kérdezett: B. P. E.
15 ÉV SEMMIÉRT?
Nagy Zsolt: egyik ügyben sem én voltam a fő célpont
A stratégiai privatizációs ügy a privatizációk leállításáról, a Posta-ügy pedig a Chiuariuval való leszámolásról szól a volt miniszter szerint. Exkluzív interjú pereiről, politikai szerepvállalásáról, Băsescu sárga lapjáról.
Mi történt veled az után, hogy kiléptél a politikából? Választások környékén fel szoktak röppenni pletykák, hogy valamilyen látható vagy nem látható szerepben visszatérsz a politikába. Mi igaz ebből? – Önként döntöttem úgy, hogy a politika színpadáról visszalépek. Európa parlamenti listavezető voltam, és én magam döntöttem el azt, hogy visszalépek. Viszont nem tűntem el teljes mértékben a politikából. Amikor megkértek, akkor segítettem az RMDSZ-nek kampánystratégia kidolgozásában, a kampánytanácsadásban. Ez már a 2007-es EP-választásokkor is így volt, a 2008-as parlamenti és önkormányzati választások esetén, a 2009-es államelnök-választáskor. A 2012-es önkormányzati választásokkor már csak helyenként: Szatmárnémetiben és Szatmár megyében, illetve a parlamenti választásokkor kimondottan Csík környékén kapcsolódtam be, mint stratéga.
Volt egy másik pillanat is 2011-ben, de erről most nem akarok többet mondani.
- Miért szálltál ki a nagypolitikából, legalábbis ami a nyilvános szerepléseket illeti?
– Ennek több oka volt, a legfontosabb, hogy egyszerűen úgy éreztem, hogy méltánytalan és meg nem érdemelt lenne egy olyan kampányba belefutni, amelyben korruptnak nevezzenek, meg mindenfélék. És az is benne volt, hogy eléggé magamra hagyatottnak éreztem magam. Nem utolsó sorban az is, hogy úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a politika élvonalában, akkor talán lekerül rólam ez a célkereszt.
Utólag visszagondolva jó döntésnek tartod ezt?
– Nem vagyok híve a mi lett volna, ha kezdetű válaszoknak. Nyilván a kérdést attól még fel lehet tenni, de most már úgyis mindegy. Ez volt akkor a döntésem, ez van, és kész.
Egy ideig úgy tűnt, mintha Băsescu rokonszenvezett volna veled, a veled történtekkel. Utána pedig mintha lett volna egy pszichológiai pillanat, amikor elengedte az ügyet. Történt valami, ami mentén értelmezhető ez a váltás?
– Szeretném én is érzékelni azt a pillanatot, amikor velem rokonszenvezett volna. Hogy az üggyel rokonszenvezett, abban viszont biztos vagyok (nevet). Eszközként használta ezeket az ügyeket. És ezt nyugodtan ki merem mondani.
2006. december elején küldte át a főügyészség a hazaárulásos történetben a megkeresést az államelnök fele, hogy engedélyezze a bűnvádi eljárás elkezdését. Akkor még működött az államelnöki hivatalban az a bizottság, amelynek véleményeznie kellett az ilyen kéréseket. Én háromszor is voltam meghallgatáson a bizottság előtt, teljes mértékben meggyőztem őket, ezért az ő ajánlásuk nem is arról szólt, hogy el kellene indítani a bűnvádi eljárást. Persze ez egy konzultatív vélemény volt, amely január közepén született meg.
Az államelnök március 20-ig a levegőben tartotta a döntést, egészen addig a pillanatig, amíg az RMDSZ nem feküdt keresztbe az EP-választások elhalasztása előtt. És akkor engedte el az ügyet, mintegy sárga lapként az RMDSZ fele. Nincsenek ebben véletlenek.
Ennél több rokonszenvet nem láttam ebben a dologban, azon túl, hogy nekem négyszemközti beszélgetésen ő maga is elmondta, hogy ez butaság, ezek képtelenségek. De mivel négyszemközt folyt a beszélgetés, az én szavam van az övével szemben.
- Amit a közvélemény nem ért mind a Poșta ügyben, mind a stratégiai privatizációs ügyben, az a miért. A stratégiai privatizációs ügyben látszik a vádiratból is, hogy a töredéke foglalkozik veled, és közvetlenül nem tudnak inkriminálni. A Poșta ügyben pedig nem egyértelmű, hogy egyáltalán mi az ügy. Szerinted a Șereș és a Poșta egy ügy, vagy két ügy?
– Két ügy. Bármennyire szeretnék “tetszelegni” – egy frászt szeretnék –, de egyik ügyben sem én voltam a fő célpont.
A hazaárulásos történetben, úgy gondolom, még csak nem is Codrut Șereș volt a fő célpont, hanem egyszerűen a privatizációk: valakik meg akarták akadályozni, hogy Romániában privatizációk legyenek, és ezért találták ki ezt az egész képtelenséget. Abban az egész ügyben nekem sem tettem, sem cselekedetem, még csak beszédem sincs sajátom, ami inkriminálhatna. Mások beszélgetéseit használják arra, hogy bemutassák, találkoztam volna velük. De ennyi. Ezen kívül még csak vád sincs megfogalmazva.
A Posta-ügynek világosan látjuk és tudjuk, hogy ki volt a célpontja: Tudor Chiuariu. És ezt ő maga elmondta a Legfelsőbb Bíróságon, és a román sajtó nagyon pontosan le is hozta. Hadd pörgessük vissza egy kicsit a dolgokat: Tudor Chiuariu abban a pillanatban, illetve azon az ominózus kormányülésen, 2007. április 25-én, alig több mint három hete volt miniszter, és a DNA már elkezdte a tevékenysége vizsgálatát kérni. A kérésük eredményeként a legfelsőbb bírói tanács elindított egy vizsgálatot, amelynek eredményeként fel is függesztették a DNA második osztályának a vezetőjét, Doru Țuluș főügyészt. Két hónapig vizsgálták az ügyet. Ez az időszak egybeesett az államfő felfüggesztésével és a népszavazás kampányával. Amint az államfő visszatért tisztségébe, engem felfüggesztett a miniszteri tisztségemből, és ez a főügyész visszatért. És ahogy visszatért, elindították ezt az ügyet. Ez egyszerűen erről szól, semmi egyébről. Semmi köze sem a Postához, sem a telekhez, egyszerűen egy személyes bosszú Tudor Chiuariu ellen.
Hogy miért kellett engem belekavarni? Mert én egy olyan aláírója voltam ennek a dokumentumnak, aki nem volt parlamenti képviselő. Ennek a kormányhatározatnak volt egy kezdeményezője – én magam –, volt egy láttamozója a törvényesség szempontjából – Tudor Chiuariu igazságügyi miniszter –, és volt egy másik nagyon fontos láttamozó: ez a pénzügyminisztérium, amely az állam közvagyonáért felel. Varujan Vosganian pénzügyminiszter is pozitívan láttamozta, és maga a teljes kormány fogadta el. Miért csak ketten vagyunk itt? Azért, mert abban a pillanatban egyikünk sem volt parlamenti képviselő, és ezért nem kellett a parlamenthez fordulniuk. Mert azt nem kockáztatták volna meg, hogy ezt a kacsát odavigyék a parlament elé.
Képtelenségek sorozata ez az ügy. Az ügyészek annak idején 8,6 millió eurós kárról beszéltek, aztán azt a felére csökkentették, és miközben ilyen károkról beszéltek, meg sem próbáltak vagyonzárt, vagyonzáradékot kérni egyik vádlott ellen sem. Ez nem mutat egyebet, mint hogy ők maguk is tudták, hogy egyszerűen valótlan, amit beszélnek.
A stratégiai privatizációs ügy vádiratában említenek egy bulgáriai nyaralást, amely előtt a vád szerint Stanchev felhívta a hotelt, és jelezte, hogy adjanak jó árat, mert ő fizeti. Mi az igazság ebből? – Nem véletlenül mondtam azt, hogy engem soha senki sem vádolt korrupcióval. A hazaárulásos ügynek ezt az elemét, illetve azt, hogy kaptam volna ajándékba egy mobiltelefont, átküldték a DNA-nak. A teljes iratcsomót átküldték a DNA-nak, de úgy, hogy ezeket kell megnézni, mert ezekkel haszonhoz jutottam volna. A DNA végérvényesen, egyértelműen lezárta ezt a nyomozást, megállapítva, hogy nincsen semmilyen ilyen tett. Ennyi. Ettől tovább a teljes sztori még a bulvársajtó szintjét sem kellene megüsse. Ott van a Veled vagyunk, Zsolt Facebook-oldalon az ügyész határozata, amely kimondja: scoatere de sub urmărire penală. És volt idejük vizsgálódni, mert négy évig tartották vizsgálatban, és aztán lezárták. Más pedig nincs. De ezért kaptam öt év letöltendő börtönbüntetést alapfokon, tehát ez nem vicc.
Ha a dolgokat összeszámolod, hajmeresztő: 2004. decemberétől kezdve voltam két és fél évig miniszter. Azelőtt már tizenvalahány évet dolgoztam a közéletben, diákszövetségben, RMDSZ-ben. Nem akartam miniszter lenni. Javasoltak, felkértek rá, elvállaltam, mint egy kihívást. Két és fél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy eredményeket tettem le az asztalra, nem voltam egy eredménytelen miniszter. Két és fél év után hét éve hurcolnak két képtelenséggel, és ami már biztos, az az, hogy nyolc évig korlátozva vagyok mindenféle mozgási lehetőségemben. Ez már biztos. Ez együtt már tizenöt év. A semmiért.
És nem arról van szó, hogy valaki megússza a börtönt. Hogy valamihez jutott, és még meg is úszta a börtönt – hű, de okos volt, és hű, de ügyes. Hanem sehol semmi kár, az anyagi haszonhoz jutásnak még csak a vádja sem volt megfogalmazva velem szemben.
- Többen analógiában vagy összehasonlításban fogalmazzák meg a te történetedet másokéval. És nem okvetlenül a Mikó ügyre vagy ad absurdum az Olosz Geri ügyre gondolok, hanem például a Borbély László ügyre, aki ellen nem indul bűnvádi, mert a képviselőház nem hagyta jóvá. Lett volna olyan pillanat, amikor politikai szinten meg lehetett volna akasztani a te ügyeidet is?
– Nem azt gondolom, hogy politikailag kellett volna megakasztani. A Borbély László esetében egy teljesen természetes, törvényes eszközzel élt a parlament, mert nem véletlenül találták ki ezt a törvényhozók, hogy képviselői mandátummal rendelkező miniszterek esetében a képviselőház, más miniszterek esetében az államelnök engedélye kelljen egy bűnvádi eljárás elindításához. Mert bármelyik miniszter ellen naponta meg lehetne fogalmazni bűnvádi feljelentéseket, vagy papírra lehetne vetni egy ügyészi koholmányt. Ennek van egy természetes szűrő szerepe, és ezzel élt a parlament, nemcsak a Borbély László esetében, hanem az akkori közigazgatási miniszter esetében is. Nekem ilyen lehetőségem nem volt. Ezt megtehette volna az államelnök, minden érve megvolt rá. A politikai megakasztásra nem volt lehetőség, de azt gondolom, hogy egy erőteljesebb, határozottabb kiállás – és nemcsak az én ügyemben, hanem általában az igazságszolgáltatási túlkapásokkal vagy hibákkal szemben – igenis szükséges lett volna.
_ Ennek milyen formája lehetett volna? Egyrészt ott vannak az olyan ügyek, amelyek azt mutatják, hogy nem működik jól a rendszer, de másrészt abban is nagyon nagy veszély rejlik, ha az igazságszolgáltatás egészét kérdőjelezzük meg.
– Kétségkívül. Én nem is azt mondtam, hogy az igazságszolgáltatás egészét kell megkérdőjelezni, hanem azt, hogy a túlkapásokat vagy a tévedéseket kell megvizsgálni.
Bár akár azt is mondhatnám, hogy én szempontomból megkérdőjelezhető a teljes igazságszolgáltatást. Mert nekem két ügyem van, és mindkét ügyemben abszolút méltánytalanul és igazságtalanul jártak el. Ettől a perctől kezdve nekem száz százalékosan rossz a véleményem az igazságszolgáltatásról. Nem mondhatok egyebet. De sorolhatnám: ott van a Varga Gábor története, vagy a Markó Attila és Marosán Tamás ügye, a Mikó-ügy, amely pont úgy egy tulajdonjogi kérdés, mint amilyen a postatelek ügye, csak az egyik egy cégé, a másik az egyházé volt, de attól függetlenül mind a kettőnek igazoló iratai vannak arról a tulajdonról, és mégis, jön az állam, és azt mondja bűnvádi igazságszolgáltatási döntés által, hogy az közvagyon. Holott sosem volt az, és nem is az ő illetőségük erről dönteni, hanem legfeljebb a közigazgatási bíróságnak.
- “Miért nem álltak ki értem azok, akik megtehették volna, akik minden egyes részletét ismerték ennek a képtelenségnek?” – írod. Mire, kikre gondolsz?
– Elsősorban azokra gondolok, akik intézményesen is tudtak volna valamit tenni. Például maga az államelnök, aki egyrészt titkosszolgálati tájékoztatásból, másrészt az általa működtetett bizottsághoz általam benyújtott és előadott dolgokból, illetve a vele való beszélgetésekből tudta, hogy abszolút nem érdemlem meg, nem lenne helye annak, hogy a bűnvádi eljárást elindítsa. A másik, akinek kétségkívül üzenek, az az akkori miniszterelnök (Călin Popescu Tăriceanu – szerk.), aki enyhe szótlansággal és tehetetlenséggel nézte, hogy körülötte sorra lövik ki a minisztereket. Emlékezzünk Teodor Atanasiura, ebben az ügyben egyből kettőnket – Codruț Șereșt és engem –, később Tudor Chiuariut, Paul Păcurariut: körbelőtték a minisztereit.
És kétségkívül utalok az RMDSZ vezetőire is. Bizonyára ők ezt másként gondolják vagy másként látják, de az én érintett helyzetemből így tűnt, hogy lehetett volna többet tenni.
- Milyen játéktere lehet még az ügyeidben az RMDSZ-nek, a médiának, a civil szervezeteknek? – Annyiszor elmondtam, nem várom el, hogy a média és ezáltal a közvélemény csak az én szavamnak higgyen. Azt viszont elvárnám, hogy nézzenek utána a dolgoknak, olvassanak utána. Csak egy konkrét példa: a hétfői nyílt levelem után van olyan sajtótermék, amely még mindig azt írja le, hogy 8,6 millió eurós kár lenne a Posta-ügyben. Ez képtelenség. Erről soha nem volt szó, soha senki nem vádolt engem azzal, hogy én ilyen kárt okoztam volna. A 2012-es döntés és annak bírósági indoklása, az én magyarázataim ellenére ezt így leírják. Azt gondolom, hogy ez felelőtlenség. De persze emberként én szenvedem el, vagy a becsületem, ami még maradt belőle. A civil szervezetek számára rendelkezésre fogom bocsátani az ügyek részleteit, és azt gondolom, nekik az lehetne a szerepük, hogy a maguk szintjén és a maguk eszközeivel lépjenek fel mind a hazai, mind az európai színtéren, és mondják el, hogy itt valami nem oké. Merthogy nem lehet az, hogy minden bizonyíték és mindenféle valóságtartalom nélkül el lehet ítélni embereket. Hogy mit várnék el a politikumtól? Azt, hogy a törvényhozási eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, konszenzusteremtés által – mert nem kell ez egy partizánakció legyen – teremtsenek rendet ezekben a struktúrákban. Mert nem lehet az, hogy semmiféle felelőssége ne legyen akár egy ügyésznek, akár egy bírónak egy igazságtalan döntés kapcsán. Mert mi van, ha valaki megnyeri a Strasbourgi Emberjogi Bíróságnál a pert? Akkor majd kártérítést fizet az állam. De nem az illető bíró, nem az illető ügyész.
- Akarva-akaratlan elég sok mindent megtudtál arról, hogy milyen erők határozzák meg a romániai igazságszolgáltatást. Ami kívülről látszik, az a sokarcúság: van egy európai nyomás, hogy minél több korrupciós ügyet akarnak; van egy csináljatok dossziét ennek-annak politikai játék; talán vannak személyek, akikről ki lehet egyezni politikailag; vannak ügyek, amelyekben fontos személyeket ítélnek el jogosan, stb. Te hogy raknád össze a nagy képet, mi a romániai igazságszolgáltatás mechanizmusa?
– Azt gondolom, hogy a felsorolt jelenségek mindegyikéből van benne valami. Persze én nem tudok a teljes igazságszolgáltatásról véleményt mondani, mert egyrészt nem vagyok igazságszolgáltatási szakterületen dolgozó szakember, másrészt meg én csak a jéghegy csúcsát láttam. Igaz, ez a leglátványosabb, és erre fókuszál mindenki. Először is úgy gondolom, és ezt mindenféle demagógia nélkül állítom, hogy a korrupció elleni harc valóban egy fontos téma, és nagyon komolyan kellene venni Romániában. Másodszor meg azt gondolom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt politikai leszámolásokat vagy képtelenségeket gyártani, és ezáltal kicsinálni embereket. Hiszen ha azt nézzük, hogy Markó Attilát is a korrupcióellenes ügyészség vádolja – hol abban a korrupció, hogy visszaszolgáltatott az egyháznak egy ingatlant? Hol van az én ügyemben a korrupció, amelyért négy év börtönbüntetésre ítéltek, úgy, hogy még csak az ügyészek sem mondják azt, hogy bármi kárhoz nekem közöm lett volna, és az ítéletben semmiféle kár nem szerepel. Mi köze van a korrupcióhoz annak, hogy én aláírtam egy határozatot, amire senki nem kényszerített, senki nem vett rá, senki nem fizetett le érte. És mi köze a korrupcióellenes harchoz egy ilyen kitalált kémtörténetnek? Hol van ezekben az ügyekben a korrupció, miközben mindannyian találkozunk – te is, én is – hétköznap az utcán a rendőrtől a kishivatalnokig és az orvosig a kis szintű és a nagy szintű korrupcióval is kétségkívül, amihez viszont nem nyúlnak hozzá. Ezért mondom, hogy nem szabad a korrupcióellenes harc leple alatt különféle politikai leszámolásokat folytatni. Harmadsorban azt gondolom az igazságszolgáltatásról és az úgynevezett európai nyomásról, hogy ez számomra elfogadhatatlan. Azt gondolom, hogy Európának azt kell számon kérnie, hogy egy igazságszolgáltatási rendszer korrektül, egyformán működjön egy európai ország minden egyes állampolgára számára, hogy mindenki egyformán és hasonló jogokkal tudjon élni, és hogy az ítéletek korrektek, igazságosak legyenek. Az igazságszolgáltatás nem lehet sem gyors – mert ugye ezt kérik számon, hogy miért nem gyorsabb az igazságszolgáltatás, vagy miért nem példamutató. Az igazságszolgáltatásnak nem gyorsnak és példamutatónak kell lennie: az igazságszolgáltatásnak igazságosnak kell lennie. A tettek, a vád, a vád bizonyítékai és a védelem bizonyítékai alapján kellene egy igazságos döntést hozni. Ezt lehet és ezt kell számon kérni az igazságszolgáltatáson, nem egyebet. Kétségkívül van egy hatalmi harc az ügyészségeken belül is, az ügyészek maguk is különböző vetélkedésekben vannak, és most beszélhetnék mindenféle háttérjátékokról meg pletykákról, amiket hallani ügyvédektől vagy a rendszer különböző szereplőitől, de nem tudom ezeket bizonyítani, és akkor meg kár lenne belemenni.
- Évek óta azzal fekszel és kelsz, hogy nem vagy szabad ember. Hogy érzed, mennyire változtatta meg ez a személyiséged?
– Nehéz ezt nekem megítélnem. Elsősorban azok kellene ezt megítéljék, akik ismernek, és akik tartották velem a kapcsolatot ebben az időszakban is. Ők tudnának erről sokkal mérvadóbb véleményt mondani. A magam szempontjából azt gondolom, hogy megedződtem, és hogy teljesen másként tudom értékelni a világot és a velem történteket is. Tényleg benne van az, hogy ami nem öl meg, az erősít.
- Az utóbbi hét év után hibának érzed, hogy annak idején politikusnak álltál? Megbántad azt, hogy politikus lettél?
– Nem. Nem. Ez egy nagyon hosszú történet, hogy miért vonzott engem a közélet – mert fogalmam sem volt arról, hogy ez politika. Lehet, hogy a közélet szót sem ismertem. 18 éves voltam, és egyszerűen kerestem azt, hogy mit lehet tenni, hogy azt a Marosvásárhelyt, amit én egyféleképpen hagytam ott érettségiző diákként, és egy egészen másféle városként találtam rá 1990 március végén, hogyan lehet helyrehozni, és hogyan lehet ebben a dologban valamilyen módon rendet teremteni. Ennek az eszközét keresve jutottam el a diákmozgalmakhoz és különböző ellenzéki tüntetésekhez, és később diákszervezeti aktív emberként szerveztem táborokat, nemzetközi rendezvényeket, nemzetközi szervezetekhez csatlakoztattuk a KMDSZ-t, és így tovább. Utána jött a politikába való belekóstolás. Sokszor még ódzkodtam is attól, hogy magamat politikusnak nevezzem. Érdekelt, vonzott, szívesen vállaltam szerepet, elsősorban aktív, political professional szerepben – ami a szervezés, a különböző szervezeti egységek létrehozása, azok összehangolása, kampánystruktúrák létrehozása, státusirodai hálózat megszervezése, és így tovább. Nem bántam meg.
Az egy teljesen másik kérdés, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam a miniszterséget. Azt lehet, hogy igen.
Transindex.ro,

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Svájcból látott Erdély
Smaranda Enache és Szávai Géza genfi díjazása
A genfi Művészeti és Történeti Múzeum (Musée d’Art et d’Histoire) éttermében január 19-én délelőtt ünnepélyes eseményre került sor, jellegzetes "változatosságot" mutató közönség (és közösség) körében. Svájci francia értelmiségiek, erdélyi magyar, erdélyi román, magyarországi magyar, svájci magyar, svájci román és romániai román értelmiségiek, három ország (Románia, Svájc, Magyarország) diplomáciai testületeinek képviselői vettek részt a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány díjainak átadására rendezett ünnepségen. A díjazottak: Smaranda Enache román (marosvásárhelyi) emberjogi aktivista és a Székelyföldön született (budapesti) író, Szávai Géza.
Az alapítvány képviseletében Pierre Hiltplod, a genfi Pro Transylvania Bilingua elnöke, Románia tiszteletbeli konzulja köszöntötte a vendégeket, ismertetve a célokat, amelyek jegyében létrehozták a svájci alapítványt.
Dr. Luka László alapítóként és az alapítvány tisztségviselőjeként így emlékezett az előzményekre: – A Dies Academicus Hungaricus Genevensis (magyar emigráns egyetemisták szervezete) harmadik összejövetelén meghívtuk Eugène Ionescót és Paul Gomát – akik szintén emigránsok voltak – egy kerekasztal-beszélgetésre, amelynek témája a kelet-európai politikai helyzet volt. A találkozó nagy érdeklődést váltott ki, megtelt az egyetemen a Piaget terem. A beszélgetés végén szót kért Ionesco, hogy felolvasson, mint mondta: egy "nyilatkozatot". És egy papírlapról olvasni kezdte: Magyar-román közös nyilatkozat. Nagy volt a meglepetés, és a csend is, amely ezeket a szavakat követte:
– "…védhető megoldás a diszkrimináció és az elnemzetietlenítés?" – kérdezte Ionesco. "Nem: a megoldás nem a határok átrajzolása, hanem azok átjárhatósága; a megoldás nem az asszimiláció, hanem a jog az identitáshoz, nem az ellenségeskedés, hanem a derűs párbeszéd. Az a megoldás, ha megtanulunk olyan testvérként egymásra nézni, akik együtt vészeltek át sok megpróbáltatást, ha elviseljük, hogy különbözünk, és ha arra törekszünk, hogy egymást kiegészítsük. Ha figyelünk a másik személyiségére. (…) A megoldás: az együttműködés legjobb formáit keresni."
Másnap reggel kivétel nélkül mindenki aláírta a nyilatkozatot. Felhívás volt ez, ösztönzés az együttműködés formáinak felkutatására. Ilyen előzmények után jött létre a genfi Pro Transylvania Bilingua Alapítvány.
– Egyik célunk volt olyan fontos román vagy magyar művek felkutatása, amelyeket érdemes megismertetni, hozzáférhetővé tenni mindkét közösség nyelvén – folytatta dr. Luka. – Ezért kerestük meg a marosvásárhelyi Pro Európa Ligát, amely kétnyelvű könyvek kiadásával, az Academia Interculturala Transylvania nyári egyetem szervezésével vívott ki figyelmet és megbecsülést. Az alapítvány egyik vezetőjének, Smaranda Enache asszonynak a tevékenysége Eugène Ionesco szellemiségére emlékeztetett: "az együttműködés legjobb formáit keresni". A mindkét erdélyi közösség – magyarok és románok – figyelmére egyaránt méltó művek kiválasztása nem könnyű feladat. Választásunk Szávai Géza Székely Jeruzsálem című esszéregényére esett, amely az identitásról szól, és román és francia nyelvre is lefordították. Az alapítványunk által díjazott első mű a Székely Jeruzsálem.
NÉGYNYELVŰ SVÁJC, KÉTNYELVŰ ERDÉLY, EGYETEMES LÉTHELYZET
A díjátadás után elhangzott laudációk a díjazottak életművét jellemző törekvések – folyamatosan érvényes! – időszerűségét hangsúlyozták. A bázeli egyetemen tanító Hantz Péter méltatása szerint: – Enache asszony a jövőnek építkezik. Személyében egy olyan diplomatát tisztelhetünk, aki Románia finnországi és észtországi nagyköveteként, majd hazatérve is a példaértékű, a kisebbségi nyelv és kultúra megőrzését biztosító finn kisebbségpolitika elemeinek átvételét szorgalmazta. Sokat tett annak érdekében, hogy a többségi nemzet képviselői elgondolkozzanak a történelmi régiók – köztük a Székelyföld – közigazgatási egységekké való szervezésének kölcsönös előnyeiről. Az elmúlt húsz esztendőben az európai gondolat elkötelezett híveként munkálkodott Romániában.
Smaranda Enache a történelmileg megörökölt helyzetről, feladatokról, esélyekről beszélt, és emberi viszonyulásokat méltatott. Kifejezte örömét, hogy laudátora, Hantz Péter személyében olyasvalakit tisztelhet, aki a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemen tényleges kockázatot vállalva nyilvánult meg az intézmény kétnyelvűségéért.
Szávai Géza méltatója, a Bukarestből érkezett egyetemi tanár és irodalomkritikus, Ion Bogdan Lefter a Székely Jeruzsálemet "rendkívüli, megrázó magyar, erdélyi, romániai, tágabb értelemben európai regényként" minősítve, műfajokat egységesítő könyvként elemezte.
A díjazott regény szerzője azt az "emberre és kultúrára figyelő érdeklődést" köszönte, amellyel a svájci alapítványt tevők egy kiteljesedő európai horizontra tekintenek. A három nyelven megszólaló Szávai Géza a négynyelvű Svájc (Helvetia Quadrilingua) fontos jelzéseként méltányolta a kétnyelvű Erdély (Transylvania Bilingua) iránt megnyilvánuló kulturális érdeklődést, hangsúlyozva ennek aktualitását, hiszen, mint mondta: "nem is olyan régen még Erdély is háromnyelvű volt…" Könyvéről, az erdélyi "lelki zsidók" regényéről pedig fontosnak tartotta elmondani, hogy ez a történet nem "kuriózum", hanem – a föld bármely pontján érthető – egyetemes emberi érvénnyel bíró léthelyzetek és történések foglalata.
A jeles svájci román író (és pszichiáter) Ion Vianu az esemény – hivatalos részének – záróakkordjaként az alapítvány céljairól Eugen Ionesco szellemisége és a jövő esélyei címmel tartott tájékoztatót, hiszen egyike volt azoknak, akik (román emigráns íróként) a Ionesco fogalmazta nyilatkozatot annak idején aláírták. Vianunak a közönséggel megosztott töprengései a pillanat ünnepélyességét újra az európai valós léthelyzetek fölötti reflexióvá oldották, csöppet sem kisebbítve ennek az újabb – díjátadó – találkozásnak a jelentőségét, ahol közösségek gondjait szembesítő emberek, művek ionescói értelemben vett "derűs párbeszéde" megvalósulhatott.
A DÍJAZOTTAKRÓL BŐVEBBEN:
Smaranda Enache
Az 1989-ben alapított PRO EUROPA Liga (Marosvásárhely) társelnöke.
Az Alapítvány célja programok sokaságával mozgósítani és befolyásolni a helyi közösségeket, etnikai csoportokat, gondolkodókat, politikusokat a különböző etnikai és vallási közösségek közötti feszültségek csökkentése érdekében, hozzájárulni az erdélyi nacionalista mozgalmak befolyásának semlegesítéséhez, újra megteremteni a kölcsönös bizalmat és a szolidaritást a különböző közösségek között. http://www.proeuropa.ro/
Szávai Géza
Prózaíró, Erdélyben (Székelyföldön) született, 1988 óta Budapesten él. Székely Jeruzsálem (Esszéregény az identitásról) című műve 2000-ben jelent meg, azóta öt kiadást ért meg magyar nyelven, kiadták románul és franciául (előkészületben német, lengyel és orosz nyelven). A sajátos műfajú esszéregény az erdélyi és európai identitás és lelkiismeret megrázó, őszinte "önvizsgálata". Egyik román kritikusa szerint: "Szívből jövő könyv ez, lapjain a nosztalgikus mosolyhoz könny tapad. (…) Mindenekfölött azonban ez a könyv felhívás a párbeszédre".
A francia nyelvű változat brüsszeli bemutatóján hangzott el: "ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valójában, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak". http://www.szavaigeza.hu/szekelyjeruzsalem/index.php
Népújság (Marosvásárhely),

Elsőként választottak erdélyi magyart az ICUU élére
Az Unitáriusok és Univerzalisták Nemzetközi Tanácsa január 28-31. között kétévente egybehívott közgyűlését tartotta New Yorkban, a Shelter Rock unitárius egyházközségben. A közgyűlésnek nemzetközi konferencia nyújtott tágabb keretet, amelynek címe, Átívelő kultúrák, az unitárius vallás lehetőségeit vizsgálta arra, hogy a kultúrák különbözőségében is nemzetközi közösséget építsen ki.
Az 1995-ben alapított ICUU-nak ez volt az első közgyűlése, amelyet amerikai földön szerveztek. A 120 résztvevő fele az Egyesült Államokból és Kanadából érkezett, a másik fele a világ más tájain levő 23 tagszervezetből. A harmadik legnépesebb küldöttséget a Magyar Unitárius Egyház vonultatta fel, összesen 11 képviselőjével.
A közgyűlés keretében tartott választáson Gyerő Dávid közigazgatási előadó-tanácsost, kolozsi unitárius lelkészt, az ICUU eddigi titkárát elnökké választották. Ő lett a szervezet első olyan vezetője, aki nem az angolszász szervezeti kultúrákon nevelkedett. A vezetőtanács további tagjai Pauline Rooney (Ausztrália), Lara Fuchs (Svájc), Galen Gisler (Amerikai Egyesült Államok), Fulgence Ndagijimana (Burundi), Inga Brandes (Németország) és Brian Kiely (Kanada).
A közgyűlés továbbá határozatot fogadott el a verespataki bányatervek tárgyában, amelyben támogatásáról biztosította a tervek ellen fellépő Magyar Unitárius Egyházat. Az ICUU-közgyűlésről az Unitárius Közlöny márciusi számában részletes beszámoló olvasható.
MTI
Erdély.ma,

Autonómia (14.) – Székely önrendelkezés
Nemzeti múltunk meghamisítása 1821-re vezethető vissza, amikor a bécsi kancellária írásban ad utasítást egy olyan őstörténet megírására, amellyel a magyarok tartása és büszkesége megtörhető.
Ennek folyamodványaként születik meg később két német ajkú nyelvész, Budenz József és Paul Hunsdorfer tollából a finnugor elmélet. Magyarországon ezt azóta sem vonták vissza, bár napjainkban a nyelvi, régészeti és történelmi kutatások eredményein kívül már örökléstani (genetikai) vizsgálatok is igazolják a krónikáinkban rögzített igazságot, miszerint a Kárpát-medencét mindig magyarok lakták, Árpád ide hazatérő népét pedig székelyek fogadták.
A magyarság többi részétől eltérően a székelyek nem vármegyékbe, hanem önálló közigazgatási egységekbe, úgynevezett székekbe szerveződtek. Az általuk napjainkban is belakott területet hét fő szék, vagyis Aranyos-, Csík-, a Háromszék néven egyesült Sepsi-, Kézdi- és Orbai-, valamint Maros- és Udvarhelyszéken kívül öt fiúszék (Gyergyó- és Kászon-, Miklósvár-, végül Bardoc- és Keresztúrszék) alkotta. A székeknek gazdasági, katonai és igazságszolgáltatási hatáskörük volt, élükön a tisztségét választás útján elnyerő bíró és katonai parancsnok, a hadnagy (kapitány) állt. Munkájukat az előkelő székelyekből álló tanácsadó testület, később pedig a mellette felállított esküdtszék segítette. Az egyetlen kinevezett vezető a székely haderő parancsnoki tisztjét ellátó székely ispán, akinek beiktatásakor esküt kellett tegyen a székely szabadság és Székelyföld oltalmazására.
A nemesi joggal felruházott székelység belső életét saját nemzetgyűlése szabályozta, adót nem kellett fizetniük, csupán új király trónra lépésekor tartoztak ajándékkal, viszont az országot fenyegető veszély esetén, saját költségükön történő hadba vonulásra vállaltak kötelezettséget. A legkisebb közigazgatási egységük a tízes bíró által vezetett, 10 katona előállítására képes település volt. A földet és erdőt közösen birtokolták, így együtt gazdálkodtak és tenyésztették az állatokat is, ezért magszakadás esetén a vagyon nem a kincstárra, hanem a közösségre szállt.
A történelem folyamán a székelyek önrendelkezési jogait többször próbálták megnyirbálni, azonban ha óriási véráldozatokkal járó lázadások árán is, de mindig sikerült azokat visszaállíttatni. A székek önállósága az 1876-ban véghezvitt megyésítéssel szűnt meg végérvényesen.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Belföldi hírek
Helyén marad a kilencedik osztály
A 9. osztály a középiskolai oktatás keretében marad: a képviselőház tegnap nagy többséggel fogadta el az erre vonatkozó rendeletet, amely azt is kimondja, hogy megmarad az általános iskolai, illetve a gimnáziumi oktatás négyéves időtartama, a kötelező oktatás időtartama pedig 10 évről 11 évre emelkedik (az előkészítő osztállyal együtt).
A tervezetet még a szenátusnak is jóvá kell hagynia. A kilencedik osztálynak az általános iskolához való csatolását a 2011/1-es, az oktatást szabályozó törvény mondta ki, ezzel a középiskolai oktatás időtartama három évre csökkent volna; a kiigazítás megtartja a közoktatás jelenlegi felépítését.
Bekerült az RMDSZ azon javaslata is, amely szerint ismét kormányhatározattal lehet önálló karokat létrehozni az egyetemeken. Emelik a településvezetők bérét
Július 1-jétől nő a településvezetők fizetése: a parlament tegnap megszavazta a közigazgatási és regionális fejlesztési tárca erre vonatkozó javaslatát. A megyevezetők bére nem változik, a községi vezetők bérei azonban 44,4–50,1 százalékkal emelkednek (a legkisebb községi alpolgármesteri fizetés 2300-ról 3300 lejre, a polgármesteré 2600-ól 3800 lejre). A városi elöljárók 16,6, a municípiumok vezetői 7,2 százalékos fizetésemelést kapnak, a lakosság létszámától függően (a kisvárosokban 4–5 ezer lej körüli összegeket vihetnek haza). Bukarest polgármesterének bére 5,5 százalékkal nő (8000 lejre).
Őrizetben a pénzügyi felügyelet elnöke
Őrizetbe vették tegnap Dan Radu Rușanut, az országos pénzügyi felügyelet elnökét, akit azzal gyanúsítanak, hogy egy biztosító érdekeit védte törvénytelenül. A korrupcióellenes ügyészség Daniel Chiţoiu volt pénzügyminiszter ellen is bűnvádi eljárást kíván indítani hatalommal való visszaélés miatt, és ehhez kérni fogja mentelmi jogának megvonását a képviselőháztól. Az ügyészek szerint Rușanu és Chiţoiu – mindketten NLP-sek – a Carpatica biztosító védelme érdekében dolgozott ki egy sürgősségi kormányrendeletet, amely lehetővé tette egy olyan személy – Marian Marzac – kinevezését a felügyelet vezetőtanácsába, aki hajlandó lett volna szemet hunyni a biztosító működésével kapcsolatos rendellenességek fölött. Az Ilie Carabulea üzletember által birtokolt Carpatica biztosító miatt az ügyészek korábban Chiţoiu felesége ellen is bűnvádi eljárást indítottak. A többrendbeli befolyás vásárlásával gyanúsított Carabulea, valamint Marzac január végétől előzetes letartóztatásban van. Őket bűnszövetkezet létrehozásával is gyanúsítják.
Ellenzéki indítványok
Elutasította tegnap a képviselőház a DLP által a hóeltakarítás ügyében benyújtott egyszerű indítványt. A DLP rögtön újabb egyszerű indítványt nyújtott be a nem megfelelően előkészített decentralizáció miatt. Ezzel nem a reformot sürgetik, hanem azt követelik, hogy a kormány mondjon le „az alkotmányba ütköző decentralizálásról”. A kormány által felelősségvállalással elfogadott decentralizációs törvényt a DLP az alkotmánybíróságon is megtámadta, és a taláros testület helyt adott az óvásnak. Az erre alapozott indítványt a képviselőház Állandó Bizottsága átfogalmazás végett visszaküldte. A DLP azonban már a harmadik, ezúttal nem egy miniszter vagy törvény, hanem az egész kormány megbuktatását célzó bizalmatlansági indítvány kidolgozásába kezdett, amelyhez az NLP támogatását is meg akarják szerezni. A kezdeményezés címe: Az SZLSZ-kormányzás fekete könyve: két év hazugság. Az SZLSZ után az özönvíz. A DLP első alelnöke, Andreea Paul szerint Victor Ponta hazudott a románoknak, egyetlen ígéretét sem tartotta be. Fel is sorolta a legfontosabbakat: nem hozott létre egymillió új munkahelyet, nem tartja tiszteletben a jogállamot, nem csökkentette öt százalékkal a tb-járulékot, nem csökkentette 24-ről 19 százalékra az általános, és 9 százalékra a mezőgazdasági termelőkre kiszabott áfát, nem adott kedvezményeket a kisnyugdíjasoknak. Hozzátette: Ponta ott hibázott súlyosan, hogy „mind az SZDP, mind az NLP teljes erőből, folyamatosan támadta a jogállamot, és ennek a támadásnak a csúcspontja a parlamentben végbement fekete keddre esett”, emellett az SZDP lemondott arról, hogy több mint 400 millió dolláros adósságot behajtson a Rompetrol vállalattól, nem sikerült az országot bejuttatnia a schengeni övezetbe, nem sikerült a decentralizációs törekvése, a közigazgatás hatékonnyá tételére tett erőfeszítése sem, és az alkotmánymódosítás tervezetével is hibázott.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Novák Csaba Zoltán
1968, A NYITÁS ÉVE
A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval
Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét.
Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett.
A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez.
Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás.
A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat.
A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát.
A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét.
Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből.
A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.”
Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak.
Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban.
A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak.
Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték.
A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét.
Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését.
Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket.
A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására.
Transindex.ro,

Nagy volt a jövés-menés Victor Ponta kormányaiban
Az öt Boc-kormány után, íme, elérkeztünk a harmadik Ponta-kormányhoz is. Az első két Ponta-kormány története meglehetősen viharos volt, egymást érték a minisztercserék.
Az egészségügyi tárcát és a belügyminisztériumot öt-öt tárcavezető irányította, az oktatási, művelődési, gazdasági és igazságügyi tárcánál négy-négy miniszter váltotta egymást, a pénzügyi és közlekedési minisztérium élén pedig három-három tárcavezető állt az első két Ponta-kormányban. A minisztercserék jó néhány tárca esetében nem kevés botránnyal jártak – érdemes néhány skandalumot ismét végigkövetni.
Öt egészségügyi miniszter
Victor Ponta kormányában az első egészségügyi miniszter Vasile Cepoi volt, ő viszont csak igen rövid ideig állt a tárca élén: az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség pénzalapok eltérítésével és érdekellentéttel vádolta, a dossziét pedig átküldte az Országos Korrupcióelleni Igazgatósághoz. A botrány akkor robbant ki, amikor a brüsszeli hatóságok befagyasztották a POSDRU-projektek finanszírozását.
Cepoi távozását követően a tárca élére Raed Arafat került ideiglenes megbízatással, előtte rövid ideig Victor Ponta kormányfő töltötte be a miniszter szerepét is. A 2012 decemberében beiktatott második Ponta-kormányban az egészségügyi miniszter Eugen Nicolaescu lett, akit később a pénzügyi tárca élére neveztek ki Daniel Chiţoiu helyébe. A tárca élén most Nicolae Bănicioiu áll.
Helycserék a belügyi tárca élén
A belügyi tárca esetében a román korányoknál általában sűrű a minisztercsere. Az első Ponta-kormányban a tárca élére Ioan Rust nevezték ki, aki már Adrian Năstase kormányában is betöltötte ezt a tisztséget. Ioan Rusnak a tárca éléről a Traian Băsescu államfői tisztségből történő felfüggesztése kapcsán a szavazólisták körül kirobbant botrány miatt kellett távoznia, Victor Paul Dobre államtitkárral együtt. Távozásakor Ioan Rus a következő, azóta híressé vált mondattal vált meg tisztségétől: „Nem akarom öregkoromat a börtönben tölteni”.
Ioan Rust Mircea Dușa, Victor Paul Dobrét pedig Radu Stroe váltotta fel a tisztségben.
A választásokat követően Radu Stroe lett a belügyminiszter, aki néhány furcsasággal hívta fel magára a figyelmet: összeveszett Németországgal, rendeletet adott ki, amelynek értelmében bűnvádi eljárás alatt álló személyek is vezető tisztségeket tölthettek be a belügyminisztériumban, az útügyi törvénykönyv kapcsán összeveszett kormányzási partnereivel.
Radu Stroe a Nyugati Kárpátokban történt repülőgép-balesetig maradt tisztségében, jóllehet igyekezett elhárítani magáról minden felelősséget amiatt, hogy az illetékesek csak órák múlva találtak a roncsra, tehetetlenségük pedig két ember halálát okozta. Mi több, Radu Stroe csak azt sajnálta, hogy a baleset éppen az ő belügyminisztersége alatt történt meg. Végül Crin Antonescu nyomása alatt adta be lemondását.
A Szociál-Liberális Szövetség éppen a belügyi tárca élére történő következő nevesítés ürügyén szakadt ketté: Crin Antonescu azt szerette volna, ha a belügyminiszteri tisztséget Klaus Iohannisra bízzák, aki egyben miniszterelnök is lett volna. Nagyszeben polgármestere tehát ismét hoppon maradt, a tárcát pedig Gabriel Oprea vezeti.
Plagizáló miniszterek
Az oktatási tárca élén is gyakori volt a helycsere. Az első Ponta-kormány esetében Victor Ponta legelőször Corina Dumitrescut nevezte ki, őt azonban még a kormány beiktatása előtt visszavonták tisztségéből, helyébe Yoan Mang került. Corina Dumitrescu ugyanis önéletrajzában azt állította, hogy a Stanford egyetemen végzett – de az egyetem nevét sem tudta helyesen leírni –, emellett pedig plágiumbotrányba keveredett.
Ám Victor Pontának az új miniszterrel sem volt szerencséje, Ioan Mang ugyanis több alkalommal is plagizált. A frissen kinevezett miniszter váltig tagadott, Victor Ponta pedig a Román Akadémiát kérte fel véleménynyilvánításra. Végül a botrány akkora lett, hogy a miniszterelnök döntött a tárcavezető leváltásáról, a miniszter pedig, ideiglenes kinevezéssel egy volt szakszervezetis, a társadalmi párbeszéddel megbízott miniszter, Liviu Pop lett.
Mang lemondását követően a Román Akadémia leállította a vizsgálódást a plágium-ügyben, az Országos Etikai Tanács döntése azonban egyértelműen megállapította: Mang plagizált.
Liviu Pop tevékenysége sem volt áldásos a tárca élén, a tárcavezető súlyos nyelvi hibákat vétett, és jóllehet korábban matematikát tanított, kiderült, hogy ezzel a tantárggyal is hadilábon áll, amikor kijelentette: az érettségizők száma „mintegy 334 836 tanuló” lehet. Emellett bevezette a tanárok szakszervezeti alapba történő kötelező befizetését, amit korábban Daniel Funeriu érvénytelenített. Liviu Pop végül felszámolta a Victor Ponta plágiumát is elemző Diplomaigazoló Országos Tanácsot. Továbbá 11 új tagot nevezett ki az Etikai Bizottságba, és 20 tagja mellett további 25 tagot nevezett ki az Egyetemi Címeket, Diplomákat és Bizonyítványokat Igazoló Országos Tanácsba, amelynek 13 tagja plágiummal vádolta Pontát. A testület döntését azonban a miniszter érvénytelenítette 14 tag hiánya miatt.
Miután Liviu Pop ideiglenes megbízatása lejárt, Victor Ponta Ecaterina Andronescut javasolta a tárca élére, akit azonban a Nature című tekintélyes lap többszörös plágiummal vádolt. A miniszterasszony politikai hadjáratról beszélt, az ügy pedig következmények nélkül maradt.
A választások utáni új kabinetben Andronescu helyét volt tanácsosa, Remus Pricopie vette át, aki erősen „kozmetikázott” önéletrajzzal lett miniszter. Abban csupán elődei hagyományát folytatta, hogy helytelenül beszélt románul.
Năstase autója és más ügyek
Az igazságügy élére Victor Ponta először Titus Corlăţeant nevezte ki, akit már az első napokban az a vád ért, hogy segédkezet nyújtott Adrian Balaban-Grăjdannak, az Állami Építkezési Felügyelőség főnökének, aki az intézetet ki akarta vonni az Adrian Nastase ellen indított, a minőség trófeája néven elhíresült bűnvádi eljárás alól. Corlăţean minisztersége sem volt mentes a botrányoktól.
A tárcavezető például összeférhetetlenséggel vádolta meg az alkotmánybíróság két bíróját, Augustin Zegreant és Iulia Motocot, ám az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség mindezt cáfolta, az alkotmánybíróság pedig válaszában arra figyelmeztette Corlăţeant, hogy a kormány és más hatóságok általi támadások ellenkeznek a demokrácia gyakorlatával. A tárcavezető végül visszavonta a vádat. Corlăţeant végül az ügyészségi vezetők kapcsán kirobbant botrány nyomán átkerült a külügyi tárca élére.
Helyét Mona Pivniceru, a Legfelsőbb Bírói Tanács volt elnöke vette át, aki – saját szavai szerint – nehéz szívvel vette át a tisztséget.
Röviddel később kitört az „Andrei Năstase kocsija” néven ismert botrány: Pivniceruról fotó készült, amint Adrian Năstase fiának kocsijában ült, miközben a volt miniszterelnök börtönbüntetését töltötte. Később az ügyészek hangfelvételekkel bizonyították azt, hogy a tárcavezető a minisztériumot a hatalom szolgálatába kívánta állítani. Pivniceru végül lemondott – mandátumát Traian Băsescu államfő „katasztrofálisnak” minősítette. A tárcavezető helyét ideiglenes megbízatással Victor Ponta vette át, majd volt egyetemi társát és a Ponta-család rokonát, Robert Cazanciucot nevezte ki a tisztségbe.
Bogdán Tibor
maszol.ro,

Címereink tudósa
– Beszélgetés dr. Szekeres Attila István heraldikussal –
"Magyarország köztársasági elnöke dr. Szekeres Attila István heraldikus részére múltunk, gyökereink kutatásáért, a magyar, a szász és a székely jelképek, szimbólumok tudományos igényű népszerűsítéséért és a székelyföldi magyar jelen erősítéséért a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából" – szól a hír. Honfitársunk – mondhatnám büszkén: földink – itt született Marosvásárhelyen, gyerekéveit a család ősi fészkében, Mezőmadarason töltötte, majd a református lelkipásztor apát követve Radnótra költözött a család. Attila a Bolyaiban érettségizett, a sors Sepsiszentgyörgyre sodorta. Itt aztán úgy ráragadt a székely nyelvjárás, hogy engem is megtévesztett ez a mezőségi székely. Kiváló újságíró, munkáját Méray- díjjal és Oltyán László-díjjal ismerték el, a MÚRE-ban másfél évtizede tevékenyen részt vesz, az újságíró társadalom érdekeiért, a minőségi újságírásért emelve szót. A Becsületbíróságnak is tagja újabban. Tanult, egyetemekre járt, különböző szakokat látogatott, és közben heraldikussá képezte magát, címertanból doktorált.
– Legelőször azt tisztázzuk, mi is az a heraldika?
– A heraldika vagy címertan a történelem segédtudománya, mely a címerek keletkezésével, fejlődésével, összetételével, szerkesztésével, megjelenítésével, értelmezésével, adományozásával vagy felvételével és használatával foglalkozik. A heraldika két részből áll: címertudomány, amely a címeralkotás elméletével, a címerek meghatározásával, öröklésével foglalkozik, és címerművészet, amely a címerek plasztikus megjelenítésével. Én mindkét ágat művelem, habár hangsúlyozni szeretném, nem vagyok művész, tudományos alkotómunkát végzek, amikor egy-egy közigazgatási egységnek címert tervezek, rajzolok, festek. Elsősorban a címertudomány művelője vagyok – heraldikus. A megélhetést jelentő újságírás mellett kutatok, számos tanulmányom jelent meg magyarul, románul egyaránt, országos és nemzetközi konferenciákon tartok előadást, és községeknek, városoknak, megyéknek tervezek címert.
– Te mikor és miért kezdtél el foglalkozni a címertannal?
– Mindig is vonzott a középkor és kora újkor története, s a címerek ekkor voltak a társadalom "főszereplői". Történelmi regények, filmek ragadtak meg. Aztán az első lökést 1980-ban, tizenöt éves koromban kaptam. Egy rokon temetéséről apám a mezőmadarasi Szekeres család nemeslevele latin szövegének másolatával és annak fordításával tért haza. Sokat tanulmányoztam azokat a lapokat, és megrajzoltam első címeremet. Az 1989-es fordulat után lehetett beszerezni szakirodalmat, s én gyűjtöttem és olvastam: magyart, románt, franciát, angolt, németet, olaszt, lengyelt. Emellett gyakorlatra is szükség van. A terepen tanulmányoztam címereket a kolozsvári Farkas utcai református templomban, a Házsongárdi temetőben, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban, a vajdahunyadi várban, a köpeci református templomban, levéltárakban és másutt. Továbbá rajzoltam és festettem címereket – eleinte kényszerből, mert sok közigazgatási egységnek terveztem jelképet, s azok megrajzolását nem volt kire bíznom, így előkaptam a ceruzát, ecsetet, és magad, uram. 2005 elején hites címergrafikusi akkreditálást kaptam az országos címertani bizottságtól. A heraldikát nem iskolában lehet megtanulni, az a kevés, amit ebből az egyetemen oktatnak, legfennebb löketet adhat az érdeklődőnek. Mindamellett, hogy autodidakta módon elsajátítottam, amit lehetett, mégis, hogy véletlenül se tartsanak dilettánsnak, Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot is – amire a Ceausescu- korszakban nem volt lehetőségem –, természetesen címertanból készítettem az államvizsga dolgozatomat, majd címertanból doktoráltam a Román Akadémia kolozsvári történelmi intézetében.
– A többségi nemzet értékeli munkádat?
– Hogyne! Jobban, mint saját erdélyi magyarjaink. Évek óta meghívnak az országos genealógiai és címertani kongresszusra, ahol mindig székely vagy magyar címerekhez kötődő előadásokat tartottam, szintúgy országos műemlékvédelmi konferenciákra, ahol székelyföldi és erdélyi magyar műemlékek címereiről értekezem. A román szakemberek már várják előadásaimat. Meghívtak, hogy legyek tagja a Sever Zotta Román Genealógiai és Heraldikai Intézetnek, nemrég annak tudományos tanácsába választottak, felvettek a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Heraldikai Bizottságába, és a Moldovai Köztársaságban működő Paul Gore Genealógiai, Heraldikai és Levéltár-tudományi Társaság is meghívott tagjai sorába. Megjegyzem, ezekbe nem én kértem felvételemet. Viszont a magyarországi szervezetekbe – Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Magyar Tudományos Akadémia Köztestülete – én jelentkeztem. 2009-ben, Mihály János történész kezdeményezésére Pál Antal Sándorral és Zepeczaner Jenővel közösen megalakítottuk a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportot. Nyomdában van a negyedik tanulmánykötetünk, a Címer és pecsét a Székelyföldön című vándorkiállításunk minden jelentősebb városban megtekinthető volt, elkészítettük a székely történelmi zászlósort. Címertervezői munkásságomat a román államfő is elismerte, 2011-ben megkaptam a Kulturális Érdemrend lovagkeresztjét.
– Milyen jelképeket kell hordoznia egy közigazgatási címernek?
– Minél kevesebbet és minél egyszerűbbeket, az illető városra vagy községre a legjobban illőt. Kevés címerképet kell felvinni a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. A túlzsúfolt címert használóján kívül senki sem jegyzi meg. S gondoljunk arra, hogyan mutat hivatalos papír fejlécén vagy névjegyen, tehát apró méretben egy különböző figurákkal teleszórt ábra? Semmivel sem előkelőbb az a címer, amelyben sas van, mint az, amelyikben éppenséggel veréb, ha netán Verebesről esik szó, sőt, utóbbi névcímerként még értékesebb is. Vigyázni kell a mértékletességre. A címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemkönyv, nem földrajzi atlasz és nem falumonográfia! Nem kell belezsúfolni minden, az illető településhez kötődő eseményre utaló jelképet. Sokszor veszekedésig fajulóan vitázom polgármesterekkel vagy a község "mindentudójával", mert olyan majd’ mindenhol akad. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy címerből. Minél régebbi egy címer, annál rangosabb és értékesebb. Tehát meg kell tudni, a városnak, a községnek, esetleg egyik falujának volt-e címere vagy ábrás pecsétje, mert ebben az esetben azokat föltétlenül fel kell használni. Amennyiben nincs ilyen, s zömmel ez a helyzet, a település történelmében kell valamilyen fontos eseményt találni, vagy a községet birtokló, de annak előmeneteléért tevő nemesi család címerét felhasználni. Ha lehetséges, beszélő vagy névcímert kell alkotni.
– Van-e ma létjogosultságuk a címereknek?
– Természetesen van. A címer egyéniesíti a közigazgatási egységet. Az egyszerű, jó címer megragadja a szemlélőt, aki a képet hozzácsatolja a településhez. A címer ugyanolyan fontos, mint a közigazgatási egység neve. A címernek az azonosítás, a ráismerés is feladata. És ne feledjük, jelképeiben is él egy közösség, s ha teheti, büszkén lengeti zászlaját, jelöli meg felségterületét, s idegenben való ünnepléskor büszkélkedik saját jelképeivel, mutatja, honnan érkezett.
Heraldikusunk szerénysége tiltotta, hogy elmondja, hát elmondom én: Erdélyben ő az egyetlen szakképzett művelője e tudománynak-művészetnek. Gratulálok, azért is, mert két országban is öregbítetted hírnevünket. Ez valóban férfimunka volt – hogy a költőt parafrazáljam.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely),

Sepsiszentgyörgy tud emlékezni (A kommunista diktatúra áldozatai)
Nagyszámú, főleg idős érdeklődő jelenlétében tegnap felavatták a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát Sepsiszentgyörgyön a Beör-palota alagsorában. A falakon megtekinthető kiállítás mellett több olyan helyiséget alakítottak ki, amelyek a szenvedésre emlékeztetnek: vallatószoba, börtöncella vaságyakkal, szalmazsákkal és eredeti, Jilaváról beszerzett csíkos rabruhával, cella priccsel, szűk sötétzárka, szigorított zárka láncos bilinccsel.
A pannókon fényképek, dokumentummásolatok a különböző elítélt csoportok irataiból, besúgói jelentések, fogságból hazaírt levelek láthatók. Utóbbiakban fellelhető a foglyok némelyikének leleményessége, Harai Pál úgy címezte haza, Szentkatolnára a lapot, hogy Gumicsizmát utca 42. szám, vagy egy másik fogoly a néhány soros román szöveg után úgy írta alá: Czigit, Bundikát, más meg: Ezerbagót. A megnyitón közreműködött a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese – Barabás Dorottya (hegedű), Mihály Zsolt (hegedű), Kovács Arnold (cselló), Lőfi Gellért (brácsa) –, valamint Vadas Bernadett és Paul Grossa.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette, Sepsiszentgyörgy tud emlékezni, és elmondta, 1956-os emlékművet, majd emlékparkot, ma börtönmúzeumot avattunk, jövő héten holokauszt-emlékpark következik. Fontosnak tartja, hogy minden fiatal ellátogasson ide, és lássa, nem is olyan régen mivel járt az, ha valaki vállalta véleményét. Azért fontos emlékezni arra, ami ’56-ban történt, mert tudatosítani kell, mennyire fontos a szólásszabadság. A polgármester ’56-nak egy másik tanulságára is felhívta a figyelmet: hatvan év nem volt elég a román hatalom számára, hogy megértse, a székelyeket nem lehet megtörni, nem lehet jogi, közigazgatási eszközökkel elérni, hogy ne szeressük szülőföldünket, szimbólumainkat, Székelyföldet. Hiába ítélte el a parlament a kommunizmust, az olyan hatalom nem tud hiteles lenni, amely nem változtat radikálisan módszerein, nem tud hiteles lenni a demokrácia, amikor 2014-ben arról beszélünk, kit hol hallgatnak le, vagy nem loboghat Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön a székely zászló. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja úgy fogalmazott, ez a hely látszólag a múltra emlékeztet, valójában a mindenkori terror valóságos mivoltára figyelmeztet. Miközben Románia testvériséget, békés egymás mellett élést hirdetett, valóságos hadjáratot folytatott a magyar nyelvű oktatás, egyházak ellen, s azt kiterjesztette más gyanús elemek ellen. 1956 ürügyén az sem számított, ha valaki kiskorú volt. Így mérgezték meg az erdélyi magyarságot mint gyanúsnak ítélt közösséget. Erkölcsi kötelességünk fejet hajtani azok előtt, akik életük, szenvedésük árán arra tanítanak, hogy embernek lehet maradni, az emberi méltóság megőrzése jelenti a közösség erejét. Erkölcsi kötelességünk életben tartani a közös emlékezetet – zárta szavait a diplomata. Tófalvi Zoltán történész, ’56-kutató igazolta a polgármester megállapítását: Sepsiszentgyörgy tud emlékezni. Felemlítette, 1996 szeptemberében végigjárták a szenvedés helyszíneit, a szamosújvári börtönt, ahol Puskás Attilával térdig vízben állva készített interjút, Jilavát, ahol a felszín alatt négy szint mélységben magyar és székely elítéltek románokkal együtt szenvedtek, és eljutottak a poklok poklába, a Duna-csatorna megsemmisítő munkatáboraiba is. Említette az Erdélyi Magyar Ifjak perét, Orbán Lászlót, az ozsdolai szökevényeket, akik nem voltak betyárok, mint ahogyan azt rájuk ragasztották. Kitért Moyses Mártonra, aki, ha van hős a világon, akkor ő az, kivágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, majd a diktatúra elleni tiltakozásként 1970-ben Brassóban felgyújtotta magát. A XX. század legnagyobb magyarjának Márton Áron püspököt nevezte. Megindokolta: ő tudta, meddig érdemes, meddig szabad elmenni a kompromisszumok megkötésében. A felavatott emlékházat Török József életműveként értékelte. Aktualitást adva előadásának, Tófalvi Zoltán arra hívta fel a figyelmet: Székelyföld autonómiájáért mindenki saját képessége és tehetsége szerint munkálkodjék, ahhoz ki-ki azt tegye hozzá, amihez ért. Octav Bjoza, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének (VPFOSZ) elnöke a polgármester szavaira utalva képmutatásnak nevezte azt, ahogyan Románia elítélte a kommunizmust, hisz utána ez a gyakorlatban nem látszott meg. Fogsága idején tanulta egy tíz éve börtönben levő társától: a rácsok, szögesdrót mögött csak egy nemzetiség van, a kommunistaellenesek nemzetisége, és ott csak egy Isten létezik. Megtoldotta, ott az élet és halál határmezsgyéjén alakultak a nagy karakterek, de – tette hozzá szomorúan – erre a mai hatalomnak nincs szüksége. Török József, a VPFOSZ háromszéki elnöke köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult az emlékház létesítéséhez, és szerényen visszautasította Tófalvi Zoltán szavait, mondva, egyedül ezt nem hozhatta volna létre. Közölte, a kiállított anyag csak töredéke annak, amit átnéztek, de bővítik majd a kiállítást. El szeretnék érni, hogy a tanárok ide hozzák a diákokat rendhagyó történelemórára.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ponta: Băsescu börtönbe megy
Börtönnel fenyegette meg Victor Ponta miniszterelnök Traian Băsescu államfőt egy újabb kampánynyilatkozat-csörte közepette.
A kormányfő vasárnap este a România TV hírcsatornának nyilatkozva arról beszélt: úgy véli, az államfő mandátuma decemberi lejártát követően börtönbe kerül majd, mivel bűnvádi eljárás indul majd ellene családja telekügyletei miatt.
Ponta emlékeztetett: az általa vezetett Szociáldemokrata Párt (PSD) feljelentése nyomán a legfőbb ügyészség az államfő mentelmi joga miatt ugyan nem indított eljárást, ez a felfüggesztés azonban csupán az elnöki mandátum lejártáig szól.
A miniszterelnök azzal vádolta meg az államfőt, hogy az elmúlt tíz évben ő volt a korrupció legfőbb patrónusa, az elszámolás pedig ezért decembert követően következik.
A miniszterelnök egyébként úgy vélekedett: arra minimális az esély, hogy amennyiben újjáalakul a Nemzeti Liberális Párt (PNL) kilépése nyomán felbomlott, kétharmados többséggel rendelkező koalíció, a Szociálliberális Unió (USL), a korábbi államfőjelöltet, Crin Antonescu PNL-elnököt támogassák az elnöki címért folytatott versenyben. Az USL újjáalakulására azonban Antonescu nélkül 51 százalékot adott még az államfőválasztás előtt.
Traian Băsescu államfő szintén egy televíziós műsorban beszélt jövőbeni terveiről vasárnap este. Úgy vélte, a hozzá közel álló értelmiségiek és politikusok által a közelmúltban létrehozott Népi Mozgalom Párt (PMP) a 2016-os parlamenti választásokon legyőzi Pontáékat, és közölte: mandátuma lejártát követően a párt tanácsadójaként tevékenykedik majd, hogy az a választáson elérje majd a 30 százalékos támogatottságot.
Az államfőt egyébként mind Ponta, mind a Demokrata-Liberális Párt egyik vezetője, Andreea Paul bírálta, amiért a hétvégén egy, a Facebookra kitett fényképen a PMP pólójában pózolt.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Különdíjas a Tompa Miklós Társulat
Véget ért a Pécsi Országos Színházi Találkozó
Az Újvidéki Színház Kokan Mladenovic által rendezett Opera ultima című darabja lett a legjobb előadás a XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), amelynek díjait gálaest keretében a Pécsi Nemzeti Színházban adták át szombaton.
A szakmai zsűri értékelése alapján az Opera ultimában játszott a legjobb női főszereplő, Elor Emina, és ez a darab kapta a Marina Sremac munkáját dicsérő legjobb jelmez díját is.
A budapesti Katona József Színház Fényevők című darabja kapcsán kapta meg a legjobb rendezésért járó díjat a szakmai zsűri döntése alapján Ascher Tamás. A legjobb női mellékszereplőnek járó díjat is e darabban nyújtott alakításáért vehette át Jordán Adél.
A fővárosi Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge közös produkciójában Paul Foster: I. Erzsébet című darabja is többszörös sikert aratott a szakmai zsűri körében: Fodor Tamásnak ítélték oda a legjobb férfi főszereplő, Kaszás Gergőnek pedig a legjobb mellékszereplő díját.
A budapesti Örkény István Színház a Mohácsi-testvérek: A képzelt beteg című előadásához is két elismerés fűződik: Mohácsi István és Mohácsi János a legjobb dramaturgiáért, Fodor Viola pedig a legjobb díszletért járó díjat kapta a szakmai zsűritől.
A legjobb színházi zene díját Kovács Mártonnak ítélték oda az A képzelt beteg és a Fényevők című előadásának zenéjéért.
A bírálók különdíjjal jutalmazták a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát az Alkésztisz című darabért. A színész zsűri a legjobb férfialakításért járó díjat az Újvidéki Színház Opera ultima című előadásában nyújtott alakításáért Balázs Áronnak ítélte oda. A legjobb női alakításért járó elismerést pedig Hay Anna vehette át, aki a budapesti Kerekasztal Színház és a szintén fővárosi Szputnyik Hajózási Társaság közös darabjában, az A hosszabbik útban kapott szerepet.
A Fidelio díját szintén a színész zsűri döntése alapján ítélték oda a legjobb 30 év alatti színészeknek. Az elismerést a Miskolci Nemzeti Színház Bródy Sándor: A tanítónő című darabjában nyújtott alakításáért Lovas Rozi, valamint a fővárosi Vígszínház Sütő András: Az álomkommandó című darabjában szereplő Molnár Áron vehette át.
A közönség zsűri díját idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadása érdemelte ki.
A Színházi Dolgozók Szakszervezete a Básti Lajos- díjat a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pécsi Nemzeti Színház közös darabjában, a Székely Csaba: Bányavakságában nyújtott alakításáért Köles Ferencnek, a pécsi teátrum művészének ítélte oda. A szombaton véget ért fesztivál versenyprogramjában 13 versenyprodukció szerepelt.
A tíznapos fesztivál mintegy 50 ezer látogatót vonzott, ebből mintegy nyolcezren láthatták as versenyprogram előadásait. Népújság (Marosvásárhely)

Dr. Kozma Béla utca lett a Hargita utcából
Valós kétnyelvű utcanévtáblák Marosvásárhelyen
Néhány nappal ezelőtt új, valós kétnyelvű utcanévtáblát helyeztek ki a Hargita utcára. Az új utcanév: Dr. Kozma Béla. Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere szerint ezzel a gesztussal a marosvásárhelyi magyar közösség régi igényének tettek eleget.
– A városi tanács megtette a kötelességét, a szükséges döntéseket meghozta, sajnos, a kivitelezésnél problémák adódtak. Nem a tanácsi határozatnak megfelelően kerültek ki, azt is mondhatnám, hogy félig hajtotta végre a polgármesteri hivatal a tanácsi döntést. 2010-től kezdve minden egyes utcanévadás alkalmával két nyelven fogadtuk el az utcaneveket. Legutóbb a májusi tanácsülés alkalmával a Hargita utcát dr. Kozma Béláról neveztük el, és elkezdtük kitenni az új utcanévtáblákat.
– Mikor kezdték el és hogyan haladnak?
– Van egy bizonyos ütemterv, a legfrissebbel kezdtük, tíz nappal ezelőtt kikerült a Hargita utcára az új, a Dr. Kozma Béla utcanévtábla. Ezenkívül a 2001-es tanácsi határozatoknak megfelelően kikerültek az utcasarkokra az utcairányjelző táblák, ugyanúgy, ahogyan az megjelenik a tanácsi határozat mellékletében. Egyelőre tíz került ki, plusz a főtér. A tíz darab irányjelző táblára arányosan öt magyar és öt román név került: Bartók Béla, Bolyai, Köteles, Petőfi és Bernády, illetve a román oldalon Nicolae Iorga, Cuza Voda, Iuliu Maniu, Enescu és Horea. Most ezek következnek.
– Tehát kétfajta tábla van: az utca neve és az irányjelző…
– Igen, két típusú utcanévtábla van, az egyik a sarkon, amelyik az irányt jelzi, a másik az épület homlokzatán. Ha magánépületről van szó, természetesen szükségünk van a tulajdonos beleegyezésére. Mivel több mint 500 utca van Marosvásárhelyen, ez egy hosszabb folyamat lesz, de remélem, őszig, az iskolakezdésig, megszokottá és természetessé fog válni Marosvásárhelyen, hogy kétnyelvű utcanévtáblák köszönnek vissza.
– Azt jelenti, hogy ott, ahol eddig P-ta Trandafirilor tér volt kiírva, ott most Rózsák tere is lesz?
– Természetesen, Piata Trandafirilor – Rózsák tere lesz, sőt, jövő hétre tartogatok egy meglepetést is. Azt gondolom, hogy egy történelmi helyreigazítás is fog történni Marosvásárhelyen.
– Mi lesz azokkal az utcanevekkel, amelyek magyar személyiségekről vannak elnevezve, de le vannak fordítva románra, noha egyértelmű, hogy magyar személyiségekről van szó, mint például a Paul Chinezu vagy Gheorghe Doja?
– Ez lesz a meglepetés, és a helyreigazítás jövő héten meg fog történni. A tanácsi határozatnak megfelelően visszakerülnek a Dózsa György, Kinizsi Pál, Liszt Ferenc és Mátyás király utcanévtáblák is
Mózes Edith,
Népújság (Marosvásárhely)

Eredmény van, csak rossz
Számon sem lehet tartani, hányadik szószegése az SZDP-nek, ami a Maros megyei prefektusi tisztséggel történt. Ígérgetett, halogatott, kitért, és alig három hónapi türelemjáték után elérte, hogy az RMDSZ maga kérte a patthelyzet feloldását. És még elégedett is, mert két széket kapott cserébe. Ez nem csoda, ha már azt is ünneplik Marosvásárhelyen, hogy a strada Paul Chinezu alatt Kinizsi Pál utca olvasható. A világ nem röhög rajtunk, mert csak mi érezzük a fordítás fonákságát.
Most már mindenki boldog, a politikusok elkönyvelhetik a sikert – a magyarok azt, hogy kiharcolták a magyar utcaneveket, a románok azt, hogy övék a kormánybiztos –, a jónép örülhet a cirkusznak, mert a kenyérből egyre kevesebb jut, a történészek és más szakemberek nincsenek döntéshelyzetben. Mert Romániában nem a tudás és a hozzáértés számít, csökönyösen ragaszkodnak a politikai alapú kinevezésekhez, a tisztség jutalom, megvonása büntetés, a hatékonyság nem szempont. Így fordulhat elő, hogy a vízügyi igazgató árvíz idején rendszeresen nyaralni megy – kármegelőzés úgy sincs, csak utólagos segély, amit a hős megmentő szerepében fellépő kormányfő osztogat –, és így kerül víz alá sok más reményünk is. Az SZDP szénája rosszul áll Maros megyében, ezért kellett neki a prefektusi tisztség – magyarázzák. S hát a magyarságé? A volt kommunista utódpárt népszerűsége Erdély-szerte mérsékelt volt és maradt, közben azonban az egykor első székely megye, a volt autonóm tartományi központ elrománosodott: 2000-től – már 14 éve! – nincs magyar polgármester Vásárhelyen, 2012-ben pedig a megyei tanácselnök megválasztásához is kevés volt a magyar szavazat. Az orvosin a három éve elfogadott törvény ellenére sem alakulhatott önálló magyar tagozat, a nagy nehezen engedélyezett II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnázium csak úgy költözhet be saját épületébe, ha az Unirea líceumtól elfér. A magyar közösségnek szervezett Vásárhelyi Forgatagot nem engedik be a városba, mert nem szól a románokhoz. Paul Chinezu szól? Majd az új prefektus... Aki a törvények betartatásáért felelős megbízottja a kormánynak. Illetve annak a pártnak, amely 2006-ban, még a jelenleg börtönben ülő Adrian Năstase miniszterelnöksége idején kimondta a prefektusi tisztség politikamentesítését. Akkor el is végeztettek valami gyorstalpaló közigazgatási képzést az éppen tisztségben levőkkel, de a következő választásokig megfeledkeztek a saját törvényükről, és maradt a politikai alku. Nem örvendetes az RMDSZ újabb hátralépése, mégsem az a legnagyobb baj, hogy csak az alprefektus magyar. Hiszen a prefektus sem az egyetemnek, sem a városnak nem parancsol, a kisebbségek anyanyelv-használati jogaiért pedig nem fog perelni. A baj az, hogy a törvények betartása ezen a szinten opcionális.
Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Máris megrongáltak egy vásárhelyi magyar utcanévtáblát
Alig került ki Marosvásárhely néhány épületére pár valós kétnyelvű utcanévtábla, máris megrongáltak egyet közülük. Kedden a Mátyás király téren, a Turbina-árok mellett akadtunk olyanra, amelyen a magyar nyelvű felirat egy részét piros-sárga-kék alapú lehúzós képpel takarták le.
A matricán az „Uniţi sub tricolor” (Egyesülve a trikolór alatt) felirat olvasható. Huszonöt évvel ezelőtt, 1990 véres márciusát megelőzően szintén a Corvin Mátyás nevét hirdető táblát mázolták le elsőként a városban.
A Turbina-híd mellett lévő kiskocsma kerítésén található tábla mostani megcsúfolásáról nem tudtak az illetékesek, sem az italozóban üldögélők. Peti András alpolgármester viszont megígérte, hogy akárcsak a folyamatosan lefestett helységnévtáblákat, az utcanévtáblákat is letisztítják vagy kijavítják.
A csere folyatódik, de milyen iramban?
Mint arról beszámoltunk, az önkormányzat illetékesei múlt héten több olyan egynyelvű táblát cseréltek ki, melyeken a magyar személyiségek neve mindössze románosított vagy németesített változatban jelent meg. Néhány napja a Strada Gheorghe Doja alatt a Dózsa György utca felirat is olvasható; hasonlóan jártak el a Paul Chinezunak átkeresztelt Kinizsi Pállal, a Matei Corvinnak nevezett Mátyás királlyal, valamint a Franz Lisztként írt Liszt Ferenccel.
Kérdésünkre, hogy mikor olvashatjuk magyarul szentjeink, például István király, valamint a 19. századi mócvidéki bányászmozgalom vezetőjének, Varga Katalinnak a nevét, Peti András azt ígérte: hamarosan.
„Naponta két-három utcába kerül ki új, kétnyelvű tábla” – fejtette ki az alpolgármester, aki szerint várhatóan szeptember derekára az összes vásárhelyi köztéren kétnyelvű táblák tájékoztatják majd a járókelőket.
Ezzel szemben a táblacserével megbízott városházi igazgató, Florian Moldovan azt állítja, hogy jóval hosszabb folyamatról van szó, amely csupán 2015-ben ér véget. „Mindez költségvetésfüggő” – adott hangot a hivatal álláspontjának a lapunk által megkérdezett Aurel Trif városházi szóvivő is.
A kétnyelvűséget szorgalmazó Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) vezetője, Szigeti Enikő attól tart, hogy néhány kicserélt utcatábla után az önkormányzat, forráshiányra hivatkozva, lezárja az ügyet.
„Tapasztalataink azt mutatják – például a kétnyelvű iskolanévtáblák ügye –, hogy a városháza egyik időhúzó érvelése a kétnyelvűség témakörben a forráshiányra való hivatkozás” – fejtette ki lapunknak Szigeti. A Cemo-aktivista szintén cáfolta Peti András állítását, miszerint naponta több feliratot is lecserélnek: mint mondta, információik szerint a táblákat készítő cég nem kapott több rendelést.
RMDSZ-siker idegen hátszéllel
Miközben a valós kétnyelvű utcanévtáblák megjelenését múlt héten saját sikereként tálalta az RMDSZ helyi vezetősége, kiderült, hogy Dorin Florea polgármestert az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) kötelezte az ügy mielőbbi intézésére.
A Cemo a Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen! elnevezésű civil érdekérvényesítő csoport szakmai tanácsadójaként májusban feljelentette Marosvásárhely polgármesterét és Maria Cioban jegyzőt, mivel diszkriminatívnak tartotta a csak román nyelven kiírt utcaneveket. A CNCD július 31-én meghozott döntése értelmében az egynyelvű marosvásárhelyi utcanévtáblák sértőek a marosvásárhelyi magyar közösségre nézve.
A diszkriminációellenes testület figyelmeztetésben részesítette Floreát és Ciobant, továbbá hat hónapos határidőt szabott ki a valós kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztésére. A tanács ugyanakkor felszólította a polgármesteri hivatalt, hogy amennyiben az utcanévtáblák elkészítése nincs befoglalva a kiadások közé, mielőbb módosítsa az idei költségvetést.
Egyébként a Strada Gheorghe Doja – Dózsa György utca felirat kihelyeztetésére még 2012 őszén az Erdélyi Magyar Néppárt tett egy nem mindennapi kísérletet. A szervezet vezetői, Portik Vilmos, Jakab István és Boros Zoltán egy kész táblával állítottak be az RMDSZ Dózsa utcai székházába, és félbeszakítva a szövetség sajtótájékoztatóját, arra kérték a párt szenátor-, illetve képviselőjelöltjét, Frunda Györgyöt és Kerekes Károlyt, hogy mielőbb helyezzék ki azt az iroda külső falára.
A néppárti küldöttséget ingerült hangnemben kitessékelő Frunda György akkor úgy vélekedett, hogy „az EMNP táblája nem helyes, ugyanis a törvény azt írja elő, hogy az utcanév csak azon a nyelven legyen kiírva, amilyen a névadó nemzetisége”.
„A következetesség szép erény: akkor nem tetszett ez a kompromisszumos változat az RMDSZ-nek, most meg ezzel dicsekszik” – fogalmazott a szövetség múlt heti nyilatkozataira reagálva Portik Vilmos, a néppárt megyei elnöke.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Komlófesztivál lesz Keménynagyszőlősön
Augusztus két utolsó napján immár másodszorra rendeznek komlófesztivált a Dánoshoz tartozó Keménynagyszőlős faluban, a komlófarmon. Nem csak a komlóról, sörről szól a fesztivál – bár ez lesz a sláger –, lesz népművészeti vásár, biotermék és kézműves bemutató is.
A fesztivált szombaton este 6 órakor nyitják meg, s a szervezők azt ígérik, hogy a megnyitón jelen lesznek az ország legnagyobb komlóterjesztőinek képviselői, de eljönnek a legismertebb sörgyárak képviselői is, akik az Erdélyben ötszáz éve termesztett komló végtermékét, a sört fogják bemutatni és kóstolásra elhozni a fesztiválra.
A fesztivál színpadát egy komlóültetvény melletti harmincezer négyzetméteres platón állítják fel, körülötte a jellegzetes őszi betakarítási idény tartozékai szolgáltatják a díszletet (komlótövek cserépben, söröshordók, sütő- és disznótökök, kóréból készült pavilonok) továbbá őszi virágok, muskátlis kosarak. Az egész teret betöltik majd a kiállító standok, sörárusító teraszok, lacikonyhák.
A komlófal elé felállított színpadon közkedvelt együttesek (Taxi, Sarmalele Reci, Fără Zahăr, Paula Seling, Emeric Imre, Viu Grai, Genţiana, Liana Şuteu) lépnek fel, de marosludasi, radnóti, fehéregyházai, búni népi zenekarok is. A fő attrakció minden bizonnyal a sörpatak lesz. Ez egy 15 méter hosszú mederben csörgedező, a „partján” cserépbe ültetett komlótövekkel szegélyezett patakocska lesz, amelyben ezúttal nem víz, hanem sör folyik, s a meder végén vízesésszerűen ömlik alá egy nagy söröshordóba a folyékony kenyér. A hordóra csapot szerelnek, amelyből folyamatosan ömlik a korsókba a habzó nedű. A hordót kiszolgáló személyzet szász nemzeti viseletben (a férfiak bőrkötényben, a nők színes németes öltözékben) öltözik, tekintettel arra, hogy a falu a Segesvár környéki szász települések egyike.
Gyakorlati bemutatók is lesznek, amelyek során a közönség megismerkedhet a sörkészítés rejtélyeivel, erről szakemberek mesélnek majd az érdeklődőknek, de korabeli metszeteken, képeken, fényképeken is szemlélhetik a környékbeli sörkészítés 19–20. századi módját. Emellett a sörfőzésnél használatos korabeli eszközökből is kiállítanak jó néhányat.
A kicsiknek játszóteret rendeznek be a fesztivál keretében, a nagyobbak sportrendezvényeken vehetnek részt. Mindezek mellett nép- és iparművészeti tárgyakat árulók, játékkészítők, kézművesek is várják sátraikkal a nagyérdeműt, de lesznek helyben alkotó képzőművészek is. Emellett zöldség- és gyümölcsárus standok is várják a látogatókat.
A Maros megyei fejedelem halálának helyén
Érdemes ellátogatni a Keménynagyszőlős és Szásznádas közötti szekérút mellett, a falutól nem túl nagy távolságra álló sokszög-alapú, sátortetős emlékműhöz, amelyet az 1662-es csata helyszínén állítottak fel. Itt ütköztek meg 1662. január 23-án Kemény János volt-fejedelem valamint Apafi Mihály regnáló fejedelem és az őt támogató jenői bég, Kucsuk Mehemed hadai. Keményt Montecucolli császári seregei cserben hagyták. A harcban Kemény János csapata maradtak alul, maga a fejedelem is itt halt meg: állítólag lovak taposták halálra. Kemény János volt az egyetlen erdélyi fejedelem, aki a mai Maros megye területén született (Magyarbükkös, 1607. december 14.) és ugyancsak a megyében halt meg (Keménynagyszőlős, 1662. január 23.).
Bakó Zoltán, Székelyhon.ro

Hol van „Csiglamező”? (II.)
Miután múlt alkalommal arról beszéltem, a székelyek mitikus lakóhelyét, ahová Attila birodalmának elromlása után visszavonulnak, a Chiglát magyarosan alighanem Kilyaként kell olvasni, és ez a Duna-deltában található, mai Chilia városával van összefüggésben.
A Fekete-tengerbe ömlő Duna Chilia (Kilia) ágának jobb partján található Chilia Veche , azaz Ókilia, Romániában, Tulcea megyében, a bal partján fekszik Chilia Nouă (románul), Kilija (ukránul), azaz Újkilia, Ukrajnában, az Odessza körzetben.
Létezett-e Kilia Kézai korában?
Chilia város eredetével kapcsolatban több elmélet is létezik, a középkori általános nézet szerint Achilleshez köthető a név, a 15. századi Bonfini és a 16. századi David Chyträus Achilleának is nevezi a várost (ennek az Achilles-elméletnek ma is akadnak támogatói). Mások megelégednek az okleveles említések rögzítésével. Iorga szerint a hely első említése 1183-ból való, amikor Alexios Komnenost, Manuel császár törvénytelen fiát ide száműzik, majd 1185-ből, majd 1274-ből.
Vásáry István szerint a várost a bizánciak alapítják, ő a helynév első említéseként Rasid Od Din-nak az 1241–42-es tatárjárás szereplő leírását fogadja el, a következő 1318–23-ből való, amikor a Chilia a Konstantinápolyi Patriárchátushoz tartozik, 1340 körül tatár kézre kerül, később, 1350-60-tól a génuaiak fontos kereskedővárosa.
2010-ben Paul Stephenson azt állítja, hogy a Tabula Rogeriana néven ismert, 1154-ből származó, Idrisi-féle térképen szereplő Akli vagy Akla éppen Chiliával azonosítható. A fentiekből tisztán látszik, hogy – noha a részletek nem mindig egyeznek – a kutatók szerint 1280 körül, Kézai korában már biztosan létezett a mai Chilia nevű település.
Câmpul Chilia, Câmpul Chiliei
A Duna által feltöltött, hordalékos területen ma is látszanak olyan, predeltaikusnak nevezett részek, amelyek pár méterrel kiemelkednek, s amelyek nem hordalékos eredetűek, hanem egy korábbi szárazföld maradványai. Ezen egyik predeltaikus rész neve Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei, azaz Kilia-mező vagy Kilia mezeje (ugyanúgy, mint Kézainál). Ugyanakkor, még a mai leírásokban is, amikor a két Chiliától (Kiliától) északra levő, a Dnyeszter és a Prut által bezárt területről, vagyis a Budzsákról beszélnek történeti szövegekben, a lehető legtermészetesebben nevezik azt „Chilia és régiójának”, egyszerűen azért, mert ez a terület meghatározó települése. „»Chilia vidékén« nemcsak a Duna tengerbe ömlésének jobb partján levő részeket értették, hanem a Chilia-ág bal oldalán levő hinterlandot is”.
Úgy tűnik, a 13. század második felében alkotó Kézai Simon ismerte Chilia városát, vagy akár Chilia mezejét is olaszországi tanulmányaiból.
Jordanes és a magyar hagyomány
Nézzük, mit ír a hunokról a legfőbb autoritás, a 6. századi Jordanes: „Hernac quoque iunior Attilae filius cum suis in extrema minoris Scythiae sedes delegit” (‘Hernac, Attila kisebbik fia is a távolabbi Scythia Minorban kapott földet az övéivel együtt’, vagy inkább szó szerint Scythia Minor extremitásában, legtávolabbi eső részében). Scythia Minor abban az időben a mai Dobrudzsa területe, a Bizánchoz tartozó tartomány legtávolabbi része pedig annak északi csücske, a Duna-delta, eszerint itt kapnak menedéket Irnák hunjai 454 után.
Jordanes Kézai Simon
Irnák Kis Szkítia (a mai Dobrudzsa) A Csaba népéhez tartozó székelyek Csabától külön
extremitásába vonul telepednek le, Campo Chiglán (Kilia-mezőn)
Csaba Görögországba vonul
Csaba onnan visszamegy Szkítiába
Kézait általában úgy értelmezik, hogy Csaba Görögország meg nem határozott területére megy, a népéből 3 ezren pedig, a későbbi székelyek, Campo Chiglára (ami itt simán vehető Scythia Minor extremitásának). A teljes magyar krónikás hagyományban az áll, hogy a székelyek Attila népe ugyan, de ők nem mentek a vezetőjükkel Görögországba, hanem Chigla-mezőn elmaradtak.
Összevetve Jordanes-szel, a fentiekből eléggé plauzibilisnek tűnik, hogy Kézai azért változtathat Jordanes leírásán, mert egyszerűen az ő korában használatos névvel illeti Kis-Szkítia extremitását, ahol a hunok meghúzták magukat.
Jordanes és a magyar krónikás hagyomány abban tér el egymástól, hogy az előbbi Irnákot helyezi Szkítia Minor extremitásába, Kézai pedig Csaba népének egy töredékét, a székelyeket.
Verancsics: a székelyek Trans-alpinában húzódnak meg
Érdemes kutakodnunk az 1504–1573 között élt Verancsics Antalnak a munkáiban is. Verancsics fölényesen ismerte Erdély és az attól délre-keletre eső részek történetét, emellett – kora kiváló elméjeként – fontosnak tartotta, hogy széles körű gyűjtőmunkát végezzen, így adatait nemcsak a régi íróktól, hanem a helyiektől is vette. 1538-ban összeállította Erdély, Moldva és Havasalföld római emlékeinek leírását, s a leleteket egy monografikus műben dolgozta fel, ebben a székelyek eredetét is leírja. A magyar fordítás így néz ki:
„A Detrik mesterkedése révén legyőzött Csaba megmaradt atyafiaival és tizenötezer emberrel együtt előbb Honoriushoz, nagybátyjához ment Görögországba, majd innen Szkítiába tért ősatyjához, Bendegúzhoz. Ezeken felül volt még háromezer ember, akik a csatából futva elmenekültek, Pannóniában visszamaradtak, de mivel féltek a nyugati nemzetektől, akikkel szemben Attila király egykor igen ellenségesen viseltetett, Erdély legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak, és nehogy a hunok maradványainak gondolják őket, székelynek nevezték magukat, és akiket, ha latinul írunk, Siculinak mondunk.”
Művének első, 1798-as kiadásában viszont egy jókora meglepetés éri az olvasót: itt az szerepel, hogy a 3 ezer székely Transalpina, azaz Havaselve (és nem Transylvania, azaz Erdély) legtávolabb eső, északi sarkában húzza meg magát egy Chikmezü nevű területen: “in Transalpinae ultimum angulum Chikmezü vocatum“.
Verancsics összes munkáinak 1857-es kiadásában Transalpinae helyett viszont már Transsylvaniae szerepel, Chikmezü helyett pedig Chykmezew.
Ezek után vettem magamnak a fáradtságot, és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában magam ellenőriztem Verancsics eredeti kéziratát. Hamar kiderült, honnan jönnek az olvasásbeli eltérések: Verancsics a szövegnek ezt a részét nem tisztázta le, a piszkozatokon pedig nagyon merész összevonásokat tartalmazó, egyfajta gyorsírást használ. Én – összevetve a szöveg többi részének betűhasználatával – mindenesetre nem Transsylvaniaet, hanem Transalpinaet olvasok az ominózus helyen. Az, hogy van egy p betű a szóban, elég nyilvánvalónak tűnik, ha összehasonlítjuk a septemtrionem és a putarentur magasan kezdődő és mélyre lemenő p-jével.
Ugyanakkor a szöveg egyéb elemeinek vizsgálata is azt mutatja, hogy semmiképp sem Erdélyről, hanem Havaselvéről van szó. A székelyek Transylvania vagy Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak,” mondja Verancsics. Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mielőtt még felmerült volna bennem a gyanú, hogy valami baj van a hagyományos értelmezéssel: a mai Csíkszék ugyanis Erdélynek semmiképp sem az északi, hanem keleti részén van, és semmiképpen sem szegelet, semmiképpen sem hajlik, hanem egy körszerű földrajzi egységnek, Erdélynek a része.
Legközelebb arról szólok, hogy bizony nemcsak a székelyek, hanem más meggyengült nép is arra használta Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szegeletét” (ami, mint ki fog derülni, a mai Budzsákkal azonos), hogy ott megerősödjön.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vitatkoznak az illetékesek, könyvek nélkül a diákok
Az óvások ellenére nem szervezik újra az első és második osztályosok számára készülő tankönyvek licitjét, szeptember elején csak a hiányzó kiadványokra írnak ki új versenytárgyalást – mondta el lapunknak Király András. Az oktatási minisztérium államtitkára szerint újra elmagyarázzák a kiadóknak a feltételeket, vagyis hogy az első kiírás során miért nem kapták meg a szükséges pontszámot, és remélik, második nekifutásra sikerül valamennyi könyvet biztosítani az elsős és másodikos diákoknak.
Bár a kiadók összesen 17 fellebbezést nyújtottak be különböző intézményekhez – többek között az Országos Korrupcióellenes Ügyészséghez (DNA) –, a versenytárgyalás feltételeit és az elbírálás módját kifogásolva, az óvások megoldásával megbízott testület megalapozatlannak ítélte ezeket.
„Katasztrofális” eredmény, „gyanús” kizárások
A Romániai Könyvkiadók Föderációja (FER) „katasztrofálisnak” nevezte a versenytárgyalás lebonyolítását, rámutatva, hogy a tenderfüzetben szereplő feltételeknek megfelelő kiadókat „gyanús” módon kizárták a licitről, így számos tárgy maradt tankönyv nélkül, ráadásul tartalmi szempontból a jóváhagyott kiadványok is gyenge minőségűek. A FER közleményben kérte a nem megfelelő licit felfüggesztését és a felelősök számonkérését.
Paul Balogh, a Read Forward kiadó képviselője rámutatott, hogy a mostani licit „a legnagyobb rablás a tanügy történetében”, mint mondta, a DNA egy akkora összeg után vizsgálódik, melyből 40 évre vásárolhattak volna tankönyveket az összes gyereknek.
A tender eredményeinek a meghamisításával és felelőtlenséggel vádolta a minisztériumot Ana Munteanu, az Aramis kiadó képviselője is. A Mediafax hírügynökségnek rámutatott, a szaktárca 24 tárgyból 61 tankönyvajánlatot kapott, azonban csupán kilencet hagyott jóvá, így a tantárgyak 75 százalékánál nem lesz könyvük a gyerekeknek. A FER tagjai azt is kifogásolták, hogy nem hozták nyilvánosságra az elbírálótestület összetételét, szerintük fennáll a gyanú, hogy egy érdekcsoport döntött a 30-50 millió euró sorsáról.
Kitart a miniszter
Ezzel szemben Remus Pricopie oktatási miniszter azt állította, a mostani volt a legátláthatóbb tankönyvkészítésre kiírt tender, és hangsúlyozta, hogy nem ismétlik meg, csupán a hiányzó kiadványokra írnak ki újabb versenytárgyalást. Kifejtette, már a licit meghirdetésekor tisztában volt vele, hogy háborúznia kell majd a kiadókkal, mivel megbolygatta ezek üzletét. Hangsúlyozta, a minisztérium betartotta a procedúrákat, a kiadók pedig ott tehetnek panaszt, ahol éppen akarnak.
Rámutatott, a hiányzó tankönyvek esetében újabb tendert írnak ki, amennyiben ekkor sem kerül befutó, akkor – a nemzeti kisebbségek esetében – két eljárás közül választhatnak: vagy az adott országból importálnak tankönyveket – az ukrán kisebbség esetében például Ukrajnából –, vagy pedig a szaktárca egy állami intézményt, például az oktatástudományi intézetet bíz meg a tankönyvek elkészítésével. A tárcavezető szerint a kisebbségi könyvek esetében azért nem voltak ajánlatok, mivel kicsi a példányszámuk, így kevés haszonnal jár az elkészítésük.
Akadályozó digitális változat
Az áprilisban meghirdetett licit során a huszonegy tankönyvajánlatból csak kilencet fogadott el az oktatási minisztérium döntéshozó bizottsága, a magyar tagozat számára csak az ábécéskönyvet hagyták jóvá. A legtöbb tankönyvet a digitális változata miatt nem engedélyezték, ezeken kell majd változtatniuk a kiadóknak.
Király András nem tartja valószínűnek, hogy iskolakezdésre meglesznek az új tankönyvek, ugyanakkor Remus Pricopie miniszter azon elképzelését sem tartja kivitelezhetőnek, hogy a nemzeti kisebbségek számára külföldről vásárolják meg a kiadványokat. „A miniszter úr az ukrán példával élt, ennél maradva, csak akkor lehetne Ukrajnából behozni az ábécéskönyvet, ha az megfelel a romániai ukrán tantervnek, emellett minden könyvvel végig kell járni az engedélyeztetési folyamatot” – magyarázta az államtitkár.
Még nem kötötték meg a szerződést
A pályázaton alulmaradt kiadókhoz hasonlóan a versenytárgyalás feltételeire és a minisztériummal való kapcsolattartás hiányára panaszkodik az egyetlen nyertes magyar tankönyv kiadójának igazgatója is. Varga Károly, a Corvin Kiadó igazgatója lapunknak elmondta, kevés az esélye annak, hogy iskolakezdéskor a magyar gyerekek megkapják az ábécéskönyvet.
„Első körben hat könyvet nyújtottunk be, ebből eggyel, az ábécéskönyvvel nyertünk, de az óvások miatt az egész folyamatot leállították, szerződést nem kötöttünk a minisztériummal. Átláthatatlan és szövevényes a procedúra, nem tudom, ki igazodik el rajta, de lehet, hogy éppen ez a szándék. Már régen nincs szó a gyerekek érdekeiről. Ez nem egy olyan közbeszerzési pályázat, amit pontosan értékelni, követni lehet” – szögezte le Varga Károly.
Elmondta, ha újra kiírják a versenytárgyalást, újra jelentkeznek, hiszen megfeszített munkával hat könyvet készítettek elő, többek között a matematikát magyar nyelven, holott erre nem is volt pályázat hirdetve.
„Ennyit a magyar érdekvédelemről. Ha magyar tankönyvet akarunk adni a magyar diákoknak, akkor azt ki is kell írni licitre. Így a matematikakönyvünk a 12 román kiadóval egy kategóriában versenyzett, és hiába kaptunk jó pontszámot a minőségre, az árral alulmaradtunk, hisz kis példányszámot nem lehet ugyanazon az áron előállítani, mint a nagyot” – érvelt a kiadó igazgatója. Varga Károly rámutatott, hónapokkal ezelőtt figyelmeztette a magyar politikusokat, hogy nem lesznek tankönyvek az iskolakezdésre, és ez nem a kiadókon fog múlni.
Lesz-e számítógép az elektronikus könyvhöz?
Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő sem tartja valószínűnek, hogy az első és másodikos osztályosok tanévkezdéskor megkapják az új tankönyveket. Úgy vélte, a tanítók hozzáértésén múlik majd, hogy mennyire tudják a rendelkezésükre álló segédanyagokat, munkafüzeteket az új tantervhez igazítani, és tankönyv hiányában is megtanítani a diákoknak az anyagot.
Mint mondta, a tanfelügyelőség iskolakezdés után felméri, hogy a kisdiákok milyen mértékben tudják használni az elektronikus tankönyveket. Arra is kíváncsiak ugyanis, hogy a gyerekeknek otthon van-e számítógépük, vagy internet-hozzáférési lehetőségük, hiszen az iskolákban nem tudják maradéktalanul biztosítani az elektronikus formátum használatát. A tanintézetekben az informatikai laboratóriumok felszereltek ugyan, de egy nagy iskolában, ahol négy-öt első osztály van, a diákok ritkán férnének hozzá a gépekhez, mutatott rá a főtanfelügyelő.
Bíró Blanka, Pap Melinda, Székelyhon.ro

38. Unitárius Ifjúsági Konferencia
„A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) 2014. augusztus 29–31. között a Jobbágyfalva melletti Tündér Ilona Völgyében szervezte meg a XXXVIII. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 120 fiatal vett részt. A konferencia a következőkből állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programrészek. A konferencia zárómozzanataként kopjafát avattunk.
A konferencia munkálatainak összegzéseként az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé. Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Albert-Nagy Ákos István V. éves teológiai hallgató tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkésznek, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatójának előadása Hagyománytisztelet és fiatalos vallásosság címmel. Este Paul Iorapuu (Nigéria) bevezette a résztvevőket a nigériai kultúra zenei életébe, tánclépéseibe és más rejtélyeibe. A szombati előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Andorkó Júlia (Vargyas) jógát vezetett, Pitó Attila (Tarcsafalva), az Erdély Mentőcsoport alelnöke a szervezet tevékenységéről beszélt és alapszintű elsősegély-tanfolyamot tartott, Bustya János (Sepsiszentkirály) Fészbuk dzsenerésön címmel tartott előadást a fiatalok mindennapjaivá vált közösségi oldal kelepcéiről, dr. Kovács Réka Rozália a párkapcsolatokról kialakult tévhitekről beszélt.
A szombat délutánt Rácz Norbert (Kolozsvár) XXI. századi spiritualitás című előadása nyitotta, majd rövid szünet után három program közül lehetett választani. Benkő József (Marosvásárhely) történész élő történelemórára hívta a résztvevőket, Udvari Izabella (Magyarsáros) kézműves-tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Palkó Zalán Koppány (Székelykeresztúr) és Gergely Noémi (Székelyudvarhely) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. Este is választhattak a fiatalok: hogy tábortűznél gitárszó mellett énekelnek-e vagy közösen filmet néznek. A napot Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata zárta. A vasárnap délelőtti záró istentiszteletet Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalva–kézdivásárhelyi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény emlékére kopjafaavatásra került sor. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek után Fit Life Bogival zumbáztak a résztvevők. Este az eredményhirdetést és az oklevelek kiosztását követően a Bagossy Brothers Company együttes lépett fel. A rendezvényt lampioneregetéssel zártuk.
További részletek a konferencia.odfie.hu honlapon találhatók. A konferencia főtámogatói a Magyar Unitárius Egyház, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Nemzeti Együttműködési Alap voltak. Isten áldása legyen a konferencia résztvevőin, támogatóin és kivitelezőin egyaránt!” – áll az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
Népújság (Marosvásárhely)

„A mélységeket megmutatva”
Nagy Alfréd kapta az idei Kaszás Attila-díjat
Amint arról tegnap este már hírt adtunk, Nagy Alfréd, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja vehette át idén a Kaszás Attila-díjat. A művész – aki az elismerés átvételekor azt emelte ki, hogy rengeteg embernek tartozik köszönettel, de közülük csak párját, Szendét említette – a hétfő esti, a Győri Nemzeti Színházban rendezett gála után újságíróknak arról beszélt: fontosnak tartja, hogy a színészek tükröt tartsanak az emberek elé, de ezt a mélységeket megmutatva, nem pedig a felszínt súrolva kell megtenni.
Manapság a színház és a televízió is a szórakoztatás irányába hajlik egyre inkább, ilyen esetben még inkább szükség van olyan alkotásokra, olyan produkciókra, amelyek megpróbálják a mélyebb rétegeket is megérinteni, „én inkább ebben vennék részt szívesen, mint a habok továbbhabosításában” – mondta Nagy Alfréd.
Az ünnepségen elhangzott: az elismerés azokat hivatott díjazni, akik az előző évadban egyszerre mutattak kiemelkedő színvonalú művészi teljesítményt és fejtettek ki jelentős közönségszervező tevékenységet társulatukon belül, megjelenítve a díj mottóját is: Embernek lenni nem szerep.
Pokorni Zoltán (Fidesz-KDNP), Budapest XII. kerületének polgármestere, az elismerés egyik alapítója a gálaesten elmondta: úgy döntöttek, hogy az elismerésnek „díjszerű” megjelenést is adnak, a kiírt pályázatra – amelyben kikötötték, hogy Kaszás Attilát nem ábrázolhatja a díj – több mint harmincan indultak. A győztes Paulikovics Iván munkája lett: a szobor egy meghajló nőt ábrázol.
A díjért Pogány Judit, az Örkény Színház művésze, Schneider Zoltán, a Radnóti Színház társulatának tagja és Nagy Alfréd, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze versengett. A korábban legtöbbször a fővárosban megrendezett Színészünnep Pécs és Székesfehérvár után látogatott a kisalföldi megyeszékhelyre. Az idei díjra mintegy negyven magyar nyelven játszó teátrum állított jelöltet, akik maguk közül választották ki a három döntőst. Pogány Judit Örkény Macskajátékának Orbánnéjaként, Schneider Zoltán Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című művének Johanjaként, míg Nagy Alfréd Tadeusz Slobodzianek kortárs lengyel szerző Ilja prófétájában, a Második szerepében lépett fel a fesztiválon.
Nagy Alfréd 1977-ben, Gyergyószentmiklóson született, 2001-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Több filmszerepet tudhat maga mögött, 2003-ban a legjobb drámai páros díjával tüntették ki a sepsiszentgyörgyi Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon, 2009-ben pedig a Fiatalok Kisvárdáért nevű szervezet Őstehetség díját vehette át a Magyar Színházak XXI. Fesztiválján.
Szabadság (Kolozsvár)

Ponta: nem támogatom Székelyföld területi autonómiáját
Nem támogatja Székelyföld területi autonómiáját Victor Ponta román szociáldemokrata miniszterelnök, aki pénteken újságírói kérdésre válaszolva fejtette ki álláspontját.
Az Adevărul című napilap honlapján élőben közvetített interjúban Ponta elmondta: a tervezet kezdeményezői is tudják, sem a Szociáldemokrata Párt (PSD), sem a többi román párt nem támogatja a tervezetet. Úgy vélte, annak bemutatása része a romániai elnökválasztási kampánynak.
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke csütörtökön mutatta be Kolozsváron az RMDSZ székelyföldi autonómiastatútumát Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke csütörtökön mutatta be Kolozsváron az RMDSZ székelyföldi autonómiastatútumát. A dél-tiroli autonómiamodellt román jogi környezetbe átültető statútummal az RMDSZ a román egységes és oszthatatlan állam keretében szeretne autonómiát biztosítani a – Maros, Kovászna és Hargita megyei településeket magába foglaló – Székelyföld Régiónak.
Ponta pénteki nyilatkozatában azt mondta: a modern román államnak, amely védi a kisebbségeket, azon kell dolgoznia a magyar kisebbség legitim képviselőivel, az RMDSZ-el együtt, hogy kiszélesítse a decentralizációt. Ponta szerint nem szabad elindulni olyan „lejtőn”, amely viszályt, széthúzást eredményez. Hangsúlyozta: egyetért a decentralizációval, vagyis azzal, hogy a helyi választottak több hatáskört kapjanak, de van egy határ, amit egyetlen román párt sem lép túl, még az ellenzék államfőjelöltje, a német kisebbségi Klaus Johannis sem – mondta Ponta.
Mircea Geoană, a kormány fő erejét képező PSD szenátora, aki román külügyminiszter is volt, úgy vélte, hogy az autonómia céljának hangoztatásával az RMDSZ az elszigetelődését kockáztatja a román és a nemzetközi politikai színtéren egyaránt. Geoană szerint az RMDSZ vezetői a mostani bonyolult nemzetközi politikai helyzetben felelőtlen módon „méltánytalan, irreális és elfogadhatatlan” célt népszerűsítenek.
A PSD Kovászna megyei szervezetének elnöke, Horia Grama úgy vélte, hogy az RMDSZ tervezete alkotmányellenes, és azt nem fogja elfogadni a román parlament. Hozzátette: ha sor kerül a decentralizációra, akkor azt az egész országban egyformán kell végrehajtani, és nem csak egy bizonyos régió számára kell biztosítani hatásköröket.
Andreea Paul, a román ellenzéki Demokrata Liberális Párt (PDL) első alelnöke a demokraták és a román liberálisok alkotta Keresztény-liberális Szövetség (ACL) nevében kijelentette: az RMDSZ tervezete alkotmány- és Európa-ellenes, szélsőséges nézőpontot tükröz és gyűlöletet szít. Úgy fogalmazott, hogy az RMDSZ azon törekvése, hogy „párhuzamos társadalmat” építsen ki, sikertelen lesz.
A szintén demokrata párti Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere is úgy vélte, hogy az RMDSZ az elmúlt húsz évben csak gyűlöletet szított a románok és magyarok között, és a tervezettel is ezt folytatja.
Székelyhon.ro

Novák Csaba Zoltán
LÉPÉSKÉNYSZERBEN „Barátságra ítélve.” Kádár János és Ceausescu 2.
A mérsékelt számonkérés időszakától a diplomáciai hidegháborúig: Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, de kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen.
A „mérsékelt számonkérés” időszaka
A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a két ország közötti kapcsolatban nem csak a történelmi örökség és a nemzetiségi kérdés jelent problematikus pontot, a kommunista ideológia értelmezésében, a szocialista tábor jövőjét illetően is jelentős eltérések mutatkoztak. Kádár számára, amint azt többször hangsúlyozta, a Szovjetunió által kezdeményezett politikai, gazdasági együttműködés tűnt a járható útnak oly módon, hogy közben Magyarország ne térjen le a „klasszikus kádárizmus” útjáról. A romániai belpolitikai történések viszont jelentős belpolitikai fordulatot vettek. 1971-ben véget ért a Ceauşescu által, politikai célokból kezdeményezett rövid nyitási időszak. A júliusi tézisekkel nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceauşescu-féle pártvezetés az ideológiai befele fordulás, a gazdasági reformok elutasítását helyezi előtérbe. Ceauşescu rendszere látványos neosztálinista jegyeket hordozott magában, amit különutas politika folytatása tett még markánsabbá. A jó taktikai érékkel bíró román pártvezető a szovjetek oldaláról is bebiztosította magát. A hatvanas évek második felében világosan jelezte a szovjeteknek, hogy nem kérdőjelezi meg a kommunista dogmákat, a szocialista tábor egységét, de ezek romániai megvalósításában külön utat akar.
A romániai helyzet változásával párhuzamosan Kádárnak belső kritikákkal is szembesülnie kellett. A magyarországi értelmiségi társadalom és ennek hatására néhány politikus is érzékelte, hogy a román-magyar viszony nem lépett előre a hatvanas évek tárgyalásai, az ott alkalmazott taktika nyomán. 1968-ban a Magyar Írószövetségben az értelmiségiek azt kérték számon, hogy mit tesz az MSZMP a határon túliak kérdésében. Nem sokkal később a romániai Fazekas János panaszai miatt a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János feljegyzést intézett Kádárhoz és felrótta az MSZMP Romániával szemben tanúsított passzivitását. A lassan körvonalazódó újabb Kádár-Ceauşescu találkozóra tehát az előbbinek lépnie kellett.
Erre az 1972-es barátsági szerződés aláírása jelenthetett megfelelő lehetőséget. A megoldatlan problémákat immár nem lehetett megkerülni, a magyar vezető nem tekinthetett el a belső kritikáktól. A találkozó előkészítése, Komócsin Zoltán és Aczél György tárgyalásai a román partnerekkel látszólag ezt jelezték. Az előkészítéssel megbízott Aczél és Komócsin az egyeztetések során egy sor olyan problematikus kérdést is felvetett, amire az előző években nem volt példa.
A két magyar politikus szembesítette a román küldötteket azzal, hogy a magyar fél, hogy az előző tárgyalások során lefektetett együttműködési alapelvek nem valósultak meg a gyakorlatban. Aczél sérelmezte, hogy Magyarország már évek óta nem kap választ olyan fontos kérdésekben mint: a vízügyi megállapodás, kulturális cserék, gazdasági kapcsolatok, kereskedelem stb. Ezúttal terítékre kerültek a román-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai, köztük a legkényesebb kérdés, az erdélyi magyarság helyzete is. A Paul Niculescu Mizil vezette román küldöttség válaszaiból azt lehetett kiszűrni, hogy a két vezető találkozása során végre előrelépésekre kerül sor.
A előkészítés során tehát adott volt a terep Kádárnak, hogy eredményeket csikarjon ki román partnerétől, amely ezúttal is a megszokott defenzív stratégiát választotta: védeni a meglevő pozíciókat, a status-quót, kivédeni és mérsékelni Magyarország túlzottnak tartott közeledési törekvéseit. Kádár ezúttal a jó példák ismertetése mellett egy kis lépéssel lelőbbre ment, a mérsékelt számonkérés taktikáját is bevetette. A két vezető beszélgetése során ismét felszínre került a két rendszer működése közötti különbség. Kádár, az aki nincs ellenünk, velünk van taktikáját vázolta fel, de Románia ekkor már az ideológiai szigor újabb útját járta. Kádár újabb kísérletet tett a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésére, konzulátusok felállítását javasolta és a Ceauşescuval való találkozásai során (tudomásunk szerint) először felvetette az oly kényes nemzetiségi kérdést is. Hangsúlyozta, hogy belügyi kérdésnek tekinti ugyanakkor arra hivatkozott, hogy érdekli a magyar közvéleményt a probléma, ezért nem kerülheti meg.
A román vezető az eddig is bevált taktikát alkalmazta, elviekben egyetértett a magyar felvetésekkel, a gyakorlati megvalósításokat viszont időben eltolta. A romániai helyzet felvázolása közben pedig visszaverte a nemzetiségi kérdésben elhangzott magyar utalásokat. Kádár nem bonyolódott vitába, pedig a magyar pártvezetésnek ekkor már összetett elemzései voltak a romániai helyzetről, a nemzetiségpolitikában felmerülő problémákról. A találkozóról Kádár javaslatára emlékeztető is készült, amely a magyar fél számára életben tartotta azt a reményt, hogy ezúttal konkrét megvalósításokra is sor kerül.
Az 1972-es találkozó nem váltotta be a várt magyar reményeket. A román pártvezetés nem nyitott, ellenkezőleg sok területen még inkább visszafogta a kétoldalú kapcsolatokat, elsősorban a kulturális élet területén. Ceauşescu, ekkor már államelnöki funkcióban is, nagyfokú hatalomkoncentrációt hajtott végre, személyi kultusza növekvő tendenciákat mutatott. A magyar külügyminisztérium elemzése szerint a szomszédos ország a „nemzeti érdekeit a szocializmus fölé állította, a szocializmusban bekövetkezett változásokat figyelmen kívül hagyja a szocialista országokkal való kapcsolatában, a KGST-ben a saját érdekeit a közösségi érdekek fölé helyezi.” Az elemzés aláhúzta, hogy Magyarország és Románia kapcsolatai formailag rendben vannak, de messzire elmaradnak a lehetőségektől. Az 1972-es találkozó emlékeztetőjéből a reméltnél is kevesebb valósült meg, nem növekedett a kishatárforgalom, a kulturális termékek cseréje csökkent és nem utolsó sorban, nem javult, sőt látványosan romlott a határon túli magyarság helyzete is.
A magyar közvélemény ekkor már tisztában volt a helyzet mélységével. Az értelmiségiek részéről egyre több kritika fogalmazódott meg Kádár irányába, hogy magára hagyta az erdélyi magyarokat. Közben elkészült az első hivatalos elemzés is a határon túli magyarok helyzetéről. Valószínűleg a belpolitikai nyomás hatására vállalta Kádár, hogy egy újabb, számára egyre kényelmetlenebbé váló, magyar-román találkozón vegyen részt. Kádár tartózkodó magatartásáról számol be Roska István is visszaemlékezésében. A magyar vezető már annyira nem óhajtotta román partnere társaságát, hogy nem volt hajlandó Nicolae Ceauşescuval egy épületben megszállni. Kádár ekkor még mindig hajlott arra, hogy a kényes kérdéseket a kétoldalú kapcsolatok szintjén lehet megoldani és nem a nemzetközi fórumok előtt. Végül 1977-ben két fordulóban találkoztak a határ mellett, Nagyváradon, majd Debrecenben.
Kádár ismét a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésével próbálkozott. Az ebben a kérdéskörben szokásos problémák (kulturális csere, oktatási együttműködés, kishatárforgalom stb.) mellett két olyan javaslattal is előállt, ami gyakorlatba ültetésétől konkrét megoldásokat remélt. A nemzetiségek híd szerepének elfogadtatásától az erdélyi magyarság kettős, elsősorban a Magyarországihoz való kötődésének elismerését remélhette. A konzulátusok felállításával pedig a kétoldalú kapcsolatokat pedig jogilag és törvényesen szabályozott új szintre lehetett volna emelni a remények szerint.
Kádár némi sikerként könyvelhette el, hogy végül is mindkét javaslatát elfogadta a román fél. A közös nyilatkozatban szerepelt a nemzetiségek híd szerepének elve, illetve a konzulátusok felállítására is konkrét ígértek hangzottak el.
A jószomszédi stratégia bukása és a diplomáciai „hidegháború”
A Nagyvárad-Debrecen találkozó utáni reményeket a romániai belpolitikai változások nagyon gyorsan eloszlatták. A reformokra képtelen, a nemzetközi gazdasági helyzettől is sújtott Ceauşescu rendszer tovább ment a neosztálinista gazdaságpolitika és az egyszemélyes diktatúra fémjelezte úton. A román pártvezér felismerte azt, hogy addig, amíg nem áll fenn részéről a szocialista tömb elhagyása, addig Románia kérdése nem lesz stratégiailag fontos az amúgy is belső politikai és gazdasági problémákkal terhelt Szovjetuniónak. A nyolcvanas évektől kezdődően nyílt asszimilációs politikát folytattak a nemzetiségek ellen. A két ország kapcsolat nem hogy javult volna 1977 után, hanem határozottan negatív tendenciákat mutatott. Kádár Nicolae Ceauşescuval kapcsolatos külpolitikai törekvései és stratégiája csődöt mondott. A magyar külügyminisztérium éves jelentése csökkenő tendenciákról beszélt minden területen.
Kádár ekkor már, felismerve a Nagyvárad-Debrecen utáni zsákutcás helyzetet, tudatosan kerülte a román pártvezetővel való hivatalos találkozót. Ceauşescu viszont több úton-módon jelezte, hogy szívesen ellátogatna Budapestre, viszonozni az 1972-es magyar látogatást. Kádár, az eddigi sikertelen próbálkozásai után nem szerette volna legitimálni a romániai állapotokat, Ceauşescunak viszont, az egyre elszigeteltebb külpolitikai helyzetben jól jött volna ily módon kommunikálni, hogy a román-magyar kapcsolatok a helyes mederben vannak. A hivatalos magyar álláspont szerint a felsőbb szintű találkozó akkor érik be, ha a függő kérdéseket le tudják zárni, ha a 1977-es találkozó eredményeiről pozitív mérleg vonható meg.
Kádárnak 1977 után sikerült elkerülnie a Ceauşescuval történő hivatalos, kétoldalú találkozót. A nemzetközi fórumokon kívül többé nem találkoztak. Ugyanakkor nem menekülhetett a román vezető politikájának következményeitől. A romániai magyarság helyzetének romlásával és a magyarországi közvélemény ebben a kérdésben is egyre aktívabb megnyilvánulásai lépéskényszerbe hozták. A magyar pártvezetésnek komoly ellenlépéseket kellett tenni. Kádár ebben már nem kívánt részt venni, a megoldást másokra bízta, azt is mondhatjuk, szabad kezet adva. A nyolcvanas évek közepétől erőteljes propaganda- és diplomáciai háború bontakozott ki a két ország között. Ceauşescu teljes erőbedobással vett részt ebben, Kádár viszont csak asszisztált.
Összegzés Ha a fent vázolt eseményeket kivetítenénk egy képzeltbeli grafikonra egy erőteljesen hullámzó, az idő múlásával kimondottan lefele tendáló kapcsolatrendszer képét kapnánk meg. Mindezt több tényező is befolyásolta: a két ország belpolitikai helyzete, történelmi öröksége, a szocialista táborban és a nemzetközi életben lezajlott folyamatok, a két politikus szocializációja, habitusa. A két vezető kapcsolatát és a korszakot alaposan megvizsgálva kijelenthetjük, hogy két, egymástól nagyon különböző, esetenként egymásnak teljesen ellentmondó személyiségről, politikai koncepcióról beszélhetünk.
Kádár János internacionalista volt, Trianon után született és a munkásmozgalomban szocializálódott. Reálpolitikus volt, nem szerette a kockázatot. Fontos volt számár a „fontolva haladás”, a biztosan elérhető eredmény. Internacionalizmusa végigkísérte egész pályafutását, és meghatározta a munkásmozgalomhoz és a szocialista táborhoz fűződő viszonyát. Ami a Szovjetunióval való kapcsolatát illeti, ezt nagymértékben meghatározta 1956 öröksége is. Kádár plebejus nemzetfelfogása is valószínűleg az internacionalista szocializációjából és az ország reálpolitikai helyzetéből fakadt. Kádárra, ahogy többen is megállapították, jellemző volt, hogy gyakran jobban félt a magyar nacionalizmustól, mint a szomszédos országok nacionalizmusától.
Nicolae Ceauşescu szintén a munkásmozgalomban szocializálódott, de politikai karrierjének alakulását nagyban meghatározta a párton belüli frakcióharc. 1952-ben a hazai, „nemzeti” vonal győzedelmeskedett a Luka László és Ana Pauker fémjelezte moszkovita frakció fölött, 1956 után pedig a megerősödött román pártvezetés fokozatosan elkezdte a Szovjetuniótól történő „függetlenedés” előkészítését és megvalósítását. Ez a későbbiekben a párt egyik legfontosabb legitimációs eszköze lett. Ceauşescu ilyen értelemben nacionalista volt, hatalmát nagymértékben a nemzeti szuverenitásra és saját erőforrások használatának mobilizálható hatására építette. A nacionalizmust legitimációs és mobilizációs eszközként használta. Ceauşescu a hatvanas évektől egy emancipációt óhajtó romániai elit élén állt, és ennek a törekvéseit fogalmazta meg, ugyanakkor diktátor is volt. Kádár reformokkal, antinacionalizmussal, társadalmi megbékéléssel és jóléttel operált, Ceauşescu ellenkezőleg: egyre nagyobb teret engedett a nemzeti tudatnak.
A hatvanas évek közepétől Kádárnak a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Ceauşescuval kellett volna rendezni a magyar-román kérdéseket, kitörni az 1956 utáni defenzív állapotokból. Kádár ekkor úgy mérte fel, hogy a két ország belső viszonyainak kölcsönös kiismerésével, rendezésével elérhető lesz a szerinte mindenre megoldást hozó kétoldalú kapcsolatok elmélyítése. Az 1966-os és 67-es találkozók ennek a szellemiségében zajlottak le.
Kádár a belső reformok, a szocialista együttműködés útján járó, a belpolitikai „hibákat” állandóan az internacionalizmus szellemiségében korrigáló Magyarország barátságát ajánlotta fel annak érdekében, hogy kielégítse a magyar társadalom és a politikai osztály igényeit, elvárásait. Ceauşescu ekkor már a különutas politika ösvényét járta. Románia részéről nem merült fel a kommunista ideológiával való szakítás, a tábor elhagyásának lehetősége, ugyanakkor világosan jelezte (és az adott politikai kontextusban meg is tehette), hogy saját erőforrásait használva halad a szocializmus útján. Ebben Magyarországra csak annyiban volt szükség, hogy a román pártvezetés szándékainak megfelelően kezelje a két ország között a nemzetiségi kérdés miatt fennálló sajátos viszonyt. Ceauşescunak ebből a logikából nézve nem állt érdekében a kétoldalú kapcsolatok átlagosan túli elmélyítése. Az internacionalizmus sem motiválta, és a romániai magyarság és az anyaország viszonyának elmélyülése sem állt érdekében. Ezt különböző taktikai fogásokkal érte el. Kádár Jánossal szemben a halogatás és a látszatkapcsolatok fenntartása taktikáját alkalmazta, belpolitikai szinten pedig esetenként a romániai magyar elit részleges politikai integrációjával húzta ki sikeresen a kérdés méregfogát.
A hetvenes évek elejére nyilvánvalóvá vált Kádár számára is, hogy az előző taktika nem hozta meg a kívánt eredményeket. Ráadásul, a nemzetiségi kérdés területén a magyar értelmiség részéről is egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A román pártvezetés mindenképpen szembesíteni kellett a magyar részről felmerülő problémákkal. Kádár ezt 1972-ben és 1977-ben mérsékelt formában tette meg. Ekkor sem mert felvállalni egy esetleges konfliktushelyzetet román partnerével. Jellemző, hogy az Aczél, Komócsin előkészítőn sokkal hangsúlyosabban merültek fel a problémák, mint a későbbi államfői találkozón. 1977-ben a két vezető a két ország határán találkozott, és mindketten elmentek addig a határig, ameddig politikájuk engedte őket. És ez fordítva is igaz: mindkét politikus eljutott addig a pontig, ameddig a másik engedte őt.
1977 után már nem került sor több kétoldalú találkozóra, habár a román fél taktikai megfontolásból többször is szorgalmazta. A két ország viszony a nyolcvanas évektől folyamatosan romlott, sőt azt is mondhatjuk, hogy egyfajta diplomácia „hidegháború” vette kezdetét. Kádár ebben viszont már nem vállalt aktív szerepet.
A korszakot vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy az esetek többségében Kádár lépéskényszerben volt Ceauşescuval szemben. 1956 után új alapokra kellett helyezni a kétoldalú kapcsolatokat, a hatvanas évek végén figyelembe kellett venni Ceauşescu nemzetközi sikereit, és nem utolsó sorban folyamatosan figyelni kellett a két ország történelmi örökségét, a romániai magyarság helyzetét, amire a magyar társadalom érthető módón érzékeny volt.
Kádár és Ceauşescu kölcsönösen nem kedvelték egymást, és ez a kortársak visszaemlékezése mellett kimutatható a személyes találkozókról készült jegyzőkönyvekből is. A Kádár-Ceauşescu beszélgetésekből általában hiányoztak a hivatalos kapcsolatokon túlmutató személyes megnyilvánulások. A szovjet-román találkozókon a két ország kapcsolatában mélypontot jelentő hatvanas években sem maradtak el az anekdotázások, a különböző vadásztörténetek kölcsönös megosztása. Kádár nem kedvelte román partnere stílusát, személyiségét, politikai habitusát. Ceauşescu túl gyengének tartotta Kádárt, aki nem képes erőteljesen kezében tartani a dolgokat, így teret enged a Románia által túlzottan is félt magyar nacionalizmusnak. Ceauşescunak Kádár annyiban volt fontos, hogy a külvilág számára fenntartsa a normalitás látszatát, Magyarország nem tartozott a stratégiailag fontos partnerek közé.
Kádár nem volt dinamikus a Ceauşescuval való kapcsolatában, a tárgyalások során sosem váltott ütemet, kerülte a konfrontációt még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az általa szorgalmazott stratégia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Elvi megfontolásokból ugyanazt az internacionalista diskurzust erőltette, internacionalista szocializációja és a Trianon-komplexus foglya maradt a román partnerével szemben.
A valóság az, hogy a két vezető között az idő előrehaladtával egyre több volt a nézetkülönbség a szocializmus fejlődését illető kérdésekben is. A Kádár által preferált kivárás taktikája, hogy Ceauşescu „eltévelyedése” a szocializmus helyes útjáról a diktátor és az általa képviselt politika bukását eredményezi, nagyon későn avanzsált előnnyé. Mire ez beérett a nyolcvanas évek második felében, Kádár esetében már egy öregedő, a konfrontációkat még inkább nem vállaló politikusról beszélhetünk. Kádár jól látta Ceauşescu „predesztinált” bukását, ugyanakkor nem sikerült megoldást találni a bukás bekövetkeztéig fennmaradó időszakra. Kettőjük kapcsolatából rövid távon Ceauşescu került ki nyertesen, hiszen mérsékelt diplomáciai agresszivitással és ügyes külpolitikai lavírozással mindig sikeresen tematizálta a felmerülő kérdéseket, elhárította a Kádár részéről érkező gyenge kísérleteket.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben született Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Eelek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Fontosabb publikációk: Raport final. (A romániai kommunizmust elemző Tismăneanu Bizottság jelentése) társszerző Fejezetek Marosvásárhely új- és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. társszerkesztő Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010. Rendszerváltás és politikai átmenet Marosvásárhelyen 1945-1948. In: Marosvásárhely új és legújabb kori történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007. „A nyitás éve”, 1968. A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceausescuval. Múltunk 2008/2. 229-266. pp. A román külpolitikai gondolkodás magyarságképe 1956 után. Limes, 3-4/2008. 52-68. pp. A romániai magyar kisebbség helyzete. Petru Groza politikájának magyar támogatása. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 204-210. pp. A Brezsnyev doktrína és a szovjet nemzetiségpolitikai fordulat kelet-közép-európai következményei. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, 2008. 274- 278. pp. Revoluţia din decembrie 1989 în judeţele Harghita, Covasna şi Mureş. Clio 1989, 2008/2. Bucureşti. 48-59. pp. Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért. (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescunal 1968-ban). Székelyföld, 2008/július. Anul posibilităţilor? 1968 în România şi problema naţională. In: Partide politice şi minorităţile naţionale din România în secolul XX. 4. Techno Media, Sibiu, 2009. 299-319. pp. Politica naţională a PCR la sfârşitul anilor ’60 la începutul deceniulul următor. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Impactul reformei administrative don 1968 asupra politicii faţă de minoritatea maghiară. In: Minoritatea Maghiară în perioada comunistă.” Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţii Naţionale, Cluj-Napoca, 2009. Faţă în faţă. Întâlnirea dintre conducerea de partid şi elita intelectuală maghiară din România la 28 iunie 1968. Anuarul Institului de Istorie „Nicolae Iorga”. A Székelyföld és az 1968-as közigazgatási reform. Székelyföld, 8/2010, 91-111. pp. În slujba naţiunii şi a partidului. Dubla identitate a unui activist maghiar. Exemplul lui Janos Fazekas. Partide politice şi minorităţi naţionale din România în secolul XX., Techno Media, Sibiu, 2010, 316-329. pp.
Transindex.ro

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
Születésnapi beszélgetés a 75 éves Pál-Antal Sándor levéltáros-történésszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
Székely Ferenc, Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Attila: Mennyire fekete a balkáni ördög
A megoldás izgalmasabb, mint a probléma maga.
Ez a mondat még a szombati, brassópojánai román–magyar PER-eskedés hivatalos megnyitása előtt hangzott el a vitát moderáló Paul Ricker nagykövet.
A keresztényhavasi üdülőhelyen másodszor találkoztak a román és erdélyi magyar politikusok, hogy áttekintsék a többség–kisebbség viszonyát, felleltározzák az elért eredményeket, emlékeztessenek a többség be nem váltott ígéreteire (köztük az 1918. december elsején vállalt önrendelkezési ajánlatra), vázolják, melyek azok a kisebbséget hátrányosan érintő kérdések, amelyek válaszra, illetve azonnali megoldásra várnak. A 2013 óta jószerint félbeszakadt román–magyar párbeszéd újrafelvételét az amerikai civilszervezet, a Project for Etnic Relation (PER) utódja, a Friends of Project for Etnic Relation (FPER) kezdeményezte. A dialógust az FPER szakértői moderálták.
A júniusi, illetve a múlt hét végi találkozó egyáltalán nem volt titkos, csak viszonylag zárt. (A találkozóról június 25-én írtam a maszol.ro-n.) Mivel az amerikai civilszervezet elnökének, Allan H. Kassofnak az az elve, hogy csak az őszinte vita vezethet valamelyes eredményre, s az állandó választási kampány szindrómától szenvedő politikus a nagy nyilvánosság előtt hajlamossá válik az őszintétlenségre, ezért nem a sajtósok hada előtt kell a disputának zajlania. Azonban nem a nyilvánosság teljes kizárásával, ezért hívtak meg egy magyar és egy román újságírót is, hadd legyenek a tanúi, krónikásai a PER-eskedésnek.
Miután Allan H. Kassof – jó taktikai érzékkel – a pojánai vita után ellátogatott Háromszékre, már az erdélyi magyar média is felfigyelt arra, amit már júniusban is megírtam, hogy újraindult a párbeszéd a román és az erdélyi magyar politikusok közt. Sokan – a mára már megszokott, tizenkilencedik század forradalmi sajtójára jellemző tragikus pátosszal – Neptun szellemének eljövésével kezdtek el riogatni, árulást kiáltottak, kárhoztatták a kompromisszumoktól terhes politizálást. Mások a racionalitás álarca mögül azt firtatták, miért csak az RMDSZ politikusait hívták meg, s azt állították, hogy az RMDSZ erdélyi magyar versenypártjai képviselőinek is jelen kellene lenniük a tárgyalásokon.
Nos, a brassó-pojánai párbeszéd kezdeményezőit és szorgalmazóit a praktikusság elve vezérli. Törvényi garanciákkal akarják szavatolni azokat a kisebbségi jogokat, amelyeket az erdélyi magyarság követel, kér s a politikai hatalom is teljesíthetőként elfogad. Ezt a garanciát azok nyújthatják, akik törvényhozók, azaz parlamenti pártok. Azok, akik számára a probléma maga nem okoz nagyobb izgalmat és esélyt, mint a megoldás. Ezért hívták meg a szociáldemokrata, a nemzeti liberális és a demokrata liberális párt magasrangú politikusait is. Ezért nem hívták meg az Erdélyi Magyar Néppártot vagy a Magyar Polgári Pártot. És talán azért sem, mert az EMNP évek óta a Bukarestet kikerülő nemzeti politizálás híve. Toró T. Tibor pártelnök így nyilatkozott két éve: „Az erdélyi magyarság körülbelül 80 százaléka azt gondolja – ezért nem hibás, ezt tömték a fejébe több mint két évtizeden keresztül –, a politika abból áll, hogy Bukarestben meg kell kötni minden lehető és lehetetlen kompromisszumot, bele kell merülni a bukaresti politikai élet sűrűjébe, azonosulni velük, kicsi pénzeket, engedménymorzsákat megszerezni, hazahozni, és ezekkel az eredményekkel elnyerhető a következő mandátum.”
Az EMNP politikai filozófiáját természetesen Allan H. Kassofék is ismerik, ezért nem invitálják meg képviselőit arra a párbeszédre, amelynek célja nem a steril politikai vita, hanem a kézzelfogható eredmények elérése a kisebbségvédelem terén, s amelynek az elérhetőségét a bukaresti törvényhozásban és a kormányban látják.
Az EMNP-nek, az SZNT-nek pedig a maga választotta úton haladva kell bizonyítania, a többség nélkül vagy a többség ellenében is lehet kisebbségi jogokat kivívni. Noha a székelyek nagy menetelésébe magunk is belefogóztunk, ma úgy érezzük, egy lépéssel sem kerültünk közelebb, még a decentralizációhoz sem, nemhogy az autonómiához.
Mint tanú és krónikás bizonyíthatom, hogy a brassópojánai dialógus – noha indulatmentesen zajlott – nem volt politikai flört. Az erdélyi magyar politikusok kendőzetlenül beszéltek a kisebbségi jogok csorbulásáról és határozottan kérték a már elfogadott törvények betartását. Marosvásárhelyi magyar orvostudományi kar; a magyar nyelv hivatalos státusának biztosítása azokon a településeken, ahol a magyar lakosság eléri a húsz százalékot; decentralizáció, avagy autonómia; székelyföldi kulturális intézmények állami finanszírozása (Caracalhoz hasonlóan); infrastrukturális beruházások szükségessége; a visszaszolgáltatások leállása, és igen, a székely szimbólumok szabad használata is terítékre, megvitatásra került. Természetesen a román politikusok is nyíltan beszéltek azokról az okokról – köztük kampánystratégiai tényezőkről – amelyek miatt még a jogos kisebbségi kérésekkel is sokszor nehéz szívvel foglalkoznak a nyilvánosság előtt, nemhogy el is fogadják.
A brassópojánai PER-eskedés legfontosabb hozománya, hogy a februári – nem titkos, én már most szóltam! – tanácskozáson már konkrét magyar javaslatokkal foglalkoznak a felek és megoldásokat is keresnek. A kisebbségi kérdés átkerülhet a szimbolikus politizálás térfeléről a pragmatikus politizálás térfelére.
Semmi mást nem szeretne az FPER. Legkevésbé a többség pártját fogni a kisebbségek ellenében. Az eredményekhez azonban éppen arra a kompromisszumkészségre van szükség mindkét fél részéről, amelyet az RMDSZ versenypártjai a balkáni ördögtől valónak tartanak. Ha viszont nem lesz látható eredménye a brassópojánai folyamatnak egy éven belül, 2015-ben, amikor nem lesz választás Romániában, akkor ez a kudarc az EMNP Bukarestet mellőző politikáját igazolja az erdélyi magyar választók előtt.
maszol.ro

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.)  De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül  megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini  Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudomány­egyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Sütő András- műhelykonferencia előadásainak programja
Mint arról korábban hírt adtunk, ma reggeltől kezdődően Sütő András- műhelykonferenciát szervez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kara. A konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában. A konferencia előadásainak részletes programját Lázok János, a rendezvénysorozat szervezője bocsátotta a rendelkezésünkre, az alábbiakban mi is közöljük. Az értekezésekre az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban kerül sor.
Október 29, első nap. 9.00 óra: regisztráció. 10.00: A konferencia résztvevőit köszönti Sorin-Ion Crisan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora és Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja. Délelőtti szekció: 10.00 – 13.00 óra, elnök: Szász László. 10.00 – Soltész Márton: "Magunkat írjuk tehát". Sütő András valóságértelmezésének eszmei-poétikai vonatkozásai. 10.20: Cseke Péter: Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az Anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere. 10.40 – Elek Tibor: Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígér. 11.00: az előadások vitája. 11.20: kávészünet. 11.40 – Filep Tamás Gusztáv: "ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal" – Egy párhuzam és egy eltérés Szabó Gyula és Sütő András pályaképében. 12.00 – Novák Csaba Zoltán: Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása. 12.20 – Vincze Gábor: Sütő András a magyar diplomáciai iratokban az 1970–80-as években. 12.40 – Kántor Lajos: Önreflexiók – avagy Sütő-levelek kommentárja. 13.00: az előadások vitája. 13.20: kávészünet. Déltáni szekció: 15.00 – 17.30 óra, elnök: Filep Tamás Gusztáv. 15.00 – Kovács Dezső: Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója. 15.20 – Szász László: "Szerepvivő emberré lettem". Sütő András Kálvin-portréja. 15.40 – Jákfalvi Magdolna: A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje. 16.00: az előadások vitája. 16.20: kávészünet. 16.40 – Vida Gábor: Én és ők, perzsák. 17.00 – Lázok János: A kerek félalmák dramaturgiája. 17.20 – 17.40: az előadások vitája, majd kávészünet nélküli helyszínváltás mikrobusszal a Stúdió Színházban felállított kiállításra.
Október 30. Délelőtti szekció: 9.00 – 12.00 óra, elnök: Mester Béla. 9.00 – Cristian Réka: Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol–amerikai világban. 9.20 – Petzoldt Silvia: Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényeiben. 9.40 – Mester Béla: Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban. 10.00 – Aradi Schreiner József: Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját? 10.20: az előadások vitája. 10.40: kávészünet. 11.00 – Kuszálik Péter: Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések. 11.20 – G. Balla Ilona: Előfeltevések Sütő András hálózati kritikai kiadásának módszertani vonatkozásairól. 11.40 – Dávid Gyula: Sütő- pályaív – a Kriterion felől nézve. 12.00: az előadások vitája. 12.20: kávészünet. Kora délutáni szekció: 12.40 – 15.00 óra, elnök: Dávid Gyula. 12.40 – Markó Béla: Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). 13.00 – Láng Gusztáv: Csipkerózsikával kezdődött. Egy irodalmi vita mint kanonizáció. 13.20 – Molnár Gusztáv: Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban. 13.40 – Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata. 14.00 – Lőrincz József: Az igazmondó Sütő András. 14.20 – 14.40: az előadások vitája. 15.00 – 16.30: kávészünet, ebéd. 16.30 – 16.45: helyszínváltás, mikrobusszal a Bernády Házba. 17.00 – 19.00 óra: esti zárószekció a Bernády Házban: a tagozati elnökök összegező beszámolója meghívott közönség előtt. A résztvevők és a közönség hozzászólása biztosított mindegyik előadás után. Záróbeszéd: Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem prorektora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Névtolvajok és hamisítók
Nemrégiben mondta a Kossuth Rádióban egy román fiatalember: örvend, hogy részt vett Kolozsváron, a Bánffy-palota udvarán rendezett könyvvásáron, mert várostörténeti előadásokat is hallgathatott, melyek nyomán teljesen megváltozott korábbi véleménye a város múltjáról.
Meggyőződéssel mondta, amit arról középiskolában tanult, abból egy szó sem igaz. A tények beszélnek – folytatta –, hisz eddig nem tudta, hogy létezik Kolozsváron például Bánffy-, Béldi-, Jósika (Józsika)-palota vagy Wass-ház, és azokat, valamint más, pompás középületeket magyar tulajdonosok építettek, és az ő tulajdonuk volt a rémuralom beállta előtt (…). Ennyit bevezetőül.
Miközben a Székelyföldet átszelő kirándulóbusz Hunyad megye irányába tartott, utasai megfigyelhették egy-egy település különböző feliratait, intézményneveit, helység- és utcanévtábláit is.
Látható volt például helységnévtáblán a -haza utótag -háza helyett (Szentegyhaza), utcanévtáblán Aron, Gabor, ut, Gheorghe Doja az Áron, Gábor, út, Dózsa György helyett; építőtelepen táblán díszelgett vezetéknévként a Laszlo és Sandor a László és Sándor helyett, menetrend szerinti autóbuszon pedig cégnévként: Balint Trans Bálint Trans helyett.
Volt persze bőven líceum gimnázium vagy szakközépiskola helyett, néhol gimnázium váltotta fel az általános iskolát, és a tanácsok is simán lekörözték az önkormányzatokat. Múzeumban, várkastélyban Hunyadi Jánost Iancu de Hunedoara szorította sarokba, Őraljaboldogfalván a Kendeffy családnév Cândafi formában került egy – turistákat tájékoztató táblára –, mi több: akadt olyan idegenvezető, aki a Kendeffy család román eredetéről beszélt.
A neveinkről, szavainkról lemaradt ékezetek apropóján talán nem fölösleges megemlítenem, hogy a 14. század közepére kibontakozott a magyarban a hosszú magánhangzók rendszere, és a rövid-hosszú éles szembenállás azóta is jellegzetes vonása nyelvünknek. Azt is jó tudnunk, hogy az előmagyar korban még csak rövid á hangunk volt, de a honfoglalást jóval megelőzően, mintegy 3-4 évszázaddal korábban már volt hosszú á hangunk. A lemaradt ékezetekkel jeles íróink, költőink közül többen is foglalkoztak.
Sütő András idevágó mondatai következnek: „Akkor onnan mind leszálltak a harangok, elbúcsúztak a hangjuktól, és fölsorakoztak Gábor Áron előtt, hogy megolvassza őket, ágyút öntsön belőlük (…)
Nappalok és éjszakák mosódtak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgassátok a tisztelendő atya prédikációit! Az öreg székelyeknek magyarul – a gyermekeiknek angolul hirdeti az igét. Már az Isten is kétnyelvű? Ó, nem, nem hagyom lekopni a nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért perselypénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja! (…)
Az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak Irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetektől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrbavert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs, akihez forduljanak.” (Engedjétek hozzám jönni a szavakat)
Azt, hogy a kommunista diktatúra soviniszta gyakorlata megpróbálta kisajátítani történelmi nagyjainkat is, és például Dózsa Györgyből Gheorghe Doját csinált, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara lett (a tankönyvekben vagy a vajdahunyadi várkastélyban), Kinizsi Pált pedig Paul Chinezu álruhájába öltöztették – nem kell tudomásul vennünk, és nekünk nem kell ezt a gyakorlatot követnünk.
Neveink védelmében sokat tehetnek a szórványban élő magyar önkormányzati képviselők is. A vezetéknév/családnév – különösen a történelmi – szent és sérthetetlen! Bármilyen nyelvű szövegbe kerüljön is, eredeti alakja, formája nem változhat. Név- és történettudományi munkák bizonyítják, hogy a fentebb említett nevek magyar eredetűek. Viselőik magyarnak tartották magukat. A besztercei nemesi előnevet viselő Hunyadiakról oklevelek alapján megállapította a kutatás, hogy a család legrégibb hiteles ősei Magyarországon tűntek fel, és római katolikus vallásúak voltak.
A Dósa (Dózsa) vezetéknév apanévből alakult -sa képzővel magyaros névadás szerint. Dózsa Györgyöt székely–magyar vitézként tartja számon a történetírás. A malomvízi nemes és gróf Kendeffy család az 1400-as évek előtt a Kende nevet viselte, abból – magyaros névadással – a -ffy (= fia) szócska hozzáadásával lett a Kendeffy forma.
A kende az etelközi magyaroknál méltóságnév volt, akárcsak a gyula. Idővel az uralkodókon kívül más előkelők is használhatták ezeket a megnevezéseket. A kende is, a gyula is török eredetű szó/név nyelvünkben. A magyarból eredetezhető családnevek csoportjába tartoznak a helységnévből -i képzővel alakult nevek is, mint a Báthori, Bocskai, Bolyai, Hunyadi, Kinizsi, Teleki, Toldi vagy Tholdy stb.
Tapasztalhattak még más, hasonló, furcsa dolgot is a kirándulók: például a dédácsi (piskitelepi) arborétum román nyelvű leporellója meg sem említi a ritka értékű növénykert alapítóinak, egykori tulajdonosainak vagy a benne található kastély építtetőinek nevét. Így hát a kíváncsi magyar olvasó hiába is keresi a Fáy, a Gyulay vagy az Ocskay neveket. Mert azokat is – akárcsak a többieket – ellopták a fehér inges névtolvajok és Erdély szellemi örökségének meghamisítói.
Komoróczy György
A szerző székelyudvarhelyi nyelvművelő, közíró
Krónika (Kolozsvár)

Újra kell értékelni az életművet
Két napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is.
"A látásunkat szabadította fel"
Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott.
A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát.
"Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere).
Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot.
Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen.
A Kálvin-értelmezés vitája
Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája).
A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök.
Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki.
Sürgős a kritikai kiadás elkezdése
A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt.
Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta.
G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni.
Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében.
Kritikai gettóban
Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban).
Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál.
Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált.
Tetemre hívás
Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá.
Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula.
Elindul a lavina?
– Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út.
A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula.
– A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János.
Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely

Mi történt Brassópojánán?
Tényleg az autonómiáról beszéltek
Kiszivárogtak a részletek a Brassópojánán júniusban, illetve októberben szervezett két megbeszélésről, amit Neptun 2-ként is emlegetnek, cikkezik a Transindex.
Román részről jelen volt a képviselőház PSD-s elnöke, Valeriu Zgonea, a képviselőházi liberális frakcióvezető, George Scutaru, Georgian Pop szociáldemokrata képviselő, valamint a PDL alelnöke, Andreea Paul. 
A magyar részt Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, Tánczos Barna szenátor, valamint az egykori PER-tárgyalások egyik szereplője, Borbély László képviselte. A második tárgyaláson Markó Béla volt RMDSZ-elnök is részt vett rövid ideig. Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök is kapott meghívót a kerekasztalra, azonban nem ment el. 
Részt vettek még az amerikai, valamint a brit nagykövetség munkatársai, a Project on Ethnic Relations volt elnöke, Allen H. Kassof, Jonathan B. Rickert (volt PER igazgatótanácsi tag, az amerikai külügy észak- és közép-európai ügyekkel foglalkozó osztályának volt igazgatója), Larry Watts biztonságpolitikai szakért, a PER egykori bukaresti irodájának a vezetője (egyben a kilencvenes évekbeli tárgyalások operatív szervezője), valamint egy szociológus, Marius Pieleanu. 
A sajtó részéről Ambrus Attila részt vett mindkét megbeszélésen, valamint az első találkozón Emil Hurezeanu, második alkalommal a Hotnews.ro munkatársa, Dan Tăpălaga volt ott.
Nem világos ugyanakkor, ki kezdeményezte a találkozókat. Ugyan sajtóbeszámolók szerint a kilencvenes évekbeli megbeszélések egyik kulcsfigurája, Viorel Hrebenciuc volt az ötletgazda, azonban a jelenlevő újságíró szerint világos volt, hogy az amerikaiak végig házigazdaként viselkedtek, miközben Hrebenciuc a meghívottak között ült. 
A találkozók egy első részében az egykori tárgyalások sikereit és kudarcait vették sorra – mondta el Ambrus Attila. Elhangzott az is, hogy minden valószínűség szerint Allen H. Kassof moderátori szerepét Larry Watts veszi át a jövőben. 
A nosztalgiázás után „korrekt és szinte” beszélgetések következtek, a magyar fél kendőzetlenül felvetette az aktuális problémákat. A bemutatók közül Ambrus az Antal Árpád és Tamás Sándor PowerPoint bemutatóját emelte ki, melynek a lényege az a tíz pontból álló lista volt, melyet később sajtótájékoztatón is bemutattak. 
A román fél meglepően nyitottnak mutatkozott a magyar kérések iránt – emlékezik vissza az újságíró. Ugyanakkor jelezték, a kérések közül néhány – konkrétan az autonómiára vonatkozó felvetés – így, ebben a formában nem menne át a törvényhozáson, mivel egyetlen román politikus sem vállalhatja fel azt. 
Ugyanakkor, ha sikerülne megváltoztatni az elnevezését, a jogosítványokat pedig több, kevéssé feltűnő törvényben „el lehetne rejteni”, akkor nem lenne esélytelen. A román résztvevők közül csupán egy személy támadta Székelyföld önrendelkezését, főként gazdasági érveket hozva fel. 
Szó volt még nyelvhasználatról is. Román részről jelezték, annak nincs esélye, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon, azonban regionális, nem hivatalos nyelvként el lehet ismerni. 
Rövid ideig Markó Béla is megjelent a második brassói találkozón, elmondta, a kilencvenes évekbeli találkozók keserű tapasztalatot jelentettek az erdélyi magyarság számára, és sérelmezte, hogy az amerikaiak a kétezres években „cserbenhagyták” a magyarokat. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)