Műholdas szórású, magyar nyelvű, egész napos tévéadáshoz szerzett engedélyt az a Buzau megyei Prascov faluban bejegyzett cég, melyet egy Ausztráliából hazatért adventista lelkipásztor irányít. „Sajnos nem beszélek magyarul; a majdani munkatársaimon keresztül fogom tudni majd felügyelni a Light Channel TV1 magyar nyelvű műsorait” – nyilatkozta Paul Boeru a Light Channel TV Kft. (Fény Csatorna) adminisztrátora. A faluban csak a tévé műszaki központját rendezik be, ahonnan majd műholdra küldik az adásokat. A magyar nyelvű műsorok nagy valószínűséggel nagyváradi, marosvásárhelyi és budapesti stúdiókban készülnek majd. Az igazgató cáfolta, hogy a Light Channel TV1 az adventista egyház hittérítő televíziója lenne. „Nagyon örvendenék, ha a Biblia elvei alapján valamennyi felekezet soraiból munkatársakat találnék” – mondta. /Gazda Árpád: Bibliás konkurencia. = Krónika (Kolozsvár), aug. 6./

Keményen bírálták Romániát a korrupció elleni harc sikertelensége miatt névtelenül nyilatkozó uniós tisztségviselők, miközben Nicolae Vacaroiu, a szenátus elnöke igazságtalannak nevezte az EB júliusi jelentését. A házbizottság augusztus 18-i ülésén valamennyi párt szenátora egyetértett abban, hogy a Codrut Seres és Paul Pacuraru elleni büntetőeljárás megindítása mellett kell voksolni, és egyhangúlag megszavazta a rendkívüli ülésszak összehívását augusztus 25–28-ra. A szenátus elnöke elmondta, hogy titkos szavazás lesz, Emil Boc, a PD-L elnöke viszont azt nyilatkozta, hogy a demokrata-liberális szenátorok nyíltan fognak szavazni. /B. S. : Nicolae Vacaroiu neheztel az EB-re. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 19./

A szenátus augusztus 26-án, rendkívüli ülésszakán, jóváhagyta az ügyészség kérését, hogy bűnvádi eljárást indíthassanak Paul Pacuraru munkaügyi és Codrut Seres volt gazdasági miniszter ellen. Mindkét szenátor ártatlanságát hangoztatta. /Oborocea Mónika: A szenátorok bíróságra küldték Codrut Serest és Paul Pacurarut. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./

Jean Racine Phaedra című darabjának bemutatójával nyitja meg az évadot Nagyváradon a színház Szigligeti Társulata szeptember 21-én, vasárnap, a magyar dráma napján, Török Viola rendezésében. A magyar dráma napját 1984-től a Magyar Írók Szövetségének kezdeményezésére minden évben megünneplik szeptember 21-én, annak emlékére, hogy 1883-ban e napon volt Paulay Ede rendezésében Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatója a budapesti Nemzeti Színházban. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Hogyan születik egy magyar dráma? címmel nyilvános beszélgetésre hívja az érdeklődőket: a kisterem előcsarnokában Kovács András Ferenc költő, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője és Király Kinga Júlia drámaíró, a nemrégiben a folyóirat hasábjain megjelent és hamarosan színpadon is bemutatásra kerülő A szerencsefia című mesejáték szerzője beszélgetnek. Vasárnap tartják a Kolozsváron élő Visky András drámaíró Megöltem az anyámat című, kétszereplős darabjának felolvasó-színházi ősbemutatóját a kecskeméti Katona József Színházban. /Fried Noémi Lujza: Boldognak lenni bármi áron? = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./

Szeptember 23-án felfüggesztette tisztségéből az államfő Paul Pacuraru munkaügyi minisztert, mert a korrupcióellenes ügyészek bűnvádi eljárást indítottak ellene. A felfüggesztett tárcavezető felajánlotta lemondását a kormányfőnek, amelyet Calin Popescu-Tariceanu elfogadott. /Cs. P. T. : Lemondatták Pacurarut. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 24./

Halálának harmincadik évfordulója alkalmával Mécs László emlékestet rendeztek december 3-án Kolozsváron. „Mécs László papköltőt sokáig mellőzték, mégis sokan ismerik” – mondta Fábián Mária Caritas-igazgató. Kovács Sándor főesperes beszélt a költő munkásságáról. A Mécs-verseket Bogdán Zsolt színművész tolmácsolta. Jakab Gábor plébános részletesen ismertette Mécs Lászlót irodalmi pályáját, aki a harmincas években rengeteg szavalóestet tartott nemcsak Magyarországon, hanem szülőföldjén, a Felvidéken is. 1935-ös erdélyi körútja során több városba hívták meg szavalni. 1944-ben, második kötetének francia kiadásához maga Paul Valéry írt előszót. Jakab Gábor, majd kitért a papköltő ars poeticájának tartott – s az est címéül választott – Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! című versre. /Nagy-Hintós Diana: A rózsaoltó emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 5./ Mécs Lászlót (1895-1978) 1953-ban bebörtönözték, 1956-ban szabadult.

Paul Verlain versét, a Tóth Árpád által magyarra fordított Őszi chansont választotta kiállítása mottójául M. László Noémi, akinek tárlata január 19-én nyílt meg Kolozsváron a Farkas utcai Barabás Miklós Galériában. Az eszményi szépet, a harmóniát, a zeneiséget próbált megragadni festményeivel M. László Noémi is. Festményei absztraktak, mégis hangulatosak. M. László Noémi mondott köszönetet azért, hogy a kiállítás létrejöhetett, hiszen kismamaként nem könnyű időt keríteni az alkotásra. /Balázs Bence: Sanzonok akrillal. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 21./

Egy internetes felmérés alapján Jókai Mór a legnépszerűbb magyar író az erdélyi magyar olvasók körében. Az Impulzus.ro romániai magyar hírportál által készített felmérésben 3060 személyt kérdeztek meg olvasási szokásaikról. Jókai Mórt Wass Albert követi a népszerűségi listán, a magyar költők közül József Attila és Ady Endre a legkedveltebbek. Kedvenc magyar regényükként a legtöbben Jókai Mór Az arany ember című regényét említették, de sokan kedvelik Gárdonyi Géza Egri csillagok és Wass Albert A funtineli boszorkány, valamint Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényét. A külföldi regények közül a legtöbben a Száz év magány, Elfújta a szél, A Mester és Margarita, Büszkeség és balítélet, A kis herceg, valamint Az alkimista mellett tették le voksukat. A külföldi szerzők kategóriájában a legtöbben Paul Coelhót jelölték meg kedvencükként, de Gabriel García Márquez, Jules Verne, Dosztojevszkij és Hemingway is népszerű. Kedvenc műfajként legtöbben a történelmi témájú könyveket és a szépirodalmi témájú írásokat jelölték meg, de népszerűek a kaland- és romantikus regények is. /Jókai és Wass Albert vezet. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./

Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb erdélyi magyar írójára – a múlt év októberében Budapesten elhunyt Csiki Lászlóra – emlékeznek április 3-án a Kolozsvár Társaság főtéri székhelyén sorra kerülő irodalmi esten. A címül választott „Mit álmodsz?” egy 1993-as szövegből való, a magyar irodalom kitűnő fordítójának, Paul Drumarunak tette fel Csiki a kérdést: „Mostanra azt kérdezem már: mit álmodsz? Mennyi az erőd a felejtéshez? Miféle nemlétezők képződnek meg, amikor munka helyett a falnak fordulsz? Nem munka az is, akár a felejtés? Látod magadat olyankor?” /Újratalálkozás Csiki Lászlóval. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./

Marosvásárhelyen a Színházművészeti Egyetem napja sok vidámsággal, sok ötlettel zajlott, az utcáról betévedt kíváncsiskodó is jól érezhette magát. Dr. Killár Kovács Katalin Szophoklésztől a posztmodernig. Lehetséges szövegek gyűjteménye a színészmesterség oktatása céljából című kiadványát Albert Mária ismertette. Ez alkalommal debütált a nagyérdemű előtt a tanintézet új orgonája, Molnár Tünde orgonaművész műsorával. A közönség szavazata alapján a legjobb színészi alakításért járó Stúdió-díjat Derzsi Dezső és Paul Socol I. éves magiszteri hallgatók kapták. A kanadai Orbán Balázs Társaság magyar diákok számára felajánlott ösztöndíját Strausz Imre volt zenetanár szakos hallgató érdemelte ki. Az egyetem napja az I. éves magiszteri hallgatók Dandin György, vagy a megcsalt férj című előadásával ér véget. /Nagy Székely Ildikó: Thália-tanítványok vigadalma. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 10./

A második világháború végén és az 1956-os forradalom leverését követően Magyarországról százezrek mentek külföldre. A menekülők között különböző felekezetű papok is voltak, akik lelki táplálékot nyújtottak a hontalanná váltaknak, felekezeti közösségekbe szervezték a híveket. Több mint egy évszázadra vezethető a meg-megújuló kivándorlás. Ruzsa Jenő evangélikus lelkész Kanadai magyarság című könyve (1940), Török István Katolikus magyarok Észak-Amerikában (1978), valamint P. Miklósházy Attila SJ ny. püspöknek A tengerentúli emigráns magyar katolikus egyházi közösségek története Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában (2008) című monografikus feldolgozása jelzi, hogy az új hazában letelepedők megőrizték hitüket, magyarságukat, hagyományaikat. A különböző közösségek életének már megjelentek monografikus feldolgozásai, emlékiratok is napvilágot láttak. Az egyháztörténeti feldolgozása irányba tett jelentős lépés Cserháti Ferenc püspök könyve: Az egyház és az emigránsok. Vatikáni megbízottak a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatban (1945–2006) /Szent István Társulat, Budapest, 2009/ húszéves gyűjtőmunka gyümölcse. Cserháti Ferenc, a Kárpát-medencén kívül élő római katolikus magyarság püspöke, a Münchenben megjelenő Életünk főszerkesztője immár több könyvvel – Hitébresztő, Ünnepszemle, Szívélyes lelkipásztori üdvözlettel, Az egyházzal vagy nélküle, Szentlecke–kísérő – jelentkezett. Az 1984-ben rendszeresített Értesítő szerkesztésében szerzett tapasztalatát kamatoztatja immár több mint egy évtizede az Életünk főszerkesztőjeként. Cserháti a müncheni közösség történetét feldolgozó kismonográfia – Magyar Katolikus Misszió. Jubileumi Értesítő (1988) – kiadásakor határozta el Nyugat-Európa magyar katolikus hitélete történetének megírását. XVI. Benedek pápa Cserháti Ferenc személyében nem csak püspököt – immár a harmadikat – adta a világban szétszórt katolikus magyarságnak. Esztergomi segédpüspökké való kinevezésével intézményesítve is visszacsatolta őket az anyaegyház nagy családjába. Cserháti most megjelent könyve kronologikus sorrendben követi nyomon az eseményeket 1945-től. A lelkipásztori szolgálat koordinálására jött létre az Európai Magyar Papi Szenátus, az Európai Magyar Papi Konferencia. Az ifjúság nevelésére hozták létre a Burg Kastl-i magyar gimnáziumot, az egyetemisták és főiskolások müncheni kollégiumát, a Paulinumot, az európai cserkészmozgalmat; a lelkészeket tömörítő Papi Egységet, az Actio Catholica mozgalmat, a Pax Romana magyar tagozatát, a Mindszenty Alapítványt. A különböző országokban és földrészeken szétszóródott katolikus magyarság egyházi életének rendezésében kiemelkedő szerepe volt az 1971-ben Nyugatra kényszerült Mindszenty József prímásnak, aki négy éven át fáradhatatlanul munkálkodott az emigráció lelkipásztori szolgálatában. Már 1971 végén arra kérte a Vatikánt, hogy „a mintegy másfél milliónyi külföldön élő magyar katolikus számára segédpüspököket nevezzenek ki”. 1983-ban II. János Pál pápa dr. Irányi László piaristát kinevezte címzetes püspökké és megbízta a nyugati világban szétszórt magyar katolikusok lelki gondozásával. Halála után dr. Miklósházy Attila SJ jezsuita szerzetes, címzetes püspök lett az utóda. P. Szőke János szalézi szerzetes 1984-től töltötte be ezt a tisztséget. Utóda, 1996-tól Cserháti Ferenc müncheni magyar plébános lett. 2002-től a Német Püspöki Konferencia szintén őt nevezte ki németországi magyar főlelkésszé. /Máriás József: Az egyház és az emigránsok. Vatikáni megbízottak a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatban (1945–2006). = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 3./

Május 9-én véget ért Kultúra Tavasza Nagykárolyban elnevezésű egyhetes rendezvénysorozat. A rendezvények között volt például Visnyai Ágnes zenetanárnő diákjainak zongorakoncertje, a Czier Zsolt mezőfényi karmester vezette rézfúvósok szolgáltattak térzenét. Egy magyar és egy román darabot adtak elő, mindkettőt Paul Sarvadi rendezte. A román nyelvű darabot maga a rendező, a magyar nyelvűt pedig Kiss Zita és Vida István adta elő. Volt fotókiállítás, fellépett a Collegium régizene-együttes is. /Végh Balázs: Szombaton ért véget a nagykárolyi tavaszi fesztivál. = Krónika (Kolozsvár), máj. 11./

Míg húsz évvel ezelőtt mindössze öt magyar történész élt Marosvásárhelyen, ma ennek az ötszöröse dolgozik és kutatja a múlt különböző szakaszait. Pál-Antal Sándor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjának elnöke május 4-én a Magyar Tudományos Akadémiától Arany János-emlékérmet vehetett át. Pál-Antal Sándor elmondta, negyvenkét évig volt aktív levéltáros, s e tevékenysége elismeréseként 2002-ben megkapta a magyar levéltárosoknak járó legnagyobb elismerést, a Pauler Gyula-díjat. Kutatási területe Székelyföld története, a székely társadalom alakulása a különböző korszakokban. Ezen belül a legtöbb dolgozatot a népmozgalom és a társadalomkutatás terén írta, egy több mint 500 oldalas kötetben dolgozta fel a székely önkormányzat történetét 1848-ig. Egy másik kötet a marosszéki intézmények és pecséthasználatuk történetét taglalja, de megírta az erdélyi pecséttani kutatások történetét, a vármegyék, a székely és szász székek, valamint a városi pecséthasználat históriáját is. Forrásfeltáró és -közlő tevékenységet is folytat. E téren öt kötetet adott ki. Egyet Marosvásárhely jogszabályairól, kettőt az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról (az egyik Marosszékre, a másik Udvarhelyszékre vonatkozik) és elindított egy sorozatot A székely székek a 18-ik században cím alatt, amelynek keretében már a második kötet is megjelent és a következő két kötet kézirata is kiadásra kész. Marosvásárhely története egy évtizede a szívügye. Elérkezett az ideje annak, hogy végre egy átfogó Marosvásárhely-történet napvilágot lásson. Kiadás előtt áll Marosvásárhely történetének első kötete, amely a kezdetektől 1848-ig tárgyalja a város múltját. A közelmúltban jelent meg Sebestyén Mihály Időtára, amely a vásárhelyi események időrendi sorrendjét ismerteti. Pál-Antal Sándor az EME marosvásárhelyi fiókjának elnökeként célul tűzte ki a fiatal, pályakezdő történészek támogatását, irányítását. Rendszeresen tartanak tudományos ülésszakokat, az ülésszakok anyagának kötetekbe foglalják és kiadják. Így láttak napvilágot a Mentornál a Maros megyei magyarság történetével és Marosvásárhely múltjával foglalkozó tanulmánykötetek. A levéltár hivatalosan közigazgatási intézmény, ha valaki ott tudományos munkát akar végezni, a megszabott feladatok elvégzése és a munkaidő után gyakorolhatja azt. Pál-Antal Sándor (Karcfalva, 1939) az egyetemet a Babes-Bolyai Tudományegyetemen végezte (1963). Disszertációját 2004-ben védte meg Kolozsváron. 1963–2005 között, 42 éven át a marosvásárhelyi Állami (utóbb Nemzeti) Levéltár munkatársa. Fontosabb munkái: Székely önkormányzat-történet (2002); A Székelyföld és városai (2003); Maros-széki intézmények és pecsétjeik (2004); Székelyföldi erdészet és faipar (társszerző Kádár Zsombor, 2002); Marosvásárhely XVII-XVIII. századi jogszabályai és polgárnévsorai (2006); Csíkmadaras története. (1996); Áldozatok – 1956 (2006); A székely székek a 18. században (Marosszék, Udvarhelyszék 2007,2009). /Antal Erika: A történelem vonzásában. Pál-Antal Sándor történész úgy véli, a történésznek nemcsak hivatali munkáját kell elvégeznie. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./

Erdélyi kiadók is jelen lesznek Budapesten a június 4-én kezdődő 80. Ünnepi Könyvhéten. A kolozsvári Koinónia, Kriterion, Polis, illetve Komp-Press kiadók mellett jelen lesz a marosvásárhelyi Mentor, a csíkszeredai Pro Print, illetve Pallas Akadémia is. A hagyományos fővárosi helyszínek – a Vörösmarty tér, a Deák Ferenc és a Váci utca – mellett idén is számos vidéki városban rendeznek könyvheti programokat. Balázs Imre József, a Korunk – Komp-Press Kiadó igazgatója elmondta, június 3-án a Bem moziban Kántor Lajos Hazatérő képek – Barcsaytól Vinczeffyig című könyvének volt a bemutatója. Megnyílt Paulovics László festőművész kamarakiállítása. /(köllő): Erdélyi kiadók a 80. Ünnepi Könyvhéten. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

Megjelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2009/1-es száma. Néhány cím. Máté Zsuzsanna: Hermeneutikai dilemmák Madách Az ember tragédiájának Paulay Ede-rendezte ősbemutatóján, Máthé Dénes: A magyar stilisztika a kolozsvári nyelvészek tevékenységében (I.), Szűcs Tibor: A kontrasztív nyelvészet és a fordításkritika viszonyáról. Az Adattár rovatban Janitsek Jenő a Kolozs megyei Szék helyneveit tette közzé. /Lapszemle. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

Életének 80. évében elhunyt Nicolae Plesita, a Szekuritáté egyik volt vezetője. Plesita a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ egyik szanatóriumában halt meg. Korábban pert is indítottak ellene a Szekuritáté külföldi hírszerző szolgálatának vezetőjeként elkövetett tettei miatt. A bíróság azonban még halála előtt, idén márciusban felmentette a vádak alól. Plesita, a kommunista hatalom megtorló gépezetének egyik leghírhedtebb figurája, 1929-ben született Curtea de Argesen. Már fiatalon tagja lett a Román Kommunista Pártnak. 1948-ban a Szekuritáté soraiba lépett, ahol viszonylag gyorsan ívelt felfelé pályafutása. Kivette részét a kegyetlen megtorló intézkedések alkalmazásából. 1962-ben már a Szekuritáté öt tartományt magában foglaló, Kolozsvár központú területi kirendeltségét vezette. 1967-ben Bukarestbe került, 1978 és 1980 között a Szekuritáté tiszti iskoláját vezette, majd pályafutása legmagasabb tisztségét nyerte el: négy évig ő irányította a Szekuritáté külföldi hírszolgálatát. Előtte azonban részt vett az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk megtorlásában. – Természetesen megöltük őket. Ez volt a módszerünk – nyilatkozta Plesita három évvel ezelőtt egy televíziós műsorban a kommunizmus ellenfeleiről. Számos ártatlan ember „hóhéraként” Plesita az 1989-es rendszerváltás után is áldozatainak emlékét sértő kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt. Egy televíziós műsorban mesélte el részletesen, hogyan kínozta meg Paul Goma írót. Plesita havi ellátmánya haláláig a romániai átlagnyugdíj hatszorosa volt. Cselekedeteiért senki nem vonta felelősségre, hiszen a kommunista bűntetteket vizsgáló kormány-intézmény bűnvádi keresete nyomán indított jogi eljárás ártatlannak találta. Idén márciusban mentették fel a vádak alól. /Hóhérból dőzsölő bojár. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./

Irodalmi találkozóval és dokumentumkiállítással tisztelgett Cs. Szabó László emléke előtt a Kolozsvár Napok rendezvénysorozat keretén belül a Kolozsvár Társaság október 24-én. Megtekinthető Paulovics László Cs. Szabóról készített portréja is. A rendezvényen az irodalmár munkásságát Pomogáts Béla irodalomtörténész méltatta, ‘56-os emlékeit Nagy Benedek történész idézte fel, majd Boér Ferenc színművész irodalmi összeállítása hangzott el. /(dézsi): Cs. Szabó Lászlóra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

Hülyének nézik az olvasót, és a megosztás logikáját érvényesítik azok az intézmények, amelyek bizonyos szempontok alapján szétválasztják a magas és a populáris irodalmat, kultúrát. Adottnak veszik, hogy vannak az elitek, akik képesek arra, hogy a magas irodalmat befogadják, és vannak a kirekesztettek, akik számára csak egy megrágott, bizonyos mértékben stupid irodalom lesz elérhető – Selyem Zsuzsa irodalomkritikus fenti gondolata vitát szült a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet, a Babes–Bolyai Tudományegyetem és a Kriza János Néprajzi Társaság hétvégi konferenciáján. A Kultúra és piac című kolozsvári rendezvényen Selyem Zsuzsa előadásában (A kortárs irodalom opciói a posztkom kapitalizmusban) kiemelte, vannak olyan több milliós példányszámban eladott regények (ide sorolta Stephenie Meyer, Paulo Coelho, Wass Albert műveit), melyek jól meghatározott célcsoportnak nyújtanak szolgáltatást: ready-made (készen kapott) közösségi identitást kínálnak megvételre anélkül, hogy az olvasót önreflexióra, kritikai gondolkodásra ösztönöznék. Wass Albert regényei „kényelmes monotonitással kínálják fel az olvasóknak a felsőbbrendűség érzését”. Selyem Zsuzsa szerint az irodalmi intézmények a pártpolitikai struktúrákat másolják „Azt mondják az általam igen tisztelt irodalomtanárok, hogy Coelho, Meyer azért jó szerzők, mert legalább rászoktatják a diákokat az olvasásra. Csakhogy Coelhótól soha nem fogunk eljutni Nádas Péter, James Joyce, Virginia Woolf olvasásáig” – magyarázta a kortárs irodalmat oktató egyetemi adjunktus. Fekete László, a Budapesti Corvinus Egyetem docense szerint Selyem pesszimista következtetéseket vont le a populáris és magas irodalmi kultúra elválasztásából. Elmondta, nem érti, miért újszerű és drámaibb most a különválasztás, amikor ez mindig is megvolt. Berszán István, a BBTE magyar irodalom tanszékének vezetője ellentmondást vélt felfedezni abban, ahogy „sajnálkoztunk a populáris és a magas irodalom szétválasztásán azután, hogy elmondtuk, milyen óriási szakadék van közöttük”. /O. M. : Olcsó identitást adó könyvek. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 2./

Restitúciós törvény – Csak türelem legyen
Mivel a törvény számtalan kiskapuval készült és alkotói nem is akartak igazi restitúciót, akárcsak a földtörvény végrehajtása, az egykori ingatlanok visszaszolgáltatása vagy az ezekért járó kárpótlás is egyre csak késik. Mai riportunkban utánanéztünk, mi változott az elmúlt hónapokban.
Arad
Még lassú
– Sajnos lassan halad a 10-es törvény végrehajtása, de remélem, hogy a illetékes osztály munkastílusának átszervezését követően érezhető javulás tapasztalható majd – jellemezte a sokat vitatott törvény körüli problémák megoldási kiútját Bognár Levente alpolgármester.
A „munkastílus átszervezése” mögött személycsere rejlik. Távozott a hivatalból Doina Paul jegyző, s a helyét átvevő Lilioara Stepănescu várhatóan nagyobb sebességre kapcsolja az ügyek megoldását.
A számokat tekintve valóban ráfér a hivatalra a stílusváltás, hisz a beadott kérelmeknek még a felét sem oldották sem. A restitúciós törvényben érdekeltek eddig összesen 2712 kérelmet jegyeztettek be, s ezek közül 1438 megoldatlan, miközben a kérelmezők már azt sem tudják, kihez fordulhatnának segítségért.
Bognár Levente a késedelmi okok között említette, hogy sok dossziéból hiányzanak különböző okmányok, a kérelmezők késnek velük, vagy egyáltalán be sem hozták ezeket.
– De gondot okoz még és lassítja a munkát, hogy kevesen vannak a felértékelésnél, pedig ez elengedhetetlen része a pozitív elbírálásnak – mondta Bognár.
Az Aradi Polgármesteri Hivatalnál a törvény életbe lépése óta 453 kérelmet oldottak meg úgy, hogy a szóban forgó ingatlant visszaadták a jogos tulajdonosnak, vagy annak örökösének. Negyven kérelmező kompenzációban részesült: ők azok, akiknek az elvett ingatlanát már nem lehetett visszaadni, mert vagy lebontották, és például, panelházat építettek rá, vagy olyan intézmény működik benne, amelyet a törvény szerint nem szabad kilakoltatni. A kompenzáció gyakorlatilag telekcserét jelent: a szakemberek felértékelték a régi telket, s ennek helyébe kerestek a kérelmezőnek hasonló értékűt.
A „megoldott” rubrikában szereplő kérelmek egy része azonban továbbra sincs megoldva, csupán az történt, hogy Aradról Bukarestbe az illetékes hivatalhoz továbbították ezeket, ahonnan majd meg kellene kapják a kárpótlást.
A restitúciós kérvények közül Aradon összesen 413 vár kompenzációra, Bukarestben azonban rém lassan őrölnek a malmok. Úgy tudni, nem elég, hogy többször is el kell utazni odáig, de a kérelmek megoldásának sorrendje is számtalan legalitási kérdőjelet vet fel, előfordult, hogy ügyeskedők részesedésért cserébe ígértek gyors ügyintézést.
Kompenzáció olyan személyeknek is jár, akik például egykori házukból visz- szakaptak néhány lakást, a többiért viszont anyagi kártérítés jár.
Aradon a kérelmek közül 286-ot utasítottak vissza, mert hiányoztak a tulajdonjogot bizonyító iratok.
Hunyad
Nehézkes ügy
Míg a földek visszaszolgáltatása majdnem véget ért Hunyad megyében, addig a 10-es törvény végrehajtása lényegesen nagyobb nehézségekbe ütközik. Jóllehet a 10-es törvényt négy évvel a földtörvény előtt fogadta el a parlament.
Mindenekelőtt azért, mert 45 éves uralma alatt a korlátlan pusztításban utolérhetetlen kommunista hatalom számos önkényesen elkobzott épületet lebontott. Más esetekben jelentős módosításokat hajtott végre – természetesen a jogos tulajdonos beleegyezése nélkül –, s a törvény értelmében, ha az eredeti állapot több mint 50%-ban módosult, akkor lehetetlen a természetbeni visszaszolgáltatás.
Mindezekből kifolyólag a természetben visszaszolgáltatott épületek csupán az összesen leadott restitúciós kérvény kevesebb mint 10%-át teszi ki. A prefektúra adatai szerint a tízes törvény alapján Hunyad megyében összesen 2752 restitúciós kérvény érkezett. 214 esetben természetben szolgáltatták vissza az ingatlanokat, 729 esetben a jogos tulajdonosok anyagi kárpótlásban részesültek, 6 esetben pedig egyéb természetbeni kártérítés történt. Ezenkívül 122 esetben felemás megoldás született: részben természetbeni visszaszolgáltatás, részben anyagi vagy tárgyi kárpótlás. További 292 beadványt még nem oldottak meg, és 259-et fölöttes fórumokra irányítottak megoldás végett. A legtöbb kérvényt – szám szerint 1130-at – azonban visszautasították.
A prefektúra felmérése szerint a 292 megoldatlan kérvény közül 46 esetben minden valószínűséggel természetben szolgáltatják vissza az épületet, 228 esetben anyagi kártérítésre kerül sor, 18 beadvány pedig alighanem elutasításban részesül.
Városokban jóval többen – 2506-an – kérvényezték ingatlanjaik visszaszolgáltatását, mint falvakban (231). A legtöbb kérvény Déván volt, 840, amit Petrozsény (325), Lupény (196) és Vulkán (194) követ. Meglepő módon a jelentős városi tradíciókkal büszkélkedő – s a kommunista hatalomátvételig a megye második legnagyobb városának számító – Szászvároson csak 85 kérvényt adtak le.
A kártérítés haladását kedvezőtlenül befolyásolja az országos kártérítési alap létesítésének lassúsága. Az alapban szereplő vállalatok részvényeit a tőzsdén jegyzik, de magát az alapot még nem, szemléltette a helyzetet Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa.
Temes
A restitúciós dossziék 76%-át megoldották
A 10/2001-es restitúciós törvény alapján összesen 3411 államosított ingatlant igényeltek vissza a volt tulajdonosok Temesváron. A fenti kérésekből 2470-et a polgármesteri hivatal vett nyilvántartásba a 2001. január 27.– 2002. március 11. időszakban, a többi kérés a prefektusi hivatal közvetítésével jutott el a városházára a 2002. március 11.– 2006. március 10. időszakban. A polgármesteri hivatal vagyonkezelő igazgatósága 2010. januári tájékoztatója alapján a 3411 visszaszolgáltatási igénylésből 2893 esetben (76%) hoztak megalapozott döntést az illetékesek, 831 restitúciós iratcsomó (24%) még megoldatlan. „A 2893 megalapozott döntés nem azt jelenti, hogy ugyanennyi ingatlant visszaszolgáltattunk – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Pîrva Călin, a városi vagyonügyi igazgatóság osztályvezetője –, a kérések egy részét elutasítottuk, egyes ingatlanok részben kerültek a volt tulajdonos birtokába (pl. egy lakás), a többiért kártérítést kapnak, másokat kártérítésre javasoltunk, de az esetek többségében a tulajdonosok vagy örököseik visszakapták a kért ingatlant. Tavaly összesen 260 visszaszolgáltatási iratcsomót zártunk le, 20%-kal többet, mint 2008-ban.
Nem minden restitúciós kérés jutott el a városházára, sok olyan eset van, amikor a volt tulajdonos közvetlenül a bírósághoz fordult. Ezekről az ingatlanokról mi nem vezetünk külön nyilvántartást. Az iskoláknak, óvodáknak otthont adó államosított ingatlanok többségét is természetben visszaszolgáltattuk, ilyenek a Narciselor és a Detunata utcai óvodák, a Lenau-líceum elemi osztályainak otthont adó Dóm téri épület, a Bartók-líceum épülete, a Dositej Obradovic Líceum épületeinek egy része, a Diákművelődési Ház, a Képzőművészeti Líceum és a tanfelügyelőség épülete. Ezeket zömmel a katolikus egyház vagy a zsidó hitközséget képviselő Caritatea Egyesület igényelte vissza. A bérlőknek joguk van 3-5 évig az ingatlanban tartózkodni és csak jogerős bírósági ítélet alapján lakoltathatják ki őket a tulajdonosok.
„Senki sem került az utcára”
Az államosított ingatlanokból kilakoltatott vagy kilakoltatásra váró személyek/családok száma Temesváron jelenleg 771 – tájékoztatott Otilia Sârcâ, a lakásügyi osztály vezetője –, ugyanakkor a 387/2005-ös tanácsi határozat alapján azok a személyek/családok, akiket jogerős bírósági határozattal kilakoltattak, azok rákerülnek egy sürgősségi listára, amelyen jelenleg 117 személy/család található.
Amennyiben Temesvár területén felszabadul egy állami tulajdonban levő lakás – bérlő elhalálozása vagy a bérlési feltételek sorozatos megszegése miatt –, akkor rendszerint a 387/2005-ös sürgősségi listán található személyeknek/családoknak ajánlják fel. Tavaly 15 kilakoltatott személy/család kapott szociális lakást Temesváron, de összesen csak 28 állami lakást tudtunk kiosztani a leginkább rászoruló kérelmezők között. Arra szeretném a közvélemény figyelmét felhívni, hogy valamennyi szociális lakást olyan személyeknek/családoknak osztjuk ki, akiknél szociális felmérést végeztünk, és dokumentumokkal tudjuk bizonyítani, hogy tényleg rászorulnak a lakásra, kilakoltatták őket, alacsony a jövedelmük, krónikus betegségben szenvednek stb. A lakásügyi bizottság döntését minden hónapban kiragasztjuk a folyosó falára, bárki megtudhatja, hogy kinek és milyen alapon utaltuk ki a rendelkezésünkre álló néhány lakást.
Pataki Zoltán, Chirmiciu András, Irházi János. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Húszéves hazai civil társadalom
„Ne legyünk szerények, mert akkor senki sem figyel ránk” – hangzott el azon a Marosvásárhelyen rendezett konferencián, amelyen a romániai civil társadalom kialakulását ünnepelték.
A romániai civil társadalom kialakulásának huszadik évfordulóját ünnepelték pénteken a marosvásárhelyi Bod Péter Diakónia és Tanulmányi Központban. A civil társadalom szerepe a tolerancia, a szolidaritás és esélyegyenlőség európai értékeinek a képviseletében című értekezlet főszereplői Sógor Csaba EP-képviselő, valamint Smaranda Enache, a Pro Europa Liga (PEL) társelnöke volt.
A rendezvényen többnyire a PEL tagjai, szimpatizánsai gyűltek össze, hogy egy kötetlen beszélgetés keretében megemlékezzenek a PEL fennállásának huszadik évfordulójáról, és arról, hogy húsz éve kezdett kiépülni Romániában a civil társadalom. Sógor Csaba beszédében EP-képviselőtársát, Schöpflin Györgyöt idézte, aki szerint nem véletlen, hogy korábban Kelet-Európában alakultak ki a kommunista diktatúrák, ugyanis itt igen gyenge volt a civil társadalom. Sógor emlékeztetett arra, hogy Európában 2010 a szegénység, 2011 pedig az önkéntesség éve, amikor a civil mozgalmaknak még inkább a társadalom motorjaivá kellene válniuk.
Az Európai Parlamentben épp a napokban tárgyaltak egy olyan kezdeményezésről, amelynek értelmében, ha a testület nem tárgyal egy bizonyos témát, akkor lehetőség legyen arra, hogy az Unió polgárai aláírásgyűjtés nyomán napirendre tűzhessék azt.
Haller István államtitkár, az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) tagja, aki a civil társadalmat képviseli a testületben, arra intette a hallgatóságot, hogy „ne legyünk szerények, amikor a jogaink érvényesítéséről van szó, mert akkor senki nem figyel ránk”. Haller felvázolta azt az utat, amelynek során Romániában létrejött a hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölését szavatoló törvény, amely most már összhangban van az uniós direktívákkal.
Az Európa Tanács felkérésére éppen a PEL dolgozta ki annak idején azokat a kritériumokat, amelyek figyelembevételével meg lehet állapítani azt, hogy bizonyos esetekben valóban hátrányos megkülönböztetés ér-e egyes embereket, csoportokat, vagy sem. Ugyancsak az emberi jogi szervezet készítette el a 90-es évek elején az első tanulmányt arról, hogy diszkrimináció terén hol áll Románia. Annak idején a politikusok nem vettek részt ennek a vitáján, mert tabutémának tartották a hátrányos megkülönböztetést.
A Divers Egyesület elnöke, Koreck Mária azt hangsúlyozta, hogy a civil szervezetek csak szívós kitartással maradhatnak fenn, érhetnek el eredményeket. Ugyanakkor azt is elemezte, hogy Romániában még mindig csak látszólag létezik a hatóságok tevékenységének az átláthatósága, sok esetben a helyi önkormányzatok csak mímelik azt, hogy demokratikusan járnak el, és hogy bevonják a döntésekbe a civil társadalmat.
A Maros megyei Nők Fórumának elnöke, dr. Lucia Briscan a nők társadalmi szerepéről, Sárkány-Kiss Endre nyugalmazott egyetemi tanár a civileknek a környezetvédelemben betöltött szerepéről értekezett. A Maros Megyei Tanács főtitkára, Cosma Paul az önkormányzat és a civilek együttműködési modelljeit vázolta.
Smaranda Enache azt vette számba, melyek voltak azok a legfontosabb civil megmozdulások, amelyek során a PEL más társadalmi szervezetekkel együtt konkrét eredményeket tudott felmutatni. Ilyen volt például az, hogy a civilek megakadályozták a Segesvár mellé tervezett Drakula Park felépítését. Emellett már a kezdet kezdetén felemelték szavukat a kolozsvári Caritas pilótajáték ellen. Igen hasznos volt a több évben megszervezett Demokrácia Kollégiuma, melynek keretében sok fiatal ismerkedett meg a demokratikus társadalom alapszabályaival, a tolerancia, szolidaritás fogalmával, értékelte Enache.
Máthé Éva. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Érdemes merésznek és kitartónak lenni
Húszéves a Pro Európa Liga
Nosztalgiával elevenítette fel a kezdeti időszak pezsgését és az eltelt húsz év momentumait Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke a múlt hét végén, A civil társadalom szerepe a tolerancia, szolidaritás és esélyegyenlőség európai értékeinek képviseletében elnevezésű című kerekasztal-beszélgetésen.
Sikernek nevezte, hogy megakadályozták a segesvári Dracula Parc létrehozását, de sajnálta, hogy "nem jutott időnk írásba foglalni mindazt, amit tettünk", (...) "nincs túl sok bizonyítékunk a tevékenységünkről. Úttörők voltunk, minél több problémát akarunk ismertetni. Az volt a célunk, hogy mutassuk meg, érdemes merésznek és kitartónak lenni."
A rendezvényen jelen volt Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, aki szerint a civil társadalomnak olyan szerepe van, mint egy autó önindítójának. "Mint egy autónak, nekünk is szükségünk van önindítóra, és a civil társadalom egy ilyen szerkezet" – figyelmeztetett. Elmondta, hogy az Európai Unió 2010-et a szegénység évének nevezte, 2011 a önkéntesség éve lesz. Kitért a Szomszédság európai nap című EU-program fontosságára, nap, melyet első ízben és nagy sikerrel, Párizs XVII. kerületében szerveztek meg 1999-ben, és amely 2003-ban világszintű eseménnyé nőtte ki magát. "Civilnek lenni azt jelenti, hogy legyen időm gondolkodni, függetlenül gondolkodjak a saját és a körülöttem levők jövőjéről" – mondta egyebek között Sógor Csaba.
A diszkriminációellenes törvény és a Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) tevékenységéről Haller István, a PEL emberjogi irodájának volt vezetője, jelenleg a Diszkriminációellenes Tanács igazgatótanácsának tagja beszélt. Haller veszélyesnek nevezte, hogy a CNCD igazgatótanácsának jelenleg kilenc helyett csupán három tagja van és hogy "politikai kritériumok szerint olyan személyeket akarnak kinevezni a megüresedett helyekre, akik soha életükben nem dolgoztak a diszkrimináció területén". Reményének adott hangot, hogy a civil társadalom támogatni fogja a tanács további működését és meggátolja ennek "túlpolitizálását".
Az intézmény és a civil társadalom közötti kapcsolatról, a döntéshozatal és a közpénzek elköltésének átláthatóságáról beszélt Paul Cosma, a megyei tanács titkára. Szerinte a közeljövőben növekednie kell a civil társadalom szerepének.
Dr. Lucia Briscan, a Maros Megyei Nők Fórumának elnöke a nők esélyegyenlőségéért folytatott helyi, országos és nemzetközi szintű tevékenységről, Koreck Mária, a Divers Egyesület elnöke a civil szervezetek kitartásának fontosságáról beszélt.
A tanácskozás állófogadással zárult.
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Mátyás a „román” király és „román vezérei”
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajk neve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.”
FOLYTATJUK
2010. május 6.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 5-I SZÁMÁBÓL
Mátyás román eredetének hívei az 1430 táján, Milánóban írt levélre (levelekre) hivatkoznak, amelyben Hunyadi Jánost „Oláh Jánosnak” írják. Ez többféleképp értelmezhető. Gondolhatunk arra, hogy Hunyadi Oláhországban, a vazallus magyar tartományban, valamilyen címmel, hatáskörrel bírt. Ne feledjük, 1439-ben nevezték ki szörényi bánnak. A Szörényi bánságot, a mai Olténiát, a középkorban még Kisoláhországnak is nevezték. Lehetséges az is, hogy a milánói hercegi udvarban a magyar király jeles kapitányáról tudták, hogy havaselvi származású. E megnevezés a származási helyet jelölte, akkoriban elterjedt szokás volt az, hogy a származási hely népességéről neveztek el családokat oláhnak, szásznak, tótnak, rácnak stb. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a 15. század negyedik évtizedében a levélíró nem tudhatta, hogy az 1390-es években, amikor Serba fia Vajk Magyarországra telepedett, a vlach (oláh) állam vezetőrétegében még nagyszámban voltak kunok, illetve kun származásúak. Az oláh megnevezés tehát nem egyértelműen jelent etnikumot, mert Hunyadi Mátyás dédapja, nagyapja lehetett kun, türk blak, délszláv, elszerbesedett vlach is.
Nem szabad elfelejtkezni a többi lehetséges származtatással kapcsolatos forrásról sem. A híres nyomdász, Heltai Gáspár, az 1575-ben kinyomtatott Chronica az magyaroknak dolgairól című históriájában Mátyás apját, Hunyadi Jánost, a magyar király törvénytelen gyermekének mondja. Ő úgy tudja, hogy Zsigmond beleszeretett egy Morzsinai nevű nemesi család lányába, és e frigy eredményeképp született Hunyadi János. A király az áldott állapotba került leányt férjhez adatta Serba fiához, Vajkhoz. E származtatással megmagyarázható a Hunyadi család gyors felemelkedése, Hunyadi János példátlan karrierje.
Bonfini, a király olasz krónikása, a Hollós címer alapján, Mátyás származását a római Corvinusokig vezeti vissza. Egy másik elképzelés szerint, Hunyadi János édesanyja a bizánci császári család tagja volt. Mátyás egyik levelében a török szultánt, II. Mehmedet rokonának, azaz egyazon vérből származónak nevezi. A királyi udvarba menekült Dzsem török trónkövetelőről azt mondja a pápai követnek, hogy rokona, mert a görög nagyanyja nővérének a fia. E szerint II. Murát és II. Mehmed szultán anyai ágon Mátyás rokonai.
Egy biztos: Hunyadi János Magyarország kormányzójaként, a magyar történelem egyik legnagyobb birtokkal és hadsereggel rendelkező, római katolikus főura volt. Fia, Mátyás, a Szilágyiak hadvezéreket adó családjából is származva, Szilágyi Erzsébet nevelésében, magyar anyanyelvű és műveltségű, márpedig az etnikai hovatartozás kérdése mindig a nyelvi és művelődési hatások függvénye.
A király származásának ilyen részletes elemzésére azért volt szükség, mert még a magyar történészek is gondolkodás nélkül elfogadják Mátyás havaselvi román származását, miközben egy szót sem szólnak a Szilágyi-ág hadvezéreiről, illetve a származással kapcsolatos más történeti forrásokról. Akarva nem akarva, lehetőséget teremtenek a nacionalista román történetírásnak arra, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara-t és Mátyásból Matei-t „faragjanak”. Nem véletlen a Mátyás-szoborcsoport talpazatán olvasható szöveg, mely szerint Mátyás a saját nemzete, „a román” ellen harcolt.
Mátyás moldvai hadjárata (1467)
E csatát azért kell bővebben bemutatni, mert akárcsak Mátyás származásával kapcsolatban, még a magyar történelmi kiadványokban is találunk olyant, amelyik Mátyás király vereségét emlegeti. Ennek történelmi gyökere csupán annyi, hogy az 1460-as években Mátyás-ellenes összeesküvésre került sor. Mivel a lázadók, az elégedetlenkedők hátterében, felbujtásában Moldva vajdája, István állt, így érthető módon igyekeztek a királyt befeketíteni.
Miután Mátyás király 1467-ben a királyi hadak élén felszámolta az erdélyi lázadást, elhatározta, hogy megbünteti a török hűbéres és lengyelbarát Nagy Istvánt is. Bár késő ősz volt, Mátyás elrendelte a hadjárat megindítását. A király hadereje 12 ezer főnyi elit hadtestből állt és ennek vezetésére több tapasztalt hadvezért állított. A kor jeles, csatákban edzett hadvezérei: Giskra János, Magyar Balázs és Kinizsi Pál irányítják a sereget. A Szebenből kiinduló haderő 1467. november 2-án Segesváron pihent meg, majd november 6-án Erdővidék központját érintve a barcasági Földvár irányába haladt. November közepe táján átkeltek az Ojtozi-szoroson. A tehetséges moldvai vajda azonban időben értesült Mátyás hadi készülődéseiről és segítséget kért IV. Kázmér lengyel királytól. Bevágatta és eltorlaszoltatta a Keleti-Kárpátok szorosait. Ezek az intézkedések azonban nem tudták meggátolni a magyar király hadának az előrenyomulását, mert a magyar csapatok elhamvasztották a fatorlaszokat és szétverték a lengyel lovas alakulatokat. Mivel István vajda seregei csupán könnyűfegyverzetű lovasokból és gyalogosokból álltak, ezért nem merte vállalni a csatát egy olyan magyar hadsereggel szemben, amely kitűnően fel volt szerelve és kiképezve, amelyben a lovasság nagy része páncélos vagy félnehéz felszerelésű volt. Ebben az előnytelen katonai helyzetben a moldvai haditaktika csak a cselvetés, a portyázás és a felperzselt föld stratégiája lehetett.
2010. máj. 7.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 6-I SZÁMÁBÓL
Mátyás serege az Ojtozi-szoroson kelt át, már november 19-én elfoglalta Tatrosvásárhelyt, vagy Tatáros mezővárost (Tîrgu Trotuş), november 26-án Bákót (Bacău), majd a Szeret folyó völgyében haladt előre Szucsáva (Suceava) főváros felé. November 29-én már a jól megerősített Románvásárhelyt foglalták el. Itt került sor az első hosszabb pihenőre. Ez idő alatt István vajda több tárgyalást kezdeményezett, de a király és a tanácsadói nem hittek a vajda szóbeli ígérgetéseinek. A magyar királyi had – december 6-án – ellenállás nélkül folytatta útját. December 13-án sor került Moldvabánya megszállására. E római katolikus püspöki székhellyel büszkélkedő városkában, amelynek katedrálisát még 1410-ben építették, vert szállást a király. A főemberek, az udvari bandérium és a főtisztek katonai kíséretei kaptak helyet a város központjában, míg a hadsereg a városon kívül táborozott, mert nem tartottak semmilyen meglepetésszerű támadástól. Ez érthető volt, mert a vajda követei itt is felkeresték a királyt, de a megegyezésre ekkor sem kerülhetett sor, mert a követségnek nem ez volt a feladata, hanem a kémkedés, a királyi sereg stratégiai helyzetének a megfigyelése, valamint a közelgő moldvai orvtámadás gyanújának az elterelése. Ez bevált, a király és főemberei, valamint az egész magyar sereg békésen készült vacsorázni és lepihenni, nem gondoskodtak még őrségállításról sem, miközben a vajdai sereg óvatosan körülvette a várost, úgy, hogy a tábori poggyászt és a lovakat, a szekereket a közeli Somuz és Moldva folyók erdeiben hagyta. Lévén, hogy a városközpontot szászok és magyarok lakták, a támadók számára nem okozhatott különösebb gondot a város felgyújtása. Egyszerre több oldalról kezdtek hozzá a gyújtogatáshoz. Amikor Mátyás értesült a támadásról, akkor már nem lehetett alaposan megszervezni a védelmet, nem lehetett sánccal, szekérvárral körülvenni a szétszórt táborozókat, és egységes irányítás alá helyezni a sereget. A piactér és a város központjának védelmét maga a király irányította. Hamarosan két nyíllövés és egy dárdaszúrás éri, vérzik, de nem teszi le a fegyvert. Körülötte mindössze 200 veterán zsoldos, a királyi bandérium és a főemberek tömörülnek. A védelemben kitűnt a máramarosiak egy csoportja. Később az egyik vitézt köznemesi birtokkal jutalmazták.
Csak négy órás küzdelemben sikerült legyőzni az orvul támadókat. István is fogságba esett, de az egyik erdélyi hadnagy futni engedte az őrizetére bízott vajdát. A szemtanú, Janus Pannonius leírása szerént a moldvabányai csatában 11 ezer moldvai és 4 ezer magyar vesztette életét. E csatát kétség kívül Mátyás király nyerte meg. Győzött, de sebesülései, a tél gyors érkezése miatt, távol az utánpótlás lehetőségétől, kénytelen volt hazaindulni. Seregének háromnapi pihenőt engedélyezett, majd december 16-án elrendelte a hazatérést. Erdélyben a Gyergyó–Brassó vonalon haladt a nagy barcasági szász városba, ahol lehetőség nyílt a sebesültek ápolására.
A győzelem jelképeit, aranyozott hadilobogókat, a moldvai jelvényeket, a fegyvereket a budavári Boldogasszony templomban helyezték el. Az új hadjáratra, a Moldva-ellenes háborúra már nem került sor, mert István vajda követei a magyar királyi székhelyen vazallusi esküt tettek, elfogadták Mátyást hűbéruruknak.
E történelmi tények alapján, az olvasót nem kell meggyőzni arról, hogy a moldvabányai nagy moldvai győzelem, mennyire tekinthető „román” győzelemnek, mennyire jogos a Mátyás király szobrának talpazatán éktelenkedő tábla, illetve, hogy milyen szintű a történelemhamisítás. Mindazok, akik sérelmezik a szoborcsoporton elhelyezett, a legyőzött Moldvát jelképező zászlót, azok tehát megnyugodhatnak. 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak, akkor természetesen nemcsak az etruszk (római?) farkast távolították el, de a hazug propagandaszöveget is, visszaállítva Fadrusz szoborcsoportjának eredeti állapotát. Pár év múlva, 1945-ben, amikor a szovjet hadsereg megszállta Kolozsvárt, a városvezetés a magyar Mátyás király felirat helyébe a latin nyelvű Mathias rex-et helyeztette. 1992. december elsején, Gheorghe Funar magyarellenes kolozsvári polgármester, a Mathias rex felirat alá feltétette az 1932-es táblát. Így adódik az a helyzet, hogy a fiatal nemzedék, e tábla felirata alapján, immár 18 éve ismét olvashat a saját, azaz a román nemzete ellen támadó Mateiről.
Most, amikor Kolozsváron véget ért a tizennyolcadik alkalommal megrendezett Mátyás napi rendezvénysorozat, amikor a magyar és a román kormány közös költségén, néhány hónap múlva befejeződik e szoborcsoport restaurálása, csak remélni merjük, hogy a táblára felkerül Mátyás király és vezéreinek neve. Természetesen nem Matei Corvin, Paul Chinezu, Ştefan Báthory, Ştefan Szapolyai, hanem édesanyjuk ékes magyar nyelvén: Hunyadi Mátyás, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Szapolyai István és Báthory István. (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész
Szabadság (Kolozsvár)

IMF: mínuszos román kilátások
Az élelmiszerjegyek és a tőkehozamból származó jövedelmek (beleértve a banki betét kamatját) megadóztatása, a helyhatóságoknak juttatott központi költségvetési összegek lefaragása, a fűtéstámogatások csökkentése – csupán néhány intézkedés azok közül, amelyeket a román kormány vállalt a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) írt szándéklevelében.
A dokumentum tegnap, az IMF-delegáció látogatásának utolsó napján szivárgott ki a sajtóba, és várhatóan holnapi ülésén fogadja el a kormány. Az intézkedések meghozatalát legkésőbb június elsejéig ígéri a Boc-kabinet. „A következő hónapokban folytatjuk az elbocsátásokat a közszférában. Ha mindezek az intézkedések nem segítenek a céldeficit elérésében, további intézkedésekre, akár adóemelésre is sor kerülhet” – áll a szándéklevélben.
A dokumentum emellett „agresszív” privatizációt is ígér. Eszerint az állam legkésőbb 2011 áprilisáig megválna a CFR teherszállító részlegétől, és eladná a Termoelectrica hőszolgáltató még működőképes részlegeit is. A szándéklevél emlékeztetett, hogy a privatizációs hatóság (AVAS) portfoliójában 150 többségi állami részesedésű vállalat található, amelyek szintén értékesítésre várnak.
Jogi tanácstalanság
A miniszterelnök gazdasági tanácsadója, Andreea Paul Vass a Hotnewsnak tegnap megerősítette: a kormány még nem tudja, hogy milyen jogi formába önti a tervezett intézkedéseket. „El kell kerülnünk azt, hogy az Alkotmánybíróságon megtámadják a rendeleteinket” – mondta a hírportálnak a szakember, aki szerint a megfelelő jogi formula megtalálása a holnapi kormányülés feladata lesz.
A jogi szakértők szerint azonban ez nem lesz könnyű, ugyanis az intézkedések sarkalatos törvényeket is érintenek, amelyeket sürgősségi kormányrendeletekkel nem lehet módosítani. „Emellett akár perek százezrei is várhatók a közalkalmazottak részéről” – közölte a hírportálnak egy név nélkül nyilatkozó szakember.
Franks román búcsúja
Tegnapi „búcsú-sajtótájékoztatóján” Jeffrey Franks, az IMF romániai küldöttségének vezetője nem közölt részleteket a szándékleveléből. Arról beszélt – az újságírók meglepetésére részben román nyelven –, hogy a valutaalap becslése szerint a román gazdaság az idén várhatóan stagnálni fog, de előfordulhat, hogy folytatódik a visszaesés.
Ugyanakkor megerősítette, hogy az IMF a bruttó hazai termék (GDP) 6,8 százalékát kitevő államháztartási hiányt hagyott jóvá Romániának. Franks szerint a bukaresti kormánynak határozottan alkalmaznia kell a múlt héten bejelentett „kemény” megszorító intézkedéseket. Az IMF-delegáció vezetője szerint ezek a drasztikus kiadáscsökkentések lehetővé teszik, hogy Románia államháztartási hiánya 2011-ben ne haladja meg a GDP 4,4 százalékát.
Franks hozzátette: a megszorító intézkedések mellett a parlamentnek el kell fogadnia az új nyugdíjtörvényt, hogy a nyugdíjrendszer fenntartható lehessen, valamint a helyi adóügyi törvényt, ami lehetővé teszi az adók hatékonyabb begyűjtését.
Szolidaritási alap
Az IMF-küldöttséggel tartott utolsó tárgyalási forduló után, vasárnap este Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter megerősítette: idén valamennyi közalkalmazottnak egységesen 25 százalékkal csökken a fizetése, 2011 során viszont méltányosabbá alakítják az egységes bérrendszert. Jövőre új nyugdíjtörvényt akarnak, a közalkalmazotti szférában pedig korlátot szabnának a bérköltségeknek, és csökkenteni fogják az állami alkalmazottak számát is – mondta Vlădescu.
Az intézkedések célja a pénzügyminiszter szerint a nyugdíjrendszer és a közszféra hosszú távú stabilizálása. A sajtóban megjelentekre reagálva tegnap közölte: a megszorítások nemcsak a közalkalmazottakat, hanem az önálló költségvetésű állami vállalatok alkalmazottait is érintik majd. A pénzügyminisztériumból kiszivárogtatott információk szerint külön megadóztatnák a 9500 lejt meghaladó béreket, és a bevételből úgynevezett szolidaritási alapot hoznának létre.
Áprilisban enyhén csökkent a munkanélküliség
Romániában enyhén csökkent a munkanélküliség áprilisban: 8,07 százalék volt a nyilvántartott állástalanok aránya az előző havi 8,36 százalékhoz képest. Az országos munkaerő-elosztó hivatal tegnap közölt adatai szerint április végén az összes nyilvántartott munkanélküli száma elérte a 738.187 főt, közülük 305.670 nő.
Vasárnap Emil Boc román miniszterelnök jelentette be először konkrét számok nélkül, hogy áprilisban valamelyest mérséklődött a munkanélküliség, ami szerinte jó jel, annak ellenére, hogy hosszú távú következtetést még nem lehet levonni az adatokból.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Élő emlékezet – „Fennen hirdették, itt az idő, hogy a magyar értelmiséget lefejezzék”
Dani Péter evangélikus lelkész 1956-ra és következményeire emlékezik
Tíz éve tart már a húszadik század értékelése, egy nagyon tömény és agresszív századé, amely sok csodát és szörnyűséget produkált. És nagyrészt még mindig ismeretlen ez a század, ha csak arra gondolunk, hogy 2000-ben rátaláltak egy 1945-től orosz hadifogságban felejtett túlélőre, 1956 októberéről és következményeiről pedig folyamatosan újdonságokat tudunk meg. Az ötvenhatosokat 1957–58-ban, illetve az ezt követő években egyenként, rövidebb-hosszabb szünetek után tartóztatták le, így nem volt feltűnő a megtorlás. Dani Péter evangélikus lelkész németországi emigrációból tért haza azt követően, hogy 1958-ban tizenöt évre ítélték. Hatévi börtön után szabadon engedték, majd ezután Németországba szökött. Dani Péter „Ez volt…, így volt Börtönországban’’ címmel adta ki emlékiratait (Püski Kiadó, Budapest, 2006), bemutatva teljes életútját, pályáját, az egész magyarság történelmét meghatározó 1956-os eseményeket.
– Ez a könyv rövid összefoglalása annak, ami gyermekkoromtól az exodusomig történt velem – mondja. Röviden leírtam annak a kornak a történetét, amelyben 1982-ig éltem. Megdöbbenve és elszomorodva követtem az 1956 utáni időkről szóló nyilatkozatokat, amelyekben maguk a résztvevők is csak az eufóriát látják, csak a dolgok felszínéről beszélnek, s nem tudják, mi volt az akkori magatartásunk mozgatóereje. Másrészt pedig lassan elhalnak a még élő szemtanúk, s egyre jobban beszínezik az akkori eseményeket, de el is ferdítik azokat. Ezért úgy gondoltam, hogy az egykori történések tanújaként szükséges leírnom az átélteket az utánunk következő nemzedékek számára. Most a könyv német fordításán dolgozom, jelent meg már kivonat belőle, el is kapkodták annak idején a frankfurti bemutatón, ugyanis a németek keveset tudnak 56-ról, és amit tudnak, azt is elferdítve.
Az átélt események rögzítésére persze korábban is gondoltam, de csak 2004-ben tudtam nekiállni, mert miután kijöttem a börtönből, besúgókkal voltunk körülvéve. Az egész ország tele volt besúgókkal, ellenőrizték minden lépésünket, levelezésünket, a házkutatás veszélye nagyon nagy volt, s ha találtak volna bármit, megint börtönbe kerülök. Miután kijöttem Németországba, sok volt a munkám, több mint az ittenieknek. Minden időmet lefoglalta a napi tennivaló. Egy hatezres gyülekezetbe kerültem. A másik ok, amiért halogattam emlékeim leírását: féltettem idős szüleimet, nehogy bosszút álljanak rajtuk a hatóságok. 1999-ben meghalt édesapám, 2003-ban pedig édesanyám, rajtuk immár nem állhatnak bosszút az állambiztonsági szervek, akik most is figyelnek. Sokan kértek, sőt nógattak, hogy írjam le az élményeimet. Aki a könyvet olvasta, láthatta, hogy nagyon nyers a stílusom, hisz nem vagyok sem író, sem költő. Úgy vélem, vétek, ha az ember az eseményeket bepólyálja. Mindezeket úgy kell megírni, ahogy történtek, a maguk bestialitásában, még ha fennáll is a veszélye annak, hogy a volt kommunisták leszármazottai berzenkednek. Az akkori román vezetés megfelelőnek látta a politikai miliőt arra, hogy magyarellenes munkáját bevégezze. Fennen hirdették, itt az idő, hogy a magyar értelmiséget lefejezzék. Aki olvasta Varró János tanár úr írásait, meggyőződhet erről.
– Hogyan emlékszik vissza a börtönéveire?
– A hat esztendő egy örökkévalóságnak tűnt. Mert tétlenségre voltunk kárhoztatva. Nem volt szabad beszélgetni, írni, egy-egy nap borzalmas hosszú időnek tűnt. A nagy büntetés, amit ránk róttak, esztelen volt. Úgy éreztem, hogy nem fogom tudni letölteni a tizenöt évet, vagy történik valami a politikai életben, vagy meghalok. Ha nem jön 1964, elpusztulok sokakkal együtt. Az akkori börtönéletnek az volt az egyik jellemzője, hogy büntetésképpen mindenféle embert összeszorítottak egy szűk helyre. Már az is büntetés volt, hogy együtt kellett lennünk azokkal az emberekkel. Juhászok, vasgárdisták vagy szimpatizánsaik – elviselhetetlenné tették a börtönéletet. De voltak mélyhitű emberek is, civilizáltak, ezekkel azonnal megtaláltuk egymást, és kis szigeteket alkottunk. Hogy mennyire igaza volt a zsoltárosnak... Azok az órák voltak a legjobbak, amikor énekelni tudtunk, együtt énekelni. Gyorsan megtaláltuk a szólamokat, megtartó erő volt a muzsikálás. Emlékszem, amikor hazajöttem a tárgyalásról és megtudtam, hogy tizenöt évre ítéltek, azt énekeltem a cella ablakában, hogy „Életem, Jézus, egyedül Te töltsd be’’. Azóta is, ahogy csak tehetem, muzsikálok.
– Össze lehet-e kötni a szeretetet a megbocsátással?
– Igen. Feltétele a bűnbánat. Kész vagyok megbocsátani azoknak, akik belátják, hogy rosszul cselekedtek. Ugyanakkor elvárnám a belátást az egyházi fennhatóságomtól is, amely akkor a Szekuritáté parancsára oly gyorsan cselekedett, de aztán semmi jelét nem adta annak, hogy nem tartja emberségesnek azt, amit velem szemben elkövettek. Úgy gondolom azonban, hogy isteni gondviselés vett körül. Exodusom is bele volt ágyazva az Ő tervébe. Ha a gyülekezeti szolgálatomra gondolok, a gyermekekre külön figyeltem, mert ők voltak a jövő biztosítékai, és tudtam, hogy a zsenge korban becsepegtetett igazságok meghatározzák a későbbi életüket. Erdélyben is fontos volt a gyermekekkel való foglalkozás, de itt, Németországban is. Vidáman töltöttük az időt, tanítottam őket zenélni. Mindezt addig, amíg első sikereiket aratták, és akkor már motiváltak voltak. Úgy gondolom, hogy a kereszténységben vannak küzdők és nézők. Én nem szeretnék csak hajrázó néző lenni, és noszogatni azokat, akik a mai harcokat vívják, hanem ha lehet, segíteni akarok nekik. Ezért írtam meg az emlékkönyvemet, amelynek, mint említettem, most készítem a német fordítását. Mert az életcélom az, hogy szemtanúként, résztvevőként hátrahagyjam azt, amit átéltem. Hogy az emberek tudomást szerezzenek arról, hogy a kommunizmus emberellenes, sátáni utópia.
– Milyen fogadtatásban részesült a könyv?
– Hát amilyenben általában a könyvek. Egyesek lelkesedtek, mások pedig felháborodtak, főleg a volt kommunisták és még élő utódaik. Nem szeretik, ha tanúk mondják el, hogy miből származtak az előnyeik. Meg kell említenem, hogy 2006. október 28-án óriási megtiszteltetésben volt részem. A frankfurti Paulskirchében kitüntetést vettem át Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől, a börtönben való helytállásom, tevékenységem elismeréseként. Amikor meghajoltam az emberek felé, zúgott a taps. Drága jó szüleim jutottak eszembe, úgy éreztem, hogy ez elsősorban nekik szól. Mert ők vérteztek fel, hogy a nyugati világban is meg tudtam állni a helyem.
– Hazafelé nem kacsintgat?
– Úgy gondolom, szükség volna a szolgálatomra otthon, de kisebb jelekből azt is látom, hogy nem lennék kívánatos személy. Aradon levették a képem a tanácsteremből, a többieké maradt. A gyülekezet felavatott, beiktatott lelkipásztora vagyok, de az emlékemet kitörölték. Ha visszamennék, ugyanaz lenne a sorsom, mint az elüldözésem előtt volt. A mostani vezetésnek nincs antennája az én gondolataimhoz. Hiába bizonyítottam itt. Egy jogállam polgára lettem, ahol nem csak kötelességeim, de jogaim is voltak s vannak, ahol emberi méltóságom szerint szabadon élhettem, élhetek. Boldog ember vagyok. Ajtók csukódtak be előttem, hogy kapuk nyittassanak meg.
Dani Péter Barcaújfaluban született 1936. november 15-én. Evangélikus teológiai magiszterjelölt volt Kolozsváron. Neve már egy, az evangélikus teológusokról 1957. május 24-én kelt besúgói jelentésben szerepel. Letartóztatták 1958-ban, az államrend elleni tevékenység vádjával. Egy későbbi besúgói jelentés szerint szerepe volt a kar egyes tanárai ellen írott beadvány szerkesztésében. Tizenöt év börtönbüntetésre ítélték, amelyből hat évet töltött le, többek között a Brăilai Nagyszigeten. Szabadulása után Nagyszentmiklóson, Székelyzsomboron, majd Aradon lelkész. Innen a hatóság toloncoltatta ki. Ekkor települt ki Németországba, ahol lelkészként dolgozott nyugdíjazásáig. (Forrás: 1956 Erdélyben, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006) Szabadság (Kolozsvár)

Élő hagyomány
Aratókaláka Jobbágytelkén
Szombaton reggel 9 óra után talán az egész falu hallotta az énekszót először az utcáról, majd távolabbról, a domboldalról és tudták, hogy a zenészeket népviseletbe öltözött, mintegy ötven helybéli gyerekből, fiatalból, idősből, valamint a hozzájuk csatlakozó magyarországi és hazai meghívottakból álló menet Orbán Veronka földje felé tart kalapszalmás búzát aratni. A 14 ár búzaparcella a Nagyborozda fertályban van, amely egyike azoknak a domboknak, amelyek körülölelik Jobbágytelkét. Fent, a kissé sima és nem nagyon meredek oldalakon kukorica, kalapszalmás (nevezik még csóréfejű vagy kalászosnak) búza, alább pedig takarmány terem. Ezt a fajta búzát ma csupán Jobbágytelke környékén termesztik, mert a szalmája alkalmas a szalmakalap és egyéb dísztárgyak készítésére.
A domboldalon tűző napsütésben kezdődött az aratás – sarlóval. Régi hagyomány, hogy az asszonyok vágják a búzát, fiatalok, gyerekek, készítik a kévekötő, szalmafonatot, a férfiak kötözik a kévéket és kalangyába rakják. Szigorú szabály: 22 kéve egy kalangya. Sarlóval aratni…, a fiatal Nagy Tibi kollegám megpróbálta, lehajolt, levágta a maroknyi szalmát a kialakuló kévére rakta, lehajolt, vágta, a kévére rakta, aztán rövid idő után abbahagyta és azt mondta: – Nagyon rádolgoztak régebb a megélhetésre. Közben folytatódott az aratás, vágta a búza szárát a 63 éves Bálint Irén, a 60 éves Bereczki Pauli, ott volt a 84 éves Szántó Antal, aki ügyesen kalangyált. A 10 éves Bereczki Henrietta, a 8 éves Orbán Júlia Szidónia a szalmából kévekötöző köteleket készítettek, mert szeretnek segíteni a felnőtteknek. A 16 éves, népviseletbe öltözött Bakó Botond Endre azért ment ki az aratókalákára, mert ezt nem tanították az iskolában, kíváncsi volt, milyen is ez a hagyomány élőben.
Amint a helybéliek mesélték, régen egy-egy aratókaláka egész napos volt, a gazda meghívására arattak, utána aratókoszorút készítettek, átadták a gazdának, aki megvendégelte az aratókat, este pedig aratóbálra hívta. Így történik ez ma is, annyi különbséggel, hogy szombaton az aratókoszorút a kultúrotthonban Orbán Sándor polgármesternek, a község gazdájának adták át.
Mi történik a szalmakalapos búza begyűjtése után? A kérdésre Orbán Veronka válaszolt: – Félmarok szalmát kihúzunk a kévéből a fejét (kalász) levágjuk, ezt később kicsépeljük cséplőgéppel. A fej nélküli szálakat megtisztítjuk (közben mutatta hogyan), majd megválogatjuk, ezután ötféle szalmát kapunk: a gurgyést, ami a legvastagabb, a vastagot, a vastag közrendűt, a vékony közrendűt és a halánkot, az erősen vékonyat. Az utóbbiból a gyerekek már óvodáskorban kukuláncot készítenek, emlékül a kilincsre, szegre, lámpára, csillárra akasztják. De a gyerekek készítenek négyszálú fonatot, recét, csipkét, és így szép lassan felnőttkorukig belejönnek a szalmakalap-fonásba, a díszek készítésébe. Egész télen fonjuk a szalmakalapnak valót, mások varrnak is itthon kész kalapokat. Régebb a szalmakalapokat a helybéliek által megbízott emberek, eladók hosszú rudakon vitték gyalog Szovátára, Szászrégenbe, Besztercére Ezeket ma is értékesítjük, kevesen piacolnak Szovátán és más településeken. A legtöbb szalmakalap-készítő termékét a faluból viszik el. A szalmakalapnak valót megfonjuk, 40 métert egy kötegbe tekerünk, ebből 3-4 kalapot lehet varrni. Ezeket a kötegeket viszik el a kalapvarrók. Ebből ma már nem lehet megélni, de jó mellékjövedelmet biztosít. Ezért is csináljuk, meg azért is, mert ebben nőttünk fel és szeretnénk, ha gyerekeink is folytatnák ezt, a nemzedékek által végzett, ahogy kollegája mondta, nem könnyű munkát – tette hozzá Orbán Veronka.
A hagyomány fenntartásában nagy részt vállalt a hattagú Jobbágytelki Kulturális Egyesület. A budapesti Stoller Antalnak, a Vasas Néptáncegyüttes vezetőjének, aki 1971-től jár Jobbágytelkére a 90-es években vált szorosabbá a kapcsolata a helybeliekkel. Hozzájárult a Balla Antal-emlékház létesítéséhez, az idén pedig az aratókaláka megszervezését egy pályázat elnyerésével támogatta. A zenészeket: Vavrinecz Andrást (hegedű), Adorján Istvánt (brácsa), Nagy Andrást (bőgő) és az eseményt reklámozókat ő hívta meg Budapestről, akik végig jelen voltak az aratáson. A Jobbágytelki Kulturális Egyesülettel közösen az a célja, hogy a következő években turistákat hozzon Jobbágytelkére egy-egy ilyen és ehhez hasonló, hagyományokat éltető eseményre, amelyeket a külföldieknek is érdemes megismerni sajátosságuk miatt, hisz az aratókaláka is az európai népi hagyományok részét képezi. De nemcsak, mert Jobbágytelke a népi hagyományok, a néptánc központjává válik, a tegnap kezdődött meg a XII. egyhetes néptánctábor.
Kilyén Attila. Népújság (Marosvásárhely)

A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Nemzeti létparancs
Az erdélyi magyar közélet alapvető struktúrája két évtizedig igen egyszerű volt, még akkor is, ha 2003 után a nemzet sorsalakítása iránt érdeklődő polgárnak egyre több szervezet nevét kellett megtanulnia.
Egyik oldalon álltak a román hatalommal paktálók, az autonómia-program meghirdetését előbb minden eszközzel akadályozók, majd a képviseletét szabotálók, szociológiai szempontból a korábbi rendszer haszonélvezői, az új rendszer zsoldosai, a karrieristák és a megvezetettek. A másik oldalon a magyar érdek képviselői, akik nem a vélt vagy valós román elvárásokhoz mérték a célokat, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség létérdekeihez, a korábbi ellenállók, a politikában eladdig részt nem vevők, valamint azok, akik Saulusokból tényleg Paulusokká lettek. E törésvonal nemcsak a politikai vonalvezetésben, hanem a hatalom-technikában, a módszerekben is tetten érhető volt. Az egyik oldalon Hargita megyei listahamisítás, Neptun-ügy, Nagy Benedek-féle puccskísérlet, alapszabályzat-sértő ultimátum-visszavonás, Petőfi-Schiller tragikomédia, Kincses Előd alapszabályzat-ellenes felfüggesztése a 2000-es önkormányzati választás hajrájában, a Szabályzat-felügyelő Bizottság manipulációja, központilag vezényelt kiszorítósdi, a másik oldalon konok ragaszkodás az alapszabályzathoz, átláthatóság követelése, programhűség.
Ezt a képletet tette tönkre a Magyar Polgári Párt elnökének politikai ámokfutása. Amikor az alapító elnök szembesült azzal, hogy a megyei elnökök többsége nem az ő oldalán áll, s nem elképzelhetetlen a párt alakuló kongresszusán a leváltása, kezdetét vette egy olyan, az írott és íratlan normákat lábbal tipró politikai kurzus, amihez képest az RMDSZ Markó-korszakának szabálytalankodásai apró csínytevéseknek tűnnek, s amihez foghatót csak a bukaresti módszereket az ott töltött évtizedek alatt asszimiláló Domokos Géza manőverei között találhatunk. Ezek láttán még a magyarországi jobboldal gödörásói (ebbe ugye, a közmondás szerint maguk esnek bele, magukkal sodorva sajnos szervezetüket is többnyire), a diktatórikus hajlamú Giczy György, Torgyán József és Csurka István is elismerően csettinthetnek. Manipuláció a megyei elnökök aláírásával, szavazati jog odaítélése a meghívottaknak, kizárások okkal és teljességgel ok nélkül. A nemzeti oldal zászlóshajójának, a teljes autonomista tábor pártjának elképzelt MPP-ből Szász Jenő zsebpártja lett a maga szektariánus követőivel és a túszul ejtett, jobb sorsra érdemes, kénytelen-kelletlen maradó középgárdával. Még ez is feldolgozható lenne, ha a párt sikeres volna, és ha lenne egy következetes politikai vonalvezetése, ha tántoríthatatlanul képviselné a nemzeti érdeket. A diktatúra lehet akár hatékonyabb is, mint a demokrácia megfelelő diktátor esetén, ezt tanítja nekünk az ókori történelem.
Nem lenne ugyan könnyű mindezt lenyelni azoknak, akik az RMDSZ-en belül közel másfél évtizedig követeltek demokratikus vezetést, de a közösségi érdek felül kell írja az egyéni lelki problémákat. No de miféle következetes vonalvezetésről és nemzetszolgálatról beszélhetünk akkor, amikor Szász Jenő egyik pillanatban székely autonómiáról beszél, másik pillanatban Cotroceni-be megy koccintani december elsején, megismételve a Kempinsky szállóban 2002-ben megesett gyalázatot? Amikor egyik pillanatban következetességről, elvhűségről, önrendelkezésről szónokol, a másikban hibának nevezi azt, hogy végre-valahára az erdélyi magyarság bátor képviselői, beleértve épp az ő pártjának tagjait is, azokra a történelmi pillanatokra emlékeznek – tételesen Észak-Erdély visszatérésére és Horthy Miklós kormányzó erdélyi bevonulására –, melyek a magyar közösségnek ténylegesen ünnepnapjai voltak az elmúlt kilencven évben?
A belső demokráciát, a magyar érdeket és a politikai következetességet egyszerre fontosnak tartó tábor lépéskényszerbe került. Ha nem alapítja meg saját szervezetét, saját pártját, az erdélyi magyar szavazó választhat az elhasznált, a román politikának harminc ezüstért bármikor behódoló RMDSZ és az egy politikai kalandor által kisajátított MPP között. Lényegében az alternatíva-képzés szükségszerűsége húzódik meg Tőkés László és Toró T. Tibor egy új párt bejegyzési szándékáról szóló, nagy port felkavart nyilatkozatai mögött. A képviselet nélkül maradt nemzeti demokraták színeinek megjelenítése az erdélyi magyar politikai palettán ma nemzeti létparancs.
Borbély Zsolt Attila, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nemzeti létparancs
Az erdélyi magyar közélet alapvető struktúrája két évtizedig igen egyszerű volt, még akkor is, ha 2003 után a nemzet sorsalakítása iránt érdeklődő polgárnak egyre több szervezet nevét kellett megtanulnia.
Egyik oldalon álltak a román hatalommal paktálók, az autonómia-program meghirdetését előbb minden eszközzel akadályozók, majd a képviseletét szabotálók, szociológiai szempontból a korábbi rendszer haszonélvezői, az új rendszer zsoldosai, a karrieristák és a megvezetettek. A másik oldalon a magyar érdek képviselői, akik nem a vélt vagy valós román elvárásokhoz mérték a célokat, hanem az erdélyi magyar nemzeti közösség létérdekeihez, a korábbi ellenállók, a politikában eladdig részt nem vevők, valamint azok, akik saulusokból tényleg paulusokká lettek. E törésvonal nemcsak a politikai vonalvezetésben, hanem a hatalom-technikában, a módszerekben is tetten érhető volt. Az egyik oldalon: Hargita megyei listahamisítás, Neptun-ügy, Nagy Benedek-féle puccskísérlet, alapszabályzat-sértő ultimátum-visszavonás, Petőfi-Schiller tragikomédia, Kincses Előd alapszabályzat-ellenes felfüggesztése a 2000-es önkormányzati választás hajrájában, a Szabályzat-felügyelő Bizottság manipulációja, központilag vezényelt kiszorítósdi; a másik oldalon: konok ragaszkodás az alapszabályzathoz, átláthatóság követelése, programhűség.
Ezt a képletet tette tönkre a Magyar Polgári Párt elnökének politikai ámokfutása. Amikor az alapító elnök szembesült azzal, hogy a megyei elnökök többsége nem az ő oldalán áll, s nem elképzelhetetlen a párt alakuló kongresszusán a leváltása, kezdetét vette egy olyan, az írott és íratlan normákat lábbal tipró politikai kurzus, amihez képest az RMDSZ Markó-korszakának szabálytalankodásai apró csínytevéseknek tűnnek, s amihez foghatót csak a bukaresti módszereket az ott töltött évtizedek alatt asszimiláló Domokos Géza manőverei között találhatunk. Ezek láttán még a magyarországi jobboldal gödörásói (ebbe ugye, a közmondás szerint maguk esnek bele, magukkal sodorva sajnos szervezetüket is többnyire), a diktatórikus hajlamú Giczy György, Torgyán József és Csurka István is elismerően csettinthetnek. Manipuláció a megyei elnökök aláírásával, szavazati jog odaítélése a meghívottaknak, kizárások okkal és teljességgel ok nélkül. A nemzeti oldal zászlóshajójának, a teljes autonomista tábor pártjának elképzelt MPP-ből Szász Jenő zsebpártja lett a maga szektariánus követőivel és a túszul ejtett, jobb sorsra érdemes, kénytelen-kelletlen maradó középgárdával. Még ez is feldolgozható lenne, ha a párt sikeres volna, és ha lenne egy következetes politikai vonalvezetése, ha tántoríthatatlanul képviselné a nemzeti érdeket. A diktatúra lehet akár hatékonyabb is, mint a demokrácia megfelelő diktátor esetén, ezt tanítja nekünk az ókori történelem.
Nem lenne ugyan könnyű mindezt lenyelni azoknak, akik az RMDSZ-en belül közel másfél évtizedig követeltek demokratikus vezetést, ám a közösségi érdek felül kell írja az egyéni lelki problémákat. Viszont: miféle következetes vonalvezetésről és nemzetszolgálatról beszélhetünk akkor, amikor Szász Jenő egyik pillanatban székely autonómiáról beszél, a másikban Cotroceni-be megy koccintani december elsején, megismételve a Kempinsky szállóban 2002-ben megesett gyalázatot? Amikor egyik pillanatban következetességről, elvhűségről, önrendelkezésről szónokol, a másikban meg hibának nevezi azt, hogy végre-valahára az erdélyi magyarság bátor képviselői, beleértve pártjának tagjait is, azokra a történelmi pillanatokra emlékeznek – tételesen Észak-Erdély visszatérésére és Horthy Miklós kormányzó erdélyi bevonulására –, melyek a magyar közösségnek ténylegesen ünnepnapjai voltak az elmúlt kilencven évben?
A belső demokráciát, a magyar érdeket és a politikai következetességet egyszerre fontosnak tartó tábor lépéskényszerbe került. Ha nem alapítja meg saját szervezetét, saját pártját, az erdélyi magyar szavazó választhat az elhasznált, a román politikának harminc ezüstért bármikor behódoló RMDSZ, és az egy politikai kalandor által kisajátított MPP között. Lényegében az alternatíva-képzés szükségszerűsége húzódik meg Tőkés László és Toró T. Tibor egy új párt bejegyzési szándékáról szóló, nagy port felkavart nyilatkozatai mögött. A képviselet nélkül maradt nemzeti demokraták színeinek megjelenítése az erdélyi magyar politikai palettán ma nemzeti létparancs.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hangulatjelentések, avagy Fecseg a felszín, hallgat a mély?
Romániában hangulatjelentések 1989. december 21-ig, sőt, azt követően is készültek. A posztkommunista hatalomátmentés és a magyarellenes hisztériakeltés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Elegendő utalnunk a hírhedt Har—Kov-jelentésre. Sajnos, Romániában még nem jelent meg olyan összefoglaló kötet, mint amilyent Katona Csaba és Rácz Attila szerkesztésében Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig címmel a napokban vehetett kezébe a magyarországi olvasó.
Háromszék népének 1956. októberi-novemberi valódi hangulatáról a leghitelesebb ,,jelentést” nem a pártapparátus munkatársai, a Szekuritáté készítette, hanem egy erdővidéki, Magyarhermányban született gazdálkodó és élete végéig helyben maradó autodidakta helytörténész, Máthé János (1898—1986). Szülőfalujában végezte az általános iskola kötelező osztályait, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja lett. Négy év után anyagi okok miatt kénytelen félbeszakítani tanulmányait. Az első világháború frontszolgálata után, a ,,román világban” szülőfaluja egyik vezetője. 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt helyi szervezetének elnöke. Máthé János kutatásai — akárcsak a Székelyföld különböző településein élő sorstársaié, többek között a korondi István Lajosé — fontos és nélkülözhetetlen részei nemcsak a helytörténetnek, hanem az egyetemes magyar történetírásnak is. Nagyobb lélegzetű művei — Magyarhermány monográfiája, 245 oldal; A régi székelység részvétele az 1848/1849. évi szabadságharcban, 365 oldal — csak 1990 után jelenhettek meg. A Szekuritáté 1953-tól haláláig állandó megfigyelés alatt tartotta, több kéziratát elkobozta. Szerencsére, szerencsénkre a román titkosrendőrség semmit nem tudott a Magyarhermány kronológiája, 1944—1964 című kéziratról, mely 2008-ban László Márton történész gondozásában a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot. A 319 oldalas kötet Háromszék forradalmi hangulatáról, a magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésről is az egyik leghitelesebb dokumentum. Máthé János még azt is feljegyezte: a magyar erjedési folyamat és forradalom hatására szüntették meg a kuláklistákat, a kötelező termény-, illetve húsbeszolgáltatást. Úgy írta meg Magyarhermány történelmi kronológiáját, hogy pontosan tudta: ha elkapják, az életével fizet. Azokban a vészterhes években a rendszerről ilyen kemény hangú véleményt nagyon kevesen vetettek papírra. Minden bizonnyal a Háromszék olvasói számára is a reveláció erejével hatna, ha folytatásokban olvashatnák a szülőföldjük történetének két drámai évtizedét bemutató hiteles kronológiát. (A Megyei Tükör már 1969-ben közölt részleteket belőle — szerk. megj.) „A rajoni néptanács 5221/I/956. számú átirata alapján értesítettek, hogy a kuláknévjegyzékből törölve lettünk (1956.) október 23-án. Ezzel lezárult a vörös uralom esztelen emberüldözésének (magyar)hermányi, nyolc évig tartott korszaka.” 1956. november
,,Az október végén kezdődött magyarországi felkelés híre mint becsapódó gránát érte a vörös pártkönyves tagságot és a körülöttük hajlongó salakot. Lélegzet-visszafojtva lesték a rádió minden zörrenését. A bérezelt vezérkar riadót fúvatott, október 28-tól kezdve éjjelenként tíz főből álló őrség kellett kiálljon, hogy amíg a kullancshad a paplan alatt pihen, vigyázzon a népi demokrácia vívmányaira. A magyarországi megmozdulás rendkívüli izgalmat váltott ki a nép körében. Szilárd volt a meggyőződés, hogy a Budapesten elindult lavina fejleményeként a leigázott európai államokban összeomlik a vörös pokol. Éppen, mint az 1940. évi bécsi döntés idején, ezekben a napokban is szünetelt minden munka. Türelmetlenül vártuk az újabb és újabb híradásokat, s az elszenvedett gyötrések néma tűréséből, bár figyelve és fojtott hangon, már feltört a számadásra készülés hangja: Na, tolvajok, most imádkozzatok! Sajnos — a keleti hóhér —, akár egy évszázaddal előbb, most is vérbe fojtotta a szabadulásra törekvő megmozdulást. Letörve, elkeseredve, elcsüggedve hallgattuk a vörös hóhér brutalitásáról szóló híreket. Dermedtség feküdt újra az erdélyi magyarság lelkére.” 1956. december 30-i bejegyzés:
,,A magyarországi robbanás hangjától a bukaresti zsarnokok is megijedtek. Kínos töprengések közben kényszerültek az évek óta ömlő ingyenjavak nagy részéről lemondani. Megszüntették a búza, árpa, zab, kukorica, pityóka, széna, tej kényszerű beszolgáltatását.” (az Előre 1956. december 30-i, 31-i számai) Az RMP Központi Vezetősége által megrendelt napi hangulatjelentések hasonlítottak Máthé János naplóbejegyzéseihez. Az 1956. október 29-i például arról számolt be, hogy Torja községben (Kézdivásárhely rajonban) és Marossárpatakon (Marosvásárhely rajonban) a kollektív gazdaságok és társulások ellen tiltakoztak. Nagyon sok településen a kulákok (bár megszüntették a szégyenteljes listákat — T. Z.) megfenyegették a párttagokat. A Magyar Autonóm Tartomány községeiben, falvaiban és városaiban elterjedt a hír, hogy Marosvásárhelyen is kitört a forradalom. Minden bizonnyal e rémhír is szerepet játszott abban, hogy az egyik leglátványosabb magányos forradalmi tettre 1958. november 8-án éppen Sepsiszentgyörgy főterén került sor: az 1906. január 14-én Sepsiszentgyörgyön született, ,,félig székely, félig szász, vagy tán egészen az” Hubbes Márton, a helyi Kalász szeszgyár tisztviselője a munkahelyéről reggel azzal az indokkal kérezett el, hogy haza akar menni, mert a költözéshez — válófélben volt a feleségétől — el akarja készíteni a csomagját. Miután eltávozását engedélyezték, az egyik munkatársának bejelentette: hazamegy, magához veszi a piros-fehér-zöld zászlót, és végigvonul az éppen heti piacot tartó Sepsiszentgyörgy főterén. Elhatározását valóra is váltotta: a ház padlásáról levette a magyar nemzetiszínű zászlót — amelyet még a horthysta Magyarország idejéből őrzött meg —, s azzal kivonult az utcára, később a sógora meg egy másik polgár megállította, és hazavitték a lakására. Gáll József, Szávuly András és Timár Lajos tanúk kihallgatási jegyzőkönyveiből (a perirat 22., 23., 24. oldala) — mindannyian sepsiszentgyörgyiek — kiderül, hogy valamennyien látták az utcán végigvonulni Hubbes Márton vádlottat vállán a magyar zászlóval. Gáll József még azt is nyilatkozta: megkérdezte Hubbes Mártontól, hová megy, amire azt válaszolta: az irodába, hogy mindenkit megöljön. Demeter Benjámin tanú a kihallgatás során azt nyilatkozta (20—21. oldal): nevezett Hubbes Márton, amikor a munkahelyére ment, azt mondta neki: megy és elveszi a magyar zászlót, amivel kivonul a város főterére. Hubbes Mártont 1956. november 10-én tartóztatták le, a Szekuritáté külön autóval Marosvásárhelyre szállította. Bihari Imre hírhedt és szadista szekusszázados vallatta, aki a büntetőeljárás elindításakor nagy előszeretettel használta a smasszerek szokásos formuláját: ,,Mi, Bihari Emeric százados, a marosvásárhelyi 0421-es számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait, kijelentjük: a büntető törvénykönyv 327. szakasza 3. bekezdése alapján előírt bűncselekmény elkövetésével vádolható.” A vallatást és a kihallgatást hamar befejezték: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 28-i marosvásárhelyi ,,kiszállásán” ítéletet is hozott. Első fokon a Btk. 323. szakasza 1. bekezdése előírásai alapján ,,felforgató tevékenység” vádjával két év börtönbüntetésre ítélték. Hubbes Márton nagyobbik fia, Hubbes Marton Baptisto az azóta elhunyt Hamert Mihály kiváló marosvásárhelyi ügyvédet fogadta fel védőnek. Hamert Mihály fellebbezését elutasították, a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1957. február 21./324-es határozattal az első fokon hozott ítéletet helybenhagyta. Szamosújváron raboskodott, 1958. november 9-én szabadult. Ezt követően négy évet kényszerlakhelyen töltött a Călăraşi megyei Olaru faluban, ahonnan 1966. november 30-án térhetett haza. Egy ideig otthon, majd a kőhalmi Apeminnél dolgozott. 1976. február 7-én hunyt el. A lánya, Molnárné Hubbes Éva, a székelyudvarhelyi dokumentációs könyvtár nyugalmazott igazgatója e sorok írójának az édesapjára vonatkozó minden fontosabb adatot átadott. Ezek és a perirat alapján pontosan rekonstruálható Hubbes Márton életútja, és kiküszöbölhető a mítoszteremtésnek az a legendája — amely egyik, életfogytiglani kényszermunkára ítélt cellatársától származik —, miszerint a börtönben halt meg. Az tény: az ítélet és a kényszerlakhely nem csak Hubbes Márton életét törte derékba, hanem a gyerekei továbbtanulását is megnehezítette. Hubbes Márton — Márton és Paula fia — német nemzetiségű, hét gimnáziumi osztályt végzett sepsiszentgyörgyi lakos volt, a letartóztatásakor három gyerek édesapja, a Kalász nevű szeszgyár könyvelője. ,,Múltja” miatt került a Szekuritáté célkeresztjébe: 1940 és 1944 között tagja volt a Wolksbundnak. A brassói hadbíróság 1941-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Azzal vádolták, hogy a horthysta Magyarország javára kémkedett. Ügyét 1946-ban újratárgyalták, és a vádak alól felmentették. Ennek ellenére a bélyeg egész életén át rajta maradt. Sepsiszentgyörgy két olyan ötvenhatos hőssel büszkélkedhet, aki félig szász származása ellenére magyarnak, székelynek vallotta magát, nemzeti érzését olyan hőfokon fejezte ki, amely követendő példa lehet mindannyiunk számára. Ugyanis az 1970-ben tűzhalált halt, a börtönben a vallatások brutalitása ellen a nyelve levágásával tiltakozó Moyses Márton nagyajtai lakos is 1941-ben Sepsiszentgyörgyön született. A természetes asszimilációnak olyan különös tüneménye az ízig-vérig székellyé lett két férfi hőstette, amelyhez hasonlóakat csak az 1848—1849-es háromszéki önvédelem máig nagy tiszteletben tartott honvédjei követtek el. Az már a történelem keserű fintora, hogy e sorok írójának minden igyekezete ellenére sem Sepsiszentgyörgyön, sem Nagyajtán nem viseli valamelyik utca Hubbes Márton és Moyses Márton nevét. Hátha e megemlékezés rábírja az önkormányzatot, hogy Sepsiszentgyörgy lakói legújabb korunk mártírjainak is legalább egy utcanévvel méltó emléket állítsanak.
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem kell siettetni Románia schengeni csatlakozásának szakaszait”
Henri Paul, Franciaország bukaresti nagykövete kijelentette, hazája nem ellenzi Románia schengeni csatlakozását, de az európai országok között nincs egyetértés e kérdésben, és Franciaország szerint ez akkor lesz lehetséges, ha az EB-jelentés „pozitívabb” lesz a korrupcióellenes harcról.
„Sok a félreértés emiatt a kérdés miatt. Franciaország nem ellenzi Románia csatlakozását a schengeni övezethez. Tévedés ezt hinni” – nyilatkozta a francia nagykövet keddi nagyváradi sajtóértekezletén, így válaszolt arra a kérdésre, amely a párizsi hatóságok álláspontjáról érdeklődött.
Franciaország nagykövete felhívta a figyelmet, bár hazája a nem ellenzi Románia csatlakozását, vannak európai országok, amelyek elégedetlenek a korrupcióellenes harc ütemével és eredményeivel, s ez lehetetlenné teszi, hogy ebben a pillanatban megszülessék a megállapodás Romániával.
„Románia schengeni övezethez történő csatlakozásához az összes európai ország beleegyezése szükséges. Ma be kell ismernünk, ez az egyöntetűség nem létezik. »Mi igent« mondunk Románia schengeni övezethez csatlakozásának távlatára, de úgy véljük, nem kell siettetni ennek szakaszait. (...) Nyilvánvaló, rontott az európai országok csatlakozással kapcsolatos légkörén az EB legutóbbi igazságszolgáltatással kapcsolatos jelentése. Mi azt mondjuk, ennek pozitívabbnak kellene lennie, Romániának eredményt kellene felmutatnia a korrupcióellenes harcban, s akkor az európai országok is egyetértenének csatlakozásával” – nyilatkozta a francia nagykövet.
A diplomata hétfőn és kedden Nagyváradon tartózkodott Radu Ţîrle Bihar megyei tanácselnök meghívására. Részt vett egy fogadáson, melyen jelen voltak a legfontosabb francia üzletemberek és ellátogatott a borsi határátkelőhöz.
Franciaország úgy értékeli, nem teljesülnek Románia és Bulgária márciusi schengeni csatlakozásának feltételei, és megvárnák az EB 2011 nyarán esedékes jelentését, nyilatkozta pénteken a francia külügyminiszter.
Romániát és Bulgáriát, az EU-ba utoljára csatlakozott két országot folyamatosan ellenőrzi Brüsszel: az igazságügy reformja és a korrupcióellenes harc terén elért eredményeket vizsgálja az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus keretében.
Pierre Lellouche francia külügyi államtitkár múlt szerdán azt nyilatkozta, hogy nem megfelelő a román, bolgár határ ellenőrzése, és Párizs mindent megtesz, hogy nyár előtt ne szülessék döntés Románia és Bulgária schengeni csatlakozásáról.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)