Egy feldúlt ember viharzott be a könyvtárba, ahol Sebestyén Mihály dolgozik. Az illető kiképzést nyert Párizsban a holokauszt előadására az iskolában és önállóan is kutat, csak éppen az erdélyi holokauszthoz kapcsolható két alapvető nyelvet, a magyart és a németet (héber-jiddist pláne) nem ismeri. Sebestyén Mihály számos efféle elmélyült kutatóval találkozott. Ez az ember azt kérdezte Sebestyéntől, mondja el, kicsoda a zsidó a magyar irodalomban. Ugyanis szeretné megszerkeszteni a romániai zsidó írók és jeles személyiségek lexikonát. „Kissé faji alapon. Esetleg sárga csillagot is tűzzünk a tankönyvben található írók hajtókájára: Molnár, Déry, Karácsony, Örkény, Kiss József, Salamon Ernő, Brassai Viki, Szász Jancsi mellére...” – írta Sebestyén, hozzátéve, nem segített rajta. Nem vonja ki az egyetlen, egységes magyar kultúrából azokat, akiket egykor munkaszolgálatra, Auschwizba, gázkamrába küldtek. Az író csakis kettős (egyszeri-magyar) identitásában teljes értékű alkotó, szellemi óriás. /Sebestyén Mihály: Magyarból kivonni? = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 11./

A sajtó most arról ír, hogy Mona Musca „mely suvickos (azóta tán terroristává nemesült) diák ellen vétkezett” – írta Sebestyén Mihály. Az RMDSZ politikusait ki kell ütni a nyeregből, mert az autonómiát kezdték szorgalmazni. A tartótiszteket, a testület szakembereit mikor számoltatják el? A szocialista világrendet a szovjet fegyverek és a politikai vagy titkosrendőrség, a stázik, ávók és szekusok tartották fenn. Nem a besúgók. /Sebestyén Mihály: Tévcselekvés? = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 14./

Florea, Marosvásárhely polgármestere szerint a restitúciós törvények miatt a városok egyrészt ingatlanok nélkül maradnak, másrészt megoldhatatlan helyzetekbe sodródhatnak. Florea a magyar történelmi egyházaknak visszaszolgáltatott iskolákat hozta fel példaként, mondván, ha az egyházak más célra akarják felhasználni az ingatlanokat, a városnak sem területe, sem pénze nincs rá, hogy más oktatási intézményeket létesítsen ezek pótlására. A polgármester kifejtette, ő luxusbordélyt létesítene a Bolyai Farkas Líceum épületében, mivel ez a legjövedelmezőbb üzlet, és az egyházat semmi nem akadályozza meg, hogy az iskola helyett más célokra használja fel az ingatlant. Sebestyén Mihály megjegyezte, hogy még mindig nincs jogegyenlőség Romániában, ugyanis ha ezt a kijelentést, miszerint egy nagy múltú tanintézményből leginkább kuplerájt kell csinálni, Nagy Győző vagy Fodor Imre tette volna az ortodox vagy görög katolikus egyházra értendő, máris országos per lenne belőle, fejek hullanának, növekedne a hivatásos átokmondók száma. Szembesülni kellene a valósággal, hogy ez a város a felekezeti intézményein keresztül oldotta meg a századok folyamán a gyermekek oktatását. Marosvásárhelyen a református és katolikus hívek, kik a város lakosságának szinte abszolút mértékét jelentették, saját erőből létesítettek iskolákat és óvodákat. Ugyanezt tette az izraelita felekezet is. Minden felekezetnek jogában állott 1848-tól saját intézményt létrehozni oktatási céllal. Ehhez nem kellett belügyminiszteri engedély, a kuplerájhoz igen. A Református Kollégium létrehívása vagy felélesztése a református egyház alapvető feladata mindenkor, mindenütt Romániában, ahol már korábban is létezett ilyen intézmény. A református egyház 475 éves történelme során Erdélyben nem kobzott el erőszakkal egy iskolát sem. De épített, működtetett, akkor is, amikor erre egy fityinget sem kapott az államtól. Az egyház jogos tulajdonát kérte vissza. A református egyház, mint minden keresztény egyház, nem híve a prostitúciónak. Sebestyén Mihály hozzátette: nem tagja, nem híve a református egyháznak, sem fizetett ügynöke. /Egy idézet kapcsán. Kevés tisztelettel: Sebestyén Mihály. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 13./

Sebestyén Mihály ironikusan írta, hogy az egyik faluban azok, akik kalapban járnak és hangosak, többen lettek, mint a magyarok. Ezek az emberek a házak tetejére fényes bádogot tettek. A házak tornácára meg embert ültettek, magyar embert, régi gazdáját a háznak. Hagyományőrzős gúnyába felöltöztették, és kitették, hogy egész nap pipázzon az ámbituson. Világossá vált az emberek előtt: íme a magyar kihalófélben levő, megőrzendő nagyérték. /Sebestyén Mihály: Mesés történet. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 18./

Függetlenül attól, hogy miért demonstráltak az Egyetem téren Bukarestben és a Kossuth téren Budapesten, 1990-ben, illetve 2006-ban, a kiürítés módja lényegesen különbözik. Míg Budapesten „elég volt a rendőrség és néhány gumibot, bilincset vertek a bizottmány csuklajára”, addig Bukaresten Iliescu elnök bányaászokat hívott. Sebestyén Mihály szerint „Budapesten a hajléktalanok handbandája, erőszakos zsidózó és akasztófás demonstrációja folyt”, addig Bukarestben „a zsidók szóba sem kerültek”. A bányászok kegyetlenségeit a kormányok később elmismásolták, Budapesten „egyelőre rendőri fogdában ülnek a rendbontók, ítéletek később”. Budapesten „jöttek többször Jakab úr gazdag és gőgös traktoros-kombájnos parasztjai.” /Sebestyén Mihály: Kossuth-Egyetem tér. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ Megjegyzés: Budapesten zsidózás nem volt, egyetlen lap sem tudósított erről.

Az október 23-i tüntetésről közvetített egyik képen egy idős asszony retiküllel nekiment a pajzsos, sisakos rendőrsorfalnak. „Simán fellökték.” „A segítségére siető idősebb (korban hozzáillő) férfit gumibottal főbe kólintották”. Mire számított az a néni? – kérdezte írásában Sebestyén Mihály, és megmagyarázta: a rendőrséget arra találták ki, hogy a törvényes rendet védje. Ha a rendőrség nyámnyila, akkor a felfordulás, a huligánprovokációk állandósulnak. /Sebestyén Mihály: Láttam egy felvételt. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 31./ A cikk pontosítható: a felvételen látható idős asszonyt nem félrelökték, hanem gumibottal verték.

Egy erdélyi lány Budapestre települt, és sietett tüntetni a kormány ellen. Milyen nyelven kiáltozott, és egyáltalán milyen jogcímen? – kérdezte Sebestyén Mihály „Bizonyítani akarta, hogy az erdélyi magyarok mind OV csecsét emik?” Sebestyén hozzátette, a lány vérbeli magyar lett. „Mint Mac-Ovecz és Bableves Anna, a kirekesztők.” /Sebestyén Mihály: Tüntetett a Sári. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 7./ Makovecz Imre építőművész nagyon sok erdélyi templom tervezését vállalta, Jókai Anna pedig felolvasta Imádság Magyarországért című írását. A cikkíró szerint ők kirekesztők.

Rengeteg könyv volt Marosvásárhelyen, a könyvvásáron. Lehetett látni térképeket, képeskönyveket, albumokat. „A rengeteg, Erdély nevével csábító csukamájolajat és igénytelen külsejű, ám nemes veretű, rangrejtett kincset.” A könyvek drágák, a cikkíró szerint „kevesbedő szépirodalom, tobzódó múlthajszoló.” /Sebestyén Mihály: Kiballagás a könyvvásárra. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 16./

November 12-én mutattak be Marosvásárhelyen, a Dr. Bernády György Közművelődési Házban három Marosvásárhellyel, tágabb értelemben Erdély múltjával foglalkozó könyvet, a Mentor Kiadó gondozásában, az Erdély emlékezete sorozatban jelentek meg. Péter Mihály orvosprofesszor közel négy évi munka eredményeként vetette papírra az erdélyi fogorvoslás első magyar nyelvű monográfiáját Az erdélyi fogorvoslás történetéből címen. A kötet több mint ötszáz év tevékenységét mutatja be, közben emléket állít a marosvásárhelyi klinikák vezetőnek is. Pál Antal Sándor levéltáros Marosvásárhely jogszabályai és polgárnévsorai a XVII-XVIII. században című könyvében forrásokat tárt fel. A kötetnek folytatása is lesz, ígérte, hogy a jövő évben piacra kerül egy újabb vásárhely-történeti tanulmánykötete. Sebestyén Mihályt a Marosvásárhelyi Református Kollégium története foglalkoztatta. A kollégiumtörténet második nagy fejezetét írta meg A Marosvásárhelyi Ev. Református Kollégium történetéből (1895–1944) címmel. Az első kötet, ami sajnos még nem jelent meg, Koncz József munkája. /Sz. E.: Vásárhelyi könyvekben. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 18./

Marosvásárhelyen azt nyilatkozta az orvosi univerzitás rektora: szeretné, ha az egyetemen három évig angolul tanulnának. Azt is mondták az egyetem oktatói, hogy lehetetlen mindenüvé fölszegezni a magyar nyelvű feliratokat a felsőokítás épületében. Ezután kérdés, ha angolul tanulnak a diákok, az nem baj, csak ha magyarul tanulnak, akkor lenne baj? – Az egyetemen amikor egy magyar oktatói állás ürült, nem magyart pályáztattak a helyére, hanem románt, nemzeti kádert. A cikkíró, Sebestyén Mihály még emlékszik, hogy az egyetem minden ajtajára, termére, helyiségére és laborjára magyarul is fel volt írva a pontos megnevezés a román mellett. Ki szedte le és miért? /Sebestyén Mihály: Kakukkerkölcs. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./

Marosvásárhelyen Kossuth Lajost törvényszék elé állították, a város akaratával szembeszállva. Kossuth Lajossal olyanok pörlekednek, akik a magyar államférfi emberi és politikusi nagysága mellett nem tudnak mit kezdeni önnön kicsinységükkel. Kossuth kezdeményezte a jobbágyok felszabadítását, azokét a jobbágyokét, akik a mostani ellenzők ősei voltak. Szerintük ugyanis az elnyomottak mind románok, az elnyomók pedig magyarok voltak. Azért tagadja meg a független bíróság az utcanévhez való jogot, mert a vádlók felmenői, Kossuth kortársai 1848–49-ben nem a Világszabadság oldalán keresték szabadságukat. Kossuth Lajost az utókor mindenütt Európában, elismeri, csak itt rettegnek az igazságtól. – Az Európai Unió kisebbségvédelmi elképzelései hihetetlenül naivak és erélytelenek. /Sebestyén Mihály: Vásárhelyi híres promenádon. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 23./

A rektor kirúgni szándékszik Hantz Pétert. Munkaviszonyának fölbontását kezdeményezi. Hantz Péter kiszegezte az egyetem területén a már létező román nyelvűek mellé a magyar táblákat. „Nem győzte kivárni, míg kegy gyakoroltatik a felsőbbség által.” – írta Sebestyén Mihály. Hantz Péter kitért a birkák béketűréséből.. Autonóm módon cselekedett. Elkezdte az egyenjogúsítást láthatóvá tenni. Megkezdte az egyetemhez való egyenlő jog visszahódítását. Az egyetem vezetői prüszkölnek. „Ha kétnyelvű a felirat, akkor elsikkad a foglalás, a győzelem kizárólagossága.” A kisebbségi jelenlét az „otthonosság érzetét kelti a csendre intettek között, ott, hol csak a multikulturált nacionalizmusnak szabad otthon lennie.” /Sebestyén Mihály: Hantzurozás. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 29./

Egy fontos és magyarosnak mondott vidéki városban, Marosvásárhely magyar ember lett a múzeum igazgatója. A városban ez rettenetes izgalmat szült. A főleg magyarellenes cikkeket író szerkesztő, a szintén magyarellenes képviselő és a prefektus támadta az új igazgatót. A vidéki román politizálás, főleg a vegyes lakosságú erdélyi végeken, még mindig a román-magyar ellentétekben egyesül. Minden más porhintés. /Sebestyén Mihály: Összefonódások. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

A marosvásárhelyi Mentor Kiadó évi rendszerességgel látogat Nagyenyedre. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban kevés szó esett az Enyed és egész Erdély számára igen fontos „Az erdélyi tanítóképzés és óvóképzés történetéből” című kötetről, melyet Szabó K. Attila, az udvarhelyi kollégium nyugalmazott pedagógiatanára állított össze. Több mint 10 évi munkával, szakmai hozzáértéssel irányította a 23 erdélyi képző történetét leíró, nagyrészt gyakorló pedagógusokat. A különböző stílusú munkákból Sebestyén Mihály szerkesztése révén vált egységessé a kötet. Az eredeti oklevelekkel illusztrált könyvben 60 oldalt foglalt el a nagyenyedi képző története. A klasszikus középfokú tanító és óvóképzésnek érkezett el most az alkonya, helyét a főiskolai képzés veszi át. /Bakó Botond: Mentor-látogatás Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./

„A nekibúsult pesti nép kiváló fiai, talpig zászlóban és arafát-törlőrongyban most lázasan egyeztetnek, a naptárat nézegetik, mikor, hol nyílik alkalom újabb balhéra. Miután sikerült két (állami és nemzeti) ünnepet és egy szeptember derekán kitüntetett napot szétbarmolni…” – írta Sebestyén Mihály. A „következő általános ünnep – amiből persze a zsidók kimaradnak – a húsvét, ekkor a körmenetet kell pokollá tenni. ” „Aztán ott van május elseje, amelyet a nemdolgozók vagy randalírozók nemzetközi ünnepévé kell tenni. ” „Aztán már visszatér az ismétlődő ünnepkör eleje: szeptemberben a tévészékház/rendőrség menetrendszerű ostroma, október 23-án sok zsidózás, karácsonykor kis meglepetéscsomagok, robbanólag elhelyezve a fa alatt. ” /Sebestyén Mihály: Várható menetrend. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 20./

Száz éve történt, 1907-ben, de nem emlékeznek meg róla. Akkor nagy nyomor volt, Ínségfalván (Flamanzi-ben), egy moldvai településen robbant ki a parasztfelkelés. Megtorlásaként 11 ezer parasztot öltek meg. Többek között a későbbi miniszterelnök, Averescu tábornok is ott sürgölődött a paraszthóhérok között, írta Sebestyén Mihály. A hallgatás a legbölcsebb dolog, hiszen Európa legutolsó parasztfelkelése volt. A parlamenti pártok vezérszónokai és a korabeli média a nyomorért a zsidó földbérlőket tették felelőssé. Ezzel elérték, hogy Moldvában nagy pogromok zajlottak, Antonescu tábornok országlása idején nem működött az emberi szolidaritás a zsidók mellett. /Sebestyén Mihály: Egy évforduló, ami elmaradt. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 12./

Sepsiszentgyörgyön az utak járhatatlanul gödrösek, kátyúsak, régi és újabb csőtörések nyomai, ébresztő, Álmos uram, írta Sebestyén Mihály, Albert Álmos sepsiszentgyörgyi polgármesterhez intézve szavait. Tessék visszaadni az utakat a választópolgárnak. /Sebestyén Mihály: Ébresztő, Álmos uram! = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 16./

Húsz évvel ezelőtt, 1987-ben ha négyen-öten voltak összesen magyar történészek Marosvásárhelyen, írta Sebestyén Mihály. Közülük kettő időnap előtt távozott. Akik maradtak, húsz év alatt többet publikáltak, mint egész életükben. Soha ennyi történész, történelemkutató nem élt egyszerre városban. Főállásúak, akiknek hivatali munkája és szenvedélye egybe esik. 1990-től rengeteg fiatal fordult a történelem felé. Vannak végre régészek és levéltárosok, könyvtárosok, művelődés- és életmódkutatók, hadtörténészek és a közelmúlt feltárása nem szünetel. /Sebestyén Mihály: Húsz évvel ezelőtt. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 14./

Sebestyén Mihály győzködte külföldről érkezett barátait, hogy Romániában azért változtak a közállapotok az elmúlt két évtizedben. Barátai ezt nem fogadták el. Elmondták, egy éjszakát aludtak a torockószentgyörgyi református lelkésznél. Távozásuk után megjelent a helyi rendőr, aki szigorúan kifaggatta a lelkészt vendégei kilétéről. Sok rendőrben megmaradtak a régi beidegződések. Lehet, hogy ezzel társadalmi megrendelésnek tesznek eleget. /Sebestyén Mihály: Torockai terroristák. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 26./

Malina Hedvig megveretése kisebbségi tapasztalatok birtokában nem volt kétséges. Egy fiatal nemzetállam, esetünkben Szlovákia, el szeretné érni, hogy többségi polgárai otthon érezzék magukat. A legprimitívebb közegben ennek a tételnek a talpköve, sarkkérdése: ki parancsol otthon és milyen nyelven? Kit kit üthet pofon büntetlenül? Ki a büntető és ki a büntetett? Jogorvoslat nélkül. Nyitrán – úgy tűnik – még mindig tét és kockázat magyarnak, demokratának, másnak lenni. A magyar diplomácia pedig finomkodik, írta Sebestyén Mihály, nem szabad beavatkozni a belügyekbe – mondja a magyarországi hivatalosság. Ugyanaz a szocialista vakság, amely a Kádár-rendszert megakadályozta abban, hogy a romániai magyarokért akármit is tegyen. Errefelé minden nemzetállam aktívan tesz valamit faj- és vér-, hit-, nyelv- és kultúrtestvéreiért. Magyarország megint elegáns akar lenni a faragatlan bugrisokkal szemben. Miért kell Szlovákiát, a rendőri, nyomozati vagy igazságügyi szerveket kímélni? Mit nyerünk ezzel? Mi lehet a kisebbségek reménye ilyen lagymatag fennköltség nyomán? Úgy látszik, az orbáni ellenzék inkább felvállalja a magyarságvédelmet. /Sebestyén Mihály: Malina Magyarova. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 6./

Négyszázötven évvel ezelőtt az erdélyi országgyűlés úgy döntött, hogy az üresen álló marosvásárhelyi várbeli kolostorba települjön iskola, a gyulafehérvári fejedelmi iskola kihelyezett tagozata, ahogyan akkor mondták: egy schola particula. A protestáns hitre tért városi többség elűzte ugyanis a ferences barátokat, ezért maradt üresen az épület. A beírt nevek arról tanúskodnak hogy Marosvásárhelyen (akkor még Székelyvásárhelyen) és környékén rengeteg fiatal kívánt tanulni. Az iskola 1718-ban kollégiumi rangot is kapott, befogadta a szétkergetett sárospataki, gyulafehérvári kollégium növendékeit. És 1948-ig fönnmaradt mint Református Kollégium. /Sebestyén Mihály: 450. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 15./

Közismert, hogy az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint a Magyarországon élő nemzetiségek 40 százaléka nem beszélte ezeréves uralom után sem az állam nyelvét, nem tudott magyarul. Jelenleg nyelvtanulásra való az óvoda és iskola és a sokféle más, iskolán kívüli forrás, inger, kihívás, csábítás, amely a huszonegyedik század Erdélyében mindenkit elérhet. Nem mindegy, miként tanítják az állam nyelvét. Az idegen nyelvként tanítás csak egy a sokféle módszer közül. /Sebestyén Mihály: A nyelvnek megtanulható voltáról való elmélkedés. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 16./

1956 erdélyi mártírjai – egy könyvsorozat első darabja /Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely/, melyen Tófalvi Zoltán évek óta dolgozik. Az ún. Szoboszlai-per anyagát tárja az olvasó elé dokumentumokban, bevezetővel megfejelve. Peranyagok sorakoznak időrendben, kihallgatási jegyzőkönyvek, letartóztatási parancsok, kérdések és feleletek. Az őrizetes, a letartóztatott, a megfélemlített tanú szavait nem rögzítették gyorsírással, a kihallgató tiszt fogalmazta át, kénye-kedvére. A feleletekből kisüt a félelem és az akarat, amely előbb vagy utóbb megtörik, töredezik, szétesik. Aligha hihető, hogy saját tikos szervezetét, hitét akárki is egyből felforgató, aljas, bűnös, kriminális stb. jelzőkkel díszítse. Aligha hihető, hogy fél oldalnyi szöveg született két órányi kihallgatás után. Számolni kell a veréssel, fizikai kínzásokkal, a letartóztatott rossz testi állapotával, kivert fogakkal, feldagadt talppal, ronggyá vert vesékkel. A Szoboszlai-per vádlottjait még tessék-lássék sem védték, védhették a hivatalból kirendelt ügyvédek. Tófalvi Zoltán munkája nem volt könnyű, több ezer oldalnyi peranyagot kellett kikérnie, átnézni, válogatni, fényképezéséhez engedélyt szerezni, rendezni. Megdöbbentő a résztvevők tájékozatlansága. Hogyan hihette valaki 1956-ban, hogy besétálhat a sepsiszentgyörgyi fegyverraktárba, ott lefegyverzi a katonákat és fegyverekkel együtt Bukarestbe megy beveszi azokat a kulcsfontosságú létesítményeket? Naivak a szervezők, akik vadidegen embereket beszerveznek. Hogyan gondolhatta Szoboszlai Aladár tisztelendő és Huszár báró, hogy folytonos utazgatásaik szerte az országban nem szúrnak szemet a szekunak? Miért gondolták azt, hogy egy rádiós felhívásra tömegek fogják követni az államcsíny kitervelőit? A Szoboszlai-perben tíz halálos ítéletet mondtak ki, ez volt a legvéresebb retorzió. A Szoboszlai-per forgatókönyve ugyancsak hasonlít a többi koncepciós perre. És mégis 1956 magyar vagy erdélyi, lengyel vagy kelet-német megmozdulások nélkül nincs kelet-európai oldódás, hatvanas évek álszabadsága, sem 1989 rendszerváltása. /Sebestyén Mihály: 1956 erdélyi mártírjai. A szerkesztő előszava. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 25./

Sebestyén Mihály, a Teleki-Bolyai Könyvtár vezetője nem fogadja el, hogy a könyvtárosi mesterség unalmas lenne, mert már az emberek nem járnak könyvtárba. Több pontban sorolta fel érveit, így a könyvtáros számára a legkönnyebb az önképzés, továbbtanulás. Az internet nem helyettesíti a könyvet. Az iskolákban, egyetemeken folyton adnak olvasni- és tanulnivalót, amelyért be kell ülni közgyűjteményekbe. A könyvtároson áll, mit és mennyit kínál az olvasónak. /Sebestyén Mihály: Csókoltatom Béfét. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

A köteles példányokat a kiadó, nyomda, terjesztő (a könyv előállítója) ellenszolgáltatás nélkül juttatja el a törvény által kijelölt általános gyűjtőkörrel működő központi könyvtárakhoz. Már 1531-ben I. Ferenc francia király parancsot adott, hogy valamennyi francia nyomdász kötelessége a király könyvtára számára minden általuk kiadott könyvből beküldeni egy példányt. Romániában a nemzeti könyvtárat csak 1948-ban hozta létre a kommunista művelődéspolitika, addig az akadémiai könyvtárat (Sf. Sava) tekintették az ország írott emlékezetének. Bár 1800 körül már születtek próbálkozások a köteles példány kikényszerítésére, csak 1840-ben sikerült az akkor már öt éve működő iasi-i egyetemi könyvtárnak megszerveznie, hogy a moldvai szerzők többé-kevésbé rendszeresen beküldjék műveiket. Törvénybe ezt csak 1883-ban iktatta a bukaresti parlament. -1780-ban Mária Terézia reformjainak szerves részeként a budai Egyetemi Könyvtárat jelölte meg Magyarországon elsőként, mint a nemzeti nyomtatványtárat, minden, az országban nyomtatott könyvre vonatkozott a törvényi felhatalmazás. Utóbb, 1808-tól a gróf Széchényi Ferenc gyűjteményéből kinövő Nemzeti Könyvtár (OSZK) és a Telekiek gyűjteményéből kialakuló Akadémiai Könyvtár (1826) is rendelkezett ezzel az „előjoggal”. (A külföldön megjelent magyar és magyar vonatkozásúakat, a hungarikákat is gyűjtik.) A kiadók nyűgnek érezték ezt, igyekeztek kibújni alóla, pontatlanul küldözgettek. Nem mindent gyűjtöttek – ritkán kerültek be halotti jelentések, névjegyek, kicsengetési kártyák, apróhirdetmények, képes levelezőlapok, menetrendek, programfüzetek, falragaszok, holott ezek ma már mind pótolhatatlanok. 1990 után a rendszerváltás például azzal járt, hogy erősen fellazult a kiadványok eljuttatásának fegyelme. Még csak 17-18 esztendő telt el, de máris olyan hiányok tátongnak mind a magyar, mind a román köteles példánysorban, melyek kiegészítésére újabb 18 esztendő sem elegendő. /Sebestyén Mihály: Kötelespéldány. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./

Demeter Judit könyvtáros örömmel olvasta Sebestyén Mihály, a marosvásárhelyi Teleki Téka vezetőjének sorait /Csókoltatom Béfét, ÚMSZ, aug. 28./, mert harmincéves könyvtárosi tapasztalata alapján nem igaz, hogy a könyvtáros belehal az unalomba. Aki szereti a mesterségét, mindig talál valami izgalmas tennivalót. A XXI. században megváltozott a könyvtáros szerepe, tradicionális meg új, modern eszközök segítségével a lehető leggyorsabban kell kiszolgálni az olvasóit. /Demeter Judit: Unatkoznak-e a könyvtárosok nálunk? = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./

Már mindenféle gárda volt e térségben. Fehér és vörös, ifjú és vas, rongyos, pénzügyi és orvosi. Sebestyén Mihály szerint a magyar jobboldali előzmények után a Magyar Gárda megalakulása várható volt, továbbá a „vállvonogatós sólyomlászlói állásfoglalás is kiszámítható volt”. Fanyalgott, nem fogott kezet. „Kiszámítható volt tehát az 1990-től kiszabadított jobboldali szellem, amely soha nem tud meglenni szélsőségesség híján, magyar földön zsidó- és cigánygyűlölet nélkül. ” Sebestyén Mihály az 56 felavatott között egyetlen jó arcú embert sem látott. „És a vezetők nevei is jelzik, hogy a rosszul asszimiláltak, a hirtelen-magyarok, a szatócsfiak lettek magyarságvédők, a vonák, witnerkék, führök és uszticsok. ” /”A jobbik fegyverkezni készül. ” /Sebestyén Mihály: „Hol táborokba gyűlt bitangok…” = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 4./

A közvélemény úgy vélekedik, hogy a művelt Nyugat, a nyugati (keresztény) világ csak egyet akar: velünk tartani. A „mi” természetesen a magyarokat jelenti. A sajtó döbbenettel vette tudomásul, hogy egy Cián-cég (a kor IG Farben-Industrie-ja) nem a magyarokkal rokonszenvez, hanem a Romániából kisajtolható profit oldalán áll. A kapitalizmus farkastörvényeitől sokan eltekintenek, „amióta a marxi eszméktől búcsút vettünk hivatalosan. ” Éppen Székelyudvarhelyen foszlottak szét az illúziók, amikor kiderült, hogy a Cserehátra a görög katolikus román apácákat a svájciak csempészték be. Akkor derült ki, hogy a régi kapcsolatok mára elsorvadtak. A verespataki aranybánya ügye a két ország összefogásán múlik. /Sebestyén Mihály: A délibábszínház bezárása. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 10./

Egyre kevesebben tanulnak meg magyarul Erdélyben a nem magyar ajkúak közül. Igaz, a magyarok között is akadnak jó néhányan, akik a szülők hanyagsága miatt végleg elszakadnak az anyanyelvtől. Kevesen (alig) választják a magyar nyelvet az egyetemi oktatáson kívül. A magyar azok számára vonzó, akik Magyarországon vállalnak munkát, vagy ott él- és csapatsportolnak. A magyar lakosság szervilisen azonnal románra vált, amint valaki zavartan vagy hatalmi pozícióból jelzi, hogy nem érti, nem beszéli, nem szenvedheti a magyart. A színmagyar vidéken a bolti eladó már nem veszi a fáradságot, hogy a vásárló nyelvén is tudjon. Történészek nem ismerik a források nyelvét, idegenvezetők nem tudnak idegent vezetni magyarul, útbaigazító informátorok nem informálhatnak stb. /Sebestyén Mihály: Vonzóvá lenni... ? = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./

Egyes barátaink Budapestre, a Kossuth térre hívnak, mert „most van évadja a szarvasok bőgésének odaát a közélet terein”, „fel kell öltöznünk legszebb Árpi-sávos zsávolyruhánkba, a hideg és a vízágyúk, festékszórók ellen. ” Ott kell lennünk majd a temetőben, a 301-es parcellánál, „hogy gyűlölködhessünk, hóhérozzunk, gyalázkodhassunk teljes erőnkből. ” Ha a Kossuth térről hiányzunk, „megharagszik a kis termetű vezérhím”, megorrolnak majd reánk „a független jogászok”, a hajléktalanok. /Sebestyén Mihály: Tanácstalanul az őszben. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 25./