Kötet Bernádyról, Marosvásárhely egykori polgármesteréről
Közel hatszáz oldalas kötet jelent meg dr. Bernády Györgyről, Marosvásárhely egykori városépítő polgármesteréről. A nyolc szerző Bernády életének különböző korszakait, tevékenységeit, politikai szerepvállalásait, családi életét kutatta és tárta a nyilvánosság elé. A kötetet a Bernády Házban mutatták be a szerzők jelenlétében.
Közös munka eredményeként született meg a kötet, amely mérföldkő lesz a következő nemzedékek számára, amik majd Bernády György és Marosvásárhely története iránt érdeklődnek – mondta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke a könyvbemutatón. Nagy Miklós Kund, nem csak házigazdaként, de mint a kötet egyik szerzője és társszerkesztője szólt az egybegyűltekhez, ünnepnek nevezve az eseményt, hiszen fontos a marosvásárhelyieknek, de nem csak nekik, hogy egy olyan, nagy volumenű kiadvány látott napvilágot, amely mindenre kiterjed, ami Bernády György életét illeti.
A kötetet Pál-Antal Sándor akadémikus koordinálta, illetve Fodor Jánossal és Nagy Miklós Kunddal szerkesztette. A szerzők: György V. Imola, Józsa András, László Lóránd, Pál Judit, Sebestyén Mihály, Nagy Miklós Kund, Pál-Antal Sándor és Fodor János. A műszaki szerkesztő András Gabriella és Bálint Hajnal volt, a címlap grafikáját Datu Victor képzőművész készítette, a kötetben szereplő fotók elsősorban Plájás Istvánnak köszönhetőek. A szöveget Szőcs Katalin gondozta, a mutatókat Pál-Antal Judit készítette.
Arról, hogy hogyan jött létre a könyv, Pál-Antal Sándor elmondta, négy évvel ezelőtt merült fel az ötlet, Nagy Miklós Kund kérte, ajánljon fiatal történészeket, akik írnának Bernádyról, aztán újabb megkeresés következett, amikor elvállalta a koordinátor szerepét, majd egy megbeszélés, amelyen annyi ötlet és javaslat elhangzott, hogy azokból akár öt-hat kötet is létrejöhetett volna. Fokozatosan alakult ki a szerzői csapat, szinte valamennyien már korábban is foglalkoztak Bernádyval, kutatásokat végeztek tevékenységével, életével kapcsolatosan. A feldolgozott témák között találjuk Bernády és családjának történetét, amelyet a nemrég elhunyt Józsa András írta meg, a politikai karrierjének kezdeteit (1889-1900) Fodor János kutatta, ahogyan a Bernády Országos Magyar Pártban betöltött szerepét, vagy 1930-1933 között a Magyar Polgári Demokratikus Blokk és Bernády kapcsolatát is ő kutatta.
György V. Imolát az érdekelte, hogy hogyan viszonyultak Bernádyhoz a kortársai, illetve hogyan emlékezett rá az utókor 1940-1989 között, és hogyan alakult a kultusza 1990 után. Sebestyén Mihály azt a korszakát vett górcső alá az egykori polgármesternek, amely az újrakezdésé volt, Pál-Antal Sándor a polgármesterről, mint városfejlesztőről írt, László Lóránd pedig Bernádyról, a rendőrparancsnokról. Nagy Miklós Kund azt kutatta, hogy milyen irodalmi munkásság jellemezte Bernádyt, milyen könyvek sorakoztak a könyvtárában, miket olvasott, ha egyáltalán maradt ideje olvasni.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Csütörtöki kimenő
Európai romok között
J. Gauck német szövetségi elnök felkereste Nagydisznódot az államelnök társaságában. Vajon mit akartak nekimegmutatni? A hiányt vagy a szépen kiglancolt főteret? A település összes szász lakója valószínűleg kisereglett látni egyszerre két (német) államfőt. Nem optikai csalódás és nem is az NDK pártfőtitkára vagy az államtanács elnöke. Közülük az egyik csak a magánéletben beszél(het) németül, vagy még akkor sem. Utoljára huzamosan a fizikaórákon tehette, midőn még tanár vala.
Szépnek, rendezettnek, gondozottnak, minta műemlék városnak tűnik, s valószínűleg öröm ránézni és nosztalgikusan arra gondolni, mit hagytak itt különféle kényszerek hatására az egykori szorgalmas takácsok, kereskedők, mesteremberek, sörgyárosok és fogyasztók, tanárok, muzsikusok, írástudó szántóvetők.
Ez a látogatás rögtön egy másik látogatást juttat eszembe. Távolról sem magas rangú, egyáltalán nem került amédia kereszttüzébe. Egy vasárnap reggel kb. három tucat érdeklődő, kíváncsi, múltat szerető ember kerekedett fel a Borsos Tamás történészkör biztatására, és Beszterce megyébe szállt ki. Végtére is a szomszédos közigazgatási régióban valaha szászok (is) laktak, akik nagy része még 1944-ben kénytelen volt elhagyni 800 év után hazáját és szerencsét próbálni másutt, a nyugati hazákban.
Itt maradtak építészeti emlékeik. Lassan már csak papíron. Mindent besző az enyészet, az emberi nemtörődömség, az új gazda gőgje és megvetése a másság iránt, a jó és türelmes nép metabolizmusa, szemétdobáló kedve és szabadsága maradandó nyomokat hagyott. Sivár romok fogadtak a legtöbb helyen, vagy kongó üresség. Holott az épületeknek egykor, 944 után más hivatást adott az új tulaj, a szászok, az evangélikus egyház örökébe lépő Bizánc és dákórómaiság vagy a szocializmus.
Ide bezzeg senkit sem hoznak, ezeket a csodálatos gótikus vagy barokk romokat, tornyokat, falakat, beomlottboltíveket, szemétkupacot – az örökséget átvevő község anyagi életének keresztmetszetét nyújtja, az erkölcsiről nem is szólva – nem szokták mutogatni. Elég, ha az országútról a víkendre siető besztercei polgár rápillant, és máris továbbhajt kiszsolnai hétvégi házába. Azaz mégis megáll egy percre, hogy megcsodálja azt a parkot – csupa beton és játszótér mászókákkal és csúszókákkal –, amely a zsolnai romtemplom alatt húzódik. EU-támogatással készült el, hirdeti egy olyan kék-fehér Regio tábla, nem kevesebb, mint 64 ezer euróért. Az önkormányzat hozzájárulása nemnulla, a tábla kiírásával ellentétben. Ők járultak hozzá, hogy a 14. században megalapozott templom romtemplommá váljon, ellenben a szomszédságban felépüljön a vadonatúj ortodox istenlaka, amelyhez hivalkodó diadalút vezet az istenfélő (műemlékmegvető) lakosok számára. Az egykori szász templom – ahhoz képest, ahogyan a wikipedián fest – még rosszabb és romosabb, hiszen állaga napról napra romlik, a 64 ezer euró pedig vígan szemberöhögi a műemlék… emlékét.
S ha csak ez lenne az egyetlen… Néhány kilométerrel odébb széthulló állapotban található a vermesi templom. Bemenni már senki sem mert. Itt már csak a recsegő-ropogó harmincéves (?) állványok és a kullancsdús aljnövényzet tartja össze, takarja el a haldoklást. Fényképeink és sajnálatunk illusztrálja az enyészet szépharapásait, hódítását. Lekencén az evangélikus templomot a reformátusok vették át, számuk fogyatkozóban. Ők bizonyos, hogy nem fognak egyhamar új templomot építeni.
Tudom, egy híradás nem elég. De ha nem is beszélünk róla, semmi sem fog történni. Talán felfigyel valaki erre, a műemlékvédelem tesz valamit. Vagy az angol dinasztia tagjai – akik szerencsére sokan vannak, és figyelnek Kelet-Európára. (Brexit ide vagy oda.)
Ha monarchiák pénze, törődése, érdeklődése a megoldás erre (Hohenzollernéktől hiába várnók, ők az ortodoxiabajnokai lettek, midőn letették államvezetői rációból a lutheránus vallást), akkor szólni kellene a svédek, norvégok és dánok királyának – azok is lutheránusok –, szólni kellene végre Németországnak, hogy ezek a romok az ő európaiságuknak is része, öröksége. Talán akkor a menekültek mellett – akiktől ezek a romok és a hozzájuk fűződő történelem oly távol áll, mint közafgántól az Anyám tyúkja – erre akadna némi kis gyorssegély (vagy több, mint eddig). Ugyanis Beszterce megye (és nem csak) ezeknek hanyag gazdája. Legalább állagmegőrzést várunk a helyiektől.
Sebestyén Mihály
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató Marosszentgyörgyön
A Kanadában élő marosszentgyörgyi Máriaffy grófi család leszármazottjai is jelen lesznek azon a könyvbemutatón, amelyet kedden délben 12 órakor tartanak a helyi katolikus plébánia tanácstermében. Az öreg tölgyfák árnyékában című könyvet Nemes Gyula állította össze, a 17 szerző szakírása pedig érdekesebbnél érdekesebb történelmi pillanatokat és személyeket mutat be Marosszentgyörgy község életéből, köztük épp a Máriaffy családot is. A több mint egy éve készülő kötetet Spielmann Sebestyén Mihály történész mutatja be. A könyv kiadását teljes mértékben a helyi polgármesteri hivatal támogatta.
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhely Bethlen Gábor korában – elkezdődött a jubileumi rendezvénysorozat
Marosvásárhely szabad királyi város fennállásának 400. évfordulója alkalmából jubileumi rendezvénysorozatot szervez a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület. Ennek jegyében történelmi előadásokat, ifjúsági vetélkedőket, fotókiállítást rendeznek október és november folyamán, illetve egy zárórendezvény is lesz decemberben.
A jubileumi rendezvénysorozat első előadására csütörtök este került sor a vármúzeumban, ahol Bethlen Gábor és Marosvásárhely kapcsolata volt a téma. Sebestyén Mihály történész azokra a hétköznapi eseményekre világított rá, amelyek Bethlen kiváltságlevele nyomán következtek be a városban. A 49 évet élt fejedelem hétszer látogatta meg Marosvásárhelyt. Mikor idelátogatott vagy a város legelőkelőbb kőházában, a Köpeczi házban szállt meg, vagy a Nagy-Szabó János-féle házban. A mai plébánia épülete akkoriban a városbíró háza volt.
Bethlen korában a város ritkán „katonáskodott”, ugyanis a fejedelem fontosabbnak tartotta, hogy inkább a hadi készültséghez szükséges eszközöket – csizmát, fegyvert, lószerszámot, ruhaneműt – készíttesse el a helyi mesteremberekkel, minthogy hadba szólítsa őket. Ez a városnak is egyfajta gazdasági fellendülést jelentett, mint ahogy az is, hogy az eléje terjesztett céhszabályokat átnézette kancelláriájával és jóváhagyását adta, így ezek a testületek privilegizált céhekké váltak, olykor kereskedelmi előjoggal is rendelkeztek. Ez nagyban segítette a város fejlődését, a termelés hatékonyságát és a kereskedelmi élet élénkülését.
Sebestény Mihály felhívta a figyelmet, hogy Bethlen Gábor engedélyezte, hogy a városi tanács fogadjon be idegen kereskedőket, például örményeket, akik a nagybani, vagyis a távolsági kereskedelemben voltak érdekeltek. Bethlen Gábor másik nagy erénye a kultúra támogatása volt. Elsősorban arról az anyagi támogatásról volt szó, amit országgyűlési határozattal folyamatosan adott a városnak, arra serkentve a nemeseket is, hogy a fejedelem példáját kövessék és a birtokaikon beszedett dézsma (tized) egy részét a Scola particula, a későbbi Református Kollégium javára fordítsák.
A bor-dézsmából származó italt a kollégium diákjai „elkorcsmálták”, azaz eladták korcsmáknak, csapszékeknek, a bevételből könyveket vásároltak, így gyarapították a kollégium könyvtárát. Bethlen Gábor továbbá rektort küldött a kollégiumnak, akit a saját végzettjeiből válaszott ki, azokból a diákokból, akik az általa szerzett külföldi ösztöndíjak kedvezményezettjei voltak és Heidelbergben, Genfben, Bázelben tanulhattak.
A bor, amit Bethlen a várostól rendelt a táborába, egyrészt serkentő eszköz volt a harcosok számára, másrészt érzéstelenítés hiányában a sebesültet leitatták, a harctéri sebészek csak ezt követően fogtak hozzá a műtéthez. Marosvásárhely azért is nyerte el a szabad királyi városi rangot, mert abban a korban a székelyföldi városok közül a legdinamikusabban fejlődött – mondta az előadó.
A jubileumi sorozat következő rendezvényén Rákóczi Ferenc korát ismerteti Tamási Zsolt, majd a Teleki és a Toldalagi családról lesz előadás, a barokk korról, a barokk építészetről, a 20. századi városiasodásról, Bernády György koráról esik szó, ugyanakkor Marosvásárhely története a két világháború között, az ötven év ipari fejlődése is szerepel az előadások között.
Az ifjúsági vetélkedőn Marosvásárhely történelméhez kapcsolódó kérdésekre kell választ adniuk a diákoknak, a fotókiállítás pedig a régi Vásárhelyt és a jelenkorit mutatja be, párhuzamot vonva a múlt és a jelen között – mondta érdeklődésünkre Náznán B. Olga, a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnöke.
Antal Erika maszol.ro

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A forradalom visszhangja a megyeszékhelyen
(Folytatás az október 21-i lapszámból)
1956. október 23-án este és 24-én reggel a rádióból értesült a város lakossága a budapesti események kezdetéről, amely széles körű visszhangot váltott ki országszerte, különösen a magyarlakta vidékeken, így a Székelyföldet magába foglaló Magyar Autonóm Tartományban is. Akkor – az 1956. februári népszámlálás adatai szerint – Marosvásárhely tipikus magyar jellegű erdélyi város volt, ahol a lakosság 73,7%-a magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A magyar beszéd nem csak a magánszférát, hanem a közhivatalokat is uralta, kivéve a hadsereget és bizonyos mértékben a milíciát (rendőr- csendőrséget).
A magyarországi forradalom híre futótűzként terjedt el a tartomány székhelyén élő lakosság körében – ahol elég jelentős számú rádióvevő készülékkel rendelkező család élt –, hiszen a hírek elsősorban a rádió hullámhosszán jutottak el hozzájuk. Az eseményeket általános szimpátiamegnyilvánulás követte. Az emberek sokaságában – értelmiségiekben, egyszerű dolgozókban – felcsillant a változás reménye, a forradalomnak Erdélyre, főként erre a vidékre történő kiterjedése, a kommunista rendszer bukása és a szovjet csapatok nyugati segítséggel való kiűzése.
A helyi és központi magyar sajtóban csak október 25-én láttak napvilágot az első, külföldi eseményeket ismertető tudósítások között a magyarországi vonatkozásúak is, de amelyekből már sejteni lehetett, hogy ott rendkívüli események történtek. A Vörös Zászló október 25-i számában A Magyar Dolgozók Központi Vezetősége plenáris ülésének a határozata című rövid tájékoztató olvasható, egy sokat sejtető alcímmel: A Magyar Népköztársaság dolgozói mélységesen elítélik az ellenforradalmi bandák akcióit. A következő napi külföldi hírekben Kádár János első titkárrá választásáról értesülünk. Csak az október 27-i számban olvasható – most már nem az utolsó oldalon található külföldi hírek között, hanem a másodikon – a "rend helyreállításáról Budapesten" szóló tájékoztató. És csak az október 30-i számban kerül az első oldalra egy hosszabb cikk. Ennek címe: A magyar nép szétzúzza az ellenforradalmi kalandot, amely tulajdonképpen a román kommunista párt állásfoglalását összegző, a Scînteiában azelőtt két nappal megjelent szöveg magyar változata volt.1 A magyar nyelvű újságok hangneme, akárcsak a román nyelvűeké, mindvégig forradalomellenes, hiszen a román kommunista párt szócsövei voltak.
A Román Munkáspárt Politikai Bizottságának október 24-én délután tartott ülésén elfogadnak egy átfogó intézkedési tervet, amelyet Marosvásárhelyen is életbe léptettek. Intézkednek az állami rádió műsorának a feljavításáról, a sajtópropaganda fokozásáról, a hírek, a levelezés és a magyarországi nyomtatványok teljes körű cenzúrázásáról, az állambiztonsági és a
fegyveres erők készenlétbe helyezéséről, az állami intézmények, üzemek, gyárak és pártszékházak fegyveres őrzéséről és a párt állásfoglalásának minden szinten való ismertetéséről. Már akkor intézkedtek arról, hogy a Securitate kellő óvatossággal kezdje meg az ellenforradalmi elemek összeszedését és letartóztatását.2 Fazekas Jánost3 pedig a párthatározatok életbe léptetésére kormánybiztosi jogkörrel Marosvásárhelyre küldik.
A forradalom hírének marosvásárhelyi fogadtatásáról, visszhangjáról a központi hatóságok is azonnal értesültek, hiszen a Román Munkáspárt egyik október 26-i központi közleménye már arról számolt be, hogy: "a Magyar Autonóm Tartomány központjában, Marosvásárhelyen [...] az ellenséges elemek továbbra is nyilvánosan mutatkoznak, dicsőítve a Magyar Népköztársaságbeli eseményeket vagy erőszakra buzdítva."4 Az sem volt titok a központi
szervek előtt, hogy a városban az emberek nyíltan hangot adnak elégedetlenségüknek és szolidarizálnak a magyar forradalommal.
Október 30-án Kovács Mihály5 alezredes, a Securitate marosvásárhelyi székhelyű tartományi szerveinek parancsnoka átfogó jelentésben összegzi a kialakult helyzetet. Jelenti, hogy az elmúlt napokban a román polgári elemek körében erőteljes
szervezkedés tapasztalható (utalás a három nappal később letartóztatott Faliboga-csoportra), nyugállományú katonatisztek, egykori légionáriusok kiáltványt szerkesztettek, melyben a népet arra szólítják fel, hogy fegyveresen döntse meg az RNK államrendjét. A lakosság körében sokan kifejezték rokonszenvüket a magyarországi eseményekkel, és hangoztatva remélik, hogy hasonló változásokra kerül sor Romániában is. A fiatalok, egyetemi hallgatók, középiskolások tartományszerte kiáltványokban követelik, hogy a tantervből töröljék az orosz nyelvet és a marxizmust-leninizmust, sőt néhol a román nyelvet is. Ittas emberek nyíltan szidalmazzák az államhatalom szerveit stb.6
A forradalom napjaiban aktivizálódott egy – marosvásárhelyi központú – széles körű hálózattal rendelkező ún. Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul National de Eliberare) nevű, titkos román szervezet. Vezetője Ioan Faliboga moldvai származású tanító, aki akkor a tartományi néptanács egyik osztályvezetője volt. Faliboga vallomása szerint szándékában állt a Fel-
szabadító Bizottságnak alárendelt magyar szervezet megalakítása is, amely egy központi kormányzattal rendelkező független Erdélyben svájci minta szerint működött volna. A leendő kormány tagjai közé soroltak két magyar személyt is, Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnököket. A tartomány határain túlra is kiterjedt szervezkedést azonban, már akcióba lépése előtt, november 2-án felszámolták. Tagjainak többségét – beszervezett besúgók segítségével – már akkor letartóztatták, a többieket a következő napokban. Az országos hírűvé vált akció során letartóztatottak közül 70 személyt bíróság elé állítottak és elítéltek.7
A Securitate által letartóztatott és elítélt személyek csak kis részét képezik azoknak, akik a forradalom mellett foglaltak valamilyen formában állást. A forradalom győzelmében nyíltan vagy titkon bízók, annak kiterjedését remélők és a kommunista rendszer bukását várók száma sokkal kiterjedtebb volt.
(Folytatjuk)
1 Vörös Zászló, 1956. október 25-30-i számai.
2 SEBESTYÉN MIHÁLY: Időtár IV. Marosvásárhely történeti kronológiája 1945-1989. Mentor Kiadó-Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2014, 96.
3 Fazekas János (1926-2004) kommunista politikus. 1945-től párttag, 1945-1948 között az Ifjúmunkás Szövetségnél tevékenykedett, 1949-1954 között az IMSZ Központi Vezetőségének tagja, 1954-1956 között a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének egyik titkára, 1956 januárjától a Nemzetiségi Bizottság felelőse.1961-1965 között élelmiszeripari miniszter, 1965-1975 között minisztertanácsi elnökhelyettes, 1974-1980 között belkereskedelmi miniszter. 1982-től mellőzték a nemzetiségi kérdésben vallott elvei miatt.
4 RETEGAN, MIHAI: A román kommunizmus és az 1956-os magyar és lengyel válság. In: 1956. Évkönyv 1996/1997. Budapest, 1956-os Intézet. 1997, 135.
5 Kovács Mihály, állambiztonsági tiszt, 1956-ban alezredes, 1952-1961 között a Magyar Autonóm Tartomány állambiztonsági szerveinek parancsnoka.
6 SEBESTYÉN 2014, 97-98.
7 PÁL-ANTAL SÁNDOR: Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006, 54-59.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Nem hiányozhatott a meglepetés a könyvvásár megnyitójáról
Vizi Imre dalával és a Szőke István koreográfus által összeállított, a Színház téren előadott tánccal nyitotta meg kapuit csütörtök délelőtt a 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
A rövid zenés-táncos műsort követő percekben megtelt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnoka, ahol 41 stand kínálta könyveit, sok esetben erre az időpontra időzített, frissen megjelent kiadványait. Mint minden évben, az idén is kiválasztották azokat a köteteket, amelyek elnyerték a Szép Könyv díját.
Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, bár a díjat a szombat esti gálaműsoron fogják átadni, elárulja, hogy a díjazott a Bookart kiadó két kötete. A szépirodalom, illetve a gyerekkönyv kategóriában meghirdetett díjat Márton Evelin Szalamandrák éjszakája, valamint Fekete Vince Az a nagy-nagy kékség című kötete nyerte el.
A dedikálások 11 órakor már elkezdődtek, az előcsarnok emeletén, a főpáholy előtti galérián berendezett Irodalmi Kávéház asztalainál Vida Gábor, Lokodi Imre és Sebestyén Mihály látta el kézjegyével saját köteteit, és beszélgetett az érdeklődőkkel. Ugyanott mutatkozott be a Magvető Kiadó is, amely első alkalommal vesz részt a marosvásárhelyi könyves eseményen. Balázs Imre József és Nyáry Krisztián arról beszélgetett, hogy oktatható-e a magyar irodalom. A Szilágyi Domokos teremben a Pont kiadó és a Kulcslyuk Könyvesbolt közös szervezésében a mesékről és mesemondókról beszélgetett a jelenlevő szülőkkel, pedagógusokkal Kádár Annamária és Szávai Ilona.
Péntek délelőtt 10 órakor nyitja kapuját a vásár. A Látó folyóirat standjánál Tamás Dénes kezdi a dedikálást, majd Tamás Kincsővel, Márton Evelinnel, Jánk Károllyal, Szakács István Péterrel lehet dedikáltatni és beszélgetni. Déli 12-kor a G-Caféban a Látó Irodalmi Játékok rendezvényén az Elsőkönyvesek délutánjára kerül sor, ahol Tamás Dénessel Láng Zsolt beszélget.
A könyvvásár szervezői nagy hangsúlyt fektetnek a gyerekprogramokra is, a Nemzeti Színház klubtermében gyerekkönyv-bemutatók, mesepedagógiai foglalkozások, papírszínház, beszélgetések, mesemondás, olvasóklub várja a legkisebbeket, nagyobbakat.
Erdély legnagyobb könyves szemléjének is nevezett esemény szombaton egész nap, míg vasárnap délután 2 óráig tart.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Legújabb értekezéseiket ismertették a helytörténészek
Egész napos helytörténeti konferencián ismertették Marosvásárhely és Maros megye múltjára vonatkozó kutatásaik eredményeit a történészek szombaton a Kultúrpalotában.
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben címmel az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi szervezete és a Borsos Tamás Egyesület által megszervezett rendezvény célja a helytörténeti kutatások bemutatása volt – foglalta össze az értekezlet lényegét a nap végén Pál-Antal Sándor, rámutatva arra, hogy a szakmabeliek és az érdeklődők megismerhették a település és a régió múltjára vonatkozó legújabb feltárások, kutatások eredményét, gazdagítva ez által is az eddigi ismeretanyagot.
Tizennégy előadó mutatta be munkáját, kilencen közülük marosvásárhelyiek, ketten budapestiek, hárman a régióból érkeztek. Kutatásaik témája a székely szimbólumoktól kezdve a marosvásárhelyi pecséteken, a 18. századi oktatásügyi reformtörekvéseken és a Borsos-hagyatékon át a marosszéki forradalmár, Jeney József honvéd őrnagy életútján keresztül egészen a 20. századi eseményekig terjedtek. Sok még a kutatnivaló – hangsúlyozta Pál-Antal Sándor, hozzátéve, hogy a címer- és pecséttörténetek is nagy érdeklődést váltottak ki a történészekből, de különlegesnek számított a tűzoltótörténet is, amely külön színfoltja volt a tanácskozásnak.
Szekeres Attila István, Erdély jeles heraldikusa a marosvécsi református templom címereiről értekezett, Simon Zsolt újabb adatokat közölt a marosvásárhelyi pecsétekről, Mihály János a régi székely szimbólumokat ismertette Marosvásárhely címerében.
Az első világháború, annak Erdélyre, de főleg a Székelyföldre és Marosvásárhelyre gyakorolt hatása sok kutatót foglalkoztat. Pál-Antal Sándor az 1916-os menekülés marosvásárhelyi viszonyait mutatta be, míg Garda Dezső az 1916. augusztus 27-ei román katonai támadásról beszélt a Gyergyói-medencében. Tamási Zsolt az 1913-as zsinat szerepét ismertette az erdélyi katolikus egyházmegyében, Petelei Klára a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltóegylet történetét. Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi zsidó közösség 1945 és 1948 közötti életéről beszélt, Lázok Klára a Teleki–Bolyai Könyvtár hétköznapjairól az 1950-es években.
Az elhangzott dolgozatokat nyomtatott formában is szeretnék közzé tenni a szervezők, hogy a szakma és az érdeklődő olvasók számára is elérhetők legyenek.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Sepsiszentgyörgyiek előadása Marosvásárhelyen (A Magyar Tudomány Napja Erdélyben)
Két sepsiszentgyörgyi előadója volt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) által 15. alkalommal meghirdetett Magyar Tudomány Napja Erdélyben című fórum marosvásárhelyi rendezvényének, amelyet múlt szombaton tartottak a Kultúrpalotában. A Marosvásárhely és a Maros megyei magyarság történetéből tematikájú, az EME helyi fiókja és a Boros Tamás Egyesület által szervezett konferencián hat helybeli és nyolc idegen (Budapest, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós) előadó osztotta meg kutatási eredményeit.
Sepsiszentgyörgyről Boér Máté, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri képzős hallgatója és Szekeres Attila István heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke vett részt az eseményen. Előbbi Kovásznai Sándor, a marosvásárhelyi kollégium professzora egy Cicero- és egy Cellarius-fordítását elemezte akképp, hogy leszűrt belőlük egy olyan oktatási koncepciót, amely világosan eltér mind az Erdély-szintű oktatásügyi reformtervezetet (Norma Regia) védő katolikus, mind az azt támadó református állásponttól. Szekeres Attila István Címerek a marosvécsi református templomban című előadásában bemutatta a patrónus magyargyerőmonostori Kemény család tagjai emlékére állított címeres táblákat, a szószéket és az orgonakarzatot díszítő címereket. A Kemény család több címere mellett megjelenik a vajai Vajay, kisrédei Rhédey, hadadi Wesselényi, cegei Wass és homoródszentpáli Szentpáli család címere. Ugyanakkor a Kemény-kastélyban megmaradt egyetlen címert, Kendi Ferenc erdélyi vajda 1555-ből származó emléktábláját is bemutatta. A konferencián szó volt még Marosvásárhely jelképeiről (Mihály János, Simon Zsolt), a Borsos-hagyatékról (Rüsz-Fogarasi Enikő), Jeney József honvéd őrnagy életútjáról (Süli Attila), Dósa Elek marosvásárhelyi jogtudorról (Somogyi Gréta), a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltóegyletről (Petelei Klára), a búzaházi nyomdáról (Nemes Gyula), az 1913-as erdélyi katolikus zsinatot előkészítő marosi esperesi kerület koronagyűléséről (Tamási Zsolt), az 1916-os román betörésről (Pál-Antal Sándor, Garda Dezső), a marosvásárhelyi zsidók 1945–1948 közötti helyzetéről (Sebestyén Mihály), a marosvásárhelyi tudományos könyvtárakról (Lázok Klára). (M. I.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kettős könyvbemutató a Bernády Házban Időtár és Penelopé
Kettős könyvbemutatónak adott otthont hétfőn délután a Bernády Ház. Sebestyén Mihály két új, a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvének ismertetésére került sor telt házas közönség jelenlétében: a szerző Marosvásárhely történeti kronológiájának sorozatzáró, Időtár V/2. című munkájáról, valamint a Penelopé ruhája című, az erdélyi zsidóság történetéről szóló tanulmánykötetéről hallhattak az érdeklődők. A megjelenteket ifj. Király István üdvözölte, sorrendben elsőként pedig az Időtárról esett szó: Sebestyén Mihályt a kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes kérdezte.
– Az Időtár sorozat utolsó, állítólag befejező kötetéről van szó, a másik kettő is igencsak fontos és tartalmas kiadvány. Keresztelő vagy búcsúztató-e ez? – Erre igazából nincs jó kifejezés, az idő végtelen folyamat – válaszolta Sebestyén Mihály. – A sorozatot valahol le kellett zárni, most ezt tekintem befejező kötetnek. Általa azon adatokat pótolom, amik az előzőekből hiányoznak. A kiadó két részre tagolta a kötetet: az időhatár a 19-20. század fordulója, a záró évszám pedig 1944. A kutatások időközben sokat haladtak előre, számos új részlet kiderült. Fontosnak tartottam, hogy az első világháború éveit megosszam – azért, hogy az olvasó tudjon arról, ami száz évvel ezelőtt e városban történt. Sokak számára végzetes időszak volt ez. A második világháborút megelőző esztendők is fontosak számomra. Vakarcs Szilárd szerzett egy listát azon üzletekről, amelyeket zsidó tulajdonosaik miatt bezártak – ez a lista azért fontos, mert általa pontosan felmérhetjük, hogy hány zsidó tulajdonban lévő üzlet volt Marosvásárhelyen. – Ez egy pótkötet – ezeken az éveken már végigfutottunk, de egy csomó adat kimaradt az előző könyvekből. Az Időtár nagyon fontos része a helyi tudományos kiadványoknak. 2009-ben jelent meg az első rész, azóta megkerülhetetlenné vált a sorozat, amely Marosvásárhely és Erdély történetéről ma is használt adatokat tár fel. A kötetnek van egy nagyon hasznos bibliográfiája is, amely azt is jelzi, hogy a Sebestyén Mihály és mások által a Népújságban közölt helytörténeti cikkek mennyire fontosak: az említett bibliográfiába is bekerültek. – Számomra az volt fontos, hogy a város lakosságát arányosan szerepeltessem a kötetben. Vásárhely esetében nem lehet csak egy etnikumról beszélni. E tekintetben bőséges forrásunk van. Viszonylag örömteli, hogy megújult a kisebbségkutatás ezen iránya. Immár vannak e folyamatnak tanulmányozói Marosvásárhelytől Amerikáig. Amikor az embert egy nemzetiségre ítélik, kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a származásával. Ma már ott tartunk, hogy az összefoglalók mellett léteznek részkutatások is, amelyek keretében újabb és újabb eredményekkel próbálkozunk, olyan adatokkal, amelyek kiegészítik a képünket arról, hogy mi is történt valójában. Ebben a kötetben, azon intézkedések mellett, amelyek egy polgári diktatúrába hajló rendszerben megszülettek, azt is megmutattam, ami a közösségen belül történt. Ami az Időtár felhasználását illeti, az a kutatóra van bízva, nem szoktam megnézni, hogy hányan idéztek tőlem. A bibliográfiával kapcsolatban pedig megjegyezném, hogy nagyon érezzük egy állandó marosvásárhelyi helytörténeti kiadvány hiányát. A Népújság a maga efemer voltában e tekintetben nem elég időtálló. Nagyszerű ugyan, hogy a lap megengedi magának, hogy publikáljon ilyen jellegű cikkeket, de ennél több kellene. Valószínűleg nincsen rá pénz, mert szerkesztő akadna. A többi megyei lapban ilyenszerű cikksorozat nincs is. A Népújság ebben élen jár.
Káli Király István a Penelopé ruhája című kötettel kapcsolatosan szólalt fel, illetve kérdezte a szerzőt. – A Penelopé ruhája című kiadvány a Nyúlgát az idő ellen című, a polcokról régen elfogyott kötet újrakiadása. Az eredeti szövegből kiemeltünk és hozzá is tettünk – így született a Penelopé ruhája című könyv. Az eredeti tanulmánykötetet Sebestyén Mihály teljesen át- szerkesztette, és e munka közben rájött, hogy a tanulmányok nem elégségesek ahhoz, hogy az olvasó rátaláljon erre a témára. Lelkiséget kell belevinni: ezért folyamodott az esszéíráshoz. Miért találtad fontosnak a kötet lelki magját adó esszésorozatot? – Amit a tanulmányokban elmesélek, az maga a puszta történelem, amelyben események, helyszínek vannak, ahol a magyar társadalom hozzáállása volt fontos számomra. Ehhez képest az, amit most hozzá- tettem, a példaszerű illusztráció. Miként látszik ez a nagy történelem abban a világban, amely számunkra fontos, hogyan tükröződik mindez az én családi múltamban? Hiszen a családtörténeti vonatkozások általában rímelnek a nagy történelemmel. Az embert, az emberi vonatkozásokat is meg akartam mutatni. Mindenkinek ott vannak ezek a történetek az életében, és ezeket le lehet írni. Ezen leírt történetek pedig Erdély történetéről fognak szólni, és ez okból igencsak számottevőek. Fontos, hogy ezen emberek emlékezete át- húzódjon a huszadik századra. A kérdés, amit a kötetben boncolgatok, leginkább azt feszegeti, hogy milyen volt az egykori erdélyi zsidóság? Nem voltak kiváló elmék, egyszerű emberek voltak, akik együtt éltek a többiekkel. A személyes történelmen keresztül kap hitelt az általános történelem, illetve a családi történelmen keresztül léphetünk be a nagy történelembe. – A kiegyezés után lehetségessé vált a zsidóság emancipációja, az a kérelme, hogy ismerjék el őket magyarnak, 1989 után pedig te mondtad: most már magyar vagyok. Mi történt Jókai és ‘89 között? – 1895-öt követően, amikor a vallás tekintetében is elismerték őket, az emancipáció jogilag sikeresnek számított. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában szocializálódott a saját családom is, amelynek első nyomaira 1774-ben bukkantam – ekkor már itt éltek Marosvásárhely mellett, Várhegyen. A család ezen része azóta is hihetetlenül keveset mozgott. Az apám családja Galíciából jött, és a Mezőségen telepedtek le, nagyapám a földreformig bérlő volt az Ugron családnál. A földreformot követően szinte mindenét elvesztette, azóta a család nagy része Vásárhelyen él. A nagyapám szerény és viszonylag megbecsült kereskedőként élt itt, még a nevét sem írta ki az üzletre. 59 éves korában Auschwitzban halt meg, nagyanyámmal együtt. Apám orvos lett, majd Marosvásárhelyen egyetemi tanár. Büntetésből orvostörténésznek tették, ami mindig is szeretett volna lenni. Az öcsémmel együtt úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, kik vagyunk, és számomra a magyar írás teljesen természetes volt. Elsőéves koromban kezdtem el publikálni – akkor Bodor Pál volt a Gaál Gábor Kör körvezetője. Természetes volt, hogy magyar körben, magyar emberekkel dolgozom. Ami pedig 1989-et illeti: az akkori euforikus hangulatban, december 24-én este Gálfalvi György az RMDSZ alakuló gyűlésére hívott, és kihangsúlyozta: rám van szükség. Ekkor éreztem igazán, hogy magyar vagyok. Ami pedig a kisebbségi helyzetet illeti, ennek velejárója, hogy rossz időkben van jogvesztés, jobb időkben pedig jogbővítés. Mi nem vagyunk már számottevő ki- sebbség: néprajzi kuriózummá lettünk. A Penelopé ruhájának folyamatos szövése pedig amiatt van, hogy vannak emberek, akikben nagy a sikertelenség, és ezért mindig okolnak valakit – mondta a számos, részletgazdag történetben bővelkedő beszélgetéssorán Sebestyén Mihály.
Káli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

Áll a bál az RMDSZ-es sajtónál
Petíció indult hétfőn a Progress Alapítvány által kiadott Erdélyi Riport portál megszüntetése ellen. Nem ez az egyetlen újdonság az RMDSZ-es sajtó háza táján: menesztették a szintén a Progress által kiadott Maszol.ro portáltól többek között Ágoston Hugó vezető publicistát, ugyanakkor Nagy-Debreczeni Hajnal már nem Kelemen Hunor szövetségi elnök sajtótanácsosa, hanem a Progress vezetője.
Érdekes változások mentek végbe az elmúlt időszakban az RMDSZ-közeli médiában, de váltás történt a szövetségi elnök közvetlen környezetében is sajtóvonalon. Az Erdélyi Riport szerkesztősége december 29-én közzétett nyilatkozatában hozta nyilvánosságra, hogy kiadója, a kolozsvári Progress Alapítvány 2017. január 1-jétől anyagi okok miatt meghatározatlan időre szünetelteti a portál működtetését, a munkatársakkal pedig szerződést bont.
A karácsony előtt közölt döntés nyomán a részben Nagyváradon szerkesztett portál stábja arra kérte az RMDSZ által működtetett alapítványt, hogy a jogok átadásával, jelképes eladásával adjon lehetőséget számukra a 14 évnyi munka folytatására új befektetők, támogatók bevonásával. Az Erdélyi Riport 2002 őszén hetilap formájában jött létre Nagyváradon a Scripta Rt. kiadó gondozásában, alapítói közül ma Simon Judit és Szűcs László dolgozik a lapnál. 2009 tavaszán a Riport Kiadó Kft. vette át a lapot, később a Kós Károly Alapítvány, majd a nyomtatott változat megszűnése után a Progress Alapítvány adminisztrálta.
A szerkesztőség úgy véli, olyan érveket, kulturális értékeket – például számos témában közölt riportsorozat – tudnak felsorakoztatni létjogosultságuk mellett, amelyek szerintük minden bizonnyal elkerülték a döntéshozó figyelmét. Emellett fontosnak tartották emlékeztetni arra, hogy a 2015 áprilisában megszűnt nyomtatott hetilap, illetve szerkesztői szinte valamennyi fontos magyar sajtószakmai elismerésben részesültek, szerkesztői és állandó szerzői pedig mintegy harminc könyvet publikáltak.
Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője a Krónikának hétfőn elmondta, „erős kifejezés" lenne azt mondani, hogy tárgyaltak a kiadó vezetésével, amikor az gyakorlatilag közölte, hogy kiszállnak a portál további finanszírozásából. „Amikor elhangzott, hogy kifejezetten anyagi okokból szüntetik meg, én azt mondtam, ha nekik nem kell az online lap kiadói joga vagy a weboldal használata, mi hajlandók vagyunk átvenni akár jelképes összegért is, ezt követően pedig akár egy civil szervezetet bejegyeztethetünk a működtetésére. A kiadó vezetője akkor azt mondta, nem látja akadályát. Most várom a jelentkezését" – közölte Szűcs.
Mint kifejtette, Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány vezetője azt mondta, a cél az, hogy archiválják az oldalt. „A munkatársak részéről egyértelmű, hogy mindenki folytatni szeretné, sőt olyanok is jelentkeztek, hogy dolgoznának nekünk, akik eddig nem voltak szerzők" – tette hozzá. Szűcs azt is közölte, ha nem engedik át a névhasználatot vagy az oldalt, „nem nagy dolog" kitalálni egy új oldalt és nevet, amelyen jeleznék, milyen felületnek az utódja. Hétfőn egyébként Demény Péter költő kezdeményezésére petíció indult azzal a céllal, hogy a Progress gondolja át az Erdélyi Riport megszüntetéséhez vezető döntését. Az aláírók szerint – akiknek száma kedd reggelig megközelítette a háromszázat – az online felületen „minden ellenkező híreszteléssel szemben kiegyensúlyozott, tárgyilagos írások jelentek meg".
Az Erdélyi Riport megszüntetési szándékával egy időben változások történtek az RMDSZ-es alapítvány másik portáljának, a Maszolnak a háza táján is. A Krónika értesülései szerint önként távozott a portáltól Lázár Lehel lapigazgató, ugyanakkor menesztették Ágoston Hugó vezető publicistát és Gál Mária főmunkatársat. (Egy decemberben indult petíció aláírói éppenséggel cenzúrával vádolták meg a Maszol.ro-t, miután az megtagadta Gál Máriának a Szijjártó Péter külügyminisztert bíráló jegyzete közlését). Ágoston Hugó – aki a Maszol elődjének, az Új Magyar Szó napilapnak az alapító főszerkesztője volt – a Krónikának elmondta, december 19-én Nagy-Debreczeni Hajnal kiadóigazgató telefonon közölte vele, hogy köszöni az eddigi munkáját, és gazdasági okokra hivatkozva bejelentette: nem hosszabbítják meg a szerződését.
Az erdélyi magyar sajtóban egyedi, 12 állandó és több bedolgozó munkatárssal rendelkező, naponta két publicisztikával jelentkező véleményrovat ötletgazdája és vezetője elmondta, bizonyos jelek alapján fel volt készülve erre, és korábban maga is fontolgatta lemondását, de azzal áltatta magát, hogy még normálisan tudják működtetni a rovatot. „Utána pedig, amikor szinte bizonyossá vált a dolog, elhatároztam, hogy nem kímélek meg senkit az eltávolításommal járó kellemetlenségektől és az erkölcsi következményektől" – jelentette ki lapunknak a közismert publicista.
„Visszautasítom a gazdasági okot, hiszen helyettem és a rajtam kívül menesztett újságírók helyett újak jönnek, tehát anyagi okokról nem lehet szó" – fogalmazott Ágoston Hugó, aki elmondása szerint ezt telefonon közölte is Nagy-Debreczeni Hajnallal, és írásbeli indoklást kért, melyet nem kapott meg. „Miután telefonon felmerült, hogy gazdasági okok miatt rúgnak ki, ezt kikértem magamnak, és azt mondtam, azonnal nyílt levélben párhuzamot vonok a Népszabadság megszüntetésével, mert azt is gazdasági okokkal indokolták. Ekkor már a levelében az igazgató asszony nem hivatkozott gazdasági okokra. A baj az, hogy nem hivatkozott semmire, tehát nem indokolták meg, hogy miért kell mennem" – mondta Ágoston.
Az általa írt levélre – melyet lapunkhoz is eljuttatott – a kiadó csupán annyit válaszolt, hogy mivel szerződése lejárt, nem áll módjában meghosszabbítani azt. „Egészen biztosan nem azért menesztett az RMDSZ lapja, mert RMDSZ-ellenes cikkeket írtam. Erről szó sincs, nem írtam és nem is fogok írni RMDSZ-ellenes cikkeket, egyrészt mert nem tévesztem össze az RMDSZ-t a vezetőivel, másrészt mert fontosabbnak tartom közösségünk képviseletét akár a személyes dolgaimnál is. Viszont másfelől korábbi reakciók a legmagasabb szinteken és az utóbbi hónapok fejleményei inkább azt jelezték, hogy a magyar kormány politikájának, legfőképpen a gyűlöletkampánynak és a sajtóval való bánásmódnak, a Népszabadság megszüntetésének a bírálata az ok" – jelentette ki a Krónikának Ágoston Hugó.
Hozzátette, tudomása szerint hozzá hasonlóan a portál több neves publicistáját – Gál Máriát, Sebestyén Mihályt, Krebsz Jánost és Cseke Gábort – értesítette még arról Cseke Péter Tamás főszerkesztő, hogy nem tartanak igényt a munkájukra. Ágoston Hugó elmondta, tudomása szerint a publicisták közül Székedi Ferenc jelezte a Maszolnak, hogy a történtek fényében nem folytatja a munkát. Lapunk úgy tudja, nem közöl többet a Maszolon Demény Péter sem, a riportos petíció elindítója.
Nagy-Debreczeni Hajnal, a Progress Alapítvány elnöke hétfőn az Erdélyi Riport kapcsán lapunknak elmondta, a print kiadás 2015-ös megszüntetése nyomán közölték a szerkesztőséggel, hogy menjenek át online változatba, ezt pedig egy év alatt futtassák fel. „Ez azonban nem sikerült, a napi 150–200-as látogatottság ugyanis a gyengébbnél is gyengébbnek minősíthető. Ezért az a döntés született, hogy egyelőre ilyen formában nem működhet tovább a portál. Ugyanakkor megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy milyen változások lennének szükségesek a portál jobbá, olvasottabbá tétele érdekében" – jelentette ki Nagy-Debreczeni Hajnal, aki az Erdélyi Riport megszüntetése ellen indult petíciót kommentálva hozzátette: a döntés már megszületett az online felület működtetésének szüneteltetéséről; mindez egy munkakönyves alkalmazottat érint, a többi szerzői jogdíjjal állt alkalmazásban a portálnál.
A Progress vezetője a Maszolnál történt változásokról elmondta, Ágoston Hugó szerződése december 31-én lejárt, Lázár Lehel távozása pedig közös megegyezéssel történt, ám mivel ezek a kiadót érintő belső döntések, részletesebben nem kívánja kommentálni őket. Egyébként a Progress 2015-ben 497 ezer lej (110 ezer euró) támogatásban részesült az RMDSZ részéről.
Lemondott az RMDSZ-elnök sajtótanácsosa
Nagy-Debreczeni Hajnalt megkértük, erősítse meg vagy cáfolja ama értesülésünket, miszerint lemondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök sajtótanácsosi tisztségéről. „Ez hülyeség. Nem nyilatkozom erről. Majd ha lesz hivatalos tájékoztatás az ügyben, akkor a Krónika is megkapja" – érkezett a válasz.
Lapunk információi szerint Nagy-Debreczeni Hajnalnak az RMDSZ-elnök mellől történt távozása azzal állhat összefüggésben, hogy a korábbi televíziós újságíróról 2015-ben kiderült: évekig javadalmazásban részesült a Kolozsvári Rádió alkalmazottjaként, holott ott érdemi munkát nem végzett. A botrány kirobbanását követően Kelemen kommunikációs tanácsadója kitartott amellett, hogy a két tisztség nem összeférhetetlen egymással, majd 2015 áprilisában lemondott a rádiónál 2010 augusztusától betöltött munkahelyéről, ahová a közszolgálati televíziótól való áthelyezése útján került.
Balogh Levente,Pap Melinda,Rostás Szabolcs
kronika.ro

Kompromisszumos megoldás
Csütörtöki kimenő
Románia számára a nemzetiségi kérdés mindig a taktikai megfontolások és cselekvések sorába tartozott. Soha nem volt a nemzetépítés stratégiájának része. Csupán elterelő hadmozdulat, a külvilág számára megrendezett színjáték volt az időről időre történő „megoldás”.
Ezeket a mondatokat valamikor huszonöt évvel ezelőtt kellett volna leírnom, a nagy remények korában, amikor úgy tetszett, hogy az érdekvédelmi szervezet erőfeszítései nyomán a törvényhozás két háza belátta, hogy meg kell adni a nemzetiség számára a szabadságjogoknak több mint minimumát. Amikor az volt a cél, hogy Románia bekerüljön az EU-ba. Vagyis eljátszatták velünk, eljátszották nekünk és a külvilágnak azt, amit Gróza Péter már egyszer eljátszott ’45-ben Észak-Erdély visszaszerzéséért, amit másodszor Ceauşescu (RKP) eljátszott 1968-ban, Csehszlovákia lerohanásának másnapján, és odavetettek nekünk csábos lehetőségeket, amikkel éltünk is, amíg lehetett, tágítottuk, amíg a szorítás nem volt erős, de amelyeket mindkét esetben gyorsabban-lassabban, nyíltan és álságos módon visszavettek, megnyirbáltak, letörték törekedéseink elánját, felvilágosítottak naivságunkról. De nem eléggé. Nem volt elég kiábrándult hívő, cselekvő. Futotta 1989 utánra is.
Mindez hetek óta itt van a szemem előtt, ahogyan a katolikus gimnázium ügye nem alakul. Ahogyan egyre világosabb, hogy a döntéshozók vonakodnak még egy magyar iskolát megteremteni, rehabilitálni, restaurálni, még egy magyar iskola működését törvényes alapokra helyezni. Mert nálunk – s ez közhely – a kivívott jogok elévülnek, nincs állandóság, jogfolytonosság, jogbiztonság. Nem számítanak a (szerencsés, kedvező) precedensek.
Aztán felötlött bennem a megoldás is. A hangsúly a kormányzat (tanügyi, nemzetépítészeti hivatal) felfogásában nem a katolikuson van – az hidegen hagyja őket, hiszen a kommunista ateizmus emlőin nőttek fel a mai döntéshozók atyái, minden sűrű keresztvetés, ál-ájtat ellenére is – hanem a magyaron. Csak magyart ne. (Muzulmán pl. lehet, az úgy is Küsztendzsiben – Konstancán románul oktat.)
Tehát akkor létesüljön a tervezett katolikus iskolában egy román görögkatolikus osztály is. A Vatikán védelme alatt.
A menetrend is előre látható közel tíz alatt.
Előbb a kétnyelvű feliratok cserélnek helyet az iskolában. A kisebbség (ez esetben gk-osztály) pozitív diszriminációjának jogcímén. A tanári ajtajáról lekerül a „Tanári szoba” felirat, mert a cancellariának nem pontos megfelelője.
Aztán létrejön a második román osztály, és a legjobb és legvilágosabb termet igénylik maguknak, amit az igazgatóság készségesen megad. Ahogy annak sincs akadálya, hogy a két aligazgató és a főtitkár ne magyar legyen, a tanári gyűléseken lassan és kizárólag csak románul szabad felszólalni. Az iskolarádióban egy perc katolikus, azaz magyar zene még sugározható. Egyebekben szigorúan nemzeti. Elvégre ez a Şcoala Ardeleană.
A magyar osztályokban is kötelező a gk hittételeit tanítani, és az iskola előbb két nevet kap, mondjuk Kájoni János és Simion Bărnuţiu nevét, aki 1848-ban a lehető legtürelmetlenebb álláspontot képviselte a magyarsággal szemben. Ki akarta őket űzni a pannon pusztákra. (Beszéde minden jobb román ’48-as szöveggyűjteményben olvasható.) Persze az iskola magyar igazgatója beleegyezik, mert fogalma sincs, hogy ki is ez a Barnucz Simon. És a történelemtanár hiába tiltakozik, arra ügyet sem kell vetni, mert a hülye el akarja rontani a szépen kialakult együttműködést és testvériséget. A felirat az ötödik évtől már csak Simion Bărnuţiu Nemzetteológiai lyceum.
A hatodik éven a román osztályok száma több mint fele a római katolikusokénak. Sőt egyes 11-12. osztályokban elkezdődik a vegyítés, az órák egy részét már kizárólag államnyelven tartják, nem csupán az ún. nemzeti tantárgyakat.
A kilencedik esztendő táján a Görögkatolikus Lyceumban már alig várja az igazgatóság, a titkárok, a jegyző és a tanügyi főhivatal, hogy elballagjon az utolsó katolikus osztály, mert az alapítás tizedik évfordulóját nagy pompával kell megünnepelni. Az iskola megbízza a Nemzeti Zelea-Codreanuról elnevezett Sovinisztaképző Főegyetem főtörténészét, hogy írja meg az intézmény történetét, amiben még csak említés sem esik a magyarokról.
Azaz mégis: el akarták venni az ősi román iskolát 1848-ban, de mi megvédtük...
SEBESTYÉN MIHÁLY
Népújság (Marosvásárhely)

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

Csűrszínház tizenötödször
Ha fúj, ha esik, és ha vihar van
Annyira a Mikháza mindennapjaivá vált a Csűrszínház, hogy már nem is feltűnő a létezése, működése. Szinte természetes, hogy ott van az iskola udvarán, immár megszépült külsővel, változatos és színvonalas műsorával. Nemcsak a napokon, amelyet immár 15 éve megálmodott és kitartóan szervez Szélyes Ferenc színművész, és „kaparja ki” hozzá a szükséges pénzösszeget felesége, Szélyes Andrea-Natália, hanem máskor is, amikor itt római fesztivál, gazdarendezvény, filmnap, netán színjátszó tábor van. 
Ha fúj a szél, vihar van és eső mossa el az udvart, akkor is több mint másfél évtizede minden június utolsó hétvégéjén eljönnek Mikházára mindazok, akik kedvelik a színházat, megszerették azt a különleges környezetet, helyet, amelyet a helybéliek talán nem is értékelnek annyira, és együtt ünneplik a kultúrát, a színházművészetet. És nem csak. Mert jó néhány éve színvonalas kiállítással egészül ki a kínálat. Az idén a vendégek a szervezők felkérésére a szovátai művészek voltak, akik igen találóan rendezték be a minitárlatot úgy, hogy felvonultatták az alkotók javát. A falra kerültek Szőcs János, Sánta Csaba, Fülöp Mária-Magdolna, Szőcs Máté Tímea, Németh Attila, Bocskay Vince, Kuti Dénes, Kuti Botond, Vinczeffy László és a néhai Kusztos Endre és Siklódi Zsolt munkái. Az alkotásokról – a megnyitót és Szélyes Ferenc vendéglátó köszöntő szavait követően – Bocskay Vince beszélt. És alighogy a közönség közelebbről is megtekinthette a kiállítás anyagát, máris jött egy felajánlás, hogy jövőben a nyárádszeredai alkotótábor anyagából válogathatnak a szervezők úgy, hogy e tájegységben élők alkotásait hozzák egy térbe. 
A pénteki esőzések mintha egy kicsit elbátortalanították volna a délutáni, esti előadás iránt érdeklődőket, aztán mégis kisütött a nap, és eljöttek mindazok, akik időjárástól, politikai állástól és egyéb körülményektől függetlenül fogyasztói e kulturális kínálatnak, azok, akik a nézőtéri gyenge fényben is megtalálják helyüket a padok között, mert tudják, hogy mindazoknak az előadásoknak, amelyeket egyébként kőszínházban is megtekinthetnek, itt különlegesebb a hangulata. Még akkor is, ha netán esküvői menet vonul végig, autók tülkölnek és fáradt traktorok pöfögnek végig az utcán, vagy kíváncsi gyerekek bújnak át a színpadot árnyékoló vászon alatt, s az előadás közben a kocsmázók hangos beszéde néha jobban behallatszik, mint a színpadi produkcióban elhangzott replikák. 
Akik úgy döntöttek, hogy eljönnek a tizenötödik Csűrszínházi Napokra, ezúttal is színes előadásokat láthattak. Azt, hogy miként játszhat el két színész egy előadásban legalább 16 karaktert (a gyergyószentmiklósi Figura Színház Marie Jones Kövekkel a zsebében című tragikomédiájában Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László). És újra fejet hajthattunk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyasszonya, Farkas Ibolya alakítása előtt, aki a soproni Petőfi Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, a Komáromi Jókai Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház, a Pesti Magyar Színház és a bécsi Europa Club közös produkciójaként bemutatott Ingmar Bergman Őszi szonáta című film forgatókönyvéből készült színpadi játékában bizonyította, hogy a világot jelentő deszkák testet-lelket megfiatalító energiákat szabadíthatnak fel egy-egy alakítás során. De hasonló teljesítményt nyújtott Eva szerepében Molnár Anikó fiatal soproni színművész is, akiknek játékát Vukosavljev Iván (Viktor) és Diószegi Imola (Helena) egészítette ki. 
Hagyományossá vált, hogy a Csűrszínház udvarára a Mentor Kiadó is elhozza legújabb köteteit, s az is sajnos megszokott, hogy néha többen állnak a könyvek mögött, mint előtt. Habár az idén – egy kicsit talán annak is köszönhetően, hogy babgulyás rotyogott az üstben – többen eljöttek. Aki lemaradt, veszített, mivel a megjelent szerzők (Kovács Levente, Sebestyén Mihály, Lokodi Imre, Király Káli István, Soós István, Székely Szabó Zoltán) több kötetet is elhoztak, s mint ilyenkor szokás, még a „kulisszatitkokba”, az írás fortélyaiba is betekintést nyerhettek a szellemi táplálék iránt érdeklődők. 
Az Őszi szonáta mellett az idei csűrszínházi előadás fénypontja a budapesti Nemzeti Színház kiváló színművésze, Tóth Auguszta Hoztam valamit a hegyekből – Mezei Mária című önálló estje volt. Szűcs Nelly zongoraművésznő kíséretében a több mint kétórás egyéni előadáson nemcsak a múlt század elején és derekán élt, elismert, majd a pályáról félreállított színművésznő élete pergett le korabeli sanzonok kíséretében, hanem olyan sorstragédia, önvallomás is volt, amely korhűen ábrázolta a korabeli kultúrpolitikát és mindazt a megpróbáltatást, amelyet a második világháborúban és az azt követő sötét diktatúrában át kellett élni. A lekötő előadásmód, a kiváló színészi teljesítmény – a kereken 100. előadásban – a környéken zajló mulatság ellenére mély katarzist váltott ki a nézőkből. 
A szórakozni vágyóknak a felüdülést a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Carlo Goldoni Mirandolina című vígjátéka jelentette, amelynek díszletei úgy zsúfolódtak be a Csűrszínház színpadára, hogy az elemeket szállító tehergépkocsit nagy erőfeszítések árán traktorral kellett kihúzni a szomszéd kertből, a színpadszerelőket lelkes helyi fiatalok egészítették ki a helyi lakodalmat megelőző erőgyakorlatként. 
A rendezvény vasárnap zárult a Bekecs néptáncszínház legújabb produkciójának, a Legendák kertjének csűrszínházi bemutatójával. A Bekecs a Maros Művészegyüttes mellett évek óta visszatérő vendége a Csűrszínháznak, így a székelyföldi legendákat a tánc nyelvén felelevenítő előadást is igen nagy szeretettel fogadta a nyárádmenti – és nem csak – közönség. 
A csűrszínházi évad nem zárul le, lesz még zenei, film- és római fesztivál, gazdanap, és a soproni Petőfi Sándor Színház gyerekeknek és fiataloknak szóló Michael Ende-mesejátékot, A pokoli puncs- pancs című zenés darabot is bemutatja július 22-én. Érdemes gyakrabban visszatérni a Csűrszínházba, igen a gazdag a nyári kulturális kínálat. 
VAJDA GYÖRGY Népújság (Marosvásárhely)

Sorostól a Csíki sörig
Mottó: Én sem rajongok a menekültekért.
Marcus Tullius Cicero De senectute 12.23.
Nincs pillanatnyilag divatosabb téma, mint Soros György és az ő cselszövése Európa ellen. Manapság ő az igaz hazafiak igazi ellensége, minden rossznak és ördögi tervnek szülője. A maga 86 évével és 25 és fél milliárdos dolcsi vagyonával (Forbes 2017-es adata világhálóban fönnakadva, valamint a nála szegényebbek szeme az irigységtől) félelmet kelt politikusokban, akik éppen szociáldemokratáknak álcázzák hataloméhségüket vagy illiberális demokráciákat pengető plakátokon, hisztériát pártprogandistákban. Zűrzavart kavar a köznapokban, és az a cél, hogy ne ő nevessen a végén. Miért, nem komédia az egész világpolitika manapság és a történelem folyamán számtalanszor? Már egy mosoly is tilos?!
Senki sem hiheti komolyan, hogy ezekkel a milliárdokkal, akár az általa támogatott civil szervezetekkel, melyek csak papíron erősek, és állítólag képesek döntő módon befolyásolni a világpolitikát, évente ide tud hozni Európa nyakára, gyomrára, torkára és munkaerőpiacára milliomnyi embert. Ez a fixációja (elmeállapotba beálló rögeszme) számos jelentős kis országnak, V négynek, a vén motorosoknak, a vén bakancsosnak és fiának, a huszárnak.
Komolyra fordítva a szót, nem Soros biztatja őket a bevándorlásra – a legtöbben életükben nem hallottak az amerikai milliomosról, nem tudják, hogy létezik, hogy magyar származású, sőt még ennél is egy lyukkal több. Ők elindulnak minden képzettség és megfontolás nélkül Nyugatnak, és azt remélik, valahol megállapodhatnak, ahol nincs háború, amelyet sajátjai vívnak sajátjaival. Tudathasadásos, polgárháborús állapot. Bezzeg, amíg volt gyarmati rendszer és voltak gyarmattartó nagyhatalmak, addig ilyen helyzet nem adódott. Ott viszonylagos nyugalom, biztonság és biztos nyomor uralkodott. Voltak európai fehér körök, katonák, iskolák, misszionáriusok, segélyszervezetek, szovjet propaganda és forradalmi sejtek vagy inkább sejtések. Sertések nem. Ezek ui. moszlimok. Keveseknek felemelkedési lehetőség, nyugati tanulmányok és alkalmazhatatlan európai demokráciamodell iránt táplált őszinte irigység valamint csudálat. (A csuda állat.)
Soros tulajdonképpen egy propagandaképződmény, bűnbak, végre valahonnan előkerített konkrétum a nagy migráció okaira és várható következményeire. Az ördög, akit el lehet ítélni, akinek pokolra küldése nem jár semmiféle következménnyel, mert messze van, mert öreg, s mert még annál is súlyosabb teher a vállán és lelkén a származása.
A demonizáció (ördögiesítés) folytatódik. Ilyenkor illik bevetni azt a jólinformáltságot, miszerint a nácizmus idején Magyarországon mentette az életét aljas üzletek révén (a 13-14 éves gyerek! – ahogyan ezt már megszokhattuk tőlük, akik a halál árnyékában is üzletelnek...), holott mindenki számára a saját élete lehet a legfontosabb, ennek mentése érdekében mindent megtesz. Ráadásul kivándorolt Magyarországról, ahol semmilyen esélye sem volt az elkövetkező negyenöt évben, hogy a London Economic Schoolban tanulhasson, oda legfennebb a stábgyerekek jutottak ki, de inkább Moszkvába küldték őket a KGST akadémiára, és hogy dollármilliomossá válhasson. Egyetlen milliomos pillanata a 46-os inflációban akadhatott volna, de azt pengőben adták ki jutazsákban, talicskán.
A legcifrább azonban, hogy az izraeli miniszterelnök is kihátrált Soros mögül, ui. Magyarországra látogat, és a budapesti követség tiltakozása a Soros-plakátok miatt kínosan érintette Bibi N.-t.
De jön a vizes világbajnokság, és a víz sok mindent elmos, a tudatot is át. Hosszú Katinkának majd aranyérmeket hoz és kíméletlen hajszát a Magyar Úszószövetség ellen, amely Katinka hosszas Soros-szindrómája.
Miképpen a Székelyföld Soros-fóbiája a medve. Az Ursus. Nem a sör. Az igazi sör neve: csíki.
SEBESTYÉN MIHÁLY / Népújság (Marosvásárhely)

A temesvári Piarista templom festője
Kiállítással egybekötött Ferenczy József Emlékkonferencia
A konferencia Ferenczy József (Marosvásárhely, 1866–Temesvár, 1925) festőművész munkásságának állít emléket. Az Új Ezredév Református Központban (Temesvár, spl. Morarilor 1b.) 2017. október 27-én, pénteken 15.00 órától, illetve 28-án 10.00 órától a művész életútját és ránk hagyományozott örökségét szegedi, békéscsabai, marosvásárhelyi, kolozsvári és temesvári művészettörténészek ismertetik az érdeklődőkkel. A rendezvény idején a festő alkotásaiból nyílik kiállítás. A programra a belépés díjtalan, minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!
Időpont: 2017. október 27–28. (péntek–szombat). Helyszín: Temesvár, Új Ezredév Református Központ (Spl. Morarilor 1b). Szervező: Szórvány Alapítvány. Támogató: Polgármesteri Hivatal, Temesvár
RÉSZLETES PROGRAM
Október 27., péntek
15.00 óra: A konferencia megnyitója.
Köszöntő: Farkas Imre mérnök, Temesvár város alpolgármestere.
Megnyitó: prof. dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke.
Előadások:
15.30: Miklósik Ilona művészettörténész, Temesvár: Ferenczy József Temesvárott.
15.55: Váraljai Anna művészettörténész, Szeged: Bihari Sándor népi zsánereinek hatása Ferenczy festészetére.
16.50: Gyarmati Gabriella művészettörténész (Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba): Századfordulós körkép. A XIX. és XX. század fordulójának magyarországi művészete európai perspektívából.
17.15: Ferenczy József-kiállítás. Megnyitja Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészek Szövetsége temesvári filiájának elnöke.
18.00: Baráti este: meghívott Juhász Tamás professzor (Kolozsvár).
Október 28., szombat
10.00: Sebestyén Mihály történész, Marosvásárhely: Ferenczy József fiatalkorának Marosvásárhelye.
10.25: Murádin Jenő művészettörténész, Kolozsvár: Erdély képzőművészete a 19–20. század fordulóján.
11.20: Annemarie Podlipny-Hehn művészettörténész, Temesvár: Ferenczy József életútja.
11.55: Szekernyés János műkritikus, helytörténész: Ferenczy József Temesvár művészeti életében.
12.20: Helytörténeti értékek és a Szórvány Alapítvány – könyvkiállítás az Alapítvány kiadványaiból – bemutatja Kovács Katalin szociológus, az Alapítvány munkatársa.
12.30: Konferencia zárása: dr. Bodó Barna. Nyugati Jelen (Arad)

Nemzetaggasztó
Kering az interneten egy dr. Doru Pop kolozsvári egyetemi előadótanár nevéhez köthető szöveg, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy Romániát nem lehet újraindítani, újra mozgásba hozni, akár egy számítógépet, lezárni és újra bekapcsolni (visszaállítani, „resetálni”), ugyanis a sokféle és sokrétű kivándorlások következtében az ország legjobbjai elmentek, végleg hátat fordítottak Romániának, akik pedig itt maradtak, azok szellemi értéke és cselekvési kapacitása, hatékonysága – a legjobb indulat mellett is – csupán kétes, alacsony hatásfokú, folytonosan romló. Mindezek Doru Pop tanár úr szavai, kétségbeesett következtetései.
Hozzáteszi: kimerült Románia demográfiai, újranépesedési forrásvidéke, hazája felélte tartalékait végzetesen és végérvényesen. Állítja, ha azt hiszi még valaki, hogy a helyzet javulhat, Románia „újraindítható”, újjáteremthető, az a cselekvő-gondolkodó elit, amely a vezetésre alkalmas, az csupán azt jelzi, hogy az itt élők csodavárók lettek, a semmiből akarnak valamit teremteni.
A sötét és pesszimista kép első látásra valóságosnak tűnik. A demográfiai válság az elitek szintjén, elsősorban a politikai szintjén, úgy tűnik, mintha teljesen igaz lenne. Holott a társadalom útkeresése hosszú és fájdalmas, fájdalmasabb, mint amire 1989 decemberében vagy korábban, mondjuk 1945-ben számítottak, számítottunk. A krízishelyzetekre mindig sokkal érzékenyebben és sokkal drámaibban reagál az értelmiség egy része, amely felelősséget érez nemzete, népe sorsáért. Saját szerepét eltúlozva jajong.
Ezek persze közkézen forgó megállapítások. Doru Pop kimondva-kimondatlanul a két világháború Nagy-Romániáját tekinti az ideális állapotnak, összehasonlítási alapnak. (Miként a magyar közhiedelem Nagy-Magyarországot, a Szent István-it, Ferenc Jóskával megkoronázva, első világháború nélkül hiszik a földre szállt – egyre távolodó – mennyországnak.) Ahhoz az 1919–1940 közötti Romániához képest a különböző diktatúrák módszeresen vagy rendszertelenül csonkították, kiüldözték, irtották a kreatív, szabadságszerető elméket különféle emberellenes ideológiák (fasizmus, szocializmus, kommunizmus, nemzeti kommunizmus) mentén. Romániának sikerült 60-80 év alatt megszabadulnia két tehetséges etnikumtól, amelyeket kilökdöstek, kivándorlásra kényszerítettek, amelyeket nehéz nyugatnémet márkáért/dollárért eladtak. 1990 után az ország ipara lenullázódott, és legalább hárommillió ember dolgozik külföldön, akik előbb vagy utóbb nem a hazatérést, hanem a kinti letelepedést fogják választani számtalan előnyéért és a kényelemért. Elszivárognak az orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok, tanárok, kutatók, magasan képzett szellemi munkások, gondolkodók, feltalálók, és helyükbe csupán szurrogátumok, rosszul képzett pótlékok, foldozatok, hamis helyettesítők, ha nem tátongó, betömhetetlen lyukak maradnak.
Nem én mondom, D. P. állítja. Mint jeleztem: első látásra meghökkentően valóságosnak tűnik az elemzés. De egyfelől maga D. P. cáfolja saját jelenlétével, amennyiben továbbra is Kolozsvárott képes a nemzetféltő gondolatokat Facebookra vetni. Meg aztán minden értelmiségi (státusa szerint) ismer saját szakmai környezetében kiválóságokat, megbízhatóan szolid műveltséggel rendelkező szellemi munkásokat, találkozik olyan fiatal emberekkel, akik az egyetemi képzés ellenére vagy éppen annak köszönhetően ígéretesek, a maguk helyén nagyobb teljesítményekre képesek, írnak, publikálnak, feltalálnak, doktorálnak, kutatnak, és még mindig itt vannak, vagy hosszabb tanulmányút végeztével úgy döntenek, hogy hazatérnek.
Sejtem, hol rejlik a tragikus szemlélet gyökere, hol van a sötét általánosítás eredője: a román értelmiség most szembesült azzal a demográfiai, migrációs jelenséggel, amivel a svédeknek és íreknek már a 19. vagy a 20. század elején, a németeknek a hitlerizmus alatt, vagy a magyaroknak 1944–45-ben, 1956–1957-ben számolniuk kellett: az emberi (szellemi) erőforrás tömeges kiáramlásával. Amazok túlélték, kiheverték, több-kevesebb sikerrel és stratégiával „újraindították a számítógépet”. Ámbár Magyarország esetében, akárcsak itt, újabb exodus sodrában állunk.
Ami az egész elmélet ismertetésére és kommentálásra késztetett, az roppant egyszerű. Kolozsváron él a nevezett egyetemi előadó, a Babeş–Bolyai TE-en tanít, folyton románokról beszél, hiszen az az ő népe, de még Kolozsvárott („a magyarság szellemi fővárosában”) is élnek valóságos magyar hús-vér emberek, értelmiségiek, kutatók, tanártársak, közemberek, bolti kiszolgálók és halk szavú hivatalnokok, folyvást magyar kulturális és építészeti örökség emlékei között ügyintéz és aggódik, vajon miért nem kapott helyet az ország demográfiai helyzetelemzésében egy árva szót sem a magyarság? Avagy tényleg erről is írt valami lényegeset/lényegtelen semmiséget, udvarias távolságtartó szöveget, de az általam ismert információs keringési kört elkerülte, megkímélte? Vagy tényleg ennyire nem számítunk cluj-napocai szemszögből sem? Sebestyén Mihály / Népújság (Marosvásárhely)

Konferencia Maros megye múltjáról
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete a Magyar Tudomány Napja alkalmából november 18-án délelőtt 10 órai kezdettel a Kultúrpalota kistermében tudományos ülésszakot szervez Maros megye és Marosvásárhely egyháztörténetéből.
A rendezvényen Maros megye és Marosvásárhely történetéhez és egyháztörténetéhez kapcsolódó legújabb kutatásokból lehet tizennégy előadást meghallgatni. A rendezvény a nagyközönség számára is nyitott.
Előadók és témáik
Simon Zsolt: Katolikusok és protestánsok a 16. századi Marosvásárhelyen, Ősz Sándor Előd: Adatok a marosvásárhelyi és marosszéki reformátusság 16. századi történetéhez, Bányai Réka: Igazság vagy gazság? Pázmányt olvasó prédikátorok, Farkas Noémi Tünde: Szomorú halotti predikátzio: Amaz egy szükséges dologrol valo tanitás. 18. századi református halotti beszédek a Teleki Téka állományában, Kimpián Annamária: A könyv mint jutalom az egykori marosvásárhelyi református kollégiumban, Tóth Levente: László Gergely erdőszentgyörgyi lelkész feljegyzései – egy 19. századi református pap hétköznapjai, Berekméri Árpád Róbert: A Marosi Református Egyházmegye papi és mesteri értekezletének korai jegyzőkönyvei, Nemes Gyula: Jenei Sándor (1871–1944) nagyernyei református lelkész élete és munkássága, Szolláth Hunor: Az első szovátai sósfürdő a helyi református egyházközség tulajdonában, Sárándi Tamás: Mezőpanit Gessler kalapja. Adalékok a ’templomrombolás’ jelenségéhez, Szekeres Attila István: Maros-Torda vármegyétől Moszkváig – Szent László alakja címerekben, pénzérméken, Pál-Antal Sándor: Képviselőválasztások Maros-vásárhelyen 1848 júniusában, Sebestyén Mihály: Portrévázlat Bürger Albertről. Antal Erika / Székelyhon.ro