Jó hangulatban zajlanak a Partiumi Magyar Napok
Félidejüknél tartanak Szatmárnémetiben a Partiumi Magyar Napok. A programok gazdag kínálatában mindenki megtalálta és találja a szája ízének s hangulatának leginkább megfelelőt – közölték pénteken a szervezők.
A eendezvénysorozat előindító bábelőadásán nem csak a kicsik izgulták végig Bárány Boldizsár kalandjait, mint ahogy a Partiumi Magyar Napokat indító Egy kalap alatt kiállításon sem csak a felnőttek vettek részt. Köztudott, hogy sok minden elfér egy kalap alatt, főleg ha azt a képzeletbeli kalapot a kultúra alkotja s karimája alatt egy nagyon kellemes, színes és sokszínű, hangulatos összhatást nyújtó, baba–, festmény–, grafika– és kisplasztika kiállítás látható, igazolandó, hogy milyen jól megférnek egymás mellett a különböző kifejezési formák és művek.
A Görbe Éva, Ankorovits Róbert,Gyarmati Tamás, Rákosi Attila és Lupu Leonard művei egész héten láthatóak (és meg is vásárolhatóak) a Dinu Lipatti Filharmónia előcsarnokában. Alaposan rájuk is csodálkoztak, akik a jó humorú, vérbő, minden porcikájában sugárzóan kubai és fantasztikus Elsa Valle és az „ő férfiai” afro–jazz koncertjére érkeztek. I
A PMN hétfői napja kimondottan forró hangulatban telt az eső ellenére – és nem csak az afrikai és dél–amerikai ritmusoknak köszönhetően. Forró drukkolások közepette zajlott a szatmárnémeti RMDSZ és az FC Sajtó közötti Romász János–emlékmérkőzés, amellyel az alig egy hónapja, 48 éves korában elhunyt, Erdély–szerte ismert és tisztelt, kiváló sportújságíróra emlékeznek barátai és kollégái – és a meccs végeredménye is, hiszen 7–6–ra a sajtósok nyertek. Mindezek mellett autentikus andalúziai hőmérséklet tette még autentikusabbá Garcia Lorca utolsó és talán legjobb drámájának, a Bernarda Alba házának különleges, a békéscsabai Jókai Színház által flamencóra átszabott előadását.
Kedden délelőtt a PMN egyik legközkedveltebb helyszínén, a Tűzoltótórony tövében izgulták végig kicsik és nagyok a Bűbájos lakat visszaszerzésének kalandos történetét a pécsi Bóbita Bábszínház előadásában, délután az egyszer volt magyar fociról beszélgettek Mátyus Jánossal és Mészöly Kálmánnal a labda szerelmesei, illetve Paulovics László festőművésszel Szatmárnémeti arcairól és színeiről a művészet szerelmesei, este a Georg Kreisler egy művésznőre és egy zongoristára írt musicaljében követhették nyomon és lehettek részesei a színésznő, kabarészínésznő, üldözött menekült, dicsőségben sütkérező díva és elhagyott nő, azaz Lola Blau életének.
Majd különleges népzenei csemege várta a borús idő ellenére nagy számban összegyűlt nézőket – hallgatókat a Tűzoltótorony tövében: Magyarország egyik legjelentősebb népzenei együttese, a Muzsikás Együttes. A népzene tiszta forrásából merítő és a csárdások szinte végtelen tárházát felvillantó – a szatmári csárdástól a verbunkóson át a lassú csárdásig – mellett felcsendült egy ugyanolyan forrástisztán csengő hang, a moldvai csángó asszony, Petrás Mária éneke is. Akinek Mária– és Szent István–könyörgéseit meghallva a felhők is fejet hajtottak a kirstálytiszta hang előtt és jobbnak látták teljesen félrevonulni.
Kalandosan kezdődött a szerda is, hiszen Paprika Jancsinak és Vitéz Lackónak Torzonborz rablótól kellett visszaszerezni a csodálatos zenélő kávédarálót – ami a kicsik lelkes biztatásának köszönhetően sikerült is. A délután pedig szintén a kultúrális csemegék jegyében telt, hiszen megnyílt Szemák Zsuzsa A Nő festménykiállítása, XV., XVI. és XVII. századi erdélyi, magyar, és nyugat-európai énekes és hangszeres muzsika szólaltat meg korabeli hangszereken a Római Katolikus Püspöki palota Aranytermében a Carmina Renascentia jóvoltából, este pedig még a csilláron is lógtak és fél–lábon álló hely is alig akadt a budapesti József Attila Színház, Komámasszony, hol a stukker? című előadásán.
Aztán ismét a Tűzoltótorony töve – valóban különleges az a helyszín! – ahol a Budapest Voices ejtette ámulatba a hallgatókat. Hát hogyne, mikor a Tankcsapda, Péterffy Bori, Kispál és a Borz jól ismert, nagysikerű dalai csendültek fel – az egy ütőhangszert leszámítva, a capella, azaz több szólamban. Az ember alig akart hinni a fülének, de ez persze nem akadályozta meg a sokadalmat abban, hogy ne mozduljon a lába és ne táncolja végig az egész koncertet. S a különlegességeknek szerdán éjjel ezzel még nem volt vége: Váczi Eszter & Quartet élettel töltötte meg a Szépművészeti Múzeum udvarát – így köszöntve a csütörtök hajnalt.
A Partiumi Magyar Napok Kiemelt támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Szatmárnémeti Városi Tanács, Szatmár Megyei Tanács, Bethlen Gábor Alap, Földművelődésügyi Minisztérium, Nemzeti Együttműködési Alap, Communitas Alapítvány. Arany fokozatú támogatói: Autonet, Tarr Beton, No Pardon Pub, Igazi Csiki sör, Barta Ati, CBA Nord-Vest. Ezüst fokozatú támogatói: Rosendahl, Farmacenter, Arnisol, Nord Star, Ecomatrix, Transpink, Pizzerie & Motel Al Capone, Ratioterm, Aquastar, Salvator, Ferys Invest, Edmeea Trans, Mark Manufaktur, Hanna Konyhatehnika, Meteor, Diego, Mindig Friss, Quick 24, Hutton, Beta Security, Florisal, Promocraft, Hotel Dana, Business Transaction, Gerbog
maszol.ro

Magyar segítséggel rendeződött át Európa
Nagyvárad- Izgalmas kérdéseket feszegetett szerda este Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója Nagyváradon, a Szacsvay Akadémia keretében tartott előadásában. Az érdeklődőket Borsi Imre Lóránt, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke köszöntötte.
Nagyhatalmi politika és Közép-Kelet-Európa újjászervezésének alternatívái, 1848–1867 címmel tartott előadást szerda este az Ady Endre Líceum dísztermében Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Arra hívta fel a figyelmet: a jelzett időszak fontos szakasza Európa, illetve Magyarország történelmének, mert lényeges problémák oldódtak meg bizonyos irányba, és olyan mozgalmak indultak el, melyek hatásait a mai napig érzékeljük. Jellemző, hogy a világ vezető nagyhatalma Anglia volt, mely a „fényes elszigeteltség” (splendid isolation) elvét alkalmazva arra törekedett, hogy a kontinens szárazföldi részének négy nagyhatalma, vagyis Franciaország, Poroszország, Ausztria és Oroszország egyensúlyban legyen egymással. A törökök ekkor már nem számítottak, Itália megosztott volt, és a gyenge Spanyolország sem rúgott labdába. Viktória királynő egy egész korszak, illetve világbirodalom névadója lett, Lord Palmerston brit államférfi pedig kiállt a szabadság és emberi jogok tisztelete mellett, és büszke volt arra, hogy hazája alkotmányos monarchia működő parlamenttel. Ezzel párhuzamosan Franciaországba ismét visszatért a prosperitás, lendületes fejlődésnek indult, III. Napóleon gyarapítani kívánta a gyarmatokat. Felemelkedőben volt a Bismarck vezette Poroszország is, különböző befolyásolási övezetekkel. A Habsburg Birodalom élén álló Ferenc József 1848-ban megtanulta, hogy Magyarország nélkül nincs császárság, és rettegett különös államalakulatának felbomlásától. Miklós cár Oroszországa elképesztő potenciállal rendelkezett, de nem ért el megfelelő fejlettségi szintet. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a kelet-európai népek helyzete a világpolitikai fordulatok függvénye, vagyis sorsukat nem ők döntik el. Aki akkoriban nem volt tisztában ezzel, az „ostoba volt”.
A Koszta-affér
A magyar szabadságharcot és forradalmat a kor két legerősebb hadserege leverte, világpolitikai nagyságú gondolkodóként azonban Kossuth úgy vélte, ha a feltörekvő fiatal óriás, vagyis az Egyesült Államok aktívabb szerepet vállalna Európában úgy, hogy anélkül segítene, hogy csapatokat küldene ide, az kedvező fejlemény lenne a magyar függetlenség kivívása szempontjából. Amerikai propagandakörútja ugyan még Lincolnra is nagy hatással volt, aki idézte őt 1863-ban gettysburgi csúcsbeszédében, sőt egy évszázaddal később még Kennedy is hivatkozott rá, azonban mint ismert, csupán szellemi muníciónak bizonyult mindez, mert az USA nem tett semmit, és egészen 1916-ig, az első világháborúba való belépéséig nem vállalt fontos világpolitikai szerepet- magyarázta a történész. Eközben persze más jelentősebb események is zajlottak magyar szempontból Magyarországon kívül, olyanok is, melyek már egy modernebb kor eljövetelét vetítették előre, amikor a diplomáciában jó esetben odafigyelnek arra, hogy hol kezdődik az egyéni emberi jog közösségi akceptálása, illetve miként kell rendezni az állampolgárságok egymáshoz való viszonyát. Ilyen volt a nemzetközi jog egyik állatorvosi lovának számító Koszta-affér, melynek névadója, Koszta Márton egy olyan egykori magyar honvédszázados volt, aki emigrált, és állampolgárságot kért az Egyesült Államoktól. Kapott is erről egy papírt, azonban mikor a törökországi Izmir kikötőjében kávézott a barátaival, befutott egy osztrák hajó, melynek egyik utasa felismerte őt, és az anekdota szerint az osztrákok ezért elfogták, hogy hadbíróság elé állítsák. Szerencséjére azonban egy amerikai hadihajó is kikötött éppen, és kétségbeesésükben Koszta ismerősei ennek kapitányához fordultak segítségért. A történet végül happy enddel zárult, ugyanis a kapitány közbeavatkozásának és Koszta amerikai állampolgárságának köszönhetően a volt honvédszázados megmenekült, az ügyét pedig napjainkig a nemzetközi jogtörténet egyik alapeseteként tanítják.
Magyarok Itáliában
Eközben Európa keleti részén 1853-ban kitört a krimi háború, melynek eredményeképpen Oroszország látványosan meggyengült- és ez egy átrendeződési folyamat kezdetét jelentette-, Franciaország pedig megerősödött, és igyekezett ezért háláját kifejezni a Sartre-Piemonte királyság iránt. Közben ugyanis érdekes folyamatok kezdtek el zajlani az itáliai félszigeten, melyek aztán az egységes olasz állam kialakulásához vezettek. Kossuth és más jelentős korabeli magyar személyiségek jó lehetőséget láttak ebben, úgy gondolva, hogy ennek megfelelő árának megkövetelésével segítik az olaszoknak az osztrákok szembeni függetlenedési törekvését azzal a céllal, hogy ezáltal talán a magyar szabadságot is sikerül kiharcolni. Garibaldi, Giuseppe Mazzini és Cavour gróf, piemontei miniszterelnök mellett így olyan jelentős magyar politikusok álltak ki, mint Kossuth Lajos, Klapka György, Teleki László, Türr István, Tüköry Lajos, Dunyov István vagy Frigyesy Gusztáv, az olasz egyesítési küzdelmeknek tehát számos magyar szálai vannak- nyomatékosította Csorba László.
Közben 1859-ben francia segítséggel egyesült Moldova és Havasalföld, 1863-ban Lengyelországnak volt önállósodási próbálkozása, de a cár nem hagyta, és a német egység is megvalósult. Magyarországon Kossuth és Deák Ferenc álláspontjai ütköztek az ország jövőjét illetően, mígnem elérkezett 1867, vagyis a kiegyezés éve, és néhány évtizeden belül a klasszikus egyensúlypolitikának búcsút inthetett Európa.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A kétnyelvűsítés gátolásával dicsekszik Bretfelean
Büszkén jelentette ki Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője a székelyföldi románok hétvégén Marosvásárhelyen megtartott találkozóján, hogy sikerült megakadályoznia a kétnyelvű táblák kihelyezését a megyeszékhelyen, s már hét pert nyert ebben az ügyben.
A Maros, Hargita és Kovászna megyében élő románokat tömörítő egyesület találkozóját Marosvásárhelyen a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották, amelyen felszólalt többek között a prefektus és Claudiu Maior alpolgármester is.
Bár a magyar sajtó nem volt hivatalos a rendezvényre, a Facebookon és a Youtube-on is elérhető a Bretfelean meglehetősen hazafias hangvételű beszédéről készült videofelvétel. A helyi rendőrség vezetője kijelentette, sikerült a törvényt alkalmaznia Marosvásárhelyen, és erre biztatja a többi székelyföldi megyében élőket is.
„Hét pert nyertem meg a híres Kincses Előd ügyvéd ellen a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. Ezután már csak az következik, hogy Ştefan cel Marét is lefordítsák, s kiírják, hogy Nagy István. Ezt nem hagyhatjuk. Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek. Ne feledjük, mit mondott Tudor Vladimirescu: a haza a népé, és nem a kizsákmányolóké" – hangoztatta Bretfelean, akit vastapssal köszöntöttek a teremben ülők.
A 2010. évi 155-ös számú, a helyi rendőrség megalakulásáról és működéséről szóló törvény egyébként kimondja, hogy a helyi rendőrök nem nyilatkozhatnak munkahelyükön vagy nyilvánosan politikai meggyőződésükről, és nem is vehetnek részt politikai rendezvényeken.
Lapunk kérdésére Kincses Előd elmondta, nem igaz, hogy Bretfelean már hét pert nyert volna meg, sőt, a legfontosabbat elveszítette. „Szeretném emlékeztetni Bretfelean urat, hogy elveszítette azt a pert, amelyben kértük a Benedek Lehelnek a kétnyelvű táblák kiszegezéséért kirótt 5000 lejes pénzbírság eltörlését. A döntésében a bíróság kimondta, hogy a kétnyelvű táblák nem minősülnek reklámtábláknak. Az 50 ezer lejes pénzbírságot kilátásba helyező, ezzel fenyegetőző felszólítások miatt indított büntetőpert igaz, hogy elveszítettük, de a bíróság indokai mondvacsináltak" – fogalmazott Kincses.
Peti: Bretfelean egy mintaintézményt vezet
Peti Andrástól megkérdeztük, mi a véleménye a marosvásárhelyi rendőrség vezetőjének nyilatkozatáról. Az alpolgármester azt mondta, nem ismeri a szóban forgó felvételt, de elképzelhetőnek tartja, hogy Bretfelean nem intézményvezetőként, hanem magánemberként vett részt, és szólalt fel a románok fórumán. „Hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni. Szerintem a tetteket kell mérlegelni és nem a beszédeket. Tény, hogy a Bretfelean által vezetett helyi rendőrség mintaintézmény, ahova magyarországi és székelyföldi szakemberek is jönnek tapasztalatcserére" – tette hozzá Peti.
A marosvásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje, Soós Zoltán munkatársunk kérdésére leszögezte: Bretfelean kijelentése nem szolgálja a marosvásárhelyi közösség javát, és helyi közalkalmazottként a törvény betartását kell felügyelnie. „A közigazgatási törvény előírja, hogy ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot, ott kétnyelvű feliratokat kell kihelyezni. Nem lehet és nem szabad ma politikai kérdést kovácsolni a kétnyelvű táblák ügyéből. Nem a helyi rendőrség vezetőjének kell erről nyilatkoznia. Nem helyes ez, különösen nem olyan kontextusban, hogy kizsákmányolást is emleget" – mondta Soós Zoltán önkormányzati képviselő.
Paul Chinezu mint Kínai Pál?
A Maros Megyei Múzeum igazgatója arra is reagált, hogy Bretfelean Kinizsi Pált Paul Chinezuként emlegette. A szakember kifejtette, hogy Paul Chinezu nem létezett, Kinizsi Pál nevét a hetvenes években fordították le, mivel a törökellenes harc ismert személyisége volt, s csak így, románra fordítva kerülhetett be a román történelemkönyvekbe.
„Nem ez az egyetlen lefordított, és helytelenül használt név, de egyelőre sem a román történészek, sem a Román Akadémia, sem a politikusok nem merik felvállalni az igazságot, nem merik kimondani, hogy vannak olyan román nevű történelmi személyiségek, akik magyarok voltak. Egyébként is neveket nem szabad fordítani, hisz nevetséges, hogy Kinizsi Pálból Paul Chinezu lett, s ha visszafordítanánk, Kínai Pál lenne belőle" – mondta Soós.
Amint arról beszámoltunk, a kétnyelvű utcanévtáblák miatt kirobbant botrány kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt vásárhelyi szervezete áprilisban Valentin Bretfelean leváltását követelte a városházától. Követelésük nyomatékosítására tüntetést is kezdeményezett a néppárt, amelyet azonban végül nem sikerült megszervezni, mivel a városházi bizottság, amelynek a helyi rendőrfőnök is tagja, kétszer is elutasította a főtéri tüntetés jóváhagyását, helyette a félreesőbb Ligetet jelölte helyszínül. Bár a Bretfelean leváltását követelő petíciót csak az interneten több mint 2500-an írták alá, a néppárt képviselői végül elálltak a tüntetés megszervezésétől.
A helyi rendőrfőnök leváltásának szükségességét többek között azzal indokolták a kezdeményezők, hogy tisztázatlan múltbéli viszonya a volt kommunista titkosszolgálattal, hogy munkakapcsolata volt a Román Hírszerző Szolgálattal, helyi rendőrfőnökként durván megsértette a gyülekezési jogot, akadályozta a magyar rendezvények megszervezését, reklámanyaggá minősített magyar nemzeti jelképeket, s üldözte a kétnyelvűséget.
Simon Virág
Szabadság (Kolozsvár)

Mit tettetek?
Ép ésszel felfoghatatlan, mi a rosseb vitte rá Peti András marosvásárhelyi alpolgármestert arra, hogy védelmébe vegye az erdélyi magyar jogkövetelések egyik leghírhedtebb, illusztris jelenkori ellenlábasát, Valentin Bretfeleant.
Azt a helyi rendőrfőnököt, aki a székelyföldi románok hétvégi találkozóján büszkén sorolta a kétnyelvűsítés megakadályozása érdekében hozott intézkedéseit, és vastapsot kiváltó hazafiassággal közölte: sohasem engedi meg, hogy Paul Chinezuból (vagy Pavel, vagy Cneazul?) Kinizsi Pált kreáljanak a magyarok.
Peti úgy véli, hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni – szerinte a tetteket kell mérlegelni, és nem a beszédeket, márpedig a vásárhelyi helyi rendőrség bizony egy mintaintézmény, amelytől magyarországi és székelyföldi kollégák is tanulnak.
Fogadjuk meg Peti András tanácsát, és csak az alpolgármester úr tetteit mérlegeljük, miközben soha többé nem vesszük komolyan azt, amit mond. Halkan bevalljuk: már 2014 júliusában sem hittünk neki, amikor három (éppen Kinizsi Pál magyar nevét is feltüntető) kétnyelvű utcanévtábla kihelyezése után bejelentette, végre megoldódott a még 2001-ben hozott tanácshatározat gyakorlatba ültetése, és szeptemberig további 500, magyar elnevezést is tartalmazó táblácskát helyeznek ki a városban.
Nem hittünk neki idén áprilisban sem, amikor közölte, hogy a táblák elkészítésére kiírt közbeszerzési eljárás meghirdetésével végre lezárulhat a rendkívül kényes ügy. És nem hittünk neki alig három hete sem, amikor sikerként, a valós kétnyelvűség felé tett nagy lépésként értékelte, hogy a polgármesteri hivatal végül harmadik nekifutásra közzétette a pályázatot.
Aztán persze megint kiderült, hogy mégsem. Petiék mentegetőznek. Nem tudták. Nem látták. Nem volt beleszólásuk. Nem erről volt szó. S a totális inkompetenciát tetézve, az erdélyi magyar érdekképviselet egyik leghiteltelenebb, politikai csődspirálban keringő tisztségviselője gondol egy nagyot, és védelmébe veszi Bretfeleant.
Elfogadjuk, hogy nem a beszédeket kell mérlegelni, hanem a tetteket. Csakhogy itt már egyszerűen nincs mit tenni. Ez a legnagyobb számú erdélyi magyar közösség önkormányzati képviselete. Ez van
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Lemondásra szólította fel az RMDSZ Bretfelean rendőrfőnököt
Lemondásra szólította fel a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) marosvásárhelyi szervezete és a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-frakciója csütörtökön Valentin Bretfelean helyi rendőrparancsnokot – írja a Maszol.ro portál.
Az RMDSZ-szervezet szerint a rendőrfőnök megszegte a hivatali esküjét, és elvesztette a marosvásárhelyiek bizalmát, amikor a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezésének a megakadályozásával dicsekedett egy székelyföldi románokat tömörítő egyesület hét végi marosvásárhelyi rendezvényén.
Az RMDSZ-szervezet hangsúlyozta: Valentin Bretfeleannak mint a helyi rendőrfőnöki funkciót betöltő hivatalnoknak nem az etnikai többséget, hanem minden marosvásárhelyi polgárt kell képviselnie, ám a napokban nyilvánosságra került hang- és videofelvétel arról tanúskodik, hogy a köztisztviselői esküjét megszegve méltatlanná vált tisztsége betöltésére.
A marosvásárhelyi önkormányzati testület csütörtöki ülésén Peti András RMDSZ-es alpolgármester javasolta a rendőrfőnök lemondását, és ezzel egyórás vitát váltott ki.
Dorin Florea polgármester kijelentette, büntetést szabott ki a rendőrfőnökre a hét végi kijelentései miatt, és megtiltotta neki, hogy politikai rendezvényekre járjon. A városvezető nem részletezte, hogy miben áll a büntetés.
A rendőrfőnök beszédének videofelvétele az interneten került nyilvánosságra. „Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. (.)
Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek" – jelentette ki a rendezvényen a rendőrfőnök.
Valentin Bretfeleant korábban súlyos fegyelmi vétségek miatt mentették fel a Román Hírszerző Szolgálat Máramaros megyei részlege éléről. A Máramaros megyei sajtó arról is cikkezett, hogy hírszerzői pályafutása előtt Bretfelean a Securitate kommunista politikai rendőrség szolgálatában állt.
MTI
Erdély.ma

Marosvásárhely esélye
Közelednek a választások, így végre keményebb hangot ütött meg a marosvásárhelyi RMDSZ a hatalmával már több ízben visszaélő Valentin Bretfeleannal, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetőjével szemben.
A szövetség színeiben megválasztott alpolgármester, Peti András a hét elején még mintaintézménynek nevezte a Bretfelean által irányított rendőrséget, csütörtökön azonban már ő is kérte menesztését. Sőt, az RMDSZ-frakció a testületi ülést is elhagyta, bejelentették, addig nem vesznek részt a tanácskozásokon, amíg a városháza nem ülteti életbe a testület által is elfogadott, kétnyelvű táblákra vonatkozó határozatokat.
Bretfelean múlt hétvégi nyilatkozatával ütötte ki a biztosítékot, a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok Marosvásárhelyen megrendezett civil fórumán dicsekedett azzal, hogy megakadályozta a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését. Csakhogy a bíróság immár második esetben mondta ki, törvénytelenül rótt ki bírságot azokra a civilekre, akik házukra magyarul is kifüggesztették utcájuk elnevezését. Az ítélet nyomán az is egyértelmű, hogy az utcák feliratai nem tekinthetőek reklámtáblának, így törvénytelen reklámozás ürügyén nem büntethetőek meg a polgárok. Bretfelean a jelek szerint ez ügyben bakot lőtt, ám mégis eredményes volt: sikeresen elodázta a magyar feliratok kikerülését. Újabb botrányával pedig a polgármester ténykedéseiről is eltereli a figyelmet, mindenki az ő leváltásával foglalkozik, és nem azzal, hogy Dorin Florea alig egy hete nyilatkozta: nem lesznek magyar táblák, csupán a román elnevezés mellé biggyesztik oda magyarul, hogy utca vagy tér. Hiába teremt jogot a törvény a magyar utcanevek kiírására, fölöslegesen fogadott el erről határozatot a helyi tanács, Marosvásárhelyen ez huszonöt évvel a rendszerváltás után is megvalósíthatatlannak látszik. Jó, hogy végre felébredt az RMDSZ, és erősebb lépésekre szánta el magát, túl sokáig hallgatott, nyelte a békát a rosszul értelmezett békesség jegyében. Ha jövő évben választásokat akarnak nyerni, és valóban szeretnék, hogy ismét magyar polgármestere legyen Marosvásárhelynek, nagyon fontos lenne megmutatniuk, hogy mernek és tudnak tenni az általuk képviselt közösségért. Ha nem így lesz, marad Florea és Bretfelean, az egykori szekustisztből lett rendőrségi vezető, maradnak a tiltások, az értelmetlen perek, és mindinkább fogy, háttérbe szorul az egykori Székelyvásárhely magyarsága. Ha nem állnak most a sarkukra, amikor még van erejük, és a Florea által óhajtott utcanévtáblák kikerülnek, harminc-negyven év múlva már nem is lesz, akinek feltűnjék, hogy a Paul Chinezu utca tulajdonképpen a magyar hős Kinizsi Pálról kapta egykor nevét. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi nem félünk!
Jobb sorsra érdemes, de a megvesztegetésektől fojtogatott országunkban egy idő óta újra fokozódott a magyarellenesség. Ennek többféle megnyilvánulási formája van, egyes elöljáróknak és tisztségviselőknek a jogainkat semmibe vevő, fennhéjázó viselkedésétől kezdve, a történelemhamisításon át, egészen a minket érintő fontos kérdésekről folytatott párbeszéd megtagadásáig. Marosvásárhely polgármestere, Dorin Florea például hallani sem akar a kétnyelvű utcanévtáblákról, mert azok szerinte félrevezetnék a turistákat, és akadályoznák a postai küldemények eljuttatását a címzettekhez. A szekusból hírszerzőtisztté, majd városi rendőrfőnökké vedlett Valentin Bretfelean pedig kijelenti, nem fogja megengedni, hogy Paul Chinezu nevét „elmagyarosítván”, Kinizsi Pálként tüntessék fel.
A székelyföldi, vagyis a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának Marosfőn lezajlott legutóbbi ülésén Mircea Duşă honvédelmi miniszter leszögezte, az autonómiának nincs mit keresnie a romániai közbeszédben, mert alkotmányellenes. Vele egy követ fúj ugyanakkor Horia Grama, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Kovászna megyei elnöke, parlamenti képviselő is, aki szerint az autonómiáról még tárgyalni sem lehet.
Az ellenünk irányuló intézkedések közé sorolhatjuk továbbá a Székelyföld határait október 24-én megvilágítani hivatott őrtüzek egyikéhez saját fájából tüzelőt szállító és ezért megbírságolt, gyergyószentmiklósi Árus Zsolt esetét, Mircea Diacon háromszéki fogyasztóvédelmi főbiztos etnikai indíttatású túlkapásait, valamint a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár és csillagvizsgáló visszaszolgáltatásának a megtagadását is, hogy csak a legfrissebbek közül említsünk néhányat.
Mindezek következtében Székelyföld magyar anyanyelvű lakosságának folyamatos megaláztatásban, hátrányos megkülönböztetésben és zaklatásban van része, melyek megkeserítik és ellehetetlenítik mindennapjait. De hát ez is a cél, hiszen így akarják önfeladásra, vagy ha ez nem megy, akkor a szülőföld elhagyására kényszeríteni! Éppen ezért újra és újra, minden fórumon le kell szögeznünk: mi nem félünk, és a magyarságunk megőrzéséért, valamint a szülőföldünk megtartásáért folytatott küzdelmünket nem adjuk fel, bármi történjék is!
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Tízezrek tüntettek Bukarestben
Hírügynökségek szerint több mint huszonötezren tüntettek tegnap este Bukarestben a Colectiv Klubban történt tragédia miatt, Victor Ponta kormányfő, Gabriel Oprea belügyminiszter és Cristian Popescu „Piedone” polgármester lemondását követelve. A tüntetők szerint a korrupció, a kenőpénzek, a törvények be nem tartása miatt működhetnek a Colectivhoz hasonló klubok Bukarestben, és történhetnek meg olyan szerencsétlen balesetek Romániában, mint a szóban forgó tűzeset vagy a belügyminiszter autókonvoját vezető motoros rendőr tragédiája.
Tegnapi ülésén a kormány szigorított a szórakozóhelyek tűzvédelmi előírásain. A péntek esti tűzesetben elhunytak száma tegnap harminckettőre nőtt. A demonstráció
A tegnapi demonstrációt egy Facebookon szerveződött csoport eredetileg Cristian Popescu Piedone negyedik kerületi polgármester lemondatása érdekében hirdette meg, mivel sokan őt tartják felelősnek, amiért engedélyezte, és egy éven át sosem ellenőrizte a tűzvédelmi előírásokat kijátszó Colectiv Klub működését. A tüntetők azonban a kerületi városháza helyett váratlanul a kormányszékház elé vonultak, ahol Gabriel Oprea kormányfőhelyettes és Victor Ponta miniszterelnök lemondását is követelni kezdték. Este kilenc óra után a kormány elől a belügyminisztériumhoz vonult a tovább növekvő, főként fiatalokból álló tömeg. Lapzártakor vonultak a parlament elé. A kormányrendelet
A tüntetők azt is kifogásolják, hogy késő volt a tűzvész hatására dönteni a tűzvédelmi előírások szigorításáról, mellyel kapcsolatosan a tegnap hozott sürgősségi kormányrendelet felhatalmazza a tűzoltóságot, hogy bármilyen nyilvános intézményt, vendéglátó- vagy szórakozóhelyet bezárasson, vagy működtetőit 100 ezer lejig terjedő bírsággal sújtsa, ha nem tartják be a tűzrendészeti előírásokat. Ezt eddig csak a működési engedélyeket kiadó polgármesteri hivatalok tehették meg. A kormány tegnapi ülésén olyan határozatot is elfogadott, melynek alapján a hatóságok súlyos bírságot szabhatnak ki azokra a szórakozóhelyekre, amelyekben a látogatók száma több mint tíz százalékkal túllépi a működési engedélyben meghatározott maximális létszámot, a tűzrendészeti engedélyekben ugyanis a látogatók száma függvényében határozzák meg a vészkijáratok számát. A kormányülésen arról is döntöttek, hogy áldozatonként 5000 lejes gyorssegélyben részesítik a pénteki tűzvész áldozatainak családjait.
A kormány már a háromnapos nemzeti gyászt hirdető szombati rendkívüli ülésén bejelentette, hogy ellenőrzési kampányt indít az éjszakai szórakozóhelyeken, a romániai klubok többsége azonban önként bezárt, egyes vállalkozók pedig bejelentették, hogy – a törvény által egyébként megkövetelt – vészkijáratokkal, füstérzékelőkkel és automata oltóberendezésekkel fogják felszerelni az általuk működtetett szórakozóhelyeket.
Sosem látott égések
A Floreasca Kórház plasztikai sebészeti klinikájának főorvosa, Ioan Lascăr nyilatkozata szerint a műszaki egyetem elemezte a Colectiv levegőjét, és „olyan méregkeverékre derített fényt, amit senki el sem tudott volna képzelni”. A levegőben szén-monoxidot és szén-dioxidot, nitrogén-monoxidot és nitrogén-dioxidot, hidrogén-cianidot, sósavat, toluolt és xilolt találtak. Emiatt egyes sérültek hiába távoztak saját lábukon a klubból, utólag rosszul lettek, azoknak pedig, akik kórházba kerültek, még akkor is bizonytalanok a kilátásaik, ha égéseik nem kiterjedtek – mondta az orvos. A Grigore Alexandrescu Kórház menedzserigazgatója, Dan Enescu azt nyilatkozta, soha nem látott még olyan égéseket, mint amilyeneket a Colectiv Klubban megsérültek elszenvedtek, holott praxisa során mintegy húszezer égési sérültet látott el, beleértve a giuleşti-i szülészeten megégett kisbabákat is. A két orvos hétfő este a francia nagykövetségen tartott konferencián szólalt fel, a találkozót abból az alkalomból szervezték, hogy egy együttműködési program keretében francia orvosok érkeztek Bukarestbe, hogy égési sérülteket ellátó központok alapításában segédkezzenek.
A hivatalos jelentés és részvétnyilvánítás
A Colectiv Klubban kitört tűzvész oka az volt, hogy túl sok, a lokál befogadóképességét meghaladó számú embert engedtek be, illetve olyan zárt helyen szerveztek tűzijátékot, amely nem volt ilyen tevékenységre kialakítva – áll a legfelsőbb ügyészség hivatalos jelentésében. A közlemény arról is tájékoztatott, hogy a bukaresti Colectiv Klub három tulajdonosát, Alin Anastasescut, Paul Ganceát és Costin Mincut gondatlanságból elkövetett emberölés gyanújával vették őrizetbe. „A Colectivből szép mesét akartam létrehozni, mert mindig is hittem legnagyobb szenvedélyemben: a zenében. A mese rémálommá vált. Kedves kollégákat és barátokat vesztettem el azon az éjszakán, amely mindannyiunkat gyászba borított. Mások az életükért harcolnak a kórházi ágyakon. Velük vagyok, mindnyájukkal, gondolatban, mostantól minden pillanatban, amíg csak örökre le nem hunyom a szemem. Bárcsak letörölhetném a könnyeket azoknak az arcáról, akik az eltávozottakat siratják. Nem tehetek azonban egyebet, mint hogy lehajtott fővel megállok a bíróság előtt. Rettenetesen bánom, ami történt” – tette közzé Costin Mincu a Facebookon. Tegnap 32-re emelkedett az áldozatok száma, miután reggel belehalt sérüléseibe egy súlyos légúti károsodással és testének több mint felén égési sérülésekkel kórházba került 28 éves lány. Hírügynökségek összesítése szerint a tűzvész 135 sebesültjét ápolják a bukaresti kórházakban, ezek közül 18-an vannak életveszélyes, 17-en pedig súlyos állapotban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Verskapun át a 21. marosvásárhelyi könyvszigetre
Négynaposra bővült a szemle
Ady-, József Attila-, Lászlóffy Aladár-, Zelk Zoltán-sorok, Cicero-, Paulo Coelho-, Cassandra Cler-idézetek, a Színház teret betöltő klasszikus zene és megannyi, tömött sorokban gyülekező és egyre újabb csoportokban érkező diák – így lehetne villanásokban rögzíteni a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megnyitója előtti fél órát.
Az idén négynaposra nőtt könyvünnep szervezői jelképes verskapu állítására hívták a fiatalokat, és szavuk meghallgatásra talált, több iskolából, többek között a Bolyai líceumból és a Pedagógiai Líceumból is jó pár osztály részt kívánt venni a rangos eseményen. A Nemzeti Színház előtt várakozó nagyobb diákok óriásköre mellett a megnyitó előtti percekben feltűntek a Művészeti Líceumból érkező legkisebbek is. – Könyvek, hol vagytok? – kiáltotta izgatottan egy előkészítő osztályos fiúcska, és aki hallotta a kérdést, az bizonyára újra hinni kezdett az írott szó, az olvasás jövőjében.
A megnyitó elején Barabási Tivadar színművész tolmácsolásában Kosztolányi, Márai, Babits, Petőfi, Szilágyi Domokos üzent az egybegyűlteknek. Ezt követően a rendezvénysorozat főtámogatói közé tartozó Maros Megyei Tanács alelnöke, Szabó Árpád tartott ünnepi beszédet. Szabó Árpád elmondta, hogy a megyei tanács idén több mint 230 kulturális rendezvényt támogatott pályázatok révén, a nagyobb kaliberű fesztiválokon pedig partnerként vett részt. A továbbiakban az alelnök a kultúra jelképévé és megőrzőjévé vált könyv jelentőségéről szólt.
Peti András, a 21. könyvvásár létrejöttét szintén főtámogatóként segítő Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal alpolgármestere Markó Béla Kő és könyv című verséből idézett – "a követ, mint a papírt, éppen/ úgy hajtja félre most az Úr,/ divatjamúlt, mert könyvet olvas,/ és ráadásul magyarul,…" –, majd örömét fejezte ki, hogy az idei könyvünnep egybeesik azzal, hogy november 13-át a magyar nyelv ünnepnapjává nyilvánították.
– Mindenki anyanyelvén tudja a leggazdagabban kifejezni magát, anyanyelvünkön álmodunk, udvarolunk és sajátítunk el idegen nyelveket – hangsúlyozta az alpolgármester, aztán jó felfedezéseket kívánt a könyves világban elmerülni készülőknek.
A továbbiakban Gulyás Gabriella, az idei könyvvásár szellemi védnökségére felkért budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum operatív igazgatója szólt a jelenlevőkhöz.
– Nagy megtiszteltetésnek éreztük a felkérést, hogy szellemi védnökei legyünk Erdély legnagyobb könyves szemléjének. Marosvásárhelyen, egy olyan helyen, ahol a napi kapcsolattartás lehetetlen, kivételes öröm számunkra, hogy munkánkat megismerhetik és a távolból figyelemmel kísérhetik – mondta Gulyás Gabriella, majd az 1954-ben alapított múzeum történetét, céljait és megvalósításait ismertette.
Jövőre kibővítenék a helyszínt
A rendezvényt köszöntők között szólalt fel Claudiu Maior alpolgármester is, majd Gáspárik Attila, a könyvvásárnak évről évre otthont adó Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel. Gáspárik kissé borúlátó beszédében azt üzente, hogy a könyvvásár tulajdonképpen csak a találkozásokról és beszélgetésekről szól, a megnézett, megvásárolt könyvek ugyanis polcokra kerülnek, és ott is maradnak, mert aki olvasni, tájékozódni kíván, többnyire internetes forrásokhoz fordul.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója ezzel ellentétben arra hívta fel a figyelmet, hogy a könyv érintését, a nyomdából frissen kikerült termék illatát semmi nem pótolja. Aki nem hiszi, nézze meg a nagy európai, frankfurti, göteborgi vásárokat – tette hozzá a múzeumigazgató, majd azt is elárulta, hogy jövőre a színház épülete előtt felállítandó nagy, fűtött sátorral szeretnék kibővíteni a szemle helyszínét.
Több tízezer könyv, száznál több program…
A Romániai Magyar Könyves Céh negyedik alkalommal szervezte a könyvünnepet a Marosvásárhelyi Kulturális Központtal közösen. A Kulturális Központ nevében Szepessy Előd elnök üdvözölte a megnyitó publikumát.
– Úgy gondolom, az idei vásárra is sikerült kellőképpen felkészülni. Több mint 80 kiadó, 40-nél több stand, több tízezer könyv és száznál több program várja ezekben a napokban a közönséget. A célunk változatlanul az, hogy a könyvek révén erre a négy napra a város Erdély kulturális fővárosává váljon – mondta Szepessy Előd, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy az évek múlásával egyre fiatalodik a könyvvásár, ezt bizonyítja az is, hogy az olvasást népszerűsítő vetélkedőre 98 csapat, több mint 300 diák jelentkezett. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke a vásár partnereivé vált pedagógusoknak is köszönetet mondott, végül, az előtte felszólalókhoz hasonlóan egy idézettel, Esterházy Péter gondolataival zárta beszédét: "Változik az idő, változunk benne mi, a mű pedig végtelen. Akár egy élőlény: kimeríthetetlen".
A beszédek sorát Káli Király István, a könyvünnep főszervezője, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója zárta. Káli Király István Claudiu Maior üzenetét tolmácsolta, miszerint a városi tanácsnak szándékában áll az elkövetkezőkben egy napot a magyar és a román könyv napjává nyilvánítani, majd egy Babits-üzenettel – "Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember; / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember" (Ritmus a könyvről) – nyitotta meg a kaput az írott szó szépségét szomjazó embertömeg előtt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Visszatérnek a lazarista szerzetesek Váradra
Szerda este Vita Consecrata. Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében címmel konferenciával egybekötött rendtörténeti kiállításmegnyitót tartottak a Püspöki Palotában, mely tavaszig tekinthető meg.
Az egybegyűlteket Böcskei László megyés püspök köszöntötte. Felidézte, hogy a 2014. november 30. és 2016. február 2. között zajlott Megszentelt Élet Évében az elmúlt hónapokban számos olyan rendezvényt szerveztek, melyek a kolostorokban és rendházakban élőkre hívta fel a figyelmet, a mostani azonban több ennél, hiszen arról szól, mit tettek az elmúlt évszázadokban, illetve tesznek még napjainkban is a váradi egyházmegye területén élő szerzetesek és nővérek, hozzájárulva ezáltal a társadalmi, kulturális, szociális és intézményi fejlődéshez. Dr. Kovács F. Zsolt atya, a püspökség irodaigazgatója úgy vélte, talán a „rendben vagyok, földön járok, égre nézek” mondat lehetne a legtalálóbb mottója a szimpóziumnak.
A konferencia első előadója dr. Botár Gábor székelyudvarhelyi plébános volt, aki a mallersdorfi ferences nővérek erdélyi tevékenységéről beszélt. Többek közt megtudtuk tőle, hogy a Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek Szerzetesközössége 151 éve tevékenykedik Erdélyben. A rendet Paul Jozef Nardini atya alapította- akit sanyarú gyermekkora szociálisan érzékennyé tett- Pirmasensben, a székhelyet 1869-ben tették át Mallersdorfba. A kolostori élet alapja Szent Ferenc Harmadik Rendjének szabályzata, a nővérközösség pedig a Szent Család oltalma alatt áll. Erdélybe 1864. november 19-én érkezett az első hat nővér Nagyszebenbe, az intézmény fejlődése, koedukációs oktatási rendszer kialakítása céljából. Nagyváradon az egészségügy és az oktatás területén tevékenykedtek, 1895-ben Schlauch Lőrincz püspök kérvényezte, hogy a megyei kórházban vegyék át a betegek ellátását. 1897. január 1-től 15 nővér 250 beteget gondozott naponta, és a kórház kapacitása és a betegek száma évről évre nőtt. 1903. október 1-jétől a helyi gyermekkórházban is átvették a betegápolást, kezdetben 20 beteg mellett 5 nővér dolgozott, de számukra egyre gyarapodott. 25 év eredményes munka után az anyaház vissza akarta vonni a nővéreket, de néhányan még itt maradtak. Ezzel párhuzamosan közben Bognár István apátkanonok 3 nővért kért a szeminárium konyhájába, akik 1898. november 1-jétől elkezdték a munkát. Az I. világháború után Széchenyi Miklós püspök feloszlatta a papi szemináriumot, de utódja, Bjelik Imre újraindította, és szintén nővéreket kért a háztartás vezetésére. A II. világháború utáni 1948-as államosításkor a kongregáció intézményes befagyasztása is megtörtént, zaklatásokra került sor az iskoláikban, és kilakoltatták a nővéreket, akik annak ellenére, hogy le kellett tegyék a szerzetesi habitusukat, a külső formák hiányában is igyekeztek eleget tenni hivatásuknak. 1989 után az itt élő nővérek házukat a kongregációnak ajándékozták, melyet renováltak, és 1999 augusztusában felszenteltek. Jelenleg a Dózsa György utcai Kis Szent Teréz Házban 4 nővér gondoz 12 gyermeket, illetve 2012. október 11-én Böcskei László megáldotta a Brassói utcai Szent Ferenc Napközi Otthont.
Vincés nővérek
Barta Szabolcs lazarista szerzetes rendje és a vincés nővérek nagyváradi missziós munkáját mutatja be. Felvezetőjében arról beszélt, hogy lett az alapító, 19 évesen pappá szentelt Páli Szent Vince törtető, pénzéhes és karrierista fiatalemberből olyan személyiség, akit Franciaországban a szegények atyjaként, és a szeretet apostolaként tiszteltek. 1617-ben alapította a Szeretetegyesületet (mely a Caritas elődjének is nevezhető), 1625-ben a Missziós Társaságot (lazaristák), 1633-ban pedig a Szeretet Leányai Társulatot (vincés vagy irgalmas nővérek). Előbbiek működési területe a missziók, a papság képzése, valamint a szegényekkel, rászorulókkal való foglalkozás, utóbbiaké a betegápolás, az oktatás-nevelés és a karitatív szolgálat volt. 1878-ban Grazból indult egy nővércsoport Nagyváradra Nogáll János kanonok, későbbi püspök meghívására. Szolgálati helyük lett a Szent Vince Intézet, az Inmaculata Intézet, a velencei iskola, a Szent László Intézet, a Szent József kórház, a Katalin-telep, valamint Szentjobbon és Bélfenyéren is tevékenykedtek. A kommunizmus évtizedei után 1990-ben újrakezdték, 1996-ban költöztek be új tartományi házukba a Mioriţei utcában, ahol jelenleg 12-en élnek. A lazaristák 1940-ben érkeztek Váradra, a Katalin -telepre, ahol korábban a vincés nővérek végeztek lelkipásztori munkát. Népmisszióval, hittanoktatással foglalkoztak, pártfogolták a szegényeket és a munkásembereket. 1997-ben az utolsó lazarista atya is elhagyta Váradot, idén nyáron azonban a tartományi gyűlésen úgy döntöttek, jövőre visszatérnek a Katalin-telepre. Az amúgy váradi születésű Barta Szabolcs atya néhány napja már meg is érkezett, jelenleg a Szent László plébánián akkomodálódik.
Oklevelek
Az előadások végén Exc. Böcskei László megyés püspök oklevelekkel és az egyházmegye érdemérmének bronz kiadásával ismerte el a szerzetes és nővérközösségek tevékenységét. Ezt követően pedig megnyitották a Nyolc évszázad szerzetesrendi történelem és művészet a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyében című kiállítást, melyhez Lakatos Attila kulturális referens fűzött néhány gondolatot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Elhunyt Soós Angéla színésznő
Életének 86. évében elhunyt Soós Angéla, a Harag György Színtársulat egyik alapítója és örökös tagja. Soós Angéla 1929. szeptember 20-án született Marosvásárhelyen, neves vásárhelyi családban. Édesapja, Soós József hét éven át (1945-1952) a „székely főváros" polgármestere volt. Szakmai tanulmányait Kolozsváron, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végezte, 1953-ban szerzett színész diplomát. Az 1953-ban Nagybányán indult, majd Szatmárnémetiben állandó színtársulatot létrehozó együttes alapító tagja. Nyugdíjazásáig Szatmárnémetiben szolgálta a magyar színjátszás ügyét. Lírai és karakterszerepeket egyaránt játszott, legsikeresebbek a népi figurái voltak. Több irodalmi est összeállítása és rendezése fűződik a nevéhez. Szerepeiből: Nadja (Apák ifjúsága,1953.), Tánya (Tánya, 1954.), Kláva (Hurrá lányok, 1954.), Erzsi (Liliomfi, 1954.), Louise (Bűnbeesés után, 1975.), Dorine (Tartuffe, 1976.), Gazdasszony (Légy jó mindhalálig,1976.), Colette (Szarkafészek, 1978.), Odobica (Vesekő, 1978.), Concetta (Rongy és címer, 1979.), A bíróné (Sári Bíró,1979.), Anna (Lakon háza, 1981.), Polja (Gőzfürdő, 1981.), Édes (Jó estét nyár, jó estét szerelem, 1984.), Paula (Macskajáték, 1985.).
Pályája során több mint száztíz szerepet játszott el, főként Nagybánya és Szatmárnémeti színpadain. A rendszerváltást követően, az alapító nemzedék legtöbb tagjával együtt őt is nyugdíjba küldi a színházvezetés, ezt követően szerepeket sem kap. 1990 és 2010 között mindössze egyszer lépett színpadra, Tennessee Williams Beszélj mint az eső, hadd hallgassalak című kétszemélyes drámájában, az alapító-társ, Vándor András partnereként (rendező: Bessenyei István).
Színészi pályája mellett jelentős előadóművészi tevékenysége is. Pályakezdése óta a társulat legjobb versmondói közé tartozott, nevét, a társulatnak írott leveleiben Tessitori Nóra (korábbi beszédtechnika-tanáruk) is kiemeli. Számos jelentős irodalmi összeállítás és pódiumműsor fűződik a nevéhez, nyugdíjazása óta szinte állandó zsűritagja Erdély, és a Partium különböző szavalóversenyeinek. 2000-ben Szatmárnémetiben ő volt az év embere, 2007-ben a városi és megyei tanács kulturális díját vehette át. A Magyar Játékszíni Társaság Hűség-díjjal, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata pedig örökös tagsággal ismerte el több évtizedes munkáját. szatmar.ro
Erdély.ma

Élő hagyományaink terméke, a jövő nemzedék értéke
Szombaton az aradi Jelen Ház nagytermében az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete Élő hagyományaink terméke, a jövő nemzedék értéke címmel szakmai fórumot szervezett, ahova az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság szakemberei, illetve gazdálkodók, fűszerpaprika termesztők mellett neves anyaországi intézmények képviselőit, szakembereit is meghívták.
Üdvözletek, szavalat
10 órakor a programvezető, Horváth Imre AMMGE alelnök köszöntötte az egybegyűlteket, akik közül elsőként a prezídiumban helyet foglaló Bognár Levente aradi alpolgármestert kérte szólásra,m aki annak a reményének adott hangot, hogy az életvitelünkhöz elengedhetetlen mezőgazdasági termények előállítása mellett ki lehet majd aknázni azoknak értékesítésében rejlő gazdasági lehetőségeket is. Mert nem csak a kulturális örökség, hanem a fűszerpaprika is összeköt bennünket.
Faragó Péter RMDSZ megyei elnök méltatta az érdekvédelmi szövetség megyei szervezete és az AMMGE közötti kiváló együttműködést. Gáll Tamás Mihály tolmácsolásával Monica Mihaela Naghiu, az Arad Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság ügyvezető elnöke, aki a Román Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Minisztériumot képviselte, kitért az Igazgatóság és az AMMGE közötti gyümölcsöző kapcsolatokra. A gazdaszervezetet nagyra becsüli, ezért az általa képviselt intézmény a megye legnagyobb tagságú gazdaszervezetét teljes támogatásáról biztosította. A fűszerpaprika őrleménnyel kapcsolatban is a legmagasabb elismerés hangján szólt, ezért örömmel tapasztalják a fűszerpaprika termesztésének Arad megyei bővülését, ami akár exportlehetőséget is hordoz. A továbbiakban Czernák Ferenc, a lippai Degré Alajos Olvasókör szervezője nagy átéléssel szavalta el Fejér György János Számla című költeményét.
Szakmai előadások
Kranowszky Nagy Andrea a Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH) tevékenységét ismertette nagy vonalakban, majd érintette a nagyvilágban eddig megnyitott irodákat, legújabban regionális irodák megnyitására kerül sor. December 8-án Aradon is megnyitja irodáját a MNKH. Az irodák legfontosabb célkitűzése helyismereti kapcsolatrendszer segítségével, megfelelő információkkal gazdasági lehetőségekről tájékoztatni az anyaországi, piacot kereső, befektetni szándékozó vállalkozásoknak, felmérni a külpiaci igényeket és a lehetőségeket. Romániában a már meglévő nagyváradi, szatmári, kolozsvári, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi irodák mellé Marosvásárhelyen, illetve Aradon létesítenek új irodákat.
Dr. Csősz János, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke, egyetemi tanár a bánsági gazdáknak az anyaországiakéhoz hasonló adottságairól beszélt a tradicionális termékek előállításában. Szerinte, egymást segítve, a gyakori találkozókon a megosztott tapasztalatokkal lehet a hagyományos termékek előállítását fellendíteni.
Dr. Somogyi Görgy, a Szegedi Paprikakutató Intézet szakembere, a szatymazi gazdakör elnöke a hungarikummá vált szegedi fűszerpaprikának a Bánságban és a Partiumban történő minél nagyobb méretű elterjedésében, az ebben rejlő széles körű lehetőségekben látja a gazdatársadalom életminőségének a javulását. Emellett komoly gazdasági lehetőségeket is lát a kevés termőfölddel rendelkező gazdák számára.
Horváth Imre műsorvezető is megosztotta hallgatóságával a II. világháború után Majláthfalván termesztett fűszerpaprikához fűződő gyermekkori emlékeit.
A továbbiakban dr. Kovács Sárkány Hajnalka, a vajdasági Quality Consulting tanácsadó cég vezetője beszélt az impériumváltás után Szerbiában tovább folytatott szegedi fűszerpaprika-termesztés eredményeiről. A szerbiai fűszerpaprika-őrlemény legnagyobb felvásárlói Magyarország után Németország, Ausztria, valamint Bosznia-Hercegovina. Közben érintette a hozzájuk egyre nagyobb tételben behozott olcsó, kínai fűszerpaprika miatti gondokat is.
Ezt követően Becsei Csaba, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Csongrád Megyei fő falugazdásza, miután átadta Kispál Ferenc elnök üdvözletét, a gazdálkodók széles körű támogatását biztosító falugazdász-hálózat tevékenységét ismertette, amire más alkalommal bővebben kitérünk.
Sipos György megyei tanácsos, majláthfavi nagygazda hozzászólásában visszaemlékezett arra az időre, amikor fiatal korában a szülei is termesztettek fűszerpaprikát.
A gazdafórum utolsó előadójaként Tasnádi Gábor a császárfa (Paulownia) termesztésének a hasznosságát, hatékonyságát nem csupán kivetített képek, hanem a fából készült termékek szemléltetésével is alátámasztotta.
Paprikaértékelő és -adomány
Dr. Somogyi György fűszerpaprika-kutatótól rövid értékelőt kértünk a paprikaversenyben indult 41 őrleményről. Amint kifejtette, nagy örömmel tapasztalta az Arad megyei fűszerpaprika termesztésben bekövetkezett hatalmas fejlődést, hiszen jó tíz éve, amikor először járt ez ügyben nálunk, alig 2-3 őrleményt tudtak a helybeli gazdák felmutatni. Első pillantásra a legtöbb őrlemény jó minőségűnek tűnik, ami bárhol megállja a helyét. Ha az üzletekben a vásárlók a versenyen indult valamelyik őrleményt kapják, elégedettek lehetnek vele.
A háromtagú zsűri nevében Pallér István elnök értékelte az 50 személy által megkóstolt, véleményezett 41 őrleményt. Az e célra nyomtatott cédulákon megjelölt, legjobb őrlemények összeszámlálása után III. díjat kapott a majláthfalvi Pozsár Erzsébet, a szapáryligeti Vass Balázs, valamint az ágyai Erdős József őrleménye. II. díjjal jutalmazták Somogyi György, a majláthfalvi Lippai László és az aradi Kocsik Levente őrleményét. A paprikaverseny győztese a nagylaki Zachar Ştefan őrleménye lett. Mindnyájuknak gratulálunk! A verseny minden indulója részvételi oklevelet kapott.
A kiértékelő után dr. Somogyi György lapunknak elmondta: a Balkánt járó ferences szerzetesek az 1600 években juttatták el a fűszerpaprikát Szegedre, ahol az alsóvárosi templom kertjébe vetették el az első magokat. Ezért a Szeged-környéki paprikatermesztők elhatározták, hogy karácsony táján mindenki az erejéhez mérten őrleményt adományoz, amit eljuttatnak a dévai Szent Ferenc Alapítványhoz, hogy az ottani gyermekek is hasznát lássák, amiért a hungarikummá vélt fűszert a ferences testvérek hozták Magyarországra, illetve Szegedre. A Szatymazon, november elején megszervezett gazdafórumra is összegyűlt egy jelentős mennyiségű adomány, amit már célba juttattak. A gazdákat viszont, akik oda nem tudtak eljutni, megkérték, hogy hozzon el Aradra 25 kiló őrleményt a Szent Ferenc Alapítvány javára. A zsáknyi fűszert át is adta Hallai János kisiratosi alpolgármesternek, aki elvitte az ottani Pió Atya Gyermekotthon lakóinak.
Köszönet, közös ebéd
Az érdekes, hasznos előadásokkal fűszerezett Gazdafórum végén a szervezők nevében Kocsik József elnök mondott köszönetet a résztvevőknek, a támogatóknak, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének, Magyarország Földművelésügyi Minisztériumának, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarának és az RMDSZ-nek, továbbá a szervezésben közreműködőknek, kiemelve Csipkár Imre nevét, aki a megyebeli fűszerpaprika termesztés koordinátora. A támogatók, valamint a szervezésben és a kivitelezésben önzetlen közreműködők nagyban hozzájárultak a rendezvény sikeréhez. Zárszavában az elnök minden résztvevőt egy babgulyásra, egy pohár bor melletti baráti beszélgetésre hívott, ahol vendégek és vendéglátók, baráti hangulatban, tovább tervezték a közös jövőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem)  Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat.  Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.  Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!)  A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk) 
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Septimiu Borbil: Negyedműveltek tragédiája
Az információk szédítő sebességgel terjednek. Nem csoda, hogy néha kábán pislogunk  lavinájuk alatt, és aki igaznak vél mindent, amit olvas vagy hall, arra ébred, hogy észrevétlenül víziókkal (értsd delíriummal) terhelt negyedműveltté lett.
Helvétius a tudatlanságot „a közösségi sorscsapásokban legtermékenyebb elvnek” tekintette, majd valamivel később Paul Valéry olyan egyszerű szavakkal beszélt az ostobaságról, hogy azt gondolnád, azokat bárki képes megérteni – „nem látni azt, amit más igen”. Ideális helyzetben, ahol mindenki meg lenne győződve, hogy számtalan személy létezik, aki drágaköveket lát ott, ahol ő csak mocsarat, a világ minden bizonnyal másképp nézne ki. Mindenesetre nem olyan lenne, mint a román társadalom, ahol minden második ember illusztris doktora valamilyen területnek, mindenről véleménye van, és ha elég hangos és elég erősen könyököl, híres döntéshozóvá vagy üres vélemények formálójává válhat. Ebben sikerült kitűnnünk, bár mások sincsenek nagyon lemaradva: „Az etruszk nyelv a magyar nyelv egyik archaikus formája” (Mario Alinei – Etrusco: una forma arcaica di ungherese). Milyenek vagyunk?, milyennek hisszük magunkat?, milyennek látnak mások bennünket?, mitől lettünk ilyenek? vagy honnan származunk? és miért választjuk inkább a kézzelfogható dolgok meghamisítását? – csak néhány kérdés azok közül, melyekre az utóbbi időben egy-egy pszichológus vagy történész próbált válaszolni. De vajon hányan hallják meg ténylegesen? Érdekes, bár az igazság felszabadít, sokan inkább a rabságot választják…
Ami a románokat illeti, ez a fajta rabság kényelmes választási lehetőség a komplexusosoknak – ahogy arra Lucian Boia rámutatott –: „Akár bevallják, akár nem, a románokban az okoz komplexust, hogy 1000 éven keresztül nem létezett román állam, nem létezett a szomszédos népekével összevethető, a régmúlt időkben mélyen gyökerező politikai hagyomány.”*
De nincs mit tennünk, hiszen Ungro-Vlachia (Zemli Ungrovlahiskoi/Havasalföld és Moldva) részei „az Európában utoljára létrejött államok. Térségünkben abban a korban és már sok száz éve Magyarország és Lengyelország nagy regionális hatalmak voltak, s még a valamivel kisebb szomszédnak, Bulgáriának is voltak dicsőséges terjeszkedési évszázadai, mindez fél évezreddel a román államok létrehozása előtt. Szerbiának szintén”.
Mit is mondjak a többi területről, ahol románok élnek – Erdély, Máramaros, Partium, Bánság… Minden alkalommal, amikor a Három Román Ország kifejezéssel találkozunk, eszünkbe juthatna, hogy öreg nép vagyunk, mely nemrég hozott létre magának államot, mely most nagyjából fele olyan korú, mint amilyen a magyar királyság volt a muhi csata idején. De elképzelhető, hogy nagyjából négyszáz év múlva mi is elszenvedjük a magunk Mohácsát, vagy az alapítástól számított ezer év múlva hibáink miatt megbűnhődhetünk a magunk Trianonjával. A történelemben bármi lehetséges, főleg, ha szelet vetsz. 
Mindent egybevetve, ha megtanulnánk hosszas folyamatnak tekinteni a román nemzet kialakulását, melynek során a mások által valachnak/vlachnak, saját maga által pedig rumâni-nak nevezett nép – melynek első írásos emléke Neacşu levele (1521) – eljutott odáig, hogy ugyanazt a nemzeti tudatot,
identitást, illetve politikai-társadalmi akaratot vallja és hangoztatja, akkor elfogadnánk, hogy Ioan Inocenţiu Micu-Klein püspök fellépéséig, illetve a Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae-ig ez a nép nem nyilvánult meg nemzetként, annak ellenére, hogy a magyar királyság kezdeti időszakában létezett az Universitas Valachorum.
Ezenkívül, bár a hitelvekkel foglalkozó első diploma leopoldinumban I. Lipót császár az unitus klérusnak ugyanolyan kiváltságokat ismert el, amilyenekkel a latin rendelkezett, a másodikban pedig ezt minden hívőre (a parasztokra is) kiterjesztette, aki elismerte az egyesülést Rómával (a görög katolikus hit felvételéről van szó – szerk. megj.), a nemesek, a szászok és a székelyek kiváltságainak aláásására irányuló császári kísérlet végrehajthatatlan volt, mert abban az időszakban a vlachok/románok nem voltak abban a helyzetben, hogy jelentős társadalmi elitet állíthassanak ki.
Csak nyerhetnénk azon, ha így tekintenénk a román nemzet kezdeteire. Ha a kézzelfogható dolgok kedvéért lemondanánk a hamisításokról, tudnánk, hogy Alain Du Nay kijelentése – „A román történetírás felfogása, mely szerint az Unio Trium Nationum (Fraterna Unio) a három erdélyi nemzet románok elleni szövetsége volt, nem más, mint egy modern, nacionalista (a nemzeti ébredés korszakában gyökerező) elképzelés megfogalmazása és visszavetítése egy olyan időszakba, amikor még nem létezett román nemzet, pusztán egy akkoriban még kisebbségben lévő etnikum csoporttudata. A kápolnai felkelés utáni megállapodás minden jobbágy ellen irányult” – nagyrészt elavulttá fog válni!
„A román történelemkönyvekben általában a román és magyar parasztság lázadásáról írnak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az akkor még kisebbségben levő románok nagy része kenézeik és vajdáik főnöksége alatt élt, katolikusok nem lévén, tizedet egyáltalán nem fizettek. A lázadásban csak az a kevés román vett részt, akik a püspöki és káptalani birtokokon voltak letelepítve. Második Ulászló magyar király 1495-ben alkotott dekrétumában pontosan meghatározza, hogy kik (milyen csoportok) nem kötelesek dézsmát fizetni. Például: A szerbek, rutének és vlahok (románok) ne fizessenek dézsmát. – Az ország határain van több terület, ahol a keresztények földjén szerbek, rutének, vlahok és más ortodoxok laknak, akik ezért a földért, saját hitük szerint élve, eddig egyáltalán nem fizettek dézsmát, és akiket a prelátus urak ennek ellenére dézsma fizetésére akarnak kötelezni.
És mivel ezeket a Krisztus országának ajánlott dézsmákat Krisztus követőitől vesszük fel, nem azoktól, akik elszakadtak tőle (és azoktól sem, akik ezeken a területeken a király őfelsége, a vajdák, bánok és tisztviselők meghívása és szavatolása alapján tartózkodnak, akik őrzik a földet az ország szélén), elrendeljük:
Hogy ezután a szerbektől, a ruténektől, a vlahoktól és más skizmatikusoktól, akik a keresztények földjein élnek, semmiféle dézsmát nem szabad felvenni (Corpus Juris Hungarici I, 1000−1526, 588. oldal (fordítás az eredeti latin szövegből).
Az az állítás, hogy »a kápolnai unió a románság ellen irányult«, egy modern ideológia visszavetítése a 15. századba, amikor még nem létezett román nemzet, csak a népi összetartozás homályos tudata. A kápolnai unió minden jobbágy ellen irányult.” (Jancsó Benedek: Erdély története) A protokronizmus (görög: πρώτος prőtosz „első” + χρονος kronosz „idő”, vagyis „időben első”) modern tendencia az egyetemes kulturális nacionalizmusban, mely egyaránt kísérti a románokat és a magyarokat, igaz, eltérő módon, komplexusaiktól függően, a negyedműveltek pedig a leghevesebb hirdetői ezeknek az (eufemisztikusan) spekulatív-vizionáriusnak nevezhető megközelítéseknek. Mi szükségük van az erdélyieknek az ilyenfajta „opiátumra”? Fogalmam sincs! Egy hete, miután rövid látogatást tettem a tordai római katolikus templomban, elkezdtem komolyabban gondolkodni a múlt ilyenfajta felfogásán és azon a rendkívül magabiztos módon, ahogy azt a negyedműveltek tömegei hirdetik. Akárhogy is közelítettem meg a kérdést, egyetlen következtetésre jutottam: nagy az Isten állatkertje!
Miután beléptem oda, ahol 1568-ban, vagyis négy évvel a Szent Bertalan-éji mészárlás előtt, egy katolikusok és protestánsok közötti véres összecsapások által uralt európai légkörben az erdélyi országgyűlés kihirdette a lelkiismereti szabadságot és a fejedelemségen belül létező alkotmányos rendek (nemesek, szászok és székelyek) vallási meggyőződései iránti türelmet, még románként sem tudtam nem csodálni az erdélyiek – a korhoz képest teljes mértékben rendkívüli – látásmódját. A tordai ediktumnak megvoltak a maga korlátai, ugyanis nem tért ki a lakosságon belül jelentős arányban jelen levő görög-ortodoxokra és a mózeshitűekre, de a dekrétum helyes megértéséhez úgy hiszem, hogy a Nyugat-Európát felőrlő vallásháborúval szemben állított akadálynak kell tekinteni. A többi felekezet – tehát a szakadár vlachok sem – nem jelenthetett okot a vallásháborúra, következésképpen az ediktum nem tért ki rájuk, ugyanis e felekezetek gyakorlása megtűrt státusú volt. Ezenkívül 1517 óta érvényben volt Werbőczy István Hármaskönyve, az a törvénykönyv, mely rögzítette a nép (nemesség) és a mindenki mást (nem nemeseket) magába foglaló plebsz fogalmakat. Mindenesetre a tordai ediktum után kétszáz évvel (1761-től) az erdélyi románok tökéletesen megértették a bibliai „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek”  jelentését, így aztán a Habsburgok az unitus mellett az ortodox egyház működését is engedélyezték. Számomra bizarr, hogy bárki – etnikumtól függetlenül –, aki ilyen s olyan történelemmel teli helyen él, melyet nem teljesen értett meg, áldozatul eshet a képzelgésnek. Legalábbis a románok esetében a „megértést” könnyű mondani, de nehéz anélkül felállítani, hogy ne veszélyeztesd az egész építményt, melyet a történelem során következetes hamisításokkal hoztak létre, néha még olyan rendeletekkel is, mint amilyen az 1974. október 16-i 194. számú államtanácsi határozat (Kolozsvár napocásítása). Tudjuk, hogy van ez – elmozdítasz egy követ, és arra ébredsz, hogy az pont a zárókő volt…, így hát felmerül bennem, minek kellene valakinek a múlt árnyalatain törnie a fejét, amikor itt van nekünk a mindent megmagyarázó protokronizmus? Ennek segítségével egyszerűen minden világossá válik, mint a nap, a Würm-glaciálistól mostanáig. Az etruszko-pelaszgok és a földönkívüliekkel korcsosodó dákok csináltak belőlünk Umbilicus Mundi-t.
Így aztán sokak számára, akik a két szélsőséges elmélet (a kizárólag dák-római származás és a teljes mértékben Balkánról történt kései bevándorlás) közötti polémia szellemében nőttek fel, és akik közül egyesek még csak nem is hallottak közbülső tézisekről, megdöbbentő lehet felismerni, hogy a román etnogenézis jelenleg sem lépte túl az elméletek szintjét…
Ugyanilyen megdöbbenést okozna az is, ha megmondanák nekik, hogy Vitéz Mihályt (Mihai Viteazul), aki Rudolf császár nevében meghódította Erdélyt… magának, és aki kielégítette „minden óhaját”, nagyjából azt adva a székelyeknek, amit a románoktól elvett, csak olyan mértékben lehetne a Nagy Egyesülés előfutárának tekinteni, hogy az általa kezdeményezett, majd Basta és rablóbandája által folytatott évtizednyi megszakítás nélküli harc főleg a magyar lakosság számát csökkentette Erdély egyes részein.
Sajnos mindaddig, amíg hajthatatlanul az Ilie Ceauşescu, a hétosztályos „tudós” által meghatározott irányvonalat követjük, nehezen várható el, hogy egyesek ne mosolyogva döfjék oldalba egymást a könyökükkel, vagy ne mondják az arcunkba: „szegény fejetek, ti vagytok az egyedüli nép, mely nem ismeri a történelmét…”
Azt hiszem, ez nagy baj, mert szerintem népem többet érdemel, még akkor is, ha csak annyit veszünk figyelembe, hogy a történelemmel szembesülve elég erősnek, vagy ha úgy jobban tetszik, elég ügyesnek bizonyult.
* Boia L. (2002) Történelem és mítosz a román tudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească), Ed. Humanitas ** Ghitta O. – (2001) Egy egyház születése (Naşterea unei Biserici), Presa Universitară Clujeană, pag. 102.
Forrás: Corbiialbi.ro/ EuroCom.wordpress.com. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro

Román–magyar együttműködés az építőipar területén
A Temes megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara meghívja az érdekelt bánsági vállalkozókat a „Román–magyar együttműködési lehetőségek az építőipar területén” című szemináriumra, amelyre 2016. február 17-én délelőtt 11 órától kerül sor az aradi Jelen Házban. A rendezvény szervezői a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Közép-Európai Kereskedelmi Fejlesztési Hálózat aradi Regionális Irodája és a Temes megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara (CCIAT).
A találkozó keretében Rák János Zoltán és Kranovszky Nagy Andrea A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Román–Magyar tagozatának a szerepe a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fejlesztése címmel tartanak előadást.
A Románia–Magyarország Interreg Programot Paul Lazarov (Aradi BRECO) mutatja be.
Szabó Géza (OTP Bank regionális igazgató) az OTP Bank és a romániai KKV-k kapcsolatáról tart előadást.
Karina Cistelecan szakértő a romániai közbeszerzési rendszert és az ajánlattevési folyamat lehetséges hibáit mutatja be.
Az eseményt követően kerül sor a román és a magyar vállalkozók üzleti találkozójára. A szervezők biztosítják a román–magyar fordítást.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Orbán Viktort támadják a román lapok 
A román külügy visszafogott, diplomatikus közleménye után, a bukaresti lapok többé-kevésbbé vehemensen reagáltak szerdán a magyar kormányfőnek a hétfői nagyköveti értekezleten elhangzott megállapítására. Ez mondta Orbán: „A jogállamiság, a jogszerűség és korrupció elleni harc örve alatt Romániában valójában politikai hadjárat folyik magyar politikusokkal szemben.”
A liberális hátterű Adevărul Orbán ráförmed a román igazságszolgáltatásra, de magyar bűnözőket bújtat címmel közölt cikke „már csak azért is botrányosnak” tartja a magyar miniszterelnök nyilatkozatát, mert „Budapest rejtegeti a Romániából elmenekült Markó Attila volt RMDSZ-képviselőt, akitől a román korrupcióellenes ügyészség kérésére megvonták a mentelmi jogot és aki ellen nemzetközi körözést adtak ki”. (Markó Attilát a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó kollégium visszaszolgáltatása miatt ítélték el Romániában, egy másik restitúciós ügyben pedig vád alá helyezték.)
Illiberális bajnok
Az Adevărul több volt román külügyminisztert is megszólaltatott.
Mircea Geoană, aki 2000 és 2004 között vezette a román diplomáciát, az illiberális demokrácia bajnokának nevezte Orbán Viktort, akinek az „elszállt nyilatkozata beleillik azoknak a gyújtó hangvételű szónoklatoknak a sorába, amelyekre szakosodott”.
A szintén szociáldemokrata Titus Corlățean volt külügyminiszter szerint Orbán Viktor belpolitikai megfontolásból bírálja Romániát és emlegeti, hogy kerítést tervez építtetni a két ország közé.
Budapest kancsalsága
A bal- és jobboldali pártokban is megfordult Cristian Diaconescu, aki most a Traian Băsescu volt államfőhöz közeli Népi Mozgalom Alapítványt vezeti, az Adevărulnak azt mondta: Magyarországnak nem csak Romániával, hanem az európai értékekkel is meggyűlt a baja, és a menekültválságra adott válaszával elszigetelődött. A volt külügyminiszter ezt a Ziare.com portálon közölt, Budapest kancsalsága című saját írásában bővebben is kifejtette.
Diaconescu szerint Magyarország „kétkulacsos” politikát folytat a NATO és Oroszország között, és a magyar miniszterelnök a „keleti destabilizáló szándék szóvivőjévé” vált. A román politikus úgy értékelte: miután Orbán Viktor „már nem szalonképes a nagy kancelláriákban”, ezért a szűkebb régióra és Nagy-Magyarország térségére, „utolsó megmaradt témájára” koncentrál.
Diaconescu szerint azért idegesíti Románia Orbán Viktort, mert annak igazságszolgáltatása akadályozza, hogy az ország erőforrásait Budapestre irányuló üzletekbe csatornázzák be.
Tiltólistára vele!
Az Adevărul blogrovatában Paul Stan publicista A magyar kérdés című cikkében úgy vélte: bár a magyar kormányfő Romániának címzett „fenyegetését” sokan egyszerű „orbánizmusnak” hajlamosak minősíteni, a magyar kérdés mégis aggodalomra ad okot, tekintettel arra, hogy a magyar többségű megyékben „a szélsőségességet és az etnikai autonómia gondolatát Románián kívüli erők tartják életben”.
A szerző szerint – ha már szóba kerültek a román-magyar diplomáciai kapcsolatok – Bukarestnek be kellene tiltania a magyar hivatalosságok gyakori erdélyi magánlátogatásait.
vhegy.com. Erdély.ma

Tűzzománcok, kisplasztikák, kompozíciók a Kultúrpalotában
Egy hétig látogatható még a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben a Határokon át című képzőművészeti kiállítás, ahol zömében tűzzománc-alkotások láthatók.
A Romániai Képzőművészek Szövetségének marosvásárhelyi szervezete és a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület közös rendezvényén Balla András, Balogh István Vilmos, Bessenyei Valéria, Czirok Ferenc, Czóbel Marianna, Elekes Gyula, Gergely Judit, Győrffy Sándor, Hagymás István, Hernádi Paula, Hollósy Katalin, Kovács Géza, Kőrösi Papp Kálmán, Morvay László, Németh László,  Németh Márta, Papp Olívia,  Rácz Gábor, Ruda Gábor, Selényi Károly István, Szabó László, Szily Géza, Végh Éva és Zsuffa Péter állított ki. Látható tűzzománc-alkotás és kisplasztika, fotómontázs, textília, olajfestmény, kompozíció.
Elekes Gyula székelyudvarhelyi zománcművész 1980 óta műveli ezt a művészeti technikát, de még 36 év után is úgy érzi, van mit tanulnia. Egy kicsit az alkímiához hasonlítja a zománcolást a művész, aki Udvarhelyen oktatja is azt, gyerek- és felnőttcsoportoknak egyaránt. Elekes, ahogy elmondta, Lőrincz Vitustól, egy bukovinai székelytől tanulta, majd a 90-es években Hiltrud Blaich és Bernward Horn németországi tűzzománc-művészektől tanult, illetve Julia Ares spanyolországi művésztől az 1990-es és 2000-es években.
Antal Erika. maszol.ro

Iskolafejlesztő program zajlik Gyergyóremetén
Javítanának az oktatás minőségén a gyergyóremetei iskolákban – ennek érdekében már megtörtént az első lépés: az önkormányzat megbízásából nemzetközi szakértőcsoport térképezte fel a jelenlegi helyzetet. A felmérés eredményeit nyilvánosan is ismertették a községháza tanácstermében tartott fórum keretében.
Szülők, pedagógusok és önkormányzati képviselők jelenlétében számolt be szerdán délután a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa annak a felmérésnek az eredményéről, amelyet irányítása mellett nemzetközi szakértőcsoport végzett a gyergyóremetei iskolákban. Papp Z. Attila elöljáróban jelezte: a legjobbnak tűnő helyzeten is lehet javítani. A remetei tanintézmények esetében sem az a kiindulópont, hogy „baj van”, sokkal inkább az, hogy iskolafejlesztéssel a jelenleginél jobb is lehet az oktatás minősége. Ennek feltétele bizonyos pedagógiai tevékenységek módosítása, a változtatáshoz pedig a jelenlegi helyzet ismerete szükséges. Nemzetközi gyakorlatokra utalva Papp Z. Attila rámutatott, az oktatásfejlesztésre számos kidolgozott és bevált módszer van, de ahhoz, hogy egy adott „recept” hatékony legyen, előbb állapotfelmérésre van szükség. Tulajdonképpen ez történt meg a remetei iskolákban, ahol interjúk és kompetenciatesztek segítségével a belső működés mellett  a környezeti adottságokat, illetve a diákok családi háttereit is felmérték.
A tudás- és készségszintek meghatározása mellett a bemutatott adatok rálátást adnak többek között arra, hogy a remetei diákok mit gondolnak iskolájukról, milyen mértékben szeretnek iskolába járni, kötődnek-e a tanintézményükhöz, éri-e őket verbális vagy más típusú agresszió, változtatnának-e az iskola infrastruktúráján, az oktatási módszereken vagy egyéb területeken, hogyan látják saját jövőjüket. Ez utóbbi kérdésnél kiderült, a remetei diákok 43 százaléka értelmiségi szakmában gondolkodik, ezen belül legtöbben pedagógusok lennének.
Az összegzésből az is kitűnik, a tanulók szinte fele a településen képzeli el a jövőjét, viszont a „Remetében való gondolkodás” a nyolcadikosok körében már nem olyan erős, mint kisebb társaikban. Körükben megnövekszik az arány, akik más romániai helységben vagy akár Magyarországon képzelik el az életüket.
A családi háttér nagymértékben meghatározza az iskolai teljesítményt, ezért a felmérés eredményeit ennek függvényében is értelmezték – mondta Papp Z. Attila. Mint ismertette, adatok születtek többek között arról, hogy hogyan hat ki a gyermekek iskolai teljesítményére szüleik iskolai végzettsége, munkaerő-piaci aktivitásuk, a munkavégzésük helye. Számszerűsítve ez utóbbi tényezőt a szakember ismertette, a diákok többségének édesapja nem tartózkodik folyamatosan Remetén, mindössze egyharmad az, aki otthon él. Főleg az alsó évfolyamokon tanuló gyerekek iskolai teljesítményére van kihatással az apák hiánya – mondta a szakember. Mérhető a kihatása annak is, hogy egy gyerek járt-e, vagy sem óvodába, illetve az is, hogy egyedüli gyerekként él a családban vagy testvérekkel. A felmérés eredményeinek tükrében a testvérek száma negatívan hat ki az iskolai teljesítményre – minél többen vannak testvérek, annál nagyobb mértékben csökken az iskolai teljesítmény.
A szakember arra is rávilágított, hogy a csökkenő demográfiai trend és az elvándorlás miatt a jövőben fenntarthatatlan lehet a széttagolt remetei oktatás. Tudatta továbbá, hogy a több intézményben zajló iskolai tevékenység révén mérhető egyfajta helyi szelekciós mechanizmus. Mint magyarázta, az egyes tanintézmények, de akár az egyes osztályok közötti eltérések is jelentősen kihatnak a gyermekek iskolai teljesítményére, a kompetenciatesztekből kitűnt ugyanis, hogy jelentős különbségek tapasztalhatók főként a nagyobb évfolyamokon. Szintén a készségfelmérők mutatnak rá arra, hogy az összevont osztályok komoly módszertani kihívásokkal küszködnek, ami esetenként az iskolai eredményesség rovására megy.
Van igény a változtatásra
A remetei felméréseken Papp Z. Attila mellett nemzetközi szakértők is részt vettek, akik tapasztalataikról tájékoztatták a szerdai fórumon megjelenteket. Az Egyesült Királyságból érkezett Paul Collard, a kreatív oktatás nemzetközi szakértője, a Creativity, Culture & Education nemzetközi alapítvány vezetője, illetve Németh Szilvia a magyarországi Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ vezetője az általuk kifejlesztett és több országban lefolytatott vagy éppen zajló iskolafejlesztő programokról is tájékoztatást nyújtott. A kreatív oktatás alapelemeit ismertetve mutattak rá, az életben való könnyebb boldoguláshoz fontos fejleszteni a gyermekek kíváncsiságát, kitartását, képzelőerejét, ugyanakkor elengedhetetlen a fegyelmen és az együttműködésen alapuló tanulás. „A foglalkozások nagy része még nincs kitalálva, a gyermeknek kell kitalálniuk azt, amit felnőttként végezni szeretnének. A mai világnak nem munkakeresőkre, hanem munkahelyteremtőkre van szüksége” – fogalmazott Paul Collard. Az ehhez vezető utat építenék ki Remetén is, amennyiben érdeklődés, illetve a gyermekek, szülők, pedagógusok részéről is támogatás mutatkozik programjuk iránt. A fórumon felszólalók visszajelzései szerint van igény az oktatási módszerek változtatására, a program folytatására mondtak igent. „Segítséggel tudunk változtatni, másabb hangulatot teremteni az iskolában, érdeklődőbb gyermekeket nevelni” – fogalmazott az egyik pedagógus.
Nem lesznek változások a település tanügyi hálózatában
Egyelőre nem mindenki lát fantáziát a programban – mondta a fórumon Laczkó Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere. Hozzátette, a fejlődéshez vezető változás márpedig nem fog megtörténni nyitottság, akarat, munka, összefogás nélkül. Hangsúlyozta, az önkormányzati kezdeményezés nem irányul senki és semmi ellen, belőle nem kíván politikai tőkét kovácsolni a községvezetést. Az akció ürügyén sem összevonni, sem bezárni nem akarnak iskolákat, és semmi más intézkedés nem fog történni, ami ártana az iskoláknak, a tanároknak vagy a gyerekeknek. Az oktatásfejlesztő program kifutását háromévesre ütemezték, eredményei ennél az időnél később fognak megmutatkozni – mondta a polgármester.
Pethő Melánia. Székelyhon.ro

Kisebbségben: Oktatási reform a Balkánon
Dr. Murvai László oktatásügyi szakember látogatott a közelmúltban Nagyváradra, ahol a Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozott. A beszélgetés fontosabb kérdésköreit ezúton közöljük.
Nemrég alkalmam adódott arra, hogy a Nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozzam. Ők kérdeztek, én megpróbáltam legjobb tudásom szerint válaszolni. Jó két órát beszélgettünk. Miután visszatértem Bukarestbe, felötlött bennem a gondolat: mi lenne, ha a beszélgetésünk fontosabb kérdésköreit közzé tenném, hiszen az egyik nagy városunk eredményekben gazdag iskolájának pedagógusai kérdeztek. Az ő problémáik közérdeklődésre is számot tartanak. Másnap ebben a vonatkozásban az iskola igazgatónőjétől, Pásztor Gabriellától megerősítést kaptam. Ő is hozzám hasonlóan gondolkodott, ami bizonyára nem véletlen, hisz őt is a tanítványaim közé sorolom, bár a mindennapok oktatási gyakorlatában, nem az egyetemen tanítottam. Válaszaimat, itt és most, szerkesztett formában adom közre. Íme:
Pásztor Gabriella, magyartanár, igazgató
1. Dr. Murvai László oktatásügyi szakember, aki négy évtizede dolgozik a Tanügyminisztériumban, úgy , hogy a 70-es években, magyartanárként, csak egy kis időre hívták fel a fővárosba….. Mesélj kérlek mi változott azóta az oktatásunk házatáján!
Rögvest olyan kérdés, amelyről könyvet lehetne írni. A válasz már ezért sem lesz könnyű, de azért megpróbálkozom vele. Első feladatom a minisztériumban az volt, hogy a középiskolások számára készítendő magyar nyelv és irodalom tantervek és tankönyvek elkészítésének munkálatait koordináljam. Persze, a feladat megoldására egy esztendő nem volt elég. Röviden így lett belőlem bukaresti lakos. A minisztériumban az évek során voltam szaktanfelügyelő, osztályvezető, vezérigazgató, majd pedig néhai Kötő József, később Pásztor Gabriella államtitkárok tanácsosa. Gondolom, nincs miért külön hangsúlyoznom, hogy az államtitkár Pásztor Gabriella és az Önök igazgató asszonya egy és ugyanaz a személy.
Jelenleg Király András kisebbségi államtitkár tanácsosa vagyok. 2007-ben Maros megyébe költöztem. Kis megszakítással azóta is ingázom Bukarestbe és – több-kevesebb – sikerrel kisebbségi oktatási ügyekben tevékenykedem.
Ami a tanügyben történt változásokat illeti, voltak bőven. Elsőre
az oktatás politechnizálása
ötlik az eszembe. Ennek a feladatnak a megoldására a Bukaresti Politechnikai Egyetem rektorát, Suzana Gâdeát kérték fel, miután az akkori tárcavezető, Paul Niculescu-Mizil, nem volt hajlandó ezt a feladatot teljesíteni. Őt emiatt meg más okokból is, amelyeket most nem részletezek, mellékvágányra állították. Nekem, sok más véleménnyel ellentétben, Paul Niculescu-Mizil minisztériumi tevékenységével kapcsolatban csupa jó tapasztalatom van. Azon kevés miniszter közé sorolhatom, aki nem akart minden áron változtatni a tanügy menetén. Főképp azért nem, hogy ezzel „érdemeket” szerezzen. Kisebbségi hozzáállását illetően pedig csak egy példát mondok. Amikor a minisztériumba jött, az egész akkori vezetőség előtt kijelentette, hogy Hargita és Kovászna megyébe csak olyan minisztériumi kiküldött mehet, aki jól ismeri a magyar nyelvet. Ez az álláspont ma is példa lehetne, mert sajátos demokráciánkban már nem mindig volt jellemző.
A középiskolai oktatás átszervezésére
a legfelső pártvezetés adott Suzana Gâdeá-nak, írd és mondd, három egész hónapot. Vagyis időben behatárolva, júniustól szeptembeig. Nyilvánvaló, hogy a technológiai líceumok fölszerelése testvérek között is legalább pár évet igényelt volna. Azt is fölvetettük az újonnan kinevezett miniszter asszonynak, hogy a tantervek és a tankönyvek elkészítése sem megy máról holnapra. Mindhiába. Mert a Balkánon vagy azonnal belevágnak valamibe, vagy az a valami addig húzódik, amíg elpusztul.
Az „eredmény” nem sokat váratott magára. Szeptember elsejére a romániai elméleti líceumok 50%-a „átalakult” ipari líceummá. Mondanom sem kell, hogy valójában csak az iskolák átkeresztelése valósult meg. A szaktantárgyak oktatására a szaktárcának csak évek múlva sikerült tanterveket és tankönyveket biztosítania. Anyagi felszereltséget pedig ennél is később, ha egyáltalán sikerült. De a „pártfeladatot” a miniszternő teljesítette. Egyébképp az oktatás politechnizálását, bár a Suzana Gâdea égisze alatt, a legfelsőbb pártvezetés irányította. A minisztérumnak kevés beleszólása volt ebbe. Néhány év múltán viszont azt vettük észre, hogy a nem ipari középiskoláink országos líceumi hálózata, mind a román, mind a magyar líceumoké, 15%-ra zsugorodott. Nekünk magyar nyelven például csak két tanítóképző tagozatot sikerült megmentenünk. Az egyiket Székelyudvarhelyen, a másikat pedig Nagyváradon. Nagy hagyománnyal rendelkező elméleti líceumaink alig maradtak. Sorra ipari líceumokká alakultak.
Aztán elkövetkezett a nagy fordulat éve 1989. Sok minden az oktatásban is pozitív irányba mozdult el. Tartalmi és szervezési szempontból egyaránt. Rendre visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. Bukaresti román kollégáimat elég nehezen tudtam meggyőzni arról (ha egyáltalán elhitték ezt nekem), hogy a mi alma mater-jeink négy-öt évszázada nyitották meg kapuikat. Magyar alternatív osztályok alakultak, egyházi iskoláink, elméleti líceumjaink, szakiskoláink újra oktatni kezdtek. Ez utóbbiakkal ugyan volt egy kis gond,
hiszen az 1989 utáni oktatási kormányrendeletek, majd a 84/1995-ös tanügyi törvény azt írták elő, hogy a szaktantárgyakat a magyar iskolákban is románul kell tanítani. Ezeket és az ezekhez hasonló tiltó intézkedéseket aztán állami, politikai és civil szervezeteink nem kis erőfeszítéseinek eredményeként, csak a 36/1997-es Sürgősségi Kormányrendelet tudta helyrehozni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1996 és 2000 között az RMDSZ kormányon volt, ami az ügyintézésben igen megérződött. Ilyenkor a minisztériumban nekünk is súlyunk volt.
Az oktatás fontosabb tartalmi vonatkozásában az alternatív tankönyvek megjelenését említem, amelyeket a kilencvenes évek elején-közepén a Világbank finanszírozott. Ami akkor furcsának tűnt, az az volt, hogy ezek a tankönyvek a régi tantervek követelményrendszerére épültek. Így aztán volt is meg nem is tartalmi reform, de azért valami csak megmozdult ezen a téren. És a könyvek maguk mégis csak újak voltak…
A felsőoktatásban az önálló magyar egyetem újraindítása volt a kitűzött cél. Erről a hatalom hallani sem szeretett, de kompenzálásként a felsőoktatási hálózatunk gyarapítása terén engedményekre volt hajlandó. 1993-tól egyre több magyar nyelven működő csoport, kar, oktatási vonal alakult, és ezáltal a magyarul tanuló egyetemisták száma is növekedett. Az 1/2011-es új tanügyi törvény pedig előírta a multikulturális egyetemek alakulásának/alakításának törvényi kereteit. Az a tény, hogy ez csak részben vált valóra (lásd a marosvásárhelyi orvosi helyzetét, amely a mai napig sem oldódott meg), azt a romániai helyzetet tükrözi, amelyben a törvényes előírások helyett sok esetben kiskapus megoldásokat szorgalmaznak. A törvények alkalmazására készülő metodológiák pedig ahelyett, hogy bezárnák a lehetséges kiskapukat, nem teszik ezt meg. Sőt, sokszor a törvény szelleme ellen irányuló megoldásokat sugallnak. Több ilyen példát említhetnék, de itt és most csak a versenyvizsgák szervezésének ellentmondásos voltára utalok (lásd erről bővebben: Murvai László: Versenyvizsgák és versenyvizsgák. In: Oktatásunk háza táján. Magister Kiadó. Csíkszereda. 2014.67-72.). A tanügyben, akár a közoktatást, akár a felsőoktatást nézzük, „reform” címen az elmúlt 26 esztendő fő jellegzetessége a kapkodás
volt. Ennek bizonyítását, gondolom csak az kérné számon, akinek nem volt az utóbbi 26 esztendőben iskolás gyermeke, rokona vagy ismerőse. Azért néhány szempontot csak tisztelt figyelmükbe ajánlok. 1990 óta 23 tanügyminiszter fényesítette az iroda kilincsét. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy minden kalendarisztikus év meghozta a maga miniszterét. A tevékenység általában azzal kezdődött, hogy kicseréltették a bútorzatot, a tapétát. Azután igyekeztek valamit szorgosan és gyorsan, de főként látványosan lépni, hogy a párt, amely őket oda küldte, „értékelhesse” munkájukat. Azzal általában nem törődtek, hogy az elődjük milyen „reformot” indított el. Az érettségi vizsga megreformálása sokuknak az egyik elsődleges célja volt. Vagyis az „input” helyett az „output”. Miért? Mert másként nem lett volna annyira látványos, meg kiderült volna, hogy valójában az oktatás tartalmával kapcsolatban volna több megoldandó feladat, ami ugye, máról holnapra nem megy. Kevésbé látványos, mint az érettségi „megreformálása”.
Egyetlen alkalommal történt meg, hogy a miniszternek a kormánnyal szemben elvárásai voltak. Pontosítsunk. Hangzatos követelmények, főként a kormány kegyeit kereső televíziók képernyőjén, a tárcavezetők megfogalmazásában sokszor elhangzottak.
Kinevezése előtt a 23 miniszter közül egyedül Mircea Miclea fogalmazta meg azt a feltételt, hogy az ország költségvetéséből a tanügynek a törvényesen járó összeget adják meg. Amikor a költségvetési terv vitája során kiderült, hogy ez nem fog megtörténni, Mircea Miclea számon kérte az ígéretet és beadta lemondását. Pedig tőle az oktatási a rendszer hosszabb távon sokat várhatott volna. A romániai tanügynek építő és nem látszat tevékenységekbe burkolódzó vagy egyenesen romboló egyénisége volt és marad.
De mindez még a múlt.
Vessünk néhány pillantást a jelenre, mert a jövőt ebből sikerül vagy kevésbé sikerül kibontanunk. Miket tapasztalunk ma az oktatás házatáján? Sajnos nem sok pozitívumot sorolhatok, mert a tantervek követelményrendszerét még ma is a legjobb tanulóknak írják. Annak a 15-20%-nak, akik bármit képesek megtanulni. Az, hogy az elsajátított ismeretek szolgálják-e a tanulók testi vagy szellemi fejlődését, fölhasználják-e azokat az életben valaha, az nemigen merül fel. Másodszor pedig még mindig az oktatásban felgyülemlett információ özönt érzékeljük. Ezen változtatni, sajnos, 26 éve egyetlen „reform” vagy minisztercsere sem volt képes. Önök, akik általános iskolában tanítanak, egyet fognak érteni velem abban, hogy már ezen a szinten a tantervekben és a nagyon régen vagy újabban írott vagy újra kiadott tankönyveinkben olyan, többnyire fölösleges információs anyagmennyiség halmozódott fel, amivel a tanulók 50-60%-a nem tud, vagy csak részben tud, mit kezdeni. Innen az 54%-os funkcionális analfabetizmus, amelyet Romániában a PISA felmérések regisztráltak. Hogy ezeket a tanulókat ilyen vagy olyan formában elveszítjük? Nagy hiba lenne úgy tenni, mintha minket, oktató-nevelő szakembereket ez nem érdekelne.
Megbízható forrásokból arról értesülünk, hogy az általános iskola elvégzése után a tanulók 15-20%-a elhagyja az iskola padjait. Hogy ezeknek a gyerekeknek mi lesz a sorsuk? Azt csak találgatni lehet. Jó irányba azonban feltehetően kevesen fejlődnek majd. És még így is marad a középiskolások 40-45%-a, aki csak azért jár iskolába, mert más is jár, mert a szülei ezt jó szemmel nézik. Az órákon unatkozik vagy szorong és azért könyörög önmagában, hogy feleltetés nélkül megússza. Azt is el szeretném mondani Önöknek, hogy mindezért koránt sem ők a hibásak, hanem az az oktatási rendszer, amelyik nem a tanulók érdekeit tekinti elsődleges dolognak.
Tudjuk, hogy a tanügyhöz, mint a háborúhoz, három dolog szükséges.
Pénz, pénz és pénz.
Erről nem szeretnék külön értekezni, mert szorosan nem tartozik a fölvetett kérdéshez. Annyit azonban mégis el szeretnék mondani, hogy szerintem pénz az oktatásra a jövőben sem lesz több, mint eddig. Azt tudjuk, hogy a törvényes előírások szerint a nemzeti jövedelem 6%-a illeti meg a tanügyet. Azt Önök közül már bizonyára kevesebben tudják, hogy eddigelé ennek a százaléknak kb. a felét sikerült a tanügynek megkapnia. Ez pedig még a jelenlegi helyzet konzerválására sem igen elég. És akkor hol marad a fejlesztés? Lehangoló adatok ezek, de naivitás lenne figyelmen kívül hagynunk őket. Ugyanilyen naivitás lenne az igazság elhallgatása is. Persze azt tudnunk kell, hogy sikeres pályázatok révén európai pénzeket is nyerhet az iskola. Erre nem árt odafigyelnünk.
2. Ebben a tantestületben voltak és vannak tankönyvírók, nagyon jó potenciál van az alkotó munkára. Éppen ma derült ki, hogy egy olyan szerzőpáros tankönyve lett sikeres, akik közül Zahu Valéria a mi tanítónénink. Mi a helyzet a tankönyveinkkel?
Kezdjük a pozitívumokkal. Az elemi iskola számára az új tantervek elkészültek. Köztük a magyar gyerekeknek szánt sajátos román tantervek is, amelyek szerint a román nyelvet nem úgy tanítják, mint a román gyerekeknek, hanem a törvényes előírások szerint, mint „nem anyanyelvet”. Tehát az elemi iskolákban sajátos tantervek és tankönyvek alapján tanítják a román nyelvet. Ennek így kell folytatódnia az V-VIII osztályokban, majd pedig a líceumokban is. A tantervek új, kompetenciákra épülő követelmény rendszere biztos alapot jelentett az új tankönyvek kimunkálására. Így az első osztályos magyar gyermekek padjára került két új magyar ábécés könyv Magyar anyanyelvi kommunikáció címen és két sajátos román tankönyv. A másodikos gyerekek számára szintén elkészültek a fent említett tankönyvek.
A III. és IV. osztályok számára az új tantervek mellé az új tankönyvek csak készülőfélben leledzenek. Azt el kell mondanunk, bármennyire fájó is, hogy új matematika és környezetismeret tankönyvek még nincsenek a gyermekeink kezében. Tudomásom szerint a fordítások elkészültek, de a kiadók és a tankönyvekkel foglalkozó intézet közötti pénzügyi huzavona miatt késnek. Nincsenek új, sajátosan magyar gyerekek számára előirányzott Zene és mozgás illetve Vallás oktatására szánt új tankönyveink sem.
Itt egy kis kitérőt engedjenek meg nekem. A tankönyvek kérdése, amint arról már tettem említést, igen szerteágazó valami. Tudományos, didaktikai, meg főleg anyagi vonzatai vannak. Az elemi oktatás számára a tankönyvekkel foglalkozó országos hivatalnak sok esetben azért nem sikerült időben új tankönyveket biztosítania, mert a jogi belemagyarázásokat lehetővé tevő metodológia miatt mindenki mindenkit perelt.
A perek pedig, tudjuk, időigényesek, függetlenül attól, hogy az igazságot kinek ítélik majd. Az iskola pedig, akár létezik a per, akár nem, szeptemberben kezdődik. Mi megtettük, amit emberileg meg lehetett tenni. Javító javaslatokat fogalmaztunk meg, szóban és írásban egyaránt. Ezzel nem a „bizonyítványunkat” magyarázom, bármennyire is úgy tűnik, hanem csak a tényeket szerettem volna közölni Önökkel.
Egy dolgot azonban sehogyan sem sikerült elérnünk. Arról van szó, hogy 2012-ben egy Remus Pricopie nevű miniszter kötelezővé tette az új tankönyveink egészének a románra fordítását. Még a versekét, az énekekét vagy a népdalokét is. Sem 1989 előtt, sem 1989 után eddig erre nem volt példa. Több szinten is elpanaszoltuk többen is az ügyet. Szóban és írásban egyaránt. Király András államtitkár úr ebben az ügyben a miniszterrel többször beszélt. Politikai támogatottságot is igényeltünk. A kérdést azonban mind a mai napig nem sikerült megoldanunk, pedig Pricopie már régen nincs a minisztériumban, és a megoldás is kézenfekvő lenne. Arról van szó, hogy a tankönyveket értékelő bizottságokban minden licitre nevesítünk olyan pedagógusokat, akik mind a magyar nyelvet, mind a románt ismerik és a többi, rájuk háruló feladat megoldása mellett tájékoztatják a kollegáikat a magyarul írott tankönyvek tartalmáról is. Még egyszer mondom, így volt ez 1989 előtt és után, amíg 2012-ben a miniszter be nem keményített. A kérdés azért bonyolult, mert a tanítók, amíg meg nem kapják a tankönyveket, – akarva-akaratlanul – valahogy azok nélkül is boldogulnak. De mi lesz a eljövendő tanévek gimnazistáival?
Ha a tankönyvlicit változatlan marad, vagyis a magyar nyelvű könyvek román fordításától nem tekintenek el, az V. osztálytól elkezdve, nem lesznek új, magyar nyelvű tankönyveink.
Sajnos ebben a hajmeresztő állításban nincs egy piciny kis túlzás sem… Ezt az áldatlan állapotot még tovább fokozza az a tény, hogy az egyik miniszter, nem ismétlem a nevét, ugyancsak 2012-ben előírta azt, hogy a nyomtatott tankönyveknek digitális változata is legyen. Ez, ugye, első látásra igen tetszetősnek tűnik. Azonban a rendelkezés ugyanakkor a többszörösére emelte a kiadók licitre való jelentkezésének a díját. A befektetés, ugye, csak akkor térül meg, ha a liciten a kézirat nyer. A reszkír viszont megvan. Ne értsék félre, nem a technikai haladás ellen érvelek, de jelenleg a digitális tankönyveket éppen a technikai akadályok miatt, talán az iskolások 10%-a használhatja. Akkor érdemes már reszkírozni?
Addig is, amíg az elemisták új tankönyvei elkészülnek, a régieket 50%-ban újranyomták. Tudom, hogy ez kevésbé nyugtatja meg a tanítónőinket, mert a tantervek újak, követelményrendszerük kompetencia központú, más, mint az eddigi tankönyvek, de sajnos, jelenleg ez a helyzet.
3. A mi iskolánkban nagyon sok tevékenység zajlik. Jövő héten néhány ezekből egymásra is tevődik. A helyettesítések fontosságát kell hangsúlyoznunk akkor is, ha ez természetes, ám meg kell előzni bármely hibát, ami fennakadást okozhat. Ez olyan mint a törvénybe, szabályzatba foglaltak alkalmazása: betartjuk a törvényt, avagy kiskapukat keresünk.
Igen. Ezek szerint nemcsak a diákok túlterheltek.
A pedagógusok is. Erről legutóbb a Szabó Ödön képviselő úr tollából olvastam érdekes írást. Tökéletesen egyet lehet vele érteni abban, hogy a pedagógusok a tanítás mellett rengeteg olyan adminisztrációval birkóznak, amely mondjuk 10 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Országos és helyi felmérés felmérést, értékelés értékelést követ és ebből adódóan töméntelen a kimutatás, a fölösleges adminisztráció. Még ha az eredmények ezáltal javultak volna… Született viszont az illetékesek tollából néhány olyan országos beszámoló, amelynek adatrendszere jobbára formális, kivitele mutatós ugyan, de semmit sem javít a tanügy minőségén.
A helyettesítéseket az embereknek meg kell oldaniok, mert a gyerekek nem maradhatnak felvigyázás nélkül. Fel tudom tételezni, hogy egy helyettesítő, alkalom adtán, mondjuk két osztállyal foglalkozzon. Meg aztán az elmaradt órákat pótolni illik.
Persze én nem szeretnék itt recepteket megfogalmazni. Önök jobban tudják, mint egy külső intézmény képviselője, hogy mit és hogyan kell helyben megoldaniuk. Hogy ez így van, az a tény is bizonyítja, hogy az iskola épülete, a tantermek, az udvar rendezettek, tiszták. A gyermekek bizonyára már ezért is szívesen járnak ide. Az osztálylétszámok viszont talán emiatt nagyok. Sok harmincon felüli osztályt láttam. Ez két dolgot is jelent/jelenthet. Egyrészt azt, hogy a szülők a gyerekeiket szívesen íratják a „Szacsvay”-ba, ami jó dolog. Másrészt viszont harminc vagy ennél több tanulóval dolgozni nem könnyű.
Kecse Gabriella, magyartanár, aligazgató:
A szociológia választható tantárgyból érettségiző diákoknak nincs magyar nyelvű tankönyvük.
Ami a románból fordított és kevés példányszámú tankönyveket illeti, általában az a baj, hogy nagyon sokba kerülnek. Gondolom, a szociológia vonatkozásában, is az a helyzet, hogy a kis példányszám miatt a tankönyvek ára a csillagos égig emelkedne, és a kiadók a mi „vad” kapitalizmusunkban nem vállalják a ráfizetéses munkát. Ezért még el sem ítélhetjük őket.
De azért azt is gondolom, hogy a szociológia tanára bizonyára talál megoldásokat a tanítványai számára. Például egy hozzáférhető szakbibliográfia összeállítását és használatát lehetővé teszi. Tudom, hogy a tankönyv hiánya természetesen többlet munkát igényel mind a tanártól, mind a diáktól. Addig amíg a kérdés megoldódik, jobb híján azt is el lehet képzelni, hogy tankönyv ügyben egy biharkeresztesi vagy debreceni iskola segít.
Részemről annyit ígérhetek, hogy az első adandó alkalommal tudatom a problémát a minisztérium vezetőségével. Hátha találunk elfogadható megoldást.
Alföldy Andrea, tanítónő:
A MESÉK SZÁRNYÁN- XVII. MESEVETÉLKEDŐ idén bekerült a támogatott versenyek közé. Sajnos a verseny napjáig nem küldték el a megszavazott költségvetést.
Az én egypár évtizedes gyakorlatomban arra nem volt példa, hogy egy államilag finanszírozott versenyt a szaktárca pénzügyekkel foglalkozó osztálya ne fizetette volna ki. A pénzt bizonyosan megkapják. Remélem ez alkalommal a szervezőknek lesz annyi hitele, hogy az illetékesek részéről haladékot kapjanak. Különben azt megígérem, hogy megsürgetem a pénzügyek rendezését a minisztérium gazdasági osztályán. Ha megengedi, azt tanácsolom, hogy ha a jövőben szerveznek versenyeket, igyekezzenek a tavaszi vakációra vagy kissé utána időzíteni. Akkor nem fognak ilyenszerű csúszások előfordulni.
Ha már a versenyeknél tartunk, engedjék meg, hogy itt, így „szűk körben”, elmondjam ezekről a saját véleményemet. Megértem, hogy a pedagógusoknak jól fognak azok az írásbeli elismerések, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanítványaik eljutottak egy verseny döntőjére és az méginkább, hogy ott díjakat is szereztek. Az még jobb, hogy ezek a díjak egy idő óta már jelentős anyagi juttatásokkal is járnak mind a tanulók, mind felkészítő pedagógusok részére.
Az én problémám csak az, hogy jelenleg a különféle versenyek száma már az év napjainak a számával vetekszik. Úgy hiszem, hogy nem fogják elhinni nekem, de összesen 317 iskolai versenyt számoltam össze. Mindez hiteles forrásból: a Tanügyminisztérium országos és nemzetközi, iskolák számára kiírt olimpiák és versenyek 2015—2016-os kalendáriuma szerint. Azt, hogy ezek közül hányat szerveznek magyar nyelven, már meg sem mertem számolni.
Először is, léteznek a minisztérium által finanszírozott versenyek. Ezekből 66 iskolás olimpiát szerveznek. Az iskolai, megyei, országos és nemzetközi szakaszt már nem is számítottam be a 317 versenybe. Pedig ezek a szakaszok több ezer tanulót foglalkoztatnak. Másrészt, ugyancsak finanszírozott, de már csak országos versenyt 70-et számoltam össze. Szerveznek azután ún. nem finanszírozott versenyeket is. Országos szinten 107-et. Az utolsó kategóriába a nem finanszírozott megyei vagy regionális versenyek tartoznak. A Kalendárium szerint ezekből 74-et lehetett azonosítani. Tegyük fel, hogy a versenyek javarésze nem megy a tanítás rovására, hiszen a tanulók ezek révén gyarapíthatják készségeiket, fejleszthetik adottságaikat, képességeiket. Csak azt nem tudom, hogy a gyerekeknek mikor jut fizikai idejük a tantervek követelmény rendszere szerint tanulni – illetve a pedagógusoknak tanítani?
És végül még egy vonatkozás: tapasztalataim szerint, ezeken a versenyeken az osztálynak mindig ugyanaz a 10-15%-a vesz részt. Akkor miről is beszélünk? Az osztály egy részét a versenyekre készítik, a többiek viszont tanulnak?
Fekete Erika, tanítónő:
Kérdésem az altenatív tanítási módszerrel (Step by step) dolgozó tanítók időszakos képzésére vonatkozik. Lehetséges-e magyar nyelven, magyar képzők előadását hallgatva, részt venni a képzéseken? (Kezdetben kielégítő lenne, bár egy modult elvégezni anyanyelven) Az értékelő füzetekkel kapcsolatban az alternatívában
(Step by step) írásos értékelést biztosítunk a tanulóknak – sajátos, egyéni értékelő füzet alapján-, bekerülhet-e az anyanyelvhez a magyar nyelvű kompetenciaszintek leírása? Az új program szerinti kompetenciaszintek fordítása elkészült és azokat a nagyváradi képzők rendelkezésére bocsájtottuk. Azzal is megelégednénk kezdetben, ha mellékletként szerepelne, egységesen az egész országban, akik step by step tanítási módszerrel dolgoznak.
Az alternativ oktatás
gyakorlatilag 1990 óta került be a romániai oktatási rendszerbe. A leggyorsabban a Waldorf oktatás külföldi hívei léptek. Megalakították a romániai szövetségüket. A részletek tisztázása végett szerződést kötöttek a minisztériummal. Magam is lelkesen támogattam az alternatív oktatási formák bevezetését, és ezeken belül a magyar osztályok elindítását, mert általuk az állami oktatás merev kereteinek a feszegetését véltem fölfedezni.
1990-ben Mihai Șora miniszter urat nem volt nehéz meggyőznünk az alternatív oktatási formák hasznos voltáról, hiszen ő amúgy ízig-vérig européer. Így rövid egy-két év alatt beindult az alternatív osztályok egész sora, köztük a Step by step is. Ez utóbbit azért szerette a tanító és a szülő egyaránt, mert egy osztály számára két tanítót biztosított. Vagyis a gyerekek délelőtt és délután egyaránt tanultak. Ma már bizton mondhatom, hogy nem csalódtam az oktatási alternatívákban.
Sajnálattal hallom, hogy a továbbképzést nem sikerült magyarul is megszervezniök. Pedig ennek törvényes akadálya nincs. Idézem az 1/2011-es Tanügyi Törvény 59/5-ös, erre vonatkozó cikkelyét: (5) „Az alternatív oktatási csoportokban vagy osztályokban tanító pedagógusok számára a megyei tanfelügyelőségek és az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium elismerik az illető oktatási alternatívát országos szinten fejlesztő szervezetek, egyesületek vagy szövetségek által szervezett felkészítést és továbbképzést.”
Sehol nincs arról szó, hogy a továbbképzést csak románul szervezzék. Márpedig, amit a törvény nem tilt, azt lehet.Vagyis Önnek a Step by step szövetséghez kell fordulnia a magyar nyelvű továbbképzés ügyében. Amennyiben ez valamilyen akadályba ütközik, szívesen segítek.
Reméljük, hamarosan beindul az a továbbképző intézet, amelyet a minisztérium éppen a magyar pedagógusok továbbképzésére szeretne létrehozni. Itt Váradon. Ha a Step szövetséggel tárgyaltak, az új váradi intézetet biztosan meg tudják majd győzni tevékenységük fontosságáról.
Csak érdekességként említem, hogy a kormányhatározat tervezet már a Munkaügyi Minisztériumnál van aláírás végett. Az ő kérelmeiket sikerült megoldanunk. Marad még a pénzügy. Aztán a miniszterelnök jóváhagyása következik, de az, szerintem, formaság. Ezzel feltehetően nagyot lépünk előre a minőségi munka biztosítása terén.
Lassan, de biztosan.
Azért mondom, hogy lassan, mert a továbbképző központ létrehozásához szükséges kormányhatározat-tervezet első változatát még 1997 elején, tehát majd húsz évvel ezelőtt, a Béres András államtitkár úr megbízásából, én írtam. Ezután legalább 16-szor fogalmaztam én vagy valamelyik kollegám azt újra, mert ennyiszer jött Virgil Petrescu után új miniszter. Mindeniknek volt a Központtal kapcsolatos javaslata. Aztán, mire minden aláírást megszereztünk, vagy a kormány bukott meg, vagy a minisztert váltották le. A biztosat pedig azért említettem, mert a többször is átfogalmazott, egyeztetett, stb. Kormányhatározat-tervezet immár a célegyenesbe érkezett. Reméljük, ezúttal semmiféle akadály nem jön közbe. Megalakulhat egy olyan intézet, mint amely 1989 előtt Kolozsváron a magyar iskolák jobbításával foglalkozott. Olyan tudós munkatársai voltak, mint Péterfy Emília, Kuszálik Piroska vagy Balla Sára.
Csorba Krisztián, történelemtanár:
A kisebbségi magyar történelem tanítása nem szerepel a közzétett kerettanterv változatok egyikében sem. Ezután nem taníthatjuk ezt a tantárgyat?
Erről szó sincs, hiszen ahhoz, hogy ezt a tantárgyat kivegyék a tanmenetből, törvénymódosításra lenne szükség. Az új kerettantervet pedig csak miniszteri rendelettel fogják jóváhagyni, ami nem változtathat meg egy kétharmados törvényt. Idézem az 1/2011-es törvény 46/6. cikkelyét: (6) „A közoktatásban az anyanyelvet és az anyanyelvű irodalmat, az adott nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint a zenét az illető nemzeti kisebbség nyelvét és kultúráját jól ismerő szakértői csoport által kidolgozott és törvény szerint jóváhagyott külön tantervek és módszertan alapján kell tanítani.”
Az történt, hogy a kerettanterv két variánsát kidolgozó munkacsoport a sajátos kisebbségi tantárgyakat, köztük a kisebbségek történelmét, a végül elfogadásra kerülő kerettantervhez akarta hozzá illeszteni. Ezért nem szerepeltek a kisebbség történelmét előíró órák a közzétett tervezetek között. Ezzel természetesen sem mi, sem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, de sok gyakorló pedagógus sem értett egyet. Közösen külön kerettanterv-változatot készítettünk és juttattunk el a munkacsoporthoz, annál is inkább, mert a hatályban lévő curriculumban is létezik a kisebbségi nyelven működő általános iskolai osztályok sajátos kerettanterve. A mi kerettanterv-változatunkban természetesen benne van a kisebbségi történelem, mint tantárgy, mind a VI. mind pedig a VII. osztály számára.
De ha már itt tartunk, engedelmükkel elmondok erről még egy-két dolgot. Amint már mondottam, az általános iskolák számára most készülnek az új kerettantervek. Itt szeretném megköszönni, hogy az Önök tantestülete érdemben hozzászólt azokhoz a kerettanterv változatokhoz, amelyeket a Neveléstudományi Intézet szakemberei a minisztérium honlapján tettek közzé. Az önök javaslatait a többi építő jellegű ötlettel együtt átküldtük a szerzőknek. Remélhetően ezekből is okulnak majd.
Sajnos, amint a sajtóból is értesültek az új, V—VIII. osztály számára készítendő, kompetencia alapozottságú curriculum helyett a neveléstudományi szakemberek által közvitára bocsátott kerettantervek nem többek heti órarendeknél. A curriculumnak első sorban azt kellett volna tartalmaznia, hogy milyen képességeket sajátítottak el a gyerekek az I—IV. osztályban, hogyan lehet arra építeni az V—VIII. osztályban, mire kell megtanítanunk az általános iskolában a tanulókat, hogy ne maradjanak funkcionális analfabéták, hogy az érettségi vizsgát ne csak a jelentkezők 50%-a tegye le sikerrel. Továbbá, olyan heti óraszámokat tártak elénk, amelyek épp annyi órát írnak elő hetente mint eddig. A parlament oktatási szakbizottsága pedig a kerettantervekbe újabb tantárgyakat betonoz be.
De ez még mindig a kisebbik baj. Félő, hogy a különféle tantárgyak új tantervei, akár az érvényben levők, túlterhelik majd a gyerekeket. Jobbára fölös információkkal. Tenni fogják ezt azért, hogy a tantárgyuk fontosságát illetve az azok számára biztosított órakeretet bizonyítsák. A matematika azért fontos, mert, a román, mert… és így tovább. Még, ha igazuk lenne, akkor is ebből egyenesen következik majd az a tény, hogy az az általános iskolás tanuló, aki napi 6-7 (hat-hét) órát eltöltött az iskolában, otthon még tanuljon három-négy órát. Magánórákra járjon. Vagyis a szüleinél többet dolgozzék. Fenntartásainkat szóban is közöltük és írásban is eljuttattuk a szaktárca vezetőségéhez. Sikernek mondható, hogy javaslatunkra a kötelező tantárgyak óraszámának rovására megnövekedett az iskolák számára fenntartott, ú.n. „opcionális” óráknak a száma. Ha szándékukban áll az iskoláknak, ílymódon sajátos profilt alakíthatnak.
Jelenleg ott tartunk, hogy a kerettanterv változatokat, amelyekbe a szerzők állítólag az országból érkezett 18000 javaslatot beépítették, egy ún. validáló bizottsághoz juttatják el. Bizonyára azon a szinten is lesznek majd észrevételek. Remélhetőleg. Mert, példának okáért, az eddigi kerettanterv javaslatok semmibe vették a törvény azon előírását, miszerint az oktatásban már a VI. osztálytól alkalmaznunk kell a transzdiszciplinaritás elvét. És még sorolhatnám a problémákat, de félek, negativistának tartanak majd.
Azt pedig csak halkan kérdezem meg, mert Önök ezen nemigen tudnak segíteni, hogy a tanárképzés berkeiben a transzdiciplinaritás problematikája megtalálta-e az őt megillető teret?
Dr. Murvai László
erdon.ro

Világszerte dagad az offshore-ügyek botránya
Több mint száz romániai név bukkant fel a Panama-iratokban – nyilatkozta kedden Paul Radu, az offshore-ügyletek feltárásának médiapartnereként szereplő RISE Project újságírója kedden a Digi 24 hírtelevíziónak.
Ezeket a neveket akkor hozzák nyilvánosságra, amikor a még zajló tényfeltárási folyamat előbbre halad. A Mossack Fonseca panamai ügyvédi irodától egy forrás több százezer offshore vállalat eltitkolt adatait szivárogtatta ki aSüddeutsche Zeitung német lapnak. Az már egyértelmű, hogy a homályban tartott, több esetben pénzmosást vagy adócsalást célzó offshore ügyletekben a világhatalmak politikai vezetői, korporációk, bankok, üzletemberek, a sportvilág kiemelkedő alakjai is érintettek. Még a neves spanyol filmrendező, Pedro Almodóvar, valamint a kínai akciószínész, Jackie Chan neve is felbukkant a listán.
Szabadság (Kolozsvár)

Panama-iratok: legalább száz romániai érintett
Legalább száz romániai érintettje van a Panama-iratoknak – jelentette be kedden a Digi 24 hírtelevíziónak nyilatkozva Paul Radu, a világ eddigi legnagyobb offshore leleplezésének romániai partnere, a Rise Project tényfeltáró újságírója. Mint hangsúlyozta, hatalmas, több gigabájtnyi dokumentum vonatkozik Romániára, ezek feldolgozása heteket, akár egy hónapot is igénybe vehet.
„Ez egy határokon átívelő együttműködés. Már több mint száz romániai nevünk van, de ez nem egy „Copy/Paste” folyamat, vagyis nem úgy megy, hogy kiszeded a neveket egy adatbázisból, és gyorsan publikálod, kutatások kellenek. Mi már vagy hat hónapja megkezdtük a tényfeltárást, és vagy tízen végezzük a kutatómunkát. Adatokat elemzünk, és programozókkal is dolgozunk. Emellett együttműködünk külföldi tényfeltáró újságírókkal is. Még a következő hetekben, a következő hónapban is dolgozni fogunk” – ecsetelte a tényfeltáró újságíró.
Elmondása szerint fontos romániai személyekről van szó, közülük többen nagyon ismertek. „Most nem adhatok ki neveket, de többnyire olyan üzletemberek, akiknek nagy hatásuk van az ország gazdaságára” – mondta Paul Radu.
Nem ülnek tétlenül a hatóságok
Közben a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) kedden bejelentette, vizsgálja a Panama-iratok nyomán megjelent információkat, hogy megállapíthassa, a jelenleg tárgyalt vagy már megoldott ügyekben fellelhetők-e olyan adatok, amelyek alátámaszthatják a kiszivárgott részleteket.
„A DIICOT megkezdi mindazon ügyeknek az elemzését, amelyeken eddig dolgozott vagy jelenleg dolgozik, hogy kiderüljön, vannak-e ismeretlen tényezők, és azokat összevethetjük-e az információkkal. Ennél is jobb lehetősége van a vizsgálatra a pénzmosás elleni hivatalnak” – közölte a DIICOT sajtóosztálya.
Az Economica.net gazdasági hírportál megkeresésére ugyanakkor az Országos Adóhatóság (ANAF) is azt közölte, hogy vizsgálatot indítottak valamennyi, eddig jelzett ügyben.
Több mint egymilliárd euró adóparadicsomokban
A Cégjegyzék által a Ziarul Financiar gazdasági és pénzügyi napilap rendelkezésére bocsátott adatsorokból egyébként az derül ki, hogy legalább 1200, Romániában működő céget jegyeztek be olyan adóparadicsomokban, mint Panama, a Seychelle-szigetek, a Holland Antillák, a Brit Virgin-szigetek vagy a Bermudák, ezek tőkéje pedig meghaladja az 1,1 milliárd eurót.
A romániai cégalapítók körében egyébként a Holland Antillák a legnépszerűbb, 15 ott bejegyzett román cég 500 millió eurót meghaladó tőkét forgat. A következő a sorban a Brit Virgin-szigetek 290 millió eurós törzstőkével – igaz, ez több mint 380 vállalkozáshoz tartozik.
Cristian Pârvan, a Romániai Üzletemberek Egyesületének (AOAR) elnöke viszont azt mondja, hogy az offshore cégek által forgatott pénzek egyenesen arányosak egy ország bruttó hazai termékével (GDP), így Románia igen kis játékos ebben a történetben. A vállalkozó egyúttal emlékeztetett, az Európai Bizottság nemrég felvetette azt, hogy egy cégnek ott kellene adóznia, ahol a tevékenységét kifejti, azonban a gazdag tagállamok rögtön leseperték a témát az asztalról. „Nem hiszek abban, hogy a multinacionális vállalatok a jövőben ott fizetnének adót, ahol tevékenykednek, hiszen a gazdag országok már elutasították ezt az ötletet” – szögezte le Cristian Pârvan.
„Miért fizetnék 30 százalékos adót?”
Így gondolja ezt a Panama-botrány egyik romániai érintettje, Frank Timiş üzletember is. A verespataki beruházás kezdeményezője a román közszolgálati televízió (TVR) híradójának nyilatkozva elismerte, hogy vannak a Bahamákon, illetve a Kajmán-szigeteken bejegyzett vállalkozásai.
„A beruházók inkább ott bejegyzett cégekbe fektetnek be, mivel amikor értékesítik részvényeiket, 1 és 5 százalék közötti adót fizetnek, és nem 30 százalékosat. Ezek olyan dolgok, amik évek óta zajlanak. 50, 60, 70 éve. Természetesen nem értek egyet azzal, hogy 30 százalékos profitadót fizessek, amikor fizethetek 5 százalékot is, mivel ezek a törvények államról államra változnak” – mutatott rá Frank Timiş.
Amint arról beszámoltunk, hatalmas információtömeg került vasárnap nyilvánosságra a világ volt és mostani vezetőinek, üzletembereknek, hírességeknek, neves sportolóknak, bűnözőknek a titkos offshore üzleteiről a Mossack Fonseca nevű, panamai székhelyű ügyvédi irodától, amely számos országában székhellyel bíró, névtelen offshore vállalatokat ad el ügyfelei számára.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)

In memoriam Orbán István
Orbán István grafikusművész Rekviem című tusrajzának mélyen szántó akkordjai csendülnek most fel bennünk, akik néhány nappal ezelőtt részesei lehettünk legutolsó nyilvános jelentkezésének az Apáczai Galériában, a Kondor Béla, Marc Chagall és Paul Cézanne emlékének szentelt EMME-kiállításon. Fogyó erejével, de biztos kézzel papírra vetett, megrázó erejű hattyúdalába, a fekete-fehéren tündöklő grafikába mintha mindent bele akart volna foglalni: azt az elszántságot, határozottságot és kitartást, amellyel szembeszállt az elkerülhetetlennel, a halálos kór fenyegetésével, de azt az élni akarást is, az elkerülhetetlennek tűnő vég mögött mégis fel-felcsillanó reményt, hogy hátha-hátha kap még egy csöppnyi haladékot.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

A tegnapról a Holnap Után Fesztiválon
A 19-20 század fordulójának Magyarországa és a legnagyobb magyar színésznő életútja rajzolódik ki Lázár Kati szerda este Nagyváradon előadott monodrámájából.
A Kripli Mari cím valójában nem árul el semmit abból az érzelmi gazdagságból, ami a nagyváradi születésű Lázár Kati, Jászai- és Kossuth-díjas színésznő előadásában megjelent. A monodráma anyagát Lázár Kati és Gyalog Eszter állították össze Jászai Mari naplói, levelei, visszaemlékezései, illetve számos más korabeli írás, dokumentum alapján. A szövegek hitelessége önmagában azonban nagyon keveset érne, ha azok nem társultak volna Lázár Kati hiteles előadásmódjával, aki előadásában az öreg Jászai Marit jeleníti meg. A Szigligeti Stúdió fekete termének előadóterében egy szobabelső képe tárul elénk – egy szék, egy asztal, ez utóbbin kisebb tárgyak, valamint egy fogas – ebben az enteriőrben emlékezik vissza Jászai Mari életére és pályájára, valamint a színpadi jelenben éli meg a nála évtizedekkel fiatalabb Plesch Jánoshoz fűződő szerelmét. Így mintegy egymásba fonódik múlt és jelen: a gyerek-, és fiatalkorra, a nagy színpadi dicsőségekre, valamint a megaláztatásokra való visszaemlékezés, és egy időskori szerelem jelenkori története, mely válással, tehát fájdalommal, szenvedéssel ér véget.
Érzelem és történelem
Lázár Kati érzékeny játékának köszönhetően átérezzük az immár idős tragika bizonytalanságát és érzelmi kiszolgáltatottságát egy olyan férfinak, aki csak eszközként használja fel őt saját karrierjének egyengetéséhez, ugyanakkor a 19-20. századforduló Magyaroszágának is hiteles képe rajzolódik ki egy intelligens művésznő szemléletén keresztül. Nem csak színházi, de kulturtörténeti csemege is tehát a Kripli Mari című előadás, amelyben a nagyar történelem és kulturtörténet ismert alakjai idéződnek meg: Szomory Dezső, Reviczky Gyula, Márkus Emília, Paulay Ede, Széll Kálmán, stb. stb. Nagyváradon örömmel konstatáljuk, hogy Jászai Marit kizárólag tehetsége okán hívta a nemzetibe a magyar színháztörténet kiemelkedő alakja, a Váradon méltán kultusz övezte Szigligeti Ede, de Paulay Ede is a pozitív figurák közé tartozik, nem úgy mint a Nemzeti Színház későbbi intendánsai, különösen Keglevich István és Festetics Andor grófok, akiknek ténykedése az úri Magyarország legeslegrosszabb hagyományait eleveníti fel. Lázár Kati monodrámáját a tavalyi A Holnap Után fesztivál keretében kellett volna bemutatni, akkor azonban elmaradt az előadás, szerencse, hogy a fesztivál szervezői pótolták ezt a hiányt. Bizonyíték erre a váradi közönség reakciója, amely felállva tapsolta meg a színésznőt a mintegy másfél órás előadás végén.
Pap István
erdon.ro

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 4. (Orvosok)
Az első magyar orvos, aki hivatalosan érkezett a városba, a magyarországi Molnár Ádám volt. A Halle-i Egyetemen doktorált, és Constantin Mavrocordat hívta meg személyi orvosának 1749-ben. Majdnem két évtizedig Munténia főorvosi tisztjét is betöltötte. Pár évtizeddel korábban volt még néhány sikertelen próbálkozásuk a havasalföldi uralkodóknak, hogy magyar orvosokat csábítsanak ide. 1688-ban Şerban Cantacuzino Pécsi András Páduában végzett orvost hívja Bukarestbe magánorvosának, de köztisztviselőnek is. Constantin Brâncoveanu ugyanebből a célból nemcsak Pécsit, hanem a Hollandiában tanult szebeni Kölesér Sámuelt is felkeresi, aki 1709-ben el is látogat Havasalföldre.
Molnár a román orvostudomány számára néhány úttörő jellegű tanulmányt írt, egyiket az oláhországi járványokról. Érdeklődési köre nem szorítkozott az orvostudományra, foglalkozott román földrajzzal és néprajzzal is. Mivel tudott románul, Benkő József felkérte, hogy állítsa össze a munténiai növények névjegyzékét egy botanikai atlasz számára. A munka, sajnos, elveszett a török–orosz háború előli menekülése során, Molnár 1768-ban végleg elhagyta Havasalföldet. Később, a XIX. századtól több magyar orvos ittlétének is maradandó a nyoma. Sokan kérdezhetik: miért is telepednének meg idegen orvosok Bukarestben?
Az anyagi lehetőségekért, amelyekkel egy népes, de felsőfokú orvosi oktatás nélküli és szánalmas egészségügyi rendszerrel rendelkező város kecsegtetett. A román orvosi oktatás mindössze egy felcseriskolából állt, amelyet Kiseleff tábornok alapított a Filantropia Kórházban 1832-ben. Két további felcseriskolát, egy katonait és egy polgárit 1841-ben, illetve 1842-ben alapított az orvos Nicoale Creţulescu. Egy bábaiskola is nyílt 1839-ben. A román fejedelemségekben praktizáló néhány román orvos mind külföldön végezte tanulmányait, egyikük, a moldovai Constantin Vârnav éppenséggel Pesten. 1833-ban az Oláh Fejedelemségben csak 42 orvos volt, a szaklisták megőrizték (elrománosított) neveiket, Bukarestben 27 orvos praktizált – azaz minden 2000 lakosra jutott egy –, nagyrészt külföldiek: görögök, németek vagy magyarok, pesti, bécsi, olasz vagy német diplomával. 1809-ben az Oláh Díván bizottsága megállapította, hogy 11-nek közülük nem volt megfelelő végzettsége. Erre az állapotra utalt sok malíciával Ürmösy is, amikor a sok gazdag német evangélikus láttán megjegyezte, hogy bárki, aki Szebenben megtanult borotválni, Oláhországban híres orvossá válhatott. Név alapján több magyar orvos azonosítható a munténiai és moldvai szaklistáknál. Egyikük Vásárhelyi Mózes Károly katonaorvos, neve többféle átírásban: Vasarel, Vaşarheli, Vasarhely, Carol Vasarheli szerepel. Tanulmányait Pesten végezte és 1832-ben jött Bukarestbe, Oláhország egyik első katonaorvosaként. Részt vállalt a református közösség tevékenységében, pénzzel támogatta Sükei parókiáját; 1834-től a templom főgondnoka. Más városokban, Brăilán, Craiován és Ploieşti-en is dolgozott, Bukarestbe 1859-ben tért vissza, egy évvel később újranősült, olyan gazdag magyar nőt vett el feleségül, aki már alig tudott magyarul. /.../ Az orvost Ürmösy is említi – neki ajánlja naplóját –, de Koós is.
Egy Világ nevezetű másik magyar katonaorvos a bukaresti katonai kórházat vezette 1838-ban. Havasalföldön néhány magyar állatorvos is praktizált, marhadoktorok, ahogy a román hivatalos iratok említik őket. A magyaroknak lehetőségük volt Bécsben vagy Pesten végezni tanulmányaikat. Pesten az orvosi karon már 1782-től létezett állatorvosi képzés. 1834-ben a román dokumentumok két, nevük után magyar állatorvost említenek: Ostoloşt (Asztalos), aki Kisoláhországért és Argeş, Teleorman, Vlaşca és Olt megyéért felelt, és Kişt (Kis), akihez a többi megye tartozott. Több adatunk maradt fenn Hubossy János (Ioan Huboţi) tevékenységéről, akit 1835-ben a református parókia anyakönyve is említ. Hubossy diplomáját Bécsben szerezte 1817-ben, és 1833-ban érkezett Bukarestbe. 1841-ben a román hatóságok állami állatorvosnak nevezik ki. Egy évvel később megírja az első román nyelvű állatorvosi könyvet. A román állatgyógyászat történészei megállapították, hogy a könyv „halhatatlan oldalakat írt a román állatgyógyászat történetében”, ám nem tértek ki Hubossy (Huboţi) vagy akár Lukács Farkas osztrák állampolgárságára, illetve magyar nemzetiségére. A másik nagyra értékelt, a román orvostörténetben úttörő szerepet játszó magyar orvos Lukács Farkas (1806–1890) sebész. A román forrásokban neve többféle változatban is megjelenik: Wolfgang Lucaci (Wolfgang a magyar Farkas keresztnév német megfelelője), vagy Volfgang Sukaci (itt valószínű nyomdahibáról van szó). Marsillac 1877-es útikönyvében, de Th. Bauer 1882-es Bukaresti Kalauzában (Călăuza Bucureşcilor) is Wolfgang Lucas-ként, illetve W. Lucaci-ként jelenik meg. Lukács Farkast 1835-ben hívta az országba egy román bojár, hogy állatgyógyászati iskolát szervezzen, az iskolaalapításra azonban csak később, 1861-ben került sor. Időközben Ploieşti-en volt orvos (1842–1845), a román állam fő állatorvosa (1853-tól), tanított Pantelimonon, az 1852-ben alapított Nemzeti Mezőgazdasági Iskolában, a katonai felcseriskolában és a Nemzeti Orvosi és Gyógyszerészeti Iskolában (amelyet 1857-ben alapítottak). Ő volt az első, aki állatgyógyászati kurzust tartott, és 1855-ben kiadott egy román nyelvű könyvet az állatbetegségekről . Tagja volt a református egyházközség presbiteri tanácsának is.
1843-ban elvette Enderle Paulinát, Carol Enderle műépítész nővérét, családja elnémetesedett, halálát már az evangélikus egyháznál anyakönyvezték, feltüntetve az elhunyt református vallását. /.../ Az orvos leszármazottjainak elnémetesedésére utalt Koós is, aki szerint a családban németül beszéltek, és a gyermekek már nem tudtak magyarul.
Vásárhelyi és Lukács fontos szerepet játszott a borszéki borvízkúra népszerűsítésében, hozzájárultak ahhoz, hogy jelentősen megnőtt a híres székelyföldi településen nyaraló román bojárok száma. A hivatalos román orvoslistákon további magyar nevek is találhatóak. A Havasalföld Fejedelemség 1836/1837-es, majd az 1838-as és 1840-es évkönyvében szerepelnek: Sekeli (Székely Károly) – Muscel és Argeş megyék orvosa, Ioab Sebeni/Sibineanu (Szebényi János), Ştefan Sobotlai (Szoboszlai István) – Muscel és Turnu megyékben, Sigism. Bartok (Bartók Zsigmond), Samuel Kiş (Kis/Kisch), a Filantropia Kórház főorvosa, Ladislav Nagi (Nagy László), Francisc (Ferenc) Orsoni és mások. A felsoroltak közül a Nagyszeben melletti Mikeszászáról származó Szebényi János Pesten szerzett diplomát 1831-ben és 1832-ben érkezett a Fejedelemségekbe; 1837-ben pedig elsőként adott ki könyvet román nyelven a nemi betegségekről.
A Piteşti-en letelepedő Székely Károlyról emlékiratokban is megemlékeznek; mivel örökösök nélkül halt meg 1855-ben, egy házat és egy szőlőst hagyott a református közösségre. Néhány orvos a református nyilvántartásokban is felbukkan: Barabás József sebész és szülész 1839-ben esküdött, Márton Pált meg mint adományozót jegyzik. Borosnyói János Lukács elismert bukaresti orvos, és több éven keresztül a református egyházközség kurátora volt, Bécsben tanult és 1850-ben érkezett Bukarestbe. Valamivel korábban, 1846-ban jött Szebenből Iosif Brust, aki román nőt vett feleségül. Amint azt a Hivatalos Közlönyből megtudhatjuk, ő és Brust Albert 1860-ban kérik honosításukat. G. Costescu szerint a botanikus Brust magyar származású volt.
Több magyar orvos dolgozott Jászvásáron. A marosvásárhelyi származású Viola József Bécsben tanult; Sturdza fejedelem személyi orvosa volt, aki a moldvai kórházak megszervezésével is őt bízta meg. Ő volt az első magyar, aki könyvet jelentetett meg a Regát területén, pontosabban Jászvásáron, 1833-ban, azonban német nyelven (Diätetik für einen Regenten); a könyv nem maradt fönn. Jászvásáron valóságos orvosi és gyógyszerészeti mozgalom indult, tagjai közt magyarokkal, Ábrahámfi Antallal és Szabó Józseffel. A jászvásári magyar orvosok az elsők között publikáltak román nyelvű szakirodalmat, Ábrahámfi 1834-ben az ásványvizekről. Szabó József (1803–1874) állította össze az első román farmakológiai munkát Iacob Czihakkal; 1872-ben a Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. A 2006-os enciklopédiai szótárban (Dicţionar enciclopedic, VI. kötet) Szabó Józsefet német nemzetiségűként említik meg, annak ellenére, hogy az egyik leggyakoribb, köznévi eredetű magyar családnév az övé.
Az 1848-as forradalom után nemcsak a bukaresti, de a vidéki magyar orvosok száma is megnőtt. Ketten közülük, Oroszhegyi Józsa és Fialla Lajos különleges szerepet játszottak, az előbbi a magyar nép viharos történelmében, utóbbi a román orvostudomány úttörőjeként. Vidéken, Craiován folytatott bakteriológiai kutatásokat Sárkány Sándor (Alexandru Sarcani), Jászvásáron dolgozott a kémikus és gyógyszerész Kónya Sámuel (1845–1940). Emlékiratokban említik 1860-ban Buzăuban dr. Eperjesit. A román fejedelemségek minden nagyobb városában megtelepedett szakemberek külön kategóriáját alkották a magyar gyógyszerészek.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”
Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg.
Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása?
– Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak.
Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe.
A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam.
– Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket?
– Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen.
– Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit?
– A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat.
A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet.
– Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor?
– Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget.
– Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni?
– Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra.
– És nem kortárs?
– Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Panaszkodott Borboly Csaba a Székelyföldre látogató brit nagykövetnek
A területi autonómia kérdése, a Sapientia Tudományegyetem hiányzó állami finanszírozása valamint Böjte Csaba gyermekmentő munkája kapcsán tájékoztatta a H. E. Paul Brummell brit nagykövetet Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke csütörtökön.
Borboly kifejtette: bár a helyi autonómia nemzetközi és hazai törvények által szavatolt, Hargita és Kovászna megyében akadályokba ütközik az alkalmazása. Felhívta a diplomata figyelmét arra, hogy más megyéknek is van zászlójuk, a hatóságok azonban mindössze a székely zászló használata ellen indított pereket.
„A területi autonómia, amit a magyar közösség kér, kilencven százalékban a törvények által szavatolt helyi autonómia elemeit tartalmazná. A helyi autonómiára ugyanúgy szükség van az ország más részeiben is, a sajátos, eltérő kultúrájú térségekben azonban, mint amilyen a Székelyföld, tovább kell gondolni azt, és a helyi adottságokhoz kell igazítani. A bukaresti nacionalista retorika nem engedi, hogy normális párbeszédet folytassunk erről a kérdésről. A bukaresti nagykövetségeknek szerepük lehet e téma normális mederbe terelésében” – hangsúlyozta a megyei tanács elnöke.
A brit nagykövetnek a megyeelnök bemutatta A székelység története kötetet, valamint a Gyöngyössy János ehhez készült illusztrációiból nyílt kiállítást a Megyeháza Galériában. Ismertette a megyei turisztikai fejlesztési célokat, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem román állam általi támogatásának igényét, a román nyelv oktatásának ügyét nem román ajkú diákok számára, a készülő román–magyar jó együttélési kódexet, az autonómiatörekvéseket, a megyezászló kérdését, továbbá a helyi vállalkozók segítésére és a szakképzés fellendítését célzó tevékenységet.
Mindezekről írott anyagot is átadott elmondva, hogy a nagykövetségek figyelmét kéri ezekre a problémákra, és segítségüket kéri a bukaresti média és politika által gerjesztett etnikai feszültségkeltés csökkentése érdekében, akárcsak a valós problémák megoldásában – utóbbiak közül a fiatalság elvándorlását nevezve a legfontosabbnak. Borboly hangsúlyozta: a Sapientia egyetemet is megilletné román állami finanszírozás, ugyanis az itt élő magyarok is adófizetői a román államnak.
A megyeházán tartott találkozó végén Borboly Csaba átadta a megyezászlót H. E. Paul Brummellnek, valamint a Károly walesi hercegnek Hargita megyébe szóló meghívót, amelyben Böjte Csaba tevékenységére hívja fel a figyelmet. A dévai Szent Ferenc Alapítvány csíksomlyói székhelyén működő Kájoni Herbáriumban a megyei elöljáró elmondta, hogy a szigorú törvényekkel akadályozzák Böjte Csaba tevékenységét, holott az hiánypótló, és bátorítani kellene, hiszen több ezer gyermeket, fiatalt nevel.
maszol.ro

Pécska Város Napjai 2016
Május 10–15. között ismét megszervezik a Pécska Város Napja rendezvénysorozatot.
A program kedden, tegnap a Pécskai Polgármesteri Hivatal dísztermében 19 órától A függetlenség és a királyság napja címmel megtartott előadással indult.
Csütörtökön 18 órától teremfoci Városi Kupa (nagy sportcsarnok); 19 órától Színházi előadás: V-o dă vodăcímmel a Doru Ioan Petescu Művelődési Házban; 20 órától Vasile Muraru estje ugyancsak a Művelődési Házban.
Pénteken 9.30 órától Păstrători de Tradiţii Fesztivál; 18 órától teremfoci, Városi Kupa (nagy sportcsarnok); 18 órától a Bojtocska előadása; 18.15 órától a Búzavirág műsora, meghívott a szegedi Cuháré Táncműhely, kísér a szegedi Ménkű Banda; 21 órától az Oroszlányi Bányász Dalkör fellépése; 21.30 órától a Pécskai Kisebbségi Hagyományőrző Egyesület Aranykalász tánccsoportja; 22 órától Nótáry Mary fellépése; 23 órától utcabál a Roulette zenekarral.
Szombaton 9.30 órától Identitate şi tradiţie fesztivál; 17 órától Eugenia Ponta Pete Amurguri mistuite című könyvének a bemutatója a Doru Ioan Petescu Művelődési Házban; 18 órától teremfoci Városi Kupa döntők, a nagy sportcsarnokban; 18 órától a Pécskai Diákklub moderntáncosainak a műsora;
18.30 órától zumba bemutató; 18.50 órától a Forever tánccsoport fellépése; 19:05 órától a Romaflores néptánccsoport műsora; 19.15 órától az aradi Q Band és Claudia Iuga fellépése; 20 órától Melisa Ţolea; 20.20 órától Radu Moş és a lányok énekelnek; 21.20 órától Remember Cenaclul Flacăra Andrei Păunescu, Maria Maria és Vlady Săteanu előadásában; 22.20 órától a Hypnosis csoport tűzzsonglőr bemutatója; 22.35 órától Antonia koncertje; 23.30 órától utcabál Ionuţ Langával.
Vasárnap 11 órától Pécska Város Tanácsának ünnepi ülése a polgármesteri hivatal dísztermében; 13 órától ünnepi ebéd az Ipartestület székházában. 18 órától a Kalypsoland iskola és panzió kutyabemutatója a Szentháromság Parkban; 18 órától az aradi nyugdíjasok Ardeleana tánccsoportja lép fel, 18.15 órától a karánsebesi tánccsoport, 18.35 órától a fenlaki Zorile tánccsoport, 19 órától a Florile Mureşului néptánccsoport és az öthalmi Maria Aiftincăi, 20 órától a Păstrătorii Tradiţiei néptánccsoport lép fel; 22 órától népzenei műsor Ilie Paşca, Paul Paşca, Cosmin Paşca, Florin Budău, Paula Paşca, Nicu Vesa és Simona Boncuţ közreműködésével. 23 órától tűzijáték zárja a Pécska Város Napjainak idei rendezvényét, ahova a szervezők szeretettel várnak minden érdeklődőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)