Sebestyén Mihály élesen elítélte, amiért az Erdélyi Magyar Fiatalok /a cikkíró szerint: sófiatalok (a sovének utódai), Ungarischer Jugend/ tagjai kifütyülték Demszky Gábort Nagyváradon, Kolozsváron az Országgyűlés egyik, „mellesleg européer tagját”, továbbá a magyar miniszterelnök /aki nekünk „reményt/erkölcsi támogatást ad”/ üzenetét kifütyülték. Demszky Gábor a „magyar Nagyváradnak segítséget hozott, könyvet”. Azonban a „Magyar Polgári Pártnak Váradban és árpádsávos barátaiknak nem kell magyar könyv”. Ezek a fiatalok szolgamódon másolják „a magyar belpolitikai élet gyomorrohasztó állagát és légkörét.” /Sebestyén Mihály: Sóvágók. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 5./

Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő meghívására az Európai Parlament kulturális és oktatási szakbizottságának ülésén a marosvásárhelyi Teleki Tékát és a Bolyai Múzeumot mutatta be Spielmann-Sebestyén Mihály főkönyvtáros. /Brüsszelben a Teleki Téka. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

Történelmi jellegű könyveket mutatott be a marosvásárhelyi Mentor Kiadó a Kolozsváron tartott Mentor-esten. Gagyi József: Fejezetek Románia 20. századi társadalomtörténetéhez című kötete csak a nagy fejezeteket ragadja ki a társadalomtörténetből. Az Időtár I. (Marosvásárhely történeti kronológiája a kezdetektől 1848-ig) című kiadványt szerzője Sebestyén Mihály. A második kötet 1848. március 16-tól 2000. december 31-ig öleli majd fel az eseményeket. A Székely székek a 18. században című forráskiadvány sorozat második darabja az Udvarhelyszék 1700–1722 között című, Pál-Antal Sándor által sajtó alá rendezett kötet. Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártírjai – A Dobai-csoport címet viselő III. kötetről maga a szerző beszélt a hallgatóságnak. Hangsúlyozta: a Dobai-per Kolozsvárhoz kötődik, elválaszthatatlan része a város történetének. Az Erdélyi Ritkaságok sorozatban megjelent Az erdélyi magyar színészet hőskora 1792–1821 című, Káli Nagy Lázár visszaemlékezéseit tartalmazó kiadványt a szerkesztő, Lázok János ismertette. /Történelmi jellegű kiadványok a Mentornál. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 7./ Szabó Á. Töhötöm Kooperáló közösségek (munkavégzés és kapcsolatok a falusi gazdálkodásban) című kötetében szülőfaluja mindennapjait vette górcső alá. A kiadónál napvilágot látott Gagyi József – Pletl Rita – Ungvári Zrínyi Ildikó – Ungvári Zrínyi Imre – Varga Attila: A társadalmi változások kommunikációs univerzuma. /Máthé Éva: Mentor-est a Bernády-házban. = Krónika (Kolozsvár), máj. 7./

Míg húsz évvel ezelőtt mindössze öt magyar történész élt Marosvásárhelyen, ma ennek az ötszöröse dolgozik és kutatja a múlt különböző szakaszait. Pál-Antal Sándor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjának elnöke május 4-én a Magyar Tudományos Akadémiától Arany János-emlékérmet vehetett át. Pál-Antal Sándor elmondta, negyvenkét évig volt aktív levéltáros, s e tevékenysége elismeréseként 2002-ben megkapta a magyar levéltárosoknak járó legnagyobb elismerést, a Pauler Gyula-díjat. Kutatási területe Székelyföld története, a székely társadalom alakulása a különböző korszakokban. Ezen belül a legtöbb dolgozatot a népmozgalom és a társadalomkutatás terén írta, egy több mint 500 oldalas kötetben dolgozta fel a székely önkormányzat történetét 1848-ig. Egy másik kötet a marosszéki intézmények és pecséthasználatuk történetét taglalja, de megírta az erdélyi pecséttani kutatások történetét, a vármegyék, a székely és szász székek, valamint a városi pecséthasználat históriáját is. Forrásfeltáró és -közlő tevékenységet is folytat. E téren öt kötetet adott ki. Egyet Marosvásárhely jogszabályairól, kettőt az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról (az egyik Marosszékre, a másik Udvarhelyszékre vonatkozik) és elindított egy sorozatot A székely székek a 18-ik században cím alatt, amelynek keretében már a második kötet is megjelent és a következő két kötet kézirata is kiadásra kész. Marosvásárhely története egy évtizede a szívügye. Elérkezett az ideje annak, hogy végre egy átfogó Marosvásárhely-történet napvilágot lásson. Kiadás előtt áll Marosvásárhely történetének első kötete, amely a kezdetektől 1848-ig tárgyalja a város múltját. A közelmúltban jelent meg Sebestyén Mihály Időtára, amely a vásárhelyi események időrendi sorrendjét ismerteti. Pál-Antal Sándor az EME marosvásárhelyi fiókjának elnökeként célul tűzte ki a fiatal, pályakezdő történészek támogatását, irányítását. Rendszeresen tartanak tudományos ülésszakokat, az ülésszakok anyagának kötetekbe foglalják és kiadják. Így láttak napvilágot a Mentornál a Maros megyei magyarság történetével és Marosvásárhely múltjával foglalkozó tanulmánykötetek. A levéltár hivatalosan közigazgatási intézmény, ha valaki ott tudományos munkát akar végezni, a megszabott feladatok elvégzése és a munkaidő után gyakorolhatja azt. Pál-Antal Sándor (Karcfalva, 1939) az egyetemet a Babes-Bolyai Tudományegyetemen végezte (1963). Disszertációját 2004-ben védte meg Kolozsváron. 1963–2005 között, 42 éven át a marosvásárhelyi Állami (utóbb Nemzeti) Levéltár munkatársa. Fontosabb munkái: Székely önkormányzat-történet (2002); A Székelyföld és városai (2003); Maros-széki intézmények és pecsétjeik (2004); Székelyföldi erdészet és faipar (társszerző Kádár Zsombor, 2002); Marosvásárhely XVII-XVIII. századi jogszabályai és polgárnévsorai (2006); Csíkmadaras története. (1996); Áldozatok – 1956 (2006); A székely székek a 18. században (Marosszék, Udvarhelyszék 2007,2009). /Antal Erika: A történelem vonzásában. Pál-Antal Sándor történész úgy véli, a történésznek nemcsak hivatali munkáját kell elvégeznie. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./

Ha nem beszélnek róla, attól még létezik. A probléma létét kell tudatosítani. Romániában igenis van cigánykérdés. Vagy romakérdés, szögezte le Sebestyén Mihály történész. Ha „más nevet adunk a népcsoportnak, ezzel csak a felszínt simítjuk el”. Magyarországon például ugyanannak a népes etnikumnak a tagjai szégyenérzet nélkül nevezik magukat cigányoknak. El kell mondani indulatok nélkül, miféle bűnök, köztörvényes esetek, aggasztó szociális és erkölcsi jelenségek terhelik e kisebbséghez tartozó csoportok és egyének jelenét. Mi az, ami a társadalmi együttélést megmérgezi mindkét oldalon. A tisztántartás, az elemi rendrakás önerőből is megoldható. Vitatják a cigányiskolák létjogosultságát. Holott, ha van magyar iskola, miért ne lehetne roma is? /Sebestyén Mihály: Beszélni kell róla. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 16./

Sebestyén Mihály nem híve a hagyományőrző huszároknak, ő nem fog felvonulni, elege volt a május elsejei felvonulásból. /Sebestyén Mihály: Katonásdi. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 25./

Sebestyén Mihály Borboly Csabát, Hargita megye tanácselnökét támadta /Cirbolya-Borbolyának, mindenki tanácselnökének, mindenki Csabikájának nevezve/, mert támogatta „ a magyarországi nagy áramlatok honi hordalékát”, az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesület nyári táborát. /Sebestyén Mihály: C-B nem mérlegel. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 21./

Bihar megyébe, az 1920-ban vagy az 1946-ban hivatalosan is megvont határ sávjában álló romániai magyar falvakba nagyarányú román beköltözés folyik, éppen úgy Nagyváradról, mint Vaslui megyéből – panaszkodott a Duna tévé. A Duna tévé arról is tudósít, hogy a magyarországi falvakba, akár közel Szlovákiához, akár Békésbe és Hajdú-Biharba vagy Szabolcs-Szatmárba is folyik a beköltözés, szintén a román és szlovák házvásárlások révén. Ezen sopánkodni botorság, írta Sebestyén Mihály történész. Amikor a határsáv román és csehszlovák oldali magyartalanítása állampolitika volt, azt a korabeli nyomtatott sajtóban, valamint a parlamentben gyakorta szóvá tették. A sajtó a kommunizmus alatt hallgatott e népmozgalomról, internacionalista módon a magyar oldal is hallgatott, közben folyt az etnikai viszonyok erőszakos megváltoztatása. Azután 1990-ben ez leállt. Mert az előző korszak nagyon sikeres volt. Jól tudták az elvtársak, megy az már magától. Megindult a trianoni határon inneni és túli magyar lakosság kihúzódása nyugatra, Budapestre New Yorkba vagy Ausztriába. Jelenleg a magyar lakosság önként adja el házait a jobban fizető románnak, szlováknak. Aki hajlandó az ő falujába, házába, hazájába betelepedni. /Sebestyén Mihály: Aki adja – és aki veszi. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 4./

Az egyik Magyarországon élő erdélyi magányos. Nem érti, „hogyan válhatott egy ország az indulatok és ösztönök zsigeri martalékává? Honnan a hagyományápolás címén az ósdiság dicsérete?” – írta Sebestyén Mihály. Honnan a gyűlölködés? „Ki tanította őket erre? Vagy mindig is bennük lett volna? Szunnyadt a génekben, a tudat mélyén, a katonaládák fenekén?” Sebestyén Mihály megmagyarázta, „az egyének cipelik a családi örökséget, a nagyszülők túlélési ösztönei által egy nemzedéknyi időre eltakart, letagadott ósdi eszméket. ” /Sebestyén Mihály: Folytatni a történelmet. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 13./

A romák turkálnak a kukákban, kiszórják a szemetet az utcára. A Diszkriminációellenes Tanács emberei a Kászonokban sapkákat, címeres bögréket és propagandafüzeteket osztottak ki nekik. Felháborodottan jegyezte meg néhány roma: ebből éljünk meg? Sebestyén Mihály szerint meg kellene hirdetni a legszebb cigány falu versenyt, kié a legszebb virágoskert, kié a legtisztább patak. A rohamoson cifrázódó romapaloták tulajdonosait rá kellene venni arra, hogy fogadjanak be éhező, nyomorgó roma gyermekeket, óvják, neveljék őket. Ahogyan a magyarok a csángókat, a románok a moldovánokat. És hol maradnak a romavezetők a köznyomor elleni hadban? /Sebestyén Mihály: Ablakom előtt. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 26./

Hol látható az Erdély tévé? Sugározták az első adást az éterbe. Mikor? Hol? Mi volt benne? Hol fogható dekóder, antenna beszerzése nélkül? Az erdélyi magyar szegény, ócska tévéi vannak és nehezen fogja kicseréli a készülékét. /Sebestyén Mihály: Ki látott engem? = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./

Vofkori György rendre kiadja Székelyföld régióinak képes leírását pompás grafikai kivitelben. A hatvanas évek végén már úgy beszéltek Orbán Balázs hatalmas művéről, Székelyföld leírása köteteiről, mint igazi könyvészeti ritkaságokról, az antikváriumokban fellelhetetlen volt egy teljes hatkötetes példány, de a csonkák is szép summáért keltek el. Metszeteit mindenütt reprodukálták, fényképeit Erdélyi Lajos tette közismertté, Sütő András előszavával /Orbán Balázs: Székelyföld képekben Európa Kiadó, Budapest, 1971./ Végül megjelent Orbán Balázs Székelyföld leírása újrakiadása két vaskos kötetben /Helikon Kiadó, Budapest, 1982/ Az 1989-es fordulat után a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Európai Idő hetilap kezdte el részletekben közölni Székelyföld leírása füzetes kiadását, ez a sorozat 1995-ben a 26. füzettel zárult. /Sebestyén Mihály: Orbán Balázs. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 10./ Kiegészítés: Vofkori György munkái: Gyergyószentmiklós Várostörténet képekben /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1994/. Székelyudvarhely. Várostörténet képekben /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 1995/ 2. bővített kiadás: 1998. Székelykeresztúr képes története /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2002/. Csíkszereda és Csíksomlyó képes története /Typografika, Békéscsaba, 2007/.

Sebestyén Mihály egyetért azzal, hogy Marosvásárhelyen a Városházát nyilvánossá kellene tenni. Jelenleg a látogató, akinek nincs ügyes-bajos dolga a hivatali középületekben, nehezebben jut be nézelődni. A látogató nem a Bernády-hangulatot fogja az épületekben találni, ennek oka a táblaszaggató és táblaállító igyekezet, amellyel a (magyar) múltat végképp eltörölni volt a cél. Jó lenne, ha a Városházában ne csupán a tanácsok ülésezzenek, hanem legyenek különféle civil és kulturális összejövetelek is. Helyet adhatna a Városháza a Kemény Zsigmond Társaságnak, a pártok által szervezett nyilvános vitáknak, összejöveteleknek is. /Sebestyén Mihály: Továbbá. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

Megjelent Sebestyén Mihály munkája, az Időtár, alcíme: Marosvásárhely történeti kronológiája a kezdetektől 1848-ig, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009. Jó lenne románul is kiadni, hogy a sok jövevénynek is esélye legyen megismerni azt a várost, amelyet lakhelyéül választott. /Kuti Márta: Időtár. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./

Egykor ha a magyar faluban magyar esküvőt tartottak, akkor a román komák és rokonok kedvéért volt román tánc is. Azután változtak az idők, határok és uralmi rendszerek, a magyarokból egyre inkább hiány mutatkozott különféle nagy- és középhatalmi döntések nyomán. A hatvanas évektől tömegessé terebélyesedett az a mozgalom, amelyet Bartók kezdett el, a Kárpát-medence térségének etnozenéjét gyűjtő és játszó, arra táncoló fiatal értelmiségiek elkötelezett táncházas művészete. Sebőék például kitűnő román népzene- feldolgozásokat adnak elő, magyar költők verseire. Negyven esztendő után népeink folklórja a magyar kultúra szerves részévé vált. Fordítva ez nincs így, nincs példa arra, hogy bukaresti, bákói együttesek szívvel-lélekkel játszanának magyar népdalokat. Nemrégiben az egyik Marosvásárhely melletti (egykori) Teleki-birtokon szobrot avattak, Mihály vajda szobrát. Miközben folyt az avatási szertartás, összegyűlt a falu apraja és nagyja, akadt tucatnál több cigány, akik azt mutogatták az őket is befogadó falu lakóinak, hogy karóba húzunk – egyezményes középsőujj- felmutatással. Meg azzal fenyegetőztek, kinyírják a magyarokat. A rendőrség felvigyázott a rendre. Hol itt a kölcsönösség? Ha ugyanezt megtették volna magyarok egy román szobrának avatása közben, akkor a rendőrség szétcsapott volna. De a magyarok ilyet nem tesznek. Az a kérdés: ki bujtatta fel őket erre az otromba provokációra? /Sebestyén Mihály: A kölcsönösség kenyéradatai. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 5./

A Teleki Téka kiadványát, a dr. Deé Nagy Anikó tiszteletére szerkesztett Könyvek által a világ... című tanulmánykötetet mutatták be november 3-án Marosvásárhelyen. A kötettel a szerzők és szerkesztők a 70 éves tudományos kutatót, a könyvtár nyugalmazott vezetőjét köszöntötték. A kötet az erdélyi magyar és európai művelődéstörténetből merít. Szerzői marosvásárhelyi, kolozsvári, székelyudvarhelyi, nagyváradi, szegedi, budapesti könyvtárosok, történészek, néprajzkutatók, irodalomtörténészek. A kötetben többek között Bányai-Kovács Réka a Teleki Téka 20. századi történetéről, Kimpián Annamária ifjabb Geleji Katona István egykori könyvtáráról ír, Egyed Emese egy erdélyi tudós nagyasszonyról, Vajai Vay Katáról, Spielmann-Sebestyén Mihály, a Téka vezetője, egy 19. századi marosvásárhelyi orvos (Bélteki Nagy Zsigmond) családi feljegyzéseiről írt tanulmányt. A Könyvek által a világ... című tanulmánykötet a negyedik a 2000 óta napvilágot látott Téka-kiadványok sorában. Korábban Teleki Sámuel könyvtárának katalógusát adták ki a 18–19. századfordulóján, jóval később, 1970-ben pedig az ősnyomtatványok katalógusát. /Antal Erika: Tiszteletkötet a könyvtárosnak. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 5./ Deé Nagy Anikó munkássága több évtizedet ölel fel, tanulmányai meghatározóak, szárnyai alól kutatók generációi bontakoztak ki. Deé Nagy Anikó Teleki Sámuelről, a Teleki Téka alapítójáról monográfiát jelentetett meg /A könyvtáralapító Teleki Sámuel, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1997/ Az est végén az ünnepelt, Deé Nagy Anikó megköszönte a kötetet, a szép születésnapi ajándékot. /Nagy Botond: Könyvek által a világ… Deé Nagy Anikó tiszteletére. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 5./

Minden szervezetet eléri a megszilárdulást, a struktúrák megcsontosodnak. Ez a szilárdulás/(meg)csontosodás/ utolérte az erdélyi magyarok érdekvédelmi pártját is. Kialakultak a szervezet belső struktúrái, kilökte magából bántónak érzékelt testidegen anyagokat. „Megalkotta saját vezérművét, forrásait, sajtóját, ellenzékét, preferenciáit” – írta Sebestyén Mihály. Egy időben szó volt a platformokról, de már alig hallani róluk. Állnak viszont a nemzeti tanácsok, amelyek kilökődtek az érdekvédelmi ősszervezettől. „A sértettek, a meg nem hallgatottak, a lesajnáltak, a félreértők, türelmetlenek, a politikai kultúra másik fokán állók. Visszaszerezhetők még?” /Sebestyén Mihály: Norvég platform. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 10./

A marosvásárhelyi Mentor Kiadó irodalmi estet rendezett Marosvásárhelyen a Bernády Házban, telt házas közönség jelenlétében. Szőcs Katalin beszélt Egyed Emese Szabadító versek című kötetéről. A könyv a szerzőnek a Mentornál megjelent kilencedik kötete. Kovács András Ferenc méltatta Jánosházy György Hiába ordítsz című szonettkötetét, majd Nagy Attila Gazdátlan sorok című verseskötetét. Gálfalvi Ágnes Sebestyén Mihály Rubinháza jeles napjaiból című kötetét ismertette: a könyv egy rendkívül sokrétű szerző új elbeszéléskötete. Bogdán László mutatta be az általa szerkesztett, Füstöl az acélkalapács című Bajor Andor-kötetet. Az est zárásaként ismét KAF szólt, ezúttal Bogdán László Felröppenő flamingó című verseskötetéről. /Nb. : Gazdátlan flamingó és acélkalapács. Mentor-est a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 10./

Defensio
Senkit sem vertek meg a tévedhetetlenség erényével. Kuszálik Pétert, a szorgalmas és eredményes bibliográfust, mérnököt és fáradhatatlan vitaírót sem, Tőkés László püspök urat és európai parlamenti képviselőt sem, de Molnár Györgyöt sem. Mindenki tévedhet, senki sem érinthetetlen.
A magyarság nem (ind)ok a feddhetetlenségre. A múltbeli érdemek nem írják felül a jelenben elkövetett cselekedeteinket. Molnár György hangneme nem méltó a vásárhelyi sajtó, lapunk színvonalához.
Egyebekben Kuszálik Péter barátja vagyok, és ezt akkor sem tagadom, ha Tőkés László iránti maradandó tiszteletem cseppet sem csökkent.
Szükség van a bátorságra és a bírálatra. Tekintélyérvekkel senkit sem lehet beletaposni a fagyott földbe.
Írásáért, tisztelt Molnár György, nem fog plecsnit (vagy amire gondolt) kapni, tapsot aratni. Legfennebb vihart. Hja, aki szelet vet...
Az elemi sajtóetika nevében
Sebestyén Mihály. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A tanító és az ő grófi felesége
Újabb memoárral gyarapodott az erdélyi emlékirat-irodalom, jelentette be Markó Enikő, akinek a szervezésében, közeli és távoli ismerősök, barátok, rokonok, egykori tanítványok előtt mutatták be szombaton a Deus Providebit Házban Harmath Ferenc Az emlékek megszólalnak című, 2010-es évjelzettel megjelent könyvét.
A 250 oldalas, pompás kiadvány a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadóját dicséri, a szöveget a család részéről Harmath Erzsébet gondozta, szerkesztette Kovács Kiss Gyöngy, a borító Szentes Zágon munkája. A kötet gr. Haller Ilona és Harmath Ferenc támogatásával készült, a fotók a gr. Haller és a Harmath családok tagjainak fényképanyagából származnak. Kedvcsinálónak ajánlom újraolvasni Bodolai Gyöngyi négyrészes sorozatát (Gyémántlakodalom, A Haller család krónikája, Az emlékek megmaradtak, Új élet, új helyen, in: Népújság, Harmónia, 2008. július 24., 31., augusztus 7., 14.), keletkezéstörténetéről pedig egy rész a 223. oldalról: "A 90-es életéveimhez közel jártam, mikor felkértek, hogy a Castellum Alapítvány vagy a Belvárosi szerdák rendezvényein beszéljek emlékeimről, mert a kilenc évtized alatt a nehéz gazdasági viszonyok, a még nehezebb kommunista rendszer a világháború utáni éveinket megkeserítette. Erős, bizakodó lelkülettel, minden nehézség közepette talpon maradva, az embertelen fosztogatást kibírva megmaradtunk! Ezekről az élményekről beszélgetve, többen is biztatva kérték, írjam le emlékeimet, mert naplót vezettem, és beszámolóim érdekesek voltak. Bodolai Gyöngyi szerkesztőnő és Sebestyén Mihály, a Teleki-Bolyai könyvtár őre biztatására írtam le, foglaltam össze élményeimet, emlékeimet, nem mint egy irodalmár vagy író, csupán mint egyszerű ember, egyszerű szavakkal, családom, barátaim, ismerőseim számára." Harmath Ferenc 1919-ben született, jómódú marosvásárhelyi kereskedőcsaládban. Kedves, derűs humorral mesélt gyermek- és ifjúkori éveiről, tanítóskodásáról a Haller István gróf lánya, Ilona-Katalin és fia, Géza mellett. Szólt fellobbanó vonzalmukról az 1924-ben született komtesszel. Szerelmük kiállta a próbát, 1947-ben kötöttek frigyet, akkor ez a "mésalliance" már nem keltett felháborodást a külső és belső száműzetésbe kényszerült/kergetett főúri körökben. Két év múlva pedig amúgy is a kilakoltatottak keserű kenyerén tengődtek, kényszerlakhelyeiken: István gróf, az após Marosvásárhelyen, felesége a Segesvár közeli Erzsébetvárosban, az ifjú pár pedig, a férj tanítóságának "köszönhetően" Dicsőszentmárton közelében, az akkor még 95 százalékban magyar és unitárius Küküllődombón vészelte át a kollektivizálásnak és az ország szocialista szétverésének harminc esztendejét. Tisztes szegénységben, de fölemelt fővel. A mostoha természeti körülményeket (sem villany, sem víz, sem földgáz nem volt még akkor a faluban) kárpótolta a közösség megbecsülése, tiszteletteljes szeretete. (Amit az is bizonyít, hogy egykori tanítványaik közül számosan eljöttek Dombóról, Dicsőből is a találkozásra.) Az édesapa, az 1887-ben Tordán született Harmath Sándor sem úszta meg szárazon, az ő boltját is államosították. Erről is szól Harmath Ferenc, akinek diskurzusa, a szerző minden szerénykedésével vagy annak ellenére: olvasmányos, sőt izgalmas. Egyben pontos, lényegre törő, gazdaságos. Mégis részletezően korfestő. Leírásai kifejezőek, érzékletesek. Fejezetei: Emlékeim, Gr. Haller Ilona életútja, Közös életutunk. A Függelékben kivonat id. Harmath Sándor naplójából 1944. szept. 4-től 1945. szept. 6-ig. Joggal jegyezte meg a könyvet bemutató beszélgetőtárs, Bodolai Gyöngyi, hogy a fordulatos történet filmre kívánkozik. Divatosabban szólva a sztori forgatókönyvért kiált.
A kerelőszentpáli kastély az 1930-as években élte virágkorát, fosztogatása már a második világháború idején elkezdődött, amikor Haller Istvánt internálótáborba hurcolták, s a család nőtagjai Budapesten tartózkodtak. Az elhagyott kastélyt a falu egyes lakói, majd a visszavonuló orosz katonák rabolták tovább. 1945 végén került vissza Szentpálra a család, s a katolikus plébános által megmentett bútorokból a földszinten rendeztek be három szobát. 1949. március 2-án a mindenétől megfosztott család végleg elhagyta Szentpált, ahol Haller Ilona boldog gyermekkorát töltötte. Külön történet a visszaszerzés kálváriája, a fájdalom, hogy amikor, tizenöt évi kérvényezés, kilincselés, pereskedés után visszakapták, már nem sikerült megmenteni a pusztulástól. Meggyalázott állapotában Ilona grófnő soha meg sem nézte. A lelkében élő hajdani kedves képet menti majd magával a sírba. Harmath Ferenc ebben a helyzetben arra törekszik, hogy a Haller család emlékét visszaszármaztassa a köztudatba. Négyszáz éve, 1610-ben telepedett le az első Haller István Kerelőszentpálon, feleségül véve a nagyhatalmú Kendi Ferenc leányát, s hozományként kapva Szentpált, Kerelőt, Marosugrát és Szentmargitát. Új várkastélyt épített, ezt aztán fia, János fejezte be. Fiatal történelemtanár kutató, Kálmán Attila búvárkodásának erdeménye a család története. Újabb könyvbemutatóra számíthatunk tehát, még ebben a hónapban. Harmath Ferenc azt is elújságolta, hogy a négy évszázados Haller-jelenlét emlékére május utolsó szombatján kopjafát emelnek a kerelőszentpáli katolikus templomban.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Rendezvény
Ma kezdődik a XII. FÜGGŐleges Ifjúsági Konferencia
Határok nélküli világban élek, határtalanul habzsolhatom az életet. Szükségem van határokra? Érek valamit az erkölcsi, szellemi határokkal? Miért ne feszegessem őket? Eleged van a szabályokból, épp felrúgtad őket, de újabb határba ütköztél? Megszabhatja-e valaki, hogy meddig mehetünk el? Ha igen, vajon én vagyok az, vagy Isten? A határtalan Isten? "Nincs abszolút igazság" – ez igaz? S ha mégis létezik... miben áll, hol van? Ezekre a kérdésekre szeretnének választ adni az előadások, workshopok. Lesznek szabadidős programok, koncertek, 900-1000 résztvevőre számítanak. Célcsoport: 15-30 éves fiatalok. Helyszín: Vártemplom, Marosvásárhely, április 30 – május 2 között. www.fuggoleges.ro. Részvétel: 60 lej, ebéd nélkül 35 lej. Szervezők: Philothea Klub, CE Szövetség, Genezius Társaság.
Könyv Gyarmathy Jánosról – bemutató a Bernády Házban
Gyarmathy János szobrászművész munkásságát foglalja össze a Mentor Kiadó frissen megjelent kötete. A különleges kivitelezésű művészeti monográfia szerzője Nagy Miklós Kund. Az albumot, amelybe a vásárhelyi alkotó kisplasztikáiból Moldovan Gheorghe képzőművész készítette a reprodukciókat, kedden délután 6 órakor a Bernády Házban ajánlják az érdeklődők figyelmébe. A könyvről és a művészről a bemutatón Káli Király István, a kiadó vezetője és Sebestyén Mihály író, történész beszél.
Lászlóffy Aladárra emlékeznek
Egy évvel ezelőtt távozott körünkből Lászlóffy Aladár költő. A Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület szeretettel hív minden érdeklődőt kedden 18 órától kezdődő emlékünnepségére a Deus Providebit Házba, ahol Nagy Attila Lászlóffy életútjára, munkásságára emlékezik. Az ünnepségen a költő verseiből előad Kilyén Ilka színművésznő.
És mégis magyarul éltem
A Súrlott Grádics irodalmi kör vendége Ercsey Mária. Két frissen megjelent kötetét – Ne hagyd magad!, És mégis magyarul éltem (Marosvásárhely, 2010, Mentor) – mutatják be szerdán 16 órakor a Bernády Házban. Felolvas Tövisi Éva magyartanárnő, zongorán közreműködik Ávéd Éva zongoraművésznő, gordonkán Kecskés Ávéd Csilla, a Művészeti Líceum diákja. Műsorukon Kodály-darabok szerepelnek, a szerzővel beszélget Bölöni Domokos.
Kezdődnek a Diáknapok
Szerdán kezdődik és szombaton zárul a XIII. Marosvásárhelyi Diáknapok a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség szervezésében. Az idei téma: Asterix és Obelix az All-in-Pián.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv Gyarmathy Jánosról
Ma délután 6 órakor a Bernády Házban bemutatják a Gyarmathy János szobrászművész munkásságát összefoglaló művészeti monográfiát. A Mentor Kiadó frissen megjelent kötetének szerzője Nagy Miklós Kund. Az albumban látható Gyarmathy-kisplasztikák reprodukcióit Moldovan Gheorghe képzőművész készítette. A könyvről és Gyarmathy Jánosról a bemutatón Káli Király István, a kiadó vezetője és Sebestyén Mihály író, történész beszél.
Népújság (Marosvásárhely)

Leselkedő krónikások
Marosvásárhelyi Krónikák – avagy krónikák Marosvásárhelyről, néhai polgárok feljegyzései, vitái, észrevételei a város középkori és újkori életéből – mostantól könyvbe szedve, megvásárolhatóan, Sebestyén Mihály válogatásában. És két kötetben. E kötetek bemutatóján vett részt szépszámú közönség a Bernády Házban kedd délután.
Káli Király István, a könyveket gondozó Mentor Kiadó igazgatója fogadta a megjelenteket, majd a szerkesztő, Gálfalvi Ágnes szólt hozzájuk.
– A kötetek a kiadó Erdélyi Ritkaságok sorozatában jelentek meg, e sorozatnak a világháború előtt már volt előzménye. Eredetileg egykötetesre terveztük, de Sebestyén Mihály sorra hozta az érdekességeket, így kétkötetnyire duzzadt a mű.
– Ha az ember könyvtáros, állandóan olyan könyveket kérnek tőle, amelyek nincsenek meg a könyvtárban. Innen származott az ötlet, sajtó alá rendezni az egykori vásárhelyi krónikákat. Egy dolog közös bennük: hogy szerzőik marosszékiek, illetve marosvásárhelyiek voltak. Polgáremberek, egyikük kivételével – erre Tonk Sándor hívta fel a figyelmemet. A középkori és újkori város életét ábrázolják a kommentárokkal ellátott szövegek. A XVII. században Vásárhelyen krónikaíró-iskola alakult, a krónikaírás divattá vált. Egyszerű polgáremberek szabadidejükben leírták, hogy mi történt velük és mi történt a városban aznap. Az egyik szerzőnk Borsos Sebestyén bíra, Borsos Tamás apja. Borsos Tamás szövegeit nem közöljük, mert azok már megjelentek a Fehér Kötetek sorozatban, Nagy Szabó Ferenc, a szabócéh céhmesterének írásait azonban igen. Ő negyvenévesen kezdett írni, munkái átölelnek egy fél évszázadot. Mindent részletesen közöl a városi életről. Ebben Vásárhely élenjáró, más, korabeli, a városi életet taglaló munka nem született. Enyedi Lakatos Márton ugyancsak polgár és mondhatni voyeur, amolyan leselkedő krónikás. Kitűnő portrékat írt az igazi, veszekedő polgárokról, riporteri frissességgel, maró gúnnyal számol be a nézeteltérésekről 1660 és 1675 között. De közöljük – többek között – még Petri Nagy György és Rozsnyai Dávid írásait is. A teljes szöveget adjuk és igyekeztünk az olvasmányosságot szem előtt tartani anélkül, hogy a filológia szabályait áthágnánk. Mellékletekkel, hely- és névmutatóval, magyarázatokkal láttuk el a könyveket, amelyekben folyamatos mesélést olvashatunk. Kár, hogy Jókai nem inspirálódhatott belőlük. A sorozat eredetije Jancsó Elemér nevéhez köthető, 1938-ban indult, és keretében '48-ig jelenhettek meg kötetek. A Mentorén kívül van egy másik folytatása is, a Kriterion Téka-sorozata, az már hozzáedzte a közönséget a történelmi szövegekhez. Nekünk még jobbat kell csinálnunk – mondta Sebestyén Mihály.
– Átlagolvasóknak szánjuk a sorozatot, ezért is ügyeltünk az olvasmányosságra – tette hozzá a szerkesztő. – Két típusú szöveggel dolgoztunk: amelyeket már átírtak egykori szöveggondozók – mellesleg nagyon szépen –, és amelyek kézírását úgy kellett kisilabizálni. Az átírásnál a tájszólás jellegzetességeit ott is megőriztem, ahol az nem volt következetes. Rendkívül szórakoztató, regényes és egyáltalán nem száraz történelmi szövegekről van szó, ráadásul ez már a második idei kötetünk, amely Vásárhelyhez kapcsolódik. És hamarosan újabb következik: Szabó Éva Erzsébet Vásárhelyi villanypózna című könyve, amelyben a szerző két világháború közötti Palás-közi élményeit meséli el, tulajdonképpen a Palás-köz történetét írja le.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Többismeretes egyenlet
Kisadorjáni Szilágyi Domokos könyve, a Bűntelenül büntetve1 egy igaz ember élettörténete, akire egyszer csak rápillant a történelem, akarom mondani az önkény, az aljasság, a zsarnok helyi hatalma.
Az emlékirat önmagában még nem vádirat. De nem is a keresztyéni megbocsátás eszköze. Egy sors emlékezete. Egy áldozat tapasztalatainak párlata. Koncentrátuma, ahol az idő gyorsabban telik, mint bármikor előtte, ahol az idő sokszor fájdalmasabb, mint a megélés áramlatában, csepegős lélekromboló unalmában.
Ugyanis az emlékiratból a lélektani hadviselés szabályos leírása bontakozik ki. Nincs benne fizikai erőszak, csak utalás történik rá, a szerző következtet erre az őrizetesek, elítéltek, zárkainformátorok állapotából, szavaiból, a pszichikai kényszerként ("serkentő") alkalmazott fenyegetésekből. Az undorig ismételt bornírt kérdések, a letartóztatott magára hagyása, a tökéletes izoláció, az irányított zajforrások koreográfiája, a sötét szemüveg és a magánzárka, a tehetetlenség, az őrületbe kergetés szisztematikus kísérletei, a cellatársi vallató "vigasztalások" és a tökélyre vitt delatio a hatvanas évek modernebb szekus módszertanát uralták.
A kötet arról szól, miként keletkezik a harag, a megszégyenülésből a bosszú, a meg nem gondolt gondolat, a bűnösség (bal)vélelme, a vélelemből a vád alá helyezés, az áldozattá válás, miként működik az alpári, a banális, a maszatoló, mocskoló, bekormozó, ölni kész képzelet és lelki gyarlóság, a bűnösségnek az akaratlagosságból fakadó mechanizmusa.
A kötet arról szól, miféle jogosítványai vannak a hatalomnak egy diktatúrában, milyen kádereket toboroz, enged szabadjára, hagy sokoldalúan fejlett szadizmussal rendelkező egyedeket emberéletekkel játszadozni. A szerző naponta megbizonyosodhatott arról, micsoda rejtett képességek rejtőznek az emberi lénynek látszó főrangú emlősökben. A szerző kivételességét jelzi, hogy ennek ellenére sem csalódott az emberiség egészében. Holott, ha ez velem történik, én bizonyos, hogy menthetetlenül embergyűlölővé válok.
A Szilágyi-ügy, amely eredeti állapotában a köztörvényesség fogalmát és körét teljesen kimeríti, a "szekus szakértelem" nyomán átlépi ezt a körlethatárt és a politikai koholmányok sorát gazdagítja. (Érdekes módon 1956 után a "magyar vonal", a románellenesség vádjai nem kapnak olyan erős hangsúlyt, mint ahogy ez várható lett volna a csapda megszerkesztésének lendületében. Valamiért ez a vonatkozás a könyv szerint haloványabb. Sokkal erősebb a szovjetellenesség hangoztatása.)
Arról kapunk hiteles látleletet – igaz, csak alulnézetből, az áldozat szemszögéből –, miként válik a megbocsátás és elnéző emberiesség politikai szörnyűséggé. Hogyan dagad a banalitás államellenes összesküvéssé, miként válik a hazugság mint megélhetési forma mindenható eszközzé a hatalom birtokosai kezében. Az eszme győzelme a józan ész fölött.
Ha egyáltalán még érdekel bennünket a múlt.
Ámbátor érdekelhetne, hiszen apáinkkal, nagyapáinkkal történt meg, családokat, baráti kapcsolatokat, bajtársiasságot, szolidaritást, szomszédsági viszonyokat, összetartozást rombolt szét. A gyanú árnyékában a közrettegés éveit eleveníti fel. Tanulságul. Kérdőjellel is.
A könyv előszava (László Márton és Stefano Bottoni jegyzi) néhány érdekes tipológiai sajátosságra utal az emlékiratok kapcsán. Szinte nevetségesnek tűnnek a vádak: a nyugati gépek dicsérete, a Székely himnusz eldanolása, az újságok valóságtartalmának empirikus bírálata. A szovjetellenesség. Mindez akkor, amikor a központi pártvezetés, a beavatottak köre már kész tényként kezeli a Szovjetunióval való viszony megtörésének szükségességét. Marosvásárhelyen a Sztálin nélküli sztalinizmus még mindig a politika létezésmódja. Újabb példával gyarapszik a létező szocialista rendszer kétarcúsága: egyet mond a hatalom és mást gondol, de szigorúan tilos a kártyákba belesni. Szigorúan tilos az igazság idő előtti kimondása.
Egészen pontosan az igazság kimondható vádpontként. A biztonsági szolgálatok pribékjei tisztában vannak a viszonyokkal, a közönség hangulatával, a rossz életkörülményekkel, a hiányokkal, a hazugság kötelező vállalásával, a vacak gépekkel, a hamis eredményekkel, a propaganda agyament futamaival, de ezeket a vádlottak szájába, dossziéjába helyezve mondják ki. Ha nem lenne olyan tragikus, még nevetni is tudnánk. Amint azt a román közmondás tartja: a vétkes szája/nyelve igazságot szól. Hisszük, hogy ugyanez volt a pribékek véleménye is a szocializmusról. Miként ezt a korabeli vicc is példabeszéddé kerekítette.
"Mondd kérlek, mi a véleményed a szocializmusról?
Ami neked.
Akkor, kérlek, le vagy tartóztatva."
S ott és akkor, az utókor nem felejtésében a letartóztatás, a megkínzatás, az elítéltetés, a börtönévek már kívül esnek a tréfa kategóriáján és az emberiesség fogalmán is. A letűnt rendszer – közismert – sokkal jobban szerette a köztörvényes bűnözők bunkóságát, az őt meglopók, sikkasztók, csalók, a rablógyilkosok, családirtók társaságát, mint azokat, akik az eszmék síkján tagadták a rendszer legitimációját. (Ez utóbbi volt a félelmetes ellenség. Ennek megsemmisítése volt a cél.)
A korszak morálját csöppet sem zavarta, sőt megtámogatta az, ha valaki számára a köztörvényes bűnök nem kecsegtettek méltó büntetéssel, menten áttolhatta a politika síkjára az igazság és igazságtalanság szolgáltatását. Nincsenek igazán védőügyvédek, hiszen akik védőkként győzelmet aratnak a szocialista bíróságon, a katonai törvényszéken, azokat késedelem nélkül rabosítják. (A hamis vádak nagy alkotói fantáziára utalnak.)
A kínzások sora végtelen. Ebben nagyon nagy utat járt be az emberiség. Ugyanis az 1945-1964 között uralmon levők korábban maguk is börtönben, táborokban sínylődtek. Gyűlölték egykori rabtartóikat, de módszereiket, a velük szemben alkalmazott kegyetlenkedéseket tökéletesen elsajátították. Továbbfejlesztették. Azokat a rémképeket – feltélezhetően – , amelyeket két vallatás között elképzeltek, de valamiért a tökéletlen vallatók elfelejtettek megvalósítani, a szeku szakemberei, midőn lehetőséget kaptak a bosszúszomj kielégítésére, saját foglyaikon próbálták ki. A szadizmus nagy fesztiválja zajlik évtizedeken keresztül.
És ami nagyon fontos: a vallatók, a hatalmat bitorló, gyarló és szadista szereplők között sokkal nagyobb számban fordulnak elő magyarok, mint másutt a Román Népköztársaságban. Nosztalgikusoknak üzenem, a MAT erről is szólt.
Időben már a nagy perek után vagyunk, időben egyre közelebb az első amnesztiához, miközben a rendszer feszessége alig enged. A gyűlölködés rutinja erősebb, mint bármi más. Az ebnek konc kell. A rendszer utálja a koplalást.
Engem napok, hónapok óta az foglalkoztat: Miért a megbocsátás? Mitől vagyunk ilyen nagyvonalúak? Az égi büntetés bevárása az időtlenségig tolja ki a büntetés- végrehajtás határait. Miért kell szeretni a hóhérokat?
A könyv izgalmát a jó stíluson kívül számomra olyan szubjektív körülmény is fokozta, hogy nem nyomtatott kötet alakban került a kezembe, hanem számítógépes kézirat formájában. Mintha én olvastam volna először, holott tudom, hogy több lektor és véleményező, kiadói ember kezén is átment.
Sebestyén Mihály
Kisadorjáni Szilágyi Domokos: Bűntelenül büntetve /ProPrint, Csíkszereda, 2010/
A szerzőt 1963-ban letartóztatták, 3 évre ítélték. 1964-ben az amnesztiával szabadult.
Népújság (Marosvásárhely)

A pillanat alkalmassága
Miközben az ország és benne a szorongatott falvak-városok szügyig állnak vízben, házak, hitek, politikai erődítmények dőlnek, s a víz színén tojásdobálóktól és feldühödött valódi és műparasztoktól űzve egy vízi- és csoda-Boc szaladgál, miközben a világ tetőtől-talpig fociban tobz, brazilt sirat, németet éltet, a megtalált pillanatban meg vagy inkább még inkább: újjáalakult a Román Kommunista Párt.
Korábban – amolyan kéregalatti sekély illegalitásban – a Társadalmi Szövetség pártjának nevezte magát. Mára megizmosodott nyugdíjasként (micsoda nyugdíjakkal zsebükben, takarék- és pártkönyvekben!) kilépve a nyilvánosság elé, bátran hirdeti, hogy éljenek a kommunisták és a nemzetköziség!
Ez utóbbiról maga sincs meggyőződve, hiszen, ha a nagy elődpárt kinyírt főtitkárának nemzetköziségére gondol, eszébe jut, hogy csak a főtitoknok-elnök utazott a nemzetköziség tengerein, a honi komcsi a nemzeti nagyobbság érzeteinek tócsájában volt kénytelen papírhajókázni, már ha volt papír, írni, alféltekét törülni.
Szóval itt a párt, az aggmenház acélos élcsapata, vagy bicebóca alcsapata, amely kíméletlen harcot hirdet a megbukott kapitalizmus ellen, a dolgozók millióinak fog vörös reményt sugallni, szép jövőt, munkát kenyeret ad a mai párttagok főnökségre vágyó unokáinak mankójához. Érlelődik újra a szocialista munkaverseny és a velejáró nemzeti sorálló bajnokság, forr már a virtusokban a virtuális étel és ital, jönnek a végeérhetetlen gyűlések és a kudarcápoló szerek nagyvására.
De ha egy kevéssé eltekintünk a visszahúzóktól és arasszal feljebb emeljük szemünk, ott látjuk a húsz év alatt tökéletesen átfestett ócskákat, akik hallgatva az idők szavára átrétegződtek, asszimilálódtak, átfestették politikai jelmezüket, pártokba csoportoztak, befurakodtak a demokrácia lágy zsigereibe, a hézagokba, testrésekbe.
Mára a tegnapi arctalanok, kis stréberek, vidéki párttitkárok és tagdíjbeszedők, szakszervek, tisztes polgári technokraták, liberálisan ókonzervatívok, szekusan parasztdemokraták, kiszesen új degenerék lettek, jobboldalon viselik amúgy baloldali kardiovaszkuláris párt- és kormányszervüket.
Bár nincsenek ott az újjáalakulásnál, figyelnek. Ha ugyanis újabb fordulat jőne, amitől a történelem szellentése mentsen, akkor ugrásra készek. Visszaigazolnak.
Addig pedig hirdetik, hogy az RKP főtitkára Constantin Rotaru elvtárs, aki most odaállt a gátra – nem a Szeret és a Szeretet (a hatalmat szeretné) vagy az Olt gátjára, hanem a kapitalizmuséra – nem is román, hanem cigány, ne adj isten, Roth (áru-ló). Sőt ultrarőt.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ünnepi műsorajánlatunk
Az eltelt két évtizedben megszaporodtak az ünnepek. Nem a klasszikus szabadnapokra gondolok, amelyeket a naptár piros betűvel kínál a pihenni, sörözni és flekkenezni vágyó emberiségnek, hanem azokra, amelyeket a kisebb etnikai közösség sajátosan csak magának tart fenn, minekutána azok államivá tételére nem valószínű, hogy a következő diadalmas autonóm demokráciákban sor kerülne.
A civil társadalmakban a lokális, néprajzi, etnospecifikus ünnepeknek, vallási ceremóniáknak, sajátos emléknapoknak – túl a történelmi tudat ingerlésén – közösségerősítő szerepet is szán az ünnepség rendezője, megrendelője, végrehajtója, a szociológus.
Olyan kiváló napokra gondolok, mint például március 15. vagy Petőfi évfordulói, falunapok, a Cikmántorról elszármazott cikmántorok és cikkántorok világtalálkozója, a krumplinaszádok összejövetele Pityókapusztán stb.
Mi történik ezeken? Minél történelmibb egy dátum (s az idő mindent egyre megtörténtebbé ken), annál inkább kezdődik egy meghívott, kijelölt mozsárágyú, fősegédtorreádor ünnepi beszédével, politikai felhangokig sikló nyilatkozatával, jő néhány szavalat, amatőrök pityegése, profik harsánysága, táncika, koszorúk és tömegoszlatás sárban vagy sár nélkül. Ja, olykor nyalka huszárok, soha nem gyalogbakák, fáradt tüzérek, holott az volt a nemzet leginkább múltja során.
Máskor az eszem-iszom és az ezzel járó mértéktelen epeszelídítő-májserkentő-fogyasztás, jól eső böffintések, és persze kirakóvásár, amikor apuka kirakja az utolsó krajcárját is egy csinos pillogatós nyalókáért, csicserésző tollforgóért, kaviár ízű baseballsapkáért (handmade).
Mi volna, ha ezeket a lassan gépiessé váló, ismétlődő közalkalmakat megtöltenénk valamilyen új tartalommal is? Színházzal, komédiával, másként-fesztivállal, kilépéssel a nemzetiségi hős-komorkodásból, irodalomi pankrációval, gyermeket is lekötő programmal...
Egy hadosztálynyi ember tanult meg szervezni, összehozni, menedzselni, nyugtalanítani, reklámozni jól-rosszul az elmúlt időkben. Ám még mindig – holott a legtöbb fiatal szervező soha nem látta – kísért a kommunista rituálé az ünnepségekben. A komcsi rituálé pedig a korábbi szocdem, polgári, barokkos úri vagy moszkvai modellből származik. Fontos a reprezentáció, a tekintélyek előtti hajbók. Fontos az önismétlés, amely a teljes kiürülésig, a közérdektelenségig vezet. Amikor az ember bólint az ünnepség hírére és kinyitja a Dráva-Száva tévét, ahol a híradóban szónokok szónoklanak, malacok pirulnak, falunapok verítékeznek, fesztiválok iválnak feszt: decibellek becipelnek és elűznek tízezreket.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

Vérkép
„Marosvásárhelyen megalakult a Jobbik Baráti Kör”– olvasom. Erre iszonytató szüksége is volt, hiszen ellenségeik köre is azonnal megalakult, amint betették lábukat a vásárvárosba.
Nem kicsinyded volt meglepetésük, midőn tudomásukra jutott, hogy rövidlátóbbnál többet látók úgy ítélték meg, semmi keresnivalójuk sincs ezen a trianonilag kiszabott, szétszabdalt földabroszon.
A köralakítás kapcsán nyilatkozott szósszegedi csanárdok, mondván: vérfrissítésre van szükség az erdélyi (romániai) magyar politikában. Bizonyára csak elszólás volt, hiszen valójában vérfürdőt akart mondani, ami természetesen tiszta helyzetet, borotvált ábrát és táblát (tabula rasa) teremt majd a politikum arculatán.
Odanyilatkozott: akik egykor tiltakoztak, mára belátták, hogy a Jobbik irodája pozitív hatással van a közéletre. Miként a pestises belátta, hogy amióta e súlyos kórban fetreng, ráadásul kolerát is szerzett, és azóta sokkal jobban van. De nem állt itt meg, miként a cég nevéből is kiderül, állásokat fog teremteni. Ugyanis a Jobbik román-angol kiejtésben dzsobik (job = szolgálat, munka) azt jelenti munkaközvetítő. (Két bével, mert nyilván többet ad, mint Románia.)
Munkahelyeket teremt, aszfaltoz, közbiztosít, bojlereket szerel be ingyen, termopán helyett tulipán lesz az ablakokban, magyarosan. Megakadályozzák az orvosok és kedvesnővérek elcsángálását, itthon fognak ülni ezentúl és frissíteni fogják a vért, mindenkit át fognak képezni hematológussá, vérelemzővé, állami egyenes adók helyett véradót fogunk fizetni, minden fajtisztától lecsapolják a hemoglobint, amiben aztán átfürdetik Erdély közéletét.
Aki pedig hitetlenkedik, az kap az fejére egy szép hematómát. Lesznek véraláfutó versenyek, és felállítják a vérfertőző klinikákat. A reteráton légfrissítő helyett használj vérfrissítőt!
A művelődéstől sem riadnak vissza, pályázatot írnak ki a legjobb harci induló, a leggyorsabb romaverő címért, zsidó és más nemzetidegen szerzőkből raknak tábortüzet, amely mellett a harcosok egy jobb(ik) vérfürdő után szittyogni fognak pihenésképpen.
Alig várjuk a Jobbik könyvtárisztogató, múzeumsöprögető, színházrobbantó, káderszűrő alakulatait, akik majd a románság újabb jobbjával (a Noua Dreaptával) és a Konzervgyárral találkozva az eszmebarikádon, együtt legeltetik a jövőben a nyájjá idült és szelídült barikákat.
Ja, a végén mégiscsak kibújt a szeged a csalánból: „Nekünk – szemben a többi párttal – semmiféle megfelelési kényszerünk nincs”. Valóban, senkinek sem kellenek, semmilyen erdélyi normának nem felelnek meg.
Ahogy mondani szokás: a Góbi sivatag tágasabb.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

Évszázados szemtanúk
Régiek a régi városról
Rendezvénysorozat, esemény-maraton? Mindkettő, a hét végén zárult XVI. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár látogatói számtalan új kötet bemutatóján, igen sok szerzővel folytatott beszélgetésen vehettek részt, a sort a kiadók estjei gazdagították, amelyeken az adott kiadó több, új kötetét ismertették, legtöbbször a szerzők. Péntek délután ilyen jellegű rendezvények sorozatának lehettek tanúi azok, akik ellátogattak a Bernády Házba, az egymást követő esteket tárlatnyitó is gazdagította. Mindez a marosvásárhelyi Mentor Kiadó új köteteinek – Csepreghy András és Csepreghy Henrik Képeslapon üzen a múlt és Sebestyén Mihály Időtár II. című köteteinek bemutatójával kezdődött.
Előbbi kiadványt Szőcs Katalin méltatta, majd Sebestyén-Spielmann Mihály ismertette azt. – Csepreghy Andrásnak sikerült további 200 képeslapot összeszedni a régi Marosvásárhelyről, ami azért is fontos, mert az 1896 előtti időkből a városról elég kevés grafikai ábrázolásunk van. A szerzők kárpótolnak ezzel, a képeslapokat összeszedik, rendszerezik. Gyakran beszélgettünk a Tékában arról, hogy milyen épületeket ábrázolnak a képek, hol állhattak, hiszen ez a vásárhelyiség egyik forrása. Fontos az is, hogy mi olvasható a hátlapjukon: értesülhetünk a vendégszeretetről, az idejövők ügyeiről. A kötet egyik szerzője, Csepreghy András képeslapgyűjtő hozzátette: – A megszerzési folyamat nem mindig irigylésre méltó, 1983 óta fiammal arra törekszünk, hogy folyton bővítsük a gyűjteményt. Olyan képeket, szövegeket, épületeket keresünk, amelyeket már nem ismerünk. Olyan képeslapok is a kezünkbe kerültek, amelyeknek szövege jelenti az újdonságot, az egyiken valószínűleg éppen Jancsó Elemér ír családjának a Vásárhelyi Találkozóról. A kötet ezekről a rövid híradásokról is szól. Miután megtaláljuk a szövegeket, megpróbáljuk megfejteni azokat, közülük sok ma is aktuális. A témák jellemzik az akkori várost és nagyon változatosak, az eseményeket a szemtanú szemével látjuk, aki 90-100 évvel ezelőtt itt járt. Sok érdekes szöveg van, mégis több, fontos eseményről nem adtak hírt az idelátogatók.
Sebestyén Mihály kötetéről elsőként Gálfalvi Ágnes szólt, majd Csegzi Sándor és László Márton méltatta azt. Előbbi elmondta, olyan kötetről van szó, amelyet nem lehet letenni, Vásárhely történetét olvashatjuk benne Bécstől Trianonig. Nagyon jó a könyv ritmusa, könnyedén tér témáról témára, autentikus és komplex. Politika, magyarság, kultúra a nagy lendülettől a nagy kérdőjelig, a város fejlődésének egy igen dinamikus szakaszáról. Bernády-korszak és Bolyaiság, a román nemzetiségű polgárok viszonyulása az eseményekhez, az önfeláldozó vásárhelyi viselkedés, például Bernády vasgyűrűt aranygyűrű ellenében akciója az ínséges időkben megfelelő gazdasági alap létrehozásáért. László Márton hozzátette: – Nagyon érdekes, olvasmányos és hasznos könyv. A korszakról szól, amelyben az élet fellendül, jó érzéssel közvetíti azokat az országos eseményeket, amelyek a városra is kihatottak, tárgyalja a város románságának eseményeit is, például Eminescu látogatását. De értesülünk arról, hogy például 1910-ben alkoholmentes vendéglő nyílt, az 1913-as német érettségit egy tanuló puskázása miatt megismételték, 1910-ben a női szabók sztrájkoltak. A szerző elmondta, a kor újságírása nem volt szenzációhajhász, nem teregettek ki dolgokat. Ez egy icipici város volt, amelyben amúgy is habzott a pletyka. Amúgy ez Vásárhely legszebb, az erdélyi magyarság felívelő, legjobb korszaka, amelybe mindannyian visszavágyunk.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

Egyetemi jegyzet, másként
Amint az olvasó is értesülhetett róla, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem hatvanötödik életévét is betöltötte. Ebből az alkalomból átadták az egyetem jelentősen átépített új könyvtárát, amely egykor a tanárok lakása volt.
Tanúsíthatom, hogy azokban a lakásokban egykor rengeteg (jó) könyv volt, sőt az egyetemi könyvtár sok-sok kötete és jegyzete éppen ebben a házban született az elmúlt hatvanöt év során.
Illett volna egy közös emléktáblát tenni ama régi kiváló orvosdoktoroknak, akik itt tengették életüket, sokszor közös konyhával és fürdőszobával (!), akik nélkül elképzelhetetlen volna az intézmény. De mit tehetünk, ha a múlt nem a mai száguldó buldózerek elvárásai szerint alakult? Legfennebb csúsztatunk itt-ott. Kisebbítjük az elődöket, hogy annál szebben sziporkázzon a digitális jelen...
A híradások szerint az ünneplés során alig esett szó arról, hogy azért van Marosvásárhelyen orvosi egyetem, mert Kolozsvárról kénytelen volt elköltözni az egykori Ferenc József Tudományegyetem, a magyar orvosi kar. Mert a Nagyszebenből visszatérő (1945), bosszúra éhes tanári kar, a hippokrátészi esküt tett humanizmus nem tűrte, hogy kétféle, kétnyelvű orvosképzés működjön a kincses Clujvárott.
Az ünneplés során a román egyetemi vezetés fél szájjal említette, hogy magyar nyelvű oktatás is buzg azon az egyetemen, amelyet a romániai magyar hallgatók számára hoztak létre, telepítettek át a kisvárosi Vásárhelyre. Sőt hozzáteszem, a város intellektuális fejlődését éppen ez a grózapéteri gesztus indította el, ugyanolyan lökést adott neki, mint Bernády a századfordulón az európai civilizációs építkezéseivel. Marosvásárhely az orvosi egyetem betelepülésével és működésével vált sokszínű kultúrvárossá, magyar és román művelődési centrummá.
A mai rektor a muszáj-magyarnál sokkal fontosabbnak tartja, hogy angol nyelvű képzés folyik az univerzumban, ami elsősorban az egyetem (hírének) fenntartásához szükséges devizaalapokat teremti meg, mert a rosszakaratú városi vélekedés szerint ide jobbadán azok iratkoznak be, akiknek nincs pénzük megfizetni az angol, svéd, francia vagy német tandíjakat.
Az épületek, amelyekben manapság a három nyelvű oktatás folyik. Egykor a város tulajdonát képzeték, Bernády György polgármestersége alatt épültek katonai alreáliskolának, Marosvásárhely polgárainak adógarasaiból (s egy kis pesti bankhitelből). Egy vesztes háború kellett ahhoz, hogy az üres épületeket a honvédelmi minisztérium kibocsássa kezéből és azokat a tanügyi átvehesse. Beköszöntött a béke.
Sebestyén Mihály, Új Magyar Szó (Bukarest)

Hosszú tél
A két világháború között megszokott gyakorlat volt, hogy a Horthy-rendszerrel, a neobarokk Magyarországgal elégedetlen szerzők Szlovenszkóban vagy Romániában publikálták a kényesebb írásokat, azokat, amelyeket a magyar kir. cenzúra amúgy sem engedett a nyilvánosság színe elé.
No persze senki ne gondolja, hogy azért jelenhettek meg például Romániában, mert itt a rendszer toleránsabb, pláne demokratikusabb lett volna, vagy mert itt a dolgokat másként fogták fel, direkte szerették az ilyen-olyan magyarokat.
A valóságban a Kisantant államai, hogy ne mondjunk utódállamokat, mert sértik a neonátusok önérzetét, szóval a Magyarországot környezők és annak gyümölcseiből jókorát harapók ott tartottak be Budapestnek, ahol csak lehetett, ha árthattak, az ártalomhoz jól jött a belső (baloldali) ellenzék tudatromboló munkája és az engedetlen irodalom minden eszköze.
Ez mostanában gyakran jut eszembe, mióta az új rend egységesíteni kezdé, regulákba szedi a liberális, szertevéleményező, széthúzó és sokszínűségével tüntető sajtót. Törvényt hoz, egyenhírekkel és azonos véleményekkel dolgozná meg a publikumot. Bármiként is csűrnék és csavarnák, bármiféle anyagi ésszerűségre is hivatkoznék a kormányzat, a többszólamúságnak beintettek föntről és keményen. Örül ennek, aki eddig úgy érezte, hogy a balliberális torokgyík megfojtotta.
Nos megoldásnak – amennyiben mindenre kiterjed az ellenőrzés és deláció – kínálkoznék a másutt publikálás. Amennyiben nyomtatott sajtóra gondolunk, van az utódoknál elegendő fórum, az utóbbi huszonegy év alatt minden átjárhatóvá lett, nem kell bemutatni előzetes cenzúrának a másutt közlendőt. Nem kell tartani a következményektől. Az elektronikus szerkesztett blogok esetében pedig tele a világ másféle magyarokat is szerető, befogadó, szolgáló szerverekkel, ha már a belföldieket serv(er)us humillius (alázatos szolgának) kívánják tenni. A nonkomformista szerzőket, véleményeket nálunk is lehet(ne) publikálni.
Így ábrándoztam magamban, midőn rám röffent a fölöttes énem (vagy a tiéd volt?!), és megrángatta a fülemet: hol élsz, kisfiam, hiszen az utódállamok kisebbségi sajtója rosszul fizet, s ha a magyar ellenzék itt akarna publikálni, fel is kopna az álla. Már csak azért is, mert akik nem álltak be már a korábbi években a sorba, azoknak ugyancsak beintettek felülről. Azzal a bizonyos felfelé tartott mutatóujjas nemzetközi jellel indexeltek bé. Sajtótámogatást nem adnak és nem kapnak. Siba te! Lábhoz, kutyulik, vagy lesznek szívesek az ellenzéki úrikutyák hosszú böjtös télre számítani.
Sebestyén Mihály, Új Magyar Szó (Bukarest)