga József polgármester köszöntőjét.
Egyedül Istené a dicsősség, és miénk a hálaadás – összegzett befejezésképpen Biró István esperes, aki köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak "az egymásra találás hetének" sikeréhez. – Jézus Krisztus parancsának eleget téve – tegyetek tanítványokká minden népeket – próbáltuk megszervezni ezt a missziós hetet, beletagolódva a parancs több mint kétezer éves folyamatába.
És végül néhány vélemény a népes gyülekezet fiatal és idősebb résztvevőitől: – Gyönyörű, Istenhez hívó szertartás volt, s reméljük, hogy az elkövetkező években sok fiatal is átélheti, átérezheti majd ezeket a pillanatokat – nyilatkozta a balavásári Túri Levente.
– Ez nap azt jelentette, hogy mi, magyar reformátusok összetartozunk a szeretetben, s arra biztat, hogy a régi szokást, amit őseink nekünk megszereztek, tartsuk, tiszteljük és adjuk át az utókornak – mondta a nyárádszentimrei Szabó Károly.
– Élmény volt számunkra itt lenni, akik az Úr Jézust követjük, szeretjük és vele élünk – vallották a népviseletbe öltözött vámosgálfalvi asszonyok, köztük Imreh Juliska és Keszeg Anna.
Az istentiszteletet szeretetvendégség követte.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Sehol nem keresnek olyan keveset, mint Hargita megyében
A fejletlen ipar, a feketemunka, a hiányos infrastruktúra, de a rövidlátó vállalkozói mentalitás is hozzájárul ahhoz, hogy a hazai megyék közül Hargitában a legkisebb az átlagkereset.    
Valószínűleg nem a Székelyföld jut eszünkbe, ha a szegénységre gondolunk romániai viszonylatban, ugyanakkor sajnálatos tény, hogy a nettó átlagbér tekintetében Hargita utolsó helyen áll a megyék rangsorában.
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint júniusban 1075 lej volt az átlagfizetés Hargita megyében, ami 36 százalékkal alacsonyabb az országos átlagnál. Tavaly még Vaslui szerénykedett az utolsó helyen, Hargita pedig utolsó előtti volt, ám egy év leforgása alatt a moldvai megyében több mint 100 lejjel nőtt az átlagkereset, aminek köszönhetően a 42.-ről a 39. helyre ugrott a rangsorban.
Nincs sztráda, nincs befektetés
Az alacsony bérek elsősorban a külföldi befektetések hiányának tudható be, ami pedig az infrastruktúra fejletlenségének a következménye, véli Balási Csaba, a Hargita Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. „Az infrastruktúra kiépítésében legalább 5-6 éves lemaradásban vagyunk a környező nagyvárosokhoz, Marosvásárhelyhez, Brassóhoz vagy Bákóhoz képest. A legközelebbi autópálya 120-130 kilométerre van, a legközelebbi repülőtér úgyszintén. Bukarestből négy-öt órás autózással lehet eljutni hozzánk. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy nem nagyon jönnek a befektetők” – nyilatkozta a maszol.ro-nak Balási Csaba. Véleménye szerint annak, hogy a bérezés tekintetében még Háromszék is jobban áll - 1.195 lejes nettó átlagkeresettel - Brassó közelsége az oka, ami miatt egy sor jelentős befektetésre került sor Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen.
 Több oka van a megye lemaradásának a bérezés tekintetében, állítja Szabó Károly, a Csíki Vállalkozók Egyesületének elnöke. „Egyrészt fejletlen az ipar, másrészt magas azon munkavállalók aránya, akik a fizetés mellett feketén is kapnak juttatást. Azt se felejtsük el, hogy a fűtési időszakot leszámítva alacsony a megélhetési költség, hiszen az emeberek jelentős részének van háztáji gazdasága” – mondja az üzletember.
Fejlesztés helyett paloták
A térségben kicsi a hozzáadott értéktermelés, a vállalatok profitrátája alacsony, ami meghatározza a bérezés színvonalát, mondja Kolumbán Gábor közgazdász, a Hargita Megyei Önkormányzat volt elnöke, a Sapientia Egyetem adjunktusa. A szakember szerint azonban van egy, a kultúrában gyökerező oka is az áldatlan helyzetnek. „Nálunk a vállalkozói mentalitásban nagyon fontos szerepük van a presztízsberuházásoknak. Míg egy svájci vállalkozó a nyereséget visszaforgatja a termelésbe, addig nálunk krőzusok jelennek meg, akik hivalkodó gazdagságban élnek, mely mögött nincs jövőkép, nem fektetnek be hatékonyságnövelő technológiába vagy a munkaerő képzésébe. Ez a vadkapitalizmus gyermekbetegsége” – nyilatkozta Kolumbán Gábor. Véleménye szerint a munkáltatók azért is igyekeznek minél alacsonyabb béreket fizetni, mivel a magas adóteher miatt sok pénzt tudnak így megspórolni.
Más szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy Hargita megyében nagyon magas a néhány embert foglalkoztató kisvállalkozások aránya, melyeknél a fizetések elmaradnak az átlagtól, míg az átlagosnál jobban fizető nehézipar és informatikai ágazat szinte nem léteznek a megyében. 
Idehaza Bukarestben a legmagasabb az átlagfizetés, 2.364 lej, ami nem meglepő, lévén, hogy a fővárosban működik a legtöbb multinacionális vállalat. Erdélyben és a Partiumban jobban keresnek a munkavállalók mint az Ókirályságban. A rangsorban Temes megye áll a harmadik helyen, 1.810 lejes nettó átlagbérrel, a negyedik Kolozs 1.784 lejjel, Szeben a hatodik 1.714, Brassó a nyolcadik 1.602, Arad pedig a tizedik 1.543 lejjel. Hargitát még a semmiképp sem a szárnyaló gazdaságáról híres Szilágy megye is megelőzi, mintegy 150 lejjel.    
Pengő Zoltán
maszol.ro

Az író(nk) és kora
Gondolatok az utolsó kikötőben
Február 19-én, csütörtökön 19 órától Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatják be lapunk főmunkatársa, Czegő Zoltán költő, író Az utolsó kikötőben című prózakötetét. Mi ezt egy korábbi, székelyudvarhelyi közönség elé tárás apropóján ajánljuk az olvasó figyelmébe.
Czegő Zoltán legújabb könyvének bemutatása okán vendégeskedtünk a székelyudvarhelyi városi könyvtárban, melyről illik elmondanunk, hogy egy lenyűgöző épületben rendezkedett be az anyaváros Kőkereszt terén, s ez az épület korábban a Szabó Károly névre hallgató nagyvendéglő hajléka volt, de – ám-lám! – kiűzték innen Bacchust, s helyébe Pallasz Athéné költözött be, tágason és urason. Egyéb változások is történtek a környéken. Az utca, minek bejáratánál ez az épület áll, hajdan a Szent Imre nevet viselte, aztán November 7-re keresztelték át a nagy hirtelen kommunistává vált csizmadiák, de mára visszaállították a királyfi jogait, s egyik útelágazásnál még domborművet is sikerítettek neki. Különben magam is ebben az utcában születtem, s a ház alagsorában, ahol a napvilágot megláttam, most valami pinceklub működik – ha nagyképű lennék, azt mondanám: az én emlékezetemre.
E pillangózás után térjünk vissza a könyvtárba, ahol újra „kikötőbe” ért Czegő Zoltán Az utolsó kikötőben című könyve, mely válogatott, rövid prózai írásait gyűjti egy szép fokos halomba egybe: elbeszéléseket, novellákat, tárcanovellákat, karcolatokat. S mert igen jó ez a gyűjtemény, én joggal hiszem és remélem, hogy sok kikötőbe megérkezik majd.
A székelyudvarhelyi könyves találkozóra ugyan nem áradt a tömeg, de annál értőbb közönség gyűlt össze, hogy együtt keressük – immáron sokadszor – a választ Vörösmarty Mihály izgató kérdésére: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” S ha nem is találtuk meg a végleges és visszavonhatatlan igenlő választ, abban léptünk egyet közösen előre, hogy megállapítsuk: a könyvek nélkül bizonyosan sehová nem jutott volna a világ. S ebben a nagy-nagy általánosításban ott vannak Czegő Zoltán könyvei is, mik számban már a húszat közelítik: versek, novellák, elbeszélések, publicisztikai írások, regények. Mert igencsak sokhúrú, sokoldalú szerzőről van szó!
Mondom, ha Vörösmarty Mihály kérdésére nem is találtunk egyértelmű és végleges választ, legalább megfaggattuk múltunkat, jelenünket és jövőnk kilátásait is, mikre Czegő Zoltán terítékre került könyve is lázasan próbál megoldásokat, magyarázatokat találni. Ez is, a többi is, hiszen a szerző is ugyancsak otthon érezhette magát az udvarhelyiek között, akik régebbi könyveire is rákérdeztek, jelezvén, hogy nem analfabétákkal van találkozásunk. S otthon éreztem magam én is, gyermekkori cimborák, ismerősök megkorosodott arcai, de még mindig fénylő tekintetei között.
Talán elmondhattam volna, de ott elmulasztottam, hát most teszem meg, hogy Vörösmarty perzselő kérdésére a könyvtárban támadt gondolatai között ott a válasz is: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Marosvásárhely fekete márciusára emlékeznek
Több helyszínen, különböző politikai alakulatok és civil szervezetek szervezésében emlékeznek Marosvásárhelyen a következő napokban a fekete márciusra a pogrom 25. évfordulóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti események egyik szenvedő alanya szervezésében csütörtökön fél 11-től ökumenikus istentiszteletet tartanak a marosszentgyörgyi római katolikus templomban, 17 órától pedig Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál, a református temetőben koszorúznak. Az eseménysorozat 18 órakor, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban zárul. Itt a Fehér januártól a fekete márciusig című filmet vetítik le, majd bemutatják Kincses Előd Fekete március című könyvének bővített kiadását. A kötetet és szerzőjét Boris Kálnoky, a Die Welt újságírója méltatja, beszédet mond Tőkés László EP-képviselő és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete.
Az RMDSZ és háttérszervezete, a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19–20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szervez kerekasztal-beszélgetést.
A 10 órakor kezdődő szemináriumon olyan elismert történészek értékelik a 25 évvel ezelőtti eseményeket, mint Novák Zoltán és László Márton, a fekete március eseményeinek történeti feltárására törekvő, A szabadság terhe című könyv szerzői, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu, a SNSPA Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem történelem szakának egyetemi oktatója és Vasile Cernat, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója.
A rendezvényen a civil társadalom és politikai élet jeles személyiségei is felszólalnak: Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Király István, Kolozsváry Zoltán és mások.
A beszélgetés célja közös, befogadó identitás kialakítása, a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges megnyilvánulások elleni együttes fellépés, hiszen, a szervezők meglátása szerint ezen magatartásformák csak ártani tudnak egy olyan multikulturális városnak, mint Marosvásárhely.
17 órától az alapítvány székhelyén a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Fehér Könyv bővített, második kiadásának bemutatására is sor kerül, amelyet az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítás és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövid változatának levetítése követ majd. A helyi és a megyei önkormányzat közös rendezvényen eleveníti fel a tragikus eseményeket.
Pénteken, március 20-án 13 órától a Kultúrpalota Tükörtermében Identitás, etnicitás, etnocentrizmus, nacionalizmus az Európai Unió jelenlegi kontextusában címmel szervez konferenciát, amelynek tíz meghívott előadója közül mindössze Eckstein-Kovács Péter kolozsvári ügyvéd-politikus képviseli az erdélyi magyarságot.
Szabadtéri kiállítás Székelyudvarhelyen
A forradalomtól fekete márciusig című szabadtéri kiállítással emlékezik az 1989-es forradalomra és az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület. A tárlatot vasárnap, március 22-én 12 órakor nyitják meg a székelyudvarhelyi Márton Áron téren. A pannós kiállítást Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történész állította össze Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeiből. A kiállítást Novák Károly történész méltatja, majd megkoszorúzzák a művelődési ház melletti Sütő András-szobrot. Beszédet mond Lőrincz György író.
Riportok, sorozat az ETV-ben
A marosvásárhelyi tragikus eseményekre reflektál a héten az Erdélyi Magyar Televízió több műsora is. A Híradó a szerdán kezdődött sorozatban emlékezik a konfliktusra, történészek, értelmiségiek, politikusok közreműködésével. Csütörtökön 21.30-tól a témába illő Holtpont című riportfilmet láthatják a nézők. Március 24-én a Metszet című magazin is a marosvásárhelyi szomorú eseményekkel foglalkozik.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés a fekete márciusra Székelyudvarhelyen
Negyed évszázada történtek a mindenki által fekete márciusként ismert tragikus marosvásárhelyi események, amelyek számos erdélyi városban szolidaritást szimbolizáló megmozdulásokat váltottak ki. Hasonlóképpen történt Székelyudvarhelyen is, tömegek vonulva utcára, kiállva anyanyelvi jogaik mellet. Az eltelt huszonöt év lehetőséget nyújt a külső szemlélésre, de ugyanakkor kötelességet jelent az emlékezésre is.
Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület közös emlékezésre hív mindenkit 2015. március 22-én, vasárnap délben 12 órára a Márton Áron térre.
BALÁZS Attila, BALÁZS Ferenc, id. CSEDŐ Attila, SZABÓ Károly és ZEPECZÁNER Jenő székelyudvarhelyi, valamint ÁBRAHÁM Zoltán és VAJDA György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeinek felhasználásával FORRADALOMTÓL FEKETE MÁRCIUSIG című szabadtéri (panós) kiállítást rendeztek KÁPOLNÁSI Zsolt és dr. GIDÓ Csaba történészek. A kiállítást megnyitja NOVÁK Károly történész.
A kiállítás megnyitóját követően a megemlékezés a Művelődési Ház melletti Sütő András szobrának megkoszorúzásával folytatódik. Emlékező beszédet mond LŐRINCZ György író, verset mond BOTH Adrienn, a Benedek Elek Pedagógia Líceum XII. A osztályos diákja.
A forradalom és a fekete március történéseinek felelevenítése céljából március 21-én, szombaton délután 6 órától a székelyudvarhelyi Digitál3 TV-ben bemutatásra kerül Szabó Attila két dokumentumfilmje: „1989. December 22.” és „Maradunk”.
maszol.ro

Fekete március: kiállítás a Patkóban, koszorúk a Sütő-szobornál
„A marosvásárhelyi fekete március az erdélyi magyarság történelmében nem egy piros betűs ünnep, de a megemlékezésre időt, energiát kell szánni” – mondta el Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója vasárnap délben a Forradalomtól Fekete márciusig című rendhagyó szabadtéri tárlat megnyitóján.
A negyed évszázada történt forradalmat és a Fekete március néven elhíresült marosvásárhelyi pogromot szemlélteti a vasárnap megnyitott rendhagyó szabadtéri kiállítás az udvarhelyi Patkóban. A téren összegyűlt emlékező közönségnek Novák Károly történész vázolta a generációk életét meghatározó eseményeket, melyeket Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történészek választottak témaként az újabb rendhagyó köztéri tárlathoz. A tíz pannó a második világháború szörnyűségeit követő emberpróbáló időkből, Nicolae Ceaușescu diktatúrájából, a rendszerváltó eseményekből, a székelyudvarhelyi forradalomból és az azt követő márciusi könyves-gyertyás felvonulásokból nyújt egy szeletet a szemlélőknek. A lényegre törő információkat Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételei egészítik ki.
„Alig három hónappal a decemberi eufória után Marosvásárhelyről aggasztó hírek érkeztek. Székelyudvarhelyen ezen a téren március 17-én, 20-án és 22-én azóta is példátlan létszámú, óriási tömeg gyűlt össze, hogy együttérzésükről biztosítsák a marosvásárhelyi magyarokat” – idézte fel a történész a kiállítás tárgyát képező eseményeket, amelyek az utóbbi 25 év alatt mélyen belevésődtek az erdélyi magyarság tudatába. Miklós Zoltán hangsúlyozta, fontos, hogy az a generáció, amely immár történelmi távlatból tekint a kiállítás tárgyaként választott eseményekre, hiteles és objektív információkat szerezzen.
A csendes megemlékezés második felvonása a Művelődési Ház melletti Sütő András-szobornál történt, ahol Lőrincz György író a szerző barátjaként és az események részvevőjeként szólalt meg. „Saját fizikai létét, életét is kockáztatva állt – nem csak írásaiban – az erdélyi magyarság politikai csatározásainak élére, ott volt mindig a fősodrásban, legelöl. Most már sorsa ismeretében kimondhatjuk, hogy Sütő András élete árán is vállalta azokat az eszméket, amelyeket korszakalkotó műveiben vallott” – hangzott el beszédében. Az író rámutatott: Sütő András emlékével, életművével törődni nemcsak illendőség, de kötelességünk is. Ezt követően Bota Adrienn, a Benedek Elek Pedagógiai Líceum tizenkettedikes diákja Nagy Gábor Sirató ének című versét olvasta fel. A csendes megemlékezés zárásaként koszorúkat helyeztek el a Sütő-szobornál.
Székelyhon.ro

Holtan találták Majla Sándort
55 éves korában meghalt Majla Sándor író, költő, lapszerkesztő. Székelyudvarhelyen, Tamási Áron utcai lakásában találtak rá.
Az egyedül élő Majla Sándort hétfőn reggel találták holtan szombatfalvi otthonában, a halál pontos okát egyelőre nem lehet tudni. Jére Ferenc rendőrparancsnok-helyettes portálunk megkeresésére elmondta, hogy a házban helyszínelő rendőrök idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak, a halál okát kedden vagy szerdán a törvényszéki orvos állapítja meg.
Majla Sándor 1960 október 14.-én született Korondon, az udvarhelyi gimnáziumban érettségizett 1979-ben, ezután több évig helyettes tanárként dolgozott Korondon és Székelyudvarhelyen. A romániai rendszerváltás után elindította az Ablak nevű, irodalmi-művészeti folyóiratot a városban, ami főleg európai kisebbségekkel foglalkozott. A kilencvenes években szerkesztője volt a Fagyöngy nevű, erdélyi költők verseit tartalmazó antológiáknak, illetve szervezője volt a költők rendszeres találkozójának is, ami szintén Udvarhelyen zajlott. Néhány kiadást ért meg az Erdélyi Dekameron nevű prózaantológia, amit szintén ő szerkesztett.
Első írásai a hetvenes években jelentek meg az Ifjúmunkásban, később a főbb irodalmi lapok, az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk közölték verseit és prózáit, több antológiában is szerepelt, akárcsak a korondi Hazanéző folyóiratban. Három verseskötete jelent meg a kilencvenes években, A szavak pírja (a Bukaresti Kriterion kiadónál, a Forrás-sorozatban, 1990-ben), valamint a Az oroszlán álma (gyerekversek) és a Stációk (mindkettő a saját kiadójánál, az Ablaknál, 1995-ben). Majla az évek folyamán több helyi sajtóorgánumnak volt a munkatársa, több írása is megjelent az Udvarhelyi Híradóban, illetve a Star Rádiónál is dolgozott szerkesztőként.
Az egyik utolsó fotó néhány héttel ezelőtt, július 1-jén, a korondi Józsa László fazakas könyvbemutatóján készült róla – Sándor a széksor szélén ül, jellegzetes fekete szakállával és hosszú hajával – a sor másik végén a szintén korondi id. Szálasy Ferenc ül, aki múlt héten hunyt el (a felvételt Szabó Károly készítette). Majla Sándor a Holmi című, havonta megjelenő reklámújság szerkesztője volt, több mint tíz éve dolgozott a lapnál. Verseit többen is megzenésítették, a videómegosztón több ilyen felvétel is fellelhető.
Tavaly karácsony előtt néhány nappal került fel a videómegosztóra az Illés Lajos által megzenésített versének felvétele, a Karácsonyi Dal, amit a Békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ készített.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Gazdaságilag életképes vagy bukásra ítélt az autonóm Székelyföld?
Több pénzt fizet be a Székelyföld a központi költségvetésbe, mint amennyit visszakap, ám a gazdasági mutatók többsége elmarad az országos átlagtól. A működő autonómiához jobb adórendszer és kisebb közigazgatási apparátus kellene – vélik a Maszol által kérdezett szakemberek.
A román politikusok túlnyomó többsége megcáfolhatatlan ténynek tekinti azt a sajtóban is gyakorta visszatérő tézist, hogy gazdaságának fejletlensége miatt a Székelyföld életképtelen lenne autonóm régióként.
A magyar automomista retorikában ugyancsak dogmaként jelenik meg, s mint ilyen megkérdőjelezhetetlen az a vélekedés, hogy a két székely megye gazdasági-pénzügyi helyzete már most is minimum kielégítő, s még jobb volna, ha a Bukarest nem akadályozna tudatosan a fejlődést, az autonómia kivívását követően pedig automatikusan turbó üzemmódra kapcsolna a gazdaság motorja.
A számok azt mutatják, hogy az igazság a két véglettől távol, valahol középen van, s ezt támasztja alá a szakemberek véleménye is.
Kevés export, alacsony bérek
Egy ország vagy régió fejlettségét legjobban az egy főre eső bruttó hazai termék tükrözi, amelynek tekintetében nem túl fényes a Székelyföld helyzete. Tavaly Romániában 7.516 euró volt az egy főre eső GDP. Ugyanez a mutató, a www.analizeeconomice.ro szerint, Hargitában 4.907, Kovászna megyében pedig 5.305 euró volt. Összehasonlításként Kolozs megyében 9.460, míg Temesben 9.764 euró volt az egy főre jutó bruttó hazai termék.
A székely megyék az export tekintetében is az ország hamupipőkéi közé tartoznak. Tavaly a román kivitel 52 milliárd eurót tett ki, derül ki az Országos Statisztikai Hivatal adataiból, amiből Hargita 313 millióval, Kovászna pedig 352 millió euróval vette ki a részét. Ez azt jelenti, hogy bár a két megye lakossága az ország lakosságának kb. 2,6 százalékát teszi ki, addig hozzájárulásuk az exporthoz mindössze 1,27 százalék.
A régióban nem tolonganak a külföldi befektetők. A Capital gazdasági hetilap adatai szerint az 1991 és 2013 közötti időszakban 200 millió euró külföldi tőke áramlott a két megyébe, ami az országos értéknek 0,5 százaléka. Mindezek fényében nem meglepő, hogy az életszínvonal sem szárnyal alpesi magasságokban.
Idén júniusban az erdélyi megyék közül Hargitában volt a második legalacsonyabb a bruttó átlagbér,1.386 lej, Kovászna valamivel jobban állt, 1.452 lejjel. Ennél már Marosban is lényegesen jobban kerestek, átlagosan bruttó 1.716 lejt, nem is beszélve Szebenről (1.979 lej) vagy Kolozsról (2.051 lej). A nyugdíj szintén elmarad az országos átlagnak számító 845 lejtől, igaz, mindössze 40 lejjel.
Vállalkozói kedv van, nagyipar nincs
Nem felel meg a valóságnak az – a román médiában unos-untiglan ismételt – állítás, amely szerint a két székely megye több pénzt kap a központi költségvetésből, mint amennyit befizet. Lázár Ede közgazdász, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docensének számításai szerint tavaly Hargita megyében a visszaosztott pénzek a befizetéseknek csupán 80,7 százalékát, Kovászna esetében pedig a 92,7 százalékát tették ki. Negatívum azonban, hogy nagyon magas a közigazgatásban dolgozók aránya.
„A közigazgatást meg kellene reformálni, a jelenlegi apparátust nem tudná eltartani” – mondta a Maszolnak a szakember. Elterjedt sztereotípia a Székelyföld ipari elmaradottsága is, ám ez egy vitatható minősítés – véli Lázár. Szavai szerint tagadhatatlan, hogy a nagyipar, főleg a nehézipar kevéssé van jelen a régióban, ám a vállalkozó kedv élénk. Országos szinten 22 működő vállalkozás jut 1.000 lakosra, míg Hargitában 38,3, Háromszéken pedig 24,7.
Lázár Ede szerint a Székelyföldön nem csak az idegenforgalom és a faipar tekinthető versenyképes iparágnak, hanem az informatika és az élelmiszeripar is. „A székelyföldi élelmiszeripar nagyon jól alkalmazkodott a globális kihívásokhoz. Felismerve, hogy a hagyományos ízvilágú termékekre van kereslet, létezik egy betöltésre váró piaci rés, a helyi termelő és kereskedők innovatív kezdeményezésekkel, helyi védjegyek használatával, mint például a Székely Termék, Góbé Termék, termelői szövetkezetek szervezésével sikeresen veszik fel a versenyt a multikkal” – nyilatkozta a Maszolnak a csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Kar dékánhelyettese.
Lázár Ede úgy látja, mivel a belső fogyasztás alacsony, a fejlődési pályát az export jelenthetné, ezt azonban visszafogja az, hogy kevés a külföldi tőke a térségben. Ennek nem csak gazdasági okai vannak, véli, hiszen „egy befektetés helyszínének kiválasztása nem kizárólag piaci feltételek alapján történik, beleszól a politikum is”.
Távol a globális piactól
Némiképp sötétebb tónusban látja a térség gazdasági helyzetét Kolumbán Gábor egyetemi oktató, vállalkozó. A jelenlegi gazdasági szerkezet szerinte nem teszi lehetővé, hogy gazdaságilag versenyképes legyen a régió.
„Az autonómia ott kezdődne, hogy a természeti erőforrásokkal a magunk hasznára gazdálkodunk. Ehelyett mi van? Bagóért eladjuk az erdőt, az erdei gyümölcsöt, a földet parlagon hagyjuk. A székelyföldi lakosság nem talált adekvát választ a modernizációra, nem indultunk el a modernizáció útján. Ragaszkodunk a hagyományos dolgokhoz, de nem teremtettük meg számukra a piacot. Norvégiában minden tejfeldolgozó a gazdálkodók szövetkezeteinek a tulajdonában van, egy sem a multiké. A Székelyföldön nem lenne mit keresniük a multiknak, de nem megy a szövetkezés, nincs bizalom. A fogyasztói társadalom megbabonázta a székelyeket” – nyilatkozta 2014 végén a Maszolnak Hargita megye önkormányzatának korábbi elnöke.
Szabó Károly, a Csíki Vállalkozók Egyesületének elnöke hisz benne, hogy életképes volna az autonóm Székelyföld, de meg kellene küzdeni a sikerért. „Kezdetben nagy volna a süllyedés, lenne néhány nagyon nehéz év. Az itteni cégek klienseket vesztenének, politikai nyomás nehezedne a velünk üzletelő cégekre. Tudok esetekről amikor székelyföldi vállalkozók nagy üzletektől estek el, mert a partner azt mondta, ha ti autonómiát akartok, nem üzletelek veletek” – mondta portálunknak üzletember.
Meglátása szerint Székelyföld jelenleg egy autópályával, reptérrel nem rendelkező elmaradott régió, amely nincs jelen a globális piacon. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, elsősorban a tudást kellene fejleszteni, az emberekbe fektetni, hogy magasabb legyen a régió gazdaságában a hozzáadott érték – hamgsúlyozta.
Leépült az ipar
Hasonló véleményt fogalmazott meg Balási Csaba, Hargita Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Emlékeztetett arra, hogy Székelyföldön leépült az ipar. „Nem sírom vissza a régi rendszert, de itt bútorgyár, traktorgyár, kötöttáru- és készruha gyár, vasútépítő vállalat volt, melyek 18-20 ezer embernek adtak munkát. Volt olyan hónap, hogy 10 ezer darab lánctalpas traktor ment exportra” – idézte fel a Maszolnak.
A mostani számok azonban mást mutatnak. Barabás hangsúlyozta, hogy nosztalgiából a tőke nem fog a térségbe áramlani. „Hiába akarna egy befektető gyárat telepíteni ide 2.500 alkalmazottal, mert nem lehetne szakmunkásokat előszedni, a jelenlegi szakmunkásképzésnek ugyanis semmi köze nincs a piaci igényekhez” – magyarázta.
Marketing kell és humántőke
Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató úgy véli, azok a gazdasági szakemberek, akik azt állítják, az autonóm Székelyföld nem lenne versenyképes, a jelenlegi állapotokból indulnak ki.
„Ez egy komplex probléma, mivel a Székelyföld autonómiája feltételezné a román államháztartás radikális reformját. Az, hogy az adópolitikában mit lehet decentralizálni, egy adminisztrációs, államháztartási kérdés. Másrészt egy terület gazdasági teljesítőképessége nem mérhető pontosan, s a kérdésnek, a gazdasági mellett van egy tömegpszichológiai összetevője is: az autonómia egy humán erőforrás többletet ad, ami materiálisan is megmutatkozik” – nyilatkozta Bakk Miklós.
Ahhoz, hogy sikeres autonóm régióvá váljon, a Székelyföldnek többet kell fordítania a humántőke fejlesztésére, véli Lázár Ede. „Fontos lenne még fokozni, javítani a régió marketingjét a külföld és a belföld felé egyaránt, valamint a jelenleginél sokkal kevésbé beavatkozó államra, lényegesen piacorientáltabb, versenyképességre fókuszáló adópolitikára volna szükség” – foglalta össze a szükséges feltételeket a szakember.
maszol.ro

Időszeletek, relikviák – magunk tükre
Az idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk.
Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek…
Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül.
– Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket?
– Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével.
Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött.
– Mekkora volt az átlag-közönség?
– Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként.
– Mit tartasz a leginkább sikeresnek?
– A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz.
– Melyek az itteni legfontosabb filmek?
– Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is.
– Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra?
– Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés.
– Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron?
– Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte…
– Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál?
– Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is.
– Hogyan tovább?
– Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Dokumentumfilmek néprajzi értékeinkről
Elkészültek azok a dokumentumfilmek, amelyek a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa pályázatán kaptak anyagi támogatást. A Forrásközpont kezdeményezte program célja Hargita megye néprajzi értékeinek bemutatása filmes eszközökkel. Az idei hét alkotás között portréfilmek, a székely konyhát, babonákat, víz hajtotta szerkezeteket megjelenítő alkotásokat találunk.
Bálint Arthur Babonák című alkotásában a mindennapi élet eseményeihez, történéseihez kapcsolódó hiedelmek, babonás cselekvések bemutatását tűzte ki célul. Mint kiderül, életmódtól, világszemlélettől függetlenül hatnak ezek a babonák a különböző korosztályok képviselőire ma is.
Fábián Kornélia filmje a siménfalvi kosárfonással kapcsolatos: Teremtő kéz– portréfilm a siménfalvi, a Népművészet Mestere címet viselő Ráduly Jánosról. Az Erdély-szerte ismert kézműves a Népművészet Kiváló Mestere címet is megszerezte, munkájához az oktatás is hozzátartozik. Szakmájáról, életéről vall ez alkalommal.
Bocskor-Salló Lilla filmje (Orczád verítékével – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője) a székely kapuk tanulmányozóját, az Europa Nostra-díjas pedagógust mutatja be, akinek életművéhez tartozik a máréfalvi tájház létrehozása, illetve helyismereti kutatások.
Fábián Kornélia öt tájházat mutat be (Tájak, beszélő házak – Hargita megye tájházai) az intézmények felelőseit megszólaltatva. Máréfalva, Székelyszentlélek, Tordátfalva, Korond és Lövéte tárgyi hagyatéka az egész székelység becses kincsei közé tartozik.
Fecső Zoltán a vízzel hajtott szerkezetek egykor elterjedt, népszerű fajtáját Fűrészmalmok címmel mutatja be. Az évtizedekkel korábban a hatalom által leromboltatott, lebontatott deszkametszők most, jelképesen is, az újonnan épített ivói létesítmény által támadnak fel.
Szabó Károly az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálta (Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha). A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalács sütés folyamatát örökítette meg.
Hadnagy Árpád Levente Könyvbe szőtt gondolatok címmel készített portréfilmet a farkaslaki Jakab Rozáliáról. A nyugdíjas pedagógus gazdag életművét a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség életműdíjjal ismerte el (szőtteseiért), később az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat közművelődési, néprajzgyűjtői munkásságáért kapta. Több mint tíz helyismereti és néprajzi témájú könyv szerzője, a farkaslaki Tamási-kultusz ápolója.
Székelyhon.ro

Hét dokumentumfilm készült néprajzi értékeinkről
Elkészültek azok a dokumentumfilmek, amelyek a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa pályázatán kaptak anyagi támogatást. A Forrásközpont kezdeményezte program célja Hargita megye néprajzi értékeinek bemutatása filmes eszközökkel. Az idei hét alkotás között portréfilmek, a székely konyhát, babonákat, víz hajtotta szerkezeteket megjelenítő alkotásokat találunk.
Bálint Arthur Babonák című alkotásában a mindennapi élet eseményeihez, történéseihez kapcsolódó hiedelmek, babonás cselekvések bemutatását tűzte ki célul. Mint kiderül, életmódtól, világszemlélettől függetlenül hatnak ezek a babonák a különböző korosztályok képviselőire ma is.
Fábián Kornélia filmje a siménfalvi kosárfonással kapcsolatos: Teremtő kéz – portréfilm a siménfalvi, a Népművészet Mestere címet viselő Ráduly Jánosról. Az Erdély-szerte ismert kézműves a Népművészet Kiváló Mestere címet is megszerezte, munkájához az oktatás is hozzátartozik. Szakmájáról, életéről vall ez alkalommal.
Bocskor-Salló Lilla filmje (Orczád verítékével – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője) a székely kapuk tanulmányozóját, az Europa Nostra-díjas pedagógust mutatja be, akinek életművéhez tartozik a máréfalvi tájház létrehozása, illetve helyismereti kutatások.
Fábián Kornélia öt tájházat mutat be (Tájak, beszélő házak – Hargita megye tájházai) az intézmények felelőseit megszólaltatva. Máréfalva, Székelyszentlélek, Tordátfalva, Korond és Lövéte tárgyi hagyatéka az egész székelység becses kincsei közé tartozik.
Fecső Zoltán a vízzel hajtott szerkezetek egykor elterjedt, népszerű fajtáját Fűrészmalmok címmel mutatja be. Az évtizedekkel korábban a hatalom által leromboltatott, lebontatott deszkametszők most, jelképesen is, az újonnan épített ivói létesítmény által támadnak fel.
Szabó Károly az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálta (Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha). A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalács sütés folyamatát örökítette meg.
Hadnagy Árpád Levente Könyvbe szőtt gondolatok címmel készített portréfilmet a farkaslaki Jakab Rozáliáról. A nyugdíjas pedagógus gazdag életművét a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség életműdíjjal ismerte el (szőtteseiért), később az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat közművelődési, néprajzgyűjtői munkásságáért kapta. Több mint tíz helyismereti és néprajzi témájú könyv szerzője, a farkaslaki Tamási-kultusz ápolója.
A szervezők már tervezik a filmek Hargita megyei bemutatóját.
L. I.
maszol.ro

A magyar kultúra napját ünneplik
Formabontó képzőművészeti kiállítást nyitottak meg kedd délután a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A magyar kultúra napja alkalmából számos eseményt szerveznek Hargita megyében.
Számos érdeklődő tekintette meg kedden a székelyudvarhelyi fiatal alkotók grUnd nevű tárlatát. Berze Imre, a tárlat kurátora érdeklődésünkre elmondta, hogy a kiállításba választott darabok többsége ősszel a budapesti Vármegye Galériában volt kiállítva. A most megnyitott tárlaton hasonló gondolkozású, udvarhelyi képző- és iparművészek spontán csoportosulása fedezhető fel, akiket a város köt össze. A kiállítás címe, valamint a nagy U is Udvarhelyre utal. A kurátor szerint a hasonló gondolkodás és a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában szerzett tapasztalat visszacseng az alkotásokban, de ugyanakkor a különböző egyetemek jellegzetességei is érezhetőek.
Nyitottak a székelyudvarhelyiek a kortárs művészetre – véli a kiállítás kurátora, szerinte jobban kellene vezetni őket erre a rendezvényekkel. A kiállításmegnyitón Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója elmondta, a képzőművészet terén is a helyi értékeket fogják előtérbe helyezni. A grUnd kiállítást a következő négy hét alatt tekinthetik meg az érdeklődők.
A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak az emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Ez alkalomból szemléztünk a székelyudvarhelyi, csíkszeredai és gyergyószentmiklósi magyar kultúra napi programkínálatból.
Székelyudvarhely
Ambrus Lajos A sünkirályfi című mesés könyvét mutatja be szerdán este héttől P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A mesékből részleteket olvas fel Sarkadi Zoltán színművész, az est házigazdája Gálovits Rózsa könyvtáros. A Forró Ágnes rajzaival illusztrált vaskos könyvben a mesék mellett sok vidéki történet is helyet kapott. Utóbbiak közül több a szerző szülőhelyén, Korondon és környékén esett meg.
Múzeum plusz címmel tartanak előadást szerdán a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A 17 órakor kezdődő eseményen  Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. 19 órától a Hargita Megyei Tanács által támogatott dokumentumfilmeket vetítik le a Városi Könyvtárban. Bemutatják Bocskor-Salló Lilla szerkesztő „Orczád verítékével” – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője című filmjét. Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha címmel a szerkesztő-rendező és operatőr Szabó Károly filmje az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálja. A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalácssütés folyamatát örökítette meg. Este kilenctől pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban.
A vasárnapig tartó rendezvénysorozat ideje alatt a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyének előtérben a Népi hagyományok Hargita megyében című fotókiállítást lehet megtekinteni. Az intézmény fotográfusa, Balázs Ödön által készített néprajzi tárgyú felvételeket láthatnak az érdeklődők, az alkotó válogatásában.
Csíkszereda
A Csíki Székely Múzeum északnyugati bástyatermében szerdán délután 18 órától mutatják be A székelység története című kiadvány második, javított kiadását. A Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtökön 17 órától kerül sor Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetének bemutatására, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat ismerteti. Szintén 17 órától (csütörtökön) tartják a Székelyföld kulturális folyóirat januári lapszámának bemutatóját a Székelyföld Galériában. Az eseményen Péntek János nyugalmazott egyetemi tanár, nyelvész, etnográfus tart előadást az oktatás mai helyzetéről.
Csütörtökön a nagyszebeni Orth István grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás 18 órától a Lázár-ház dísztermében (Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa). A tárlatot Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja. Pénteken délelőtt 11 órától a Hargita Megyei Kulturális Központban tartanak nyílt napot, hogy a központ ez évi tevékenységét, programjait ismertessék az érdeklődőkkel. A részvételi szándékot a 0266-372044-es telefonszámon vagy a kultura@ccenter.ro e-mail címen lehet jelezni.
Egy éve indult az Olvasókör a Kájoni János Megyei Könyvtárban, az idei év első találkozóján nem csak az egyéves születésnapot ünneplik a kör tagjai, hanem a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek. A pénteken 16 óra 30 perctől kezdődő találkozó programjában szerepel a múlt év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is.
A csíkszeredai F'10 fotóklub által 2015-ben meghirdetett IV. „Best 100” –  A legjobb száz fotó nemzetközi fotóművészeti pályázat kiállítását csütörtökön 18 órától a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum aulájában (Szabadság tér 18 sz.) Bács Béla János nyitja meg, közreműködik a Sunshine mandolin együttes.
Gyergyószentmiklós
A Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtárban január 22-én, pénteken 17 órától könyvbemutatóra várják az érdeklődőket. A gyergyóditrói Gergely Géza nyugdíjas magyartanár Nevetni jó! című könyvét Zöld János mutatja be. A kötetet Biró Zsuzsa képzőművész illusztrálta, a grafikákból kisebb tárlatot is megtekinthetnek az érdeklődők.
A Tarisznyás Márton Múzeumban január 22-én 18 órától nyitják meg a Márton Árpád festőművész jubileumi kiállítását. A tárlatot megnyitja Bajna György újságíró és Ferencz-Mátéfi Kriszta  művészettörténész-muzeológus, ezt követően Márton Árpád festőművész rendkívüli tárlatvezetést tart. A rendezvény házigazdája Csergő Tibor András múzeumigazgató. A megnyitón lehetőség lesz az igényes kiállítási katalógus megvásárlására is.
A Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ a magyar kultúra napján Cseh Tamásra emlékezik, a zeneszerző 73. születésnapján. Az emlékestre 19 órától a Bocsárdi Angi Gabriella Stúdióteremben kerül sor. Az eseményen  György László gitározik és Korpos Szabolcs zongorázik.
Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro

A gyoroki „telepi iskola” emléke és álma
Miért  most? Miért pont most írok a „telepi iskoláról” ?
Nosztalgiából természetesen; az iskolámról írok!
Van még  egy okom.
Kézbevettem Wass Albert Se szentek, se hősök  című kötetét. Az író „emlékművet” akar faragni, valami olyat, ami emlékezetünknek legalább egy kicsiny darabját kimenti az idő tengeréből, s visszahozza a felejtés távoli világából.
Nem tudok könyvet írni, egy rövid fogalmazás is próbára tesz, de  érzelmeimet, amelyek a minap az iskola udvarán váratlanul rám telepedtek, ki kell valamilyen formában fejeznem.
Biztos vagyok abban, hogy bizonyos alkalmakkor sok  egykori diákban tőrnek elő a „telepi iskolához”, az ott tanítókhoz fűződő régi és szép emlékek.
Tiszteltük, szerettük tanítóinkat, tanárainkat, akiket második szüleinknek tekintettünk.
– Legyetek mindig becsületesek szorgalmasak, szeressétek egymást.
Erre neveltek bennünket a mi tanítóink.
Immár nagymamaként terelgetem kis unokámat az iskola épületében működő magyar ovodába, ahol az utóbbi években nagyot változtak a körülmények. Ma már központi fűtés, vezetékes víz, meleg vízzel ellátott mosdó, fűtött illemhely van.
No, ez az én időmben nem így volt. Az unokám meg túl kicsi ahhoz, hogy ezt meg tudná érteni. Akkor vaskályhákkal fűtöttünk, a mellékhelyiségek az udvar végében voltak. Víz egy tartályból folyt, amit időnként fel kellett tőlteni. Ennél nagyobb komfort nem sok falusi embernek jutott odahaza sem.
A jó körülményeket, sajnos, csak kevés magyarul tanuló gyermek élvezheti. Csak osztatlan I–IV. osztály működik a volt irodában, az osztálytermekben kapott otthont az óvoda.
 De hála Istennek és a gyoroki embereknek, ennyi mégis megmaradt. Azért küzdöttek egykori tanítóink, hogy ne vesszen el a magyar iskola, ne halkuljon el a magyar szó.
Hát még nem veszett el, sőt fokozzuk erőfeszítéseinket, hogy pezsgőbb legyen az élet az óvoda és az iskola falai között.
Karácsonykor a kis román gyerekek is lelkesen énekelték magyarul a „Mennyből az angyalt”.  
A régi iskola másik épületében – két nagy épületből állt a „telepi iskola” –, ahol régen az óvoda volt, ahová én magam is jártam, valami olyasmit láttam, ami meglepett és felkavarta érzelmeimet.
Ebben az épületben, a régi óvoda terme mellett volt Szeicht Miklós „tanítóbácsiék” lakása. Ő volt sok-sok éven át az iskola igazgatója.
Már nincs közöttünk, pedig olyan jó volna megmutatni neki, hogy nem harcolt hiába. Ő kitartóan küzdött a magyar iskola fennmaradásáért és külön azért, hogy a telepi gyerekeknek legyen sportolási lehetőségük.
Megyeszerte híres kosárlabda csapatot teremtett; ismertek voltak a gyoroki diák-sakkozók és a kézilabdások is.
A kosárlabdacsapat rendszeresen járt versenyekre, de a telepi iskola pályáján is rendeztek osztályok, iskolák közötti tornákat. Akkoriban a „lelátót” az iskola előtti, kivágott vastag, öreg  eperfa törzséből alakítottuk ki. Arról szurkoltak a község öregjei és fiataljai. A „telepi iskola” kosárlabda-csapata mindenki ügye volt.
Fontos események voltak ezek a mérkőzések egy egyszerű falusi magyar iskola életében.
A vendégcsapat vezetői egy régi íróasztal mellett foglaltak helyet; erre, néhány hivatalos papír lap mellé, egy tányéron citromszeleteket helyeztek el. Ez volt az üdítő, mivel akkoriban nem volt pénz még ásványvízre sem.
Friss kútvíz, citromszeletekkel! Csak erre tellett.
Azt a régi, máig megőrzött íróasztalt restaurálta a minap Szabó Károly. Munka közben találtam, az udvaron dolgozott. Meglepődtem; újra életre kelti a régi íróasztalt! Mi mindenről tudna mesélni ez a régi bútordarab!
Nem tudom, miért, de a megújúlt asztal nagyon jó érzéseket váltott ki bennem. Egészen fellelkesültem. Szemügyre vettem a sportteremmé alakított régi óvoda helyiségét, ahol központi fűtéses modern judo- terem működik.
A „Tanítóbácsi” lakásából öltözők, mosdók épültek és egy másik sportterem, ahol tornászni, aerobikozni lehet. A létesítmány már majdnem készen várja az érdeklődőket.
–  Ez csodálatos!
A régi íróasztal is megkapja méltó helyét egy kis irodában.
Sajnos, a régi ember, a „telepi iskola” egykori éltetője már nem ülhet mellé. Ő csak álmodott, vagy talán álmodni sem mert egy ilyen sportlétesítményről. De most ott fenn talán megnyugodva szemléli, hogy valami azért megmaradt egykori iskolájából. Az íróasztalon kívül a régi diákok, akik még vannak, őrzik az ő szellemét is.
A  gyorokiak, a „telepiek”, bármerre járnak, akárhol találkoznak,  szívesen emlegetik egykori alma materüket.
Az új évben, 2016-ban, további javításokat végeznek a régi épületen; élni fog továbbra is a „telepi iskola”.
Ezért kérem a nagyszülőket, a dédiket, látogassanak el néha a „telepi iskolába”.
Ennél is fontosabb: hozzák el a magyar óvodába és az iskolába unokáikat.
Amíg valakiről, vagy valamiről mesélnek, ami az emlékekben él, az van, az nem veszett el, az még fennmarad.
Tusa Erzsébet. Nyugati Jelen (Arad)

Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és  magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi  és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent.  Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást. 
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált. 
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka  András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984). 
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben  tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása. 
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt. 
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél.  Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett. 
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok.  Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett. 
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dokumentumfilm-szemle a székelyudvarhelyi könyvtárban
Székelyföldről szóló dokumentumfilmeket lehet megtekinteni keddtől csütörtökig az udvarhelyi városi könyvtár látvány- és hangzóanyag részlegén.
A 3. Székelyföldi dokumentumfilm-szemle a hetedik Székelyföld Napok része, és az előző kiadásokhoz hasonlóan kapcsolatot teremtene az alkotók és a közönség között, esélyt adva a személyes találkozásokra, valamint a helyi dokumentumfilmek bemutatására.
Szabó Károly, a rendezvény ötletgazdája és főszervezője elmondta, idén 15 filmet neveztek be, és ezeket 25 helyszínen fogják levetíteni. Az érdeklődők ma, holnap és csütörtökön egyebek közt a székely konyháról szóló Székely ízőrzők, a romák mindennapjaiba és hagyományos mesterségeibe betekintést nyújtó Kőrispatak: péntek-vasárnap, valamint a két székely testépítőről és eredményeikről szóló Testszobrászok viadal című produkciót tekinthetik meg.
Veres Réka Székelyhon.ro

Kolozsvár 700 éve a történészek kereszttüzében
Négy ország 31 intézményének 71 kutatója vesz részt az elmúlt évtized legnagyobb kolozsvári történész-konferenciáján, amely Kolozsvár szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója jegyében zajlik november 10-e és 13-a között, a BBTE Magyar Történeti Intézete és a Sapientia EMTE, valamint több helyi intézmény közös szervezésében.
A tegnap délutáni ünnepi megnyitó köszöntő beszédeit követően négy plenáris előadást hallgathattak meg az érdeklődők. Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatója Kolozsvár 1316-os kiváltságolásának politikai és várostörténeti előzményeit mutatta be. A neves történész hangsúlyozta, hogy Kolozsvár kiváltsága egy igen hosszú, Erdély teljes területére jellemző várospolitika egyik következménye volt.
Adrian Andrei Rusu kolozsvári történész, régész az erdélyi középkori régészet egyik legismertebb kutatója a személyre szabott anyagi kultúra középkori viszonyairól beszélt. Előadásában kifejtette, hogy bár a román historiográfia nem ismeri a „globalizált középkor” fogalmát, a kályhacsempék helyi és külföldi termelése, valamint azok ágens szerepe új fényt hozhat a középkori gazdaság és anyagi kultúra kutatásában.
Kovács András akadémikus, művészettörténész Kolozsvár első, 1453-ból származó számadáskönyvét mutatta be. A Registrum hungarorum de Ciuitate Cluswar néven ismert, töredékesen fennmaradt forrást 1882-ben Szabó Károly közölte először. A töredékes forrás négy városi fertály lakosságát, családi és gazdasági viszonyait mutatja be, betekintést nyújtva a középkori város rendkívül alapos adminisztrációjába.
Maria Crăciun kolozsvári történész a kora újkori Erdély vallási viszonyainak kutatójaként a plébániatemplom antitrinitárius egyházban betöltött szerepéről beszélt. Kutatása rámutat a plébániák nagy szerepére az antitrinitáriusok istentiszteleti formáinak alakításában.
A konferencia különböző szekciókkal folytatódik ma és holnap a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületében és a Történeti Intézet Jókai/Napoca utcai székhelyén. A részletes program megtalálható a Történeti Intézet honlapján.
Szabadság (Kolozsvár)

Gazdálkodik és matematikai tudományos kutatásokat folytat – elismerésre méltó
Sándor József farcádi származású matematikus kapta idén az Udvarhelyszéki tudományért díjat. Az elismerést szombaton adták át a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, a magyar tudomány napja alkalmából szervezett gálaesten.
Az idei díjazott nevét csak a gálaesten hozták nyilvánosságra, ezt megelőzően Czári Tibor székelyudvarhelyi születésű, Temesváron élő zeneszerző zongoraelőadását hallhatták a jelenlévők.
A gálaesten Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója arról beszélt, Székelyudvarhely az egyik példa arra, hogy nem csak az akadémiai központokban lehet tudománnyal foglalkozni. Ezért csatlakozott néhány éve a múzeum az Areopolisz Egyesület által életre hívott rendezvényhez. Úgy fogalmazott, egy ilyen kisebb városban a múzeumnak kötelessége, hogy a kiállítások szervezésén túl a tudománynak is helyet adjon, hiszen ezek egymásra épülnek. Azt is hangsúlyozta, hogy Székelyudvarhely mindig elismerte nagyjait.
Az eseményen Gálfi Árpád polgármester is beszédet mondott. „Nemcsak azokra a székelyudvarhelyiekre vagyunk büszkék, akik itthon maradnak, hanem azokra is, akik az egyetemes művészetek, a tudományosság felé nyitva idegenben tevékenykednek, mert így is erősítik a város hírnevét” – fogalmazott a városvezető.
Szabó Károly Csúcsok a ködben című rövidfilmjéből derült ki, hogy a díjazott Sándor József. A matematikus Farcádon született, Székelyudvarhelyen járt középiskolába, majd Kolozsváron, matematikaszakon végezte el az egyetemet. Előbb Nagyszebenben, majd Székelyudvarhelyen volt matematikatanár. 1997-től a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, később docense. 1998-ban megszerezte a doktori címet matematikából. „Élete a kutatásról szól” – hangzott el a kisfilmben. Azt is megtudhatták a jelenlévők, hogy számos bel-, illetve külföldi matematikai szaklap szerkesztője, valamint tizenkét könyvet publikált, melyek közül többet híres külföldi kiadóknál. Jelenleg Farcádon és Székelyudvarhelyen él, innen végzi kutatói teendőit. Gazdálkodik, közben publikál. Kutatási területei a matematikai analízis, a számelmélet, a geometria, a Bolyai-kutatás.
A kisfilm után Hermann Gusztáv Mihály az Areopolisz Egyesület részéről, valamint Gálfi Árpád polgármester adták át az Udvarhelyszéki tudományért díjat. Sándor József megköszönte az elismerést, majd azt mondta, úgy érzi, ez a díj nemcsak neki, hanem a matematikának is szól. A tudományos kutatómunka nehézségeiről, a szorgalomról, az odaadásról beszélt. Féltékeny szeretőhöz hasonlította a tudományos kutatást, aki csak annak nyom csókot a homlokára, aki neki szenteli életét. Háláját fejezte ki mindazoknak, akik mellette álltak, illetve Székelyudvarhelynek, melyet szellemi szülővárosának tart.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Bálint Mózes 80.
Bálint Mózes nyugalmazott művezető a közelmúltban töltötte 80. életévét. Ebből az alkalomból életút-interjút készítettünk véle, amely a Székelyföld folyóirat novemberi számában jelent meg. Ennek apropóján szervez az Élő Székelyföld Munkacsoport lapszám-bemutatót és kis ünnepséget kedden, november 22-én 17.00 órától kezdődően a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében. Vendégünk lesz Lázár László főszerkesztő, aki a folyóirat körüli műhelymunkáról és az általuk végzett kiadói tevékenységről beszél, valamint maga az ünnepelt, Bálint Mózes nyugalmazott művezető és Péter Péter mérnök-vállalkozó.
A rendezvényen bemutatjuk azt a(z egyelőre befejezetlen) kisfilmet, amely Szabó Károly operatőr-filmrendező közreműködésével készült, illetve vetített-képes előadást láthatnak majd a jelenlevők Bálint Mózes eddigi életének különböző helyszíneiről. Lesznek meglepetés-programok is, amelyek még a következő napok folyamán alakulnak és nyerik el végleges formájukat.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.com

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Az eltűnt évek nyomában
Új parlament, új RMDSZ szenátorok és képviselők. Nemzedékváltás. Megújulás. Nagyon gyakran elhangzott kijelentések ezekben a napokban, hónapokban. És miközben mindenki a frissítésről, frissülésről beszélt, nekem eszembe jutottak a régiek. Szenátorok, képviselők, akik már nincsenek közöttünk, és akikkel szerte Erdélyben és az országban, gyűléseken, tanácskozásokon, ilyen-olyan média-megnyilvánulásokon gyakran találkoztam, és immár végérvényesen őrzöm az emléküket.
Az Albert Álmosét (1954 – 2015) például, akinek még szenátorsága előtt, Sepsiszentgyörgy polgármestereként is új útra kellett állítani a várost, és a rendszerváltás előtti székelyföldi erőltetett ipartelepítés egyik nagy gyárából kikerült mérnöknek bizony ezernyi olyan gonddal kellett megküzdenie, amelyeknek hullámai néha összecsaptak a feje fölött.
A napokban elhunyt Bárányi Ferenc képviselőét, egészségügyi miniszterét (1936 – 2016), aki nem tudom, miért, mindig a bátyjának nevezett, noha az öccse lehettem volna, de az első beszélgetés után rájöttem, hogy ez a mindenkihez intézett szófordulat inkább bevezetés a mindig szellemes-sziporkázó társalgáshoz, és az ugyanilyen, RMDSZ-tanácskozásokon vagy parlamentben tartott beszédekhez.
Birtalan Ákos (1954 – 2015) képviselő arca villan fel előttem egy sepsiszentgyörgyi könyvesboltban vagy Bukarestben, akivel mint a román kormány legfiatalabb miniszterével is beszélgettem, de még inkább azok a pillanatok élnek bennem, amikor egy hosszas tanácskozás után mikrobusszal befordultunk a szülőfalujába, Székelyvéckére, és ott a turisztikai tárcavezető sokat mesélt gyermekkoráról. Mindez még azelőtt, mielőtt rábízták volna a Sapientia-alapítás gondjait.
Borbély Ernő (1951 – 2011), aki Csíkszeredából utazgatott Bukarestbe és talán senki nem volt képes olyan tiszta politikai kategóriákban fogalmazni, mint ahogyan ő, a filozófusból eredeztetett, majd az egyre radikálisabb eszmék irányába elforduló liberális képviselő, aki képes volt dokumenfilm-készítőként és könyvíróként saját politikai fogolytársainak börtönkálváriáját is újra végigjárni.
A halkszavú Brendus Gyula (1940 – 2015) képviselő, akiről sokáig nem tudtam, hogy orvos, de amikor Nagyenyedre többször is eljutottam, majd minden családban emlegették a nevét mint olyan személyiségét, aki feltámasztotta úgymond haló poraiból a város magyar közösségi életét. Látom magam előtt a kezdetek Demény Lajos szenátorát (1926 – 2010), akinek székely vonatkozású történelmi munkáiról még fiatal újságíró koromban Albert Antal egykori főszerkesztőm iratott velem recenziókat, mondván, hogy ezek a munkák (nem a kényes témára egyensúlyhelyzetet kereső recenziók…) nélkülözhetetlenek lesznek majd az utókor számára. Akárcsak – teszem most hozzá – az a kemény elhatározás, ahogyan a rendszerváltás után, vezetésével, megteremtették a romániai magyar oktatási intézményrendszer új alapjait és kereteit.
Domokos Géza (1928 – 2007), aki nem csupán Kriterion-igazgatásával, az RMDSZ megalapításával, emlékirataival vált a romániai magyar történelem részévé, hanem azzal a képviselői tekintélyével is, amellyel a legforróbb pillanatokban is maga felé tudta fordítani a többség honatyáinak a figyelmét.
És hogy ne emlékeznék a kezdetek gyárigazgatóból előlépett székelyudvarhelyi képviselőjére, Incze Bélára (1941 – 2016), aki társai szerint nem volt túlságosan bőbeszédű a parlamentben, de annál inkább itthon, amikor a székely ügyek melletti helyzetteremtő fellépésekért tört lándzsát, olyannyira, hogy mondhatni törvényszerűen vált a Székely Nemzeti Tanács egyik szóvivőjévé.
A dicsőszentmártoni Kakassy Sándor képviselő (1941 – 2013) mindig méltóságteljes fekete ruhájában, még a mai nemzeti bajuszdivat előtti,. kétoldalt lelógó bajuszával is mindig itt van előttem, ahogyan soha nem a nagy eszményképekbe kapaszkodott, hanem hónapról-hónapra, évről-évre vállalta az aprómunkát, és ahogyan nem egyszer kikérte véleményem talán a Kis Küküllő nevű helyi újságjukról, még azokban az években, amikor mindenki a gombamód elszaporodó magyar lapoktól (ahogyan ma mondanánk, a print médiától) várta a megváltást.
És most a betűrend második felére kell ugornom és elgondolnom: hányszor találkoztam Magyari Lajos (1942 – 2015) újságíró kollégámmal. A szenátorral, akivel egy küldöttségbe sodort a sors, amikor Stolojan miniszterelnökkel tárgyalva, még a kilencvenes években, az utolsó székelyföldi magyar prefektusokat akartuk megmenteni, vagy amikor ő – immár az Országos Audiovizuális Tanács tagjaként – területi tévéstudiókat ellenőrzött, és hogy is fogalmazzak, a lehető legnagyobb engedékenységgel.
Szabó Károly (1943 – 2011) szatmári szenátorral, európai parlamenti képviselővel való gyakoribb találkozásaimra csíkszeredai származású felesége az egyik magyarázat, a másik viszont: mindig csodáltam azt a derűs életszemléletet, azt a sziporkázó humort, azt az ötletességet és frissességet, ahogyan a parlamentben tökéletes románsággal képes volt azonnal viszontválaszolni a magyarság ellen intézett bármiféle nyílt vagy alattomos támadásra.
Szónoki képességek tekintetében mintha egyhúron pendültek volna Tokay György (1939 – 2016) képviselővel, kisebbségügyi miniszterrel, a romániai külügy egyik ugyancsak ritkaságszámba menő magyar diplomatájával, akit a Harkov-jelentés parlamenti vitájában tartott forró hangulatú védbeszédeiért egész egyszerűen tiszteletbeli székelynek neveztek a Hargita és a Bucsin két oldalán.
Zonda Attila (1950 – 1997) képviselőként megpróbálta azt, ami azóta is hiánycikk: a nagyközönségnek szánt napi vagy heti tudósításokat a parlamenti munkáról. És mennyit tudna írni a mai blogkorszakban, ha nem roppantja szét egészségét és hihetetlen műveltségét az átmenetek oly nehezen olvadozó jégkorszaka.
Az RMDSZ parlamenti hőskorszakáról több visszaemlékezésben is olvasni. Valószínű, hogy eljön majd az idő, amikor néhány jelenkori történész ráveszi magát és a hivatalos közlönyökből kimásolja a korabeli beszédeket és visszafordítja magyarra, ha ugyan anyanyelvünkön valahol nem gyűjti az RMDSZ. Megjelenhetne belőlük egy olyan kötet, amelyhez hasonlót, kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt, hihetetlen mennyiségű aprólékos munka nyomán, Balázs Sándor kolozsvári egyetemi tanár állított össze és a Kriterion jelentetett meg, és amely arra is képes volt, hogy az elhangzott, jegyzőkönyvezett és később a sajtóban gyakran a képviselők által javított változatokat is összevesse. (Magyar képviselet királyi Románia parlamentjében, 2008).
Az RMDSZ- kampányban gyakran emlékeztettek: azért kell ott lenni a parlamentben, mert közeledik a gyulafehérvári országalakítás századik évfordulója. Erre készülve a most induló nemzedéknek, szenátoroknak, képviselőknek alighanem el kellene olvasniuk mindazt, ami a két világháború közötti romániai magyar küzdelmeket jellemezte, mint ahogyan ugyanilyen haszonnal tekinthetnének vissza a rendszerváltás utáni évek parlamenti szövegeire és más dokumentumaira is. Hogy ne lépjünk többször ugyanabba a folyóba, és ne találjuk ki azt, ami már feltaláltatott.
Székedi Ferenc maszol.ro

Lézertöréstől hitelességig (Felsőoktatás Székelyföldön)
Beszélgetés DR. DÁVID LÁSZLÓVAL, a Sapientia EMTE rektorával 
Újabb négy évre, 2020 végéig dr. Dávid Lászlót választotta az akadémiai közösség a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorának. A mérnökként Sepsiszentgyörgyről induló régi-új vezetővel elvekről, szerencséről és a hitelesség megőrzésének mindenekelőttiségéről is beszélgettünk.
Emlékszik még az első mély vízre? Nem volt éppen a legjobb formájában a Sapientia, amikor először választották az élére. Vagy az idő mindent megszépít?
– Valóban kritikus pillanatban vettem át az egyetem irányítását. Még előtte, 2005-ben néhai Tonk Sándor rektor utódja, Szilágyi Pál felajánlotta a rektorhelyettesi tisztséget, két évvel később pedig már többen is arra bátorítottak, hogy induljak a rektorválasztáson. Akkoriban kezdődött az a médiasortűz-támadássorozat, amely az egyetem megszüntetését célozta, bár a támadásokban megfogalmazott kifogások korábbi időszakra vonatkoztak. A harcban viszont megerősödtem, jó néhány döntésemre éreztem a visszaigazolást. A későbbiekben fokozott védettséget adott a magyar államelnök, a miniszterelnök, illetve az Országgyűlés elnökének látogatása is, és az RMDSZ részéről is fokozódó támogatást érezhettem. Az akkreditációs bizottság 2010-es döntése tovább erősített, bár a végső szavazásra 2012-ig kellett várni.
– Milyen sorrendben tornyosultak akkor a feladatok?
– Két lényegi elvi kérdés, illetve elvárás fogalmazódott meg. Az egyik, hogy egyben tudom-e tartani az egyetemet, úgy érvényesíteni a különböző helyszínek érdekeit, hogy közben mindenki egyetlen egyetem részének tartsa magát. Ebből a szempontból talán nem volt rossz választás, hogy nem kolozsvári ember került az egyetem élére, hiszen a székely kisvárosok mindig is hátránnyal küszködtek a saját értelmiségük megtartásában, az utóbbi ötven év történései pedig tovább táplálták ezt az érzést. A másik fontos szempont az volt, hogy azért tartsuk meg a Sapientia kolozsvári egyetemiközpont-jellegét. Miközben soha nem az a bázis volt a legnagyobb, pedig talán oda lett volna a legkönnyebb tanárt, hallgatót toborozni. A Kolozsvár-központúság azonban hagyományosan rangot kölcsönöz egy egyetemnek.
– Mindezek ismeretében mit kezd azokkal a véleményekkel, hogy egy Csíkszereda léptékű városból soha nem lesz egyetemi központ?
– A történet korántsem erről szól. Ha Nyugaton egy rét kellős közepén sikerül egyetemi központot létrehozni, nálunk miért ne lehetne egy kisvárosban? Persze, pontos feltételekkel. Az első ezek közül, hogy megfelelő szakembereket győzzünk meg, hogy azon a bizonyos helyen érdemes iskolát kialakítani. A másik, hogy a régió is vevő legyen ezekre a szakemberekre, jöjjön közvetlen igényekkel, amelyek kielégítésére megfelelő szakokat hozzanak létre abban az intézményben – természetesen az esetleges átfedések figyelembevételével. Sok polgármestertől hallani, hogy kis Szilícium-völgyet szeretne megteremteni saját városában. Csakhogy az igazi Szilícium-völgy kialakulásának története több mint száz esztendőre tekint vissza, amelyben a közös tényező az egyetem léte, az alapkérdés pedig az időfaktor. Létezésünk tizenöt éve erre messze nem elegendő. A Sapientiának felróható legnagyobb hiba, hogy nem tíz évvel korábban hozták létre.
– Ön hogyan „tévedt” az egyetemi szférába?
– Középiskolás koromban, a hetvenes években mérnöknek készülő székelyföldi fiatal számára a temesvári egyetem volt a non plus ultra. Nekem is, gond nélkül be is jutottam, a sors meg úgy hozta, hogy a második év vége felé egy kísérlet előkészítése közben eltörtem egy lézert. A kár 80 ezer lej volt, valamivel több, mint egy Dacia ára. Aznap éjjel szilárdságtani módszerekkel kiszámoltam, mi történik, ha akár egy centiről lekoppan ez a lézer, s arra kértem az illetékeseket, mielőtt levágnák a fejem, nézzék meg a számításokat. Jól sült el a dolog, a számításaim helyesnek bizonyultak, tervezési hibáról volt szó, így nemcsak a kártérítést úsztam meg, de felfigyeltek rám, és felajánlották, dolgozzam a műegyetem fizika tanszékén. A harmadik év végén már alkalmaztak a mai aspirantúrának megfelelő státusban, és miközben végeztem a saját tanulmányaimat, órákat tartottam.
– Ilyen egyetemi karrier után hogyan landolhatott kezdő mérnökként a sepsiszentgyörgyi gépgyárban?– Elsősorban azért, mert a diplomázásom évében, 1981-ben tizenhat nagyvárost zártnak nyilvánítottak. Én kettős kihelyezést kaptam, aminek értelmében kétéves tapasztalatszerzés után visszamehettem az egyetemre, vagy a Román Nukleáris Kutatóintézetpitești-i fiókjához, ahol gyakorlatilag a cernavodăi atomerőmű létesítésének előkészületei zajlottak. Én arra a két évre Sepsiszentgyörgyöt választottam, kisváros ugyan, gondoltam, de színháza van, nem utolsósorban pedig édesapám is ott végzett a Székely Mikó Kollégiumban. Megszerettem a várost, bár az IMASA-ban tapasztalt nyájszellem kezdetben kiábrándító volt. Reggel hatkor bementünk, délután kettőkor kijöttünk, közben meg szinte senkit sem érdekelt, mit tesz le időközben az asztalra. A szerszámgépeket tervező osztályra osztottak be, semmiféle feladatot nem kaptam, olvasgattam. Szóvá is tették, hogy ezt hogy képzelem, de épp akkor voltak nagy bajban egy megrendeléssel, amelynek kapcsán számítógép-vezérlésű géppel egy bütyköt kellett elkészíteniük. Nem tudták a kívánt pontossággal beprogramozni a berendezést, én meg elszóltam magam, hogy ez nagyon egyszerű feladat. Mire természetesen az volt a válasz, hogy akkor csináld meg. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számítógép, átalakítottam egy TI59-es programozható zsebszámológépet, annak segítségével pedig az előírásoknál egy fokozattal pontosabb eredményt sikerült elérnem. A továbbiakban akkor mehetettem-jöhettem a gyárban, amikor akartam.
– El is vitték egykettőre a zsenijelölt mérnököcskét...
– Az IMASA-beli főnököm, Szabó Károly révén ismertem meg az egyetemi tanár Székely Gyulát, ő meg elvitt Marosvásárhelyre, hogy bemutasson Szentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban indított el ott egy villamos hőtechnika-kutatóintézetet. A másfél órás beszélgetés alatt Szentgyörgyi meggyőzött, hogy menjek Vásárhelyre. A feleségem még egy ideig fizikatanárként dolgozott Szentgyörgyön, ha még egy félévet ott töltök, valószínűleg soha nem megyek el onnan.
– És akkor ma nincs Vásárhelyen magyar villamosmérnöki képzés?
– Könnyen elképzelhető. Előbb azonban 1990-ben létrejött a vásárhelyi műegyetem, ahol automatizálás szak is indult, én meg tudtam, hogy 1993-tól kezdődnek majd azok a tantárgyak, amelyeket oktatni szeretnék. Ezért csak addig vállaltam a kutatóintézet időközben rám szakadt vezetését. Kihívást éreztem ugyanis a műszaki oktatási struktúra megteremtésében. A Petru Maior Egyetemen építkezésre alkalmas környezetre találtam, nyitott fiatalokra, tíz év alatt jó színvonalra emeltük a mérnöki oktatást. Csakhogy a magyar hallgatók aránya 1999-re 27 százalékra csökkent, mivel a felvételin 80-an írtak tízest matematikából, így aztán a román nyelv és irodalom érettségi döntötte el a bejutást.
– Ezért vitte át a csomagot az akkoriban alakuló Sapientiára?
– Részben. Akkoriban két nézet harcolt egymással: magánegyetem vagy állami finanszírozású egyetem magyar tagozata vállalja a műszaki értelmiség kinevelését? Az utóbbi nézet érvényesítésének élére magam álltam, többször nekifutottunk, de a kérésünket ötször annyi román oktató utasította el, mint ahányan támogatták. Az RMDSZ támogatási ígéreteinek birtokában még folytattuk a harcot, hiszen úgy tűnt, elsősorban azon múlnak a dolgok, hogy a minisztérium finanszírozza vagy sem a Bolyai János-vonalnak tervezett magyar oktatási vonalat. Csakhogy, amikor 1999-ben Horváth Sándor matematikus kollégámmal Bukarestbe utaztunk, hogy meggyőzzük Andrei Marga oktatási minisztert négy szakon évi 50–50 magyar hely finanszírozásának fontosságáról, az RMDSZ-központból azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak velünk tartani a megbeszélésre, de sok sikert kívánnak. Szűk órás megbeszélés végén mégis úgy álltunk fel, hogy a minisztérium biztosítja a finanszírozást egyetlen feltétellel: az egyetem szenátusa írásban kérje a magyar oktatási vonal létrehozását. A rektor azzal utasított el, hogy ez nem szerepel az egyetem chartájában, a módosítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. Mi mindenesetre három hét alatt beterjesztettünk egy módosított alapszabályzatot, az elutasítás azonban nem változott. A rektor később magánbeszélgetésen elmondta: még sok mindennek meg kell változnia a román kollégák fejében, míg elfogadják egy magyar vonal létrehozását. Ezt követően a négy szakot – mechatronika, informatika, számítástechnika és automatizálás – tartalmazó csomaggal jelentkeztünk a Sapientiánál.
– Nem zavarta, hogy a Sapientia kezdeti térképén nem szerepelt Marosvásárhely? 
– Akkor még csak szerveződött a Sapientia, de bizonyos felismerések és nyomások hatására a történet egy kettős, Csíkszereda–Kolozsvár bázisú egyetem irányába kanyarodott. Ebbe az elképzelésbe „zavartunk be” Marosvásárhellyel. A temesvári egyetem akkorra már sokat veszített a rangjából, Kolozsváron nem volt akarat magyar képzés indítására, az egyetlen esély Vásárhely maradt. Műszaki egyetemet azonban nem lehet tudományos-kutatói háttér, felszerelés nélkül létrehozni. Akkor még pénz sem volt erre, viszont küszöbön állt annak a bizottságnak az érkezése, amely a tanításhoz szükséges laboratóriumi berendezést volt hivatott ellenőrizni. És akkor csoda történt: jött a hír, hogy az egyik környékbeli parókián több kamionnyi ismeretlen tartalmú doboz vár a sorsára. A twentei egyetem nemrég leszerelt villamosmérnöki laboratóriumának elemei voltak ott, egy részüket ma is használjuk.
– A humán szakokkal induló Sapientián zajló képzések több mint ötven százaléka ma már műszaki jellegű. Mit szólnak mindehhez a kezdeti tervek megálmodói?
– Az indítás előtti vitákat elnézve egyértelmű volt az elhatározás, hogy csak akkor van értelme az egésznek, ha a Sapientia elitképzést biztosít. A mérnöknevelés pedig valahogy nem fért ebbe bele. Annak idején ugyanis roppant szétszórt volt a romániai műszaki felsőoktatásban dolgozó magyarok társasága. Volt korábban professzor Jászvásáron, Temesváron több is, de a szórványlét sehol sem engedélyezte egy kompakt műszaki elit kialakulását. Marosvásárhelyen előzmény nélküli volt ez a tevékenység, bizonyos mértékig ismeretlen volt a társaság is, ezért részben jogosnak tekinthető a kezdeti kétkedés. Hogy mivel győztük meg mégis őket? Kezdetben talán azzal, hogy az egyetemi szakma ismert és elismert engem, később meg az eredményeinkkel. Néhány szempont érvényesítését ugyanis mindennél fontosabbnak tekintettünk. Például, hogy a műszaki oktatás legyen a létező magyar nyelvű felsőoktatási képzések kiegészítője. A másik szempont az volt: ne csak attól legyen vonzó a képzésünk, hogy magyarul tanítunk, hanem azért, mert magyarul és jól tanítunk. Az egyetem alapítványának kuratóriuma azt is értékelte, hogy tudatos tanszéki építkezésbe kezdtem, több évfolyam eminens végzőseit is sikerült az egyetemen tartani, illetve visszahozni. Már saját nevelésű professzoraink is vannak, docensünk pedig több is. Lassan újabb nemzedékváltás válik esedékessé.
– Hogyan vezeti az egyetemet? Mindenhez ön ért a legjobban?
– Nem is tagadom, mennyi mindenhez nem értek. Igyekszem viszont megtalálni a velem hasonló értékrendet valló embereket, akikben megbízom, pártolom a kezdeményezéseiket, erősítem őket. Az egyszemélyes döntésekre alapozó intézmények esetében ugyanis a döntéshozó kidőlése súlyos problémákat okozhat. Ahol viszont közös az értékrend, a testület képes tovább vinni a stafétát. Persze, akadtak vitatott kérdések, leginkább talán a csíkszeredai két kar egyesítése ügyében hozott döntés számított annak. Csíkszeredában két kar működött – a vásárhelyinél jóval kevesebb hallgatóval –, ez így alakult még az én rektorrá választásom előtt. A két kar – a közgazdasági és élelmiszer-mérnöki – között viszont az idők során ellenkező értékrend alakult ki. Érveltem, igyekeztem meggyőzni embereket, nem utolsósorban azért, mert a két párhuzamos struktúra megszüntetése emberi egzisztenciákat is érintett. 
– Ma honnan merít elsősorban a Sapientia?
– Oktatási helyszíntől függ. Marosvásárhelyen a hallgatóink több mint fele a megyéből származik, a fennmaradó 40 százalék óriási többségét Hargita megyéből és Háromszékről érkezők alkotják. A csíkszeredai karokra szinte teljes mértékben Székelyföldről származó diákok jönnek. Kolozsvárra viszont már nem, oda mindenhonnan érkeznek. Dacára, hogy több szakon visszavezettük a felvételi vizsgát, valamennyit nőtt a diáklétszámunk, ami jelzi, hogy egyre inkább értéke van a Sapientiának. Abból a pragmatikus okból vezettük vissza, hogy nagy felelősség két év múltán szembesíteni a hallgatót: nem képes megfelelni az elvárásoknak. Ha lehet, mondjuk meg neki hamarabb. Egyre nagyobb hitelünk lett a rangos középiskolákban, ma már nem érvényes a kezdetben talán nem is alaptalan állítás, miszerint a Sapientiára bárki bejut. A rangos székelyföldi kollégiumok korábban kifejezetten „exportra” termeltek, s büszkeségük forrása az volt, hogy egyik-másik iskola végzettje melyik rangos egyetemen tanul tovább. Nekünk viszont Erdély egészében kell gondolkodnunk, amíg lehet. Még akkor is, ha hiszek a székelyföldi autonómia erejében, mert annak hatása egész Erdélyre kisugárzik. Mint ahogy a Sapientia jótékony hatása is visszasugárzott az állami egyetemi oktatásra, mert versenyhelyzetet teremtett. Ennek következtében pedig különböző egyetemeken olyan magyar helyeket hirdettek meg, amelyek lehetősége e versenyhelyzet nélkül talán soha fel sem merült volna.
– Néhány szakot viszont megszüntettek a közelmúltban. Zsákutcának bizonyultak?
– Amikor elvállaltam az egyetem vezetését, az intézmény akkreditációjára való tekintettel azt az álláspontot képviseltem, hogy valamennyi meglévő szakkal együtt akkreditáljuk. Most abban a időszakban vagyunk, amikor kellemetlen döntéseket kell meghoznunk, néhányon már túl is vagyunk. Így például a csíkszeredai biotechnológia–élelmiszeripari biotechnológia–génsebészet hármasból csak az utóbbi marad meg, mert az egészíti ki megfelelően az élelmiszeripari mérnöki képzést. Marosvásárhelyen megszűnt a szociálpedagógiai képzés, szükség mutatkozott viszont fordítókra, még ha az nem is számít mérnöki szaknak. Egy merész lépéssel belevágtunk a közegészségügy szakba is, amely egészségügyi intézményekben működő nem orvos szakembereket „termel”, a hasonló adminisztrációs szakemberek képzésével úttörőnek számítunk az országban.
– A sepsiszentgyörgyi erdészmérnöki szak beindításának ötlete viszont élénk ellenlobbit váltott ki. Hogyan igyekeznek megoldani ezt a helyzetet?
– Az első visszajelzések, a brassói erdészmérnöki egyetem ellenlobbija valóban nagyon kemény volt. Egyértelmű jelzések érkeztek: ha megpróbálkozunk vele, az agrármérnöki szakkal teljes szentgyörgyi központunkat törlik. De nem is szabad fejest ugrani az ismeretlenbe, hiszen egyelőre megfelelő tanári karral sem rendelkezünk az erdészmérnöki szakhoz. Amíg sikerül kialakítanunk, reményeink szerint a brassói egyetem illetékeseivel is meg tudjuk értetni, hogy nem veszítenek sokat ezzel, sőt, szakmai kapcsolatokat is szeretnénk létesíteni velük. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel elsősorban a mesterképzésben kialakított együttműködésünk bátorító és követendő példa lehet. Ma már erős és hiteles intézménnyel a hátam mögött tárgyalhatok. Mert ami a legfontosabb: bármit is ígérsz, ha kellemetlen is, de be kell tartanod. Bárhogy is viselkednek mások, a saját hiteled megőrzése a legfontosabb. 
Dr. Dávid László
Villamosmérnök, egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Csíkszeredában született 1956. július 18-án, a ma a Márton Áron Főgimnázium nevet viselő középiskola elvégése után 1981-ben villamosmérnöki szakon diplomázott a temesvári Műszaki Egyetemen. 1981–1985 között mérnök, majd fejlesztőmérnök a sepsiszentgyörgyi IMASA-nál, 1985–1993 között kutató, főkutató, fiókintézeti igazgató a bukaresti Elektrotechnikai Kutatóintézet marosvásárhelyi fiókintézeténél. 1997-ben doktori címet szerzett a brassói Transilvania Egyetemen. 1993–2003 között a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója, 2001-től egyetemi tanár a Sapientia marosvásárhelyi karán, 2004–2006 között rektorhelyettes, 2007–201

25 éve történt – platformosodás és „egységnyilatkozat”
Az RMDSZ, bár eredeti célja az volt, hogy integráljon lehetőleg minden erdélyi magyar szervezetet, alapszabályzatát tekintve pártként kezdte működését az első kongresszus után, piramis-elv mentén építkezve.
A kongresszus választotta a nagyválasztmányt, majd az választotta meg az elnökséget. E szigorú építkezési elv oldódott valamelyest a második kongresszuson, de a strukturális és eszmei sokszínűség valamiféle demokratikusnak mondható reprezentálására a két kongresszus közötti kulcsszervben (amit neveztek Választmánynak, Küldöttek Országos Tanácsának, majd Szövetségi Képviselők Tanácsának) várni kellett még a brassói kongresszusig. 
Brassóban 1993 januárjának közepén nyert megfogalmazást az a program és az az önszerveződési elv, melyhez, ha hűek maradnak a választott vezetők, akkor ma, bizton mondhatom, másként állnánk. 
A brassói határozatok egyik előkészítő mozzanata volt az 1992 elején, negyed évszázada beindult platformosodás. Két platform alakult meg ebben az időszakban. A nemzeti konzervatív Erdélyi Magyar Kezdeményezés (mely az agyagfalvi autonómia-kezdeményezésről elhíresült Székelyföldi Politikai Csoportnak volt az utódszervezete), valamint a liberális ideológiára alapozó Szabadelvű Kör. A harmadik meghatározó, autonomista platform közel két esztendővel később, 1993 decemberében bontott zászlót, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének politikai képviseleteként, Reform Tömörülés néven.
A Domokos Géza vezette fősodor gyanakvással és ellenségességgel fogadta a belső eszmei erjedést. Hogy pontosan mitől féltek és miért, azt elég nehéz követni, felfogni, átérezni. Annak ugyanis nem volt realitása, hogy ezek az értelmiségi klubként, ideológiai értékek mentén megalakult eszmei csoportosulások szétfeszítsék az RMDSZ kereteit. 
Tény, hogy Domokosék megelőző csapást kívántak mérni a meg sem alakult platformokra az „egységnyilatkozatukkal”, melynek tetszetős csomagolása, hangzatos jelszavai alkalmas voltak arra, hogy a jóhiszemű képviselőket megtévesszék, így aztán igen sokan írták alá a fantomellenséggel küzdő dokumentumot. Semmi túlzás nincs ebben: az 1992. március 10.-én megfogalmazott egységnyilatkozat egy nappal később jelent meg a Romániai Magyar Szóban, míg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés négy nappal később lépett a nyilvánosság elé, a Szabadelvű Kör pedig 1992. március 20.-án alakult meg.
Érdemes idézni a dokumentumból, hogy ízelítőt kapjunk abból, miképpen próbálta a magyar célokat a vélt román tűrőképességhez igazító, magát előszeretettel mérsékeltnek nevező kollaboráns vezetés preventív hitelteleníteni a platformokat: „Aki egy jogegyenlőséget, még el nem nyert közösséget az egységes fellépés lehetőségétől meg akar fosztani, éppen akkora bűnt követ el, mint az, aki az egység jelszavával a romániai magyarságtól meg akarná vonni az ideológiai véleményszabadságot, akár liberális, akár kereszténydemokrata, akár szociáldemokrata meggyőződésről van szó.
A nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymással szemben kijátszani nem szabad, hiszen a nemzeti hovatartozás végső soron olyan nyelvi, kulturális, történelmi és vallási meghatározottságot jelent, melyek nélkül nemcsak a közösség, hanem az egyén is elveszítené önazonosságát.” 
„Egy tömegszervezetben felülről elindított platformosodási folyamatot – amit ebben a pillanatban semmilyen külső körülmény nem indokol – kockázatosnak, vagy legalábbis kétséges kimenetelűnek ítélünk. Ez az elképzelés végső soron éppen olyan mesterkélt, mint amennyire erőltetett lenne egy vele szembehelyezett monolit egység. Szabad utat kívánunk adni a különböző ideológiáknak, de nem tartjuk megengedhetőnek a szövetség eddigi egységéből erőt merítő tagság megosztását.”
Mondanom sem kell, senki nem akarta megfosztani az RMDSZ-t az egységes fellépés lehetőségétől, a meg sem alakult platformok főként nem. Senki nem akarta kijátszani a nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymás ellen (ha valakire, akkor épp az „egységfelhívás” aláíróira illik ez inkább, akik a nemzeti eszme jegyében léptek fel a Szövetség sokszínűsödése, demokratizálódása ellen.). A „felülről indított platformosodás” is alaptalan vád, hiszen nem az elnökség indította útjára a folyamatot pár nap elteltével, hanem zömmel a csúcsvezetésen kívüli RMDSZ tagok és a középgárda egyes képviselői.
És hadd álljon itt az „egységnyilatkozatot” aláírók névsora (a sorrend az eredeti dokumentum szerinti): Tokay György képviselő,  Markó Béla szenátor, Madaras Lázár képviselő, Borbély László képviselő, Zonda Attila képviselő, Nagy Béla képviselő, Csiha Tamás szenátor, Verestóy Attila szenátor, Frunda György képviselő, Vida Gyula képviselő, Kerekes Károly képviselő, Kozsokár Gábor szenátor, Pécsi Ferenc képviselő, Hajdú Gábor szenátor,  Fazakas Miklós szenátor, Demény Lajos szenátor, Tóth József szenátor, Szilágyi Zoltán képviselő,  Bárányi Ferenc képviselő, Nagy Benedek képviselő, Podhrádszky László képviselő, Bajcsi Ákos képviselő, Szabó Károly szenátor, Hosszú Zoltán szenátor, Brendus Gyula képviselő.
A platformok egységtisztelő szerveződései voltak a továbbiakban az RMDSZ-nek. A Szociáldemokrata Tömörülésről nem szóltam, mert az nem sok vizet zavart, a Markó-Neptun egységfronthoz mindig is hű csoportosulás maradt. A Szabadelvű Körben autonomista nemzeti liberális valamint a bukaresti paktumpolitizálást támogató tagok egyaránt voltak, ellentétben a teljes mértékben nemzeti-autonomista platformokkal, a Reform Tömörüléssel és az Erdélyi Magyar Kezdeményezéssel, melyek fő célja az volt, hogy rászorítsák az RMDSZ vezetését saját programjának betartására, az autonómia-elvű belső építkezésre, az autonómia stratégiai céljának képviseletére.
A Reform Tömörülés 2003 márciusában oszlatta fel magát, miután a 2003 elején Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ kongresszus pártelvűsítette az alapszabályzatot, az általános belső választásokat részleges tisztújítással váltotta ki, a platformoknak pedig semmi érdemi funkciót nem biztosított a választási folyamatban. Az EMK története 2013-ban ért véget. A Szabadelvű Kör formálisan ma is szerepel az RMDSZ honlapján, mint a szövetség keretén belül működő platform. 
Borbély Zsolt Attila
http://itthon.ma//szerintunk

Egy patinás ház pusztuló kertje
A Petőfi utcában mostanság kivágott százados fák és a beépítésre kerülő szép kert a múltbeli kolozsvári társadalmi élet egyik jelentős színterének tanúi voltak. A kert története nagyrészt a Farkas utcához, az ottani 8. szám alatti Nemes–Bethlen-palotához fűződik. A Főkormányszék 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözik, s ezután egyre több nemesi-főúri család vásárol itt telket téli szálláshely, többnyire palota építésére. A már felépült főtéri Bánffy-palota jó mintául szolgált a hasonló építményeknek, s az ott közreműködő mesterek is eltanulták a főúri építkezések ízlését, elvárásait.
Az építtetők közé tartozott gróf Bethlen Gergely (1717–1792) is, Bethlen Farkasnak, Erdélyország egykori kancellárjának, tudós történetírójának az unokája is. Ő már 1781-ben telekkel bír a Bel-Farkas utcában, s ekkoriban köt szerződést Leder Józseffel, az akkor még kezdő szamosújvári építőmesterrel egy itteni ház felépítésére. Hogy mennyire haladt az építkezés, arról nincsenek adataink, de bizonyára az 1798 augusztusi nagy tűzvész kárt tehetett benne. Valószínűleg ezután új tervekkel fogtak az építkezéshez, annál is inkább, hogy a megrendelő fia, gróf Bethlen Ferenc (1762–1812) lett az ingatlan gazdája. Ekkor már lehetőség nyílt a telek végét lezáró városfal felhasználására is. A városi tanács 1796-ban határozatot hozott a védőfalak kiárusításáról, újszerű hasznosításáról. Vagyis a fal menti telkek tulajdonosai megvásárolhattak egy-egy falszakaszt, s akár nekiépítkezhettek, akár azt lebontva köveit építőanyagul használhatták. Ennek alapján készülhetett olyan terv az új palotára, amely a várfalat is az épületbe foglalta: annak déli keresztszárnyát a városfalnak építették, ablakokat vágtak belé. A falon túli szomszéd tiltakozott is emiatt. De talán még az építkezés lezárulta előtt a család megvásárolta a városfaltól délre eső Külső Torda (utóbb Petőfi) utcai telket, úgyhogy nem csak ablakokat, hanem kocsikaput is nyitottak a várárokból kialakított kert felé.
A téglalap alakú belső udvart körbezáró emeletes épület az 1810-es évekre készülhetett el, utcai homlokzata hasonlíthatott az átellenben épült Teleki-palotáéra. Sajnos rajz vagy fénykép sem örökítette meg. Ekkor már ifj. Bethlen Ferenc (1800–1875) volt a tulajdonos, aki rokonát, gróf Bethlen Karolinát (1803–1891) vette nőül. Nyílt házat tartottak, nem csak palotájuk termeiben rendeztek gyakran fogadásokat, hanem a melegebb hónapokban szépen parkosított hátsó kertjükben is délutánonként fogadták az előkelő társaság tagjait. Az akkor még tényleg „csendes Petőfi utca” zaja nem zavarta a társalgást, udvarlást, házi muzsikálást. A családi hagyomány szerint e kertben 1849 tavaszán Teleki Sándor kíséretében Petőfi is megfordult. E vészterhes időkben néha vezető politikusok tanácskoztak az itteni fák alatt. 
A forradalom és szabadságharc bukása után bizonyára megszűnt a házban és kertjében zajló társadalmi élet. Az emberek bezárkóztak. Minthogy a tulajdonos, Bethlen Ferenc többnyire vidéken (éppen Bethlenben) tartózkodott: a ház fia, gróf Bethlen Sándor (1823–1884) használatába került, aki rövidesen ennek tulajdonosává is vált. Bethlen Sándor engedte át az 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum-Egylet részére a palota földszinti helyiségeit a könyvtár elhelyezésére. 1860. július 15-én nyílt meg a 20 000 kötetes téka Szabó Károly szakszerű irányításával. 1865-ben az egyesület még az egész épület megvásárlásáról is tárgyalást folytatott a tulajdonossal.
Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetem új helyzetet teremtett. A Múzeum-Egylet gyűjteményeit használatra átvette az egyetem. 1874. október 1-jétől a közös vezetés alá helyezett múzeumi és egyetemi könyvtár a volt guberniumi, most már egyetemi épület földszintjén kap termeket.
 Bethlen Sándor grófnak báró Bánffy Jozefával (1828–1902) kötött házasságából született neves fia, Bethlen András (1847–1898) az 1890-es évek első felében az ország földművelésügyi miniszteri tisztségét tölti be. Ennek egyik lánya, Bethlen Margit grófnő írónőként szerez érdemeket, s Bethlen István (1874–1946) miniszterelnök feleségeként örvend köztiszteletnek. A Farkas utcai házat András húga, Bethlen Polyxéna (1850–1939) örökli, akinek második férje gróf Nemes János (1834–1905). Így marad a ház a XX. századi államosításig gróf Nemes Jánosné telekkönyvi tulajdonában. Nemesék a század végén az egész palotát renováltatják, teljesen átépítik homlokzatát, ennek tengelyébe, a koronázó párkány alá kialakíttatják a gróf Nemes és gróf Bethlen címereket. Ezek ismétlődnek az udvari homlokzaton is. Ekkor kap az ingatlan – főleg oldalsó és hátsó szárnyában – bérházszerű beosztást. A tulajdonosok házasságából négy gyermek születik: Polyxéna (1882–1963), Sarolta (1884–1980), Bálint (1886–1903), Ferdinánd (1887–1914, hősi halott).
Nemes Polyxéna 1912-ben báró Huszár Pállal (1872–1927) köt házasságot. Ez rövidesen csődbe jut, s a férj Budapesten él haláláig. A különc Polyxéna grófnő nem kedveli a Farkas utcai egyre inkább bérház jelleget öltő palotát, ahol édesanyja és Sarolta húga az utcai főúri lakosztályban él. Így ő magának még a világháború előtt emeltet a Petőfi utcai, keletre megtoldott kertbe, a várfal elé egy emeletes, szecessziós stílusjegyeket viselő villát. A szomszédban lakó Mikó Imre leírja az itt folyó főúri életvitelt: „Szűk és előkelő kör látogatta a grófné házát: egy nyugalmazott nagykövet és valóságos belső titkos tanácsos, egy törzstiszt a kettős monarchia egykori vezérkarából, több földbirtokos-feleség és barátnő, akik csak a telet töltötték Kolozsvárt, a régi egyetem néhány itt maradt tanára, s vagyonukat vesztett mágnás hölgyek és urak” (A csendes Petőfi utca. 1978. 126.) Polyxéna grófnő a két világháború közt a nőmozgalomban és a jótékonykodás-szervezésben is szerepet játszott. Hanem a földbirtokreform a családot megfosztotta vagyona jelentős hányadától, ami megmaradt, az helyi intézők kezén nem jövedelmezett eleget, úgyhogy végül a család anyagi helyzete megrendült. A Petőfi utcai villát a kert hozzá csatlakozó részével kénytelenek voltak eladni, s a nagy vendégeskedésnek is véget vetettek. Édesanyjuk halála után báró Huszár Pálné és húga, Nemes Sarolta grófnő intézték a ház birtokügyeit. Így az ő engedélyükkel költözhetett be a palota hátsó szárnyába az Egyetemi Könyvtárból kitett múzeum-egyleti levéltár, Erdély múltjának kincsesbányája. 1949. június 26-án került sor az ünnepélyes megnyitóra, amelyen Gaál Gábor tolmácsolta a Román Akadémia jókívánságait, az Erdélyi Múzeum-Egylet vezetősége nevében Balogh Edgár kívánt sikeres munkálkodást, befejezésül a levéltár igazgatója, Jakó Zsigmond vázolta terveiket. (Akkor még nem sejtették, hogy az Akadémia a következő évben kisajátítja a levéltárat.)
A levéltár megnyitásának idején történik az egész palota és kertjének államosítása. Szinte csodával határosan a két korábbi tulajdonosnő részére meghagynak egy szobát, ahol halálukig élhetnek. Főleg a Fuhrmann-műhelyben segédkező Sarolta néni az 1960–1970-es évek Kolozsvárjának közismert alakja volt. E sorok írójának is gyakran mesélt a Farkas utca és a Házsongárdi temető titkairól.
Gaal György
Szabadság (Kolozsvár)

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.
Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.
A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.
- Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..
- Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.
- Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...
- Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.
- Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?
- Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.
- Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...
- Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.
- Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?
- Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.
- Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.
- Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.
- Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?
- Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.
- És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.
- Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.
- Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.
- Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.
- Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.
- 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”
- Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?
- Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant