Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. november 14.
A rozoga autóbusz utolsó utasa (Emlékezés Nagy Ilonára)
Megrendítően igaz és szép volt a sepsiszentgyörgyi színház útja a mezítlábas gyermekkortól – amikor a társulat a napidíjáról lemondott, hogy autót vásárolhasson szolgálatteljesítéséhez, hogy eljuthasson a legeldugottabb településig is, a szóra váró emberekhez – a nemzetközi megmérettetésekig. De addig, amíg idáig jutott, fel kellett szállni arra a rozoga autóbuszra.
Aztán szolgálata teljesítése után le-leszállt és eltűnt az időben egy-egy örömosztó komédiás. Néhány órája az utolsó is: Nagy Ica. Örömosztó volt. Egy ismerősöm, amikor megtudta, hogy kiért lobog a fekete zászló a színház homlokzatán, csak ennyit mondott: „Amikor Kézdiszentléleken megállt az ütött-kopott autóbuszotok, és megláttuk, hogy kiszáll Nagy Ica, tudtuk, hogy számunkra ma ünnep lesz.” Amikor a marosvásárhelyi bábszínház színésznője 1955-ben a sepsiszentgyörgyi társulathoz szerződött, egy csapásra meghódította a közönséget. Botka Lacival A csárdáskirálynőben – Bóni, Stázi – olyan visszhangos sikerük volt, amely túlélte az időt napjainkig. Hogy mi volt a titka? Egy éjszakát szántam rá egy színházi albumot lapozgatva, hogy megtudjam. Rábukkantam az egyik legszigorúbb tollú kritikusnak egy írására, aki sohasem kímélt senkit. Miután Schiller Ármány és szerelem című darabjában rajtam is elverte a port, Icáról a következőket írja: „Lujza alakítója, Nagy Ilona ebben a szerepben érett igazán művésszé. Ez az autodidakta színésznő, aki előzőleg a bábszínháznál dolgozott és A csárdáskirálynő Stázijaként futott be Sepsiszentgyörgyön, a hegyke szubrettszerepből úgyszólván átmenet nélkül lépett be az egyetemes drámairodalom egyik legnagyobb női szerepébe. (...) Az alak fő jellemvonását, a szenvedélyes és ugyanakkor makulátlanul tiszta szerelmét, odaadását szerelmeséért és édesapjáért, e két érzés közötti konfliktust megrendítően hozta színpadra.” Szőcs István sejti a titkát. Én nem. Pedig rendezők akaratából egy-egy előadás erejéig társa voltam a játékban. Talán az egyszerűség, alázat, közönségtisztelet... de itt elakadok. Nem tudom, hogy ki emlékszik még rá. Én csak annyit tudok: egy közönségszervező, akinek a siker örömforrás és a bukás szégyen, mert minden rajta csattan, felhív telefonon, és elcsukló hangjában egy „családtag” (az igazi társulat család is) őszinte fájdalmával kéri, hogy mondjuk el, az egykori nézők milyen nagyon szerették, tisztelték és becsülték. És őt látva a kislányok mind színésznőnek készültek. A szervező szavai talán egy komédiássors aranyfedezete. Az az aranyfedezet, amelyet a teremtő ajándékként oltott a szolgálatra kiválasztottak lelkébe a születés pillanatában. Aranyfedezet, amely nem több és nem kevesebb, mint a tehetségből és szeretetből megszülető komédiáshatalom. „Miénk a hatalom az emberszív felett: Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” (Petőfi Sándor) Ica élt a hatalmával. Köszönjük meg a teremtőnknek életét, szolgálatát, példáját.
László Károly
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Megrendítően igaz és szép volt a sepsiszentgyörgyi színház útja a mezítlábas gyermekkortól – amikor a társulat a napidíjáról lemondott, hogy autót vásárolhasson szolgálatteljesítéséhez, hogy eljuthasson a legeldugottabb településig is, a szóra váró emberekhez – a nemzetközi megmérettetésekig. De addig, amíg idáig jutott, fel kellett szállni arra a rozoga autóbuszra.
Aztán szolgálata teljesítése után le-leszállt és eltűnt az időben egy-egy örömosztó komédiás. Néhány órája az utolsó is: Nagy Ica. Örömosztó volt. Egy ismerősöm, amikor megtudta, hogy kiért lobog a fekete zászló a színház homlokzatán, csak ennyit mondott: „Amikor Kézdiszentléleken megállt az ütött-kopott autóbuszotok, és megláttuk, hogy kiszáll Nagy Ica, tudtuk, hogy számunkra ma ünnep lesz.” Amikor a marosvásárhelyi bábszínház színésznője 1955-ben a sepsiszentgyörgyi társulathoz szerződött, egy csapásra meghódította a közönséget. Botka Lacival A csárdáskirálynőben – Bóni, Stázi – olyan visszhangos sikerük volt, amely túlélte az időt napjainkig. Hogy mi volt a titka? Egy éjszakát szántam rá egy színházi albumot lapozgatva, hogy megtudjam. Rábukkantam az egyik legszigorúbb tollú kritikusnak egy írására, aki sohasem kímélt senkit. Miután Schiller Ármány és szerelem című darabjában rajtam is elverte a port, Icáról a következőket írja: „Lujza alakítója, Nagy Ilona ebben a szerepben érett igazán művésszé. Ez az autodidakta színésznő, aki előzőleg a bábszínháznál dolgozott és A csárdáskirálynő Stázijaként futott be Sepsiszentgyörgyön, a hegyke szubrettszerepből úgyszólván átmenet nélkül lépett be az egyetemes drámairodalom egyik legnagyobb női szerepébe. (...) Az alak fő jellemvonását, a szenvedélyes és ugyanakkor makulátlanul tiszta szerelmét, odaadását szerelmeséért és édesapjáért, e két érzés közötti konfliktust megrendítően hozta színpadra.” Szőcs István sejti a titkát. Én nem. Pedig rendezők akaratából egy-egy előadás erejéig társa voltam a játékban. Talán az egyszerűség, alázat, közönségtisztelet... de itt elakadok. Nem tudom, hogy ki emlékszik még rá. Én csak annyit tudok: egy közönségszervező, akinek a siker örömforrás és a bukás szégyen, mert minden rajta csattan, felhív telefonon, és elcsukló hangjában egy „családtag” (az igazi társulat család is) őszinte fájdalmával kéri, hogy mondjuk el, az egykori nézők milyen nagyon szerették, tisztelték és becsülték. És őt látva a kislányok mind színésznőnek készültek. A szervező szavai talán egy komédiássors aranyfedezete. Az az aranyfedezet, amelyet a teremtő ajándékként oltott a szolgálatra kiválasztottak lelkébe a születés pillanatában. Aranyfedezet, amely nem több és nem kevesebb, mint a tehetségből és szeretetből megszülető komédiáshatalom. „Miénk a hatalom az emberszív felett: Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” (Petőfi Sándor) Ica élt a hatalmával. Köszönjük meg a teremtőnknek életét, szolgálatát, példáját.
László Károly
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Bennünk van a végtelen
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Baróthi Ádám szobrászművésszel
– Marosvásárhelyen született, de valójában tősgyökeres szászrégeni...
– Talán három napot voltam a vásárhelyi szülészeten, hetven éve itt élek a városban, neveltje vagyok.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Színes és gyönyörű. Egészen más, mint a mai gyerekeké, akik a számítógép előtt rostokolnak. Szászrégenben három nyelvet beszélnek, mi is három nyelvet tanultunk: magyarul, románul, németül. Miénk volt az erdő, a legelő, fociztunk, játszottunk, rengeteg ifjúsági és háborús regényt, útleírást olvastam. Négyéves lehettem, amikor édesapám először kivitt a vasútállomásra, s amikor megláttam a pöfögő gőzmozdonyt, hazajöttem és lerajzoltam. Ahogy nőttem, vágyaim különböző eseményekhez kötődtek. Először mozdonyvezető akartam lenni, majd amikor megláttam az első vaskerekes traktort, traktorista, s az első vitorlázó repülőgép láttán, amit itt gyártottak, pilótának kívánkoztam. S közben agyagot gyúrtam, kis szobrok készültek, és sok-sok rajz csataképekkel. Zenetanár osztályfőnököm három évig tanított hegedülni. Azt mondta édesanyámnak: a gyereknek jó a hallása, de adja képzőművészeti iskolába. Így indultam Marosvásárhelyre. Izsák Márton szobrászművész, igazgató emlékezett arra, hogy hatodikban kitűnő eredménnyel felvételiztem.
– Kik voltak tanárai a művészeti iskolában?
– Izsák Márton, Hunyadi László a szobrászaton, Nagy Pál grafikatanár, Kemény János író veje, Barabás István festőművész, még az öreg Bordi András is leadott pár órát. Józsa Gerő volt a magyar szakos osztályfőnökünk, kiváló előadótanár.
– Ki irányította, befolyásolta leginkább pályája kezdetén?
– Hunyadi László. Nagyon lelkes volt. Beengedett a műtermébe, ott is tanultunk tőle szobrászatot, rézdomborítást, és az anyagokkal való bánásmód alázatát, szeretetét – ez a barátság most is él közöttünk. Osztálytársam volt Tamás Anna, Tamás Klára, Kiss Levente, Szabó Vilmos, Hunyadi Mária, Szép György, Nagy Dalma, akik kitűnő képzőművészek lettek. Sajnos, Anna és Vili már nincs közöttünk.
– Akik bejutottak a művészeti iskolába, azoknál számított-e a származás, vagy csak a tehetség volt mérvadó?
– Abban az időben Izsák Márton volt az igazgató, és az iskolában nem vették figyelembe a származást, csak a tehetséget. Pedig volt ott papgyerek, kulákfióka, ügyvéd- és orvosgyerek, és én is, akinek édesapját koholt vádak alapján elítélték mint a nép ellenségét. Építész volt, egy esztendő után szabadult, s rá tíz évre rehabilitálták. Akkor rájárt a rúd a régi rendszer értelmiségi gárdájára. Bezzeg más iskolában, így a régeniben is, dúlt a megtorlás ezek ellen, a gyerekeken is elverték a port. A vásárhelyi művészeti középiskola ilyen diákokat oltalmazó gyűjtőközpont volt. Izsák Marci bácsi, akit lehetett, ha tehetséges volt, begyűjtötte. Tartotta a hátát ezekért is, egyenes ember volt, tiszteletet parancsoló, szigorú, de jóindulatú; kevés szóval irányított.
– Ezután jöttek az egyetemi évek...
– Kolozsváron is jó tanáraim voltak. Akkor a román tanárok jó része beszélte a magyart. Nyolcat vettek fel a szobrászatra, abból média szerint a harmadik voltam. A felvételi nehéz volt, előbb román nyelvtanból és irodalomból vizsgáztattak. Ha volt annyi tudásod, hogy ezen keresztüljutottál, mehettél tovább a szakvizsgákra. Így aztán rengeteg jó székelyföldi gyerek – a rendszer aberrációja miatt – nem jutott be. 1966-ban már nem kellett románból vizsgázni, csak szaktantárgyakból. Végig ösztöndíjas voltam, szerettem tanulni, bennem volt apám ambíciója. Tanáraim közül szívesen emlékezem Kós Károly fiára, Kós Andrásra. Ő volt az egyik szakoktató, a katedrafőnök. De tanított Löwith Egon is, aki Mexikóban született, kitűnő tanár volt. Aztán visszakerült Romulus Ladea professzor, akit vallásos szobrai miatt korábban kiebrudaltak. Jó asszisztense volt Korondi Jenő. Tanárom volt még Földes László, aki hatalmas tudású ember volt. Ő esztétikát tanított, Borghida István művészettörténetet, a tudományos szocializmust és a filozófiát Bretter György. Bretter azzal nyerte meg a partit, hogy amikor bejött az első órára, ezt mondta: uraim, egy dolgot le kell szögezzünk, ezt a tantárgyat én fogom tanítani, de egy dolgot ne feledjenek: egy jó kapitalizmus még mindig jobb, mint egy rossz szocializmus.
– Ezt így el merte mondani?
– Úgy látszik, akkor még nem voltak közöttünk besúgók… Ledöbbentünk, utána minden óráján ott volt a társaság.
– Mennyire használták ki a kolozsvári éveket?
– Sok színházlátogatás volt, opera, operett, vasárnap délelőtti koncertek... Ruha Pista bácsi jóvoltából, aki egyszer-kétszer bevitt a saját koncertjére a Farkas utcai református templomba. Jegyünk nem volt, én vittem a hegedűtokot, a barátom a kottákat. Jó 15-20 év múlva Pista bácsi Régenben koncertezett, a református templomban és a koncert után egy nagyméretű Beethoven-linóleum-metszetemmel leptem meg. Csak nézte, nézte, sokáig, s azt mondta: ez igen, ez a tekintet és a torzonborz hajzat: az őrült zseni, a vívódó művész. Igen tetszett neki; öccse, aki elkísérte, még kettőt rendelt belőle. Igazán szép, emlékezetes találkozás volt.
– 1970-ben végezte az egyetemet, s következett a kihelyezés.
– Minden Bukarestben zajlott le. Akkor még nem tudtam, hogy országos első vagyok a szobrászaton. Szegény Vetró Arthur azt mondta: na, akkor válasszon, mi legyen, Bukarest vagy Temesvár? De én előre megbeszéltem apámmal, hogy hazajövök, ha megengedi, hogy a házunk mögött, a Maros-parton húzzam fel a műtermet. Nem szerettem a nagyváros zaját. De lehet, hogy nem is lettem volna már az országban, engem is elkapott volna a gépszíj, mint a korosztálybeli diáktársaimat. Szinte mind elhagyták az országot. Apám azt mondta: gyere haza, fiam, úgy hagytam ki a téglákat az öreg ház hátsó oldalán, hogy tovább lehessen rakni… Elkészült a műterem-lakás, és a tanárkodás mellett elkezdtem dolgozni. Az első komolyabb pályázat a Színház tér dekorálása volt 1973-ban, amikor a marosvásárhelyi új színház felépült. Kulcsár Bélával megnyertük az egyik pályamunkát, a nyolcalakos dekoratív kompozíciót. Most, néhány hónapja kettőt el akartak lopni belőlük. Sok bronzszobor tűnt el az országban az utóbbi időben, jó ára van a bronznak, alig néhány került elő. A minap tudtam meg, hogy az abafájai Huszár-kastélyról eltűnt az általam készített, RMDSZ rendelte két kétnyelvű feliratos portré és dombormű. Dsida Jenőről és Abafáji Gyulai Pál orvosról, krónikás diplomatáról készültek. Egyébként a visszakapott kastély vígan megy tönkre, a volt kisegítő iskola már nem felel érte…
– Tanított az iskolában is.
– Hat éven át a 2. sz. líceumban művészi rajzot, térmértani szerkesztést, technikai rajzot, később művészettörténetet a humán tagozaton, román-magyar osztályokban egyaránt. Mindig beloptam az órákra egy-egy művész albumát, és munkásságáról, irányzatáról, életéről is beszéltem. 1976-2010 között a szászrégeni zene- és képzőművészeti kisiskolában tanítottam rajzot, festészetet, szobrászatot és művészettörténetet. Két osztályteremben szimultán, két nyelven, mert vegyes nemzetiségű volt egy-egy osztály. Egy csomó gyereket küldtem a művészeti líceumba, Marosvásárhelyre. Egy kitűnő, lelkes kolléga lett az utódom a katedrán. A kisiskolában kezdte, a művészeti líceum után Budapesten végzett főiskolát. És hazajött, hogy itthon tanítson. Bartha Lehelnek hívják, festőművész.
– Milyen anyagból dolgozik legszívesebben, mit szeret a legjobban?
– A bronzot. Színvilágával, anyagával a legnemesebb, a legidőtállóbb, de sok munka készült alumíniumból, lévén hogy olcsóbb. De dolgoztam kőből, fából, grafitból is, és sok linómetszetet készítettem. 1996-tól művelem a festészetet, pasztellképeket, akvarelleket festek, de rajzolok is, és tus- meg préseltszén-munkáim is vannak. Nem számolom, hány szobrot készítettem eddig. Talán 200-300-at a kis plakettekkel együtt. Ebből 20-25 nagyméretű, köztereken álló emlékmű.
– Melyik a világ legtávolabbi pontja, ahol létezik Baróthi Ádám-szobor vagy dombormű?
– Amerika. Mert ott él a fiam és a lányom, családostul. Sajnos…
– A ’89-es fordulat után tanácsosi szerepet vállalt a helyi önkormányzatban.
– Igen, tagja voltam az RMDSZ-nek, benne voltam a választmányban, s amikor meghalt Balázs Lajos alpolgármester, a választmány úgy döntött, hogy legyek önkormányzati képviselő. Nagy András volt az alpolgármester, később pedig nyolc évig polgármester. 1996-tól 2004-ig két mandátumot töltöttem a városrendészetnél. Tudtunk tenni a régeni magyarságért, de főleg a város közügyeiben és a személyi ügyekben sokat.
– És hogyan alakult a Petőfi-szobor ügye? Mert ezt a szobrot most itt látom a műterem bejárata előtt…
– Háromszor tűztük napirendre. Kétszer leszavaztak, harmadszor úgy egyeztek bele, ha ott lesz mellette az Eminescué is. Több hónapi küzdelem után végre újra napirendre került, de külön volt az Eminescu- és külön a Petőfi-szobor szavazása. Először az Eminescuét tárgyaltuk, mi megszavaztuk, de amikor a Petőfié következett, a mi szobrunkat nem szavazták meg. S mi, magyarok, a 21-ből csak 7-en maradtunk, bár még két ember mellénk állt, egy független és egy roma tanácsos, de nem volt meg a kétharmados többség. A ravasz törvényalkotók jól tudták, hogy sok fontos ügy a nemzeti kisebbségekre vonatkozik – így a többség győz. A román tanácsosok azzal érveltek, hogy a római katolikus templomkertben van már egy Petőfi-mellszobor. Én meg azzal érveltem, hogy a városban él 10-11.000 magyar, és közterületen egy szobrunk sincs, ami ittlétünket igazolja. Ismét leszavaztak.
– Milyen munkái készültek az elmúlt negyedszázad alatt?
– Vegyük sorra: 2013-ban Szászrégenben felállítottuk a kommunizmus áldozatainak emlékművét, kő és bronz domborművekkel és háromnyelvű felirattal (3,65 m). Moldáviában, Ungheni város főterén áll a tölgyfából faragott Anyai szeretet c. térkompozícióm (2,35 m). 2011-ben készítettem el a Csángó Madonna a halott hőssel c. nagy bronz domborművet, mely Gyimesbükkön van a régi vámház egyik falán. 2009-ben felújították a disznajói I-II. világháborús emlékművet a bronz turulmadárral. A sasmadár a stilizált Szent Koronán őrködik (5,60 m). 2005-ben Bolyban elkészítettem Szent István mellszobrát fából, ami majd’ 2 méteres. Szászrégen a hegedűk városa: a helyi hegedűkészítés 50. évfordulója alkalmából 2001-ben pályáztam s megnyertem a Hegedűk emlékművének elkészítését, amely 7,2 m magas, kőből és bronzból készült. A galócási új római katolikus templomban található a Szűz Mária 22 magyar szenttel című, hármas tagolású, farostlemezre festett, 9 négyzetméteres szárnyas oltárképem. Ez 2003-ban készült, s én terveztem az előtte lévő, román és gótikus elemekkel díszített úrasztalát is. Két domborművem van Alsócsernátonban, az egyik Bod Pétert ábrázolja. Csak néhány munkát soroltam fel, de sok szászrégeni középületen látható még bronzdombormű és száraz falra festett kép.
– Min dolgozik jelenleg?
– A 2014-es szászrégeni egyéni tárlat után, ahol több mint 65 munkám volt kiállítva, és a 2015-ös Bernády Ház-beli, 75 munkából álló kiállítás után pihentem és azon gondolkodtam, mit tegyek? Lányom, fiam, unokáim Amerikában élnek. Ezt nehezen tudom feldolgozni. Szomorú vagyok, és kissé bezárkóztam egy ideig…
– Sosem gondolt arra, hogy elhagyja szülőföldjét?
– Nem, erre komolyan nem gondoltam. Nekem itt dolgom van, s addig el nem megyek, míg be nem fejezem. És addig lesz dolgom, amíg élek. Itt a hazám, és mélyek a gyökerek, amelyek ide kötnek.
– Milyen elismerésben részesült Szászrégenben?
– A magyarok értékelnek, a románság jó része is. Főleg a hajdani tanítványok, a város vezetősége s a kultúra jelenlegi vezető egyéniségei. Tavaly, a Szászrégeni Magyar Napokon kaptam életműdíjat, amit a Böjte Lídia vezette Kemény János Irodalmi Társaság és az RMDSZ adott. Ennél nagyobb elismerés nem kell! Ez többet ér száz éremnél, jólesett. A legszebb és legmeghatóbb pillanata e napnak az volt, amikor fent voltam a pódiumon, s jött az ötéves kis unokám, Márk, és virágcsokorral köszöntött. Most 16 ezer kilométerre vannak, nagyon messze, a világ túloldalán…
– November 21-én lesz 70 éves. Isten éltesse sokáig! Mit szeretne még megérni?
– Azt, hogy legyen annyi egészségem, hogy a hátralévő időt okosan használjam ki. Nincsenek világrengető terveim, soha nem akartam egy absztrakt, elvont világba menekülni csak azért, hogy modern művésznek tartsanak a kortársaim és az ifjabb nemzedék. Úgy találtam rá a mértékletes, modernebb forma- és színvilágomra, hogy munkáimat ne csak a művészek, hanem a képzetlenebb műélvezők is megértsék, emberi gondolatokat akarok kifejezni. Hiszen bennünk van a világegyetem kicsinyített mása és a végtelen is. Testünk, szellemünk mikrokozmosza ezernyi parányi elemből és részecskéből áll. Sejtrendszerünk talán a Tejút rendszere, s oly parányiak vagyunk, mint az űrben a legtávolabbi csillagok. Odafent minden mozgásban van, és örökkön- örökké változik. Mi is változunk, de amíg élünk, tennünk kell. A mi korosztályunk bizonyos dolgoktól már ódzkodik, mert, amint mondják, ez nem a mi világunk, de hozzánk tartozik és velünk együtt él, létezik. A művészetre való rálátás attól függ, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire átfogó az érdeklődési körünk. Én sokszínű embernek tartom magam, még ebben a kisvárosban is sok mindent kellett csinálnom: körvezetés, iskolások nevelése, szeretem a költészetet, szeretek olvasni. Tanítottam verssel, zenével, tánccal, technikával, tudománnyal, hogy növendékeimben az adott problémát, művészeti témát jobban elmélyítsem. Készítettem színházi díszletet, plakátokat, bábfigurákat a színjátszó körnek, tartottam kiállítás-megnyitót, tárlatokat szerveztem, értelmezni próbáltam és belelátni mások művészi világába. Elmondhatom magamról, hogy soha nem unatkoztam, közel kétezer példányos könyvtáram is segített ebben. Az emberekkel való kapcsolat, a gyerekek lelkivilágának, szépérzékének formálása mind feladat volt és marad. Ezt szerettem!
– És mit nem szeretett?
– Az emberi sunyiságot, a képmutatást. Barát csak akkor lehet valaki, ha nyílt és őszinte. A bajban ismerszik meg igazán. Ezzel kapcsolatosan van egy emlékem. Szervátiusz Jenő szobrászművész 1964-ben ment nyugdíjba, amikor felkerültem a főiskolára, de volt szerencsém látni gyönyörű festett faszobor- kiállítását Kolozsváron. Volt egy nagy kiállítása korábban is, amikor a román kultuszminisztérium egy szovjet kultúrdelegációt fogadott, és elvitték őket a Jenő bácsi kiállítására. Azok álmélkodva kérdezték: ez az ember mostanig hol volt? Mit csináltatok, hogy a világ nem tud róla? Azok hümmögtek, köntörfalaztak jobbra-balra, nem tudtak érdembeni választ adni. Megkérdezték az idős Mestert is: Ön hol volt eddig, hogy mi nem tudunk magáról? A válasz egyszerű és tömör volt: "Amíg ők fúrtak, én faragtam." Ennél szebb ars poeticát én még nem hallottam! A munka, az emberben lévő ambíció, a művészi vágy túltesz mindenen…
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 14.
Medgyesen emlékeztek meg a Magyar Szórvány Napjáról és a Magyar Nyelv Napjáról
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szeben megyei szervezete és a Medgyesi Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség 2015. november 13-án, 18:00 órától, a Magyar Szórvány Napja és a Magyar Nyelv Napja alkalmából ünnepséget szervezett Medgyesen, a Millenium-Házban. Az ünnepségen fellépett Ferencz Orsolya énekművész Operett és Magyar Népdalok című műsorával.
A minden évben hagyományosan országos szinten megrendezett Szórvány Nap mellett, idén Románia által is elfogadott Magyar Nyelv Napján, november 13-án a medgyesi közösség is együtt ünnepelte magyar összetartozását.
A hagyományteremtő rendezvényen Szeben megye egyetlen önálló magyar nyelvű, Bárthoy István Általános Iskola, diákja Bisericaru András szavalatai emelték az esemény színvonalát. A jelenlévők Tóth Elemér: Vers az anyanyelvről, valamint Bódás János: Valahol ki van jelölve helyed… című versét, valamint Varga Emese, a Petőfi Sándor medgyesi ösztöndíjasa előadásában Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke című versét hallgatták meg.
„A magyar nyelv anyanyelvünk: elválaszthatatlan és nélkülözhetetlen része mindennapjainknak. Magyarul közöljük mondandónkat, magyarul értjük meg egymást, életünkben először magyarul szólalunk meg, magyarul kérünk, magyarul örülünk, magyarul szomorkodunk. Édesanyánk magyar nyelven tanít minket, magyarul tanulunk az iskolában. A magyar nyelv biztos tudásának birtokában sajátítjuk el az idegen nyelveket.”- hangzott el Balázs Botond, Medgyesi MADISZ elnökének köszöntőjében. Anyanyelvünk használata a mindennapjainkban nem hangsúlyozható eléggé, hiszen nemzeti összetartozásunk és magyarságtudatunk megőrzésének és erősítésének alapköve.
Ferencz Orsolya, a Petőfi Sándor Program segesvári ösztöndíjasa előadása során a közönség bepillantást nyerhetett az operett világába, a Csárdáskirálynő, Marica grófnő, a Tatárjárás fülbemászó dalain keresztül. „Kálmán Imre, az operett irodalom egyik legnagyobb mestere volt. Úgy tartják számon, mint a bécsi operett új életre kelését, méghozzá magyaros dallamokkal. A csárdás, a palotás meghódította a világot.” Ferencz Orsolya nagyszerű előadásában mindezt megélhette a helyi közönség.
„Egy nemzet létezésének egyik nélkülözhetetlen alapköve az anyanyelv. Szórványban nagy erőfeszítéseket teszünk ennek megtartásában, használatát a mindennapokban fontosnak tartjuk és minden, amit teszünk, az anyanyelv körül forog. Szerintem egy lépésnek nevezhetjük a kulturális autonómia megélésében, biztosításában.”- nyilatkozta Balázs Botond az ünnepséggel kapcsolatban. A műsor után a szervezők szeretetvendégséggel fogadtak minden résztvevőt, egy újabb alkalmat teremtve arra, hogy a magyar öntudatuk és összetartozásuk megerősödjön.
maszol.ro
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szeben megyei szervezete és a Medgyesi Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség 2015. november 13-án, 18:00 órától, a Magyar Szórvány Napja és a Magyar Nyelv Napja alkalmából ünnepséget szervezett Medgyesen, a Millenium-Házban. Az ünnepségen fellépett Ferencz Orsolya énekművész Operett és Magyar Népdalok című műsorával.
A minden évben hagyományosan országos szinten megrendezett Szórvány Nap mellett, idén Románia által is elfogadott Magyar Nyelv Napján, november 13-án a medgyesi közösség is együtt ünnepelte magyar összetartozását.
A hagyományteremtő rendezvényen Szeben megye egyetlen önálló magyar nyelvű, Bárthoy István Általános Iskola, diákja Bisericaru András szavalatai emelték az esemény színvonalát. A jelenlévők Tóth Elemér: Vers az anyanyelvről, valamint Bódás János: Valahol ki van jelölve helyed… című versét, valamint Varga Emese, a Petőfi Sándor medgyesi ösztöndíjasa előadásában Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke című versét hallgatták meg.
„A magyar nyelv anyanyelvünk: elválaszthatatlan és nélkülözhetetlen része mindennapjainknak. Magyarul közöljük mondandónkat, magyarul értjük meg egymást, életünkben először magyarul szólalunk meg, magyarul kérünk, magyarul örülünk, magyarul szomorkodunk. Édesanyánk magyar nyelven tanít minket, magyarul tanulunk az iskolában. A magyar nyelv biztos tudásának birtokában sajátítjuk el az idegen nyelveket.”- hangzott el Balázs Botond, Medgyesi MADISZ elnökének köszöntőjében. Anyanyelvünk használata a mindennapjainkban nem hangsúlyozható eléggé, hiszen nemzeti összetartozásunk és magyarságtudatunk megőrzésének és erősítésének alapköve.
Ferencz Orsolya, a Petőfi Sándor Program segesvári ösztöndíjasa előadása során a közönség bepillantást nyerhetett az operett világába, a Csárdáskirálynő, Marica grófnő, a Tatárjárás fülbemászó dalain keresztül. „Kálmán Imre, az operett irodalom egyik legnagyobb mestere volt. Úgy tartják számon, mint a bécsi operett új életre kelését, méghozzá magyaros dallamokkal. A csárdás, a palotás meghódította a világot.” Ferencz Orsolya nagyszerű előadásában mindezt megélhette a helyi közönség.
„Egy nemzet létezésének egyik nélkülözhetetlen alapköve az anyanyelv. Szórványban nagy erőfeszítéseket teszünk ennek megtartásában, használatát a mindennapokban fontosnak tartjuk és minden, amit teszünk, az anyanyelv körül forog. Szerintem egy lépésnek nevezhetjük a kulturális autonómia megélésében, biztosításában.”- nyilatkozta Balázs Botond az ünnepséggel kapcsolatban. A műsor után a szervezők szeretetvendégséggel fogadtak minden résztvevőt, egy újabb alkalmat teremtve arra, hogy a magyar öntudatuk és összetartozásuk megerősödjön.
maszol.ro
2015. november 15.
Semjén Zsolt állampolgársággal tartaná meg magyarnak a szórványban élőket
Erkölcsi kötelességünk megakadályozni a szórványban élő magyarság fogyását - mondta a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes az M1 aktuális csatorna vasárnap esti műsorában a magyar szórvány napján rendezett tematikus napon.
Semjén Zsolt úgy fogalmazott, a szórvány magyarságra nagy figyelmet kell fordítani, ezért is indult számos kormányzati program.
A szórványban élők megtartásának egyik legfontosabb feltétele a magyar állampolgárság, "ugyanis ez olyan közjogi kötődést ad a magyar nemzethez, ami generációról generációra megmarad", a másik pedig úgynevezett "szórvány központokat" kell létrehozni, elsősorban iskolákat, líceumokat - fejtette ki.
Semjén Zsolt kiemelte a szórványmagyarságot segítő Petőfi-programot, ahol fiatalok vállalják a szórványban élők tanítását, és a helyi szervezeteket is segítik abban, hogy a magyar identitás őrzői legyenek. A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes kitért arra, hogy csak azt lehet megtartani magyarságában, aki meg is akar maradni. De aki e mellett dönt, annak minden segíteni meg kell adni, anyagilag, állampolgársággal, oktatással.
Az Országgyűlés november elején nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává. Erről a napról néhány éve az erdélyi magyarság már megemlékezik, az anyaországi kezdeményezésbe pedig a tematikus nappal a közmédia is bekapcsolódik.
hirado.hu
Erkölcsi kötelességünk megakadályozni a szórványban élő magyarság fogyását - mondta a nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes az M1 aktuális csatorna vasárnap esti műsorában a magyar szórvány napján rendezett tematikus napon.
Semjén Zsolt úgy fogalmazott, a szórvány magyarságra nagy figyelmet kell fordítani, ezért is indult számos kormányzati program.
A szórványban élők megtartásának egyik legfontosabb feltétele a magyar állampolgárság, "ugyanis ez olyan közjogi kötődést ad a magyar nemzethez, ami generációról generációra megmarad", a másik pedig úgynevezett "szórvány központokat" kell létrehozni, elsősorban iskolákat, líceumokat - fejtette ki.
Semjén Zsolt kiemelte a szórványmagyarságot segítő Petőfi-programot, ahol fiatalok vállalják a szórványban élők tanítását, és a helyi szervezeteket is segítik abban, hogy a magyar identitás őrzői legyenek. A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes kitért arra, hogy csak azt lehet megtartani magyarságában, aki meg is akar maradni. De aki e mellett dönt, annak minden segíteni meg kell adni, anyagilag, állampolgársággal, oktatással.
Az Országgyűlés november elején nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává. Erről a napról néhány éve az erdélyi magyarság már megemlékezik, az anyaországi kezdeményezésbe pedig a tematikus nappal a közmédia is bekapcsolódik.
hirado.hu
2015. november 16.
A magyar szórvány napján
Gyöngykoszorú- találkozó
Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának – hangzott el Kodály Zoltán felismerése, amelyet örökül hagyott az elkövetkező nemzedékeknek. Ennek tudatában kezdték el Maros megyében a Gyöngykoszorú-találkozókat, s ezért dolgoznak ma is, hogy a gyermekek, fiatalok saját kultúrájukban nőjenek fel, amit áthagyományozhatnak az új generációnak. Különösen a szórványban van óriási jelentősége a néphagyományok, népszokások parázson tartásának, mert ha egy nemzedékben kialszik a láng, a szórványmagyarság beolvadása visszafordíthatatlan lesz.
A megmaradásért – fenyő a Petőfi- szobornál
Marosludas olyan szórványtelepülés, ahol a magyarság számaránya húsz százalék alá esett, mégis az egyházak, az iskolák magyar tagozatai életerős közösségeket éltetnek. A Hajdina Hagyományőrző Egyesület a néptánc oktatását vállalta fel, s több generáción át vonta be a gyermekeket és a fiatalokat a magyar népi kultúra ápolásába. Az idei Gyöngykoszorú-találkozót talán nem véletlenül időzítették a magyar szórvány napjára, hiszen szórványban ünnepelni, s érezni a magyar szellemiség együvé tartozását felemelő érzés.
Az ünnepség a Petőfi-szobornál kezdődött, ahová kivonultak a tánccsoportok, a megmaradás jeléül egy tuját ültettek, majd egy-egy szál virágot helyeztek el a szobor talapzatán. Itt Kocsis Csaba, az RMDSZ kerületi elnöke köszöntötte a résztvevőket, elmondta, hogy a rendszerváltás után, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bíztak abban, hogy Erdély-szerte fel lehet éleszteni a szunnyadó népi kultúrát. Ezt a munkát azóta is küzdelmesen végzik. – Biztatni kell minden embert, aki ebben a munkában szerepet vállal. Ne hagyják abba, mert enélkül a XXI. század globalizálódó világában sokkal szegényebbek leszünk, mint elődeink. Magyar néptánc, népdal, magyar nyelv és kultúra nélkül identitásunk elvész. Jövőnket a múltra kell építenünk. Ennek jegyében jött létre és működik a marosludasi Hajdina néptáncegyüttes is, amely évről évre színvonalasabb fellépésekkel örvendeztet meg – mondta a kerületi elnök, aki hozzátette, hogy Andrássytelepen az iskola 13 évvel ezelőtt vette fel a Petőfi Sándor nevet. Sajnos, az oktatás átszervezése miatt a költő nevét viselő iskola már nem iskola, évek óta "lakatot tettek rá".
A részt vevő tánccsoportok a Petőfi- szobornál közösen énekelték el a Távolból című költemény zenés változatát, majd a Maros-hídon át elindultak a művelődési ház felé.
Táncosok, citerások a színpadon
A táncosok, mielőtt a terembe értek volna, megálltak a polgármesteri hivatal előtt, ahol Ioan Cristian Moldovan polgármestert tánccal köszöntötték. Az önkormányzat támogatta a rendezvényt, a szervezők ezzel a gesztussal fejezték ki köszönetüket.
A színpadon Tóth Sándor, a Hajdina vezetője és Kis István alpolgármester üdvözölte a résztvevőket. Majd a csoportok következtek: a Hajdina néptánc-együttes, amelyet Farkas Sándor Csaba és Kásler Magda oktat a táncra, nyárádmenti és kutasföldi táncokat mutatott be. Aztán jött a mohácsi Újhold együttes somogyi és szatmári táncokkal, vezetőjük Kiss Gábor, a felfalusi Bíborka néptáncegyüttes, amely kalotaszegi táncot járt, felkészítő Luka Szabolcs. A holtmarosiak saját táncaikkal léptek fel, Nagy Levente vezetésével. A medgyesi Gyöngyvirág küküllőmenti táncokat mutatott be, felkészítő Lukács Levente. A Hajdina kis "hajtásai", a Tatárka és a Pohánka is színpadra lépett, előbbiek a 3-6 évesek, gyermekjátékokat és felcsíki táncokat táncoltak, utóbbiak, a 6-12 évesek csoportja pedig nyárádmenti táncokat. Fellépett még a helyi Transilvania együttes Nelu Mihasan vezetésével. A rendezvény érdekes színfoltja volt a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes, amelyet Gáspár Attila zenetanár tanít muzsikálni.
Szívesen jönnek, ha magyarul lehet énekelni
Gáspár Attila zilahi zenetanár elmondta, régóta tartják a kapcsolatot a marosludasi együttesekkel, sok helyen találkoztak már. – Szívesen elmegyünk mindenhova, ahol magyarul lehet énekelni, citerázni s a szilágysági népdalokat megismertetni. A szilágysági szórvány nem annyira ismert, sem az erdélyi, sem a magyarországi köztudatban nem él annyira, mint a Székelyföld. Pedig gyönyörű népdalaink, népszokásaink, népi hagyományaink vannak. A Szederinda citeraegyüttes hagyományőrző csoportja felvállalta, hogy tolmácsolja ezt a népi kultúrát. Magyarországon sokfelé léptünk fel, eljutottunk Bécsbe is. A Szilágyságban többen citeráznak, de nem olyan színvonalon, hogy azt iskolában tudnák tanítani. Én Dobán 1976 óta foglalkozom citeraoktatással. Emellett Szilágysomlyón, Zilahon, Szilágyperecsenben tanítom a gyerekeket citerázni. A Szilágyságban vannak tömbben élő magyarok, de vannak gyenge szórványtelepülések is. A Tövisháton a legtöbb falu magyar, elöregedett lakossággal. A Kraszna mentén vannak erős magyar települések, Szilágysomlyótól északkeletre ott van Szilágyperecsen, gazdaságilag is erős, életképes közösség, Varsolc, Szilágykraszna, Magyarkecel, Zovány, Ipp, Sarmaság, Szilágylompért, Selymesilosva. Mind olyan települések, amelyeket művelődéstörténeti szempontból érdemes lenne visszahozni a köztudatba – fogalmazott Gáspár Attila.
Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére
A legmesszebbről a mohácsi Újhold néptáncegyüttes érkezett. Kiss Gábor, az együttes vezetője elmondta, hogy a 600 kilométer nincs is annyira messzi. – Félnapos út, és amit kapunk érte, az nagyon fontos számunkra: erdélyi magyar néptánc-együttesekkel léphetünk fel. Szeretünk közösségekkel együtt lenni, a fiatalokat ebben az élményben részesíteni. Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére. A Hajdina a nyáron Mohácson szép műsorral szerepelt. A mo-hácsi néptáncegyüttesben jobban szeretjük az erdélyi táncokat, de Tóth Sándor kérésére "magyarországi anyagot hoztunk", somogyit és szatmárit. Mi mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, székelyföldi táncokat, forgatósokat, legényeseket is táncolunk. Tulajdonképpen ezen nevelkedtünk. Vallom, hogy egy nemzet hite és kultúrája tartja egyben a népet. Ha elveszítjük e kettőt, mindent elveszítünk. Ide csatolnám az elmúlt hónapok válságát, amit Európa megél. Most nyíltan kell erről beszélni, nagyon oda kell figyelni, hogy megmaradjunk. A fiataljaink most kapnak észbe. Nemrégiben Törökországban jártunk, s hallották, hogy a török gyermekek milyen hangerővel, torkukszakadtából éneklik a himnuszt. Ez felrázta a gyermekeinket. Az ő harcuk következik, hogy helyretegyék a dolgokat – fogalmazott a mohácsi tánccsoport vezetője.
Táncház és szeretetlakoma
A Gyöngykoszorú-találkozó táncházzal és szeretetlakomával ért véget, amelyet a líceum éttermében tartottak. A helybeliek délutáni gyérebb részvétele estére népesebb mulatsággá gyarapodott, ahol szülők, nagyszülők együtt szórakoztak. Ezen, sajnos, nem lehettünk ott, de örülhetünk annak, hogy a szórványban mégiscsak van élet, megszólalt az együvé tartozás érzése, ahol több mint háromszáz ember gyűlt össze.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
Gyöngykoszorú- találkozó
Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának – hangzott el Kodály Zoltán felismerése, amelyet örökül hagyott az elkövetkező nemzedékeknek. Ennek tudatában kezdték el Maros megyében a Gyöngykoszorú-találkozókat, s ezért dolgoznak ma is, hogy a gyermekek, fiatalok saját kultúrájukban nőjenek fel, amit áthagyományozhatnak az új generációnak. Különösen a szórványban van óriási jelentősége a néphagyományok, népszokások parázson tartásának, mert ha egy nemzedékben kialszik a láng, a szórványmagyarság beolvadása visszafordíthatatlan lesz.
A megmaradásért – fenyő a Petőfi- szobornál
Marosludas olyan szórványtelepülés, ahol a magyarság számaránya húsz százalék alá esett, mégis az egyházak, az iskolák magyar tagozatai életerős közösségeket éltetnek. A Hajdina Hagyományőrző Egyesület a néptánc oktatását vállalta fel, s több generáción át vonta be a gyermekeket és a fiatalokat a magyar népi kultúra ápolásába. Az idei Gyöngykoszorú-találkozót talán nem véletlenül időzítették a magyar szórvány napjára, hiszen szórványban ünnepelni, s érezni a magyar szellemiség együvé tartozását felemelő érzés.
Az ünnepség a Petőfi-szobornál kezdődött, ahová kivonultak a tánccsoportok, a megmaradás jeléül egy tuját ültettek, majd egy-egy szál virágot helyeztek el a szobor talapzatán. Itt Kocsis Csaba, az RMDSZ kerületi elnöke köszöntötte a résztvevőket, elmondta, hogy a rendszerváltás után, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bíztak abban, hogy Erdély-szerte fel lehet éleszteni a szunnyadó népi kultúrát. Ezt a munkát azóta is küzdelmesen végzik. – Biztatni kell minden embert, aki ebben a munkában szerepet vállal. Ne hagyják abba, mert enélkül a XXI. század globalizálódó világában sokkal szegényebbek leszünk, mint elődeink. Magyar néptánc, népdal, magyar nyelv és kultúra nélkül identitásunk elvész. Jövőnket a múltra kell építenünk. Ennek jegyében jött létre és működik a marosludasi Hajdina néptáncegyüttes is, amely évről évre színvonalasabb fellépésekkel örvendeztet meg – mondta a kerületi elnök, aki hozzátette, hogy Andrássytelepen az iskola 13 évvel ezelőtt vette fel a Petőfi Sándor nevet. Sajnos, az oktatás átszervezése miatt a költő nevét viselő iskola már nem iskola, évek óta "lakatot tettek rá".
A részt vevő tánccsoportok a Petőfi- szobornál közösen énekelték el a Távolból című költemény zenés változatát, majd a Maros-hídon át elindultak a művelődési ház felé.
Táncosok, citerások a színpadon
A táncosok, mielőtt a terembe értek volna, megálltak a polgármesteri hivatal előtt, ahol Ioan Cristian Moldovan polgármestert tánccal köszöntötték. Az önkormányzat támogatta a rendezvényt, a szervezők ezzel a gesztussal fejezték ki köszönetüket.
A színpadon Tóth Sándor, a Hajdina vezetője és Kis István alpolgármester üdvözölte a résztvevőket. Majd a csoportok következtek: a Hajdina néptánc-együttes, amelyet Farkas Sándor Csaba és Kásler Magda oktat a táncra, nyárádmenti és kutasföldi táncokat mutatott be. Aztán jött a mohácsi Újhold együttes somogyi és szatmári táncokkal, vezetőjük Kiss Gábor, a felfalusi Bíborka néptáncegyüttes, amely kalotaszegi táncot járt, felkészítő Luka Szabolcs. A holtmarosiak saját táncaikkal léptek fel, Nagy Levente vezetésével. A medgyesi Gyöngyvirág küküllőmenti táncokat mutatott be, felkészítő Lukács Levente. A Hajdina kis "hajtásai", a Tatárka és a Pohánka is színpadra lépett, előbbiek a 3-6 évesek, gyermekjátékokat és felcsíki táncokat táncoltak, utóbbiak, a 6-12 évesek csoportja pedig nyárádmenti táncokat. Fellépett még a helyi Transilvania együttes Nelu Mihasan vezetésével. A rendezvény érdekes színfoltja volt a szilágysomlyói Szederinda citeraegyüttes, amelyet Gáspár Attila zenetanár tanít muzsikálni.
Szívesen jönnek, ha magyarul lehet énekelni
Gáspár Attila zilahi zenetanár elmondta, régóta tartják a kapcsolatot a marosludasi együttesekkel, sok helyen találkoztak már. – Szívesen elmegyünk mindenhova, ahol magyarul lehet énekelni, citerázni s a szilágysági népdalokat megismertetni. A szilágysági szórvány nem annyira ismert, sem az erdélyi, sem a magyarországi köztudatban nem él annyira, mint a Székelyföld. Pedig gyönyörű népdalaink, népszokásaink, népi hagyományaink vannak. A Szederinda citeraegyüttes hagyományőrző csoportja felvállalta, hogy tolmácsolja ezt a népi kultúrát. Magyarországon sokfelé léptünk fel, eljutottunk Bécsbe is. A Szilágyságban többen citeráznak, de nem olyan színvonalon, hogy azt iskolában tudnák tanítani. Én Dobán 1976 óta foglalkozom citeraoktatással. Emellett Szilágysomlyón, Zilahon, Szilágyperecsenben tanítom a gyerekeket citerázni. A Szilágyságban vannak tömbben élő magyarok, de vannak gyenge szórványtelepülések is. A Tövisháton a legtöbb falu magyar, elöregedett lakossággal. A Kraszna mentén vannak erős magyar települések, Szilágysomlyótól északkeletre ott van Szilágyperecsen, gazdaságilag is erős, életképes közösség, Varsolc, Szilágykraszna, Magyarkecel, Zovány, Ipp, Sarmaság, Szilágylompért, Selymesilosva. Mind olyan települések, amelyeket művelődéstörténeti szempontból érdemes lenne visszahozni a köztudatba – fogalmazott Gáspár Attila.
Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére
A legmesszebbről a mohácsi Újhold néptáncegyüttes érkezett. Kiss Gábor, az együttes vezetője elmondta, hogy a 600 kilométer nincs is annyira messzi. – Félnapos út, és amit kapunk érte, az nagyon fontos számunkra: erdélyi magyar néptánc-együttesekkel léphetünk fel. Szeretünk közösségekkel együtt lenni, a fiatalokat ebben az élményben részesíteni. Kiváló alkalom a fiatalok nevelésére. A Hajdina a nyáron Mohácson szép műsorral szerepelt. A mo-hácsi néptáncegyüttesben jobban szeretjük az erdélyi táncokat, de Tóth Sándor kérésére "magyarországi anyagot hoztunk", somogyit és szatmárit. Mi mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, székelyföldi táncokat, forgatósokat, legényeseket is táncolunk. Tulajdonképpen ezen nevelkedtünk. Vallom, hogy egy nemzet hite és kultúrája tartja egyben a népet. Ha elveszítjük e kettőt, mindent elveszítünk. Ide csatolnám az elmúlt hónapok válságát, amit Európa megél. Most nyíltan kell erről beszélni, nagyon oda kell figyelni, hogy megmaradjunk. A fiataljaink most kapnak észbe. Nemrégiben Törökországban jártunk, s hallották, hogy a török gyermekek milyen hangerővel, torkukszakadtából éneklik a himnuszt. Ez felrázta a gyermekeinket. Az ő harcuk következik, hogy helyretegyék a dolgokat – fogalmazott a mohácsi tánccsoport vezetője.
Táncház és szeretetlakoma
A Gyöngykoszorú-találkozó táncházzal és szeretetlakomával ért véget, amelyet a líceum éttermében tartottak. A helybeliek délutáni gyérebb részvétele estére népesebb mulatsággá gyarapodott, ahol szülők, nagyszülők együtt szórakoztak. Ezen, sajnos, nem lehettünk ott, de örülhetünk annak, hogy a szórványban mégiscsak van élet, megszólalt az együvé tartozás érzése, ahol több mint háromszáz ember gyűlt össze.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 16.
Potápi: fontos gazdasági eszközökkel is támogatni a megmaradást
A szórvány kérdése központi helyet foglal el a magyar nemzetpolitikában, mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a magyar szórvány napja alkalmából az MTI-nek.
Rámutatott, a nemzetpolitika kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, hiszen a „nemzet határát” képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata kevésbé hatékony. Hozzátette, hogy a határon túli magyarság fele, több mint egymillió ember szórványban él. Kifejtette: a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a népességfogyás legnagyobb arányban a szórványban zajlik.
A magyar iskolába történő beiratkozás, a nyelvhasználat, az egyházak tevékenysége, a választásokon való részvétel tekintetében is a szórványban ütköznek a magyar közösségek a legnagyobb akadályokba. Mind a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) Szórvány szakbizottságában, mind a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) Szórvány-diaszpóra munkacsoportjában folyik az erről való gondolkodás, jegyezte meg.
Potápi Árpád János a jelenség csökkentése érdekében a legfőbb feladatok között jelölte meg annak megállapítását, hogy hol, milyen mértékű szórványosodás zajlik, és milyen tényezők váltják azt ki. Kitért arra is, hogy konkrét terveket és stratégiákat kell kidolgozni, s példaként említette a normatív támogatási programokat az olyan területeken, mint az oktatás, a művelődés, az egyház, a közösségépítés. Fontosnak nevezte a konszenzust a döntéshozatalban és a tervek megvalósításában, hiszen a szórványosodás folyamatát csak együttes erővel, összetartásban lehetünk képesek lassítani.
A konkrét anyagi támogatásokat ismertetve elmondta: a Bethlen Gábor Alap bizottsága a Máért iránymutatásai alapján jelölte ki az erdélyi nemzeti jelentőségű programokat, amelyek támogatása meghívásos pályázat keretében történt, többek közt a szórványkollégiumok támogatása, illetve iskolabuszprogram támogatása alcímen. A támogatás célja romániai illetőségű, a magyar anyanyelvi és nemzeti önazonosság megőrzését elősegítő szórványkollégiumok működtetésének és/vagy programjainak, illetve iskolabuszprogram támogatása. A felhasználható keretösszeg 42,2 millió forint.
A szórványközpontok támogatása tekintetében a legkiemelkedőbb az Erdélyben működő Téka Alapítvány és a Kallós Zoltán Alapítvány, mindkettő nemzeti jelentőségű intézmény. Erdélyben támogatásban részesült még az Ethnika Kulturális Alapítvány (Magyarlapád), a Dési Civil Műhely, a Bástya Egyesület (Vice), a Szent Ferenc Alapítvány (Déva), a Bethlen Gábor Kollégium (Nagyenyed) összesen 650,7 millió forint összegben. Hozzátette: az anyagi támogatás mellett szükségesnek tartották, hogy személyes kapcsolat is kialakuljon a szórványban élő magyar közösséggel, ezért hívták életre a Petőfi Sándor-programot, amelyben ösztöndíjasokat küldenek szórványterületekre.
Az államtitkár a szórványmagyarság megmaradását segítő programok fontosságát hangsúlyozta a Nemzetpolitikai Kutatóintézet által a budapesti Magyarság Házában rendezett konferencián is. A Petőfi-program mellett kitért a Határtalanul programra, melynek keretében magyarországi, illetve határon túli iskolások látogathatják meg egymást, illetve a Szakképzés éves program nyomán 128 határon túli diák tölthette egy hónapos szakmai gyakorlatát Magyarországon. Fontosnak nevezte, hogy Magyarország gazdasági eszközökkel is támogassa a szórványban élő magyarság helyben maradását, hiszen sokan elhagyják szülőföldjüket, így elveszítik kultúrájukat, identitásukat is. „Sokat tehetünk azért, hogy a magyarság egy fejlődő korba lépjen a következő években, évtizedekben” – fogalmazott Potápi Árpád János.
A budapesti rendezvényre Erdélyből, Szlovéniából a Muravidékről, Horvátországból, Kárpátaljáról és a Felvidékről látogattak el a szórványmagyarság képviselői, akik hagyományos termékeiket is bemutatták. A konferencia keretében tudósok, néprajzkutatók elemezték a szórványmagyarság helyzetét.
Egy november elején elfogadott országgyűlési határozat nyomán idén először tartották meg hivatalos formában a magyar szórvány napját az egész Kárpát-medencében. A kezdeményezés Böjte Csaba ferences atyától származik, melyet az RMDSZ karolt fel, azt javasolva, hogy Erdélyben nyilvánítsák a szórványmagyarság napjává november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése, illetve halála napját. Tavaly a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma indítványozta az Országgyűlésnek, hogy hozzon határozatot a nap egész Kárpát-medencei megtartásáról, és a döntés meg is született november 3-án.
Krónika (Kolozsvár)
A szórvány kérdése központi helyet foglal el a magyar nemzetpolitikában, mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár a magyar szórvány napja alkalmából az MTI-nek.
Rámutatott, a nemzetpolitika kiemelt jelentőséget tulajdonít a szórványban élőknek, hiszen a „nemzet határát” képező szórványban az asszimiláció folyamata gyorsabb, a nemzeti identitást reprodukáló intézmények hálózata kevésbé hatékony. Hozzátette, hogy a határon túli magyarság fele, több mint egymillió ember szórványban él. Kifejtette: a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a népességfogyás legnagyobb arányban a szórványban zajlik.
A magyar iskolába történő beiratkozás, a nyelvhasználat, az egyházak tevékenysége, a választásokon való részvétel tekintetében is a szórványban ütköznek a magyar közösségek a legnagyobb akadályokba. Mind a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) Szórvány szakbizottságában, mind a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) Szórvány-diaszpóra munkacsoportjában folyik az erről való gondolkodás, jegyezte meg.
Potápi Árpád János a jelenség csökkentése érdekében a legfőbb feladatok között jelölte meg annak megállapítását, hogy hol, milyen mértékű szórványosodás zajlik, és milyen tényezők váltják azt ki. Kitért arra is, hogy konkrét terveket és stratégiákat kell kidolgozni, s példaként említette a normatív támogatási programokat az olyan területeken, mint az oktatás, a művelődés, az egyház, a közösségépítés. Fontosnak nevezte a konszenzust a döntéshozatalban és a tervek megvalósításában, hiszen a szórványosodás folyamatát csak együttes erővel, összetartásban lehetünk képesek lassítani.
A konkrét anyagi támogatásokat ismertetve elmondta: a Bethlen Gábor Alap bizottsága a Máért iránymutatásai alapján jelölte ki az erdélyi nemzeti jelentőségű programokat, amelyek támogatása meghívásos pályázat keretében történt, többek közt a szórványkollégiumok támogatása, illetve iskolabuszprogram támogatása alcímen. A támogatás célja romániai illetőségű, a magyar anyanyelvi és nemzeti önazonosság megőrzését elősegítő szórványkollégiumok működtetésének és/vagy programjainak, illetve iskolabuszprogram támogatása. A felhasználható keretösszeg 42,2 millió forint.
A szórványközpontok támogatása tekintetében a legkiemelkedőbb az Erdélyben működő Téka Alapítvány és a Kallós Zoltán Alapítvány, mindkettő nemzeti jelentőségű intézmény. Erdélyben támogatásban részesült még az Ethnika Kulturális Alapítvány (Magyarlapád), a Dési Civil Műhely, a Bástya Egyesület (Vice), a Szent Ferenc Alapítvány (Déva), a Bethlen Gábor Kollégium (Nagyenyed) összesen 650,7 millió forint összegben. Hozzátette: az anyagi támogatás mellett szükségesnek tartották, hogy személyes kapcsolat is kialakuljon a szórványban élő magyar közösséggel, ezért hívták életre a Petőfi Sándor-programot, amelyben ösztöndíjasokat küldenek szórványterületekre.
Az államtitkár a szórványmagyarság megmaradását segítő programok fontosságát hangsúlyozta a Nemzetpolitikai Kutatóintézet által a budapesti Magyarság Házában rendezett konferencián is. A Petőfi-program mellett kitért a Határtalanul programra, melynek keretében magyarországi, illetve határon túli iskolások látogathatják meg egymást, illetve a Szakképzés éves program nyomán 128 határon túli diák tölthette egy hónapos szakmai gyakorlatát Magyarországon. Fontosnak nevezte, hogy Magyarország gazdasági eszközökkel is támogassa a szórványban élő magyarság helyben maradását, hiszen sokan elhagyják szülőföldjüket, így elveszítik kultúrájukat, identitásukat is. „Sokat tehetünk azért, hogy a magyarság egy fejlődő korba lépjen a következő években, évtizedekben” – fogalmazott Potápi Árpád János.
A budapesti rendezvényre Erdélyből, Szlovéniából a Muravidékről, Horvátországból, Kárpátaljáról és a Felvidékről látogattak el a szórványmagyarság képviselői, akik hagyományos termékeiket is bemutatták. A konferencia keretében tudósok, néprajzkutatók elemezték a szórványmagyarság helyzetét.
Egy november elején elfogadott országgyűlési határozat nyomán idén először tartották meg hivatalos formában a magyar szórvány napját az egész Kárpát-medencében. A kezdeményezés Böjte Csaba ferences atyától származik, melyet az RMDSZ karolt fel, azt javasolva, hogy Erdélyben nyilvánítsák a szórványmagyarság napjává november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése, illetve halála napját. Tavaly a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma indítványozta az Országgyűlésnek, hogy hozzon határozatot a nap egész Kárpát-medencei megtartásáról, és a döntés meg is született november 3-án.
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 16.
Programdömping könyvek között
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár az eddigiektől eltérően csak vasárnap délután zárta be kapuit, így a közönség egy nappal tovább válogathatott a széles kínálatból a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában.
A könyvbarátokat a négy nap alatt közel száz rendezvény várta, köztük dedikálások és könyvbemutatók, de színházi előadások és koncert is, a programok pedig sok embert vonzottak.
A csütörtöki nyitónapon a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna című produkciója vonzotta a legtöbb embert a színházba, a nagyterem zsúfolásig megtelt. Szintén nagyon sokan voltak kíváncsiak Halász Judit Csiribiri című előadására. Az elsősorban gyermekeknek szánt koncert is telt ház előtt zajlott, sokan a lépcsőn és a színpad szélén is ültek a szombat délelőtti és délutáni koncerten egyaránt.
Halász Judit dalait szinte mindenki ismeri, a Micimackót vagy a Boldog születésnapot című szerzeményt a közönség apraja-nagyja együtt harsogta az énekessel. Az egyórás produkció során a gyerekekkel is kapcsolatot alakított ki az előadóművész, rövid kis versikékre, dalocskákra tanította őket.
Az idei könyvvásár szellemi patrónusa a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum volt, amely saját standdal vett részt a négynapos könyvünnepen, két kiállítást is hozott magával, illetve számos kiadványt. Péntek délután a színház kistermében mutatták be a múzeum által megjelentetett Az ellopott tragédia című Rejtő Jenő-emlékkötetet.
A könyvről a szerkesztő, Thuróczy Gergely beszélt. A kiadvány a sokoldalú írót, filmírót, lapszerkesztőt, bulvárújságírót, a teljes életpályát, Rejtő szerelmi életét, ifjúságát, valamint tragédiáját próbálja az olvasónak bemutatni. Az 500 oldalas kötet első része egy 150 oldalas kismonográfiát tartalmaz, a második részben jobbára kiadatlan Rejtő-szövegeket találni, a harmadik rész pedig írókollégák Rejtőről szóló tanulmányait teszi közzé.
Sok minden kiderült Rejtő Jenőről, például az, hogy soha nem fizetett kézirattal az éttermekben és kávéházakban, ahogyan azt az egyik mítosz állítja, minthogy az sem igaz, hogy a francia idegenlégió tagja lett volna. Munkaszolgálatra hívták be a második világháború idején, haláláról senki nem tudott hírt adni, testét nem temették el, hivatalosan eltűntnek nyilvánították.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár az eddigiektől eltérően csak vasárnap délután zárta be kapuit, így a közönség egy nappal tovább válogathatott a széles kínálatból a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában.
A könyvbarátokat a négy nap alatt közel száz rendezvény várta, köztük dedikálások és könyvbemutatók, de színházi előadások és koncert is, a programok pedig sok embert vonzottak.
A csütörtöki nyitónapon a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Léna című produkciója vonzotta a legtöbb embert a színházba, a nagyterem zsúfolásig megtelt. Szintén nagyon sokan voltak kíváncsiak Halász Judit Csiribiri című előadására. Az elsősorban gyermekeknek szánt koncert is telt ház előtt zajlott, sokan a lépcsőn és a színpad szélén is ültek a szombat délelőtti és délutáni koncerten egyaránt.
Halász Judit dalait szinte mindenki ismeri, a Micimackót vagy a Boldog születésnapot című szerzeményt a közönség apraja-nagyja együtt harsogta az énekessel. Az egyórás produkció során a gyerekekkel is kapcsolatot alakított ki az előadóművész, rövid kis versikékre, dalocskákra tanította őket.
Az idei könyvvásár szellemi patrónusa a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum volt, amely saját standdal vett részt a négynapos könyvünnepen, két kiállítást is hozott magával, illetve számos kiadványt. Péntek délután a színház kistermében mutatták be a múzeum által megjelentetett Az ellopott tragédia című Rejtő Jenő-emlékkötetet.
A könyvről a szerkesztő, Thuróczy Gergely beszélt. A kiadvány a sokoldalú írót, filmírót, lapszerkesztőt, bulvárújságírót, a teljes életpályát, Rejtő szerelmi életét, ifjúságát, valamint tragédiáját próbálja az olvasónak bemutatni. Az 500 oldalas kötet első része egy 150 oldalas kismonográfiát tartalmaz, a második részben jobbára kiadatlan Rejtő-szövegeket találni, a harmadik rész pedig írókollégák Rejtőről szóló tanulmányait teszi közzé.
Sok minden kiderült Rejtő Jenőről, például az, hogy soha nem fizetett kézirattal az éttermekben és kávéházakban, ahogyan azt az egyik mítosz állítja, minthogy az sem igaz, hogy a francia idegenlégió tagja lett volna. Munkaszolgálatra hívták be a második világháború idején, haláláról senki nem tudott hírt adni, testét nem temették el, hivatalosan eltűntnek nyilvánították.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 19.
Felvidéktől Felcsíkig (XXVII. Népzene- és néptánctalálkozó)
A holnap kezdődő huszonhetedik találkozón a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, mezőségi, felcsíki és őrkői hagyományőrzők, háromszéki gyermektáncegyüttesek a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes meghívottjai. Lesz könyvbemutató, és megemlékeznek az erdélyi népzene és néptánc két jeles képviselőjéről, a két esztendeje elhunyt györgyfalvi Jaskó István Pittiről, valamint a szeptemberben távozott magyarszováti Maneszes Mártonról.
Az Ifjú Szívek Táncszínház Felvidék egyetlen hivatásos magyar néptáncegyüttese. Pénteken önálló műsorral, a Hégli Dusán rendezte Hontalanítással lépnek színpadra a Háromszék Táncstúdióban, mely produkciót az 1947-ben Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjára (április 12.) utalva készítette a társulat. Az előadás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, alapmotívuma a lépéskényszer.
Szombaton népi gyermekjátékokat ismertető könyv bemutatása előzi meg az esti gálát. A gála első részében a pozsonyi együttes előadja a Felföldi levelek című táncszínházi produkciót, amely a jelenlegi Szlovákia területén élő nemzetiségek hagyományos tánckultúrájára alapoz, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Petőfi Sándor és Márai Sándor írásainak felhasználásával. Györgyfalva egyik utolsó adatközlő nagykövetére, a népi verselés kiemelkedő alakjára, néptáncosra, mókás kedvű éneklőre, a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozók többszörös fellépőjére, Jaskó István Pittire saját koreográfiával emlékezik a Háromszék Táncegyüttes, Maneszes Márton magyarszováti prímás emlékét pedig Magyarszovátról érkező adatközlők idézik. A szováti zenéről Márton bácsi 2013 nyarán alulírottnak azt mondta: „Hasonlít egy keveset a székihez, a régi magyar négyesekre és még a mostani cigány csárdásokra is. De csak hasonlítanak. De hogy pontosan mi a sajátossága, ezt csak mi, akik beleszülettünk, tudjuk, azok a zenészek nem tudják, akik felső zeneiskolát végeztek, mert nincs meg hozzá a születési adottságuk.” Megállapítását megerősítik a fellépő magyarszováti adatközlők, akik Maneszes Mártonhoz hasonlóan beleszülettek a mezőségi táncba, muzsikába. A gálaműsor további meghívottjai: felcsíki, csabaújfalusi és nagysármási hagyományőrzők.
Vasárnap délelőtt a gyermekeknek tartanak kézműves-foglalkozásokat, a délutáni gálaműsorban pedig a helyiek mellett fellépnek erdőfülei, gelencei, kézdivásárhelyi, nagybaconi, kézdiszentkereszti gyermekegyüttesek, utána – miként első két este is – táncházban mulathatnak tovább a résztvevők.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A holnap kezdődő huszonhetedik találkozón a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház, mezőségi, felcsíki és őrkői hagyományőrzők, háromszéki gyermektáncegyüttesek a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes meghívottjai. Lesz könyvbemutató, és megemlékeznek az erdélyi népzene és néptánc két jeles képviselőjéről, a két esztendeje elhunyt györgyfalvi Jaskó István Pittiről, valamint a szeptemberben távozott magyarszováti Maneszes Mártonról.
Az Ifjú Szívek Táncszínház Felvidék egyetlen hivatásos magyar néptáncegyüttese. Pénteken önálló műsorral, a Hégli Dusán rendezte Hontalanítással lépnek színpadra a Háromszék Táncstúdióban, mely produkciót az 1947-ben Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjára (április 12.) utalva készítette a társulat. Az előadás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, alapmotívuma a lépéskényszer.
Szombaton népi gyermekjátékokat ismertető könyv bemutatása előzi meg az esti gálát. A gála első részében a pozsonyi együttes előadja a Felföldi levelek című táncszínházi produkciót, amely a jelenlegi Szlovákia területén élő nemzetiségek hagyományos tánckultúrájára alapoz, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Petőfi Sándor és Márai Sándor írásainak felhasználásával. Györgyfalva egyik utolsó adatközlő nagykövetére, a népi verselés kiemelkedő alakjára, néptáncosra, mókás kedvű éneklőre, a sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozók többszörös fellépőjére, Jaskó István Pittire saját koreográfiával emlékezik a Háromszék Táncegyüttes, Maneszes Márton magyarszováti prímás emlékét pedig Magyarszovátról érkező adatközlők idézik. A szováti zenéről Márton bácsi 2013 nyarán alulírottnak azt mondta: „Hasonlít egy keveset a székihez, a régi magyar négyesekre és még a mostani cigány csárdásokra is. De csak hasonlítanak. De hogy pontosan mi a sajátossága, ezt csak mi, akik beleszülettünk, tudjuk, azok a zenészek nem tudják, akik felső zeneiskolát végeztek, mert nincs meg hozzá a születési adottságuk.” Megállapítását megerősítik a fellépő magyarszováti adatközlők, akik Maneszes Mártonhoz hasonlóan beleszülettek a mezőségi táncba, muzsikába. A gálaműsor további meghívottjai: felcsíki, csabaújfalusi és nagysármási hagyományőrzők.
Vasárnap délelőtt a gyermekeknek tartanak kézműves-foglalkozásokat, a délutáni gálaműsorban pedig a helyiek mellett fellépnek erdőfülei, gelencei, kézdivásárhelyi, nagybaconi, kézdiszentkereszti gyermekegyüttesek, utána – miként első két este is – táncházban mulathatnak tovább a résztvevők.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 21.
A Petőfi Irodalmi Múzeum védnöki szerepben
Beszélgetés Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár rangja, súlya szellemi védnökein is lemérhető. A szervezők az idén a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) kérték fel erre a jelentős szerepre. A nagy múltú, tekintélyes intézmény életében is újdonság ez a felkérés, aminek készségesen eleget is tett. Ezzel a gondolattal indítottuk a beszélgetést Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel, aki mindvégig jelen volt a könyvünnep eseményein.
– Irodalmi múzeumként mi eddig tényleg egyetlen könyvvásár védnöki szerepébe se kerültünk, saját standdal viszont gyakran jelentkeztünk hasonló rendezvényeken. Nagy megtiszteltetés, hogy erre most felkértek. Az utóbbi időben alaposan beindultak a munkakapcsolataink az erdélyi területtel, de Marosvásárhelyről még nem volt ilyen megkeresés, ezért is készültem nagy izgalommal a fesztiválra. Védnökként bemutatkozni egy ilyen rangos könyves eseményen valóban különleges, örömteli lehetőség. Elvárásaimban nem csalódtam, nagyon meghittnek, barátságosnak, bensőségesnek találtam a légkört, színvonalasnak a programot. Rendkívül jól érzem magam, és az, hogy ilyen rengeteg gyereket látok itt, egyenesen példaértékű.
– Nemegyszer tapasztaltam Budapesten, hogy önöket, a Petőfi Irodalmi Múzeumot is számos gyerek, kis- és nagyobb diák is felkeresi. Persze sok a felnőtt látogatójuk is. Számomra a PIM tevékenységeinek egyik legrokonszenvesebb, legvonzóbb jellemzője az interaktivitás, a megnövekedett mobilitás. Ezért sem lepett meg, hogy a székhelyüktől ilyen távol zajló rendezvény támogatását felvállalták.
– A nyolcvanas évektől Európa-szerte nagy változások történtek a múzeumi világban. Most már nincs úgy, mint korábban, hogy a múzeumok olimposzi magasságban fenn ülnek valahol, és lenéznek a földön járó látogatókra. Három fronton harcolunk. Versenyben vagyunk az emberek kevés szabadidejéért a színházzal, mozival, állatkerttel és sok egyéb szórakoztató, közönségvonzó tényezővel. Más megközelítésben úgy is mondhatnám, hogy a múzeumok is beléptek a kulturális businessvilágba, muszáj olyan programokat szerveznünk, amelyekkel magunkhoz tudjuk vonzani a közönséget. Ez olyan szempontból is kihívás, hogy állami fenntartású intézmény vagyunk, s számadatokkal is igazolnunk kell, hogy valóban mind mélyebb társadalmi beágyazottsággal rendelkezünk, kiérdemeljük az anyagi ráfordítást. Ezt a célt szolgálja az eddiginél nagyobb nyitottság. Harmadsorban azzal is szembe kell néznünk, hogy a szakmában évek óta belső vita zajlik, kell-e a múzeumoknak változni, vagy maradjunk meg annál a tradicionális szemléletnél, miszerint a múzeum az más. Én abszolút a demokratizálódás mellett vagyok, abban hiszek, hogy a tárgyak önmagukért nem beszélnek, hanem nekünk kell a közönséggel közösen beszélnünk a tárgyakról. Ezt úgy nevezem, hogy új gyűjteményezés. Annak nincs sok értelme, hogy eleve a múzeum döntse el valamelyik szellemi dologról, hogy az érték-e vagy sem. Annak van értelme, hogy a múzeum kimegy az életbe, felkeres egy lokális közösséget, ott egyenrangú félként átbeszélik, hogy az a közösség mit tart értéknek, felhívja rá a figyelmet, platformként szolgál arra, hogy saját kulturális örökségüket megélhessék. Én egy nagyon demokratikus múzeumban gondolkodom.
– A PIM megnevezésében az IRODALMI jelző meghatározó. Programjaikban mégis mintha egyre erőteljesebbenjelentkezne az összművészeti jelleg. Azt hiszem, hogy az ilyenfajta nyitásnak is a közönség a nyertese.
– A rendezvényeink sokfélék. Ha a múzeumunk alaptevékenységét nézem, a gyűjtés, megőrzés, kutatás és bemutatás egyik nagy területe a kiállítás. Nagy kérdés, hogy az irodalmi muzeológia, az irodalmi kiállítás mit mutathat be. Irodalmat, koncepciót, társadalmi véleményt arról, hogy mi az irodalom, nem nagyon lehet bemutatni. Nekünk a felkínált irodalomnak az értelmezését kell adnunk. És értelmezni legjobban úgy tudunk, ha a maga kontextusában egy olyan világot teremtünk köréje, amely a társművészetek szoros használatát is feltételezi. Nemcsak a múzeumi tárgyat, hanem a hozzá illő művészeti világot is megjelenítjük a kiállításon. Nagyon fontos tehát, hogy adott témában a kurátornak jól átgondolt, koherens értelmezése legyen arról a világról, amit megidézünk. A jövő évben például egy nagy tematikus kiállításunk lesz az evésről, hogy így, egyszerűen fogalmazzak. Ebbe persze A-tól Z-ig számtalan dolog belefér. Az éhezés is, meg még nagyon sok minden. Tehát a tematikát is értelmezzük egy adott pillanatban.
– Önök nem csak védnökséget vállaltak. Érdekes, látványos standot is berendeztek az emeleten. Látszik, hogy értelemre és érzelemre is hatni akartak a könyvvásáron. A nyitónapon akár Fülig Jimmyvel vagy Piszkos Freddel is találkozhattunk. Rejtőt idézték fel élvezetesen.
– Próbáltunk egy kicsit a kiadói tevékenységünkre is fókuszálni, elvégre mégiscsak könyvfesztiválra jöttünk. Nyilván a kiadói tevékenységünk is nagyon sokat változott. Szívem szerint 1876-ra mennék vissza az időben, a Petőfi Társaság alapítására, majd 1909-re, a Petőfi Ház alapítására, hiszen az 1954-ben létrejött Petőfi Irodalmi Múzeum a két intézmény irodalmi anyagát örökölte meg, benne a teljes Petőfi-hagyatékkal, Jókai-hagyatékkal, később hozzánk került az Ady-, a József Attila- hagyaték stb. Abban az őskorban mi bibliográfiákat adtunk ki, repertóriumokat, vagyis elsősorban az irodalomtörténeti alapkutatást segítettük. Ma ez már nem így van, ma a gyűjteményünkre és a kiállításainkra fókuszálunk. Ehhez kapcsolódó kiadványainkkal jelentkezünk a könyvpiacon. A Rejtő is ilyen. Két Rejtő- kiállításunk is volt, az utóbbi éppen most fejeződött be egy kávéházban. Azt lebontottuk, és elhoztuk ide, az előző kiállítás óta folyó kutatás eredménye pedig megjelent könyv alakban, és a kiállítással együtt a könyvet is be tudjuk mutatni itt, Marosvásárhelyen.
– Érdekes címe van: Az ellopott tragédia. Rejtő Jenő-emlékkötet.
– Igen, Rejtőnél minden elveszett, az ő tragikus sorsa, tragédiája is tekinthető ellopott tragédiának. Tulajdonképpen a szerző tőle kölcsönözte a címet.
– A másik kötetük az I. világháborúhoz kötődik.
– Igen, az egy nagy kiállításunk tükre, 2014- ben nyílt és 2016 januárjában zárul majd Pesten. Ha valaki addig arra jár, érdemes megnéznie. Nagyon gazdag kiállítás. Írók az első világháborúban. Sokféle beállítottságúak voltak, pacifistáktól a harcosan antimilitáns, vagy először lelkesedő, majd kiábrándult csoportig. Hattermes kiállításról beszélünk, ahol rögtön az elején a látogató választhat: a hátországban marad – vagy a frontra megy. Az íróink közül nagyon sokan az érettségi után azonnal a fronton találták magukat. Ezt a nagy anyagot egy kétéves kutatás előzte meg, öt fiatal muzeológus és Varga Katalin, a kézirattár vezetője folytatta, a kutatásnak az eredménye három kötet lesz, az elsőt most jelentettük meg. Ennek a kötetnek is érdekes a címe: "…az irodalmat úgyis megette a fene". Magyar írók első világháborús naplói. A nagyobb naplókat választottuk ki, öt szerző került bele a kötetbe. Ezt a tematikus kötetet több más kiadvány is támogatja majd.
– Lokálpatriótaként merül fel bennem a kérdés: a könyvvásári védnökségen túl a mostani kapcsolatfelvételnek lesz-e a továbbiakban valamilyen vásárhelyi hozadéka?
– Én csak remélni tudom, hogy múzeumunk és Vásárhely szellemi élete közelebb kerül egymáshoz. Igazából mindkét félen múlik, hogy mennyire van igény az együttműködésre. A könyves kapcsolatnak bizonyára lesz folytatása, Király Istvánnal a szervezés során jól együtt tudtunk működni, beszélgettünk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával, Gáspárik Attilával is, aki kutatott már a kézirattárunkban az itteni színház megalakulásával kapcsolatosan, és még szeretne a későbbiekben is dolgozni ott. Különben is úgy érzem, hogy a színház közel áll a könyvvásárhoz olyan értelemben is, hogy egy előadás megtekintése olyan egyszeri alkalom az ember számára, mint amikor bemegy egy kiállításra, és pillanatnyi érzelmi, hangulati állapota határozza meg, mihez tud jobban kapcsolódni, mit indítanak el benne a látottak, hallottak. Találkozom a Maros Megyei Múzeum igazgatójával, Soós Zoltánnal is, aki körbevezet a város fontosabb helyein, és szerintem arról is fogunk beszélni, hogy milyen további együttműködési lehetőségek adódnak. Most csak három területet említettem, de nyitottak vagyunk minden hasznos közös munkára, szeretnénk, ha a mostani szerencsés találkozásnak lenne folytatása. Kevés szabadidőm volt ezekben a napokban, a könyvfesztivál nagyon magához kötött, de egy kicsit belekóstolhattam a város hangulatába, ízeibe, benézhettem a megújuló várba, ha elkészül, rendkívül szép látványt nyújt majd. A református temetőben is sétáltam valamennyit, gyönyörű sírokat és sírfeliratokat láttam, számomra ez is fontos. A Teleki Tékát is meglátogattuk. Ma még igyekszünk felfedezni a helybeli múzeumi világot. De még többször vissza kell térnem ide, mert én lassú felfedező vagyok, szeretek ráérősen nézelődni, így ismerni meg a várost és vendégszerető világát.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)
Beszélgetés Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel
A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár rangja, súlya szellemi védnökein is lemérhető. A szervezők az idén a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) kérték fel erre a jelentős szerepre. A nagy múltú, tekintélyes intézmény életében is újdonság ez a felkérés, aminek készségesen eleget is tett. Ezzel a gondolattal indítottuk a beszélgetést Gulyás Gabriella főigazgató-helyettessel, aki mindvégig jelen volt a könyvünnep eseményein.
– Irodalmi múzeumként mi eddig tényleg egyetlen könyvvásár védnöki szerepébe se kerültünk, saját standdal viszont gyakran jelentkeztünk hasonló rendezvényeken. Nagy megtiszteltetés, hogy erre most felkértek. Az utóbbi időben alaposan beindultak a munkakapcsolataink az erdélyi területtel, de Marosvásárhelyről még nem volt ilyen megkeresés, ezért is készültem nagy izgalommal a fesztiválra. Védnökként bemutatkozni egy ilyen rangos könyves eseményen valóban különleges, örömteli lehetőség. Elvárásaimban nem csalódtam, nagyon meghittnek, barátságosnak, bensőségesnek találtam a légkört, színvonalasnak a programot. Rendkívül jól érzem magam, és az, hogy ilyen rengeteg gyereket látok itt, egyenesen példaértékű.
– Nemegyszer tapasztaltam Budapesten, hogy önöket, a Petőfi Irodalmi Múzeumot is számos gyerek, kis- és nagyobb diák is felkeresi. Persze sok a felnőtt látogatójuk is. Számomra a PIM tevékenységeinek egyik legrokonszenvesebb, legvonzóbb jellemzője az interaktivitás, a megnövekedett mobilitás. Ezért sem lepett meg, hogy a székhelyüktől ilyen távol zajló rendezvény támogatását felvállalták.
– A nyolcvanas évektől Európa-szerte nagy változások történtek a múzeumi világban. Most már nincs úgy, mint korábban, hogy a múzeumok olimposzi magasságban fenn ülnek valahol, és lenéznek a földön járó látogatókra. Három fronton harcolunk. Versenyben vagyunk az emberek kevés szabadidejéért a színházzal, mozival, állatkerttel és sok egyéb szórakoztató, közönségvonzó tényezővel. Más megközelítésben úgy is mondhatnám, hogy a múzeumok is beléptek a kulturális businessvilágba, muszáj olyan programokat szerveznünk, amelyekkel magunkhoz tudjuk vonzani a közönséget. Ez olyan szempontból is kihívás, hogy állami fenntartású intézmény vagyunk, s számadatokkal is igazolnunk kell, hogy valóban mind mélyebb társadalmi beágyazottsággal rendelkezünk, kiérdemeljük az anyagi ráfordítást. Ezt a célt szolgálja az eddiginél nagyobb nyitottság. Harmadsorban azzal is szembe kell néznünk, hogy a szakmában évek óta belső vita zajlik, kell-e a múzeumoknak változni, vagy maradjunk meg annál a tradicionális szemléletnél, miszerint a múzeum az más. Én abszolút a demokratizálódás mellett vagyok, abban hiszek, hogy a tárgyak önmagukért nem beszélnek, hanem nekünk kell a közönséggel közösen beszélnünk a tárgyakról. Ezt úgy nevezem, hogy új gyűjteményezés. Annak nincs sok értelme, hogy eleve a múzeum döntse el valamelyik szellemi dologról, hogy az érték-e vagy sem. Annak van értelme, hogy a múzeum kimegy az életbe, felkeres egy lokális közösséget, ott egyenrangú félként átbeszélik, hogy az a közösség mit tart értéknek, felhívja rá a figyelmet, platformként szolgál arra, hogy saját kulturális örökségüket megélhessék. Én egy nagyon demokratikus múzeumban gondolkodom.
– A PIM megnevezésében az IRODALMI jelző meghatározó. Programjaikban mégis mintha egyre erőteljesebbenjelentkezne az összművészeti jelleg. Azt hiszem, hogy az ilyenfajta nyitásnak is a közönség a nyertese.
– A rendezvényeink sokfélék. Ha a múzeumunk alaptevékenységét nézem, a gyűjtés, megőrzés, kutatás és bemutatás egyik nagy területe a kiállítás. Nagy kérdés, hogy az irodalmi muzeológia, az irodalmi kiállítás mit mutathat be. Irodalmat, koncepciót, társadalmi véleményt arról, hogy mi az irodalom, nem nagyon lehet bemutatni. Nekünk a felkínált irodalomnak az értelmezését kell adnunk. És értelmezni legjobban úgy tudunk, ha a maga kontextusában egy olyan világot teremtünk köréje, amely a társművészetek szoros használatát is feltételezi. Nemcsak a múzeumi tárgyat, hanem a hozzá illő művészeti világot is megjelenítjük a kiállításon. Nagyon fontos tehát, hogy adott témában a kurátornak jól átgondolt, koherens értelmezése legyen arról a világról, amit megidézünk. A jövő évben például egy nagy tematikus kiállításunk lesz az evésről, hogy így, egyszerűen fogalmazzak. Ebbe persze A-tól Z-ig számtalan dolog belefér. Az éhezés is, meg még nagyon sok minden. Tehát a tematikát is értelmezzük egy adott pillanatban.
– Önök nem csak védnökséget vállaltak. Érdekes, látványos standot is berendeztek az emeleten. Látszik, hogy értelemre és érzelemre is hatni akartak a könyvvásáron. A nyitónapon akár Fülig Jimmyvel vagy Piszkos Freddel is találkozhattunk. Rejtőt idézték fel élvezetesen.
– Próbáltunk egy kicsit a kiadói tevékenységünkre is fókuszálni, elvégre mégiscsak könyvfesztiválra jöttünk. Nyilván a kiadói tevékenységünk is nagyon sokat változott. Szívem szerint 1876-ra mennék vissza az időben, a Petőfi Társaság alapítására, majd 1909-re, a Petőfi Ház alapítására, hiszen az 1954-ben létrejött Petőfi Irodalmi Múzeum a két intézmény irodalmi anyagát örökölte meg, benne a teljes Petőfi-hagyatékkal, Jókai-hagyatékkal, később hozzánk került az Ady-, a József Attila- hagyaték stb. Abban az őskorban mi bibliográfiákat adtunk ki, repertóriumokat, vagyis elsősorban az irodalomtörténeti alapkutatást segítettük. Ma ez már nem így van, ma a gyűjteményünkre és a kiállításainkra fókuszálunk. Ehhez kapcsolódó kiadványainkkal jelentkezünk a könyvpiacon. A Rejtő is ilyen. Két Rejtő- kiállításunk is volt, az utóbbi éppen most fejeződött be egy kávéházban. Azt lebontottuk, és elhoztuk ide, az előző kiállítás óta folyó kutatás eredménye pedig megjelent könyv alakban, és a kiállítással együtt a könyvet is be tudjuk mutatni itt, Marosvásárhelyen.
– Érdekes címe van: Az ellopott tragédia. Rejtő Jenő-emlékkötet.
– Igen, Rejtőnél minden elveszett, az ő tragikus sorsa, tragédiája is tekinthető ellopott tragédiának. Tulajdonképpen a szerző tőle kölcsönözte a címet.
– A másik kötetük az I. világháborúhoz kötődik.
– Igen, az egy nagy kiállításunk tükre, 2014- ben nyílt és 2016 januárjában zárul majd Pesten. Ha valaki addig arra jár, érdemes megnéznie. Nagyon gazdag kiállítás. Írók az első világháborúban. Sokféle beállítottságúak voltak, pacifistáktól a harcosan antimilitáns, vagy először lelkesedő, majd kiábrándult csoportig. Hattermes kiállításról beszélünk, ahol rögtön az elején a látogató választhat: a hátországban marad – vagy a frontra megy. Az íróink közül nagyon sokan az érettségi után azonnal a fronton találták magukat. Ezt a nagy anyagot egy kétéves kutatás előzte meg, öt fiatal muzeológus és Varga Katalin, a kézirattár vezetője folytatta, a kutatásnak az eredménye három kötet lesz, az elsőt most jelentettük meg. Ennek a kötetnek is érdekes a címe: "…az irodalmat úgyis megette a fene". Magyar írók első világháborús naplói. A nagyobb naplókat választottuk ki, öt szerző került bele a kötetbe. Ezt a tematikus kötetet több más kiadvány is támogatja majd.
– Lokálpatriótaként merül fel bennem a kérdés: a könyvvásári védnökségen túl a mostani kapcsolatfelvételnek lesz-e a továbbiakban valamilyen vásárhelyi hozadéka?
– Én csak remélni tudom, hogy múzeumunk és Vásárhely szellemi élete közelebb kerül egymáshoz. Igazából mindkét félen múlik, hogy mennyire van igény az együttműködésre. A könyves kapcsolatnak bizonyára lesz folytatása, Király Istvánnal a szervezés során jól együtt tudtunk működni, beszélgettünk a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával, Gáspárik Attilával is, aki kutatott már a kézirattárunkban az itteni színház megalakulásával kapcsolatosan, és még szeretne a későbbiekben is dolgozni ott. Különben is úgy érzem, hogy a színház közel áll a könyvvásárhoz olyan értelemben is, hogy egy előadás megtekintése olyan egyszeri alkalom az ember számára, mint amikor bemegy egy kiállításra, és pillanatnyi érzelmi, hangulati állapota határozza meg, mihez tud jobban kapcsolódni, mit indítanak el benne a látottak, hallottak. Találkozom a Maros Megyei Múzeum igazgatójával, Soós Zoltánnal is, aki körbevezet a város fontosabb helyein, és szerintem arról is fogunk beszélni, hogy milyen további együttműködési lehetőségek adódnak. Most csak három területet említettem, de nyitottak vagyunk minden hasznos közös munkára, szeretnénk, ha a mostani szerencsés találkozásnak lenne folytatása. Kevés szabadidőm volt ezekben a napokban, a könyvfesztivál nagyon magához kötött, de egy kicsit belekóstolhattam a város hangulatába, ízeibe, benézhettem a megújuló várba, ha elkészül, rendkívül szép látványt nyújt majd. A református temetőben is sétáltam valamennyit, gyönyörű sírokat és sírfeliratokat láttam, számomra ez is fontos. A Teleki Tékát is meglátogattuk. Ma még igyekszünk felfedezni a helybeli múzeumi világot. De még többször vissza kell térnem ide, mert én lassú felfedező vagyok, szeretek ráérősen nézelődni, így ismerni meg a várost és vendégszerető világát.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 21.
MIÉRT szórványkonferencia Temesváron
A Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) november 20–22. között A szórvány színei címmel konferenciát szervez a temesvári Andronic Panzióban, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) közreműködésével. A Szabadfalun sorra kerülő Szórványkonferenciát péntek este Halász Ferenc, Temes megyei RMDSZ-elnök, Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Olah Gábor TEIS-elnök nyitják meg.
A Szórvány színei konferencia keretében szombaton 10 órától Antal Lóránt, MIÉRT-elnök tart előadást Panorámanézetből a Szórvány címmel, majd 10.45 órától Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselőA Szórvány mint lehetőségcímű előadását hallgathatják meg a jelenlevők. A délelőtti program Tomán Zoltán temesvár-gyárvárosi káplán, Nagy Zsolt programozó mérnök és Molnár András ügyvéd előadásaival zárul.
15 órától Szilveszter Ibolya, a Bartók Béla Elméleti Líceum aligazgatója A Szórvány Alma Matere címmel tart előadást, utána bemutatkozik a magyar középiskola Diákönkormányzata és Keresztes Péter, a Temesvári TVR Magyar Adásának szerkesztője Lencsevégen címmel tart előadást.
A konferencia befejező részében 17 órától Csáki Károly végvári polgármester a Szórványvidék pezsgő Végvárja című előadását hallgathatják meg a konferencia résztvevői. 17.30 órától a kisközösségek vezetéséről beszélgetnek a jelenlevők, 18 órától Horváth Ida temesvári, Varga Emese medgyesi és Ferencz Orsolya segesvári ösztöndíjasok bemutatják a Petőfi programot. 18.15 órától kerül sor a MIÉRT területi szervezeteinek bemutatójára A szórvány színei címmel. A temesvári MIÉRT Szórványkonferencia a résztvevő ifjúsági szervezetek képviselőinek közös tanácskozásával és a Mi így bulizunk című, TMD-TEIS közös őszbúcsúztató bulival zárul.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
A Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) november 20–22. között A szórvány színei címmel konferenciát szervez a temesvári Andronic Panzióban, a Temes Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács (TEIS) közreműködésével. A Szabadfalun sorra kerülő Szórványkonferenciát péntek este Halász Ferenc, Temes megyei RMDSZ-elnök, Molnár Zsolt parlamenti képviselő és Olah Gábor TEIS-elnök nyitják meg.
A Szórvány színei konferencia keretében szombaton 10 órától Antal Lóránt, MIÉRT-elnök tart előadást Panorámanézetből a Szórvány címmel, majd 10.45 órától Molnár Zsolt Temes megyei parlamenti képviselőA Szórvány mint lehetőségcímű előadását hallgathatják meg a jelenlevők. A délelőtti program Tomán Zoltán temesvár-gyárvárosi káplán, Nagy Zsolt programozó mérnök és Molnár András ügyvéd előadásaival zárul.
15 órától Szilveszter Ibolya, a Bartók Béla Elméleti Líceum aligazgatója A Szórvány Alma Matere címmel tart előadást, utána bemutatkozik a magyar középiskola Diákönkormányzata és Keresztes Péter, a Temesvári TVR Magyar Adásának szerkesztője Lencsevégen címmel tart előadást.
A konferencia befejező részében 17 órától Csáki Károly végvári polgármester a Szórványvidék pezsgő Végvárja című előadását hallgathatják meg a konferencia résztvevői. 17.30 órától a kisközösségek vezetéséről beszélgetnek a jelenlevők, 18 órától Horváth Ida temesvári, Varga Emese medgyesi és Ferencz Orsolya segesvári ösztöndíjasok bemutatják a Petőfi programot. 18.15 órától kerül sor a MIÉRT területi szervezeteinek bemutatójára A szórvány színei címmel. A temesvári MIÉRT Szórványkonferencia a résztvevő ifjúsági szervezetek képviselőinek közös tanácskozásával és a Mi így bulizunk című, TMD-TEIS közös őszbúcsúztató bulival zárul.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 21.
Felavatták Zilahon az Ady Endre diákéveit bemutató emlékházat
Felavatták péntek délután az Ady Endre diákéveit bemutató emlékházat Zilahon – számolt be az RMDSZ hírlevele.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát az avatóünnepségen.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház.
„Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke felidézte: az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum. „A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta a politikus.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
maszol.ro
Felavatták péntek délután az Ady Endre diákéveit bemutató emlékházat Zilahon – számolt be az RMDSZ hírlevele.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát az avatóünnepségen.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház.
„Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke felidézte: az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum. „A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta a politikus.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
maszol.ro
2015. november 23.
Ady Endre diákéveit idéző emlékházat avattak Zilahon
Ady Endre diákéveit idéző emlékházat avattak pénteken Zilahon.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát a november 20-án, pénteken megtartott avatóünnepségen. Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház. „Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
„Az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben a folyamatban nagyon jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum, a két intézmény munkatársainak ezúton is megköszönöm hozzájárulásukat. A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke az avatóünnepségen.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
Erdély.ma
Ady Endre diákéveit idéző emlékházat avattak pénteken Zilahon.
„Néhány éve egy romos állapotban lévő ház ablakait néztük, majd bejöttünk az udvarára és azt terveztük, hogy megvásároljuk, előteremtjük az anyagi forrásokat arra, hogy ide egy olyan emlékházat hozzunk létre, amely Ady Endre zilahi diákéveinek méltó emléket állít” – elevenítette fel Kelemen Hunor az Ady-emlékház létrehozásáról való döntés mozzanatát a november 20-án, pénteken megtartott avatóünnepségen. Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával, illetve más anyagi forrásokból, továbbá a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai hozzájárulásával létrehozott zilahi emlékház az Ady-kultusz egyik otthonává válik a Kalotaszentkirályt, Érmindszentet, Szilágylompértet és Nagyváradot összekapcsoló kulturális útvonal részeként.
„Nagyobb elismeréssel nem lehetne adózni egy városnak, mint azzal a mondattal, amely Ady 1903-ban írt publicisztikájában olvasható: aki vagyok, az négy zilahi esztendő által vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy olyan kötelességünknek teszünk eleget ennek az emlékháznak a felavatásával, amely révén szellemi kulturális örökségünk megkapja az őt megillető kiemelt helyet” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a kulturális örökség az emlékezet által nyer jelentőséget, és ezt szolgálja az újonnan felavatott zilahi emlékház. „Ady Endre művein keresztül a huszadik század elejét másként érthetjük meg, mint a történelemkönyvek száraz adataiból. A költőnek, művészembernek soha nem az a dolga, hogy társadalmi elemzéseket készítsen, de gyakran érzékenyebb a kor változásaira, mint a politikusok, társadalomkutatók” – méltatta Kelemen Hunor a szilágysági költőzseni kultúrtörténeti jelentőségét. Az RMDSZ elnöke szerint a zilahi emlékházzal kiegészül az az erdélyi kultusz, amelyet az elmúlt évtizedekben Ady alakja köré igyekezett kiépíteni a magyar közösség.
„Az épület felújítását követően a kiállítandó tárgyak begyűjtésén a Pro Szilágyság Egyesület dolgozott. Ebben a folyamatban nagyon jelentős szakmai segítséget nyújtott a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum, a két intézmény munkatársainak ezúton is megköszönöm hozzájárulásukat. A közös munka által egy újabb állomással gazdagíthatjuk az Ady zarándokútvonalat – csatlakozva Kalotaszentkirály, Érmindszent, Szilágylompért és Nagyvárad településekhez –, amely egy időben emlék és érték a jövő nemzedéknek” – mondta Seres Dénes képviselő, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke az avatóünnepségen.
„Vállalnánk-e ma Ady Endre akkori nyugtalanságát? Felavatjuk, leleplezzük, örülünk, de beleugranánk-e ma abba a mélyvízbe, áramba? Vállalnánk-e ma legalább egy kicsit az Ady Endre akkori életét? Vállalnánk-e annak a kockázatát, hogy gondolkodunk, hogy leírjuk azt, amit érzünk? Mindenkinek köszönöm, hogy megnyílik ez az emlékház, de leginkább az Ady Endre emlékének” – fogalmazott Demény Péter író a zilahi kulturális létesítményről és arról a személyiségről, akinek emléket állít.
Bekő Andrea, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az emlékházban megtekinthető gyűjteményt mutatta be, amely az Ady Zilahon eltöltött diákévekről való közvetlen emlékezők gondolataitól, a kor tárgyi emlékein át a családi vonatkozásokig, illetve az irodalomtörténeti munkákig terjed. Az állomány folyamatosan bővíthető, az avatóünnepségen Zilah testvérvárosa, Szentendre hozzá is járult könyvadománnyal a múzeumi gyűjteményhez.
Erdély.ma
2015. november 23.
"…az irodalmat úgyis megette a fene"
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik mozzanata a magyar írók első világháborús naplóiból szerkesztett kötet bemutatója volt, amelyre szerda délután a Nemzeti Színház Jánosházy György-termében került sor. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent kötetet a szerkesztő Varga Katalin, a múzeum munkatársa ismertette.
A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt. A kötetben található naplójegyzetek első alkalommal jelentek meg nyomtatásban – mondta el Varga Katalin.
A kötetben, amelynek a címe "…az irodalmat úgyis megette a fene", öt magyar író első világháborús naplójegyzetei találhatók.
Bauer Ervin, Kaffka Margit férje a háború kitörésekor 23 éves volt. Naplóját – Szívem szíveden remeg – 1914. szeptember 9. és 1915. március 25. között vezette. Bauer Ervin és Kaffka Margit 1914 elején szerettek egymásba. 1914 nyarán Itáliában nyaraltak, ott érte őket a háború kitörésének híre. Augusztusban esküdtek, Bauer Ervint pár nappal az esküvő után a békéscsabai 101-es gyalogezredbe sorozták be.
Dánielné Lengyel Laura naplóját – A mámor józanabb percei – 1914. július 28. és 1914. december 31. között vezette. A háború kitörésekor 40 éves volt.
Erdélyi József 17 éves volt a háború kitörésekor, naplójegyzeteit – Truditum dies die – 1916. november 20. és 1917. május 2. között készítette.
Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona A nagy háború évei címmel írta naplójegyzeteit. Naplójának fókuszában a család áll: "…én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték…"
Laczkó Géza 29 éves volt a háború idején. Naplóját – ...az irodalmat úgyis megette a fene – 1914. szeptember – 1920. május 30. között vezette.
A következő kötetben Bíró Lajost fogják bemutatni. A kötetben lesz haditudósítás és magánlevelezés.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik mozzanata a magyar írók első világháborús naplóiból szerkesztett kötet bemutatója volt, amelyre szerda délután a Nemzeti Színház Jánosházy György-termében került sor. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában megjelent kötetet a szerkesztő Varga Katalin, a múzeum munkatársa ismertette.
A világháború kitörésével az írók is nehéz helyzetbe kerültek: a hadi cenzúra szűk korlátok közé szorította az információáramlás, az önkifejezés és az alkotás szabadságát; az újságírást és a szépirodalmat a háborús propaganda szolgálatába állította. A feltétel nélküli őszinteség néhány megmaradt terepének egyike a napló volt. A kötetben található naplójegyzetek első alkalommal jelentek meg nyomtatásban – mondta el Varga Katalin.
A kötetben, amelynek a címe "…az irodalmat úgyis megette a fene", öt magyar író első világháborús naplójegyzetei találhatók.
Bauer Ervin, Kaffka Margit férje a háború kitörésekor 23 éves volt. Naplóját – Szívem szíveden remeg – 1914. szeptember 9. és 1915. március 25. között vezette. Bauer Ervin és Kaffka Margit 1914 elején szerettek egymásba. 1914 nyarán Itáliában nyaraltak, ott érte őket a háború kitörésének híre. Augusztusban esküdtek, Bauer Ervint pár nappal az esküvő után a békéscsabai 101-es gyalogezredbe sorozták be.
Dánielné Lengyel Laura naplóját – A mámor józanabb percei – 1914. július 28. és 1914. december 31. között vezette. A háború kitörésekor 40 éves volt.
Erdélyi József 17 éves volt a háború kitörésekor, naplójegyzeteit – Truditum dies die – 1916. november 20. és 1917. május 2. között készítette.
Lénárd Jenőné Hoffmann Ilona A nagy háború évei címmel írta naplójegyzeteit. Naplójának fókuszában a család áll: "…én csak a »mi háborúnkat« akarom leírni, mert azt máshol fel nem jegyezték…"
Laczkó Géza 29 éves volt a háború idején. Naplóját – ...az irodalmat úgyis megette a fene – 1914. szeptember – 1920. május 30. között vezette.
A következő kötetben Bíró Lajost fogják bemutatni. A kötetben lesz haditudósítás és magánlevelezés.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 23.
Élő hagyományai vannak az újságírásnak Nagyváradon
Irodalmi beszélgetéssel egybekötött, retrospektív Ady-kiállítás nyílt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban vasárnap délután. Ezt megelőzően átadták a Bihar megyei Sajtódíjakat: a Bokor András Szakmai Díjat lapunk munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius kapta.
A 2012-ben alapított Bihar megyei sajtódíjak 2015. évi átadására került sor vasárnap délután a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. Házigazdai minőségében Imre Zoltán múzeumigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, majd adta át a szót Rácz Évának, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének, aki köszöntőjében azt emelte ki: Nagyváradon – Ady-kötődése révén – valóban élő hagyományai vannak az újságírásnak. Méltatta az idei díjazottakat, majd megfogalmazta: a MÚRE-nek ünnep minden olyan pillanat, amikor az újságírók kerülnek a középpontba, és reményét fejezte ki, hogy a díjazottak arra fogják buzdítani a jövendő újságírókat, hogy érdemes dolgozni, ezt a munkát végezni.
A köszöntők után következett az ünnepi díjátadás. Az Iványi Ödön Pályakezdő Díjban idén egy fiatal, és fiatalokból álló csapat, az Ér hangja részesült. Munkájukat Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke méltatta, kiemelve annak újszerűséget: az Ér TV révén a digitális médiában is helyt állnak, ugyanakkor havilapot is megjelentetnek, így több formában is értesülhetnek a közelben és távolban élők arról, hogy mi történik az Érmelléken. Ez pedig fontos azért, hogy az elszármazottak se szakadjanak el teljesen a szülőhelyüktől, fogalmazott az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Szakmai alázat
A Bokor András Szakmai Díjban idén a Bihari Napló munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius részesült. Laudációt Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője mondott, kiemelve: olyan munkatársunk kapta idén az elismerést, „aki az elmúlt évek alatt számtalanszor bizonyította megbízhatóságát, munkabírását, rátermettségét. Legyen szó híranyagokról, tudósításokról vagy interjúkról, közös ismérvük mindenkor a precizitás, a tájékozottság. Lelkiismeretességét talán csak egy dolog múlja fölül: szakmája iránti szeretete és alázata. Igen, alázata, mert manapság is nagy szükség van a szakmai alázatra, ezt azonban sajnos egyre kevesebben gyakorolják. Egyre több a felkészületlen, olvasatlan, önimádó «sztárújságíró, sztárriporter», akik nem öregbítik e sokat megélt szakma presztízsét… Ezért is emelem ki Tóni mindenkori hozzáállását, lelkiismeretességét, aki sztárallűröktől mentesen végzi a munkáját nap mint nap. Olyan zsurnaliszta ő, aki az adatújságírást veszi alapul, a tényekre, adatokra fókuszál. A magam részéről nagyon lényegesnek tartom ezt a törekvést, egy olyan környezetben, amikor sok sajtóterméknél a vélemények fontosabbak a tényeknél” – hangzott el a méltatásban.
Életműdíj
A harmadik elismerést, a Fehér Dezső Életműdíjat Simon Judit vehette át. Laudációt Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mondott, melyből kiderült: egy igen tevékeny életpályát méltathatunk. Simon Judit alapítója és munkatársa volt a Bihari Naplónak, a Krónikának, az Erdélyi Riportnak, a Brassói Lapoknak, bizonyított politikai újságíróként, és „akit nem interjúvolt meg, az nem is számít”. Emlékezetesek ugyanakkor portréanyagai, színházi kritikái is, és bár nem kötődik szorosan az újságíráshoz, de mindenképp említésre méltó, hogy társfőszervezője a Nagyváradi Könyvmaratonnak, illetve alapítója A Holnap Kulturális Egyesületnek.
A díjazottak az oklevelek mellett egy Deák Árpád munkáját dicsérő szobrocskát vehettek át, illetve a MÚRE által kiadott Nem magyarul magyarok című riportkötetet kapták ajándékba
Ady-kiállítás
Az est második felében Ady Endre alakját idézte meg – természetesen Nagyvárad vonatkozásában – kötetlen beszélgetés formájában Péter I. Zoltán helytörténész és Imre Zoltán múzeumigazgató. Egyben ez volt a nyitó alkalma a retrospektív Ady-kiállításnak is, amely, mint megtudtuk, sok olyan kincset tartalmaz, amelyek eddig úgymond „a padláson porosodtak”, és amelyeket a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársainak segítségével sikerült „feltérképezni”. Ilyen például Tabéry Géza egyik rajza, amelyet Emőd Tamásnak ajánlott, és amely azt az utcafrontot örökíti meg, ahol az Európa szálló is volt (amelyben Ady Endre köztudottan rendszeresen megszállt), illetve Léda egyik gyermekkori fényképe. Péter I. Zoltán kiemelte: a kiállítás anyagát újabban havonta cserélik, így érdemes rendszeresen eljönni, és megnézni az újdonságokat.
„Héjanász-viszony”
A kötetlen beszélgetés során főleg Adynak a nőkhöz, illetve Lédához fűződő kapcsolatáról esett szó, arról a „héjanász-viszonyról”, amelyet így jellemezhetnénk: amikor együtt voltak, nem bírták egymást, amikor pedig külön, nem bírták egymás nélkül. Mint megtudtuk, megismerkedésükben nemcsak a sors, hanem egy asszony, Fehér Dezsőné is szerepet játszott, Léda pedig nem csupán a szerelme és a múzsája volt Adynak, hanem a jobbkeze is a mindennapokban. A fiatal újságíró, aki kezdetben igen komplexusos volt az úrinőkkel szemben, és többnyire „nőcskéi” voltak, általa ismerte meg a „nőt”, hangzott el a beszélgetés során. Szó esett a párizsi évekről is, amikor Adyt főleg „az élet, az emberek, a pezsgés érdekelte”, illetve arról: a nagy költő tulajdonképpen szállodákban, szanatóriumokban élte le az életét, szülőházán kívül nem volt otthona addig, míg Boncza Bertával össze nem házasodtak. Egy, a költőnek a szabadkőművesekhez kapcsolódó viszonyát firtató kérdésre válaszolva Péter I. Zoltán megfogalmazta: Ady Endrét nem lehet „bekategorizálni”, kisajátítani. Egy zseni volt, tulajdonképpen maga a mindenség.
A beszélgetést követően koszorúzással zárult az est a Széchenyi téri (Traian park) Ady-szobor előtt.
Tököli Magdolna
erdon.ro
Irodalmi beszélgetéssel egybekötött, retrospektív Ady-kiállítás nyílt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban vasárnap délután. Ezt megelőzően átadták a Bihar megyei Sajtódíjakat: a Bokor András Szakmai Díjat lapunk munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius kapta.
A 2012-ben alapított Bihar megyei sajtódíjak 2015. évi átadására került sor vasárnap délután a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. Házigazdai minőségében Imre Zoltán múzeumigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, majd adta át a szót Rácz Évának, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének, aki köszöntőjében azt emelte ki: Nagyváradon – Ady-kötődése révén – valóban élő hagyományai vannak az újságírásnak. Méltatta az idei díjazottakat, majd megfogalmazta: a MÚRE-nek ünnep minden olyan pillanat, amikor az újságírók kerülnek a középpontba, és reményét fejezte ki, hogy a díjazottak arra fogják buzdítani a jövendő újságírókat, hogy érdemes dolgozni, ezt a munkát végezni.
A köszöntők után következett az ünnepi díjátadás. Az Iványi Ödön Pályakezdő Díjban idén egy fiatal, és fiatalokból álló csapat, az Ér hangja részesült. Munkájukat Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke méltatta, kiemelve annak újszerűséget: az Ér TV révén a digitális médiában is helyt állnak, ugyanakkor havilapot is megjelentetnek, így több formában is értesülhetnek a közelben és távolban élők arról, hogy mi történik az Érmelléken. Ez pedig fontos azért, hogy az elszármazottak se szakadjanak el teljesen a szülőhelyüktől, fogalmazott az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Szakmai alázat
A Bokor András Szakmai Díjban idén a Bihari Napló munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius részesült. Laudációt Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője mondott, kiemelve: olyan munkatársunk kapta idén az elismerést, „aki az elmúlt évek alatt számtalanszor bizonyította megbízhatóságát, munkabírását, rátermettségét. Legyen szó híranyagokról, tudósításokról vagy interjúkról, közös ismérvük mindenkor a precizitás, a tájékozottság. Lelkiismeretességét talán csak egy dolog múlja fölül: szakmája iránti szeretete és alázata. Igen, alázata, mert manapság is nagy szükség van a szakmai alázatra, ezt azonban sajnos egyre kevesebben gyakorolják. Egyre több a felkészületlen, olvasatlan, önimádó «sztárújságíró, sztárriporter», akik nem öregbítik e sokat megélt szakma presztízsét… Ezért is emelem ki Tóni mindenkori hozzáállását, lelkiismeretességét, aki sztárallűröktől mentesen végzi a munkáját nap mint nap. Olyan zsurnaliszta ő, aki az adatújságírást veszi alapul, a tényekre, adatokra fókuszál. A magam részéről nagyon lényegesnek tartom ezt a törekvést, egy olyan környezetben, amikor sok sajtóterméknél a vélemények fontosabbak a tényeknél” – hangzott el a méltatásban.
Életműdíj
A harmadik elismerést, a Fehér Dezső Életműdíjat Simon Judit vehette át. Laudációt Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mondott, melyből kiderült: egy igen tevékeny életpályát méltathatunk. Simon Judit alapítója és munkatársa volt a Bihari Naplónak, a Krónikának, az Erdélyi Riportnak, a Brassói Lapoknak, bizonyított politikai újságíróként, és „akit nem interjúvolt meg, az nem is számít”. Emlékezetesek ugyanakkor portréanyagai, színházi kritikái is, és bár nem kötődik szorosan az újságíráshoz, de mindenképp említésre méltó, hogy társfőszervezője a Nagyváradi Könyvmaratonnak, illetve alapítója A Holnap Kulturális Egyesületnek.
A díjazottak az oklevelek mellett egy Deák Árpád munkáját dicsérő szobrocskát vehettek át, illetve a MÚRE által kiadott Nem magyarul magyarok című riportkötetet kapták ajándékba
Ady-kiállítás
Az est második felében Ady Endre alakját idézte meg – természetesen Nagyvárad vonatkozásában – kötetlen beszélgetés formájában Péter I. Zoltán helytörténész és Imre Zoltán múzeumigazgató. Egyben ez volt a nyitó alkalma a retrospektív Ady-kiállításnak is, amely, mint megtudtuk, sok olyan kincset tartalmaz, amelyek eddig úgymond „a padláson porosodtak”, és amelyeket a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársainak segítségével sikerült „feltérképezni”. Ilyen például Tabéry Géza egyik rajza, amelyet Emőd Tamásnak ajánlott, és amely azt az utcafrontot örökíti meg, ahol az Európa szálló is volt (amelyben Ady Endre köztudottan rendszeresen megszállt), illetve Léda egyik gyermekkori fényképe. Péter I. Zoltán kiemelte: a kiállítás anyagát újabban havonta cserélik, így érdemes rendszeresen eljönni, és megnézni az újdonságokat.
„Héjanász-viszony”
A kötetlen beszélgetés során főleg Adynak a nőkhöz, illetve Lédához fűződő kapcsolatáról esett szó, arról a „héjanász-viszonyról”, amelyet így jellemezhetnénk: amikor együtt voltak, nem bírták egymást, amikor pedig külön, nem bírták egymás nélkül. Mint megtudtuk, megismerkedésükben nemcsak a sors, hanem egy asszony, Fehér Dezsőné is szerepet játszott, Léda pedig nem csupán a szerelme és a múzsája volt Adynak, hanem a jobbkeze is a mindennapokban. A fiatal újságíró, aki kezdetben igen komplexusos volt az úrinőkkel szemben, és többnyire „nőcskéi” voltak, általa ismerte meg a „nőt”, hangzott el a beszélgetés során. Szó esett a párizsi évekről is, amikor Adyt főleg „az élet, az emberek, a pezsgés érdekelte”, illetve arról: a nagy költő tulajdonképpen szállodákban, szanatóriumokban élte le az életét, szülőházán kívül nem volt otthona addig, míg Boncza Bertával össze nem házasodtak. Egy, a költőnek a szabadkőművesekhez kapcsolódó viszonyát firtató kérdésre válaszolva Péter I. Zoltán megfogalmazta: Ady Endrét nem lehet „bekategorizálni”, kisajátítani. Egy zseni volt, tulajdonképpen maga a mindenség.
A beszélgetést követően koszorúzással zárult az est a Széchenyi téri (Traian park) Ady-szobor előtt.
Tököli Magdolna
erdon.ro
2015. november 26.
Tóth Árpád Irodalmi Kör
Jókai Mór, a legolvasottabb magyar írónk
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 24-én, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtárban. A rendezvényt Simonfi Imre ny. újságíró nyitotta meg Epilógusc. versével. A lelkesen elszavalt műből a szülőföld iránti szeretet, magyarságtudat, a román nép iránti tisztelet, a pályafutás sok-sok emléke csendült ki élvezhető módon.
Nagy Gizella ny. tanár Jókai Mór írói munkássága c. tanulmányát ismertette az író születésének 190. évfordulója alkalmából. Magvas, érdekfeszítő előadását a romantika bemutatásával kezdte, majd néhány irodalomkritikus méltatását mutatta be. „Regényeivel és elbeszéléseivel megteremtette a magyar olvasóközönséget, melynek még ma is a legnépszerűbb írója” – nyilatkozik Lengyel Dénes az írófejedelemről.
Az előadó kiemelte Jókai regényeinek pozitív kisugárzását, közvetlen ismeretterjesztő módszerét, finom iróniáját, bámulatos szókincsét. Ezekkel támasztotta alá, miért éppen ő a legolvasottabb magyar prózaírónk. Az irodalombarátok a továbbiakban megismerhették legfontosabb életrajzi állomásait. Képet nyerhettek családjáról, a pápai kollégiumi évekről, Petőfivel való barátságáról, kecskeméti jogászéveiről, első irodalmi munkáiról. Betekintést nyerhettek a Pesti Tízek Társaságába, lapszerkesztő tevékenységébe, a forradalomban való részvételébe, Laborfalvi Rózával való kapcsolatába, békepárti magatartásába, Sajó álnéven való publikálásába: mindazokba a körülményekbe, amelyek befolyásolták munkásságát. Ismertette leleményes cselekménybonyolítását, klasszikus példákat hozva fel Az arany ember, Sárga rózsa, A kőszívű ember fiai, Az új földesúrc. regényeiből.
Bemutatta eszményített hőseit (Jenőy, Szentirmay), negatív szereplőit (Abellinó), de realisztikusan ábrázolt alakjait is, Kárpáthy Jánost hozva fel példaként. Pozitív (Baradlayné) és negatív (Athalie) nőalakjai mellett kiemelte kitűnően lefestett mellékszereplőit is (Tallérosy Zebulon).
Végül az írói stílusáról értekezett megkapóan. Kiderült, hogy szinte minden társadalmi osztály nyelvét ismerte a kollégiumi műnyelvtől kezdődően a kártyások szaknyelvén át a zsiványok virágnyelvéig. „Ő a mesterfejedelem” – vallja Kosztolányi. A logikusan felépítet, jól dokumentált előadást Czernák Ferenc, Gál Zoltán és Hevesi József illusztrálta felolvasással.
Az est befejező részében a közösség alapító tagjára, Bokor Ellára emlékeztek születésének 95. évfordulója alkalmából. Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Katona Béla a költőnő verseiből adott elő egy csokorra valót. A költeményekből a szív megannyi érzése, a reménytelen szomorúság, a haláltudat, az idő könyörtelen múlása, az élet titokzatossága, a haza és irodalom iránti szeretet csendült fel.
Agapé és baráti beszélgetés zárta a színvonalas rendezvényt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)
Jókai Mór, a legolvasottabb magyar írónk
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör november 24-én, kedden délután tartotta munkaülését a megyei könyvtárban. A rendezvényt Simonfi Imre ny. újságíró nyitotta meg Epilógusc. versével. A lelkesen elszavalt műből a szülőföld iránti szeretet, magyarságtudat, a román nép iránti tisztelet, a pályafutás sok-sok emléke csendült ki élvezhető módon.
Nagy Gizella ny. tanár Jókai Mór írói munkássága c. tanulmányát ismertette az író születésének 190. évfordulója alkalmából. Magvas, érdekfeszítő előadását a romantika bemutatásával kezdte, majd néhány irodalomkritikus méltatását mutatta be. „Regényeivel és elbeszéléseivel megteremtette a magyar olvasóközönséget, melynek még ma is a legnépszerűbb írója” – nyilatkozik Lengyel Dénes az írófejedelemről.
Az előadó kiemelte Jókai regényeinek pozitív kisugárzását, közvetlen ismeretterjesztő módszerét, finom iróniáját, bámulatos szókincsét. Ezekkel támasztotta alá, miért éppen ő a legolvasottabb magyar prózaírónk. Az irodalombarátok a továbbiakban megismerhették legfontosabb életrajzi állomásait. Képet nyerhettek családjáról, a pápai kollégiumi évekről, Petőfivel való barátságáról, kecskeméti jogászéveiről, első irodalmi munkáiról. Betekintést nyerhettek a Pesti Tízek Társaságába, lapszerkesztő tevékenységébe, a forradalomban való részvételébe, Laborfalvi Rózával való kapcsolatába, békepárti magatartásába, Sajó álnéven való publikálásába: mindazokba a körülményekbe, amelyek befolyásolták munkásságát. Ismertette leleményes cselekménybonyolítását, klasszikus példákat hozva fel Az arany ember, Sárga rózsa, A kőszívű ember fiai, Az új földesúrc. regényeiből.
Bemutatta eszményített hőseit (Jenőy, Szentirmay), negatív szereplőit (Abellinó), de realisztikusan ábrázolt alakjait is, Kárpáthy Jánost hozva fel példaként. Pozitív (Baradlayné) és negatív (Athalie) nőalakjai mellett kiemelte kitűnően lefestett mellékszereplőit is (Tallérosy Zebulon).
Végül az írói stílusáról értekezett megkapóan. Kiderült, hogy szinte minden társadalmi osztály nyelvét ismerte a kollégiumi műnyelvtől kezdődően a kártyások szaknyelvén át a zsiványok virágnyelvéig. „Ő a mesterfejedelem” – vallja Kosztolányi. A logikusan felépítet, jól dokumentált előadást Czernák Ferenc, Gál Zoltán és Hevesi József illusztrálta felolvasással.
Az est befejező részében a közösség alapító tagjára, Bokor Ellára emlékeztek születésének 95. évfordulója alkalmából. Lovász Miklós, Kolumbán Zsolt és Katona Béla a költőnő verseiből adott elő egy csokorra valót. A költeményekből a szív megannyi érzése, a reménytelen szomorúság, a haláltudat, az idő könyörtelen múlása, az élet titokzatossága, a haza és irodalom iránti szeretet csendült fel.
Agapé és baráti beszélgetés zárta a színvonalas rendezvényt.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 27.
Dévai Unitárius Szórványközpont
Adventi találkozások 2015
Idén is gazdag adventi tevékenységet kínál a helyi magyar közösségnek a Dévai Unitárius Szórványközpont. November 28-án, szombaton a Budapestről érkező Hargitay család vegyes kórusa énekel a templomban, majd a közösségi teremben adventi koszorú készítésére lesz alkalom.
December 6-án, vasárnap a Petőfi-program két Hunyad megyei ösztöndíjasa: Barna György és Szedlák Katalin tart előadást, majd a dévai Dalospacsirta gyermekkórus lép fel, és kézműves műhely keretében gyertyakészítésre is sor kerül.
December 12-én, szombaton Szabó Péter Kitárnám ablakom című verseskötetét mutatja be Brittich Erzsébet. Ezt követően kreatív képeslapkészítésbe kapcsolódhatnak be az érdeklődők.
December 20-án, vasárnap Koppándi Éva, Talpmasszázs-reflexológia témában tart előadást, majd kézműves karácsonyfadísz-készítés következik.
Valamennyi adventi program délután 17 órakor kezdődik az unitárius szórványközpontban (Lucian Blaga utca 14. szám) és az előadásokat, kézműves foglalkozásokat követően szeretetvendégséggel zárul.
A rendezvények társszervezője az RMDSZ dévai Nőszervezete, támogatója a Communitas Alapítvány, médiapartner a Nyugati Jelen.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Adventi találkozások 2015
Idén is gazdag adventi tevékenységet kínál a helyi magyar közösségnek a Dévai Unitárius Szórványközpont. November 28-án, szombaton a Budapestről érkező Hargitay család vegyes kórusa énekel a templomban, majd a közösségi teremben adventi koszorú készítésére lesz alkalom.
December 6-án, vasárnap a Petőfi-program két Hunyad megyei ösztöndíjasa: Barna György és Szedlák Katalin tart előadást, majd a dévai Dalospacsirta gyermekkórus lép fel, és kézműves műhely keretében gyertyakészítésre is sor kerül.
December 12-én, szombaton Szabó Péter Kitárnám ablakom című verseskötetét mutatja be Brittich Erzsébet. Ezt követően kreatív képeslapkészítésbe kapcsolódhatnak be az érdeklődők.
December 20-án, vasárnap Koppándi Éva, Talpmasszázs-reflexológia témában tart előadást, majd kézműves karácsonyfadísz-készítés következik.
Valamennyi adventi program délután 17 órakor kezdődik az unitárius szórványközpontban (Lucian Blaga utca 14. szám) és az előadásokat, kézműves foglalkozásokat követően szeretetvendégséggel zárul.
A rendezvények társszervezője az RMDSZ dévai Nőszervezete, támogatója a Communitas Alapítvány, médiapartner a Nyugati Jelen.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2015. november 27.
Riportok egy letűnt világ szokásairól
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
Barabás László Az otthonosság gyökerei című néprajzi tanulmánykötetét mutatják be Székelyudvarhelyen, a városi könyvtár látvány- és hangzóanyag-tárában november 26-án, csütörtökön délután öt órától.
A szerző Kalendáris népszokások Székelyföldön címmel tart néprajzi előadást, három saját gyűjtésű kisfilmet is bemutatva e témából. A parajdi születésű, Marosvásárhelyen élő Barabás László pedagógus, néprajzkutató korábban megjelent néprajzi tanulmányait gyűjtötte kötetbe a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó.
A több mint 300 oldalas kiadvány anyagát négy nagy fejezetbe sorolták be. A szerző az első fejezetben sóvidéki szokásokról, mesterségekről ír Szülőföldön, Sóvidéken címmel.
Barabás emlékezését olvashatjuk a könyvben elsőként, a lírai hangulatú sorok szerint „azóta is az lenne a dolgom, amibe hat-hét évesen beleszoktattak. Csak időközben a seprű, a gereblye s a lapát írótollá és más hasonló, apró szerszámmá zsugorodott. A kapun ki-be járó, sürgölődő egykori gyermek pedig kapuban álló, onnan figyelő felnőtté öregedett."
A Szováta környéki gyermekek füttynyelvéről, az alsósófalvi fonók táncairól, siklódi muzsikakészítésről, pálpatakiak lakodalmáról, a sóvidéki férfiak harisnyájáról, a siklódiak eklézsiakövetéséről szóló riportok egy már nem létező világ biztonságát sejtetik meg a mai olvasóval is. Terjedelmes írás a sóvidéki leányok cselédkedéséről szóló. Olyan élményanyagot örökített meg, melyről a fiatalabb nemzedék alig hallott. Miként a leggyakoribb gyermekmunkába, az udvar- és utcaseprésbe beleszoktatták a szerzőt, és ezáltal apránként jobban megismerte környezetét, úgy tágítja a földrajzi határokat is a könyv következő fejezeteiben.
A Szomszédolás néprajzi tájakon című részben a Nyárád mente zöldségtermesztésről ismert településeit, a Murokország néven emlegetett vidéket mutatja be, illetve a karácsonyfalvi magyar és cigány közösségeket, a sóvidéki és szabédi királynézást, történeti és néprajzi szempontból Marosszéket, a Mezőség néprajzi tagolódását. Kimondottan a népszokások leírását, változását találjuk a következő fejezetben (Népszokások életvilágában).
A farsangi alakoskodás Segesvár környéki, gyergyói változatai, Nyárád menti (csutakhúzás Szentgericén), sóvidéki (farsangtemetés) sajátosságai után Kalendáris szokások Siklódon címmel a hagyományőrző falu közösségi eseményeit veszi számba a szerző, majd a szovátai betlehemezést meg a Nyárád mente és a Kis-Küküllő vidékének húsvéti határkerüléseit. A kötet zárófejezete (Elődök nyomában) olyan tanulmányokat tartalmaz, melyekben Barabás László a néprajzi kutatás történetét idézi fel. Szó esik folklorizálódott Petőfi-sorokról, Kriza János unitárius püspök szokáskutatásairól, a népi színjátékok kutatástörténetéről.
Harmincnál több oldalnyi színes és fekete-fehér archív kép sorakozik a könyv végi mellékletben. Az olvasmányos, néhol a riportszerű nyomozás fordulataiban is bővelkedő tanulmányok egy részét népismereti írások megnevezéssel illeti a kiadvány alcíme. A sűrűn lábjegyzetelt tanulmányoktól eltérően Barabás László könyvbe gyűjtött közlései nem csupán, sőt elsősorban nem a szakemberek érdeklődését keltik fel, hanem mindenkiét, aki jobban meg akarja ismerni ezt a kétmegyényi területet, ahová a szerző elkalauzol.
P. Buzogány Árpád
Krónika (Kolozsvár)
2015. november 28.
Árva Bethlen Kata ünnepe Fogarason
Katalin napján, minden év november 25-én Árva Bethlen Katára (1700–1759) emlékeznek Fogarason. Szerda este a református templomban tartott ünnepi istentiszteleten igét hirdetett a háromszéki származású, tíz éve Fogarason szolgáló Szász Tibor lelkipásztor, az ünnepi előadó Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke volt. Szász Tibor igehirdetésében a templomépítő nagyasszonyra emlékezett. Ugyanis a villámcsapás sújtotta, leégett református templomot 1758–1759-ben Bethlen Kata újjáépíttette, kibővíttette, az elnyerte mai alakját. Még megérte a templomszentelést, azután hunyt el, és a templom tornya elé temették. Szekeres Attila István elmondta, címertörténeti előadást tartani hívták meg, de igyekezett az ünnepnaphoz is igazodni: Bethlen Kata saját kezűleg hímzett, címerekkel ellátott, sárga selyem menyasszonyi ruhájához – melyből utóbb úrasztali terítőt és szószéktakarót alakított ki – illő nyakkendőt kötött, az szintén sárga, és arra is címert hímeztek. A heraldikus Erdély címerének alakulását ismertette vetített képes előadásában a kezdetektől a mai napig, mikor Románia címerének negyedik mezejében szerepel a jelkép. Az ünnepségen közreműködött a helybeli ökumenikus kórus Palkó Sándor vezetésével, a baróti Bokor Csongor, a Petőfi-program fogarasi megbízottja előadta Wass Albert Üzenet haza című versét. Az istentisztelet nemzeti imánk eléneklésével zárult. Ezt követően megkoszorúzták Árva Bethlen Kata sírját. Áldást mondott Bandi Attila halmágyi evangélikus lelkész. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Katalin napján, minden év november 25-én Árva Bethlen Katára (1700–1759) emlékeznek Fogarason. Szerda este a református templomban tartott ünnepi istentiszteleten igét hirdetett a háromszéki származású, tíz éve Fogarason szolgáló Szász Tibor lelkipásztor, az ünnepi előadó Szekeres Attila István sepsiszentgyörgyi heraldikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke volt. Szász Tibor igehirdetésében a templomépítő nagyasszonyra emlékezett. Ugyanis a villámcsapás sújtotta, leégett református templomot 1758–1759-ben Bethlen Kata újjáépíttette, kibővíttette, az elnyerte mai alakját. Még megérte a templomszentelést, azután hunyt el, és a templom tornya elé temették. Szekeres Attila István elmondta, címertörténeti előadást tartani hívták meg, de igyekezett az ünnepnaphoz is igazodni: Bethlen Kata saját kezűleg hímzett, címerekkel ellátott, sárga selyem menyasszonyi ruhájához – melyből utóbb úrasztali terítőt és szószéktakarót alakított ki – illő nyakkendőt kötött, az szintén sárga, és arra is címert hímeztek. A heraldikus Erdély címerének alakulását ismertette vetített képes előadásában a kezdetektől a mai napig, mikor Románia címerének negyedik mezejében szerepel a jelkép. Az ünnepségen közreműködött a helybeli ökumenikus kórus Palkó Sándor vezetésével, a baróti Bokor Csongor, a Petőfi-program fogarasi megbízottja előadta Wass Albert Üzenet haza című versét. Az istentisztelet nemzeti imánk eléneklésével zárult. Ezt követően megkoszorúzták Árva Bethlen Kata sírját. Áldást mondott Bandi Attila halmágyi evangélikus lelkész. (M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 28.
Eminescu, az abszolút román(c)
Megszokhattuk már, hogy Lucian Boia akkurátus fanatizmussal bontogatja a mítoszokat, tévhiteket, s a rájuk épült és görcsösen kitartó diskurzusokat.
Eddigi munkáiban csak utalásszerűen célzott arra, hogy Eminescu megítélésére is ráférne a korrekció. A Gaudeamus könyvvásár őszi dömpingjében végül kötetnyi terjedelemben helyezi új, méretarányos piedesztálra a nemzet költőjét, a páratlan poétát, a meg nem értett géniuszt. Ezzel újabb tagokat szerzett különben is népes ellentáborának, hiszen olyan gesztus az övé, ami a Petőfi deheroizálásához fogható vállalkozás. Úgy, ahogyan a kontinuitás-elméletet és a nemzeti egység évezredes tételét mantrázó történészgárda érezte veszélyben magát, most az emineszkológusok csapata szörnyülködhet módfelett: doktorátusok, karrierek, tudományos presztízsek pörkölődnek a kritikus újraértelmezés tisztítótűzében. Boia nem vitatja a Luceafărul szerzőjének költői érdemeit. Mindössze annyit tesz, hogy a kirobbanó tehetséget igyekszik a kor közegében elhelyezni. Az utolsó nagy romantikust úgy olvassa, hogy nem téveszti szem elől a német költészet hatását, és azt sem, hogy Eminescu bár jól, sőt túlontúl jól hangzik románul, nem sikerült betörnie a nemzetközi piacra, a fordításokban rendre elvész a varázs, alkotói nagysága pedig viszonylagossá válik.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)
Megszokhattuk már, hogy Lucian Boia akkurátus fanatizmussal bontogatja a mítoszokat, tévhiteket, s a rájuk épült és görcsösen kitartó diskurzusokat.
Eddigi munkáiban csak utalásszerűen célzott arra, hogy Eminescu megítélésére is ráférne a korrekció. A Gaudeamus könyvvásár őszi dömpingjében végül kötetnyi terjedelemben helyezi új, méretarányos piedesztálra a nemzet költőjét, a páratlan poétát, a meg nem értett géniuszt. Ezzel újabb tagokat szerzett különben is népes ellentáborának, hiszen olyan gesztus az övé, ami a Petőfi deheroizálásához fogható vállalkozás. Úgy, ahogyan a kontinuitás-elméletet és a nemzeti egység évezredes tételét mantrázó történészgárda érezte veszélyben magát, most az emineszkológusok csapata szörnyülködhet módfelett: doktorátusok, karrierek, tudományos presztízsek pörkölődnek a kritikus újraértelmezés tisztítótűzében. Boia nem vitatja a Luceafărul szerzőjének költői érdemeit. Mindössze annyit tesz, hogy a kirobbanó tehetséget igyekszik a kor közegében elhelyezni. Az utolsó nagy romantikust úgy olvassa, hogy nem téveszti szem elől a német költészet hatását, és azt sem, hogy Eminescu bár jól, sőt túlontúl jól hangzik románul, nem sikerült betörnie a nemzetközi piacra, a fordításokban rendre elvész a varázs, alkotói nagysága pedig viszonylagossá válik.
ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 1.
Román lobogón üzentek a magyar lelkipásztornak Újszentesen
Ismeretlen tettesek egy “Le a Magyarokkal” feliratú román nemzeti lobogót dobtak be a Temes megyei Újszentesen a Dózsa György utcai református parókia udvarára.
„Ezt a román nemzeti zászlót találtam bedobva a parókia udvarára, a következő felirattal: “Le a magyarokkal!” Nem hiszem, hogy ez lenne az egészséges hazafiság! Aki ezt tette, saját nemzeti szimbólumát gyalázta meg.” – közölte a Temesvári Hírek beszámolója szerint Szűcs András Ottó, a község református lelkipásztora.
A regionális hírportál emlékeztet arra, hogy a Románia leggazdagabb községe címét viselő Újszentes központi parkjában a nyáron már megrongálták Petőfi Sándor 1945-ben állított emlékművét. Ez esetről azonban később kiderült: az emlékmű mindössze véletlen baleset következtében rongálódott meg.
maszol.ro
Ismeretlen tettesek egy “Le a Magyarokkal” feliratú román nemzeti lobogót dobtak be a Temes megyei Újszentesen a Dózsa György utcai református parókia udvarára.
„Ezt a román nemzeti zászlót találtam bedobva a parókia udvarára, a következő felirattal: “Le a magyarokkal!” Nem hiszem, hogy ez lenne az egészséges hazafiság! Aki ezt tette, saját nemzeti szimbólumát gyalázta meg.” – közölte a Temesvári Hírek beszámolója szerint Szűcs András Ottó, a község református lelkipásztora.
A regionális hírportál emlékeztet arra, hogy a Románia leggazdagabb községe címét viselő Újszentes központi parkjában a nyáron már megrongálták Petőfi Sándor 1945-ben állított emlékművét. Ez esetről azonban később kiderült: az emlékmű mindössze véletlen baleset következtében rongálódott meg.
maszol.ro
2015. december 1.
Ülésezik a diaszpóra tanács és a Magyar Állandó Értekezlet
December 2-án és 3-án, szerdán és csütörtökön tartja ülését a Magyar Diaszpóra Tanács, illetve a Magyar Állandó Értekezlet (Máért), a külhoni magyarság éves budapesti találkozóján az aktuális, tematikus programok mellett várhatóan szó lesz a világpolitikai helyzetről is - mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár kedden, egy budapesti háttérbeszélgetésen.
A Magyar Diaszpóra Tanács szerdai, ötödik ülésének tematikája hasonló lesz a korábbiakhoz.
A tanácskozást Orbán Viktor miniszterelnök nyitja meg - jelezte az államtitkár, aki arra számít, a kormányfő beszédét alapvetően a világpolitikai helyzet határozza majd meg. Kiemelte: a diaszpóra tagjainak, szervezeteinek nagyon sokat köszönhetnek, azok az elmúlt időszakban mindig kiálltak Magyarország mellett.
A tanácskozáson felszólal Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, Potápi Árpád János államtitkár és Grezsa István miniszteri biztos. Beszámoló hangzik el a Kőrösi Csoma Sándor-programról és a Petőfi Sándor-programról. Az ülés részeként kerekasztal-beszélgetéseket tartanak, amelyek oktatási és kulturális témákat ölelnek fel, illetve a hagyományőrzéssel foglalkoznak - ismertette Potápi Árpád János.
Délután a program regionális ülésekkel folytatódik, amelyeket plenáris ülés követ. Az ülésen - amelyre nyolcvanegy résztvevőt várnak - zárónyilatkozatot fogadnak el.
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) csütörtöki ülését szintén Orbán Viktor nyitja meg, beszédében várhatóan jobban fókuszál majd a világpolitikai helyzet mellett a Kárpát-medencei és a közép-európai helyzetre - közölte Potápi Árpád János.
A tanácskozáson Semjén Zsolt aktuális nemzetpolitikai kérdésekről beszél, Grezsa István a Petőfi Sándor-programról számol be. A résztvevők meghallgatják a Máért szakbizottságainak beszámolóját, és a nap végén szintén zárónyilatkozatot fogadnak el.
Az államtitkár kérdésre kitért arra is: mindig figyelembe veszik a magyarság jelzéseit, akár a romániai politikai helyzetről, akár a kárpátaljaiak megsegítéséről van szó. Az erdélyi magyar pártok közeledése megkezdődött, de igazi siker akkor következhet be, ha - mint Kárpátalján - sokkal erősebb lesz az együttműködés, s erre az RMDSZ is késznek mutatkozik. Mint mondta, ennek érdekében ő is mindent megtesz.
Kárpátalján reményei szerint az együttműködés folytatódik. Rendkívüli segítségkérés egyelőre nem érkezett a téli helyzet miatt, de számítanak erre.
Mindkét ülés helyszíne idén a Várkert Bazár lesz, a Máért ülésén így a diaszpóra tanács tagjai is részt tudnak venni.
maszol.ro
December 2-án és 3-án, szerdán és csütörtökön tartja ülését a Magyar Diaszpóra Tanács, illetve a Magyar Állandó Értekezlet (Máért), a külhoni magyarság éves budapesti találkozóján az aktuális, tematikus programok mellett várhatóan szó lesz a világpolitikai helyzetről is - mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár kedden, egy budapesti háttérbeszélgetésen.
A Magyar Diaszpóra Tanács szerdai, ötödik ülésének tematikája hasonló lesz a korábbiakhoz.
A tanácskozást Orbán Viktor miniszterelnök nyitja meg - jelezte az államtitkár, aki arra számít, a kormányfő beszédét alapvetően a világpolitikai helyzet határozza majd meg. Kiemelte: a diaszpóra tagjainak, szervezeteinek nagyon sokat köszönhetnek, azok az elmúlt időszakban mindig kiálltak Magyarország mellett.
A tanácskozáson felszólal Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, Potápi Árpád János államtitkár és Grezsa István miniszteri biztos. Beszámoló hangzik el a Kőrösi Csoma Sándor-programról és a Petőfi Sándor-programról. Az ülés részeként kerekasztal-beszélgetéseket tartanak, amelyek oktatási és kulturális témákat ölelnek fel, illetve a hagyományőrzéssel foglalkoznak - ismertette Potápi Árpád János.
Délután a program regionális ülésekkel folytatódik, amelyeket plenáris ülés követ. Az ülésen - amelyre nyolcvanegy résztvevőt várnak - zárónyilatkozatot fogadnak el.
A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) csütörtöki ülését szintén Orbán Viktor nyitja meg, beszédében várhatóan jobban fókuszál majd a világpolitikai helyzet mellett a Kárpát-medencei és a közép-európai helyzetre - közölte Potápi Árpád János.
A tanácskozáson Semjén Zsolt aktuális nemzetpolitikai kérdésekről beszél, Grezsa István a Petőfi Sándor-programról számol be. A résztvevők meghallgatják a Máért szakbizottságainak beszámolóját, és a nap végén szintén zárónyilatkozatot fogadnak el.
Az államtitkár kérdésre kitért arra is: mindig figyelembe veszik a magyarság jelzéseit, akár a romániai politikai helyzetről, akár a kárpátaljaiak megsegítéséről van szó. Az erdélyi magyar pártok közeledése megkezdődött, de igazi siker akkor következhet be, ha - mint Kárpátalján - sokkal erősebb lesz az együttműködés, s erre az RMDSZ is késznek mutatkozik. Mint mondta, ennek érdekében ő is mindent megtesz.
Kárpátalján reményei szerint az együttműködés folytatódik. Rendkívüli segítségkérés egyelőre nem érkezett a téli helyzet miatt, de számítanak erre.
Mindkét ülés helyszíne idén a Várkert Bazár lesz, a Máért ülésén így a diaszpóra tanács tagjai is részt tudnak venni.
maszol.ro
2015. december 3.
A nemzethalál költője
Lehet, túl merész kijelentés ez így címbe emelve, ám mai sorsunkat tekintve bizony igazat kell(ene) adnunk annak a költőnek, aki több mint másfél századdal ezelőtt a magyarság súlyos veszélyeztetettségéről beszélt. A nagy költő, az 1830-as, 1840-es évek talán legtekintélyesebb, de kétségkívül legismertebb magyar személyisége, Vörösmarty Mihály 215 évvel ezelőtt született.
Alkotásaiban máig érvényes és máig meg nem válaszolt kérdéseket fogalmaz meg, és ma is ható intelmeket sorakoztat fel súlyos következményekkel járó, megtörtént és látomásaiban megjelenő események kapcsán. Figyelme, óvó tekintete mindent körbejár a szerelemtől a halálig, a szeretettől a gyűlöletig, a reménytől a beteljesületlenségig, a bölcsőtől a koporsóig, a győzelemtől az eltiprásig. Tragédiákkal kikövezett, de azért tisztes helytállásokat is felmutató történelmünkhöz olyan értő gonddal, érző szívvel nyúl, hogy abból rengeteg bölcsességet, tisztánlátást, biztató, ám inkább borúlátó tanulságokat vonhatnak le az elhivatott történészek is. Mikor jön el vajon az az ünnep, amely A vén cigányban felsejlik? Beteljesülhet-e valaha az a boldogság itt a földön, amelyet Csongor és Tünde keres? Támadnak-e még Árpádok, akik Zalánékat megfutamítják? Annyi könyv, könny, annyi vesztes és győztes csata után lesz-e még erő a feltámadásra, a megújulásra, az ünneplésre?
A nagy ember, a költő, a politikus, korának kiemelkedő személyisége rendkívüli méltóságának és emberszeretetének megragadó példája az, ahogyan Petőfi hóna alá nyúlt. A hajszolt, fáradt, bizonyára éhes fiatal, eladdig csak szűk körben ismert versfaragó a nemzet nagy fiához kopogtatott be kötetnyi verssel, aki egyből meglátta az égő tekintetű ifjúban, költeményeiben a zsenit, és minden bizonnyal a vetélytársat is, de nem elutasította, hanem verseit kiadásra javasolta, neki pedig hozzá illő állást szerzett az egyik tekintélyes lapnál. Az 1830-as évek derekán írott Szózat című alkotása a szó szoros értelmében egybeforrott mindannyiunkkal, ünnepeinkkel, s nem csoda, hogy a Himnusz mellett ez az a mű, amely legtöbbször elhangzik nemzeti mivoltunkat idéző, erősítő rendezvényeken.
Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Kápolnásnyéken, elhunyt 1855. november 19-én, Pesten.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Lehet, túl merész kijelentés ez így címbe emelve, ám mai sorsunkat tekintve bizony igazat kell(ene) adnunk annak a költőnek, aki több mint másfél századdal ezelőtt a magyarság súlyos veszélyeztetettségéről beszélt. A nagy költő, az 1830-as, 1840-es évek talán legtekintélyesebb, de kétségkívül legismertebb magyar személyisége, Vörösmarty Mihály 215 évvel ezelőtt született.
Alkotásaiban máig érvényes és máig meg nem válaszolt kérdéseket fogalmaz meg, és ma is ható intelmeket sorakoztat fel súlyos következményekkel járó, megtörtént és látomásaiban megjelenő események kapcsán. Figyelme, óvó tekintete mindent körbejár a szerelemtől a halálig, a szeretettől a gyűlöletig, a reménytől a beteljesületlenségig, a bölcsőtől a koporsóig, a győzelemtől az eltiprásig. Tragédiákkal kikövezett, de azért tisztes helytállásokat is felmutató történelmünkhöz olyan értő gonddal, érző szívvel nyúl, hogy abból rengeteg bölcsességet, tisztánlátást, biztató, ám inkább borúlátó tanulságokat vonhatnak le az elhivatott történészek is. Mikor jön el vajon az az ünnep, amely A vén cigányban felsejlik? Beteljesülhet-e valaha az a boldogság itt a földön, amelyet Csongor és Tünde keres? Támadnak-e még Árpádok, akik Zalánékat megfutamítják? Annyi könyv, könny, annyi vesztes és győztes csata után lesz-e még erő a feltámadásra, a megújulásra, az ünneplésre?
A nagy ember, a költő, a politikus, korának kiemelkedő személyisége rendkívüli méltóságának és emberszeretetének megragadó példája az, ahogyan Petőfi hóna alá nyúlt. A hajszolt, fáradt, bizonyára éhes fiatal, eladdig csak szűk körben ismert versfaragó a nemzet nagy fiához kopogtatott be kötetnyi verssel, aki egyből meglátta az égő tekintetű ifjúban, költeményeiben a zsenit, és minden bizonnyal a vetélytársat is, de nem elutasította, hanem verseit kiadásra javasolta, neki pedig hozzá illő állást szerzett az egyik tekintélyes lapnál. Az 1830-as évek derekán írott Szózat című alkotása a szó szoros értelmében egybeforrott mindannyiunkkal, ünnepeinkkel, s nem csoda, hogy a Himnusz mellett ez az a mű, amely legtöbbször elhangzik nemzeti mivoltunkat idéző, erősítő rendezvényeken.
Vörösmarty Mihály 1800. december 1-jén született Kápolnásnyéken, elhunyt 1855. november 19-én, Pesten.
Dr. Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 3.
Petőfi Sándor összetartó ereje
A nemzet költőjének mozgósító, összetartó ereje több mint másfél évszázad elteltével is töretlen: november utolsó szombatján az újszentesi magyarság apraja-nagyja részt vett az ősz folyamán egy sajnálatos baleset következtében összetört Petőfi-dombormű bronzból készült másának a felavatásán, a református templomkertben álló Petőfi-emlékmű újraszentelésén.
A tartásos ünnepségen részt vett Malac Victor újszentesi polgármester és Miklós Árpád alpolgármester, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Újszentes testvértelepülései, a történelmi egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői. Halász Ferenc történész ünnepi beszéde során felidézte Petőfi Sándor honvédőrnagy vadászerdei látogatásának történetét, aki az emléktábla tanúsága szerint 1849. május 26-án a Bem József honvéd-altábornagyot kísérő honvédtisztekkel és huszártisztekkel együtt részt vett a 14-es számú Lehel huszárok három századának díszszemléjén. Újszentesen 1900-ben leplezték le a Petőfi Sándor látogatásának emléket állító táblát a községháza falán, amelynek a két világháború közötti időszakban nyoma veszett. Az újszentesi magyarok 1945. július 29-én egy díszes emlékművet állítottak közadakozásból a helység parkjában Petőfi Sándor, a „népek szabadságeszményének lánglelkű költője” vadászerdei látogatása emlékére. Ezt az éppen 70. esztendős emlékművet díszítette az a Petőfi arcképét ábrázoló dombormű, amelyet az újszentesi parkban focizó gyerekek feltehetőleg labdával összetörtek és az Újszentesi Polgármesteri Hivatal példás gyorsasággal helyreállíttatott. A bronzból készült Petőfi-dombormű Bogdan Nueleanu Újszentesen élő szobrászművész alkotása, aki a helyi magyar közösség vezetőinek kérésére szívesen elvállalta a dombormű elkészítését és az avató ünnepségen is részt vett.
A Petőfi-emlékművet Szűcs András Ottó református lelkipásztor és Máté Lajos újszentesi plébános áldották meg és szentelték fel a helyi magyar közösség apraja-nagyja jelenlétében. Szűcs András Ottó lelkipásztor azzal egészítette ki az emlékmű történetét, hogy Petőfi Sándor vadászerdei látogatásának időpontja valószínűleg nem 1849. május 26-a, hanem egy május 3-ához közelebbi időpont (valószínűleg a május 4–6. közötti időszak) amikor Petőfi Sándort Szabadfalun honvéd őrnaggyá nevezte ki Bem József altábornagy. Az újszentesi lelkipásztor végezetül felolvasta id. Vastagh Imre Gyula versét, amelyet erre az ünnepi alkalomra írt. Az avatóünnepség az Újszentesi Általános Iskola magyar tagozatának diákjai által bemutatott színvonalas műsorral folytatódott, akik Petőfi-verseket szavaltak, nagy tapsot aratva. A kisdiákokat Dénes Ildikó tanítónő, az iskola aligazgatója készítette fel. Az ünnepi műsor a Butykos hagyományőrző csoportot képviselő Berta Brigitta szavalatával és az Újszentesi Háziasszonyok által előadott megzenésített Petőfi versekkel folytatódott. A szívet melengető ünnepség végén az újszentesi Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, Sándorfalva, Szentes, Balástya (Magyarország) és Tamásfalva (Szerbia) testvértelepülések képviselői, valamint az egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit az újraavatott Petőfi-emlékmű talapzatánál.
Az avatóünnepség résztvevőit Miklós Árpád alpolgármester az iskola ebédlőjébe invitálta, ahol Szent Erzsébet jótékonysági bálra került sor a helyi RMDSZ, a református parókia és a római katolikus plébánia (Kolping család) szervezésében, zenélt a 4+2 Asszinkron zenekar.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
A nemzet költőjének mozgósító, összetartó ereje több mint másfél évszázad elteltével is töretlen: november utolsó szombatján az újszentesi magyarság apraja-nagyja részt vett az ősz folyamán egy sajnálatos baleset következtében összetört Petőfi-dombormű bronzból készült másának a felavatásán, a református templomkertben álló Petőfi-emlékmű újraszentelésén.
A tartásos ünnepségen részt vett Malac Victor újszentesi polgármester és Miklós Árpád alpolgármester, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Újszentes testvértelepülései, a történelmi egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői. Halász Ferenc történész ünnepi beszéde során felidézte Petőfi Sándor honvédőrnagy vadászerdei látogatásának történetét, aki az emléktábla tanúsága szerint 1849. május 26-án a Bem József honvéd-altábornagyot kísérő honvédtisztekkel és huszártisztekkel együtt részt vett a 14-es számú Lehel huszárok három századának díszszemléjén. Újszentesen 1900-ben leplezték le a Petőfi Sándor látogatásának emléket állító táblát a községháza falán, amelynek a két világháború közötti időszakban nyoma veszett. Az újszentesi magyarok 1945. július 29-én egy díszes emlékművet állítottak közadakozásból a helység parkjában Petőfi Sándor, a „népek szabadságeszményének lánglelkű költője” vadászerdei látogatása emlékére. Ezt az éppen 70. esztendős emlékművet díszítette az a Petőfi arcképét ábrázoló dombormű, amelyet az újszentesi parkban focizó gyerekek feltehetőleg labdával összetörtek és az Újszentesi Polgármesteri Hivatal példás gyorsasággal helyreállíttatott. A bronzból készült Petőfi-dombormű Bogdan Nueleanu Újszentesen élő szobrászművész alkotása, aki a helyi magyar közösség vezetőinek kérésére szívesen elvállalta a dombormű elkészítését és az avató ünnepségen is részt vett.
A Petőfi-emlékművet Szűcs András Ottó református lelkipásztor és Máté Lajos újszentesi plébános áldották meg és szentelték fel a helyi magyar közösség apraja-nagyja jelenlétében. Szűcs András Ottó lelkipásztor azzal egészítette ki az emlékmű történetét, hogy Petőfi Sándor vadászerdei látogatásának időpontja valószínűleg nem 1849. május 26-a, hanem egy május 3-ához közelebbi időpont (valószínűleg a május 4–6. közötti időszak) amikor Petőfi Sándort Szabadfalun honvéd őrnaggyá nevezte ki Bem József altábornagy. Az újszentesi lelkipásztor végezetül felolvasta id. Vastagh Imre Gyula versét, amelyet erre az ünnepi alkalomra írt. Az avatóünnepség az Újszentesi Általános Iskola magyar tagozatának diákjai által bemutatott színvonalas műsorral folytatódott, akik Petőfi-verseket szavaltak, nagy tapsot aratva. A kisdiákokat Dénes Ildikó tanítónő, az iskola aligazgatója készítette fel. Az ünnepi műsor a Butykos hagyományőrző csoportot képviselő Berta Brigitta szavalatával és az Újszentesi Háziasszonyok által előadott megzenésített Petőfi versekkel folytatódott. A szívet melengető ünnepség végén az újszentesi Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ, Sándorfalva, Szentes, Balástya (Magyarország) és Tamásfalva (Szerbia) testvértelepülések képviselői, valamint az egyházak, a helyi iskola és a civilszervezetek képviselői elhelyezték a kegyelet koszorúit az újraavatott Petőfi-emlékmű talapzatánál.
Az avatóünnepség résztvevőit Miklós Árpád alpolgármester az iskola ebédlőjébe invitálta, ahol Szent Erzsébet jótékonysági bálra került sor a helyi RMDSZ, a református parókia és a római katolikus plébánia (Kolping család) szervezésében, zenélt a 4+2 Asszinkron zenekar.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 4.
Újabb tüntetés Kézdivásárhelyen
A „terroristavárosként” megbélyegzett Kézdivásárhelyen tegnap sem csitultak a kedélyek, a fő beszédtéma Beke István Attila esete volt. Tegnap már csak a Digi, Pro TV és az RTV1 stábja maradt a város főterén, és mondhatni, valamennyien objektíven tájékoztatták a közvéleményt az itt zajló eseményekről, tucatnyi polgár véleményét is kikérve. A harmincnapos előzetes letartóztatásra ítélt Beke István Attila brassói védőügyvédje élt a fellebbezési joggal, és védence nevében benyújtotta a kérést, aminek tárgyalását – értesüléseink szerint – tegnapra tűzték, de lapzártáig a Beke család nem kapott hírt arról, hogy milyen döntés született.
A HVIM a nemzetközi jogvédőkhöz fordul
Időközben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sajtóközleményt juttatott el szerkesztőségünkbe. Abban többek között az olvasható, hogy „azokat, akik az elmúlt években kiálltak az autonómiáért, azokat a román állam megfélemlítette, lásd Csíkszereda lemondott polgármesterének az esetét. A házkutatással kapcsolatosan azt írják, hogy az ügyészek kibontatlan csomagokban petárdákat és csillagszórókat koboztak el. Elképesztő, hogy a román ügyészség és titkosszolgálat megszegi a román törvényeket, nem biztosítanak betekintést az ügybe, elhallgatják a valós tényeket és félrevezetik a közvéleményt. A HVIM az európai szervezetekhez, a nemzetközi jogvédőkhöz és a nemzetközi sajtóhoz fordul segítségért – áll a közleményben.
Kiss István ügyvéd a házkutatásról
Megkeresésünkre Kiss István ügyvéd a november 30-i házkutatásról és az ott történtekről elmondta: Beke István Attila cégének a székhelyére aznap 13.10-kor érkezett meg, ahol a hatóság emberei már jelen voltak, a bejárati ajtó be volt zárva, de az ügyvédi igazolvány felmutatása után beengedték. A házkutatás során különböző csomagolásban kisméretű petárdákat találtak, ezek származásáról Beke fel tudott mutatni iratokat, amiről meg nem, arról volt internetről rögzített beszélgetése, hogy érkeznie kell arról számlának és nyugtának. Egyetlen petárda sem volt törvénytelen úton beszerezve. Négy tortába helyezhető fényszóró is volt, amit lefoglaltak. Amikor az ügyvéd rákérdezett, hogy mi a vád Beke ellen, konkrét választ nem kapott, hiába kérdezte meg több alkalommal a házkutatás során. Később a könyvelési dokumentumokat kezdték átlapozni, és mindent rendetlenül hagytak maguk után. István felesége egy adott pillanatban kifakadt és megkérdezte, hogy miért nem mondják már meg, hogy mi a vád a férje ellen, mi a célja az egész házkutatásnak. Állítólag azt felelték neki, hogy terrorizmus, asszonyom. A lefoglalás kiterjedt Beke István számítógépeire is, a merevlemezeket szerelték ki a gépekből. A laptopjából is kiszerelték a merevlemezt – amiről azt kell tudni, hogy a közelgő gyermekkarácsony előkészületeit tartalmazta, és hiába kérték, hogy készíthessenek azokról másolatot adathordozóra, többszöri kérésre sem engedték, az volt a válaszuk, hogy hivatalos úton kell majd kérni. A cég működését teljes mértékben megbénították. Mindent kartondobozokba tettek és lepecsételtek. Nagyon fontos tudni azt, hogy sem az irodában, sem pedig az esztelneki edzőpályán tartott házkutatás során készült jegyzőkönyvek nem tartalmaznak bombára vagy merényletre utaló szót, megengedték, hogy Beke Istvánnal együtt elolvassák azokat. Utólag jött elő a sztori, hogy állítólag bombát akart készíteni. Az Esztelneken lefolytatott házkutatás során tüzetesen átvizsgáltak mindent, az alsó szintektől a padlásig, a mellékhelyiségeket is beleértve. Jogilag betartották a törvényt. Bombát nem találtak. A jegyzőkönyvben részletesen leírták a házkutatás lefolyását, de bombára utaló bejegyzés abban nincs. Mindaddig, amíg nem találtak nála bombát – hangsúlyozta az ügyvéd – vagy olyan elemeket, amiből a közösség életét veszélyeztető szerkentyűt lehetett volna készíteni, addig az ügyet szakmai etikával kellett volna kezelni, hiszen Beke Istvánt is megilleti az ártatlanság vélelme. Az ügyből nem szabad etnikai konfliktust kovácsolni. Amennyiben Bekét augusztus óta figyelte a titkosszolgálat, és ha látták benne a veszélyt, miért nem csaptak le rá hamarabb, miért időzítették a román nemzeti ünnep előtti napra a házkutatást? Az ügyvéd bízik abban, hogy Beke Istvánnak sikerül bebizonyítania ártatlanságát.
Ismét tüntettek
Tegnap 16 órakor az előző naphoz viszonyítva kétszer annyian gyűltek össze, mintegy ezer helybeli és környékbeli érkezett a Gábor Áron-szoborhoz, ahonnan először az Igazságot Beke Istvánnak! feliratú molinóval, magyar és fekete zászlókkal az élen, kezükben égő gyertyákkal a városháza elé vonultak, ahol azt követelték, hogy Bokor Tibor polgármester jöjjön közéjük, és álljon szóba velük. Az elöljáró abban az órában már nem tartózkodott a városházán. Ugyanúgy elmarasztalták Tamás Sándort is, aki nem állt ki Beke István mellett. Ma is itt vagyunk, igazságot akarunk! Beke Isti ártatlan! Igazságot Beke Istvánnak! Igazunkért harcolunk! Győzzön az igazság! Igazságot akarunk, terroristák nem vagyunk! Hazug román média! Hazudik a SRI! jelszavakat skandálva a tömeg elindult a rendőrség épülete felé. A csendőrség és rendőrség járművei mellett elhaladva a tömeg nemtetszését füttyszóval és huhogtatással nyilvánította ki. A tömeg a Gábor Áron térről a rendőrség épülete elé vonult, ahol tortára való fényszórókat gyújtottak meg, és azt kiabálták: Itt a bomba, itt a bomba! A rendőrség elöl továbbmentek a Dózsa György utcán a gyárak irányába, majd bekanyarodtak a Szabadság és Fecske utcába, ahonnan az Új utcán keresztül a Petőfi utcán folytatódott a felvonulás. A tömeg az Ojtoz negyedet is végigjárta, majd a Bălcescu utcán keresztül a bíróság elé vonult, ahol a Most vagy soha! Holnap még többen leszünk! Aki magyar, velünk tart! Gyertek velünk! Hazug, korrupt hatalom! Utcára, székelyek! Székelyföld, csatlakozz! jelszavakat kiabálták. A bíróságtól az ügyészség elé vonultak, ahol a For You Klub ellen is jelszavakat skandáltak. A főtérre visszatérve a szobor mögött felállított emelvényen Beke Ernő mondott köszönetet a tömegnek azért, hogy kiállnak fia ártatlansága mellett. Azt is javasolta, hogy másnap ne gyűljenek össze, csak szombaton folytassák a gyertyás tüntetést, de a tömeg nem fogadta el a javaslatát, ma is tüntetni akarnak. A tüntetés közös imával és himnuszaink eléneklésével rendbontás nélkül ért véget.
Lázár János, a magyarországi Miniszterelnökséget vezető miniszter tegnapi, a terrorizmus témakörében tartott sajtótájékoztatóján újságírói érdeklődésre a „székelyföldi terrorvádról” úgy nyilatkozott: „valóban felmerül a koncepciózus eljárásnak a vádja”, hozzátette, „minden segítséget megadnak, amire szükség van”.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A „terroristavárosként” megbélyegzett Kézdivásárhelyen tegnap sem csitultak a kedélyek, a fő beszédtéma Beke István Attila esete volt. Tegnap már csak a Digi, Pro TV és az RTV1 stábja maradt a város főterén, és mondhatni, valamennyien objektíven tájékoztatták a közvéleményt az itt zajló eseményekről, tucatnyi polgár véleményét is kikérve. A harmincnapos előzetes letartóztatásra ítélt Beke István Attila brassói védőügyvédje élt a fellebbezési joggal, és védence nevében benyújtotta a kérést, aminek tárgyalását – értesüléseink szerint – tegnapra tűzték, de lapzártáig a Beke család nem kapott hírt arról, hogy milyen döntés született.
A HVIM a nemzetközi jogvédőkhöz fordul
Időközben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sajtóközleményt juttatott el szerkesztőségünkbe. Abban többek között az olvasható, hogy „azokat, akik az elmúlt években kiálltak az autonómiáért, azokat a román állam megfélemlítette, lásd Csíkszereda lemondott polgármesterének az esetét. A házkutatással kapcsolatosan azt írják, hogy az ügyészek kibontatlan csomagokban petárdákat és csillagszórókat koboztak el. Elképesztő, hogy a román ügyészség és titkosszolgálat megszegi a román törvényeket, nem biztosítanak betekintést az ügybe, elhallgatják a valós tényeket és félrevezetik a közvéleményt. A HVIM az európai szervezetekhez, a nemzetközi jogvédőkhöz és a nemzetközi sajtóhoz fordul segítségért – áll a közleményben.
Kiss István ügyvéd a házkutatásról
Megkeresésünkre Kiss István ügyvéd a november 30-i házkutatásról és az ott történtekről elmondta: Beke István Attila cégének a székhelyére aznap 13.10-kor érkezett meg, ahol a hatóság emberei már jelen voltak, a bejárati ajtó be volt zárva, de az ügyvédi igazolvány felmutatása után beengedték. A házkutatás során különböző csomagolásban kisméretű petárdákat találtak, ezek származásáról Beke fel tudott mutatni iratokat, amiről meg nem, arról volt internetről rögzített beszélgetése, hogy érkeznie kell arról számlának és nyugtának. Egyetlen petárda sem volt törvénytelen úton beszerezve. Négy tortába helyezhető fényszóró is volt, amit lefoglaltak. Amikor az ügyvéd rákérdezett, hogy mi a vád Beke ellen, konkrét választ nem kapott, hiába kérdezte meg több alkalommal a házkutatás során. Később a könyvelési dokumentumokat kezdték átlapozni, és mindent rendetlenül hagytak maguk után. István felesége egy adott pillanatban kifakadt és megkérdezte, hogy miért nem mondják már meg, hogy mi a vád a férje ellen, mi a célja az egész házkutatásnak. Állítólag azt felelték neki, hogy terrorizmus, asszonyom. A lefoglalás kiterjedt Beke István számítógépeire is, a merevlemezeket szerelték ki a gépekből. A laptopjából is kiszerelték a merevlemezt – amiről azt kell tudni, hogy a közelgő gyermekkarácsony előkészületeit tartalmazta, és hiába kérték, hogy készíthessenek azokról másolatot adathordozóra, többszöri kérésre sem engedték, az volt a válaszuk, hogy hivatalos úton kell majd kérni. A cég működését teljes mértékben megbénították. Mindent kartondobozokba tettek és lepecsételtek. Nagyon fontos tudni azt, hogy sem az irodában, sem pedig az esztelneki edzőpályán tartott házkutatás során készült jegyzőkönyvek nem tartalmaznak bombára vagy merényletre utaló szót, megengedték, hogy Beke Istvánnal együtt elolvassák azokat. Utólag jött elő a sztori, hogy állítólag bombát akart készíteni. Az Esztelneken lefolytatott házkutatás során tüzetesen átvizsgáltak mindent, az alsó szintektől a padlásig, a mellékhelyiségeket is beleértve. Jogilag betartották a törvényt. Bombát nem találtak. A jegyzőkönyvben részletesen leírták a házkutatás lefolyását, de bombára utaló bejegyzés abban nincs. Mindaddig, amíg nem találtak nála bombát – hangsúlyozta az ügyvéd – vagy olyan elemeket, amiből a közösség életét veszélyeztető szerkentyűt lehetett volna készíteni, addig az ügyet szakmai etikával kellett volna kezelni, hiszen Beke Istvánt is megilleti az ártatlanság vélelme. Az ügyből nem szabad etnikai konfliktust kovácsolni. Amennyiben Bekét augusztus óta figyelte a titkosszolgálat, és ha látták benne a veszélyt, miért nem csaptak le rá hamarabb, miért időzítették a román nemzeti ünnep előtti napra a házkutatást? Az ügyvéd bízik abban, hogy Beke Istvánnak sikerül bebizonyítania ártatlanságát.
Ismét tüntettek
Tegnap 16 órakor az előző naphoz viszonyítva kétszer annyian gyűltek össze, mintegy ezer helybeli és környékbeli érkezett a Gábor Áron-szoborhoz, ahonnan először az Igazságot Beke Istvánnak! feliratú molinóval, magyar és fekete zászlókkal az élen, kezükben égő gyertyákkal a városháza elé vonultak, ahol azt követelték, hogy Bokor Tibor polgármester jöjjön közéjük, és álljon szóba velük. Az elöljáró abban az órában már nem tartózkodott a városházán. Ugyanúgy elmarasztalták Tamás Sándort is, aki nem állt ki Beke István mellett. Ma is itt vagyunk, igazságot akarunk! Beke Isti ártatlan! Igazságot Beke Istvánnak! Igazunkért harcolunk! Győzzön az igazság! Igazságot akarunk, terroristák nem vagyunk! Hazug román média! Hazudik a SRI! jelszavakat skandálva a tömeg elindult a rendőrség épülete felé. A csendőrség és rendőrség járművei mellett elhaladva a tömeg nemtetszését füttyszóval és huhogtatással nyilvánította ki. A tömeg a Gábor Áron térről a rendőrség épülete elé vonult, ahol tortára való fényszórókat gyújtottak meg, és azt kiabálták: Itt a bomba, itt a bomba! A rendőrség elöl továbbmentek a Dózsa György utcán a gyárak irányába, majd bekanyarodtak a Szabadság és Fecske utcába, ahonnan az Új utcán keresztül a Petőfi utcán folytatódott a felvonulás. A tömeg az Ojtoz negyedet is végigjárta, majd a Bălcescu utcán keresztül a bíróság elé vonult, ahol a Most vagy soha! Holnap még többen leszünk! Aki magyar, velünk tart! Gyertek velünk! Hazug, korrupt hatalom! Utcára, székelyek! Székelyföld, csatlakozz! jelszavakat kiabálták. A bíróságtól az ügyészség elé vonultak, ahol a For You Klub ellen is jelszavakat skandáltak. A főtérre visszatérve a szobor mögött felállított emelvényen Beke Ernő mondott köszönetet a tömegnek azért, hogy kiállnak fia ártatlansága mellett. Azt is javasolta, hogy másnap ne gyűljenek össze, csak szombaton folytassák a gyertyás tüntetést, de a tömeg nem fogadta el a javaslatát, ma is tüntetni akarnak. A tüntetés közös imával és himnuszaink eléneklésével rendbontás nélkül ért véget.
Lázár János, a magyarországi Miniszterelnökséget vezető miniszter tegnapi, a terrorizmus témakörében tartott sajtótájékoztatóján újságírói érdeklődésre a „székelyföldi terrorvádról” úgy nyilatkozott: „valóban felmerül a koncepciózus eljárásnak a vádja”, hozzátette, „minden segítséget megadnak, amire szükség van”.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 4.
Mikor szakad a cérna?
Kedves bíróság, az egész úgy kezdődött, hogy a székely visszaütött. Azaz nem ütött vissza, pedig bezgettük mi eleget – képzelem el a mostani megfélemlítési hadjárat aktív gerjesztői, úgymint a SRI, az ügyészség és a csendőrség tanúvallomását a bírósági tárgyaláson egy távoli, ideális jövőben. Hadd magyarázzam meg, miért is gondolom, hogy államilag kivitelezett magyarellenességről van szó. A sok beszélgetéssel újra és újra a fejünkbe próbálják vésni, amit szabad Jupiternek (akik vagy a román állam vagy csak úgy a románok egy csoportja), nem szabad az ökörnek. Az állam megteheti, hogy tojik saját ígéretei, jogi dokumentumai betartására (lásd a gyulafehérvári nyilatkozat szövegét az autonómia megadásáról a kisebbségeknek), ám mitőlünk azt is elvárják, hogy lelkesen tapsoljunk ehhez, illetve fogjuk be a szájunkat, kuss. Moldvának és Bukovinának lehet külön-külön regionális zászlaja, felhúzhatják azt Gura Humorului központjában, nekünk, székelyeknek ez tilos.
A Temes megyei Újszentesen valakik a nyáron összetörték a Petőfi képmását ábrázoló domborművet, a rendőrség szépen kimosdatta őket, és futballozó gyermekekre fogta az egészet (pedig ajaj!). Ha Sepsiszentgyörgyön a román zászló eltűnik a helyéről, és senki sem tudja, hogy azt a szél tépte le, vagy emberek, abból azonnal románellenes cselekedet lesz. Mi több, a rendőrségi közleményben már az is megjelenik, hogy helyére valakik székely zászlót tettek (azóta is várom, hogy erről legalább egyetlen fényképecskét közzétegyenek, mivel, gondolom, az esetet dokumentálták).
De ez még mind nem elég, a székelyek továbbra sem akarnak fellázadni. Mit tesznek ilyenkor a magára valamit adó erőszakszervezetek, úgymint SRI, ügyészség és csendőrség? Meggyártják az ügyek ügyét, a robbantó terroristát (merthogy erre most nagyon vevő a világ és a tévénéző közönség), és szívszorongva várják, hátha elkészít a kipécézett személy legalább egy játékrobbanószert. Igen ám, de az még annyira sem hajlandó velük együttműködni, hogy ezt megtegye. Börtönbe vele, pfuj!
Ám nem kell ezeket az erőszakszervezeteket félteni. Tudják ők jól, az is a javukra dolgozik, ha még nagyobb gyűlöletet keltettek magukkal szemben. Merthogy valakiknél majd csak elszakad a cérna, nem lehetnek a székelyek sem mind angyalok. És ők éppen erre játszanak…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Kedves bíróság, az egész úgy kezdődött, hogy a székely visszaütött. Azaz nem ütött vissza, pedig bezgettük mi eleget – képzelem el a mostani megfélemlítési hadjárat aktív gerjesztői, úgymint a SRI, az ügyészség és a csendőrség tanúvallomását a bírósági tárgyaláson egy távoli, ideális jövőben. Hadd magyarázzam meg, miért is gondolom, hogy államilag kivitelezett magyarellenességről van szó. A sok beszélgetéssel újra és újra a fejünkbe próbálják vésni, amit szabad Jupiternek (akik vagy a román állam vagy csak úgy a románok egy csoportja), nem szabad az ökörnek. Az állam megteheti, hogy tojik saját ígéretei, jogi dokumentumai betartására (lásd a gyulafehérvári nyilatkozat szövegét az autonómia megadásáról a kisebbségeknek), ám mitőlünk azt is elvárják, hogy lelkesen tapsoljunk ehhez, illetve fogjuk be a szájunkat, kuss. Moldvának és Bukovinának lehet külön-külön regionális zászlaja, felhúzhatják azt Gura Humorului központjában, nekünk, székelyeknek ez tilos.
A Temes megyei Újszentesen valakik a nyáron összetörték a Petőfi képmását ábrázoló domborművet, a rendőrség szépen kimosdatta őket, és futballozó gyermekekre fogta az egészet (pedig ajaj!). Ha Sepsiszentgyörgyön a román zászló eltűnik a helyéről, és senki sem tudja, hogy azt a szél tépte le, vagy emberek, abból azonnal románellenes cselekedet lesz. Mi több, a rendőrségi közleményben már az is megjelenik, hogy helyére valakik székely zászlót tettek (azóta is várom, hogy erről legalább egyetlen fényképecskét közzétegyenek, mivel, gondolom, az esetet dokumentálták).
De ez még mind nem elég, a székelyek továbbra sem akarnak fellázadni. Mit tesznek ilyenkor a magára valamit adó erőszakszervezetek, úgymint SRI, ügyészség és csendőrség? Meggyártják az ügyek ügyét, a robbantó terroristát (merthogy erre most nagyon vevő a világ és a tévénéző közönség), és szívszorongva várják, hátha elkészít a kipécézett személy legalább egy játékrobbanószert. Igen ám, de az még annyira sem hajlandó velük együttműködni, hogy ezt megtegye. Börtönbe vele, pfuj!
Ám nem kell ezeket az erőszakszervezeteket félteni. Tudják ők jól, az is a javukra dolgozik, ha még nagyobb gyűlöletet keltettek magukkal szemben. Merthogy valakiknél majd csak elszakad a cérna, nem lehetnek a székelyek sem mind angyalok. És ők éppen erre játszanak…
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 5.
Pavel sohasem szólal meg magyarul (Mérlegkészítő beszélgetés Gazda József kovásznai közíróval)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nyolcvanadik életévéhez közeledve korántsem elégedett munkája hatékonyságával a Kárpát-medence-szerte ismert Gazda József kovásznai közíró. Beszélgetésünk során igyekeztünk kideríteni: kinek a készülékében lehet a hiba?
– A kánonoktól eltérően ön nem Trianontól eredezteti a magyarság legújabb kori történelmét, hanem a 20. század kezdetétől – legalábbis a legutóbbi, Vezényelt történelem című regényének tanúsága szerint. Miért?
– Sok minden közrejátszott ebben a választásban. Például az ütköztetés szinte drámai módon fokozható jellege. A századfordulón hihetetlen fejlődésben lévő Magyarország ugyanúgy ontotta a szellemi óriásokat, akár a reformkor: Madách, Arany, Petőfi után Ady, Babits, Kosztolányi, Bartók, Kodály. Budapest volt a világ közepe, sokak szerint ott kezdődött a 20. század. És ezt a felívelő országot beletaszítják a megsemmisítési szándék spiráljába. Egy másik ok, hogy a századfordulón létezik még a hagyományos élet, ami mellett egyszerre csak rohanni kezd az idő, naponta új és új csodák jönnek. A múlt század elején a szélekre taszított emberek e csodákat még tátott szájjal bámulták, miközben ők még élni szerették volna hagyományos életüket, amelyben évszázados erkölcsi értékek és irányelvek uralkodtak.
– Mennyire érvényesült ez a hagyományos élethez való ragaszkodás például Kovásznán, ahová 1964-ben fiatal tanárként érkezett?
– Csendes, falusi jellegű, a hagyományokat őrző kis településre érkeztem, amelynek csendes vizű társadalma drámai módon hatott a gondolkodásom alakulására. Felfedeztem például, hogy micsoda érték a közösségi szellem, amit gyerekként Sepsiszentgyörgyön nem nagyon tapasztalhattam meg. Az apósomék-anyósomék családja révén szembesülhettem azzal, hogy az egyén a közösség tagja, s a gondokat is közösen viselik. Ez a felismerés – no meg a kommunizmus, amelynek azt „köszönhetem”, hogy tudatosodott bennem: meg kell próbálnom megmenteni a szétverésre ítélt világ emlékeit – indított el magnóval járni Erdély földjét is. Ezt adta nekem Kovászna.
– És mit gondol, ön mit adott Kovásznának az elmúlt ötven esztendőben?
– Kezdjük talán onnan, hogy az egyetemi éveim vége felé a társadalom a tanári hivatásnál általánosabb kulturális pályára akart állítani. A Korunk című folyóirathoz hívtak dolgozni, de tíz napon belül kiderült, hogy az enyémhez hasonló „ellenséges” nézeteket valló embert nem szabad foglalkoztatni. Sütő András is hívott a frissen indult Művelődéshez, de oda sem alkalmazhattak. Ezek után a Jóisten ajándékának tartottam, hogy a tanügyben dolgozhattam, mert ma is vallom: szebb pályát, mint magyartanárnak lenni Romániában, diákoknak Arany Jánosról, Balassi Bálintról prédikálni, elképzelni sem lehet. Én ugyanis amolyan prédikáló tanár voltam, s amikor három évnyi tanítást követően eljöttem Nagyenyedről, levelek áradata jelezte, hogy mennyire szerették a diákjaim, amit csináltam. Sajnos, Kovászna abban az értelemben cáfolja ezt a „bizonyítványt”, hogy nagyon kevés igazi kultúraszerető tanítványom maradt itt.
– Kinek a készülékében lehetett a hiba?
– Minden bizonnyal az enyémben, mert ugyan tátott szájjal hallgatták az iskolai előadásaimat, de bizonyára túl nagy teher volt azt visszaadni. Holott én mindig azt hangoztattam, hogy nem saját mondandómra vagyok kíváncsi, hanem arra, a diák hogyan tudja újraalkotni a meghallgatott anyagot. Az adott oktatási környezet, elvárásrendszer viszont épp az ellenkezőjét kéri számon rajta, így be kellett látnom: képtelen voltam magasabb szintre emelni őket, a többség megmaradt a középszerű gondolkodás és szintetizálás szintjén. Rá kellett jönnöm, hogy a „prédikálásommal” talán megszerettettem a magyar irodalom nagy alakjait, de képtelen voltam mozgósítani ezt a szeretetet. E negatív tapasztalat nyomán igyekeztem is egyszerűsíteni az előadásaimat, jobban alárendelni a tárgyi ismeretek átadásának.
– Hogy érzi, Kovászna milyen mértékben „honorálta” az Ön és néhai felesége, a textilművész Olosz Ella által képviselt, a kisváros mércéjét jóval meghaladó szellemi szintet?
– Amikor Kovásznára érkeztünk, apósom felvilágosított a konvencionális illemkódex felől: érkezőként kötelességünk meglátogatni valamennyi kollégát, az ő kötelességük pedig viszonozni a látogatást. Ha valakivel további kapcsolatot kívánunk ápolni, ahhoz visszamegyünk. Mi senkihez nem mentünk vissza, de emögött az a családi diskurzus is húzódott, miszerint nekünk dolgunk van, aminek végzését akadályozza, ha vendégségbe járunk, illetve vendégfogadásra készülünk. Ella órák ezreit töltötte az emeleti műteremben, sokszor hajnali négykor is hallottam, amint veri a szövőszéket, pedig reggel iskolába kellett mennie. Jómagam szinte hasonlóképpen éltem, Zoltán fiam szerint attól lett rossz alvó, hogy éjfélkor még a feje mellett vertem az írógépet. Volt olyan, a kapunk előtt elmenő, sízni induló kolléga azzal hárította a melegedésre szóló meghívásomat: nagyon szívesen bejönne, de nem engedi meg magának, hogy rabolja az értékes időnket. A többség azonban – és ennek tudatában voltunk – úgy ítélt meg bennünket, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Összességében nem voltunk a társadalom szokványos értelemben vett szereplői, gyakorlatilag kirekesztettük magunkat, aminek elég sok negatív visszacsengése is volt. Bizonyos gyanakvás és visszatetszés övezte az általam vezetett iskolai színjátszást is, hiszen úgymond épeszű ember önzetlenül ennyit nem dolgozik. Még a takarítónőtől is megkaptam, hogy nem tudja rendbe tenni a termet a próbáink miatt.
– Megfogalmazható a tanár-közíró férj és a tanár-képzőművész feleség egymásra gyakorolt hatása?
– Nagyon sokat köszönhetünk egymásnak. Ellát annak idején „elcsábította” Szentimrei Judit néni, aki szövészetet tanított az egyetemen, sokszor vitte magával néprajzi gyűjtőutakra, hajszálon múlott, hogy nem nyergelt át a néprajzra. Neki köszönhetem azt a képességet, hogy a nemzetben megláttam a népi értékek megtestesítőjét. A megismerkedésünk is a művészet iránti érdeklődésemre vezethető vissza. Már kezdtem művészetről írni, ám még félszegnek éreztem magam, s abban a korban meglehetősen szokatlan kéréssel jöttem elő: hadd vehessek részt a képzőművészeti egyetem művészettörténeti óráin. Ott ismertem meg azt a copfos lányt, aki az egyik órán a tarkójával látta meg, hogy kitört a ceruzám hegye, s felajánlotta, hogy meghegyezi. Meggyőződésem, hogy nélkülem nem vált volna azzá, akivé lett. Előzetesen Gyárfás Jenő életével foglalkozva tudatosult bennem, milyen mértékben húzta le a festőt a provincia a zenitről a középszerbe, és én a Gyárfás-tragédiától, az elsekélyesedéstől igyekeztem megóvni a kivételesen tehetséges Ellát. A hatvanas években némi szerencsével három éven át útlevélhez jutottunk, így voltunk Párizsban is, ami messzire nyúló hatást gyakorolt Ella művészetére. – Mintha hirtelen a rendszer kegyeltjeivé váltak volna…
– Pedig épp ellenkezőleg, az útlevelek mögött talán a hatóságoknak az a reménye is meghúzódott, hogy hátha kint maradunk. Mert nem voltunk mi kedvelt emberek, sőt, én még a likvidálandók listáján is szerepeltem. Valószínűleg beoltottak sárgasággal, mert háromszor is megbetegedtem, egy autóbaleset után pedig egy cigány ember leütött, miután egy fekete Daciában ülő két ember előzetesen felmérte a terepet – ezt a falubeliek is tanúsították. Amikor pedig a cigány tettét is jegyzőkönyvbe akartam vetetni, a rendőr azzal hárított, hogy beszámíthatatlan ember. Kovásznán el is terjedt, hogy a Secu ki akarta nyírni Gazdát.
– A csángókérdés szociográfiai jellegű, nemzetféltési szempontból való megközelítésével bizonyos mértékben megelőzte korát. Honnan támadt az érdeklődés, az empátia?
– Ezt is Ellának – és részben a véletlennek – köszönhetem. A békási vízi erőmű építésekor úgynevezett üzemi gyakorlatra került az építőtelepre, ahol összebarátkozott a lészpedi ácsokkal. Elmentünk a lészpedi búcsúra, ahol kivételes képanyagot sikerült készítenem. Egy másik alkalommal három hétig barangoltunk a csángók között, ő öltésmintákat gyűjtött, én az emberekkel beszélgettem, felfedeztem a csángó lelkületet. Kezdetben nagyon zárkózottak voltak, de amikor készültünk hazaindulni, az egyik ember letérdelt és úgy imádkozott: édes Istenem, adj egy nagy homályt, hogy ne tudjanak elmenni!
– Akkori benyomásai alapján számított-e a csángó világ ilyen mértékű elsodródására?
– Sajnos, semmiféle meglepetés nem ért. Elsősorban azért, mert ötven évvel ezelőtt is felmérhettem, hogy ez megállíthatatlan folyamat. Még Petrás Incze Jánosnak a 19. században született jelentéseiben olvastam, hogy háromféle csángó falu létezik: az egyik, ahol mindenki magyarul beszél, a másik, ahol csak egy bizonyos kor fölöttiek tudnak magyarul, a harmadik pedig, ahol az öregek még értenek, de már senki sem beszéli a nyelvet. Ezt a folyamatot éreztem a csángóföldi falvakban járva, voltam tanúja annak, amikor a négyéves Pavelhez románul szólt az apa, míg a nyolcéves Janikához magyarul. És Pavel már soha nem szólal meg magyarul.
– Néhány hónappal a nyolcvanadik életévének betöltése előtt mi nyom nagyobbat a képzeletbeli mérlegen? – Sajnos, a munka, amelyet el kívántam végezni, úgy érzem, egyfajta holt tőkét termelt. Többnek kellene lennie a tudatokban, mint amennyi lecsapódott. A szociográfiáimnak kordokumentumoknak kellene lenniük – de nem azok. Ez a sorsregénynek nevezett, Vezényelt történelem című könyvem is azért jelent meg, mert elégedetlen vagyok azzal, ahogyan hatni és adni tudnék kortársaimnak, a közösségnek. Aggódom a jövőért, úgy tartom, látni kellene, mi van mögöttünk, és felhasználni azt a tudást. Az életművem nyolcvan százalékát leminősítette az olvasókban mért nyilvánosság, hiába próbáltam megtenni a magamét, hogy átmentsem a lelkekben őrzött értékeket.
GAZDA JÓZSEF
Művészeti író, szociográfus, tankönyvíró. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után 1958-ban a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Székelykocsárdon, majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, 1964-től 1998-ig a kovásznai líceumban tanított. Első írása az Utunkban jelent meg (1956), a Korunk, Igaz Szó, A Hét, Utunk, Művelődés és több napilap munkatársa volt. Művészettörténeti és műkritikai írásai mellett diákokból álló művészegyüttesével 1975-től számos Tamási-darabot bemutatva, elsősorban falvakat látogató körutakon az iskolai színjátszás kibontakozását szolgálta. A líceumi ciklus számára írt, több kiadást is megért első rendszeresen használt romániai magyar irodalmi tankönyv szerzője. Legfontosabb kötetei: Gyárfás Jenő (1969); Nagy Imre (kismonográfia, 1972); Tegnapi kövek, mai utak (egy nyugati utazás naplója, 1977); Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete (1980); Nagy Albert (kismonográfia, 1982); Hát én hogyne siratnám: csángók a sodró időben. (1993); Gazdáné Olosz Ella (1994); Az Istennel még magyarul beszélgetünk, magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002); A harmadik ág: magyarok a szétszórattatásban (2013); Vezényelt történelem (2014). Díjak, elismerések: Bethlen Gábor-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2011), Tamási Áron-díj (2013), Háromszék megye kultúrájáért-díj (2013), Magyar Örökség-díj (2014). A 2006-os magyar kormánytól nem fogadta el a neki ítélt kitüntetést.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 5.
Ülésezett a Máért
A jövőben a gazdasági megerősítésre a nemzetpolitikának külön hangsúlyt kell fektetnie – rögzítették a Magyar Állandó Értekezlet XIV., budapesti plenáris ülésének zárónyilatkozatában, amelyben sikerként értékelték az egyszerűsített honosítás iránti töretlen érdeklődést, és reményüket fejezték ki, hogy Ukrajnában helyreáll a béke. A résztvevők megállapodtak abban, hogy jövőre a fiatal magyar vállalkozókat segítik.
A dokumentum rögzíti: a külhoni magyarság szülőföldjén való megtartásához és megerősödéséhez olyan gazdaságpolitikai eszközöket kell bevonni, amelyek a magyar gazdasági vagyon növelése mellett a magyar vállalkozások és a magyar munkavállalók számára is kedvező helyzetet eredményeznek.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy az egyszerűsített honosítás folyamatának népszerűsítése, támogatása továbbra is prioritás. Sikerként értékelik, hogy az érdeklődés továbbra is folyamatos.
Üdvözlik azt az országgyűlési határozatot, amely november 15-ét a magyar szórvány napjává nyilvánítja.
A résztvevők reményüket fejezik ki, hogy Ukrajnában helyreáll a béke, az ország olyan demokratikus jogállammá válik, melyben teljes körűen biztosítják a nemzetiségek jogait is. A külhoni magyar közösségek megmaradása érdekében támogatják a Kárpát-medencei magyar szervezetek által kidolgozott autonómia- és önkormányzatisági törekvéseket.
Üdvözlik a szórványmagyarság megőrzése érdekében indított Petőfi Sándor-programot, amelynek keretében 50 magyarországi és külhoni magyar ösztöndíjas utazott a szórványközösségekhez. Sikeresnek tekintik a külhoni magyar szakképzés éve programot, s megállapodtak abban, hogy 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve lesz.
A résztvevők olyan lépések megtételét kérik, amelyek egyszerűbbé teszik a választójog gyakorlását a magyarországi lakcímmel rendelkező, de életvitelszerűen külföldön élő szavazópolgárok számára is.
Erdéllyel összefüggésben tiltakoznak a kommunista diktatúra idején elkobzott egyházi és közösségi javak restitúciójának leállása, a korábban jogerősen visszaszolgáltatott ingatlanok – mint a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium vagy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium – tulajdonjogának megkérdőjelezése és visszaállamosítása ellen.
Megdöbbentőnek és az európai jogállamisággal összeegyeztethetetlennek tartják a magyar nyelv és nemzeti szimbólumaink használatát korlátozó prefektusi, rendőrségi és fogyasztóvédelmi fellépéseket, amelyek ellen határozottan tiltakoznak. Sürgetik a jogszabályok gyakorlatba ültetését és a valós kétnyelvűség megvalósítását azokon a településeken, ahol a magyarság száma jelentős vagy meghaladja a 20 százalékot.
Aggodalommal veszik tudomásul, hogy továbbra sem alakult meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozata. Kifejezik abbéli reményüket, hogy a 2016-ban esedékes romániai helyhatósági és parlamenti választások után mind a helyi közigazgatásban, mind a bukaresti törvényhozásban megerősödik a magyar érdekképviselet. Arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy a közösségük jövőjét cselekvően alakító, felelős polgárként, minél nagyobb arányban vegyenek részt a választásokon.
Aggodalommal tapasztalják, hogy az európai terrorveszély ürügyén mind a médiában, mind pedig egyes állami vezetők részéről magyarellenes hangulatkeltés indult el. A veszélyeztetett közösségek, mint például a szórvány- és csángó magyarok további kiemelt figyelmet érdemelnek.
Népújság (Marosvásárhely)
A jövőben a gazdasági megerősítésre a nemzetpolitikának külön hangsúlyt kell fektetnie – rögzítették a Magyar Állandó Értekezlet XIV., budapesti plenáris ülésének zárónyilatkozatában, amelyben sikerként értékelték az egyszerűsített honosítás iránti töretlen érdeklődést, és reményüket fejezték ki, hogy Ukrajnában helyreáll a béke. A résztvevők megállapodtak abban, hogy jövőre a fiatal magyar vállalkozókat segítik.
A dokumentum rögzíti: a külhoni magyarság szülőföldjén való megtartásához és megerősödéséhez olyan gazdaságpolitikai eszközöket kell bevonni, amelyek a magyar gazdasági vagyon növelése mellett a magyar vállalkozások és a magyar munkavállalók számára is kedvező helyzetet eredményeznek.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy az egyszerűsített honosítás folyamatának népszerűsítése, támogatása továbbra is prioritás. Sikerként értékelik, hogy az érdeklődés továbbra is folyamatos.
Üdvözlik azt az országgyűlési határozatot, amely november 15-ét a magyar szórvány napjává nyilvánítja.
A résztvevők reményüket fejezik ki, hogy Ukrajnában helyreáll a béke, az ország olyan demokratikus jogállammá válik, melyben teljes körűen biztosítják a nemzetiségek jogait is. A külhoni magyar közösségek megmaradása érdekében támogatják a Kárpát-medencei magyar szervezetek által kidolgozott autonómia- és önkormányzatisági törekvéseket.
Üdvözlik a szórványmagyarság megőrzése érdekében indított Petőfi Sándor-programot, amelynek keretében 50 magyarországi és külhoni magyar ösztöndíjas utazott a szórványközösségekhez. Sikeresnek tekintik a külhoni magyar szakképzés éve programot, s megállapodtak abban, hogy 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozók éve lesz.
A résztvevők olyan lépések megtételét kérik, amelyek egyszerűbbé teszik a választójog gyakorlását a magyarországi lakcímmel rendelkező, de életvitelszerűen külföldön élő szavazópolgárok számára is.
Erdéllyel összefüggésben tiltakoznak a kommunista diktatúra idején elkobzott egyházi és közösségi javak restitúciójának leállása, a korábban jogerősen visszaszolgáltatott ingatlanok – mint a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium vagy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium – tulajdonjogának megkérdőjelezése és visszaállamosítása ellen.
Megdöbbentőnek és az európai jogállamisággal összeegyeztethetetlennek tartják a magyar nyelv és nemzeti szimbólumaink használatát korlátozó prefektusi, rendőrségi és fogyasztóvédelmi fellépéseket, amelyek ellen határozottan tiltakoznak. Sürgetik a jogszabályok gyakorlatba ültetését és a valós kétnyelvűség megvalósítását azokon a településeken, ahol a magyarság száma jelentős vagy meghaladja a 20 százalékot.
Aggodalommal veszik tudomásul, hogy továbbra sem alakult meg a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem önálló magyar tagozata. Kifejezik abbéli reményüket, hogy a 2016-ban esedékes romániai helyhatósági és parlamenti választások után mind a helyi közigazgatásban, mind a bukaresti törvényhozásban megerősödik a magyar érdekképviselet. Arra biztatják az erdélyi magyarokat, hogy a közösségük jövőjét cselekvően alakító, felelős polgárként, minél nagyobb arányban vegyenek részt a választásokon.
Aggodalommal tapasztalják, hogy az európai terrorveszély ürügyén mind a médiában, mind pedig egyes állami vezetők részéről magyarellenes hangulatkeltés indult el. A veszélyeztetett közösségek, mint például a szórvány- és csángó magyarok további kiemelt figyelmet érdemelnek.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 8.
Magyar advent Déván
Külhoni testvérközösségek közös ünnepe
Rendkívül kellemes és felemelő rendezvénysorozattal lepte meg advent alkalmával Koppándi-Benczédi Zoltán dévai unitárius lelkész a Hunyad megyei magyarságot. Advent minden szombatján vagy vasárnapján különböző témájú közösségi összejövetelt szervez az unitárius parókián. Nemcsak unitáriusoknak, hanem minden felekezetű magyarnak, s nemcsak dévaiaknak, hanem a tágabb Hunyad megyei közösségnek.
Vasárnap a zsúfolásig megtelt unitárius templomban Koppándi-Benczédi Zoltán a második adventi gyertya meggyújtása mellett köszöntötte az egybegyűlteket, majd Barna György és Szedlák Katalin előadására került sor. A Petőfi-program keretében egy évig Dévára, illetve Lupényba érkezett kárpátaljai fiatalok szülőföldjüket mutatták be. A Hunyad megyei magyarok érdekes információkat szereztek a náluk jóval mostohább helyzetű határon túli magyar testvérközösség sorsáról. Az Ukrajnához tartozó Kárpátalja 1,2 milliós lakosságából olyan 150-180 ezer magyar, amely így a legkisebb létszámú határon túli magyar közösség, amely az érdeklődés szempontjából is a legtöbbször a jobb helyzetű erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyarság mögé szorul, állapította meg szomorúan Barna György. Kárpátalja magyarsága kettős szorítóba került: egyrészt az erdélyinél lényegesen alacsonyabb életszínvonal (az átlagbér olyan 450 lejnek felel meg) és a korlátolt munkalehetőségek felerősítik a Magyarországra és Csehországba irányuló kivándorlást, hiszen még a munkával rendelkezőknek is nehéz családot fenntartani. Másrészt az Ukrajnában zajló háború további kivándorlást eredményez, főleg a sorköteles fiatal férfiak részéről. Kárpátalja békés ugyan, a katonai összetűzések az ország másik végén vannak, a fiatalokat – nemzetiségtől függetlenül – azonban behívják az ukrán hadseregbe. Noha a behívók nem érintik nagyobb arányban a kisebbségeket, nekünk mégis jobban fáj, hisz az ukrajnai magyarság úgy érzi, hogy „ez nem a mi háborúnk”, jegyezte meg a beregszászi Barna György.
A sors kedvezőbb alakulása esetén Kárpátalja is tündérkert lehetne, talán nem annyira csodás, mint Erdély, de mégis lenyűgöző, jegyezte meg szerényen az aknaszlatinai Szedlák Katalin. Kárpátalja is gazdag magyar történelmi hagyatékkal büszkélkedik, melyek közül kiemelkedő a Zrínyi Ilona által oly hősiesen védett Munkácsi vár – szépséges természeti kincsekkel, kulturális örökséggel és idegenforgalmi adottságokkal rendelkezik. Ezek alapján lendült fel a turizmus az utóbbi évtizedben, ismertette szülőföldje napos oldalát Szedlák Katalin.
A Kárpátaljáról szóló előadást követően a Lengyel Izabella által vezetett dévai Dalospacsirta gyermekkórus lépett fel, majd kézműves műhely keretében gyertyakészítésre került sor kerül, finom falatok és ünnepi sütemények kóstolása mellett. A gyermekek ráadásul ajándékokat is kaptak a szervezők – a dévai unitárius szórványközpont, illetve az RMDSZ nőszervezete – részéről.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Külhoni testvérközösségek közös ünnepe
Rendkívül kellemes és felemelő rendezvénysorozattal lepte meg advent alkalmával Koppándi-Benczédi Zoltán dévai unitárius lelkész a Hunyad megyei magyarságot. Advent minden szombatján vagy vasárnapján különböző témájú közösségi összejövetelt szervez az unitárius parókián. Nemcsak unitáriusoknak, hanem minden felekezetű magyarnak, s nemcsak dévaiaknak, hanem a tágabb Hunyad megyei közösségnek.
Vasárnap a zsúfolásig megtelt unitárius templomban Koppándi-Benczédi Zoltán a második adventi gyertya meggyújtása mellett köszöntötte az egybegyűlteket, majd Barna György és Szedlák Katalin előadására került sor. A Petőfi-program keretében egy évig Dévára, illetve Lupényba érkezett kárpátaljai fiatalok szülőföldjüket mutatták be. A Hunyad megyei magyarok érdekes információkat szereztek a náluk jóval mostohább helyzetű határon túli magyar testvérközösség sorsáról. Az Ukrajnához tartozó Kárpátalja 1,2 milliós lakosságából olyan 150-180 ezer magyar, amely így a legkisebb létszámú határon túli magyar közösség, amely az érdeklődés szempontjából is a legtöbbször a jobb helyzetű erdélyi, felvidéki vagy vajdasági magyarság mögé szorul, állapította meg szomorúan Barna György. Kárpátalja magyarsága kettős szorítóba került: egyrészt az erdélyinél lényegesen alacsonyabb életszínvonal (az átlagbér olyan 450 lejnek felel meg) és a korlátolt munkalehetőségek felerősítik a Magyarországra és Csehországba irányuló kivándorlást, hiszen még a munkával rendelkezőknek is nehéz családot fenntartani. Másrészt az Ukrajnában zajló háború további kivándorlást eredményez, főleg a sorköteles fiatal férfiak részéről. Kárpátalja békés ugyan, a katonai összetűzések az ország másik végén vannak, a fiatalokat – nemzetiségtől függetlenül – azonban behívják az ukrán hadseregbe. Noha a behívók nem érintik nagyobb arányban a kisebbségeket, nekünk mégis jobban fáj, hisz az ukrajnai magyarság úgy érzi, hogy „ez nem a mi háborúnk”, jegyezte meg a beregszászi Barna György.
A sors kedvezőbb alakulása esetén Kárpátalja is tündérkert lehetne, talán nem annyira csodás, mint Erdély, de mégis lenyűgöző, jegyezte meg szerényen az aknaszlatinai Szedlák Katalin. Kárpátalja is gazdag magyar történelmi hagyatékkal büszkélkedik, melyek közül kiemelkedő a Zrínyi Ilona által oly hősiesen védett Munkácsi vár – szépséges természeti kincsekkel, kulturális örökséggel és idegenforgalmi adottságokkal rendelkezik. Ezek alapján lendült fel a turizmus az utóbbi évtizedben, ismertette szülőföldje napos oldalát Szedlák Katalin.
A Kárpátaljáról szóló előadást követően a Lengyel Izabella által vezetett dévai Dalospacsirta gyermekkórus lépett fel, majd kézműves műhely keretében gyertyakészítésre került sor kerül, finom falatok és ünnepi sütemények kóstolása mellett. A gyermekek ráadásul ajándékokat is kaptak a szervezők – a dévai unitárius szórványközpont, illetve az RMDSZ nőszervezete – részéről.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 9.
Kézimunkakör, citeraegyüttes a szórvány megsegítéséért
Bemutatkozott a Petőfi Sándor Program néhány ösztöndíjasa
Még csak alig három hónapja tartózkodnak kijelölt „állomáshelyükön” a magyar kormány által támogatott Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, de már így is sok élménnyel gazdagodtak – ez volt az első következtetés, amelyet levonhattunk a beszélgetés után, amelynek a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa kedden adott otthont, és ahol közel tizenöt – főleg a kolozsvári főkonzulátus vonzáskörében tevékenykedő – ösztöndíjas osztotta meg a sajtóval az eddigi tapasztalatait. Mint ismeretes, a Nemzetpolitikai Államtitkárság tavasszal először hirdette meg Petőfi Sándor Programját, amelyre 350 millió forintot áldoz, és amelynek értelmében ötven személy részesül kilenc hónapon át havi ösztöndíjban. A résztvevők az anyaország határain kívül élő kisebb-nagyobb szórványközösségeket keresik fel, és a magyar identitás megőrzésén fáradoznak. Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul a program folytatásának fontosságát hangsúlyozta.
Kerekasztal-beszélgetést szervezett Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, ahol közel tizenöt személy, a Nemzetpolitikai Államtitkárság által idén először elindított Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai mesélték el itt tartózkodásuk első három hónapjának tapasztalatait.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja a program hasznosságát emelte ki, és azt a tényt, hogy a programot a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak az elkövetkező évben is feltétlenül folytatnia kell.
– Amikor Gyulafehérvárra érkeztem, és ott megpróbáltam kapcsolatot teremteni az ottani magyarokkal, elsősorban az lepett meg, hogy a helybeliek nem tudják, hogy a városban működik olyan tanintézmény, ahol magyarul folyik az oktatás – kezdte a beszámolót a kárpátaljai születésű Molnár Balázs. Hozzáfűzte: arra is felfigyelt, hogy szinte minden utcában van egy ortodox templom. Az eltelt idő alatt megtudta, hogy a fogarasi temetőben létezik egy első világháborús parcella is, ahol több mint száz román és magyar katona nyugszik; de az önkormányzat teljesen elhanyagolja annak karbantartását, és a magyar közösség az, amely rendben tartja ezt a részt.
Szabadság (Kolozsvár)
Bemutatkozott a Petőfi Sándor Program néhány ösztöndíjasa
Még csak alig három hónapja tartózkodnak kijelölt „állomáshelyükön” a magyar kormány által támogatott Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, de már így is sok élménnyel gazdagodtak – ez volt az első következtetés, amelyet levonhattunk a beszélgetés után, amelynek a Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa kedden adott otthont, és ahol közel tizenöt – főleg a kolozsvári főkonzulátus vonzáskörében tevékenykedő – ösztöndíjas osztotta meg a sajtóval az eddigi tapasztalatait. Mint ismeretes, a Nemzetpolitikai Államtitkárság tavasszal először hirdette meg Petőfi Sándor Programját, amelyre 350 millió forintot áldoz, és amelynek értelmében ötven személy részesül kilenc hónapon át havi ösztöndíjban. A résztvevők az anyaország határain kívül élő kisebb-nagyobb szórványközösségeket keresik fel, és a magyar identitás megőrzésén fáradoznak. Mile Lajos kolozsvári magyar főkonzul a program folytatásának fontosságát hangsúlyozta.
Kerekasztal-beszélgetést szervezett Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa, ahol közel tizenöt személy, a Nemzetpolitikai Államtitkárság által idén először elindított Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai mesélték el itt tartózkodásuk első három hónapjának tapasztalatait.
Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja a program hasznosságát emelte ki, és azt a tényt, hogy a programot a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak az elkövetkező évben is feltétlenül folytatnia kell.
– Amikor Gyulafehérvárra érkeztem, és ott megpróbáltam kapcsolatot teremteni az ottani magyarokkal, elsősorban az lepett meg, hogy a helybeliek nem tudják, hogy a városban működik olyan tanintézmény, ahol magyarul folyik az oktatás – kezdte a beszámolót a kárpátaljai születésű Molnár Balázs. Hozzáfűzte: arra is felfigyelt, hogy szinte minden utcában van egy ortodox templom. Az eltelt idő alatt megtudta, hogy a fogarasi temetőben létezik egy első világháborús parcella is, ahol több mint száz román és magyar katona nyugszik; de az önkormányzat teljesen elhanyagolja annak karbantartását, és a magyar közösség az, amely rendben tartja ezt a részt.
Szabadság (Kolozsvár)