Hatósági fókuszban Székelyudvarhely
Villogó fénnyel közlekedő rendőrautók, álarcos egyenruhások járőrözései, gyakoribb hatósági igazoltatások – feltűnő a bűnmegelőzésre fektetett hangsúly Székelyudvarhelyen. A városlakók mindezt „maguknak köszönhetik”, ugyanis mint a rendőrségen elmondták, mindez annak az akciónak a része, melyet a közvélemény nyomására voltak kénytelenek elindítani.
Székelyudvarhely több szórakozóhelyén is razziáztak a hatóságok péntekről szombatra virradóan. A Mokkában például, ahol nemrég lövések dördültek el, rendőrök és álarcosok minden ajtót lezárva igazoltattak, illetve motoztak meg mindenkit – volt, akit kétszer is. 
„Azt kérdezték, hogy van-e drog, bicska vagy bármilyen fegyver nálunk, de választól függetlenül megmotoztak. Engem bent a teremben is, és amint hagytam el a helyiséget, akkor is leigazoltattak” – mondta el az egyik vendég. Azokat, akiknél nem volt személyazonossági igazolvány, a rendőrségre vitték, de ellenőrzés után elengedték őket. Voltak olyanok is, akiket bilincsben vittek el, valószínűleg találtak náluk valamit – számolt be a vendég a látottakról.
Több vendéggel is beszélve úgy tapasztaltuk, hogy a jelenlévők vegyes érzelmekkel reagáltak a razziára. Volt, aki úgy gondolta, mivel semmi rendellenességet nem követett el, nem volt miért aggódnia igazoltatáskor és motozáskor. Más viszont kifogásolta, hogy félbeszakították a szórakozást, de végső soron belátta, hogy fontos a megelőzés, s ha a közösség nem hajlandó ebben a munkában részt venni, a hatóságoknak jut a nagyobb szerep.
A jelenlét önmagában nem elég
A történtekkel kapcsolatban a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságnál érdeklődtünk, ahol Gheorghe Filip sajtószóvivő lapunknak azt mondta, hogy „a villogó fénnyel közlekedő rendőrautók, az álarcos egyenruhások járőrözései, a gyakoribb igazoltatások mind-mind annak az akciónak a részei, amelyet a közvélemény nyomására voltunk kénytelenek indítani, noha nem ez kellene legyen a rendőr munkája”.
„Mindig és mindenhol vannak, illetve lesznek rendbontók. Ha jelenléttel próbáljuk megelőzni a bűncselekményt, értelemszerűen csak akkora százalékát tudjuk, amekkora az állományunk aránya a bűnözőkéhez képest” – fejtette ki a szóvivő. Hozzátette, elsősorban nem a rendőrségnek a dolga biztosítani egy klubot, ez a tulajdonos feladata és érdeke is egyben, bár ha a helyzet megkívánja, bizony bemennek a rendőrök is.
Ami kritikákat illeti Filip szerint, „ha bármelyik rendőr téved, ugyanúgy felelősségre vonható, mint a társadalom bármely más tagja.
Újabb bántalmazás
Egyébként újabb székelyudvarhelyi erőszakos esetről érkezett bejelentés a rendőrségre. A szóvivő érdeklődésünkre megerősítette, hogy csütörtök éjjel egy tanárt bántalmaztak az egyik Kossuth utcai szórakozóhelyen. Az áldozat panaszt tett a rendőrségen, de amíg vizsgálják az esetet, addig nem kívánt több részletről nyilatkozni a szóvivő. Annyit viszont elárult, hogy a panaszos is fogyasztott alkoholt, ám ez nem befolyásolja a bántalmazás címén kezdeményezett kivizsgálást. itthon.ma//erdelyorszag

Hírsaláta
RÁSZÁLLT A RENDŐRSÉG UDVARHELYRE. Átfogó akcióval válaszolt a Hargita megyei rendőrség a Székelyudvarhelyen két hete történt kocsmai verekedésre, illetve az azt követő, közbiztonságot követelő tüntetésre. A helyi uh.ro tudósítása szerint üzleteknél, a közúton és szórakozóhelyeken egyaránt vizsgálódtak. Péntek éjszaka maszkos csendőrök ellenőrizték a két héttel korábbi verekedés helyszínét, a Mokka kávézót, amely hétvégi éjszakákon megszokott bulihelyszín.
Éjjel két óra után a Kőkereszt téren sok fiatal álldogált, a rendőrök a szórakozóhelyen levők egy részét kiterelték a Mokka épületéből és udvaráról, több fiatalt igazoltattak – írja az uh.ro, amely egy furcsa, hatósági visszaélés gyanúját keltő incidensről is beszámol. A téren egy fiatalember fényképezte az akciót, az intézkedő szervek pedig elkérték a telefonját, és kitörölték belőle a képeket. A mintegy félórás igazoltatás során nem vettek őrizetbe senkit. A héten más gazdasági egységeket, cégeket, üzleteket is ellenőriztek a gazdasági rendőrök, péntek óta pedig látványos közúti ellenőrzés zajlik nemcsak a városban, hanem a környékén is. A sebességmérés mellett a sofőröket is ellenőrizték, igazoltatták. Az akciót az utóbbi hetek eseményei eredményezték – erősítette meg a portál számára Gheorghe Filip, a megyei rendőrség szóvivője.
ORSZÁGOS RAZZIA FAÜGYBEN. Huszonhárom személyt állítottak elő Maros, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy és Botoşani megyében a faanyaggal való visszaélések ügyében tartott házkutatások nyomán – közölte az országos rendőr-főkapitányság. Az előzetes vizsgálatok szerint 2015 áprilisa és 2016 januárja között az említett megyékben bizonyos kereskedelmi társaságok ügyvezetői egy Maros megyei székhelyű kereskedelmi társaságot felhasználva árusítottak faanyagot különleges elbírálás alá eső másodlagos fuvarlevelek felhasználásával faipari tevékenységet folytató cégeknek az ország huszonnégy megyéjében. A törvénytelenség nyomán a bűnbanda egymillió eurós kárt okozott az államnak. A vizsgálatok eddigi eredményei szerint az említett időszakban 300 fedezet nélküli fuvarlevelet állítottak ki a cég nevére mintegy tízezer köbméter faanyag lefedésére. A Bukarest mellett huszonnégy megyére kiterjedő razziát szerdán tartották 156 helyszínen. (Krónika)
JÓTÉKONYSÁGI KINCSKERESÉS. Egy kolozsvári névtelen pénzt tartalmazó borítékokat helyez el Kolozsvár különböző pontjain, amelyekbe egy 50 vagy 100 lejes bankót tesz a pénz felhasználására vonatkozó utasítások mellett. A szerencsés megtalálónak az a dolga, hogy egy rászorulónak adja a talált összeg legalább felét, és ha úgy tartja a kedve, az adakozásról készült fotót posztolhatja az akció Facebook-oldalán. Hogy megkönnyítse a véletlen kincskeresők dolgát, az ismeretlen nyomravezető jeleket hagy az említett Facebook-oldalon, melynek neve Bani cu suflet (Pénzt lélekkel). A kolozsvári ismeretlen a sajtónak azt nyilatkozta, hogy a saját pénzét osztogatja, és már többen jelentkeztek nála, hogy bekapcsolódnának az adakozási akcióba. Amint elmondta, az ötletet az Egyesült Államokból kölcsönözte, ahol egy San Franciscó-i milliomos kezdte el a névtelen adakozást, és a példa futótűzként terjedt el az egész országban. Vajon hogyan fog működni nálunk ez a jótékonysági kincskeresés? (Transindex) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hatósági fókuszban Székelyudvarhely
A közvélemény nyomására és az utóbbi időben Székelyudvarhelyen történt erőszakos cselekedeteket követően az egész városra kiterjedő hatósági ellenőrző akciót hirdetett meg a Hargita megyei rendőr-főkapitányság a bűnmegelőzés és a városlakók biztonságérzetének növelése érdekében.
A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) munkatársaival közös akció keretében pénteken éjszaka már több udvarhelyi szórakozóhelyen is razziák zajlottak. Megtudtuk: a Mokka kávézóban – ahol január 23-án lövöldözésig fajult egy kocsmai verekedés – a rendőrök és a készenléti egységek minden ajtót lezárva igazoltatták és motozták meg a vendégeket.
„Azt kérdezték, hogy van-e nálunk drog, bicska vagy bármilyen fegyver, de választól függetlenül megmotoztak – mondta a nevét elhallgatni kívánó szemtanú. – Engem bent a teremben is ellenőriztek, majd amikor elhagytam a kávézót, ismét igazoltattak.” Mint kiderült, azokat, akiknél nem volt személyazonossági igazolvány a rendőrségre vitték, de ellenőrzés után elengedték őket. Voltak olyanok is, akiket bilincsben vittek el, valószínűleg találtak náluk valamit – tudtuk meg a razzia alkalmakor a helyszínen tartózkodó férfitól.
Gheorghe Filip sajtószóvivő, a Hargita megyei rendőr-főkapitányság szóvivője elmondta, a megelőzés terén ugyanakkora felelősségük van a közösség tagjainak, mint a rendőrség munkatársainak. „Udvarhelyen egyre több kritikát fogalmaznak meg a médiában a rendőrségről. Nem akarom védeni a munkatársaimat, de ezek a kritikák legtöbbször alaptalanok. Ha bármelyik rendőr téved, ugyanúgy felelősségre vonható, mint bármelyik lakó” – fogalmazott Filip.
A szóvivő elmondta továbbá, a csütörtöki razziák alkalmával 174 személyt igazoltattak, akik közül tizenötöt a rendőrségre kísértek további ellenőrzésre. Közülük öten különböző kihágásokért összesen 400 lej pénzbírságot kaptak. Hat személy nem rendelkezett érvényes személyi igazolvánnyal, közülük hárman kiskorúak voltak. A közlekedésrendészeti ellenőrzéseken 95 személyt bírságoltak meg, összesen több mint 50 ezer lejre, és nyolc gépjármű-vezetői jogosítványt függesztettek fel. A rendőrség gazdasági bűncselekményeket vizsgáló osztálya tizenhat cégnél végzett ellenőrzést, tizenkét vállalkozás összesen 47 ezer lej pénzbírságot kapott, ugyanakkor 1850 lej értékben foglaltak le tőlük javakat.
A pénteki akció során 355 személyt igazoltattak és motoztak meg a rendőrök, 110 személyt kísértek be további ellenőrzésre. Az ellenőrzés során három bűncselekményre derült fény, ugyanakkor öt kihágást is megállapítottak. 14 400 lej értékű büntetést szabtak ki, és 648 lej értékben foglaltak le különböző javakat. Hét mobiltelefont és egy laptopot is találtak, amelyeknek származását nem tudták igazolni, ezekben az esetekben további kivizsgálásokat végeznek.
Egyébként csütörtökön újabb erőszakos cselekményről érkezett bejelentés a székelyudvarhelyi rendőrségre. A szóvivő érdeklődésünkre megerősítette, hogy csütörtök éjjel egy tanárt bántalmaztak az egyik Kossuth utcai szórakozóhelyen. Az áldozat panaszt tett a rendőrségen, de mivel az esetet még vizsgálják, nem kívánt több részletet elárulni.
Amint arról beszámoltunk, egy héttel ezelőtt békés menetelés zajlott Székelyudvarhelyen Szőke László, az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjének bántalmazása miatt, illetve a közbiztonságért. Hasonló akciót szerveztek egyébként tavaly novemberben is.
Jánosi András. Krónika (Kolozsvár)

500 embert vittek be
Felforgatták Udvarhelyet 
Átfogó akcióval válaszolt a Hargita megyei rendőrség a Székelyudvarhelyen két hete történt kocsmai verekedésre, mikor Szőke László újságírót helybenhagyták a Mokkában, ő pedig gumilövedékkel megsebesített két embert. A múlt héten egy, a közbiztonságot követelő tüntetést is rendeztek a városban.
Szombatra virradólag maszkos csendőrök ellenőrizték a két héttel korábbi verekedés helyszínét, a Mokka kávézót. Éjjel két óra után a Kőkereszt téren sok fiatal álldogált, a rendőrök a szórakozóhelyen levők egy részét kiterelték a Mokka épületéből és udvaráról, több fiatalt igazoltattak – írja az Udvarhelyi Híradó című lap. A múlt héten más gazdasági egységeket, cégeket, üzleteket is ellenőriztek a gazdasági rendőrök, péntektől pedig látványos közúti ellenőrzés zajlott nemcsak a városban, hanem a környékén is.
Gheorghe Filip, a megyei rendőrség szóvivője megerősítette, hogy a rendőrségi ellenőrzéseket az utóbbi hetek eseményei miatt rendelték el. Pénteken 355 személyt igazoltattak Székelyudvarhelyen, a szórakozóhelyekről és az utcáról 110-et vittek be a rendőrségre. Szombaton 174 személyt igazoltattak, közülük 15-öt a rendőrségre vittek – utólag mindenkit szabadon engedtek. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagyon bizonyítani akar a rendőrség Székelyudvarhelyen
Egy hét alatt félmillió lejre bírságolt és ijesztően soknak tűnő közbiztonsági, közlekedési és gazdasági bűncselekményt tárt fel a Hargita megyei rendőrség Székelyudvarhelyen. Szóvivőjük szerint ellenőrzési akcióikat folytatják. „Nem igaz, hogy a hatóságok nem urai a helyzetnek a városban” – jelentette ki a Maszolnak az elmúlt hetek bűncselekményeinek visszhangjára utalva Gheorghe Filip.
A Hargita megyei rendőrség múlt csütörtök óta fokozta jelenlétét Székelyudvarhelyen. A szóvivőtől megtudtuk, hogy ezen a héten három bűncselekményt lepleztek le, 320 kihágást észleltek és összesen 256 ezer lej bírságot szabtak ki. Mint ismert, a múlt héten 270 ezer lej bírságot róttak ki, több mint egy tucat bűncselekményt lepleztek le, huszonöt gépjárművezetői jogosítványt vontak be, emellett házkutatásokat tartottak és több személyt előállítottak.
Ezen a héten a közbiztonság terén két bűncselekményt jegyeztek, hat kihágást büntettek, és 8600 lej értékben bírságoltak. Összesen 153 személyt igazoltattak, és 19 személyt kísértek be kihallgatásra, „rendőrségi ügyek” tisztázására.
Nem menekültek az autósok sem. A rendőrök 291 közlekedési kihágást büntettek, 82 ezer lej bírságot szabtak ki, 14 sofőr gépjárművezetői jogosítványát és 20 gépkocsi iratait vonták be különböző törvénysértések miatt az elmúlt négy napban.
Akár csak a múlt héten, a rendőrök ezen a héten is felkerestek kereskedelmi egységeket. Harminc vállalkozásnál tartottak ellenőrzéseket, 23 kihágást büntettek, 88 500 lejes bírságot szabtak ki, és 800 lej értékben koboztak el árut. A rendőrség ugyanakkor 41, fegyerviselési engedéllyel rendelkező személynél tartott ellenőrzést, és feltárt egy, a fegyverviseléssel kapcsolatos bűncselekményt.
"Székelyudvarhely biztonságos város"
„Azt akarjuk, hogy Székelyudvarhely polgárai biztonságban érezzék magukat” – jelentette ki az akcióikról a szóvivő. Gheorghe Filip elmondta, az ellenőrzéssorozat összefügg a városban az utóbbi időben történt bűncselekményekkel, többek között egy lövöldözős incidenssel. Nem tagadta: az intézkedés válasz a helyi civil társadalom néhány ismert személyiségének vádjára, miszerint a hatóságok tehetetlen szemlélői a városban elhatalmasodó erőszakos bűncselekményeknek.
A szóvivő azonban hangsúlyozta: a rendőrség eddig is végzett közúti, közbiztonsági és gazdasági ellenőrzéseket Székelyudvarhelyen, de ezt korábban nem verték nagydobra. „Most valóban nagyobb a rendőri jelenlét a városban, és szándékosan nagyobb nyilvánosságot biztosítunk a bűnüldözés terén elért eredményeinknek, az ismert okok miatt” – magyarázta. Hozzátette, meg akarják mutatni: nem igaz, hogy a hatóságok Székelyudvarhelyen nem urai a helyzetnek, és az erőszakos bűncselekmények ellenőrizhetetlenné váltak.
Gheorghe Filip cáfolta azokat a híreszteléseket, hogy az ország minden sarkából, például Călărași megyéből érkező rendőrök is részt vesznek az ellenőrzéseken. Ugyanakkor leszögezte: lehet, hogy a sajtóközleményeikben ismertetett számok (egy hét alatt félmillió lejes bírság) ijesztőnek tűnnek, de Székelyudvarhely az egyik legbiztonságosabb város Székelyföldön, sőt országosan is azok közé a településekhez tartozik, amelyekben átlag alatti a bűncselekmények száma.
„Nem szabtunk határidőt”
Arra a kérdésünkre, miszerint nem áll fent a veszély, hogy átesnek a ló túlsó oldalára, és a folyamatosan érzékelt rendőri jelenlét miatt a székelyudvarhelyiek nem nagyobb biztonságban, hanem megfélemlítve érzik majd magukat, Gheorghe Filip kijelentette: a rendőrségi jelenléttől csak a törvényszegőknek kell tartaniuk. „A tisztességes polgároknak nincs okuk félelemre. Mi bármikor a rendelkezésükre állunk, amikor szükségük van segítségre” – fogalmazott a szóvivő.
Gheorghe Filip nem tudott válaszolni arra a kérdésünkre, hogy meddig tart a fokozott rendőri jelenlét a városban. „Nem szabtunk meg erre határidőt” – jelentette ki. maszol.ro

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

Velejéig romlott rendszer
Bűnvádi eljárás indult Nicolae Gheorghe, a belügyminisztérium titkosszolgálatának korábbi, államtitkári rangú vezetője ellen. A korrupcióellenes ügyészek szerint összesen több mint 600 ezer lejes kárt okoztak a költségvetésnek – jelentették tegnap a hírügynökségek.
Sokan talán most hallanak először Nicolae Gheorghe nevéről, és valószínűleg nincsenek kevesen azok sem, akik a hír kapcsán szembesülnek azzal, hogy a belügyminisztériumnak is van külön titkosszolgálata. Pedig bizony: az országos hírszerző szolgálat, a külügyi kémelhárítás mellett több minisztériumi titkosszolgálat is működik – természetesen mindet a mi adólejeinkből tartják fenn és működtetik. Nicolae Gheorghét amúgy már múlt héten menesztette Dacian Cioloş kormányfő, az intézkedés okait azonban nem ismertette, sőt, az országos rendőrfőkapitány is csak olyasmiket mondott, hogy új lendületre volna szükség az intézmény élén. A bűnvádi eljárás beindításáról szóló szikár hírügynökségi tudósítás utolsó, háttérként szolgáló mondatai azonban a közéleti eseményeket közelebbről követők számára is megdöbbentőek lehetnek. A hírben ugyanis felidézik: a belügyminisztériumi titkosszolgálat előtt több más állami intézmény vezetőjének szintén az Országos Korrupcióellenes Ügyészség által megfogalmazott korrupciógyanú miatt kellett idő előtt távoznia hivatalából. Míg a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség főügyészét, a legfőbb ügyészt és az adóhatóság elnökét a korrupciógyanú nyilvános bejelentése után mondatták vagy váltották le, a belügyi titkosszolgálat esetében a román média csak feltételezni tudja, hogy a szolgálat múlt heti „lefejezése” ugyancsak a korrupcióellenes ügyészségnek tulajdonítható – áll a hírben. A tisztességes adófizető pedig csak újra és újra rácsodálkozik: ahhoz már lassan hozzászokott, hogy a jelenleg uralmon levő politikusi gárda eléggé nagy részéről derül ki: korrupciós ügyekbe keveredett. Azt is elégtétellel vette tudomásul, hogy több úgynevezett üzletembert, valójában kétes háttérrel rendelkező mogult jogerősen elítéltek, bebörtönöztek – így került rácsok mögé a nem is oly régen még megingathatatlannak tűnő Dan Voiculescu szekus besúgó vagy Sorin Ovidiu Vântu. Mi több, a hozzánk közelebb álló, Háromszéken számos privatizált turisztikai egységet felvásároló, majd pusztulni hagyó Ioan Neculaie brassói vállalkozó is az ügyészek kereszttüzébe került. De mégis: mennyire lehet romlott az a rendszer, amelyben éppen a visszaéléseket felfedni hivatott intézmények, az ügyészség, az adóhatóság, a titkosszolgálatok vezetői járnak élen a hatalmi visszaélésben, sikkasztásban, lopásban?! 
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!"
Moszkva Erdély elrománosításával vádolta meg Romániát. Még mindig tabu, mi történt 1944-1945-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. 
Oroszország álláspontját egy az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest „sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak” nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. 
A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944-45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16. és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944. októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet visznek el a Szovjetunióba kényszermunkára. 
Ezekről a történetekről sokáig nem beszéltünk, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni Bukarest, itt arról van szó, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ez egy olyan téma, amellyel nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Oda jutottunk hetven évvel a történtek után, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal lehet ujjal mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.  Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben? 
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a Szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Románia hamarabb lépett, mint Magyarország, 1944. augusztus 23-tól már nem ellensége a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben. Ezzel szemben Magyarország még ellenség. 
Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, az Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Uz-völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére.
Itt kerülnek tehát először konkrét ellenállásba úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Idegen területen vannak, ahol ellenséges lakosság lehet, és fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. 
Ezt a félelmet játssza ki a román fél, aki a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, ezért a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, ezért az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amit nagyon gyorsan meg kellett oldani. Ezért van az, hogy már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdi a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyar elhurcolás rögtön a frontátvonulás után zajlik le, sőt, vannak olyan esetek is, hogy átment a front a falun, és már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez a begyűjtés sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomravezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, úgy, hogy az észak-erdélyi magyarságnak azt az értelmiségi rétegét érintette, amely az 1940-44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt: így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángó kutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségi emberek is, akik meghatározóak lehettek a következő értelmiségi generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével. Elősegíteni azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon, és a szétbomlás felé menjen. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, de ennél sokkal több volt. 
Hogyan viszonyult a román hatóság illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához? 
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy “casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudott volna elégtételt venni, mint a magyarságon. 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe a magyarok ellen a román sajtóban. 
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy állt hozzá, hogy eljött az idő a bosszúra. Sajnos nagyon kevés ember volt, aki toleránsabb nézőpontból tekintve a kérdést, arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. “ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó román kisebbség élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingjének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondva, hogy magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáló esetek voltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Sokan úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, és 1944-ben, amikor fordult a kocka, akkor a románok akartak elégtételt venni. 
Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el? 
– A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt van a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el, abból a városból, amelynek az összlakossága a frontátvonulás után 73000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondjuk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak, szovjet tekintetben az egyik ilyen ok a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik ok, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal járult hozzá a háborús győzelemhez, és a nyugati területei az országnak holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kéz kellett. Tehát munkaerőként is számítottak erre a többezer emberre. 
Hogyan zajlott le az elhurcolás, és honnan vittek el több embert? 
– Ahol hosszabb időre megállt a front és megakadt az előrenyomulásban a szovjet hadsereg, ott több embert hurcoltak el, ahol hamarabb sikerült átjutni, ott kevesebb embert szedtek össze, de mindenünnen vittek el embereket. Tordáról (a tordai csatában egy hónapig fenntartják a kisebb magyar alakulatok a szovjeteket) hétszáz magyar embert vittek el, abból a városból, amelynek a magyar lakossága 7300 fő, ott szó szerint megtizedelik a magyar lakosságot! Összesen minimum 20 000 magyar embert vittek el Észak-Erdélyből, de ez csak nagyon óvatos becslés. Valószínűleg ennél többen lehettek, akiket civilként foglyul ejtettek. 
Elhurcolási hullám még Székelyföldön volt, itt körülbelül 6-7000-re tehető azoknak a száma, akiket elvittek, a legtöbbet a Csíki medencéből, elsősorban a hágókon való küzdelmek után következett ez be, s ahogy átjutnak ezeken a szorosokon, végigvonultak Al- és Felcsíkon, ekkor összegyűjtöttek vagy 3000 embert. Körülbelül ugyanennyire tehető a partiumi elhurcolások száma is, ahol a debreceni páncélos csata állította meg a szovjet hadsereget, s járult hozzá, hogy erről a környékről nagyobb arányban vigyenek el embereket. 
Az elhurcolásokkal kapcsolatban el kell mondani, hogy a bűnhődés sok esetben nem volt összhangban a bűnnel, mert nagyon sok olyan embert vittek el, akik teljesen ártatlanok voltak. Én magam is több olyan interjút készítettem, ahol a 14 éves gyermeket felküldik az óvóhelyről a lakásba, a szovjet járőr összeszedi, és elviszik négy évre Szibériába. Nagyon sok volt a 18 év alatti diák, aki Szibériában, a lágerekben nő fel, szörnyű körülmények között. 
Amikor elfogytak a listák, akkor már azt vittek el, akit értek. Először a törvényszék fogdájába vitték az embereket, és húsz embert is bezsúfoltak egy három személyes cellába, majd hajnalonként, hogy ne legyen nagyon feltűnő, a Tordai úton kísértek fel több száz főt és indítottak el Torda irányába gyalogosan. Azért úgy, mert a visszavonuló német csapatok berobbantották a kolozsbósi alagutat és felszaggatták a vasúti síneket, így a vasútvonal használhatatlan volt. Tordán bevagonírozták őket és Aranyosgyéresen keresztül Brassó, Focşani, Iaşi irányában a Szovjetunióba vitték. 1944. decemberéig mind a 20-25 ezer észak-erdélyi magyart elviszik a Szovjetunióba. 
Hogyan kerülnek haza ezek az emberek? 
– Van, akinek hamar sikerült hazajönni, például akik szovjet szempontból “hasznavehetetlenek” voltak, mert nem tudtak dolgozni. Őket az első transzporttal hazaküldik, közvetlenül a háború befejezése után, de közülük sokan nem érnek haza, mert már a vonaton meghalnak az elgyengülés és a betegségek miatt. 
A többséget viszont kinn tartották évekig, az utolsók csak 1953-ban jutottak haza, Sztálin halála után. Az egyik túlélő elmesélte, hogy az utcáról szedték össze, s amikor megpróbált elszaladni, akkor a géppisztolyból kilőtt sorozattal ijesztették meg és kényszerítették vissza a sorba. 16 éves volt akkor, és kilenc évet töltött a Szovjetunióban.
A németek deportálása miben különbözött a magyarokétól? 
– A németek deportálása már más kontextusban zajlott le. A németeket úgy vitték el, hogy a románoknak 300 000 embert kellett biztosítani a Szovjetuniónak kényszermunkára. Persze ezt nem így mondták, jóvátételi munkának nevezték, amiért Románia részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Ekkor nem a románokat küldték, hanem a németeket, a „fasisztákat”, ahogy nevezték, akiket meg kellett büntetni. Ezek a „fasiszták” 16-17 éves lányok és fiúk voltak 1945-1946-ban. Körülbelül 90-100 ezer németet vittek el 1945. januárjában. 
A bánsági svábok közül több mint 50 ezer embert hurcoltak el, a besztercei szász területekről és a szebeni szászok közül is rengeteget, és 15 ezer embert elhurcoltak az akkor már nagyon elmagyarosodott szatmári sváb közösségből is. Így kerültek ki a németek és azok, akiket „németeknek” neveztek, a szovjet lágerekbe. Nagyon sokat csak a németes hangzású neve miatt vittek el. 
A németek esetében tehát jóval szisztematikusabb volt a begyűjtés, és nem a partizántevékenység volt az ürügy, hanem munkáskézre volt szüksége a Szovjetuniónak, ezért ekkor már lányok is bekerültek a transzportba. Amíg a magyarok esetében elsősorban a férfiakat vitték el, addig a németek esetében egész családokat deportáltak, sőt terhes nőket is, voltak olyan esetek, hogy ott szülte meg a gyermeket a lágerben. 
Amíg a negyvenes évek elején Erdély valóban egy multietnikus környezet volt, ez mostanra teljesen megszűnt, és ez a második világháború végén kezdődött. 1944-ben elvitték a zsidókat, 1945-ben deportálták a németeket. Így ma már lehet nyugodtan német államelnöke Romániának, mert németek már nincsenek. Én őszintén félek attól, hogy néhány évtized múlva magyar államelnöke lesz az országnak… Mert az azt fogja jelenteni, hogy mi már nem vagyunk, vagy legalábbis politikailag is jelentéktelen a maradék, összezsugorodott magyar közösség. Mint tudjuk, magyarok ma már egyre kevesebben vannak Romániában, maradtak a románok és azok a romák, akik még nem románosodtak el. Erdély hajdani etnikai sokszínűsége tehát elveszett. 
Az 1944 novemberében bevezetett szovjet katonai közigazgatás a magyar emlékezetben mintha pozitívként maradt volna meg. Mi az oka ennek a kettős emlékezetnek, hiszen a szovjetek voltak azok, akik alig egy hónappal azelőtt még deportálták az embereket? 
– Az 1944 őszi események mindenkit pánikszerűen érintettek. 1944 késő nyara volt a pánik csúcsa. Az erdélyi magyarok érezték, hogy a románok átállásával nagyon nagy a baj. A frontátvonulás, az atrocitások és a deportálások is viszonylag gyorsan lejártak, és kezdett visszatérni a normális élet. A szovjet megszálló alakulatok számára elsődleges cél volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, ezért is parancsolták ki a román adminisztrációt, amely a szovjet hadsereg mögött érkezett. 
Először Kolozsvárról október 15-én, alig négy nappal a bevonulás után, Kolozsvár város parancsnoka visszautasította a román adminisztráció bevonulási kérelmét, és a román hivatalnokoknak el kellett hagyniuk a várost. Az ő közbenjárására, de szovjet felsőbb utasításra is, Malinovszkij marsall egy hónappal később elrendelte, hogy egész Észak-Erdélyből tűnjön el a román adminisztráció. A magyar fél ekkor úgy érezte, hogy a Szovjetunió megmentette őt a románoktól, és esély van arra, hogy ne kerüljön az egész terület Romániához, mert ne feledjük el, hogy a szeptemberi fegyverszüneti egyezmény úgy hangzott, hogy „Erdély vagy annak nagyobbik része adassék vissza Romániának”. 
A Szovjetunió nagyon okosan taktikázott, és nyitva hagyta a kérdést. A magyarság nagyon reménykedett abban, hogy a Szovjetunió mégsem fogja hagyni a helyzetet teljesen eldurvulni, és a szovjetek is úgy állították be magukat, hogy felszabadítóként érkeztek az országba. Néhány hónapig a magyarok azt hitték, hogy ha a szovjet árnyékban baloldali orientációt vesznek fel, jobb fényben tűnnek fel a Szovjetunió előtt, és ez a béketárgyalásokon segíteni fog abban, hogy megmaradjon Erdély egy része magyar területként. 
Ebben nagyon komolyan kezdtek hinni, sőt, volt egy másik vonulat is, amelyik azt mondta, hogy hátha elérhető egy magyar-román, svájci mintára szerveződő, önálló Erdély. A Szovjetunió ugyanis – mint ahogy Tofik Iszlamov levéltári kutatásaiból is tudjuk – egy ideig, 1943. decemberéig ezzel a gondolattal is játszadozott, hogy Magyarország és Románia közé kellene egy ütköző állam, így a Szovjetunió rovására egyik sem tudna megerősödni, és mindig sakkban tartanák egymást. Ezt a szovjet propaganda nem is titkolta, és ez eljutott Erdélybe, így sok baloldali orientációjú értelmiségi kezdett ebben gondolkodni. 
1944. november 14-től 1945. március 6-ig abban reménykedtek, hogy hátha sikerül etnikai megegyezésre jutni a románok és a magyarok között, s ne feledjük el, hogy akkor csak Észak-Erdélyben 1 millió 300 ezer magyar élt, az egy más etnikai közeg volt, akkor még lehetett beszélni román-magyar Erdélyről. Amikor a Groza-kormány hatalomra került, Románia hivatalosan is baloldali orientációt vett fel, méghozzá jóval korábban, mint Magyarország. Románia kezdett szebb fényben feltűnni Moszkvában, és a bukaresti kormányzat is inkább kommunistává vált, csak hogy Észak-Erdélyt megkapja, ezért, amikor márciusban Petru Groza hatalomra kerül, a Szovjetunió Románia javára dönt. Ekkor több szempontot is figyelembe vettek: a románok megígérték, hogy lemondanak Besszarábiáról és Észak-Bukovináról, cserébe viszont kérik Észak-Erdélyt. 
Ezért volt olyan nagy csalódás, amikor márciusban újra bevonult a román adminisztráció, és kiderült, hogy egész Észak-Erdély újra a románoké lesz. Talán emiatt is utólag még szebb fényben tűnik most fel az a pár délibábos hónap, ami az erdélyi köztársaság időszakát jelentette 1944. novembere és 1945. márciusa között.
Simon Mária Tímea. Transindex.ro

„Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!” (2)
Még mindig tabu, mi történt 1944–45-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. Oroszország álláspontját egy, az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és a magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944–45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16-a és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944 októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet szállítanak a Szovjetunióba kényszermunkára. Sokáig nem beszéltünk a történtekről, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
– Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni, miként bagoly mondja verébnek, nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ezzel a témával nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Hetven évvel a történtek után oda jutottunk, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal ujjal lehet mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.
– Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben?
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni, és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Ezért hamarabb léptek, mint Magyarország, így 1944. augusztus 23-tól Románia már nem ellensége volt a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben, miközben Magyarország még ellenség maradt.  Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Úz völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére. 
Itt szembesülnek tehát először konkrét ellenállással úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Az idegen területen a lakosság fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. Ezt a félelmet játssza ki a román fél, amely a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, s az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amelyet nagyon gyorsan meg kellett oldani. Már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdik a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyarok elhurcolása rögtön a frontátvonulás után zajlik, sőt, vannak olyan esetek is, ahogy átment a front a falun, már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomra vezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul, valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, figyelve az észak-erdélyi magyarság azon értelmiségi rétegére, amely az 1940–44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt. Így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángókutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségiek is, akik meghatározóak lehettek a következő  generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével, elősegítve azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon és a szétbomlás felé haladjon. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, persze sokkal több volt ennél. 
– Hogyan viszonyult a román hatóság, illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához?
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy „casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudta volna ezt megtenni, mint a magyarságon? 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli román sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe ott a magyarok ellen.
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy gondolta, eljött a bosszú ideje. Sajnos, nagyon kevés toleráns ember volt, aki arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. „ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó románság élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondván, a magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Többen úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, s 1944-ben, amikor ismét fordult a kocka, akkor a románok viszonozták ugyanazt. 
– Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el?  – A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt élt a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el. A város összlakossága a frontátvonulás után 73 000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondanunk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak: szovjet tekintetben az egyik ilyen a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal ért a háborús győzelemhez, így a nyugati területei holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kézre volt szükség. Tehát munkaerőként is számítottak erre a több ezer emberre.
SIMON MÁRIA TÍMEA
(Transindex) (folytatjuk)
Előző: Transindex.ro, 2016. február 16.
"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!" Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Menetrendszerű nacionalizmus
Hű, de jó lenne, ha a vasút is olyan pontosan közlekedne, mint amiként a választás előtt a román nacionalista felhangok bejönnek. Mondhatni: menetrendszerűen. Az idén ezt még két dolog is felerősítette. Az egyik, hogy a letűnt régi gárda (Adrian Păunescu, C. V. Tudor, Gheorghe Funar stb.) helyét friss erővel átvette egy fiatalabb csapat (Bogdan Diaconu és társai), akik honfiságból bizonyítani akarnak. Most éppen ünnepelnek, mert a törvényjavaslatuk, mely szerint a közigazgatásban és az állami intézetekben csak románul beszélhetünk, átment a képviselőházon, és a szenátusban dől el, elfogadják-e vagy nem.
De magas lovat adott a nacionalisták alá az is, hogy az Európai Uniónak most a legkisebb gondja a nemzetiségek helyzete, s vigyázó szemeiket levették erről, sőt, zavarja őket, ha erről hallanak. A nagy „szentjánosbogárnak”, vagyis az Amerikai Egyesült Államoknak most nem érdeke, hogy a demokrácia mellőzéséért megintse Romániát. Úgy veszik, a Kárpátok körül minden oké.
Erre fel mindjárt elindultak az erőszakszervek, akcióba léptek a hírszerzők, az ügyészségek, és a törvényesség látszatát mutatva szép sorjában lefejezik a többségben magyarok lakta megyék vezetőségét. És felléptek a politikusok, újságírók is, úgyhogy teljében az erdélyi magyarság megfélemlítése, lépten-nyomon éreztetik, ebben az országban csak másodosztályú állampolgárok vagyunk, akik csak akkor léphetünk előre, ha magyar származású románokká válunk.
A már kivívott nemzetiségi jogok – amit ők az RMDSZ-nek tett engedményeknek tartanak, nem pedig egy demokratikus ország velejárójának – apránkénti visszavételével pedig újabb lendületet szeretnének adni a színtiszta nemzetállamot létrehozó álom kivitelezésének. És sajnos, ebben minden román párt, de szinte minden román egyetért. Mondotta is egyik politikusuk, ha már az elmúlt száz évben bevált ez a politika, miért módosítanának ezen éppen most…
Ezzel a helyzettel az erdélyi magyarságnak számolnia kell. Ellene a széthúzás helyett egy szorosabb összefogással lehet lépni, cselekedni. Másképpen porladunk, de főleg elporlasztanak…
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Arad polgármestere a városnak köszönte meg a Charta XXI. mozgalom díját
Szerda délután a Városháza Ferdinánd Termében Jean Monnet-emlékérmet kapott Gheorghe Falcă aradi polgármester, a nemzetek közötti békés együttélés érdekében kifejtett erőfeszítéseiért. Az elismerést a Charta XXI. Egyesület elnöke, Surján László (az Európai Parlament volt alelnöke) adta át személyesen. 
A közép-kelet-európai népek megbékélésének szükségességét hirdető, illetve az együttműködésének lehetséges útjait kereső, 2009-ben kezdeményezett Charta XXI. nevű civil mozgalom (http://chartaxxi.eu) létrehozója, Surján László a rendezvényen elmondta: ez az első alkalom, hogy Magyarországon kívül szervezik meg a Jean Monnet-ról elnevezett találkozót. Azért Monnet, mert a francia politikus azt írta naplójára: „Ne országokat, hanem embereket egyesítsünk!”. Ezt hirdetik a chartások a nemzetek (magyarok és románok) között, bizalmat és barátságot ültetve a félelmek és gyanakvások helyébe.
A rendezvényen résztvevők megtudhatták: a mozgalmat támogatók mintegy 10%-a román állampolgár, ebből pedig minden negyedik aradi. A mozgalom vezetője példaértékűnek minősítette az aradi önkormányzati vezetők hozzáállását a kisebbségi kérdésekhez. Szerinte a magyar és a román állam közötti kapcsolatok megerősítésében óriási szerepet játszanak az önkormányzatok. Itt példaként említette Arad és Gyula kapcsolatát, mely nagyon sokat jelent a magyarországi románoknak és a romániai magyaroknak egyaránt.
Gheorghe Falcă aradi polgármester a díjat mondhatni szokatlanul vallási emelkedettségű pátosszal fogadta, hangsúlyozva, hogy az elismerést magának a városnak kell megköszönnie.  Sólya Emília
nyugatijelen.com. Erdély.ma

Surján: ne kelljen naponta bizonyítanunk, hogy nem vagyunk revizionisták
Mint arról beszámoltunk, a Charta XXI civil mozgalom Jean Monet-emlékérmet adományozott Gheorghe Falcă aradi polgármesternek, és a kitüntetést Surján László, a mozgalom alapítója és elnöke, az Európai Parlament volt fideszes alelnöke nyújtotta át szerdán az aradi városházán.
Az ünnepség után Surján László kifejtette: a mozgalom ember-ember közti baráti kapcsolatok révén próbál egy politikailag is fajsúlyos erőt is megjeleníteni. 
A Duna-menti és Kárpát-medencei népek közti megbékélésben és együttműködésben látja Kelet-Közép-Európa jövőjének a zálogát, de ehhez az kell – fogalmazott –, hogy félretegyük a rossz beidegződéseket és az egymás elleni előítéleteket.
aradihirek.ro. Erdély.ma

Közelmúltunk kacagtató tragikuma
Kacagásaink címmel adja közre emlékiratait Gálfalvi György író, szerkesztő. A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro közös gondozásában megjelent kötet bemutatója Marosvásárhelyen lesz, március 4-én, pénteken 17 órától a Bernády házban. A kötetet szerkesztő Szűcs László könyvajánlója.
Gálfalvi György több mint négyszáz oldalas műve tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú részben foglalkozik a szerző életének és több évtizedes szerkesztői pályájának legfontosabb mozzanataival. Társszerzőként akár a Szekuritáté egykori munkatársai közül is jónéhányan szerepelhetnének, hiszen a könyv végigköveti a hatvanas évektől 1989 decemberéig azokat az ügyeket, amelyeket a szerző megfigyelési dossziájának több ezer oldaláról sikerült rekonstruálni. Ismét szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.
Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.
„Nekünk nem szabad elkövetni azt, hogy méltánytalanok legyünk, éppen azért, mert annyi méltánytalanság ért minket.”
A hetvenes-nyolcvanas években az Igaz Szó szerkesztőségében megélt idők tanúsága mellett két, visszatérő, fontos epizódot jelent az 198.9 december 22-ét megelőző és követő napok történéseinek minden részletre kiterjedő tárgyalása, illetve az alig három hónap múltán bekövetkező vásárhelyi fekete napok fontos mozzanatainak, kiváltó okainak az összefoglalása. Rendkívül érdekes, akár a mai időkben is tanulsággal szolgál az a folyamat, ahogy a negyedszázada a politizálás mindennapjaiba csöppenő szerző egy idő múltán tudatosan eltávolodik, visszatér a politikum, számára idegen világától a dolgozószoba, az íróasztal, a lapszerkesztés otthonos közegébe. Szemléletes az adott korszakok helyi fontos szereplői portréjának megkapó őszinteségű megrajzolása is, legyen szó Hajdu Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kincses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Balogh Edgárról.
A kor megítélése szempontjából fontos volt az a maga idejében vitatott jóslata, miszerint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Persze, ahogy a kötet borítólapján ajánló soraiban a barát, az egykori szerkesztőtárs, Markó Béla fogalmaz, talán lehetett volna, és még mindig lehetne.
Az alábbiakban egy, a hatvanas évekbe visszavezető epizód részleteit olvashatják, az egyetlen olyan esetet, amikor a Szekuritáté és Gálfalvi György találkozása – Kolozsvárott – tettlegességig fajult.
„Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembenálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számonkérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagyritkán Gálfalvi úrnak neveztek, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe – olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: – Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina-téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.
Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be – a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőm karonfogva átvezetett egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre.” (...)
*
Gálfalvi György könyvét március 17-én Nagyváradon, majd 18-án a budapesti Örkény István könyvesboltban mutatják be. maszol.ro

A román történelemszemlélet dogmáiról
Nem beszélhetünk nagy áttörésről, ami a történelem megítélését illeti a román és magyar fél hivatalos kapcsolatában, véli Novák Zoltán Csaba marosvásárhelyi történész. A Román Akadémia marosvásárhelyi, Gheorghe Șincai társadalomtudományi kutatási intézményének munkatársa úgy véli, az utóbbi időben viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle kibeszélési szándék nélkül gyakran találkoznak és vitáznak a történelmet illetően.
Románia története Oroszországot vagy korábban a Szovjetuniót, pontosabban annak külpolitikáját, akkor érdekelte, amikor ennek geopolitikai háttere volt – hívja fel a figyelmet Novák Zoltán Csaba történész, aki úgy véli, napjainkban aktívan zajlik egy elég kemény geopolitikai vita Oroszország és a Nyugat, illetve a NATO között, és mivel Románia ütközőzónában van a két fél között, ilyenkor szoktak üzengetni az oroszok. Ilyenre volt példa a Szovjetunió időszakában is, például 1968-ban, amikor Románia megtagadta, hogy részt vegyen a varsói szerződés csapataival Csehszlovákia lerohanásában. A mostani orosz megnyilvánulások egyértelműen ilyen politikai szándékot sejtetnek, mintsem azt, hogy az orosz akadémia részéről érdeklődés lenne Románia történelme iránt, már olyan szempontból sem, mivel mindaz, ami 1945 után történt ebben az országban, főleg az ötvenes, hatvanas években, az a Szovjetunió beleegyezésével történt, tehát semmi olyan nem történt, amiről a szovjetek ne tudtak volna – fogalmaz a történész.
A történelemírás és a hatalom kapcsolata
Ami a román és magyar álláspontok közeledését illeti a történelem megítélése terén, Novák elmondta, Romániában a történelemírásnak a Ceauşescu-féle nemzeti ideológiai értékelést kellett teljes mértékben kiszolgálnia, olyannyira, hogy szigorú állami kontroll alatt volt. A szocialista rendszernek a magyar történelemírásra is volt ráhatása, egyféle közös játék jellemezte a hatalommal, hogy mit lehet, nem lehet írni. Ezzel szemben a 20. század második felében a román történetírás teljesen kiszolgálta a hatalmat.
„Amióta létezik történetírás, mindig egy álláspontot képvisel, tehát az a törekvése a történésznek, hogy valamilyen távoli, független pozícióból elemezzen, nem mindig lehetséges, de ettől függetlenül van egy professzionális rész, és lehet jelentősen csupaszítani a különböző ideológiai elvárásoktól, ha erre megvan a szándék” – tette hozzá a szakember. A magyar történelemírás a 19. században a nemzetépítést célozta, majd később a román történetírás is. A kettő között módszertani szempontból van egy eltolódás, míg a magyar történetírásban a 20. század elején tapasztalható volt egy professzionalizálódás, amit később igaz, hogy felülírt a  kommunista történelemírás, a kései Kádár korszakban azonban egyre inkább függetlenné vált a mindenkori hatalomtól. A román történetírás szintén a román nemzetépítést szolgálta, később az államépítést, és sokkal inkább ki volt téve a diktatúra, a mindenkori hatalom nyomásának és elvárásának, amely elvárások nem szűntek meg, amikor Magyarországon többé-kevésbé már igen.
A szakmaiságra való törekvés
Minden diktatúrában, szorításban van egy mozgástér, tehát hiba lenne azt mondani, hogy egyik vagy másik történetírás nem produkált volna jó eredményeket – hívja fel a figyelmet Novák. A kis történelmi műhelyekben – akadémiai intézetekben, egyetemeken, vagy más kutatóintézetekben ugyanis születtek jelentős, aprólékos munkák, inkább az jelentett gondot, hogy ebből mi jut el a nyilvánosság elé. A diktatúrában egyértelműen a hatalom azokat az eredményeket publikálja, amelyek számára fontosak. Románia esetében is születtek jó elemzések, de a mindenkori hatalom azokat népszerűsítette, értelmezte a saját elképzelése szerint, amelyek neki hasznosak voltak. Például a dák-római kontinuitás elmélete korszakonként különböző híveket gyűjtött, egy korai szakaszban képbe jött a római elem, az Erdélyi Iskola korában megjelent a dák-római elem, a Ceaușescu-korszakban pedig egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a dák elemre. A román középkorról is születtek elemzések, tanulmányok, de a tankönyvekben, a népszerűsítő írásokban csak az a négy-hat fejedelem jelent meg, akiknek volt eredményes ütközete a törökökkel. Tehát a hatalom mindig ferdített.
A román-magyar kapcsolatok
A két ország között a nemzetépítési konfliktusok miatt állandó volt a feszültség, a történetírás a két politikai fél számára fegyverré változott. A román hatalom propagandának használta a hetvenes-nyolcvanas években a történetírást, és gyakorlatilag arra fordította, hogy az országot érő támadásokat visszaverje a történetírás módszereivel. Ettől függetlenül már a ’89-es rendszerváltás előtt próbálkoztak közös történészbizottságokkal, hiszen a szocialista táboron belül is rossz fényt vetett a két országra az állandó civakodás, fontos lett volna tisztázni a közös helyzeteket, dolgokat. De míg a magyaroknál a hetvenes évektől professzionalizálódott a történetírás, és kimondottan szakmai keretek között működött, a románok állandó pártutasításokat kaptak, és ebből kifolyólag akadozott a közös bizottság a munkája. A rendszerváltás után voltak közös tanácskozások a két fél részvételével, ám ezek, a francia-német viszonyhoz mérten fajsúlyosabb témákat nem vitattak meg, óvatosan tapogatóztak.
Nincs hivatalos közeledés
Az utóbbi időben nem beszélhetünk nagy áttörésről a két fél hivatalos kapcsolatában, viszont érdekes jelenség figyelhető meg a fiatal történészek szintjén, akik mindenféle koordináció, nagy közös kibeszélő szándék nélkül találkoznak – figyelmeztet arra a jelenségre a történész, amelynek érdekessége, hogy nagyon sokszor vannak együtt magyarországi, romániai magyarok és románok egy-egy közép-európai projektben, az európai finanszírozás ugyanis olyan projekteket támogat, amelyek határokon, országokon átívelnek. „Így gyakran kerülnek a magyarországiak és romániaiak közös programba, együtt dolgoznak. Illetve a fiatal generáció számára megadatott az a lehetőség, hogy némiképpen integrálódjon a magyar és a román történetírásban is” – teszi hozzá.
Van néhány olyan erdélyi fiatal történész, aki magyarul is és románul is publikál, például marosvásárhelyi régészek is doktoráltak Jászvásáron vagy Gyulafehérváron, Novák Zoltán Csaba is Bukarestben doktorált a Iorga-intézetben. Mindez azt jelenti, hogy egy bizonyos szintig bekerül a román körforgásba, és a saját témáit beviheti a konferenciákba, tudományos kötetekbe. Van már átjárás és szakmai párbeszéd, ahogy vannak vitás kérdések is, amelyeket másképpen élnek meg a magyar és másképpen a román szakmabeliek. A magyar kutatónak adott az az előnye, hogy ismeri a magyar forrásokat is, míg egy román történész, nem ismervén a magyar nyelvet, csak a román forrásokat használja, amelyek tartalmaznak hasznos és jó információkat, ugyanakkor sokszor részrehajlók. De létezik egyfajta megközelítés a szakmai körökben történő beszélgetések révén – teszi hozzá a történész. Tehát van elmozdulás, ami az 1989 előtti, a román nép kialakulására vonatkozó megközelítést illeti, csakhogy továbbra is fontos kérdés marad, hogy mikor kerül be mindez a köztudatba. Némi elmozdulás azért látható, a Historia című lapban Erdély történelmére vonatkozóan némi tabudöntögetés látható, vagy tapasztalható ilyen akár az 1848-as forradalommal kapcsolatosan is, ahol egy román szerző ki is mondja, hogy az Avram Iancu vezette felkelés lényegében ellenforradalom volt.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Hogyan tegyél tönkre egy várost? Kolozsvár esete
Gheorghe Funar egyike azoknak a polgármestereknek, akiknek sikerült tönkretennie a várost, amelynek élére került – állapítja meg az Adevărul.
A bukaresti lap tegnapi számában közölt interjú a magyarellenes megnyilvánulásairól ismert exvárosvezetővel egy hosszú sorozatnak a része. A cél: bemutatni, hogy az elmúlt huszonöt év rossz döntései következtében milyen pojácák kezébe került hatalom, Gheorghe Funar például három mandátumot szerzett az Erdély fővárosának számító Kolozsváron. A szerkesztők abban reménykednek, hogy az idő homályából előszedett negatív példák láttán a román választók sokkal racionálisabb döntéseket hoznak majd a júniusi önkormányzati választásokon. Az interjú szerzője a Funar-kori Kolozsvárt a nacionalizmus fellegváraként mutatja be, ahonnan fejvesztve menekültek a külföldi befektetők, és amely a Caritas nevű piramisjáték melegágya volt a kilencvenes évek elején.
Mindent piros-sárga-kékre festett az útszegélytől a szemetes kukákig, csúfságot űzött a magyarságból és elkergette a külföldi befektetőket, tehette mindezt az olyan pártok, mint a szélsőségesen nacionalista Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) és a Nagy Románia Párt (PRM) hathatós támogatásával – írja a lap. Bár a 66 éves Gheorghe Funar ma főállású nagypapa, továbbra is rabja a különböző, vadabbnál vadabb összeesküvés-elméleteknek. Szabadság (Kolozsvár)

Hírsaláta
AZ ÚJ JOBBOLDAL KOLOZSVÁRON. Hagyományosnak nevezhető, minden évben március idusa körüli felvonulását tartotta meg az Új Jobboldal Kolozsváron szombat este. Az Avram Iancu-emlékmenetnek nevezett rendezvényen a tavalyinál kevesebben vonultak, néhány magyarellenes felirat is megjelent, illetve a tömeg többek között azt is skandálta, hogy Hargita és Kovászna román föld. (Transindex)
FUNAR AGYAMENT TEÓRIÁI. Az Adevărul Polgármestereink sorozatában Gheorghe Funar, Kolozsvár 1992 és 2004 közötti polgármestere nyilatkozott számos teóriájáról. Városvezetési filozófiáját illetően azt emeli ki: azon dolgozott, hogy a románok az uralkodó nemzetnek érezzék magukat „Erdély szívében”, a kisebbségeket pedig elfogadta, megadta a jogaikat, de nem engedte meg nekik, hogy az állam ellenségei legyenek, ahogyan a magyarok többsége az. Funar igen büszke a román trikolórra, amelyet a világ legrégebbi zászlajának tart, még a geto-dákoktól ered, jelenti ki. A városban tízezer zászló lobogott a mandátuma alatt, és a padokat is a büszkeség miatt festette piros-sárga-kékre. Legszebb elmélete Eminescuhoz köthető, aki Funar szerint az Isten fia után rögtön a legzseniálisabb ember volt, aki a Földön járt. A költő volt a világ legjobb fizikusa: a relativitáselméletet maga alkotta meg, de a fény sebességét is kiszámolta, foglalkozott a kvantumfizika rejtélyeivel, a fekete lyukakkal és az ősrobbanással. A zsidók azonban ellopták a nagy román fizikus Eminescu iratait, és átadták egy „fogyatékos” diáknak, aki négyéves koráig nem beszélt, alig járta ki az iskolát, a líceumot be sem fejezte, nem érettségizett le, nem járt egyetemre, és nem dolgozott laboratóriumban soha életében: Einsteinnek. (Maszol)
MARAD BUDAPESTEN. Nem felelnek meg a valóságnak azok a híresztelések, miszerint indulna az udvarhelyi választásokon polgármesterjelöltként – közölte Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke egy székelyudvarhelyi sajtótájékoztatón. Hozzátette, nem kíván részt venni a helyi közéletben. Magyarország miniszterelnökével folytatott beszélgetése értelmében egyelőre Budapesten van megbízatása – fogalmazott Szász Jenő, hangsúlyozva, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet talpon marad, továbbra is biztosított az önállósága. (Székelyhon) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szabadságvágy diákhangon
Szavalóverseny 1848 emlékére
"Magyar vagyok, lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani" – ez a Babits-idézet adta meg az alaphangját a reformkor és az 1848-as szabadságharc költőinek emlékét idéző szavalóversenynek, amelyet harmadik alkalommal szervezett meg tehetséggondozó (vokacionális) tanintézetek ésszakközépiskolák diákjai számára a marosvásárhelyi Szász Albert Sportlíceum.
Péntek délelőtt székely ruhás lányok és fehér inges, nyakkendős fiúk töltötték be a Deus Providebit Tanulmányi Ház Szent Mihály-termét. Amint Fábián Olga főszervezőtől megtudtuk, a megyeközponti tanintézetek – a Művészeti, az Elektromaros, a Pedagógiai Líceum, a Gheorghe Sincai, illetve a Ion Vlasiu szakközépiskolák – diákjai mellett idén először más városokból, Régenből és Szovátáról is érkeztek szavalók. Negyven diák hozta el a meghatározott történelmi korból származó kedvenc költeményét.
– Ez az együttlét nem feltétlenül a versenyről, sokkal inkább arról szól, hogy ünnepélyes keretet adjunk a szép gondolatok megszólaltatásának. A márciusi ifjak lelkesedése, gerincessége, tisztessége ma is érvényes üzenetet hordoz, követendő példának számít. Legyen ez a verseny elsősorban baráti találkozás, jókedvetekből mondjátok a verseket – kérte Fábián Olga az egybegyűlt fiatalokat. Ezt követően Csíki Zsolt, a Szász Albert Sportlíceum igazgatója osztotta meg ünnepi gondolatait a jelenlevőkkel.  "Kossuth Lajos háromszínű lobogója, de sok barna legény esküszik alatta" – énekelte a következő percekben Szőlősi Katalin művészetis diák, majd a reformkorról, a szabadság eszméjének születéséről olvasott fel gondolatokat a sportlíceum két tanulója. A verseny izgalmát oldó műsor kiemelkedő pillanatának számított Csatlós Beáta és Kerekes Eszter művészetis diákok fuvolajátéka – Petőfi két megzenésített versét szólaltatták meg –, illetve Bartha Noémi és Lakó Levente sportiskolás nyárádmenti tánca. Székely Norbert művészetis tanuló, a tavalyi szavalóverseny első díjasa Petőfi Sándor Ha férfi vagy, légy férfi című költeményét, azt a verset adta elő, amellyel 2015-ben megnyerte a tehetségpróbát. Ezt követően közös versmondásra sorakoztak fel a sportlíceum diákjai, Petőfi Bizony mondom, hogy győz most a magyar című, Marosvásárhelyen írt versével bátorították a versenybe szállókat.
Nemsokára aztán elindult a versfüzér, egymás után léptek színpadra a szavalók. A legtöbben Petőfit választották – az egyik versenyző énekelve adta elő a közismert Befordultam a konyhára... című verset –, de Vörösmarty Szózata is felcsendült, és Arany Jánostól, Gyulai Páltól is hallhatott lírai alkotást a háromtagú – Tollas Gábor színművész, Nagy Olga és Xantus Piroska magyar szakos tanárnők alkotta – zsűri. A verseny kínálatában versduett és -trió is szerepelt. Jó pár diák erőltetett színpadiasság nélkül, biztos szövegtudással, tisztán hangsúlyozva tette maivá a szabadságvágy költői megnyilvánulásait. A verseny szünetében újabb katonadalok hangzottak el – Gergely Erika volt az egyik tolmácsoló –, Rau Renáta és Szász Norbert pedig néptánccal gazdagította a műsort.
A több mint kétórás verseny természetesen díjazással zárult. A zsűri tetszését leginkább Simonfi Zsuzsannának, a szovátai Domokos Kázmér iskola diákjának szavalata nyerte el, a marosvásárhelyi Pedagógiai Líceumból érkezett Babos Panni Emőke és a szászrégeni Lucian Blaga iskolát képviselő Barabás Zalán második díjat kapott, a sportiskolás Lőrincz Mercedesz, Peres Nelly, a Ion Vlasiu iskola diákja, illetve Deák Imola, a régeni Lucian Blaga iskola tanulója harmadik lett. Az értékelőbizottság hét versenyzőt dicséretben részesített.
A díjazottak könyvjutalmát, akárcsak a tavaly, ezúttal is a verseny főtámogatója, az Erdélyi Rákóczi Szövetségek Egyesületének elnöke, Csorba Árpád István biztosította. Szintén az egyesületi elnök felajánlásával minden csapatból – azaz iskolából – három diák és egy pedagógus a szovátai Teleki Oktatási Központban Érték és ifjúság címmel megrendezésre kerülő hosszú hétvégén vehet részt.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Március 15. a Megbékélési parkban
„Az itt élő magyarság város- és megyealapító nemzet”
Nagy kár, hogy az idő nem tartott az ünneplőkkel, másképp talán többen is láthatták volna, hogyan igyekeztek hangulatossá, egy kicsit színesebbé tenni a szervezők az aradi Megbékélési parkban, a Szabadság-szobornál megtartott március 15-i rendezvényt.
A hivatalos beszédek előtti órákban a téren felállított sátrakban kézműves, illetve gyermekfoglalkozások, ezen belül kokárdakészítés zajlott. Itt főként a Nőszervezet tagjai tüsténkedtek, de bekapcsolódtak óvónők és kíváncsiskodók is. A szomszédos standnál a magyar rendezvényekről már ismert nagyzerindi Szénási házaspár – Ferenc és Zsuzsanna – csodálatos, saját kezűleg készített ünnepi mézeskalácsokkal várta a nézelődőket. Az ízléses és ízletes darabok egyszerre idézték március 15. és a húsvét hangulatát. Mellettük a tornyai Pro Pir Kult Egyesület vezetője, Tóth Piroska és csapata a hagyományos, illatozó Kossuth-kiflivel készült ez alkalomra, de az éhesebbek kaphattak finom lilahagymás zsíros kenyeret és egy pohár forró teát is. A könyves standnál érdeklődők az Irodalmi Jelen termékei közül válogathattak.
A zenés műsort a megye három néptánccsoportja, a pécskai Búzavirág, a simonyifalvi Leveles és a zimándújfalusi Kankalin töltötte meg élettel, alig néhány didergő, esernyő alá bújt ember előtt. A délután 4 órához közeledve lassan-lassan szállingóztak a látogatók, a résztvevők száma azonban jelentősen alulmaradt az előző években megjelentekhez képest.
A térre idén is kivonultak a román szélsőségesek és a román emlékmű felőli oldalon egy piros-sárga-kék zászlót bontottak ki. Szerencsére azonban inkább csöndesen szemlélték a történteket, és nem zavarták meg a rendezvényt (egyébként éppen a magyar himnuszra értek oda).
Az ünnepséget hivatalosan Fekete Károly, az RMDSZ megyei szervezete művelődési szakbizottságának az elnöke nyitotta meg, majd felkonferálta a hivatalosságokat. Gheorghe Falcă aradi polgármester az utóbbi időben tanúsított stílusváltásának megfelelően, egyházinak is beillő beszédében hangsúlyozta a nemzetek közötti békés együttélés szerepét az aradi közösség életében.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök elmondta, az ünnepi szavak, a szépen csomagolt ígérgetések nem pótolhatják a szabadságot. „A szabadság ott szökken szárba, ahol az emberek nemzetiségüktől függetlenül tisztelik egymás, s ahol az adott szó kötelez. Mi, aradi magyarok akkor érezhetjük igazán szabadnak magunkat, ha kultúránkat és hagyományainkat megbecsülik, a történelmünket pedig nem csűrik-csavarják a politikai érdekek. Az itt élő magyarság város és megyealapító nemzet. Mi nem vagyunk jöttmentek, mi itt születtünk. S a történelmünk nem Trianontól errefele íródik ” – mondta, hangsúlyozva, a magyarok kötelessége megcáfolni a történelmi jelentőségű írásokban fellelhető torzításokat, és kiállni az igazság mellett. Ha ezt nem tesszük meg, kiderül, hogy az aradi magyarságnak semmi köze a város, a megye értékeihez. Utalt a Szabadság-szobor legutóbbi meggyalázására is, arra, hogy a hatóságok a mai napig nem azonosították a tetteseket. „Ígérem, hogy az aradi RMDSZ mindig hangos szóval mondja ki azt, amit akarunk. Ragaszkodunk nyelvünkhöz, múltunkhoz, értékeinkhez, hagyományainkhoz. Ígérem, hogy mindig kiállunk az aradi magyarok mellett, világgá kiáltunk minden aljas támadást és jogsértést”.      
Románia miniszterelnökének üzenetét Florentina Horgea, Arad megye alprefektusa, Orbán Viktor magyar kormányfő szavait Korsós Tamás kolozsvári konzul tolmácsolta.   
A beszédek után az aradi és Arad megyei magyar érdekvédelmi szervezetek, intézmény- és önkormányzati vezetők, egyházi képviselők és politikusok koszorúkat helyeztek el a Szabadság-szobornál. Szép gesztusnak számított, hogy az ünnepségre többek között leutazott Kisiratos három magyarországi testvértelepülésének küldöttsége, melynek tagjai a magyar emlékmű mellett a román szobrot is megkoszorúzták.
Az ünnepséget az RMDSZ Arad Megyei Szervezete koordinálta. 
Sólya Emília. Nyugati Jelen (Arad)

Ismét a Szabadság-szobornál ünnepelhetett az aradi magyarság
A Szabadság-szobor újraállítása óta eltelt tizenkét év alatt tavaly október 6-án fordult elő először, hogy a magyarok nem emlékezhettek Zala György monumentális kompozíciójánál. Akkor térfelújítás ürügyén nem adtak rá engedélyt, de mivel a munkálatok még nem kezdődtek meg, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 168. évfordulóján ismét a 13 vértanú emlékművénél ünnepelhetett az aradi magyarság.
Az RMDSZ egész délutánt betöltő rendezvénysorozatot szervezett Aradon. A Nőszervezet tagjai a gyerekekkel közösen kokárdákat készítettek, a résztvevőket Kossuth-kiflivel és kokárda formájú mézeskalácsokkal várták.
A néphagyományokból Arad megyei magyar néptáncegyüttesek adtak ízelítőt. A szokatlan hideg és az eső miatt kevesen vettek részt a foglalkozásokon, a megemlékezésre azonban vidékről is sokan érkeztek.
A rendezvényen Gheorghe Falcă aradi polgármester mondott elsőként beszédet, kiemelve, hogy egy egyén vagy nemzet szabadsága nem valósulhat meg a vele együtt élők szabadságjogainak korlátozásával. Az elöljáró szerint mindenkit egyformán megillet a szabadság, végezetül Isten áldását kérte Arad valamennyi polgárára.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök március 15-i beszédét Korsós Tamás kolozsvári konzul, Dacian Cioloş román kormányfő üzenetét Florentina Horgea Arad megye alprefektusa olvasta fel. A beszédek sorát Faragó Péter zárta, aki az aradi magyarság értékteremtő erejét, elvitathatatlan városalkotó szerepét hangsúlyozta. Emlékeztette a jelenlevőket, hogy a romániai magyarság jogainak megnyirbálására irányuló hatalmi törekvések miatt a magyarok még mindig nem érezhetik teljesen szabadnak magukat, és nehezményezte, hogy a Szabadság-szobor ellen legutóbbi vandál tett elkövetőit még nem kerítették kézre.
Este a nagyszínházban az Aranypetőfi című ünnepi előadásra várták a közönséget, a történelmi táncjáték az Aradi Kamaraszínház, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes és a szabadkai Juhász Zenekar tagjainak közös produkciója. maszol.ro

Megalakult a Nyugdíjas Orvosok és Gyógyszerészek Klubja
Alakuló ülését tartotta Marosvásárhelyen a Studium-Prospero Alapítvány által életre hívott Nyugdíjas Orvosok és Gyógyszerészek Klubja hétfőn. A résztvevők megegyeztek: ezután minden hónap utolsó hétfőjén 16 órakor találkoznak a volt Rigó utcai Stúdium Szakkönyvtárban.
„Köszönjük, hogy végre valahára minket, öregeket is valahol emberszámba vesznek” – mondta Péter Mihály professzor – aki 43 évet tanított a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem mikrobiológiai tanszékén 16 évvel ezelőtti nyugdíjazásáig – a hétfői eseményen, amelyre a nyugalmazott orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek voltak hivatalosak.
Csatlakozott hozzá Bocskay István fogorvos-professzor is, aki három ízben is dékáni tisztséget töltött be az egyetemen, és saját számításai szerint mintegy hatezer diák került ki a kezei közül. Brassai Zoltánné Daróczi Erzsébet azt javasolta, hogy hívják meg a klubba azokat az idős oktatókat, akik részt vettek az egyetem létrehozásában, illetve Marosvásárhelyre költöztetésében, Lüdke Bósy Ibolya pedig arra tett javaslatot, hogy hallgassanak meg például történelmi előadásokat is.
Több ehhez hasonló ötlet hangzott el a Nyugdíjas Orvosok és Gyógyszerészek Klubjának alakuló ülésén, hiszen az eseménysorozatot létrehozó Studium-Prospero Alapítvány munkatársai arra vállalkoztak, hogy az érintettekkel közösen dolgozzák ki a klub tevékenységét és programjait.
„Azért szerveztük meg a klubot, hogy önök jól érezzék magukat. Számítunk az önök támogatására és segítségére, tanulunk az önök munkásságából és kitartásából, és értékeljük azt. Forduljanak bizalommal az alapítvány csapatához, hiszen segítünk, amiben tudunk, és szóljanak olyan egykori pályatársaknak, oktatóknak, akikhez esetleg nem jutott még el a hír a klub létezéséről” – szólt a jelenlevőkhöz az alapítvány ügyvezető elnöke, Vass Levente, aki szerint nem szabad megfeledkezni azokról, akik egykoron „hátukon vitték” az erdélyi magyar orvosképzés ügyét.
„Hiánypótló az alapítvány tevékenysége, amely a magyar állam támogatásával szolgálja a közösséget, érezteti hatását nemcsak Marosvásárhelyen, hanem Székelyföldön és a Partiumban is. A mai rohanó világban sokszor megfeledkezünk nagyszüleinkről, pedig a személyes példák igencsak fontosak, mert ezeket a történeteket visszük magunkkal. Ez a célja ennek a klubnak, a magyar kormány számít önökre” – fogalmazott Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál.
A jelenlevők arról döntöttek, hogy a továbbiakban minden hónap utolsó hétfőjén 16 órakor találkoznak, a volt Rigó, jelenleg Gheorghe Avramescu utca 11. szám alatti Studium Szakkönyvtárban.
Gáspár Botond. Székelyhon.ro

Erdély tájain – Nagyapákról unokákra öröklődő kolozsvári barlangászat
Ötvenéves a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub
Magyar tudósoknak, barlangkutatóknak és amatőröknek köszönhetjük, hogy ma megcsodálhatjuk a Szelek barlangját, a Révi cseppkőbarlangot, a Csodavárat. Az erdélyi barlangkutatás kezdetei a 19. századra nyúlnak vissza. A barlangkutatás hajnalán jeleskedő tudós-kutatók utódai nem kevésbé úttörő munkát végeztek az idén 50 éves Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK/CSA) keretén belül.
1966. február 22-én több kolozsvári amatőr barlangász írta alá az egyesület alapító okiratát. Sajnos az alapító tagok és a régi barlangászok közül sokan eltávoztak már közülünk, mint például Bagaméri Béla, a klub első elnöke, Gábor Ferenc, Kőmives Emil, Csoltkó Lajos, Fábián Sándor, Krasznai Béla, Ivanov Nedelco, Kerekes Károly, Egri László, Dobrai Péter, Kőmives Pál; Boér András, Barcsai Tibor, Daubner László, Dimoftache Victor, Halka Ferenc, Hubert Gábor, Kőmives Zoltán, Kovács Ferenc, Marinka Jenő, Şerban Mihai, Rusu Teodor, Ugron Gábor, Técsi Péter, Nagy István, Gheorghe Racoviţă és Varga László, akikre mindig emlékezni fogunk.
A kolozsvári hivatalos barlangkutatást az Emil Racoviţă által 1920-ban alapított Barlangkutató Intézet létrehozásától lehet számítani, de a barlangászat sokkal régebbre nyúlik vissza. Kolozsváron már a 19. században létezett barlangkutatás, megemlíteném itt Czárán Gyulát, az első magyar turisztikai szakembert, természetkutatót, Cholnoky Jenő és Szádeczky Kardoss Gyula geológus professzorokat. Később Tulogdi János és Balogh Ernő folytatta ezt a munkát, akik maguk is több barlangot kutattak és írtak le tanulmányaikban, tudományos dolgozataikban, valamint ismeretterjesztő írásaikban. Külön kiemelném az úttörők közül Rotáridesz István EKE-főtitkárt, barlangászt, aki Bagaméri Béla mentora, tanítója és túratársa volt.
Szilágyi Árpád egykori KABK elnök. Szabadság (Kolozsvár)

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újabb öt évre akkreditálták a Sapientiát
Újabb öt évre meghosszabbította a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem (EMTE) intézményi akkreditációját a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIS).
A Sapientia EMTE időszakos felmérését 2015 decemberében végezte el az ARACIS tizenhárom tagú szakértői bizottsága, amelynek elnöke Gheorghe Grigoraş, a jászvárosi Alexandu Ioan Cuza egyetem professzora volt, tagjai pedig jeles hazai és külföldi professzorok, valamint az országos hallgatói szervezetek két képviselője. A bizottság a kolozsvári, marosvásárhelyi és csíkszeredai egyetemi helyszíneken tett háromnapos látogatása során a teljes intézmény minőségi felmérése mellett öt alapképzési szakot is újra értékelt.
Pap Melinda |
Székelyhon.ro

Nagyszentmiklósi Bartók-nap – a kerek évfordulók jegyében
A Nemzeti Énekkar mennyei éneke betöltötte a templomot
Április 2-án, szombaton a világhírű zeneszerző, a kiváló zongoraművész, a modern népzenegyűjtés egyik atyja, az etnomuzikológia nemzetközi szaktekintélye, Bartók Béla emléke előtt hajtott fejet születésének 135. évfordulója alkalmából szülővárosa, Nagyszentmiklós. A XV. Nagyszentmiklósi Bartók-nap keretében Bartók-kiállítás nyílt a Nákó-kastélyban, a résztvevők megkoszorúzták mindkét Bartók-emlékművet, majd az év zenei eseményére került sor a helyi római katolikus templomban, ahol a szegedi Mentés Másként Trió és az Aradi Filharmónia zenekarának koncertje mellett a mintegy nyolcvantagú Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenyét tapsolhatták meg a zenerajongók.
A jubileumi rendezvénysorozat a budapesti Bartók Archívum és Sógor Csaba EP-képviselő által összeállított Bartók-kiállítás megnyitójával kezdődött a Nákó-kastélyban. Dănuț Groza nagyszentmiklósi polgármester ez alkalommal megígérte, hogy a határon átnyúló román–magyar projekt keretében kívülről már megújult Nákó-kastélyt a közeljövőben belülről is felújítják, és a Bartók-múzeum is helyet kap benne. Molnár Zsolt Temes megyei képviselő a Bartók-kiállításról elmondta: a cél az, hogy a nagyszentmiklósi születésű zseniális zeneszerző életét és munkásságát eredeti hanganyagokkal illusztrálva bemutató kiállítás minél több városba eljusson, így Brüsszel, Temesvár és Nagyszentmiklós után a jövő héten a Budapesti Magyarság Házában is bemutatják, a Bánság-rendezvény keretében.
Az ünnepi rendezvény a Nákó-kastély előtt álló Bartók-szobor (Aurel Gheorghe Ardelean alkotása) és a Jecza Péter alkotta Bartók-emlékmű megkoszorúzásával folytatódott, ahol a Magyar Nemzeti Énekkar mesterien énekelte el az Európai Unió, Románia és Magyarország himnuszát.
A jubileumi rendezvény csúcseseményére az Avilai Szent Teréz római katolikus templomban került sor, ahol a fennállásának 15. évfordulóját ünneplő Pro Bartók Társaság elnöke, Tamás Sándor köszöntötte a közönséget. Az ünnepi hangversenyt a szegedi Mentés Másként Trió népzenei koncertje indította, archaikus hangszereken előadott, eredeti hangzású népzenei interpretációkkal lepték meg a hallgatóságot. Az Aradi Filharmónia kamarazenekara Enescu Balladáját és Bartók Béla Divertimento című művét adta elő, hegedűszólót játszott Lucian Petrilă, vezényelt Cristian George Neagu. Következett a Magyar Nemzeti Énekkar rendkívüli hangversenye, amelyet először vezényelt a kiváló dirigens, Somos János Csaba. A mintegy nyolcvantagú kórus Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című műve mellett két Bartók-művet (Válogatás a 27 egynemű karból – női kar és az Est – férfikar) és erdélyi komponisták egy-egy darabját adta elő. Az Erdélyből származó Gyöngyösi Levente Missa Lux et Origo című miséjéből a Gloria-tétel csendült fel, a koncertet Orbán György Cor mundumszerzeményével zárták. A Nemzeti Énekkar csodás, mennyei éneke teljesen betöltötte a templomot, felejthetetlen élményt nyújtva a hallgatóságnak. A nagyszentmiklósi közönség vastapssal jutalmazta a kiváló produkciót.
A Magyar Nemzeti Énekkar a nagyszentmiklósi Pro Bartók Társaság meghívására lépett fel a jubileumi rendezvényen. „Nagyon fontos számunkra, hogy a budapesti vendégek láthatták, hogyan ápoljuk itt, Nagyszentmiklóson Bartók Béla emlékét – nyilatkozta lapunknak Tamás Sándor, a Társaság elnöke. – Első alkalommal látogatott a városunkba egy világhírű kórus, amelyet kicsit szorongva fogadtunk, hiszen nyolcvan embert vendégül látni nem kis feladat, de nagyon felemelő volt a jelenlétük mindenhol. Nekik köszönhetjük azt is, hogy az európai, a román és a magyar himnusz először csendült fel a nagyszentmiklósi Bartók-megemlékezéseken!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Wass Ottília-ház: göröngyös jogszolgáltatás, kafkai per
Több mint két évtizede próbálja az Erdélyi Múzeum- Egyesület (EME) visszaszerezni jogos tulajdonát, a Főtér 11. szám alatti házat, amelyet Wass Ottília grófnő az egyesületre hagyományozott. 1949- ben az egyesületet egy minisztériumi határozattal törvényellenesen megszüntették, a Wass Ottília-ház pedig egy 1950-ben kelt jegyzőkönyv értelmében „állami tulajdonba ment át”. 1938-tól kezdődően végig az EME tulajdonaként szerepelt a telekkönyvben, mégis 1997- ben – Gheorghe Funar polgármestersége idején – a városháza, a Construct Ardealul állami vállalat közvetítésével, hét lakrészt eladott magánszemélyeknek.
Mivel az épület per alatt áll, egyelőre felújítani sem lehet
A kormány 1998-ban a 13-as sürgősségi rendeletével visszaszolgáltatta az épületet jogos tulajdonosának, de az átadás a mai napig nem történt meg; a lakók, a város és az EME között tovább zajlik a polgári, illetve egy újabb per, amely az EME jogfolytonosságát bizonyítaná, amelynek éppen ma esedékes a tárgyalása.
Szabadság (Kolozsvár)

Költészet Tavasza Zilahon
Április 15-én és 16-án zajlik Zilahon a XVI. Költészet Tavasza nevű rendezvény a Szilágy Megyei Tanács, a Szilágy Megyei Kulturális és Művészeti Központ, a megyei tanfelügyelőség és RMDSZ, valamint a Magyar Versmondók Egyesülete szervezésében, a Hepehupa folyóirat, a Tövishát Kulturális Egyesület, a szilágycsehi polgármesteri hivatal és művelődési ház támogatásával.
Pénteken délelőtt 10, 11 és déli 1 órától a Gheorghe Şincai Pedagógiai Líceum, a Református Wesselényi Kollégium és a Silvania Főgimnázium diákjai találkozhatnak a részt vevő magyar írókkal, költőkkel.
Szabadság (Kolozsvár)

A felettébb gyanús társadalom (Egy megfigyelt család - 1.)
„Ki kell irtanunk a polgárságot”
(Gheorghe Pintilie)
A kommunista diktatúráról már sokan írtak, sokat emlegették magán- és közbeszédben. Könyvtárnyi irodalma van, számos börtönnapló vagy visszatekintés, önéletrajz tárja elénk mindazokat a borzalmakat, melyeket testünk és lelkünk egyaránt elszenvedett. Aztán vannak másfajta vélekedések is. Megkeseredve a napjainkban csak gengszterváltásnak nevezett rendszerváltás fonákságaitól, az ország vezetőinek alkalmatlanságától és a mindenütt előforduló korrupciótól már tömegesen kívánják vissza Gheorghiu Dej és Ceauşescu parancsuralmi rendszerét, ahol mindenkinek volt állása és lakása. Az, hogy be kellett fognod szádat, nem volt elviselhetetlen. A csirkeláblevest és a sorban állást minden alapélelemért, a fűtetlen lakást és a villany elvételét, az egyszínű és tartalmú tévéadást ki lehetett bírni. S akinek mindez elfogadhatatlan volt? Az megérdemelte a börtönt...
Minden diktatúra két szükségszerű tényezőt feltételez: a rendszer feltétlen kiszolgálóit és az elnyomó erőszakszervezetet. Az előbbiekből kerülnek ki a jól megfizetett, hűséges felső, középső és alsó szintű vezetők. A román kommunista párt idején 1948-ig Siguranţának, 1948 után Securitaténak nevezték a politikai rendőrséget. Mind a két elnyomó szervezet tette a dolgát, és nem is rosszul. Édesapám az elsőnek, mi, a három fia (Attila, Csaba, Árpád) az utóbbinak voltunk az áldozatai. A rendszerhez hű emberek elkötelezett informátorok (besúgók) voltak, a zsarolhatók, megfélemlíthetők akarat nélküli, gyenge jellemű emberekből kerültek ki. Bárki is volt a Siguranţa és a Securitate „szállítója”, többnyire tevőlegesen járult hozzá ártatlan emberek bebörtönzéséhez. Hogy miként ítéljük meg cselekedeteiket, mindenkinek magánügye. Egyetlen személy kért írásos tetteiért bocsánatot tőlem. Neki megbocsátottam. A többi tíz hallgat – abban a reményben, hogy nem ismerem kilétüket. Hogy ez az elnyomó gépezet miként működhetett annyira hatékonyan, néhány adat szolgáljon bizonyítékul. Amikor megjelent a belügyminisztérium 1957/70-es számú titkos rendelete arról, hogy milyen társadalmi csoportokat kell rendszeresen megfigyelni, 8578 operatív tiszt, 3375 operatív altiszt, 5816 civil alkalmazott és 11 193 „segédszemélyzet” volt alkalmazásban. Raţiu ezredes, a nyomozati osztály főnöke a fordulat évének kezdetén egymillióra teszi az informátorok hálózatának létszámát. Ugyanekkor a Román Hírszerző Szolgálat igazgatója 14 250 katonai káderről beszél, akikből 8736 operatív tiszt és altiszt, ezek megoszlása: 3832 a központban, 4544 a megyéknél dolgozik. Elmondja, hogy 1 267 384 dossziét tárolnak, illetve ebből már 1989-ben százezret megsemmisítettek. Măgureanu nyilatkozza 1990-ben, hogy 425 000 dosszié az együttműködő személyeké.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfogják és elengedik a kiskorú tolvajt – számtalanszor
Alig fél nap alatt három komoly bűncselekményt is elkövetett kedden egy udvarhelyi kiskorú. Nem ismeretlen a rendőrségen, az utóbbi években számtalanszor elkapták a kis tolvajt, ám életkora miatt tehetetlenek a hatóságok, nem vonhatják felelősségre. A gyerekbűnözés megfékezésére nincsenek hatékony eszközei az igazságszolgáltatásnak, de a gyámhatóságnak sem.
Tavaly másfél millió forint, háromezer lej, a héten pedig pedig négyezer dollár – ez csak töredéke annak, amit egy tizenhárom éves székelyudvarhelyi fiú lopott el a városban az utóbbi években. A gyerek korábbi bűncselekményeire archívumunkban akadtunk rá. Az adattár a héten újabbakkal bővült.
Elértük a keddi lopás károsultját, aki érdeklődésünkre elmesélte a történteket. Délután hat óra körül állt be gépkocsijával egy ingatlan udvarára, az autó ajtaját becsukta, de nem zárta be, és az udvar kapuját sem zárták kulcsra. Körülbelül háromnegyed hétkor vette észre, hogy az autó ajtaja nyitva, sárnyom volt az ülésen, a kesztyűtartóból pedig hiányzott a 4000 dollárt tartalmazó boríték. „Negyedóra telefonálgatás után tudtam meg, hogy egy valutaváltóban kiskorú roma gyerek próbál száz dollárt beváltani” – mondta. A helyszínre sietett, ahol egyik ismerőse segítségével megfogta a tolvajt, akinek zsebében 3800 dollárt találtak. A fiúról videót és fényképet is készített, majd értesítették a rendőrséget. A károsult szerint a hatóságoknak addig nem volt tudomásuk a történtekről, a kiskorút ő adta át a helyszínre érkező egységnek.
Lopás, rongálás és minősített lopás szándékának gyanújával indítanak vizsgálatot az ügyben, figyelembe véve a kiskorúakra vonatkozó jogszabályokat – tájékoztatott a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság. Gheorghe Filip szóvivő szerint ilyen esetekben bonyolult az eljárás, hiszen a 14 év alattiakat gyakorlatilag nem lehet felelősségre vonni. A 14 és 16 év közötti fiatalkorúak is csak azt követően vonhatók felelősségre, hogy egy bizottság felmérte, beszámítható állapotban voltak-e a tett elkövetésekor. „Ebben az esetben viszont nem történhet nagy dolog” – fogalmazott a rendőr-főkapitányság szóvivője is, aki szerint a fiú családját sem lehet számon kérni, ugyanis édesanyja állítólag meghalt, apja börtönben van, nevelését pedig nagyanyja vállalta. A rendőrség már korábban is kérvényezte a 13 éves fiú elhelyezését egy olyan nevelőintézetbe, ahol felügyelet alatt lehet, hogy ezáltal további bűncselekményeit is megelőzzék.
A kiskorú tolvaj egyébként nem ismeretlen a rendőrség számára, tavaly a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság felhívással fordult az udvarhelyi lakossághoz, hogy megakadályozza a fiú által elkövetett autófeltörések sorozatát, már akkor is arra figyelmeztettek, az enyves kezű tolvaj visszaél azzal, hogy a kiskorúakkal szemben kíméletes a törvény. A Termés utcában lakó gyerek rendszerint az áruházak és cégek parkolóiban „vadászik”, leggyakrabban táskákat, pénztárcákat, laptopokat lop az állomásozó, nyitva hagyott autókból. Tavaly a Termés utcában másfél millió forintot vitt el egy gépjárműből, egy másik alkalommal háromezer lejt szintén egy autóból, néhány hete pedig egy panzióból lopott el pénzt, parfümöket, táblagépet és mobiltelefont.
„A törvény szerint két intézkedés lehetséges ebben az esetben: az egyik a családi felügyelet elrendelése, a másik pedig a gyerek kiemelése a családból” – mondta megkeresésünkre Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetője. A családi felügyelet alatt a kiskorú rokonaival marad, de megtiltják bizonyos helyek, körök látogatását, a szociális munkások pedig próbálnak odafigyelni megfelelő fejlődésére. A másik megoldásként kiemelik a családból, és egy elhelyezőközpontba költöztetik. Elekes szerint a gyermekkori bűnözés jelentős probléma, ám ennek megszüntetésére a gyermekvédelmi igazgatóságnak semmilyen eszköze nincs, azt leszámítva, hogy kiemelik a családból és elhelyezik egy központba.
„Nem tudunk semmilyen megszorító intézkedést hozni, még akkor sem, ha ez a gyermek érdekét szolgálná” – fogalmazott. Korábban az igazgatóság működtetett egy központot a megyében, ahol bűnöző fiatalokon próbáltak segíteni, ám az is megszűnt már. Elekes elmondta, a gyermekvédelmi törvény értelmében csak védeni tudják a kiskorúakat, de ha bűnözőkké válnak, már nem tehetnek semmit.
Négy javítóintézetben az ország összes gyerekbünözője
Hargita megyében nincs javítóintézet, az országban összesen négy működik. A Pro TV korábban arról adott hírt, hogy ezekben az intézetekben három hónaptól két évig tartó időszakot töltenek a fiatalok. Egyebek közt lopás, erőszak, gyilkosság, de még sírgyalázás miatt is kerülnek be fiatalok az intézetekbe, amelyek folyamatosan zsúfolásig vannak.
Veres Réka |
Székelyhon.ro

Óvatos kétnyelvűségügyben Boc legfőbb kihívója
Kolozsvár lakosságának véleményétől tenné függővé Octavian Buzoianu független polgármesterjelölt a kétnyelvű helységnévtáblákkal kapcsolatos álláspontját.
Mindezt csütörtöki sajtótájékoztatóján válaszolta a Krónika kérdésére a kincses város elöljárói székére függetlenként, ugyanakkor több párt támogatásával pályázó üzletember. Buzoianu közölte: „kényszerítő intézkedések" nem vezetnek eredményre ebben a kérdésben, polgármesterként a megyeszékhely lakosságára bízná a döntést a kétnyelvű helységnévtáblák ügyében.
Az üzletember mindemellett fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy jelenlg Budapesten élő magyar gyerekekkel nevelkedett a kincses városban, ugyanakkor szerinte ki kellene aknázni a kolozsvári, erdélyi multikulturalizmusban rejlő lehetőségeket. Ezt a történelmi együttélésen alapuló multikulturalizmust szerinte nem szabad összetéveszteni a nyugat-európai országokban tetten érhető multikulturalizmussal.
Mint ismeretes, Kolozsvár rendszerváltás utáni polgármesterei – Gheorghe Funartól kezdve Sorin Apostun keresztül Emil Bocig – folyamatosan elzárkóztak attól, hogy magyar nyelven is feltüntessék a település nevét a város bejáratainál.
Az ingatlan- és szállodaiparban, valamint a mezőgazdaságban érdekelt 61 éves Octavian Buzoianu a polgármesteri posztot négyéves kormányfői „kitérővel" 2004 óta betöltő Emil Boc legjelentősebb kihívójának számít. Miután két héttel ezelőtt bejelentette indulását, öt alakulat – köztük a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Parasztpárt – sorakozott fel mögé, visszaléptetve saját jelöltjét.
A becslések szerint 7-8 millió eurós vagyonnal rendelkező üzletembernek a következő negyven évre szóló „helyi kormányzási" programja azt célozza, hogy Kolozsvár a régió stabilitási és fejlesztési központjává váljék. Máris sokat vitatott, Az egymillió ember Kolozsvárja kampányszlogene kapcsán elmondta: nem azt állítja, hogy hamarosan ennyi lakosa lesz, hanem hogy ennyien fognak megfordulni a városban, amire szerinte nincs felkészülve az önkormányzat.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)