Üdvözlet Marosfőről
Helyére kerültek a dolgok Marosfőn, a külhoni románok idei fórumán. Titus Corlăţean külügyminiszternek sikerült egycsapásra lenullázni Victor Pontának az erdélyi magyarság irányába tett (kényszeredett) gesztusait. Nyergestetői jelenését a miniszterelnök, a szociáldemokraták államfőjelöltje, gondolom, bizalomerősítőnek szánta az elnökválasztási kampány hajnalán. Ezt kellett a másik oldalon hatástalanítania Corlăţeannak, aki különben sem hagyta volna ki az alkalmat a keménykedésre.
SZÉKELY KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Zárult a kántorképző tanfolyam
Kilencedik évfolyamához érkezett a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Kántorképző Tanfolyama. Az elmúlt kilenc évben átlagosan harminc kántor vett részt a tanfolyamokon, és az idei végzősökkel együtt összesen tíz kántor kapott egyházkerületi kántori oklevelet, ami „C” kategóriás, tehát legmagasabb fokú kántori minősítést jelent.
„Nagyon sokat tanultam tőletek” – ezekkel a szavakkal búcsúzott el Marczi Ernő, a debreceni kántorképző titkára, aki vendégtanárként tanított az idei nagyváradi tanfolyamon. A három héten át tartott kurzus a Nagyvárad-réti templomban végződött, ahol már néhány éve a karvezetés vizsgák zajlanak az utolsó napon. Ezt követően került sor az oklevelek kiosztására is, melyeket 22 hallgató vehetett át szombaton délben, közöttük ketten már a tanfolyam végét jelző Református Kántori Oklevelet is.
A háromhetes tanfolyam kezdetén tíz új hallgató kapcsolódott be az itt folyó oktatásba, köztük több 13 éves fiatal, de gazdálkodó, kőműves és egy négy gyermekes anyuka is volt. A különböző felkészültséggel érkező, kevés vagy szinte semmi zenei előképzettséget nem hozó bátor jelentkezők jogosan hihették azt, hogy nem lesz könnyű helytállni. Tíz tanár oktatott s mindenkinek az egyéni adottságaihoz igyekeztek alkalmazkodni, ezért is van több szintű képzés, mert mindenkinek azt igyekszik nyújtani, amire a legjobban szüksége van, és amiben a legjobban tud haladni. Van, aki nagyon könnyen tanul éneket, hamar megragadja az elméleti ismereteket és van, aki nagyon ügyes hangszeres, vannak tehetséges fiatalok, akiknek az általános műveltségük is bővül az itt szerzett ismeretekkel. Gyülekezeti ének, zenei ismeretek, egyéni hangszeroktatás, kórus és karvezetés, zenetörténet, a felsőbb csoportban tanulóknak orgonaismeret, himnológia, énektanítás és liturgika tantárgyak is vannak. A tanfolyam első két napján Berkesi Sándor tanár úr is közöttünk volt, valamint két napon át tartott liturgika órákat Csűry István püspök úr.
Mi az, ami megmarad a hallgatókban a képző három hetének eseményei közül? Bizonyára mindenkinek más élmény. Az első héten meghallgatott orgonakoncert a nagyvárad-szőllősi római katolikus templomban volt, ahová szakadó esőben érkeztünk meg bőrig ázva, és a templomba beesve már kezdődött is a hangverseny egy németországi vendégművésszel. Még megtörölközni sem volt idő, a Szent Antal szobor előtt tocsogó víz gyűlt össze a koncert végére az esernyőkről és a hallgatókról. A tüdőgyulladást egy forró citromos teával próbáltuk otthon megelőzni a koncert után.
A második héten tartott „görbe est”, amelyen kiparodizálták a hallgatók a tanárokat, saját költésű dalokat adtak elő ismert dallamokra a tanfolyam életéből, mindenki nagy derültségére. A tehetségesebb és gyakorlottabb lakodalmi zenészek a hangszerek és a mikrofon mellett sorra váltották egymást, bemutatva, hogy más zenei műfajokban is megállják a helyüket. Sokat szenvedtünk a szúnyogok és a meleg miatt, éjszakánként sűrű csapkodások verték fel a szunnyadni próbálók nyugalmát. Az éjfélig tartó szolmizálások és éneklések a következő napra feladott énekekből, a hajnali gyakorlás és a hieroglifáknak tűnő szolfézs gyakorlatok. Nagy élmény volt sokaknak meglátni és kipróbálni a rogériuszi református templom orgonáját. Három héten át boldogítottuk a nagyvárad-újvárosi lelkészeket és híveket a gyülekezeti teremben tartott hangszerórákkal és gyakorlókkal, a nagykapu egész nap tárva-nyitva várta a soron következő gyakorlót. Mindennek ellenére nagy szeretettel fogadtak bennünket, és elviselték ügyetlenkedéseinket. Naponta reggeli és esti áhítatok foglalták keretbe a programot. Reggel kora protestáns énekes liturgia szerint zajlott a szertartás, esténként pedig nagyváradi lelkipásztorok szolgáltak, és a végzős csoport hallgatói vagy tanáraink kántorizáltak a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók termében. Szükség volt a lelki megerősítésre is, hiszen nemcsak tudásban, de hitben is próbáltunk fejlődni, erősödni, mert a hit és a szolgálat egymástól elválaszthatatlan. Az egyetem zenetanszékén jó volt a hűvös termekben tanulni akkor, mikor kint elviselhetetlennek tűnt a hőség.
Nagy élmény volt a harmadik héten kimenni a Fő utcára énekelni, a tavalyi incidens után az idén kiváltottuk az engedélyt a csendőrségtől az utcai énekléshez. Jó néhány éve már missziós feladatot teljesítünk azzal, hogy kimegyünk az emberek közé, és református énekeket, kórusműveket adunk elő a Fő utca templomai előtt. A vidám kis csapat a teraszokon üldögélő embereknek spirituálét énekelve vonult a Barátok templomától a Holnaposok szoborcsoportig. Az elmúlt csütörtökön este pedig két vizsga-istentisztelet is volt az újvárosi templomban, melyen a végzős hallgatók szolgáltak: Tordai Ildikó szilágyballai és Boér László szilágynagyfalusi kántor.
A tanfolyamot záró ünnepi istentisztelet minden évben az az alkalom, amelyen tudásuk legjavát mutatják be a hallgatók. A nagyvárad-újvárosi templomban tartott záró alkalmon Lukács József egyházkerületi főjegyző hirdette az igét, és öt orgonista végzett szolgálatot. Az igehirdetés a Zsidókhoz írt levél első részének 5–14. verse alapján Isten mindenhatóságáról, az Isten szolgálatában végzett munkáról szólt. Az Istent dicsőítő ének örömhír kell, hogy legyen, amely elnémít minden más emberi hangot ebben a világban. Az énekes, zenés szolgálatban Boér László végzős hallgató C. Franck Esz-dúr Andante című miniatűrjét játszotta, valamint Halmos László Minden földek Istent dicsérjétek! című művét vezényelte. Kapitán Erzsébet dirigálta Berkesi Sándor Jöjj, az Úr vár reád című énekfeldolgozását, orgonán kísért Pop György. Palestrina Úr Jézus, győztes nagy király című művét Tordai Ildikó, szintén végzős hallgató vezényelte. Elhangzott Lowell Mason Mindig velem című énekfeldolgozása Csáki Melinda vezényletével, majd Ruzsa Katalin vezényelte Liszt Él a Krisztus! című kórusművét, melyet szintén Pop György kísért orgonán. Az istentisztelet Rácz Lóránd és Marczi Ernő tanárok orgonaszolgálatával fejeződött be.
A hallgatók megköszönték Marczi Ernő, Leopold László, Márkus Zoltán, Kozma Gyula, Rácz Lóránd, Józsa Domokos, Pünkösti Apor, Nagy Judit Noémi valamint a szervező, Orosz Otília háromheti munkáját. Ugyancsak köszönettel tartozunk a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek, a Bethlen Alapnak, a budapesti Erdélyi Gyülekezet Legato Alapítványának és a Bihar megyei tanácsnak az anyagi támogatásért. Megköszönjük a Partiumi Keresztény Egyetemnek és a Nagyvárad-újvárosi Református Egyházközségnek, hogy helyet biztosítottak a tanuláshoz, gyakorláshoz a három hét alatt. Továbbá köszönet illeti azt a 22 gyülekezetet, amelyek kántorképzős hallgatót küldtek a tanfolyamra, és akiket anyagi támogatásban is részesítettek. Adja Isten, hogy az elvetett mag nagy fává nőjön a kellő időben.
Orosz Otília Valéria, Reggeli Újság (Nagyvárad)

A magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés aggasztó helyzete a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) az egyetlen olyan intézmény, ahol a közel másfél milliós erdélyi magyarság az anyanyelvén képezhetné gyógyítóit. Az egyetemet 1945-ben – a párizsi béketárgyalások előtt – királyi rendelettel kizárólag a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés biztosítása végett hozták létre. 1962-ben a Román Kommunista Párt Politikai Bizottsága telefonon elrendelte a román tagozat létrehozását. Ezzel kezdetét vette a magyar nyelvű oktatás elsorvasztása. A teljes körű magyar oktatás visszaállítását huszonegy évvel a nacionál-kommunista diktatúra megdöntése után (!) a 2011. évi 1-es tanügyi törvény írta elő.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a kétharmados román többségű szenátus az egyetemi autonómiára hivatkozva módszeresen elutasította az új román tanügyi törvény anyanyelvi oktatás kiterjesztésére vonatkozó rendelkezéseinek az egyetemi chartában történő rögzítését és azok alkalmazását. Számos tevékenység esetén a román nyelv kizárólagos használatát írták elő. Látván, hogy politikai nyomással nem lehet kikényszeríteni a törvény alkalmazását, jogi útra tereltük az ügyet.
Az RMOGYKE (elnöke prof. dr. Kincses-Ajtay Mária) és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (elnöke Tubák Nimród) 2013 novemberében a Bukaresti Táblabírósághoz fordult. Azt szerettük volna elérni, hogy állapítsák meg: a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hivatal (ARACIS) marosvásárhelyi használatra megalkotott szabálya (sztenderdje) érvénytelen. A kifogásolt sztenderd kimondta, hogy a klinikai gyakorlatok kizárólag román nyelven folyhatnak, vagyis a magyar diák a kórteremben csak románul szólhatna a románul alig beszélő idős nagymamájához… Ezt a diszkriminatív tiltást a MOGYE szenátusának román kétharmada a klinikai gyakorlatokon kívül kiterjesztette a preklinikai gyakorlatokra (beleértve az anatómiát, noha a halottak már nem beszélnek), a szemináriumokra és a diplomavizsgákra is.
A két felperes (az RMOGYKE és az MMDSZ) körlevélben felkérte az RMDSZ, az EMNT, az EMNP és az MPP elnökeit, hogy a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés védelmében lépjenek be a bukaresti perbe. Sajnos, csak az EMNT és az EMNP érezte át az ügy fontosságát, az ismét kormányra került RMDSZ és az MPP nem volt hajlandó beavatkozni a közigazgatási eljárásba. Az RMDSZ- vezetés elutasító döntése szerfelett meggondolkoztató, és akarva-akaratlanul igazolja Victor Ponta miniszterelnök érvelését, aki azzal indokolta az RMDSZ újabb kormányba léptetését, hogy ezáltal "megszelídíti" a magyarság képviseletét. Felidézem, az RMDSZ-vezetés azt hangoztatta, hogy azért is lépett be a kormánykoalícióba, hogy meg tudja oldani a MOGYE-n a magyar oktatás ügyét. Az RMDSZ a 2011-ben indított marosvásárhelyi közigazgatási perbe is csak a koalíciós Ungureanu-kormány megbuktatása után vállalta fel a támogató beavatkozást. Tehát ismételten bebizonyosodott, hogy a magyar orvos- és gyógyszerészképzés érdekében csak akkor áll a sarkára az érdekvédelminek mondott szövetség, ha ellenzékben van?! Az RMDSZ passzivitása nehezen védhető, mivel a magyar oktatás visszaállítása ügyében csak jogi úton vagy polgári engedetlenséggel lehetne előre lépni. A Ponta-kormány "születési hibájának" következtében – ti. a MOGYE-n a magyar fakultás létrehozását elrendelő kormányhatározat ellen benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal buktatták meg az Ungureanu-kormányt – nincs abban a helyzetben, hogy kormányhatározattal törje meg a szenátus román kétharmadának csökönyös ellenállását.
A magyar oktatók megelégelték, hogy a MOGYE szenátusának román kétharmada nemcsak a tanügyi törvényt, hanem annak politikai nyomásra felpuhított, 2012 szeptemberében megkötött egyezségbe foglalt előírásait sem hajlandó betartani. Közgyűlésükön eldöntötték, hogy a vezető tisztségeket betöltő képviselőik tiltakozásképpen beadják lemondásukat, a vezető testületekbe beválasztott tagok pedig bojkottálni fogják ezek tevékenységét mindaddig, amíg nem állítják helyre a törvényességet. Szinte érthetetlen, hogy Markó Béla volt RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor jelenlegi elnök és Király András tanügyi államtitkár miért száll szembe a törvény által biztosított jogok alkalmazását kicsikarni akaró magyar tanerők tiltakozó lépéseivel. Sajnálatos módon az RMDSZ-es illetékesek "elfelejtették", hogy ma már senki sem beszél az önálló kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállításáról. A politikai pipogyaság és az idő múlása oda vezetett, hogy jelenleg szóba sem kerül az önálló Bolyai Egyetem visszaállítása, e jogos követelés teljesen lekerült a napirendről. Ha a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésből hiányzó hetven százalékot nem sikerül visszapótolni, itt, Marosvásárhelyen is beállhat a Bolyai-szindróma. A politikai ellenszélben küzdő magyar oktatók és diákok elfásulnak, beletörődnek a jelenlegi helyzetbe. Az egyetem vezetősége a hangadó magyar professzorokat újabban bűnvádi feljelentésekkel és munkajogi eljárásokkal vegzálja! Szerencsére a MOGYE- ügyben nincs egyetértés a Fidesz-kormány és az RMDSZ-vezetés között – Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes határozottan kijelentette, hogy 100%-ig támogatja a magyar tanerők tiltakozó lépéseit.
Az általunk szorgalmazott jogi megoldás a Bukaresti Legfelső Ítélőtábla és Semmítőszék kezében van. Ha a fellebbezési eljárásban kedvező ítélet születik, akkor annak azonnal érvényt lehet szerezni a MOGYE-n. A Bukaresti Táblabíróságon lefolytatott bizonyítási eljárás során kiderült, hogy az ominózus, a magyar nyelv kitiltását rögzítő jogszabály valójában nem is létezik. A Bukaresti Táblabíróság mindezek ellenére elutasította az RMOGYKE és az MMDSZ abszolút megalapozott közigazgatási keresetét, sőt ezzel sem elégedett meg, hanem érdemben helyben hagyta a MOGYE magyaroktatás-ellenes beavatkozását. Az Azamfirei rektor által aláírt beavatkozás tételesen tartalmazza azt, hogy az elméleti oktatáson kívüli tevékenységek, vagyis a gyakorlatok, szemináriumok, záróvizsgák nyelve a román, kijelentve azt is, hogy ez a helyzet nem diszkriminálja a magyar oktatást!? Érvként hozzáfűzi, hogy sok magyar diák olyan előrelátó, hogy eleve a román tagozatra iratkozik be… Tehát oda jutottunk, hogy ezt az alkotmányt- és tanügyi törvényt, nemzetközi egyezményeket sértő álláspontot az elsőfokú ítélet helyben hagyta. Méghozzá úgy, hogy ennek érdekében egy nem létező jogszabályt alkalmazott! Ezt a lehetetlen helyzetet a Bukaresti Legfelső Ítélőtábla előtt sorra kerülő fellebbezési eljárásban mindenképpen meg kell változtatni! Mindehhez a nemzetközi figyelemfelkeltés, az összmagyar összefogás elengedhetetlen. A Legfelső Ítélőtáblán szeptember 19-én sorra kerülő sorsdöntő tárgyalás előtt feltétlen tudatosítanunk kell a román vezetésben azt, hogy egy ilyen ítélet milyen rossz fényt vet a román igazságszolgáltatásra, súlyosan sértve az európai normákat, a román alkotmányt és a tanügyi törvényt. Bármilyen nehéz, de át kell törni a román média és politikum által felállított hallgatás falát. Ha a szeptemberi bukaresti fellebbezési tárgyalás mégsem hoz változást, akkor be kell látnunk, hogy az 1945/46-os Romániával szemben 2014 Romániája nem hajlandó biztosítani a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzést. Ez esetben vissza kell térni az 1946-os megoldáshoz, amikor Marosvásárhelyen az orvos- és gyógyszerészképzés magyarországi professzorokkal indult el, akik azután kinevelték az erdélyi utánpótlást is. A Sapientia egyetem keretében vagy a romániai magyar orvos- és gyógyszerészképzést támogató anyaországi egyetemek kihelyezett tagozataként lehet megoldást találni erre az égető és fájó kérdésre.
Kincses Előd, Népújság (Marosvásárhely)

„Aki Kelemenre szavaz, az Pontára szavaz”
Optimista hangvételű sajtótájékoztatón ismertette terveit tegnap Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államelnökjelöltje egy tegnap, nagyváradon megtartott sajtótájékoztatón, melyen részt vett Csomortányi István az EMNP Bihar megyei elnöke is. Szilágyi elmondta, első ízben adatik meg az erdélyi magyarságnak, hogy valóban választhasson, hiszen első alkalommal alakult úgy az államelnök-jelölti lista, hogy azon két erdélyi magyar is szerepel. Persze felvetődik a kérdés, mit is keres, egy, vagy éppenséggel két magyar a román elnöki posztért való versengésben, azonban mindenki számára világos, a jelöltek ez esetben arra fektetik a hangsúlyt, hogy tabuk nélküli dialógusban ismertessék Erdély jövőjével, az itteni magyarság sorsával kapcsolatos terveiket. Az EMNP-nek 200 ezer aláírást kell összegyűjtenie, hogy Szilágyi indulhasson az államelnöki választáson, s mint azt Csomortányi elmondta, eddig a vártnál jobb eredményt, azaz több aláírást értek máris el, csak Biharban tegnapig 10 ezer aláírás gyűlt össze. Az EMNP jelöltje elmondta, tisztában vannak azzal, az RMDSZ kisebbségellenes politikája nagyon sok erdélyi magyarnak vette el a kedvét a szavazástól, a tulipános pártapparátus pedig szinte automatikus szavazásra szoktatta szavazótáborát, de ha a polgárok nyitott, tabuktól mentes terveket ismernek meg az autonómiáról, a kisebbségi jövőről, remélhetőleg ismét hajlandóak lesznek szavazatokkal is irányítani sorsukat és jövőjüket. Arra kérdésre, igaz az, amit az RMDSZ-közeli Transidex hírportál tegnapelőtt nyilvánosságra hozott, miszerint a Fidesz és maga Orbán Viktor magyar kormányfő „támogatásmegvonással fenyegette” meg a néppártot, ha önálló jelöltet indít, Szilágyi azt felelte, ez az egész olcsó spekuláció, ami azt bizonyítja, hogy az RMDSZ tisztában van azzal, hogy nem jól áll a szénája az erdélyi szavazók előtt. Az, hogy Kelemen Hunor a múlt heti Orbán Viktorral való találkozójával is igyekszik kampányolni, nem más, mint kétségbeesett kampányfogás, hiszen a Bálványosi Nyári Egyetemen az RMDSZ vezetőjének nem sikerült a magyar miniszterelnökkel találkozzon. Egy legyen világos, sommázott Szilágyi, aki most Kelemen Hunorra adja a voksát, az a szociáldemokrata Victor Pontát támogatja.
Szőke Mária, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Miért nem szavazna Korodi Attila Klaus Johannisra?
„Pofátlan túlzásnak” tartja Korodi Attila környzetvédelmi miniszter Klaus Johannisnak azt a kijelentését, miszerint ő az egyetlen az elnökjelöltek közül, aki tudja, mit jelent kisebbséginek lenni a saját hazájában. Az RMDSZ-es politikussal Nagyszeben szász származású polgármesterének nyilatkozatait kommentáltattuk.
A Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) államfőjelöltje Marosvásárhelyen tartott kedden sajtótájékoztatót. A Népújság beszámolója szerint többek között arról beszélt, hogy üzenete ugyanaz a magyarok, a romák, a németek, az örmények vagy a románok számára, mindenki elnöke akar lenni.
Kijelentette: „mindnyájan románok vagyunk”, hiszen románok, magyarok, szászok ugyanazt akarják. Vagyis azt, hogy Románia virágzó országgá váljék. Kifejtette, hogy jól érzi magát a hazájában, és példának azt hozta fel, hogy Románia szívében, egy román többségű városban polgármesterré választották. „Ettől is jól érzem magam a hazámban, és ezért akarok a hazám elnöke lenni” – fogalmazott az ACL jelöltje.
„Kelemen Hunor az igazi kisebbségi jelölt”
Korodi a maszol.ro-nak úgy reagált: elhiszi Johannisnak, hogy tudja milyen kisebbséginek lenni Romániában, hiszen az államelnöki kampány még el sem kezdődött hivatalosan, de ő már megtapasztalhatta, mert a fejéhez vágták, hogy sem nem román, sem nem ortodox vallású. „De ezt ő azonnal el is fogadta hátránynak és hogy kibújhasson alóla, inkább letagadta a szász múltat is” – tette hozzá.
A csíki miniszter-képviselő elmondta: azért tartja pofátlan túlzásnak Johannisnak azt a kijelentését, miszerint ő az egyetlen jelölt, aki átérzi a kisebbségi lét problémáit az államfőjelöltek közül, mert a cselekedetei ezzel ellentmondanak. Felidézte: amikor Szeben megkapta az Európa kulturális fővárosa címet, akkor éppen a polgármester volt az, aki megakadályozta a magyar pavilon felállítását. „Nem szerette volna, hogy bemutassuk, él Romániában egy jelentős lélekszámú magyar kisebbség, amelynek vannak értékei és jövőt is szeretne ebben az országban. Ennyire érdekelte a kisebbségi lét átérzése akkor, ennyire volt magyarbarát is” – jelentette ki Korodi.
A miniszter fájónak nevezte Johanissnak azt a kijelentését is, miszerint „mindannyian románok vagyunk.” Ez azért fájó – magyarázta – , mert éppen egy – legalábbis papíron – kisebbségi származású politikus részéről hangzott el. „Az egész romániai társadalomnak, a közéleti érvrendszereknek egyik rákfenéje annak a folyamatos megfogalmazása, hogy ebben az országban vannak románok és idegenek. Nem természetes, hogy egy többnemzetiségű országban valakit idegenné tesz az, ha nem a többségi nemzethez tartozik, vagy nem görögkeleti a vallása” – fogalmazott.
Korodi szerint a kampányával, a kijelentéseivel Klaus Johannis bebizonyítja, hogy csak addig kisebbségi, amíg a német származása beindít egy nosztalgiát a román szavazóban, ami a rendre, a jólétre, a nyugat iránti pozitív érzelmekre alapoz. „Akkor, amikor a kisebbségi jogok és értékek mellett kellene kiállni, akkor ízig-vérig többségi politikussá válik, aki harsogva tagadja az autonómiához való jogot, mi több a történelmi tények tagadása, mint a szász autonómiáé, sem jelent akadályt neki ebben. Ez látszik a marosvásárhelyi kijelentésből is: átérezzük a kisebbségi létet, de azért főként románok vagyunk, igazából ez a fontosabb, a többi az nosztalgia” – mondta a miniszter.
Emlékeztetett arra, hogy a romániai magyaroknak elsődleges fontosságú a magyarságuk elismerése ebben az országban. „Annak elismerése, hogy a dolgainkban autonóm módon dönthetünk, és nem vagyunk semmivel sem kevesebbek a többségieknél. Klaus Johannis eddig nem mutatta jelét annak, hogy ezzel egyetértene, ennek érdekében kampányolna. Ezt csak a magyar jelölt fogja megtenni” – szögezte le Korodi, aki szerint Kelemen Hunor „az igazi kisebbségi jelölt, mondjon bárki bármit”.
„Johannis román jelölt”
A minisztert emlékeztettük arra, hogy akadnak olyan szakértők – például Kiss Tamás szociológus –, akik szerint igaz ugyan, hogy Johannis elnökké választása nem tenne jót a magyaroknak, ám az RMDSZ-nek választási szempontból jobb lenne, ha most kilépne a kormányból, és a nagyszebeni polgármester mellé állna.
„Ha azért kellene mellé állni, mert kisebbségi jelölt, akkor azt hiszem, hogy az előző válaszom egyértelművé tette: Klaus Johannis román jelölt, még ha szász etnikumú is. Az őt indító koalíció is elvárja tőle, hogy román jelölt legyen. Ha nyer, akkor sem fog ez változni, folyton kompenzálni fog, nehogy valaki azt mondhassa róla, hogy nem elég román hazafi elnökként. Ha azért kellene mellé állni, mert nyerésre esélyes, akkor erre azt mondom, hogy butaság” – reagált Korodi Attila.
Leszögezte: az RMDSZ nem párt és nem pártlogika szerint kell működnie. „A szövetség a romániai magyarok legitim képviselője, és mint ilyen helyet kell kapnia a kormányban, minden kormányban, hogy ennek a kisebbségnek az érdekeit képviselni tudja” – magyarázta. Mint mondta, természetesen az aktuálpolitikai helyzet is meghatározza, hogy milyen súlyt kap az RMDSZ a kormányban. „Ha ennek az elemzését végezzük el, akkor sem mutat semmi arra, hogy nekünk most ki kellene lépni a kormányból” – tette hozzá.
Korodi forgatókönyvei
Az RMDSZ politikusa szerint ha a szociáldemokrata jelölt nyer (és ez látszik egyelőre a legvalószínűbbnek), akkor új miniszterelnökkel, de ugyanez a koalíció folytathatja a kormányzást. „Ebben az esetben egy sarkalatos állásfoglalás nem föltétlenül tenne jót a politikai súlyunknak” – jegyezte meg.
Ha a jobboldali jelölt nyer, akkor meg kell bontania a szociáldemokraták körül kialakult koalíciót, ami azt jelentené, hogy az RMDSZ-re mindenképpen szüksége lesz, ha új parlamenti többséget szeretne. „Ebben az esetben sem látom, hogy a helyzetünk gyengülne, és kevésbé hatékonyan tudnánk képviselni a magyar érdekeket” – vélekedett.
„A közéletben kultivált tévedés”
Kiss Tamás szociológus egyik érve szerint szinte lehetetlen rábírni a székelyföldieket arra, hogy a baloldal jelöltjére, Victor Pontára szavazzanak. Korodi ezzel szemben úgy véli: „a közéletben gondosan kultivált tévedés” az, hogy az elnökválasztáson az RMDSZ nem tudta maga mellé állítani a szavazókat. Felidézte, hogy a legutóbbi elnökválasztáson a szövetség állásfoglalása nyomán a szavazók fele-fele arányban támogatták a jelölteket annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások szerint a magyarok a jobboldali jelölttel szimpatizáltak.
„Ugyanakkor nem lehet csak úgy támogatni egy jelöltet, hogy közben nem is nyújt semmit ennek a közösségnek. Ha Johannis olyan jelöltnek bizonyulna, amelyik a magyarok felé gesztusokat hajlandó tenni, akkor biztosan támogatjuk. Ellenkező esetben semmi értelme nincs, hogy mellé álljunk valami megmagyarázhatatlan felhevüléstől fűtve” – fogalmazott Korodi.
Cs. P. T. , maszol.ro

A krími párhuzam
Teljes gőzzel beindult az elnökválasztási kampány, és már az elején előkerült a nemzetiségi kérdés és az autonómia. Sokaknak szúrja a szemét, hát a jelöltek belehúztak, egymást múlják felül. Ebben, persze, semmi csodálatos nincs, a magyar kérdés eddig minden elnökválasztási kampányban előkerült; pontosan ebből miért maradt volna ki?
Ezúttal Victor Ponta – aki már alig foglalkozik a kormányzással – lépéselőnybe került, hiszen általános meglepetésre megjelent a Nyergestetőn, meg akarván nyerni a magyar választóit. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, belehajszolta vetélytársait a heveny magyarellenességbe – ami nem is volt nagyon nehéz –, s ama kijelentésével, hogy ő ortodox és román, a jobboldal közös jelöltjét, Klaus Johannist is megzavarta! Aki óriási elánnal kezdte fejtegetni, hogy a maga részéről ugyan nem ortodox és nem is román – a tények azok tények, s a legkellemetlenebb dolgok a világon –, de az etnikai alapon szerveződő autonómiát igenis hevesen ellenzi, ezzel nem ért egyet. Cristian Diaconescu, Traian Băsescu új pártjának, a Népi Mozgalom Pártjának volt elnökjelöltje – helyette ugrott be Udrea asszony is, már csak ő hiányzott –, feladva az avantgárd kötelező aszkézisét, karrierdiplomatához méltatlan módon kezdte el taglalni a magyar autonómia ügyét, vádaskodva és rágalmazva. A krími párhuzammal kissé messzire ment, még nem tudja, amit a vak argentin látnok, Jorge Luis Borges precízen megfogalmazott: ha a világon valamiről beszélnek, valami elhangzik, vagy leírásra kerül, bármikor valósággá is válhat. „Ahogyan a magyar külügyminisztérium értelmezi a székely autonómia ügyét – fejtegette –, figyelmen kívül hagyva a román–magyar alapszerződést, hasonlít ahhoz, amire Oroszország hivatkozott a Krím annektálásakor, noha a nemzetközi jogban nem lehet legitimitást találni az etnikai alapú területi autonómia fellengzős elképzeléseihez.” Ezzel elismerte, hogy Székelyföld és Krím között van párhuzam, s belekeverte Magyarországot is az elnökválasztási kampányba.
Ponta közben röhög a markába, ő ezzel (egyelőre) nem foglalkozik, nagyokos külügyérére hagyja. Titus Corlăţean pedig azzal érvel, hogy az alapszerződés nem fogadja el a kollektív jogokat, következésképp az etnikai alapon szerveződő autonómiát sem, megfeledkezve arról, hogy a nevezetes alapszerződés 1996-ban született, azóta, tizennyolc esztendő alatt sok víz lefolyt a Dâmboviţán, a Dunáról nem is beszélve.
A kampány tehát zajlik. Boldogok vagyunk, hogy mi sem maradunk ki belőle. Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell!
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarellenes párt létrehozására készül egy PSD-s képviselő
Nacionalista, magyarellenes párt megalapítását jelenti be augusztus 21-én, csütörtökön Bogdan Diaconu szociáldemokrata (PSD) képviselő – írta szerda este a HotNews.
A portál értesülései szerint a politikus azért teszi meg ezt a lépést, mert Victor Ponta pártelnök-kormányfő kilátásba helyezte, hogy kirúgják a PSD-ből, ha tovább rontja a légkört a kormánykoalícióban. Diaconu ugyanis rendszeresen közöl a sajtóban magyar- és RMDSZ-ellenes publicisztikát, s több törvénytervezete is a romániai magyar közösség ellen irányul.
A képviselő szerdán a Facebook-oldalán beharangozott csütörtökre egy „eseményt”, amelyről azonban nem árult el részleteket. Ám sejteti, hogy mi várható. „Holnaptól lesz amitől tartaniuk a magyar szélsőségeseknek, az RMDSZ-szel az élen!” – írta bejegyzésében.
Bogdan Diaconu magyarellenes kirohanásait az RMDSZ is szóvá tette a koalícióban. Borbély László korábban lapunknak elmondta, tudomására hozták a miniszterelnöknek, hogy tűrhetetlennek tartják a politikus magatartását.
maszol.ro

Erdélyi magyar hidegháború
„Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen.” Parászka Boróka kritikája Demeter Attila Ethnosz és Démosz című tanulmánykötetéről.
Elméleti elsivatagosodás – így lehetne összegezni a hazai könyvkiadás utóbbi tíz évét, amelyben a rendszerváltás utáni évekhez képest látványosan visszaszorult a társadalomtudományos esszék, tanulmányok publikálása. Talán a kiadók nem vállalják a kockázatot, talán a közgondolkodás mondott le arról, hogy tartalmát, formáját ilyen nagyobb lélegzetű írások határozzák meg, és az is lehet, hogy fordított arányban az egyetemi szakok és műhelyek túlburjánzásával, a szerzők termékenysége csökkent. Akárhogy is van, ott tartunk, hogy ma már érdemes megbecsülni minden esszékötetet. Demeter Attila (aki a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia intézetének oktatója) tavaly adta közre az elmúlt tizenkét évben írt tanulmányainak gyűjteményét, több szempontból is tanulságos és fontos. Egyrészt ez a kiadvány bizonyítja, hogy a hazai filozófia oktatás-kutatás igényt tart arra, hogy kivegye a részét a napi közéleti, társadalmi és politikai eszmecserékből. E nélkül a részvétel nélkül ezek ugyanis megfeneklenek a fogalmi és eszmei pontatlanságban, a logikai zárványokban, erodálódnak stb.
Másrészt: a hazai filozófiai beszéd (legalábbis az, amit Demeter Attila nagyon kevés társa mellett képvisel) nem tudja, vagy akarja kivonni magát a közbeszéd-közgondolkodás hatása alól, inkább követi, mintsem ösztönzi, irányítja azt. Azokat a témákat, ügyeket járja körül, amelyeket amúgy is körüljár a napi publicisztikai-gyár, esetenként oldja a beidegződéseket, közhelyeket, más helyzetekben – akarva, akaratlanul – megerősíti azokat. Ha a kötet címszavait soroljuk fel, akkor pont azokkal a fogalmakkal találjuk szembe magunkat, amelyeket az elmúlt évtizedben (évtizedekben) unos-untig hallhattunk, olvashattunk: autonómia, nacionalizmus, nemzetállam, emberi jogok, Európa, európaiság. A tétje ennek a könyvnek az, sikerül-e a filozófiai tartalombővítés, aktualizálás?
Harc komoly alázattal Ha a tíz évvel ezelőtt született, és eredetileg a Magyar Kisebbségben közölt Autonómia: mi végre? című tanulmányt vesszük alapul, amely közéleti „slágerünket”, az önrendelkezést igyekszik körbejárni, akkor azt kell mondanunk, hogy bár az átlagosnál cizelláltabb ez a megközelítési mód, a mélyfúrásig nem jut el. Az a figyelmeztetés megjelenik ugyan ebben a tanulmányban, hogy a kisebbségi jogérvényesítés eszköze nem feltétlenül csak az autonómia, az a kérdés azonban már nem fogalmazódik meg, miért kötjük össze szétválaszthatatlanul az önrendelkezést az etnicitással? Miért szól az erdélyi magyar közbeszédben az autonómia vita csak az erdélyi magyar önrendelkezésről, miközben ezt (vagy ezeket) a struktúrákat egy többnemzetiségű államban igyekeznek érvényre juttatni, miközben az erdélyi magyar közösség a román állam-nacionalizmussal viaskodik, miközben az adminisztrációs reform, a gazdasági átalakulás, az európai integráció (vagy európai verseny) sokkal inkább szól a regionális, etnikai szempontból azonban meg nem határozható különbségekről. Ez a Demeter Attila szöveg ráadásul, hasonlóan a kötet több más tanulmányához (mint például a címadó Ethnosz és Démosz tanulmányhoz) váratlanul átvált a nyers aktuálpolitikába, ebben az esetben az RMDSZ szervezeti működéséről értekezik. Lehet ennek is legitimitása, akár politikafilozófiai vitát is lehet erről folytatni, de ennek akkor tovább kellene mutatnia azon a megállapításon, hogy a Szövetségen belüli demokrácia nem működik, vagy hogy a szervezet támogatottsága csökkenőben. Van ennek a kötetnek egy amolyan népmesei „jöttem is, meg nem is, hoztam is, meg nem is” hangulata. Ez az az autonómia tanulmány olyan konzekvenciával zárul, amelyet akár a demokrácia-hiányosnak és alultámogatottnak nevezett RMDSZ korabeli elnöke, Markó Béla is megfogalmazhatott volna. Vagyis: „a sikeres autonómia-törekvésekhez nem annyira maradéktalan belső konszenzusra van szükség, mint inkább hatékony politikai lobbira” – írja Demeter Attila. Ám legyen, de akkor tegyük fel újra az autonómia természetére vonatkozó, kielégítően mindmáig meg nem válaszolt kérdést: kik, miért, kiknél és hogyan lobbiznak? Minderre a jelzett tanulmány keletkezése óta (2004), sőt az autonómia viták rendszerváltás óta tartó történelme során egyszer sem kaptunk pontos választ. Ennek fényében pedig különösen veszélyes az, amivel a szerző a gondolatsort zárja, vagyis, hogy „ha az autonómiát ki kell kényszeríteni (kiemelés D.A.), akkor ennek az eszköze nem lehet más, mint az erőszak vagy a félelemkeltés”. Bár a megállapítást Bibóra hivatkozva és őt idézve árnyalja Demeter, és arra figyelmeztet, hogy ezt a harcot „komoly alázattal” kell lefolytatni, mégsem más ez, mint az erdélyi magyar hidegháború megerősítése.
Valamilyenségek és valahogyságok Hasonló félig, vagy háromnegyedig vitt gondolatsorokból állnak össze a kötet többi tanulmányai is, ezek a szövegek, amelyeknek a zöméből kirajzolódik egyfajta visszafogott, de súlyos következményekkel járó nemzeti radikalizmus. A korábban már jelzett Ethnosz és Démosz című tanulmány számomra meglepő módon szintén RMDSZ-kritikával indít: a Szövetség kormányzati politikáját általános értelemben „alázatosnak” és „betársulósnak” nevezi a szerző. Függetlenül attól, hogy valóban alázatos és betársulós-e a szervezet két évtizedes teljesítménye (ez a szöveg 2006-ban született, tehát akkor még csak kamaszkorát élte az RMDSZ ilyen szerepvállalása), érdemes feltenni a kérdést: politikafilozófiai szempontból mire jutunk az ilyen jelzőkkel? Mi a kritika referenciája, célja és hitele? Kockázatos, és nem megkerülhető kérdések ezek. A napi politikára való (általam nagyon fontosnak és hiánypótlónak tartott) reflexió nehezen követhető módon billen át kultúra-, nacionalizmus elméletbe. És olyan furcsa mondatok szabadulnak el, amelyeket aztán sem politikafilozófiai, sem szociológiai, de még egy laza szövésű esszé keretén belül sem könnyű értelmezni. „Az emberek valamilyen oknál fogva makacsul ragaszkodnak nemzeti identitásukhoz” (kiemelés tőlem) – szerepel a 108. oldalon. „(…) a nemzetinek és a politikainak az összetartozása valahogyan természetszerű” (kiemelés tőlem) – írja Demeter Attila a kötet 103. oldalán. Sajnos a valamilyenségek és valahogyanságok világában ezúttal sem vezet tovább. Pedig rendezni kellene már az etnicizmus és nacionalizmus közötti viszonyokról gondoltakat, pedig láttatni és érteni kellene a nacionalista konstrukciók (a szerző fontos mondatokat szentel annak, hogy érzékeltesse, milyen alapvető jellemző ez a megcsináltság) korszerű természetét.
A korszerűség érvényesül a legkevésbé ezekben a megközelítésekben. Demeter az európai közösség soknyelvűségének, vagy éppen nyelvtelenségének problémáit járja újra és újra körül, hiszen – írja többek között Kymlickára hivatkozva a politikai együttműködések alapja a közös nyelv. De elfeledkezik arról, hogy a mai politikai kommunikáció számára a képek, és a különböző nonverbális felületek legalább annyira fontosak, ha nem fontosabbak, mint a verbálisak. Továbbá arról, hogy az egy-két és többnyelvűség ma már egészen mást jelent akár az Unió határain belül, mint azokon kívül – hiszen megváltozott többek között a globális mobilitás és kommunikáció, de változik a lokális adminisztráció, a közösségi kapcsolattartás stb.
Ez a fontos kötet, amely – remélem – még nagyon sok nyilvános vitát vonz majd, és amelyről több alkalom is nyílik majd beszélni, végre visszahozza a közéleti esszé és tanulmány műfaját a köztudatba, de tartalmát tekintve sajnos korszerűtlen. Az évtizedes szövegek nem tartották a lépést korukkal már születésük idején sem, ma pedig egészen anakronisztikus ezeket olvasni. Mindezzel együtt ösztönző a szerző igyekezete, ahogyan saját korlátaival, még végig nem vitt eszmefuttatásaival szembenéz. Például akkor, amikor a kötet előszavában elismeri, hogy a muszlim Európáról írt szövege létrejöttekor még nem ismerte, hogyan is néz ki a muszlim Európa valójában. Az Ethnosz és Démosz befejezésekor valami olyasmit érez az olvasó, mint egy kétkötetes krimi első kötetének a végén. A tetthely már felsejlett, a gyanú árnyéka is körvonalat kapott, a megfejtés azonban még várat magára.
Demeter Attila: Ethnosz és Démosz – tanulmányok. Pro Philosophia Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2013.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Újabb magyarellenes párt alakul
A magyarellenes állásfoglalásairól elhíresült Bogdan Diaconu parlamenti képviselő, aki az RMDSZ kormányzati részvétele elleni tiltakozásul kilépett a Szociáldemokrata Pártból (PSD), bejelentette csütörtökön, hogy Egyesült Románia Párt néven új politikai pártot alapít.
Sajtóértekezletén úgy vélekedett, hogy az RMDSZ instabilitási tűzfészek, amely ellehetetleníti az etnikumok békés együttélését, és a román állam területi épségét veszélyezteti. Kifejtette: új pártja feladatának tekinti olyan szabályozás kialakítását, amely "egyszer s mindenkorra" törvényen kívül helyezi a szélsőséges magyar szervezeteket.
"Itt az ideje, hogy féljenek azok, akik titokban vagy nyíltan ennek az országnak az alkotmánya és nemzeti méltósága ellen áskálódnak. A diplomácia már kimerítette eszköztárát: eljött a cselekvés ideje. A románok be fogják bizonyítani, hogy türelmük véges, és készek kezükbe venni sorsuk alakítását" – jelentette ki Diaconu.
A Hotnews.ro jobboldali hírportál úgy értesült, hogy Diaconut Victor Ponta miniszterelnök szólította fel: ne tegyen többé olyan nyilatkozatokat, amelyek feszültséget szítanak a koalícióban a PSD és az RMDSZ között, ha pedig nem képes türtőztetni magát, akkor lépjen ki a pártból. A portál szerint az RMDSZ több ízben felkérte a PSD vezetőit, hogy határolódjanak el Diaconu magyarellenes kirohanásaitól.
Bogdan Diaconu hetente több magyarellenes írást közöl a liberális Adevarul blogrovatában, és tavaly ősszel büntetőjogi feljelentést tett a legfőbb ügyészségen a székelyek nagy menetelésének szervezői ellen. Szociáldemokrata parlamenti képviselőként a külföldi "szél-sőségesek" kiutasításáról és rendezvényeik betiltásáról nyújtott be törvénytervezetet a parlamentnek, idén a területi autonómia népszerűsítésének betiltásáról dolgozott ki jogszabálytervezetet.
A szenátus Diaconu kezdeményezésére fogadta el idén márciusban azt a törvénymódosítást, amelynek alapján megfoszthatják állami kitüntetésétől azt, aki az egységes és oszthatatlan román nemzetállamra, az államnyelvre vagy az ország területének elidegeníthetetlenségére vonatkozó alkotmányos előírást – szóban vagy cselekedetben – megsérti. A tervezetről még a képviselőháznak is szavaznia kell.
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés dr. Páva Zsolttal, Pécs polgármesterével
A magyarság kenyerétől a tudásátadás erkölcsi kötelességéig
– Noha úgy tudtuk, hogy nem járt még Aradon polgármesterként, kiderült, hogy mégis.
– Negyedszer járok itt, másodszor mint polgármester. 2010-ben, ugyancsak a Pécsi Napon voltam Aradon. Ez az aradi hátterem.
– Polgármester úr, ön természetesen megkóstolta az István-napi kenyeret Pécsett.
– Igen.
– A magyarok kenyere kezdeményezés Pécsről indult négy esztendővel ezelőtt?
– Pécsről. Egy egykori tanárom, egy idősebb professzor, Korinek László megkeresett azzal: mi lenne, ha Pécsett szerveznénk egy olyan programot, hogy búzát kérünk a különböző területekről, határon innen, határon túl, a történelmi Magyarországról, a búzát összeöntjük, megőröljük, és a lisztből elkészül a magyarok kenyere, amit megszegünk augusztus 20-án, s ez egy össznemzeti magyar összefogást szépen szimbolizálna. Nagy örömmel tettem a kérésnek eleget. Az első évben 10 tonna búzát tudtunk összegyűjteni az egész Kárpát-medencéből, Erdélyből, a Felvidékről, Magyarország területéről, a Vajdaságból stb. –, és megindult a program. A második évben már jóval többet, kb. 40 tonnát összeszedtünk, ennek nagyon örültünk, és úgy éreztük, hogy tovább nincs. Ehhez képest tavaly sikerült már 100 tonnával fellépnünk, idén pedig 220 tonna búza gyűlt össze. Elképesztő! Olyan adakozási kedv van – csak mondok két számot, Magyarországról 420 településről kaptunk adományt, városokból, falvakból, kis és nagy helyekről, a határon túlról 50 településről, köztük Aradról. Az ország különböző részein vannak gyűjtőpontok, a búzákat egységes zsákokba teszik, lehozzák Pécsre, ott pedig van egy összeöntési ünnep (nem tudunk minden búzát összeönteni, de ez egy szimbolikus ünnep a mohácsi Szent Miklós vízimalomban, a Duna partján fekszik ez a malom), utána a búzát megőröljük a szigetvári nagy kapacitású malomban, és ebből a lisztből készül a magyarok kenyere. Aztán a továbbiakban jótékony célra használjuk az ügyet, hisz a lisztnek jelentős többsége Böjte Csaba atyához, az ő alapítványához kerül, Erdély-szerte az ő gyerekeihez. Idén kicsit ez bővült: Nagydobronyban, egy kis kárpátaljai településen van egy református leánynevelő intézmény, az adományok kisebbik része oda ment. Hogy érzékeltessem, mit jelent az összegyűlt mennyiség: Csaba atya 2600 gyereket gondoz az alapítványában, ezeknek a gyerekeknek ez a búza az egész évi kenyérfogyasztását fedezi, arra tehát nem kell külön költeniük, csak meg kell sütniük a kenyeret. Óriási dolog ez. Már csak „finomság”, hogy idén az erdélyi Parajdról kaptuk a sót, az ottaniak felajánlották, hogy a bányából megkapjuk ezt a mennyiséget, illetve Werbőczi István híres jogtudósunk szülőfaluja, Verbőc (Kárpátalja) adta a kovászt, hogy megkeljen a tészta – tehát valóban összmagyar összefogással készült a magyarok kenyere. Nagyon szépen sikerült, tegnap (szerk. megj.: augusztus 20-án) volt az ünnepe, megszegtük a kenyeret, sok vendégünk volt, és jólesett tapasztalni, polgármesterként és magyar emberként egyaránt, hogy egy ilyen szimbolikus nagy összefogás összejött egy nagyon szép ügy kapcsán.
– Ön sokat utazik?
– Viszonylag igen, Magyarországon, de külföldön is. Most kevésbé, mert jön a kampány, itthon kell maradni. De egyébként elég sokat.
– Oda akarok kilyukadni, hogy testvérvárosokba is ellátogat? Pécsnek, ha jól tudom, 12 testvérvárosa van, az egyik Arad. Fel szokta őket keresni?
– Hát nem tudok hirtelen pontos számot… Azért nem, mert vannak úgynevezett projekt-együttműködések városokkal, amelyekkel nincs aláírt megállapodásunk, de szintén nagyon jó a kapcsolatunk. Például Lendvával, Szlovéniában van ez a kisváros, a magyar határ közelében. Velük is egy nagyon jó együttműködés alakult ki konkrét programok mentén.
– Hogyan értékeli a Pécs–Arad, e két, nagyjából azonos nagyságú város testvérvárosi kapcsolatát?
– Arad egy picit talán nagyobb lélekszámát tekintve… Ez egy érdekes dolog, amikor ezt, amire itt is kitérek, elmondtam más polgármestereknek, más kollégáknak, csodálkozással vegyes irigységgel hallgatták ezt a hírt. Arról van szó, hogy a két város között – nyugodtan mondom, nem túlzás ez a mondat – egy tudományosan megszervezett együttműködés létezik. Minden év elején, januárban–februárban a két város kulturális bizottsága, képviselők, az apparátusbeli kollégák leülnek egy munkaértekezlet során, ami tart két-két és fél napig, váltott helyen, hol Aradon, hol Pécsett, és megtervezik az adott év programját, hogy júniusban Aradon mondjuk a Pécsi Balett lép fel – napra lebontva, mikor, hol mi történik, ki jön, hova érkezik, mit hoz magával, ki fizeti melyik költséget stb. A két polgármester aztán aláírja, hogy hivatalosan, a legmagasabb szinten megerősítsék az együttműködést az adott évre. Aztán „csak” ezt a menetrendet kell betartani. Ebben nyilván kiemelt szerepet kap a két város ünnepkörében az Aradi Nap Pécsett és a Pécsi Nap Aradon. Pécs ugye most augusztus 21-én volt itt, az aradiak szeptember 12-én jönnek Pécsre, akkor az egész nap az övék. De vannak más ügyek is, nem csak ez a két nap. Amikor ezt elmondom más polgármester-kollégáknak, nem hiszik el, hogy ilyen létezik. Ez csak Araddal van. Nem tudom, hogy alakult ki ez az intenzív, szépen, szorosan felvett ritmusban való együttműködés, a többiekkel sokkal spontánabb és alkalomszerűbb, vannak hegyek és hullámvölgyek.
– Tudja-e, hogy Aradról – ez részben biztosan a testvérvárosi kapcsolat hozadéka is – az évek során számos kirándulócsoport indult Pécsre?
– Ezt nem tudtam.
– A nagy „bumm” 2010-ben, az Európai Kulturális Főváros kapcsán volt. De azóta is hallani, hogy „Pécsett jártunk”. Önöktől vajon jönnek-e ide, Aradra?
– Azt tudom, hogy Erdélybe sokan járnak (Arad, tudom, Partium, de most ezt ne firtassuk.) Erdélybe nagyjából két irány van, Nagyváradról a Királyhágó–Kolozsvár felé, vagy Arad érintésével Déva–Nagyszeben felé. Tudom konkrétan, hogy nagyon sok barátom évente kiruccan Erdélybe egy-két vagy akár több napra, közülük biztosan sokan jönnek Aradra is. A városnak van egy különleges vonzereje, ezt el kell mondanom, amióta újra felállították a vértanúk emlékművét, amit ugye, sajnos, jó hetven évig nem lehetett látni. Ennek úgy tíz éve, de még mindig van vonzereje, aki még nem látta, az mondja, hogy Aradra el kell menni, megnézni, s az mindenképpen tesz erre egy kitérőt. Ha Arad azt a lehetőségét ki tudná használni, amit most még nem, vagy kevésbé: a várat – ha megkapná, ott lenne egy különleges, teljesen unikális hely. A Maros, ugye, körbeveszi a várat, ami több mint kétszáz éves építmény. Ezek a régi várak nem maradtak meg, talán csak a komáromi. Óriási lehetősége lenne Aradnak, egy nagyon nagy „dobása” lehetne, különösen, ha megnyeri a kulturális fővárosért folyó „meccset”, akkor ezt be kell vonni az egész rendszerbe.
Most, amikor átjöttünk a határon, döbbenettel láttam megint, hogy Nagylaknál milyen kamiontömeg áll az úton, mind a két oldalon. Ha a román oldalon nem volt hat kilométeres a kamionsor, akkor semennyi. Mit akarok ebből kihozni? A közlekedés, az autósztráda fontosságát. Így nem lehet, ez nem 21. századi megoldás, amit most látunk.
– A kulturális főváros státussal kapcsolatban célzott megnyitóbeszédében arra, hogy Pécs támogatja Aradot. De támogatnia kellene Arad ellenfelét, Kolozsvárt is, hisz az szintén testvérvárosa Pécsnek. Hogy is van ez?
– Nem lehetünk önzők. Pécs városa – szerencsénk volt, vagy egyéb, teljesen mindegy – 2010-ben olyan helyzetbe jutott, hogy megszervezhette az Európa Kulturális Fővárosa programot. A szervezés során óhatatlanul olyan tudás halmozódott fel, amit mi magunk is máig használunk. Amikor közeledtünk a 2010-es év végéhez, komoly, többfordulós egyeztetést tartottunk kollégákkal, külső szakemberekkel, hogy a stábbal, azzal a száz fővel, amelyik a projekten dolgozott, mi legyen. Mindegyikük, aki ott dolgozott, komoly tudás birtokába került az évek során. Mi szétválasztottuk azt a céget (jogi személyiséggel bíró cégről beszélünk), az egyik feléből, a kulturális szervezőmunkában részt vettekből jött létre a Zsolnay-örökség Kezelő Közhasznú Társaság (azóta részvénytársasággá alakult), illetve a pályázatnak logisztikával, pénzügyekkel foglalkozó kollégák bekerültek egy új alapítású cégbe, a Pécsi Fejlesztési Részvénytársaságba. Ezt azért mondom, mert ezt a tudást mi a mai napig használjuk. Ergo: aki minket megkeres, legyen az bárki (még akkor is, ha nagyon távolról érintett ebben a dologban), hogy hölgyek és urak, kéne egy kis segítség, mert valamilyen problémánk van ilyen vagy olyan tárgykörben, mi ezt a tudást mindenfajta ellenszolgáltatás, díjazás nélkül szívesen megosztjuk. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy konkrét megkeresés három helyről érkezett hozzánk ilyen tárgykörben. Pécsnek van egy horvát testvérvárosa, a hozzánk közel eső Eszék, amelyik Horvátország nevében aspirál egy ilyen címre, azt hiszem, 2020-ban esedékes, segítséget kért tőlünk Arad és Kolozsvár is. Én elmondtam mindenkinek: ez nem egy exkluzív dolog, hogy mi csak egynek segítünk – aki jön és kéri, mindenkinek jó szívvel segítünk. Aradnak is, de Kolozsvárnak is, meg Eszéknek is, mert úgy érezzük, hogy ezt a megszerzett tudást tovább kell adnunk, ez egyfajta erkölcsi kötelességünk.
– Pécs, úgy tudom, nagyon sokat profitált kulturális főváros voltából, még akkor is, ha nem mindent fejeztek be időre, de nagyon sok minden létrehoztak, fejlesztettek.
– Na most az a helyzet, hogy egy fél poharat optimistán félig telinek vagy pesszimistán félig üresnek tekintünk. Sokan egészen magas szintű elvárásokkal vágtak neki az évnek, azzal, hogy Pécs olyan kulturális monopóliumra fog szert tenni, ami ötven vagy legalább negyven évre meghatározza a városnak a jövőképét. Azok számára az, ami történt, csalódás, hisz az az elvárás képtelenség volt, ez az én véleményem. Ha úgy nézzük, hogy Pécs mit kapott ezzel – felújítások, új intézmények, egy fantasztikus koncertterem, a Zsolnay gyár kulturális negyeddé alakítása (egy különleges gyöngyszeme lett szerintem Európának, nemcsak Magyarországnak) –, ha így vesszük, óriási a nyereség, mert ezt elérni egész biztosan sohasem tudtuk volna. Hosszú évtizedek mulasztását, lemaradását tudtuk behozni, bepótolni. Nem is beszélve arról, hogy autópályát kapott a város, amiről keveset szólunk, de ha nem lett volna a 2010-es év, biztosan nem lett volna. Hogy mit jelent az autópálya egy városnak, azt nem kell magyarázni.
– Arad egyelőre pályázik, nem tudni, milyen eséllyel, de sokak szerint ez önmagában is valami, mert előrelépést jelenthet a mostani állapothoz képest.
– Ez egy olyan lehetőség, amit semmiképpen nem szabad kihagyni! Mindegy, hogy állnak a sanszok, hogy Erdélyen belül lesz a döntés, vagy a Kárpáton túli területeken – mindenképpen meg kell próbálni, mert maga a pályázás folyamata is olyan tudást tud hozni a városnak, amit későbben – lehet, hogy nem ilyen horderejű, de mégis fontos ügyekben lehet majd hasznosítani.
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)

Kolozsvár, a fesztiválváros
Elképesztő programkínálatból válogathatott idén a Kolozsvári Magyar Napok közönsége, a Farkas utca gyakorlatilag egyetlen nagy vásári bazárrá változott a rendezvénysorozat ideje alatt. A koncertkínálat nemcsak bőséges, de változatos is volt. A program emellett képzőművészeti, irodalmi, színházi és számtalan egyéb eseményt is tartalmazott.
Gyakran gyalog is csak nagyon óvatosan lehetett közlekedni a fesztiválutcában, hacsak valaki nem akart szándékosan a másik ember lábára lépni. A kézműves portékát kínáló mesterek kínálatától a könyvstandok ajánlatáig mindenki szabadon eldönthette, mire költi a pénzét.
Nagy sikernek örvendtek például a Kolozsvári Állami Magyar Színház sátrában tartott programok, ahol egyik nap egy utcai telefonfülkéből olvashattak fel az arra járók, másnap a színészekkel táncolhattak az érdeklődők. Ugyanígy népes tömeget vonzott a Paprika Rádió élő gyerekműsora is, ahol gyerekek vezettek műsort.
A lacikonyhákon is gyakran hosszú sorok alakultak ki, pedig a különböző ínyencséget kínáló szakácsok nem kímélték a vendégek pénztárcáját az árak megállapításakor. A különlegességnek számító kakasherepörkölt 30 lejbe került, de a babgulyás adagját is 12 lejért mérték.
Az éhes fesztiválozók érdeklődése a lacikonyhák iránt azért is meglepő, mert alig néhány sarokkal odébb, a belvárosban kétszer akkora adagokat lehetett vásárolni ugyanannyi pénzért a helyi étkezdékben, gyorsbüfékben. Az igazi ínyencek részt vehettek az Apáczai Csere János Gimnázium udvarán megrendezett főzőversenyen, ahol Kiss-Budai Tibor mesterszakács vezetésével elkészítették Kolozsvár legnagyobb lecsóját. A gasztronómia kedvelőinek ugyanakkor Mircea Dinescu román költő, a magyar napok díszmeghívottja is kedveskedett főzőcskével.
Szombaton a Fogoly utca középkori forgatag helyszínévé vált, az itteni vásár résztvevői korabeli ruhákba voltak öltözve, de meg lehetett csodálni a kalodát és a korabeli fegyvereket, a merészebbek pedig azt is kipróbálhatták, milyen íjjal célba lőni.
A főtéri koncertek utáni afterpartik is telt házasak voltak, de a belvárosi kocsmák sem panaszkodhattak, az egyik csapos elárulta, hogy olyan vendég is akadt a magyar napok ideje alatt, aki naponta 200 lejt hagyott kedvenc szórakozóhelyén. Egy másik pultostól megtudtuk, hogy gyengébb napon 30 ezer lejes forgalma volt a belvárosi kocsmának.
Természetesen a sport sem maradhatott ki a programkínálatból. Vasárnap a Dribli Erdélyi Gyerekfociklub szervezésében egy kispályás barátságos labdarúgótornára is sor került, ahol a magyar napok szervezői, a kolozsvári színészek és az újságírók csapata csapott össze egymással, illetve a Dribli két korosztályos csapatával. A kapus nélkül, négy a négy ellen játszott rendhagyó minitornát az újságírók csapata nyerte meg. A kapott gól nélküli sikerből lapunk egy góllal és egy gólpasszal vette ki a részét.
Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár)

Năstase, a szabadság bajnoka
Rengeteg jogi hercehurca – bírói engedékenység, fogházi véleményezés és ügyészi kötekedés – közepette mégis szabadlábra került Adrian Năstase elítélt, az ország egyik legdörzsöltebb csalója. Ő aztán igazán iskolapéldája a fehérgalléros bűnözőnek, művelt, ravasz, gátlástalan, hatalom- és vagyonéhes. A hatalmat következetesen és semmitől, senkitől nem zavartatva mindvégig vagyonszerzésre használta fel. Még azzal sem vádolható, hogy nincs ízlése, mert neki csak kínai fajansz és porcelán kellett, mahagóni bútorok, álomszép luxuslakás, s olyan földbirtok, minek udvarháza legalább egy régi nagybojár rezidenciájával vetekedhetett. És nemesfém, ékszer, műkincs minden mennyiségben.
Năstase összes címei és rangjai közül a leginkább irritáló „civil” foglalkozása, miszerint jogászprofesszor lenne, hiszen viselt dolgai inkább arra predesztinálnák, hogy az úri tolvajok fejedelmének címét viselje. De ő jogászprofesszor, aki még a börtön csíkos egyenruhájában (kérdéses, hogy egyáltalán viselt-e ilyet) sem tagadhatta meg szakmai szenvedélyeit, s börtöncellájában (ez is kétséges!) is jogi traktátumokat írt, úriember módjára, kifogástalanul viselkedett, s ezzel kiérdemelte, hogy sokadik büntetését is harmadolják, s immáron feltételes szabadlábon, birtokaira vonuljon vissza. Azért a vidéki rezidenciájába, mert a bukaresti Zambaccian-kéjlak egyelőre még rossz emlékeket idéz fel benne, hiszen állandóan itt tartóztatták le, s itt mutatott be egy „drámai” öngyilkossági kísérletet.
Szóval, jogászprofesszorunk újra szabadlábon van, s újfent az érdeklődés központjába került, hát rögtön a szabadság bajnokának ragyogó páncélzatába öltözik, s keményen szorgalmazza, hogy fogadják el már végre azt a fránya amnesztiás és közkegyelmi törvényt, mert ha azt elfogadják, akkor ő újra a politika terrénumára léphet, s nem kell jogi traktátumok körmölésével tengetnie nagyobbra hivatott életét. „Szabadúszóként” máris teheti, hiszen Liviu Dragnea felajánlotta neki, hogy vegyen részt Victor Ponta elnöki kampányában. A másik jeles jogászdoktor mennybemeneteli marsolásában. Meg is teszi valószínűleg, de ha minden reményei szerint alakul, nem kell mindig ilyen statiszta szerepre kárhoztatnia magát, s lehet még e kies országban jelölt, sőt megválasztott is, bármilyen funkcióra. A jogászoknak különben itt mindent lehet, mert minden törvényt saját javukra fércelnek össze és szavaznak meg!
Magyari Lajos, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

R. T.
KMN 2014
Meg kell menteni a külvárosi magyar oktatást Kolozsváron
A kolozsvári iskolaigazgatók szerint a tanügyi törvény és a tanárképzés hiányosságai tesznek leginkább keresztbe az oktatásnak.
A kolozsvári magyar oktatás jövőjéről beszélgetett a Kolozsvári Magyar Napokon az öt magyar iskola vezetője: Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója, Irsai Mónika, az Onisifor Ghibul Elméleti Líceum aligazgatója, Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója, Tímár Ágnes, a Báthory István Elméleti Líceum igazgatója, Kósa Mária, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatója, és Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója.
Az iskolavezetők tulajdonképpen egyetértettek abban, hogy a magyar oktatás, de akár általában az oktatás legnagyobb kerékkötője maga az oktatási törvény, amely egyfelől folyton változik, másfelől nem biztosít elég mozgásteret az iskolaigazgatóknak. A régóta ígért decentralizáció helyett még inkább központosítottá vált az oktatás, és többen is kiemelték, hogy a magyar főtanfelügyelő-helyettes is tudna arról mesélni, milyen törvény, illetve önkényes döntések adta nehézségekbe ütköznek a főtanfelügyelőségek a munkájuk során.
Az iskolaigazgatók iskoláik kínálatának bemutatásával kezdték. Vörös Alpár az általános iskolai képzőművészeti oktatást és a líceumi közgazdasági oktatást emelte ki, amellyel kapcsolatban cáfolta, hogy ez gyenge lenne, és fontosnak tartotta az egyes iskolák sokféle szakának megtartását (volt ugyanis korábban olyan javaslat, hogy egy-egy iskola csak egy profilt képviseljen, de ezt nem tartja célravezetőnek), mivel különböző érdeklődésű, beállítottságú diákok közös projektjei nagyon fontosak. Irsai Mónika elmondta, az Onisifor Ghibuban alapítása óta létezik magyar tagozat, amely az iskola hagyományos profiljához kapcsolódva természettudományi osztályt jelent.
Tímár Ágnes az intenzív angol és német nyelvosztályokat, valamint a kiadványszerkesztői szakosztályt emelte ki; utóbbiról elmondta, hogy az IDEÁ-val együttműködve szinte önkéntes rendszerben oktatják a szakmára a diákokat. Kósa Mária a magyar és angol színjátszó kört említette, mint a Brassai sajátossága, míg Popa Márta, az unitárius kollégium sokszínűségét emelte ki. Székely Árpád a református kollégium óvodai csoportjait és a posztliceális képzést említette sajátosságként, valamint azt, hogy ősztől hároméves szakoktatást is indítanak, amellyel kapcsolatban már csak az a kérdés, hogy engedélyeznek-e három osztályt, vagy csak kettőt.
Ami a problémákat, és az esetlegesen bizonytalan jövőképet illeti, Vörös Alpár kiemelte, a román döntéshozók is érezhetik, milyen az, amikor román osztályok szűnnek meg azért, mert van magyar iskola, és a diákok nem kényszerülnek román osztályt választani. Emiatt következő lépésekre kell felkészülni, hogy ne szűküljön az oktatási paletta – mondta. Kiemelte még, hogy magyar osztályok terén falusi összevont osztályok, iskolák megszűnésére lehet számítani, és a kolozsvári iskoláknak fel kell készülni arra, hogy ha ezek a diákok a megyeszékhelyre jönnek tanulni, nekik is megadják a lehetőséget, hogy tehetségük, érdeklődésük függvényében tanulhassanak.
Irsai Mónika a külvárosi iskolák problémáiról beszélt:
hátrányosnak tartja, hogy csak három külvárosi iskola van Kolozsváron, ahol magyarul is tanítanak, és ez a magyar diákok lemorzsolódásához vezet. Elmondta, ezekbe az iskolákba sok vegyes házasságból származó diák jár, akik, amennyiben megszűnik a magyar tanítás, a román tagozatra kerülnek át, mert a szülők nem tudják bevállalni a belvárosba járatást. A külvárosi iskolák további előnyei mellett említette, hogy főleg az elemi osztályokban plusz megterheléstől szabadítja meg a kisdiákokat, akiknek így nem kell naponta több órát utazniuk iskolába, illetve nem válnak szülőfüggővé, hanem magukra tudnak iskolába járni, és ez a baráti társaságok kialakulásához is hozzájárul.
Irsai szerint a külvárosi iskolák működtetéséhez az infrastruktúra megvan, a probléma inkább a tanárokkal van. Ez egyfelől szintén a tanügyi törvényből adódik, hogy az iskolák nem tudják megválogatni a tanárokat, és egy-egy címzetes helyet nyugdíjazásig megtarthat az illető tanár, másfelől abból származik, hogy az itt tanító tanároknak gyakran nem ez az egyetlen posztjuk, így nem tudnak annyira résztvenni az iskola életében. Ha meg szeretnénk tartani ezeket az iskolákat, a tanárok elosztására kell odafigyelni – emelte ki.
Popa Márta szintén a tanárképzés fontosságáról beszélt, hangsúlyozva, hogy szerinte nem a túlélésre, hanem a minőségre kell koncentrálni, és nem az a „túlélő”, aki a legerősebb, hanem az, aki képes a változásokra reagálni. Az oktatásban is ilyen szemléletet tart fontosnak, a lexikális tudás alapú oktatásról az alkalmazott tudás alapúra való áttérésre.
A minőséget abban látja, amikor a tanár és a diák is a maximumot képes nyújtani, és meggyőződése, hogy a tanárképzést és a tanár társadalomban kialakult képét egyaránt meg kell erősíteni. Kósa Mária szintén azt emelte ki, hogy az oktatásban a legfontosabb a humán erőforrás, további negatívumként a pénzosztási rendszer problémáit emelte ki, valamint azt, hogy egy teljesen centralizált rendszerben nehéz jövőképet kialakítani. Székely Árpád az opcionális tantárgyak visszaszorítását is problémaként nevezte meg, mivel azok még valamelyest lehetőséget adtak a tantervek merevségének feloldására, és attól tartott, hogy a művészeti órákat is tovább csökkentik, amelyek szintén fontos képzési-nevelési pontot jelentenek az oktatásban.
Transindex.ro

Felavatták a Romániát Moldovával összekötő gázvezetéket
“Moldovának soha többé nem kell tartania attól, hogy energia nélkül marad” – jelentette ki a két ország határán tartott ünnepségen Victor Ponta román miniszterelnök. Iurie Leanca moldovai kormányfő kifejezte reményét, hogy két éven belül a moldovai és a román villamosenergia-hálózatot is sikerül összekötni.
A volt szovjet tagköztársaság földgázszükségletét eddig több mint 90 százalékban orosz importból fedezte, így az Ungheni-Jászvásár gázvezeték üzembe helyezése csökkenti az ország energetikai kiszolgáltatottságát. A gázvezeték maximális áteresztő kapacitása elérheti az évi másfél milliárd köbmétert, így akár Moldova teljes földgáz-szükségletét fedezheti román importból. Egyelőre azonban csak Ungheni térségének (néhány tízezer háztartás) román gázzal való ellátásra adottak a technikai feltételek. A moldovai román gázvezeték építését Chisinau felé folytatják, hogy valós alternatívát teremtsenek az orosz Gazprom részleges tulajdonában lévő jelenlegi hálózattal szemben. A 42 kilométeres gázvezeték 26 millió eurós költséggel épült, ebből 7 millió az európai uniós támogatás, a többi Románia hozzájárulása. A szerdai avatóünnepségen Günther Oettinger, az Európai Bizottság energiapolitikáért felelős tagja is részt vett.
Moldova júniusban kötött társulási egyezményt az EU-val, amelyet a tagországok között elsőként Románia ratifikált, ezzel is jelezve, mennyire fontos számára Moldova európai integrációja.
erdon.ro

Szatmár 20 – egy eltűnt város nyomában
Marosvásárhelyről utazom érettségi találkozóra Szatmárnémetibe. Nem csak az egykori iskolám emlékeit keresem a határ menti városban. A rendszerváltás „maturandusaiként” tanúi voltunk annak, mit ígért ez a hármas-határ menti vidék, eljött az ideje a számvetésnek. Parászka Boróka írása.
„Több esélyt is kaptunk, egyikkel sem éltünk” – Szatmárnémeti főterén hangzik el ez a mondat, ahova 19 év után térek vissza – húsz éves érettségi találkozóra. Az egykori Kölcsey sarkán várom az egykori osztálytársaimat, elsőként érkezem a régi helyre, az utánam jövőket inkább a mozgásukról, a lépteikről ismerem meg, mint a vonásaikról. Mintha a saját szüleink jöttek volna el a megbeszélt találkára, tévedésből. Az is lehet, hogy valamilyen tehetségtelen színházi maszkmester űzne rossz tréfát velünk. Sötét karikák, mély ráncok, húsz fárasztó, gondokkal terhes év az arcokon. – Mi lett veletek? – kérdezném, az első percek zavara után. Többen ismételgetik a jól nevelt „semmit sem változtál” mondatot, akiknek erre nem futja, azok inkább tapintatos hallgatással méregetik a többieket. Végül én sem szembesítem az osztályt azzal, milyen messzire sodródtunk önmagunktól. Megbecsülöm azt, hogy sokan jelen vannak. Kivéve azokat, akik meghaltak, vagy nyomtalanul eltűntek a külföldi munkavállalás ködében, a belföldi családi és egzisztenciális drámákban, vagy egyszerűen csak hátat fordítottak a múltnak, és eszük ágban sincs találkozókra járni.
Ez a város nem az a város
Az idő nyomai követhetőek, a tér, a város viszont eltűnt körülöttünk. Feldolgozhatatlan, amivel Szatmárnémetiben húsz év után szembesülünk. A rendszerváltás maturandusaiként, a forradalom utáni első évfolyam voltunk, velünk indult az új oktatási intézményalapítási láz, a magyar iskolarendszer újjáépítése. A hármas határ mentén éltünk, és 1990-ben úgy tűnt, Szatmárnémeti az ígéret földje, ha valahol, hát itt aztán közelednek majd az országok, kibomlanak a lehetőségek, visszatérnek a hajdani dicsőségek. Ma nyoma sincs mindennek. A magyar szecesszió megbecsült épületei mállanak, a belváros omlik. Mintha háborús vidékre érne az ember, amelyet súlyos bombatalálat ért. Az osztálytársak „magánöregedésének” drámája mögül a közhalál tragédiája bontakozik ki. Valami visszahozhatatlanul most tűnik el ebből a városból. Valami olyasmi, aminek nyomait középiskolásként még láthattuk, vagy sejthettük. A 19. század végi, 20. század eleji magyar polgárosodás vágyai, terei, ígéretei még kiolvashatóak voltak akkor a belváros üzletházaiból, bérházaiból. Azt ugyan senki sem mesélte el, tanította meg a rendszerváltás éveiben, hogy a „zsidó korzót” belakó zsidók kik voltak, miből, miért és kiknek építették fel üzleteiket.
Bvételeikből hogyan épült, fejlődött valaha a város. De még járhattunk az egykori üzlethelységekben. A rendszerváltás előtt az „átkos” hiánygazdaságával szembesülhettünk ezekben, 1990 után pedig a zsigeri, kispályás posztszocializmus-prekapitalizmus torzóival. Azt sem tudtuk, hogy kik lehettek azok, akik az Északi Színház szerény, a város méretéhez szabott léptékű, biztos ízlésű nézőterét, páholyait, színpadát felépíttették. De megérthettük azt itt, hogy a kultúra a város szíve, agya, hogy színházba járni kell, és jó. Éreztük, hogy mennyire fontos a méretarányosság, a lépték, az ízlés. Nevelt a város, amelynek építői, kitalálói rég eltűntek. 18 ezer zsidót a szatmári gettóból hajtottak haláltáborokba. (Sorsukról keveset tudhattunk, nem volt tananyag, mesélni alig mesélt valaki). A svábok Németországba, a szatmári magyarok közül sokan Magyarországra költöztek.
Ámodók és gyanakvók
Húsz évvel ezelőtt a magyar nyelvű közoktatás azzal a lendülettel indult újra, hogy a város közössége visszaveszi, amit a korábbi évtizedekben elvesztett. 1989 őszén, nyolcadikos diákként úgy tudtuk, csak az Eminescu líceumban lesz magyar nyelvű elméleti oktatás, aki nem képes maximális teljesítményre, az nem is álmodhat arról, hogy ott tovább tanulhat. 1990 első hónapjaiban rengetegen dolgoztak fegyelmezett csapatmunkában azon, hogy a „magyar lici” – ahogy a városi szleng nevezte – újraindulhasson. Sikerrel jártak, a tanévet már a bőség zavarában zártuk: reál és humán tagozat is indult, sok-sok osztály várta a jelentkezőket. Volt némi vita arról, hogy az új intézmény hol működjön. Reménytelennek tűnt, hogy az egykori katolikus gimnázium impozáns épületét kapja akkor a magyar közoktatás. Megegyezés született arról, hogy a kisebb, szerényebb egykori református iskola lesz a régi-új magyar oktatási központ. Így indult el megint a Kölcsey líceum, ahol 1990 szeptemberében Lovas János tanár úr elmagyarázta nekünk, micsoda történelmi vidék ez a Szamoshát, a Károli Biblia-fordítások bölcsője, ahol az irodalmi magyar nyelv érlelődött. Akkor még álmában sem gondolta senki, hogy a Kölcseyt húsz év múlva nem találjuk a helyén. A költő szobra ugyan még ott áll a Láncos-templom előtt (rajta a felirat közben megkopott), a közoktatást biztosító iskolát azonban több éves magyar-magyar vita után elköltöztették. Ma újra a katolikus egyház egyik épületében működik. Nem a katolikus gimnázium egykori, általunk már Eminescu líceumként ismert épületében, hanem a jezsuita konviktus ingatlanában. Ott, ahol a „mi időnkben” az Unió szakközépiskola működött, és amellyel 1990 tavaszán ijesztgettek a tanáraink. Ha nem tanulunk elég jól, oda kerülünk, a bukottak közé. (Ennyit a szakoktatás korabeli megbecsüléséről.) Az egykori Kölcsey helyét mára a Református Gimnázium vette át. Hogy hogyan zajlott a két iskola szétválasztása, az ingatlanok elosztása körüli vita, az hozzánk, a városból elszármazottakhoz, csak hírfoszlányokban jutott el. Most az érettségi találkozó szervezésekor, és a helyszínre érkezésünkkor tapasztalhattuk: barátságok, évtizedes szakmai kapcsolatok mehettek rá erre a konfliktusra. Hónapokkal a találkozó előtt még az is elterjedt: nem is mehetünk vissza az egykori osztályunkba, az osztályfőnöki órát sem tarthatjuk meg ott, hiszen már nem ott működik a mi iskolánk jogutódja. A hírekkel és félelmekkel ellentétben nagyon barátságos volt a fogadtatásunk, a véndiákszövetség tagjai kis kitűzővel a bejáratnál vártak. Téglás tanár úr, osztályfőnökként mégis a „mi helyünkre”, az egykori „magyar kabinetbe” vezetett. Ez – a helyszíni tájékoztató szerint – nem osztályteremként működik, egyházi hivatal kapott itt helyet. Az íróportrék, amelyek a kilencvenes évek elején díszítették a falakat, mindenképpen eltűntek. Nem láthattuk a saját tablóinkat sem: „mindent elköltöztettek innen” – magyarázza egy volt osztálytárs, kicsit csípősen, mert a forradalomban tragikusan elhunyt Sófalvi György emléktábláját sem találjuk. Később kiderült, az előítéletek beszéltek belőle, az emléktábla csak más helyet kapott, de maradt ugyanennek az ingatlannak a falán.
A gyanakvás, a másikra mutogatás alig enyhül ott tartózkodásunk alatt. Régi kölcseys tanáraink örömmel üdvözölnek („lám, milyen jó volt az az iskola, ha ma is így ragaszkodtok hozzá”), és aggodalmaskodva kérdik, a helyben maradó, immár szülővé váló kölcseysek hova íratják a gyerekeiket? A régi iskolába, vagy a „refibe”? Nem szünetel a gyerekekért folytatott harc, kezelhetetlen helyzet. Van, aki büszkén mondja, hogy ragaszkodik a Kölcseyhez, van, aki arról panaszkodik, hogy a közintézménybe nem, csak az egyházi, református iskolába fogadták be a gyerekét. Annak, aki nem itt élte le az elmúlt két évtizedet, érthetetlen ez a vagy-vagy dilemma, a magyar-magyar vetélkedés.
Erre futotta
Osztályfőnöki órán számvetés, ki merre vetődött, kivel mi történt, a rendszerváltás kamaszaival, akiknek arcát mára sötét árnyékok, mély ráncok keretezik? 1990-ben Lovas tanár úr sokszor elmondta, nekünk, humánosoknak, sok mindent kell bepótolni, kevés a magyar tanár, történelem szakos tanár, a pszichológus, a tanító. Érettségi után valóban, többen diploma nélkül állást kaptak, „segédtanítóként”. Évekig szolgáltak a Szatmár környéki falvakban, amíg szükség volt rájuk. Aztán, aki időben kapcsolt, oklevelet szerzett, és maradt állásban, aki nem, az kisodródott a pályáról. Bölcsész szakon kevesen végeztünk. A rendszerváltás gazdasági válságának éveiben gyorsan munkába kellett állni, nem volt pénz egyetemre. Így a többség művelt proletárrá, polgárrá lett.
Az érettségi vacsora helyszíne egy remek helyi étterem, állítólag az ország egyik legjobb konyháját vezetik itt. Két osztálytársam bábáskodott az elindulásakor. 1994-ben még tanárok akartak lenni, aztán nagyon hamar pincérként kerestek állást, megjárták a magyarországi vendéglátóipari képzés lépcsőfokait. Nem lett belőlük tanár, de nagyot alkottak, ha van sikeres helyi vállalkozás Szatmárnémetiben, akkor az általuk erősített étterem az. Gyárban dolgozó osztálytársnőm demonstrálja, milyen volt az irodalomtanítás húsz éve: először Kassáktól idéz, aztán Nichita Stănescuról beszélgetünk. Meg arról, hogy férje (ugyanennek az évfolyamnak a diákja) kamionosként járja Európát, hátha a most érettségiző fiuk legalább esélyt kap az egyetemi tanulásra. A pszichológus diplomával rendelkező osztálytársnőnek nekiszegzi a kérdést az osztályfőnök, „meg lehet élni ezzel a képesítéssel?” A legtöbbet három éve elhunyt osztálytársunkról, Fodor István újságíróról beszélgetünk, aki naponta járta a vidéket, írta a krónikáját Szatmárnak, rögzítette a mindennapok nyomait. „Egyszer nálam is volt, magamra se ismertem, mi mindent írt rólam” – mondja mosolyogva az egyik „bejárós”, a Kaplonyból ingázó osztálytárs. Barátjával és padszomszédjával, egy másik sváb fiúval (mára meglett családapák) ma egy német vállalkozásban dolgoznak közösen. Büszkék, mosolyogva, lelkesen mesélnek. Jó látni az örömük, közben azon merengek: annak idején miért nem beszéltünk-beszéltek arról, hogy ők svábok?
A város helyzetéről kevés, keserű szó esik. „Nem idevalósi” a polgármester, nem értékeli a város hagyatékát – magyarázza valaki. Van, aki a helyi üzleti élet visszáságairól mesél, arról, hogyan falják fel egymást a vállalkozások. Rémtörténet kering arról, hogyan csempész cigarettát Ukrajnából a helyi elit egyik ismert képviselője szolgálati autóval. Nem tudom, igaz-e, vagy sem, de ha igaz – gondolom – akkor ennyi lett a hármas határ előnyeiből húsz év alatt. Rossz érzéssel állok fel az ünnepi asztal mellől. Mi lett volna, ha a magyar közösséget nem osztják meg a felekezeti, politikai és üzleti érdekek? És mennyi a felelőssége a város pusztulásában azoknak, akik elmentek innen? Én Marosvásárhelyen élek, az én felelősségem hol kezdődik? Tipikus erdélyi családtörténetünk során sok várost hagytunk magunk mögött egy évszázad alatt. Éltünk Fogarason, Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kolozsváron, Nagyváradon. Szatmárnémeti sokadik „átmeneti” otthonunk. Romlásán úgy szörnyülködünk, hogy eredeti fényéről csak halvány benyomásaink lehetnek. Azok közül, akiknek családi, személyes örökségük ez a város, csak kevesen élnek már itt. Némileg vigasztal, hogy aludni a városvégi Gellért Sándor utcában található szállodába mehetek. Lám, a nyolcvanas években épített gyári munkásszálló-negyedben kapott utcát a Bözödújfaluból-Debrecenből ide származó költő, műfordító. Örömöm csak addig tart, amíg az Északi Színház mellett elhaladva a híres-hírhedt negyedbe, a 16-os „mikróba” érek. A színház épülete zárva: még a művészbejáró előtti pihenőpad is eltűnt. Felújításra vár ez az ingatlan is, a falakon a tavalyi évad plakátjait felejtették. Felépült viszont a 16-os negyedben a kilencvenes évek elején elkezdett, a Szamos-töltés mellé épített, hihetetlen méretű ortodox templom. Nyoma sincs rajta annak az arány- és stílusérzéknek, amellyel évtizedekkel és rendszerekkel korábban az Északi Színházat megtervezték
A munkásnegyedet azért húzták fel mérnöki pontossággal, és a Ceauşescu rendszerben szabványnak számító igénytelenséggel, hogy a vidékről, a szamosháti falvakról ide költözőknek biztosítsák az élhető komfort-minimumot. Mára nyoma nincs ennek a társadalomszervezésnek. Aki éri-marja alapon szigetelik a paneleket, a központi fűtésrendszer rég megszűnt. Aki tud magánkazánnal fűt, akinek erre nem telik, az a szomszéd lakás melegében bízik. A fűtőházat – mi mássá? – görög-katolikus templommá alakították át. Ezen a vidéken évtizedek óta dúl az ortodox–görög-katolikus háború, a negyed egyik végén az egyik felekezet hatalmas katedrálisa, a negyed másik végén a másik felekezet fűtőház-temploma: a világnézeti egyensúly bizonyos értelemben megvalósult. A proletárkomforttal pedig ma már ki törődik?
A Gellért Sándor utcai szállón sajnos nyoma sincs annak, mire kötelezné az utcanév az intézményt. Szűkös, penészes a szoba, drága az ellátás. Másnap kényelmetlenül hagyom magam mögött iskolám városát. Alkudozom magammal, mivel tartozom én, az Erdély közepére menekülő, ennek az Erdély peremvidékén lévő közösségnek. Legalább annyival, hogy megírom én is – immár Fodor István helyett is – miféle pusztulás folyik ott az utolsó utáni órákban.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Másfél hónap a pártváltásra (Szentesített politikai migráció)
Elfogadta a kormány tegnapi ülésén azt a sürgősségi rendeletet, amely lehetővé teszi a választott önkormányzati tisztségviselőknek, hogy mandátumuk elvesztése nélkül kilépjenek pártjukból: a jogszabály az eredetileg bejelentett két hét, majd tíz napra módosított határidő helyett negyvenöt napra felfüggeszti a pártváltást ellehetetlenítő törvénycikkek hatályát.
A sürgősségi kormányrendelet közzététele után azonnal hatályba lép, a parlament csak utólag vitatja meg a jogszabályt – e vitán az RMDSZ ellene fog szavazni, jelentette be Kelemen Hunor szövetségi elnök. Tegnap, még a rendelet elfogadása előtt az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége aggodalmát fejezte ki annak időzítése miatt, másrészt bírálta azt, hogy a kormány összetett kérdéseket rendeletekkel szabályoz, és nem biztosít lehetőséget a parlamenti vitára. A „politikai migráció” előtt utat nyitó rendelet éles vitát váltott ki már bejelentését követően. A Szociáldemokrata Párt (SZDP) szerint csak így lehet a patthelyzetbe jutott önkormányzatokat ismét működésképessé tenni, a jobboldali ellenzék viszont azt állítja: a vezető kormánypárt zsarolással próbálja saját táborába kényszeríteni a polgármestereket, akiknek meghatározó szerepük lehet az emberek mozgósításában a novemberi államfőválasztáson. Politikai elemzők arra számítanak: az SZDP jó eséllyel növelheti önkormányzati tisztségviselőinek táborát, ha az átállóknak nem kell már tartaniuk attól, hogy elveszítik mandátumukat.
Victor Ponta miniszterelnök a kormányülés elején kijelentette: vállalja a politikai migráció előtt utat nyitó sürgősségi rendeletet, mely „igazságot tesz”, hiszen 2012-ben a választottak túlnyomó többsége az akkori Szociál-Liberális Szövetség (SZLSZ) jelöltjeként szerzett mandátumot, most pedig sokan egy másik pártszövetségben, az SZLSZ-ből kilépett Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata-Liberális Párt alkotta Keresztény-Liberális Szövetségben (KLSZ) találták magukat, és ezáltal az önkormányzatok jelentős részében a kormánypártok helyi szinten ellenzékbe kerültek. „Az elöljárók választhatnak: függetlenek lesznek, maradhatnak abban a pártban, ahol vannak, vagy pedig tiszteletben tartják választóikat. A fontos az, hogy fel akarom oldani a helyi közigazgatási hatóságokat a zárlat alól, és ismétlem, egy kis igazságot is akarunk tenni, mert nem hiszem, hogy valakitől is azt lehetne kérni, hogy miután az SZLSZ színeiben jelöltetted magad Antonescuval és Pontával az oldaladon, most állj Blaga, Băsescu és Johannis mellé. A polgármesterek és a tanácsosok nem rabszolgák Blaga és Johannis birtokán, ők szabadon választhatnak és szolgálhatják választóikat” – fűzte hozzá a kormányfő.
Az RMDSZ nem támogatja a választott önkormányzati tisztségviselők pártváltását, és az erről szóló sürgősségi kormányrendelet parlamenti vitája során a jogszabály ellen szavaz majd – jelentette be Kelemen Hunor. „Évek óta mondjuk, hogy a pártváltás a román politika krónikus betegsége. A miniszterelnök ismeri a véleményem, de magára vállalta a felelősséget. Következik a parlamenti vita, amelynek során az RMDSZ frakciói nem fogják megszavazni a rendeletet, mert nem támogathatunk olyasmit, ami ellenkezik az elveinkkel” – mondta az RMDSZ elnöke. Hozzátette: az RMDSZ-t közvetlenül nem érinti a pártváltás, „nem adtunk embereket más pártoknak, nem is vettünk el embereket más pártoktól, minket elkerült ez a csapás. Azonban közvetve mégis érint az ügy, mivel észrevettük, hogy a politikai migráció miatt adott pillanatban megváltozhat a politikai stabilitás. Ez pedig a társadalom számára nem jó, nem konstruktív dolog”. Az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetsége a tegnapi kormányülés kezdete előtt tette közzé levelét, melyben aggodalmát fejezte ki a kormány által a sürgősségi rendelet elfogadására választott időpont miatt. „Az elöljárókra vonatkozó rendelet kapcsán hallottunk mellette és ellene szóló érveket. Aggódunk a kiválasztott időpont miatt. Régebben már kifejtettük aggályainkat, hogy összetett ügyeket sürgősségi rendelettel fogadnak el, és az a véleményünk, hogy az ilyen dogokat nyitott és átlátható eljárás során kellene megvitatni, amely lehetővé teszi olyan viták szervezését, melyeken minden politikai párt, a civil társadalom és minden érdekelt fél részt vehet” – áll a nyilatkozatban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nemzetállam: rémálom
Amikor 1989 végén a Ceausescu-diktatúrát a népharag elsöpörte, természetesen sokkal jobban tudtuk, mit nem akarunk, mint azt, hogy milyen államot szeretnénk fölépíteni. Nem akartuk egy autarchikus, minden szempontból önellátó állam fantazmagóriáját valaha is megint megtapasztalni. Nem akartunk az erőltetett adósság-visszafizetés miatt éhezni és fázni. Nem akartunk egy tökéletesen ellenőrzött, orwelli világban a függöny mögül kilesni, suttogni, jelbeszéddel értekezni, jelentőségteljesen elhallgatni, autó zúgásra, ajtócsengőre összerezzenni.
Nem akartuk, hogy egy csalhatatlan vezér mondja meg nekünk a „tutit”, bár akkor ezt a szót még nem ismertük. Nem akartuk, hogy a rádió és a televízió újabb meg újabb vívmányokról számoljon be naponta, míg szemmel láthatóan nő körülöttünk a nyomor. Nem akartuk, hogy fejadagra adják a kenyeret, a húst, a vajat, a tojást, a cukrot, a benzint. Mi, magyarok még azt sem akartuk, hogy Bukarestből, a nyelvünket nem is ismerő pártfunkcionáriusok mondják meg, mi a jó nekünk, és mi a rossz. Nem akartuk, hogy a gyerekeinknek azt tanítsák történelemórán, méghozzá románul, hogy ők a dákok leszármazottai.
Nem akartunk egy kommunista nemzetállamban élni. Semmilyen nemzetállamban nem akartunk élni. Világosan tudtuk, hogy nem elég a kommunista államot felszámolni, a nemzetállamot is meg kell szüntetni. Mára az egyik talán sikerült, a másik még nem egészen. Miközben lassan-lassan az is tisztán állt előttünk, hogy sokféle, többé-kevésbé sajátos állammodellt követhetnénk egy fekete-fehérből gyorsan színesre váltó világban, az előttünk is megnyíló Európában, ahol igazán változatos megoldások vannak, hiszen a köztársaságok mellett monarchiák is fellelhetők, természetesen jelképes hatalmú monarchákkal, és mi tagadás, demokratikusan működnek ezek az államok is.
Számomra a legrokonszenvesebbnek a svájci minta tűnt, és nemcsak a kisebb vagy nagyobb nyelvközösségek egyenjogúsága okán, hanem mert fogalmam sincs, éppen ki ott az elnök, és kik vannak kormányon, de ettől még az az ország minden jel szerint elég jól megvan. De most végül is nem a nyugati megoldásokat akarom leltározni, bár időről időre az sem árt. A lényeg az, hogy minden tájékozatlanságunk ellenére, a nyelvi-nemzeti jogokért, elsősorban a teljes körű anyanyelvű oktatásért, a magyar nyelv hivatalos használatáért folytatott magától értetődő küzdelemünk hajnalán arra is rájöttünk, hogy ezek a jogok, legyen bár alkotmányos és törvényes garancia rájuk, csakis egy decentralizált, állampolgárainak és helyi közösségeinek minél nagyobb szabadságot biztosító rendszerben érvényesíthetők igazán.
Elég hamar felismertük, hogy mindent meg kell tennünk egy erős önkormányzatiságon alapuló, az állami monopóliumot csupán a nemzetbiztonsági ágazatokban fenntartó, de egyébként a magánkezdeményezésnek mindenütt, a sajtótól az oktatásig vagy az egészségügyig, minél nagyobb teret engedő, ha úgy tetszik, „puha”, „gyenge” államért. Persze ezt nem csupán a romániai nacionálkommunizmus tapasztalata mondatja velem, hiszen a nemzetállami rémálom – igenis, Európának ebben a részében a nemzetállam: rémálom –, egyáltalán nem köthető egyetlen ideológiához. A jobboldalhoz sem, mert amit mi annak idején, negyven év alatt átéltünk, azt bizonyította, hogy az Internacionálé himnikus akkordjai mellett is kiteljesíthető a nacionalizmus. Viszont nekünk mégis legalább száz esztendőről kellene beszélnünk, de inkább jóval többről, itt a Kárpát-medencében. Magyar tragédia elsősorban, ám a szomszéd népek sem lettek boldogabbak attól, hogy külön-külön mindegyik többször is nekifutott a saját nemzetállama megteremtésének. Tették és teszik ezt olyan térségben, ahol semmiféle rostával, centrifugával, oldó- vagy derítőszerrel nem választhatók igazán szét az etnikumok.
És mégis, 1989 után hiába próbáltuk megakadályozni, hogy az új, 1991-es román alkotmányba bekerüljön a „Románia nemzetállam” definíció. Nem sikerült. Hiába akartuk 2003-ban, akkor már viszonylag jó politikai alkupozícióban kivetetni a módosított alkotmányból ezt a meghatározást. Nem sikerült. De míg 1991-ben a nemzetállam-definíció a kemény, megfellebbezhetetlen, velünk szemben ellenséges valóságot tükrözte, vagyis azt, hogy egynyelvű – kizárólag román – államban élünk, addig 2003-ban Románia már rég nem volt igazi nemzetállam, közben ugyanis kialakítottunk egy magyar nyelvű iskolahálózatot, több állami egyetemen, számos szakon magyarul lehetett diplomát szerezni, sőt beindulhatott a Magyarország által finanszírozott Sapientia magánegyetem is.
Megjelentek Erdély-szerte a kétnyelvű helységnévtáblák, jelentős föld- és erdőtulajdont kaptak vissza a magyar nemzetiségű román állampolgárok is, és már számottevő költségvetéssel gazdálkodhattak a választott – sok erdélyi közigazgatási egységben értelemszerűen magyar vagy legalábbis magyar többségű – önkormányzatok. Elkezdődött a központi hatalom megosztása a helyi közösségekkel, ami természetesen az egész ország érdeke, de nekünk, magyaroknak: létérdekünk. Hiszen mi Bukarestben ideig-óráig lehetünk erősek, de tartósan soha. Nekünk ott van szükségünk döntési lehetőségekre, ahol élünk.
Ezért volt fontos például, hogy az iskolák, művelődési intézmények, kórházak adminisztrálása a kormánytól – a mi jóvoltunkból is – átkerült az önkormányzatokhoz. Számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ez az az állammodell, ez az az irány, amelyet követnünk kell. És ezért aggaszt, hogy az utóbbi két-három évben Romániában is lelassult, sőt néhány területen le is állt ez a folyamat, populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.
Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? Amit szabad Orbán Viktoréknak, nem szabad Victor Pontáéknak és Traian Basescuéknak, netán Robert Ficóéknak, és fordítva? Neveket mondtam, ezeket be lehet helyettesíteni másokkal. Ami fontos: engem nem csak azért ejt gondolkodóba a magyar miniszterelnök tusnádfürdői – újabb keletű, ránk eddig nem jellemző nominalista megközelítésben: tusványosi, tehát egy nem létező településen elhangzott – beszéde, mert bárki bármit is mondjon, szembehelyezi egymással az egyéni és a közösségi jogokat, illetve a nyugati típusú, általa liberálisnak nevezett államot a nemzeti érdekkel.
Hiszen az előadásában felvetett egyik-másik problémáról akár vitát is lehetne nyitni, és nem értek egyet azokkal, akik az Európai Unió bürokratáit szentnek és sérthetetlennek tekintik. Az sem biztos, hogy nem kellett volna sokkal kreatívabban, néha sokkal kritikusabban viszonyulni ahhoz, amit a regionális és történelmi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, ránk akartak oktrojálni Brüsszelből. Viszont amiről nem lehet, nem szabad vitázni: a különbségtétel „Jupiter” és az „ökör” között. Nem gondolom, hogy Európa keleti felének, bibói szóhasználattal élve, az itteni „kisállamoknak” a „nyomorúságát” csupán iskolás példamutatással meg lehetne oldani.
Különben sem vagyunk egyformán vesztesei a jelenkori történelemnek, cinizmus lenne ugyanazt a történelemszemléletet elvárni mindenkitől, aki itt él. De azt sem hihetem, hogy egy mai magyarországi politikusnak, akár jobboldalinak, akár baloldalinak, nem kellene figyelembe vennie azt, hogy ez az egész – Kántor Lajos szavával – „konglomerát”, amelyben élünk, szerves egészet képez. Vagyis nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba. Erre a magyar politikának minden pillanatban oda kellene figyelnie. Már amennyiben tényleg határoktól függetlenül szolidáris nemzetben gondolkozunk. Nem tudom elképzelni, hogy bort igyunk, és vizet prédikáljunk, vagyis a tusnádfürdői beszédet idézve „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani. Mint ahogy a magyarországi támogatásra igenis rászoruló erdélyi magyar civil társadalom sem örülne annak, ha Romániában elkezdenék pedzegetni, hogy külföldről valakik „befolyást kívánnak (...) gyakorolni” a civil támogatás ürügyén.
Hangoztatták ezt nálunk egyébként a román nacionalisták is a kilencvenes években, az Illyés Közalapítványt támadva például, de aztán beletörődtek. Külföldi befolyásról vagy „területenkívüliségről” beszélni ma, amikor kettős állampolgárok százezrei élnek Magyarország határain kívül, és amikor a jelenlegi magyar kormánypártok folyamatosan szorgalmazzák, hogy minél többen vegyék fel a magyar állampolgárságot, enyhén szólva következetlenség. Különféle autonómiákat is lehetővé tevő, laza, decentralizált államokat szeretnénk-e a Kárpát-medencében?
Netán az állampolgárság kérdésének és az állami közigazgatásnak a szétválasztását azáltal, hogy magyar állampolgárok milliói élnek majd máshol? Vagy pedig egy saját határai közé beszorított magyar nemzetállamot akarunk? Ezek mind egymástól különböző modellek, és lehetne még sorolni másokat is. Egy biztos: nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk. Ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is.
Markó Béla
Népszabadság, aug. 29., Erdély.ma

Borbély: politikai eszközökkel kell elkerülni az esetleges katonai beavatkozásokat
A parlamenti diplomácia fontosságáról, valamint a következő hetek, hónapok nemzetközi kihívásairól, prioritásairól tartott előadást augusztus 29-én Borbély László, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke, a román diplomácia éves találkozóján Bukarestben.
„Az utóbbi periódusban olyan nemzetközi kihívások jelentek meg, nem csak Európában, de az iraki és a szíriai események hatására a Közel-keleti országokban is, amelyek az emberiség számára azt bizonyítják be, hogy sajnos hiába léteznek nemzetközi egyezmények, ENSZ-határozatok, egyes országok önkényesen viselkednek, és olyan konfliktusos övezetek jönnek létre szerte a világon, amelyek arra kényszerítik a nemzetközi szervezeteket, hogy újragondolják stratégiájukat” – fogalmazott a találkozón Borbély László.
Elmondta, a nemzetközi helyzet naponta változik – gondoljunk csak az ukrajnai válságra, a gázai konfliktusra, Kína agresszív tengerpolitikájára, a líbiai állam összeomlására, az egyiptomi válságra, vagy a demokrácia és az alapvető emberi jogok eltiprására Afrikában és Ázsiában –, a legrosszabb pedig az, hogy ezek a változások emberáldozatokat is követelnek. „A világ vezető politikusai most kell bebizonyítsák, hogy képesek politikai eszközökkel elkerülni az esetleges katonai beavatkozásokat” – hangsúlyozta Borbély. Hozzátette, Románia, az Európai Unió és a NATO keleti határaként, fontos geopolitikai helyzetben van, ezért az országnak a következő hetek, illetve a szeptember eleji NATO-csúcstalálkozó során egy koherens és a jogállamot védő álláspontot kell megfogalmaznia, képviselnie.
„Fontos a parlamenti demokrácia, fontos az, hogy a romániai külpolitikában érdekelt intézmények egységes üzeneteket fogalmazzanak meg. Ugyanilyen fontos egy egységes üzenet az Európai Unió részéről is. Az elmúlt hónapok nemzetközi eseményei precedens nélküliek, ezért a következő hetekben, hónapokban, a világ országai azt kell elérjék, hogy a kialakult konfliktusok politikai úton rendeződjenek, különben megkérdőjeleződik az a jogrend, amelyet a nemzetközi szervezetek hosszú éveken át építettek fel” – fejtette ki felszólalásában a külügyi bizottság elnöke.
Borbély László beszédében a romániai magyar közösség jelenlétére, szerepére is kitérve, elmondta: a közösség az 1990-es éve óta a jogállam eszközeivel élve harcolta ki magának jogait, ez a továbbiakban is így lesz, hiszen ezek a kisebbségi jogok nem ellentmondanak, de erősítik a jogállamot. Közlemény
Erdély.ma

Elkampányolt gazdaság
Megszokhattuk, amióta Victor Ponta irányítja Románia kormányát, az éppen mindig közelgő választásoknak rendeli alá kabinetje minden lépését. Egyetlen céljuk van: a hatalom megszerzése, megőrzése. Sokszor sunyi, övön aluli ütésszerű gesztusokkal – lásd a helyi választottak pártváltását hitelesítő kormányrendelet –, máskor népszerűséghajhászó intézkedésekkel. Az a tény, hogy az ország gazdasága ismét elindult a recesszió lejtőjén, mutatja a jelenlegi vezetők tehetetlenségét, tehetségtelenségét.
Mióta a szociáldemokratáké a hatalom, ésszerű gazdaságélénkítő intézkedés nem született. Újabb adókkal toldozzák-foltozzák az igencsak üres államkasszát, majdnem teljesen leálltak a nagy beruházások, az autópályák építése például üres kampányígéret maradt. A gazdasági mutatók vészesen váltakoznak a végletek között, s mindez jelzi, távol állunk attól, hogy kilábaljunk a válságból. Gazdasági elemzők szerint a legnagyobb gondot nem a GDP csökkenése jelenti, hanem a magánvállalkozások számának apadása. A cégbíróság összesített adatai szerint idén 24 százalékkal kevesebb magáncéget, egyéni vállalkozást jegyeztek be, mint tavaly, ilyen mértékű visszaesést tíz esztendeje nem tapasztaltak, még a válság kirobbanását követően, a legsötétebb években is nagyobb volt a vállalkozási kedv, mint most. Szakértők szerint ennek oka az adók növekedése, a vállalkozások működtetésének drágulása (szolgáltatások, üzemanyag árának emelkedése) és a pénzügyi zárlat. Menekülnek a nagy külföldi befektetők, újak nem jönnek, a hazaiak nem mernek próbálkozni a bizonytalan helyzet, a folyamatos változások, megszorítások miatt. Ugyanakkor az adatok azt mutatják, a románok jövedelme csökkent, kiadásaik pedig folyamatosan emelkedtek. Nincs vásárlóerő, amely beindítaná, motorja lehetne a valós gazdasági fellendülésnek. Pedig a szakemberek szerint a recept egyszerű: nem az adókat kellene növelni, hanem a munkát olcsóbbá tenni, megfékezni az adócsalást, lehívni az EU-s pénzeket, nagy beruházásokat hajtani végre. Csakhogy folyamatos kampányban erre nincs idő, ész, tudás. Victor Pontáék a teljes hatalom megszerzésével vannak elfoglalva, nem érnek rá az ország gazdaságával törődni. Könnyen megtörténhet, összejön nekik, és elnyerik az államelnöki széket is, nem lesz már akadálya szabadrablásuknak. Hogy akkor majd talán foglalkoznak az ország ügyeivel is? Nehezen hihető. Hisz tisztogatniuk kell, bebetonozniuk mindazt, amit megszereztek, és bő év után ismét választások jönnek, kampányok kezdődnek, arra kell majd figyelni. Románia pedig a dicsőségüket zengő jelszavak közt süllyed, egyre mélyebbre.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki beszél, ki hallgat
Meglepőnek semmiképpen sem nevezhetnénk Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes szavait, miszerint nem fogadják el az autonómiát – de legalább információban nem oly szegény a Szociáldemokrata Párt egyik első emberének nyilatkozata: azt állítja ugyanis, hogy az RMDSZ sem hivatalosan, sem informálisan nem hozakodott elő ezzel az igénnyel.
Ami bizony, finoman szólva sem vet túl jó fényt a szövetség vezetésére, illetve a magát az erdélyi magyarság igényeinek szószólójaként beállító államfőjelöltjére, Kelemen Hunorra. Persze, jól tudjuk, az elnökválasztási kampány javában zajlik már, s azzal is tisztában vagyunk, hogy Romániában jelenleg is az a jelölt pályázik legnagyobb eséllyel a tisztségre, aki előzőleg megnyeri a Ki a nagyobb román hazafi című vitát. A legnagyobb ortodox címet már elnyerteforma a szociáldemokrata Victor Ponta, legesélyesebb ellenjelöltje, a lutheránus vallása miatt védekezésre kényszerült Klaus Johannis ezért ellentámadással próbálkozott, s azzal replikázott, hogy márpedig ő nem támogatja az autonómiát. S ha már a jobboldali jelölt útnak indította a Ki ellenzi inkább az autonómiát, anélkül, hogy tudná, mit is jelent az című versenyt, nosza, beneveztek a többiek is. Teljesen természetes tehát, hogy az RMDSZ koalíciós partnerének, a Szociáldemokrata Pártnak is meg kellett szólalnia az ügyben – megfelelően magas, de nem a legmagasabb szinten, hogy azért a koalíciós kapcsolatok se sérüljenek –, a Kelemen Hunorék által hónapok óta lebegtetett statútum pedig kiváló alkalomnak mutatkozott erre. Hiszen ismét leszögezhették, ezúttal is ellentmondást nem tűrően, hogy ők aztán soha, semmilyen körülmények között az ilyen jellegű követelésekkel egyetérteni nem tudnak, semmiféle zsarolásnak nem engednek – csak tudnánk, miféle zsarolásról lehetne szó, ha Kelemen Hunorék még csak fel sem vetették a témát? –, különben is, hangzott a burkolt figyelmeztetés: megvan a parlamenti többségük az RMDSZ nélkül is. Értjük tehát, hogy Liviu Dragnea miért beszél. De vajon miért hallgat az RMDSZ? Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarországiakat is vár a csíkszeredai Sapientia
Milyen szakmát válasszunk, hogy évek múlva ne azon gondolkozzunk, miből fizessük ki a gázszámlánkat? Érdemes-e második, harmadik diplomát szerezni? A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Karának dékánjával, Dr. Kósa Istvánnal beszélgettünk a szeptember 4. és 11. közötti pótfelvételi előtt.
Milyenek voltak az egyetemi évei? Befért egy kis lazaság is az órák és a vizsgák közé?
Sokat tanultam, sokféle szakon, így bőven kijutott az egyetemi évekből. Kolozsváron kezdtem állatorvosin, filozófia szakon végeztem, Debrecenben doktoráltam ugyancsak filozófiából, végül Bukarestben szereztem mesteri oklevelet szociológiából. Laktam albérletben, kollégiumban, átlagosan évi egy-két költözéssel, ahogy akkoriban szokás volt. Habár sokáig kerestem a helyem és a hozzám illő szakmát kolozsvári éveim alatt, alapvetően a napi rendszerességű, módszeres tanulást jellemzett. A társasági életből pedig én is kivettem a részem, akárcsak a korombeliek: táncházba, koncertekre és bulizni jártam. Néha az is megesett, hogy vizsgaidőszakban többször eljutottam koncertre, mint oktatási periódusban ...
Miben látja a legnagyobb különbséget a mai és a korábbi egyetemi élet között?
Már lassan közhelynek számít, de ha szóba jött, mondom, mert minden egyetemről, minden kollégától ezt hallom: régebben több társasági rendezvényen, eseményen vettek részt az egyetemisták, mint manapság. Ma sokkal inkább a közösségi média strukturálja a fiatalok szabadidejét, mint a szemtől-szembeni együttlétet követelő, közös programok.
Régen is voltak menő szakok? Van-e átalakulás ezen a téren?
Soha nem látott mértékű átalakulás megy végbe az utóbbi több mint másfél évtizedben, elsősorban az informatikai tudásnak, illetve az internet megjelenésének, fejlődésének köszönhetően. Ami a szakok, illetve a szakmák jövőjét illeti, két fontos különbséget kell tennünk. Hol kell „menőnek” lennie egy szaknak, illetve szakmának? Belföldön vagy a gazdasági téren élen járó kapitalista országokban? Aztán ugyanezt a kérdést feltehetjük az idő vonatkozásában is: most, vagy 5-10, netán 20 év múlva? E kritériumokat szem előtt tartva óriási ellentmondásokat fedezhetünk fel például a médiában megjelenő információk között.
Mit jósolnak a nagyvállalatok?
Itt van például az IBM: azt állítja, naponta hozzávetőleg 2,5 exabit új adat termelődik a világon. A hatalmas adathalmaz feldolgozását nyilvánvalóan szoftverek végzik, de a vállalatoknak egyre nagyobb szükségük lesz olyan szakemberekre, akik az adatokat kezelni, elemezni tudják. Elsősorban közgazdászokat és szociológusokat várnak erre a pályára. És ez világszerte három millió szabad állást jelent már a jövő évtől! Ezzel szemben a Realitate.net az egyik július eleji számában azzal riogatja az érettségizőket, hogy kerüljék a szociológia szakot, s a kilencedik helyre teszi a legkisebb eséllyel munkahelyre pályázók listáján. Hogy is van ez akkor? Milliószámra kellenének a szakosodott közgazdászok meg szociológusok, de elriasztják a fiatalokat erről a pályáról.
Ön szerint mi a jövő szuperbiztos szakmája? Milyen végzettségű az, aki a diplomáját kézhez véve jól fizető, megfelelő egzisztenciát biztosító álláshoz jut?
Például a biomérnök. Ezt a mikrobiológia, a biokémia, az informatika és a genetika határterületén tevékenykedő szakembert a mechatronikai mérnök és az androgóguson kívül a jövő szakembereként tartják számon a fejlett piacgazdaságokban! Nyilván azt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy egy jól fizető biomérnöki állás betöltésére nem elég egy éppen átmenő osztályzatot igazoló diploma. A legjobbak közé kell tartozni, hogy sikerrel pályázzon valaki, mindazonáltal ez azt jelentheti, hogy talán éppen egy székelyföldi falvacskából távmunkát végezve jut busásan fizetett álláshoz egy mérnök.
Van-e manapság elegendő távmunka lehetőség? Hol fog dolgozni egy biomérnök vagy egy - a világviszonylatban leggyorsabban fejlődő szakmák ranglistáján 22. helyezett - környezetmérnök egy olyan adottságú térségben, mint a Székelyföld?
Nos, ha nincs a háttérben egy kutatóintézet, mint a csíkszeredai helyszínen a biomérnökök esetében, akkor el lehet menni külföldre továbbképzésre, szakosodásra, irigylésre méltó pénzt lehet keresni a szakmában, majd itthon - a korszerű tudás birtokában - kell befektetni azt.
Sokan úgy állnak hozzá az egyetemi tanulmányokhoz, hogy éppen megszerzik a papírt, ami igazolja, koptatták a padot egy felsőoktatási intézményben...
Ez nem elég. Nem a papír a lényeg, hanem a tudás. A jövő nekünk kedvezhet, ha felismerjük a világszintű, korszerű tudás fontosságát, szert tudunk tenni rá, s lakhelyünktől függetlenné tudjuk tenni a szolgáltatásunkat, munkánkat. E tudás megszerzésére pedig az új Erasmus-ösztöndíjprogram is hihetetlen lehetőségeket teremt az ország legtöbb egyetemén, nálunk is. Én ebben látom tulajdonképpen Székelyföld jövőjét: a világszerte elismert korszerű tudás birtokában klaszterekbe tömörülve termelni és szolgáltatni a világpiacra. Ez pedig sok esetben a térség gazdasági helyzetétől függetlenül, távmunkaként is végezhető.
A Sapientia csíkszeredai kampusza miben erős?
A közvetlen tanár-diák viszonyt, illetve a kiscsoportos foglalkozásokat említeném mindenekelőtt. Ezek tetten érhetőek például abban, hogy együtt asztaliteniszezik az oktató a hallgatóval a Nagy Aula előtt, de abban is, hogy az izmosodó, erősödő tehetséggondozási programjaink jelentős eredményeket hoztak az utóbbi két évben. Azt gondolom, hogy a hat első, két második, illetve két harmadik díj az idei Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián - a helyszínen működő 13 képzési programhoz viszonyítva - elsősorban az imént említett sajátosságoknak köszönhető.
A kiváló képességű, kiemelkedő tanulmányi eredményeket elérő hallgatóknak milyen lehetőségeik vannak a fejlődésre?
Elitképző szakkollégiumaink tagjainak ingyenes bentlakást biztosítunk, de számukra más előnyökkel is jár ez a státus: versenyekre utaznak, versenyeket szerveznek, szakkollis táborokban vesznek részt. Erasmus keretében külföldi egyetemeken tanulhatnak egy vagy két szemesztert, vagy szakmai gyakorlatot végezhetnek. Iyen ösztöndíjak elnyerésére éppen a kisebb hallgatói létszám miatt nagyobb az esélyük, és könnyebben bekapcsolódhatnak az oktatók által folyatott különböző kutatásokba.
Egy kicsi egyetemmel szemben sok az előítélet, vagy kevés az emberek információja az ott folyó oktatásról, munkáról...
Ezzel mi is szembesülünk, miközben például a mérnöki laboratórium-rendszerünk felszereltség tekintetében országelsők között van, egyetemek között pedig feltehetően a legjobb. Erről sajnos nagyon kevesen tudnak. Pedig Románia minden zugából idejönnek a kutatók elvégezni egy-egy kísérletet. Vagy idáig sehol nem hallottam olyan bő kínálatról a sportolási lehetőségek terén, mint nálunk Csíkszeredában. Hallgatóink egész képzésük idején választhatnak például a lovaglás, az aerobic, a dzsúdó, a fitnesz, a kosárlabda, a néptánc szakágak, de akár a nemrég megnyílt uszoda programjai közül.
A csíkiak, Hargita megyeiek előszeretettel küldik a gyermekeiket a város egyetemére?
Változó. Van, aki jó lehetőségnek tartja, hogy maga mellett tudhatja még a kamasz gyermekét pár évig, de találkozunk olyannal is, hogy a szülő Székelyföldről elküldi egyetemre messzi városba a nebulót, majd panaszkodik, hogy nem bírja fizetni a taníttatását. Miközben nálunk ugyanazok az akkreditált szakok vannak, ráadásul magyarul, és a bentlakásunk nagy kapacitású, nem kell egy drága nagyváros drága albérletével terhelni a családi kasszát.
Tudjuk, hogy a nagy nevek vonzzák a hallgatókat. Csíkszeredában fontosnak tartják-e, hogy ismert arcokat hozzanak oktatni?
Barabási Albert-László, Amerikában élő, világhírű professzor a második félévtől kezdődően előadássorozatot tart nálunk a csíkszeredai kampuszon. A múlt tanévben előadóink között üdvözölhettük a szintén világhírű magyar pszichológust, Csíkszentmihályi Mihályt, vagy például a népszerű televíziós riportereket Vujity Tvrtkot és Frei Tamást.
Milyen új szakok indultak, indulnak?
Tavaly nagy dolog történt az egyetem fejlődésében, mesterszakokkal rukkoltunk elő (Kommunikáció és közkapcsolatok, Fenntartható biotechnológiák, Fordító és tolmács), 2014 őszétől pedig a Génsebészet, valamint a Humánerőforrás (HR) szakokkal bővül az alapképzésünk.
Milyen az érdeklődés a mesterszakok iránt?
Mesteri programjainkat kivétel nélkül közösen indítottuk valamelyik rangos magyarországi egyetemmel. Vannak „divatszakjaink”, mint például a Kommunikáció és közkapcsolatok, amire túljelentkezés jellemző, viszont a mérnöki képzésekre rendszerint kevesebben jönnek - de ez országszerte jellemző tudtommal. Miközben ezeken a szakokon az oktatás színvonala nagyon magas.
Szeptember 4. és 11. között pótfelvételit tartanak. Kiket várnak leginkább a csíkszeredai karokra?
Mind Erdélyből, mind Magyarországról is szívesen látunk hallgatókat. Talán pontosabb a megfogalmazás, ha azt mondom: magyarországi és az anyaország határain kívül élő, magyarul tudó fiatalokra számítunk. A szórványbeli, szociálisan hátrányos helyzetű, tehetséges diákok támogatására pedig létrehoztuk a Domokos Pál Péter Ösztöndíjprogramot.
Ön szerint Kelet-Európában még mindig megbámulják azt, aki a harmincadik évén túl egyetemista lesz, vagy már változott a helyzet? Máshol elfogadottabb az élethosszig tanulás? A második, harmadik diploma?
Néhány évvel ezelőttig nem szívesen szóltam arról, hogy többször szakmát váltottam. Akkoriban, a ’90-es évek elején-közepén rendhagyónak számított, ha valaki természetesnek tekintette az élethosszig tanulást. Ma azonban kezd magától értetődővé válni - igaz, azt tapasztalom, Székelyföldön jóval lassabban megy végbe ez a folyamat, mint az ország gazdaságilag fejlettebb régióiban, ám lassan már itt sem furcsa a gyakori szakmaváltás, illetve az átképzés, és ide is begyűrűzik a Nyugaton már több évtizedes múltra visszatekintő attitűd. Érthető, hiszen a ma legjobban fizetett, legsikeresebb szakmák jelentős része nem is létezett 20-25 évvel ezelőtt! Talán sokkoló hallani, de a szociológusok szerint a fejlett piacgazdaságokban a munkavállalóknak átlagosan nyolc évente át kell képezniük magukat ahhoz, hogy a munkaerő-piacon elfogadható helyet foglalhassanak el. Ez a jövő. Az élethosszig tanulás. Tehát akármilyen életkorban érdemes beülni az egyetemi padokba!
Sipos Betti, maszol.ro

Őszi felvételi a kolozsvári Sapientián
A Sapientia EMTE kolozsvári Természettudományi és Művészeti Karán alapképzésre és mesteri szakra is lehet még jelentkezni.
Az őszi felvételire megmaradt helyek száma Környezettudomány szakon 10 fizetéses hely, Nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon 5 tandíjmentes, 17 fizetéses hely, Filmművészet, fotóművészet, média szakon 1 fizetéses hely, jogon 8 tandíjmentes és 20 fizetéses hely, Diplomácia és interkulturális tanulmányok (mesteri) szakon 1 tandíjmentes és 9 fizetéses hely.
A megmaradt helyekre a Kar őszi felvételit hirdet szeptember 4-10 közötti beiratkozással (kivételt képez a Filmművészet, fotóművészet, média szak, mert itt csak szeptember 9-ig tart az iratkozás). Jelentkezni a Kar Tordai úti épületének A314-es termében lehet naponta 9 és 16 óra között (hétvégén is).
Jog szakon a felvételi 2014. szeptember 11-én, míg a Filmművészet, fotóművészet, média szakon 2014. szeptember 9-10-én zajlik. A Diplomácia és interkulturális tanulmányok mesterképző motivációs beszélgetésének időpontja: 2014. szeptember 11., 10:00 óra.
maszol.ro

Két legyet ütne az RMDSZ (Anyanyelv- és jelképhasználat)
Az erdélyi magyarság szempontjából kiemelten fontos két törvény, a jelkép-, illetve az anyanyelvhasználatot érintő jogszabály hatályba léptetését is szeretné elérni az RMDSZ a parlament őszi, rövidített ülésszakában. Erről Máté András, a szövetség képviselőházi frakcióvezetője beszélt tegnap.
A honatya szerint hamarosan napirendre kerül a szenátusban a szociáldemokrata koalíciós partnerek által összeállított, a helyi jelképhasználatot szabályozó törvénytervezet. Az RMDSZ azt szeretné elérni, hogy ezt még az őszi ülésszakon a képviselőház is elfogadja, és a törvény hatályba lépjen. A zászlótörvényként is elhíresült jogszabálytervezet nyár elején került a szenátus illetékes szakbizottságai asztalára, miután június második felében a Victor Ponta vezette kabinet rábólintott, és a parlamenthez továbbították. Kelemen Hunor szövetségi elnök akkor úgy nyilatkozott, hogy a törvény lehetőséget teremt a székely zászló használatára. Az RMDSZ képviselőinek érvelése szerint ugyanis a jogszabály nem tiltja meg, hogy különböző önkormányzatok ugyanazt a zászlót fogadják el saját jelképüknek, azt sem írja elő, hogy a zászlóra fel kellene írni a település nevét. A Szociáldemokrata Párt 42 képviselője április közepén terjesztett be törvénytervezetet a bukaresti törvényhozásban a helyi közigazgatási egységek saját zászlóinak elfogadásáról és használatáról. A tervezet szerint a községek, városok és megyék zászlóit kormányhatározattal fogadják el az önkormányzat javaslatára. Ott, ahol valamely kisebbség teszi ki a lakosság legalább húsz százalékát, a közigazgatási egység megnevezését az illető kisebbség nyelvén is fel kell tüntetni a zászlón. A székely zászlót közösségi szimbólummá tevő Székely Nemzeti Tanács (SZNT) korábban úgy vélekedett, hogy a tervezet „egyetlen világos célja a székely zászló szabad használatának korlátozása”. Szintén az őszi ülésszakban szeretné elfogadtatni a szövetség a bukaresti törvényhozással az egészségügyi anyanyelvhasználatról szóló saját kezdeményezésű jogszabályát. A törvény jelenleg a képviselőház asztalán fekszik, és az RMDSZ azon lesz, hogy mielőbb napirendre kerüljön – ismertette Máté András. A jogszabály lényege, hogy ahol egy kisebbségi közösség húsz százalék fölötti arányt tesz ki, a kórházban legyen olyan orvos, aki anyanyelvén tud beszélni a beteggel – magyarázta. Máté hozzátette, az RMDSZ továbbra is arra törekszik, hogy az európai nyelvi chartában szereplő előírásokat törvénybe iktassák az igazságszolgáltatás és közigazgatás terén. Ami a további parlamenti munkát illeti, a honatya rámutatott: szociális vonatkozásban az RMDSZ azt szorgalmazza, hogy a kormány által a nyugdíjasok és kismamák számára meghirdetett pénzügyi amnesztiát terjesszék ki a családorvosokra is, akiktől a számvevőszék be akarja hajtani a betegeknek nem megfelelő igazolás alapján felírt kedvezményes gyógyszerek ártámogatását.
Belső viták az autonómiatervezetről
Máté András a szövetség régóta ígért székelyföldi autonómiatervezetéről is szólt. Mint mondta, a tervezetről belső vitát folytatnak, és csak azt követően bocsátják közvitára, majd terjesztik a parlament elé, hogy „az RMDSZ minden szenátora és képviselője megfogalmazza formai és érdemi módosító javaslatait”. Arra a kérdésre, hogy az autonómiatervezettel együtt terjesztik-e be a parlamentbe azt az alkotmánymódosító javaslatot, amelyet Kelemen Hunor szükségesnek nevezett, Máté András azt mondta, a frakció még nem alakította ki álláspontját arról, hogy szükséges-e az alaptörvény módosítása. „Amíg nincs egy végleges szövegünk (az autonómiatervezetről), addig igazából azt sem tudjuk, hogy szükséges-e vagy nem az alkotmánymódosítás: ez annak függvénye, hogyan alakul a tervezet szövege” – magyarázta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nagy romlása
(1990–2014 között)
Dr. Ábrám Zoltán professzornak nemrégiben a Népújság hasábjain megjelent, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatását elemző írását a szerkesztőség – jogos igénnyel – vitaindító anyagnak szánta. A vita mindeddig elmaradt, az egyetem magyar oktatásának súlyossá, már-már válságossá vált helyzete valódi okainak elemzésére mindeddig nem került sor. Borbély alelnök úr a Népújságban közzétett interjújában a kérdéskörre reflektálva vádol, hárít, másra mutogat. Elemzése szerint a romániai magyar politikum hibátlanul működött/működik, csak eredményeket ért el, minden lehetőt megtett a teljes körű magyar oktatás visszaállításáért. Az említett interjúban Borbély úr így fogalmaz: „Úgy vélem, mindenkinek meg kell tennie a maga dolgát. A tanároknak azzal kellett volna és kell foglalkozniuk, hogy ők mit tettek az utóbbi 24 évben, hiszen az egyetem vezetésében rektorhelyettesi szinten is képviselve VOLTUNK” . A továbbiakban felhívja a figyelmet arra, hogy a tanárok végezzék a dolgukat, foglalkozzanak a szakmai résszel, az utánpótlás kinevelésével, az ügyvédek is tegyék a dolgukat, de az RMDSZ felelősségéről egy szót sem szól. 56 év egyetemen eltöltött szolgálati idő alatt összegyűjtött tapasztalatom felhasználásával szólok hozzá e témához. Előrebocsátom, ha valaki is hajlandó tükörbe nézni és képes őszintén elemezni, akkor meg kell állapítania, hogy minden fél felelőssége fennáll. A tanári kar az 1990-es kezdeti lendületben ígéretes, biztató magatartást tanúsított. Rövidesen megjelentek a régebbről ismert „fizetett tanárbérencek”, a kollaboránsok, akik megosztották, megfélemlítették az akkor még tenni akaró magyar diákokat, megtörték a Diákszövetség erejét, ellenállását. Mint tudjuk, a diákság emlékezetes, többhetes ülősztrájkkal követelte az előző rezsim által elsorvasztott magyar tagozat visszaállítását, valamint a paritás elvének alkalmazását, vagyis fele-fele arányú képviseletet az oktatói karban, a diáklétszámban, a vezetői struktúrákban és az adminisztrációban. Már a kilencvenes évek elejétől a politikum tudtával és támogatásával az egyetemi vezető pozíciókba zömmel arra nem érdemes magyar oktatók kerültek, akik a hatalom, a román vezetés, a szenátus feltétlen kiszolgálóivá váltak. Az utánpótlás kiválasztásában nem az értékek mentén szelektálták az új oktatókat, hanem politikai megfelelés, protekcionizmus és etnikai kritériumok szerint. A tanszékek élére román oktatók kerültek, akik a legritkább esetben vettek fel magyar anyanyelvű tanerőt, így jó néhány tanszék magyar oktatók nélkül maradt. Ugyanakkor a legjobb fiatal magyar oktatók egy része, az intézetben kialakult nyomasztó atmoszféra, a feszültség, a minden vonalon megnyilvánuló diszkrimináció (előléptetés, vezetői posztok elfoglalása, ösztöndíjak elnyerése), valamint az oktatás, kutatás minőségének lezüllése, a laboratóriumok felszereltségének kritikán aluli állapota okozta kiábrándultság miatt eltávoztak egyetemünkről. Megjegyzem, java részük nem külföldre ment, itt az országban talált jobb érvényesülési lehetőséget. Megemlíthetném tanszékünk (toxikológia) legjobb oktatóját, aki már mint adjunktus hagyta el az egyetemet, Kolozsváron viszont országos hírű gyógyszerellenőrző laboratóriumot tudott felállítani/működtetni. A tanári kar kontraszelekciója következtében a konformista, kollaboráns oktatói gárda arányaiban megerősödött, a szélsőségesen nacionál-kommunista, agresszív román vezetésnek, szenátusnak ellenállni képtelenné vált.
Bár a 2011. évi 1-es tanügyi törvény megjelenése után a magyar tanári kar java része megértette, hogy össze kell fogni, egyelőre úgy néz ki, hogy ez nem járt eredménnyel, és túl későn jött, annak ellenére, hogy Ábrám Zoltán professzor szerint a tanári kar „elment a falig”. Így állt elő az a helyzet, hogy az egyetemi szenátus román kétharmada, a törvény betűjét és szellemét semmibe véve, nem alkalmazza a teljes körű magyar oktatás visszaállítására vonatkozó törvényt. Ebben a közel negyed évszázadot felölelő időszakban az RMDSZ a MOGYE ügyét „jegelte”. Már a kilencvenes évek közepétől kezdve több alkalommal személyes kihallgatáson is jeleztük az akkori elnöknél az egyre súlyosbodó problémákat, de a politikum nemigen lépett, a kérdéskört az aktuális politikai konjunktúrának rendelte alá, egyszerűen nem tekintette a MOGYE-t az erdélyi magyar oktatás kulcskérdésének. Ne felejtsük el, ebben a periódusban az RMDSZ általában a kormánykoalíció tagja volt, sőt akkori elnöke az oktatásért is felelős miniszterelnök-helyettesként tevékenykedett. Súlyos mulasztás az is, hogy a MOGYE helyzetét nem tették közbeszéd tárgyává, nem ismertették az egyetemen uralkodó áldatlan állapotokat, a magyar oktatás és oktatók diszkriminálását. Ezért a közvélemény, még a marosvásárhelyi is, csak a 2011-es tanügyi törvény megjelenése után szerzett minderről tudomást, amikor nyilvánosságra került a törvény alkalmazásának szomorú kálváriája és csúfos gáncsolása, valamint az ezzel kapcsolatos perekben született, súlyosan törvénysértő ítéletek meghozatala.
Borbély úr az inkriminált interjúban az elért „eredményeket” kitartóan hangoztatja. Azonban ha az általa sikerként említett adatot elemezzük, például hogy hányan tanultak magyarul a MOGYE-n a kilencvenes évek közepén, és hányan tanulnak most, kiderül, hogy állításával szemben igencsak negatív a statisztika. A 2000-es évek második felében a kizárólag román nyelven létrehozott új karok következtében a magyar-román diáklétszám aránya egyharmad-kétharmad szintre süllyedt, tehát alacsonyabb, mint amilyen a kétezres évek elején volt (fele-fele). Ugyanez a helyzet a tanerők arányával is, a kilencvenes évek elején létező 40 százalék ma még a 30 százalékot sem éri el! Ezért mondják a felkészült elemzők, hogy a magyar oktatás helyzetében nincs érezhető javulás. Kétségkívül eredményként értékelhető a 2011-es tanügyi törvény megalkotása, amely – betartatása esetén – jelentős előrelépést hozhatna a teljes körű magyar oktatás visszaállítása terén (magyar karok létrehozását, záróvizsgák, gyakorlatok stb. anyanyelven történő megtartását tenné lehetővé). A kormány és az egyetemi szenátus között több egyeztetés zajlott, amely tavaly szeptemberben egy igen gyenge, a törvényhez viszonyítva hátralépésnek számító, hétpontos áthidaló protokollumot eredményezett. Jellemző módon még ezt sem tartotta be az egyetem vezetése. A MOGYE működési chartája ma is illegális, törvénysértő, a magyar nyelvet diszkrimináló elveken alapszik. Ezzel szemben az angol karon az angol nyelv teljes körű használata kötelező!? Az RMOGYKE és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség által a magyar oktatást diszkrimináló ARACIS-szabály hatályon kívül helyezéséért indított perbe az RMDSZ minden indok nélkül megtagadta a támogató perbe lépést, noha ez az eljárás az utolsó esély az ARACIS tiltó rendelkezésének jogi úton történő megsemmisítésére. A döntés annál inkább elfogadhatatlan, mivel ők is tudják azt, hogy a Ponta-kormány politikai megoldást nem vállalhat fel, hiszen épp a MOGYE miatt benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal került hatalomra. Ismétlem, a pervesztés következtében a charta a jelenlegi, a magyar oktatást súlyosan diszkrimináló formájában marad. A tárgyalásra szeptember 19-én kerül sor Bukarestben, a Legfelső Ítélőtáblán. Hasznos lenne az elnökválasztási kampány során nyomatékosan felhívni a belföldi és nemzetközi közvélemény figyelmét a fentiekre és arra, hogy a MOGYE-perekben milyen törvénytelen ítéletek születtek. Ugyanakkor végre ki kellene dolgozni az egyetemmel kapcsolatos stratégiát, azt, hogy hogyan tovább a meglévő vagy új keretek között.
Dr. Kincses-Ajtay Mária ny. egyetemi professzor
Népújság (Marosvásárhely)

Még nem látta, de nem támogatja Ponta az autonómiatörvényt
Nem tárgyalt Victor Ponta az RMDSZ-szel a készülő autonómiatörvényről, nem látta a tervezetet, de már tudja: nem támogatja a jogszabály elfogadását.
Ezt a miniszterelnök újságírói kérdésre válaszolva nyilatkozta szerdán. „Nem támogatom a törvényt. Ennél világosabban nem tudok fogalmazni” – jelentette ki Ponta. A kormányfő tájékoztatása szerint az RMDSZ még nem javasolt jelöltet a kulturális miniszteri tisztségre. „Ha kapok javaslatot, továbbítom az államfőnek” – tette hozzá a Mediafax szerint.
Pontától azt is megkérdezték, mi a véleménye arról, hogy az RMDSZ nem szavazza majd meg az önkormányzati tisztségviselők pártváltását ideiglenesen engedélyező sürgősségi rendeletet. „A parlamenti képviselők és szenátorok úgy szavaznak, ahogy akarnak” – fogalmazott a miniszterelnök.
Mint ismert, a Székelyföld autonómiájáról szóló tervezetet hamarosan nyilvánosságra hozza az RMDSZ. Kelemen Hunor szövetségi elnök szavai szerint jelenleg a jogszabály "belső közvitája" zajlik.
maszol.ro

Ponta nemet mond az autonómiára
Határozott nemmel válaszolt tegnap Victor Ponta kormányfő arra az újságírói kérdésre, miszerint hajlandó lenne-e támogatni, hogy a parlament jóváhagyja az RMDSZ autonómiatervezetét. A miniszterelnök egyúttal azt is elárulta: a szövetség képviselőivel nem tárgyaltak erről a kezdeményezésről.
A miniszterelnök sajtótájékoztatóján kategorikusan elutasította, hogy egyetértene az RMDSZ tervezetének parlamenti elfogadásával, amennyiben azt egyáltalán benyújtja a szövetség. Ponta ingerülten fűzte hozzá: eléggé világosan ismertette álláspontját ebben a kérdésben. A kormányfő szűkszavú nyilatkozata azután látott napvilágot, hogy Kelemen Hunor szövetségi elnök múlt csütörtökön azt nyilatkozta, az RMDSZ parlamenti frakciói kézhez kapták az autonómiatervezetet. A honatyák módosító javaslatokkal élhetnek, majd a tervezet közvitára kerül. Kelemen arról is beszámolt, hogy az RMDSZ területi szervezetei is hamarosan megkapják a tervezet egy példányát. A tervezet parlament elé terjesztéséről nem szolgált részletekkel, mint mondta, igen részletes és terjedelmes tervezetről van szó, amelyet alaposan ki kell elemezni. „A román társadalom összes képviselőjével szeretnénk egyeztetni, mivel fontos és kényes kérdésről van szó” – magyarázta. A tervezetről korábban Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke újságírói érdeklődésre elmondta: a dél-tiroli modellt veszi alapul, amely egyike a működő európai autonómiáknak. (ndi–Mediafax)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

ACL: törvénytelen Corina Creţu EU-biztosi jelölése
Corina Creţu európai uniós biztossá való jelölése törvénytelenül történt – állítja egy Jean-Claude Junckerhez, az Európai Bizottság megválasztott elnökéhez szerdán elküldött levélben Klaus Johannis és Vasile Blaga, a Keresztény-Liberális Szövetség (ACL) két társelnöke.
Érvként azt hozzák fel, hogy a hatályos törvények értelmében a jelöltet előbb a román parlament illetékes szakbizottságainak is meg kellett volna hallgatniuk. Juncker ugyanakkor már korábban jelezte: a két román jelölt, Dacian Cioloş és Corina Creţu közül csak utóbbival folytat egyeztetéseket, vagyis Cioloş nem marad a bizottság tagja.
Mint ismeretes, a hétvégén derült ki, hogy Victor Ponta miniszterelnök az elmúlt négy évben a mezőgazdasági biztosi tisztséget betöltő Cioloş mellett Corina Creţu szociáldemokrata párti (PSD) európai parlamenti képviselőt is jelölte a Romániának járó biztosi tisztségre.
A levélben megjegyezte, hogy amennyiben az ország megtarthatja a mezőgazdasági biztosi tisztséget, akkor ragaszkodnak Cioloş személyéhez. Köztudott ugyanakkor, hogy nem szokás a mandátum lejártával ugyanannak az országnak adni egy biztosi tisztséget, amely azt addig birtokolta.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze kiállítás
Milyen módszerekkel dolgozott a román kommunista titkosrendőrség?
A temesvári Művészeti Múzeumban szerdán megnyílt a Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás. A rendhagyó kiállítást dr. Victor Neumann, a Művészeti Múzeum igazgatója nyitotta meg, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) képviselői, Liviu Burlacu és Cipriana Moisa jelenlétében. Az eseményről a „mindenhol jelenlevő” Securitate sem hiányozhatott: a megnyitón hívatlan vendégként megjelent Radu Tinu, a Temes megyei Securitate volt helyettes főnöke, aki – talán megszokásból – szorgalmasan fotózta a kiállított dokumentumokat és a jelenlevőket.
A román kommunista titkosrendőrség 41 évig tartó áldatlan tevékenységét bemutató kiállítást a Securitate irattárát kutató szakemberek tudományos módszerekkel állították össze. A 45 pannó dokumentumai és fotói kronológiai sorrendben mutatják be a diktatúra elnyomó gépezetének tevékenységét, amely 1948–64 között az ellenzék teljes megsemmisítésére, az ellenállók kivégzésére irányult. A diktatúra 1964-ben kezdődött „puha” korszakában elsősorban a rendszer „ellenségeinek” a megfigyelése, az elégedetlenkedők megijesztése és lejáratása, a pszichikai nyomás volt a cél, a fizikai erőszakhoz ritkábban nyúltak a titkosrendőrség emberei. A kiállításon a temesvári értelmiség (írók, képzőművészek) megfigyelésének módszereit – lakásokba beépített mikrofonok, autókból készített fotók, cenzúrázott levelek, besúgói nyilatkozatok stb. – is nyomon követhetjük. A kiállítás külön foglalkozik 1989 decemberének eseményeivel, ebből az időszakból hivatalos dokumentumokat (rendkívüli állapot kihirdetése, a temesvári forradalom vérbe fojtására vonatkozó, „madárnyelven” írt utasítások) és a fővárosi utcai megmozdulások során készült fotókat láthatunk egy magángyűjteményből.
„A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) felkérésére adunk otthont ennek a vándorkiállításnak – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Victor Neumann történész, a Művészeti Múzeum igazgatója. – A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a temesvári múzeumok ma nehéz helyzetben vannak, a Művészeti Múzeum az egyetlen, amelyik kapacitása 80-85%-án működik, ezért nagy örömmel elvállaltuk a kiállítás megszervezését. Annál is inkább, mert a diktatúra évei alatt Temesvár az antikommunista harc fellegvára volt, és innen indult el a Ceauşescu rezsim bukását eredményező felkelés. A kommunista diktatúra 45 éve alatt mindig voltak másként gondolkodók Temesváron: 1956-ban a diákok körében erős visszhangja volt a magyar forradalomnak, több ezren tüntettek a rendszer ellen, aminek drámai következményei voltak a megmozdulás résztvevői számára. Később is voltak másként gondolkodók, mint Eduard Pamfil bionikakörének tagjai, a német írókat tömörítő Aktionsgruppe Banat vagy a képzőművészek Sigma csoportja, élükön Ştefan Bertalannal.”
A kiállítás megnyitóján részt vett Teodor Stanca, a Volt Politikai Foglyok Egyesületének elnöke, aki nehezményezte, hogy a kommunista rezsim üldözöttjeit (átlagéletkoruk 80 felett!) elfelejtették meghívni a rendezvényre.
Daniel Vighi temesvári író, aki a kommunista titkosrendőrségnek a temesvári értelmiség ellen folytatott tevékenységét kutatja, hangosan „üdvözölte” a kiállítás közönsége közé vegyült Radu Tinu volt Securitate ezredest, akinek feladata volt többek között Herta Müller (ma Nobel-díjas író) és Tőkés László (ma EP-képviselő) megfigyelése és következetes lejáratása. Utóbbi tevékenységét Radu Tinu (üzletember) ma is folytatja, lejárató írásokat és nyilatkozatokat közölve Herta Müllerről és Tőkés Lászlóról.
A Securitate, a diktatúra eszköze című vándorkiállítás szeptember 29-ig naponta 10–18 óra között látogatható a Művészeti Múzeumban (Vármegye háza), hétfő kivételével.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Jókívánság Jóistennek
Az egész a nyugtalansággal kezdődik mindig, és ott is végződik. Az író sosem megy nyugdíjba. Istenek tartják őt fogva, hiszen azért teremtették, hogy prédikáljon, hát bevetik naponta a küzdelmekbe.
Nézem a lapot az asztalon, a Brassói Lapok kiadványa, kimondottan Székelyföld „beporzására”. Kérdezem, mire jó az, hiszen ezen a tájon nem sok, de pár lap dolgozik erejéhez, képességeihez mérten. És már össze is fut a lényeg a szájakban, hogy hiszen nem Székelyföldet, hanem igenis Barcaságot kellene ellátniuk magyari tájékoztatóval! Ott, Brassóban még több mint 30 ezer magyar él e román riadalomban. Szólni ugyan tudnának, de mindenki fél, mindenki fél. És félelemben nem lehet élni, teremteni, változtatni – jobbra vágyni és törni.
Szól a kétdiplomás szerkesztő a szórvány, a maga szülőföldje nevében. Jaj, de nagyon akarom nagybetűvel írni ezt a sátáni tulajdonnevet: szórvány! Nemcsak Brassó, Barcaság, de tova Fogaras vidéke-világa, aztán Viktóriaváros magyarsága, szemben véle Románújfalu, s tovább Bürkös, Kóbor, Nagymoha szent magyar földje, Szakadát, Dombos, aztán Segesvár magyarsága. Magam láttam sírni a református lelkészt, amint Szkercisóra utolsó magyarját temette.
És már velünk jajong Fogaras Babits áldott szellemével, Szeben magyarsága. És már összeálltunk ismét mentőkülönítményként. De miért nem vállalja a Háromszék lap, a Székely Hírmondó, miért nem a marosvásárhelyi újság, Hargita Népe a küldetést? Egy kocsi, benne három riporter. Rendszeresen. É terjeszteni szórványban, Barcaságban, Szászföldön is a lapot? Nemes feladat, beszéljük meg, emberek. Fogyna a lap is, ébredne ravatalán a szórvány, nagybetűs fekete angyalunk. Nekünk a tekintetünk túl kell, hogy röptessen a magunk templomtornyánál. Ahogy a sepsiszentgyörgyi unitárius hitközség tartja a kapcsolatot Zsilvölgye maradék magyarságával. És igen Háromszék, Kovászna megye vezetői is, hallom, és adom tovább. Nem egy napra születtünk, s nem is egy évezredre. Ezt hinnie kell Szilágyság, Dél-Erdély, Bánság magyarságának is. Hogy legyen az Istennek örökké magyarja.
Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

László Lóránt
HÁBORÚS PRÉDIKÁCIÓK
Az Erdélyi Református Egyházkerület az első világháború alatt
Az egyház súlyos kihívás elé került: méltatni kellett egy világméretű konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Az erdélyi református egyház, akárcsak a Föld összes keresztény egyháza, 1914 júliusában súlyos kihívás elé került. Magyarázni és méltatni kellett egy, már első pillanataiban világméretűvé eszkalálódó konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Új, a háborút igazolni akaró irodalmi műfaj jelent meg, a háborús prédikációk és tanítások tömege került pappírra egy olyan korban, amikor a református egyház egyik legégetőbb kérdése a belmisszió volt. Az alábbiakban az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapját, a Református Szemlét és annak a háborúhoz köthető sajtóanyagát tekintjük át.
A téma az évek során mindig az aktuális helyzethez igazodott. Így öt év református sajtóanyagát átnézve igen szemléletesen képződik le a háború képe. Meglepő, de úgy gondoljuk, hogy a korszak hangulatát tekintve mégsem kirívó, hogy 1914-ben Erdélyben pont azok a teológusok voltak a leglelkesebbek, akik egyben a református egyház megújulásának és a hitélet felpezsdítésének voltak a zászlóvivői, és a háború után szinte mindannyian fontos pozíciókat fognak majd betölteni.
Elég itt csak Makkai Sándor, Révész László, Révész István, Bartok György és Kecskeméthy István nevét említeni. Az erdélyi református prédikációs irodalom és egyéb háborús írások elsősorban a német példákhoz kapcsolhatók, sok esetben német szerzőktől merítenek.
1914 augusztusában Makkai Sándor későbbi püspök nyitotta meg a sort „Ne rémüljetek meg a tűztől!” című írásával, amely a klasszikus példa lesz más szerzők további munkáihoz. Alapgondolata Péter I. levelének 4. 12-13 verseire épít: „Szeretteim, ne rémüljetek meg a tűztől, mely közöttetek támad”. Akárcsak az egész magyar sajtó és ennek nyomán a közvélemény, ő is a szerbeket és szövetségeseiket tette felelőssé a háborúért.
Számos protestáns európai teológushoz hasonlóan - feltehetően még mielőtt ezek írásait olvashatta volna - a háborút Isten akarataként értelmezte, aki próba elé teszi népeit, melyek ezáltal lelküket Isten felé fordítják.
Ezt a gondolatot viszi tovább egy másik beszédében, ahol Illés történetére alapozott. Eszerint a gyűlöletből szeretet lesz, azaz a háború tüze megtisztítja a lelkeket, Istenhez vezeti a népet. Ugyanezt írta le Bartók György teológiai tanár is:
a háború szellemi és lelki újjászületéshez vezet.
És valóban úgy tűnt, a történelem őket igazolja. Az egyházi sajtó a folyton ismételgetett nemzeti, nacionalista kliséket az Istenhez való megtérés motívumával megtoldva és ezeket gazdagon használva eufórikusan számolt be arról, hogy a templomok megteltek, a lelkészi teendők megsokasodtak, a bevonuló katonáknak, ha kellett, naponta osztottak úrvacsorát.
Vallásos irományokkal látták el a frontra menőket, gyűjtöttek az itthon maradott szegény sorsú családoknak. Szószéken és tábori istentiszteleten nyíltan kimondták, hogy az, aki családját, hazáját védi, nem vétkez, ha gyilkol. Gyakorlatilag teljesen szembementek a lelki megújulást hirdető tanokkal, de megtalálták a módját annak, hogy a háborút mégis ezek keretében magyarázzák.
1914 őszén, a református teológián egy öt előadásból álló sorozat indult, ahol a professzorok fiatal hallgatók számára értelmezték a háborút a Biblia tükrében.
Dr. Kecskeméthy István beszédében az Ószövetségi próféták példáját hozta fel, akik számos háború elindítói voltak, jelenlétűk egy-egy csatában erőt adott és a győzelem kulcsát jelentette. A háború szörnyűségeit Dávid király fiatalkori kegyetlenkedéseivel állítja párhuzamba és ennek kapcsán teszi fel a minden generációt izgató kérdést, hogy lehet-e az Ószövetség a kereszténység könyve. „Vannak javak, amelyeket csak ilyen rettenetes áron lehet megszerezni” mondja ki, hisz hitet nyerünk. A béke ugyan gazdagságot teremt, de elhalványulnak a nemzeti és vallási igazságok. Háborúval sújt Isten, mert szeret, és a háború fájdalmaiból megújulva kell kikerülni.
Dr. Gidófalvi István, a teológiai intézet főgondnoka ennél is tovább megy, méltatva az öt előadást, „eszményi magaslatokról világították meg a háborút” és íme, a történelem is a modern prófétákat igazolja, hisz a magyar hadsereg helytállt, a nemzetiségek hűségesek és a hadikölcsön sikere megmutatta, hogy külföld nélkül is erős az ország. Nem kellett az idegen tőke a magyar gazdaság felvirágoztatásához. Az erdélyi református irodalom által propagált gondolatok teljes mértékben beleillettek a korszak nacionalista és nemegyszer xenofób hangvételű háborús európai irodalmába és a háború után kialakult, az erdélyi magyarság szempontjából kedvezőtlen helyzet miatt még hosszú ideig kísértettek az egyházi diskurzusban.
A teológusok között Ravasz László, a későbbi Duna-melléki püspök mondta ki elsőként nagyhatású írásában, hogy egy korszak lezáródott, új eszmékért él és küzd a világ. Ezzel igazából a világi sajtóban is állandóan emlegetett új korszak motívumát emelte be a prédikációs irodalomba. Véleménye szerint a felgyorsult világ emberének lelkében békeidőben is háború volt. Szerinte értékek csak a tűzből születnek és az új korszakban annyi lesz az öröm, mint amennyi szenvedést elbírunk most. Ugyanerről beszélt Nagy Károly is, aki 1918 januárjától Kenessy Bélát követte a püspöki székben.
Pragmatikusabb álláspontot egyedül Dr. Kenessey Béla püspök képviselt. A fent említettekhez képest számos konzervatív elemet tartalmazó „Háború és vallás” című előadásában 1914 novemberében mondta ki, a háborús irodalom egészét tekintve is elsők között, hogy nem Gavrillo Princip szerb diák a felelős, hanem az erkölcseiben megromlott európai társadalom. Komolyabb elemzésbe itt most helyszűke miatt nem bocsátkozhatunk. Az említett példák az egyházközségek szószékein csak felerősödtek, illetve esetenként eltorzultak.
Az erdélyi püspökség és teológia körül csoportosuló teológusok többsége 1915-re teljesen kiábrándult a háborúból. Talán az első sebesülteket szállító szerelvények, a soha nem látott szenvedések, a kezdeti katonai sikertelenség voltak kijózanító hatással. A háború mint a lelki és nemzeti újjászületés lehetséges útja kikopott az erdélyi szerzők írásaiból.
A Református Szemle 1915. évi sorozatában a fent említett szerzők neve, Nagy Károly főjegyző kivételével hiányzik. Többnyire német háborús irodalomból fordítottak és interpretáltak. Csűrős József vidéki lelkész lett ennek a vonalnak a meghatározó alakja. A C. Röttinger, Rittelmeyer, Niebergall, Traub, Jatho, Naumann és Krimss, illetve a Kriegsfulgblatterből átvett írásokban már tükröződik a társadalom kétkedése, ott vannak a félelmek: csődbejutott-e a kereszténység? Ezen munkák türelemre, kitartásra intenek, a háborút szükséges rossznak állították be, és maradt a sokat állított és tagadott motívum is: minden Isten akarata. 1916-ban még kevesebb volt a hasonló típusú írás, bár Csűrös József lelkész és néhány társa még szorgalmasan gyártotta a fentiekhez hasonló írásokat. A háborúval kapcsolatos írásokat bőségesen találunk a továbbiakban is, de ezek már rendelkezések, helyzetelemzések és tényfeltárások, hisz Erdély is háborús terület lesz.
Kenessey Béla püspök Háborús húsvét című írásában még biztatott, hangsúlyozta a haza védelmének fontosságát. Az év második felében azonban teljesen megváltozott a háborúról való beszédmód. Románia szembefordulása a Központi Hatalmakkal és augusztusi támadása kelet Erdély magyarok lakta vidékeit érintette első sorban, az erdélyi székelységet, amelynek a magyar nemzeti politika különleges szerepet szánt Erdély elmagyarosításában. Korábban Magyarország magyarlakta területeit nem érintette a háború.
A pszichológiai sokk a sikeres katonai reváns ellenére mai napig megmaradt a magyar köztudatban. Kenessey augusztusi és decemberi körleveleiben már nyíltan kimondta, hogy a háború a civilizáció és az emberi kultúra teljes csődje. Isten akaratáról itt szó sincs, a vizsgált személyek közül a püspök az egyedüli, aki ezt az érvet a korábbiakban sem hozta fel. A közvetlen háborús élmények, a menekülésben embertársat meglopó, megzsaroló ember, a hadibeszállítók csalásai szolgáltattak témákat Kenessey ekkori beszédeihez. Figyelmeztetett, hogy az egyháznak meg kell maradnia a régi úton, és még erőteljesebben kell szolgálnia Istent és a nemzetet. A háborús jelenben pedig, a nagy lelki és anyagi nyomorúság idején vigasztalni kell az ige szavaival és fel kell ébreszteni a szunnyadó lelket.
1917-re megcsappantak a háborús egyházi beszédek, írások a Református Szemlében. Továbbra is a német szerzőket fordították. Mesterkéltek voltak, a hivatalos propaganda szólamait vették át: kitartásra biztattak és csak a megalkuvás nélküli békekötést támogatták. Igaz, 1917-et egy jó évnek is nevezhetnénk a Központi Hatalmak szempontjából, legalább is a keleti és olasz frontokon.
Az 1918-as év újévi beköszöntője azt is megkérdőjelezte, hogy szabad-e azt a kifejezést használni, hogy boldog újesztendőt, hisz a szerző szerint nyilvánvaló a társadalmi szétesés, elszabadult, romlott erkölcsök uralkodnak, a háború nem éltet, mint ahogy 1914-ben az Ószövetségi példák alapján magyarázták. Ekkor már sejthető volt, hogy a bajok más természetűek lesznek, mint a háború kezdetekor. Itt első sorban a nemzetiségi és társadalmi feszültségekre gondolt a szerző.
Az erdélyi magyar háborús egyházi irodalom egy, a magát uralkodó, többségi nemzetnek képzelő magyarság egyházi irodalma volt.
A központi vezetés sem a korszakot megelőzően, sem a háború idején nem számolt komolyan a nemzetiségek centrifugális érdekeivel. Az államhatalom az 1916-os román támadás után sem vonta le a következtetéseket, de az egyházi vezetők sem. A korabeli egyházi dokumentumokból kiderül, hogy az egyházi elit világosan látta, hogy a román értelmiség is megosztott a Romániához való csatlakozást illetően, de erről sose beszéltek, egységes magyar nemzetben gondolkodtak. Ezt, a későbbi történések alapján tévesnek bizonyuló álláspontot képviselte a református egyház is.
László Lóránt
László Lóránt könyvtáros, történész, a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa. Történelem szakon végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 2003-ban, ugyanitt mesterizett Történeti-antropológia szakon 2007-ben. 2008-tól egyháztörténet szakos doktorandusz a BBTE Református Tanárképző Karán, doktori kutatásainak témája: a Felekezetközi Tanács története. Kutatási területe: Marosvásárhely dualizmus kori társadalom története, illetve az erdélyi református egyház története a két világháború között. A szerző a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesületének elnöke.
Transindex.ro