Kolozsváron mutatkoztak be a Petőfi-program ösztöndíjasai
Rengeteg a tennivaló a Kárpát-medencei magyar szórványközösségekben, ahol valós igény van a közösségszervezői munkára – derült ki azon a kolozsvári sajtóbeszélgetésen, amelyre Magyarország főkonzulátusa a Petőfi Sándorról elnevezett szórványsegítő program ösztöndíjasait hívta meg.
Mile Lajos főkonzul elmondta: a májusig tartó program kertében az ösztöndíjasok közösségépítő munkát végeznek, amely egyfajta áldozatvállalással jár. A tevékenységek köre a pedagógusi munkától a kulturális rendezvények szervezéséig terjed. Ugyanakkor arra törekedtek, hogy az elindított tevékenységek – önképzőkörök vagy éppen könyvtár megnyitása – a program lejárta után is működjenek.
Barabás János vezető konzul hozzátette: a program elindításához az a tapasztalat vezetett, hogy a szórványban csak ott van igazi magyar közösségi élet, ahol vannak helyi elkötelezett közösségszervezők. Ezért az ösztöndíjasokat tudatosan olyan településekre küldték, ahol nem volt öntevékeny a helyi közösség.
A Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot március 15-én hirdette meg a Nemzetpolitikai Államtitkárság. Ennek keretében összesen ötven ösztöndíjas végez közösségszervező munkát a Kárpát-medence szórványvidékein, közülük 22-en Romániában. Az erdélyi szórványmagyarsággal foglalkozó közösségépítők nemcsak Magyarországról érkeztek, délvidéki és kárpátaljai is van közöttük.
A program résztvevői állításuk szerint számos gonddal szembesültek. Gyulafehérváron például azt tapasztalták, hogy egyes magyar szülők azért nem járatják magyar iskolába gyereküket, mert nem is tudnak róla, hogy létezik ilyen. A Fogarason dolgozó Bokor Csongor például arról számolt be, hogy a helyi önkormányzat hátrányosan megkülönbözteti a mintegy ezerfős magyar közösséget. Csak a helyi ortodox templom van megvilágítva, míg a magyar műemlék templomok esetében a közösség kifejezett kérésére sem hajlandók erre.
A Segesváron tevékenykedő Ferencz Orsolya ezzel ellentétben arról számolt be, hogy a Maros megyei városban a román közösség is pozitívan fogadta a helyi magyarságnak szóló rendezvényeket, többen részt is vettek ezeken. Kérdésünkre elmondta: bár az identitás megőrzése szempontjából alapvetők a hagyományőrző tevékenységek, a kortárs kultúrára is van igény a szórványközösségekben.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Mérlegen a 25 esztendő
Csütörtökön nagyszabású rendezvénnyel ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ megalapításának 25 éves évfordulóját. Ennek kapcsán Kereskényi Gábor elnök foglalta össze a szervezet elmúlt negyed évszázada során elért legfontosabb eredményeket.
December 10-én 18 órai kezdettel a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ alapításának 25. évfordulóját.
Az ünnepi rendezvényen díjazni fogják a szervezetben az elmúlt két és fél évtizedben fontos szerepet betöltő személyiségeket, felszólal majd Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke és fellép a Csík zenekar is.
A rendezvényre a belépők rekordidő alatt, két nap alatt fogytak el.
Az ünnepi pillanathoz közeledve Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke összegezte a szervezet által elért eredményeket. Az írást változtatások nélkül tesszük közzé.
Mérlegen a 25 esztendő
Közösségünk néhány fontosabb eredménye a számok tükrében
I. Restitutio in integrum
A restitúció Románia szintjén az utóbbi időben sajnos megtorpant, sőt (látva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét) visszarendeződési törekvések figyelhetők meg. Szatmárnémetiben a visszaszolgáltatások folyamatát 2010-re nagyjából lezárta a város: egyházi és világi javaink nagy része visszatért jogos tulajdonosához, a jogutódokhoz, illetve örökösökhöz.
A jogtalanul elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása keretén belül történelmi magyar egyházainknak visszajuttattunk 22 központi épület-ingatlant és közel 361,5 hektár földterületet Szatmárnémeti város területén, a következő leosztásban:
- Római Katolikus Püspökség: 15 épület és 261,7258 ha földterület
- Láncos Református Egyházközség: 6 épület és 49,4670 ha földterület
- Németi Református Egyházközség: 1 épület és 21,3404 ha földterület
- Szent Miklós Magyar Görög-Katolikus Parókia: 25,1837 ha földterület.
A szatmárnémeti restitúciók mellett megemlíthetjük a szomszédos Pálfalvai Református Egyházközség által visszakapott 3 épületet és 6247 ha földterületet.
II. Utcák, terek magyar elnevezései
A 90-es évek elején érdekvédelmünk mindössze hét magyar személyiségről elnevezett utca nevét tudta megtartani (Ady Endre, Bartók Béla, Bolyai Farkas, Dsida Jenő, József Attila, Lükő Béla, Petőfi Sándor) és az 1990 és 2004 közötti időszakban csupán egy (!) új utcanevet sikerült adni (Hám János). 2004-ben a Gradina Romei mellett megjelent a Kossuth-kert felirat is városunk egyik legszebb övezetének bejáratán.
2004-től egy dinamikus tanácsosi gárda, a magyar polgármester és nem utolsó sorban az új idők szava hatására 11 magyar személyiségről neveztünk el utcát városunkban: Ács Alajos, Bethlen Gábor, Jean Calvin, Csipler Sándor, Gellért Sándor, Kaffka Margit, Károli Gáspár, Krúdy Gyula, Páskándi Géza, Ruha István, Scheffler János, Teleki Blanka. (Szándékosan soroltam ide a nagy reformátort, Jean Calvint, hisz gondolhatja a kedves Olvasó, hogy az ő személye inkább hozzánk áll közelebb, mint a többségi nemzet tanácsosaihoz.)
Az RMDSZ-frakció javaslatára 2008-tól mintegy általánossá vált az az eljárás, hogy amennyiben új utcaneveket adunk Szatmárnémetiben és ezek személynevek, akkor fele-fele arányban javasol a magyar és a román közösség neveket, amennyiben az új utcák semleges nevek, akkor pedig a felirat román és magyar nyelven is meg kell jelenjen a táblákon. Ennek eredményeképpen írhattuk ki magyarul is a Mese, Mező, Gesztenye, Cseresznyefa, Kertész, Betyár, Rigó, Termés, Bodza, Kalász, Kaptár utcák elnevezéseit magyar nyelven is.
Persze a fentebb említett enyhülés, és az új idők szava a román kollégáinknál még nem tart ott, hogy támogassanak bennünket a város történelmi utcaneveinek megnyugtató rendezésében. Bízunk azonban abban, hogy ebben a kérdéskörben is lesz pozitív elmozdulás a közeljövőben.
III. A kétnyelvűség egyéb megnyilvánulásai
A városi tanács RMDSZ frakciója következetesen zászlajára tűzte az anyanyelvhasználat kérdését. A 215/2001-es helyi közigazgatásról szóló törvény megadta a jogszabályi kereteket az anyanyelvhasználat bővítésére, kiterjesztésére. Ennek nyomán - de nagy politikai csatározások árán - kerülhetett ki Szatmárnémeti bejáratához a háromnyelvű helységnévtábla 2003-ban.
2004-től e témában is számos kézzelfogható eredmény született: a városháza alárendeltségében működő közintézményeinek megnevezése kifüggesztetett magyar nyelven is. Sok polgártársunk számára szimbolikus jelentőséggel bír, ha meglátja az Anyakönyvi Hivatal, a Lakossági Ügyfélfogadó Iroda, Lakosságnyilvántartó Igazgatóság, Helyi Rendőrség, Szociális Közszolgálat, Transurban Közlekedési Vállalat stb. táblákat az intézmények bejáratainál.
Ugyanakkor ennél is fontosabb, hogy az állampolgárok ügyes-bajos dolgaikat magyarul is a hivatalnok tudtára tudják adni, azok pedig magyarul (is) tudjanak választ adni. Ezért különösen figyeltünk arra, amikor résztvettünk a városvezetésben, hogy a Városi Tanács alárendeltségében működö minden intézményben, ahol a lakossággal közvetlen kapcsolattartás szükséges, rendelkezésre álljanak magyarul tudó tisztviselők.
Az anyakönyvi eljárások során pedig felemelő érzés, hogy a házzasságkötés „igen"-jét immár több éve anyanyelvén mondhatja ki a boldog pár.
IV. Emlékjelhagyások
1990-től lehetőség nyílt arra, hogy a szatmárnémeti magyar közösség szobrok, emléktáblák állításával elmékezzen meg nagyjairól. Ez a lehetőség sokáig csak elméleti síkon létezett ugyanis minden köztéri szoborállításhoz a városi tanács jóváhagyása szükséges. E helyen feltétlenül szót kell ejtenünk Muzsnay Árpád művelődésszervezőről, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökéről, a megyei RMDSZ egykori elnökéről, akinek munkássága nélkül biztosan szegényebb lenne városunk néhány büszttel.
Szatmárnémetiben a Kölcsey Kör, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a városi RMDSZ égisze alatt felavatott emléktáblák és szobrok:
- Kölcsey Ferenc szobor (1991, Lakatos Pál alkotása és ajándéka, a felállítási munkálatokat Kovács Albert vezette)
- Dsida Jenő emléktábla (1992, Kovács Albert kivitelezte)
- Szilágyi Domokos szobor (1993, Kolozsi Tibor első köztéri szobra, a talapzat és a műkő-változat kivitelezője Kovács Albert, a most látható bronz változatot a marosvásárhelyi Balogh József öntötte)
- Dsida Jenő szobor (1997, Andrási Kurta János alkotása, a talapzatot Kovács Albert készítette, a talapzatot borító márványtáblákat Benedek Piroska ajándékozta)
- Páskándi Géza büszt (1998, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziubman található, Laborcz Mónika alkotása) - Petőfi Sándor emléktábla (1998, kivitelező Kovács Albert, a tábla Benedek Piroska ajándéka)
- Gonzeczky János emléktábla (1999, kivitelező Kovács Albert)
- Kovács Leó háromnyelvű emléktáblája (2000, kivitelező Kovács Albert, a táblák Benedek Piroska ajándéka - 8 éve eltűnt)
- Petőfi Sándor szobor (2004, Deák Árpád alkotása, a talapzat márványborítása Benedek Piroska ajándéka
- Jakabffy Elemér emléktábla (2008, a feliratot a Szatmári Friss Újság kiviteleztette, a tábla Benedek Piroska ajándéka)
- Olajos Béla emléktábla (2010, kivitelező Kovács Albert)
- Kiss Gedeon szobor (2010, Szodoray-Parádi Hajnalka alkotása. Ötletgazda: Békéssy Erzsébet)
- II. Rákóczi Ferenc mellszobra (2012, Deák Árpád alkotása, talapzat: Szlézinger Marcel)
- Mohy Sándor emléktábla (2012, kivitelező Kovács Albert)
- Az 1970-es árvíz áldozatainak emléktáblája (2015, kivitelező a Promocraft kft.)
A fentieken kívül egyházaink és civil szervezeteink is jeleskedtek az emlékjelhagyás tekintetében, mely akciókat minden esetben az RMDSZ városi szervezete, illetve önkormányzati tisztségviselői is felkaroltak. Ide sorolható a Szatmárnémeti Római Katolikus Egyházmegye által állíttatott három köztéri alkotás és a Szamos-negyedi Református Egyházközség által kezdeményezett Bethlen-szobor, valamint a Németi református templom kertjében található Doni Hősök Emlékműve:
- Hám János püspök szobra (1999, Lakatos Pál alkotása)
- Bethlen Gábor szobor (2007, Erdei István alkotása)
- Árpádházi Szent Erzsébet szobra (2008, Gergely Zoltán alkotása)
- Az új, egész alakos Hám János szobor (2015, Zagyva László alkotása)
A hagyományápoláshoz nagymértékben hozzájárultak civil szervezeteink, történelmi magyar egyházaink és intézményeink, akiknek köszönhetően emléktábla hirdeti Krúdy Gyula, Katona Mihály, Luby Margit, Bánhidi Antal és Gróf Széchenyi István nevét, emlékmű készült Pfaff Ferencről, szobor Csipler Sándorról és dombormű Ács Alajosról. Ez többek között az Ady Endre Társaság, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Széchenyi Emlékbizottság, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Szatmárnémeti Fiókja munkáját dícséri.
V. Közösségmegtartó és építő rendezvények
1990-től városunk magyarsága szabadon élhetett a gyülekezési szabadság jogával, megemlékezve dicső elődeinkről, történelmünk fordulópontjairól, valamint lehetőség nyílt újabb és újabb művelődési rendezvények szervezésére.
A Szatmárnémeti RMDSZ a Szent István Körrel és később a Magyar Ifjúsági Kezdeményezéssel (MIK) karöltve minden évben méltóképpen megemlékezett Március 15., Augusztus 20., Október 6. és Október 23. jelentőségéről. A Szent-Györgyi Albert Társaság megszervezte a Hajnal akar lenni népdalversenyt és a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, a Madisz a Gyereknapot, a Húsvéti és Karácsonyi ünnepvárót, táncházat és számos kirándulást, a MIK az Ifjúsági Napokat és a Partiumi Teremfoci Kupát, az RMDSZ az ingyenes jogi tanácsadást, lakossági fórumokat, a farsangi és szilveszteri bált, akad tehát rendezvény bőven, pezseg a szervezeti élet. S ebbe a pezsgésbe új életet vitt a 2012-ben megalakult Nőszervezetünk.
Engedjék meg azonban hogy két - immár hagyományossá vált - nagy rendezvényünket kiemeljm: a Partiumi Magyar Napokat 2015-ben tizennegyedik alkalommal, a Családi Hétvégét pedig tizedjére szerveztük meg. A szatmáriak ugyanis megérdemlik azt, hogy legyen két polgári jellegű rendezvény egy évben, ami csak róluk szól, nekik szól, szatmáriaknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ami az ő ünnepük. S hogy mennyire magukénak érzik a szatmáriak ezeket az ünnepeket, állon itt bizonyságul a 14. Partiumi Magyar Napok néhány statisztikai adata: 8 nap, 15 helyszín, több mint 150 program, 50.000 feletti résztvevő, 137 önkéntes szervező, 672 fellépő, több mint 3.000 gyermek-látogató, közel 150 rendfenntartó, 1.020 liter bográcsos étel, 3.360 liter sör, 8.000 feletti kattintás fotósaink részéről, 78 órányi videóanyag, 25 partner civil szervezet, 29 médiatámogató, 70 szponzor.
Íme néhány megvalósítás, az elmúlt 25 év történetéből. Ez a pár sor természetesen alkalmatlan arra, hogy felidézze az eredmények mögötti fáradságos munkát. A sokak kitartó munkáját, amiért e helyen is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik talán szeretteiktől vették el az időt egy még nagyobb családért, a szatmárnémeti magyarságért.
szatmar.ro

Petőfi és a trikolór
Egészen sajátos, más országok gyakorlatától idegen Románia nemzeti ünnepének időpontja és jelentése. A többség számára a kisebbség által hosszú századokon át uralt terület egyesítésének ünnepe, míg a kisebbség számára – belőle logikusan következik – annak a gyásznapja, hogy közel száz esztendeje Erdéllyel együtt bekebelezte őt is a többség homogenizáló törekvése. Papíron megadott, a gyakorlatban minél inkább leszűkített jogokkal. Megjegyzem: Európa szellemiségével elméletileg nem egyeznek az ehhez hasonló üzenetek.
A román nemzeti ünnepet követő napokban Szovátán jártam. Nicolae Bălcescu trikolórral feldíszített szobra előtt nyolc-tíz koszorú „büszkélkedett", de Petőfi Sándor kőszobra elé is elhelyeztek hármat. Kettőnek a nemzeti szalagja felirat nélküli volt, miközben a középsőn jól olvashatóan hivalkodott a tulajdonos, a megrendelő neve: Hotel Aluniş. Reklámnak vagy antireklámnak szánták a koszorúkat a szálloda elöljárói? A magyar turisták előtt nyitva áll-e az ajtajuk, vagy azt üzenik nekik: ki az országból!
Az természetes, hogy Bălcescut megkoszorúzták: ő is álmodott a román nemzeti egység ideáljáról, bár annak 1918. december elsejei megvalósulása még távolinak tűnt számára 1848–49 távlatából. A magyar önállóság és a világszabadság hirdetője szobrának az ilyenfajta megkoszorúzása viszont – provokáció. Eszme- és erőfitogtatás.
Amúgy támogatnám, sőt akár kezdeményezhetném is a Petőfi-szobor december elsejei megkoszorúzását. Két feltétellel. Egyrészt azt javasolnám a magát többnyire demokratikusnak valló román (politikai) elitnek, hogy december elsejét ezentúl Románia nemzeti ünnepnapja helyett a romániai nemzetiségek összetartozása napjává változtassuk meg. (Amiként június negyedike nemcsak a kesergés gyásznapja számunkra, hanem elsősorban a nemzeti összetartozás erősítésének a lehetősége.)
Másrészt, ha színeket társítunk Petőfihez, akkor a piros-fehér-zöld elsődleges, a többi esetleg kísérőszín lehet. (Vagy egyesek valóban csak három színt ismernek a világon?) Ugyanis Petőfi magyarnak vallotta magát, életében pedig Szováta Magyarország része volt.
Ahhoz, hogy a fenti vágyam teljesülhessen, azt kívánom, hogy grandoromán nacionalista szólamok helyett és egyoldalúságra hajlamosító szívügyek mellett minél több polgártársamnak „helyén legyen az esze".
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

Egésznapos konferencia Torda szerepéről Erdély történelmében
A Jósika Miklós Elméleti Líceum és a Petőfi Társaság helytörténeti konferenciát szervezett szombaton, december 12-én Torda mindenkori szerepe Erdély történelmében címmel a helyi polgármesteri hivatal dísztermében.
A konferencia ülésvezetője, Józan Erzsébet – egyben a Jósika-líceum történelemtanára – bevezetőjében a helytörténet és a helyi értékek megismerésének fontosságáról beszélt. Elmondta továbbá, hogy a tordai magyarság történelmi szerepének felelevenítésével erősíteni szeretnék a szülőföldhöz való ragaszkodást, illetve tudatosítani Torda történelmi szerepét.
J. E.
Szabadság (Kolozsvár)

Gyulafehérvár: kétéves a Csűrdöngölő néptáncegyüttes
A gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum (GMGK) dísztermében mostanában igencsak nagy a forgalom. Még el sem múlt a hagyományos Mikulás ünnepség hangulata, és újra megtelt a díszterem, hogy a líceum kisdiákjaiból alakított „Csűrdöngölő” együttes kétéves évfordulóját megünnepeljék. Sokan eljöttek megcsodálni a magyarlapádi népi kultúrából merítkező diákegyüttes látványos bemutatóját, ami egybeesett az adventi várakozás időszakával.
A lapádi hatás onnan adódik, hogy az együttes odaadó vezetője, Szilágyi Loránd, a Bethlen Kollégiumi tanítóképzős véndiákja „táncmesterként” vette kezébe a gyulafehérvári kisdiákok ügyét. A lapádi származású fiatalember az eltelt két év alatt eredményes munkát végzett, szakmailag is minőségi tánccsoportot hozott létre, amire méltán lehetnek büszkék tanítóik, szüleik egyaránt. Munkájában szeptembertől besegített Molnár Balázs, aki a „Petőfi Sándor” program keretében közösségszervezőként tevékenykedik az iskolában. Miközben a tanulók elrendeződtek a színpadon, Loránd elmondta a két év történetét, amit sok-sok próba és sikeres fellépések kísértek. Kis jubileumi műsorukban ezúttal egy csokorra való válogatást mutattak be a közönségnek. Az együttes történetét egy kisfilmen is nyomon követhettük. Az iskolai bemutatkozásokon kívül eljutottak Vajasdra, ahonnan a magyar nyelvű tanulók a Majláthba járnak be iskolába. Ezen kívül Felvincen, Aranyosszék valamikori központjában is felléptek a Fehér megyei RMDSZ szervezésében lebonyolított hagyományos „Tavaszi szél vizet áraszt” fesztiválon. Közben az együttes létszámában is egyre gyarapodott, a szülők pedig egyre szívesebben követték csemetéik táncait a színpadokon.
Molnár Balázs Kárpát-Ukrajnából érkezett az iskolához, és főleg tánctanítással foglalkozott az első iskolai félévben. A csűrdöngölősök műsorában betanított egy úgynevezett Lucázást. December 13-án Szent Luciára emlékeznek és a naphoz világszerte sok szokás kapcsolódik. Egyik a „Luca-szék” készítése, amit 13-án kezdenek készíteni, és tizenhárom fából állítják össze úgy, hogy szeget sem használnak. A végén elégetik a székeket, ezzel űzve el a boszorkányokat. A táncok közötti időszakokban a csoport tagjai hagyományos karácsonyi énekeket adtak elő. Felcsendült a mennyből az angyal, majd a kis karácsony, nagy karácsony, amivel igazi ünnepi hangulatot teremtettek.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Szabó Enikő: elmondani, ahogy érzem
Versek és dalok ünnepre hangolva címmel tartanak verses-zenés estet Szabó Enikő színművész előadásában szombaton este 7 órától Csíkszeredában, a Petőfi Kávéházban. Az előadóval versmegzenésítésről, verselemzésről és az ünnepre hangoló műsorról beszélgettünk.
– A szombati esemény kapcsán írja az ajánlóban, hogy gyermekkora óta zenésít meg verseket, illetve ír saját dalokat. Hogyan kezdődött?
– Annak idején a gimnáziumban, Nagyváradon sportosztályba jártam atlétika szakon. Tizenegyedik osztályban rájöttem, hogy én nem vagyok elég gyors. Átcsábítottak az irodalom osztályba, ezt csak úgy lehetett, hogy megismételtem a tizenegyediket, és vizsgáznom kellett. Ott a magyar irodalmat és világirodalmat Molnár Judit tanította, aki nemcsak tanár volt, hanem fordító is és publicista. Az elvárásai nagyok voltak, sokat kellett olvasni. Aztán kezdett szavalóversenyekre küldeni engem, nyertem is, sok könyvet kaptam, és az úgy jó volt. Közben nagyon sok verset kellett elemezzünk, és ezekkel én mindig bajban voltam. Mert vannak ilyen közhelyek, hogy ebben és ebben a versben a költő megformálja a megformálhatatlant, kimondja a kimondhatatlant stb. Szerintem az ember elolvas egy verset, és érzi azt. Nem biztos, hogy meg kell magyarázni. Az csapódott le bennem, hogy a verselemzésnek a legjobb formája, ha kiállsz, és elmondod úgy, ahogy értelmezted, érzed. Aztán vagy sikerül, vagy nem átadni. Ekkor kezdtem verseket megzenésíteni, amiket majd előadtunk az osztálytársakkal. Írtam saját szövegeket is, ezek nem remekművek, ott vannak a fiókban. Az egyetemen is zenésítettem meg verseket, akkor jelent meg Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve és abból egy dalt. Nem találtam elutasításra. Akkor még azt hittem, hogy nem szabad ezeket a verseket csak úgy megzenésíteni, ezért mindig odamentem a költőhöz, és megkérdeztem, hogy megengedik-e. Parti Nagy Lajossal is találkoztam egyszer, Orbán János Dénesnek is kikértem a véleményét. Jobban éreztem magam, ha megkérdeztem őket.
– A kortárs szerzők művei érdeklik inkább?
– Az egész magyar irodalom érdekel. Annyira elkényeztet minket a magyar irodalom, rengeteg jó költőnk van. A költői nyelv titka nem abban rejlik, hogy ma írták vagy tegnap. Nem is szeretek választóvonalat húzni, hogy kortárs vagy nem kortárs, mert a versek, ha le vannak írva, azok jelen vannak. A produktum számít.
– Mikor érzi azt, hogy egy adott versre komponálna egy dallamot?
– Nagy dilemma, hogy mondva jobb egy vers vagy olvasva. Én úgy vagyok ezzel, hogy ahogy érezzük. Elsősorban biztos azért, mert adja magát. De vannak olyan versek, amelyeket nem is érdemes megzenésíteni, olyan értelemben, hogy elvonják a tartalomról a figyelmet. Ugyanakkor vannak jó versek, és vannak nagyon rossz versek. Nem szeretem például az olyan verseket, ahol elvont fogalmak sorozata van felvonultatva, és nem érint meg. De közben azt érzem, hogy nincs közöm a vershez, azt sem tudom, mit akar, nem érint meg, se gondolati, se érzelmi tartalmat nem hordoz. De azért hála istennek a magyar irodalomban nagyon sok jó vers van, az ember csak győzzön válogatni belőlük.
– A szombati ünnepi hangolóra az Angyalstop és a Születésnapodra című verses-zenés műsorokból válogattak költeményeket.
– Az Angyalstop című műsort 2007-ben hoztuk létre a Nagy István Művészeti Iskola diákjaival a magyar költészet napja alkalmából. Azóta a Csíki Játékszín minden évben megünnepli ezt a napot, mert volt rá érdeklődés, nagyon hálás közönségünk van. 2013-ban született meg a Születésnapodra című műsorunk, ugyancsak a költészet napja alkalmából, és több alkalommal is előadtuk. A Petőfi Kávéházba már második alkalommal hívnak, elég nagy kultúrája van most már Csíkszeredában is, hogy kávéházban tartanak előadásokat. Nem érzem, hogy én egyedül színpadra állnék, közölnék az emberekkel, mindig valakikkel együtt lépek fel. Ezúttal Szabó Zsolt fog zongorázni, Varga Nándor gitározik, és meghívtuk Bartalis Gabriella színművészt is, aki még színesíti az előadást.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Előzetesben marad Beke István
Kézdivásárhelyen huszonharmadik alkalommal, Marosvásárhelyen pedig első ízben vonultak utcára a helybeliek Beke István szabadlábra helyezését követelve. Eközben a bukaresti táblabíróság meghosszabbította Beke előzetes letartóztatását – adja hírül Szucher Ervin a kronika.ro-n.
Az ügyészség kérésére elrendelte a bukaresti táblabíróság a merényletkísérlettel gyanúsított kézdivásárhelyi Beke István Attila előzetes letartóztatásának meghosszabbítását 2016. január 29-éig. A Hatvannégy Vármegyei Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi elnökének védőügyvédje, Dragoş Cristian Lică jelen volt a keddi tárgyaláson, a gyanúsított feleségét, Beke Csillát azonban nem engedték be a terembe – számol be a Székely Hírmondó napilap. Az ítélet nem végleges, az óvás elbírálására a hét elején kerülhet sor.
A háromszéki napilap értesülései szerint Beke Istvánt továbbra is a bukaresti rendőrség központi fogdájának tízágyas szobájában tartják fogva, jelenleg heten vannak a helyiségben. Feleségével nem találkozhatott, viszont a karácsonyi csomagot átadták neki.
Utcára vonultak a marosvásárhelyiek
Vasárnap Kézdivásárhelyen huszonharmadik alkalommal, Marosvásárhelyen pedig első ízben vonultak utcára a helybeliek Beke István szabadlábra helyezését követelve. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) marosvásárhelyi szervezetének meghívására közel negyven fiatal gyűlt össze Petőfi Sándor marosvásárhelyi szobra előtt a barátságtalan, ködös időben. A székely és magyar zászlóval, valamint egy lepedőre festett „Igazságot Beke Istvánnak!” felirattal megjelent tüntetők a román hatóságok túlkapásaira kívánták felhívni a figyelmet, arra hogy kézdivásárhelyi társukat alaptalanul gyanúsították meg, és ártatlanul tartoztatták le. „Elegünk van a hátrányos megkülönböztetésből, a kettős mércéből. Elegünk van abból, hogy a hatalom és a titkos szolgálatok a magyar kártya kijátszásával újra és újra próbálják elterelni a figyelmet a valódi gondokról. A legújabb felvonás ebből a »színdarabból« – ami immár két és fél évtizede folyik – Beke István terrorizmussal való megvádolása és előzetes letartóztatása” – hangsúlyozta a mintegy félórát tartó békés tüntetésen Szabó Nándor.
A HMVI marosvásárhelyi vezetője szerint nem szabad elfogadni és beletörődni abba, amit a hatalom Bekéről kezdett terjeszteni. A vármegyés fiatalember lapunknak elmondta, kötelességének érezte, hogy kiálljon barátja mellet, akit szerinte a román hatóság nevetséges vádak alapján tartoztatott le és hurcolt meg. Szabó ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Beke-ügy nem egyedülálló és nem véletlenszerű: „ádáz magyarellenes küzdelmében a hatalom számos kisebbségellenes intézkedést hozott az utóbbi időben”.
Távol maradtak a helyi politikusok
A Facebook közösségi oldalon meghirdetett, ám keveseket megmozgató rendezvényen egyetlen helyi magyar politikus sem jelent meg. Ott volt viszont Gáspár Sándor, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) marosvásárhelyi elnöke. Mint mondta, jelenlétével tiltakozni kíván Beke István igazságtalan letartoztatása ellen.
Amint arról beszámoltunk, a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni fellépéssel foglalkozó romániai ügyészség (DIICOT) szerint Beke István házi készítésű pokolgépet akart felrobbantani december elsején, a román nemzeti ünnep alkalmából tartott kézdivásárhelyi rendezvényen. A DIICOT közölte: az illetőt az alkotmányos rend elleni cselekedetek szándékának és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének gyanújával vették őrizetbe. Az ügyészek szerint a házkutatások során lefoglalt eszközök alkalmasak voltak arra, hogy román állampolgárokat és javaikat veszélyeztessék. Az ügyészek petárdákat és egy airsoft nevű játékhoz szükséges kellékeket találtak a férfi lakásán – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …” - magyarórát hallgattunk Lujzikalagorban
Isten hozott! - áll a lujzikalagori magyar iskola fehér csipkés zöld kapuján piros betűkkel. A kapuban a magyartanár, Petres László. A székelyföldi fiatal férfi – aki már hat éve oktat magyar nyelvet a Bákó megyei faluban – 6-8 eltérő életkorú gyereknek tart magyarórát. Mindannyian elmélyülten rajzolják a közelgő ünnepekre készülő karácsonyi történetet.
A lujzikalagori tanító a régi magyar deák (kántor), Cocianga János házába invitál be, aki itt „Jézuska után a második legnagyobb ember” volt. Dgyiják Jáné háza multifunkcionális: az egyik szoba a tanítóé, a másik a klásza. A tanító egyetlen szobája egyben konyha, múzeum, háló, nappali. „Magánélet? Ilyen nincs. Nem olyan, mint a hagyományos iskoláknál, hogy a tanár reggel bemegy, délután pedig távozik, itt folyamatos a jövés-menés, az oktatás” - mondja Petres, miután diszkréten szabadkozunk, a magánszférájáról még véletlenül sem akarunk fotót készíteni.
Clujról jöttünk, musafirok vagyunk!
A színes, világos osztályteremben kellemes meleg, a kályhában ropog a tűz, a gyermekek pedig lelkesen rajzolnak a padokban. Sziasztok - köszönünk széles mosollyal. Mivel nem érkezik válasz, Petres odasúgja, hogy az archaikus csángómagyar kultúrában magázódnak, a gyermekek nem ismerik a sziázást, a csókolomot, a Jó napot viszont tökéletesen megfelel.
Már ekkor világos lesz, hogy a gyerekek magyarnyelv-tudása eléggé hiányos. A tanító rövid mondatokkal tájékoztatja őket a vendégekről. A Jöttek Clujról, ők musafirok! bemutatást követően a kölcsönös üdvözlést egy kisfiú szakítja meg. Loci, ce ziceți? - emeli a magasba a rajzát. Jó lesz - válaszolja magyarul Petres. Loci, pot să fac steaua? - folytatja. Igen, igen - jön a kedves hangú válasz ugyancsak magyarul a tanítótól.
A különböző korú diákok egymás között románul beszélnek. Csak akkor szólalnak meg magyarul, amikor a magyartanár külön megkéri erre őket. Hány klászás, hány osztályos vagy? Három, öt, nyolc - válaszolják a tanulók, akik az iskola utáni, délutáni magyarórákon hetente 2-3 órát is eltöltenek.
A magyar nyelvtudás: egy puzzle
„Ezeknek a gyermekeknek a magyar nyelvtudását úgy kell elképzelni, mint egy puzzle-t” - magyarázza Petres. „Egyiknek tizenhatos, másiknak ezres puzzle, vagyis ennyi magyar szó van a fejükben” - folytatja. „Ezeket a darabkákat pedig össze kell rakni, kapcsolni, így lesznek belőlük mondatok, szövegek. Két módszer is kínálkozik: vagy új puzzle-darabkákra, vagyis „igazi” magyar szavakra cseréled a csángó szókészletüket, vagy pedig a régi csángószavakat erősíted, amelyeket otthon hallanak, azaz a csángó kultúrájukat” - mondja az oktató.
A Bákó megyei település négyezer főt számlál, nagyon sokan, főleg a fiatalok, külföldön dolgoznak – ahogy más csángóföldi falvakban is. Jelenleg Olaszországban 1800-an dolgoznak a faluból, ezen kívül vannak Spanyolországban, és a legfrissebb célország Anglia. A településen leginkább a nyugdíjasok, a munkanélküliek maradtak – meg a gyermekek, akik közül több mint hetvenen járnak magyarórára.
„A kérdés az, mit tudjon a gyerek? Egy Petőfi Sándor verset, amely számára aligha köthető valamihez, vagy a Kisgerlice, madárka csángó éneket, amit már kapcsolni tud a meglévő tudásához? Az én tapasztalatom az, hogy ezeknek a gyermekeknek a többsége nem fog magyar iskolában továbbtanulni, aki mégis, legtöbbje visszatér majd Székelyföldről. A fiatalok tetemes része ugyanakkor elmegy Olaszországba dolgozni. És akkor mit vigyen magával?” - teszi fel a kérdést a tanító.
Magyarórán a gyermekek megtanulnak magyarul írni, olvasni, az oktató emellett nagyon fontosnak tartja, hogy falujuk, a nagyszüleik örökségét tudatosítsa bennük. „Számomra az egyik nagy elégtétel, ha a téli ünnepek alatt karácsonyi énekeket tanulunk, amiből nagyon sok maradt fenn a faluban. Ezeket pedig a szülőknek is elénekelik magyarul, az ének pedig erősíti a közösségérzetüket” - mondja.
Az egyik kisdiák a beszélgetés ezen pontján legnagyobb meglepetésünkre elkéri a tanítótól a polcon heverő puzzle játékot. „Laci, kirem szípen” - szólal meg csángómagyarul.
„Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska …”
A lujzikalagori gyermekek decemberi ottjártunkkor Mikulásra és a karácsonyi műsorra készültek. A három király betlehemi útját rajzolták, Máriával, a kis Jézussal, az utat mutató angyallal, a vezércsillaggal. A legjobb rajzok az osztályterem falára kerültek.
„Tehát vannak a pásztorok, aztán mennyből az angyal lejött, a pásztoroknak mutitta, hogy menjetek Betlehembe. És ezt kell csálni. Ott van a Jézuska a jeszlába, ott van a bubeska, és Mária meg József. Adi, látod, itt van a csillag és mutitja, hová menjenek. Igen?” - adja ki az instrukciókat a tanító.
„Loci, să-l las alb?” - kérdezi Adi. Hát nem, van feteke, fejér, barna ... - jön a válasz. Majd Petres kérésére a gyermekek elénekelik a kedvünkért a Mikulás, Mikulást, majd az egyik kislány a Kisgerlice, madárkát.
Télvíz idején kistopánban
A tanítótól megtudjuk, a magyarórára érkező csoportok összetételét nem feltétlenül az határozza meg, hogy a gyermekek milyen szinten ismerik a nyelvet. „Általában a testvér a testvérrel jön, ami nem mindig jó, mert előfordul, hogy túl nagy a korkülönbség. Sokáig az volt a probléma, hogy az óvodásokat nem tudtam leültetni, most vannak kisszékek, kisasztalok. A csoport tagjai szinte kivétel nélkül ugyanazon a környéken laknak. Általában megrikoltják egymást miután végeztek az iskolával, akit pedig nincs, ki megrikoltson, az magára nem nagyon jön, mert nagy a falu” - magyarázza.
Aztán rámutat pár gyermekre a hátsó sorokban: „Ők például egy család. A nagyapjuk Gyergyóból származott, csobán volt. A lányát az esztenán megtanította magyarul írni, olvasni. Az anyuka aztán idekerült, és hozzáment egy olyan férfihoz, aki a '90 -es években kiment Magyarországra. Mivel ott nagyon rossz tapasztalatokat szerzett a hiányos magyar nyelvtudása miatt, miután hazatért, hallani sem akart arról, hogy ő otthon is magyarul beszéljen. Ennek következtében a gyerekek egyáltalán nem tudtak magyarul, azonban az édesanyjuk ragaszkodott ahhoz, hogy ide jöjjenek, mivel szép emlékeket őriz az apjáról”.
Szemünk egy kislányra téved, aki a kinti mínuszfokok ellenére kis, piros félcipőben, topánkában ül a padban, közel a kályhához. „Nicoleta édesanyja nagyon korán meghalt, kistestvérével együtt az édesapja neveli. Ha bemennétek egy-egy házba, akkor látnátok igazán, honnan jönnek...” – kapunk választ a fel nem tett kérdésre. A tanító hozzáteszi: éppen ezért van nagy szükségük a keresztszülő-programra, adományok nélkül az osztályteremben színes ceruza sem lenne.
Mintha az idős székelyek csak románul intézhetnék ügyeiket
Jellemző, hogy minél szegényebb egy család, annál inkább megtartották és beszélik a magyar nyelvet otthon - tudjuk meg, miközben szemünk a saját bakancsunkról ismét a félcipőre téved. „Aki úgymond kikupálódott és már jobb anyagi helyzetben van, igazodni akar ahhoz a világhoz, ami számunkra standard: itt pedig ez a román világ. Hogy felmérjük, mi is a helyzet Csángóföldön a magyar nyelvtudással, minden falut részleteiben kell megvizsgálni, nagyon pontosan kell látni a település hagyományát és lakóit" - magyarázza Petres.
Lujzikalagor 99,99 százaléka római katolikus csángó. 70-75 százalékuk tud, ért és beszél magyarul, pontosabban azt az archaikus csángó dialektust ismeri, amelyet szinte kizárólag Kalagorban használnak. Amikor egy csángó azt állítja magáról, hogy ő román, ezzel valójában azt akarja kifejezni, hogy ő Romániában él – oszlatja el a tévhiteket Petres.
A gyerekeket a családban elsősorban románul tanítják meg, azaz románul kommunikálnak velük, miközben a család felnőtt tagjai egymás közt a helyi nyelvjárásban beszélnek. Ebből az a fura helyzet adódik, hogy a gyermek ugyan ért magyarul, de nem beszéli a nyelvet, mivel azt senki nem kéri tőle - mutat rá a tanító. Hozzáteszi, itt jutnak szerephez a tanárok, akik ösztönözni próbálják a gyerekeket arra, hogy magyarul beszéljenek. Ez kisebb korban könnyen megy, hiszen a passzív tudás – szókincs, nyelvtani ismeretek – már megvan.
Kalagorban a nyelvváltás a kilencvenes években elején zajlott le, ekkor kezdtek olyan nemzedékek felnőni, akiknek az anyanyelve már nem a magyar. „Az átállás hosszú, bonyolult folyamat. Gondoljunk csak bele: az itt élők azzal a helyzettel szembesültek, mintha egy székely faluból az idősek csak a román nyelvet ismerő bákói hivatalba intézhették volna ügyeiket, természetesen románul. Itt nem adatott meg az, mint például Udvarhelyen vagy Csíkszeredában: hogy a hivatalban csak találsz valakit, akivel szót értesz magyarul. Erős értelmiségi réteg híján az ilyen helyzeteknek kitett csángók nem éreztek szükségét a magyar nyelv megőrzésének. A ’60-as, ’70-es évekig zárt közösségekben éltek, őseik hagyományát követték a legtöbb faluban. A kommunizmus, a kollektivizálás, az iparisítás viszont szétzilálta őket, a férfiakat elvitték szocializmust építeni – azt is románul építették. A nyelvváltás mértéke falvanként változik” - kapunk gyorstalpalót Petres Lászlótól.
Románok, magyarok vagy csángók?
Jobb, ha ezt a kérdést nem teszi fel senki Csángóföldön - hívja fel a figyelmet a tanító. Hozzáteszi: „a gyerekeket hiába kérdezed, az idősek pedig nem szívesen beszélnek erről. Az ő identitásuk meghatározó eleme, hogy római katolikusok. Egy úgynevezett prenacionális állapotban vannak, vagyis még nem mentek keresztül a nemzetté válás folyamatán. Tehát vannak a katolikusok, az ortodoxok, de mindannyian románok vagyunk, mert Romániában élünk. Ez viszont nem zárja ki, hogy sok nyelvet beszéljünk”.
Petres felvázolta, milyen az, amikor a külföldön dolgozók hazajönnek szabadságra. „Hat gyerek a tízből más országban keresi meg a kenyerét: három Olaszországból, kettő Angliából, egy Németországból jön, így az unokák olaszul, angolul és németül beszélnek. Amikor összegyűlnek, az idősek magyarul kommunikálnak, a középső generáció számára a román a presztízsnyelv, az unokák pedig mindenféle más nyelven értekeznek. Ebben a helyzetben számukra az az elsődleges, hogy ők katolikusok. Ez különbözteti meg őket a románoktól is" - szemlélteti az identitás kérdését Petres László.
A csángók helyzetéről kapott ízelítő végén azon kapjuk magunkat, hogy lejárt a magyaróra, a gyermekek pedig befejezték a rajzaikat. „Hai, vége, vegyétek fel a kusmánt. Akkor vásárnap hánykor jön a Mikulás?” - szegezi az utolsó kérdést a gyermeknek a tanítótól. „La patru” - válaszolja az egyik kislány. „Igen, négykor” - erősíti meg Petres László.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Háromszéki siker (Istennel a hazáért és a szabadságért)
Tizenhat magyarországi, felvidéki és erdélyi (köztük öt háromszéki) csapat vett részt a Gyöngyök és gyémántok – Istennel a hazáért és a szabadságért műveltségi vetélkedő szegedi döntőjén december 12-én.
Ez a rangos vetélkedősorozat, mely 14. állomásához érkezett, az európai történelem megismerését, nemzeti hagyományaink ápolását, kulturális örökségünk megőrzését és továbbadását tűzte ki céljául, vallja Fodorné Dóda Katalin, a szegedi Rókusi Általános Iskola tanárnője, a verseny megálmodója és főszervezője. Ebben a tanévben, II. Rákóczi Ferenc halálának 280. évfordulója kapcsán, az általa vezetett szabadságharc szolgáltatta a történelmi keretet. A VII–VIII. osztályos tanulókból álló négyfős csapatok elméleti és gyakorlati feladatok során bizonyíthatták felkészültségüket a kuruc kor történelméből, irodalmából, képzőművészetéből. Ezek mellett ügyességi próbákon is összemérték tudásukat (tánc, botforgatás, karikás ostor csergetése, papírszínházi előadás, sziluettportré készítése). Az egész napos vetélkedést a székelytamásfalvi Thury Gergely Általános Iskola Háromszéki íródeákok csapata nyerte meg, harmadik helyen végzett a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum csapata, a Szabadság vándorai. A kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskola két csapatot is indított: a Székölykek hetedik, a Petőfisek tizenharmadik helyezést ért el. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum Pokolsár nevű csapata nyolcadik lett. A háromszéki diákok példamutató helytállása jogosan vívta ki a szervezők elismerését.
Varga Csilla
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhely: Petőfire, a mádéfalvi veszedelemre és a Don-kanyari offenzívára emlékeznek
Petőfi Sándorra születésére emlékeznek a 2016-os év első napján Marosvásárhelyen. A következő napokban megemlékeznek a madéfalvi veszedelemről és a Don-kanyari offenzívárról is.
A 2000-ben felállított egész alakos Petőfi Sándor-szobornál, Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotásánál, minden év január elsején emlékünnepséget szervez az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete. 2016. január elsején délután fél 1-kor várják a hagyományossá vált megemlékezésre a marosvásárhelyi magyar közösséget. Petőfi születésének 193. évfordulóján Ötvös József vártemplomi református lelkész mond beszédet, közreműködik Kilyén László színművész. A rövid ünnepséget koszorúzással és a legnépszerűbb Petőfi-dalok közös eléneklésével zárják.
Január 6-án, este 6 órakor a Kultúrpalota nagytermében a Siculicidium, vagyis a Madéfalvi veszedelem 252-ik évfordulójára emlékezik a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Az erőszakos besorozás ellen lázadó székelyeket 1764. január 7-én Mária Terézia parancsára mészárolták le, 200 ember vált áldozatává a véres bosszúnak. Az évforduló előestéjén a székely nemzeti ellenállás hősi korszakának is nevezett, két esztendeig tartó küzdelemre emlékeznek és várják Marosvásárhely és Marosszék lakóit, de a távolabb lakókat is a szervezők.
Január 12-én a Don-kanyari offenzívára emlékeznek évek óta a marosvásárhelyiek a római katolikus temetőben felállított emlékműnél, Bocskai Vince szovátai szobrászművész alkotásánál. Az 1943. január 12-én kezdődő Don-kanyari offenzívánál 125 ezer katona vesztette életét, tűnt el, vált a fagyhalál áldozatává, vagy fogságba került. Maros megyéből 577 katonát azonosítottak a történészek, közöttük magyarokat, zsidókat és románokat. A megemlékezést az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület szokta szervezni, a résztvevők között rendszeresen jelen vannak a történelmi egyházak lelkészei, a korszakot kutató történészek, valamint különböző civil és hagyományőrző szervezetek.
Antal Erika
maszol.ro

Semjén Zsolt: 2015 a magyar nemzetpolitika talán legsikeresebb éve volt
Semjén Zsolt szerint 2015 a magyar nemzetpolitika talán legsikeresebb éve volt, de úgy vélte a Kossuth Rádióban, hogy sok nagyon jó történés mellett még mindig van javítanivaló.
Év- és helyzetértékelésében elmondta, hogy most már „zökkenő nélkül" működik az összes nemzetpolitikai program, amit a kormány az elmúlt öt évben beindított. Példaként említette a Kőrösi Csoma Sándor Programot, amelynek keretében száz ösztöndíjas ment ki a diaszpóra magyarságához, ahol most már teljesen bejáratott módon bonyolítják le a magyar nyelvórákat és a kulturális rendezvényeket. A létrehozott szervezetek „minden magyarnak az otthonai lehetnek", azoknak is, akik csak pár évre költöztek ki dolgozni vagy tanulni – jegyezte meg.
Hozzátette: nagyon fontos, hogy ezt a kezdeményezést kiterjesztették a Kárpát-medencére is. A Petőfi Sándor Program Ausztriát, Csehországot érinti, hiszen ezeken a helyeken szintén él szórványmagyarság, még ha azt nem is nevezzük diaszpórának.
Kárpát-medencei sikertörténetek
Semjén Zsolt a tematikus évek elindítását is nagyon lényegesnek nevezte, mert ezek „egy-egy speciális területre irányítják a figyelmet, és a pénzügyi forrásokat is oda fókuszálják". Úgy fogalmazott: az első „finomhangolás" az volt, amikor a szakképzésre helyezték a hangsúlyt, hiszen fontos, hogy a magyarság nemcsak kulturálisan, de anyagilag is meg tudjon maradni a saját szülőföldjén. Ez akkor lehetséges, ha „nemcsak a Himnuszt énekelheti és iskolái lehetnek, de meg is tud élni".
Kifejtette, hogy a Vajdaságban egy példátlan kezdeményezés indult: 50 milliárd forintot nyújtottak gazdaságfejlesztésre részint vissza nem térítendő támogatás, részint nagyon kedvezményes hitel formájában. A program egyszerre segít megtartani a magyarságot, és teszi lehetővé a gazdasági növekedést. A fejlődés komolyan támogatja a magyar vállalkozókat, a szerb vállalkozókat pedig Magyarországhoz köti – fűzte hozzá.
A miniszterelnök-helyettes elmondta, hogy Kárpátalját is hasonló gazdaságfejlesztési tőkeinjekcióban kívánják részesíteni, ennek azonban az ukrán állam ellenáll. Ukrajnában „részben háborús, részben anarchikus" állapotok uralkodnak, ezért az állam Magyarországgal való viszonyát nem lehet a magyar-szerb viszonyhoz hasonlítani. Kárpátalján ugyanakkor „a legnagyobb probléma a létbizonytalanság", ezért a következő nagy gazdasági fejlesztést mindenképpen ide tervezik – hangsúlyozta.
Szlovákiáról és Romániáról Semjén Zsolt azt mondta, hogy mivel ezek az országok tagjai az Európai Uniónak, ezért más források is a rendelkezésükre állnak. Ez az oka, hogy a magyar kormány a támogatások odaítélésénél elsősorban Szerbiára és Ukrajnára összpontosít.
A miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott, hogy „szárnyalnak a szlovák-magyar gazdasági kapcsolatok" a Felvidéken, és a visegrádi együttműködés keretében a politikai kapcsolatok is jobbak, mint valaha. Úgy fogalmazott: „történelmi dolog", hogy szlovák katonák jöttek segíteni a magyar határ védelmében. Mindez „megágyaz" annak, hogy a nemzetiségi kérdésekben is előre lehessen lépni idővel – nyilatkozta, hozzátéve: ha a Magyar Közösség Pártja jövő márciusban bekerül a pozsonyi parlamentbe, akkor ez még könnyebb lesz.
Kakukktojás: a magyar-román viszony
Ugyanakkor nagyon megromlott a magyar-román viszony mind államközi szinten, mind a román politikai elit és az erdélyi magyarság között, itt tehát „sajnos visszalépésről kell hírt adnunk" – mondta Semjén Zsolt, aki úgy gondolja, hogy a Victor Ponta-féle baloldali kormány alatt történt a hanyatlás, amikor „tudatosan rombolták" a magyar-román kapcsolatokat, tönkretéve mindazt, amit a korábbi kormányok alatt felépítettek.
A miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott, hogy „ha a jobbközép végre összeszedi magát" Romániában, akkor lehetővé válik Magyarország és Románia együttműködése, és hangsúlyosabb lehet a magyarság érdekképviselete. Hozzátette: mindig a kiegyezés híve volt az RMDSZ-szel, s nemzetpolitikai célja „összeboronálni" az adott nemzetrészben élő magyar politikai szervezeteket. Szavai szerint ha az RMDSZ esetleg kiesne a bukaresti parlamentből, akkor fennállna annak a veszélye, hogy román pártokba integrálódik a magyar értelmiség, ezért, mivel az erdélyi magyarok a korábbi választásokon eldöntötték, hogy az RMDSZ a legerősebb, parlamentbe kerülni képes magyar szervezet, az együttműködés „nemzeti parancs". 
MTI. Erdély.ma

Pezseg a kulturális élet Csíkszeredában
Több mint 50 kiállítás és 170 színházi és táncos előadás, közel 40 könyvbemutató, és mintegy 100 különböző zenei stílusú koncert, számos fesztivál, konferencia, beszélgetés – ez volt Csíkszereda kulturális élete 2015-ben.
Az alábbiakban megpróbáltuk összegezni az elmúlt év csíkszeredai kulturális rendezvényeinek felhozatalát, abban a tudatban, hogy az események száma valamivel több az alább bemutatottaknál, hiszen számos civil szervezet, iskola, magánszemély szervezett eseményeket még ezeken kívül. Ezúttal főként a felnőtteket megszólító rendezvényeket tartottuk szem előtt.
Esemény eseményt ért a Kájoni János Megye Könyvtárban, tavaly összesen 180 különböző rendezvényt, programot szervezetek az intézmény munkatársai, ezeken mintegy 7250 személy vett részt. Ebből 30 könyvbemutató, író-olvasó találkozó, 7 képzőművészeti és egyéb kiállítás, 3 ismeretterjesztő és tudományos előadássorozat volt. Vendégük volt többek között Tóth Krisztina író, Fábián Janka és Jose Hradil szlovéniai író. Szeptemberben a Sebő együttes, Jordán Tamás színész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész zenés esttel nyújtott élményt a közönségnek, de fellépett a Role zenekar és Németh Viktor is. Ferenczes István költőt 70 éves születésnapján köszöntötték, bemutatták Mirk László versantológiáit, meghívottjuk volt Fekete Vince, Ady András, Czegő Zoltán, valamint Kozma Mária írónő is több alkalommal. A rendezvények közül kiemelkedő volt februárban a Kányádi Sándor felolvasómaraton.
24 ezer látogató a múzeumban
A Csíki Székely Múzeum történetébe az elmúlt év a nyugodt haladás, a megtervezett szakmai építkezés éveként fog bekerülni – jellemezte a 2015-ös évet Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. A Mikó-várban 9 időszakos kiállítást nyitottak, a Kossuth utcai galériában hetet. A jelentősebb kiállítások között volt a Szárhegy 40, a Mária-tisztelet Erdélyben és a Márton Áron 75 jubileumi tárlat. Volt Múzeumi Esték előadássorozat és három filmfesztivált is szerveztek, ugyanakkor ismét nagy volt az érdeklődés a Múzeumok Éjszakája iránt. A Csíki Székely Múzeumnak tavaly összesen 24 ezer látogatója volt.
Rendezvények a főkonzulátuson
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében a Lázár-házban is több kiállításmegnyitót és könyvbemutatót tartottak. Az év elején Ugron Zsolnával találkozhatott a közönség, februárban Becze Zoltán Márton Ferenc festőművészről készített dokumentumfilmjét mutatták be. Áprilisban Fodor István fotókiállításának megnyitóját tartották, majd Molnár Imre történész könyvével emlékeztek Gróf Esterházy Jánosra. Májusban Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve bemutatójának adott otthont a főkonzulátus. Szintén májusban Horváth Péter Kornél budapesti belsőépítész munkáiból, majd Bodosi Dániel néhai baróti festőművész munkáiból nyílt kiállítás. Októberben Hunyadi Mária textilművész és Hunyadi László szobrászművész kiállítása, majd Albert Flórián magyar aranylabdás válogatott-labdarúgó személyes tárgyai, pályafutásának relikviái voltak láthatók, decemberben Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kiállítását fogadták. Az év végén Becze Zoltán csíkszeredai újságírónak az első székely olimpiai bajnokról, Keresztes Lajos birkózóról készült dokumentumfilmjét mutatták be.
Több területen volt jelen a kulturális központ
A megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ szervezője, vagy társszervezője volt számos kulturális rendezvénynek, dokumentumfilm bemutatóknak adott otthont, konferenciát szervezett, fotósulit, a Hargitai Megye Napokat, a Székelyföld Napokat, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált és Régizenei Nyári Egyetemet, a magyar tudomány napját, Csángó napot, különböző képzéseket, könyvbemutatókat, kiállításokat, hangversenyeket, előadásokat kínált az érdeklődőknek.
Előadássorozat a városházán
Az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezete és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala által elindított, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadás-sorozat szellemi örökségünk feltárását hivatott előmozdítani. Az elmúlt évben is majdnem minden pénteken tartottak előadást vagy könyvbemutatót a városháza dísztermében. Az előadásokat Veress Dávid szervezte.
Kiállítások galériákban
A Megyeháza Galériában 2015-ben tizenhat kiállítást nyitottak meg. Ez a galéria a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában látogatható. Itt volt látható többek között a Prisma fotóklubb kiállítása és a CreArt program keretében nyitott tárlat is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében Iochom Zsolt fotókiállítása is itt kapott helyet, de  a Bukaresti Országos Képzőművészeti Szalon anyagából hozott hatvan alkotás is. Augusztus végén a Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotóműhelyben készült munkákat mutatták be. szeptemberben a Hargitai Szalont nyitották meg, októberben a CreArt-alkotásokból nyílt kiállítás. Az év végén a Pulzus Nemzetközi Művésztelep elmúlt négy évéből válogatott alkotásokból nyílt kiállítás, ez január 13-ig látogatható.
A csíkszeredai Pál Aukciós Ház és Galériában január folyamán még látható volt Fazakas-Koszta Tibor Elrejtés-Felfedés című kiállítása, februárban és márciusban Székely Géza Létterek című tárlata, márciustól májusig Csillag István Eső című kiállítása. Június-augusztus időszakban Plugor Sándor Ex Libris című emlékkiállítása volt látogatható, majd az október-december közötti periódusban Incze Mózes kiállítása. Az év folyamán több alkalommal is tartottak művészeti beszélgetést, tárlatvezetést.
Az elmúlt évben Sándor Krisztián, Mircea Roman, Szauder Dávid, Ion Grigorescu, Popa Laurian és Cosmin Moldovan képzőművészeti kiállításait lehetett megtekinteni a Petőfi utcai Új Kriterion Galériában. Itt adták át ugyanakkor augusztusban Kányádi Sándornak a Kriterion-koszorút.
Közel 140 színházi előadás
138 színházi előadást tekinthettek meg a csíkszeredaiak a Csíki Játékszínben 2015-ben. Ebből közel 50 gyerekeknek szóló előadás volt – a Lurkó Fesztiválon 21 előadást láthattak – a többi előadást felnőtteknek kínálták.  A színházba járók a Mária főhadnagy, Édes Anna, Dirty Dancing, Özönvíz előtt, Rendes feltámadás, A Lourcine utcai gyilkosság, Rumcájsz, a rabló, Éjjeli menedékhely, Angyalfütty, A Napsugár fiúk, Tizenegy,  „...függök ezen a zord élet párkányon”, Három arany hajszál, Egy őrült naplója, Kakuk Marci, Top Dogs, Galaxis útikalauz stopposoknak, évadzáró gálaműsor, Isteni színjáték avagy, Szemenszedett igazság,  A nők iskolája,  Hamupipőke, Hippolyt, a lakáj című előadásokat nézhették meg.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek 18 előadása volt az elmúlt év folyamán Csíkszeredában. A közönség láthatta A sóvidéki kalapács, a Magyaroké, a János vitéz és a Táncoljatok című előadásokat, ezen kívül különböző rendezvényeken folklórműsorokkal léptek fel, megtartották tavaly is két alkalommal a Csűrdöngölő gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozót, az Ezer Székely Leány napját, az Erdélyi Prímások 18. Találkozóját. Divat a népviselet címmel pedig autentikus viseleteket és feldolgozásokat mutattak be.
Komolyzenei koncertek
A Csíki Kamarazenekar 2015-ben 8 zenekari koncertet tartott Csíkszeredában. Volt koncertjük a Márton Áron Gimnáziumban februárban, ünnepi hangversenyük márciusban közösen a Georgius Kamarazenekarral, és ugyancsak közös hangversenyük májusban a felújított Csíki Moziban. Hagyományosan a városnapi nyitóhangversenyt is megtartották. A Virtuózok Székelyföldön keretében is fellépett a zenekar, majd Filmzene élőben címmel koncerteztek. Tartottak gyerekhangversenyt – nem csak gyerekeknek, és a Novák Gálán is lehetett őket hallani, látni.  A zenekari koncertek mellett 9 kamarakoncertet tartottak.
A Székelyföld kulturális folyóirat havonta megjelenő számának bemutatói alkalmából író-olvasó találkozóra, beszélgetésre hívta az érdeklődőket. A Gutenberg könyvesboltban is könyvbemutatókon, foglalkozásokon lehetett részt venni. Ugyanígy a Sapientia egyetem is számos kulturális eseményt szervezett a városlakók számára. Ugyanakkor az intézmények mellett különböző kávézók, kultúrkocsmák is várták kulturális rendezvényekkel a közönséget. Az Ólommadár kávézóban például közel 40 koncertet, több kiállítást, felolvasóestet szerveztek az év során.
A Csíkszeredai Városnapok, a csíkszeredai Nemzetközi Jazzfesztivál, a Dob-ban Ritmusfesztivál is kínálta a jobbnál jobb kulturális programokat. Múlt év folyamán volt olyan, hogy egy átlagos csütörtök délután két kiállításmegnyitó, egy könyvbemutató és egy színházi előadás között válogathatott a közönség. Éppen ezért több szervező is említette, jó lenne, ha létrehoznának egy olyan felületet, ahol egymás programjait nyomon tudnák követni, azért, hogy ne szervezzék egymásra az eseményeket.
Péter Beáta. Székelyhon.ro

Beszélgetés Molnár Zsolt parlamenti képviselővel
„Az igazi változások a politikai élet reformjában rejlenek”
Év eleji beszélgetésünk során a parlamenti munka és a Temes megyei RMDSZ tavalyi eredményeit értékeltük, illetve az idei választási év kihívásait vettük számba Molnár Zsolt parlamenti képviselővel.
– A tavalyi év a Temes megyei RMDSZ és jómagam számára az elmúlt években elindított közösségi és szervezetépítési folyamatok megszilárdításáról szólt. Így például tavaly is turnézott a Bánsági Vándorszínház és ismét megszerveztük a Temesvári Magyar Filmnapokat. Ahogy az utóbbi években tettük, tavaly is sikerült infrastrukturális befektetéseket véghezvinni a Temes megyei magyar házakban, új székekkel és asztalokkal szereltük fel a magyar közösségi helyszíneket Dettán, Zsombolyán és Temesváron. Emellett sikerült folytatni azokat a sikeres közösségépítő és identitáserősítő programokat, melyek immár szerves részévé váltak a bánsági magyar közösségi életnek.
A parlamenti munka tekintetében elmondhatom, hogy sikeres évet zárt az RMDSZ, hisz több törvénytervezetünket is elfogadták. Elsősorban a választási törvényeknek a magyar közösség számára kedvező átalakítását emelném ki, hiszen e törvények fogják meghatározni az idei választásokat. Az új szabályok értelmében a magyar közösségnek idén jó esélye van megszilárdítani, egyes helyeken pedig gyarapítani közképviseletét. 
– Mi az, ami tervben volt, de nem sikerült megvalósítani a tavalyi évben? 
– A temesvári Petőfi emlékmű felújítása a tavalyi év nagy elmaradása, ám ez elsősorban a Temesvári Polgármesteri Hivatal mulasztása, hiszen a Temes Megyei RMDSZ által elindított adománygyűjtés sikeres volt, rendelkezésünkre áll a felújításhoz szükséges anyagi keret, ám a polgármesteri hivatal egy éven keresztül nem volt képes kibocsátani a munkálatok elkezdéséhez szükséges papírokat. Törvényhozási szinten a helyhatósági választási küszöb 3 százalékra való csökkentésének az elutasítása a legnagyobb kudarc, hiszen ez által rendkívül sokat segítettünk volna a szórványközösségek képviseletén, ám ezt a javaslatot a nagy román pártok, a kisebb román pártok térnyerésétől való félelemben, elutasították. Így megmarad az 5 százalékos választási küszöb, ám az új választási törvények ezen kívül mondhatni előnyösek a magyar közösség számára. 
– A 2015-ös évet sokan „Colectiv” évnek nevezik. A szakértői kormányon túlmenően milyen változást hozhat a bukaresti tragédia a román politikai életben?
– A Colectiv klubban történt tragédia mélységesen megrázta a romániai közéletet és remélhetőleg mélyreható változásokat hoz az idei évben. A kormány leváltása csak felszíni jelenség, az igazi változások a politikai élet reformjában rejlenek. A hazai politikai pártok nagy feladat előtt állnak idén, hiszen meg kell újulniuk, meg kell felelniük az új elvárásoknak. Az RMDSZ e téren már több konkrét lépést is tett, hiszen mi vagyunk az egyetlen parlamenti politikai alakulat Romániában, akik ifjúsági kvótát vezettünk be. Ez azt jelenti, hogy az RMDSZ az egyetlen olyan szervezet, amely hivatalból 15 százalékos képviseletet biztosít a fiatalok számára. Több ilyen lépésre lesz szükség 2016-ban. 
– Melyek a 2016-os év újdonságai, legfontosabb kihívásai Molnár Zsolt parlamenti képviselő számára? 
– Tekintettel arra, hogy az idei év a törvényhozási ciklus utolsó éve, több törvénykezdeményezésem véglegesítése a személyes célkitűzésem. Itt elsősorban a Bánság napjának hivatalos ünnepként való elismertetését említeném, de hamarosan véglegesül a bankkártyák használati módjára vonatkozó tervezetem is. Ez utóbbi lehetővé tenné a bankkártya-felhasználók számára, hogy ne csak bankautomatákból, hanem a bankkártyás fizetést elfogadó kereskedőktől is felvehessenek kártyájukról készpénzt. Itthon természetesen a választások foglalják el az idei év prioritásainak első helyét, hisz rendkívül fontos a közösség számára, hogy a tavaszi helyhatósági választásokon megerősítsük helyhatósági képviseletünket, valamint visszakerüljünk a Temes megyei és a temesvári városi tanácsba.
Köszönjük a beszélgetést!
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Tánclépésektől kopik a dévai gyerekek cipője
A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága 2015. március 15-én írta ki a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára való jelentkezést. Azon szerencsések közé tartozom, akiket kiválasztott az Államtitkárság és részt vehet a 9 hónapig tartó programban. A program célja, hogy az anyaország és a határon túl élő magyarság kapcsolatát, a diaszpórában élők magyarságtudatát segítse, erősítse. A fő tevékenységem a néptáncoktatás, de bármilyen hagyományőrző, közösségépítő tevékenységet is szívesen folytatok. Fogadó szervezetem a Szent Ferenc Alapítvány lett.
Mielőtt kijöttem Dévára nagyon keveset tudtam a Szent Ferenc Alapítványról. Sőt, azt mondanám, hogy semmit sem. Hallottam róla, de sajnos nem sokkal többet tudtam, mint amit a média sugárzott felém. Nagyon kíváncsian, kérdésekkel tele, félve ültem fel szeptember elsején a vonatra, és indultam el ezen a kilenc hónapig tartó úton. Mostanra sikerült belerázódnom az alapítvány mindennapi életébe, a gyerekek ritmusába. Pár nappal a 2015/2016-os tanév előtt megbeszélést tartottunk az alapítvány vezetőjével. Felvázoltuk egymásnak a terveinknek, lehetőségeinket. Nagyon nyitott és segítőkész volt a közös munkát illetően. A próbákat és a csoportbeosztásokat rám bízta. Tájékoztatott, hogy ugyan volt korábban tánccsoport, de pedagógus hiány miatt sajnos nagyobb fellépésekre, szereplésekre nem került sor. Fontosnak tartotta, hogy a gyerekek önszántukból iratkozzanak fel a táncpróbákra. A megbeszélést követően beosztottam a próbaidőpontokat és felkerestem minden családot. Korosztály szerint 4 csoportban indult a táncoktatás. 1–2. osztályosok, 3–4. osztályosok, 5–6. osztályosok és a nagyok, akik 8. osztályosoktól a 12. osztályosokig egy csoportba járnak. Minden csoportban a korosztálynak megfelelően folynak a próbák. A fiatalabbaknál mozgásfejlesztéssel, ritmusjátékokkal, gyerekjátékokkal és alap ugrós lépésekkel ismerkedünk. A nagyobbak már tájegységekre lebontva tanulják a táncokat. Az 5–
6. osztályosok Dél-alföldi táncokat tanulnak. Először az ugrós alapjaival kezdtünk ismerkedni, majd azt követte a csárdás. Most nagyon szépen, önállóan tudják a tanult lépéseket egymáshoz kötni, improvizálni. A legnagyobbak moldvai és ugrós lépések tanulásával kezdték a tanévet. A tanult ugrós motívumokból készült is a szüreti mulatságra egy koreográfia A moldvai kötött szerkezete és könnyű lépései segítettek a csoportot összehangolni, alkalmazkodásra sarkalni. Próba elején bemelegítéssel és tréninggel fejlesztem mozgáskoordinációjukat és állóképességüket. Számos fellépésen, műsoron vettek már részt. Rendszeresen fellépnek az alapítvány vendégei, támogatói előtt, de többször szerepelnek a Téglás Gábor Elméleti Líceum műsorain is.
Most járok a program felénél. Nagyon sok tapasztalattal, élménnyel és értékes emberek szeretetével lettem gazdagabb. Jól érzem magam és örülök, hogy én is adhatok valamit ezeknek a gyerekeknek. Hiszem, hogy minden gyermekben ott van valahol mélyen a saját
nemzetiségének gyökere, csak egy kicsit foglalkozni kell vele, hogy elkezdje kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Később csak terelgetni kell, hogy ágait a helyes irányba növessze.
A  program második felében is több eseményt szeretnék megvalósítani. Terveim között szerepel egy 5 napos tábor a körösbányai kolostorban, ahol a táncolás mellett különböző játékokkal csapatépítő versenyekkel bővítenénk emlékeink tárát. Május 28-án kerül megrendezésre az „Összetartozás napja” című rendezvény, ahol minden csoport bemutatná a tanévben elsajátított táncokat, illetve Magyarországról is hívnánk tánccsoportot. Az új esztendőben a táncolást újult erővel, lelkesen, együtt folytatjuk!
Ciceri Attila. Nyugati Jelen (Arad)

Zene és vers ölelésében
A Brassói Filharmónia nyitja a 2016-os évet 
Folytatódik Sepsiszentgyörgyön a hangversenyévad, melyet a vers és zene jegyében a Brassói Filharmónia nyit meg ma 19 órától a Tamási Áron Színház nagytermében.
A rendezvényen versekkel tisztelegnek a magyar és a román költészet két forradalmi romantikusa előtt: Petőfi Sándor újév napján, míg Mihai Eminescu január 15-én született. Verseiket Tulit Éva és Camelia Paraschiv színművészek tolmácsolják.
A Brassói Filharmónia ma estére olyan zenei klasszikusokat válogatott műsorába, akik által méltán idézhetőek fel az operák alapjául szolgáló irodalmi alkotások. Cristian Oroşanu karmester vezényletével a műsor elején Richard Wagner Trisztán és Izolda operájának nyitánya hangzik el, majd a norvég Edvard Grieg Holberg Szvitjéből hallunk egy áriát, ezt követi a francia Maurice Ravel Lúdanyó meséi című balettjének Hüvelyk Matyi-részlete és Charles Gounod világhírű operája, a Faust részlete a Walpurgis-éjből, a szimfónia északi atyja, Jean Sibelius Szomorú keringője zárja az estet. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Két előadással is készül az M. M. Pódium Színház
Mozgalmas évet tudhat maga mögött a nagyváradi M. M. Pódium Színház, sok szép sikerrel. Az idén az első jelentősebb megnyilvánulásuk A Magyar Kultúra Napján lesz, két helyen is fellépnek majd.
Mozgalmas évet zárt az M. M. Pódium, hiszen számszerűleg több mint százhúsz Lúdas Matyi-előadást játszottak, és több mint száz Az igazságos Mátyás-mesét- nyilatkozta az erdon.ro-nak a társulat, illetve egyesület vezetője, Meleg Attila előadóművész.
Nagy sikernek örvendett ifjúsági előadásuk, a Bolond Istók is, mellyel több mint ötven alkalommal léptek fel. Összesen tehát ez azt jelenti, hogy előadásaik száma meghaladta a háromszázat 2015-ben. Ez minőségi szempontból is sokat jelentett, mert nemcsak a gyermekközönséget tudták teljes mértékben kiszolgálni, hanem az ifjúsági és felnőtt publikumot is. A számok ugyanakkor azt mutatják, hogy még mindig a legnépszerűbb a klasszikus magyar meséknek a bemutatása, hiszen a legnézettebb a Lúdas Matyi. „Úgy érzem, nem szabad ugyanazt nyújtani a színpadról, amit a gyermek úgyis lát a különféle médiáknak köszönhetően, ezért mi egy kicsit másképp csináljuk. Más arcot kell mutassunk, ez pedig a klasszikus meséken keresztül tökéletesen megvalósítható”- magyarázta. A tavalyi évvel kapcsolatban még megemlítette, hogy két fiatal bábossal, Miklósik Gellérttel és Kádas Ferenccel bővült a csapat, valamint megalapították a Mini Pódium gyermekszínjátszó együttest, amelyet egy kéthetes tábor kapcsán toboroztak össze Biharpüspökiben. A Bocskai István Közösségi Házban foglalkoztak velük a nyári vakációban, és aztán közösen a szülőkkel és a gyermekekkel úgy döntöttek, hogy ezt hosszú távon is folytatniuk kell. Jelenleg 15-20 tagot számlál a csoport, 10-14 év közti gyermekek vannak a soraiban, és az idén műsorra tűzték Tamási Áronnak A szegény ördög című meséjét, valamint a Tűzálló Pált. Mindkettő bábszínpadra íródott bábjáték, de mesejátékként adják elő, élőszereplőkkel a gyerekek.
Idei tervek
Januárban az első nagy eseményüket épp A Magyar Kultúra Napján szervezik, vagyis január 22-én délelőtt a Szent László Líceumban fogják bemutatni a gyermekek az említett két Tamási Áron-mesét a saját korosztályuknak, délután pedig Biharpüspökiben a Bocskai István Közösségi Házban. Nem titkolt szándékuk, hogy a Mini Pódiummal is népszerűsíteni szeretnék a színházat, illetve minél több tagot toborozni. Az új esztendőben ugyanakkor két előadással is készülnek. Az egyik a gyermekeknek szánt Jancsi és Juliska, úgy, hogy közben természetesen nem adják fel a másik két történetet sem, a fiatal felnőtteket, illetve középiskolásokat pedig a Petőfitől Tamásiig munkacímet viselő összeállítással szólítják meg. A magyar irodalom gyöngyszemeiből, főként vidám verseiből állítanának össze egy műsort, és ezt mint nyílt magyaróra akarják bemutatni több helyszínen. Ezzel az előadással tulajdonképpen bejelentkeznek az Iskola másképp-hetére is, valamint a vers ünnepére is ezzel készülnének.
Tavaly ősszel mutatták be Herman Ferenc címszereplésével a Svejket, kibővített, dramatizált, színesebbé tett formában, és ezt azóta is játsszák azzal a szándékkal, hogy az ilyen fajta groteszk humort is népszerűsítsék másféle színházi próbálkozásként. Amellett, hogy az idén is folyamatosan játszani fogják a Mátyás királyt és a Lúdas Matyit, az igényeknek megfelelően a Kabaré 30 előadással is szerepelnek, mely a magyar kabaré első, küzdelmes három évtizedének állít emléket.
Elérhetőségek
Az M. M. Pódium előadásait a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciója és a Bethlen Gábor Alap támogatja. Ugyanakkor tehetséges, jó hangú, táncolni fiatal kollégákat keresnek, és egy körülbelül 50 négyzetméteres helyiséget, melyet díszletraktárként hasznosítanának. Az elérhetőségek a www.mm-podium.ro honlapon találhatóak meg.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Kevés a romló műemléképület Csíkszeredában
Nincsenek olyan rossz állapotban a csíkszéki műemléképületek – véli Bakos László, a Hargita Megyei Kulturális Igazgatóság vezetője. Több pozitív példa is született az utóbbi években műemlékek felújítására, Csíkszeredában az önkormányzati tulajdonban lévők nagy részét rendbe is tették már. Kivétel ez alól többek között a Vigadó több mint 100 éves épülete.
Csíkszeredában nincs sok köztulajdonban levő műemléképület, a jelentősebbeket, mint a Márton Áron Gimnázium, a Mikó-vár, a Petőfi Sándor Általános Iskola, valamint a Petőfi utca 39-es szám alatti ifjúsági központ, már szakszerűen felújították – mondta Antal Attila alpolgármester. Szintén felújítás zajlott a Petőfi Sándor utca 59-es szám alatti, illetve a Márton Áron utca 4. szám alatti bérlakásoknál. Hangsúlyozta, az önkormányzat állagmegőrző és sürgősségi javításokat végeztethet a saját költségén, a műemlék-helyreállítási munkálatok ügyvitele azonban igen nehézkes és költséges, csak a dokumentáció összeállítása több évbe telik.
„A régi Vigadó épületének esetében csak a megvalósíthatósági tanulmányig jutottunk, ott szükséges is volt omlásveszélyt elhárító beavatkozásokra az elmúlt években – szeretnénk folytatni a felújítást” – magyarázta az elöljáró. Mint mondta, a Petőfi Sándor sétálóutcára vonatkozóan évekkel ezelőtt állagfelmérést és felújítási javaslatot készíttettek, amit a tulajdonosok rendelkezésére tudnak bocsátani, így segítve a felújítást. Hozzátette ugyanakkor, hogy az adótörvénykönyv lehetőséget ad adókedvezmény megadására, ha városképi szempontból meghatározó épületet valaki szakszerűen felújítja. Erre pozitív példa a Hargita utca elején található, a Szent Kereszt plébániával átellenben lévő épület rendbehozatala. Ugyanakkor az önkormányzatnak lehetősége van többletadóval sújtani azt, aki a felszólítás ellenére sem tesz semmit a műemlék épület szakszerű felújításáért.
Pályázási lehetőség a felújításra
Bakos László, a Hargita Megyei Kulturális Igazgatóság vezetője szerint a csíkszéki műemlék épületek nincsenek rossz állapotban, legalábbis az udvarhelyszékiekhez képest. Kiemelte, több pályázási lehetőség is van ezek feljavítására. Például az országos műemlékvédelmi program keretében nyújthatnak rá támogatást, így újulhatott meg többek között a csíkkarcfalvi vártemplom. Másrészt a Norvég Alaphoz és Hargita Megye Tanácsához is lehet pályázatot benyújtani műemlék-helyreállításra. Nem volt pontos kimutatása arról, hogy mennyi csíkszéki műemlék épület van egyházi-, magán-, illetve önkormányzati tulajdonban, azonban úgy látja, hogy azokat az ingatlanokat hanyagolták el a leginkább, amelyeknek több örököse van. Ugyanakkor azt is kifogásolta, hogy akadtak olyan esetek, amikor nem megfelelően restauráltak egy műemléket. Példaként a csíkrákosi templom felújítását említette. „Magyarországi tervezők voltak, akik nem vették figyelembe a felcsíki klímát, merthogy sokat számít, milyen anyagból van a vakolat. Az északi oldalán most mállik le a vakolat” – részletezte. Az intézmény bírságolhat is, de az utóbbi két évben erre nem került sor csíkszéki műemlék épületek esetében.
Engedélyek szükségesek
A műemlék épületek tulajdonosai a Hargita Megyei Kulturális Igazgatósághoz kell forduljanak engedélyért, amennyiben felújítást szeretnének. Ehhez be kell mutassanak többek között egy műszaki dokumentációt, urbanisztikai bizonylatot és helyszínrajzot – sorolta az intézmény vezetője. Hozzátette: amennyiben B kategóriás műemlékről van szó, akkor a brassói területi műemlékvédelmi bizottság jóvá kell ezt hagyja, ha A kategóriás, akkor a kulturális minisztérium engedélyezése szükséges. Ha az épület műemlékövezetben van, akkor az épületen ejtett beavatkozásokhoz, legyen szó akár tetőcseréről, akár külső festésről, akkor is szükséges az intézmény engedélye, ha az nem műemlék épület. Bakos magyarázata szerint erre azért van szükség, hogy például egy műemlék közelében ne fessenek egy házat pirosra, vagy ne rontsák el a műemléknek számító faluképet. „Sajnos vannak erre negatív példák is” – tette hozzá.
Műemlékvédelmi stratégia
A Hargita megyei önkormányzati képviselők tavaly februárban fogadták el a megye műemlékvédelmi stratégiáját, amely a 2013–2023-as időszakra vetíti elő a műemlékek megőrzésének, fenntartásának és helyreállításának mikéntjét. Tövissi Zsolt, a műemlékvédelmi stratégia összeállítója akkori nyilatkozata szerint fontos a műemlékek leltározása, feltárása és állapotuk folyamatos felmérése, emellett szükség lenne egy sürgősségi alap létrehozására, amelyből a halaszthatatlan beavatkozásokat, például a cserepek kicserélését finanszíroznák. Hargita megyében egyébként 740 műemléket tartanak nyilván, amelyeknek 20 százaléka országos, 80 százaléka pedig helyi érdekeltségű. Legnagyobb részük, közel 50 százalékuk az egyház tulajdona, 36 százalék magánkézben van, a fennmaradó részért pedig a közösségek, helyi önkormányzatok felelnek. A megyében a műemlékek többsége templom, de a státust székely kapuk és keresztek is kiérdemelték. A műemlékek listáját a kulturális minisztérium honlapján, a cultura.ro oldalon lehet megtekinteni.
Barabás Hajnal, Pap Melinda. Székelyhon.ro

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 1. (Nem volt forradalom, de leverték)
A résztvevők számát tekintve ez volt a legjelentősebb, 1956-hoz kapcsolódó erdélyi szervezkedés! A koncepciós perek forgatókönyvének megfelelően: mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott, „az ország biztonságát veszélyeztető, a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítéltek el hetvenhét, zömmel szakközépiskolás magyar fiatalt, esti tagozatos diákot, néhány lelkészt, teológust!
Az EMISZ kizárólag Székelyföldet „célozta meg”. Tagjai elsősorban szakközépiskolások, a ma Áprily Lajos nevét viselő egykori római katolikus főgimnázium esti tagozatára járó diákok voltak, csatlakoztak hozzájuk unitárius és római katolikus lelkészek, teológusok, tanárok, szakmunkások, gazdálkodó emberek. Az EMISZ berkeiből mintegy ezer embert hurcoltak meg, közülük hetvenhét személyt állítottak bíróság elé, ítéltek el nehéz börtönévekre. Központja Brassó volt, amely egészen 1959-ig nagyon erős magyar szakmai iskolaközpont, ide jöttek mesterséget tanulni a székelyföldi fiatalok. Az EMISZ ürügyén 1959-től még az írmagját is kiirtották a brassói magyar nyelvű szakoktatásnak. A szervezkedést megkönnyítette, hogy 1956 nyarán a brassói szakmunkástanulók közül többen is megfordultak Magyarországon , „első kézből”  értesültek az erjedési folyamatokról. Azt remélték, hogy a magyar forradalom hatására Romániában is megmozdulásokra kerül sor. Hogy mindez ne érje őket felkészületlenül, szervezkedni kezdtek. Tanácsot kérni elmentek magyar szakos tanárukhoz, Opra Benedekhez, aki figyelmeztette őket a szervezkedésből származó veszélyekre, majd azt ajánlotta: ha mindezt a magyar kultúra érdekében teszik, akkor vonják be a szakmunkás fiatalokat. Az EMISZ-per levéltári dokumentuma százegy vaskos kötet, mintegy százezer oldal! A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában az iszonyatos iratmennyiség áttanulmányozása közel egy évig tartó megfeszített munka! A levéltári dokumentumok alapján a magyarországi Tolnamőzsön elhunyt Orbán László, a Domoszlón jegyzőként dolgozó dr. Kóta Péter feljegyzéseiből, a Romániában élő egykori tagok visszaemlékezéseiből összeáll az EMISZ hiteles története. Az 1956-os magyar forradalom leverése után a brassói fiatalok elhatározták, létrehozzák a szervezetet:  „... Brassó, 1957. Néhány forró- homlokú ifjú dugja össze a fejét ebben a három nemzetiség lakta városban... Tudták, határozottan vallották: 1956. október 23-án szabadságharc volt. Az erdélyi magyarságot is rombolni kezdte a szocialista nemzetköziség román ízű politikája. Valamit tenni kell, legalább fékezni ezt a... nemzeti szétmállasztást... A szövetség behálózta a Barcaságot, Háromszéket, Csíkot, Udvarhelyszéket, Medgyest, Segesvárt, Kolozsvárt. Programot fogadott el és megválasztotta képviseletét. Elnök: Orbán László, társelnökök: Vinczi János és Sándor Balázs, titkár Lay Imre, jegyző Mátyás Ernő, pénztáros Lay György... Munkájuk nyomán a konfirmándusok újra népviseletben állottak az Úr asztalához, Székelyföldön ismét faragták a székely kapukat..., fékezték a vegyes házasságokat, írásban és szóban serkentették a nemzeti öntudatot, amely elsőrendű üggyé vált, számos ifjú és szépkorú immár büszkén vallotta magát magyarnak. Színjátszó csoportok, kórusok alakultak ebben a szellemben... Fehéregyházán 1957. március 15-én fényes nappal, a Securitate ügynökeinek vizslató tekintetétől kísérve, Petőfi Sándor emlékére és tiszteletére másfél órás műsort tartottak a Turulmadaras emlékműnél.” (Orbán László alapító elnök). Hasonló bátor tettre a legvadabb megtorlás, retorzió körülményei között sehol nem került sor! A túlélők sok mindent állítanak – jogosan vagy jogtalanul – Orbán Lászlóról. E sorok írója az egyetlen, aki a százezer oldal mellett áttanulmányozta, kijegyzetelte, fénymásoltatta Orbán László hatkötetes, több ezer oldalas szekusdossziéját! Hiányzik az ügynök dossziékban fellelhető kötelező, saját kézzel írt beszervezési kötelezvény! Ellenben van  dokumentum arról, hogy Márton Áron, Erdély legendás püspöke, a huszadik század legnagyobb magyarja, Lőrinczi Mihály unitárius teológus professzor feleségével együtt fogadta Orbán Lászlót, két napon át tárgyalt velük, elfogadta az EMISZ Székelyföld felrázására irányuló művelődési programját, a pillanatnyi helyzetet rögzítő szociológiai felmérés tervezetét! Orbán László meg tudta szólítani a tanyabokrokról, apró falvakból induló, helyesírási gondokkal küzdő szakmunkástanoncokat, és mindenki megírta szülőfaluja vázlatos történetét! Az egyik EMISZ-tag arra kérte a vezetőséget: akadályozzák meg a Techirghiolon élő testvérbátyja vegyes házasságát. Történészi felelősséggel – sine ira et studio – tárom fel a legnagyobb létszámú politikai per hiteles történetét…
Az alapító tagok 1957 februárjának végén letették az esküt. Minderre Orbán László szüleinek kertjében került sor. Az asztalra rátettek egy kisebb piros-fehér-zöld zászlót, majd Orbán László halkan mondta az eskü szövegét, a tagok rátették kezüket a zászlóra és rendre megismételték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Orbán László egy zöld fedelű füzetbe íratta be a tagok névsorát. Céljuk: olyan erdélyi ifjúsági szervezet létrehozása, amely összegyűjti az erőszakos kollektivizálás során tapasztalt túlkapások teljes lajstromát, a kötelező beszolgáltatással járó visszaélések, a falvakat rettegésben tartó „fekete autók” okozta lelki traumák minden fontosabb panaszát. A belső ellenzékhez tartozó értelmiség, a módosabb gazdák igen jelentős része a Duna-csatornánál, a bărăgani kényszerlakhelyen szenvedett hosszú éveken át. A „szocialista humanizmus” nevében olyan égbekiáltó törvénytelenségeket, atrocitásokat követtek el (gondoljunk a falvak szélén agyonlőtt gazdaemberekre, köztük Sánta Lajos vadasdi tanítóra, a kiváló labdarúgó, edző, Bölöni László nagyapjára!), amelyekre – az EMISZ tagjai szerint – ideje volt felhívni a világ közvéleményének figyelmét. 
Az EMISZ-nek alapszabályzata volt, amelyet az IMSZ (Ifjúmunkás Szövetség) szervezeti szabályzata alapján dolgoztak ki. A himnuszukat ma is minden találkozón dúdolják a túlélők. Külön fejezetben tárgyalták az EMISZ szervezeti felépítését, a tagság összetételét, valamint a jogokat és kötelezettségeket. A megalakulást követően elhatározták: az állam által tiltott minden magyar ünnepet köszöntenek, kezdve a vallási ünnepekkel, folytatva március 15-e, augusztus 20-a, október 6-a megünneplésével. 1956. november 4-e után az orosz nyelvtanár tudomására hozták: az orosz nyelvet többé nem tanulják! Szorgalmasan gyűjtötték az erdélyi magyar falvak panaszait, megkezdték az Orbán László feljegyzéseiben emlegetett közművelődési tevékenységet.
Brassó hatalmas olvasztótégely! Az ott tanuló fiatalok szeme láttára sorvadt, asszimilálódott az ottani magyarság. Éppen ezért az EMISZ tagjai próbálták meggyőzni a fiatalokat a vegyes házasságok hátrányairól, megkísérelték legalább lelassítani az asszimiláció folyamatát. Ehhez kapcsolódott az abortusztörvény elleni küzdelmük. Szerették volna megakadályozni a magyarság számbeli apadását. A vegyes házasságok és az abortusz elleni küzdelmet Nyitrai Mózesné Deák Berta homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkésznő javaslatára iktatták programjukba. Terveik között szerepelt: minden magyar településen az EMISZ-szervezet fiókjának létrehozása.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MAG, MAG, BÚZAMAG…
Faragó Laura moldvai csángó estet adott Napszentület felé címmel
Csángó népdalokat, rigmusokat, egyáltalán csángó beszédet hallani már önmagában időutazás. De ami miatt ez a január 13-i dátum valószínűleg egyszer szerepelni fog a néprajzkutatók vonatkozó tanulmányaiban, az a tény, hogy az est főszereplője a moldvai csángó költő, Lakatos Demeter munkássága volt. Magyarországon első ízben.
A csángók kultúrája a magyarországi köztudatban pár néprajzos, gyűjtő, kultúrszolga munkásságát leszámítva – ha ők gondoznák a köz tudatát, akkor itt a köznek jó dolga lenne – semmilyen figyelmet nem kap. Pedig ha teszem azt az Egri csillagokat anno a korhű nyelvezethez közelítve akarták volna filmre vinni, mint Mel Gibson a Passiót, akkor bizony az alkotóknak a csángókhoz kellett volna menni nyelvjárást gyűjteni. Az ősi moldvai csángó beszéd ugyanis a magyar nyelv egyetlen önállóan fejlődött dialektusaként elmondhatatlan régiségű archaikus elemeket tartalmaz.
Lakatos Demeter volt az első és egyetlen moldvai csángó, akinek az északi csángó nyelvjárásban írt versei ismertekké váltak. A „népköltő”, a „mezítlábas költő”, a „naiv költő” tizenegy-tizenkét éves korában kezdett verseket írni, románul – a magyar helyesírást nem volt alkalma megtanulni soha, későbbi magyar nyelvű verseit román ortográfiával jegyezte le –, majd önéletírása szerint egy Petőfi-kötet hatására tökélte el magát, hogy magyar, pontosabban csángó költő lesz. Dsida Jenő vette először pártfogásába és közölte Falevelek huludoznak versét a Keleti Újságban. Lakatos Demeter soha nem lett „nadrágos” literátus ember, kovácsinas volt, lakatos, sofőr – sofer, ahogy ő mondta –, majd „boltot csinált”, és 1930-tól ’37-ig saját, falujáró színtársulatának volt direktora, szerzője, színésze. „Ha egy színész hazugságra van szorítva, akkor többöt nem színész, hanem pojáca!” – vallott művészi koncepciójáról, melynek értelmében sokszor nekiment a mindenkori uraknak, annak ellenére, hogy ő húzta a rövidebbet.
Magától Faragó Laurától tudjuk meg ezeket, aki nem rest az egyes versekhez, dalokhoz magyarázatot fűzni, és jól teszi, mert azt még talán kitalálnám, hogy a bumbur az bimbó, de hogy a surba a sár, arra rá nem jönnék.
A Magyar Örökség-díjas énekművész és népdalénekes saját bevallása szerint nem tud csángóul, és nem is próbál úgy tenni, mintha tudná. „Csupán” hűen interpretálja az ‘sz’-nek ejtett ‘s’ hangokat, a számunkra szokatlan helyeken megnyomott hangsúlyokat, a magánhangzók játékos metamorfózisait, az egész dialektus hajlongását, szökellését. Az efféle ügyek mindig nehéz feladatot adnak az előadóknak, mert a művész vagy bele sem mer vágni az eredeti ejtés interpretációjába, és marad a pesties falanszternyelv, vagy rettentő erőlködéssel próbál hű lenni az eredetihez, aminek szörnyű ripacskodás a vége. Faragó Laura hihetetlen alázattal, odafigyeléssel – amihez nyilván a pályán eltöltött idő és a moldvai gyűjtések komoly tapasztalata is hozzájárul – oldja meg ezt a problémát. A nyelv sűrű erdőben vágtató unikornis, keveseknek hajtja ölébe engedelmesen a fejét. Faragó Laura megszelídíti ezt az unikornist, majd hátára pattan.
Hogy mit is kell „megszelídíteni” pontosan, annak kapcsán idézzük az elhangzó imát: „Ég szülte földet, / Föld szülte fáját, / Fája szülte ágát, / Ága szülte bimbaját, / Bimbaja szülte virágját, / Virágja szülte Szent Annát, / Szent Anna szülte Máriát, / Mária szülte Krisztus Urunkat, / A világ Megváltóját. / Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap.”
Ha e szöveget teológiailag-őstörténetileg értelmezzük, olyasmikre bukkanunk, amikhez képest a Da Vinci-kód közönséges kofalárma.
És persze kérdésessé válik annak a költőnek a „naivitása” is, aki ilyet tudott leírni: „Krisztus, a kereszten / gondolkodik.”
Juhász Kristóf. Magyar Idők (Budapest)

Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napján
Megszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.
Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon.
Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát.
A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet.
Együtt szaval a nemzet
Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással.
Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti.
Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara.
Életműdíj Egyed Ákosnak
Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át.
A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz.
Egy hét kultúra Udvarhelyen
Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig.
Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban.
Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán.
Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja.
Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan.
Évfordulós olvasókör Csíkban
A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit.
Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára.
A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ.
Magyar kultúra Bukarestben
A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták.
Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről.
„A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében.
Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár)

Fazekas Mihály és Lúdas Matyi
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör január 19-én, kedden délután tartotta a 2016-os év első munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A rendezvény első részében az Ágyai Általános Iskola diákjai – Hotăran Bernadett, Suteu Ingrid, Törőcsik Teodóra, László Krisztián, Kiss Júlia, Gomoi Diána, Vlășan Róbert Cosmin és Bobély Tamás – Petőfi Sándor, Arany János, Szabó Lőrinc és József Attila verseiből énekeltek egy csokorra valót Erdős Márta tanárnő vezetésével. Az ügyesen felkészült, kellemes énekhangú diákok megérdemelték a tapsot, a kör tagjainak elismerését.
A lélekemelő percek után Fazekas Mihály élete, munkássága került bemutatásra az író születésének 250. évfordulója alkalmából. Dr. Brauch Magda tanár, kritikus legelőször Fazekas életét vázolta fel a hallgatóságnak. Megtudhattuk, hogy Debrecenben született, apja gyógykovács volt. A debreceni református kollégiumban tanul, majd katonatisztként bejárja Galiciát, Franciaországot, Németországot, majd hazatér. Versírással foglalkozik, de megírja az első magyar növényrendszert is Magyar fűvészkönyv címmel. 1804-ben készül el Lúdas Matyi c. elbeszélő költeménye, melyet tíz év múlva dolgoz át.
A hexameterekben írt alkotás négy „levonásban” beszéli el, miként áll bosszút Lúdas Matyi a goromba és erőszakos földesúron leleményességével, bátorságával, eszével. A cselekmény alapjául egy ismert népmesei motívumot használ, ebbe helyezi a XVIII. század úr–paraszt viszonyát. A vásárra induló Matyi és Döbrögi földesúr konfliktusát népmesei formában tálalja az olvasók elé. Döbrögi „megtérésével” a paraszthős győzelmét mutatja be a feszültség állandó fokozásával, páratlan lélektani igénnyel. A történet során Matyi egyre nagyobb, míg a pöffeszkedő Döbrögi egyre kisebbé, gyávábbá válik.
Dr. Brauch Magda előadását a kör lelkes szavalói ékesítették.
Kolumbán Zsolt, Hevesi József, Czernák Ferenc, Katona Béla, Kiss Anna és Gál Zoltán felolvasásai önmagukért beszéltek.
A rendezvény Katona István és Ódry Mária képkiállításával zárult. Ez utóbbi saját verseivel illusztrálta csodálatos képeit. Smaragdzöld anzix, Hójelentés(Aranyősz),És lassan hullni kezd a hó című költeményei melegségről, utánozhatatlan lelki érzékenységről tanúskodtak.
Végül Czernák Ferenc ny. alezredes pár mondatban a Magyar Kultúra Napjáról emlékezett meg, majd agapé és jó hangulatú baráti beszélgetés zárta az irodalmi délutánt.
Regéczy Szabina Perle. Nyugati Jelen (Arad)

Peti András szerint külön listákon kell visszanyerni Vásárhelyt
A kisebbségbe szorulás velejárójaként értékeli azt az évek óta tartó huzavonát, amely a Sütő András szobra felállítása és a Bodor-kút újjáépítése körül tapasztalható. Ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon, 2016-ban a magyarságnak vissza kell nyernie Marosvásárhelyt – véli Peti András, de nem közös, hanem külön listákon.
Felemásnak ítéli meg a 2015-ös esztendőt Peti András marosvásárhelyi alpolgármester. A politikus, aki egyben a helyi RMDSZ vezetője is, elismeri, hogy a tavaly teljesen megtorpant a kétnyelvűség alkalmazása.
– Alpolgármesterként és helyi RMDSZ-elnökként mennyire tartja eredményesnek, sikeresnek a 2015-ös esztendőt?
– Felemás év volt, hisz az eredeti terveket csak részben sikerült megvalósítani. Sokkal nagyobb áttörésre lett volna szükség a kisebbségi jogok érvényesítésében és az anyanyelvhasználatban, ehhez képest rendkívül lehangoló a helyzet. Az utcanévtáblák ügyében már az óév elején született két olyan, számunkra érthetetlen és kedvezőtlen döntés, mely végérvényesen kimondja, hogy Marosvásárhelyen nem diszkriminatív a kétnyelvűség hiánya. Mi több, az ítélet indoklásában a bíróság egészen eredeti módon még értelmezni is kezdte a jogrendszert, kimondva, hogy a Románia által elfogadott nemzetközi egyezmények csak abban az esetben érvényesek az országra, ha összhangban vannak az itteni törvényekkel. Mindennek dacára, politikai vonalon mégis sikerült elérnünk, hogy az önkormányzat célirányosan elkülönítsen egy bizonyos összeget a kétnyelvű táblák elkészítésére, háromszoros próbálkozás után végre sikerült meghirdetni a közbeszerzési eljárást. Az más kérdés, hogy jelentkezők hiánya miatt a versenytárgyalást háromszor kellett elnapoljuk.
– Az RMDSZ holdudvarában egész Erdélyben nincs egy olyan cég, amelyet a versenytárgyalásra lehetett volna „irányítani”?
– Egyrészt én nem tudok ilyen cégről, másrészt törvénytelen volna részünkről bárkit is megkeresni. Ez egy nemzetközi közbeszerzési eljárás volt, amelyre bárki jelentkezhetett volna itthonról vagy külföldről.
– Hogyan tovább? Mert az mégsem vethet gátat a kétnyelvűség érvényesítésének, hogy a kiírást a városháza nem tudta vonzóvá tenni egyetlen vállalkozó számára sem.
– Két lehetőség áll előttünk: egy átfogó piackutatással felmérni, miért nem jelentkezik hónapok óta egyetlen gyártó sem, és ennek tükrében újraelemezni a kiírást, vagy a jelenlegi formában addig hirdetni a tendert, amíg valaki a negyedik, ötödik vagy tizedik próbálkozás után elnyeri. Úgy néz ki, a költségvetés elfogadása után újabb versenytárgyalást szervezünk.
– Még az sem tiszta a közvélemény számára, hogy valós kétnyelvűségről van szó, vagy amolyan Dorin Florea-féle másfélnyelvűségről.
– Itt semmi nem tiszta, semmi nem biztos. Viszont, ha jogállamban élünk, és a 2001 után elfogadott tanácsi határozatoknak van súlya, akkor egyértelmű, hogy a hivatal köteles valós kétnyelvűséget tükröző táblákat rendelni. Legutóbb a költségvetési forrás megjelölésénél is egyértelművé tettük, hogy a pénzt a valós kétnyelvű táblákra különítettük el.
– Korábban említette a magyarság számára kedvezőtlen bírósági döntést. Ennek és egyáltalán az utóbbi időben érzékelhető magyarellenes hangulatnak tudható be az, hogy 2015-ben rendőrségi „segítséggel” több kétnyelvű tábla került le Marosvásárhely épületeiről, mint amennyi felkerült?
– Nem tudom, hogy a kettő között van-e valami összefüggés, én csak azt láttam, hogy volt néhány elkeseredett, reményvesztett marosvásárhelyi lakó, aki rendelt magának kétnyelvű utcanévtáblát, amelyet aztán rendőrségi felszólításra eltávolított. Arról nincs nyilvántartásom, hogy hány tábla került fel és hány le. Tény, hogy nem vetett jó fényt sem a városra, sem az itt élő multikulturális közösségre az, hogy egy ilyen apróságon, mint a kétnyelvű feliratok – melyek senkinek nem okoznak semmiféle kárt – évek óta vitázunk. Mint ahogy nem vetett jó fényt az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséért folytatott küzdelmünkre sem. Megengedhetetlen, hogy a szép, hangzatos kinyilatkozások köszönő viszonyban se legyenek a konkrét cselekedetekkel. És itt nem csak arról van szó, hogy mit biztosít a törvény. Az csak a kölcsönös elfogadás és tisztelet minimuma; ennél jóval többre lenne szükség. Ahhoz, hogy ennek a városnak jövője legyen, hogy az itt élő nemzetek egyaránt jól érezzék magukat, sokkal több olyan gesztusra és tettre lenne szükség, ami túlmutat a törvényes lehetőségeken. Ide kellene eljutnunk, még akkor is, ha jelen pillanatban ez csupán rózsaszínű álom.   
– Ugyanebbe az álomkategóriába sorolható a rég megszavazott Bodor-kút visszaépítése, a Sütő-szobor felállítása vagy a Turbina árok menti műemlék épületek megmentése?
– Köthetünk politikai egyezségeket, de akkor is a helyi önkormányzatban kisebbségben vagyunk. Tizennyolc éven keresztül, 2008-ig a döntések nagyrésze az RMDSZ kezében volt; azóta bármilyen kis célkitűzésünk van, annak támogatásáért meg kell győzzük egyik vagy másik román politikai alakulatot. Az Aranykakas megmentéséért könnyebb volt érvelni, mint a Sütő András-szoborért, amelyet a Színház téren szeretnénk felállítani. Egyelőre a térfelújítást végző tervező válaszára várunk. A román politikusok nem mondanak nemet, de folytonos időhúzás történik, ugyanez a helyzet a Bodor-kúttal is. Az eredeti helyére, ahova Trianon után ortodox templom épült, nem kerülhet vissza, a virágóra környékére fel lehet építeni, de egyesek szerint túlságosan zsúfolttá tenné azt a részt, újabban pedig szóba került a vár előtti zöldövezet meg a Petőfi tér.
– Az, hogy a jogos kérésekért is politikai alkura van szüksége egy kisebbségben lévő frakciónak, akár érthető. De szintén politikai alku következtében került vissza alpolgármesteri székébe Claudiu Maior is, azt viszont nemigen látni, hogy cserébe mit kapott az RMDSZ és a vásárhelyi magyarság.
– Már akkor, amikor megtörtént az alpolgármester váltás, hangsúlyoztam, hogy az RMDSZ nem kíván beleszólni a román politikai alakulatok közötti vitákba, hercehurcákba. Akkor is azt mondtam, most is azt vallom, hogy az efféle kérdéseket rá kell bízni a román pártokra, hogy egymás közt tisztázzák. Azt viszont nem mondanám, hogy a változás után nem történtek a magyar közösség számára meghatározó megvalósítások. Terveink, elképzeléseink közül megvalósult a Római Katolikus Gimnázium beindítása és Klastrom utcai épületének birtokbavétele. Sikerült tisztáznunk a történelmi magyar egyházaknak visszaszolgáltatott ingatlanok hosszú távú bérleti szerződéseinek feltételeit, mégpedig úgy, hogy ezen iskolaépületek felújítására uniós pénzekre pályázhassunk. Ugyanakkor a háromból két ingatlan felújításának a terve is elkészült. Szintén fontos megvalósításnak tartom, hogy a Vásárhelyi Forgatag bekerült a városba. Hogy ennél sokkal többet szerettünk volna, tény, de ismétlem: kisebbségben, a jelenlegi tíz tanácsossal a huszonhárom fős önkormányzati testületben, ennyit lehetett elérni.
– Miként nyerheti vissza a közösség a súlyát olyan körülmények között, hogy az ön által vezetett városi RMDSZ most kezd ébredezni, a marosvásárhelyi magyarság 2012 óta tovább fogyatkozott, és a hárompárti összefogás sem tűnik kőbe vésettnek?
– A városi RMDSZ csak most kezd ébredezni? Ez az ön véleménye. Marosvásárhelyen újraalakultak a kerületek, túl vagyunk egy sikeresnek nevezhető előválasztáson, javában folyik a városi konzultáció, melynek során felmérjük közösségünk mindennapi gondjait, céljait és igényeit. Önkénteseink nap mint nap kopogtattak a város legkülönbözőbb pontjain. Eddig több mint hétezer magyar családhoz jutottunk el.
– A sajtó munkatársaihoz visszajutó vélemények szerint a vásárhelyi magyarság többsége összefogáspárti. Ön miként látja ezt?
– Az összefogás megvolt az RMDSZ által kezdeményezett előválasztáson is, melynek győztesét, Soós Zoltánt, az egyezség értelmében mind a három magyar pártnak kötelessége támogatni. Ami a tanácsosi listát illeti, ha a három magyar párt külön-külön indul a választásokon, a matematikai számítások szerint nagyobb az esély, mintha egy közös listát indítanánk.
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

A Caritas vásárolta meg Sütő András házát
December végén új gazdára talált Sütő András író marosvásárhelyi háza. Amint az író fia, dr. Sütő András kérdésünkre elmondta, a volt Vörösmarty utcai házat a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Caritasnak adták el. Örülnek, hogy jó kezekbe került, és jó célt fog szolgálni az épület. Amint Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója elmondta, szociális, egészségügyi tevékenységük bővítésére és képzési központként szeretnék használni, ha sikerül megteremteni az anyagi alapokat. Ugyanakkor mindig büszkék lesznek arra, hogy egy olyan épületben láthatják el segítő tevékenységüket, amelyen emléktábla őrzi Sütő András emlékét. Az író gazdag könyvtára több új tulajdonoshoz került. A család által megőrzött könyveken kívül a kéziratokat, az írónak dedikált könyveket dr. Sütő András és Cselényiné Sütő Ágnes a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta át, néhány könyv (főleg az író művei), a személyes tárgyak és bútorok a puszta- kamarási Sütő-emlékházba kerültek, 3050 könyvet a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceumnak adományoztak.
(b) Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (2.) (Nem volt forradalom, de leverték)
1957. március 15-én mintegy húsz magyar fiatal gyűlt össze (egész éjszaka utaztak Brassóból Segesvárra!) a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél. Orbán László beszédében összehasonlította az 1848-as és az 1956-os forradalmat, hangsúlyozta a két forradalom eszmei azonosságát.
A fiatal tanoncok, esti tagozatos diákok Petőfi-verseket szavaltak, éltették 1848 és 1956 örökségét. Bár mindenkinél volt nemzetiszínű kokárda, senki nem merte kitűzni a kabátja hajtókájára. A megemlékező műsor másfél órán át tartott. A fiatalok rendkívül büszkék voltak bátor tettükre! Számukra 1848 és 1956 a világszabadság szent eszméjét jelképezte, ennek bukását siratták Fehéregyházán. Sándor Balázs úgy lett az EMISZ alapító tagja, hogy unitárius teológusként 1956. november elején Brassóban az unitárius lelkészt, Kővári Jakabot helyettesítette. Ekkor találkozott és ismerkedett meg Orbán Lászlóval, együtt határozták el az EMISZ létrehozását. Úgy egyeztek meg, hogy a brassói központot vezesse az alapító elnök, a kolozsvárit pedig Sándor Balázs. Orbán állandóan levelekkel ostromolta Sándort, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, ő azonban a magyar forradalom vérbe fojtása után értelmetlennek tartotta az egészet, nem válaszolt. Orbán  minden levél másodpéldányát megőrizte, már-már megszállottan mindent feljegyzett. Egy kék borítékba helyezett levél révén bukott le valójában az EMISZ.
A brassói székhelyű szervezetnek nem volt gyűlésterme. Ezért Orbán  levelet írt a brassói római katolikus és unitárius lelkészeknek, amelyben kérte: biztosítsanak egy kis termet, ahol időnként összegyűlhetnek, elbeszélgethetnek. Lay Imrét bízta meg a levél átadásával. Lay nem volt templomba járó, ezért átadta a barátnőjének, Bajzát Máriának, aki továbbította a lelkészeknek. Később elismerték: provokációra gyanakodtak, és a levelet elvitték a Securitatéra. A felgöngyölítés nagyon gyorsan ment.
A hatalom, a Securitate ravaszul kivárta, hogy a diákok nagykorúvá váljanak, hiszen felnőttként hozhatnak ellenük elrettentő ítéleteket.
Az alapító elnök, Orbán László ellentmondásos személyiség volt. Ebben minden egykori EMISZ-tag egyetért, Gagyi-Balla István tanulmányában részletesen elemzi is. Orbán széles látókörű, szónoki tehetséggel, érzékenységgel megáldott fiatalember volt, egyformán járatos az irodalomban, a napi politikában és a művészetekben. Az unitarizmust megváltó vallásnak tekintette. Gyakran helyettesítette a lelkészeket, a kántorokat, meghallgatta a hívek panaszait, a maga módján próbált segíteni rajtuk. Számos kulturális kezdeményezés elindítója volt. Társainak imponált az is, hogy állandó konfliktusban állott néptanácstitkárként ismert, dogmatikus kommunista édesapjával. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott találhatóak emberi gyengeségei: felületessége, kirívó helyzeteket kereső emberi habitusa. Ha dicsérték, önelégültté vált, önbizalma ilyenkor nem ismert határt. Ha ráijesztettek, hamar megbicsaklott. Túlzott ambíciói is sok kárt okoztak. Több száz oldalas feljegyzései, utólag írt naplójegyzetei bizonyára segítenek ellentmondásos személyisége pontos körülírásában. Ma már egyértelmű: az EMISZ lebukásához nemcsak az ominózus levél járult hozzá, hanem az a nagyfokú naivság is, mellyel a brassói diákok a szervezetüket felépítették, működtették.
1958-ban lavinaszerűen tartóztatták le a szervezet tagjait. Nyitrai Mózes egykori homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész így emlékezett vissza: „1958. augusztus 8-án Oklándra mentünk a feleségemmel a moziba. A moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. (...) A paplak előtt sötét emberárnyék a holdvilág alatt. A Rácpatak medrében, a papi lakás mellett egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik gépfegyver. (...) Egy zöld fedelű könyvet (jegyzőkönyvet) kértek tőlem. Egy zöld fedelű füzetet. Adjam elő. Magatartásomból elhitték, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A feleségemhez fordultak, ha ő tud róla, adja elő. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre szolgál a mellébeszélés. Orbán Laci önképzőkörének jegyzőkönyve volt, melyet hozzánk rejtett el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor bevitték a vallatóba, s hogy a jegyzőkönyvben szereplőket így mentse a letartóztatástól. Nem lehetett! Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket beszerveztek. Ki kellett adnia Jóanyámat (Nyitrai Mózesnét – a szerző megj.), aki azt a relief koszorút készítette. Meg kellett mondania, hogy készült a szervezkedés. El kellett ismernie, hogy a magyar események késztették a szervezet létrehozására, és hasonlókról álmodoztak gyerektársaikkal. Így lett belőle a veszedelmes EMISZ.”
Az akkori igazságszolgáltatás cinizmusát bizonyítja, hogy a vádiratban „fegyveres szervezkedést” emlegettek, holott a házkutatások során hiába kerestek, még rozsdás fegyvert sem találtak.  1958. augusztus 8-án tartóztatták le Kelemen Imre kerületi unitárius esperest és Végh Mihály homoródújfalvi unitárius lelkészt. Nyitrai Mózes családjából négy személyt szállítottak a marosvásárhelyi Securitatéra. Előzetesen már letartóztatták Orbán Lászlót, az EMISZ más vezetőit, majd rendre a teljes tagságot. A Nyitrai családnál tartott házkutatáskor nemcsak a jegyzőkönyv került elő, hanem az EMISZ Nyitrai Mózesné által varrt két szalagja is, rajta: A haza mindenek előtt!, A szabadság kiragad a halálból!
1959. március 9-e és 19-e között a marosvásárhelyi törvényszék épületében zajlott a 77 letartóztatott monstre pere. Ezúttal is a kolozsvári katonai törvényszék bírói tanácsa és Macskási Pál hadbíró őrnagy döntött ifjú életek további sorsa fölött.
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János egyenként 25 évi szigorított börtönbüntetéssel fizettek EMISZ-tagságukért. A szervezet tagjait 5–20 év közötti börtönbüntetéssel sújtották. Legtöbbjüket azért, mert nem jelentették fel társaikat. Fiatal, munkaképes tagsága volt az EMISZ-nek. Nagy részük a Duna-delta, a Duna-szigetek megsemmisítő táboraiban, Peripráván, Grinden, Salceán, Luciu-Giurgeni-ben, Galacon, a Gironde és az Ileni Levendi rabhajón, Sfistofcán töltött nehéz börtönéveket.
Az olvasó először találkozhat az elítéltek teljes névsorával, valószínű, az egykori börtönviseltek számára is revelációként hat, hogy ennyi fiatal azonosult 1956 eszméivel. Nevüket az országos érdeklődésre való tekintettel a Háromszék online változatában közöljük.
TÓFALVI ZOLTÁN
Orbán László, Opra Benedek, Nyitrai Berta, Sándor Balázs, Vinczi János 25 év, Borcsa Mihály (tiszteletbeli EMISZ-es) 20 év (elhunyt), Ambrus János 20 év (elhunyt), Lay Imre 20 év, Balogh-Sipos Mihály 20 év, Erzse Imre 20 év, Sós Lajos 20 év, Deák Géza 20 év, Mátyás Ernő 20 év, Albert Mihály 18 év, Ferencz Tibor 18 év (elhunyt), Nemes József 18 év (elhunyt), Máthé József 18 év (elhunyt), Ördögh Dezső 18 év (elhunyt, Amerikában élt), Lay György 18 év, Lay Günther 18 év, Aczél Ferencz-Károly 17 év, Sebestyén Géza 17 év, Korbuj Péter 17 év, Tiboldi Dénes 16 év, Kelemen Imre 15 év (elhunyt), Kelemen Csongor 15 év, Bálint (Papp) Mihály 15 év, Simon Márton 15 év, Kajcsa István 15 év, Balázs Géza 15 év (elhunyt), Gáll Tibor 15 év, Kölönte Tamás 15 év, Kovács Ferenc 15 év, Dobay Szilveszter 15 év, Krivorik Máté 15 év, Biró Károly 15 év, Deák Gyula 15 év, Fosztó Zoltán 15 év, Kántor Gyula 15 év, Simon Gyula 15 év, Bedő Gábor 13 év, Fazekas Sándor 12 év, Biczó János 12 év, Simon Gyula 12 év (elhunyt), Kósa Mihály 12 év (elhunyt), Dudicska Albert 12 év, Patakfalvi János 12 év, Gergyai Mihály 12 év, Szacsvai György 12 év, Szőcs József 12 év, Varga Sándor 12 év, Bencze József 10 év, Hadházi Béla 10 év, Bódi János 10 év, Szabó Dezső 10 év, Sós Fitori Sándor 10 év (elhunyt), Bibó László 9 év, Olosz Vilmos 9 év, Nyitrai Levente 7 év, Berecz Gyula 6 év, Máthé József 6 év, Szász Gergely 6 év, Tana József 6 év, Ady Béla 5 év, Bede István 5 év, Kajcsa András 5 év (elhunyt), Préda Imre 5 év, Kósa Bálint 3 év, Erzse István 3 év. P. S. A Kádár János-vezette magyar párt- és állami küldöttség 1958 februári romániai látogatása során, miután a küldöttség tagja, Kállai Gyula hangsúlyozta marosvásárhelyi beszédében, hogy Magyarországnak semmiféle területi igénye nincs, a következő kijelentést tette: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Pedig a terrorhullám a látogatás időpontjában sem szünetelt, a letartóztatások folytatódtak. Velitsek Endre marosvásárhelyi agrármérnök és mások felháborítónak találták az ilyen kijelentéseket. Elkeseredett kifakadásukat a „szolgálatos fülek” azonnal jelentették, s Velitsek Endrét és Nagy Samut gyorsított eljárással 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték.
Tovaszállt a remény, amelyet a romániai, erdélyi magyarok az 1956. évi magyarországi forradalomhoz fűztek. A Fodor Pál nevével fémjelzett per tárgyalásán mondotta a nagytekintélyű Odorik Atya: „A mi bűnünk az volt, hogy reménykedtünk!” 
2. P. S. A naiv, gyerekes szervezkedési kísérlet drasztikus megtorlása csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett kirakatper tíz kivégzettjének iszonyatos drámája, a negyvenhét elítélt 1300 évi börtönbüntetése akkor kap igazán történelmi hátszelet, ha a kivégzettek, elítéltek számát összehasonlítjuk Románia újabb kori történetében Nemzetárulási Perként emlegetett  (Procesul Marii Trădării Naţionale), Ion Antonescu marsall, „konkudátor” nevével fémjelzett, háborús bűnösök perével: háborús bűncselekmények elkövetésével huszonnégy személyt állítottak a bukaresti népbíróság bírói tanácsa elé. A bíróság elnöke a kommunista Lucreţiu Pătrăşcanu volt. A per 1946. május 6-án kezdődött, május 17-én hoztak végleges ítéletet: tizenhárom személyt ítéltek halálra, közülük hatot in contumaciam, azaz: távollétében. Lucreţiu Pătrăşcanu javaslatára három személy halálos ítéletét Mihály király életfogytiglani kényszermunkára változtatta. 1946. június 1-jén négy személyt, Ion Antonescu marsallt, Mihai Antonescu volt külügyminisztert, Constantin Vasiliu tábornokot, a Román Csendőrség volt parancsnokát, Gheorghe Alexianut, a Dnyeszteren túli területek volt kormányzóját végezték ki. Háborús bűnökért, az ország második világháborúba sodrásáért, a becslések szerint 350– 380 ezer zsidó, töbszázezer román katona haláláért, a zsidóellenes pogromokért, az ország gazdasági tönkretételéért, katasztrófába sodrásáért felelős politikusok, katonai vezetők közül – a jogerős ítélet alapján – ugyanannyi személyt sújtottak halálbüntetéssel, mint a többpártrendszer, a magyar-román konföderáció gondolatát fölvető Szoboszlai-féle szervezkedés vádlottjai közül! Holott a Szoboszlai-csoport által elkövetett bűnök, bűntettek egy napon sem említhetőek a háborús bűnösök tetteivel! Szoboszlai Aladárt és kilenc sorstársát könyörtelenül kivégezték, holott csak beszélgetések szintjén vitatták az „erdélyi kérdést”, a román-magyar államszövetség gondolatát! A Nemzetárulási Perben csak Ion Antonescu marsall és három társa fizetett az életével a háborús bűnökért! A román bíróságok a magyar vádlottak esetében 1920 óta következetesen mindig a legszigorúbb büntetést szabják ki!
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

In memoriam – „Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás”
A szabadságharc költője, Petőfi Sándor Székelykeresztúron a Gyárfás kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján. Sokáig volt Petőfi ottlétének élő tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb csak a vaspántok tartottak össze. A hálás utókor egy táblát helyezett el előtte és Kányádi Sándor sorait írta fel rá: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája / Azt beszélik ő látta volt / Verset írni utoljára”.
Ma így kiáltunk fel mindnyájan Tőkés István koporsója mellett, hogy meghalt az öreg tanú, akinek az élete és munkássága egybeesik egyházunk, kisebbségi életünk első világháborútól napjainkig tartó 100 éves történetével. Ő volt számunkra az a tanú, akit bármikor megkérdezhettünk, ha erről a múltról szerettünk volna valamit megtudni. (…) Tőkés István volt az az ember, aki szembeszállt az önkényuralommal és nem hallgatott. Krisztustól tanulta meg, hogy a keresztyén alázat nem meghunyászkodás, nem feledés, nem beletörődés, hanem határozott kiállás. Ő maga erről így vall: „Én az én megváltó Krisztusomért nemcsak börtönt tudok szenvedni, hanem a halált is bármikor kész szívvel vállalom. Tehát senki se számítson a kifárasztásomra…” Ezt a magatartást már a családi közösségben megtanulta a háromszéki Málnáson, ahol édesapja lelkész-esperes volt. (…) Szabadság (Kolozsvár)

Örökségünk mozgalom indul
A kezdeményezés célja, hogy egy dal segítségével megszólítsák a világ különböző pontjain élő magyarokat, és bevonják őket egy, a magyar nyelv megőrzését, a magyarság megtartását szorgalmazó mozgalomba.
Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár a kezdeményezést beharangozó sajtótájékoztatón elmondta: az Örökségünk című dal a magyar nyelv megőrzésére, a magyarság megtartására ösztönöz, miközben közösséget kovácsol, kiváló lehetőséget teremt arra, hogy erősítse a világ különböző pontjain élő magyarok kapcsolatát az anyaországgal és egymással – írta az MTI.
Az államtitkár felajánlotta, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Program és a Petőfi Sándor Program összesen 150 ösztöndíjasa is segít a dal népszerűsítésében. A kampány során arra ösztönzik a magyarokat határon innen és túl, hogy énekeljék el a dalt, készítsenek erről videofelvételt – lehetőleg otthonuk emblematikus helyein –, és töltsék fel a produkció honlapjára. A felvételeket a weboldalon és a közösségi médiában folyamatosan közlik.
Párhuzamosan felvételeket készítenek Csíksomlyón, Huszton és Londonban, és a felvételek felhasználásával egy újabb klipet állítanak össze a világ különböző pontjairól érkező anyagok, valamint a saját felvételek felhasználásával. Ezt a klipet várhatóan Pakson mutatják be szeptemberben – olvasható a kezdeményezésről szóló háttéranyagban.
Az Örökség című dal szerzője Gyulai István paksi zenész, dalszerző, a városi Csengey Dénes Kulturális Központ munkatársa. Vida Tünde, a mozgalom ötletgazdája arról beszélt, hogy szeretnék, ha minél több magyar emberhez el tudnának jutni a dallal az anyaországon belül és a határon túl. Eddig 22 ezren tekintették meg a dalt a Youtube.com oldalon – jegyezte meg. Az Örökségünk mozgalom fővédnöke Potápi Árpád János. Krónika (Kolozsvár)

Látogatás a moldvai csángómagyaroknál 
A téli szabadság ideje alatt meglátogattam Moldvában Nagy Bence és Tremmel Ákos PSP-ösztöndíjasokat, akik a lészpedi Csángómagyar Oktatási Központban, vagyis a Magyar Házban fogadtak. Jó volt látni, hogy a sok segítő szándéknak hála milyen szépen berendezett otthon fogadja a magyarul tanuló gyermekeket, és mennyi sok ajándékkal teli doboz került kiosztásra az ünnepek alkalmával.  Egyik délután a zord havazásban és rideg északi szélben felkerestük a Forrófalva és Nagypatak közt fekvő legalább 500 éves magyar temetőt, abban a fatemplomot, benne a minorita szerzetes, Petrás Incze János által édesapjának faragott fakeresztet. A nagy hidegségben nagypataki asszonyokkal találkoztunk össze a faluban, akik várták a házszentelésre körbejáró katolikus papot. Egyikük, Kati néni, második embere után Salamon Péterné invitált minket, hogy vegyünk részt az ő tiszta szobájukban a szentelésen. Így kerültünk a portájukra, ahol az esztenázástól kezdve, a disznóvágáson át, a halott siratásáig sok mindenről beszélgettünk, és Kati néni megörvendeztetett minket néhány csángó vallásos énekkel. A deákoknak, vagyis kántortanítóknak hála emlékeznek még a moldvai csángók néhány magyar nyelvű énekre és imádságra, de a kötelezően román nyelvű szentmisében ezeknek nincsen hely. A zárt kerítések és porták mélyén, az otthoni és a szívekben lakó tűz mellett – a megfélemlítések ellenére is – szerencsére még olykor elbeszélnek egy-egy történetet, életutat, tanítást, melyeket mindenkor érdemes és értékes meghallgatni.
Nagypatakon Kati néni megmutatta a tiszta szobában a ládába letett varrottasait, a nagy szegfű mintás ingujjakat, szőnyegeket, a kézzel szőtt bernyéceit. Ma már sajnos a faluban senki nem maga szövi a ruháit, de az idős asszonyok szobáiban még fellelhetők ezek, és az utcán is össze lehet futni ilyenekkel. Itt még hagyomány a halottakat fehér vászoningbe öltöztetni és úgy temetni el, mint, ahogy azt aznap Kati néni nővérével is tették. 
A klézsei Hodorog András bácsitól és feleségétől, Mari nénitől érdekfeszítő történeteket hallgattunk a csángók természetközeli életmódjáról, az erdő szeretetéről, de beszéltek a mindennapok olyan kézzelfogható nehézségeiről is, mint a vízhordás a kútról, vagy a hószórás. András bácsi játszott nekünk kedvenc sűtűjén, vagyis pásztorfurulyáján, és felelevenítette magyarországi tánctáboros élményeit. Miközben a fiúk ellestek néhány fogást, addig Mari néni megmutatta a féltve őrzött saját maga által szövött és varrott ingeit, katrincáit, kendőit – és elmondta, hogy manapság már csak ünnepek alkalmával viselik a leányok, asszonyok a templomban ezeket, azt is azért, mert a románul beszélő katolikus pap a prédikációban kérte őket, hogy vegyék elő ezeket, becsüljék meg és hordják újra, hagyományuk továbbéléseként. A nagyra becsült András bácsi az egyik olyan utolsó furulyás, aki lélekből fakadó belső nyugalommal szólaltatja meg az eredeti moldvai dallamokat, és meg tudja mondani, hogy mi a különbség a szomszédos falvak táncdialektusában.
A csángó emberek egyszerűségét és leleményességét mi sem példázza jobban, mint a magyarfalusi Tálas Lajos élete, aki ezermester: kályhát épít, fát fűrészel, koporsót vagy kerítést ácsol, farag, hordót készít, méhészkedik, és még sorolhatnám. A csángó ember a jég hátán is megél, mondhatnánk, és ez így van rendjén, miután keresztül mentek, túléltek, és megkeményedtek annyi sok évszázadnyi elnyomásban, üldöztetésben, megfélemlítésben – és ezek közepette a szívük mélyén és a nyelvükben is megmaradtak annak, akinek születtek: magyarnak. 
petofiprogram.hu. Erdély.ma

Aniszi Kálmán: Számvetés
Ezzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel!
– Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát.
Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is.
Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben?
– Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele.
Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér.
Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra.
A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében.
A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét.
– Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja?
– 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé.
S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik:
Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.
Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet.
– Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel?
– Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem.
Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették.
Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz.
– Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban?
– Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat.
– Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész?
– Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak.
Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor.
Miként lettem irodalomtörténész?
Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969).
Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot.
A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.)
– Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt?
– Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma.
– És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta?
– Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre.
Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam.
Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad.
A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben.
– Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is?
– A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal.
– Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne...
– Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában.
II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni.
– Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés?
– Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével.
– Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé?
– Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest)