Isten éltesse a Magyar Himnuszt, a magyar kultúrát!
A Magyar Himnusz kivételes Európában és talán az egész világban, mert számunkra a Himnusz több politikai üzenetnél: a Himnuszban a teljes magyar kultúra, a teljes magyar történelemszemlélet benne van – jelentette ki szombaton Kolozsváron Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepi eseményen.
A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, az RMDSZ, a Kolozsvári Magyar Opera és a Járosi Andor Keresztény Kulturális Műhely által szervezett rendezvényen a szövetségi elnök kifejtette: ennek a sajátos ünnepnek az a legfőbb üzenete, hogy a magyar nemzet számára mindennél fontosabb a kultúra, mert ez magába foglal minden mást, legyen szó politikáról vagy közéletről. Rámutatott: Himnuszunk mondandója az, hogy értékeinkhez és hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk. Nem a politika éltette a magyarságot történelmi fordulópontról történelmi fordulópontra, hanem a kultúra – mondta Markó Béla. – Himnuszunk más, mint más nemzetek himnuszai: nem lehet díszlépésben menetelni rá és énekelni, ez a Himnusz többet jelent számunkra ennél. Azt üzeni, hogy értékeinkhez, hagyományainkhoz ragaszkodó nemzet vagyunk, amely nem dobja el értékeit. Ez a himnusz töprengő, önmagunkba néző, önkritikára képes nemzetnek mutat föl, amely nem más nemzetekben keresi a hibát, hanem önmagában. Olyan nemzet vagyunk, amely képes önmagába nézni, képes újra és újra végiggondolni saját történelmét. Isten éltesse a Magyar Himnuszt és a magyar kultúrát! – zárta beszédét a miniszterelnök-helyettes.
A rendezvényt megelőzően ökumenikus istentiszteletet tartottak, amelyet Adorjáni Dezső Zoltán, Dr. Pap Géza és Bálint Benczédi Ferenc püspökök, valamint Kovács Sándor főesperes cerebrált.
Az ünnepségen többek között jelen volt Lukács Tamás magyarországi kereszténydemokrata országgyűlési képviselő, Dr. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, valamint Szép Gyula, az RMDSZ ügyvezető alelnöke is. A magyar kultúrát 1989 óta ünneplik annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon véglegesítette a Himnusz szövegét. Nyugati Jelen (Arad)

Forradalmunkról, nemzetünk születéséről, bővebben, Egyed Ákos tolmácsolásában
Egyed Ákos történész, akadémikus 1998-ban és 1999-ben, két részben megjelent Erdély 1848–1849 című monográfiájának bővített, egykötetes változatát mutatták be hétfőn délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén. A könyv a megújulását élő csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó közreműködésével látott napvilágot, és ennek szellemében – amint azt főszerkesztője, Kozma Mária ismertette –, egyes régebbi sorozatokat (Műterem, Bibliotheca Transsylvanica, Élet-Jelek stb.), sikeres könyveket korszerűbb külalakban kínál a közönségnek.
A több mint hatszáz oldalas új kötetet Sipos Gábor EME-elnök méltatta, hangsúlyozva, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke Erdélyben élénkebben él a köztudatban, mint Magyarországon. Nálunk különbözik a magyar, a román és a szász történetírók szemlélete ebben a témában, de a korabeli sajtó sok értékes adattal szolgált, amelyeket a kötet szerzője az utóbbi években végzett saját kutatásaival kiegészítve használt fel a valóság felderítésére. – Saját múltunkat reálisan kell ismernünk, és ugyanez az igényünk a velünk élő más nemzetiségekkel szemben is – mondta az elnök.
Egyed Ákos szerint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke ma is jelen van az erdélyi utcákon, és feszültségforrás a történelmi megbékélés útjában. Számunkra tényleges rendszerváltást, a magyar nemzet születésnapját jelentette, amikor a jobbágyfelszabadítás az önálló magyar és román parasztosztályt teremtette meg, olyan életmódot, amelyet ma csak nosztalgiával emlegetünk. Az akadémikus kitért Kolozsvár 1848-ban betöltött sajátos szerepére, amikor követhető jövőkép született. A polgárság és a nép tulajdonképpen a szabadságharc idején forrt össze, amit a bécsi udvar által szított ellenforradalom csak megerősített. A véres polgárháború román részről napjainkban is elhallgatott nagyenyedi, vízaknai, alvinci magyarírtásban, és a 40 ezres román áldozat hangoztatásában számszerűsödik (utóbbi az 1850-es osztrák népszámlálás szerint 4500-ra tehető, többségük köztörvényes tettek miatti bírósági ítéletek nyomán halt meg).
– Számos kérdést kell megválaszolnia még az utókornak, ehhez történészek és politikusok párbeszéde szükséges – jelentette ki a monográfia szerzője. A könyvbemutatóhoz Szilágyi Mátyás magyar főkonzul azt fűzte hozzá, hogy a magyar–román történész-vegyesbizottságot kellene serkenteni 1848–49 bonyolult kérdéseinek tisztázására. Megígérte, hogy szorgalmazni fogja a kötet románul, valamint más nyelveken való kiadását is. Garda Dezső RMDSZ-es parlamenti képviselő is annak a véleményének adott hangot, hogy a forradalmi-szabadságharcos történelmi igazságot ki kell mondani, ennek tekintetében pedig „bibliaértékű” a mostani kötet.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

A világ közepe
Megtartották a magyar középiskolák tantárgyversenyét
A szervező Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjai nyerték meg az idén is a magyar tannyelvű középiskolák VI. országos tantárgyversenyének fődíját, a Bolyai-kupát, amely a legtöbb pontszámot elért iskolának jár. A második helyen a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum, a harmadikon a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Elméleti Líceum diákjai végeztek.
A színes és érdekes programokkal megtartott Bolyai Napok zárórendezvényeként zajlott szombaton a Nyárádi Erasmus Gyula biológia-, a Teleki Sámuel földrajz-, a Kalkulusz informatika-, a Historia Nostra történelem- és a Societas Humana társadalomtudomány-verseny a romániai magyar tannyelvű középiskolák számára. Ahogy Bálint István igazgató és Láday Zoltán moderátor elmondta, 28 középiskola 174 diákja szállt versenybe az idén, bizonyítva, hogy a tehetségkutatás, a minőségi oktatásra való törekvés jó úton jár.
A reggeli nyitóünnepségen Markó Béla kormányfőhelyettes örömmel nyugtázta, hogy “sikerült hagyománnyá tenni ezt a mi külön tantárgyversenyünket”, amelyen évről évre, ha lassan is, egyre több középiskolából vannak jelen versenyzők. Többségükben önálló magyar tannyelvű középiskolákból, amelyek nevéből kikerekedik Erdély történelme, szellemisége, s arra kell törekednünk, hogy számuk tovább növekedjen. Az iskoláknak nevet adó elődeink a világ pereméről próbáltak meg versenybe szállni, sikerrel. Ma a világ közepe ott van, azokban az erdélyi helységekben, ahol versenybe szállunk, és ahol teljes tudásunkat, minden képességünket megmozdítjuk annak érdekében, hogy felmutassunk valamit, amire más nem képes. Ez azonban csak kitartással, sok munkával lehetséges – biztatta a résztvevőket Markó Béla. Kelemen Hunor szövetségi elnök pedig arra hívta fel a diákok figyelmét, hogy azok az erdélyi tudósok, művészek, akik világszinten jegyzett teljesítményt tudtak elérni, soha nem felejtették el, hogy Erdélyből indultak egy többletérték, a magyar nyelv és kultúra birtokában, amely bennünket erdélyi magyarokként meghatároz, s amelyet a tudás mellett tovább kell adni.
A hozzászólók, Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke, Illés Ildikó főtanfelügyelő- helyettes, Szabó Csilla, a tanügyi tárca képviselője és Jeszenszky Attila, a szervező iskola szülői bizottságának elnöke a versenyszellem, az önként vállalt többletmunka, a részvétel fontosságát hangsúlyozták.
A délutáni eredményhirdetés során a javítóbizottságok vezetésével megbízott egyetemi tanárok elismeréssel szóltak a diákok teljesítményéről, a kérdéseket összeállító és a versenyzőket felkészítő tanárok munkájáról. Többen elmondták, hogy nehéz volt dönteni, s kis különbségek vonnak a díjazottak között. Dr. Sipos Gábor egyetemi docens bejelentette, hogy az első három helyezettet felveszik a Babes-Bolyai Egyetem történelem szakára, ösztöndíjasként. A támogatók jóvoltából a nyertesek 120, 90, 65 és 50 lejes pénzjutalomban részesültek. A Bolyai-kupát József Éva felkészítő tanárok vették át.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Negyven éve elkobzott iratokat kapott vissza az Erdélyi Református Egyházkerület
Negyven év után sikerült visszaszereznie több 15-16. századi levéltári dokumentumot az Erdélyi Református Egyházkerületnek – jelentette be keddi kolozsvári sajtótájékoztatóján Sipos Gábor, az egyházkerület levéltárának vezetője és Ősz Sándor Előd levéltáros.
Mint felidézték, 1970-71-ben, amikor létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nem csak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították a román fővárosba, hanem egyházi intézményeket is arra kényszerítettek, hogy „helyezzék letétbe” kulturális örökségnek számító értékeiket. Így került az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több igen értékes irat is 1971 márciusában Bukarestbe, s emellett több nagy értékű műtárgytól is meg kellett válniuk.
A tárgyak egy részét legalább kiállították a múzeumban, az iratokat azonban elzárva tartották a nagyközönség és a kutatók elől egyaránt. „A dokumentumok visszaszolgáltatását 1978 óta folyamatosan kéri egyházkerületünk. A múlt rendszerben válaszra sem méltatták a kéréseket, az 1990-es években is elutasították őket” – emlékezett vissza Sipos Gábor.
A levéltár vezetője szerint végül a 2000/182-es törvény megjelenése tette lehetővé, hogy érdemben is követelhessék elkobzott vagyontárgyaikat, de több mint tíz évnek kellett eltelnie, míg az első visszaszolgáltatott dokumentumokat most végre kézhez kaphatták. Az elvi döntés ugyan 2005-ben megszületett, de a részleteket az akkori illetékesekkel nem sikerült letisztázniuk. A pozitív végkifejletre 2010-ig kellett várni.
Sipos elmondta, nagy segítségükre volt Ernest Oberländer-Târnoveanu, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatója, aki felgyorsította az ügy menetét.
Május 6-án végül hat felbecsülhetetlen értékű okirat került vissza a református egyházkerülethez, amelyeket szerencsére a múzeumban megfelelő körülmények között őriztek meg, ezért a negyven év alatt nem sérültek meg. „Hogy miért fontos számunkra az iratok visszaszerzése? – tette fel a kérdést Sipos Gábor. – Azért, mert egy egyház levéltára olyan, mint egy könyv. Ha egyetlen lapot is kitépünk belőle, akkor az az oldal is érvénytelenné válik, és a könyv is megcsonkul.”
A múzeumban egyébként még további négy irata maradt az egyháznak, ebből egy még május folyamán „hazakerül”, s a további három esetében is elindították a visszaszolgáltatás folyamatát. Sipos Gábor elmondta, a visszaszerzett levéltári anyagokat egyelőre széfben fogják tárolni, hogy megóvják azokat, azonban szívesen a kutatók rendelkezésére bocsátják a dokumentumokat.
Az egyházi okiratok digitalizálására vonatkozó újságíró kérdésre a levéltár vezetője sajnálkozva jegyezte meg, hogy arra sem pénzük, sem megfelelő emberállományuk nincs. „Az unitáriusok és a római katolikusok jobban állnak a digitalizálás terén, mi valamelyest valóban le vagyunk maradva. De tervbe vettük. A legértékesebb, legrégebbi dokumentumokkal – köztük a most visszaszerzettekkel – indítjuk a folyamatot, majd azok az okiratok következnek, amelyek iránt a kutatók részéről a legnagyobb igény mutatkozik” – mondta Sipos Gábor. Ősz Sándor Előd hozzátette: ezzel párhuzamosan a dokumentumok kiadását is tervbe vették, eddig már 12 hasonló kötetet jelentettek meg.
Az értékes iratokat nem kívánják elzárni a nagyközönség elől sem. Ha valamely múzeum szívesen szervezne ezekből időszakos tárlatot, s megfelelő fény és klímaviszonyokat tud biztosítani, akkor az egyház szívesen rendelkezésére bocsátja a dokumentumokat. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az okiratok még az idén visszatérhetnek Bukarestbe is, mivel a történeti múzeum igazgatójával folytatott tárgyalások során felmerült annak a lehetősége, hogy a múzeumban a romániai reformátusokat bemutató tárlatot rendezzenek.
Arról azonban máig nem lehet biztosat tudni, hogy mikor kaphatják vissza az egyházak az állami levéltárakban található anyagaikat. Mint ismeretes, Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő az 1996-os levéltári törvény módosítását kezdeményezte. Ennek értelmében a történelmi egyházak visszakérhetnék az 1950-ben és a hetvenes években elkobzott levéltári anyagaikat is. A módosító indítvány tavaly elbukott a szenátusban, most a képviselőháznál van. Március végén már a képviselőház kulturális szakbizottsága kedvezően véleményezte az indítványt, a szakbizottsági végszavazásra máig nem került sor. Ehhez Márton Árpád, a művelődési bizottság RMDSZ-es tagja szerint még további koalíciós egyeztetésekre van szükség. Szerinte május 15-e előtt nem várható előrelépés.
A negyven év után visszaszerzett levéltári iratok listája
1. 1518. június 21. Hieronymus de Ghinuctys kardinális, pápai kamarás Ladislaus testvér a magyar domonkos provincia perjele és Lucas Italicus testvér a kolozsvári domonkos rendház perjele kérésére átírja X. Leó pápa brévéjét, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozza, amelyeket a többi koldulórend is élvez. Az oklevelet Andreas de Porcys közjegyző hitelesítette.
2. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marovásárhelyi református iskolának.
3. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevele, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának.
4. Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére.
5. Halicsi Mihály, karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak jegyzéke, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott.
6. I. Apafi Miháy erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postemester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

„Hazatért” a fővárosból Apáczai saját kezű levele is
Értékes levéltári iratokat szolgáltattak vissza az egyháznak
Öröm számunkra, hogy egy negyvenéves történetet zárhattunk most le” – mondta tegnap Sipos Gábor egyetemi docens, a református egyház levéltárának vezetője annak kapcsán, hogy a Román Nemzeti Múzeum idén május 6-án visszaszolgáltatott az egyháznak hat igen értékes levéltári dokumentumot. A Püspöki Hivatal tanácstermében tartott kolozsvári sajtótájékoztatón Sipos Gábor beszámolt arról, hogy amikor 1971-ben létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nemcsak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították oda, hanem az egyházi intézményeket is arra kényszerítették: a kulturális örökségnek számító értékeiket „helyezzék letétbe” a múzeumba. Így került Bukarestbe az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több levéltári dokumentum. Sipos Gábor és kollégája, Ősz Sándor Előd levéltáros a sajtó nyilvánossága előtt mutatták be a negyven éve nem kutatott, hazatért iratokat.
„Az átvételkor, 1971-ben úgy tűnt, hogy az anyagok átadása időszakos, mintegy három hónapra szól, de közben telt-múlt az idő, s azok nem kerültek vissza eredeti tulajdonosukhoz” – mondta Sipos Gábor, hozzáfűzve: a műtárgyak egy része szerepelt kiállításon, de az iratokat egyetlen napra sem mutatták be a nyilvánosság előtt. A múzeum a nyolcvanas évek elejéig rendszeresen közölte az egyházzal, hogy az 1971-ben átvett műtárgyak és iratok milyen leltári szám alatt szerepelnek, illetve, hogy léteznek, megvannak. Bár az egyház 1978-tól folyamatosan kérte vissza az anyagokat, a kommunizmus idején minden ilyen próbálkozás sikertelennek bizonyult, és az 1990-es években is elutasították az erre vonatkozó kérelmeket. A visszaszolgáltatásra igazából a 182/2000-es törvény adott lehetőségét, amelynek következményeként 2005-ben elvi határozat született az akkori kulturális minisztérium részéről, hogy visszaadják az egyháznak a dokumentumokat. Erre a lépésre ténylegesen csak idén május 6-án került sor.
Helyreállt a partnerségi viszony
Ősz Sándor Előd lelkész, levéltáros a sajtótájékoztatón köszönetet mondott Kelemen Hunor művelődési és örökségvédelmi miniszternek, Hegedüs Csilla miniszteri tanácsosnak, és Ernest Oberlander-Tarnoveanunak, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatójának, hogy lehetővé tették az iratok visszaszolgáltatását. Külön kiemelte a Román Nemzeti Történeti Múzeum igazgatójának a szerepét, aki a tárgyalások során bebizonyította, hogy európai szellemiséget képviselő ember, ismeri kulturális sokszínűségünket, és érdekelt abban, hogy a múzeum ne csak a bukarestiek intézménye legyen, hanem az egész országé.
„Ezzel a visszaszolgáltatással helyreállt az egyenlő partnerségi viszony a Román Nemzeti Múzeum és az Erdélyi Református Egyházkerület kulturális örökségeket őrző intézményei között. A kommunizmus idején működő intézmény nem tudományos célokat szolgált, hanem az állam erődemonstrációját volt hivatott igazolni. Az iratok visszajuttatásával nemcsak a kommunizmus túlkapásait sikerült orvosolni, hanem jövőbeni projekteket is kilátásba helyeztünk. A múzeum igazgatójával folytatott tárgyaláson felvetődött annak a lehetősége, hogy a református egyház történetét bemutató kiállítás nyíljon Bukarestben” – mondta Ősz Sándor Előd.
„Egy levéltár olyan, mint egy könyv”
Sipos Gábor hangsúlyozta: amennyiben a felek között partnerségi, és nem alárendeltségi viszony létezik, nyugodtan szó lehet arról, hogy egyik vagy másik intézménynek időszakos kiállításra átadják a visszakerült értékes dokumentumokat. „Egy levéltár olyan, mint egy könyv. Ha egy könyvből a minket érdeklő lapot kiszakítjuk, akkor ennek tartalma is nagyrészt érthetetlenné válik, és a könyv is megcsonkul” – fogalmazott a történész.
Sipos Gábor elmondta: még négy levéltári anyag – egy dokumentum és három műtárgy – visszaszolgáltatása van hátra, de ez is folyamatban van már. Elmondása szerint a református egyház is elkezdte a levéltárukban található anyagok digitalizálását, de anyagi okok miatt ez kissé nehézkesen halad. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá a forrásmunkák közlésére, az utóbbi években tizenkét ilyen kiadvány látott napvilágot.
A hat igen értékes irat
A sajtótájékoztatón Sipos Gábor és Ősz Sándor Előd bemutatták az egyházhoz újonnan visszakerült, s a helyszínen kiállított iratokat, amelyek negyven év után most ismét bekerülhettek abba a gyűjteménybe, ahonnan 1971-ben kiszakították azokat.
Az iratok között található egy 1518-ból származó pápai bulla, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozzák, amelyeket a többi koldulórend élvez. Egy másik dokumentum a Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi református iskolának. Visszaszolgáltatták Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevelét, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának. Újabb dokumentum Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére. Fontos irat Halicsi Mihály karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak a jegyzéke is, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott. Egy másik dokumentumban I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postamester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.
****
Ősz Sándor Előd levéltárossal a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokról beszélgettünk. A videointerjú a WebSzabadság (www.szabadsag.ro) Napirenden rovatában tekinthető meg. Keresési kulcsszó: felbecsülhetetlen.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyballa
Tudományosan a szőlőről és borról
A szőlő és a bor Szilágyság történelmében címmel szervezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke Fiókszervezete május 14-én, szombaton délelőtt a szilágyballai iskolába a VIII. Szilágyság-kutatás napot. A program 10 órakor kezdődik, köszöntőt mond Bajusz István az EME Zilah és Vidéke Fiókszervezete részéről, Sipos Gábor az EME részéről és Péntek János a kolozsvári Akadémiai Bizottság részéről. 10.20 órától a következő előadások hangzanak el: Péntek János Milyen tanulságai vannak legutóbbi, a felsőoktatásra irányuló elemzésünknek a mezőgazdasági szakoktatás vonatkozásában, Széman Péter A bor tréfás története, Csávossy György A bor dicsérete, Szabó T. E. Attila A bor a régi magyar gyógyításban, Zsigmond Attila A szőlő és bor egyháztörténeti vonatkozásai. Délben rövid szünetet tartanak, majd 12.20 órától ismét előadások lesznek: Egyed Ákos A szőlőterület kiterjedése és a szőlőtermesztő gazdaságok száma Szilágy vármegyében a 19. század végén, Kovács Adorján Adottságok a szilágysági szőlő- és bortermesztésben. Múlt, jelen, jövő, Talpas János A szilágysági szőlőgazdaságok lehetőségei a turizmusban, Pécsi L. Dániel A szőlő és bor címerképi előfordulásai a kezdetektől napjainkig. Történelmi, egyháztörténeti vonatkozások bemutatásával, Sipos Gábor Derecskei Demeter, a Szilágyság reformátora. Egyházi helytörténeti tanulságok. 14 órakor átadják a Petri Mór-díjakat, majd megtekintik a lehetséges bormúzeum helyiségét. 
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi örökségünk digitalizálva
Erdélyi Digitális Adattárat hozott létre az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mellyel a társaság az erdélyi magyar tudományos és művelődési örökséget teszi elérhetővé digitalizálva. Az adattárral széles körben lehet terjeszteni az erdélyi magyarság teljes gyűjteményét, és az könnyen elérhető bárki számára. A másfél évszázada működő egyesület regionális tudásközpont létrehozását is tervezi a kolozsvári Wass Ottilia-házban, amely az összmagyarság érdekében végzett kutatások egyik bázisa lehetne Romániában.
„Egybehordani a szép Erdély ritkaságait, régiségeit, természeti kincseinek válogatott darabjait, és egy táborba egyesíteni azokat, kik a tudomány örök céljáért dolgoznak és lelkesednek” – e gondolatok jegyében alapította 152 évvel ezelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesületet (EME) gróf Mikó Imre művelődés- és gazdaságpolitikus. Ez az egyesület azóta is, ha nem is töretlenül, de él, és szolgálja az erdélyi magyar közösséget és a tudományt. Legújabb terveik egyike egy Erdélyi Digitális Adattár létrehozása volt azzal a céllal, hogy archiváló és szolgáltató intézményként gyűjteményeket alakítson ki és gondozzon, valamint szolgáltatásokat fejlesszen és üzemeltessen az oktatás és a kutatás elősegítésére. – Az Erdélyi Digitális Adattár gondolata a 2005 februárjában aláírt EME–OSZK együttműködés tervezetéhez vezethető vissza. A fejlesztés többéves munkát vett igénybe, hiszen a keretrendszer kiépítése s főleg a digitális adatok folyamatos létrehozása időigényes munka – mondta lapunknak Bitay Enikő, az EME főtitkára.
Az EME – hagyományához híven – kiemelt figyelmet fordít a gyűjteményében lévő örökség megőrzésére és gyarapítására, tudományos feldolgozására és publikálására. Az információs társadalom követelményeit szem előtt tartva a digitális adattár révén szeretné a világhálón elérhetővé tenni tudósok hagyatékából, levéltári anyagokból, kéziratokból, könyvekből és fotókból álló gyűjteményének jelentős részét. A digitális adattáron keresztül az erdélyi tudományos munkákat széles körben meg lehet ismertetni, és lehet terjeszteni, illetve könnyebben elérhetők a kiadványok, s teljes szövegükben mód van a keresésre. Az adattár fejlesztéseként hosszú távon lehetőség nyílik az EME elkobzott gyűjteményeinek feldolgozására is, mely az erdélyi magyarság egyik legfontosabb gyűjteménye; mielőbbi feldolgozása és közzététele legalább annyira fontos, mint a tulajdonjogának tisztázása – emelte ki Bitay Enikő, hozzátéve, hogy az adattárban helyet kapnak az intézetben folyó kutatási programok által gyűjtött forrásanyagok, illetve a kutatások eredményei is: tanulmányok, publikációk majd minden tudományterületen. A szöveg, a kép és az audiovizuális anyagok megőrzése, interneten való elérhetősége, a dokumentumok teljes szövegű kereshetősége, az adatok letölthetősége a további kutatást, valamint az oktatást is egyértelműen és nagymértékben segítheti.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23-án alakult meg, könyvtárat, természettudományi és történelmi gyűjteményt (régészet, numizmatika, műtárgyak), levéltárat, képtárat, néprajzi gyűjteményt tartott fenn azzal a céllal, hogy az erdélyi magyarság múltjának tárgyi és írásos emlékei fennmaradjanak – mondta Sipos Gábor, az EME elnöke, aki hangsúlyozta, az egyesület gyűjteményei tették lehetővé a kolozsvári tudományegyetem megalapítását 1872-ben. Az egyetem szerződés alapján használatba vette a tudományos gyűjteményeket, és bért fizetett értük. Az egyesület az erdélyi tudomány kutatási eredményeinek közzététele céljából folyóiratokat is megjelentetett: 1874-től az Erdélyi Múzeumot, 1878-tól pedig az Orvostudományi Értesítőt. A kommunizmus az Erdélyi Múzeum-Egyesületet sem kímélte, tevékenységét 1950 februárjában szüntette meg a román kommunista kormányzat. Működését 1990-ben kezdhette újra öt szakosztállyal, melyek száma azóta hétre emelkedett. Az említett folyóiratok is újraindultak, ezenkívül évente 10-12 tudományos kiadványt jelentet meg mindenféle tudományágból. 1995-től kutatóintézetet tart fenn, és az új könyvtár több mint 80 ezer kötetet tartalmaz, kézirattára az erdélyi magyar tudósok hagyatékait őrzi.
– Munkánkat a magyar állam, az MTA, a romániai Communitas alapítvány támogatja rendszeresen, és egy romániai CNSIS (a magyar OTKA megfelelője) pályázatot is elnyertünk három évre. Egy-két rendezvényünket a kolozsvári városi tanács is támogatja évente – fogalmazott Sipos Gábor, hozzátéve, az egyesület gyűjteményeit ma a kolozsvári BBTE és más intézmények kezelik, az EME tulajdonjogát a román állam egyelőre nem ismeri el.
Arra a kérdésre, hogy milyen kapcsolatuk van más intézményekkel, az elnök elmondta: – A gyűjteményeket kezelő intézmények közül a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral a legjobb a viszony, ott őrzik 300 ezer kötetnyi könyvtárukat a kézirattárral és más különgyűjteményekkel együtt. Az egyetemi könyvtár többször rendezett kiállítást az EME könyvtárának történetéről, és ugyancsak jó kapcsolatban vagyunk az EME gyűjtőlevéltárát és intézményi irattárát kezelő megyei levéltárral (Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága). Az EME digitális adattárának avatása június 10-én lesz Kolozsvárott.
Az EME tevékenysége itt még korántsem ér véget. A fejedelmi kancellárián keletkezett dokumentumokat tartalmazó Királyi könyvek közzététele is folyamatban van. Az erdélyi Királyi könyvek az erdélyi fejedelmek által kiállított oklevelek szövegét tartalmazza, ezt a kéziratos jegyzőkönyvsorozatot a Magyar Országos Levéltárban (MOL) őrzik, az EME tudományos munkatársai az oklevelek információit magyar nyelvű kivonatokban közlik. A kiadványból eddig két kötet jelent meg, és Magyarországon is kapható.
Szabó T. Attila nyelvészprofesszor szótörténeti vonatkozású levéltári kijegyzéseit közli az Erdélyi magyar szótörténeti tár, ami a 16–19. századi beszélt nyelv fordulatait teszi közismertté. Első kötete 1976-ban jelent meg a bukaresti székhelyű Kriterion Könyvkiadónál, az EME 1995-től kapcsolódott be a sajtó alá rendezés munkálataiba, A IX. kötettől az EME társkiadóként szerepel az Akadémiai Kiadó mellett. Most az utolsó, XIV. kötet szerkesztése folyik.
Az EME tervei közt szerepel a Wass Ottilia-ház rendezetlen jogviszonyának megszüntetése is. Ahogy az elnök kifejtette, a házat Kolozsvár főterén a névadó adományozta az egyesületnek az I. világháború után, jövedelméből sikerült az egyesületet fenntartani a két világháború közötti időszakban és másfél évtizedes szünet után újból megjelentetni az Erdélyi Múzeumot. Az EME most egy regionális tudásközpontot szeretne létrehozni a Wass Ottilia-házban. – A Regionális tudásközpont lényege, hogy a visszaigényelt kolozsvári főtéri ingatlanunkat a tudomány szolgálatába állítsuk úgy, hogy az oktatási intézményekkel karöltve kutatási programokat működtethessünk, melyek révén a régiót, a kutatást s egyben az oktatást is fejlesszük, s mindemellett a tudós-oktatói utánpótlást is biztosítsuk. Amennyiben sikerül az ingatlan tulajdonjogát tisztázni, a Wass Ottilia-ház az erdélyi magyar közösség és az összmagyarság érdekében végzett kutatások egyik bázisa lehetne Romániában.
mno.hu 
Erdély.ma

Felavatták az EME Erdélyi Digitális Adattárát
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén tegnap délelőtt hivatalosan felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat (EDA), amely archiváló és szolgáltató intézményként gyűjteményeket hoz létre és gondoz az oktatás és a kutatás szolgálatában. Az adattár főleg erdélyi tudósok hagyatékainak digitalizációjára támaszkodik, de más gyűjtésekből származó levéltári anyagok, kéziratok, könyvek, fotók és audiovizuális anyagok is helyet kapnak benne.
A beruházás az EME és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) együttműködéséből született meg. A pénteki ünnepségen részt vett és felszólalt többek között Répás Zsuzsanna, a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára, Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul, Monok István, az egri Eszterházy Károly Főiskola egyetemi docense, Káldos János, az OSZK különgyűjteményi igazgatója, Tarnóczy Mariann, MTA Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság osztályvezetője.
Megnyitó beszédében Sipos Gábor EME-elnök „rég megszületett gyermek kései keresztelőjének” nevezte az eseményt, kihangsúlyozva, hogy az adattár számos gyűjteményt fog egybe és tesz könnyebben elérhetővé. Répás Zsuzsanna azt emelte ki, hogy a 21. századi műszaki eszközökkel ésszerűen kell megőriznünk és továbbadnunk értékeinket a magyar–magyar kapcsolatok keretében, a versenyképesség és a tudás megtartása érdekében. Szerinte önazonosságunk megőrzése elképzelhetetlen a magyar nyelv nélkül. Szilágyi Mátyás arra emlékeztetett, hogy kormánya minden lehetséges eszközzel támogatja az EME-t a pótolhatatlan értékű elkobzott gyűjteményei, tulajdonai visszaszerzésében – abban, ami egy jogállamban természetes folyamat kellene, hogy legyen. Monok István a fiataloknak az adatokhoz való hozzáférhetőségét hangsúlyozta.
A ünnepség második részében Bitay Enikő főtitkár vetített képekkel mutatta be az EDA-t, amely jelenleg több mint hatezer tétellel bír (www.eme.ro/edapress). Az adattárban az EME Kutatóintézetében folyó kutatási programok keretében gyűjtött anyagok, tanulmányok találhatók meg, de nyitottak más szakmai csoportok digitális gyűjteményének elhelyezésére, tárolására, hozzáférhetővé tételére is.
A következő hónapokban az EME arra törekszik, hogy regionális partnerként bekapcsolódjék az európai szintű digitalizálási programokba, és adatait az Europeana portálon is elérhetővé tegye
Ö. I. B. 
Szabadság (Kolozsvár)

Felszínre került értékek: könyvritkaságok Kolozsváron
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Hétfőtől Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
Kolozsváron zajlik augusztus 22-e és 27-e között a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus. A Nyelv és kultúra a változó régióban címmel megrendezendő tudományos kongresszusra több mint 600 előadót várnak. A sajtónak Pozsony Ferenc egyetemi oktató, a szervezőbizottság elnöke továbbá a két társelnök Péntek János (a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke) és Sipos Gábor (az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke), Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese és Szabó Árpád Töhötöm KMEI-elnök számolt be az előkészületekről.
Pozsony Ferenc egyetemi oktató, a kongresszus szervezőbizottságának elnöke hangsúlyozta: több intézmény összefogásával zajlott a kongresszus előkészítése, majd ismertette a hétfői nyitónap eseményeit. A hétfői megnyitón a Kolozsvári Magyar Operában jelen lesz Schmitt Pál magyar köztársasági elnök, Szőcs Géza a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztériumának államtitkára, László Attila, Kolozsvár alpolgármestere, Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora és Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora.
– Elődeinknek is köszönhetjük azt, hogy itt szervezhetjük meg a rangos eseményt, ám a mostani fiatal kutatóinkra is büszkék lehetünk – összegzett Pozsony, majd kitért arra is, hogy a globalizálódó társadalomban fontos az, hogyan képviseljük identitásunkat, kultúránkat.
Péntek János, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke elmondta: már tíz éve megfogalmazódott az a gondolat, hogy Kolozsváron nemzetközi hungarológiai kongresszust szervezzenek. – Kolozsvár és az erdélyi magyarság szempontjából fontos ez a kongresszus, amely az itt működő szakmai műhelyeket erősíti – vélekedett a szakember, majd elégedettségét fejezte ki azért, hogy a mostani kongresszuson sok fiatal erdélyi magyar kutató tart előadást, így valóságos nemzedékváltásnak lehetünk tanúi.
Magyari Tivadar, a BBTE rektorhelyettese is úgy gondolta: a BBTE magyar tagozatát erősíti meg az a tény, hogy a budapesti, a bécsi, a szegedi és a római helyszín után Kolozsváron rendezik meg a soron következő, hetedik nemzetközi hungarológiai kongresszust.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke fontosnak találta azt, hogy az erdélyi magyar fiatal kutatók előadást tartanak ezen a kongresszuson, mert ezzel méltó módon viszik tovább elődeik hagyományait, és eredményeik érdemesek a nemzetközi nyilvánosságra. Megtudtuk: az előadásokat tartalmazó több kötetes kiadvány megjelenése jövőre várható; a kongresszus előadásait pedig kívülállók is meghallgathatják.
Szabó Árpád Töhötöm, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) elnöke a több mint egy éve tartó szervezésről beszélt, majd kifejtette: Kolozsvár tudományos életének fontosságát jelzi az, hogy egy több mint 600 fős konferenciát megszervezhettek.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

Hungarológiai kongresszus Kolozsváron
Hogyan válaszolnak az egyre globalizálódó világ kihívásaira a magyar közösségek, mi történik a helyi identitástudattal – ezekre a kérdésekre keresik többek között a választ az augusztus 22–27. között Kolozsváron megszervezett 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus résztvevői, közölte Pozsony Ferenc, a szervezőbizottság elnöke a rendezvénysorozat tegnapi beharangozó sajtótájékoztatóján.
Az egyetemi tanár szerint a Nyelv és kultúra a változó régióban címmel megrendezett kongresszus kiváló alkalom arra, hogy az erdélyi magyar tudományosság megmutassa magát a világnak. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) elnöke, a szervezőbizottság egyik társelnöke ugyanakkor elmondta, az egyhetes rendezvénynek a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Farkas utcai főépülete, az EME székháza, a Bölcsészettudományi Kar épülete, a történeti intézet és a Sapientia EMTE főépülete, a Bocskai-ház ad majd otthont. A megnyitót, a plenáris előadásokat és az első közgyűlést a Kolozsvári Magyar Operában rendezik meg. Péntek János, a Kolozsvári Akadémia Bizottság elnöke, a szervezőbizottság társelnöke hozzáfűzte, a rendezvénysorozat egy napját Marosvásárhelyen töltik, ahol a résztvevők a Sapientia EMTE vendégei lesznek. Szabó Árpád Töhötöm, a szervezőbizottság főtitkára ugyanakkor arról számolt be: a BBTE magyar tagozata hatalmas munkát fektetett a szervezésbe, ugyanis az egyetem történetében egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezésére még nem volt példa. A kongresszus szervezői mintegy hatszáz előadó és kísérőik részvételére számítanak a világ minden tájáról, a részvételi díj 100-120 euró, az előadások ugyanakkor nyilvánosak, az érdeklődők térítésmentesen tekintheti meg a kiválasztott előadásokat. A kongresszus ünnepélyes megnyitójára hétfőn, a Kolozsvári Magyar Operában kerül sor. Az esemény első köszöntőbeszédét Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke, mondja, majd Traian Băsescu Románia elnökének üzenetét olvassák fel. A hungarológiai kongresszusokat 1981 óta ötévente szervezik meg világszerte, korábban Bécs, Szeged, Róma–Nápoly, a finnországi Jyväskylä, illetve legutóbb Debrecen adott otthont a rendezvénysorozatnak.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

Ismereteik keresztmetszetével köszöntötték tanítványai a mestert
Tanulmányaikból összeállított, meglepetésnek szánt kötettel köszöntötték 65. születésnapja alkalmából Kovács Andrást, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) művészettörténet professzorát volt tanítványai. A Liber Discipulorum. Tanulmányok Kovács András 65. születésnapjára című, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány kiadásában megjelent kötetet augusztus 23-án mutatták be a VII. Hungarológiai Kongresszus keretében az egykori nemesi konviktus (BBTE Echinox-épülete) Vătăşianu-termében.
A kötet előszava tömören összefoglalja a kutató, a tanár lényegi jellemzőit, felvillantja emberi oldalának néhány vonását, az egyes elemek pedig maradéktalanul visszaköszönnek a tanítványok munkáiban – emelte ki a kötetet méltató Monok István, a Szegedi Tudományegyetem docense.
– Kovács András elméleti ismeretei messze túlmutatnak a lehetőségeken, amelyekkel a 60-70-80-as években élhetett, kutatásai pedig a maguk természetes nyelvén választ adnak minden olyan kérdésre, amely felvetődhet egy anyaggal kapcsolatban – fejtette ki Monok István. Az 1990-es években a BBTE korábbiakban elsorvasztott művészettörténet-oktatásának megszervezése szükségszerű volt, az újjáéledő tudományos élet, műemlékvédelem, muzeális műgyűjtés, műkritika ugyanis évek hosszú sora óta szakemberhiánnyal küzdött. – A fiatal generációk képzésében Kovács András szerepe kulcsfontosságúvá vált, hiszen szinte egyedül kellett vállalnia, hogy a rendszerváltás utáni diáknemzedékeknek továbbadja az erdélyi magyar művészettörténet-írás Kelemen Lajos és Biró József által indított, majd B. Nagy Margit által csiszolt hagyományait, amelyeket olyan neves anyaországi szakemberek is alakítottak, mint Balogh Jolán vagy Entz Géza – írják az előszóban a kötetet szerkesztő Kovács Zsolt, Sarkadi Nagy Emese és Weisz Attila művészettörténészek.
A változásokat követően, újra fejlődésnek indultak a polgári szerveződések csírái Kolozsváron, sorra alakultak a civil szervezetek. A Kovács András által irányított Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány is keretet szolgáltatott a megváltozott munkamódszerekkel végezhető művészettörténeti kutatásoknak. – Diákjait összetett látásmódra, és mindenekelőtt arra buzdította, hogy az írott forrásokból kiindulva, történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggéseiben szemléljék az alaposan, részleteiben megvizsgált műalkotást. A tanulmányok szemléletmódjában, módszertanában mindenütt jelen van a mester – hangsúlyozta Monok István. Mint kiemelte, az írások több szempontból csoportosíthatók: egyházi és világi épületek építéstörténeti vonatkozásait, művészeti kapcsolatait, belső berendezési tárgyaikat vizsgálják, mestereket azonosítanak, tevékenységüket tanulmányozzák, műtárgyak használatváltási folyamatát, vagy éppen oltárképek sorsát követik. Nem marad el az építéstörténeti rekonstrukció, a templombelsők ikonográfiai elemzése, bizonyos ábrázolások elterjedésének, a főúri és polgári reprezentáció kérdéskörének vizsgálata, vagy a közterek alakulásával kapcsolatos tanulmányok sem.
A többszempontú vizsgálat mellett tanítványai elé magas mércét állít az írásaiban tapasztalt, a tartalomhoz méltó, pontos fogalmazás, irigylendően könnyed nyelvi elegancia, ahol az értő olvasó tudja, hogy minden szóárnyalat mögöttes tartalma lényeges összefüggéseket jelöl – fogalmaznak a kötet szerkesztői. A tanulmányok jegyzetapparátusa is jelzi, hogy Kovács András milyen széles mezejét szántotta úgymond a művészettörténeti kutatásoknak, mesterien megvonva a határt írásaiban, amelyeknek felvetett ötleteit a tanítványok később kifejthetik – állapította meg Monok István. Mint kiemelte, több tanulmány szerzője bátran nyitva mer hagyni kérdéseket, pontosan meghatározva elméleti felvetéseinek határait, összegezve a kutatás eddigi eredményeit, attól függetlenül, hogy térszerkezet- vagy forráselemzésről, díszítőmotívumok analógiáiról stb. van szó. Pozitívumként emelte ki a szerzők professzionális, releváns forráshasználatát, a források érzékletes, laikusok számára érthető összegzését is.
– E kötetet kézbevéve döbbentem rá arra, hogy Erdélyben létezik egy Kovács András-féle művészettörténeti iskola, amely tulajdonképpen ezzel a kiadvánnyal lett úgymond nagykorú, hiszen dicséretre méltó munkát tett le az asztalra – összegezte Sipos Gábor levéltáros, a kötet egyik kiadójaként szereplő EME elnöke. Sarkadi Nagy Emese, a kötet egyik szerkesztője köszönetet mondott mindenkinek, aki az elmúlt másfél évben, titokban összeállított munka színvonalas elkészítéséhez és kiadatásához hozzájárult, Kovács Andrásnak pedig a tanítványoknak adott „útravalóért”. – Erdély sokszínűségére és ezzel együtt az erdélyi művészet kutatására az Ő irányításával rácsodálkozni olyan lehetőséget jelentett, amely meghatározta mindannyiunk későbbi gondolkodását – összegzik a szerkesztők, amely megállapításhoz e cikk szerzője is társul Kovács András volt és jelenlegi tanítványaként.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Létrejött az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete
Az egyesületet 2011 tavaszán-nyarán Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy az állami, egyházi és privát szektorban dolgozó levéltárosokat és iratkezelőket megszólítsa és stabil hátteret biztosítson a szakma népszerűsítéséhez és a szakmai konzultációhoz.
Debütáló projektjüket a Kolozsvári Magyar Napok keretében indítják útjára: Kolozsvár város régi iratai, konkrétan az oklevélgyűjtemény megőrzésén szeretnének segíteni azzal, hogy egy örökbefogadási programot indítanak "Fogadd örökbe a múltad" címmel. Célja, hogy korszerű, savmentes, méretre vágott dobozokba csomagolják át a város közel 500 oklevelét. Szintén a város történetéhez kapcsolódik egy jövő évi tervük is: Kolozsvár első levéltári jegyzéke 420 éves lesz, s ennek apropóján egy egész tematikus év indulna (Diósy-év), amelyhez más civil szervezetek is kapcsolódnának. 
Az egyesület első elnöke: Flóra Ágnes levéltáros (Kolozs Megyei Állami Levéltár)
Két alelnöke: Dr. Sipos Gábor levéltáros (Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári Gyűjtőlevéltára) és Nagy Botond levéltáros (Kovászna Megyei Állami Levéltár)
Az egyesület ellenőre (felügyelőbizottság): László Márton levéltáros (Marosvásárhelyi Állami Levéltár)
Az új egyesület máris elérhető a világhálón. Bár önálló honlappal egyelőre nem rendelkezik, de a Facebook-os profiljukon lehet informálódni róluk. leveltaros.hu/node/9

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

Könyvtári ritkaságok közszemléje a kincses városban
Kiállítássorozatot terveznek az Akadémiai Könyvtárban
Az Akadémiai Könyvtárban őrzött értékes ritkaságokat népszerűsítené a téka és a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal új kezdeményezése. A tematikus kiállítások ötlete nem egyedülálló: a magyar napok idején az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete örökbefogadási kampányt kezdeményezett: azóta száznál többen fogadtak örökbe egy okiratot. Az Akadémiai Könyvtárban tegnap a sajtó munkatársai betekintést nyerhettek néhány unikumnak számító kötetkuriózumba, de bejutottak egy középkori gyűjteménnyel tele raktárhelyiségbe is. A látogatáson Emil Burzo, a Román Akadémia kolozsvári fiókszervezetének elnöke kijelentette: a könyvtári állomány összértéke hat milliárd euróra tehető. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke a Szabadságnak elmondta: az egyesület egykor elkobzott könyvállományának egy része, valamint levéltári anyagok és kéziratok továbbra is az Akadémiai Könyvtárban találhatók.
Ioan Chindriş igazgató a vendégeknek elmondta: a mai tudósok érdeme, hogy felkarolták és szakértelemmel gondozzák a múlt nagyon értékes írásos emlékeit. Csak összehasonlításképp mondta: a Román Nemzeti Bank itteni fiókjának vagyona nem éri el az Akadémiai Könyvtárét, ahol több mint félmillió kötetet őriznek. A középkori Kolozsvár jelentette a mai romániai területek számára Európa kapuját, ide áramlott be minden könyv, ami politikai és vallási okokból nem kerülhetett el a Kárpátokon túlra.
Az intézmény az önkormányzattal karöltve szeptember utolsó hetében kiállítást rendez fennállásának évfordulója tiszteletére. Októberben az Erdélyi Iskola, utána December 1-je lesz a téma, januárban és februárban pedig bibliagyűjteményükből szerveznek kiállítást.
„Az utóbbi két évtizedben sok egyetemi város született, de történelmi alap nélkül ezeknek nincs súlyuk” – mondta Sorin Apostu polgármester. A különböző nyílt napok mintájára rendeznek ezentúl kiállításokat az Akadémiai Könyvtár anyagából, hogy a kincses város lakóiban felkeltsék a kíváncsiságot és a jogos büszkeséget olyan szellemi értékek iránt, amelyek az utcáról nem láthatók. Ez annál is inkább indokolt, mert Kolozsvár 2020-ra megpályázza az Európai Kulturális Főváros címet.
Bogdan Crăciun könyvtáros az előcsarnokban tizennyolc könyvritkaságot mutatott be a sajtónak, és ismertetett további középkori unikumokat, kéziratokat, térképes leírásokat, amelyeket a raktárhelyiségben tárolnak. Az igazgató kiegészítette azzal, hogy állományuk legértékesebb darabja Bolyai János huszonvalahány oldalas füzete az euklidészi posztulátumról, amelynek értéke 65 000 euró, és amelyből négy példánnyal rendelkeznek.
A sajtótájékoztatón nem esett szó több magyar írásos emlékről. Megkeresésünkre Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke lapunknak elmondta: az 1919-es hatalomváltás után, majd a kommunizmus idején elkobzott könyvállományuk egy része (körülbelül 3000 kötet), további levéltári anyag és sok kézirat található az Akadémiai Könyvtárban. De a legtöbb értéküket az Állami Levéltárban és Központi Egyetemi Könyvtárban őrzik. A visszaszolgáltatásukra indított peres eljárás hosszú évek óta folyik, egyelőre eredménytelenül.
Száznál több oklevelet fogadtak örökbe
Ugyancsak történelmi dokumentumok, levéltári értékek népszerűsítése volt a célja a Kolozsvári Magyar Napok keretében megszervezett Román Országos Levéltári tárlatvezetésnek és az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampányának. Flóra Ágnes levéltáros az akkori tárlatvezetés során elmondta: a médiában és a közbeszéd szintjén a levéltárakról alig esik szó, miközben a könyvtárakról nagyon sokat hallanak az emberek, valószínűleg ezért is emberközelibb a könyv, mint a történelmi irat. A levéltári kiállítással és a szimbolikus örökbefogadási kampánnyal ezen igyekeztek változtatni nem kevés sikerrel, hiszen óriási érdeklődés övezte a csoportos tárlatvezetéseket.
Az akció során olyan speciális tárolódobozok készítésére gyűjtöttek a kampány szervezői, amelyek garantálják, hogy évtizedeken, évszázadokon át meg lehessen őrizni a rendkívül fontos kordokumentumokat. – Száznál többen fogadtak örökbe oklevelet a Kolozsvári Magyar Napok alatt, és azóta is folyamatosan érkeznek felajánlások banki átutalással, amiért természetesen nagyon hálásak vagyunk – részletezte kérdésünkre Flóra Ágnes. Hozzátette: főleg a középkorosztály mutatott nagy érdeklődést az ügy iránt, a fiatalokat kevésbé tudták bevonni. – Az összegyűlt pénzalap várakozáson felüli, hiszen összesen több mint ötezer lejt ajánlottak fel a levéltári oklevelek megmentésére – mondta el a levéltáros, aki szerint a következő lépés, hogy diákjaival együtt leméri a levéltári dokumentumokat a méretre szabott dobozok elkészítéséhez. – A 496 oklevéltároló beszerzéséhez ugyan nem lesz elég ez a pénzösszeg, de becsléseim szerint az oklevélállomány felét dobozba tudjuk helyezni – tette hozzá.
Az örökbefogadás természetesen szimbolikus, semmiféle jogokkal nem ruházza fel az örökbefogadót, csak egy Mátyás király kézjegyével ellátott oklevélmásolatot kap emlékbe a felajánló. A levéltáros nagyon sikeresnek ítélte a kampányt és kiemelte: az akció sikeressége főként a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek köszönhető, akik felkarolták és népszerűsítették a kezdeményezést. Egyelőre még bizonytalan, hogy jövőre szerveznek-e „örökbefogadást”, esélyesebb két év múlva egy adománygyűjtés – tudtuk meg Flóra Ágnestől.
D. I., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Értelmiségiek nyílt levele az erdélyi magyar felsőoktatásért – ALÁÍRÁSGYŰJTÉS
1989 óta próbálkozik az erdélyi magyarság, hogy gyermekeink számára elfogadható keretekben biztosítsa felsőoktatási szinten az anyanyelvi oktatás lehetőségét. Hogy ebben rendkívül sokan érdekeltek vagyunk, az kétségtelen. Hogy mennyire fontos ez a kérdés, arról csak annyit, hogy az egyetemi oktatás biztosítja a magyar értelmiség utánpótlását, de ugyancsak ez, a gyermekeinket anyanyelven oktató tanerőket is. Ezidáig e vonatkozásban, számtalan kormányzati és kormányon kívüli szereplésünk ellenére, csak részleges eredményeket értünk el. Ennek számos oka van, de kimondható, hogy elsősorban ennek oka a politikai akarat hiánya volt. De legalább annyira számított a megígért oktatási stratégia hiánya vagy az, hogy egyszerre több, néha egymást zavaró célt is kitűztünk magunk elé. Ezért, aki változást, azaz eredményt akar e téren elérni, annak ezen a helyzeten kell változtatnia, mind a román, mind pedig magyar részen.
Mivel az oktatás kérdése nem a mát érinti és befolyásolja elsődlegesen, hanem a holnapot, azaz a jövőt, semmiképpen sem állíthatók ezzel az igényünkkel szembe a gazdasági, szociális kérdések elsőbbségét hangoztató vélemények. Különben is, hangsúlyosan fölvethető a kérdés, kik és főleg miért nem tartják ma fontosnak ezt a kérdést, mert ezt a véleményt számon lehet és számon kell kérni rajtuk. Ma, amikor több magyar politikai szervezet is felvállalta érdekeink, így az oktatási kérdések védelmét/megoldását és remélhetőleg nem csak papíron, nyílt állásfoglalást és főleg cselekvést várunk el azoktól, akik ezt megtehetik. Gondolunk itt és most elsősorban a parlamenti képviseletünkre. A jelenlegi politikai helyzetben igenis lépni kell a magyar felsőoktatás ügyében, igenis élni kell a törvények adta lehetőséggel.
Rendkívül sajnálatos mindaz, ami a MOGYE-n történt az elmúlt években és főleg nemrégiben. Kétségtelen, hogy ott egy olyan törekvésről van szó, melynek egyértelmű célja a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása/felszámolása, azaz olyan hátrányos helyzetbe kívánják hozni az ottani magyar orvos- és gyógyszerészképzést, amelyből soha többé ki nem lábalhat és örökre ki lenne szolgáltatva egy egészen más hozzáállású közösség döntéseinek (amúgy azon az egyetemen, amelyet egykor éppen a magyar nyelvű oktatás érdekében kezdeményeztek elődeink). Ha ilyen konfliktusra nem is került sor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, bár szomorú tapasztalataink ott is vannak, de végkicsengésében és távlatilag, nem sokkal jobb a helyzet ott sem. Ugyanis, a történelmi előzmények és hagyományok ellenére (ld. 1872 a Kolozsvári Tudományegyetem alapítása) a kolozsvári egyetem magyar közössége nem rendelkezik olyan jogi státusszal, amely lehetővé tenné, hogy maga döntsön a magyar nyelvű oktatás sorsáról. Az egyetem chartája ugyanis ezt nem biztosítja.
Az új Tanügyi törvény számos vonatkozásban új helyzetet teremtett (ld. Tanügyi törvény 135. cikkely), amelynek vannak ugyan magyar vonatkozásban is árnyoldalai, de számos, számunkra pozitív kitétele van, amellyel élni lehet és élni kell. Ugyanis cseppet sem elvetendőek az úgynevezett multikulturális egyetemek esetében megfogalmazott szervezési struktúrák, melyek segítségével elejét lehetne venni az esetenként burkolt vagy mind nyíltabb konfliktusoknak, anélkül, hogy bárki vesztesnek érezhetné magát!
A „departament”-nek nevezett új struktúrák, lehetővé tették, (néhány kivételtől és a MOGYE-n kívül) hogy szakonként úgymond „magyar tagozatok” jöjjenek létre, a teljes értékű magyar oktatás képzetét keltve. Valójában a „departament" csak a magyar nyelvű felsőoktatás alsó lépcsőfoka, amely a mai helyzetnek teremt törvényes keretet, de nem változtat rajta pozitív vonatkozásban, azaz nem lép előre. Holott ezt a törvény lehetővé teszi!
Miről is van szó? Arról, hogy igényeinknek megfelelően tartalommal kellene megtölteni a törvény adta lehetőségeket. A törvény a más nyelven történő oktatás számára három szervezési struktúrát határoz meg, a már említett „departamentet", a „vonalat” és a „szekciót”. A „vonal”, az még egy előző ciklusban valójában megvalósult Kolozsváron, amikor minden karon létrejött lényegében egy magyar oktatási struktúra, beleértve a titkárnőket is, de mint olyan a „vonal”, ha mégúgy szerepel is a törvényben, nem egy olyan keret, amely a mához képest többlet jogosítványokat biztosítana.
Van azonban egy, a törvény által is biztosított olyan struktúra, amelyik az igazi tagozat, és amelyiknek a neve a már említett „secţie”. A többi szervezeti struktúrával szemben ez valóban tagozat a szó igazi értelmében. Ennek létrejöttekor, a magyar egyetemi közösség tényleg a román egyetemi közösségnek egyenlő partnere lenne, amennyiben ennek létezését kimondja az egyetemi charta. A tényleges egyenlőség abban mutatkozik meg, hogy a törvényalkotó biztosítja a tagozatnak (secţie) az önálló döntési jogot, ugyanis a törvény ezt a szervezési formát egyetemi autonómiával ruházza fel. Ez még nyilván nem az önálló állami magyar egyetem. De számunkra ez lenne/lehetne a tényleges előrelépés az eddigiekhez képest. Mivel az igazi tagozat (secţie) lenne számunkra a ma kérhető minimum, amihez ragaszkodnunk kell, ma jobban mint bármikor. Tehát, enyhén szólva önáltatásnak, mi több becsapásnak érezzük, amikor a MOGYE esetében magyar tagozatról beszélnek, de amikor Kolozsváron is beérik a „departament”-nek nevezett szevezési formával. A marosvásárhelyi-vita megtévesztő és az „elvett helyett visszaadom” taktikával eredményként mutatja fel azt, ami legjobb esetben is, egy helyben topogást jelent, semmi többet.
A kérdés: azokon kívül, akik hivatalból ellenzik a magyar felsőotatás működését, annak ellátását megfelelő egzisztenciát és jövőt biztosító jogosítványokkal, kinek áll érdekében megtéveszteni a magyar közvéleményt? A szavakkal játszva, miért nevezzük tagozatnak azt, ami már csak azért sem az, mert nem egy tantárgyat azon nem magyarul tanítanak. Ha már nem sikerült a 21 év alatt tető alá hozni az önálló állami magyar egyetemet, miért félünk ma kérni azt, amit megenged a törvény, azaz előír mint lehetőséget. Miért ez a visszafogottság? Akik tehetnék, miért nem kérik azt, amire van mód? Ennek egyedüli feltétele, hogy az egyetemi chartaban Marosvásárhelyt és Kolozsváron ne csak a „departament" szerepeljen, hanem mint tényleges eredmény a tagozat, azaz a „SECŢIE”, mint a magyar egyetemi közösség szervezeti megjelenítése.
Mindezekért felkérünk mindenkit, aki ebben a kérdésben állást foglalhat, és megteheti a megfelelő politikai lépéseket, de azokat is, akik befolyásolni tudják parlamenti képviseletünket, hassanak oda, hogy kérjük azt, ami bennünket törvényileg is megillet, és ami a mai nehéz gazdasági helyzetben enyhítene azon a nyomáson, amely ránehezedik Románia egész társadalmára, sikerélményt biztosítva román és magyar politikai tényezőknek egyaránt.
Kolozsvár, 2011. október 31.
A levelet aláírják:
Adorjáni Dezső, Balázs Márton, Balázs Sándor, Benkő Samu, Boér Ferenc, Bozsó Imre Lehel, Brassai Zoltán, Csávossy György, Csűry Bálint, Dávid Gyula, Dudutz Gyöngyike, Dukrét Géza, Egyed Ákos, Gergely Balázs, Guttmann Mihály, Hollanda Dénes, Izsák Balázs, Jakab Ilona, Jancsó Árpád, Juhász Tamás, Kántor Lajos, Kincses Előd, Kincses Ajatay Mária, Kisgyörguy Zoltán, Kolumbán József, Köllő Gábor, Kötő József, László Bakk Anikó, Lászlóffy Csaba, Máté János, Molnos Lajos, Nagy Tóth Ferenc, Pap Géza, Péter Mihály, Sipos Gábor, Sipos László, Sylvester Lajos, Szász Jenő, Szilágyi István, Toró T. Tibor, Uray Zoltán, Vekov Károly, Wanek Ferenc

Magyar Tudomány Napja Erdélyben: az elmúlt húsz év tudományos áttekintése
Az erdélyi magyar tudomány a rendszerváltás után tematikával zajlott a hétvégén Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület által rendezett Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciasorozat 10. fóruma, az esemény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Sipos Gábor EME-elnök megnyitóbeszédében hangsúlyozta: a 10 éves jubileum alkalmat ad az elmúlt húsz év tudományos áttekintésére, ez azonban – a múltba révedés helyett – egyúttal jövőbe tekintést is jelent.
„Megelégedéssel jelenthetjük ki, hogy a múzeum-egyesület nincs monopolhelyzetben, hiszen Erdélyben számos szakegyesület járul hozzá a tudományos élet fellendítéséhez, megemlíthetjük például a Kriza János Néprajzi Társaságot vagy a Romániai Magyar Közgazdász Társaságot. A különböző szakterületeket lefedő szervezetek közötti együttműködés pedig elengedhetetlen” – fogalmazott Sipos Gábor.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja hangsúlyozta: a magyar közösség megőrzéséhez az erdélyi tudományosság is szervesen hozzájárul. A főkonzul ugyanakkor gratulált az EME gazdag tudományos programjához, illetve könyvkiadói tevékenységéhez. A megnyitót a különböző tudományos területeken az elmúlt húsz évben végzett kutatások eredményeit bemutató előadások követték. Kocsis Károly, az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének igazgatója a Kárpát-medencében az elmúlt húsz évben végbement etnikai változásokat, ezen belül a magyar lakosság számának alakulását mutatta be. Egyed Emese irodalomtörténész, az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi szakosztályának elnöke a két évtized magyar irodalomtudományi kutatásainak eredményeit vázolta, míg Bartók Katalin, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Biológia és Geológia Karának előadótanára a romániai természetvédelem rendszerváltás óta történt fejleményeit ismertette.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

A Magyar Tudomány Napja Erdélyben
160 évvel ezelőtt, 1859. november 23-26. között tartotta Mikó Imre gróf vezetésével alakuló közgyűlését az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Célja az Erdélyben élő tudományművelőket és tudománypártolókat összefogó civil szervezet megteremtése, mely az itteni tájak gondolkodóit istápolná.
E nemes szándékot a történelmi események változásai minden időkben befolyásolták. Csak az itt élők gondolkodásának, magatartásának köszönhetően tudták túl élni azokat a nehéz időket, melyeket a sors rájuk szabott. De mindig voltak és vannak olyan egyéniségek, akiket megedzett a sors, és meg tudták találni azt az időnként nagyon rögös utat, mely az erdélyi gondolkodást előre vitte.
A fentiek fényes bizonyítékaként 2011. november 25-26.-án a Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel 10. Fórumot nyitották meg a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében „AZ ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNY A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN” címmel.
A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Nem volt jelen, ellenben, Kocsis Károly az MTA levelező tagja a 183 éves MTA nevében üdvözölte az EME-t . Amint mondta: „a belhoni magyar tudományosság üdvözli a külhoni tudományosságot”.
Szilágyi Mátyás a Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulja szerint az elmúlt több mint másfél évszázad komoly része az erdélyi magyarság közösségi életének. A EME a tanúsága annak, hogy az erdélyi tudományos élet nem adta fel önmagát, a nagy megpróbáltatásokat jelentő XX. században sem. Az EME modern XXI. század tudományos fóruma, felelőssége hatalmas. Biztosítani kell a szellemi túlélést, a válságokkal telt korszakban. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány továbbra is támogatni fogja az erdélyi magyar tudományos életet.
A plenáris ülésen jelen levőket Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum – Egyesület elnöke köszöntötte. Tömören méltatta, az elmúlt évtizedek erdélyi tudományos életének főbb eseményeit, eredményeit és kiemelt céljait. Amint mondta, ebben az időben az erdélyi tudományos életben központi szerepet játszott és játszik az EME. De Erdélyben nincs monopolhelyzetben, mert az idők során különböző kutató intézetek születtek meg. Ebben a változatosságot mutató tudományos világban az EME megtalálja a helyét. A tudományos kutatások különböző egyetemeken valósulnak meg. Mint például a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, a Sapientia EMTE komoly eredményeket ért el.
A visszatekintés a jövőbe való tekintést is jelenti. Hangsúlyt kap a nemzetközi kutatásba való bekapcsolódás, és a kutatás eredményeinek a nyilvánosságra hozása
Kocsis Károly: „Etnikai térfolyamatok a Kárpát- medencében” című előadásában vázolta azokat a változásokat, melyeket a Kárpát- medencében lezajlottak. Bemutatta, térképek alapján, a geopolitikai- nemzetiségi változásokat, melyek a honfoglalástól napjainkig megvalósultak.
Előadásában felhívta a figyelmet, hogy a Kárpát medence, mint magyar geopolitikai fogalmat az 1930-as évektől használják.
A XVI-XVIII században a belső háborúk a török hódolás, a felszabadító háborúk és az azokat követő migrációs mozgások eredményeként rendkívül nagy magyar etnikai regresszió, azzal párhuzamos nemzetiségi transzgresszió valósult meg. 1495-ben a magyarok részaránya a Kárpát- medencében 2/3 volt, 1784-ben ez a helyzet 1/3 magyar és 2/3 nem magyarra változik. A magyar tenger összehúzódásának vagyunk a tanúi. Magyar etnikai regresszió figyelhető meg, 1495 és 1784 között. A XIX. és XX. század túlnyomórészt az önkéntes magyarosodás eredményeként, magyar etnikai terület regenerálása fele mutat, a magyarság számbeli növekedése jelent meg. 1910-ben a magyar lakosság 48 százalékot alkotott, a nem magyar 52 százalékot.
Az első világháború után a Trianoni szerződés értelmében, a határok meghúzásának következményeiről beszélt. Új államok és új határok keletkeztek.
Ma a Kárpát- medence összlakosságának száma 28 millió, melyből 11 millió magyar. Bemutatta milyen változásokat szenvedett az erdélyi lakosság. Ennek a résznek a legérdekesebb megállapítása: a cigány lakosság nagymértékű számbeli növekedése. Az erre vonatkozó statisztikai adatok az önbevallás adatai alapján készültek.
Egyed Emese „ A magyar irodalomtudományi kutatások új fejezete (Erdély, 1990-2011)” című előadásában három fogalomra összpontosított a téma tárgyalásakor: a szabadság, verseny és a felelősség. Nyomon követi azokat a változásokat, melyek a kutatás világában keletkeztek. De főleg a három említett jelenségre összpontosít.
Nagyra értékeli az 1990 utáni helyzetet, mely a szólási, gyülekezési, tanulási szabadsággal kapcsolódik össze.
A gyülekezési szabadság fontos, mert a tudományos élet szabad szerveződését jelenti. Lehet beszélni szólási és írási szabadságról is, amely által hajlamainkat ki tudjuk fejezni. A mozgás szabadság összefügg a tanulási szabadsággal. Különböző szakmai rendezvényeken, képzéseken vesznek részt a kollegák és a hallgatók. A legfiatalabbak is külföldi képzéseken vehetnek részt. Új egyetemi diszciplínák és szakok keletkeztek. Nagy előny a két vagy több nyelven való kutatás is. Az eredmények megjelentetésének fontosságáról is értekezett.
A tudományos versengés életben tartása igényli a kölcsönös meghívásokat. Legyenek kölcsönös publikációk és ne „tudományos gyarmatosítás”.
Vincze Mária „Gondolatok az erdélyi magyar közgazdasági és társadalomtudományi kutatások jelenéről és jövőjéről” című előadásában rendkívül érzékletesen szemlélteti a közgazdasági kutatásban bekövetkezett változásokat az utóbbi három évtizedben.
1990 előtt a központosított gazdaságpolitikáról írtak.
Rendszerellenes cikkek nem jelenhettek meg. Védekezési mechanizmusként egyes kutatók a módszertani kutatásokra helyezték a hangsúlyt.
1990 után arról a komoly szellemi támogatásról beszélt, amit biztosítottak a magyarországi egyetemi oktatók, akik előadásokat tartottak. Ilyen szempontból nagy szerepet játszott dr. Chikán Attila rektor–professzor, a piacgazdaság mechanizmusáról oktatta az erdélyi közgazdászokat. Szakkönyveket küldtek, magyarországi képzésekre hívták meg a közgazdászokat. Mindezek lehetővé tették a nyitást a gazdasági kutatásban, amely a nemzetközi kutatásban történő bekapcsolódást is jelentette.
Az újonnan megjelent magyar intézmények kedvező keretet biztosítanak a fiatal kutatók számára, az együttműködésre. Szükséges a kutatási hálózat kiszélesítése. Az eredmények közvéleményt alakító közlése.
XXI. században változás történt a kutatás módszereiben. Jobban előtérbe kerülnek a számítógépes szimulációk alkalmazása. Megpróbálják megérteni a látottakat, megalkotni azt a modellt, melyet érdemes követni. Az adatbázis elérhetősége jelentősen növelheti a kutatási eredményeket.
A konferencia a következő szakosztályokban folytatódott: 1) Bölcsészet, Nyelv-és Történettudományi Szakosztály 2.) Természettudományi Szakosztály 3.) Orvos és Gyógyszerésztudományi szakosztály 4) Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztály Közgazdaságtudományi szakosztály. 5) Műszaki Tudományok Szakosztálya. 6. Matematikai és Informatikai Szakosztály. 7.) Agrártudományi Szakosztály.
Bizonyos események a Marosvásárhelyi Fiókegyesületben vagy Szovátán, a Teleki Oktatási Központban is tárgyalásra kerültek.
Két nap hihetetlenül gazdag tudományos megnyilvánulása fényesen bizonyította, milyen erőt is képviselnek az Erdélyben megvalósuló kutatások. Bizonyítják a magyar tudományos élet tagadhatatlan értékeit.
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro

Másodszor Kolozsváron a tízéves TUDEK
A felsőoktatás előszobája a diákkonferencia
Tízéves története során másodszor volt a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájának (TUDEK) házigazdája Kolozsvár: az erdélyi középiskolák tudományos kutatómunkáját segítő önképzőkörök 2002-ben találkoztak először a TUDEK keretében. Azóta a diákköröket tömörítő szervezet látványos fejlődésen ment át: a mozgalomból az Oktatási, Kutatási és Sportminisztérium által is támogatott rendezvény lett, sőt a felsőoktatási intézmények is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a díjazottak fejlődését.
A 10. TUDEK péntek esti megnyitóján Vörös Alpár István Vita, a házigazda Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója kifejtette: a TUDEK a kultúra egységét fejezi ki. A humán-, a reál- és a természettudományok kereszteződésénél olyan kapcsolatok teremtődnek, amelyek a jövőben felbecsülhetetlen értékűnek bizonyulhatnak – mondta. Az Apáczai kórusának műsora után Szabó Csilla, a tanügyminisztérium kisebbségügyi tanácsosa szólalt fel: „A TUDEK olyan konferencia, amelyet érdemes támogatni. A tudomány a világszemléletünket tudja megváltoztatni, remélem, hogy a TUDEK csak egy kisebb csúcs, amelyet majd nagyobbak követnek”. László Attila alpolgármester a kolozsváriakat a kincses város legértékesebb kincseiként mutatta be, és bízik benne, hogy a TUDEK résztvevői közül sokan választják majd Kolozsvárt egyetemi tanulmányaik színhelyéül, esetleg lakóhelyül. Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul, a rendezvény fővédnöke kifejtette: a kiteljesedés előtt álló romániai magyar felsőoktatás rendszerének alapját a tudományos kutatómunkát végző magyar középiskolásoknak kell képezniük. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke a konferencia tudományos elnökének minőségében hangsúlyozta: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Sapientia előnyben részesíti felvételin azokat a diákokat, akik a tudományos ülésszakon kiemelkedő eredményeket értek el.
Zárásként az apáczais László Kinga (XII. B) Babits Mihály Esti kérdés című versét mondta el, majd Kiss Levente egykori apáczais diák Liszt Ferenc második transzcendentális koncertetűdjét adta elő zongorán.
A 10. TUDEK-en 23 iskola 168 diákja vett részt, 111 előadással. A szekcióüléseket az Apáczaiban tartották szombaton, a díjkiosztót pedig aznap este a BBTE Aula Magna dísztermében.
K. H. I.
Szabadság (Kolozsvár)

50 éves a marosvásárhelyi református gyűjtőlevéltár
Az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltára és a marosvásárhelyi Református Kollégium a levéltár 50 éves fennállása alkalmából tegnap emlékünnepséget tartott a kollégium dísztermében.
Az emlékünnepség témája akkor vált igazán érdekessé, amikor a szakértők szólaltak meg és mondták el, miért is fontos az erdélyi reformátusságnak és magyarságnak a levéltárak felbecsülhetetlen értékű hagyatékának az őrzése. A hallgatóságban, a részt vevő diákokban itt tudatosult, hogy e kulturális örökség milyen gazdaggá teszi közösségünket, s erről a gazdagságról sokan nem is tudnak.
– Nekünk valamit mindig bizonyítani kell, ezért jó, ha a dokumentumainkat gondosan megőrizzük – mondta megnyitójában Székely Emese, a Református Kollégium igazgatója, aki dr. Sipos Gábornak, az erdélyi egyházkerület főlevéltárosának adta át a szót. Előadásában a marosvásárhelyi levéltár emlékeit idézte fel. 1957-ben a kommunista állam meghozta a levéltári törvényt, amely kimondta, hogy az egyházak megőrizhetik levéltáraikat. Ennek szellemében az egyháznak létre kellett hoznia egy gyűjtőlevéltár-hálózatot, azonban ez a hálózat csak részben valósult meg, csupán a kolozsvári és a marosvásárhelyi gyűjtőlevéltár jött létre. A marosvásárhelyi hosszú ideig a vár egyik bástyájában, majd a Teleki-ház alagsorában kapott helyet. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi gyűjtőlevéltára jelenleg a Bernády tér 3. szám alatti Teleki-ház felső szintjén van. Raktáraiban 1567-1987 közötti dokumentumok találhatók. 1692-től őrizzük az esperesi vizitáció jegyzőkönyveit, a zsinati jegyzőkönyveket! Elsősorban a Marosi Egyházmegye iratai ezek, de itt található a görgényi, a bekecsalji, ludasi esperességek és egyházi intézmények 170 folyóméternyi iratanyaga is. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő! Azt szeretnénk, ha valamelyik egyházi ingatlanban helyet kapna a levéltár. Az iratok méltó elhelyezése a legfontosabb – mondta az egyházi gyűjtőlevéltár igazgatója.
Márton Krisztina restaurátor a levéltári dokumentumok károsodásáról és konzerválásáról tartott érdekes, vetített képes előadást. – Amit itt én egy mondatban elmondok, azon hónapokig dolgozom. A levéltári anyagok, könyvek restaurálása rendkívül időigényes munka. Nagyon sok irat került rossz állapotba a szakszerűtlen tárolás miatt. Rovarok, rágcsálók, a nedves, savas környezet, a penész nagyon sok értéket kikezdett. Ezekkel kell felvennünk a harcot, s megmenteni az iratokat az utókornak – mondta a restaurátor, aki külön kitért a megrongálódott Bolyai-kéziratok restaurálására.
Ősz Sándor Előd levéltáros a kommunista rezsim által 1971-ben Bukarestbe szállított kolozsvári egyházi kincsek és levéltári anyag visszaszerzésének kálváriáját vázolta fel, melyet a “leuntatás” taktikájával próbáltak helyben tartani. Az egyház nem unt bele a hercehurcába, és 2011 tavaszán sikerült ezeket visszaszerezni. Kiderült, hogy az erdélyi reformátusok kincseit – kilenc úrasztali edényt, textíliákat, levéltári dokumentumokat, köztük egy 1518-as pápai brevét vagy Apáczai Csere János 1659-ben írt levelét, Báthory Zsigmond fejedelem adománylevelét, amelyben 150 forintot adományoz a marosvásárhelyi iskolának – a Román Nemzeti Múzeumban soha nem állították ki, a pincében őrizték, hála Istennek sértetlenül – mondta az előadó.
Az előadások során Botos Csaba somosdi lelkipásztor, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész és Berekméri Árpád-Róbert levéltáros a rendezvény bonyolítójának előadásait hallhatták a résztvevők.
Fellépett a Kájoni János furulyaegyüttes, Enyedi Dorottya zongorán játszott.
Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely)

Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)

Ma is érezteti hatását Szabó T. Attila életműve
Az erdélyi névtani iskola megteremtőjére, az 1987. március 3-án elhunyt Szabó T. Attilára emlékeztek szombaton az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóintézete nyelvészeti munkacsoportjának szervezésében, a civil szervezet előadótermében megrendezett, könyvbemutatóval társított tudományos konferencián, amelyen hazai és magyarországi előadók dolgozatai, a professzorral egykor fenntartott személyes kapcsolataikból eredő felidézések hangzottak el. Szabó T. Attila lelkészi képesítése után vált magyar-angol szakos tanárrá, majd nyelvtörténészként írta be magát a történelembe. Kolozsvári egyetemi tanárként és kutatóként hatalmas és értékes kiadatlan életművet hagyott hátra az utókornak, melynek feladata maradt a kiadatlan munkák megjelentetése. Munkásságában a helynévgyűjtés és -feldolgozás mellett szívügye volt az erdélyi magyar nyelvjárások kutatása, és következetesen külön figyelmet szentelt Kalotaszegnek. Köszöntő beszédet mondott Sipos Gábor EME-elnök és Benő Attila, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet ügyvezető igazgatója. A nyelvprofesszor fia, Szabó T. E. Attila édesapja hagyatékából az EME első időszakából származó öt pecsétet nyújtott át. Sipos Gábor felolvasta Filep Antal üdvözletét.
Az első előadás a B. Gergely Piroskáé volt, aki Szabó T. Attila kiadatlan történeti személynév-hagyatékáról értekezett. A kalotaszegi vezetéknevek, keresztnevek, ragadványnevek, becenevek, nemzedékviszonyító névformák tudományos feldolgozása négy évszázadot ölel fel, kéziratként maradt ránk. András Zselyke a professzor helynévkutatásainak jelentőségét vette górcső alá. Nagy jelentőséget tulajdonított az interdiszciplináris kutatásnak, tanulmányaiban és tudománynépszerűsítő írásaiban az erdélyi magyar–szász–román kölcsönhatásokra is felhívta a figyelmet. A biológus Szabó T. E. Attila édesapja életművéből az etnobotanika megjelentetését emelte ki, amely a következő fogalmakkal gazdagította a tudományos kutatást: történeti természetismeret, növényföldrajz, geobotanika. Tamásné Szabó Csilla bemutatta a Szabó T. Attila erdélyi történeti helynévgyűjtése című könyvsorozatot. Bárth M. János (ELTE) ennek a sorozatnak a közzétételéről árult el kulisszatitkokat, ideértve azt is, hogy igyekeznek elektronikus változatban is elérhetővé tenni ezeket a kiadványokat. Vargha Fruzsina Sára a lokalizálható nyelvtörténeti adatok informatizálásába és térképezésébe vezette be hallgatóságát, Janitsek Jenő pedig az erdélyi névtudomány megalapítójára emlékezett vissza.
Kora délután a tanácskozás részvevői megkoszorúzták Szabó T. Attila házsongárdi sírját.
Szabadság (Kolozsvár)

Nyolcvanéves lenne idén Dankanits Ádám
Harmincöt évvel azután, hogy a bukaresti földrengésben életét vesztette, Dankanits Ádám művelődéstörténészre, A Hét című folyóirat szerkesztőjére emlékezhettek a kincses városban élők szerdán délután, a Kolozsvár Társaság székházában. Az 1932. január 2-án született személyiség pályájáról Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke és Horváth Andor, a Korunk főszerkesztő-helyettese tartott előadást.
Dankanits Ádám Kolozsváron végezte tanulmányait, majd a Bolyai Tudományegyetem történelem szakán szerzett diplomát. Ezután a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Dokumentációs Könyvtárában és a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán dolgozott, 1970-től A Hét szerkesztője volt, magyarázta Sipos Gábor, hozzátéve: a művelődéstörténet iránti érdeklődése a könyvtárban, a XVI. századi könyvek vizsgálata során bontakozott ki. A Kriterion gondozásában 1974-ben jelent meg összegző munkája, a XVI. századi olvasmányok című kötet, amelynek előszavában így fogalmaz a szerző: „Az erdélyi könyvtárakban becslésünk szerint több mint húszezer tizenhatodik századi külföldi nyomtatványt őriznek. Ebből a hatalmas hagyatékból Kelemen Lajos és Jakó Zsigmond munkája nyomán a kolozsvári akadémia gyűjteményében, Gustav Gündisch kutatásai alapján pedig a szebeni Brukenthal Könyvtárban sikerült kiszűrni mintegy másfélezer kötetet, amelyről névbejegyzés vagy pedig a kötéstáblán feltüntetett szignó (iniciálé) alapján bizonyítható, hogy már a tizenhatodik században Erdélybe került.”
Marosvásárhelyi, zilahi, csíkszeredai, brassói és székelyudvarhelyi gyűjteményeket vizsgált továbbá Dankanits, s eredményként a XV–XVI. századi európai irodalom recepcióját adta Erdélyben, hangsúlyozta az EME elnöke. Mint mondta, Dankanits Ádám új pászmán folytatta ezután kutatásait, a XVII–XIX. századi erdélyi életformaváltásra fókuszálva: egészségügyi, közigazgatási, termelési és művelődési vonatkozásban végezte a gyűjtést.
A földrengés okozta pusztulástól megmenekített írásai A Hétben jelentek meg 1979-ben, majd 1983-ban A hagyományos világ alkonya Erdélyben című kötetben, a Magvető Kiadónál. – Annak ellenére, hogy tanulmányai mellett mindösszesen két vékony kötete jelent meg, Dankanits Ádámot sokan idézik, és számos kutatásnak volt a serkentője – összegezte Sipos Gábor.
A Hétnél dolgozott együtt a művelődéstörténésszel Horváth Andor, aki egykori kollégájával kapcsolatban a nagyvilágban való korszerű tájékozódást, a jó értelemben vett megszállottságot és a korszerű történetírást említette. – Születésének évét tekintve szomorú, hogy nem lehet már közöttünk, ami azonban az életművét illeti, bőven van, mire emlékeznünk. Szomorú, hogy nem tudta folytatni mindazt, amit elkezdett – vélekedett a Korunk főszerkesztő-helyettese.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)

Eredmények és tiszteleti tagság az EME-közgyűlésen
Közgyűlést tartott szombaton délelőtt a Protestáns Teológiai Intézetben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Sipos Gábor elnök beszámolójában elmondta: az intézmény 2011-ben átlagos évet zárt, tevékenységük nem ütközött akadályokba, ugyanakkor több kiemelkedő eredményt mondhatnak magukénak. A kolozsvári magyar főkonzulátus részéről Papp Róbert konzul Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár üzenetét továbbította, aki kormánya további támogatásáról biztosította az EME-t. Tóth Pál Péter, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság kurátora Kocsis Károly bizottsági elnök és Pálinkás József akadémiai elnök jókívánságait tolmácsolta. Hegedüs Csilla miniszteri tanácsos Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter, RMDSZ-elnök üdvözletét olvasta fel.
A közgyűlés részvevői egyperces néma felállással adóztak az elmúlt évben elhunyt tagtársaik (Szabó György, Gyimesi Éva, Maros Dezső, Müller Ádám, Murvai Olga, Bege Antal) emlékének. Bitay Enikő főtitkár ismertette a 2011-es évre szóló jelentést, amelyben kitért arra, hogy bővült tevékenységi körük: 32 kutatói programot teljesítettek, 24 kötetet jelentettek meg, 79 rendezvénynek és 15 könyvbemutatónak voltak a házigazdái stb. Az idei munkatervben 65 rendezvény és 17 kötet kiadása szerepel. Sipos Gábor EME-elnök szerint a 2011-es év legkiemelkedőbb eseményei a következők voltak: felavatták az Erdélyi Digitális Adattárat, társszervezőként vették ki részüket a kolozsvári hungarológiai kongresszusból, megfelelő szintű könyvkiadási akkreditációt szereztek.
Ezt követően elhangzott a gazdasági-pénzügyi, az ellenőri és a jogtanácsosi jelentés, majd ingatlanügyek kerültek terítékre. A közgyűlés elfogadta az egykori főtitkár, Müller Ádám hagyatékát, amely könyvtáron és kéziratgyűjteményen kívül a Jókai utca 14. szám alatt egy 220 négyzetméteres, teljesen bebútorozott, részben műemléklakásból áll. Ebben a kérdésben már beindult a jogi eljárás. A Kőkert/Haşdeu utcai Jordáky-háznak negyedrésze az EME tulajdona, de jelenleg 50 négyzetméterrel többet használ, amit meg kell vásárolni. Erre egy adomány, Szilágysomlyó központjában fekvő 240 négyzetméteres nyaraló eladása teremthet anyagi fedezetet. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy megfelelő időben tegyen lépéseket az ingatlan értékesítésére.
Három személynek ítéltek oda tiszteleti tagsági címet. Egyed Ákos az erdélyi történettudomány területén végzett sok évtizedes kutatómunkája és az egyesület elnökeként kifejtett áldozatos tudományszervezési tevékenysége elismeréseképpen részesült ebben a kitüntetésben (laudációt mondott Sipos Gábor). Gyenge Csaba a műszaki tudományok területén sok éven át végzett tudományos munkájáért és az EME Műszaki Szakosztályában kifejtett tevékenységét kapta meg a címet (laudálta Pálffy Károly). Jakab Sámuel pedig az agrártudományi szakosztályban kifejtett szervezőmunkájával vívta ki tiszteleti tagságát (laudációt mondott Farkas Zoltán).
A működési szabályzat értelmében titkos választással megújították a választmány egyharmadát, a következő személyek kerültek be: Csomortáni Magdolna, Gaal György és Pál Judit (1. szakosztály), Veress Erzsébet és Bartók Katalin (2. szakosztály), Bódizs György, Nagy Előd és Széman Péter (3. szakosztály), Kokoly Zsolt (4. szakosztály).
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Kiállítás Brassairól, könyv Mátyás király szülőházáról a Kolozsvári Magyar Napokon
Az utolsó erdélyi polihisztor címmel nyílt kiállítás tegnap Brassai Sámuel műveiből és munkásságáról a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az Akadémiai Könyvtárban megtekinthető tárlat a Torockón született polihisztor kéziratait, újságcikkeit, fordításait, róla készült kiadványokat és a halálára íródott nekrológokat, valamint rövid életrajzát és családfáját mutatja be az érdeklődőknek.
Sipos Gábor, a kolozsvári intézmény levéltárosa a tegnapi megnyitón hangsúlyozta, a kiállítás szerepe nem merül ki Brassai emlékének felidézésében, sokkal inkább a neves tudós munkásságának részletesebb megismertetését szolgálja.
Mint rámutatott, a tárlat anyagát az Akadémiai Könyvtár saját állományából állították össze, így a kiadványokat a későbbiekben bárki kikölcsönözheti. „Polihisztornak lenni a 15-16. században még természetes volt, a 19. században azonban már igazi kuriózumnak számított. Az 1800-ban született Brassai Sámuelre tökéletesen illik ez a jelző, hiszen nyelvészettel, matematikával, természettudományokkal, filozófiával foglalkozott, zenekritikákat írt és lapot szerkesztett” – ismertette röviden Sipos Gábor.
A levéltáros véleménye szerint Brassai nyelvészetben alkotott igazán nagyot, ha fejtegetéseit a magyar helyett például angol vagy német nyelven közölte volna, ő lehetett volna a modern nyelvészet megalapítója újító felfogásának köszönhetően. Ioan Chindriş, az Akadémiai Könyvtár igazgatója szintén úgy vélte, Brassai Sámuel európai szellemiségű ember volt, így munkásságának nemzetközi szinten fontos szerepe, hatása volt, életpályája mindenki számára példaértékű lehet. A kiállítás ma, csütörtökön és pénteken 9 és 16 óra között tekinthető meg az Akadémiai Könyvtár Farkas utcai székhelyén.
Ugyancsak a Kolozsvári Magyar Napok keretében mutatták be tegnap a Mátyás király szülőházról szóló monográfiát a témáként szolgáló belvárosi épületben. „A kötet felét kitevő képanyag az eddigi legteljesebb gyűjteménye a Mátyás király szülőházáról készült fényképeknek. A könyv műfaját tekintve művészettörténeti monográfia, amely bármelyik szakfolyóiratban megjelenhetett volna” – jellemezte Weisz Attila műverszttörténész Lupescu Radu Mátyás király szülőháza című, magyar nyelven írt könyvét.
Weisz Attila elmondta: az Amaryllis Társaság és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötet első fejezeteiben átfogó áttekintést nyújt Kolozsvár és a Hunyadi család történetéről. Mint részletezte, a kiadvány külön fejezetben foglalkozik Mátyás király szülőházának építészeti bemutatásával, illetve Lupescu a könyv végén megfogalmazza építéstörténeti következtetéseit is.
A szerző vetített képes előadásában elhangzott: Mátyás király születésének pontos dátuma sokáig vita tárgya volt a történészek körében, a szülőház falán látható emléktábla ma is tévesen az 1443. március 23-i dátumot tartalmazza, ráadásul a korabeli források is megosztottak a kérdésben. Még az évszámot tekintve is eltérőek a vélekedések, a téves dátum Heltai Gáspár krónikájából származik. Lupescu elmondta: a hiteles források az 1443. február 23-i dátumot jelöli meg, majd kivetítette a Mátyás király korabeli horoszkópját ábrázoló felvétel, amely órára pontosan rögzíti az „igazságos uralkodó” születési dátumát.
Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Megismerni és elismerni Brassait
A rendezvény helyszínén is bővült a Kolozsvári Magyar Napok keretében tegnap délelőtt megnyitott, Az utolsó erdélyi polihisztor. Brassai Sámuel művei a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban című kiállítás: Somai József közgazdász a beszédeket követően felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai Harvard Egyetem is nagyra becsüli Brassainak a közigazgatásról és banki műveletekről képviselt nézeteit, több könyvet is kiadtak ebben a témában. Ugyanakkor a közgazdász saját, Brassairól írott könyvét ajándékozta az Akadémia Könyvtárnak. Az intézmény tavaly kapcsolódott be először a Magyar Napok programsorozatába: akkor régi könyveket állított ki. Ioan Chindriş igazgató elmondta: ezúttal is szívesen csatlakoztak a programhoz, és örülnek annak, hogy Brassai Sámuel európai szinten is egyedülállónak számító munkásságát, és annak a könyvtári állományban őrzött darabjait közkinccsé tehetik. Az igazgató kiemelte Másody Ildikó és Haiduc Zita könyvtárosok, valamint Sipos Gábor levéltáros munkáját, akik a legtöbbet dolgoztak a kiállítás anyagának összeállításán. Utóbbi az anyag méltatását is magára vállalta, kifejtve: a 19. század vége felé már egyfajta kuriózumként tartották számon a polihisztorokat, a megelőző korokban azonban szinte természetesnek számított, hogy valaki több tudományágban is képes jelentőset alkotni. Ebbe a kategóriába sorolható a torockószentgyörgyi születésű Brassai is, aki többször is fennen hangoztatta, hogy 100 esztendeig fog élni, és ennek megfelelően titkolta születési évét, kihasználva, hogy a torockószentgyörgyi parókián őrzött anyakönyvek egy tűzvész során megsemmisültek. Az utólagos kutatások azonban kiderítették, hogy 97 éves korában hunyt el.
A nyelvészettől a botanikáig, a nyelvoktatástól a matematikáig számos területen alkotott maradandót, zenekritikai írásai, kottakéziratai muzsikusi jártasságát bizonyítják, a mondatszerkezetről vallott nagyon modern felfogása pedig a legnagyobb nyelvészek sorába emeli. A méltató külön kiemelte az összehasonlító irodalomtörténet terén végzett munkát, a lapkiadást, lapszerkesztést: mindennek fennmaradt dokumentumai megtekinthetők az Akadémia Könyvtár tárlóiban, kiegészítve Brassai Sámuel életrajzával, családfájával, a hozzá kapcsolódó emlékhelyek, róla készített reprodukciók fotóival. Külön tárló foglalja össze a temetésén elhangzott beszédeket, verseket, de ott sorjáznak a róla írott munkák is, többek között Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor című regényes életrajza is. Különösen szívhez szóló a Jókai Mórtól idézett állítás, amely szerint az idős mester hófehér hajának és szakállának „minden szála külön tudományban őszült meg”.
A gazdag kiállítási anyag nem csak megismerni, hanem értékelni is segít Brassai Sámuel munkásságát. A tárlat a Magyar Napok ideje alatt kedden, csütörtökön és pénteken 9–16 óra között látogatható.
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Szilágyság és Wesselényi akadémikusok asztalán
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) központi épületében, a Rhédey-házban tegnap délelőtt nemzetközi tanácskozás kezdődött a Szilágyságról és a Wesselényi család 14–17. századi szilágysági kötődéseiről. A kétnapos rendezvényen az EME kutatóin kívül a Magyar Tudományos Akadémia és a Román Akadémia képviselői vesznek részt.
A rangos rendezvény megnyitóján Sipos Gábor EME-elnök azt emelte ki, hogy egy 2010-ben elnyert pályázat keretében adódott lehetőség ennek a témának a kutatására és a konferencia lebonyolítására.
A Szilágyság múltja kevesebb figyelmet kapott eddig, pedig a középkorban fontos határterület-szerepet töltött be Erdély és Magyarország között. A mostani előadók Kolozsvárról, Budapestről, Szatmárnémetiből és Bukarestből érkeztek, és feltehetően sok tudományos újdonság kerül felszínre. A megnyitón jelen volt Magdó János kolozsvári magyar főkonzul is. A konferencia tegnap előadásokkal és vitákkal folytatódott, és ma délutánig tart.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyetemtörténeti konferencia, de kinek és hogyan?
Véget ért a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar nyelvű oktatásának 140. évfordulójáról megemlékező ünnepségsorozat. Holott a figyelem intézmény- és oktatástörténetre való ráirányítása példaértékű kezdeményezés volt, a konferencia-előadások megszervezése hagy még némi kívánnivalót maga után.
„A száznegyven éves évforduló a mi közös ünnepünk és egyetemtörténetünk” – húzta alá érvelését Ovidiu Ghitta, az egyetem Történelem és Filozófia Karának dékánja a humántudományok napjának csütörtöki megnyitóján, háláját fejezve ki az ünnepség nyitottá tételéért. Nemsokára sor került A Babeş–Bolyai Tudományegyetem története (Istoria Universităţii „Babeş–Bolyai”) című román–magyar társszerzők munkájaként született egyetemtörténeti kötet bemutatására is, ami a kar egyetemi kiadójának történetében előzmények nélküli. A gesztusok kétségtelenül derűre adnak okot, még ha a kötet megjelentetését eredetileg nem is 2012-re, az intézmény de facto megalapításának emlékére, hanem 2009-re, a román intézmény létrejöttének kilencven éves jubileumára tervezték.
De mit is jelentett az ünnepség nyitottá tétele? A nyitás kétségtelenül megrekedt valahol a formalitás vagy a megfeleléskényszer szintjén. Így történhetett, hogy míg a konferencia-előadások első napján (nem mellesleg a tévések jelenlétében) a fejhallgatókkal igénybe vehető szinkrontolmácsolás kifogástalanul zajlott, addig a rákövetkező napokon a helyi román és magyarországi kollégák már szomszédjaik „fülbe sutyorgó” és rögtönzött fordításaira voltak ráutalva – a szinkrontolmácsolást már nem biztosították.
Továbbá nem lehet elmenni azon tény mellett sem – kilépve az etnikai keretből, mintegy generációs problémát érintve –, hogy az előadók közül sokaknak (határozottan nem megérdemelten) az érdektelenséggel is szembesülniük kellett. Az talán könnyen belátható, hogy a román kollégák (értsd szakemberek és szakemberjelölt diákság) számára a magyar nyelvű egyetemi oktatás jubileuma nem is lehetett igazán hívó szó, de a magyar diákság involváltsága sem festett túl jó képet. Az időnként beözönlő fiatalság – mondjuk úgy – „nem-fakultatív jellege” elég könnyen szembe ötlött.
Tehát a „mi ünnepünk” jegyében elhangzó megnyitóbeszéd méltányolandó kísérlet, de inkább csak szóban maradt erős, a gyakorlatban nem nyert igazolást. A generációs kérdés pedig már egy komplex habituális és kulturális változás irányába vinne, ami nyilván a tömegoktatással is szoros összefüggésben van (hogy mégse rajzoljuk a „devalválódó ember” képét).
Ezzel szoros összefüggésben, Tóth Szilárd, a Történelem és Filozófia Kar oktatója előadásában (a programfüzetben hibásan közölt előadáscímtől eltekintve) a magyar nyelvű oktatás 1990 utáni helyzetét elemezte. A magyar felsőoktatási intézmények egyfajta túlpörgéséről is beszámolt, ami a példaként felhozott Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) színrelépésével – a demográfiai viszonyokat figyelembe véve – értelmetlen konkurenciahelyzetet teremtett. A nemzeti intézmények kiépülésének tehát kézzelfogható eredményei vannak, annak kultúrafenntartó szerepe is elvitathatatlan, mégis úgy tűnik: az intézményesülésnek is van egy optimális határa.
Az alábbiakban a Történelem és Filozófia Kar, majd a Magyar Filozófia Intézet csütörtöki konferencia-előadásait, továbbá a társadalomtudományok besorolás alá került, több kar részvételével zajló pénteki bemutatókat tekintem át. Az előadások számának sokasága miatt csupán a fontosabbnak ítélt bemutatókat érintem.
A fentebb is említett Babeş–Bolyai Tudományegyetem története című, újonnan megjelent kötetet Sipos Gábor, a Történelem és Filozófia Kar docense, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke méltatta. A tudományterjesztő és -népszerűsítő műfajú kötet inkább az általánosan elfogadott vélemények mentén íródott, nem részletezi az egyes kérdések körül kialakult tudományos vitákat. A román nyelvű munka egyik előnyeként nevezte meg, hogy a 18–19. századi Erdély történetét jobban ismerő magyar szakemberek tudása ezáltal a román olvasóközönség számára is elérhetővé válik. A kötet legfőbb érdemének az objektivitás igyekezetét tartotta. A „kis magyar világból” származó (1940–1944), kritikusnak vélt archív felvételek is szép számmal kerültek a kötetbe, melyeknek történeti értéke hallatlanul nagy, de kötetben való publikálásukra sem került eddig sor – tette hozzá Csucsuja István, a kar egyetemi oktatója. Rüsz-Fogarasi Enikő, a kar dékánhelyettese Ovidiu Ghitta szavait idézve a közös egyetemtörténetet a „multikulturalitástól az interkulturalitás felé történő lépésként” értékelte. Kiegészítette továbbá azzal, hogy míg most egy román nyelvű könyvet magyar nyelven mutattak be, reményei szerint 2019-ben (a román intézmény száz éves jubileumán) majd egy magyar nyelvűt mutathatnak be román nyelven.
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutató történésze, a két világháború közötti erdélyi történelem egyik legjobb szakértője a korszak kolozsvári felsőoktatásának alternatív megoldásait vizsgálta. Az egyetem történetében igazi cezúraként 1920. augusztus 20-át nevezte meg, miután a nem kolozsvári születésű vagy Kolozsvárra 1914 után érkező professzoroknak el kellett hagyniuk a várost. Az impériumváltást követően kétezer Erdélyből menekült budapesti hallgatóval lehetett számolni, azonban a megélhetési gondok és történelmi szituáció következtében 1-2 fő óralátogató akadt csak köztük. Az erdélyi magyar tudományos elit kitermelésében és helyzetük javításában az előadó kiemelte az 1918-ban létrehozott Felekezetközi Tanácsot, az 1929-től működő Külföldiek Kollégiumát, amely rövid időszakú magyarországi látogatásokat szervezett, valamint a diákok különböző egyházi szervezetekbe való tömörülését. Az előadás végén egy eddig feldolgozatlan téma új kutatási eredményeire, Horváth Barnának a szegedi és kolozsvári egyetem történeti összehasonlítását végző munkájára is felhívta a hallgatóság figyelmét.
Győrfi Dénes, a kar doktorandusz hallgatója a mai nevén Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár részletgazdag történetét tárta a hallgatóság elé. A működését 1874-ben megkezdett könyvtár életéből érdekes, a múlt századforduló korrajzának tekinthető fejezetet is megismerhettünk. Miután számos panasz érkezett arról, hogy az egyetem diákjai tudományos munkák helyett szerelmesregényeket olvasnak a könyvtárban, 1901-ben rendeletet hoztak arról, hogy a lektűrök olvasását csak komoly tudományos munkák felhasználása céljából engedélyezik. Továbbá a könyvtárba csak minden tizenhatodik életévét betöltött, „tisztességes öltözetű” személy léphetett be. Persze számos vita kiváltója volt, hogy mi is számít „tisztességes öltözetnek”.
Érdekes és egyben a jelen oktatási kérdéseit is érintő előadás hangzott el Tóth Szilárd, a kar egyetemi oktatójának prezentációjában. Az egyetem magyar nyelvű oktatásának utóbbi húsz évét górcső alá vevő kutató végigkísérte a rendszerváltást követő évek folyamatos intézményi újraépítkezését. Az 1989-es rendszerváltás erdélyi magyar oktatásban betöltött szerepéről megjegyezte, hogy a forradalom hiányában nem telt volna bele tíz év, és a romániai magyar oktatás teljesen felszámolódott volna. Az oktatástörténet egyik határkövének lehet tekinteni a 2011-es tanügyi törvényt, amely huszonegy karon tizenhét magyar intézetet állapított meg. Így olyan területeket kivéve, mint például a politológia, jog vagy torna, amelyeknek nincsen autonóm magyar intézményi keretük, a szakterületek jelentős része önállóságra tesz szert. Az önálló karok létrejöttében az előadó pozitívumként értékelte az „egymásra találást”, azonban negatívumként beszélt az egy intézményi keret alá tartozók heterogenitásáról, ami a közös kutatási projektek megvalósítását nehezíti. A magyar intézetek 2011-es helyzetét összegezve olyan hiányosságokra mutatott rá, mint a megfelelő számú oktatók hiánya, költségvetési bizonytalanság vagy az előbb említett heterogén összetétel.
A Magyar Filozófia Intézet három előadása közül Demeter Attiláét, a Történelem és Filozófia Kar docenséét emelném ki, amelyik elméletibb jellegénél fogva is kitűnt a másik két tudománytörténeti felolvasás közül. Az előadó azt a kérdést boncolgatta, hogy van-e a nemzeti kisebbségi kérdésnek jó liberális megoldása. Elméleti fejtegetéseihez Balogh Artúr jogászprofesszor és a kolozsvári egyetem korabeli rektorának munkásságát vette alapul, aki jelentős politikai gondolkodó, a kisebbségi jog nemzetközi szaktekintélye volt. Balogh Artúr, – párhuzamosan a mai angolszász szerzőkkel – azt mondta, hogy a kisebbségi kérdés elképzelhetetlen liberális szemlélet nélkül. A jogász vágya az volt, hogy megszűnjön a hatalom és a jog közötti ellentét. A kisebbségi jogokat az emberi jogokra, az emberi méltóságra vezette vissza. Az emberi szellem szabadságának kérdésére Immanuel Kant német filozófusnak volt a legnagyobb hatása, aki pusztán az emberi mivoltból indult ki – amely szellemiségnek Balogh Artúr is követője volt. Ezt az emberi mivoltig történő, folyamatos „elméleti lecsupaszítást” nevezik „az egyén szörnyű kanti elszemélytelenítésének”. Ez alapján az előadó azt a kérdést tette fel: vajon az emberi mivolt alapján vissza lehet-e adni a nemzeti kisebbségnek a jogát, amikor az éppen specifikus csoporttagságára hivatkozva próbálja kivívni érdekérvényesítéseit? A kérdésre adott válasz, hogy Balogh Artúr kisebbségi jogfilozófiája csak látszatra liberális, de valójában nem az. A professzor kisebbségi jogi kérdésre adott válasza jó, de nem liberális.
A pénteki napon Killyéni András sporttörténész, az egyetem Testnevelés és Sport Karának oktatója beszélt a testnevelésképzés kolozsvári múltjáról, kissé rendhagyó előadásában az intézmény jelentős személyiségeinek életébe is részletes betekintést nyújtott. A kötelező testnevelés oktatásról már a kiegyezés évében (1868) meghozott rendelet után nem sokkal, az 1870-es években létrehozták az egyetem első tornatermét, ami a Széchenyi téren (Piaţa Mihai Viteazul) kapott helyet. Az előadó kiemelte az 1884-ben alapított, később világhírnévre is szert tett Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Clubot (KEAC), amely 1885–1894 között élte aranykorát. Az atlétika mellett a kolozsvári egyetemi sportágak között a vívóknak és korcsolyázóknak volt legkiemelkedőbb szerepük.
A jubileumi konferenciasorozat humántudományok területén elhangzott előadásairól összességében elmondható, hogy neves kutatók mutathatták be kutatási eredményeiket, mégis a személyes találkozások eredeti célját tekintve, hogy egy konferencia tényleges szakmai fórumot teremtsen, a fent leírt hiányosságok talán némileg megkoptatták az esemény ünnepélyességének fényét.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Beszámoló az Erdélyi Múzeum-Egyesület bemutatkozásáról
A 2012. október 16-án tartott rendezvényt Fodor Pál, az MTA BTK mb. főigazgatója nyitotta meg, aki Ady Kocsiút az éjszakában című versét és Jakó Zsigmond Az erdélyi magyar történetírás kérdéseicímű tanulmányát nevezte meg mint az alkalomhoz illő szövegeket. A találkozó célja, emelte ki a főigazgató, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület méltóképp bemutatkozhasson.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke megköszönte az MTA BTK TTI meghívását, majd röviden kitért az egyesület 150 éves történelmére. A szervezet változó formában 1859 óta tevékenykedik azzal a céllal, hogy összegyűjtse és megőrizze Erdély történetének írásos és tárgyi emlékeit. Többek között kézirattár, könyvtár, képzőművészeti és néprajzi gyűjtemény, paleontológiai és más természettudományi szekciók és egyéb részlegek működnek az egyesület keretében. Folyóiratok és gyűjtemények létrejötte kíséri a történetüket, mely a tudományos háttér megteremtésével fontos szerepet játszott abban is, hogy Kolozsváron annak idején egyetem alakult. A szervezet a két világháború közötti nehéz időszakban kieső tudományos hátteret is igyekezett pótolni, majd 1940–1944 között munkája új lendületet kapott. A szocializmus idején azután hosszú időre megszűntek a hivatalos keretek, és az egyesületi munka néhány személy kezében összpontosult. Az 1990-es évek, majd 2004 fémjelezte a közösségi munka megújulását. Kovács András vette át a szót, aki elmondta: az 1990-es évektől kezdve Jakó Zsigmondnak köszönhetően formálódni kezdett az intézet. Ezzel az újonnan létrejött, magyar oktatási nyelvű csoportoknak is munkát adtak. Fő kutatási irányuk a két kora újkori erdélyi hiteles hely, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent anyagának vizsgálata. A középkori forrásokkal Jakó Zsigmond foglalkozott. Az előadó a fiatal kollégák tevékenységét méltatta, majd rámutatott: forrás és munka akad bőven, optimális esetben a mai fiatalok nyugdíjas korukig dolgozhatnak a forrásanyag feldolgozásán. Hegyi Géza az okmánytárról beszélt, célja a középkori Erdély okleveles iratainak közlése. Erdély alatt a kutatók a történeti Erdélyt értik, középkor alatt pedig az 1541-ig terjedő időszakot. A kutatás egyre bővülő tárgykörébe oklevelek, misszilisek, gazdasági levelek tartoznak. A kutatás a teljesség igényével zajlik, 30-35 ezer oklevél kiadása a cél. A közlés regesztákban történik, a Jakó-féle módszerrel, majd az iratokat közlési jegyzetekkel, mutatóval, térképekkel látják el. Eddig 2896 regeszta készült el – a feldolgozómunka gyökerei 1943-ig nyúlnak vissza, Jakó Zsigmond a legnehezebb időszakokban egyedül folytatta a munkát. 2000 után már többeket bevonhatott ebbe. Az előadó a jövőre vonatkozó tervek között említette a 14. századi anyagok feldolgozásának befejezését. Hegyi Géza egyéni kutatása az egyházi tized történetével, bővebben a 13–14. századi Erdéllyel foglalkozik. W. Kovács András az okmánytár szerkesztésében vesz részt, melyhez segédleteket is készít, és az erdélyi vármegyék középkori archontológiájával foglalkozik. Sajnos néhány romániai levéltár anyaga még nem került be a gyűjteménybe. Emellett az erdélyi vajdai tisztség fejlődését és az azt érő hatásokat kutatja.
Fejér Tamás az erdélyi fejedelmek királyi könyveit vizsgálja 1999 óta, ezeket a fejedelmi kancellárián vezették. 1565 és 1602 között összesen 31 királyi könyv született, eddig 2540 regeszta készült ezekből. 5 királyi könyv feldolgozása már befejeződött 2 kötetben, és további kötetek vannak előkészítés alatt. Az előadó egyéni témája Fogarasfölde 16–17. századi történelme, különösen az egyház és az oktatás kérdései, valamint az úriszék intézménye.
Pakó László Kolozsvár szabad királyi város bírósági gyakorlatát kutatja, és a város bűnözőtársadalmát, valamint a „százférfiak” (centumvirátus) döntéshozását vizsgálja. Forráskiadási tervei között szerepel a korszak törvénykezési jegyzőkönyveinek feldolgozása, ezek mintegy 22 kötetre rúgnak, valamint a közügyigazgatók (direktorok) számadásai. Bogdándi Zsolt kolozsmonostori jegyzőkönyvek kiadásával foglalkozik. A szekularizáció utáni jegyzőkönyvek közzététele szintén regesztákban történik, a kutató Jakó Zsigmond munkáját szeretné folytatni. A kolozsmonostori konvent fejedelemség kori jegyzőkönyveit requisitorok (könyvkeresők) vezették, leginkább különféle ügyletek, eladások bevallásai szerepelnek bennük, többnyire bekötött formában. A tervezett kötetek az 1676–1690 közötti időszakot dolgozzák majd fel, mintegy 800 kivonat formájában, megjelenésük 2014-re várható.
Gálfi Emőke a gyulafehérvári káptalan fejedelemség kori jegyzőkönyveit kutatja. 27 kötet maradt fenn, ez mintegy 9-10 ezer lapot jelent. Az első kötet három jegyzőkönyvet „regesztázott” a 16. századból. Körülbelül 500 regeszta elkészítését tervezik az 1600–1613 közti időszakból. Fehér Andrea egyéni témái többek között a történetelmélet, a történeti reprezentáció és a gyermekszülés a 18. században. Ezenkívül Székely László (1716–1772) életével foglalkozik, egyelőre Székely önéletírását dolgozta fel, ezután a róla szóló forrásokat kutatja. Szász Anik a Wesselényi-kutatócsoport nevében ismertette annak munkáját. A kutatócsoport a Wesselényi család erdélyi ágára vonatkozó középkori és kora újkori levéltári anyagot tárja fel. Ennek regeszta-kiadvány formájában történő publikációját tervezik.
A bemutatkozáson szó esett még az „Intézmények és politikai vezetőréteg a Szilágyságban a XIV–XVII. században” című kutatási projektről. 2009-ben az EME-t a romániai Kutatási Tanács akkreditálta. A Kolozsváron és Budapesten zajló levéltári kutatások célja egy okmánytár kiadása. Eddigi eredményeik közé tartozik egy angol nyelvű tanulmánykötet megjelenése és nemzetközi konferencia szervezése, melyből szintén kötetet terveznek. A kutatásról Sipos Gábor tartott összefoglalót. Az ezt követő rövid beszélgetésben Fodor Pál mb. főigazgató és Oborni Teréz az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa néhány kérdést tett fel az egyesület munkájával kapcsolatban. Szó esett az egyesület és a Debreceni Egyetem kiváló kapcsolatairól, valamint a BTK Történettudományi Intézettel való együttműködés bővítéséről, a teljesebb körű forráskiadás esélyeiről és arról, hogy a csoport kutatói a forrásfeltárás feladatkörén dolgoznak, és ez határozza meg a további publikációs terveiket is. Ami az egyesületnek a romániai tudományos palettán elfoglalt helyét illeti, a román kollégákkal ápolt viszony udvarias, de egyelőre nem olyan gyümölcsöző, mint lehetne. Az egyesület tagjai mércét szeretnének állítani az erdélyi tudományosság elé: igényességre törekszenek, jól megszerkesztett folyóiratokkal, precíz publikációkkal szeretnének egyfajta etalont képezni a térség kultúrájában.
Péterfi András
tti.hu/esemenyek

Jubileumi régészkonferencia
Őskor, ókor, népvándorláskor, középkor – négy szekcióban, nagyon gazdag és érdekes tematikában hangzottak el előadások pénteken és szombaton a jubileumi X. Erdélyi Magyar Régészkonferencián. A megnyitó és a munkálatok helyszíne a marosvásárhelyi várban levő régészeti és történeti múzeum, a régi sorozóközpont újonnan átadott felső szintje volt, amelynek átalakítása, felújítási munkálatai a jövő évben érnek véget. A konferencia szervezője az erdélyi magyar régészek Pósta Béla Egyesülete a házigazda Maros Megyei Múzeummal együtt, amely negyedik alkalommal vállalta ezt a szerepet.
A kétnapos tanácskozást Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke nyitotta meg, aki örömének adott hangot, hogy nő, terebélyesedik az erdélyi régésziskola, amelyet a magyarországi szakemberek is támogatnak, akik szép számban és tartalmas dolgozatokkal vettek részt a konferencián.
Azt a bizakodást visszük tovább, amellyel Pósta Béla 1899-ben elindította az erdélyi régészeti iskolát. A hosszú ideig Csipkerózsika-álmát alvó kezdeményezés nem szűnt meg, sikerült tovább fejleszteni a fiatal szakemberekkel megszaporodott egyesület keretei között – mondta dr. Bajusz István, a Pósta Béla Egyesület igazgatója, aki köszönetét fejezte ki az EMÉ-nek, hogy Kolozsvár központjában székhelyet biztosít a régészeknek, továbbá a Maros Megyei Múzeumnak, amely a 10. születésnaphoz méltó keretet teremtett a tanácskozásnak, amelyen több mint száz résztvevő volt jelen.
Maros megye "gyomra" sok izgalmas dokumentumot rejteget a múltról – hangzott el Lokodi Edit, a megyei tanács alelnökének üdvözlőbeszédében, aki azt kívánta a régészeknek, hogy továbbra is legyen pénz, támogatás, hogy kutathassanak, s a valós helyzetet feltárva ne kelljen a régészeti adatokat elferdíteni. Beszédében köszönetet mondott a múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak, hogy olyan szépen átalakult a régi épület, amely valamikor a város polgármesteri hivatalának is helyet adott.
Öröm volt a szervezést vállalni negyedik alkalommal is – hangsúlyozta Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója, majd hozzátette, hogy a tanácskozás teret biztosít az Erdélyben dolgozó régészeknek, hogy kutatásaik eredményeit ismertessék. A diákoknak pedig arra, hogy megszeressék a választott szakmát, amely nem tartozik a jövedelmező mesterségek közé, de nagyon érdekes, izgalmas, és lélek kell ahhoz, hogy magas szinten lehessen művelni. Kérdésünkre Soós Zoltán hozzátette, hogy a tízfős marosvásárhelyi régészcsapat, amely romániai szinten a legnagyobb magyar régészközösség, nagyon sok kutatásban vesz részt, s örömmel mutatják be eredményeiket egy olyan rangos rendezvényen, ahol bel- és külföldi kutatók, oktatók és diákok együtt vesznek részt. Az erdélyi régésziskola egyre szorosabban zárkózik fel a magyarországi kutatókhoz, s hiánypótló eredményeik ismertetésére alkalmas fórum a tanácskozás. A szakmai tájékozódás mellett a diákoknak lehetőséget teremt, hogy munkahelyet keressenek, s pályázati lehetőségekről tájékozódjanak. Az idei konferencia sajátossága, hogy két napig tartott, ami egyrészt azt jelzi, hogy mennyiségben és minőségben olyan tudományos tőkét tud felmutatni, ami a korábbi egynapos rendezvényekhez képest igényeli ezt a terjedelmet, s reméljük, hogy jövőben már három napra lesz szükség – mondta Soós Zoltán, aki érdeklődésünkre elárulta, hogy a nagytermet díszítő gyönyörű barokk kandalló a nyárádszentbenedeki Toldalagi-kastélyból származik.
A nyitóünnepségen két könyvet mutattak be. Gindele Róbert és Istvánovits Eszter munkája a nyíregyházi és a szatmári múzeum történészeinek példamutató együttműködése révén született – hangzott el Kulcsár Valéria ismertetőjében.
A Berecki Sándor, Czajlik Zoltán és Soós Zoltán (szerk.) által jegyzett Erdélyi régészeti lelőhelyek és műemlékek légi felvételei című érdekes, szép háromnyelvű kötetet Pánczél Szilamér Péter ajánlotta a közönség figyelmébe. Az első plenáris előadást László Attila tartotta Hubert Schmidt és László Ferenc kapcsolatáról.
A középkorról szóló dolgozatok bemutatásával folytatódott a konferencia, majd szombaton az őskor, ókor, a népvándorlás kora és a középkor kutatása terén elért eredményeiket ismertették az erdélyi és a magyarországi résztvevők.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)